Radu Nor: - Eleven fény
Csogori olyan, mint egy sziget. Felhőtenger övezte, puszta sziget, mely gyakran elmerül a felhőrengetegben. Ilyenkor fehéres színű, sűrű köd borítja, mely elzárja a kilátást, nem látszik sem ég, sem föld. A felhők felszakadásakor azonban csodálatos kép tárul elénk: nappal a szinte valószínűtlenül kék égbolt, éjszaka pedig az égboltozaton sorozatosan kigyúló csillagok izzó fáklyafénye. Villogó fényük sehol sem ennyire élénk, sehol sem tetszik ennyire közelinek.
A csillagászati megfigyelő épületét magányos sziklába vájták: kis szoba, melyet átlátszó kupola borít. Berendezése praktikus és kényelmes, műszaki felszerelése pedig igen gazdag. Van itt minden, az egyszerű távcsőtől kezdve az infravörös elektronoptikus konvertizorig. Erőforrásul egy mikro-atomenergia központ szolgál.
Két ember dolgozik a megfigyelőállomáson. Három havonként, ha a légköri viszonyok kedvezők, konvertoplán érkezik, az hozza a váltást. Az élet egyhangú itt, csak a rádiózás jelent némi változatosságot.
Az állomáson két fiatalember dolgozik, Gordon Baxter, aki Detroitban született, Szergej Anoszovnak pedig Krasznojarszkban van az otthona; éveik száma együttesen sem tesz ki hatvanat. Hetvenöt nappal ezelőtt érkeztek, hetvenöt nap és hetvenöt éjszaka telt el azóta. Krasznojarszkban vagy Detroitban két és fél hónap nem valami nagy idő. Itt azonban a nap, akár egy hónap, a hónap, akár egy esztendő, három hónap pedig maga a végtelenség.
Megbarátkoztak, jóllehet különböző a természetük, és homlokegyenest ellenkezőképpen látják a világot.
Most Szergej éppen alszik, Baxter pedig figyeli a műszereket. Beállítja az orbitoszkópot, megfigyeléseit feljegyzi egy füzetbe. A szoba csendjében csak a kupola rétegei között örvénylő gáz: a kaloron sistergése hallatszik. Ez a gáz akadályozza meg a jég lerakódását a kupolára.
Baxter nyújtózkodik, ásít. Cigarettára gyújt, majd kitekint a kupolán keresztül. Az égbolt derült. A pislákoló csillagfényben a Karakorum hegyláncnak a Csogorinál alacsonyabb gerincei kísérteties, kozmikus tájra emlékeztetnek.
– Mintha a Holdon volnék – mormogja Baxter cigarettával a szájában. – Esküdni mernék rá, hogy ezek a csúcsok alig különböznek a Föld komor bolygójának csúcsaitól.
Újból kipillant a kupolán, majd folytatja:
– Milyen szörnyen magas ez a hegy! A második a világon. És mást se lát az ember, csak sziklákat meg havat. Hogy a fene...
– Mi bajod, Gordon? Miért zsörtölődsz?
Anoszov hangjára Baxter összerezzen.
– Felébredtél? Még csak három óra. Még egy jó órát aludhatsz...
– Eleget aludtam. Nem vagyok álmos. Ha le akarnál dőlni...
– Én sem vagyok álmos. Inkább beszélgessünk... Tudod, Szergej, sokszor kérdezem már magamban: hogyan kerültünk éppen mi ketten ebbe a kietlenségbe?
Anoszov elmosolyodik:
– Vajon nem a csillagászat iránti rajongásunk hozott ide?
– Az hát! De az igazat megvallva, egy csöppet sem bíztam abban, hogy valaha is ide kerülhetek, erre a megfigyelőállomásra. Még csak remélni sem mertem. Hiszen annyi volt a pályázó... Csupa tudós, csupa jeles szaktekintély! És mégis rám esett a választásuk. Kutya szerencsém volt! Az egyik detroiti újság meg is írta: „Gordon Baxter 8600 méter magasságban." Ha tudnád, mit éreztem azon a napon. Végre-valahára felfigyeltek rám! Mit tudod te, Szergej, mit jelent a publicity! Amíg az emberről nem vesznek tudomást, vágyódik rá, hogy észrevegyék, de még voltaképpen nem is tudja, hogy mire vágyik, nem is ismeri még az ízét a népszerűségnek. Csak miután megízlelte a publicity édes gyönyörét, csak akkor döbben rá az ember, hogy enélkül élni sem tudna többé. Mert tudod, a publicity kiemeli az embert a névtelenségből, valakivé teszi, embert farag belőle – személyiséget. Akit senki sem ismer, az csak jelentéktelen, szürke árny, egy a sokak tömegéből...
– Rólam még sohasem írtak a lapok – jegyzi meg enyhe gúnnyal Anoszov –, de mégis kitűnően érzem magam. S nem tartom magam az alaktalan tömeg jellegtelen kis részének.
– Mert benned nincs becsvágy, mert nem törekszel magasabbra!
– Tévedsz! Igenis, törekszem például arra, hogy ebben a fényözönben valami újat fedezzek fel, valami újat, ami utat nyithat az alkotó gondolatnak.
– Hát én mire vágyom? Olyasvalamire szeretnék akadni, ami megbolygassa ezt a sárgolyót. Riporterek, interjúk, előadások! Nagybetűs címszavak az újságokban...
Anoszov lapos pillantása láttán hirtelen elhallgat, és csak néhány pillanattal később folytatja:
– Tudom, mi jár az eszedben, Szergej! Az, hogy pénzre vágyom! Hát persze hogy pénzt is akarok, sok, sok pénzt. A népszerűség és a pénz, hogy úgy mondjam, egy és ugyanaz. Ha volna tíz-húszezer dollárom, mindent faképnél hagynék, az első konvertoplánnal elmennék Szrinagarba, onnan repülővel Karacsiba vagy Kalkuttába, ahol felszállnék az első luxushajóra. Már gyermekkorom óta szerettem volna keresztül-kasul hajózni a tengereken... Azt mondják, a tengerek vize nem mindenütt egyforma. Vannak áttetsző, kék színű tengerek, másutt a víz szurokfekete vagy zöld, mint a sörösüveg. Van olyan tenger is, melynek a vize aranyosan, ezüstösen csillog...
Anoszov továbbra is furcsán s kissé csodálkozva nézett rá.
– A bankjegyek is különböző színűek – mormogta szinte csukott ajakkal.
– Mit mondtál?
– Semmit. Értelek én, Gordon, hogyne értenélek. Persze, én már nem tudnám ilyen könnyen megértetni veled, hogy mi hozott engem ide a Csogorira.
Észrevétlenül telik-múlik az idő. Két óra múlva napkelte. Szergej lefényképezte az egyik mesterséges hold pályáját. A filmet a kis fotokombinba helyezi, és megindítja a motort. Odakünn süvölt a szél. Az égbolt egy részét már elnyelték a felhők. Egy-egy csillag váratlanul eltűnik, majd néhány pillanattal később még fényesebben, még büszkébben ragyogva bukkan újra elő.
Anoszov figyelmes tekintetével úgy követi a csillagokat, mintha számlálná őket.
– Igen, megvannak valamennyien, egyetlenegy sem hiányzik – állapítja meg jókedvűen „a csillagok őre"; ezzel a névvel saját magát szokta illetni Szergej, mert olykor úgy érzi, mintha valaki a gondjaira bízta volna a csillagokat. Esténként, amikor feltűnnek az égbolton, mindig megjön a kedve, hajnalban, amikor a fényük kialszik, szinte szomorúság vesz rajta erőt.
A legjobban a furcsa alakú, fantasztikus lényekre vagy mondai hősökre emlékeztető csillagképeket szereti. Anoszov sohasem írt még verset, de a maga módján mégis költő.
Az Andromedében például nem az égitestek egy csoportját, hanem Kéfeusz király és Kassziopeia szerencsétlen leányát látja, akit a tengeri szörnyek szabad prédájául egy sziklához láncoltak. A Pegazus sem egyszerű csillagkép számára, hanem Perszeusz szárnyas lova; ezen száguldott Perszeusz a gondolatnál sebesebben, hogy megmentse a gyönyörű királylányt.
Berenice haja, Durado, Herkules... megannyi csillagkép s egyúttal a legendák füzérének egy-egy csillogó gyöngyszeme.
Szergej lassan felemelkedik a karosszékből. A kupola alsó pereméhez támasztja homlokát. Kitekint.
Az eléje táruló kép furcsa gondolatot ébreszt benne: Mi történne, ha egy idegen bolygóról ide kerülő asztronauta nem látna a Földből mást, csak ezt n felhő övezte kopár csúcsot? Vajon nem azt hinné-e, hogy a Föld egy óriási szürke óceán, mely egy kopár, puszta szigetet övezi Talán kedve sem volna áthatolni a felhőrétegen... Talán egy barátságosabb bolygót keresve, közönyösen továbbrepülne...
Hangosan felkacag:
– Ha én lennék az ő helyében, okvetlenül behatolnék űrhajómmal a gomolygó felhőóceánba, okvetlenül...
– Hát ez meg mi?
Anoszov hirtelen felkapja a fejét, és mereven figyelni kezdi az égbolt egyik pontját. Ott, jobbra, a távolban, valami rendkívüli látszik. Ismeretlen csillag lenne? Nem, nem csillag, hiszen változtatja a helyét a többi csillaghoz viszonyítva. Talán egy mesterséges bolygó vagy egy kozmikus űrállomás?
De a program szerint nincs erre az időpontra egyetlen mesterséges bolygó sem előirányozva. S különben is ködös, elmosódottak a körvonalai...
Üstökös lenne? Vagy esetleg ezer meg ezer fényévnyi távolságra levő kicsiny köd?
A fiatalember ujjai görcsösen megragadják a vezérlőasztal kapcsológombjait... Az optikai műszerek a csodálatosan fénylő pont felé fordulnak. A filmfelvevő-készülék halk bogárzümmögéssel működni kezd.
A zajra felébred Baxter.
– Mi történt, Szergej?
Anoszov egy kézmozdulattal magához hívja.
– Nézd csak, Gordon!... Egy fényfolt bukkant hirtelen elő. Vajon nem üstökös-e?
– Üstökös? Igen... igen... látom... mintha közeledne.
Lélegzetvisszafojtva figyelik mind a ketten a fénylő pontot, amely már sokkal nagyobb és fényesebb.
– Közeledik a Föld felé – ismétli Baxter. – De pályája teljesen eltér a kozmikus testek szokott pályájától... a sebessége pedig... nem, nem... üstökös nem lehet. Valami más!
– Más?
– Megindítom a rádiólokátort!
A helyiséget betölti a készülék búgása. Két szempár figyeli feszülten a kék színű képernyőt. Semmi! A koncentrikus körök között nincs változás. Hirtelen azonban feltűnik a képernyőn egy folt.
– Az elektromágneses sugarak akadályba ütköztek. A felénk tartó tárgy nemcsak... fény. Mert fotonokat sugároz vagy ver vissza – kiáltja riadtan Baxter.
Szergej megerősíti véleményét.
