Előszó

Történetek, amelyeket mindannyian ismerünk, még ha nem is emlékezünk rájuk tisztán. Tudjuk, egy mesében mi következik, ha a szegénylegény útnak indul, és mi történik, ha sárkányra lel. Bár nem biztos, hogy képesek vagyunk megjósolni, miként alakul a cselekmény, mégis, ha a bemutatott események és szereplők beleillenek a gyermekkorunkból magunkkal hozott mintázatba, helyesnek érezzük őket. A mesék formái, szabályai, fordulatai és motívumai kultúrkincsünk részei, belénk ágyazódott tanítások, igazságok.

A „Hetvenhét" novellapályázat írói ilyen, régi mintázatokból felépülő fabulákat dolgoztak fel felnőtt meseként, régi-új tanulságokat, történeteket alkotva a mindannyiunk számára ismerős elemekből. Királyfiak, akik nem hercegek ugyan, mégis modern hősök; boszorkányok. akik többek puszta ellenfélnél; harcok, amelyeket hol a valóságban, hol az elme, avagy a szív pástján vív meg az ember.

A kötet a novellapályázat hét díjnyertes írását, és hét ráadást: kortárs magyar írók mesefeldolgozásait tartalmazza. Az alkotók a képzelet és a spekulatív irodalom eszközeivel varrtak új, felnőtt köntöst az ősi meséknek. A régi történetszálakat saját ötletekkel fonták össze, így hozták létre ezt a kötetet, amely - reményeink szerint - egyszerre lesz ismerős és ismeretlen. Mert mesélni így is lehet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a díjnyertes7

 

 

Körmendi Ágnes: Aranyalmák

Csomót kötöttem a szélre, és beakasztottam a kőrisfa ágai közé. Jól jöhet még, ha legközelebb erre járok. Kibogoztam a hajamból pár száraz levelet, madártollat, és a lábamat lógázva néztem az alkonyi fényben fürdő tájat. Semmi sem változott, mióta legutóbb erre jártam. A hegyeken még mindig málnaszínűen csillogott a hó - Bíbor persze kijavított volna, hogy mint a frissen ontott vér. de akkor inkább éhes voltam, úgyhogy Ilona nénénk málnamártása jutott eszembe. És különben is, Bíbor az alvilágot járta. Kíváncsi voltam, miféle vérszomjas hasonlatok jutottak eszébe, mikor elkapta az a falka tündér almalopás közben, és darabokra tépték. Alighanem találóak.

Az erdő feketéjéből kicsillant a királyi palota teteje, lassan útra készülődtem. Morogtam egy sort, hogy aztán remélem, ez a kis Zsálya megéri a vesződést - némelyik királykisasszony olyan kiállhatatlan volt. hogy inkább tölgyfává változtattam, csak szabaduljak már tőle, de az öreg Morgó megkért, hogy légi barátságunkra tekintettel kíméljem a lányát. Régi barátságunkra tekintettel! Kevés király tudta csak megbocsátani, hogy olyan kegyetlenül megkínoztam, mikor feleségért és koronáért indult - no persze Morgó sem arany bölcsőbe született, tudta, hogy mindenért meg kell küzdeni.

Nekirugaszkodtam, leszökkentem a kőris alatt tekergőző patakba. Fütyörészve vágtam át a fák között, az erdő lágyan borult fölém, az alkonyi fény épp csak átszűrődött a lombokon. Nem félteni, hogy rám sötétedik, amúgy is vacsora után akartam a kastélyhoz érni. Semmi kedvem nem volt Narancsvirág királynéval vesződni - Morgó felesége olyan házsártos volt, hogy annak idején nem három, de kilenc évig állhatott nádszállá változtatva, mire valaki átvágta magát a rejtekéig. Ármányt, vén boszorkányt halmoztam a megmentői elé; reméltem, hogy akinek még ez sem veszi el a kedvét, elég erős lesz, hogy királyasszony makacsságával is megküzdjön. Tévedtem. Narancsvirág igazi házisárkánnyá érett, márpedig az olyan szörnyeteg, hogy még a tündérfajzatok urai, a tengerik sem bírnak vele.

A falak tövében bucskáztam egyet, madárrá változtam, és berepültem a palotába. A király a térképszobában volt, gondterhelten hajolt a hatalmas asztal fölé. Udvariasan csiviteltem hármat, és megvártam, míg felnéz. Fáradtan elmosolyodott.

- Isten hozott tengeri!

Pördültem egyet, ismét ember voltam.

- A lányodért jöttem, jó király!

Morgó nagyot sóhajtott

- Az asszony hírét vette, hogy el akarod vinni sásnak, nádnak; bezárta egy szekrénybe!

- Szekrénybe? - meredtem rá. - No, ez aztán furcsa!

- Nálam van a kulcsa - vigyorodott el Morgó. - Azt mondta, ha oda merem neked adni, visszamegy az apjához... Nagy a kísértés! - hintáztatta meg az övén a vaskos kulcscsomót. - No persze mondtam, hogy nem kell neked kulcs vagy ács, hogy szétbonts egy szekrényt de ismered te is... Szegény Zsálya alighanem a megmentőjének tart, ha kiszeded abból a sötét lyukból, nem az elrablójának!

Felvontam a szemöldökömet. Szekrényt bontani? Volt, ahol az egész sereget kirendelték ellenem, másutt száz mocskos kolduslány közül kellett kiválasztanom az elrabolandó királykisasszonyt, annyira nem akarták adni a szülei, de szekrényt még sosem bontottam.

- Van már jelölted? - kérdezte Morgó. Szokatlan kérdés volt, de már az ritkaságszámba ment, hogy megértette, miért teszik próbára a királyokat, királynékat a tengerik. A mi dolgunk arra vigyázni, hogy a hatalom ne juthasson méltatlan kezekbe.

- Aranyrózsa királyné fia házasulandó korban van - bólogattam - alant, a dinnyeföldön láttam egy ígéretes kiskondást, és igazságosztó juhász is mindig bőven akad!

- Jobb lenne tán a királyfi - csóválta a fejét Morgó - Narancsvirág legalább a modorába nem kötne bele! Néha még most is rám szól, ha kitörlöm a tányért a kenyérhajjal! Meg aztán Aranyrózsa derék teremtés, a fia is csak remek kölyök lehet...

Kétkedve ingattam a fejem. Aranyrózsa sokat változott, mióta megözvegyült, és szinte megfojtotta szeretetével egy szem gyermekét. Márpedig ekkora ragaszkodás senkinek nem vált még a hasznára.

- Azért bölcsebb lenne reggelig várnod - figyelmeztetett a király - a feleségem egész éjszaka a szekrény előtt őrködik! Nem bánnám ugyan, ha pár hónapra macskává változtatnád, de te még a nyávogását is megértenéd, és amiket mondana...! Meg aztán csudálatos almapálinkát főztünk az ősszel...

Ennyi jóindulat előtt meg kellett hajolnom. Morgó mindig is ígéretes kölyök volt. de sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen jó barátom lesz.

Békés reggel virradt a várra, a lanyha szellő épp csak meglibbentette a zászlókat, a nap diadalmasan ragyogott. Kacsák totyogtak át a várudvaron, büszkén vezették pelyhes fókáikat.

Mintha csak a semmiből csapott volna le a vihar. Elsötétedett még az ég is, öklömnyi jégdarabok zúdultak a tornyokra. A vihar közepén, sötét köpenyben, kibontott hajjal táncoltam, arany fonalaim úgy terültek szét a szélben, mint a villámok szalagjai. Szilajul dobbantgattam a lábammal, és élveztem, ahogy a fejemre zúdul a borzongatóan hideg eső.

Szeretek vihart idézni, szó se róla. de hogy ez az égiháború még a többinél is feketébb volt, arról bizony Morgó király pálinkája tehetett. Nehéz leitatni egy tengerit, magam sem emlékszem rá, mikor esett meg velem utoljára, hogy a halandók könnyű itókáitól így berúgjak... De bárhogy is, ez az itala földre teremtett. Irgalmatlanul fájt a fejem.

Mikor már mindenki a sarokban kucorgott, és azt hitték rögvest a fejükre szakad a mennyezet, felnyúltam a felhők közé, és nőni kezdtem. Pikkelyeket, tajtékszürke, csapzott loboncot eresztettem, a szemem aranysárgán forgott zöldes üregében. Hatalmasat ordítottam: a viharnak egyből vége szakadt, de a nap»t továbbra is vastag felhők takartak, és metszőn fújt az északi szél.

- Morgó király, Morgó király, a lányodért jöttem!

Morgó sápadtan, de délcegen lépett ki a széles erkélyre. Láttam rajta, hogy valóban megijedt. Sosem látott még sárkányt, márpedig ez a tengerik legrémisztőbb arca. Szó se róla. azért a keze sem remegett, és hogy enyhén tántorgott, azt is a pálinkának tudtam be.

- Nem adom, te ocsmány szörnyeteg!

Adod, nem adod, én viszem! Látványosan beleszimatoltam a levegőbe, és sárgás karmaimmal a nők lakrésze felé böktem. - Előlem aztán el nem rejtheted!

Egy kurta lendülés, és már a párkányon álltam, letéptem a faragott, rózsafa ablaktáblát, ós beugrottam a szobába. Azonnal megláttam a szekrényt Aranyozott, kecses asztalosmunka: nem lehetett benne sok hely a királykisasszonynak. Lepattintottam a vaspántokat, és kitártam a csupa arany ajtót. Hallottam, hogy a lépcsőn már rikoltozva száguld fel Narancsvirág, sietnem kellett. A királylány pislogva nézett körbe, még ez a szürkés derengés is bántotta a szemét a szekrény sötétje után. Alaposan végigmért, aztán felnevetett.

- Nem épp úgy nézel ki, mint egy hős lovag - ugrott azért a nyakamba -, de ha kiviszel innen, hű feleséged leszek!

