3.

Váratlanul csapódott az öreg mágus drakkfa botjának vége a hatalmas terem padlójának kövéhez, kizökkentve mindenkit a már– már kényelmesnek tűnő hallgatásból.

Lassan andalgó porfelhő kavargott ki a pórul járt díszkő alól, s mikor épp nyugovóra térhetett volna, a varázsló sarkon fordultával köpenyének földet seprő szegélye újabb táncra hívta az apró porszemeket.

A választ nem tudja! – szólalt fel hangosan, s vastag bölcsfehér szemöldökét összehúzva várta a tanács többi tagjának döntését.

Egytől egyig mozdulatlanul figyelték az ifjú beavatott tudatának minden apró rezdülését, de mindhiába. Hosszú percek óta, mintha nem az Emlékezés Tornyának kőfalai, sőt nem is az Arowin– hegy sziklái között várná a nekiszegezett kérdések szűnni nem akaró sorozatát.

A fiatal tanonc sötét, gesztenyeszín tekintete a felkavarodott porfelhő utolsó szemeit követte, amint azok lassan elterültek a hideg kőburkolat sima felületén.

A válasz... – suhant át elméjén a szó. Tudta ő, hiszen– annak idején az egyetem padjában ülve jól meg kellett tanulni, talán csak ajkai nem akarták a vén akadémikus parancsát követni.

– A jelen lévő magisztertanács nevében, Hak... – kezdte az egyre türelmetlenebb mágus, kire a fiú mágiaelméleti tudásának alapos megpróbálását bízták. Ám a tanonc jól tudta, meddig várhat a vén Ansylem türelmével, mennyit időzhet gondolataiba zárkózva a fárasztó kérdések hadától távol.

– A mindenséget átható mágikus energiák... – szólalt meg a fiú az öreg szavaiba vágva – lehetővé teszik annak, kinek elméje felkészült azok befogadására és megértésére, a tér két eltérő pontja között, legyenek azok bármilyen távolságra egymástól az elsődleges anyagi síkon, közvetlen, kapcsolat létesítését.

Miután az utolsó szó visszhangja is a kínos csend martaléka lett, szája sarkát önelégült mosolyra húzta, apró mosolyra. Jól ismerte az öreg tanítót, már sokadik éve, hogy vénségére csak a varázslótanoncok vizsgáztatására kérik fel.

Ansylem mély hangján mordult egyet, majd lassan a szemtelen tanuló felé fordította a tekintetét.

– Rajzolj! – dörmögte, s a fiatal varázsló tüstént nekilátott a varázskörök láthatatlan jeleinek aprólékos megrajzolásának. Bal kezének mutatóujjával karcolta a levegőbe a rúnákat, amik a szóban forgó mágikus hatás elérését eredményezik.

Feszült figyelem kísérte a fel– felvillanó mana minden ívét és egyenesét, mígnem a hatalmas ajtószárny súlyát cipelő zsanérok fájdalmas nyikordulása az újonnan érkezőre szegezte a tanács tekintetét.

Üzenet érkezett a magisztereknek, benne halasztást nem tűrő feladattal – vált egyértelművé mindenki számára, hiszen egy akolita vizsgáját egyéb okokból tilalmas megzavarni.

Az ajtóhoz legközelebb ülő mágus átvette az üzenetet, és azonnali távozásra intette a segédet. Komótosan feltörte a pecsétet, majd lassú mozdulatokkal széthajtogatta a sárgás papírdarabot. Néhány mordulás kíséretében átolvasta a levelet, aztán okuláréját lejjebb csúsztatva a vizsgázóra meresztette szemeit.

Érezhető volt a szellemi energiák tánca, ahogy a tanács szótlanul megvitatta a felmerülő problémát és egyhangú döntést hozott.

A vén Ansylem helyet foglalt a tanács tagjai között, mialatt az üzenetet átvevő mágus felegyenesedett székéből. Rövid torokköszörülés után belekezdett mondandójába.

– Haklen re Narmys, az itt jelen lévő magisztertanács nevében kijelentem, hogy a feltett kérdésekre adott válasza elfogadhatónak, átfogó mágiaelméleti tudása kielégítőnek találtatott. Adeptussá avatását előterjesztjük... – újabb torokköszörülés – ...ha a következő feladatról sikerrel visszatér.

– Lépj közelebb, fiam! – intett az öreg varázsló, és a papírt nyújtotta. – Olvasd el ezt, majd keresd fel a Szarvtorony könyvtárosát.

 

4.

Adron kvartjának harmadik havában járunk, épp a mer leg évszak kellős közepén. Nem lenne szokatlan ilyenkor a hőség, de az elmúlt napokban rég nem tapasztalt forrósági költözött a Traidlan– medencébe. Azok a lángok, mintha tényleg az ember bőrét nyaldosnák, miközben forró levegőjük belülről szárítja az utazót.

A diplomáciai küldöttet gond nélkül, biztonságban juttattuk célba, így teljesítettük a kontraktus ránk eső részét. Embervadászként nem vagyunk hivatottak olyan részleteken gondolkodni, amik a ránk bízott feladatok hatáskörén kívül esnek, főként, ha politikai, esetleg diplomád– – ai ügyekről van szó, de engem mégsem hagyott nyugodni egy– két apróság. A Szövetség szívében járunk, miért ilyen fontos di Trenor a toroniaknak, hogy idáig elmerészkednek érte, és miért épp a karasiak szolgálata vált szükségessé? A harmadik, talán kulcsfontosságú részlet: mi állt a rejtjelezett üzenetben?

Garehal úgy szólt hozzám mintha gondolataimban olvasna, ami végül is nem meglepő. Huszonöt évnyi szolgálat mindenkit jó emberismerővé képez. – Ne törd magad a részletek megértésével, a szállítás volt a feladatunk, a többi a Szövetség titkosszolgálatára tartozik.

A küldetés végeztével délre indultunk, tiszteletünket tenni az urisiak fennsíkján. Örültem, hogy felnőttként mint teljes jogú embervadász térhettem ide vissza. Családom nem lévén raerám esztendeit közöttük töltöttem. Utóbb hálás vagyok a bábának, aki születésemnél balszerencsét és rontást hozónak titulált, így győzve meg anyámat, hogy mihamarább szabaduljon tőlem. Ő nem a sors, hanem Orein kegyeire bízott, aki talán még az előzőnél is szívósabbra edzi az ifjakat. Tízéves korunkban, míg a többiek családjaikhoz visszatérve apjuk mesterségét tanulták, engem az Erm Urishoz küldött. Itt ismertem meg Greon Noh– Meort, és rég vártam az újabb találkozást. Szinte bizsergett a kezem a tudattól, hogy viszonozhatok pár régi pofont.

 

5.

Kórusként zengtük a régi idők nótáját, mely a fiatalokat az előttük álló életre, az öregebbeket az elmúlt ifjúságra emlékezteti. Tűz ropogása, piruló vadhús terjengő illata és jófajta irlav szesz tette hozzá jótékony hatását az urisiak vendégszeretetéhez.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy láttam Erinát elpirulni. Arca mit sem változott, ugyanaz a gyermeki mosoly, mint évekkel ezelőtt, de vörös fürtjei már egy felnőtt nő kebleit takarták. Sejtelmesen csillant halványzöld szemében a lobogó tűz fénye, ahogy viszonozta pillantásomat, akár az éjben lopódzó nagymacskának, ki a védtelen prédára les. Mikor feleszméltem, néhány lélegzetvételnyi ideje már őt néztem. Emlékek törtek elő, gyermekként átélt pillanatok. A jázmin és levendula illata, mely mindig körüllengte.

– Yelwon! – szólított meg hátulról valaki. Ismerős volt a hang, de nem tudtam kihez kötni. Hosszúra hagyott sötét haja és borostája mögött alig ismertem fel Greont.

– Egész mély lett a hangod, már– már férfiasnak mondanám – szóltam hozzá kötekedőn.

– Hát még azok a pelyhek az orrod alatt – vágott vissza.

Morcosan ütöttem vállon. Nem szeretem, ha valaki a bajszomat becsméreli, Garehal tiszteletére növesztem, de ahogy a mondás is tartja, jó munkához idő kell.

Még egyszer visszanéztem Erinára, de ő már a tűzből apró világító bogarakként felszálló szikrákat követte szemeivel. Felálltam, és baráti kézfogással üdvözöltem régi cimborámat.

– Merre jártál?

– Inamarba küldtek néhányunkat, napszállta után értünk vissza. Nem számítottam rá, hogy újra találkozunk. Nézd! Krelgon és Harséi, ők is itt vannak, és ha jól láttam, Erinát is észrevetted.

– Még most is elpirul a régi ilar nóta hallatán – mosolyodtam el újra.

– Egy nap múlva északnak megyünk, velünk tarthatnál. Különös dolgok történnek a hercegi fővárosban, igényt tartanak az Erm Uris segítségére. Utánajárunk az ügynek, és időnk is lenne közben átbeszélni az elmúlt éveket.

Ugyanazzal a greonos mozdulattal rántotta fel szemöldökét, mint annak idején. Ilyenkor mindig valami nem éppen veszélytelen dologba próbált belerángatni, és ez általában sikerült is neki. A különbség csupán annyi volt, hogy két kamasz helyett, ezúttal felavatott embervadászok néztek farkasszemet. – Ezt nem az én tisztem eldönteni, te is jól tudod. Beszélek Garehallal. – Ezzel sarkon fordultam, és visszaindultam a tűz mellett ülőkhöz, de a szemem sarkából még láttam, ahogy megelégülten húzza mosolyra száját.

Nem először járt körbe a kerítésszaggatóval töltött butélia, de biztosra vettem, hogy az öreg homloka inkább a tűz közelségétől gyöngyözik. Azt rebesgetik ő az egyetlen, aki legyűrte Oreint, és én ennek mindig szerettem igazat adni, bár sose volt bátorságom rákérdezni. Enélkül is erősnek láttam.

Jókedvűen, fel– felmordulva hallgatta az urisiak kalandjait, mikor lépteimre felfigyelt.

– Halkan járj, tovább élsz! – érkezett a bölcs tanács. Akkor mond hasonlókat, mikor feleségétől menekülve a hosszúházban tölti az éjszakát némi bor és a növendékek társaságában.

– Beszélnünk kell! – tértem azonnal a lényegre. – A klán a fővárosba küld egy kisebb csapatot. Velük tartanék, és a küldetés végeztével csatlakozom hozzátok Sinog Kulban.

Szemével a gúlaformára rakott hasábokat emésztő tűz mélyébe révedt. Már meg akartam érinteni a vállát, mikor végre megszólalt. – Atlam és Serram, fiú. Atlam és Serram.

Szeretem ezt magunkban, embervadászokban és úgy általában az Északi Szövetség minden ügyében, hogy sosem tudunk mindig mindent, csak azt, és csak akkor, amikor arra szükségünk van, de ennél a válasznál ebben a pillanatban nekem nem kellett több.

Épp fordultam volna, hogy megkeressem Greont, de Erinába ütköztem. Mondani akartam valamit, mire ő elmosolyodott és megragadva a kezem a táncolók felé húzott. Ellenkeztem, de épp csak annyira, hogy erősnek érezhesse magát, és végül eljussunk a többiekhez.

– Nevetséges vagy, Yelwon – mondta kedvesen, miközben ujjával bajszomon simított végig. Egymás kezét fogva vettük fel a népi dallamok diktálta ritmust. Lassú, lüktetésszerű ringásba merültek a testek, hogy a lelkek felszabadulhassanak.

 

6.

Vastag könyvet lapozgatva ült a hosszú ruhát és térdig érő csizmát viselő férfi az utcafrontra néző ablak alatti asztalnál. Legalább negyedjére váltott már ülőhelyet ma reggel, hogy a nap mind megfelelőbb fénnyel világítsa olvasnivalóját. Megszokott ütemben háromlaponként kortyolt a gőzölgő folyadékból, amit csak hosszas tárgyalás után voltak hajlandók neki felszolgálni. A shuluri rooibos nem a legkedveltebb teafélék egyike Haonwell fővárosában. A vörös észak– quironi rekettye közel beszerezhetetlen portéka, és már az illata is a Szövetség határain portyázó orkokat idézi, ,

Haklen re Narmys gondterhelten húzta össze szemöldökét, ahogy a második könyvjelzővel megjelölt oldalhoz ért. Kettőt kortyolt a főzetből, majd a könyvet eleresztve hátradőlt székében. Az ablakon át épp a szemközti Nagy vásártérre látott, melynek hangyabolyként nyüzsgő tömegén pihentette tekintetét. A reggeli napfény kellemes meleggel töltötte fel a kőépületek közötti utcákat, sétára invitálva az épp ráérőket. Haklennek nem is kellett több, kihörpintve, az utolsó kortyot, a könyvet hóna alá csapva hagyta maga mögött a fogadó dohányszagú levegőjét.

A Szabadegyetem felé vette az irányt, kíváncsi volt, hogy a kyr és pyarroni eszmék itt miként találtak egymásra. Valahol ő is e kettősség, áldozata volt, ám esetében az erős déli vér elnyomta a külső kyr vonásokat, de amit ennél is szerencsésebbnek gondolt, hogy a kyr vér sosem engedett a délies érzelgősségnek.

Frissnek ható reggeli nyüzsgés járta át a környéket. Emberek és más fajúak tették dolgukat a hatalmas város falai között. Közel kétszázezer lakosával Haonwell valóban nagy volt a maga nemében. Talán ezért sem vesznek tudomást egy maroknyi lélek sorsáról.

Az első sarkot elérve már csak egy utca választotta el a Szabadegyetemtől, de a bal kéz felé futó sétány végén csordogáló Arvan valamivel csábítóbb úti célnak rémlett. Néhány percnyi gyaloglás után meg is érkezett a kikövezett parthoz, melyet az éppen kissé megáradt hegyi patak habjai öblögettek. A hirtelen érkező záporokkal tarkított meleg, nyári évszakban többször előfordul ilyesmi, de a megduzzadt patakocska is csak halovány érnek tűnik a megfontoltan hömpölygő Selvához képest.

Haklen re Narmys a patakhoz vezető lépcső egy kényelmesnek tűnő fokán foglalt helyet. Itt a víz zúgása éppen elegendő volt ahhoz, hogy csendesítsen kissé a város moraján. Ahogy ismét felcsapta a második könyvjelzővel megjelölt oldalt, a könyv borítójára vert felirat ezüstösen csillant a víztükörről visszaverődő fényben: Necrografia.

Egyszerre nem az ötödkori épületek pompája, nem az élettel teli utcák forgataga, s nem a közeli Folyópiac alkuszainak visszautasíthatatlan ajánlattal kecsegtető kiáltásai vették körül. Valami borús, sötét felhőként ereszkedett alá. Valami, ami még csak növekszik, de kiteljesedésében kétségbeesést, és ami igazán aggasztó, halált szül. Olyasvalami ez, amit ha csírájában nem fojtanak el, fekélyként burjánzik tovább a város testén, és féregként rágja magát annak szívébe.

– Az áldozatok listáján szerepel Yattyrban három lány és két nemes ifjú, egy elf nő Synn Erianban. Közülük kettőt az éjszakai őrjárat talált élettelenül, míg a többi önként jelentkezett a különös hegek láttán – összegezte magában Haklen a történteket. – Nyomok alig, szemtanúk és emlékek egyáltalán nincsenek. A városőrség tehetetlen, és rossz úton járt, hiszen a Suttogok bármily kegyetlenek is, ez nem az ő módszerük, és tudtommal olyan mentális operáció sincs a tarsolyukban, amellyel az emlékközpontra lennének képesek hatni.

Lassan kúszott a parton kelet felé Kyel kéttornyú katedrálisának messzire vetülő árnyéka, egyénként fertályórányi menedéket nyújtva az egyre inkább tűző napfény elől. Haklen a bejelölt oldalt böngészte sietősen, végezni akart mielőtt a Nap a második torony mögött is elhalad.

„...Lelküket a sötét szertartás kiszakította a reinkarnáció folyamatából és az isten külső síkjára ragadta el. Ott új testtel ruháztattak fel, mely már annak anyagából való, így az anyagi síkon csak mágikus fegyverekkel sebezhetőek, és hatástalan rájuk a természeti anyag mágiája” – Abdul, te vén róka. Mindig is volt hozzá érzéked, hogy jó kedvre derítsd az olvasóidat–, – ”Egykori haláluk vérmágia következménye – ezzel magyarázható olthatatlan szomjuk az említett testnedv iránt...”

Néhány pillanatig eltöprengett al– Shared szavain, majd az Arvant maga mögött hagyva útnak indult, ám ezúttal a túlpartra, Yattyrba sietett. Tegnap este, mielőtt megszállt a Félkarú Igricben, találkozója volt a Városőrség megbízottjával. Tőle tudta meg az eset részleteit és jutott hozzá az érintettek névsorához. Felettébb különös dolgok történtek. Az élők a magukon talált harapásszerű nyomoktól megrémülve zörgették a kapitányság kapuit, míg a halottaknak erre már nem volt lehetőségük, így csendesen várták, hogy az éjszakai őrjárat vértől lecsapolt testükbe botoljon. Ami az egészet misztikussá teszi, és Doran közbenjárását valóban indokolja, hogy az áldozatok egyike sem emlékszik mikor szerezte a hegeket.

Haklen a da Mertyor család kúriája felé haladt, ahol a korábban kért audenciára várták. Nem megszokott a nemesi körökben egyik napról a másikra fogadni holmi jöttmentet, még akkor sem, ha éppen a közeli varázslóiskola küldöttjéről van szó, de a körülmények miatt Agnom da Mertyor kivételt tett. Szép summát hagyott a főkapitány asztalán, hogy fedezze a nyomozás költségeit, és nem kevesebbet ajánlott fel arra az esetre, ha kézre kerítik lánya megrontóját.

Háromszintes, fehér kövekből rakott épület állt a megadott helyen. Egyszerűségével nem egy nemesi rezidencia benyomását keltette, egyedül az ajtó felett himbálódzó faragott családi címer tudatta a kíváncsiskodókkal, Hogy a da Mertyor ház tagjai töltik mindennapjaikat a vastag, kétszárnyú tölgykapu mögött. A bejárat két oldalán jól megtermett egyenruhások bámulták némán az előttük elhaladókat.

– A nevem Haklen re Narmys, Agnom da Mertyorhoz jöttem – szólítatta meg a jobb oldalit, miközben előhúzta övéből a kapitány pecsétjével ellátott felhatalmazó levelet. Kihajtotta volna, ha az őr nem tépi ki a kezéből. Fél szemmel Haklent figyelte, míg szétnyitotta a papírt. Az olvasás mintha nehezére esett volna, úgy meresztgette szemeit, és csak akkor látszott megenyhülni, mikor tekintete a pecsétre tévedt.

– Kövess! – dörmögte mély hangján, katonás egyszerűséggel.

– Nem véletlen választották ezeket strázsának a főbe– járathoz – állapította meg magában Haklen, ahogy a jó másfél mázsás férfi nekifeszült a kapuszárnynak. – Nem szerethetik a látogatókat, de hogy ők sem jönnek ki az épületből, ha nincsenek a házi kedvencek, az is biztos.

A kapu túloldalán a homlokzat egyszerűségét némiképp ellensúlyozó látvány tárult az érkezők elé. A jó húsz lépés hosszú, dongaboltozatú passzázs egy belső udvarra vezetett. Középen nagy gonddal ápolt rózsabokor emelte ki az amúgy is látványos szökőkutat, melyet a két hátsó lábán ágaskodó pegazusszobor tett igazi remekművé.

– A meghatalmazást visszakérném – szólt Haklen határozottan az előtte haladó egyenruhásnak, – Könnyebb olvasmánnyal kezdenék a helyedben – fűzte még hozzá, és kihúzta kezéből a négybe hajtott papirost.

Az őrt újabb váltotta le, majd azt egy harmadik, mialatt az udvarra és onnan az épületbe léptek. Hosszú lépcsőzés következett, da Mertyor dolgozószobáját a harmadik emeleten, a déli szárny egy tágas sarki termében alakíttatta ki, és mindig itt fogadott vendéget, ha az épp nem családi ügyben érkezett. Az említett szobához vezető folyosói két oldalát a család néhai férfitagjainak festményei díszítették. Haklen az elmúlt évszázadok minden divatos arcszőrzet formáját megismerhette, és egy családi vonást is felfedezni vélt: szigorú tekintet a dús szemöldök alól.

Az iménti felfedezés után egyértelmű volt, hogy Agnom da Mertyor ül a dolgozószoba méretes asztalának túloldalán, de frissen borotvált arca a családi hagyomány felrúgásáról, esetleg apa és fia között viszályról árulkodott. Jobb oldalán jól meghízott házimacska sütkérezett az ablakon beszűrődő napfényben. Nyújtózás és álmos nyávogás tudatta a jelenlévőkkel, hogy nem kívánatos a hangoskodás.

– Maga bizonyosan re Narmys, a doraniak küldötte – szólította meg azonnal.

– Haklen re Narmys, szolgálatára – felelte tisztelettel, és a kezében tartott felhatalmazást nyújtotta.

Da Mertyor ügyet sem vetett a pecsétes papírlapra, asztalától felállva egyenesen a szoba másik ajtajához lépett.

– Fontos a diszkréció. Remélem, ezzel tisztában van.

A macska követte gazdáját, majd a félfához dörzsölve hátát, halk dorombolással próbálta magára vonni figyelmét, de kénytelen volt arrébb sündörögni, mikor da Mertyor közönyösen kitárta az ajtószárnyakat.

A szomszéd helységben egy déli származású férfi – feltehetőén shadoni, aki régóta beszéli az ervet, de megnyúlt kettős mássalhangzói egyértelműen árulkodnak származásáról – okította da Mertyor kisebbik lányát az udvari etikett aprócseprő trükkjeire.

– Con Xavar! – szólította meg a ház ura. – Ha kérhetem egy pillanatra... – tessékelte ki illően a szűk nadrágot és bő fehér inget viselő mestert. Valami hátborzongatót érzett Haklen, ahogy a shadoni összefogta hosszú sörényét, és szúrós szemeit az övébe mélyesztette.

– Legközelebb én is veszek egy illemleckét, mester – élcelődött Haklen a déli pökhendiségért.

A szürke bundájú házi kedvenc idegesen borzolta szőrét, majd két hosszú ugrással egész a pamlagig ugrott, mikor a déli közeledtével az ajtóban állók közé szorulva érezte magát. Amint hármasban maradtak a szobában, da Mertyor bemutatta Haklen re Narmyst, és engedelmes viselkedésre utasította lányát, majd a macskát kiragadva a láriy kezei közül, magukra hagyta őket.

– Valószínűleg tudod, miért vagyok itt – törte meg a kellemetlen csendet Haklen.

– Tudom – válaszolt dacosan a lány.

– Mi a neved?

– A nevem Liana da Mertyor, neked csak kisasszony – Nem lehetett még tizenhét sem, de a nyelve élesebb volt, mint a shadoni oldalán csüngő rapír.

– Atyád szerint van egy heg a jobb vállad fölött, amit nem hímezgetés közben szereztél.

A lány nem válaszolt, csak egy fintorral jelezte, hogy nincs ínyére a beszélgetés.

– Mutasd! – szigorodott el Haklen. – Nem játszadozni jöttem.

– Volt, de azóta begyógyult – suttogta Liana, és egy ujjnyit lejjebb húzta mályvaszín ruhájának csipkés gallérját.

Haklen közben az ajtótól az utcára néző ablakig sétált, de odanézve egyből látta a vastagon felkent púdert Liana halovány bőrén. Tudta, hogy így nem fog egyről a kettőre jutni. A hóna alatt tartott könyvet borítóval lefelé az ablak melletti asztalkára helyezte, majd bal kézét felemelve, mutatóujjával karcolt a levegőbe egyetlen mozaik rúnát. A varázsló mozdulatai mentén kirajzolódó kékes derengés és a lány számára ismeretlen nyelven felhangzó szavak hamar megtették hatásukat.

– Apa! – kiáltott kétségbeesetten. Da Mertyor abban minutumban berontott a szobába, de megnyugodott, amint megbizonyosodott róla, hogy az ablak mellett álló Haklen és a szemközti pamlagon ülő Liana között tisztes távolság van.

– Jól haladunk – nyugtatta a varázsló.

– Viselkedj! – pirított Lianára az apja, majd ismét becsukta az ajtót.

Az iménti mozaik megtette hatását. A lány nyakára kent por elillant és láthatóvá tette a bőrön éktelenkedő harapásnyomot.

– Fájt?

– Nem emlékszem rá. Nem emlékszem semmire– húzta vissza ruhájának gallérját.

– Ezért jöttem hozzád, hogy kiderítsük mi az, amire nem emlékszel.

Haklen a pamlag előtt, a lánnyal szemben helyezkedett el az asztalkától odahúzott karosszékben. Az egyszerűbb megoldással próbálkozott.

– Mikor vetted észre a harapást?

– Három napja, esti fürdőzés közben.

– Mit csináltál aznap?

– Napközép előtt anyámmal olvastam a kertben, azután Narovik tanította az ereni hármas lépéseit. Este a Hercegi vadasparkba mentem sétálni, mint minden másnap.

– Narovik, úgymint Narovik con Xavar?

– Igen.

– És a vadasparkba egyedül mentél?

– Rosannával és Alriával, mint mindig.