– Úgy, ahogy mondod, Gordon. Villódzó, háromszög alakú fénytömeg.
Baxter elbűvölten figyeli tovább az égboltot.
– Közeledik, állandóan közeledik. Gyorsan értesítem Szrinagart.
– Állj! Várj még!
– Miért? Hogy valaki megelőzzön? Felfedezésünket azonnal közölnünk kell.
Anoszov gondolataiba merül, de nem veszi le a szemét a néhány perc alatt kétszeresére növekedett rejtélyes háromszögről. Megragadja Baxter karját.
– Ne, Gordon! Kérlek, várj még. Legalább egy negyed órát. Nagyon kérlek...
– Azt akarod, hogy elszalasszuk ezt a rendkívüli alkalmat? Nem akarom, hogy más jelentse előttünk...
– Ez nem lényeges. Végső fokon mit is jelenthetnél? Háromszög alakú fényfolt közeledik a Föld felé. Ennyi az egész! Gondolj arra, milyen következményekkel járhat ez a jelentés. Egyes újságok valósággal vadásszák a vad híreket. Ki tudja, milyen koholmányok látnának napvilágot? Talán egyenesen a világ végét hirdetnék.
– Bánom is én! Írjanak, amit jónak látnak, de említsenek meg bennünket a cikkeikben. Megyek, közlöm megfigyelésünket!
Anoszov elállja útját.
– Várj, Gordon!
– Szergej, a jövőmről, a karrieremről van szó... A kettőnk jövőjéről!
Anoszov Gordon vállára teszi kezét, és keményen a szemébe néz.
– Kérlek, légy türelemmel! Elsősorban állapítsuk meg, miről van szó.
– Várni, mindig csak várni! Hiszen tudod, Szergej, hogy a tettek embere vagyok!
Anoszov magához vonja:
– Ide figyelj! „Tettek embere." Mielőtt cselekednél, előbb gondolkozz! Mindig, minden körülmények között, de különösen most!
Baxter barátságosan hátba vágja.
– Rendben van. Legyen! Érted megteszem! Jóllehet ezt legalább... néhány ezresem bánja.
Baxter egy karosszékbe veti magát, lábait az asztal sarkán nyugtatja. Továbbra is mereven figyeli az égboltot. A háromszögű fény már betölti a kupola egyharmadát, és szüntelenül közeledik.
Lassan, fokozatosan Baxteren úrrá lesz a félelem. Fél ettől a kísérteties fényfolttól. Fél, hogy elszalasztja a nagy alkalmat, s nem jelenti idejében feltűnését. Óvatosan feláll, és lábujjhegyen az adókészülék felé lopózik. Anoszov észreveszi:
– Baxter! Azt hittem, megegyeztünk, nem?
A szemrehányó hang kihozza Baxtert a sodrából.
– Megegyeztünk! Megegyeztünk! – mondja ellenségesen, élénk taglejtései világosan elárulják idegességét. – Mire várjunk? Mi az ördögre várjunk? Talán arra, hogy ez az átkozott háromszög elérje a Földet? Ki tudja, milyen következményei lehetnek, mi történhet?
– Bármi történjék, a rádióüzenet azon már nem változtat.
Baxter vállvonogatva hallgat.
Anoszovot teljesen lenyűgözi az eléjük táruló látvány. Nehezen vesz erőt magán.
– Tudod mit, Gordon. Menjünk ki.
– Kimenjünk?
Volna valami ellenvetése, de inkább vállat von, magára veszi bundáját, és kucsmáját a fejébe nyomja.
Odakünn a szabadban ordítva süvölt a szél. A háromszög már a közvetlen közelbe ért, pár pillanat múlva talán már közbefogja a sziklákat. Fénye erőteljes, de nem vakító, ezüstösen, kékesen csillog. A Csogori csúcsot azonban, ahol a két ember feszülten figyel, továbbra is vak sötétség borítja.
Anoszov nyugodt. Baxter tekintete azonban ide-oda repdes a háromszögű fény és a megfigyelőállomás kupolája között. Alig tud magán uralkodni. Szeretne az adókészülékhez rohanni, szeretné közölni a világgal ezt a szenzációs hírt.
A kék fény eléri a csúcsot. Semmi sem történik! Csak a hótakaró változik, mintegy varázsütésre, csiszolt kristállyá, a szikla pedig foszforeszkálni kezd.
A háromszög megváltoztatja eredeti alakját. Fénye szétterül a földön, és annak a formáit veszi fel. Behatol a repedésekbe, felmászik a sziklafalakon, végigsuhan a kis fennsíkon, beborítja a megfigyelőállomás kupoláját.
A két ember szinte dermedten, mozdulatlanul áll. Lélegzeni is alig mernek.
– Mintha élőlény volna – suttogja Szergej.
– Élőlény! – Baxter megragadja társa karját. – Gyerünk innen, Szergej! Gyerünk gyorsan! – Rekedt hangja cseng.
Anoszov oda se figyel. Elbűvölten nézi a kék fény kísérteties játékát, amely mintha arra szolgálna, hogy minden talpalatnyi helyet kitapogasson.
– Valamit keres! Talán éppen bennünket – kiáltja Baxter, és a megfigyelőállomás bejárata felé indul. Mozdulatai mintha felkeltenék a fény érdeklődését. Fénysáv nyúlik feléje, követi, eléri.
A kék fény eléri a lábát, felfelé kúszik rajta, és hirtelen egész testét elborítja. Egy pillanat leforgása alatt Baxter is foszforeszkálni kezd. Tekintete a kezére siklik, mely kísérteties, kékes fénnyel villog...
A félelem összeszorítja torkát. Kiáltani szeretne, segítségért kiáltani, de ajkait csak néhány kifejezéstelen szófoszlány hagyja el. Botladozik. Szergej odaugrik hozzá, támogatja.
Most Anoszovot is elborítja a kék fény. Mintha valahonnan az óceán mélyéből vagy egy más világból bukkant volna elő ez a két ember.
Szergejt önvád mardossa. Hibát követett el, amikor elhagyta a megfigyelőállomást, s hibáját még tetézte azzal, hogy Baxtert is magával hívta. Mert hátha valamilyen ismeretlen kozmikus sugárzás az, amit látnak? Hátha a kék fény veszélyt jelent? Egy pillantás a hordozható szcintillátorra némileg megnyugtatja. Radioaktivitásnak nyoma sincs!
A kék fény lassan, tétovázva visszahúzódik, mintha nem szívesen távozna. Lekúszik testükről, továbbhalad.
Baxter magához tér, kezeit forgatja, nézi...
– Mi volt ez, Szergej?
– Nem tudom. Valamilyen vegyi anyag vagy talán mikroorganizmusok.
– Mikroorganizmusok? Akkor vírusok is lehetnek! Valamilyen szörnyű betegség terjesztői! Megeshet, hogy a kék fény, amely téged annyira elbűvölt, egy idegen bolygó lakóinak kérlelhetetlen fegyvere!
– Kérlelhetetlen fegyver?! Ugyan, Baxter! Miért kell hogy fegyver legyen, és miért ne lehetne békeüzenet? Miért kellene köztünk – földiek – és egy más égitest gondolkozó lényei között erőszakra gondolni?
Gordon Baxter oda se figyel.
– Te vagy a hibás, Anoszov, mindenért te vagy a hibás! Ha nem okvetetlenkedel, benn maradtunk volna a megfigyelőállomáson. És azóta a világ már tudná, hogy veszedelem fenyegeti. Bármi történjék is, közlöm a világgal.
Le akar menni a lépcsőkön, de Szergej visszahívja:
– Nézd csak, Gordon... Ott... a fennsíkon!
Baxter önkéntelenül visszatekint. A kék fény a megfigyelőállomás szomszédságában levő kicsiny sziklafennsíkra összpontosult. Kísérteties dolgot látnak. A foszforeszkáló réteg hullámzani kezd, gomolyog, fénycsíkok szakadnak ki belőle. Megbomlik az egész fénytömeg, emitt elvékonyodik, másutt összetömörül, megvastagszik, darabokra szakad, majd ismét tömörülni kezd, és végül különböző méretű gömbök alakulnak ki belőle. A kék foszforeszkáló gömbök lassú, keringésszerű mozgással forogni kezdenek. Mindez arra vall, hogy...
– Csillagrendszer! – kiált fel Anoszov. – Egy csillagrendszer makettje! És a többieknél fényesebben ragyogó gömb maga a Gemma csillag!
Baxter néhány lépést tesz előre, hogy jobban lásson.
Igazad van... Szergej! Hihetetlen! A központi csillag körül kisebb gömbök keringenek... Bolygók... Az egyik bolygó, Szergej!... Nem hiszek a szememnek...
A kis bolygó felszínén lassan egy térkép körvonalai kezdenek kibontakozni. Világosan látszanak az óceánok. Területük nagyobb a szárazföldnél. Csak a két sark vidékén emelkedik ki szigetekhez hasonló szárazföld az óceánból.
– A körvonalak elmosódtak! – kiált fel Szergej. – De most... figyeld csak!
A fénygömb pislákolni kezd, mintha jelzéseket adna. Úgy látszik, magára akarja vonni a nézők figyelmét. Majd ismét megjelenik a térkép. Mindez jó néhányszor megismétlődik.
Baxter és Anoszov eközben egyre közeledve a kék fény lenyűgöző játékának színtere felé, elérik a kis fennsíkot.
– Lefogadom az utolsó centemig, hogy ez a színjáték nekünk szól! – kiált fel Baxter. – Mintha értésünkre akarná adni, hogy hol van a hazája!
– Úgy, ahogy mondod! Mérget mernék venni rá, hogy így van! – Szergej hangja enyhén remeg a felindulástól. – A kék fény hív bennünket, Gordon! Hallod, hív bennünket! Amit itt látunk, az nem lehet más, mint egy üzenet. Üzenet, melyet a Gemma-naprendszer valamelyik bolygójának lakói juttattak el hozzánk!
Anoszov elővesz egy apró készüléket, és a fénytömegbe mártja. A készülék nyomban halkan berregni kezd.
– Protoplazma! Mindjárt gondoltam! Ez a fény él, Gordon, ez eleven fény!
Baxter csodálkozva néz rá:
– Gondoltál ilyesmire, Szergej? Akkor talán találtál is már valami magyarázatot arra, ami itt történt.
– Magyarázatot még éppen nem találtam. De gyanítok valamit, bár lehet, hogy kissé túl merész a feltevésem.
– Vagyis mit?
– Ide figyelj, Gordon! Tegyük fel, hogy a Gemma-rendszer egyik bolygóján élő értelmes lények azt a célt tűzték maguk elé, hogy átkutatják az űrt, felderítik, van-e magasabbrendű élet valamely égitesten. Tegyük fel továbbá azt is, hogy bolygójukon olyan mikroorganizmusok élnek, amelyek közvetlenül a fényből tudnak kivonni energiát, és ezt az energiát egyrészt óriási távolságok megtevésére, másrészt a kibernetikus gépekéhez hasonló meghatározott program teljesítésére használják fel.