- Inkább kapaszkodj - morogtam; még hogy az én feleségem! - Messzire repülünk!

Narancsvirág ekkor zúdult be az ajtón. Átkozott volna már, de csak ránéztem és felemeltem az ujjamat. Megint volt fölötte hatalmam, és elég volt egy kurta intés, hogy benne szakadjon a hang. Onnan kezdve nem is tudott másképp megszólalni, csak kedvesen. Reméltem, hogy idővel a királyné szíve is hozzászokik a torkára kényszerített varázshoz. Akkor azonban csak intettem egyet, felléptem az ablakpárkányra, és kiröppentem a fenn kavargó szürkeségbe.

 

*

 

Zsálya illatos volt, mint a mezők virága, friss és üde, és bizakodva kapaszkodott belém a hosszú repülés során. Nem sírt, nem kapálódzott, mint a legtöbb elrabolt királykisasszony. Mikor felértünk a hatalmas kőrisfa ágai közt emelkedő várba, és letettem az aranyozott kapu előtt, hitetlenkedve nézett körbe. Megpördült, lekukucskált a hintónyi levelek között, végigfutott a széles ágon zöldellő mohaszőnyegen, és csak nevetett.

- Csuda egy helyre hoztál!

- A bátyám kastélya. - Vesződtem is egy ideig, mire megállásra kényszerítettem a pörgő-forgó csodavárat; az enyémet elnyerte egy öreg kobold. No persze csalt, a koboldok mindig csalnak. Én pedig ráhagytam, sokkal nagyobb szükségem volt a föld mélyén termő aranyágra, mint az apró lakótornyocskára. Nem akartam, hogy a szép Pacsirta kisasszony örökké magányosan kóboroljon, csak mert a kedvese engedett a tengerik csábításának, és elaludt egy tündérerdőben. - Fáradj be!

A palota csengve-bongva állt meg, a széles kapu feltárult, és hajladozó tündérlányok libbentek elénk. Bíbor hajlamos volt túlzásba vinni a fényűzést. Mondtam neki nemegyszer, hogy ha így elkapatja a rá bízott lányokat, egész életükben utána sóhajtoznak, ahelyett hogy a férjükkel törődnének. Persze csak nevetett és megveregette a zsebében dudorodó aranyalmákat.

- Elég egy ilyet adnom a férjüknek, hogy etessék meg az asszonnyal, és másra többé gondolni sem tudnak - kacagta.

- És mikor Hajnalfény királylány a lovával osztotta meg az aranyalmát? - vetettem ellene. Bíbor úgy nevetett, hogy lebucskázott az ágról. Gyanítottam, hogy az sem volt véletlen baleset; Hajnal fény mellett még Narancsvirág is kezes báránynak tűnt. És Bíbor sosem érte be pár év békanyállal, ha nyakas királykisasszonyokat leckéztethetett meg.

- Kellemetlen eset volt - bólogatott -, különösen, hogy annyi gúnydal született belőle... De végül csak megoldottam, nem?

Aranyalmák, aranyalmák, járt az eszemben, miközben a tündérlányok beterelgették az álmélkodó Zsályát a kastélyba. Megcsóváltam a fejem. Gyakran megesett, hogy nem fordult egymás felé a fiatalok szíve; ez a kislány sem úgy nézett ki, mint aki csak azt várja, hogy jöjjön már egy férfi, akibe végre beleszerethet... Elkelhet pár aranyalma. Persze azzal is tisztában voltam, hogy a kamrában már egy sincsen; Bíbort akkor tépték szét a tündérek, mikor Ilona királyasszony kertjébe ment almát lopni.

 

*

 

Zsálya megfürödve, új ruhában, a tündérkisasszonyok aranyos-ezüstös díszeivel hajában ült a pamlagon. Szép volt amúgy is, de akkor még szebb: egy pillanatra magam is elismerően bólintottam, aztán koppintottam kettőt az ajtófélfán, és beléptem. Felnézett és elmosolyodott.

- Így, emberformán, egészen csinos legénynek tartanálak - nevette -, sejtettem, hogy te sem járkálsz egész idő alatt sárkányalakban! Nem férnél el ebben a kecses palotában!

Zavartan hümmögtem; eddig még egy királykisasszony sem telte szóvá, hogy aligha férnénk be a várainkba pikkelyes-szárnyas rémalakban. Nem hiszem, hogy túl ostobák voltak, hogy észrevegyék - inkább csak nem merték felhozni a dolgot. A legtöbb királylány akkor is kellően megilletődött a hosszas repülés és a szörnyű varázslatok után, ha a szülei felkészítették rá, hogy egy nap mindenféle csúfságok fogják elragadni.

Leültem Zsálya mellé a pamlagra, és hosszan a szemébe néztem. Állta a tekintetem. Ritkaság, de Morgó lányától aligha vártam kevesebbet. És Narancsvirágnál sem a bátorság hibádzott, hanem a józan alázat.

- Örülök, hogy nem félsz, de ne vedd tréfára a dolgot! A bátorság erény, az ostobaság viszont nem az. Komoly próbák várnak rád is, a kérőidre is, és nem szeretném, ha azért buknátok el, mert vakmerőségedben azt hiszed, dacolhatsz a tengerik hatalmával!

Elpirult, és lesütötte a szemét. Nem volt ostoba. Találkoztam már olyan királylánnyal, aki valamiért a fejébe vette, hogy csak azért ragadtuk el, hogy megtartsuk magunknak, és esze ágában sem volt visszatérni a halandók közé. örültem, hogy Zsálya nem tartozik közéjük. Sok szenvedés várt volna rá, kegyetlen leckék sora, és utána sem biztos, hogy visszaengedjük a felső világba.

- És mi van, ha egy királykisasszony szíve már nem szabad, mire a kérője megérkezik? - Az ujjára tekert selyemfonállal játszott, nem nézett fel, de úgy zavarba jött, hogy a tarkója is vörösen fénylet.

- Ha ő is szeret, elindul, hogy megkeressen! Es ha igaz a szerelmetek, a segítségeddel könnyen győzedelmeskedhet! Talán van, aki már elnyerte a szíved?

- Ugyan... Csak úgy kérdeztem. Mert mi van, ha nem tudom megszeretni azt, aki végül megment?

Felnevettem. Szinte már örültem, hogy ilyen könnyű kérdést kapok.

- Cseppet se félj, aki idáig eljut, az egyaránt méltó lesz kezedre és szívedre! Hidd el, szeretni fogod!

- És honnan fogja tudni, hogy...?

- Itt raboskodsz? - fejeztem be a kérdést nevetve. - Már el is indult! - Szeretem az álomvarázst: könnyű, édes, és jobban bánok vele, mint bármelyik más tündér vagy tengeri. Zsálya halkan felsóhajtott a hír hallatán, és lassan felcsillant a szeme. Kieresztett bennem a feszültség. Ha egy lány ilyen lelkesen várja a kérőjét, hamar egymásra találnak. - Ne félj. Zsálya, ha a szívedre hallgatsz, a legnehezebb próbatétel is kicsinység lesz!

 

*

 

Másnap reggel sokáig aludtam mintha az elmúlt hetek fáradtsága egyszerre tört volna rám. Pár napja még Pacsirtát terelgettem arany tengelice képében, hogy megtalálja végre az erdőben alvó lovagot, aztán már mentem is Zsályáért, és ott volt az a csúfosan át ivott éjszaka Morgóval... Rég nem volt időm henyélni. Délre járt már, mire felébredtem, és még akkor is heverésztem egy keveset Bíbor hatalmas, pihe-puha ágyán. Egy idő után azért eluntam a tétlenséget, és felpattantam, de mikor az ajtóhoz értem, mintha fejbe vágtak volna. Megtántorodtam, két kézzel kapaszkodtam a semmibe, és értetlenül néztem a küszöbeié szögezett vaskos aranyszálakat. A fejemhez kaptam. Ott, igen, az egyik vékony kis fonatot tőből lenyeste valaki... ököllel a falra vágtam. Zsálya már ott is termett a folyosón, édesen mosolygott.

- Azt a fészkes... - szemrehányóan néztem rá- - Miért csináltad?

- Az úton még nem állíthattál neki csapdát - ragyogta -, és ha nem léphetsz ki a szobából, idebenn sem kísértheted meg! Ha megérkezett, rád zárom majd az ajtót... Nem tetszik, hogy minket, királylányokat mindig tehetetlen bábként kezeltek! Miért csak egy herceg győzhetne le egy tengerit? Miért ne küzdhetnénk le mi is az akadályokat?

- Nektek nem a bátorságotokat és a kitartásotokat kell próbára tennünk - motyogtam - nem ti vezetitek majd háborúba a népeteket! Es különben is... Hány olyan történetet kísértem végig, ahol a lány harca volt a keservesebb? - Elegendő volt csak szegény kis Pacsirtára gondolnom, amint a koboldok erdeiében bolyong, vagy a forrás tündérével egyezkedik... - Es mikor szándékozol megölni? - kérdeztem aztán epésen. - Az is a próba része!

Mérges voltam, hogyne lettem volna mérges! Megyek én még Morgó várába, mormoltam, és nemcsak visszavarázsolom a feleségét olyannak, amilyen volt, de elárulom neki, hogy a férje kérésére bájoltam el! Már emlékeztem rá, miről faggatott a vén gazember, miközben azt az átkozott pálinkát nyakaltuk; ha nem itat le. Zsálya sosem tudja meg, hogyan kell bezárnia a tulajdon házamba! Nem ez volt az első eset, minden tengerit ejtettek már így fogságba - de általában a lányok maguk csalták ki a titkot, és kellemesebb körülmények között árultuk el gyengeségünket.

Zsálya először elsápadt, aztán elvörösödött. Mintha csak értette volna, mire gondolok.