Mivel a lány tudatalatti ellenállása csekélynek bizonyult, Haklen könnyedén hatolt át a mentáltest természetes védelmén. Egy emlékfelidéző diszciplína jelképét jelenítette meg harmadik szeme előtt, de a Liana elrejtett emlékeit takaró apró fekete folton nem láthatott át.

Mágia, az már biztos. Nem túl erős, de a lány elméjét fölényesen tartja sakkban. A bonyolultabb megoldást kell választanom – tűnődött Haklen.

Ezúttal lehunyta szemeit, úgy idézte fel magában a transz eléréshez szükséges formulát. Ilyen állapotban képes a mágikus hatás mibenlétének kifürkészésére és annak megzavarására. Lassan távolodott az elsődleges anyagi sík valóságától, lelke mind kijjebb került a porhüvely jelentette korlátokon.

– Unatkozom! – A szellemi energiák áramlása a diszciplína kiteljesedésével. – Apa!

Hosszú nap lesz a mai, állapította meg Haklen.

 

7.

Apró, intarziás fadobozban várt a szem üzenete. így kaptam az utasításokat, miután az Erm Urisszal a hercegi fővárosba jöttem. Hárman érkeztünk és három külön fogadóban szálltunk meg az elmúlt éjszaka; nekem jutott a polgári negyed, a Sellőtestű Törpenőben foglaltam szobát.

Évekkel ezelőtt jártam utoljára a városban, ezért a napot azzal töltöttem, hogy bejártam a számomra kijelölt területet. Sötét árnyékként követett egy érzés. Mintha végig mögöttem járna, úgy pihent tekintete a hátamon. Hiába néztem vissza, bárki lehetett a tömegből.

Ahogy a nap eltűnt a palota mögött és lassan kúszott Haonwell fölé az éjszaka sötétje, elindultam a találkozóra. A Hercegi vadaspark messze földön híres látványosság, sötétedés utáni, mágikus megvilágítása még inkább különlegessé teszi. Épp egy cseppnyit tett a derengő fényben H úszó sétányok hangulatához a kifutókba zárt éjszakai lények rikoltása, s az összhatás a gyengébb lelkületűeknek fl máris kellemesen hátborzongatónak hatott.

A parkot körülölelő, többlábnyira magasodó kőfal egy félhomályos kiszögellésében várt a rekedtes hang, ami a további teendőket közölte.

– Két nő és kíséretük érkezik egy fertályórán belül hallottam a mozdulatlan árnyék suttogását. – Rosanna Rovall és Alria gor Siey, nemesi családból valók. Mindkét ház jó kapcsolatot ápol da Mertyorral, aki a legutolsó áldozat atyja. A kíséretük két őr; az egyik a kapunál lemarad, a másik tisztes távolból követi őket.

Fedeles hintó robogott el a macskakővel kirakott úton. A Traidlan pereméről hozott hasábok minden illesztésén nagyot koppant a vasalt kocsikerék. A szem eltűnt, mire újra az iménti hang irányába néztem. Behúzódtam a felhomályba, úgy vártam, hogy megérkezzenek. Hasznát vettem volna a metódusnak, amiről Garehal beszélt; mozdulatlanná dermedve válhatunk érzékelhetetlenné, kikerülve az érzékszervek és egyéb érzékelő formulák hatósugarából. Sokat kell még bizonyítanotok, hogy ilyen tanokba is beavatást nyerjetek – rémlettek fel az öreg szavai. Nem volt más választásom, mint hogy saját képességeimben bízzak és mindabban, amit a rejtőzködésről és lopakodásról tanultam. Szerencsémre az urisiaknál töltött esztendők alatt városi környezetben is volt alkalmam próbára tenni magam.

Újabb hintó érkezett, ám ez a boltíves kapu alatt megállva, útjára engedte négy utasát. A két lány és a két egyenruhás szállt ki belőle, minden úgy, ahogy az összekötő mondta.

Néhány pillanat múlva a fal egy távolabbi részén felkapaszkodtam. Nem akartam kockáztatni, hogy magányosan sétálgató férfi alakjában tűnjek fel a kapu alatt strázsálónak.

Amikor a fal túloldalán leereszkedtem, láttam Rosannát és Alriát a pegazustelep felé vezető sétányon, mögöttük pedig a jó ötvenlépésnyire haladó egyenruhást. A mágikus megvilágítás jól beláthatóvá tette a kifutók között kanyargó kövezett sétálót, így az őr mögött jócskán lemaradva követhettem őket.

Majd egy órát töltöttünk el, mire újból a kapu felé vették az irányt. Visszafelé úton az éjszakai őrjárat jelent meg néhány, városi címeres ujjasukról és hosszú lándzsájukról jól felismerhető katona képében. A Rovall ház címeres gúnyáját viselő katona a lányokról megfeledkezve állt meg, hogy szót váltson a várőrség tagjaival. Rosanna – legalábbis, akit annak gondoltam hosszú, göndör haja, éles, de valahogy csábítóan nőies vonásai alapján – némi idő elteltével vette észre, hogy a melléjük rendelt katona lemaradt tőlük, de ettől függetlenül folytatták útjukat a hintó felé. Miután eltűntek a bánatos füzek csüngő ágainak takarásában még láttam az egyik varázsfényt kihunyni. A hirtelen sötétség egy embernyi darabja elevenedett meg, majd olvadt vissza újra fekete hátterébe.

A katonákat kikerülve, a jobb kéz felől lévő ligeten át siettem, hogy időben utolérjem őket. Balszerencsémre rövidesen egy kifutó hátuljánál találtam magam. Nem volt vesztegetni való időm, így az alkarnyi vastag fémrudakból készült rácson kapaszkodtam felfelé. Épp felértem az óriási ketrec tetejére, mikor azt éreztem, hogy valaki figyel. Mögöttem senki, a rács túloldalán teljesen sötét volt. A varázsfények okkal nem világították az éjszaka alvó állatok kifutóját. Lélegzetvisszafojtva fürkésztem Ibara idevarázsolt darabját, de a homokon kívül csak a két kaktuszszerű növény körvonalait vettem ki a sötétben. Felhúztam magam a ketrec tetejére és kettesével vettem a féllábnyira futó acélrudakat. A végéhez érve egyetlen ugrással akartam újra a sétányra érkezni, de a lábam fennakadt valamiben.

Fájdalmasan fújtattam, ahogy fejjel lefelé lógva mellkasommal a ketrec oldalának ütköztem. Méretes és nem kevésbé rémisztő sivatagi jószág ragadta meg jobb csizmámat. Hossza jó két láb is megvolt és kicsivel magasabb lehetett, mint a Sellőtestű Törpenő fogadósa, de karjai nem rém lettek olyan szőrösnek, ahogy a rácsok között lábamat szorította. Jókora pókkal néztem farkasszemet... vagy mi a fene van egy ilyen dögnek.

Áporodott, savószagú párát lehelt a képembe, és mind közelebb tolta fejét a rács másik oldalához. Óvatosan húztam elő a hátamon pihenő hosszabbik kardot, de a dög né– hány szemével végig kísérte kezem minden mozdulatát.

Határozott, egyenes szúrással kóstoltattam meg vele a laggost. Fülsiketítőén visított fel, amikor a penge elérte torka legmélyét. Azonnal eleresztett és visszaásta testét a homokba, ahol eddig is várakozott. Dühösen csaptam egyet a rácsra.

– Remélem, ízlett! – vágtam oda a dögnek, mintha bármit is értene.

Nadrágom szárába töröltem a ragacsos kardot, aztán visszacsúsztattam hüvelyébe. Rosannáék felé rohantam, de elkéstem. Az egyik lány mozdulatlanul ült a padon, amikor a mágikus fény újra felpislákolt, a másik térdre hullva zokogott előtte. Baljóslatú lepelként borult rájuk a kékesből sárgába araszoló varázsfény. Alria lassan lélegzett, mintha éppen csak aludna, de nem volt magánál. A sápadt nyakon élesen látszott a keblek felé csordogáló vér. Lehetetlenül piros volt, akárha ecsettel rajzolták volna.

Az ember alakú sötétség megmozdult mögöttem. Meghallhatta a sivatagi pók visítását, ezért hagyta magára áldozatait. Éreztem szemeit végigkúszni a hátamon, majd hallottam lépteit a fűzfák alatti avarban. Tudja, hogy itt vagyok, és hogy őt akarom. Üldözőbe vettem, és nem érdekelt, mekkora zajjal csörtetek a fák között, azt akartam, érezze, hogy a nyomában járok.

Hosszú percekig követtem a ligeten át, mikor elértük a Vadaspark déli peremét, a kőfalat. Végre láthattam, hogy ő is csak ember... vagy legalábbis valami hasonló. Nem járt még magasan az első hold, de a fák lombjai között átszűrődő vöröses fényével kiemelte a férfi kezeit, ahogy előbukkantak a sötét, csuklyás köpönyeg alól, miközben egy macska ügyességével kapaszkodott felfelé. Nem akartam felé hajítani egyik pengémet sem. Ha elvétem, nincs több lehetőségem.

Amikor én is felértem a három ember magas kőfal tetejére, a túloldalt már nem láttam senkit. Elfojtottam hirtelen feltörő haragom. Az évek során mindenki megtanulja az embervadászok között, hogy az érzelmek fölösleges kimutatása senkit sem juttat előbbre.

Leereszkedtem a város felőli oldalon, és higgadtan kutattam bármi után, ami a nyomára vezethet. A liget tiszta levegője lassan kiűzte orromból a pók bűzét, mást éreztem; egy édeskés, ismerősnek tűnő illatot.

Váratlan csapás érte elmémet. Szellemi pajzsaim kitartottak, de egy hajszálon múlott, hogy az ártó szándékú támadás átférkőzzön rajtuk. Újra és újra. A másodikat éles fájdalomként éltem meg, míg a harmadik egy idegen érzést próbált belém plántálni.

– Barátság és hűség. – Csak ez a két szó jutott hirtelen eszembe, mintha nem tudnék másra gondolni. Lidércnyomásként kántálta őket egy ismeretlen hang legbelül.

Lassan megbékéltem a fekete ruhással, mintha ő akarná, hogy a köztünk lévő semlegesség baráti viszonnyá növekedjen. Feladatom mind zavarosabbnak tűnt, ahogy mázsás súlyként nehezedett elmémre a másiké. Elveszni látszott az indíttatás, amiért ártani akarok neki.

Lovak patája kopogott a macskaköves úton. A fejemben kántáló hang, mind erősebben győzködött igazáról! Próbáltam felidézni a verset, ami mindig segít megnyugodni, és ami azon az Ikrekkel fűszerezett éjszakán is kiűzte fejemből az elfek mélabús dallamát.

– Északi szél az első – erőltettem ajkamra a szavakat, mialatt fél térdre ereszkedve bal kezemmel a hátamra erősített rövidebb penge markolatát kerestem. Elviselhetetlen üvöltéssé torzult elmémben az imént még suttogva kántáló hang. Nem bírtam már sokáig visszatartani, hogy tudatomban szétáradjon a befurakodó képzet.

Nem jött ajkamra a vers folytatása. Nem emlékeztem a szavakra, a rövidke sorokra.

Mozdulni látszott a holdvilág egy darabja, fekete köpenyét és arcát takaró csuklyáját mintha a sötétségből szakította volna, oly tökéletesen illett az éjszakához.

– Yelwon a’Radhren – sziszegte nevemet, – Az enyém vagy.

Kiáltás hallatszott a kapu felől.

Az árny odakapta fejét, meggyengült a tudatomra nehezedő nyomás. Nem kellett sok, csak épp annyi, hogy a pugosst a szívéig hajítsam, mielőtt újra apám nevét emlegeti. Tizenöt, húsz lépés lehetett köztünk, de hallottam, ahogy a kard áthasítja a sötét köpenyt, és a férfi mellkasába hatol.

Az elmém felszabadult, de két mély lélegzetet is kellett vennem, mielőtt újra elég erőt éreztem tagjaimban, hogy felegyenesedjek. Az imént elhajított pugoss fémesen csengett a kövezeten, amint a fekete alak kínkeservesen kihúzta testéből és a földre ejtette.

– Mi vagy te? – szólítottam meg a már cseppet sem embernek tűnő szörnyeteget. Próbált válaszolni, de átlyukasztott teste még nem heverte ki a pengével való találkozást. Előhúztam a laggost, és felé iramodtam. Mozdulatlanul állt, mintha beletörődve várná, hogy végezzek vele.

Amint a pengém hegye újból mellkasához közeledett, maga elé rántotta sötét köpenyét, így térítve el a halálos szúrást. Felfelé emeltem a kardot, hosszában kettéhasítva a fekete kelmét. Szárnyát kitáró, éjsötét hollóként lebbentek fel a köpeny szétválasztott darabjai, közülük fullánkként érkezett a keskeny pengéjű tőr. Elkerülte hárításra mozduló bal kezem, és egyenesen gyomrom felé döfött. Bízni akartam a sodronyingben, de ilyen szúrást még nem engedtem a közelébe, így csak reménykedhettem, hogy ha nem is állítja meg, de elveszi a végzetes támadás erejét.

Nem volt szerencsém.

A vékony ujjason áthaladva beleakadt a sodronyba és jó arasznyi darabon szétpattintotta a szemeket. A tőr hegye mélyen mart hasfalamba, ahogy továbbpördültünk egymás mellett.

Néhány pillanat múltán jelentkezett a szétáramló, éles fájdalom, és sötétülni látszott a világ. Valódi szellemnek láttam az előttem álló alakot, a halál egy földre szállt angyalának, úgy ölelték körbe éjfekete köpenyszárnyai.

Mikor hátraléptem, lábammal a földön heverő pugossba ütköztem. Tisztán tükröződött a pengét körülvevő vértócsán a vörös hold karéja.

– Te sem vagy halhatatlan – dünnyögtem, ahogy balommal a sebet szorítottam. A kezemen végigfolyó melegség emlékeztetett, hogy bármilyen démoni fajzat ez, bizonyos dolgokban egyformák vagyunk.

Újabb kiáltás hallatszott a kapu felől, ám ezúttal fáklyafény közeledett a kőfal felületén táncolva. Ellenfelem mind hátrább lépett, majd mint holmi úrias nyájaskodás után, mélyen meghajolt és a város felé iramodott.

A földön fekvő pugossért nyúltam, de mintha újabb tőrt; mártottak volna az oldalamba. Ismertem egy meditációs; formulát, ami az ilyen helyzetekben hivatott segíteni, annak jelképét próbáltam magam előtt felidézni és a fájdalom elmúlására összpontosítani. Rövid meditáció után enyhülni látszott a fogcsikorgató érzés és visszatért tagjaimba az erő.

Nem akartam megvárni, míg a városőrség rám talál, esetleg meg is vádol a Rosannával és Alriával történtekkel. Letéptem magamról a felszakított ujjast, beletöröltem a pugosst, majd a fekete ruhás után eredtem. Reméltem, hogy ha ma este nem adatott meg, hogy végezzek vele, legalább követni tudom egy darabon.

Néhány fasor választotta el a vadaspark előtt húzódó utat a város peremétől. Miután átértem az első házak fényéhez, hallottam az őrök hangját, amint a véres ruhadarabot megtalálják. Hátha segítségükre lesz a nyomozásban.

Nyomát se láttam a fekete ruhásnak, ezért inkább a Sellőtestű felé indultam. Csúnyán vérzett a sebem, és nem akartam bármi kórságot összeszedni.

Próbáltam a kisebb, sötét utcákon haladni Hano belseje felé, nehogy egy őrjáratba botoljak. Felszakított sodronyingben, vérző sebbel, póknyálas alsóval nem keltettem éppen bizalomgerjesztő látványt.

Sikerült kikerülnöm minden egyenruhás csapat útjából, de egy dolgot nem vettem számításba.

– Hová, hová, jó uram?– érkezett a kérdés az egyik sikátorba érve. Hátrapillantottam, de nem láttam senkit, mire újból előrenéztem, csuklyás alakok léptek elém.

Suttogók. Hallottam róluk, tudtam, hogy ez az ő területük, de reméltem, hogy hozzájuk már nem lesz szerencsém egy ilyen este után.

A csuklya alól kivillanó pelyhes áll és az éretlen, férfi– hang nálam is fiatalabb suhancról árulkodott. Még két alakot hallottam a sikátor vége felől közeledni.

– Ha minden értékedet ideadod és bocsánatot kérsz, amiért az időnket pazarolod, nem verünk meg annyira – fordította komolyra a szót a bátrabbik.

– Darton mormoljon esti mesét az ágyad fölött ma éjjel – kívántam. Nem kellett sok idő, hogy felfogja, nem vagyok barátkozós kedvemben. Észrevétlenül próbált jelezni a mögöttem állóknak és kisvártatva el is kezdődött a jól begyakorolt akció.

Hátulról ragadtak meg és próbáltak mozdulatlanul tartani, hogy a szemből támadó horogütése jobb belátásra térítsen. Mostanáig hagytam magam, de ezt már nem volt kedvem kiállni.

Mindkét lábam felkaptam, így a váratlanul ránehezedő súlytól a hátulról szorító előrelendült. Csak a fejemet kellett kicsit lehajtanom, hogy ő kapja az ütést. Mikor a földre értem, oldalamba hasított a fájdalom, de újra felegyenesedtem, immár szabadon mozdulhattam. Újabb ütés közeledett a bal felső kapun. A védőkéz megragadta az elvezetett kart, a szárnykéz tenyéréllel találta torkon a kölyköt. Mindkét karját leszorítottam, de olyan szánalmasan kapkodott levegőért, hogy nem volt szívem tovább kínozni. Erőtlenül hullott a földre, miután magam felé rántva lefejeltem.

Rémülve lépett hátra a másik, ahogy látta elesni merészebb társát.

Fémes hangot hallottam hátulról, tőrt rántott a két mögöttem álló;

– Kapjuk el! – biztatták magukat, de fogálmuk sem volt, hogy az Erm Karas embervadászával hármuknak sincs esélyük elbánni.

Mire hátrafordultam, már cikáztak is felém a tőrök. Széttettem kezeimet, ettől magát elbízva döfött a jobb felől lévő. Nem kellett hárítanom, egyenes rúgással találtam gyomron. A másik sem habozott sokáig, vaktában kaszabolt, mintha holmi láthatatlan ellennel küzdene, pedig nagyon is ott voltam. Hátráltam, ahogy előttem hadonászott a rövidke pengével, majd váratlanul beléptem a vágások közé, és zavaró közelséget erőltettem a kölyökre. Pillanatokig csak ijedten botladozott hátrafelé, de egyszer sem hagytam, hogy arasznyinál nagyobb távolság legyen kettőnk között. Elkaptam a tőrt markoló kezet, majd állánál fogva kifelé fordítottam fejét. Tehetetlenül fordult a vészesen tekeredő nyak után, mígnem a földre rántottam és kicsavartam kezéből a fegyvert. Félelmetes, elszánt tekintetet erőltettem ábrázatomra, úgy fordultam a negyedik felé. Több sem kellett neki, menekülőre fogta a dolgot.

Nem volt érkezésem követni, végül is nekem nem ártott semmit és ennyi talán elég volt ahhoz, hogy kicsit elgondolkozzon az életén.

Dulakodás közben megfeledkeztem a fájdalomról és most sem látszott jelentkezni, a vérzés is alábbhagyott. Néhány sarokra voltam csupán a fogadótól, és a holdak mind magasabban jártak a város fölött. Ideje volt visszamennem, ellátni a sebet és kialudni magam, mert reggel a szem újabb utasításait kell majd követnem.

Megnyugodva sóhajtottam fel, amikor néhány sarokkal később megláttam a kőkeretes ajtó fölött himbálózó faragott cégért. Az alulról halfarkú, felülről törpe nőt formázó alakról már csak az álszakáll hiányzott. A kiszűrődő hangokból ítélve javában folyt még az élet odabent. Reméltem, hogy a szobámig vezető úton a mai nap már nem tartogat számomra több meglepetést.

 

8.

Nem tévedett Haklen, mikor hosszú napra számított da Mertyor kisasszony társaságában. Napközép után járt az idő, mire a fürkésző, majd destrukciós mozaikok segítségével eltörölte a lány emlékeinek egy részét sötét folttá torzító átkot. Liana eközben ügyet sem vetve a transzba mélyedt varázslóra, befejezte az egy hete kezdett rózsakerttel hímzett zsebkendőt, majd hangosan felolvasta Maklerion del Abertyr pegazusok nászáról szóló irodalmias értekezésének néhány fejezetét.

Az előbukkanó emlékdarabok nem hordoztak túl sok használható információt, csak bizonyítékkal támasztották alá az eddigi feltételezéseket. A lányt valóban megtámadták három napja, esti sétáján a Hercegi vadasparkban, Rosanna Rovall és Alria gor Siey társaságában. A másik kettőtől kissé eltávolodva, egyedül sétált a fehér tigris kifutójához. Sötét, az árnyékokból születő alak kapta hátba, és vámpírként, nyakába harapva szívta a vérét, majd csókot lehelt a félig eszméletlen Liana ajkaira. Néhány perccel ezután tért magához, de semmire sem emlékezve, a hőségnek tulajdonított ájulásra fogta, hogy a sétány kövezetén fekve eszmélt fel újra.

Miután Haklen az esetet jelentésszerű részletességgel előadta a hallottaktól igen feldúlttá váló Agnom da Mer– tyornak, távozott a nemesi háztól. A kapun kilépve a városőrség megbízottja várta, akivel tegnap a Félkarú Igricben volt találkozója.

– Tudtam, hogy itt találom, re Narmys – szólította meg némi iróniával hangjában. – Tegnap este újabb incidens történt, és találtunk valamit, ami vélhetőleg a segítségére lesz.

A városi gárda hanói alkapitányságára siettek, itt őrizték az előző este talált, bizonyítéknak vélt ruhafoszlányokat. Út közben Haklen mindent megtudott a tegnap esti, Rosannát és Alriát ért támadásról.

– Egy vértől átitatódott ujjas és egy darab fekete textília – összegezte a fémdobozban látottakat.

– Jól tették, hogy a levegőtől elzárva tartották, így még van esélyünk javunkra fordítani a vér és gazdája közötti kapcsolatot.

– Nem először működünk együtt Doran küldöttjével. – érkezett a magyarázat az ősz pofaszakállt viselő, rangidős tiszttől.

– A test és a nedvek között szimpátiás kapcsolat van. Ez a viszony lehetővé teszi, hogy hassunk az egyikre, miközben az tőlünk bármilyen távolságra van az elsődleges anyagi síkon, csupán a másik jelenlétének segítségével. Bár a lélekadta személyes aura védelme nem engedi, hogy ártó szándékú mágiát használjunk a személyre, de egyéb operációknak mindössze a szellemi pajzsok védelmét kell áthágniuk – gondolkozott el hangosan Haklen, majd elmosolyodott, ahogy a kapitányság pinceszinti raktárában ácsorgók üveges tekintetű ábrázatát észrevette.

– Akarom mondani, meg lesz az emberünk – próbált egyszerűen fogalmazni.

– Mi is ebben reménykedtünk – szólalt meg megkönnyebbülten a szakállas tiszt. – Idelent dolgozhat.

– Akkor hagyjanak magamra! – válaszolt határozottan Haklen.

Nem szívesen bár, de az összes katona kiment a pincehelyiségből. Valódi kincstárnak számított ez a köreikben. Korábbi ügyek rendszerezett bizonyítékai, alvilági kufárok lefoglalt árui, elcsípett csempészek, útonállók, tolvajok gazdátlan zsákmányai, és nem utolsósorban a legfrissebb kincs: három hordó csempész óbor a múlt hétről.

Haklen re Narmysnak eszébe sem jutott a raktár tartalmával foglalkozni. Egyre komolyabban foglalkoztatta viszont a haonwelli gyilkosságok és éjszakai támadások rejtélye.

Egyértelmű volt számára, hogy a városőrséget valójában nem a nemesi családok lányai és fiai, nem a kivéreztetett koldus vagy a hegyesfülű nőszemély halála aggasztotta igazán. Hogy jól jön a nemesi házak anyagi hozzájárulása a nyomozás sikeréhez, az sem volt kétséges. Tudta jól, hogy vannak bizonyos körülmények, amikor az őrség már nem mint város, hanem mint hercegség érdekeiben tevékenykedik Haonwellben. Ilyen körülmény volt, hogy az egyik nemes ifjú atyját a hercegségi főtanács külhoni kapcsolatok ápolásáért és diplomáciai kérdésekért felelős tagjaként tartották számon.

Alaposan át kellett gondolnia Haklennek, hogy a szóban forgó varázslatok közül melyikkel próbálkozzon, hiszen a szimpatikus viszony kiaknázása, önmagában is jelentős mágikus energiák felhasználását igényelte. Ehhez elegendő volt Zylentől, a Szarvtorony egyik könyvtárosától kapott manakoncentráló gyűrű, de a további mozaikokat önnön hatalmával kellett életre hívnia és ez – akolita mivoltából fakadóan – igencsak alulról közelített a minimálishoz. Kétségesnek ítélte, hogy az ily csekély hatalommal létrehozott mágia képes– e áthatolni bármiféle szellemi pajzsokon.

Újabb kérdés merült fel Haklenben; kitől származik a vér? Ha a doraniak nem tévedtek, és valóban élőholt az elkövető, akkor nem hagyhatja maga után az élet princípiumát hordozó testnedv egyetlen cseppjét sem.