– Idomított mikroorganizmusok? Ez talán túlzás... Én inkább úgy mondanám, hogy differenciált feladatokkal felruházott biológiai rendszerrel van dolgunk. Minden mikroorganizmus vagy mindegyik mikroorganizmus-csoport bizonyos ingerre meghatározott funkciót teljesít. A mi esetünkben az ingert az élet felfedezése váltotta ki. Az eleven fényt azért küldték a kozmikus térbe, hogy életet fedezzen fel. Útközben a fény rátalált a mi bolygónkra, megtalálta annak legmagasabb pontját, amelyen, abban a pillanatban, felsőrendű élet létezett, vagyis megtalálta a Csogori csúcsot, és megtalált minket, Szergej! És programjának megfelelően, jelenlétünk megindította jelzőrendszerét. Azt hiszem, most vissza fog húzódni.
Valóban, a fénygömbök lassan szakadozni kezdenek, elnyúlnak, újból kékes színű tömeggé olvadnak össze, de ennek fénye most már sokkal halványabb, mint kezdetben volt.
– Energiát vesztett – jegyzi meg elgondolkozva Anoszov. – Az útközben majd regenerálódik. Minden saját fénnyel rendelkező égitest, a mi napunk például meg a többi hozzá hasonló csillag, táplálni fogja sugaraival. Az sincs kizárva, hogy az eleven fény, visszatérve saját bolygójára, teljesíti majd utolsó programpontját is: megalkotja a mi naprendszerünk makettjét, bemutatja azt a rendszert, amelyben rábukkant az élet felsőbbrendű formáira.
Az eleven fény lassan, fokozatosan elválik a talajtól, és óriási drapériához hasonlóan lebeg a csúcs körül.
– Mintha búcsút intene – mormogja Szergej.
Baxter még mindig nem tért teljesen magához.
Amikor végre erőt vett magán, támad még egy utolsó kételye.
– És ha ezt a fényt invázió előkészítésére küldték ki? Gondold csak el, Szergej, ha a Gemma bolygó lakóinak az volna a célja...
– Ugyan, Baxter! – nevet fel Anoszov keserűen. – Ez teljesen ki van zárva! Az olyan fejlett lényeket, akik az élet nyomait kutatva programmal rendelkező biológiai rendszert képesek kiküldeni a bolygóközi térbe, nem vezethetik hódítási törekvések. A magasfokú civilizáció kizárja az erőszakot. Ez így van, ezt neked is meg kell értened, Gordon! És most nem tartalak többé vissza. Menj, és közöld a világgal: A Csogorin más bolygón élő értelmes lények üzenetét regisztráltuk. Az üzenet testvéries, békeüzenet. Menj, barátom, tudasd ezt a világgal. De csak ennyit mondj, semmivel sem többet. Én még maradok egy keveset.
Baxter gyors léptekkel a megfigyelőállomás felé tart.
Szergej Anoszov egyedül marad a fennsík legmagasabb pontján. Mozdulatlanul áll, kezét bundája zsebébe süllyeszti, fejét hátraveti. Valahol a távolban az égbolt színe változni kezd. Hajnalodik. A háromszög gyorsan távozik a fény forrása felé. Már alig látszik az égbolton, melyről lassan eltünedeznek a csillagok.
Szergej a feje fölé emeli kezét. Mintha üdvözölné az eleven fényt, melyet lassan, észrevétlenül elnyelnek a felkelő Nap sugarai.
George Ricus: - Kedvesem a túlsó földrészről
Előszó helyett:
Kortársaim a 2125. esztendőben.
Képzeljenek el egy tudományos-fantasztikus elbeszélést a következő szereplőkkel:
A narrátor, nehezen alkalmazkodó, melankólikus személy, egy robotüzem igazgatója, az elbeszélés folyamán e derék férfiú szüntelenül keresi a boldogságát;
Celesta, a robotüzem ellenőrző osztályának szőke dolgozója, a narrátor kissé elhanyagolja;
Szophoklész és Othello, elválaszthatatlan robotpár, enyhítik a narrátor szenvedéseit;
Javításban lévő robot, megjelenik egy bárban, Me kisasszonyt keresi, aki illuzórikus személy;
A túlsó földrészen élő kedves, sugárruhás táncosnő.
Ez aztán a tökéletes irodalmi program egy regényt gyártó kibernetikus gép számára – sóhajt majd fel bizonyára e sorok láttán az olvasó.
Nem kétlem, kedves XXII. században élő kortársaim, hogy Önök, akik kibernetikus gépekkel íratják meg a szakdisszertációikat, nyilvános előadásaikat és se vége se hossza szerelmes leveleiket, már az első pillanatban felismerik: irodalmi programmal van dolguk. Ezt a programot a Cib. VII. 29 952 számú gépbe tápláltam, és a szokványos kombinációk elvégzése után, a gép az itt következő alábbi szöveget adta. Engedelmükkel felolvasom. Egyúttal azonban felhívom szíves figyelmüket arra, hogy a Cib. VII. 29 952 gondolattársításai olykor, enyhén szólva, kissé különösek. Ezért kérem, hogy a netán furcsának ítélt helyzetekért vagy az elbeszélés egyes szereplőinek illetlen magatartására utaló célzásokért ne hibáztassanak kizárólag engem, mert, mint láthatják, az én szerepem mindössze az anyag rendszerezésére és alcímek adására korlátozódott.
A gépből kikerült első oldalak
Bizonyára megkérdik majd: mi értelme ennek az egész irkafirkának.
Válaszom: szeretem a rendhagyó dolgokat. Manapság mindenki magnószalagra vagy teleinterkontinentális filmre rögzítve hagyja hátra emlékiratait. Az én törekvésem szerényebb.
Arra vágyom, hogy kortársaim még a folyó, 2155. esztendőben megismerjék gondolataimat, érzéseimet.
Az emlékiratok már valamikor az 1900-as években kimentek a divatból, és napjainkban sem örvendenek túlzott népszerűségnek, még akkor sem, ha filmre rögzítve látnak napvilágot. Kortársaimhoz hasonlóan kalandjaimat magam is rögzítettem saját rendezésű filmszalagjaimra, miután a fényerősséget beállítottam 45 dinre. De hogy e filmeket be is mutassam, az őszintén szólva, nem nekem való mulatság. Ehhez elsősorban is megfelelő vágómestert kellene keresnem a televíziónál, aki a filmet kontinensközi vagy csillagközi adásban programálja. Ilyen szakembert találni azonban nehéz dolog. Napjainkban csak az amatőrfilmek mennek!
Nagyapáink idején például el sem lehetett volna képzelni egy házat fényképészeti laboratórium és színes diapozitívek nélkül. Az az angyalian ártatlan régi kor, az 1975-ös esztendő, a maga unalmas, bamba színes fényképeivel! „Nagyapa sétabotjára támaszkodva – a Holdon" – színes fénykép; „Anya az első amatőr-űrrepülőtéren" – színes felvétel; „A kisunoka – mármint jómagam – egy rakéta mellett" – színes kép stb. Azt az ócska rakétát egyébként már vagy hét évvel ezelőtt eladtam, folyton attól kellett tartanom, hogy lezuhanok vele vagy megfulladok, mert a gáz körforgása is kezdett akadozni. Akkoriban, a XX. század hetvenes éveiben az egész világ a színekért őrjöngött. Mintha csak akkor fedezték volna fel a fényt, vagy talán megijesztette őket az egyre gyakoribbá és divatosabbá váló űrutazások során látott sziderikus éjszakák sötétsége, és ezért szomjazták annyira a színeket.
A világ lassacskán odajutott, hogy még nászútra is a csillagok közé utaztak-. Hiába, a divattal lépést kellett tartani.
De térjünk vissza a tárgyra. Égek a vágytól, hogy elmondhassam a valóságot. „Égek" – és ez a legtalálóbb kifejezés –, és elmondom a színtiszta igazságot még akkor is, ha emlékirataimat nem olvasná el más, csak holmi elavult sorozatból származó X 15-ös robot, melyet kitettek egy konyhába, hogy mosogasson és húst daráljon.
Egész házam népe ismeri bogaraimat. A dolgozószobám – szentély. Ebéd után senki sem lépheti át küszöbét. Mivel a törvényeket azért hozzák, hogy megszerezzék nekünk, embereknek a törvényszegés örömét, unos-untalan belebotlom két robotomba: Szophoklészbe és Othellóba. Programálásuk szerint, amikor érzem, hogy unatkozom, szórakoztatniuk kell. Bokszolnak, és soha nem vétik el az ütést, kötelet ugranak, és ha kell, meg is dögönyöznek, már amennyire ezt gyengéd fémízületeik lehetővé teszik. Ezután tudják, hogy ki szoktam dobni őket. És engedelmeskednek.
Olykor Szophoklész és Othello órákat töltenek szobámban. Szophoklész régi, feledésbe merült történetekkel szórakoztat, Othello pedig Shakespeare műveiből idéz, amilyen nyelven csak akarom. Ajánlom önöknek is az eszperantó változatot. Cip-Cib kollégám fordításában valóságos remekmű. Legutolsó kiadását 24 óra leforgása alatt világszerte szétkapkodták. (Legalábbis így mesélik.)
Nem kétséges, Szophoklész és Othello az én gyermekeim. Szeretem őket, mert a teremtőjük vagyok, és mert semmivel sem háborgatnak. Jóllehet csupán relékből, szűrőkből és magnetofonszalagból állnak, ha elbeszélgetek velük, elfelejtem, hogy csupán holt anyaggal van dolgom.
Esténként, ha nem tudok mihez kezdeni az időmmel, beülök a rakétámba, és élvezem a repülés gyönyörűségét. Azt hiszem, hogy az emberek, amikor még nem repültek, a nyitott szemmel való álmodozásban találták gyönyörűségüket, mert az álom és a repülés között – bármint vélekedjenek is egyes pesszimista filozófusok – sok a közös vonás. Ha magányra vágyom, rendelkezésemre állanak az interkontinentális útvonalak, melyeken teljes sebességgel haladhatok. De én, más európai honfitársaimhoz viszonyítva, csak mérsékelt sebességgel szoktam repülni, mert így elmélyülten szemlélhetem is jó öreg földrészünket, vagy a szép fekvésű Csendes-óceán fölött gomolygó kékeszöld ködhalmazokat, és meghallom, ha érces hangján megszólal a hangszóróban az automatapilóta: „Leszállunk a tengerre, készüljenek!" Néhány másodperccel később már Gig-Bang város Z. bárjában ülök.
Éjfél elmúlt, egy órára jár az idő. A dzsessz élesen, elnyújtottan felsikolt. Letompítjuk a fényt. A színpadon a hegyek közt fekvő tiszta, zöld vizű tó fölött éppen most bukkan ki a Hold. Az éjszakai képet elektronikus szimfónia kíséri. Az illatosító-berendezés friss hegyi levegőt áraszt. Érzem orrlyukaimban az ózont és a balzsamos fenyőillatot.
A tavon csillogó korallszigetet szépiákká átvarázsolt táncosnők gyűrűje veszi körül. Erőteljes akkorddal, hirtelen elhallgat a zene. Fehér, csillogó test emelkedik ragyogó fényességet árasztva a magasba; az áttetsző falakon, akár a sima jégtáblákon, kirajzolódik a tó, a csillagok meg a nézők tükörképe. Ibolyaszínű sugarakba burkolt hófehér test ereszkedik le lassan egy ezüstös hajó fedélzetén. Egy óra három perckor a táncosnő testéről eltűnnek a sugarak, majd a meztelen testet egy óriástulipán sziromlevelei zárják magukba.