- Azt majd rábízom a kérőmre - vetette oda, és sértetten elviharzott.

 

*

 

Este tért csak vissza, maga hozta fel a vacsorámat.

- Bocsáss meg, tengeri, hogy bebörtönöztelek - nézett fám bűntudatosan -, nem tehettem mást!

Nagyot sóhajtottam.

- Nincs mit megbocsátanom. Nehéz a próba, és igazad van, nem csak a királyfiaknak kell kiállniuk... Könnyebb lett volna a dolgom, ha nem zársz be, de most már így esett... Köszönöm, hogy legalább nem hagysz magamra rabságomban!

Elmosolyodott, és mintha a nap ragyogott volna fel. Halandónak nem is volna szabad így fénylenie, gondoltam, aztán visszamosolyogtam rá. Nagy néha nekünk is ¡ár egy kis édesség.

Almatortát sütött, maga szedte a tányéromra, és nézte, hogy eszem. Mindig is gyengém volt az almatorta, a tetejére kérgesedett méz, mellette a finom, tejszínes krém... Nem csoda, hogy kimelegedtem a végére. Hátradőltem, elégedetten sóhajtottam egyet, és Zsályára néztem. Milyen szép, milyen kedves...

Rögtön tudtam, mi történt.

- Honnan szedted ezt az almát?

- A kamrában találtam, egy láda mögé esve, mind a hármat!

- Hármat?

- Hármat hát! Szép, aranyszín almák voltak...

- A nemjóját!

- De...

- Nem hétköznapi alma volt az - nevettem kétségbeesetten tündéralma, a szerelem almája! Akivel megeteted. holtáiglan szeret! A tengeriknek hármat kell belőle enniük, hogy szerelembe essenek, és hogy épp három volt a kamrában... Balszerencse!

- Nem tudtam...!

- Honnan is tudtad volna?

- Akkor most - elpirult, elsápadt, aztán kacagni kezdett -, akkor te...

- Holtomiglan - hajoltam meg felé ültömben, aztán megcsóváltam a fejem. Holtomiglan. Vagy amíg rá nem jövök, hogyan törjem meg a varázslatot. - De attól még teljesítem a kötelességemet, és nem nyugszom, amíg nem találok neked megfelelő férjet!

 

*

 

Reggelente mindig meglátogatott, néha délután is beült a szobámba hímezgetni egy keveset, és gyakran együtt vacsoráztunk. Kéve lassan érkezett; hosszú volt az út Aranyrózsa birodalmából a kőrisfa ágai közt megbúvó kastélyig, és még azt is ki kellett ókumlálnia, hogy vasbakancsot készíttessen. Néha már a körmömet rágtam tehetetlenségemben. Nem voltam ott, hogy segítsek neki, azt sem tudtam, merre járhat, csak azt éreztem egyre biztosabban, hogy egymagában sosem ér ide. Még csak tanácsadó tündérálmot sem küldhettem rá, minden varázserőm be volt zárva abba az egy szobába; be volt zárva, a tulajdon hajfürtömmel! Néha már a küszöböt rugdaltam dühömben.

Három hónap után aztán érezni kezdtem, hogy közeleg. Mintha Zsálya is észrevett volna valamit, mert egyre izgatottabb lett. Minduntalan megszúrta az ujját hímzés közben, belezavarodott a kérdéseibe, és nem volt már türelme ahhoz sem, hogy óvatosan, édesen próbálja meg kicsalni, mit tervezek. Az is megesett, hogy hirtelen elsírta magát, és kiszaladt a szobából - olyankor elképedve néztem utána, aztán vidáman dudorászni kezdtem.

Türelmetlenül várja. Helyes. Ó boldog lesz... Én pedig szabad.

Mikor aztán Kéve megérkezett, nagy volt a kacagás, csak úgy zengett-bongott a kastély. A tündérlányok fel-alá suhantak, asztalt, ágyat terítettek, ékköveket szórtak a királylányra. Zsálya úgy röppent le a lépcsőn, mint valami mennyei látomás, de a poros, fáradt vándor szinte rá sem hederített.

- Víz? - tétován körbepislogott, aztán leült a lépcsőre. - Irgalmatlan magasan laksz; úrnőm!

Zsálya mintha kicsit megorrolt volna rá, hogy udvarlás helyett szemrehányással kezdi, de az egyik tündérkisasszony már ott is állt előtte, a kezében kristályserleg. Elvigyorodtam- Bíbor lánykái tudták a dolgukat: arany szín bort az aranyhajú hercegnek! Zsálya türelmetlenül kikapta a lány kezéből a poharat, és úgy lökte oda Kévének, hogy végigloccsant a karján a mézédes ital.

- Mintha önszántamból költöztem volna ide! - szegte fel a fejét, de hamar észre kellett vennie, hogy Kéve már megint nem rá figyel. A palotát bámulta akkorára tátott szájjal, mintha be akarta volna kapni.

- Arany ablakpárkányok! - motyogta.

- Egy gaz sárkány palotáját dicséred, hercegem - toppantott egyet Zsálya egy gaz sárkányét, aki orvul elrabolt!

Kéve megrázta a fejét.

- Mi? Sárkány? De nincs itthon, ugye?

Zsálya elégedetlenül nézett le rá.

- Félsz a sárkányoktól?

A fiú szótlanul ingatta a fejét, és közben elszunyókált pár pillanatra.

- Félni? Nem. Azt nem. Csak épp ilyen fáradtan nem lenne kedvem kiállni ellene! - Nagy nehezen feltápászkodott, és félresodorta Zsályát az útból. - Most pedig, ha megbocsátasz... Megyek, és kerítek egy zugot, ahol kialhatom magam!

 

*

 

Kéve csak harmadnap jutott el odáig, hogy átkutassa a palotái. Unatkoztam, délig az ágyban hevertem, és megpróbáltam megfejteni a mennyezeten húzódó, fényes vonalak rendszerét. Bíbor szerint három titkos rigmus volt oda felmázolva, de egyelőre még csak odáig jutottam, hogy „vedd két éjtündér és egy tengeri haja szálát egybe fonva".

Kéve kopogtatás nélkül nyitott be, de félénken, óvatosan. mint aki tudja, hogy rosszban sántikál. Hasra fordultam, és felkönyököltem.

- Elnézést - hebegte, és már ki is hátrált volna, mikor eljutott a tudatáig, hogy mit lát. Meztelen férfit egy hajadon palotájában. Összevonta a szemöldökét. - Hát te meg ki vagy? - förmedt rám.

- A szép boszorka előző szeretője. - A sárkányoknak nem kötelező igazat mondaniuk. - Megunt, és bezárt ide!

Kéve egy pillanatig csak állt a küszöbön, a hallottakat mérlegelte, aztán beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Boszorka? - kérdezte halkan.

- Az hát! Elhitted, hogy egy sárkány rabja? De akkor hol az a sárkány? Es ha nincs itt - márpedig nincs, csak feltűnt volna, ha egy akkora dög kóricál a folyosón -, akkor miért nem megy haza a szép kisasszony?

- Nem olyan egyszerű fel-le mászkálni ezen az égig érő fán! - csóválta meg a fejét Kéve. - Azt mondod, boszorka? Az egyszer biztos, hogy lobbanékony teremtés...

Elmosolyodtam. És te még nem is ismerted az anyját, mondtam volna.

- De ha boszorka, talán segíthet nekem - morfondírozott. Hirtelen a szemembe nézett; megdöbbentem, milyen elszántan csillog a tekintete. - Az élet almájáért indultam cl, édesanyámnak vinném!

- A fa csúcsán terem - vetettem oda közömbösen; Aranyrózsának nem kellett semmiféle alma, csak az álomvarázs sugallta, hogy azt kérjen a fiától.

- Elvásott az utolsó vasbakancsom is - sóhajtotta Kéve márpedig anélkül nem mehetek tovább! Ha boszorka, lehet repülő seprűje, táltos paripája, valami titkos varázsszere!

- És megosztaná veled, hogy utána elhagyd?

- Ha megígérem neki, hogy cserébe királynővé teszem... Talán... - kétségbeesetten megrázta a fejét.

- Talán én is segíthetek - mondtam némi hallgatás után. - Ilona királyasszony tündérei közül való vagyok; ha segítesz kiszabadulnom, felviszlek a fa csúcsára!

Kéve szemében felcsillant a reménység.

- És hogyan szabadíthatnálak ki téged?

- A küszöb elé arany hajszálakat húzott, a tulajdon hajam szálát! Ha azt onnan felszeded...

- Akár most azonnal!

Türelemre intettem; kellett még egy kis idő, hogy összeismerkedjenek.

- Majd újhold éjszakáján! Akkor van a legsötétebb, és a boszorkák hatalma is akkor a leggyengébb... Most pedig menj, nehogy meglássa, hogy nálam jártál!

Kéve elgondolkozva biccentett, és kioldalgott. Visszadőltem a párnák közé. és tovább néztem a mennyezetet. Mire lehet jó két éjtündér és egy tengeri hajszála? Elgondolkozva csavargattam az ujjam között egy vékony kis hajfonatot.

 

*

 

Nem sokkal múlhatott éjfél, aludt az egész világ, én is csak a hatalmas döndülésre ébredtem. Holdfény árasztotta el a szobát, a szétrúgott ablaktáblák még lengedeztek.

A hatalmas, ezüstfényű ló a hamut szaglászta a kandallóban. Ahol parazsat talált, sietve felnyalta.

- Holdas! - ugrottam ki az ágyból, és átöleltem a táltos paripa ragyogó fejét. - Ha tudtam volna, hogy jössz, tölgyfából rakatok tüzet!