– A vér vagy másé, vagy a vámpírunk egy eltorzult elméjű élőlény, akinek mások megcsonkítása okoz örömet. – kereste a magyarázatot.

Miután átgondolta újra és újra az elkövetkezőket, a földszintre vezető lépcső felé indult. A kapitány meghökkenve hallgatta a különös akció minden részletét, majd némi töprengés után beleegyezett. Egyetlen órát kért, míg legjobb:, katonáit a hanói alkapitányság épületéhez rendeli, és felkészülnek a szellemnyelven küldött üzenetek alapján történő gyors mozgásra. Ennyi idő Haklennek is elég volt, hogy előkészítse a varázsláshoz szükséges körülményeket.

A ruhadarab szegélyéből kinyert vér elegendőnek és megfelelő állagúnak ígérkezett a szimpátiás viszonyt kihasználó varázslatokhoz. A pofaszakállas kapitány szintén a raktárban volt, elmélyedve nézte a varázsló ujja mentén felizzó rúnákat, és már– már révületnek rémlő állapotban hallgatta a felhangzó varázsszavakat.

Egyetlen szálat csípett el önnön tudatának szövedékén, azt ültette az éteri fonál hátára, hogy célját elérve egy másik szövedék szálával fonódjon eggyé. Azúrkék villanás kísérte a vég jel levegőbe karcolását. A valóságban néhány pillanat telhetett el, mikor Haklen mosolyra húzta a száját, mélyet szívott az állott levegőbe, és kisvártatva megszólalt.

– Magas kőépületekre néz, körülötte nyüzsgés. A kéttornyú katedrális csúcsai magasodnak a tetők fölé. Yattyrban van, néhány utcára a katedrálistól – próbálta a fontos részleteket sorolni. – Nem mozdul, mintha várna valamire. Egy kapualj felé fordítja tekintetét... nem látom tisztán a családi címert. Menjenek a katedrálishoz!

A kapitány szótlanul sietett felfelé, a földszinten várakozókhoz. Összeszedve legjobb embereiből verbuvált csapatát, futólépésben indultak a szóban forgó helyszínre.

Mindössze néhány percig tudta fenntartani Haklen a mentális olvasást, majd a varázslat végeszakadtával visszazökkent a dohos pincehelyiségbe.

Hosszas energiagyűjtés végeztével ismét nekilátott a mágikus kapocs kiépítésének. Rövidesen megint az idegen testével érzékelt, ezúttal a katedrális terén, a tömegben sétálgatott két másik férfi társaságában.

– Felron és Bornius? Nem. Nem ők a mi embereink. Con Baldenhez képest apró halak csupán – beszélt halk, bársonyos hangon a bal kéz felől sétáló férfi. – Az ő kiiktatása igazi előnyökkel kecsegtet.

A szemek, melyeken át Haklen a történteket láthatta a bal oldali férfi felé fordulták, de hirtelen más irányba pillantottak, mikor tapintást érzett jobb könyökén. Egyenesen a térre masírozó városőrök felé tekintett.

– Eljött az idő – gondolta magában Haklen. Megszakítva a kapcsolatot, azonnal telepatikus üzenetet küldött a kapitánynak.

– Három férfi a katedrális oldalában észak felé sétál. – így szólt az üzenet. – A középső a mi emberünk.

Mivel már az eddigiek is jócskán kiszipolyozták az erejét, a várakozás mellett döntött. Majd egy óra eltelt, míg új varázslaton töprengett, közben a raktár tartalmát vizsgálgatta, mindazt, amit felhalmoztak ide a törvény szolgái. így, hogy egyedül volt idelent, és saját érzékei tudósították a külvilágot, néha már zavaróan hangosan cseppent valami. Esőcseppek hullnak így alá az eresz pereméről egy kiadós zápor után, hogy a lent összegyülekező tócsába fojtsák magányukat.

Nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el, amikor megpillantotta a polcra fektetett hordók alatti tenyérnyi borfoltot. A hanyagul – sebtében – visszaütött fadugó percenként engedett a padlóra egy cseppnyit a tölgyhordó tartalmából.

Ujjával körbesimította a dugó peremét, és a következő cseppet orrához emelte. – Pörkölés illata, enyhe gyümölcsaroma – ízlelgettél majd felcsillant a szeme, ahogy a hordó mögül kilógó korsófület észrevette.

Félig töltötte a kupát, miután kicsit kijjebb feszítette a dugót, majd a kellemesen mélyvörös bor társaságában telepedett vissza a meditációs varázskör szélére.

Nagyapja jutott eszébe, az öreg Narmys, aki fiaként nevelte anyja elvesztése után. Fél éve is lehet már, hogy utoljára találkoztak. Mindig is toroni szigorral tekintett a fiúra, egyfajta távolságtartással, mely inkább a tiszteletre épít, semmint a családi szeretetre. Férfivá válása napján hozta elő azt a palack bort, amit még a Birodalomból menekít tett ki a lányával együtt jó tíz évvel a tizennegyedikként emlegetett háború előtt. Remélte, ha majd a hatalmaskodók eltűnnek a büszke nemzet hátáról, talán újra családi kézben lesz a Pidera déli lankáin fekvő birtok. Az állandó szelek, hűvös éjszakák igazi kinccsé varázsolták az itt megtermő szőlőt, aminek vastag, bordó húsából évről évre zamatos nedű készült.

Haklen fanyalogva zökkent vissza a valóságába. A városőrök hordójából előkerülő bor túl soká állhatott, rég elvékonyodott, és a raktár dohos levegőjét adta vissza ízében.

Elérkezettnek érezte az időt, hogy újból a feladatra koncentráljon, a korsót letéve, bal kezét a következő varázslathoz emelte. A felsejlő manaáramlatok derengése, amik a levegőbe írt rúnák vonalait követték olykor szivárványszínre festették a falon árválkodó szövétnek pislákoló fényét. A tudat síkján újfent útjára indult a kapcsolatot megteremtő szál, mind gyorsabban igyekezett célja felé. A valóságban egyetlen pillanat sem telhetett el, de a létrejövő mentális fonal akár mérföldeket hidalhatott át. Nem volt erős a mentáltestet óvó szellemi pajzs, hiszen harmadjára is létrejött az elérni kívánt hatás.

Ezúttal nem elégedett meg az érzékek nyújtotta információval, mélyebbre, a tudatba kívánkozott, hogy a gondolatokban kutakodjon.

Letisztult, határozott célt érzett a férfi fejében körvonalazódni. Nyoma sem volt bárminek, ami a kapitány sikerére utalt volna. Már nem Yattyrban járt, és nem is gondolt a felbukkanó katonákra. Nyugodt tenger volt az elme, ahol csak néha keltenek a külső hatások okozta szelek egy– egy kisebb hullámot. Haklen megpróbált alámerülni, hogy ne a felszín erőltetett nyugalmát, hanem az ezt meghatározó mélységek mibenlétét láthassa. Gyenge áramlat sodorta magával, egy apró gondolat; a polgári és nyomornegyed találkozásánál van, a helyes irányt keresi, elbizonytalanodott. Újabb áramlat keresztezte útját, ám ezúttal lefelé sodródott; kíváncsiság. Ki lehet az, akihez siet, és miért pont ő? Erős, örvényszerű áramlat kapta el Haklent és mind mélyebbre taszította; bosszúvágy és harag. Mindazért, amit vele tett és tenni akart. Félelem társult hozzá, ahogy a mélységek felé sodródott, de a varázslat nem volt elég erős ahhoz, hogy tovább merüljön. Érezte a sötétségben lapuló vérszomjat, amit csak egy következő áldozat csillapíthat. Gyertyalángként pislákoló szerelem, inkább vágy, ez emelte újra a felszín felé. Szétáradó nyugalom és bizonyosság...

A fonál megszakadt, de Haklen még jó néhány percig nem mozdult, az átélteket próbálta megemészteni.

– A Hano keleti peremén jár, túl messze a kapitánytól. Nem érhetnek oda időben. Én hamarabb ott lennék és megakadályozhatnám az újabb gyilkosságot.

Felállt a meditációs varázskörből, majd futva indult a kijárat felé. Ismét telepatikus üzenetben jelzett a kapitánynak, de tudta, hogy most rajta a sor. Mire a katonák odaérnek, már vége is lehet.

 

9.

Sötétség vett körül. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség. Bármerre fordultam, nem láttam mást, csak ürességet, kívül és belül. Fényfolt jelent meg a távolban, apró, világító szikraként izzott fel. Elindultam az irányába, de nem közeledett, így futni kezdtem, gyorsabban és gyorsabban, míg növekedni látszott.

Végtelennek tűnő ideig tartott, míg a fénypontból tenyérnyire növekedett, majd egy alakot láttam a fénykörben a földre kuporodva. Lassan közelítettem, jobb kezemmel a hátamra erősített fegyverek markolatát kerestem, de nem volt ott semmi. A kezeimmel tapogattam végig a testem, ahogy a fényben lévő alakot néztem, majd akaratlanul magamra pillantottam. Meztelen voltam – akár az anyaméhből újonnan érkezett –, ijesztően csupasz.

Az alak felé siettem, hátha ő választ tud adni. Közeledtem re újabb emberalak bontakozott ki a fénykörből. A földön feküdt, a másik lábai előtt. Furcsa, hosszú ruhája lepelként terült a földre, de a mellette térdelő figyelt, hogy ne tapodja.

Mikor odaértem, féléjük kiáltottam, de nem figyeltek rám. Mozdulatlanul, csendben vártak a lámpás fényében. Lassan léptem feléjük, miközben újra megszólaltam, de megint csak hiába. A térdelő fekete ruhát viselt, hosszú haját hátul fogta össze, a földön fekvő vöröses ruhája mind jobban terült szét a sötétség padlóján.

Erős volt a fény, a kezemmel kellett eltakarnom szememet. Megérintettem a térdelő alak vállát, de mintha ott se lettem volna. Újra megfogtam, ezúttal határozottan megszorítottam, mire ő hirtelen mozdulattal felállt és megragadta a kezem.

Nem vágyok szellem, élek még. Ez volt az első gondolat a végtelennek tűnő időben.

Hideg, majd lassan kúszó melegség követte – az első érzések. A férfi ellökött magától, én tehetetlenül dőltem hátra. Kezében tőrt markolt, rajta vér, az én vérem. Nem éreztem mikor értem földet, de miután megállapodtam a semmi peremén, a férfi mellém térdelt. Az erős fénytől nem láttam az arcát, csak a szívdobogását hallottam. Lassú, nyugodt dobolást a férfi mellkasából.

Nem tudtam mozdulni, el kellett fogadnom, hogy vége. Kezével az arcomat simította, majd a nyakam felé hajolt. Éreztem, hogy fogaival a húsomba mar és megízleli a véremet. Mikor újra fölém emelkedett, láttam az arcát. Vér csordogált a szájából, vörösre festve állát és fekete ruhájának gallérját. Mélyen a szemembe nézett, éjsötét szemekkel, az én szemeimmel.

Megint sötétség vett körül, sűrű, áthatolhatatlan sötétség. Fénypont látszott felizzani a távolban. Felé indultam. Hallottam, ahogy kalapál a szívem, ütemesen vert mellkasom mélyén. Egyre hangosabban, szinte már dübörgött...

– Yelwon! Nyiss ajtót! – kiáltott Greon, miközben a szobám ajtaján dörömbölt.

Az ágyamban feküdtem, hideg verítékben. A nap már magasan járt az égbolton.

Elaludhattam.

Greon megrökönyödéséből ítélve, ábrázatom nem nyújtott katartikus élményt, a mikor a résnyire nyitott ajtódban meglátta fejem.

– Mennünk kell, vár ránk a szem! – mordult rám Greon. – Szedd össze magad, és induljunk!

 

10.

Kyel kéttornyú katedrálisánál várt minket a szem, és ezúttal nem ragaszkodott olyan arctalansághoz, mint legutóbbi találkozásunkkor. A hercegi főtanács megbízását ból érkezett, és ő szorgalmazta az urisi embervadászok bevetését. Az Erm Uris mindig jó szolgálatot tett Haonwellnek, így tudták, hogy ebben az ügyben sem okozná csalódást.

– A minap küldött érkezett Doranból, hogy mágiájával segítse a nyomozást – kezdte mondandóját, miközben sétára invitált minket. – Da Mertyor nem tűrte a látszólagos tétlenséget, ezért magas pénzösszeggel támogatta az illetékeseket, hogy minél hamarabb a történtek végére járjanak. Az ő lánya volt a legutóbbi áldozat.

– … és a tegnapiak? – vágtam a szavába.

– A Rovall és gor Siey házak nem tesznek semmit. Rosanna Rovallt még nem érte támadás, Alria gor Sieyt tegnap este találták harapással a nyakán. Valószínűleg da Mertyorhoz fordulnak segítségért, hiszen jó kapcsolatot ápolnak a nemesi házak.

– Volt más is az áldozatok között – tette hozzá Greon.

– Valóban. Egy elf nő, de az ő esete a hosszúéletűekre tartozik, a két koldusét pedig egyszerű gyilkosságnak titulálták.

– Mit tehetünk mi? – kérdeztem a bársonyos hangú, idősödő férfit.

– Figyeljék a Rovall házat! Ha bármiféle következetesség van a történtekben, akkor Rosanna Rovall lehet a következő áldozat, hiszen szoros barátságban van mind a gor Siey, mind pedig a da Mertyor lánnyal.

Köszönés nélkül lépett el tőlünk a hercegi megbízott, és a katedrális felé indult. Greonnal egymásra néztünk, majd Yattyr déli szeglete felé vettük az irányt, a Selva partjára, a Rovall ház nyári kúriájához.

Napközép még messze volt, a hőség lassan kúszott Haonwell utcáin mind beljebb a város szívébe. A nyüzsgés épp kapóra jött, észrevétlenül akartuk szemmel tartani az épületet és a környéket, így elvegyülve a város forgatagában nem volt nehéz dolgunk. Hosszú napnak néztünk elébe, leszámítva a néhány koldust, akik a kapunál strázsálóktól kéregettek senki sem ment a kúria közelébe.

Majd három órát köröztünk felváltva a környékbeli utcákon, miközben figyeltük a nyári lak minden bejáratát, mikor egy hintó érkezett a főkapu elé. Jellegtelen, zárt kocsi volt, egyetlen hajtóval. Rosanna sietett ki a kapun, majd beszállt a hintóba és indulásra adott utasítást.

Láttam őket észak felé kanyarodni a Selva partján végigfutó útról. Biccentettem Greonnak, kiváltam a tömegből, majd a kisebb utcákat kihasználva próbáltam tartani az iramot.

A városban nem hajtották a lovakat, de igyekeznem kellett, hogy egy fordulónál se maradjak le.

Synn Erianig követtem a hintót, majd utána az egyedül útnak induló Rosannát. Van az elfek negyedének egy szövetségszerte híres fogadója, amely még az erdőn kívül található, és kiváló ételeket szolgálnak fel. Rosannát a fogadó előtt várta társasága, majd az egyik teraszon helyet foglalva ebédet kértek.

A fogadó épülete harmonikus kombinációja volt a fa– és kőanyagoknak, hűen tükrözve az elfek építészetének leleményességét és szépségét. Mivel délfelé járhattunk és reggel óta én sem ettem semmit, ezért úgy döntöttem, hogy az emeleti terasz szélső asztalát elfoglalva elfogyasztok valamit. Innen észrevétlenül kihallgathattam az alattam ülő asztaltársaság minden szavát.

Közel két órát töltöttünk itt. Ez idő alatt volt lehetőségem megbizonyosodni, hogy a Megfáradt Tölgy valóban rászolgált hírnevére, és hogy a gianagi harcsapaprikás egy jóízű étel, nem úgy, mint Garehal förtelme, amit ugyanezzel a névvel illet.

Az ebéd végeztével Rosanna visszaindult a rá várakozói hintóhoz, majd kelet felé irányította, arra, amerről jöttek. Arra számítottam, hogy a Selva parti kúriához kocsikázik vissza, ezért kevésbé igyekeztem a nyomát követni. Krad templomához érve, ahol a folyó felé kellett volna fordulni, egyenesen a füvészkert mentén hajtottak tovább.

Futottam, hogy a következő sarok előtt újra lássam a hintót, ha elfordulnak elvesztem őket. Szerencsére megpillantottam őket, ahogy a Gőzfürdő felé kanyarodtak, majd a következő saroknál a város falain kívülre indultak. Meghajtották a lovakat, így esélyem sem maradt, hogy kövessem őket. Legnagyobb meglepetésemre a látóhatáron délnek fordultak a kelet felé vezető útról, egyenesen Treis szívébe.

Gyakran jártak errefelé hintók, batárok, hiszen innen indult a tengerhez vezető kereskedőút. Nem kellet sokáig várnom mire egy újabb szekér hajtott ki a kapun. Dús szakállú, szalmából font fejfedőt viselő öreg ült a bakon, és lassan vezetgette egyetlen lovát a napsütötte úton. A hatalmas kőív árnyékában vártam, míg elhalad előttem, majd felkapaszkodtam a szekér hátuljára. Jól megtömött liszteszsákokat szállított, rajtuk a hanói szárazmalom képe. Gyerekek utaztak így szerte a városban, de most nekem is kapóra jött ez a megoldás.

Néhány percnyi zötykölődés után odaértünk a kiszemelt elágazáshoz, leugrottam a szekérről, aztán elindultam Treis belsejébe.

Sietősre vettem a dolgot, minden utcába próbáltam benézni, de nyomát se láttam már Rosanna kocsijának. Messziről hallottam az arénában tomboló tömegek üvöltését, talán ő is ott lesz.

Meghökkentő volt a különbség a várost körülölelő véd– művek két oldala között; odabent pompa, tisztaság, művészet, idekint sár, nyomor és küzdelem.

Hamar odataláltam az arénához: az egyetlen kikövezett út jó útmutatónak bizonyult. A kör alakú épület körül hatalmas tömeg gyűlt össze, de bárhogy kerestem, nem láttam Rosannát, sem a kocsit.

– Nem láttál egy kocsit errefelé? Afféle zárt utazóhintó, minden dísz és címer nélkül – szólítottam le egy megbízhatónak tűnő alakot.

Válasz helyett rút fintort kaptam és megfeketedett fogak közül gőzölgő bűzös leheletet. Bepróbálkoztam még néhány fickónál, de az elsőnél jobban egyik sem fogadta kérdésemet.

Előkaptam egy ezüstöt, szabályos dél– gianagi érme volt, egyszerű forma és minta, de pontos kivitelezés és csábító, csillogó szín. Olyasféle pénz ez, amit az ember inkább szeret megtartani, semmint túladni rajta. Garehal egy bölcsessége jutott róla eszembe: „Az egyetlen dolog, amit nem vétek ezzel fizetni, az a...

– Én láttam a kocsidat, fiú – szólított meg egy nem éppen kellemes alak, miközben le sem vette még meglévő bal szemét a tenyeremben tartott ezüstkoronáról.

Összezártam az ujjaimat és a távolba néztem. Próbáltam meggyőző lenni.

– Merre ment?

– Az ezüsté’ megmondom. Mindennek ára van.

Nélküle nem találom meg Rosannát, így felé nyújtottam a tenyerembe zárt érmét. Szinte kitépte az ujjaim közül, majd az aréna mögött kezdődő utcára mutatott, és azzal el is ment.

Nem volt mit tenni, inkább a félszeműben bíztam, mint a vak szerencsében. De talán az utóbbi is mellém állt, ugyanis rövid sétát követően megpillantottam a kereset kocsit egy romosabb ház bejáratánál.

Valaha jómódú polgárok lakja lehetett a kétszintes téglaépület, de a lapályba épített alapzat hamar megrepesztette a dísztelen falakat. Manapság koldusok, ingyenélők éjjeli szállásaként szolgálhat.

Egy kapualj árnyékába húzódtam mikor megláttam Rosannát kilépni a hajdanvolt kúriából. Aggódóan tekintett körbe, és igyekezett mihamarabb beszállni a hintóba.

Jelen pillanatban izgalmasabbnak éreztem kideríteni, miért jött ide, mint követni vissza a városba, így miután elhajtottak, a romos ház felé indultam.

Az ajtót rég nem lehetett kulcsra zárni, könnyedén taszítottam be. Odabent is ugyanolyan lepusztult volt minden, mint kívülről. Az emeletre vezető lépcső felső kétharmada törmelék volt csupán a földszint padlóján, odafent pedig a tetőszerkezet résein át besütő napfény kinti világosságot varázsolt. Az előtérből két további helyiség nyílt, de látszólag azok is kongtak az ürességtől. Néhány törött szék, egy– két tűzifának széthasított bútor hevert a porban; Óvatosan lépkedtem, nem akartam az esetleg létező pincébe rövid úton ellátogatni.

Épp a lépcső még meglévő darabján felkapaszkodva próbáltam az emeletet is átvizsgálni, amikor valami recsegve tört szét hátamon. Egy széklábat láttam továbbrepülni, ahogy a törmelék közé zuhantam. Fiatal, barna kecskeszakállat viselő fiú lépdelt felém, hogy ezúttal egy rúgással győzzön meg arról, rossz helyen járok.

Elkaptam a közeledő lábat és a földre fektettem gazdáját. Erősen csavartam egyet a végtagon, de nem törtem el, ájultan nem tudna beszélni.

Idősebb, vágással csipkézett arcú martalóc vetette rám magát. A kezében tartott késsel próbált mihamarabb elcsendesíteni, de addig– addig ficánkolt, hogy a combjába állítottam.

– Ideje, hogy elbeszélgessünk – szólítottam meg legújabb barátaimat.

– Kránba veled! – mutatkozott be az idősebbik.

– Mit keresett itt Rosanna Rovall? – tértem azonnal a lényegre.

– Dögölj meg! – szitkozódott a kecskeszakállas.

Beláttam, hogy szép szóval nem jutok hamar egyről a kettőre, hatásosabb módszerhez kell folyamodnom.

– A barátod valószínűleg elvérzik, de ami biztos, hogy nem a legjobb, ha az ember rozsdás bökővel szurkálja magát – próbáltam újra az ismerkedést, miközben a fiú lábát vettem megint kezelésbe. A szánalmas hebegésből nem nagyon értettem semmit.

– Dögölj meg, te féreg! – érkezett az újabb jókívánság. – Ne beszélj!

– Ha beszélsz, futni hagylak és segíthetsz rajta – próbáltam hatni a fiúra.

Nem lehettem elég meggyőző, mert azon kívül, hogy a megfeszült ízületeket fájlalta, ügyet sem vetett rám. Előhúztam a pugosst és lassan felhasítottam a nadrágszárát. Ereztem a markolatnál, hogy remeg a félelemtől, de reméltem, hogy nem olyasvalamit hallgat el, amiért érdemes meghalni. Lassan húztam visszafelé a pengét, hogy éppen ne messen a bőrébe.

– Beszélj, vagy megnézzük mi az, ami annyira fáj a térdedben! Beszélj, és elengedlek!

– Hallgass, kölyök! – utasította az idősebb. Megpróbálta kihúzni a kést a sebből, de nem lehetett kellemes, mert hangosan felnyüszített és inkább eleresztette.

– Ha beszélsz, még időben segíthetsz, és megmarad a sebhelyes lába – próbáltam győzködni a fiút, míg végiig megszólalt.

– Itt járt.

– Hallgass!

– Itt járt, és egy levelet hozott.

– Hol van?

A sebhelyes férfira mutatott, aki ezután látszólag nemcsak engem, de a fiút is szívesen a Fátyolon túlra penderítette volna.

– Hol van? – fordultam az idősebbikhez. Lábam elé köpött a porba, és ahogy közelebb hajoltam, egy újabb késsel vágott felém. Elhajoltam és elkaptam a kést markoló kezet. Együtt, lassan döftük a még sértetlen, másik combba.

– Hol van? – kérdeztem még egyszer.

Úgy tűnt végre belátták, hogy ha együttműködnek, hamarabb túl lesznek rajtam. Mellénye alól húzta elő a sárgás levelet a sebhelyes arcú. Kitéptem a kezéből, és olvas– ni kezdtem.

Egy megbízásról szólt, melyben két besurranó jókora ellenszolgáltatás fejében kifosztja a con Balden– kúriát és eltesz láb alól néhány családtagot.

– A gyilkosságot nem vállaltuk – próbált szépíteni a fiú, de már nem figyeltem rá. Az összefüggéseket kerestem, az okokat. Rosanna miért járt itt, és miért bérelte fel ezeket a levélben leírtakra?

Ekkor éreztem meg azt a gyenge, édeskés illatot, amit tegnap este a fal tövében, a vadasparknál is. Ez az ő illata, és a papírból árad.

 

11.

Jócskán elmúlt már napközép, mikor a két tolvajjal összehozott a szerencse. Miután velük nem volt több dolgom, visszaindultam a Rovall házhoz.

Megint fogtam magamnak egy város felé tartó szekeret, majd egészen a Gőzfürdőig zötykölődtem néhány boroshordó között. Innen pár sarok volt a Rovall család kúriája. Könnyedén kiszúrtam Greont, néhány épülettel odébb, a hőség elől egy balkon árnyékába húzódva.

Mindent elmondtam neki a történtekről, aztán megmutattam a tolvajoktól szerzett levelet. Sötétedés előtt újra találkozunk a szemmel, tudtam meg Greontól. Legalább lesz miről beszámolnunk neki.