Ez az eljárás, mellyel egy szemvillanásnyi időre megmutatnak egy meztelen női testet, a természetnek ezt a remekművét, állítólag ősrégi keletű. Engem viszont elbűvöl.
Egyik éjszaka bementem a színfalak mögé. Köpeny volt rajta, és én virágot nyújtottam át neki. Friss, mezei virágot.
– Jöjjön velem! – mondtam. A hangom remegett.
A táncosnő elfogadta a virágot, megszagolta, és szép, dallamos hangján, mely Verdi Leonórájának egyik áriáját juttatta eszembe, így válaszolt:
– Hogy képzeli, uram! Nekem gyermekeim vannak! Nagy, felnőtt gyermekeim, akiknek már szintén vannak gyermekeik. És az ő gyermekeiknek is vannak gyermekeik. Dédanya vagyok!
Szenvedéseim
Szomorúan utaztam vissza. A rakéta száguldása csak fokozta bánatomat, a Csendes-óceán fölött lebegő ködfelhő pedig mintha búcsút intett volna nekem.
Este Othello Shakespeare Antonius és Kleopátrájából szavalt:
Már ajkamon az áspis? Hát lehullsz?
Ha te meg a természet ily szelíden
Váltok el, akkor a halál se több, mint
Szeretőnk szorítása: fáj, de mégis
Kívánjuk. Némán fekszel, így enyészel!
Azt mondod ezzel, a világ nem ér
Egy búcsúszót.
...Halálos féreg, jöjj, éles fogaddal
Bogozd ki az élet kusza csomóját.
Szegény, mérges bolond, dühöngj, siess!
Bár tudnál szólni, hogy leszamaraznád
a nagy Caesart!
E verssorok megnyugtatóan hatottak rám.
Szophoklész egész idő alatt hallgatott. Nem volt mondanivalója. El-elszendergett a karosszékben.
Az egyik tél eleji estén betértem egy vendéglőbe vacsorázni. Jóformán még körül sem néztem, amikor valaki megragadta karomat.
– Bocsásson meg, uram{2}! Me kisasszonyt keresem!
{2} Az „uram" szó mind itt, mind minden olyan esetben, amikor a gépek beszélnek, nem azonos értelmű azzal a kifejezéssel, melyet a XX. század osztályokra tagozódott társadalmában használtak. E szó elavult értelmezésének megismerése végett vaskos szótárakat kellene fellapoznunk, de nekünk most nem ez a célunk. Az „uram" kifejezés tartalmától megfosztva fennmaradt a 2155. esztendőben is, mint egyszerű megszólítás.
A robot egészen közel jött az asztalomhoz, és nagyot sóhajtott:
– Uram, hát nem látja, hogy vak vagyok! Hol találhatom meg Me kisasszonyt, hogy visszaadja látásomat?!
Tragédiája mélységesen meghatott; leültettem az asztalomhoz, elővettem egy névjegyet, s felírtam rá Celesta nevét, aki a vezetésem alatt álló üzemben dolgozik. Meglepetésemre a robot nem mutatott többé semmi érdeklődést az illuzórikus Me kisasszony iránt, és udvariasan köszönve távozott. Miközben megittam konyakomat, újra elfogott a rosszkedv s az a bágyadt ernyedtség, az interkontinentális és interasztrális kor jellemző „mai du siécle"-je.
Celesta
Abban a robotüzemben, amelyet én vezetek, dolgozik egy fiatal leány az ellenőrzési osztályon. Igaz, nevét sohasem tudtam, mert az első pillanattól kezdve Celestának neveztem el. Munkatársaimnak úgy megtetszett ez a név, hogy azóta csak így szólítják, és a valódi nevét teljesen elfelejtették.
Szőke haja van, finomak a vonásai, törékeny a termete.
Valahányszor új robot jelenik meg a futószalagon, Celesta rejtelmes pillantásokat vet rá. Ahelyett, hogy egyszerűen ellenőrizné minőségét, valóságos anyai gyöngédséggel vizsgálja meg szerkezetének csuklóit és eresztékeit. Valószínűleg be akarja nekem bizonyítani, hogy ez az élete egyetlen célja, egyetlen értelme. Hiszek neki, mert – jóllehet még sohasem volt annyi időm, hogy jobban szemügyre vegyem – úgy érzem: elég szép. Egy szép teremtésnek pedig sok mindent elhisz az ember.
Megtörténik olykor, hogy a futószalagon egyszerre több robot jelenik meg. Ilyenkor mindig attól félek, hogy Celesta összezavarja a programokat, elcseréli a címkéket vagy rövidzárlatot okozva tönkreteszi az egész üzemet.
Önkéntelenül rá szoktam ilyenkor kiáltani:
– Ügyeljen a kapcsolásokra, Celesta! Az ég szerelmére kérem, ügyeljen!
Előre nem látott incidens és egy fordulat
Másnap kopogtattak az ajtómon. – Tessék! – mondtam. A vak robot lépett be hálálkodva a szobámba. Ebben nincs semmi meglepő, mert egy jól megalkotott robotnak így is kell viselkednie mifelénk a 2155. esztendőben.
Közismert tény, hogy egyes robotok önállóbban, ügyesebben tevékenykednek, ha már némi tapasztalatra tettek szert. Sokoldalúságuk azon múlik, hogy hány millió új kapcsolást tudnak elektronikus agyukban teremteni.
A vak robotot a legnagyobb tisztelettel fogadtam, noha – mint említettem – nem örülök annak, ha délelőtt megzavarnak a szentélyemben. Meghallgattam mondanivalóját, és végül így szóltam hozzá:
– Örvendek, hogy teljesen kigyógyult vakságából.
– Távozhatok, uram?
– Hogyne – válaszoltam gépiesen. – Azaz, várjon egy pillanatra. Szeretnék még valamit mondani. Tudom, hogy a fecsegés nem kenyere, és senkinek sem fogja elárulni azt, amit tőlem hall!
– Számíthat a diszkréciómra, uram! – nyugtatott meg a robot.
– Akkor megmondom, hogy nagyon boldogtalan vagyok!
A gép csodálkozva fordult felém, szeméből vörös fénynyalábot lövellt ki rám.
– Komoly az ügy?
– Az! – bólintottam.
– De hát mi történt? – kérdezte a robot, és fotoelektrikus cellái egyre erősebben villogtak.
– Elvesztettem a másik világrészben élő kedvesemet!
– Ezen a világrészen van kedvese?
– Nincsen.
– Az már bizony baj – kedvetlenedett el a robot. – Ez annyit jelent, hogy magára maradt. Mi gépek örülünk, ha magunkra maradunk, mert akkor legalább pihenhetünk egy kicsit, de az embereknek nem való az egyedüllét... Az emberek egyszerűen nem bírják a hosszantartó magányt. De hogyan vesztette el? -– kérdezősködött tovább. – Öngyilkos lett, meghalt, bűntettnek esett áldozatául vagy egyszerűen elhagyta?
– Sem egyik, sem másik, uram. Egyszerű ön-ámításról van szó, hiszen maga tudja, milyen hatékonyak manapság a szépségápolási eljárások. Képzelje csak el, ahelyett, hogy egy fiatal teremtésbe szerettem volna bele, beleszerettem egy dédnagymamába!
A meggyógyult robot melankolikus transzba esett. Orrlyukain füstöt eregetve ki, figyelmesen nézte az íróasztalon levő képet, távoli kedvesem arcképét, örvendtem, hogy végre megért valaki. S méghozzá egy ilyen megbízható, diszkrét robot, aki senkinek sem fogja elkotyogni vallomásomat. Két shakespeare-i verssor még most is a fülemben csengett:
Szegény, mérges bolond, dühöngj, siess!
Bár tudnál szólni, hogy leszamaraznád
a nagy Caesart!
Egyszerre hörgésszerű zaj ütötte meg a fülemet, a gép meghibásodásának legbiztosabb előjele.
– Persze, persze, szerelem! – mormogta a robot. – Jó, hogy eszembe jutott, uram. – Ezzel kivetítette a hordozható pasztellzöld képernyőjére a táncosnő szemét. Nyilvánvalóan az íróasztalon látott képet közvetítette.
A robot meghibásodása erősen feszélyezett, elfordítottam a fejemet. Nem akartam olajat önteni a tűzre, ezért úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Megtörténik néha, hogy a hiba magától is megjavul. Hátha most is így lesz. Újból a robotra néztem. A képernyőn ugyanaz a nagy szempár, a robot pedig mozdulatlanul ült, mintha megpróbálná összeszedni a gondolatait. Nem bírtam tovább, kifakadtam:
– Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen!
– Annyira szerette őt, uram?!
Az ablak felé fordultam, és a plasztik ablaktáblához tapasztottam homlokomat, nem válaszoltam. Éreztem, hogy tud valamit, és ez a végsőkig felizgatott. Megfordultam. Ebben a pillanatban érces hangján tiszteletteljesen megszólalt:
– Hiszen segíteni akarom önt, uram! Segíteni akarom, és rendelkezésére állok teljes nukleáris erőmmel. Mindazzal, ami a legjobb bennem. Hát nem mi, robotok vagyunk az ember legjobb segítőtársai?
– Mit? – kiáltottam mérgesen. – Mit mond? Nem látja, hogy el van romolva, és az volna a leghelyesebb, ha kikapcsolnám? – Ez utóbbi csípős szavakat azonban csak magamban mondtam. Szomorú szívvel éppen azon voltam, hogy kikapcsoljam a robotot az áramkörből, amikor a másik földrészen élő kedvesem szeme, melyről azt hittem, örök időkre ott marad a pasztellzöld képernyőn, lassan elhalványodott. Helyette egy jól ismert finom vonású arc jelent meg: a Celestáé. Rám mosolygott.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan. – Jó tíz percen át egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet a képernyőről! És bárhogy erőlködtem, a hangomat nem sikerült továbbítanom. Lemondott talán Szophoklész és Othello szolgálatairól? Higgye el, nem volt könnyű dolog egy másik hullámhosszat találni, amelyiken beszélni tudjak önnel. És most, amikor végre sikerült, nagy meglepetéssel látom, hogy ez nem más, mint a megjavított robot hullámhossza.
Kacérsága, mert határozottan kacérkodott, kihozott a sodromból.
– Nem! Nem történt a világon semmi – intettem le szárazon. – Csak egy kis üzemzavar!
– Tisztelt igazgató, megjavítottam a hozzám küldött robotot, és szeretném megkérdezni: a javítás az üzemet terheli-e vagy önkéntes munkának számít.
– Ahogy akarja! – válaszoltam egyszerűen, és megszakítottam a televíziós kapcsolatot az üzemmel.
– Miért beszél vele ilyen hangon, uram? – dorgált meg a vakságából kigyógyított robot. Hangjából visszafojtott ingerültség érződött ki.