- Ez a kis almaparázs is kellemes - csettintett Holdas, és az ínyét kivillantva nevetett. - Azt hitted, elfeledkeztünk rólad? Napos nem mert jönni, túl nagy fényt vetne, de Csillag odakinn őrködik a kertben! Aggódtunk érted, hogy így eltűntél, aztán láttuk, hogy miféle csapdába csaltak! Kiszabadítani ugyan nem tudunk, az ablakot is jól körbeszögelték a hajaddal, de ha másképp segíthetünk...

- Még az is megeshet! - kacagtam örömömben. Vas anyó táltos unokái büszkék voltak, féktelenek; senkit sem szolgáltak, és csak keveseknek segítettek, azoknak sem ingyen. Meglepett, hogy maguktól a keresésemre indultak. - Van itt egy királyfi, fel-alá akar nyargalászni az égig érő fán, lovat kellene kerítenie magának...

Holdas rábólintott.

- És nekem is kellene egy hátas! Azt hiszem, kergetőzünk majd egy keveset a kölyökkel, hogy megbecsülje magát meg az asszonyát. Nem ártana, ha nem gyalogszerrel kellene menekülnie!

 

*

 

Újhold éjszakáján nem aludtam, az ajtó előtt ültem, vártam, mikor jön Kéve, hogy felszedje a vaskos, arany hajszálakat. Még éjfél sem lehetett, mikor kaparászást hallottam a folyosón, aztán halk suttogás ütötte meg a fülemet.

- Szabad vagy!

Kiperdültem a folyosóra, nevettem. Kéve kérdően nézett föl rám.

- És amit ígértél?

- Gyere ki a csillagok alá. hercegem, megkapod! - Megrészegített a szabadság, csak úgy siklottam a márványpadlón. Zsálya szaladt ki a szobájából vékony, éjszakai köntösben, és riadtan nézett fel rám, de félrelöktem. Éreztem, hogy a hajam egyre kócosabb, kezem-lábam vastagabb: mire kiértem a lépcsősor tetejére, már sárkány voltam - ha lehet, még a legutóbbinál is rettenetesebb.

- Gyere csak, herceg, hadd teljesítsem, amit ígértem! - ordítottam, és láttam, hogy Kéve döbbenten a kardja után kap. Felnevettem; a palota megremegett, és a tündérek féltett virágairól lehullott az összes gyémánt szirom. - Az ígéret szép szó! Gyere, hadd vigyelek fel a fa tetejére! Onnan aztán nem jössz vissza többet!

Nekem rontott. Egy csettintéssel kivertem a kardot a kezéből, aztán derékon kaptam, és már vittem is. Sokáig repültünk, szótlanul, komoran - nem volt olyan kellemes sem az út, sem az útitárs, mint legutóbb, de tudtam, hogy a nehezén már túl vagyok. Kiszabadultam. Megint én fonom a történetet.

A fa tetején, a legfelső kis ágak közt megálltam, és ledobtam a királyfit a földre. Nagyot nyújtóztam, és karmos mancsommal keletre mutattam.

- Arra van az élet kertje, kölyök! A forrást tizenkét hajnaltündér őrzi. Mondd csak el nekik, mi járatban vagy, beengednek! Arra vigyázz, hogy ne igyál Fehér sárkány korsójából, bárhogy kínál is, különben anyádat is elfelejted! Ezzel pedig megtettem, amit rám rótt az ígéret... Takarodj a szemem elől, és többet meg ne lássalak!

- Anyámat talán elfelejtem - motyogta Kéve, miközben feltápászkodott; láttam, hogy puszta kézzel is nekem jönne -, de hogy így elárultál, azt sosem!

- Elárultalak? - kacagtam; kellemetlen ám, ha egy sárkány nevet. Kéve karjából is kifutott az erő.

- Hazudtál nekem! Azt mondtad. Zsálya kisasszony foglya vagy, pedig te ragadtad el a szüleitől! Azt hazudtad, Ilona királyasszony tündérei közül való vagy, ocsmány sárkányfajzat! Azt ígérted, segítesz, mégis elárultál! - köpte, miközben megszégyenülve törülgette a homlokáról a sarat.

- Zsálya bezárt egy szobába, te is láttad... A sárkányok pedig az úrnő népe. Nem hazudtam! És felhoztalak a fa tetejére! Mehetsz almát szedni, úgyis csak az érdekel!

Nekem rontott volna, de fél kézzel visszalöktem.

- Moha! Ide figyelj, te kölyök! Hogy ne tarts hálátlannak, nem ütlek agyon, amiért sértegetsz, de ha a palotám körül kaplak, hát irgalmatlanul csúf véged lesz!

Jól van, jól van. Zsálya ugyan nem érdekelte, de ha a büszkeségét piszkálom, már csak azért is eljön megmenteni, hogy közben megnyúzhasson. Addigra én is szerzek valami almaféleséget, és lenyomom a torkukon. Ostoba kölykök.

Morgott még valamit, aztán elindult kelet felé, az élet kertjébe. Néztem, amíg csak a sűrű lombok el nem rejtették szem dől, aztán délre fordultam. Nekem a szerelem kertjében volt egy kis dolgom.

 

*

 

Őrködtem én is épp eleget a kertben, míg csak Bíborral ketten férjhez nem adtuk Ilona királyasszonyt. Tudtam, hogy az éjtündérek minden hajnalhasadtakor és napszálltakor fürödni térnek az úrnő tavába. Felnéztem az égre; az ágak közt épphogy csak átszűrődött az első, vöröses derengés, és kis híján karnyújtásnyira pislogtak tőlem az álmos, hajnali csillagok. Futni kezdtem.

Kis ligetben fénylett a tó. Megálltam a bokrok mögött, és kivártam, hogy mind a tizenkét tündér ledobja csillagruháját, majd a vízbe lépjen. Egy pillanatig még bámultam holdfehér, lágy testüket, aztán ismét nekilódultam. Hamar a kertnél voltam, és felkapaszkodtam a kecses kőfalra.

- Nocsak, kit látnak szemeim! - nevetés csendült az ágak közt, és Indigó lépett elő. Rövidre nyesett, kékes fürtjei úgy csillogtak, mint az éjszaka utolsó foszlányai. - Almáért jöttél, testvér?

Kurtán biccentettem, és visszahuppantam a kerítés tetejére. Amíg nem lépek be a kertbe, nem bánthat.

- A tündérek most fürdenek - bólogatott Indigó csak nem lested meg őket?

- Épp csak, hogy lássam: mind a forrásnál van! - vigyorodtam el. - Rád nem számítottam; azt hittem, húzod meg a lóbőrt!

Indigó nagyot ásított, és megigazította az ingét. Az almafák őrének voltak kellemes kötelességei.

- Nem hagytak aludni - nevetett aztán a tarsolyába túrt. - Hallottuk, hogy elvesztetted a kastélyodat!

- Olyan aprócska volt, eddig sem tudom, hogy találtam meg. - Szó se róla, valóban nekem jutott a legkisebb vár a tengerik közül, de amilyen cseppnyi volt, olyan szép. Sajnáltam, hogy a koboldok kezére jutott.

- Ilona úrnő küldi - dobott felém Indigó valami csillogó csodát -, a kedvenc unokaöccsének!

Elkaptam, és elakadt a lélegzetem is. Kis gyémántalmát tartottam a kezemben, a közepén hófehér vár úszott álomkék tavon. Porszemnyi, szikrázó zöld fák nőttek a partján, aranyszín mókusok bújtak meg az ágakon.

- Királyi ajándék - leheltem.

- Az hát, új ágat hajlott a fa! Az úrnő neked szánja birtokul!

Álmélkodva rejtettem az ingembe az almát, és kábán néztem Indigóra. Aztán megráztam a fejem.

- Azért mondtad, hogy összezavarj?

Megvonta a vállát.

- Azért mondtam, mert így igaz! Még mindig van kedved almát lopni?

- Van hát! - horgadt fel bennem a kedv. - Gyorsabb vagyok nálad, te is tudod!

Indigó kétkedve lebiggyesztette a száját, de minden izma megfeszüli. Én voltam a leggyorsabb a tengerik közül, de ő közelebb állt a fához. Lecsusszantam a kerítésről, és nekieredtem. Izgalmas versenynek ígérkezett.

- Azért mondtam, hogy húzzam az időt, te ostoba! - kiáltott rám Indigó, és elém vágott, de már elsuhantam mellette. Még egy szökkenés, és a fánál voltam. Csengett- bongott, ahogy letéptem egy gyümölcsöt, és a gyémántalma mellé süllyesztettem, aztán már fordultam is...

A kapun ekkor libbentek át a tóról visszatérő tündérek.

 

*

 

Soká tértem magamhoz, és nem az alvilág sötét gyomrában, hanem egész fa csúcsán; a homlokomat kis híján súrolta a déli nap, és selyem fű csiklandozta az arcomat. Értetlenül pislogtam. Emlékeztem még rá, hogy a tündérek körbevesznek, puszta kézzel marnak belém, tépnek, cibálnak... Kirázott a hideg. Valami nedves, meleg nyalt végig az államon.

- Felébredtél, kedves gazdám? - Holdas bámult rám aggódva. Hátrahőköltem a ló sárgás fogai láttán, aztán megnyugodva elhevertem.

- Mi történt?

- Találkoztam egy kigyóval, és segítettünk egymásnak. Én megmentettem a fiát, ő pedig adott nekem forrasztófüvet; anélkül alighanem már a bátyáddal izzadnál odalenn!

Nagyot sóhajtottam.

- Nehéz volt ám orral összeegyengetni a darabkáidat. - nézett rám sértetten Holdas.

- Köszönöm - nyögtem, és sietve végigtapogattam az arcomat. Holdas szerencsére megbirkózott a nehézségekkel; helyén volt az orrom is, a szemem is, mindkét fülem... Aztán hirtelen egész testemben elzsibbadtam, és elerőtlenedve dőltem megint hanyatt Csak az a furcsa, csiklandozó érzés nem szaladgált már az ereimben.