A nap lassan ereszkedett a palota csúcsai mögé, kellemes, esti hűvöset engedve a folyó menti utcákra és terekre. Kyel katedrálisának teréhez érve egy padon ülve várt minket ugyanaz a bíbor– és hamuszín kámzsát viselő alak, mint reggel is.

Neki is elmeséltem a napközép utáni eseményeket, és átnyújtottam a levelet.

– Rosanna Rovall köztudottan magán viseli Haonwell szegényeinek sorsát, de ki gondolta, hogy treisi látogatásai során ilyesféle kapcsolatok kiépítésén munkálkodik – töprengett a tanácsnok. – És a háznál?

– Többen is jártak ott – szólalt meg Greon. – Miután Yelwon Rosanna után indult, nagydarab, ősz férfi érkezett és nyert bebocsátást. Röviddel ebéd után távozott.

– Felron dor Glyen. Egyszerű középnemes, a hanói szárazmalom és néhány treisi bordélyház tulajdonosa. Évek óta baráti kapcsolatot ápol Rovallal – magyarázta a ta– nácsnok. – Többször kétes ügyekbe keveredett, de mindig élvezte a nemesi körök támogatását.

– Miután Rosanna visszaért, rövidesen újabb látogató érkezett. Hosszú, sötét hajú, barnás bőrű férfi, az oldalán díszes tőrkarddal.

– Narovik con Xavar. Remek ember és sokat próbált vívó hírében áll. Délről érkezett néhány hónapja, és mivel igen csak jártás az úri etikett dolgaiban, szívesen okítja az yattyri nemesek fiait és lányait a megfelelő viselkedésre. Azt mondják mindemellett kitűnő kertész, virágkölteményeit csak ő maga gondozza, és kiváltképp büszke liliombokraira. Sokak szerint maga a herceg meghívására érkezett városunkba és tőle kapta a polgári negyed szélén, évek óta elhagyatottan álló kúriát.

– Kevéssel Yelwon érkezése előtt ment el, egy fertályórával azután, hogy újabb látogató érkezett. Idősödő, magas férfi, kopaszodó fejtetővel. Hamuszín csuhát viselt, nyakában aranykör medál lógott.

– Csakis Bornius Uther lehetett. Rovall gyermekkori jó barátja, Krad papja. A közeli füvészkertben tölti mindennapjait. Maga is elismert botanikus lévén, con Xavarral az elmúlt hónapban mind szorosabbra fűződött ismeretségük. Egyetlen szomorúsága, hogy a shadoni elkötelezett híve Domviknak, a déliek istenének, így süket fülekre találnak térítő szándékú igéi. Úgy hírlik, bizonyos el Drobus, poéta s világfi, legutóbbi balladájában a Bornius nemesítette magnóliák mézédes illatához hasonlította a viselkedést, mellyel a szent ember mételyezi a méhekként hozzá röppenő hitetleneket, miután a bárdot is az Utazók Istenének szolgálatába kívánta állítani.

– Talán ő lehet a mi emberünk – vágtam rá meggondolatlanul a mézédes illat éreztén.

– Krad felszentelt papját gyanúsítod? – förmedt rám a kámzsás, miközben szemei mintha villámot szórtak volna, és majd egy arasznyival éreztem fölém magasodni az amúgy fél fejjel alacsonyabb férfit. – Borniust azzal, hogy azon teremtények vérét veszi, kik boldogságában isteneink örömüket lelik? Kikért szembeszállnak a káosszal? Már rég megfosztatott volna minden szakrális hatalmától, ha ily szenvedélynek hódol. Meggondolatlan és alaptalan vád.

Lesütöttem a szemem, de nem akartam megosztani a tényt, hogy hidegen hagynak az istenek dolgai. Ha egyet mégis választani kell, mind közül talán a Hallgatag Úr állt hozzám legközelebb. A halál biztos, a tréfák pedig kedvemre valók, de rá is inkább afféle gyermeki áhítattal, semmint felsőbb hatalomba vetett hittel gondoltam.

– Akkor egyikükre sincs komoly okunk gyanakodni. És a levél alapján ezt a kettőt veszély sem fenyegeti, nem is beszélve a shadoniról – próbáltam összegezni az elhangzottakat.

– Felron és Bornius? Nem. Nem ők a mi embereink. Con Baldenhez képest apró halak csupán – szólalt meg halk, bársonyos hangon a tanácsnok. – Az ő kiiktatása igazi előnyökkel kecsegtet.

A tanácsnok felé fordultam, hogy újabb kérdést tegyek fel, de Greon megérintette könyökömet és a térre érkező városőrökre mutatott.

– Később! – köszönt el megszokott módján a kámzsás, és a katedrális felé vette az irányt.

A városőrök között egy kapitány állt, díszesebb egyenruhája, és az amúgy közkatonák körében nem megtűrt pofaszakáll kiemelte a többiek közül, ahogy a katedrális előtti teret kémlelte.

Kerültük a feltűnést, ezért kétfelé indulva magunk mögött hagytuk Kyel templomának árnyékát.

– A Folyópiacnál! – kiáltott utánam Greon. – Egy fertályórán belül!

Biccentettem, majd beolvadtam az Arvan felé igyekvő tömegbe. Gyanúsan méregettek végig mindenkit, mintha tudnák, kit keresnek.

Csak nem a tegnapi ruhafoszlány segítette nyomra őket? A dorani, akit a tanácsos említett, bizonyosan segíti őket.

Egy újabb éjszaka kúszott a még javában nyüzsgő városra, amint a nap átadta helyét a vörös fényével tolakodj első holdnak. Közel jártam már annak a megbeszélt fertály– órának a végéhez, de akkora tömeg volt az utcákon, hogy nem tudtam feltűnés nélkül gyorsan haladni, együtt kellett andalognom a többiekkel. Szerencsére a patak partjához érve, ki jobbra, ki balra fordult, hogy az Arvan mellett folytassa útját, így néhány gyors ugrással átkeltem a keskeny fahídon és a piac felé fordulhattam volna, de...

Olyan látványban volt részem, mint még soha. Vöröses derengés kúszott a víz felszínén, lassan imbolyogva. Egyszerre állt meg mindenki, az Arvantól a katedrálisig és onnan a Szabadegyetemig. Megállt a város, elmúlt a mohó nyüzsgés, lecsendesült minden, és lélegzetvisszafojtva figyelte a vízzel utazó jelenést.

Fényes, aranyló köd, majd száz meg száz apró szikra és újra rőt felhő. Szemtelenül játszadozott vele az Arvan, mígnem a legnagyobb híd alatt kiszélesedve, átadta az őt fátyolként beterítő fénynek a főszerepet. Lassan bontakozták ki az apró részletek, ahogy a szemlélődök ámulása követig te őket. Szinte már a lábam alatt járt, mire én is megláttam, mi rejtezik a derengés belsejében.

– Honnan jönnek? – szólítottam meg kíváncsiságomban egy mellettem álló asszonyt.

Visszanézett a válla fölött, majd újra a fényeket nézve nyitotta válaszra ajkait.

– A hosszúéletűek küldik őket, ha elvesztenek egyet népük tagjai közül. Apró mécseseket helyeznek a szirmok közé, és úgy bocsátják le őket a patakon, hogy végül a folyóba, majd onnan a tengerbe ússzanak. Sokembernyi életükre emlékezteti őket, az útra, amin helyesen járva visszajuthatnak elveszett istenükhöz. Ki– ki aszerint választ virágot, milyen viszony fűzte az eltávozotthoz, vagy hogyan szeretne tőle búcsúzni.

Édeskés illat töltötte meg a levegőt, mélabús virágillat. Ismerős, fájdalmas aroma. Ám ezúttal határozottan, erősen éreztem és szívtam magamba. Ezt éreztem a vadasparknál tegnap éjszaka, és a levélen, amit Rosanna tartott magánál.

Nem lehet ő a fekete ruhás árny, hiszen akkor mindketten ott voltak, de Rosannát nem bántotta. Az ő levelét vitte a lány Treisbe, de kinek válhat javára con Balden félreállítása. Ki lehet a lány mögött?

– Milyen virágok ezek asszonyom? – szóltam újból a nőhöz, aki még mindig a percek óta áradó, ezer és ezer búcsúzást figyelte.

– Liliomok, hát nem látod?! – nézett rám, majd odébb lépett, hogy ne zavarjam tovább az ámulásban.

Greon jutott eszembe, aki már biztos tűvé tette értem a Folyópiac környékét, vagy ő is a mécseseket bámulja, mint a többiek. A parton nem tudtam továbbhaladni, két utcát is beljebb kellett mennem, mire kiértem a látványosság felé tóduló tömegből. Elegem volt az illatból, amint kicsit eltávolodtam, elmormoltam az érzéktisztító diszciplínát.

Örültem, hogy magam mögött hagytam a szellemként nyomasztó esszenciát, a gyilkos illatát.

– Liliom – kóstolgatta ajkam a nő szavát. Mélyet szívtam a levegőbe, hátha újra megérzem, csak egyszer, utoljára. – Liliom.

Szinte megdermedt a szívem, amikor végre tisztán láttam. Egy pillanat múlva kezdett újra verni, akkor már értettem is. Greon felé rohantam, hevített az érzés, hogy ma este újra találkozhatok az árnnyal. A piachoz érve hamar kiszúrtam, mozdulatlanul figyelte a vízen úszó mécseseket. Átverekedtem magam a tömegen, és kihúztam onnan a kezénél fogva.

– Tudom, ki a gyilkos – mondtam neki, mit sem törődve azzal, ki hallja még rajta kívül.

 

12.

Mivel nekem jutott a polgárok negyede, és azt be is jártam tegnap az összekötővel való találkozás előtt, emlékeztem a különös épületre a keleti szegletben. Rohanvást haladtunk Greonnal, egy sarokkal korábban lassítottunk csak, hogy ne rontsunk ajtóstól a házba.

– Ilyenkor nem fognak ajtót nyitni, különösen nem két fegyveresnek – jegyezte meg Greon.

– Felülről megyünk be. – Ezzel meg is iramodtam a kiszemelt fal tövéhez.

A vakolatba kapaszkodó vastag szárú borostyánon még egy gyerek is felkúszott volna, de a tetőn macskaügyességgel kellett mozogni, eltalálni a gerendákat és kikerülni a meglazult cserepeket.

Felhők jelentek meg a horizonton, játszadozva takarták el a nappali álmából ébredező holdat, és jótékonyan rejtettek el minket is az utcán lézengők szemei elől. Elértünk egy tetőablakot, de zárva volt. Greon a csizmájába rejtett aprócska tőrrel próbálta kifeszíteni.

Amikor sikerült, én mentem be elsőként. Az orromig se láttam, olyan sötét volt a szobának vélhető helyiségben. Ami kevés fény volt, mind az ajtó alatt pislákolt be, de féllépésnyi körön túl már nem jutott. Csend volt, az a fájta, amelyik a rossz előérzetet táplálja.

A padlón pislákoló fénykör felé csúsztattam a lábam, majd a kezemmel nyúltam a kilincs vélhető irányába.

Valami megragadta a csuklómat és maga felé rántott. Borzongató hideg kúszott felfelé karomon, elzsibbasztva szinte jéggé dermesztett kezemet. A fény mind jobban menekült az ajtó alatti résen, miközben valami halálon túli esszencia vette át a helyét.

Néhány pillanat múltán tértem magamhoz a rémülettől, mikor Greon belém ütközött. Magam elé ütöttem, majd lefogott kezemet körbefordítva kicsavartam a támadó csuklóját. Nem tétováztam, újra a sötétségbe ütöttem, de semmi nem volt ott, csak a homály.

Megint a kilincs felé nyúltam, és némi tapogatózás után megtaláltam. Lassan nyitottam az ajtót, csak bízhattam benne, hogy nem nyikordul meg. A lüktető félhomály egy félig elégett gyertya lángjából táplálkozott, de ereje kevésnek bizonyult, hogy bevilágítsa a mögöttünk hagyott szobát.

Kéttéágazott a folyosó, de egyik irányba sem láttunk három lépésnél távolabb. Egymásra néztünk Greonnal, majd szó nélkül indultunk kétfelé.

Ahogy kiértem a gyertya fényköréből, jobbra fordult a folyosó, majd újabb gyertya próbálta a lépcsőről felfelé áradó sötétség útját állni. Óvatosan kihúztam az apró viaszdarabot a falitartóból, aztán bevilágítottam a falakat és a plafont.

Ódon épületnek rémlett, megfakult parkettája valaha igazi mester munkája lehetett, de csiszolt kőfalai nem tudták megtartani a felaggatott hatalmas képeket, mállásnak indultak, és a megfoszlott, díszes szőnyegek sem takarták már sebeit.

Lassú lélegzetvétel hangját hallottam, amint a lépcső aljáról kapaszkodott felfelé. Térdre ereszkedtem a lejárat tetején, de nem láttam a földszintből semmit. Sötétség volt; ott is, akárcsak idefent.

A gyertya lángját kezemmel óva lefelé indultam. A hangot minden egyes lépcsőfokkal közelebb éreztem.

A földszinten pamlagok, kanapék, komódok, jómódra utaló berendezés fogadott. Dzsad szőnyeg fogadta a bejárat felől érkezőket, és a lépcső két íve alatt nyíló kétszárnyú ajtóhoz vezette. Innen jött a hang. Fény pislákolt a dombormintákkal faragott ajtószárnyak alól.

Nem vártam meg Greont, benyitottam.

Fülledt meleg áradt odabentről. Szemben hatalmas kandalló, benne lobogó tűz, felette fegyverek, nem e korból származó pengék és címeres pajzsok. Kiterített medve hajtott fejet a kandallón pihenő méltóságteljes mellszobornak. Sejtelmes démonalakként festette árnyékát a plafonra a hasábokat mohón faló láng minden lobbanása. Jobb kéz felől hallottam a fájdalmas sóhajtásokat.

A kandallótól jobbra baldachinos ágy cipelte a két vonagló test súlyát. A megszürkült csipkék rojtjai lepelként borultak az egymásnak feszülő izmokra. Mázsás sóhajok hulltak alá, megrengetve az egykor volt padló deszkáit. Hosszú, göndör fürtök tűntek föl a tűz fényében, majd kavarodtak össze a felülkerekedő fekete sörénnyel. Kecses arc merült el az erőszakosan markoló kezekben, amik lejjebb csúszva – a fiatalságtól duzzadó kebleken át a ritmikusan lüktető csípőn pihentek meg.

– Rosanna – ismertem fel a lány arcát.

– Narovik con Xavar! – kiáltottam a férfira, miközben belöktem az ajtót és a szobába léptem. – Eljöttem érted!

Tudta, hogy ki vagyok, ő is emlékezett a találkozásunkra. Fedetlen testtel lépett velem szembe és önelégült mosolyra húzta száját. Rosanna ijedten rejtette magát a takarók alá.

– Nem félsz? – sziszegte azon a feledhetetlen hangon, miközben próbálta letörölni szájáról a lány vérét.

Magát a megtestesült gonoszt éreztem sötét szemei mögött. Keskeny vágású arca, ragadozó madár tekintélyével ívelő orra valódi kegyetlenséget sugallt.

Az elmémet támadta, mint legutóbb is, de ezúttal felkészültem a szellemi támadások ellen. Felé rohamoztam, hogy levágjam, mielőtt átveszi az irányítást bensőm felett, de elpördült vágásom elől és a kandalló fölé, függesztett fegyverekhez ugrott. Keskeny pengéjű, díszes kosárral védett markolatú tőrkardot akasztott le magának, majd vívóállásba helyezkedett.

Hosszú percekig csak méregettük egymást, egyetlen komoly támadás nélkül, mígnem kitörésszerű döféssel próbált ugyanott megsebezni, mint legutóbb. Váratlanul rántottam elő hátamról a pugosst, miközben kitértem a rapír hegye elől, és teljes erőmből a markolatkosár feletti pengerészre csaptam. A könnyű fegyver kihullott a kezéből, tompán csengett a megkopott fapadozaton.

A következő, lentről induló függőleges vágás hosszában metszette fel a hátratántorodó shadoni meztelen testét. Ágyékától arcáig szaladt a pengém hegye, és néhány alá– hulló éjszín hajtincs kísérte, ahogy leeresztettem.

Rosanna ugrott rám hátulról, vadmacskaként védelmezte szerelmesét. Körmeit az arcomba mélyesztette, tán még a szememet is kikaparja, ha le nem rázom. Con Xavar eközben a kandallóig tántorgott, véres csíkot húzva maga után a tűzhely előtti medvebőrön. Nem halt meg, sőt. Sebe szinte hallható nyögéssel zárult össze. Újabb fegyvert készült leakasztani magának.

Lépni próbáltam, de a lány két kézzel húzta vissza a lábamat. Mire megszabadultam tőle, Narovik sértetlenül állt velem szemben, kezében újabb halálra éhes acéllal.

Baljával csettintett, mire pislákoló mécsessé csökkent a– kandalló tüze, majd újra, és kihunyt. Vele együtt a falakon csüngő gyertyatartók is.

Most féltem, ez kétségtelen.

De biztos volt a kezem, ahogy a megnyugvást adó markolatok köré fontam ujjaimat. Északi szélként hasított az első; hirtelen csapásával utat nyitva a védelemben, hideg pengéjével feltépve az útjába kerülő anyagot. Déli szél2 ként érkezett a második; megfontolt szúrásával a biztos: halált hozta, tűzként mart a szívbe, elégetve mindazt, ami a lelket odaláncolja.

– Félsz? – suttogtam a sötétbe, ahogy kezemre csordult a pengén végigfolyó vér.

Szempár látszott a sötétben csillanni. Habozás nélkül támadtam irányába, de kardjaim nem értek ellent. Kacagás sejlett fel, nem e világi derű. Előttem, majd mellettem. Utána fordultam, de egyre csak a hátamban éreztem.

– Harcolj! – kiáltottam a sötétbe idegesen.

– Itt vagyok – lobbant újra lángra a kandalló és világította meg az előtte álló alakot.

Előreléptem, de valami tövisként hatolt a bőrömbe, majd húsomba és tovább, a zsigereimbe. Kecses, halovány csukló tartotta a szívemet célzó orgyilkos tőrt.

– Rosanna – mondtam szinte akaratlanul.

Kezemből erőtlenül fordult ki a laggos és a pugoss, magatehetetlenül rogytam térdre. Narovik hangosan felnevetett, mintha mindez holmi örömteli szórakozás volná. Méltóságteljesen állt előttem, az újra pislákoló tűz fényujjaival simogatta izzadságtól fénylő izmait. Percekig csak a szemem mélyére bámult, száját féloldalas mosolyra húzva. Végül a földre dobta fegyverét és hozzám lépett. Kezével emelte fel fejemet.

– Légy átkozott! – próbáltam a végsőkig bókolni.

Valamit motyogott, de a fájdalomtól és a vesztett vértől magamon kívül voltam. Erinára próbáltam gondolni, miközben Narovik mellém térdelt. A jázmin és levendula illatára, ami mindig őrá emlékeztet, mialatt éreztem forró leheletét végigkúszni a nyakamon. Az együtt töltött urisi napokra, míg a nyakamba mélyesztette embertelen szemfogait. Vörös fürtjeire, nőies alakjára, amikor éreztem, hogy szívni kezdi vérem. Mindenre, amit ő jelentett nekem...

Lehunytam szemem és átadtam magam az elrendelt jövőnek, de az nem várt fordulatot vett, amikor con Xavar hátralökött és már– már élettelenül dőltem hanyatt. Undorodva lépett el tőlem a vérszívó dög. – Keserű – dünnyögte. – Az nem lehet... hogy te...

Sötétség vett körül, sűrű, áthatolhatatlan, fekete hiány. A fényt kerestem a távolban, de mindhiába fürkésztem a semmi horizontját. Nem éreztem a félelmet, sem az ürességet. Melegség és megnyugvás volt csupán, ahogy a nincs homálykarjaival magához ölelt.

 

13.

Jócskán besötétedett, mire Haklen elérte a gondolatokban megjelenő kúriát a polgári negyed szélén. Halvány zsarátnoknak látszott csupán a csillagokkal mintázott nyári égbolt szövetén a gyorsan haladó felhők mögött megbúvó vöröses hold ujjnyi karéja, fénye gyengéden derengte körül a durvára faragott köveket, melyekből a boltívet formázó kaput rakták. A bejárat két keményfa szárnyát rozsdás pántok tartották egyben, rajtuk oroszlánfej kopogtató.

Észrevétlenül kellett bejutnia, és mivel a zárak feltörése, akár a lopakodás nem egy magára valamit is adó magitor tarsolyának része, így mágiájához fordult.

Mindössze néhány szempillantásnyi koncentráció után Haklen szellemként lépett át a bejáratot elzáró kapuszárnyakon. Félhomály várta belül, szemben kétkarú lépcső futott felfelé, csak az alatta nyíló szobából szűrődött némi fény az előtérbe.

Haklen a földszinti helyiség felé suhant, amikor meg– látta a lépcsőn lefelé igyekvő alakot, kezében rövidebb: kardot markolva. A varázsló légiessé vált testéről a félhomályban könnyedén lesiklott a tekintet.

A felhangzó varázsszavakra a férfi visszafordult, ezért az éteri erőből formált fuvallat szemből érte, így könnyedén billentette ki egyensúlyából. Rémülten kereste a varázslat forrását és összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy Haklen kibontakozik a sötétségből. Felpattant a poros hajópadlóról és a varázshasználó felé iramodott, de az elméjét érő támadás bénultan taglózta újra a padozatra.

– Ha ficánkolsz elvágom a torkod! – vázolta a helyzetet, és a rövidke kardot a nyakához szorította.

Harmadik szemét felnyitva pásztázta a földre szorított lelkét és nem várt dologban bizonyosodott meg.

– Nem te vagy – mondta, miközben felállt, majd a földre hajította a rövidke kardot.

A bénultság múltával a másik is felugrott és a hátára erősített hosszabb pengét húzta elő és szegezte a doranira.

– Ereszd le! Haklen re Narmys vagyok, doran küldötte. A városőrség megbízásából nyomozok a vérivó ügyében. – mutatkozott be és kereste a felhatalmazást.

– Greon Noh– Meor, az Erm Uris embervadásza – vála– zolt, és leeresztette a Haklenre szegezett pengét. – Odafent semmi sincs, a társam idelent lehet – folytatta, miközben a szoba felé fordult.

– Nézzünk körül! – javasolta Haklen, és Greon mellé lépett.

A szobát sejtelmesen töltötte be fényével a kandallóban pislákoló tűz, éppen csak fel– felcsapva lángnyelveivel. A kandalló előtti medvebőrön meztelen test feküdt, körülötte mélyvörös vértócsa tükrözte a mennyezetre a lángok villanásait.

Greon a lányhoz sietett, míg Haklen a szobát vette szemügyre.

– Még él! – kiáltott Greon. – Hozz egy takarót! – mutatott az összetúrt ágyra.

– Harapások vannak a testén... egy tucat vagy annál is több – állapította meg Haklen, ahogy kihúzták a vértócsából és a takaróra fektették.

Rövid idő elteltével a kapitány is megérkezett, emberei szó nélkül kutatták át az elhagyatottá vált kúria minden szegletét, de hiába kerestek bármit is.

A wier páraként illant el a sötétségben, magával ragadva ifjú tanítványát.

 

Szentesi Kadosa – Szentesi Levente:
Vihar előtt

A Vadon 3404. esztendejének Angyalkardok havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Adron kvartjának negyedik hava)

Ranil vitézlő rendjének davaloni fellegvárában e kései órán is fényárban úszott a lovagterem. A tanácskozás, mely hivatalosan tegnap óta folyt, a gyakorlatban el sem kezdődött még; a jelenlévők köré lassan változó mintázatot bűvöltek a falakon égő mágikus gömbök üvegmozaikon megtört vagy hibátlanul domborodó fémen tükröződő sugarai.

A rend kék– fehérjét viselő férfiak homlokráncolva figyelték azt az egyet, akinek öltözéke és hajviselete külországi származásra vallott. Wolkum Naizerd, a Szövetség dorani illetőségű diplomatája gondolataiba mélyedve ült a szablyaívű asztal bejárathoz közelebbi végében, és vendéglátóival együtt a hetedik vörös hadúr, Ral da Ranga érkezésére várt.

– Nincs miért aggódnia nagyságodnak – szólalt meg az egyik naplovag. – A nagymester tudja, mit csinál. A gherani templom népünk legszentebb helyei közé tartozik; legfőbb ideje, hogy oly sok év után ismét felkeresse.

– Megnyugszom a hadúr döntésében – biccentett a magiszter. – De kötelességem jelezni, hogy Gheran túl közel esik a toroni határhoz. A zarándoklat lehet időszerű, de túlontúl veszélyes, és mint ilyen, nem szolgálja a Szövetség érdekeit. Kegyelmetek is tudják, hogy a Pidera hágóinak mágikus védelme nem kielégítő.

– Csínján az aggodalommal, legátus uram! – Az érkező nem viselt páncélt, és termetét meghazudtolóan hangtalan volt a járása; csak arannyal szegett köpenye és átható tekintete árulkodott rangbéli mivoltáról. – A Szövetség külső védvonalának őreit szégyeníti meg vele. Őket, akik egy percre sem tágítanak mellőlem, és hatékonyabban óvnak majd a bajtól minden vajákosságnál.