Bosszantani kezdett ez az elektronikus gép, amely távolról sem volt hibás, ahogy az első pillanatokban képzeltem, hanem ellenkezőleg, magasabbrendűnek bizonyult a manapság használatos kibernetikai gépeknél. Irigykedve gondoltam tervezőjére, és őszintén sajnáltam, hogy jól sikerült alkotásaim: Szophoklész és Othello, nem érik el azt a színvonalat. Csak ekkor vettem észre, hogy Szophoklész és Othello már jó ideje beléptek az irodámba, és hallgatóztak. Mi történhetett? Elvétettem valamit? A hallgatózás csúf szokása nálunk sohasem honosodott meg. Ilyesmit nem tűrnék el a házamban!
– Legyen olyan kedves – fordult felém udvariasan a robot –, nyomja le azt a gombot!
– Miért?
– Felvételt kell közvetítenem.
A dolgozószobámban hirtelen eluralkodó feszültség, a három robot síri hallgatása kihoztak a sodromból. Zavarba jöttem, elkeseredtem, és nagyon magányosan kezdtem érezni magam a gépek között. Mintha a robotok összeesküdtek volna az ember ellen. Hirtelen félelem fogott el.
– Szó sem lehet róla! – léptem fel határozottan. – Képtelen vagyok bármit is meghallgatni. Hagyjanak békén!
– Ez aztán jó! Hát nem megmondtam, uram, hogy segíteni akarok magán. – Foszforeszkáló szeme még jobban kigyulladt.
A következő pillanatban a robot se szó, se beszéd bekapcsolta a hangot, a szobámban tisztán hallhatóvá vált az ellenőrzőteremben folyó beszélgetés:
Egyik dolgozó (mély férfihang): A vak is láthatja, és maga mégsem hiszi el?
Celesta: Nem és nem! Egy olyan szakember, mint ő, nem tévedhet!
A párbeszéd megszakadt.
– Pedig hibáztam! – kiáltottam oda nekik a terem túlsó sarkából. Elvétettem a hullámhosszot, de ma reggel már ki is javítottam.
– Pontosan ez történt! – bólintott a robot. – Jelentéktelen kis kérdés volt. De Celesta vak bizalma nem mond önnek semmit?
Értelmetlenül vállat vontam. Semmit nem mond!
Ekkor Szophoklész és Othello türelmüket vesztve kórusban rám kiáltottak:
Fehér lapok. Hihetetlen.
Az elektronikus gép fehér lapot bocsát ki.
Hol lehet a hiba? Hívom az elektronikus gépészt. Könyökig vájkál a különböző mechanizmusok, képernyők és parányi relék között. Megjavítjuk a hibát. Két óra telik el. Bosszankodom, mert a cselekmény éppen most szakadt meg, amikor már kezdett izgalmas lenni. Végre, lázas izgalommal, bekapcsolom. Megjelennek az utolsó lapok.
– Szeret! Szeret!
Örömömben nagy szelesen megöleltem az előttem álló robotot.
– Ne vesse el a sulykot, uram! Elfelejti, hogy fémből vagyok.
Félőrülten belevetettem magam a helikopterbe. Leszálltam az üzem teraszán, és rohanni kezdtem lefelé a csigalépcsőn, nem volt türelmem megvárni a liftet.
Az ajtó nyílására Celesta felpillantott. Csillogó, nagy szeméből fény s értelem sugárzott. A túlsó földrészen élő kedvesem szeme! Hátamat a falnak vetettem, egy szót sem tudtam szólni. Nem értettem, mi történhetett.
Mit keres szerelmesem szeme itt, mellettem? Hogyan került ide? Miért nem vettem észre eddig? Miért nem figyeltem fel rá még egyszer sem? Vagy talán tudat alatt mindig élt bennem, én pedig kivetítettem a túlsó világrészen élő kedvesemre?... Ki tudja? Az agyamban villámgyorsan kergetőző kérdések válasz nélkül maradtak. Egy azonban bizonyos. A vakságából kigyógyított robotot nem annyira szerelmi csalódásom, melyet természetesen nem érhetett meg, hanem a két szempár csodálatos hasonlósága döbbentette meg. Az adást ennél a képnél megszakította. És „okoskodni" kezdett. Vagyis kibernetikus agyában másodpercenként milliónyi kapcsolást létesítve, erejének megfeszítésével dolgozott, hogy segítsen rajtam. Én pedig meggyanúsítottam szegényt, hogy elromlott.
Néhány botladozó lépést tettem.
– Celesta! – suttogtam szinte hangtalanul, és miközben megöleltem, csillagok raja röppent fel körülöttem.
Időközben megtudtam, hogy több száz elektronikus gép versenyre kelt velem. Egyetlen elbeszélésről sem lehet manapság biztosan tudni, ember írta-e vagy elektronikus agy, jóllehet az író neve alatt fel kell tüntetni jellegét. Ma már van olyan irodalom, melyet gépek írtak gépek számára, és van olyan is, melyet gépek írtak emberek számára. Egy idő óta az emberek nagyon igényesek. Ízlésüknek egyre nehezebben lehet eleget tenni. Eleinte még valósággal falták a tudományos-fantasztikus írásokat, ma már sokkal körültekintőbbek, különösen ha a szerző neve alatt ott áll a „gép" szó. Az emberek sajnos az emberi alkotásokat részesítik előnyben. Bizony, szomorú dolog gépnek lenni, még manapság, a felvilágosult XXII. században is.
Gheorghe Săsărman: - Catalina
Költemény a XXII. századból
Indult a csillag. Szárnya nőtt,
A mély sötét egekben
Sok évezrednyi tért, időt
Bejárt egy kurta percben...
(M. Eminescu)
Szeretem a földet. Szeretem vakondtúrásait, a görbe ágacskákat, a szégyenlősen meghajló, érett kalászokat, a virágok vidám remegését. Szeretem a hegyeket, a kolostorok omladozó tornyait és a füves pázsitok nedves zöldjét.
Akkoriban nem tudtam megérteni, mi az, ami téged felfelé, a távoli égbolt felé vonz, melyen mint megannyi találomra szétszórt fénylő pont, bizarrul villóznak a csillagok. Számomra egyforma volt minden csillag, és egyformán távoli volt mindegyik. Te nevükön nevezted őket, csodálatosan hangzó, az ókori Hellász eposzaiból eredő nevekkel, és arra törekedtél, hogy én is megtanuljam őket.
Elmentél; azt mondtad, lehozod a csillagokat és vállaimra rakod őket, s én elhittem neked. Azt is mondtad, hogy sokára térsz csak vissza, s nem értem, miért, hiszen látod, én a kezemmel is elérem a csillagokat.
Ha velem maradtál volna, rejtett ösvényeken elvezettelek volna a balladák elvarázsolt korába, sőt még annál is messzebbre, ódon sziklavárak viharverte boltozatainak csipkés csúcsai alá. Lefogtam volna szemedet, hogy te is láthasd, miként borítja el fekete fény a barlangokban levő ősrégi, elfelejtett sírokat. Megmutattam volna neked a vízigót királyok kincsét és a kincseket évszázadok óta őrző medve barlangját. Kézen fogva sétáltunk volna Róma utcáinak forró kövein vagy az ókori Bizánc labirintusaiban, hogy megismerd lágyszavú őseink beszédét.
Elmentél. Ábrándképnél jobban vonzott a Tejút ismeretlensége. Micsoda mesebeli szépségeket ígérlek ott neked?...
Amikor megismertelek, szép meséket mondtál nekem, és örömmel hallgattalak. A meséidet is magaddal vitted. Azt hittem, sohasem felejtem el egyiket sem. Tévedtem. Mikor jössz vissza, mikor mesélsz nekem megint!
Valamikor kéz a kézben sétáltunk sűrű lombok boltozata alatt, emlékszel? Valamikor egymással hadakoztunk egy-egy homokszemért, egy-egy virágsziromért, – emlékszel? Hát az öreg parkra, melyben elrejtőztünk, meg a zöld pázsitra meg a mesébe illő gesztenyefák görcsös törzseire. Hát a padokra, amelyeken sehol sem találtunk helyet, emlékszel?
Sokáig nem tudtam, ki vagy, mivel foglalkozol. Én abban az időben még egyetemre jártam, meg kellett tanulnom az ősrégi kövek, az ezeresztendős feliratok, az idő fogától megfeketedett érmék, a festett cseréptöredékek titkait. Ügy intéztem, hogy valahányszor találkozunk, mindig egy-egy vastag, kopott fedelű könyv legyen a hónom alatt, így reméltem komolyabbnak tetszeni. Te csodáltad szorgalmamat, én pedig magamban jól mulattam naiv csodálkozásodon. És megtanítottalak arra, hogyan kell megkülönböztetni a dór homlokzatot az egyiptomitól, egy jón oszlopot egy perzsa oszloptól. Igyekeztél észben tartani, hogy a dákok váraik falait a keltáktól tanult módszerekkel építették... Amikor pedig megkérdeztelek, szebb vagyok-e Nofreteténél, zavartan hallgattál, nem tudtad, mit válaszolj, mi volna kedvemre való.
Azt mondtad, egy ideig távol leszel. Nem kérdeztelek, hová mész. A tó vizébe nézve olyan mélyen elmerültem álmaimban, hogy semmire sem tudtam gondolni. Éreztem a hajamat simogató kezedet, tekintetem a mozdulatlanul heverő evezők fölött el-sikló, zöldesen csillogó hullámokon pihent. Tudtam, hogy a tó mozdulatlan tükre alól ezernyi szempár szegeződik rám, vártam, hogy eljöjjön az alkony és meghallgassam a szomorúfüzek suttogását.
Azon az estén én voltam a föld és én voltam a víz, hogyan is csodálkozhattam volna hát különös viselkedéseden. Csak másnap értettem meg, amikor véletlenül a kezembe került a Saturnus 10 expedíció résztvevőinek névsora, és a te nevedet is láttam köztük.
Sokáig nem akartam hinni, hogy az valóban te vagy. Sohasem említetted, hogy összekötötted életedet a csillagok sugaraival. Nem is sejtettem, hogy ilyen mérhetetlen messzeségek felé készülsz.
Azután megkaptam első üzenetedet. Megtudtam végre, hogy több millió kilométer választ el egymástól. Megharagudtam az égre meg a csillagokra, azokra az ezüstös fényű rovarokra, amelyek elraboltak tőlem, megharagudtam a Napra, amelynek sugarai elkísértek hosszú utadon. Féltettelek...
Nem válaszoltam neked. Sem erre, sem a következő üzenetedre. El akartalak felejteni. Tudtam, hogy azt várod, adjak valami életjelt, tudtam, hogy te is vágyódol a mi kék egünk után, de haragudtam rád. Szerettem volna, ha el tudlak felejteni. Régmúlt idők civilizációinak a nyomait kutattam. Dolgoztam türelmesen, keményen. A Húsvét-szigeteken talált szobrokról írtam tanulmányt, és teljesen elmerültem a könyvek, művészettörténetek, útleírások és albumok világában.