Holtáiglan. ó, hogy ez nem jutott az eszembe! Kis híján felnevettem: lám, micsoda kibúvót kínál a tengeriknek az alma varázsa, hiszen már nem köt... Aztán a torkomra fagyott a nevetés. Már rég nem az alma varázsa kötött.

- Jól van, Holdacskám, munkára - tápászkodtam fel elő kellene még készítenünk a királykisasszony szökését! El tudod látni bölcs tanáccsal azt a mafla herceget?

Holdas kétkedve ingatta a fejét.

- Nem olyannak tűnik, mint aki hallgatna egy lóra, még ha az táltos paripa is!

- Hát győzd meg! - nyújtóztam egyet- Csodás egy növény ez a forrasztófű, még csak heget sem hagyott! Lehajoltam, és a tarsolyomba süllyesztettem. - Majd nem csak megkergetem, de miszlikbe is vágom, te pedig jól összeforraszthatod... Onnantól kezdve hallgatni fog rád! Csak el ne mondd neki, hogy én adtam a füvet. Ez a kígyós történet kellően jól hangzik!

Kígyó, még mit nem! Ilona királyasszony kertjében nem élt meg egy csúszómászó féreg sem. Csak tudnám, kitől kaphatta Holdas azt a füvet! Még csak hallani sem hallottam róla ezelőtt! Vigyorogva megveregettem a ló pofáját; látszott a tekintetén, hogy nem örülne, ha kérdezősködni kezdenék.

- Menj, keresd meg Kévét, vállalj nála szolgálatot! Én addig beszélek öreganyátokkal, és elviszem Csillagot!

 

*

 

Este volt már, mire visszaértem. Csillag lágy derengése világította az utat. Leszálltam a hátáról, a tündérkisasszonyok táncolva vezették el az istállóba. Az aranyvályút büszke tölggyel, édes almával rakták tele, mielőtt alágyújtottak volna - rég nem vendégeskedett már náluk táltos paripa, de kevés tündérfélét becsültek náluk többre. Sóhajtottam egyet, és megindultam fölfelé a lépcsőn. Még a tengeriknél is jobban szerették őket.

Zsálya a lépcső tetején várt. Inkább tűnt szomorúnak, mint dühösnek; meg is lepett.

- Most mi lesz?

Egyszerre elszállt belőlem a szabadság, a kaland szilaj öröme.

- Vissza fog jönni érted, hogy engem bosszantson, és te jókedvűen fogadod! Megosztjátok ezt az almát - nyomtam a kezébe az aranyalmát, aztán előszedtem azt a villódzó kis üvegcsét is, amit Fehértől könyörögtem ki, miután már Vas anyóval mindent elrendeztem -, és nesze, a feledés vize. Egy cseppet tölts a borba, hogy ne csak a bosszún járjon az esze! De többet nem tehetsz, mert akkor téged is elfelejt!

Zsálya keze megremegett.

- Az alma dacára is?

- Ha három kortyot itatsz vele, örök re elfelejt!

Elkapta a tekintetét, és sietve eltette az almát, az üveget is. Mindketten tudtuk, miféle kérdés feszül köztünk - de minek is árultam volna el neki, hogy a tengerik szerelmét semmi meg nem törheti? Minek is árultam volna el neki, hogy már rég nem az alma varázsa fog?

- Csak egy cseppet - figyel mezi ettem újra, aztán meg-csóváltam a fejemet. - Most már nem tart soká... Várj türelemmel!

 

*

 

Kevesebbet találkoztunk, amint mikor a foglya voltam. Ki-kilovagoltam a felsőbb ágakra, elheverésztem Szélszárnya tágas mezőin, vagy fenn, az ág csúcsában számoltam a csillagokat. Vártam, hogy Kéve visszatérjen.

Harmadnap este már félútról láttam, hogy Holdas ezüstszőre dereng át a hatalmas leveleken. Sárkánnyá lettem, a kastély lábához döngettem, és úgy ugrottam ki Csillag nyergéből, hogy a tündérvár is beleremegett.

- Emberszagot érzek, asszony! - bődültem el, és a buzogányomat suhogtatva feldobogtam a lépcsőn. Szusszantam egyet félúton. Hiába bírtam könnyen az irdatlan, tüskés-agyaros sárkánypáncélt, számolnom kellett azzal, hogy Kéve erősködik: megküzd velem. Még az ajtó előtt is megálltam, hallgatóztam egy sort, csak azután ütöttem be. Zsálya békésen hímezgetett az ablaknál, de az arca nagyon piros volt.

- Emberszagot érzek, úgy ám! - ordítottam még egyet, hogy a menekülő herceg tisztán hallja, de kiülhetett az arcomra az unalom, mert Zsálya halkan felnevetett. Sóhajtottam egyet, aztán megálltam. Hirtelen megütött a barackillat. Barackillat? Beleszimatoltam a levegőbe. Még egy szippantás. Még egy; aztán már bukfenceztem is ki az ablakon, belekapaszkodtam a szél üstökébe, végigszáguldottam a birtokon. A határágak békésen aranylottak az éjszakában. Ha idegen járt volna köztük, zúgnának, mint megannyi ódon vasharang

Másodszorra már nem kellett megjátszanom, hogy dühös vagyok. Nem segített az sem, hogy már nem volt ajtó, amit betörhetek. Mérgesen rúgtam egyet a zsanéron hintázó faszilánkok felé. Felszikráztak és hamuvá omlottak, de mit sem csitult a bennem fortyogó indulat.

- Ki volt itt? - förmedtem Zsályára.

- Senki - nézett rám olyan ártatlanul, hogy rögtön tudtam, csak hazudhat.

Olyat vágtam az ablakkeretre, hogy berogyott a kő is.

- Egy cseppet alacsonyabb volt nálam, a válla szélesebb, a haját kilenc bíborszín fonalban hordja? Zsálya, Zsálya, mondd meg nekem az igazat, mert ha az járt itt, akire én gondolok... - nem tudtam, hogyan fejezzem be; ha az járt itt, akire gondolok, feje tetejére állt a világ.

- Honnan tudhatnám, kire gondolsz? - toppantott dühösen, de a szemén láttam, hogy ezúttal igazán megijedt. Mély levegőt vettem.

- Zsálya, a tengerik ritkán avatkoznak egymás dolgába - kezdtem lassan - és ha mégis, kitekerem a nyakát annak a gazembernek! Nem elég, hogy rávett, hogy etesd meg velem azt a nyomorult almát... Ó, persze, véletlenül találtad a kamrában, egy láda mögött! Véletlen, hogy épp három esett oda! Nem tudom. Bíbor miben mesterkedik, de...

Zsálya kihúzta magát, mindkét kezét ökölbe szorította, és egész testében remegett - dühös volt, már nem rettegett

- Úgy, hát megint az alma. - kiáltotta. Csak úgy lángolt az arca. Elrohant, ragyogó üvegcsével tért vissza, remegő kézzel kidugaszolta, és az orrom alá lökte. - Tessék! A feledés vize! Csak hat rád is, ha az egészet felhajtod! Ne mondd, hogy bűbájjal tartalak fogva, tengeri!

Kikaptam a kezéből az üvegcsét, és a falhoz csaptam, hogy szilánkokra robbant. Ugyan, bűbáj! Nem az fogott! Zsálya pofon vágott, aztán riadtan, dermedten nézett. Dühösen felnevettem, és a karomba kaptam. Ugyan, bűbáj!

Nem az fogott.

Nyugtalanul aludtam, márpedig nem szokásom. Mikor éjszaka fel-felriadtam, és a mennyezetre néztem, gúnyosan nevettek vissza rám a betűk. „Vedd két éjtündér és egy tengeri haja szálát egybe fonva, akaszd a nyakadba..." idáig már ismertem, aztán hirtelen láttam, hol folytatódik. „...és a tengeri nem láthat, nem hallhat, mintha csak az éjszaka köpenye rejtene el." Felültem; Zsálya motyogott valamit, és közelebb bújt hozzám. Vajon csak véletlen, hogy egy egész tincsemnek lába kélt?

Óvatosan felkeltem, és kiosontam az istállóba.

- Csillag, édes, kedves jó barátom - súgtam a táltos fülébe - hozz nekem a feledés vizéből, különben elvesztem!

A ló félálomban biccentett

- Mit ígérjek érte Fehérnek?

- A láthatatlanság titkát!

Csillag meglepődve pislogott egyet.

- Azért akár egy hordóval is adna!

- Elég lesz egy üvegese is - sóhajtottam - de reggelre itt legyen!

Csillag vidáman megrázta a fejét, a sörénye hófehéren szikrázott.

 

*

 

A tündérlányok a kertben terítetlek, mintha csak tudnák, micsoda ritka napra virradt; gyémánt tányérok szórták a fényt, arany kések, villák ragyogtak versenyt a kora reggeli nappal. Az asztal közepén, kéken-vörösen ott lobogott egy kristályüvegben a feledés vize. Zsálya félénken nézte.

- Ma jönnek érted - emeltem fel a poharam.

- Már? - futotta el a szemét a könny. Óvatosan letöröltem. Nem ő volt az első, aki beleszeretett egy tengeribe; nem ő lesz az első, aki elfelejti. Halandó és halhatatlan hogyan is élhetne együtt? Ritka, hogy a királyasszony ekkora kegyet engedne.

- Most meg együtt eszünk, aztán te megiszod a tündérvizet!

- Igyam meg? - dadogta.

Biccentettem.

- Máskülönben egész életedben boldogtalan leszel!

Habozott még egy pillanatra, a/tán hirtelen felkapta az üvegcsét, és felhajtotta az egészet. Megremegett, az arcán csak úgy patakzottak a könnyek, aztán visszaroskadt a helyére. Még szebb volt, még ragyogóbb, mint valaha.

De tudtam, csak azért látom ilyennek, mert örökre elveszítettem.