A magukat vigyázzba vágó lovagok közt Ral da Ranga elfoglalta helyét az asztalfőni egy bólintással viszonozva a köszöntést. Pallosát, mely hivatala jelképe is volt egyben, ketten cipelték utána, és látható elővigyázatossággal helyezték pulpitusára az Unió vörös lobogójának hatalmas árnyékában. A markolatgomb Ranil– szimbóluma napként; ragyogott hordozójának válla felett.

– Az embervadászai hűek – sóhajtott a diplomata. – De hogy elég felkészültek– e, senki sem tudja. Még a Szövetséget szolgáló testvéreiket sem sietnek titkaikba beavatni.

– Az Unió harcosai – nézett a varázsló szemébe Ranga – És istenemre mondom, éppúgy nem fognak csalódást okozni a Szövetségnek, ahogy én!

A magiszter figyelmét nem kerülte el a nagymester ingerültsége, és eleget tudott a dwoon vérmérséklet sajátságairól ahhoz, hogy visszakozzon.

– Ha a toroni hadvezetés megneszeli a dolgot...

– ...támadni fog. – Ranga a falakat borító diadaljeleken pihentette tekintetét. – Mi pedig védekezünk. Veszteségeink súlyosak lesznek, a Vya Tyarneel hagyománya azonban tűzben fogant: észak lángjai két és fél ezer év alatt sem tudták elemészteni. A tűzvészek jönnek és ménnek, a Szalamandrák maradnak ott, ahová Ranil szánta őket: a Déli– hátság fái és sziklái közt.

– A Sas– lovagok tudnak a tervéről?

– Amennyit szükséges. – A hadúr állta a legátus tekintetét. A tudás a nagyságodhoz hasonlók fényűzése... akár a bizonyosság, hogy Gheranban sem leszünk nagyobb veszélyben, mint bárhol a déli határsáv és Davalon falai közt.

A dorani utánagondolt, és kényszeredetten bólintott; átlátta, hogy minden további szóért kár.

– Pihenje ki magát nagyságod is – folytatta Ranga. – A hadrend és az utánpótlás dolgát bőven lesz ideje átbeszélni az enyéimmel, míg oda vagyok. A védművek állapotát a gyakorlat fogja próbára tenni, attól tartok, de a tanácsait szívesen meghallgatom. – Intett övéinek, hogy távozhatnak, és tűnődő félmosollyal fordult az éjszakát beragyogó napkristály felé. – És talán meg is szívlelem, ha Ranil méltónak talál a rangra, amit viselek, a jelre, amit hordok... és a kegyre, hogy épségben hazavezessen.

A Vadon 3404. esztendejének Lángurak havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Dreina tercének második hava)

Az éjszakai égbolt ékköves szőttesként borult a lakhassyni fenyvesekre a Pidera déli oldalán. Az ágak közt járó szél gyantaillatot sodort; a felhők közt bujkáló vörös holdcsak a választott kevesek útját világította be – köztük a, férfiét, aki északnak tartott a vidéket át– meg átszövő vadászösvények egyikén.

A nehéz terepen is sebesen haladt, keskeny bőrcsizmája alig hagyott nyomot a talajon. Dísztelen kardját a bal oldalán hordta, hajítópengéit a vállán átvetett heveder, holmiját a hátán cipelt borzsák rejtette. Minden mozdulatát ra ügyelt, arcvonásait azonban nem volt oka fegyelmezni! Regnar Darseir a Vya Tyarneel klán embervadásza hazafelé igyekezett.

Fél éve hagyta maga mögött a Varjú– tornyot, ezt a hegyek közt megbúvó, ősrégi építményt, melynek magasságból eszményi kilátás nyílik a senki földjén át északnak kanyargó kyr hadiutákra – a toroni csapatok hagyományos gyülekezőhelyére az Unió egyik legveszélyeztetettebb határszakaszán. Tervezői remekül választották meg a helyét: odalentről éppoly nehéz volt észrevenni, mint megközelíteni... vagy bármi módon meggátolni őrségét abban, hogy az ellenséges betörés hírét az őrhelyek, határerődök és naptornyok csatárláncán Davalonig juttassa.

A Pidera bércei közt semmi sem történhet az embervadászok tudta nélkül. Éjjel– nappal figyelnek, mindig résen vannak... és nem haboznak cselekedni, ha a szükség úgy kívánja.

Daeseir felsóhajtott, ahogy a fenyőtörzsek közé ért. Nem szívesen hagyta maga mögött az otthon ismerős terepét, és most minden lépéssel közelebb került hozzá.

Tisztán emlékezett az első alkalomra, amikor az ellenkező irányba vitt az útja.

Tízéves volt akkor, tele tudásszomjjal és lelkesedéssel minden újdonság iránt. Az embervadász klánok szülöttei ekkorra túlesnek felkészítésük első szakaszain, így Darseir is ismerte a túlélés alaptörvényeit. Boldog volt, hogy az apjával tarthat, és a valóságban is megtapasztalhatja a gyűlölt ellenség közelségét.

Az elöljáró rosszallása ellenére Toron felé indultak a senki földjén át. Ugyanezen az elhagyatott vidéken keresztül haladtak akkor is Sinhin felé, ahol egy Sulurba tartó nagyobb karavánhoz csatlakoztak. Kereskedőnek mondták magukat, és elég bőséges készlettel rendelkeztek klánjuk termékeiből ahhoz, hogy akként is kezeljék őket.

Tharr országában azonban nem létezik valódi biztonság. Nem az áruló Ikrek fejvadászai leplezték le őket – a karavánon haramiák ütöttek rajta Myddor közelében. A kereskedők, bár bőven költöttek zsoldosokra, nem voltak kellőképpen elővigyázatosak: a támadók száma jóval felülmúlta a védőkét.

A kilátástalannak tűnő helyzetben az apja is harcra kényszerült. Az utóbbi – bár nem volt teljes jogú embervadász – derekasan helytállt, ám a túlerővel szemben alulmaradt. A küzdelem sorsát végül egy álruhában utazó északi kalandozó fordította meg: különös pengéi követhetetlen sebességgel, kíméletlenül osztották a halált. Ha ő nincs, a több sebből vérző, két ellenféllel bajlódó Darseir is osztozott volna apja sorsában.

Máig képes volt felidézni a fölé magasodó idegen szomorú arcát. A különös metszésű szemekből mégis megmagyarázhatatlan derű sütött.

– Ki vagy, fiú? – kérdezte a közös nyelven.

Darseir nem szólt, csak nézte; barátkozott a gondolattal, hogy életét egy idegennek köszönheti. Annak elsimultak arcán a ráncok.

– Látom, nem vagy idevalósi. Tehetek érted valamit?

– Vigyen Sagrahasba! – bökte ki Darseir az otthonához legközelebb eső város nevét.

A kalandozó tűnődve nézett vissza rá.

– Én nem arra tartok – mondta. – De ha velem maradsz, láthatsz különb városokat is.

Így esett, hogy Darseir egy kalandozó mellett töltötte ki a reera idejét. Öt év alatt bejárták az Északi Szövetség összes tagállamát, megfordultak Erionban, sőt Pyarronban is. A Traidlan hegyein keresztül egészen az Ibara végtelen homoktengerén át üldözték azt a Felice– papnőt, aki a kalandozó fivérének vesztét okozva őt magát rendje elhagyására kényszerítette.

Darseirt lenyűgözte a férfi tudása és a nyugalom, mely áthatotta minden mozdulatát. Mély tisztelettel nézett fel rá, és hosszú útjuk során az Árnynélküli Birodalom legsötétebb zugaiba is követte volna. Osztoztak a veszélyeken és a nélkülözésen, harcoltak orkokkal és amundokkal; az évek során előbb egyenrangú társakká, majd barátokká váltak.

Mintha a kalandozóval töltött idő egyenes folytatása lett volna növendékéveinek. Teljes valóságában testesült meg előtte mindaz, amit addig jórészt csak elmondásokból ismert. Használható tudássá változott növendékéveinek megannyi momentuma, hiszen számtalanszor vette hasznát annak, amit a fegyverek, vagy éppen saját teste, ereje és ügyessége alkalmazásáról megtanult.

Mestere sokáig maga sem értette, miért vette magához a fiút – utóbb ráébredt, hogy annak dacos, sötét szemei egykori önmagára emlékeztették. Amennyire csak tellett tőle tanította hazája harci tudományára, mely képessé teszi az embert a teste és a tudata fölötti teljes uralomra. Szerette volna, ha ő is a Slan útját járná; ha ő is birtokosává válna a tudásnak, melynek csupán a töredékét sajátíthatja el a Pidera hágói közt.

Darseir mégsem tartott vele. Tudta, ha a reera kiszabott idején túl marad távol a hazájától; nincs visszaút. Amikor eljött az idő választania kellett, és bár képes lett volna az életét adni a kalandozóért, mégis hazatért. Vissza á hegyek közé, ahol született, és ahol először döbbent rá saját maga kicsinységére és kiszolgáltatottságára. Visszatért a néphez, amely napról napra küzd a fennmaradásáért a hatalmas birodalom árnyékában, és az eszméhez, melyért annyi dicső őse adta életét. Visszatért, hiszen oda tartozott...

A kalandozó szomorúan nézett rá, de ismerte a fiút annyira, hogy nem próbálta visszatartani. Ajándékba a gyűrűjét adta Darseirnek, melyet mindig viselt. A két össze– fonódó sárkány közé foglalt opálköves remekművet, mely tiadlani mesterek munkáját dicsérte.

Mikor haza tért, az elöljáró nem kérdezett semmit. Még nem töltötte be a tizenötödik életévét, így következmények nélkül térhetett vissza a közösséghez. Mintha mi sem történt volna, minden haladt a régi kerékvágásban. Pontosan ott folytathatta, ahol öt évvel korábban abbahagyta. A számtalan élményen és tapasztalaton túl, egyedül az ujján csillogó opálgyűrű emlékeztette a kalandozóval töltött évekre. Most is ott volt Darseir kezén, mint azóta állandóan. Sosem bánta meg, hogy hazatért, mégis mindig elszorult a szíve, ha eszébe jutott egykori mestere.

Azóta persze sok víz lefolyt az Armagasson. És bár alig volt több, mint harmincéves, szakálla és dús barna haja jócskán vegyült már a fehérrel. Arcát sem csúfították hegek, csak egy, a nyakán végigfutó vágás emlékezteti a túlélés első számú szabályára, az óvatosságra. Az óvatosságra, mely végigkísérte az egész életét. A Vya Tyarneel embervadásza volt, megfontolt minden lépést, minden mozdulatot, zálogaként a túlélésnek. És mivel a klán nem rendelkezett kiterjedt kémhálózattal, gyakran kellett magányos hírszerzőként tevékenykednie, hogy a vezetőinek az ellenséges csapatok mozgásáról pontos ismeretei legyenek, így sokszor járt Toronban azóta is.

Bár nem szerette a sötétséget, a mestersége gyakran megkövetelte, hogy az árnyékba burkolózva maradjon észrevétlen. Akárcsak most, az elmúlt fél évben is folyamatosan rejtőzködnie kellett. A küszöbön álló háború előtt a Sinhin környékén állomásozó hadtestek megfigyelésével bízták meg. Nem egy vigyázó szemet és bezárt kaput játszott ki, hogy megszerezze a számára szükséges információkat. Hosszú ideig volt távol, sok mindent látott... és ha minden igaz, másnap számot is adhat elöljárójának a Toronban történtekről.

Már azon a vidéken járt, ahol minden fát és minden követ ismert, de valami nem hagyta nyugodni: ösztönei veszélyt jeleztek.

Ahogy áthaladt a szoroson a völgyben meghúzódó falu felé, gyanús nyomokra lett figyelmes. Azonnal megértette, hogy toroni csapatok járnak az Unió földjén. Sekély bemélyedések, könnyű fegyverzet. Portyázók, felderítők. rosszabb esetben vadászok, mint ő maga.

Óvatosan haladt a fák sűrűjén át, egyenesen a torony felé. Ahogy feltárult előtte a dombhát, a döbbenettől egy pillanatra földbe gyökerezett a lába.

A pusztítás mely végigsöpört az erdőn, fekete mozdulatlanságba dermesztette a jól ismert zöldellő tisztást. Az ősidőkből itt maradt fenséges rom, a kilencszögletű Varjú– torony enyhén fölfelé keskenyedő kőfalai most komoran sötétlettek a halott táj felett, mintha Driegde pokla szabadult volna el, homályba taszítva a világot. Szél süvített a kiégett facsonkok közt, felkavarva a pernyét. Ami az elmúlt két és félezer évben szinte elképzelhetetlen volt, itt és most bekövetkezett: a Tyarneel útját járó embervadászok egyik közösségét meglepte és elpusztította az ellenség.

Darseir nyomban átlátta az összefüggést a történtek és a völgyben talált nyomok között, a következtetés levonásával azonban kis híján elkésett.

Gyors pillantással felmérte a terepet, de menekülésre már nem gondolhatott: épp hogy sikerült elhajolnia a nyakát célzó halálos döfés elől. A következő három vágást széles mozdulatokkal kerülte el, a negyedik csapást már kardjával hárította. Hátrálnia kellett, miközben a lábai ösztönösen biztos támaszt kerestek a laza, erdei talajban. Remekül forgatta a hagyományos vadászkardot, és a jól ismert terep is neki kedvezett. Ellenfelében nem volt nehéz felismernie a magához hasonlót: az Ikrek gyűlölt szektájának egy fejvadászát.

Darseir fegyveréhez hasonló pengéi fürgék voltak, de fokozatosan veszítettek lendületükből. Az embervadász átvette a kezdeményezést; teret nyert, ellenfele pillanatnyi megingását kihasználva megragadta annak jobb csuklóját, mögé kerülve gáncsot vetett neki, és hanyatt döntötte.

Kevés volt, az idő, de információkra volt szüksége. A toroni nem nézett a fölé hajoló Darseir szemébe – válla mellett elvillanó tekintete elárulta társai közelségét, mielőtt a lövedékek záporozni kezdtek. Az embervadász megragadta, és ahelyett, hogy a nyakát szegte volna, magához rántotta. Élő pajzsába öt nyílvessző fúródott, mire különb fedezéket talált. Tudta, hogy nyílt küzdelemben nem boldogul a túlerővel: a torony egykori külső gyűrűjét jelző romok takarásában osont a fenyvesig, majd futásnak eredt a közelben alázúduló patak felé.

Szinte eggyé vált az erdővel, ahogy fától fáig szökellt. A hangokból ítélve legalább hárman voltak a nyomában, a többi nyílván azon igyekezett, hogy kétfelől elé vágjon.

Az embervadászok otthonát oltalmazó csapdák alattomosak. Nemcsak a toroniak legjobbjain képesek kifogni, de a vadonnal együtt lélegző ork portyázókon is. A határsávban vándorló törzs – a hajdan oly hatalmas Bűvölök szórványa – sok fejfájást okozott a dwoonoknak, de tagjai sosem jutottak a Szalamandrák búvóhelyeinek még a közelébe se.

Az olvadékvíz a településtől majd egymérföldnyire zúdult alá a sziklák magasából, és szélesen hömpölygött tovább fekete kövekkel teliszórt medrében. Darseir ezeken szökellt át a túlpartra, vetett egy pillantást a csapdákra, majd feljebb kapaszkodott a tajtéktól csillámló sziklák torlaszán.

A halom tetején megpihent, ujjai sebesen tapogatták végig a kőperemet. Egy közönséges nyomolvasó nem tulajdonított volna jelentőséget a felületi egyenetlenségeknek, a Vya Tyarneel klán embervadásza azonban elmosolyodott: a belőlük kibontakozó üzenet nyilvánvalóvá tette, hogy nincs egyedül.

A három Iker ekkor tűnt fel a patak túlpartján. Azonnal felvonták rövid íjaikat – Darseir egy kiszáradt fenyőtörzs mögé vetődött. Néhány pillanatig lehunyt szemmel számolt magában, majd felpattant, és a köveken át érkező két toronira rontott. A túlparton maradt harmadik nem vállalta a lövés kockázatát. Mire rászánta volna magát, egyik társát – anélkül, hogy Darseir hozzáért volna – valami irdatlan erővel rántotta a mélybe, a másikat az északi egyetlen fölfelé ívelő vágással küldte istene színe elé, őt magát pedig olyan szerencsésen találta nyakon hajítópengéjével, hogy már halott volt, mire a patakmederbe rejtett kelepcék egyike őt is örökre a vízbe zárta.

Mostanra két másik fejvadász is elérte a patakot a falu felőli oldalon, és kardot markolva nézett szembe az ingó köveken át valószínűtlen ugrásokkal közeledő Darseirrel.

Kiváló kardforgatók lévén, nyílt terepen könnyen elintézhették volna... de ez a harc nem nyílt terepen folyt, és csak a dwoon volt tisztában összes szabályával. Valósággal körbetáncolta őket, lábai szinte tapadtak a kövekhez. A toroniak nem mervén kitörni, nehogy társaik sorsára jussanak, kiszolgáltatottan álltak a zúgó habokban. Darseir módszeresen fárasztotta őket, és csak a megfelelő pillanatra várt.

*

Az Iker különítmény rangidőse veteránhoz illő céltudatossággal törtetett az acélsírás forrása felé. Eredetileg úgy tervezte, lejjebb, a völgyben állja az északi barbár útját, ha annak valamiképp sikerül leráznia a többieket – az, hogy felülkerekedhet rajtuk, meg sem fordult a fejében. Csapatát két légió legjobbjaiból válogatta össze, és hosszan gyakorolt velük a Pidera túloldalának fenyveseiben; minden eshetőségre felkészült, a kudarcot kivéve.

Ahogy a patakhoz ért, azonnal átlátta, hogy embereit csapdába csalták. Elkerülte a vérükkel megjelölt mederszakaszt, és egyetlen ugrással a túlparton termett – aki látta, ebből rájöhetett, hogy nem közönséges halandóval van dolga.

A nehezen észrevehető nyomokat szinte azonnal megtalálta. Ellenfele gyakorta irányt váltva, majdhogynem visszafelé haladt, neki a hegynek. A fejvadász elégedetten nyugtázta, hogy nem számít további üldözőkre: korántsem siet úgy, mint korábban, azaz könnyen utolérheti.

Becsülte mindazért, amit végbevitt, de eszében sem volt futni hagyni: a császár és a Hatalmasok akaratával senki sem dacolhat büntetlenül. A dwoonnak be kell érnie a tisztességgel, hogy az ő kezétől halhat meg; akadtak szép számmal, akik napokat könyörögtek hiábavalóan ezért.

Az évszázados fenyők árnyékában haladt prédája nyomán. A meredek hegyoldalon végül ritkulni kezdtek a fák, a köztük átszüremlő fényben pedig láthatóvá vált az északi embervadász: egy kis tisztás peremén állt, és merőn bámult rá.

– Tilosban jársz, toroni.

A rangidős némán indult felé; rövidre vágott hajának halántéki fonataiba belekapott a szél. A dwoon csak állt, tekintetét a tekintetébe fúrva, mintha a gondolataiban akarna olvasni. A toroni megiramodott, pengéjét rézsút maga elé tartotta, és kissé megemelte, hogy lendületből mérhesse rá az első csapást.

Érzékeny füle meghallotta a pendülést, de reagálni már nem volt ideje: a lövés az álla alatt érte, és az ösvénytől balra húzódó vízmosásba lökte.

Darseir a toroni után bámult, majd visszahúzódott az árnyak közé, hogy társa búvóhelye felé vegye az irányt. Nem rajongott az ilyen nemtelen megoldásokért, de van úgy, hogy az embernek nincs választása.

Soglar Ghun – zömök, kerek arcú dwoon, a hosszúíj mestere – egy sziklának támaszkodva várt rá. Átvérzett kötés a bal térde felett. Ingujjának hasítékán át Darseirre bámult a tetovált szalamandra.

– A többiek...?

Ghun vállat vont. Lehetett talán, de akár nem is.

– Tegnap, nem sokkal napközép után kaptuk a jelzést a behatolásról. Felderítők, talán egy századra való. Az elöljáró húsz embert küldött ellenük mi, többiek a toronyban maradtunk. Nem tudom mi történt a völgyben. Vagy a megfigyelő tévedett, vagy eleve így tervezték. Mindenesetre nem felderítők voltak.., illetve nem csak azok.

Próbáltuk figyelmeztetni a többi fészket, mielőtt elérték a tornyot. Hogy mire mennek vele, nem tudom: a toroniak pontosan tudták, hol vagyunk.

– Árulás?

A lövész nem válaszolt. Darseir jól tudta, mi jár a fejében: a közösségek tagjai együtt nőnek fel, csak egymásra számíthatnak... és egyebük sincs a hagyományon meg a becsületen kívül.

– Volt velük egy vajákos is – dünnyögte Ghun, sérült lábát egy kőtömbre támasztva. – Nem tudom, az Árnynél– küli melyik fajzata volt, de láthattad, mit művelt. Miután betörtek, megpróbáltuk legalább a lehető legnagyobb kárt okozni nekik... ahogy ők is nekünk. A bűbájosságnak csak a szele ért. Kisodort az ablakon. A Fényarcú a megmondhatója, hogy úsztam meg, de nem vettek észre. Ostoba dolog.

– Ostoba?

– Hiába maradtam életben, a parancsot nem tudtam végrehajtani. – Ghun szinte utálkozva nézett le sebesült lábára.

– Lehetetlen titokban átkelni a Piderán. – Darseirnek elszorult a torka, ahogy eszébe jutott, hány ismerőst és barátot vesztett egyetlen éjszaka alatt. – A toroniak valahogy tudomást szereztek a rejtekhelyről, és megsemmisítették, így tovább maradnak észrevétlenek... mondjuk egy nappal. Jó esetben kettővel? Mire mennek vele? Két nap alatt nem lehet zászlóháborút nyerni.

– Nekik mondd! – szívta a fogát a lövész. – A maradékuk északnak indult. Mit kezdhetnek ennyien a határerődök és a lovagrendek ellen? Csak idő kérdése, hogy elvérezzenek. Ez is ostobaság.

– Toron pedig nem ostoba. – Darseir húzott a vizes– tömlőből, aztán a másiknak nyújtotta. – Azokat az életeket sem kapjuk tőle ingyen. Valamit elvesz értük cserébe. Az alatt a két nap alatt, amit a torony pusztulásán nyert.

Darseir tudta, hogy a háború közel van, de nem ennyire közel: saját szemével látta, hogy a légiók még nem állnak készen. És még ha téved is... miért itt, és miért épp így próbálnak áttörni? Mi van a közelben, ami érdekes lehet a Birodalom számára?

A hegyek lábánál csak bérbirtokok, falvak és kereskedelmi állomások vannak. Azon túl a hemnissek lovag várai; amik behálózzák a teljes Vinali– medencét, egészen Erigow határáig. A toroniak haladéka addig semmiképp nem tart ki. Ami nekik kell, közelebb van. Sokkal közelebb.

Az egyetlen említésre érdemes nevezetesség a környéken a gherani zarándokhely. A napkápolna, ahol VII. Galhassir, az utolsó Assuete nembéli király fohászkodott Ranilhoz székvárosa bukása előtt. A naphonból ékezett dwoonok emelték a legendás hős, Ghaddir tiszteletére – része az ország hagyományának, egyfajta módon a Szalamandrákénak is, de semmi több. Nem őriznek ott semmiféle ereklyét vagy kegytárgyat, ami Toront a küszöbön álló harcban előnyhöz juttatná. Annál a helynél bármelyik zarándok fél pár csizmája többet ér.

Az embervadászok az évek során megtanulnak hideg fejjel gondolkodni. Bár nem kételkednek Ranil hatalmában, tisztában vannak vele, hogy a vadonban csak magukra számíthatnak. Hagyományuk megköveteli a céltudatosságot, és a pontos helyzetfelismerést akkor is, ha nincs lehetőségük válogatni az eszközökben.

– Bármelyik zarándok csizmája – morogta Darseir. – Vagy egy bizonyos zarándoké...

Ez volt a pillanat, mikor ráébredt, hogy nemcsak klánja, az ország is háborúra készül, nagyjai pedig különös örömüket lelik az olyan jelképes cselekedetekben, amilyennel VII. Galhassir búcsúztatta országlását ahelyett, hogy minden éghetőt kívülre hányatott volna városa falain.

– Mi van a zarándokokkal? – nézett fel Ghun.

– Gheranba kell mennem.

– Micsoda?

– Hogy figyelmeztessem Ősz Sakrak lovagjait a veszélyre, méghozzá azonnal.

– Nem érsz oda idejében – ingatta fejét a lövész. – Az Ikreknek fél nap előnyük van; éjközép előtt valószínűleg oda is érnek. Késő.

– Nem az, ha Ranil is úgy akarja.

Csöndben néztek egymásra. Bármi legyen az Ikrek célja, nem érhetik el.

Az istenarc már fent járt a zeniten, az észak felé forduló árnyékok egészen összezsugorodtak, amikor Darseir nekivágott. Társa, aki a vadászösvény északi végéig kísérte, káprázó szemmel bámult utána: alakját aranyló glóriával övezték a nap sugarai.

*

Épp csak pirkadt; a derengésben kezdtek kirajzolódni a kápolna körvonalai. Meredek szerpentinen kellett megközelíteni a sziklára épített, magas épületet. Egyszerű, áttörtkupoláján úgy voltak kialakítva a nyílások, hogy az újjá születő nap első fényei éppen az oltárkőre essenek.