Nem tudtam neked megbocsátani, hogy nem avattál bele titkaidba, hogy nem közölted velem is terveidet, utaidat. Nem tudtam megbocsátani, hogy elmentél anélkül, hogy valamit is mondtál volna. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy a tó varázsától lenyűgözötten nem olvastam ki tekintetedből azt, hogy beszélni szeretnél, mondani akarnál valamit. Hallgattál. Csak később értettem meg, mi akadályozott abban, hogy beszélj magadról. Az egész világ ismerte a nevedet, mindenki tudott rólad, tudta, hogy mire vállalkozol, egyedül én nem tudtam semmiről. Elutaztál a világmindenség végtelen útjaira, versenyre keltél álmodozó apáink szárnyaló képzeletével. A földi lét túl szűk volt számodra, te a határtalan tér és a járatlan utak felderítésére születtél. Arra, hogy valóra váltsd embertársaid legbüszkébb törekvéseit!
Ezért nem értheted meg egykönnyen azt, hogy mi köt engem ide, a Földhöz. Ide, ahol annyi a látnivaló, hogy egy emberélet még ahhoz sem elég, hogy egy pillantást vethess hátrafelé. Pedig tudd meg, felemelő érzés visszapillantani az elődeink megtette útra!
Van-e csodálatosabb látvány annál, mint egy meghódított hegycsúcsról visszatekinteni a lábunk alatt elterülő szakadékos völgyre és meredékes kapaszkodóra? Minden évszázad egy-egy ilyen kapaszkodó, mindegyikért keményen megküzdött az emberiség. S én innen, a legutoljára meghódított csúcsról könnyes szemmel és titkolatlan büszkeséggel nézek vissza a megtett útra, az első kétlábú élőlény bizonytalan lépéseitől a te űrrepülésedig, melynek jelentőségét ma még fel sem tudjuk mérni.
Odalent, a ködbe borult völgyekben és tisztásokon dőlt el a sorsunk, mindannyiunk sorsa. Ott alant, ahol az első lehullott ágat, az első követ fegyvernek és munkaeszköznek használták, ott, ahol megszelídítették a tűz életadó erejét, ott érezte meg első ízben a természet, hogy ura van!
Szeretem az emberiség néma gyermekkorát, szeretem az ősember esetlen, időmarta játékait. Szeretem a titokzatos pattintott köveket és szilánkokká tört csontokat, az életet oltalmazó első falat, a régmúlt időkben történteknek e hallgatag maradványait, melyeknek titkaiba soha teljesen nem hatolhatunk be. Szeretem a hititák otromba várait, a tömör asszír építményeket, a napfényes Akropolisz márványba vésett remekeinek romjait.
Te nem ismered azt a borzongást, melyet Caesar útjain az ő kihűlt lábnyomainak megsejtése kelt; sem azt a furcsa izgalmat, mely elfog a fából és kőből faragott paloták csipkézett oszlopai alatt, ott, ahol valaha a rettegett cárok tivornyáztak és ítélkeztek. Nem ismered azokat az árnyakat, melyek végigkísérnek utadon, ha mészkövekbe vésett, ódon cirillbetűs feliratok között jársz. És nem hallod a sarkantyúk pengését, a vértek zörejét, a lovak dobogását és a szilaj csatakiáltásokat.
Türelmesen hallgattad álmodozásaimat, és mosolyogtál kedvesen. Soha nem szakítottál félbe. Tekintetedből azonban kiolvastam, hogy a te szemedben másféle csodáknak van értékük, és ezért haragudtam. Egyszer pedig azt mondtad, hogy azt a kapaszkodót, amelyről beszélek, könny és vér áztatta, a fák hűs lombja alatt pedig halottak csontja porladozik. Azt is mondtad, hogy az ősrégi piramisok rab népek nagy közös sírgödrei.
Huszadik születésnapomon egy könyvet kaptam tőled. Ma is őrzöm. A könyv az első holdutazásról szól. Elolvastam, tetszett. A hős szerepébe téged képzeltelek. De a borítólapra egy sort sem írtál. Pedig szerettem volna, ha írsz rá valamit. Valamit, ami szívedből jön, és ami engem örökké rád emlékeztet.
A születésnapom... Huszadik évemet töltöttem be...
Sok vendégünk volt, több, mint valaha... Te is eljöttél. A hűvös tavaszi estén kiültünk mindannyian a teraszra. Kérted, hogy táncoljak. Helyet csináltatok, én pedig, hogy kedvetekre tegyek, táncolni kezdtem. Egy régi táncot jártam el, az első expedíciók idejéből valót. Emberekről, szerelemről mesélő táncot. És mialatt ütemesen ringattam a testemet egy dallamra, mely olykor szomorú volt, akár egy őszi naplemente, máskor pedig tüzes, viharos, megnevezhetetlen büszkeség fogott el. Mire voltam büszke? Talán arra, hogy ember vagyok, a tökéletesség megtestesítője. Táncomban benne volt a rég élt népek verejtékes munkája, az anya megható virrasztása, a költő szabad verse. Te állandóan követtél tekinteteddel, bátorítani akartál, erőt adtál nekem. Amikor befejeztem a táncot, édesapám szeretettel megölelt, és megcsókolta homlokomat, akárcsak tízéves koromban.
Ezután, hogy az időt agyonüssük valamivel, mindenki mesélt életéből egy történetet. Kacagtunk, mulattunk, nevettünk, táncoltunk. Később, mikor már mindenki elment, elindultál te is hazafelé, és én jó darabig az úton elkísértelek.
Azon az éjszakán nem tudtam elaludni. Úgy éreztem: az élet nagyon szép, s a testem súlyától megszabadult gondolataim mesebeli táltosokként szárnyaltak a magasban.
S újból teltek-múltak a napok, amíg csak egyik este meg nem mondtad nekem, hogy ismét el kell utaznod. Azt mondtad, messzire mész, igen messzire, a mi világunk határain túlra, a csillagok felé, hogy ajándékul hozhasd őket nekem. Ijedt kérdésemre azt válaszoltad, utad eltart egy évig és még egy évig és még... Azt hittem, tréfálsz, és nevetni kezdtem. Pedig igazat mondtál. De én nem akartam elhinni.
Később hallottam, hogy expedíció indul az Alfa Kentaurira. Most első ízben hagyja el az ember a mi naprendszerünk otthonos táját és indul el hosszú útra. Olyan hosszú útra, melyet csak a fény ismer, és melynek távolságát években mérik. Veszélyekkel teli hosszú útra, melyet, akárcsak gyermekkorunk meséiben, sárkányok és boszorkányok őriznek. A félelmet nem ismerő daliák pedig meghalnak majd és újra feltámadnak, hogy ilyképpen túljárjanak a szupergyorsulás nevű vasorrú bába eszén. Már régóta készülnek a daliák erre a nagy összecsapásra, régóta megzabolázták már kétlépcsős acéltáltosaikat. Régóta tanulják, hogyan kell meghalni, helyesebben szólva mélyhűtött álomba merülve – élni. És hogyan kell a halál és az élet vizéből inni, hogy ismét életre keljenek. Te is a daliák között voltál. Attól a naptól kezdve lehervadt arcomról a mosoly. Esténként elalvás előtt könnyeimmel áztattam párnámat. Vajon gondoltál te akkor rám?
Elteltek a készülődés hónapjai. Én befejeztem egyetemi tanulmányaimat, és a vizsgákra készülés lázában nem maradt időm a siránkozásra. Ismerőseim, akik tudtak utazásodról, szokatlan tisztelettel beszéltek velem. Nem tudom, sejtették-e, mi megy végbe a szívemben. Talán azt hitték, büszke vagyok az emberemre, akit szeretek. De én is csak ugyanolyan teremtés vagyok, mint a többi...
Elérkezett az elválás pillanata. És ekkor oly sok napi hallgatás után egyszerre beszélni kezdtem. Nem akartalak odaadni. Az enyém voltál, és senkinek sem állott jogában, hogy elszakítson tőlem. Átkaroltalak, hozzád simultam. Legszívesebben én is veled mentem volna. Elkísértelek volna bárhová, hogy simogató kezemmel elűzzem homlokodról a fáradtság redőit, hogy felvidítsam gondolataidat, mosolyodat... Tudtam, hogy ez lehetetlen. Törékeny testem nem bírná el a páncélt, az én világomban csak mesebeli sárkányok élnek. És ha mégannyi bátorságot, erőt adott is volna közelséged, az sem lett volna elég.
Kedvesen, okosan szóltál hozzám, hogy megnyugtass. Hallgattam. Szavaid keresztülsiklottak rajtam, nem is hallgattam őket. Csak fájdalmas voltukat éreztem, csak annyit értettem belőlük, hogy mint egy gyermek szüntelenül ismételgeted: visszajövök hozzád, visszajövök hozzád... Tehát valóban elmész. A karjaidba zártál. Megöleltél még egyszer utoljára. Még sokáig kísértelek a tekintetemmel.
Az indulás napján engem is meghívtak a Navigációs Központba. Zsúfolásig megtelt az előadóterem. Ismerőseim a kezemet szorongatták, egyesek szótlanul, mások együttérző mosollyal, a legtöbben néma csodálattal. Hirtelen elcsendesedett a terem. Az óriás képernyőn lassan kibontakozott a bolygóállomás ezüstös gyűrűje, melybe mint egy tengely fúródott bele az űrhajó orra. Henger alakú híd kötötte össze a rakétát az állomással. A felszállással kapcsolatos utolsó előkészületek is megtörténtek. A képernyő alsó részén megjelent a hét tagú személyzet. Élénk vörös színű űrruhájuk ércesen csillogott. A termet betöltötték a testvériség himnuszának méltóságos akkordjai.
Nem tartottak semmiféle beszédet. A Csillagközi Hajózás Szövetségének elnöke, a hagyomány szerint, felolvasta az űrhajósok névsorát, majd szerencsés utat kívánt az asztronautáknak.
Én közömbösen, hidegen tekintettem magam elé, mintha nem is érteném, mi megy végbe a szemem előtt. Nem tértem magamhoz akkor sem, amikor rád került a sor, hogy elbúcsúzzál valamennyiünktől, de még akkor sem, amikor társaiddal együtt te is feltetted átlátszó űrhajóssisakodat.
Azután elenyészett a kép, eltűntél előlem, és én nem kérdeztem, hová lettél. De éreztem, hogy odabenn, ebben az ezüstös hengerben, melynek körvonalai élesen elváltak a sötét, hideg égbolttól, a te szíved is éppúgy verhet, mint az én ijedt szívem. Zöld égők gyulladtak ki, a teleszkopikus összekötő híd lassan visszahúzódott, és végleg elválasztott bennünket egymástól. Te bizonyára elfoglaltad helyedet a fülkében, és felkészültél az indulásra. S valóban, az űrhajó nemsokára ki is suhant az űrrepülőtér villogó gyűrűjéből. Távolodását élénk fénysáv jelezte. Fokozatosan egyre kisebbedett, majd teljesen eltűnt, és elsötétült a képernyő. Hosszú ideig mozdulatlanul ültem, révedező tekintettel, anélkül, hogy valamire is gondoltam volna. Nem hallottam a felzúduló tapsvihart, nem tudom, mikor hagyták el a többiek a termet. Egyszer csak észrevettem, hogy egyedül vagyok, s gyorsan felálltam.