- Megyek, körbenézek a fa csúcsán is! - pattantam fel, de már rám se nézett. Leszegett fejjel, nehéz szívvel indultam az istálló felé. hogy megköszönjem Csillagnak: minden örömöt elvett tőlem.

És persze hogy időt adjak Kévének elragadni a királykisasszonyát.

 

*

 

Nem kellett sokáig várni, a határágak már fel is zúgtak, és Holdas hátán az udvarra rúgatott a herceg. Nyalka volt, szó se róla: Vas anyó arany köntössel, gyémánt csizmával is felruházta, belekáprázott a szemem, ha csak ránéztem. Leugrott a lóról. Zsályához sietett, átölelte - egy pillanatra ökölbe szorult még a kezem - aztán a táltos felé vezette. Ekkor már én is nyeregbe pattantam.

- Asszony, asszony, emberszagot érzek! - ordítottam, és vágtába kaptam szegény Csillagot.

Holdas türelmetlenül hányta a fejét, de Kéve megrántotta a kantárt, és szembefordult velem. Döbbenten igyekeztem visszafogni Csillagot; menekülniük kellett volna, még nem remélheti, hogy legyőzhet! Kelletlenül emeltem föl a buzogányomat.

Hirtelen nevetés csendült. Megszédültem, káprázott a szemem - mintha Ilona néném állt volna közénk, és ő tolt volna szét minket szelíden csak annyit láttam, hogy Zsálya lepattant Kéve elől, felém szalad, és már el is dobtam a buzogányt, hogy nyeregbe emelhessem.

- Téged is nehéz kiházasítani! - nevetett fel Bíbor a hátam mögött. Ahogy megfordultam, láttam, hogy ott sorakozik mellette az összes testvérem. Fehér, Indigó, de még vénséges-vén néném is. Vas anyó; a lépcső lábánál pedig Ilona királyasszony állt, a tündérek és a tengerik úrnője. Kacagtak, velük nevetett az égig érő fa.

- De hát... - néztem körbe döbbenten; épp csak arra vigyáztam, hogy Zsályát ne engedjem el egy pillanatra sem.

- Csillag becsapott, nem a feledés vizét hozta Zsályának, hanem az örök életét! - csóválta a fejéi Bíbor. - Ideje megállapodnod, édes öcsém, nem neked való a csavargás!

- Új ágat hajtott a fa, uralkodó kell oda, tündérherceg - csendüli fel Ilona nénénk hangja és nálad jobbat ugyan hol találtunk volna? A birtokhoz viszont asszony is kell... - odalépett mellénk, és lesegítette Zsályát, aztán megvárta, hogy én is lekászálódjak, majd összefogta a kezünket.

Felnevettem; a határágak esküvőre harangoztak.

 

 

Péterdi Bálint

Soha többé nem látom Fülest!

 

Mélyről jövő, eltorzult üvöltéssel ébredek. Egy hosszú pillanatig nem tudom, hol vagyok, mi történt velem. Aztán elönt a keserűség: még mindig itt ébredek a romladozó falú istállóban, a párát lehelő hátas mellett, aki már leszokott arról, hogy megnyugtatóan nyihogjon felém. amikor szokásos rémálmomból riadok. Bosszúsan horkantva elfordul és próbál visszaaludni. Szégyellem magam, amiért minden áldatlan éjjel felébresztem és emiatt másnap nem bírja úgy a munkát, ahogyan illenék. Néhány korty víz és újra elnyom az álom.

 

*

 

Cellámban ülök, ahogy a napnak ebben a szakában mindig is. De nem a kolostor nagybecsű gyűjteményének értékes fóliánsait bújom, hanem a boszorkányokkal és bűnös praktikáikkal foglalkozó, elborzasztó és nem egy helyen kifejezetten gyomorforgató szöveget olvasom, amelyet az apát úr személyes gyűjteményéből adott át nekem, legjobb tanítványának, hogy tanulmányozzam és okuljak belőle. Az asztalon több hasonló témájú, a gonosz lelkek elleni dicsőséges küzdelem mesterfogásairól szóló másolat hever, témájuk szerint takaros kis kupacokban elrendezve. Azazhogy csak olvasnám a traktátust, de valami furcsa, nyugtalanító előérzet nem engedi, hogy tanulmányaimra összpontosítsak. Minduntalan azon kapom magam, hogy nem a szövegre figyelek, hanem hallgatózom, hátha meghallom az apát úr jól ismert lépteit, amint cellám ajtajához közelednek a folyosón. Hat nappal ezelőtt vártuk, és késlekedését nem foghattuk az időjárásra, vagy a rossz utakra, hiszen hetek óta nem esett már, és az az átok verte templomrom sincs igazán az erdő sünijében. Csak néhány napi járásra esik az apátságtól. Felháborító a merészség, hogy az az asszonyból lett szörnyeteg éppen azt a helyet választotta búvóhelyül, ily közel messze földön híres boszorkány vadász és ördögűző apátunk lakhelyéhez.

Megpróbálok visszatérni a traktátushoz, de ekkor lépéseket hallok a folyosóról. Nem az apát úr határozott, lendületes, katonás lépteit, hanem tétova, néha meg-megcsosszanó lábak zaját, amelyek több ajtó előtt is megállnak, majd tovább indulnak. „A megfelelő ajtót keresi" - gondolom, és úgy tűnik, az én ajtómban véli megtalálni. A lépések elhalnak, és félénk kopogtatás hangzik fel helyükben. Felállók a kényelmetlen székből, kinyújtóztatom elgémberedett hátamat, karomat, és ajtót nyitok.

Odakint koszos rongyokba burkolt vénember áll, kucsmáját a kezében tartja. Elfehéredett ujjakkal szorítja fejfedőjét, mintha abból akarna erőt meríteni. Fejét lehajtva halk, reszketeg hangon érdeklődik, hogy jó helyen jár-e. Erősen kell figyelnem, hogy ki tudjam hámozni az értelmet kásás szavaiból: fogainak jó részét elvitte a kor. és nekem amúgy is még mindig gondot okoz a helyi tájszólás megértése. De, az igazat megvallva, amikor fülem már érti az öreg motyogását, szellemem még akkor is lázad annak tartalma ellen. Az nem lehet, hogy az apát úr alulmaradt volna!

Márpedig csak ezt jelentheti a hu: hogy bár időben elvezették a romtemplomhoz, eleddig még nem tért vissza onnan. A rettegő falusiak magára hagyták, nem bíztak sikerében, nem merték követni a gonosz tanyájára. Búcsúzóul engem jelölt meg, mint munkája folytatóját, és lelkükre kötötte, hogy értesítsenek, ha őt valami baj érné. Ez egyébként szokása volt. hiszen jól tudta, hogy a Pokol Fejedelme sok szolgájának elveszejtéséért joggal orrolhat rá, és eljöhet az idő, amikor legyőzhetetlen ellenfelet küld, hogy romlásba döntse. Jól tudta - legalábbis ő így gondolta. Én nem hittem neki. Hittem, hogy nem lehet olyan gonosz, ki eséllyel szállna szembe vele. Fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy bölcsessége igazabbnak bizonyult belé vetett hitemnél.

Mert bizonyára igaz a hír, hisz a kapus testvér nem merte felkísérni az öreget, talán tartott attól, hogy rajta töltöm ki tehetetlen dühömet. Ha úgy gondolta, hát tévedett. Nem ismerhetett elég jól, különben tudta volna, hogy haraggal, sőt gyűlölettel csak a Gonosz és szolgái iránt viseltetek. Az apát úr vesztén érzett fájdalom majd' elveszi az eszemet, magam sem tudom, mit beszélek, mivel bocsátom útjára az öreget. Nem tudom, mitévő legyek. Visszaülök olvasni, de könnyeimtől nem látom a cirkalmas betűket. Fel s alá járkálok, fejemben összefüggéstelen emléktöredékek rajzanak megismerkedésünkről, általános tanulmányaim befejezéséről, a későbbi okításról és gyakoriatokról, melyek felkészítettek a Gonosz és szolgái elleni harcra. Nehéz és fájdalmas gyakorlatoktól, amelyek - mindezidáig úgy hittem - megacélozták akaratomat, megfegyelmezték puhány testemet és csapongásra hajlamos gondolataimat.

Az emlékáradat észrevétlenül megváltozik, fokozatosan valami másnak adja át a helyét. Soha nem látott képek: egy sűrű vadon, egy kőkapu beomlott boltíve, egy üst, melyben bűzhödt le fortyog - és az üst alját nyaldosó lángok fényében egy kíntól eltorzult, verejtékben fürdő arc. Az ő arca. Az apát úr, mentorom, példaképem arca és egy valaha nőnek született démon lélekgyötrő, bomlott kacagása...

*

 

Ordítva ébredek. A hátas a földet kapálja dühében és fújtat. A kutyák vadul csaholnak odakint, de gazdájuk kiáltására elhallgatnak. Tudom, hogy nem lenne szabad visszaaludnom, de a fáradtság lehúzza szemhéjamat...

 

*

 

Elnyel a sötétség. Mit neki a fáklyaláng! Kikacagja, incselkedik vele. Elhúzódik előle, aztán visszazúdul, elönti a folyosót megint. Mélyéről csoszogó léptek, kaparászás, monoton csepegés hallatszik. Megfoghatatlan hangok ezek, amint hátrafordulok a magam előtt tartott fáklyával, eltűnnek, aztán - amint tovább botorkálok a hatalmas kövekből rakott falak között - felhangzanak megint. A rossz hír érkezte óta engem gyötrő látomásokból ismert bomlott kacagás is felharsan néha. A bennem lakozó állat szűkölve, inaszakadtából menekülne, ahogy a vezetőül mellém parancsolt parasztok tették a romba dőlt kapunál, ahol először hallottam a valóságban ezt a kacajt.