A gherani templomban, a hagyománynak megfelelően, a hadúrnak pompás vértben és teljes fegyverzetben kell Ranil színe elé járulnia – ahogyan azt a hős Galhassir tette hajdanán, amikor a legenda szerint megnyilatkozott előtte Ghaddir, a Lángoló. A kíséret alig tett ki egy tucat naplovagot: a hadúr testőrei szintén dúsan aranyozott ezüstszínű páncélban lovagoltak uruk mögött. A Ranil– rend tagjai könnyen felismerhetők voltak a jellegzetesen díszített napszimbólumokról mellvértjeiken és sisakjaikon.

Nem siettek, napfelkeltéig rengeteg idejük volt még. Gyanútlanul folytatták útjukat a völgyben a toroniak felé. A boszorkánymester látta, hogy most jött el az ideje. Gyors léptekkel indult el a közelben fekvő körhöz, amely rögtön megélénkült, amint belelépett. A közelben álló toroniak eltávolodtak tőle nem tudván mi fog történni, míg az mozdulatlanul állt az izzó rúnák rengetegében. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a varázstudó, aki eddig lecsukott szemmel összpontosította mágikus energiáit, alig hallható szavakat kezdett sziszegni, és hirtelen felemelte a kezeit. A hatás nem maradt el; orkán erejű mágikus szél söpört végig a fák között, és az immár valóságos lángokban álló varázsló körül felizzott a föld és a levegő.

A hadúr és kísérete megtorpant, ahogy a szél beletépett ezüsttel hímzett köpönyegeikbe. A lovak nyugtalanul topogtak, míg lovasaik jéghideg tekintettel követték a fent gyülekező szénfekete fellegeket. A boszorkánymester védelmével megbízott fejvadászok távolabbról bámulták a feketébe öltözött mágust, amint az tovább sziszegte a számukra érthetetlen szavakat. A föld és az ég szinte egyszerre morajlott fel, amikor a mágikus körből hosszú, füstölgő repedések szövedéke futott szét az agyagosra száradt talajon, es a sötét fellegek hideg zápora zúdult alá az erdőre, végigkopogtatva Ranil büszke páncélosain.

A lovagok, amint észlelték a veszélyt, azonnal csatarendbe álltak, hogy szabályos rohammal törjék át az ellenség gyűrűjét, a hadúr azonban nem adott jelt a támadásra. Várt. Nem tudta még pontosan, hogy mivel állnak szemben, és bár a szíve szerint elsőként rontott volna a sötétben bujkáló ismeretlenre, most nem kockáztathatott. Szemei dühösen kutatták a sötét erdőt – csapdába kerültek ehhez kétség sem fért. A zárt alakzatra ekkor nyilak kezdtek záporozni, és bár a páncélok lemezei közt nem találhattak utat maguknak, lovak fájdalmas nyerítése visszhangozta be völgyet.

A hadúr leszállt óriási lováról, tudta, hogy az elkövetkező küzdelemben nem venné hasznát. Amint előrelépett, az arcába csapta sisakrostélyát. Páncéljának sűrű aranydíszei a sötétlő ég ellenére is nappali világosságot ragyogtak szét, megvilágítva az erdőben ez idáig bujkáló fejvadászokat. Ezzel egy időben alkottak testőrei pillanatok alatt tökéletes élőfalat köré. A varázsló körüli repedésekből szállingózó sötét füst gomolyogni kezdett, a rúnáktól izzó kör felé kúszva. Majd kisebb csíkokban feltekeredtek a varázsló lábain, hogy megkeressék az utat a vállaihoz, ahonnan a széttárt karokon továbbcsavarodva a boszorkánymester összeszorított ökle nyelte magába őket. A föld béklyóba vert pusztító energiáitól vibráló levegő ólomsúllyal nehezedett a mozdulatlan emberalakokra. A naplovagok kis csoportja biztos volt benne, hogy nemsokára a toroni fekete mágia magasiskoláját tapasztalhatják a saját bőrükön, ahol komolyabb mágikus támogatás híján kevés esélyük van a túlélésre. Nem tehettek hát mást, mint hogy megpróbáltak elég erős mentális falat emelni saját szellemük elé, és reménykedtek, hogy a testüket borító törpe remekművek elég erősek lesznek legalább a nagymester megvédéséhez.

A vészjósló csendet csak az eső kopogása törte meg.

Darseir félmérföldnyire járt úti céljától, amikor felfigyelt a gyülekező fellegekre, melyek egyik percről a másikra homályba vonták körülötte az erdőt.

A meredek hegyoldalról könnyen megállapíthatta, hogy az üres szélcsend nemsokára szörnyű viharnak fogja átadni a helyét. Az örvénylő felhőtenger közepébe ekkor egy vakító erejű lüktető fényoszlop hasított bele. Tudta, hogy a fénycsóva csak egy Ranil– pap műve lehet – vészjelzés, mellyel egy főrangú nemes kér segítséget.

Meghűlt benne a vér, ahogy legrosszabb balsejtelme látszott igazolódni – a szabályosan pulzáló fényjelből a Ranil– rend nagymesterének segélyhívását olvasta ki. Egész éjjel futott, egyetlen rövid pihenőt sem engedett meg magának, érezte, hogy Ranil mellette van, és mégis elkésett! Bár erejének végén járt, mennie kellett. Szélsebesen szaladt tovább a hatalmas fenyők sűrűjében, immár fölöslegesen fordítva figyelmet léptei zajának tompítására, hiszen a zuhogni kezdő eső és a tomboló széltől nyögő erdő zaja könnyedén elnyomta azt. A fák közt végre meglátta a fényoszlop alját jelentő derengést. Ugyanebben a pillanatban iszonyatos dörej rázta meg a hegyoldalt. Darseir ösztönösen fedezéket keresett magának, míg azonosította a jelenség forrását. A hangzavar azonban nem múlt el folytatás nélkül, mi több, szinte megállás nélkül egybehangozva folytatódott, immár kivehető villanásokkal követve. De még nem lehetett vége – a vakító fény még mindig beragyogta az égboltot –, szaladt tovább. Ahogy a ritkuló fák közül kiért a hegyoldalra, elé tárult a csata színhelye.

Alant a völgyben maga Ral da Ranga állt büszkén, meztelen kétkezes kardját maga előtt tartva, a lovagjai képezte gyűrű közepén. Mellette térdelt a Ranil– pap, arcát az égnek emelve szorította nyakában lógó, izzó amulettjét, amiből a fényesség sugárzott. A körülöttük tornyosuló robosztus naplovagok kőszobrokká meredve néztek szembe az ellenséggel, az újból és újból rájuk zúduló villámcsapások közepette, remélve, hogy a Sasok rendházaiból még időben megérkezik a hívott segítség. Velük szemben, nem messze egy magaslaton állt a boszorkánymester. A hadúr felé nyújtott kezeiből, a kéken ragyogó villámok pörölyként zúdultak a ragyogó páncélokra. A naplovagok körül széles körben álltak az ugrásra kész Ikrek, hogy az adott pillanatban befejezzék a munkát. A lovagok az elviselhetetlen nyomás alatt is rendületlenül tartották a pozíciójukat, míg végül a legelöl álló lovag térdre nem hullt. Hihetetlen erőfeszítésekkel visszaállt a sorba, de a villámok következő hullámát már nem élte túl. Társai némán összezártak mögötte, a hadúr élete múlt az állhatatosságukon, és tudták, hogy nagyobb veszteségeket is fognak még szenvedni.

Darseir szomorúan tekintett alá a kis csapatra, ahogy azok az életük árán is védelmezték a nagymestert. Tudta, mit kell tennie. Még egyszer felnézett a most komoran sötétlő hegyekre, majd a sziklán álló varázsló felé fordult. Aki megbirkózik Ranil sötétségével, az érdemli csak meg a világosságát.

Futni kezdett. Ahogy kardot rántott, két fejvadász ugrott elő az árnyékból, de már túl későn eszméltek. Az elsőnek a kardját ütötte félre, míg a másikat testével sodorta el, ahogy a cél felé rohant. Már csak tíz lépés választotta el a neki háttal álló varázslótól, amikor belegázolt a feketén kavargó füstbe. Látta, ahogy a füst karok módjára megpróbál belékapni és felcsavarodni a lábára, de nem törődött vele.

Csak néhány lépés.

Forró fém égett bele az ujján a húsába.

Még egy ugrás...

Áldozótőr gyanánt emelte fel a kardot, és ereje végső megfeszítésével markolatig a vajákos hátába döfte.

A boszorkánymester megremegett. Eltátott szájából földöntúli orkánként tört elő a sikoly. Görcsbe ránduló kezeiből százfelé szöktek az elszabadult villámok. Darseir, aki még mindig két kézzel markolta a mágus hátából kiálló kardot, ekkor figyelt fel a jobb öklén vakítóan izzó pontra.

Az opálgyűrű.

A lábain még mindig sikertelenül próbált felkúszni a füst egy– egy nyúlványa. Keze ekkor már elviselhetetlenül fájt, és ereje sem maradt, hogy tegyen ellené. A gyűrű köve elpattant, ahogy a mágus testéből kirobbant a húsát átható delej. Gondolatsebesen terjedő hulláma a mellén érte Darseirt, és a döbbenten hátráló Ikrek felé taszította.

*

Lejjebb a völgyben ekkor lendültek támadásba a toroni fejvadászok.

A naplovagok nagy része halott volt, vagy súlyosan megsebesült, a pap is élettelenül hevert a földön. A küzdelem hevében – hogy szabadabban mozoghassanak – a fegyverbíró lovagok lazítottak gyűrűjükön. Az Ikrek módszeres támadásokkal mindig a leggyengébb láncszemet igyekeztek kimozdítani a helyéről. Őrült sebességgel, tökéletes összhangban zúdultak az örvénylő csapások a kimerült páncélosokra, hogy újból és újból megfeszüljön egy hurok, földre rántva egyet a nagymester védői közül. Bár fölényük mind egyértelműbbé vált, a csata sorsa még nem dőlt el. Amerre a lovagi kardok és csatabárdok megfordultak, törött fegyverek és harcképtelen fejvadászok hulltak a földre. A harcba bocsátkozó hadúr körül kíméletlenül aratott a halál... ugyanakkor félő volt, hogy őt magát is elragadja, mielőtt a Sas– lovagok megérkeznek.

Már csak öt testőr volt talpon Ranga körül. Elszántan verekedtek, de látszott rajtuk, hogy már ők sem bírják soká. A nagymester újra és újra elmetszette a nyakán megfeszülő köteleket, és bár már többször fél térdre esett mindig képes volt felállni, hogy ismét lesújtson hatalmas pallosával a szokatlanul gyorsan mozgó toroniak tömegére – nem volt halandó, aki azt megállta volna. Az egyik lovag a levegőben csapta le csatabárdjával a hadúrra hátulról ugró fejvadászt. Visszafordulva újból felvette volna a küzdelmet, de egy rövid tőr utat talált magának a sisakrostélya alá. A hadúr másik oldalán még két lovag dacolt a túlerővel, de a fegyvereik már nekik is nagyon nehezen forogtak.

A küzdelem egyre elkeseredettebben tombolt, mikor nem messze felharsant egy ezüstösen csengő kürt, hatalmas mének patadobogásától kísérve. Ősz Sakrak vágtázó harcosai elsöpörték a megmaradt toroniakat.

A lovagok az általa legyőzött Ikrek körében találtak Darseirra. Mellére hajtott fejjel ült ott a pirkadatra várva, melyet már nem volt ereje övéi szokása szerint, állva fogadni. Ranga mozdult elsőként, egy másik lovag a túloldalról nyúlt az embervadász hóna alá, hogy talpra segítse.

Ahogy felemelték a tekintetüket, Ranil tiszta fénye felragyogott a keleti láthatáron, és messze űzte a Vinisila síkjára vetült homályt.

A Császári Korona szerinti 3320. esztendő Ködök havában (A Pyarron szerinti 3690. esztendő, Dreina tercének harmadik hava)

Atraghyr Thya– on Malchynas egykedvűen nézett vissza a megkínzott emberi testre. Az ősz kyr már jóval túl volt élete delelőjén, és nem szerette a fölösleges indulatokat, így a kihallgatást is rövidre fogta. Sok mindent megtudott, jóval többet annál, mint amennyi a szűk kamrában ténylegesen elhangzott. Bereteszelve maga mögött az ajtót, csöndben haladt végig a hosszú, nyirkos folyosón.

Nem dühöngött, mint ahogy nem dühöngött akkor sem, amikor a napimádó barbárok vezetője elleni merénylet kudarcáról első ízben értesült. Mint a regitor tisztviselője, nyomban felajánlotta urának a badr’cyahot, a regitor azonban elutasította ezt. A szükséges tisztogatást ezek után ő maga végezte el. Hogy Tharr nyugalma helyreálljon, azok közül, akik részt vettek a merénylet kidolgozásában, kilencet kötelezett a szertartásos torokmetszésre.

Ahogy az üresen tátongó, befalazott örvényablakok közt elhaladt, a falakra függesztett fáklyák fénye megmegvilágította hófehér haját. Hosszú, sötét dreggise hangtalanul söpörte a simára koptatott régi köveket. A folyosó végéhez érve, belökte az elé tornyosuló hatalmas feketeacélból kovácsolt ajtót.

Odabent a sejtelmesen megvilágított terem magas falait sárkány– és wyvernmintás domborművek százai díszítették. Hárman várakoztak rá a félhomályban: Orcoss Hateansyn– on Churtyss Lakhassyn tartomány regitora, Attasyn On– Hil’arhys, a Porhajtók szektájának rontásérseke és Radal Thya– on Lyechard, a császári tanács követe. Egy széles, viszonylag egyszerűen díszített asztalnál ültek, a tágas helység közepén.

– Beszélj, Atraghyr! – mondta a középen ülő magas férfi.

– Immár nincs semmi kétség uram, – nézett fel a szükséges formaságok után a regitorra. – Egy embervadász ölte meg a boszorkánymestert.

– A Villámvetők rendjének boszorkánymesterét? Lehetetlen! Egy embervadász erre képtelen lenne! – A regitor nehezen palástolta indulatait. – Hogyan történt?

– Egészen Gheranig minden a terv szerint ment, a boszorkánymester már majdnem elvégezte a rá kiszabott munkát, amikor feltűnt az embervadász, és végzett vele... Valószínűleg egy erős mágikus tárgy lehetett a birtokában, mert gond nélkül szakította át a boszorkánymester által megidézett falat. Ez a csata kimenetelére...

– Sogronra, mindannyian tudjuk milyen hatással volt ez a csata kimenetelére! – tört ki a regitor – Tehát, mégsem a kémünk által megadott információkkal volt gond?

– Biztosíthatom uram, hogy nem.

– Nyugodjon meg, a hírszerzővel nem lehet baj – mondta a követ szárazon –, sokkal hatalmasabb annál, mint hogy ilyen hibát kövessen el.

– Na és a másik? Olyssan úrnő kegyeltje sikerrel járt?

– Sziklakő Rúkh még mindig nem tért vissza, uram. Minden valószínűség szerint ő is elbukott.

A regitor nem válaszolt, egy intéssel jelezte a tisztviselőnek, hogy távozhat. Atraghyr Thya– on Malchynas egész életében a Churtyss Házat szolgálta, jól ismerte urát és annak érzéseit. A birodalom érdekeit mindenek fölé helyező tartományúr nem tudta feldolgozni a kudarcot, pedig ez is csupán a megújulást szolgálta. Ahogy az ajtó felé fordult, tekintete megakadt a mindvégig hallgató rontásérseken. A változások őre kényelmesen terpeszkedve székében, mosolyogva nézte a dühöngő regitort.

Malchynas tudta, mi jár az érsek fejében. Hiábavaló a dolgok folyásával ellenkezni, hisz bármi is történjék, az úgyis Tharr kedve szerint való. Hitte, hogy a káoszon csak a legerősebbek emelkedhetnek felül, csak ők érdemesek Tharr kegyelmére – a küzdelem heve mindenki mást elemészt.

Hamarosan.

Messze fent, Lakhassyn városának éjszakájában egyhangúan koppantak a császár békéjét vigyázó utolsó őrjárat léptei.

 

Wayne Chapman:
Északfölde embervadászai

A VILÁG NÉGY PILLÉRE

Mirram, avagy békesség: becsüld meg minden formáját; tenni se légy rest azért, hogy fenntartsd és megőrizd, úgy a világban, mint tenmagadban.

Atlam, avagy közösség: szíve s lelke mindannak, ami voltál, vagy s még lehetsz; akik híven szolgálják s mindenektől megvédelmezik, emlékezetében örökkévalók.

Kvidam, avagy becsület: őseidtől kaptad, míg élsz, csak a tiéd, de tisztán kell utódaidra szállnia; ármány és árulás be nem szennyezheti.

Serram, avagy kötelesség: nem dolgod megítélni mások tetteit; tedd, amit tenned kell, és megítéltetnek az istenek által, érdemük szerint.

Tramelan Mac– Lier intelmei (P. sz. XXXV. század)

BEVEZETŐ

A kontinens legsokoldalúbb harcosai; különlegesen képzett felderítők; az erv fejedelmek testőrei és ítéletvégrehajtói, sötét praktikákkal megtámogatott beszivárgók és gyilkosok – az embervadászokról Ynev majd’ minden lakója más nézetet vall.

Véleményük olykor igen távol áll az igazságtól, máskor közelebb, mint bárki gondolná. Az embervadászoknak nagyon is kedvére való ez a titokzatosság. Kidomborítja erényeiket és elleplezi gyengéiket; óvó aurát von köréjük a mítoszok ködéből, amin csak azok látnak át, akik tudják, mit és hol keressenek.

Alább arra teszünk kísérletet, hogy a rendelkezésre álló – ellentmondásoktól sem mentes – források, alapján a lehető legátfogóbb képet nyújtsuk az embervadászokról. Szót ejtünk eredetükről és hagyományaikról, klánjaik típusairól és felépítéséről, harcmodorukról és eszköztárukról; mindarról, aminek hetedkori sikereiket és hírnevüket köszönhetik.

A kép átfogó lesz, de korántsem teljes. Mivel életmódjuk meghatározó sajátsága a rejtőzködés, északfölde összes embervadászát csak az istenek képesek számon tartani. Összefoglalónk vonatkozó részében a hagyomány egyes vonulatait legmarkánsabban megtestesítő klánokra Összpontosítunk. Nem véletlen, hogy ezek többnyire a legütőképesebbek és legbefolyásosabbak is.

 

FELSZÁLL A KÖD

Az embervadászok a hetedkor hajnalától a Pyarron szerinti XXII. század derekáig az ismeretlenség jótékony homályában űzték mesterségüket. Az emberi civilizáció Sheralon túli fellegváraiban, Erionban és Pyarronban voltaképp nem is rájuk, hanem az Északi Szövetség nagyjainak aggodalmára figyeltek fel, miután két^[1], Toronhoz pártolt renegát Shulurban megalapította az Ikrek szektáját.

Másfél évezred távlatából is csábító a lehetőség, hogy megmosolyogjuk a koronás főket és vörös hadurakat; de ne feledjük: az Ynevet akkor benépesítő milliók közül senki sem tudott náluk többet az embervadászokról. Aggodalmuk nagyon is megalapozott volt – e tényen az sem változtat, hogy legrosszabb félelmeiket nem igazolta az idő.

A hagyománnyal meghasonlott – más források szerint féktelenül becsvágyó – embervadászok árulásának kétségtelenül nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kései hetedkor elemzői ezt számos tényező összhatásának tulajdonítják. Mi ehelyütt csak a legfontosabbat emeljük ki: noha Toron holtukig – sőt, azon is túl –, kényeztette a renegátokat, képtelen volt biztosítani számukra azt a szabadságot, mely a Pidera vonulatától a Fehér– tengerig húzódó hatalmas terület apró, elszórt közösségeiből eltéphetetlen, seregek súlyát is megbíró hálót szőtt. Az Ikrek gyökereikkel együtt olyasmit veszítettek, amit tizenöt évezred fekete mágiája sem pótolhatott: a lelküket, ami az embervadászok legderekabbjait zászlóháborúk hőseivé, a Szövetség és a vörös hadurak nélkülözhetetlen támaszaivá tette.

A következőkben e sajátosan északi sikertörténet főbb állomásait vesszük sorra.

 

EREDET ÉS HAGYOMÁNY

Noha az embervadász állandó szereplője az északföldi folklórnak, az eredetével kapcsolatos feljegyzések felettébb ritkák, és forrásértékük is kétes. Az ötöd– és hatodkori dokumentumok átiratai csak azt teszik egyértelművé, hogy az általa megtestestesített hagyományban számos korábbi tradíció egyesül.

Manapság használatos erv elnevezése, a zlamir (a hajnalkori irlavban selanir) szó szerinti fordításban bűvharcost jelent, és nyilvánvalóan kyr eredetű: északfölde ifjabb civilizációi a hatodkor óta használják az anir (anyr) szót „kiemelkedő” és „rendkívüli” értelemben.

Nem ez az egyetlen kapocs, ami az embervadászt Kyriához, közelebbről a legendás kyr pusztítóhoz (mortor) fűzi. Noha utóbbi a birodalom fénykorában tényleges tartalom nélküli rangjellé szelídült, az ötszáz éves háborúban bámulatos gyorsasággal vedlett vissza életformává. A pusztítókat rajszintű harcmodoruk és a kérlelhetetlen hatékonyságuk tette különlegessé. Kitűzött céljuk elérése érdekében habozás nélkül életüket áldozták, amire nem az elvakultság, hanem a józan számítás indította őket: reménytelen helyzetekben is arra törekedtek, hogy a lehető legnagyobb veszteséget okozzák az ellenségnek. Ok voltak az elsők Ynev írott történetében, akik egész testüket fegyverként használták, és – részben emiatt – nagy súlyt fektettek a szellemi felkészítésre: számtalanszor megénekelt „hideg dühük” a hadászati alkalmazásának iskolapéldája. A háború menetét nem tudták megfordítani, de időt nyertek Kyria számára, gyalogsági harcmodorra gyakorolt hatásuk pedig napjainkig érezhető.

Nem szabad lekicsinyelnünk a hatodkor szrídzs és csarkali felderítőinek szerepét sem. Ez a két zsoldosnép végigküzdötte az Éjidők háborúit, és jó oka van annak, hogy szórványként máig létezik a civilizáció peremvidékén: körükben vált a harc mestersége a túlélés tudományává. Az egymással gyürkőző kimérák^[2] mellett nagy számban foglalkoztatta őket az ellensúly szerepét betöltő Godora is. Mozgékonyságuk és alkalmazkodóképességük mindenki másnál alkalmasabbá tette őket arra, hogy felfedjék a seregek főerejére leselkedő veszélyeket^[3]. Mivel mágikusan és szakrálisan kiszámíthatatlan közegben kellett boldogulniuk, nemigen válogattak az eszközökben; az ő oltalmazó fétiseikre és bűvábráikra vezethető vissza a hetedkori embervadász fogékonysága a profán mágia iránt.

A démonölő szerzetesek pusztakezes harcmodora az ötödkor alkonyán jelent meg északföldén. Niare alkotói az országgép kultúráját vértezték fel vele, terjedésének azonban nem tudtak (meglehet, nem is akartak) gátat vetni: egyes elemeit az embervadászok már félezer éve alkalmazták, mire tiadlani – úgynevezett „mosolygós” – változatuk szélesebb körben ismertté vált. Az embervadász hagyomány, a közkeletű tévhittel ellentétben, nem a slan kultúra vadhajtása tehát, csak módszertana mutat rokon vonásokat.

Az embervadászok tényleges története az ervek őseinek felemelkedésével vette kezdetét. A hatodkor végének civilizációs vákuumába benyomult irlavokat nem agresszivitásuk, hanem féktelen élet– és tudásvágyuk emelte a zsoldosnépek fölé. A falkavezér szerepének azonban ára volt: bámulatosan gyors térnyerésük szállásterületük széttagolódásához és a vérségi– törzsi kötelékek meggyengüléséhez vezetett. Vegyes lakosságú, nemritkán kétes hovatartozású településeiket portyázó orkok, barbárok és kóbormágusok fenyegették.

A törzsfőkből lett fejedelmek nyeregből, szál fegyverrel harcoló kísérete (roncata) számára az utóbiak jelentették az igazi kihívást. Legyőzésükhöz a puszta acél és elszánás nem volt elegendő: a sikerre csak a gondos tervezés, a tökéletes kivitelezés és az esztelenségbe hajló merészség adott esélyt.

Az embervadász közvetlen elődei ősei közrendű irlavok^[4] – földművesek és iparosok, kiszolgált katonák és vajákosok voltak. Spontán szerveződő mágusvadász csoportjaik otthonuk és szeretteik védelmében szálltak harcba, és a szemük láttára elvérző fegyveresek kárán tanulták meg, mivel nem érdemes próbálkozniuk.

Nyílt támadás helyett cselt vetettek, a rajtaütés minden lépését megtervezték... és mert százak élete forgott kockán, a kyr pusztítók józanságával áldozták fel a magukét, hogy egyikük a varázshasználó közelébe férkőzhessen, és – fegyverrel vagy anélkül – rámérhesse a halálos csapást.

Akik átvészelték az egyenlőtlen küzdelmet, vagyont és elismerést szereztek, a szorongatott települések pedig szó szerint versengtek szolgálataikért. Akiket megszédített a siker, hamar elhullottak – a legkiválóbbak azonban elég sokáig éltek ahhoz, hogy apróra kidolgozott módszertant^[5] hagyjanak utódaikra, melyeket azok tökéletesítve adtak tovább leszármazottaiknak. Az, amit manapság embervadász harcmodorként emlegetnek, majd’ harminc évszázad alatt érte el a csiszoltság késő hetedkori fokát.