Aztán...
De mit is számít, hogy mi történt ezután.
Az alkalmazkodási időszak a vége felé közeledik. Fejeteket álomra hajtjátok, lecsukódó szemhéjatok elrejti előletek a világot, s ti mélységesen mély, a halállal rokon álomba merültök. Ekkor üzembe lépnek az ionikus motorok, és igazi utatok majd csak ezután kezdődik. Álmotok megszelídíti az időt, meglassítja lépteit, s ti a nyergébe pattanva elszáguldtok rajta ismeretlen, mesebeli birodalmak felé.
Én pedig most lesem azt a pillanatot, amikor még egyszer, talán utoljára látni foglak. Sztereokészülékünk előtt ülök, minden pillanatban összeköthetnek az űrhajóval. Ez lesz az utolsó adás.
Mondjam meg neked, hogy holnap régészeti kutatóútra indulok a Nílus völgyébe? Mondjam meg, hogy két hónapra beásom magam a fáraósírok kő-kolosszusai közé, és nap mint nap kilesek majd valamit a megkövesedett Tut-Anch-Amon titkaiból? Hogy megállok a „szent" folyam partjain és megnézem, elsuhan-e arra bárkáján Ozirisz, az örökéletű? Hát később, napok, hónapok, évek múlva mivel töltöm majd napjaimat?
Mondjam el neked, hogy nálunk idehaza melegen süt a nap, az égbolt kék és a nyár már vége felé jár, hogy a fű zöld s a tó vize ezüstösen csillog? Te most más, titokzatos világokat keresel, ahol a napnak talán vörös a fénye, lila színben játszik az égbolt, örök nyár van, és kékesen csillog a pázsit. Más világokat, ahol talán az önnön súlyától meggörnyedt test tehetetlenül vonszolja magát a kopár sziklák között vagy zavaros, szennyes áradat borítja a megmerevedett égitest egész felületét. Kísérteties világokat, kettős vagy talán kialudt napokkal és számtalan feltárásra váró titokkal.
Mit mondjak neked?
Hogy az emberek mindig melletted lesznek?
Lehet, hogy abban a világban, melyet keresel, szintén élnek emberek, és azok talán már várnak is rád és szeretettel vesznek majd körül. Lehet, hogy az ottani embereknek szükségük van segítségedre, valamennyiünk segítségére. De az is lehet, hogy az ottani emberek gonoszak, kegyetlenek és el akarnak majd pusztítani. Vagy talán nincsenek egyáltalán emberek abban a világban...
Mit mondjak neked?
Most, most összekötöttek az űrhajóval. Megnyomok egy kapcsológombot, és várok.
Látlak már téged is. Mosolyogsz. Éppen úgy, mint néhány nappal ezelőtt, amikor elváltunk egymástól. Csak nagy, kék szemed fátyolosabb. Itt állsz előttem, tridimenzionálisan és elevenen, de illuzórikusán. Feléd nyújtom a kezem, és ujjaim áthaladnak légből font testeden, nem érinthetlek meg.
Mit mondjak neked?
Rohannak a drága percek, én pedig itt ülök szótlanul. Pedig milyen sok mondanivalóm volna! Felemelem összekulcsolt kezeimet, és előbb suttogva, majd egyre hangosabban újra és újra csak azt ismétlem:
– Várok rád! Megvárlak!
Nem hallottam a bemondó hangját, amikor a beszélgetés végét jelezte. Egy igen rövid beszélgetés végét, melyet majd könyörtelen hallgatás követ.
Várok rád! Igen, történjék bármi is, tudd meg, hogy itt, a Földön, a mi nagy családunk körében egy alázatos és büszke lélek várni fog rád, várni egy életen át, azzal a sziklaszilárd hittel, hogy egyszer majd visszatérsz.
*
Az élet egy parányi atomja, melyet a tudomány és a szárnyaló képzelet ereje hajt, letért az élet megszokott útjairól, és elindult valamerre a sima égbolton, behatolt a ragyogó fényű csillagok közé, hogy új világokat kutasson fel. Hét emberi szív dobog egy kozmikus dióhéjba zárva, – hét emberi szív áthatolhatatlan mikrokozmosza, az áthatolhatatlan világmindenségben. És mégis: szívük halk, alig észlelhető dobogása nyílegyenes úton előrevisz a megismerés felé.
Itt pedig, az emberiség szívében az emberi szívekből új, győzelmi dal fakad.
Ovidiu Surianu: - Hegy született
A Nagy-Páringon felépített különleges megfigyelőállomáson lázas izgalom uralkodott. Siető léptek zaját verték vissza a szűk folyosók s lépcsők, tolóajtók nyíltak-csukódtak szüntelenül, valaki hangos szóval rövid utasításokat adott, egy másik hang pedig – oly monotonul, mint egy automata – számokat és képleteket mondott be egy mikrofonba. A feszült várakozás izgalma különösen Cretut, a riportert ragadta magával. Hol ide, hol oda dugta be a fejét, nem kis bosszúságára a technikusoknak, akik éppen a készülékeiket ellenőrizték, meg a tudósoknak, akik a megfigyeléseikhez szükséges anyagokat készítették elő. Látni és tudni akart mindent, sorra kikukkantott az űrhajók kitekintőablakaira emlékeztető vastag, kerek üvegablakokon, majd felszaladt a lépcsőkön a megfigyelőállomást borító tökéletesen átlátszó szilikolitkupola alá, és csak itt jutott eszébe, hogy tulajdonképpen mi is a feladata.
Gyorsan előszedett a zsebéből egy nagy jegyzetfüzetet, melybe még alig-alig jegyzett be valamit.
Nyomban hozzá kell kezdenem a beszámolóm beolvasásához, és úgy elvesztettem a fejemet, mint vizsgája előtt a kisdiák! – korholta magát. – Próbáljuk meg összegezni a dolgokat: még két óra van hátra – gyors pillantást vetett karórájára –, a csoda vinné el, milyen rohamosan telik az idő... Már csak másfél óra választ el a nagy eseménytől. Szemtanúi leszünk egy olyan grandiózus megvalósításnak, amely mellett eltörpülnek a fáraók piramisai, Szemirámisz függőkertje, a Behring-szoros erőműve s mindaz, amit a világ eddig műszaki téren alkotott... Lehet, hogy nem a legszerencsésebb példákat választottam, de most már mindegy... Egy kisbolygót szakítunk ki a pályájából, lehozzuk a Földre, és úgy irányítjuk, hogy csökkentett sebességgel hazánk területének egy meghatározott helyére essék. Nem gyerekjáték az ilyesmi, ezt, gondolom, senki sem vonja kétségbe. S természetesen nem valamilyen haszontalan kőrengetegről van szó, hanem tizennégymilliárd tonna ásványról, melynek hatvan százaléka vas, tíz százaléka egyéb fém: cirkon, titán, króm, mangán, vanádium... – remélem, egyet sem felejtettem ki a fontosabbak közül... Másfél óra múlva... sőt: egy óra és húsz perc múlva ez a krőzusi kincs a hazánké lesz!
Hogy hogyan jutottunk el ide, azt, gondolom, mindenki tudja: Emil Drăgan mérnök, aki e percben itt áll két lépésnyire tőlem, a radarállomás előtt, néhány évvel ezelőtt bonyolult kísérletsorozatba kezdett, és e kísérletek során bizonyos nukleáris készülékek segítségével sikerült kimozdítania pályájukról néhány száz vagy néhány ezer tonna tömegű tűzgömböket és aszteroidákat, és más pályára kényszerítette őket. Később eljárását oly mértékben tökéletesítette, hogy ma képesek vagyunk e kozmikus testeket pontosan arra a pályára kényszeríteni, amelyikre akarjuk, hihetetlen pontossággal. Azt is megtehetjük, hogy a mi égitestünk pályáján száguldjanak, „utolérjék" a Földet, és így csökkentett sebességgel hulljanak le a felszínére, az előre megállapított helyen, teljes épségben, anélkül, hogy szénné égnének a Föld légiterében.
Amikor a módszer már kifogástalanul működött, elhatározták, hogy a Mara aszteroidát a zsilvölgyi szénmedence közelében hozzák le a Földre... A kisbolygó – melyet maga Drăgan mérnök fedezett fel és nevét a mérnök menyasszonyáról, Mara Costin-ról, az ismert költőnőről kapta – az Urdán túl ér majd földet, a Latorica felső folyásánál, a mai napon, pontosabban egy óra és... egy óra és tíz perc múlva...
... Itt vagyunk most az aszteroida lehullásának helyéhez legközelebb eső megfigyelőállomáson. A megfigyelőállomást kimondottan erre a célra építették, mechanikai, akusztikai és hőszigetelése tökéletes, a legnehezebb próbákat is kiállta. Körös-körül sok-sok kilométernyi távolságban nincs egyetlen élő ember sem...
A csengő élesen felberregett, a riporter kénytelen volt megszakítani monológját. Valamennyien elképedve ugrottak fel.
– Valaki van odakünn!
– Valami hibbant alak átszökhetett a kordonokon!...
– Vagy talán egy küldönc!...
Maga Emil Drăgan mérnök lépett oda a szárítószekrények csapóajtójára emlékeztető kerek ajtónyíláshoz. Az ajtónyitó szerkezetet nyomban működésbe hozták, és a kerek ajtónyílásban nem valamilyen vad élményekre vágyó hibbant alak, sem egy titkos üzenetet hozó küldönc, hanem egy hegymászóöltözetet viselő hajlékony leányalak jelent meg, kezében néhány szál mezei virággal. Emil Dráganban megfagyott a vér.
– Mara!...
A lány nagy, barna gyermekszemével nem tudta, mosolyogjon-e örömében, hogy viszontlátja szerelmesét, vagy lesütött szemmel fogadja-e a szidást.
– Engedélyem van – mondta ártatlanul, és rózsaszín ujjai között meglobogtatott egy papirost. Egy repülőgép hozott el idáig, tíz perccel ezelőtt ereszkedtem le ejtőernyővel. Meglepetést akartam szerezni...
– Szép kis meglepetés! Hát van neked fogalmad, hogy micsoda veszélyes hely ez? Egy óra múlva alig néhány lépésnyire innen egy hegy zuhan le az égből!...
Marát szemmel láthatóan nem félemlítette meg a várható esemény. Nagy, kíváncsi szemét körüljártatta a megfigyelőállomáson, és kedvteléssel nézegette a lekerekített, ellenállónak látszó falakat, a sokféle bonyolult készüléket, a feszült várakozást ezeknek az embereknek arcán, akik kisvártatva szemtanúi lesznek egy páratlan élménynek.
– Elismerem, Emil, hogy gondoskodtál mindenről, amit hasznosnak véltél: gépekről, szakemberekről, sőt egy újságíróról is... Mindenről, a tudós ember alaposságával, akit kizárólag csak az érdekel, ami megmérhető... De egy költőről megfeledkeztél, pedig arra is szükséged lehet...
A mérnöknek lassacskán felderült az arca, és végül már mosolyogni is tudott.