Fáklyát tartó kezem megremeg, az árnyak imbolyogva közelebb húzódnak. De az apát úr jó munkát végzett, és nem volt hiábavaló a hetekig tartó felkészülés sem. Maradok, sőt tovább megyek, akaratom szilárd, akár a zsebemben lapuló könyv igéibe, az apát úrba és saját magamba vetett hitem, szívem kemény és hideg, mint a jobb kezemben tartott ércharang, elmémet beragyogja az elszántság és a bizonyosság fénye: én nem bukhatok el, az én lángom örökre eloszlatja itt a homályt!

A járás egyre nehezebb, a levegő sűrű, áporodott, ahogy egyre lejjebb és lejjebb jutok a meredek folyosón. Már nem csak a fáklyáin világít, szemből is fény dereng. Tompa, vöröses világ. Előbb tudom, minthogy szemem is meglátná a sötétségből kibontakozó képet, hisz ezt látom minden éjjel. A terem, melynek falai a sötétségbe vesznek, de teteje szinte ráborul a bent lévőre. Az üst, melyben a barna lé fortyog. Szag. amelyhez foghatót még nem éreztem soha: égő hús, romlott étel, bomló tetem bűze, rothadó gyümölcsök és ki tudja, még milyen ocsmányságok lehelete. Tűz, amely mélyvörös lángokkal nyaldossa az üst alját, és amely baljós fénybe vonja a mellette álló asszonyt.

Vén szipirtyót várok, fogatlan, csatakos hajú rémséget, és elborzadok, hogy a rémálomba illő kacaj ily csodás ajkakról fakad. A boszorkány gyönyörű: karcsú teste, telt idomai bűnös vágyakat ébresztenek eleddig szigorúan kordában tartott testemben. Vörös haja a derekát verdesi, zöld szeme szinte parázslik az indulattól. De nem a haragtól, vagy az őrülettől. Nem, a boszorkány szeméből káröröm, elégedettség és magabiztos derű sugárzik. Érzi, tudja, hogy nincs egyedül - a Sötétség Fejedelmének öröme izzik tekintetében, az ő bomlott kacaja száll fel ajkairól.

- Itt vagy hát. tanítvány - suttogja maga elé, aztán felszegi a fejét és fülsértő hangon kántálni kezd.

Kitárt karokkal szállok szembe vele, jobb kezemben a harang, a balban a fáklya, kibomlott köpenyem alól elővillan a nyakamban hordott kereszt, de érzem, nincs rá szükségem - magam vagyok a feszület, ahogy az izzó szemekbe nézek, ahogy a szent mondatokat kántálom.

Hosszan tart a harc. Akaratunk feszül egymásnak: minden gondosan felépített mondat elegáns cselvetés, melynek végén tőrdöfés az utolsó szó. Monoton kántálás adja az ütemet, fel-felcsattanó, égi vagy alvilági hatalmakat szólító nevek hordozzák a támadó penge élét, a pajzs erejét. Harangként kondulnak, amikor találkoznak, s erejük összeméretik - a terem falán új repedés támad minden alkalommal.

Halántékom szaggat, homlokom mögött éles fény villan, füleimben pörölycsapásként lüktet a vér. Egész testemben izzadok, köpenyem elázott, mintha órákat gyalogoltam volna őszi esőben. Térdem reszket, de akaratom erős. Hangom megremeg, torkomból vér tolul a számba, sós ízt hagyva kiszáradt ajkamon. Nyelvem megbotlik, a szavak összekuszálódnak elmémben. A boszorkány szeme nagyot villan, hangja még magasabbra vált. De erős vagyok, bízom magamban és visszavágok. Én nem bukhatok el.

Összpontosítom minden erőmet, hitemet magamban - de a gonosz szolgája már kajánul vigyorog. Vércseként rikolt, és minél erősebben próbálom összegyűjteni maradék erőmet, megtömi akaratát, annál sebesebben omlik össze ellenállásom. Már térdelek, kezemből kihullik a harang, nagyot csendül és elgurul, elnyeli a sötétség Hamarosan követi a fáklya is, de nem alszik ki, parázsló fénye egyesül az üst alól felcsapó lángok lobogásával, megvilágítva eltorzult arcom, amint hörögve a padlóra bukom, torkomból tovább szivárog a vér.

Még egyszer nekiveselkedem, jól tudom - utoljára. És azt is - eredménytelenül. De nem adhatom fel. Maradék erőmet, hitemet, életemet egy ordításba sűrítem, amely kirobban belőlem és szól sokáig, bár már nem táplálja levegővel tüdőm. A boszorkány gurgulázva kacag, és gyönyörtől izzó szemekkel néz le rám. Aztán kántál megint, de másképp, mint eddig Ordításom megváltozik: bőgéssé lesz, testemen szőr sarjad, végtagjaimba elviselhetetlen fájdalom hasít. Elvesztem az eszméletem, de a kacagás elkísér a tudattalanság sötétjébe...

 

*

Deszkapalánk döngésére riadok fel. Hálótársam az istállóban rúgkapál, próbálja áttörni a válaszfalat. Ha sikerrel elmélkedjek az élet és a hit dolgain - persze legtöbbször saját balsorsomon keseregtem. De egyik ritka, világos pillanatomban rádöbbentem, hogy más változások is végbementek bennem.

Addig a pillanatig azt hittem, csak azért nem értem már a gazda és családja minden szavát, mert a magam bajával vagyok elfoglalva és a munkán kívül megszűnik számomra a külvilág. Aznap este próbát tettein: erősen figyeltem a gazda és fia közötti párbeszédre, de csak bizonyos szavakat sikerült megértenem, az egész párbeszéd lényegét nem tudtam felfogni. Pedig nem volt valami emelkedett társalgás, mondhatom. Figyelni kezdtem, és megállapítottam, hogy napról napra kevésbé értem az emberi a szót, és igazán nem is törtem már magam, hogy megértsem. Más kötötte le a figyelmemet. Észrevettem ugyanis, hogy Füles jelzései, amiket addig figyelmen kívül hagytam, egyre nagyobb jelentőséggel bírnak számomra. Szavakat természetesen nem ismert, de nem is volt rájuk szüksége. Mozdulatokkal, szelíd hangokkal, de legfőképpen valami megfoghatatlan kisugárzással mindig meg tudta velem értetni magát. És már nem csak a legegyszerűbb dolgokkal kapcsolatban, mini a munka, vagy az étel mennyisége, hanem egészen finom árnyalatokkal is, melyek a hangulatában - vagy az én hangulatomban - megváltoztak.

Soha sem hittem volna, hogy az oktalan állatokat is megáldotta az Úr szépérzékkel - Füles gyakran nem legelte le a neki tetsző virágokat, sőt haragra gerjedni is csak egyszer láttam, amikor én viszont megettem az általa otthagyott kórót. A kolostorban azt tanultuk, az egyszerű állatoknak nincs lelkük, nincsenek fennkölt érzelmeik - Füles együttérzése, gyengéd szeretete gyógyír volt önsajnálattól sajgó lelkem sebeire. Beleszoktam új helyzetembe és lassanként megszerettem a nekem rendelt társat. Fülest. Elfogadtam helyemet a világban, mini szamár, és keményen dolgoztam, hogy mind kényelmesebbe tehessem az életet Füles számára. Már nem akartam megértetni magam a gazdával, nem akartam elpanaszolni sorsomat. Már nem is érdekelt az emberek gondja-baja. Szamár lettem hát, és igyekeztem szamárként létezni és gondolkozni. Sokkal könnyebben ment, mint eleinte hittem. Végül már nemcsak egy, vagy két hét te került el rémálmom, hanem hónapokra. Tudom, hogy mindezt Fülesnek köszönhettem. Ezért is oly megrázó mostani helyzetem, és ezért gyűlölöm két testvéremet tettükért, amelyet rossz tréfának szántak, de amellyel ismét tönkretettek.

 

*

 

Alig egy hete történt. Meleg nap volt, a köves domboldalban igyekeztünk a kis kordéval. A gazda dolgát végezni bújt a bokrok mögé, nem láthatta, hogy a poros út kanyarulatában két csuhás barát tűnik fel. Örömmel iáztam, mert megismertem testvéreimet az apátságból. Ok nagyot nevettek a „bolond vadszamáron", aztán egyikük arcán rosszindulatú vigyor terült szét, és a másik fülébe kezdett sugdosni valamit. Az felnevetett, aztán mindketten a kordéhoz siettek és nekiálltak kifogni a hámból. Először azt sem tudtam, hová legyek boldogságomban - azt hittem átlátnak a gonosz átkon, és segíteni fognak rajtam. De nem így történt Egyikük szorosan bekötötte a számat csuhája övével, aztán kötelet kötött a nyakamra, és - bár próbáltam ellenszegülni - erőnek erejével elrángattak az út menti bozótos túloldalára. Egyikük ottmaradt mellettem, a másik visszament. Azt gondoltam, talán Fülest is elkötik, ezért nem mozdultam, vártam, hogy mi fog történni. Kisvártatva visszatért az első barát, az, amelyik a másik fülébe suttogott - minden bizonnyal ő fundálta ki a tréfát, amelyen mindketten olyan jót derültek. A tréfát, amelyet büszkén elő is adott társának - és amelynek furcsamód minden egyes szavát megértettem.

- Az a bolond paraszt benyelte az egészet, mint kacsa a nokedlit - nevetett társára.

- Látnod kellett volna, hogy nézett, amikor visszajött, és a szamara helyén engem talált befogva a hámba. Majd kiesett a szeme, meg is torpant, az álla is leesett. Aztán csak odaódalgott és megszemlélt jobbról is, balról is. Mondom neki: gazduram, fogjon ki a hámból, mert én már nem szolgálom kendet tovább. Eddig el voltam átkozva, most az átok ideje kitelt, s én megint emberré változtam. Ne tartson hát a kordé elé fogva világnak csúfjára. Komoly képpel mondtam mindezt, de közben majd szétvetett a nevethetnék. Az ostoba parasztja nem tehetett mást, kifogott a megmaradt csacsija mellől, és elbúcsúzott szépen, még meg is köszönte, hogy olyan jól szolgáltam neki eddig.