A hajnalkori embervadászok egykettőre belátták, hogy a hírnév a hatékonyság kárára válik. Előbb az általuk védelmezett települések falain kívülre, majd még távolabbra – erdők mélyére és bércek magasába, jól védhető vagy jó átlátást biztosító pozíciókba – húzódtak, szeretteik és le– kötelezettjeik pedig követték őket; így jöttek létre északfölde első állandó közösségei.

Ahogy a kóbormágusok ritkulni kezdtek, az embervadászok személy– és vagyonkísérettel, majd békebíráskodással bővítették tevékenységi körüket. Mire népük szállásterületén kijegecesedtek a hatalom hetedkori centrumai, jócskán előrehaladtak a legendává válás útján: méretüket meghazudtoló befolyású közösségeikre az írlav fejedelmek is felfigyeltek, és nemzetségi előjogok adományozásával próbálták őket magukhoz kötni.

A késő hetedkori történettudomány északi és déli mű– helyei más– más módon ítélik meg beavatkozásuk hatásait, egyvalamiben azonban egyetértenek: e kiváltságok tették lehetővé az embervadász klánok számára, hogy az elhúzódó belviszályok idején is eredeti feladatukra, a lakosság védelmére összpontosítsanak.

 

ISKOLÁK ÉS IRÁNYZATOK

Az embervadászok legendás hatékonyságának kulcsa sajátos harcmodorukban, a pusztakezes és fegyveres technikák, misztikus képességek és mágikus praktikák közösségenként változó arányú kombinációjában rejlik.

Klánjaik a hajnalkor^[6] óta léteznek, de Ynevvel együtt számos változáson mentek át, ami – egyebek közt – kategorizálásukat is megnehezíti. Az írott történelem kezdetei óta sokan és sokféleképp próbáltak az ember vadász iskolák, irányzatok és stílusok összevisszaságába valamifélé rendszert vinni. Az alábbi nem az egyetlen lehetséges felosztás, ám kétségkívül a legáttekinthetőbb.

Az Északföldén elsőként megjelent hagyományos iskola klánjai zárt, gazdasági és szellemi értelemben is önfenntartó faluközösségek. A harcot életmódnak és megélhetésnek, a többség érdekét az egyéni boldogulásnál előbbre valónak tekintik. Képzési gyakorlatuk halálos fegyverré edzi a testet, és olyan összhangot teremt a növendékek közt, mintha nemcsak sorsuk és céljuk lenne közös, de a tudatuk is.

A hagyományos iskola technikai irányzata szigorúan véve nem is embervadászokat, hanem harcművészeket képez. Egy évszázadba is beletelik, mire a tanítványokból mesterek válnak, utóbbiak hírneve azonban ritkán ér messzebbre a környező faluközösségeknél. A nagyvilág még legkiválóbbjaik nevét sem ismeri– azokét, akik előtt a századok során megnyíltak a Vei– Shanice legendás kolostorának kapui.^[7]

A hagyományos iskola taktikai és stratégiai irányzatainak embervadászai jeles személyek kíséretében, illetve a csatatéren bizonyítják rátermettségüket. Az előbbiek párokat vagy rajokat, az utóbbiak nagyobb, legfejebb húsz főből álló különítményeket alkotnak. Zökkenőmentes együttműködés, kimagasló önfegyelem és áldozatkészség jellemzi őket, az önállóság azonban egyik felállásban sem erős oldaluk. A rájuk bízott feladatot tűzön– vízen át végrehajtják, de hidegen hagyják őket a mélyebb összefüggések, és a döntéseket is meghagyák feljebbvalóiknak.

A hagyományos iskola klánjai nevük erm (közös nyelvű átiratokban erim; valamiből eredő, valami által való) előtagjáról ismerhetők fel, az utótag szellemi irányultságukra enged következtetni.

A Pyarron szerinti XI. században^[8] megjelent vajákos iskola klánjai fejlődésük egy pontján részben vagy egészben feladták hagyományos életmódjukat, hogy túlléphessenek a H’– vel megtámogatott emberi fizikum korlátain, és harcértéküket mágikus eszközökkel fokozzák tovább.

Hogy az egyes közösségek döntésében milyen arányban keveredett a kényszer és belátás, nehéz megítélni. A hajnalkor embervadászai konokul őrizték semlegességüket, a Pyarron szerinti I. évezred végének közösségei azonban demográfiailag és erkölcsileg is elhasználódtak az erv dinasztiák belviszályában. Égető szükségük volt valamiféle változásra – ez magyarázza, hogy olyan klánok is az új útra léptek, melyeknek nem ez volt az egyetlen esélyük a fennmaradásra.

A vajákos iskolán belül sámáni, szeráfi és dorani irányzatokat különböztetünk meg; ezek totemmágiával, asztrál– és mentálmágiával, illetve ős– és jelmágiával operálnak. A vajákos klánok nevük vya (közös nyelvű átiratokban via; valakinek, valaminek az ösvénye, átvitt értelemben módszere, hagyománya) előtagjáról ismerhetők fel. Az utótag azoknak állít emléket, akik elsőként alkalmazták sikerrel a klánra mostanság jellemző praktikákat.

A hagyományos és a vajákos iskola legmeghatározóbb közösségeit a Nevezetes klánok fejezet mutatja be.

 

MINDENNAPOK

A hajnalkor embervadászai kezdetben illetményként, utóbb a nemzetségeket megillető kiváltságok részeként jutottak megművelhető földterületekhez, kitermelési vagy iparűzési joghoz. Ezek tették lehetővé számukra, hogy gazdasági értelemben a saját lábukra álljanak, és családtagjaik mellett azoknak is garantálni tudják a megélhetést, akik átmenetileg vagy végleg harcképtelenné váltak, esetleg csak szakértelmükkel szolgálták a közösség ügyét.

A klánok megélhetésének alapját az esetek többségében ma is a hajnalkor óta űzött tevékenység képezi. Eszakfölde legkülönb harcosai idejük egy részében jámbor földművesek, molnárok, favágók, vincellérek vagy szénégetők, és nem csupán színleg azok: gyermekkoruk óta részt vesznek a munkában, és ugyanolyan lelkiismeretesen végzik, mint minden mást, amibe életük során belefognak. Az urisi juhsajt és az aroweni vadméz kedvelői, a karasi tölgybútorok és a lurati ezüstnemű szerelmesei nem is sejtik, kiket támogat a pénzük – ha tudnák, az vélhetőleg csak növelné szemükben a portéka értékét.

A hetedkor végi klánok tagjainak több mint fele sosem vesz részt harci cselekményekben, tet ületükön pedig több olyan település akad, melynek lakói nem embervadászok, csupán mellettük vagy nekik dolgoznak, és a védelmüket élvezik. A közösségek különös gondot fordítanak mivoltuk elpalástolására ebben a játékban a századok során olyan rutinra tettek szert, hogy első dorani látogatása alkalmával még a híresen szemes Igrain Révait is sikerült lóvá tenniük.^[9]

 

ÉLETMÓD ÉS FELKÉSZÍTÉS

A közvélekedés szerint embervadásznak születni kell. Van ebben igazság, hisz önkéntesekre egyetlen klán sem tart igényt, a templomok lépcsőjén hagyott újszülötteket és öt év alatti árvákat azonban készséggel befogadják, és felnevelik. Ennél idősebbekkel érdemben már nem foglalkoznak, hogy ne tegyék ki őket fölös gyötrelemnek: túl sok lenne a behoznivalójuk.

A gyermekek ötesztendős koruktól növendéknek, tízéves koruktól tanoncnak, tizenöt éves kor felett jelöltnek számítanak; húszévesen lépnek a felnőttkorba és foglalják el helyüket a teljes jogú embervadászok vagy a közösség szükségleteiről gondoskodó beavatottak sorában.^[10]

A teljes jogú embervadász férfiak húszéves koruktól alakulatuk tagjaival egy fedél alatt élnek, testvérként osztozva a javakon és a terheken. Szolgálatuk tizedik évében megkezdhetik saját otthonuk építését a klán szállásterületének számukra kijelölt helyén, s bár párt választani és gyermeket nemzeni a felnőttkor első napjától joguk van, letelepedési és házassági engedélyt csak elsődleges szolgálati idejük leteltével, negyvenesztendős korukban kaphatnak^[11]. Ezt követően maguk dönthetnek arról, részt vesznek– e további fegyveres akciókban, vagy idejüket maradéktalanul családjuknak és az új nemzedék nevelésének szentelik.

Létfontosságú feladatok sora hárul, ám jóval kevesebb korlátozás vonatkozik a nőkre. Ők gondoskodnak a gyermekek és a növendékek biztonságáról, a férfiak távollétében a közösség védelméről. Házasságon kívül is szülhetnek, bármikor hozzámehetnek egy beavatotthoz... vagy várhatnak, hogy választott embervadászuk a negyvenet betöltve hazatérjen, és háza úrnőjévé tegye őket.

Az embervadászok felkészítésének egyes szakaszait alább tekintjük át. Nem győzzük hangsúlyozni: megállapításaink az általános eljárásokra vonatkoznak, és nem szükségképp tükrözik az egyes klánok tényleges gyakorlatát.

Evna^[12] („Hevítés”)

Ötéves korban kezdődik, és tízéves korig tart. A csa– ládjuktól elválasztott növendékek a lakhelyüket övező va– donban szembesülnek a világ méreteivel és a Teremtés el– lenséges közönyével. Együtt laknak, együtt étkeznek és együtt szenvednek a korukbeliekkel; hamar megtanulják, hogy saját magukon kívül csak rájuk számíthatnak. Ebben a korai szakaszban nemük és rátermettségük nem, csupán hajlandóságuk és igyekezetük számít: az erv fél– fogás szerint az ember elidegeníthetetlen jóga, hogy saját sorsának kovácsa legyen.

A növendékek kisebb (a klán lélekszámától függően tizenöt– huszonöt fős) csoportokát alkotnak; minden tagot személyes felelősség terhel társai előmeneteléért. Az egyéni fejlődés mértékét az évente egyre komolyabb kihívást jelentő összpróbákon mérik fel. Az elméleti összpróbák is– mételhetők, a gyakorlatiak nem – aki az utóbbiakon elbukik, tanulmányait folytathatja ugyan, de sosem lehet teljes jogú embervadász.

Az Evna öt diszciplínája:

Erőnlét: klánonként változó technikákra épülő tréning a fizikai és mentális adottságok, az állóképesség, a fájdalomküszöb és a MP– potenciál fejlesztésére. Noha gondosan előkészített terepen, ellenőrzött körülmények között zajlik, sosem volt, és soha nem is lesz teljesen veszélytelen. A halálesetek ritkák, a sérülések annál gyakoribbak; nem kívánt következményeikkel (visszatérő fájdalmak, hegek) a növendékeknek az ötödik év végpróbájáig együtt kell élniük.

Nyelvismeret: az első évben az olvasást és a betűvetést, a másodikban a közös nyelvet, a harmadikban a klánok saját jelrendszerét (vadásznyelv) oktatják; ezt követik a szövetségesek, majd az ellenség nyelvei. Akinek tehetsége és ideje engedi, többet iselsajátíthat.[13]

^{Túlélés: a növendékek a vadonban való boldogulás egyszeregye mellett az álcázás, a csapdaállítás és – hatástalanítás, illetve a nyomolvasás fortélyait is elsajátítják. Az ötödik esztendő végpróbáján ismeretlen területen kell megtalálniuk egymást, majd a hazavezető utat.}

^{Élettan: megismerteti a növendékeket Északfolde leggyakoribb teremtményeinek testfelépítésével, életműködésük és viselkedésük sajátságaival. Különös figyelmet fordít támadható és sebezhető pontjaikra. Az ötödik esztendő végpróbája egy dúvad elejtése.}

^{Széphistória: Északfölde, a klán és a szomszédos közösségek története erv ananékban elbeszélve. Csak annyit szépít a valóságon, amennyit a növendékek életkora megkövetel; nem az a célja, hogy félrevezesse őket, hanem hogy szellemi és erkölcsi épülésükre szolgáljon.}

^{Lada („Alakítás”)}

^{Az Evna második évében kezdődik, és névleg az ötödik évben, igazában sosem ér véget: az embervadászok természetes vagy erőszakos halálukig folytatják a gyakorlást a választott metódushoz tartozó fegyverekkel, melyek idővel úgy hozzájuk nőnek, mintha testük részei lennének.}

^{A növendékeket öt alapvető harcfórmával ismertetik meg; arról, hogy melyik kettőt érzik leginkább a magukénak, az általános képzés ötödik esztendejének végpróbája előtt kell nyilatkozniuk. Hogy klánjuk egyedi eszközének, technikájának vagy stílusának használatára alkalmasak és méltóak– e, elöljáróik csak a felnőttkor küszöbén, személyiségük és képességeik beható ismeretében döntik el.}

^{Az lada öt metódusa:}

^{Pusztakezes harc: a klán jellegétől függően lehet meghatározó (technikai irányzat), alapozó (taktikai irányzat) vagy kiegészítő jellegű (stratégiai irányzat). Az általános képzés tartama alatt nem terheli a növendékeket bonyolult fogásokkal: a szellemiséget igyekszik átadni nekik, mely lehetővé teszi, hogy egész testüket fegyverként használják.}

^{Pengeharc: a fegyverminőségű rövid– és hosszúpengéken kívül ebbe a kategóriába tartoznak a hajítópengék, a toroni kompozitok (pl. adayna– legyező), egyes mezőgaz– dasági eszközök, a vajákos iskola elemi és manapengéi – – mindaz, amivel kar– vagy könyöktávolságból szúrni– vágni, illetve az ilyen jellegű támadásokat hárítani lehet.}

^{Bot– és lándzsaharc: a hajnalkorban – a felölelt eszközök sokfélesége és gyakorisága okán – a legfontosabb metódus volt; a minőségi fémművesség térnyerése mára a stratégiai irányzatot követő klánok specialitásává tette.}

^{Lovasharc: az embervadászok számára a ló közlekedési és munkaeszköz, de eszükben sincs stratégiai jelentőségét lekicsinyelni: ez a metódus a hadászati felhasználásával kapcsolatos tudnivalókat foglalja össze.}

^{Lőfegyverhasználat: a rövid– és hosszúíj mellett a nyílpuskák, a parittyák és a nem fegyverminőségű vagy rögtönzött vetőeszközök megannyi válfaját öleli fel. Az embervadászok használják, de nem kedvelik őket: idegenkednek az olyan fegyverektől, melyek egy életnyi gyakorlás után sem garantálják az eredményt.}

^{Reera („Megmerítés”)}

^{A felkészítés első szakaszának befejeztével a tanoncok visszatérnek családjukhoz, hogy kivegyék részüket a klán köznapi tevékenységéből.}

^{Az esetek többségében az azonos nemű szülő mesterségét viszik tovább. Elsajátítják annak fogásait, és gyakorlatot szereznek a külvilágiakkal való érintkezésben. A szállítmányok kísérőiként előbb a környező településeket, majd a Szövetség nagyvárosait járják végig. Az Ikrek árulásáig gyakorta megfordultak Toronban is – elöljáróik manapság szívesebben vállalják az Abasziszig tartó hajóút, mint a lelepleződés kockázatát.}

^{A tanoncok többsége ebben az életszakaszban már túl fegyelmezett ahhoz, hogy benyomásai megrészegítsék. Ha mégis elcsábulna, tizenötödik életéve betöltéséig következmények nélkül hazatérhet. Ez után csak akkor, ha apja becsületével vállal garanciát azért, hogy saját kezűleg végez vele, ha ismét utat téveszt.}

^{Tíz és tizenöt éves koruk között a tanoncok szívesen látott vendégek a baráti klánok közösségeiben. A jelöltek korosztálya jobban kedveli a semleges helyszínen megejtett, titkos légyottokat – ezzel elöljáróik is tisztában vannak, és épp csak annyira nehezítik meg a dolgukat, hogy a tiltott gyümölcsöt még édesebbé tegyék. Az alkalmi kapcsolatokból született utódokon a közösségek demográfiai szükségleteiknek megfelelően osztoznak. Sokat elárul a rendszer kifinomultságáról, hogy a vadonban fogant gyermekek közül az elmúlt két évezredben egyetlenegy sem szorult a vadon irgalmára.}

^{Umla („Csiszolás”)}

^{Tizenöt éves korban kezdődik, és húszéves korig tart.}

^{A jelöltek gyermekkori sikereik, kudarcaik és lidércálmaik vadonbeli forrásához térnek vissza, hogy öt napon és éjszakán át tartó viadalban, úgynevezett előpróbán mérkőzzenek meg a „korosztály legjobbja” címért. E megtiszteltetés annak jut osztályrészül, aki legtöbb társát jelöli meg saját színével úgy, hogy közben a legkevesebb „halálos sebet” gyűjti be.}

^{A második év előpróbáján a fegyver már nem ecset, hanem acélpenge, és a sebek is igaziak. A harmadik évben a húsz feletti korosztály legjobbjai, a negyedikben teljes jogú embervadászok is csatlakoznak a játékhoz. Az ötödik évben az előpróbát már végpróbának nevezik, és hol Gro– Ugon földjén, hol a riegari partvidék kalózfészkeinek egyikében rendezik meg, ahol nincsenek szabályok, és a felvigyázók is csak a hatodik nap hajnalán jelennek meg, hogy az elesetteket, a sebesülteket és a győzteseket gondjaikba vegyék.}

^{Az Umla öt diszciplínája:}

^{Szövétnek– és álomjárás: tisztázza a síkelmélet alapjait, és megismertet a mentális kommunikáció és az asztrális meditáció embervadász módszerével. A diszciplína végpróbájaként a jelöltek megmerítkeznek klánjuk hosszú távú emlékezetében, majd újraélik saját születésük pillanatát.}

^{Kegy– és bűvszertan: megismerteti a jelölteket Ynev kozmogóniájával, a szakrális és profán mágiával készült amu lettek, fétisek és rajzolatok eredetével és hadászati alkalmazásával. Az efféle ismeretekre való fogékonyság jelentősen növeli az egyéni képzés titkos összetevőihez való hozzáférés esélyeit.}

^{Harcászat: az ötödkortól vázolja a taktikai hadviselés fejlődését és az északföldi ókultúrák csapásmérő egységeinek szerepét az embervadász hagyomány kialakulásában. Tág teret szentel az Ikrek szektájának, , ismerteti születése körülményeit, módszereit és az ellene folytatott harc tanulságait.}

^{Geográfia: bevezeti a jelölteket Eszakfölde hegy– és vízrajzába, megismerteti őket egyedi terepalakulataival, az ősi utak, útjelzők és kapuk rendszerével; az arra fogékonyakat a hadászati kartográfia alapjaival is.}

^{Hadvezetés: ötöd– és hatodkori források segítségével vezeti be a jelölteket a fegyveres tömegek összecsapásának dinamikiájába, é, s megismerteti őket a stratégiai gondolkodás alapjaival. Az efféle ismerétekre való fogékonyság jelentősen növeli az érintettek esélyét arra, högy teljes jogú embervadászként elöljáróvá[14] váljanak.}

Oighma („Fényezés”)

Az ötödik esztendő végpróbáját túlélt jelöltek felnőtté avatása a klán legjelesebb ünnepei közé tartozik, de önmagában senkit sem tesz teljes jogú embervadásszá. Utóbbi csak azokból válhat, akiket elöljáróik méltónak ítélnek a közösség legféltettebb titkainak megismerésére. A hagyományos iskola klánjai esetében ez többnyire fegyver vagy harcmodor, a vajákos iskola klánjainál valamely mágikus eljárás, vagy a kettő kombinációja.

A huszadik életévüket betöltött klántagok az irlav újév (Krad kvartja) első, ún, holdtalan éjszakáján köszönetet és búcsút mondanak családjuknak^[15], majd társaikkal égyütt az ősök sírdombjaihoz vonulnak, melyek gyűrűjében az elevenek kurgánja várja őket.

E földalatti szentély vadászmécsekkel bevilágított járataiban és kamráiban egy teljes hónapot töltenek a misztériumok megismerésével és a titkos fogasok begyakorlásával. Nemcsak elöljáróik figyelik őket, hanem a klán bálványai és az elődök mindenütt jelen lévő szellemei is. A kevés számú és szűkszavú leírásból ítélve az Oighma nem más, mint egyetlen hatalmas végpróba, melynek egyik – ha nem legfőbb – célja az, hogy az erejük és képességeik teljében lévő fiatal harcosokat önnön korlátaik és múlandóságuk tudatára ébressze.

Egy hónap múltán a kurgán kapuja megnyílik, hogy bebocsássa a vörös hold fényét, mely visszavezeti a klántagokat az élők világába. Az embervadász esküt a szabad ég alatt, az éjközép homályának perceiben teszik le. Részleteiről semmit sem tudunk, időtartama azonban eleve kizárja a hosszas fogadkozást; valószínűleg megerősítése csupán mindannak, amit a föld mélyén szavakba vagy írásba foglaltak. A közösségek értékrendjének hozzávetőleges ismeretében nagy biztonsággal megítélhető, mire kötelezik magukat az újdonsült embervadászok, és milyen következményekkel jár, ha esküjüket megszegik.

 

SZOLGÁLAT ÉS KONTRAKTUS

Az embervadászok eredeténél csak rendeltetésükkel kapcsolatban él több tévhit, a hetedkori elmékben. Nem kis részben a pyarroni szerzők hibájából, akiknek – Godon utódai lévén – komoly gondot okoz az érzelmi azonosulás egy lényegileg varázstalan, kisebb istenek és köztes lények kénye– kedvének kiszolgáltatott kultúra védelmezőivel.

Fentebb tisztáztuk, hogy a klánok csírái spontán szerveződő mágusvadász különítmények voltak, melyekben a frissen letelepült irlav népelemek konok életvágya testesült meg. Noha a közösségek érdekszférája jelentősen bővült, tevékenységük pedig erősen átpolitizálódott az évezredek során, zömük máig elsődleges feladatának tekinti a lakosság védelmét az ártó mágiát használó romlásszektáktól és paktumszegőktől.

Figyelemre méltó józanságról tanúskodik, hogy legádázabb ellenségeiket, a toroniakat a fenti kategóriák egyikébe sem próbálják beleerőltetni. Valódi gyűlöletet csak az Ikrekkel szemben táplálnak, akik az ervek legdrágább kincséről, a szabadságról mondtak le, hogy részt kaphassanak a boszorkányurak tisztátalan hatalmából.

Tágan értelmezett lakókörnyezetük biztonságának felügyeletét az embervadászok mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül, a helyi és szövetségi hatóságoktól függetlenül, de azok tudtával és – jobbára utólagos – beleegyezésével látják el^[16]. Amennyiben a feladat meghaladja erejüket (ilyesmi az utóbbi ezerötszáz évben ritkán fordul elő), a korona helyett a szomszédos klánokhoz fordulnak segítségért. Az ilyen szolgálatokat hetedíziglen számon tartják, és az első adandó alkalommal viszonozzák is.

Ne higgyük, hogy az embervadászok csak ölni képesek. A városi és tartományi igazságszóigáltatás gyakorta bízza meg őket olyan szökevények kézre kerítésével és visszajuttatásával, akik joghatóságukon kívülre menekültek. Az ilyen nyílt kontraktusok teljesítésének előlegeként az Északi Hármak évi kauciót fizetnek az érintett közösségeknek; a tételes elszámolásra a feladat sikeres teljesítését követően, a korona számvevőinek jelenlétében kerül sor.

A zárt kontraktusokról – érthető, módon – sokkal kevesebbet tudunk. A halálra szólók mögött az esetek többségében nagypolitikai indítékok húzódnak meg. A klánok ilyen munkát kizárólag az Északi Szövetség érdekében vállalnak; az egyéni érdeklődőkön a hetedkor utolsó harmadában az Erm Roncas szakadárnak^[17] mondott közösségei osztoznak a Halál Nagymestereivel.^[18]

A kontraktus teljesítése becsületbeli ügy a klánok számára, de arányérzéküket a legritkább esetben ködösíti el. Önfeláldozásra való hajlandóságuk és a fanatikusok halál– vágya közt tátongó szakadék mélyebb, mint az a másik, ami az embervadászokat és az Ikreket választja el.

 

Nevezetes klánok

HAGYOMÁNYOS ISKOLA

Erm Karas^[19]

Hajnalkori klán; tucatnyi faluközösségét a Traidlan– hegység délnyugati lejtőinek erdősége rejti. Az Északi Szövetség zászlóbontása előtt Gianagot szolgálta, s bár iskolaként a technikai irányzathoz sorolják, taktikai értéke sem lebecsülendő: tagjai pusztító hatékonysággal alkalmazzák a szomszédságukban élő vanírok pusztakezes harcmodorának egyes elemeit.

Fájdalomtűrésük kimagasló, konokságuk és kitartásuk legendás. Egyikükről feljegyezték, hogy a 7. zászlóháborű idején (P. sz. 2404– 2425) hét éven és háromezer mérföldön át követte prédáját, hogy a semondari csata előestéjen sikerrel teljesítse küldetését,

A karasi embervadászok végtagjaiknál bonyolultabb fegyvereket ritkán használnak. Nem is szorulnak rájuk– úgy hírlik, a legjobbjaik a gránitsziklába is képesek lyukat ütni.