– Nincs időm, hogy veszekedjem veled, Mara, és ezért inkább igazat adok neked. A költőkkel valóban nagy igazságtalanság történt, hiszen nem voltak jelen sem amikor felfedezték a sarkokat, sem amikor az első lépéseket tették meg az űrben, sem amikor ember először tette lábát a Hold felszínére...
– Emil!
– Hagyjuk a tréfát. Gyere fel inkább a kupolába, és nézd meg az aszteroidát, amely a nevedet viseli...
Drăgan mérnök kézen fogta menyasszonyát, és kettesével ugorva fel a lépcsőkön, magával vitte a kupola alá.
Innen, az obszervatórium legmagasabb pontjáról messzire elláttak a hegyek meg a völgyek fölött. Derült volt az égbolt, odalenn a völgyek mélyén fenségesen hullámzottak az erdők, de Mara mégis csalódott arcot vágott: a kisbolygónak nem volt még se híre, se nyoma. A mérnök elfoglalta helyét a radar képernyője előtt.
– Most mindjárt bekerül a légkör felső rétegeibe – közölte kisvártatva.
– Milyen borzalmas lesz az összeütközés a Földdel!... Biztosan tudjátok, hova hull majd le? – suttogta Mara sápadt arccal.
– Mintegy két kilométernyi eltérés lehetséges jobbra vagy balra. Ha biztosan tudnám...
– Most már úgyis mindegy. Nem állíthatod meg és nem is irányíthatod másfelé – mondta Mara a villamos óra lapjára szegezve tekintetét. – Még huszonkilenc perc... – hangja remegett nehezen féken tartott izgalmától.
A mérnök, miközben szüntelen a radar képernyőjét meg az elektronikus számítógépet figyelte, néha gyorsan feljegyzett valamit.
– Hogy megállítsam? – mondta egy lélegzetvételnyi szünetben. – Soha eszembe sem jutott!... Sem az, hogy másfelé irányítsam... Hanem ha előre tudnók a lehullása pontos helyét, nagyon érdekes dolgokat figyelhetnénk meg... – Szinte bocsánatkérően nézett a fiatal költőnőre: – Tudod, még csak tapogatózunk ebben az új technikában. Ezután fogjuk csak alaposan megtanulni...
A lány szótlanul nézett ki a kupola átlátszó falán.
Az égbolt észrevétlenül tejfehérré vált; odalenn a völgyben a fák leveleit megborzongatta egy hirtelen támadt szellő. Marán is átborzongott valami. Körülötte mindenki lázasan dolgozott, mintha észre sem vették volna, hogy ő is ott van, magányosnak, feleslegesnek érezte magát. A félelem, a nyugtalanság bizonytalan érzése szinte észrevétlenül lopakodott be a szívébe.
– Mintha félni kezdenék – mondta, és közelebb húzódott Emil Drăganhoz. A férfi ránézett, és két tenyere közé kulcsolta a lány kezét.
– Ne félj! Itt biztonságban vagyunk – mosolygott rá bátorítóan.
A lány is megpróbált mosolyogni.
– Tudom, Emil. Az Arizona meteorita jóval kisebb volt, mint a miénk, mégis több bajt okozott... Te írtad így!
Szavai végtelen bizalomról tanúskodtak. Ahogy megérezte a férfi kezét, nyomban új erőre kapott, mint a mondabeli Anteusz, amikor megérintette a földet.
– Még huszonöt perc!...
Az égbolt szederjes lett; odalenn a völgyben az erdő úgy zúgott, mint amikor vihar közeledik; a hegyi legelők élénk zöld szőnyegére árnyék telepedett, pedig felhőtlen volt az ég. Mara kissé megnyugodott. Egy erős távcsővel a szemközti havasok oldalait nézegette.
– Nézd csak!... Két kis pont vált ki abból a borókarengetegből... Állatok lehetnek... Nagyvadak... Két medve. Emil! Medvék!... Nézz oda!
Drăgan mérnök oda irányította egy messzelátó hosszú csövét.
– Medvék, csakugyan. Az Urda felé kapaszkodnak... És a zergék is előbújtak az erdőből!... Ők is felfelé tartanak... Talán a Latorica völgyébe igyekeznek!...
A figyelmes szem világosan láthatta, hogy a vadak egész serege sietve igyekszik az Urda csúcsai felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy túljusson rajta. Emil Drăgan a Rusz hegyoldal felé fordította messzelátóját. Mormogott valamit maga elé, amit senki sem értett. Majd, miközben készülékének objektívjét ide-oda járatta, egyszer csak felpattant, és hirtelen támadt ötlettel a mikrofonnál termett.
– A Mara aszteroid tizennyolc perc múlva az Urda havas és a Rusz hegyoldal között hull majd le, a Lotru forrásának vidékén. Azt a pontot kell megfigyelni! – kiáltotta a mikrofonba. – Mara, téged a jó sors hozott ide! Futtában megcsókolta csodálkozó menyasszonya arcát, és már szaladt is le a földszintre, ahol – a kupolában ülök jól hallották – különböző utasításokat adott. Azon nyomban lázas mozgolódás támadt az egész megfigyelőállomáson; az emberek nagy igyekezettel siettek utasításának eleget tenni: a teleszkópok, filmezőgépek és tévékamerák objektívjei néhány másodperc múlva már mind a megadott hely felé fordultak.
– Még tizenöt perc – mondta Drăgan, miközben újra elfoglalta helyét. Valamennyiük szíve hevesebben dobogott, az izgalom a legbátrabbnak is kiült az arcára.
Most már ibolyaszínűvé sötétedett az ég, és a hegygerincek felett erős szél süvített. A szilikolit-kupola alatt elhallgatott mindenki. Csak Nicolae Cretu hangját verték vissza a falak, a hegycsúcsokat elborító szederjes fényben a levegő úgy vibrált, mintha átvette volna az erdők zsongását, az égbolt színe szüntelenül változott a vörös felé, és ki tudja, honnan, vöröses szegélyű fehér felhőtömegek jelentek meg. Iszonyatos villámcsapás hasított a levegőbe, és a hegyek hosszasan visszaverték a villámot követő mennydörgés visszhangját.
A mikrofon előtt Nicolae Crefu az izgalomtól remegő hangon számolt be az eseményről:
– Már csak néhány perc választ el attól a pillanattól, amikor a Mara kisbolygó talajt ér, itt a mi közvetlen közelünkben, sokkal közelebb hozzánk, mint ahogy azt két órával ezelőtt hittük volna... Látszani még egyelőre nem látszik, mert a hirtelen összegyűlt felhők eltakarják, de érezzük a jelenlétét. Óriási légtömeget kerget maga előtt, másodpercenként háromszáz méteres sebességgel, ez magyarázza meg azokat a légköri jelenségeket, melyeknek tanúi vagyunk...
A feszültség pillanatról pillanatra növekedett, mintha valamilyen fenyegető áradat úszott volna a levegőben; a megmerevedett arcok egyre gyakrabban fordultak a képernyők felé, melyek a kisbolygó helyzetét és útját mutatták. Odakünn egyre sűrűbben villámlott, és a hegygerinceken kékes fény villózott, mint földrengések idején. Mennydörgésszerű zaj hallatszott, s mind hosszabbra nyúlt, mind erősödött, míg csak bele nem rezegtek a havasok.
– Az aszteroida!
A zeniten a felhők úgy száguldottak az Urda oldalai felé, mintha lángostorral kergették volna őket; az eget fehér ködpára borította el, a villámok sistergő lángfolyókká váltak. A ködhomályon át mintha egy roppant árnyék vágott volna magának utat ezernyi ágyú dörgése közepette; a pokoli zaj még ide, a tökéletesen elszigetelt obszervatóriumba is behatolt. Azután, a következő pillanatban, egy hallatlan erős lökés szerteszét dobálta az embereket, és olyan erővel rázta meg a Mindra csúcsát, hogy mindnyájuknak elszorult a rémülettől a szíve. Úgy érezték, most omlik össze az egész megfigyelőállomás. Több felől sziklalavina indult meg, és sziklaóriások röpültek fel a magasba. Hihetetlen magasságban gyökerestől kitépett fekete fatörzsek úsztak a levegőben lángba borulva, mint valami álombeli rémképek, s köveket, földet hajigáltak szerteszét; iszonyatos, tüzes füstfelhő emelkedett fel szokatlan gyorsasággal a völgyekből, és mindent elsötétített maga körül. A megfigyelőállomás kupolája alól meg az első emeletről rémült kiáltások özöne áradt, mialatt a havas még mindig fenyegetően remegett. Mintha mindenki elvesztette volna a fejét – egyedül Emil Drăgan nem. A mérnök odarohant Marához, aki félájultan hevert a lökés hevességétől és a rémülettől, s a karjaiba kapta.
– Mara, Mara drágám! Kész vagyunk, túl vagyunk rajta – kiáltotta lélekszakadva, és csókjaival próbálta magához téríteni.
Néhány perc telt el, amíg valamennyien magukhoz tértek. Hatalmas por, pára és füstfelhők emelkedtek még mindig a magasba, de a Mindra csúcsánál a szél már szétszaggatta a felhőket, és lassacskán ismét kivilágosodott. Izgalomtól és meghatottságtól remegő arccal Emil Drăgan kifelé mutatott:
– Nézzétek!... Hogy született!...
A ködhomályból, onnan, ahol néhány perccel ezelőtt még egy mély völgykatlant strázsáltak a hegyek, vöröses, szakadékos hegycsúcs bontakozott ki.
– Hazánk vasérctermelése az eljövő két évszázadban... – tette még hozzá a mérnök, miközben a többiek szótlanul és borzongó háttal nézték, hogy bontakozik ki lépésről lépésre a hegy a felhőrengetegből. Néhányan a készülékeikhez siettek, és ellenőrizték, hogyan regisztrálták az aszteroid lehullását. Csodálatosan jó fényképek készültek, valamennyien zajosan ünnepelték az akció teljes sikerét.
– Csak egy szóra, Emil – harsogta túl Nicolae Cretu a nagy lármát. – Nagyszerűek a megfigyeléseitek, mert a készülékek éppen oda voltak irányítva, ahova kellett. De honnan tudtad, hogy az aszteroida az Urdán innen fog lehullani?
A mérnök mosolygott. Most első ízben mosolyodott el, amióta nagy tervei ragyogó megvalósulását látta:
– Mara mindig azt állítja – mondta –, hogy a költők különleges tulajdonságaik segítségével éppen azokat a tüneményeket figyelik meg, melyek nekünk, tudósoknak elkerülik a figyelmünket. Nos, a költőkön kívül más lények is fel vannak ruházva az éleslátás bizonyos fajtájával. Azt mondják, az egerek elmenekülnek a hajóról, mielőtt elsüllyed, a kígyók és más állatok előre megérzik a földrengéseket. Amikor láttam, hogyan menekülnek a vadak a Latorica völgye felé, rögtön tudtam, hogy veszélyt szimatolva elhagyják a készülő kataklizma helyét, és védett vidékre menekülnek. Örvendek, hogy nem csalódtam, az érdem azonban a Maráé: ő vette észre először, hogy a medvék menekülnek. És most gyerünk dolgozni... Nézzük meg közelebbről, milyen zsákmányt ejtettünk az égből...