Erm Uris^[20]

A Traidlan Esura– vonulatként ismert nyúlványának hajnalkori közösségeit összefogó klán valaha Haonwellt szol– gálta, és a Pyarron szerinti X. század óta vallja otthoná– nak a hercegség délkeleti csücskében megbújó fennsíkot. Hivatalos központja az ötödkori csillagerőd, tagjainak zöme azoban a falakon kívül, árkok és rejtekutak sokaságaval összekapcsolt rönkházakban él.

Az urisi embervadászok a hagyományos iskola taktikai irányzatát képviselik. Mivel természeti és városi környezetben egyforma otthonossággal mozognak, eszményi felderítők, erődítések védelmében vagy ostromakor pedig már– már nélkülözhetetlenek a szolgálataik. Úgy kúsznak fel a puszta kövön, mint az árnyak; nincs olyan zárt hely a nap és a holdak alatt, ahová meg ne találnák az utat.

Erm Eiras^[21]

A Seoxlan lejtőitől a PeratIon– félsziget kapujáig húzódó fűtenger hadiútját és kurgánjait vigyázza ez a különös klán, mely a Szépmezőért vívott háború (P. sz. XVI. század) óta a hagyományos iskola stratégiai irányzatát követi: az irlav hagyományt az ilarral vegyítve gyalogosként és könnyűlovasként egyformán ütőképes embervadászokat képez.

Neveltjei párok vagy rajok helyett eszkadronokat alkotnak, és mert egész életükben háborúra készülnek, az sosem éri őket váratlanul. Elvben a vörös hadurak kíséretének lovasfedezetét alkotják – a gyakorlatban a Szövetség seregei előtt járnak, és villámgyors rajtaütésekkel, nagyszabású átkarolásokkal keserítik az ellenség életét. A köréjük szövődött legendák közül egyet mindenki ismer: a szóbeszéd szerint soraikban járta ki a halál iskoláját Yllinor királya, Mogorva Chei.

Az eirasi embervadászok máig Ilanor ősi hitét vallják, és gonddal ápolják a régi istenek, elsősorban Kai– Syah^[22] kultuszát. Ennek – és a természet irányukban ismételten megnyilvánuló kegyének – köszönhető, hogy a klánt pyarroni szakértők a hagyományos helyett a vajákos iskolához (lásd ott) sorolják.

Erm Roncas^[23]

A hagyományos iskola taktikai irányzatának legrettegettebb klánja. Közösségei a Seoxlan délnyugati vonulatának mély szurdokvölgyeit lakják, és az Északi Szövetség zászlóbontásáig nyílt opportunizmus jellemezte őket: mindig azt az erv dinasztiát támogatták, mely a legtöbbet kínálta szolgálataikért. A hatalmasságok nemegyszer használták őket más embervadászok ellen, ami – sajátosan módon csak növelte ázsiójukat az érintettek szemében. Érzelemmentesen, kétely és tétovaság nélkül ölnek; az olyan megbízások, melyekre a klánok többsége elvi okokból mond nemet, rendszerint náluk kötnek ki.

Mégsem gátlástalanságuk vagy eredményességük, hanem egy szóbeszéd tette őket Ynev– szerte hírhedetté: több a forrás is utal rá, hogy gyökértetoválásukat viselték azok az ember vadászok, akik a Pyarron szerinti XXII. század derekán Toronhoz pártoltva megalapították az Ikrek szektáját,

A roncasiak természetesen sosem ismerték el, hogy a renegátok az ő soraikból kerültek ki, látszólagos közönyük azonban gyilkos indulatot leplez. Azok a faluközösségek, mélyek az emúlt másfél évezredben e mítosz valószínűsítésével próbálták keresettségüket növelni, rövid úton eltöröltettek a föld színéről.

Erm Meoras^[24]

E rejtelmes közösség (közösségek?) esetébén a „klán” kifejezés alkalmazhatósága is vitatott. Egyesek úgy vélik, nem a rendelkezik nemzetségi kiváltságokkal, mások szerint szimbólumával együtt örökölte meg őket a hajnalkori klánok egyikétől, és csak nevét cserélte arculatához illőbbre.

Tény mindenesetre, hogy e név sem az embervadász közösségek P. sz. XXII. század végén készült ún. feltáró lajstromában, sem annak frissítéseiben nem szerepel. Az Északi Szövetség hivatalosan el sem ismeri az Erm Mepras létezését; mindaz, amit a szakértők tudnak vagy tudni vélnek róla, toroni forrásokból – az Ikrek évkönyveiből, kémjelentésekből és renegátok beszámolóiból – származik.

Fentiek az Erm Meoras embervadászait az örödkori mortor– hagyomány megszállottainak, különítményeit öngyilkos alakulatoknak nevezik. Kiemelik, hogy utóbbiak sem a kettős hold kamarájának, sem a vörös haduraknak nem engedelmeskednek, és gyakorta okoznak zavart váratlan felbukkanásukkal – bölcsen elhallgatják azonban;, melyik oldalon,

A klán tagjai valójában nem hetedkori pusztítók, hanem nagyon is köznapi ervek, akik testi és lelki állapotuk, koruk vagy tetteik miatt alkalmatlannak vagy érdemtelennek találtattak klánjuk szolgálatára. Emberek, akiket nem arra neveltek, hogy tétlenül várják idejük kiteltét – akik a harcot és a halált választják ahelyett, hogy szégyenben, fájdalomban vagy mellőzöttségben éljenek.

Az Erm Meoras kizárólag teljes jogú embervadászokat fogad be: tagja lehet bárki, aki zokszó nékül képes kimetszeni testéből korábbi klánja jelét^[25]. Férfiak és nők, kiégett veteránok és megkeseredett ifjak egyaránt akadnak köztük. Békeidőben a maguk választotta küldetésben keresik a halált, háborúban az északi csapatok nyomában járnak, és mindig ott avatkoznak bej ahol a legnagyobb a szükség. Saját veszteségeikre érzéketlenek, villámgyors és kíméletlen rajtaütéseik lélektani hatása felbecsülhetetlen; a lobogók hajnala óta számos csatát fordítottak a Szövetség javára.

Az északföldi közösségek sem szóban, sem írásban nem említik az emberanyaguk hulladékából dolgozó klánt. Eleven tagjait levegőnek nézik, halottaival azonban a legnagyobb tisztelettel bánnak: sajátjaikkal együtt helyezik őket örök nyugalomra, és kérés nélkül gondoskodnak gyermekeikről.

Hogy ez utóbbit megtehessék, az elhalt nevén és a gyermek tartózkodási helyén kívül az Erm Meoras közreműködésére is szükségük van. A kérdés tehát nem az, ismerik– e a veszendők rejtekhelyét, hanem az, hogyan tudták mostanáig titokban tartani.

VAJÁKOS ISKOLA

Vya Grom (Rőt farkasok)

Hajnalkori eredetű, tucatnyi veszélyeztetett közösség összeolvadásából született klán; az első a vajákos iskola dorani irányzatának követői közül. A Pyarron szerinti X. században vert tanyát az Arowin– hegy erdeiben, és a kezdetek óta szorosan együttműködik a varázslóállam uraival. A szakértők többsége az északi mágusok titkos hadseregének tekinti.

Embervadászai a rajszintű taktikai hadviselés, azon belül a mágiával védett épületekbe való beszivárgás és behatolás mesterei. Remekül bánnak a vágó– és hajítópengékkel, magától értetődő természetességgel alkalmazzák a jel– és a térmágia számukra kidolgozott fogásait, de nem idegenkednek a nekromanciától sem. Híresek arról, hogy nem hagynak elesetteket a küzdelem színhelyén, ami csak részben a túlélők érdeme: a holtak egyedül is meglelik az őseik nyughelyéhez vezető utat.

Grom útjának követői a legkönnyebben tetoválásaik mélyvörös árnyalatáról ismerhetők fel: a szívük fölé szúrt farkasfő varázsa olyan erős, hogy idővel minden rajzolat színét a magáéhoz igazítja. Mivel a dorani mágia titkos összetevőjét, az odot csak komplex bőrképekkel lehet kordában tartani, az embervadászok testét energiacsatornák sűrű hálója borítja. Nyugalmi állapotban láthatatlanok, csak veszedelem, feszültség vagy fájdalom hatására tűnnek elő; viselőjük ilyenkor sértetlenül is vérezni látszik.

A Rőt farkasok a századok során temérdek küldetésben öregbítették hírnevüket. Fontos szerepet játszottak abban az akcióban is, melyet a dorani nagytanács a Pyarron szerinti 3691 halálhónapjában indított Orwella Elátkozott Vidéken tanyát verthívei ellen.[26]

^{Vya Tiarneel (Szalamandrák)}

^{A hajnalkori Erm Cadas klán erv belháborúban kivérzett hírmondói a Pyarron szerinti XIII. század hajnalán érkeztek a dwoonok földjére. Történetük oly megkapó, túlerővel szembeni helytállásuk oly bámulatos volt, hogy a naphitű nép Assuete nembéli fejedelme, V. Galhassir menedéket nyújtott nekik, magára vonva erv szomszédai[27] dühét. Az embervadászok viszonzásul határozatlan idejű kontraktusban kötelezték magukat, hogy jótevőjük nemzetségét és annak örökbirtokát, a száztornyú Tiarnielt, minden bajtól megvédelmezik.}

A folytatás közismert: Toron alig egy évszázadra rá, a III. zászlóháborúban földig rombolta Tiarnielt, az Assuete vérvonalnak pedig magva szakadt.

Vagy mégsem? A dwooonok közt makacsul tartja magát a legenda, hogy V. Galhassir unokája a Pyarron szerinti 1307. esztendő ama vérzivataros éjszakáján kiutat talált a lángok közül hű embervadászaival, és miután a Délihátság (a Pidera) kavernáiban erőre kapott, oldalukon folytatta harcát a megszállók ellen.

Igaz vagy sem, a vajákos iskola szeráfi irányzatához tartozó klán, mely az Erm Cadas szellemi örökösének vallja magát, és nevében őrzi Tiarniel emlékét, nagyon is létezik. Kis létszámú, ám annál összetartóbb közösségeit dwoonok alkotják. A Pidera északi oldalának ötödkori őrtornyaiban és barlangjaiban élnek, s büszkén vallják magukat Galhassir vérének.

Vya Tyarneel ember vadászai remek hegyivezetők, merész szaborőrök és biztos kezű ítéletvégrehajtók. Ismerik a hegyvidék rejtett ösvényeit, a barlangrendszer összes kürtőjét és alagútját, a túlélés, az álcázás fortélyait, a gyógyító és mérgező növények titkait. Sokoldalúságuk még e változatos mesterség berkeiben is párját ritkítja.

Békeidőben a határt vigyázzák, de birodalmi területre is átmerészkednek, hogy kikémleljék az ellenséges hadállásokat. Fáradhatatlanul követik és hatékonyan semlegesítik a beszivárgó ügynököket, háborúban pedig könyörtelen ellenfelei a hágókon át előrenyomuló toroni csapatoknak. Nevüket a közvélekedés szerint annak köszönhetik, hogy utóbbiak két és fél ezer esztendeje képtelenek őket rejtekükből kifüstölni.^[28]

A klán tagjai a gerincükre tetovált szalamandráról és rajzolat nélkülire kopott ujjvégeikről ismerhetők fel. Utóbbiakkal a felületek legapróbb egyenetlenségeit is megérzik, és folyékonyan „olvassák” a társaik által hátrahagyott – kívülállók számára véletlenszerű karcolásoknak tűnő – üzeneteket.

Vya Lurt (Kabasólymok)

Tisztázatlan számú késő hajnalkori vándorközösséget egyesítő klán; a legtekintélyesebb az úgynevezett erdei remeteségek közül, melyek az erv belviszály csúcspontján sem kötelezték el magukat egyik vagy másik fejedelem mellett, és hogy függetlenségüket megőrizhessék, népük hagyományos szállásterületéről a Cantal folyón túlra, az Anublientől Riegarig nyújtózó északnyugati vadonba húzódtak vissza.

Vya Lurt neve a Pyarron szerinti 1993– ban bukkant fel először az északi krónikákban. A klán ebben az esztendőben – a hagyomány szerint a dorani nagytanács közbenjárására – tért meg a Szövetség kebelére. Azóta is töretlen odaadással szolgál, de továbbra sem kér a koronás fők adományaiból: közösségei, az őshaza számukra felkínált zugai helyett, Anublien északi peremének dombvidékén, a hatodkori Karkazún romjai közt élnek.

A Lurt útján járó embervadászok a vállaikra tetovált sólyomszárnyról ismerhetők fel, és emberfeletti képességeikről váltak nevezetessé. A szakértők ma is vitáznak arról, hogy százöles ugrásaik, szabad szemmel követhetetlenül gyors csapásaik, és percek alatt összezáruló sebeik hátterében sámánmágia, szeráfi alku vagy más, csak általuk ismert praktika áll– e.

Mivel nagyon kevesen vannak, stratégiai szerepük nem számottevő, bizonyos típusú – főként nagyvárosi – küldetéseket azonban csak ők képesek sikerre vinni. Urisi bajtársaiknál is gyakoribb vendégek Erionban és Pyarronban; a délvidék szemében (tehát a periddo– színpadon. is) ők testesítik meg az északi embervadászt.

Vya Mor (Hálószövők)

A Pyarron szerinti XXII. században bekövetkezett Keserű ébredés^[29] nyomán, politikai döntéssel létrehívott klán; kis létszámú közösségei az erv hercegségek minden számottevő településén megtalálhatók. A vajákos iskola szeráfi irányzatához tartozik, de lényegileg különbözik a hasonló szervezetektől: arra szánták, hogy az Ikrek szektájának Shulurban képzett fejvadászaival városi hadviselésben hasonlóképp jártas reguláris embervadászokat állítson szembe.

Mire nyilvánvalóvá vált, hogy előbbiek tömeges bevetésétől nem kell tartani, a hajnalkori módszerek leegyszerűsítésén alapuló felkészítési terv – melynek kimunkálásában elf és pyarroni szakértők is részt vettek – önálló életre kelt: a Szövetség nagyjai a fegyverbarátság védelmében úgy döntöttek, hogy jobb meggyőződésük ellenére próbát tesznek vele.

Az eredmény felemás volt. A szokásosnál öt– nyolc évvel rövidebb idő alatt kiállított embervadászok nem vetekedhettek hagyományosan képzett társaikkal, az állandó mentális kapcsolat szövétneke azonban olyan összhangot teremtett köztük, melynek kialakulásához természetes körülmények közt egy élet is kevés. Ez segítette őket a fennmaradáshoz, és ideális körülmények közt – hazai terepen – máig biztosítja számukra a győzelemhez szükséges lépéselőnyt.

A Mor útját járó embervadászok hatékonyságát elvben nem befolyásolja a létszám és a felállás – a gyakorlatban ritkán küzdenek rajnál nagyobb egységekben, és csak legjobbjaik bírják tíz– tizenkét évnél tovább a nyomást, ami a szövétnek részeként nehezedik rájuk. Egyénekként nehezen találják helyüket a világban, hajlanak a melankóliára, esetenként az önpusztításra is. Az ervek ezzel együtt tisztelik, éltükben óvják, holtukban megéneklik őket – voltaképp nem is érdemtelenül.

A szövétnekkel, mely általuk vált az embervadász hagyomány részévé, Eszakfölde többet nyert annál, amennyit az Ikrekkel veszített: majd’ egy évezred kellett, hogy Toronban megjelenjenek a szétzilálására alkalmas technikák.

Vya Shen (Fehér Tigrisek)

A legismertebb – bár nem a legősibb – a vajákos iskola sámáni irányzatának klánjai közül. Az Északi Szövetség zászlóbontásáig Erent szolgálta, faluközösségei örökjogon birtokolják a székvárostól nyugatra húzódó erdőséget.

Mindenkori főnöke a hercegi tanácsnak és a kettős hold kamarájának^[30] is tagja; utóbbi testületben a század legtekintélyesebb klánjának elöljárójaként képviseli Északfölde embervadászait.

Háború idején a Fehér Tigrisek a gyakorlatban bizonyítják kötődésüket a hagyományos iskola taktikai és stratégiai irányzatához. Rajaik az északi hadvezetés jeleseinek biztonságáról gondoskodnak, különítményeik a szövetségi csapatok elő– és oldalvédvédjét erősítik. Gyakran vetik be őket különösen kényes és veszedelmes helyzetekben, kémkedést és ítéletvégrehajtást azonban sosem bíznak rájuk: a nemes vad szelleme, melyet a küzdelem előtt magukba fogadnak, ilyen méltatlanságot sosem tűrne el.^[31] A klánt a XIII. zászlóháború (P. sz. 3616– 3618) óta határozatlan idejű kontraktus köti a kilencedik vörös lobogó hordozójához. Legkiválóbb embervadászai a kalandozók hadurának személyes testőrségét alkotják, és ha kell, életüket is habozás nélkül feláldozzák érte.^[32]

A Shen útját járó embervadászok a legkönnyebben lunírból vert homlokpántjukról ismerhetők fel, melyet beavatási szertartásuk során kapnak, és – a kyr pusztítókhoz hasonlóan – ”napjaik fogytáig s a világ végézetéig” viselnek. Aki megválik tőle, az – közvélekedés szerint – menten halálát leli.^[33]

 

---

^[1] Más források háromról, olykor négyről beszélnek, ami lehet túlzás, de akár szándékos misztifikáció is: a renegátok kiléte máig az érintett felek legféltettebb titkai közé tartozik

^[2]A démonokkal paktáló Ryek és az őrült máguskirályok uralta Dawa köznyelvi elnevezése. A Kyria örökségéért vívott háború mindkettőt romlásba döntötte

^[3]A szrídzs felderítők mindennapjaiba egy Shadonban Őrzött kézirat, az úgynevezett Ohru apokrif nyújt betekintést. (Wayne Chapman: Halk szókkal, sötét húrokon)

^[4]Esetenként elirlavosodott vándor– és szórványnépek szülöttei; a közös sírokból előkerült fegyverek egy része korg, mirani és yrch eredetű

^[5]Az útmutatások többségét erősen stilizált formában jegyezték le: a példázatokban és hősi énekekben (anane) kódolt üzenetet csak azok értik el, akik tudják, mire figyeljenek

^[6]A kontinens történetének mintegy félezer éves, az éjidők elmúltától a pyarroni istenek megnyilvánulásáig (más változatokban Orwella kimutatkozásáig) tartó szakasza

^[7]A Titkos szekta búvóhelye (Wayne Chapman: Keleti szél)

^[8]Az első írásos feljegyzés, az úgynevezett Arowini kiváltságlevél, a Pyarron szerinti 877– ből származik, és a dorani alapítók kézjegye mellett szerepel rajta az ASh szignó is, melyet a szakértők többsége Abdul Al Sahrednek tulajdonít

^[9] Az eset leírását barátja és krónikása, Niles Daray hagyta ránk Menyétzugi csata című elbeszélésében. Kiderül belőle, hogy Reyal a Doranba vezető úron egy einbervadászok által működtetett fogadóban szállt meg, az éjnek évadján berontó haramiák ellenében a személyzet nőtagjainak védelmére kelt, és mikor utóbbiak az átkain derülő gonosztevőket sorra megölték, őt pedig ágyukba vitték, némán tette, amit egy bajnoknak ilyenkor tennie kell: úgy hitte, maga Krad ruházta fel szavait a pusztítás erejével

^[10]A két csoport közt nincs sem presztízskülönbség, sem rangsorvita: rég megtanulták, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül

^[11]A női embervadászokat nem csoportosítják külön egységekbe, és stratégiai feladatot is csak szabályt erősítő kivételként bíznak rájuk. Harcolniuk, ölniük és meghalniuk szabad, háborúzniuk nem – utóbbi az erv kultúrában a férfiak dolga

^[12] A felkészítés egyes szakaszai a fémedzés fázisinak nevét viselik. Az irlav teremtésmítosz Ynev megalkotását is ugyanezekkel a kifejezésekkel írja le

^[13] Az átlagos embervadász negyvenesztendős korára a kötelezőkön felül tucatnyi – északföldi náció nyelvén ismeri a boldoguláshoz szükséges hatvan– száz kifejezést

^[14] A klánok nem tesznek különbséget a tiszti rangfokozatok kozott: az egyetlen érdemleges választóvonal harcos és elöljáró közt húzódik. Áz em– bervadász raj elöljáróját a szövetségi terminológia jobb híján hadnagynak, a különítményét száznagynak nevezi

^[15] Az Oighmából már új otthonukba, az egység számára kijelölt hosszúházba (sueris) térnek vissza, ahol negyvenesztendős korukig élnek

^[16] Mivel a klánok hagyományos kiváltságai közt az ítélkezés joga is szerepel, székhelyük pedig hiteles helyének számít, a birtokhatáron belül– ért – vagy kézrekerítésük után oda szállított – elkövetőkből rendszerint csak egy töredelmes beismerő vallomás marad

^[17] A klán a Pyarron szerinti XX. században hozta létre első telepeit az Északi Hármak fennhatóságán kívül eső északnyugati vadonban; a ké– nyes vagy aggályos, dé jól jövedelmező megbízásokat azóta is ezeknek szervezi ki; Valódi természetükkel mindenki tisztában van, és kimondva– kimondatlanul tiszteli lakóik elszánását. Ha egy telep felfedi magát, a ket– tős hold kamarája tüstént szabad prédának nyilvánítja

^[18] Valódi szakadár közösség; az embervadász hagyomány szerint a Pyarron szerinti XIV. században széthullott Erm Tramis klán maradványa; búvó– helyét egyesek Anublienben, mások Krovalban vagy Riegarban sejtik

^[19] Kara: rendíthetetlen; az ősi irlavban természetes és mesterséges anya– gokra (vö. szikla, acél) egyaránt vonatkozhat

^[20] Uara: megfoghatatlan, az irlavban pára, árnyék és álom is

^[21] Iras: ilar eredetű kifejezés a nyughatatlanságra; az irlav víz, szél és szeszély értelemben is használja

^[22] A Szűz Vadász; az ilar mítoszok életet adó és halált osztó csillagistennője. Rítusai a hetedkor végére csaknem teljesen beleolvadtak a pyarroni pan– teonhoz tartozó Arel kultuszába

^[23] Ronca: kifogyhatatlan; az irlavban a fák, a ciklikusan ismétlődő természeti jelenségek és a Teremtés fő jellemzője

^[24] Meora: alaktalan; az írlav kozmogóniában a teremtett lények végállapota; mulandóság

^[25] Az Erm Meoras saját emblémájában egyesek a műit kimetszésére szol– gáló pengéket, mások az irlav ősmítosz viharmadarát, Cirtiedant vélik felismerni

^[26] Wayne Chapman: A halál havában

^[27] A hagyomány szerint Haonwell hercege tört az Erm Cadas vesztére fivérének P. sz. 1088– as meggyilkolása miatt, mely valójában a seoxlani Erm Roncas klán műve volt

^[28] Egy kevésbé hízelgő magyarázat szerint az elnevezés kedvelt módszerükre, a gyújtogatásra utal. Semmiféle segédeszközre nincs szükségük hozzá, és kivételesen ellenállóak a hatásaival szemben: a feljegyzések tanúsága szerint a követ meglágyító tűzviharokból is sértetlenül kerülnek elő

^[29] Az Ikrek árulását követő évek eufemisztikus megnevezése; lásd még e dokumentum Embervadász GYIK mellékletét

^[30] Az Északi Szövetség erigow– i székhelyű, egyeztető és döntéshozó testüle

^[31] A szakértők megosztottak abban a kérdésben, valódi állatszellemekről, titkos – diszciplínáról vagy különleges mágiamozaikról van– e szó.

^[32] Wayne Chápman: Észak lángjai.

^[33] A valóság jóval bonyolultabb ennél. A bizonyosság igényével csak annyit jelenthetünk ki, hogy az élve elfogott embervadászok a pánt elvesztésének pillanatában végérvényesen elfelejtik a rájuk: bízott titkokat, a klánjuk lakhelyéhez vezető utat is beleértve.

Tartalomjegyzék

Jeszenszky Zsuzsanna: Kettesben

Márkus Csaba: Észak az ebeké lesz

1.

2.

Néma Ákos: Kardok a ködben

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

Szarka Zoltán: Árnyak gyülekezete

1. Tezerdum

2. Sebzett lélek

3. Árnyak

4. Úton

5. Káprázat

6. Ébredés

Czövek Andrea: A klán szava

Héja Zsolt: Kiszakítva

I.

II.

III.

IV.

V.

Sántha László: Vér és árnyék

1.

2.

3.

4.

5.

6.

Kiss Attila: Sebhelyek

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

Liptay Zoltán Árpád: Átkos szenvedély

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

Szentesi Kadosa – Szentesi Levente: Vihar előtt

Wayne Chapman: Északfölde embervadászai

BEVEZETŐ

FELSZÁLL A KÖD

EREDET ÉS HAGYOMÁNY

ISKOLÁK ÉS IRÁNYZATOK

MINDENNAPOK

ÉLETMÓD ÉS FELKÉSZÍTÉS

Evna[12] („Hevítés”)

Lada („Alakítás”)

Reera („Megmerítés”)

Umla („Csiszolás”)

Oighma („Fényezés”)

SZOLGÁLAT ÉS KONTRAKTUS

Nevezetes klánok

HAGYOMÁNYOS ISKOLA

VAJÁKOS ISKOLA