Továbbra is kacagva folytatták a társalgást, és megegyeztek, hogy eladnak egy ismerős kereskedőnek a piacon, és a pénzből meglátogatják „azt a készséges asszonyt a faluvégen". Édes istenem, mivé züllött hát az apát úr kolostora ilyen rövid idő alatt! Most már hiába próbáltam ordítani, rúgkapálhattam, amennyit akartam, csak elráncigáltak a kereskedőhöz, aki bekötött az istállójába, a nagydarab lova mellé azzal, hogy majd csak hasznomat veszi valamiképp.

 

*

 

Most itt vagyok. Nem tudom, hol rontottam el, nem tudom miben hibáztam megint, amiért az Úr ismét megbüntetett. És ha lehet, még jobban, mint azon a rémálomba illő napon. Hiába kínlódok majd az önsajnálatba fúlva, hiába imádkozom az Úrhoz naphosszat, a szenvedés visszatért és nem ereszt. Újra és újra lepereg előttem az a szörnyű nap, újra és újra belém hasit a fájdalom, és újra hallom azt a bomlott, diadalittas kacagást. És már nem csak álmomban, amelyből ordítva ébredek, hanem nappal is egyre jár, nekem minden bizonnyal végem. Megriaszt a pillanatra feltörő öröm, hogy talán véget érnek szenvedéseim, de a fal kitart, és a ló is megnyugszik - vezeklésem korántsem ért még véget. A kutyák odakint veszettül csaholnak, a gazda is kinéz, de látván, hogy nem jár lator a ház körül, megnyugszik, és miután lecsendesítette a kutyákat, morogva elvonul. Nem feszítem tovább a húrt, ébren kell maradnom - a mai éjszaka nem bír már el több ordítást.

 

*

 

Elbuktam hát.

Megátkozott az a perszóna, hogy életem hátralévő részét szamárként éljem le. S bár az átkot a Sötétség szolgája küldte, mégis az Úr szabta ki rám vezeklésképpen, ebben biztos vagyok. Sokáig tartott, míg megnyugodtam a döntésében.

Napokig bolyongtam az erdőben, minduntalan próbáltam beszelni, emberi hangokat kiadni, két lábra állni, valamit megfogni. Szamárbőgés volt csupán jutalmam, zúzódások a hátamon, lábaimon, és törött csigaházak patáim alatt. Kétségbeesve próbáltam visszajutni, de nem tudtam, merre járok, és megőrjítettek az erdő hangjai. Minden neszben farkas, medve közeledését véltem hallani, minden madár rikoltásából legyőzőm kacaja szállt felém - és minden hajnalban ordítva ébredtem rémálmomból, amelyben újraéltem a szörnyűségeket.

Néhány nap múlva a falu széléhez étkeztem, és boldogan szaladtam az öregember felé, akiben már messziről felismertem a rossz hír hozóját. Nyerítve, bőgve üdvözöltem, és körbetrappoltam, bolondul bízva benne, hogy valahogyan felismer. „Ez már nem is szamár, valóságos bolond" - mondta vigyorogva és kötelet kötött a nyakamba, majd hazavezetett Sok őrült tervet kieszeltem az igazság megmutatására, amivel csak annyit értem el, hogy az öreg olcsón túladott rajtam, a vadszamáron. Négyszer, vagy talán ötször is gazdát cseréltem, míg végül több heti járásra az apátságtól egy szegény gazda kezébe kerültem.

Ekkorra már búskomor voltam, hiszen egyik próbálkozásom sem vezetett eredményre - hacsak a rendszeres meg veretést és eladatást nem nevezzük annak. Még nem tudtam belenyugodni sorsomba, de már rátaláltam az okokra, amelyek ebbe a helyzetbe vetettek. Már felismertem hibáim természetét, de még nem akaródzott valóban elhinni, hogy magamnak köszönhetek mindent. Napjában százszor is rátalálni véltem az apró hibára, amit a kántálás szövegében vétettem, vagy amit a felkészülés során követtem el. De végül mindet el kellett vetnem. Felkészítésem tökéletes volt, az apái úr sohasem végzett félmunkát. Talán a lázas készülődés során újraolvasott szövegek egy fontos részlete kerülte el a figyelmemet? Nem lehet, hiszen testvéreim mindenben a segítségemre voltak, lecsillapították haragomat és fájdalmamat, módszerességre szorítottak, és ügyeltek rá, hogy ne induljak útnak készületlenül. A mélybe vezető folyosón valóban megérintett a félelem, a rettegés. Rés támadt akaratomon s hitemen, de bezártam, mielőtt tátongó sebbé válhatott volna. A végső összecsapásban sem vétettem a szertartás rendje ellen. Tisztán és helyes sorrendben formáltam az erővel teli szavakat. Mégis elbuktam. Es ennek nem lehet más oka, mint hibáim sokasága.

Nem hittem talán eléggé? Ó, dehogyisnem De hitem magamba vetettem és imádatom tárgyául az apát urat állítottam. Bosszúvágy munkált bennem és harag. Becsvágy és kevélység. Hogyan is lehettem olyan elbizakodott, hogy próbát tegyek ott, ahol mesterem elbukott? A kevélység bűnébe estem, amikor az Úr nélkül próbáltam szembeszegülni a Gonosszal. El kellett buknom, nem érdemeltem más sorsot.

Aztán megismertem Fülest.

Nem tudom, melyik angyal mosolygott rám a képében, de biztos vagyok benne, hogy az Úr küldte, enyhítendő kínjaimat és megerősítendő újonnan támadt hitemet Őbenne.

Amikor legújabb gazdám rozoga istállójába vezetett. Füles kíváncsian megbámult, aztán - talán megérezve búskomorságomat - hozzám dörgölőzött, és halkan mormogott valamit a fülembe. Természetesen nem értettem, mit akar, hiszen akkor még az emberi szó volt, mire figyeltem, és az emberekkel akartam megértetni magam, elmagyarázni ki vagyok, s mi történt velem. De Füles nem sértődött meg. nem dühödött fel konok hallgatásomon, önmagába fordult lényemen. Szelíd volt és kedves - a maga módján. Körbevezetett a kis istállóban, nem sajnálta tőlem a szénát, pedig a gazda igencsak szűkmarkúan mérte az eleséget. Mentségére legyen mondva, saját magának és családjának is.

Éjjel többször is felvertem szegényt ordításommal, de ő fejét a nyakamhoz dörzsölte, és megnyugtatóan nyihogott, míg újra el nem nyomott az álom.

 

*

 

Másnap kora hajnalban már együtt húztuk a gazda ekéjét a köves domboldalban. Majd inunk szakadtáig dolgoztunk, sötétedéskor - úgy a gazda, mint a szamarai - a végkimerülés határán jártunk. A vacsora sosem volt kiadós, a munka ellenben mindig kemény és hosszan tartó: szántás, a kis kordé behúzása a vásárba és vissza, az erdőn ledöntött öreg fák hazavontatása. Ahogy múltak a napok, azon vettem észre magamat, hogy nem minden éjjel vesz elő megszokott és meggyűlölt rémálmom, már nem élem újra meg újra életem nagy hibáját. Először a jótékony fáradtságra gyanakodtam, és attól kezdve még keményebben dolgoztam. Közben rászoktam, hogy munka közben gyakrabban kapom fel a fejem, mert fülembe cseng legyőzőm gúnyos hangja.

Holnap vásár lesz és új gazdám el fog adni, mert nem állja éjszakai ordításom. Ha ugyan agyon nem ver addig. De nicsak, már pirkad! A kereskedő legénye álmosan törölgeti a szemét, durván kivezet az istállóból, és a kocsi mögé köt. A lóval már tisztességesebben bánik, de a hatalmas herélt kirántja kötőféke szárát a legény kezéből, aztán nekilendül, hogy lerohanjon és összetörjön. Szerencsémre a gazda fia is talpon van már és kiáltására a dühödt jószág megjuhászodik, és odaballag hozzá. Közben azért felém pillant, és szeme villámokat szór. Végül befogják a kocsi elé, amit megraknak árukkal - indulunk a vásárba.

Nem is kell majd sokat várnom, gondolom, hiszen a gazda minél hamarabb túl akar adni rajtam. Egykedvűen várok hát, de ekkor hirtelen megcsapja orromat egy illat, aminél édesebb nem létezik számomra a világon. Az ő illata. Füles itt jár a vásárban, nem is olyan messze tőlem. Vad bőgősbe kezdek, és Füles azonnal válaszol is rá. Hamarosan meglátom, amint régi gazdám kis kordé ját húzza erejét megfeszítve a kereskedő bódéja felé. A gazda mögötte üget, értetlen arccal. Aztán megpillantanak engem. Füles megáll előttem, fejét az enyém elé tartja, orrunkat összedörgölve köszöntjük egymást. A gazda méreget egy kicsit, aztán fülemhez hajol, és belesúg:

- Hát, barát uram, én már nem károsítom meg magam még egyszer. Maradjon csak most már, ahol van, én nem veszem meg többé.

Azzal sarkon fordul és elrángatja a tiltakozó Fülest.

Ordítok, ahogy a torkomon kifér, rángatom a kötelet, de az nem enged. Előfut a kereskedő a fiával és legényével, és furkósbotokkal esnek nekem. Rúgkapálok és ordítok tovább, nem érzem az ütlegeket, nem érzem a nyakamba tépő kötél szorítását, nem hallom a szitkokat, nem látok mást, csak a távolodó kordét és előtte a szamarat, aki kedvesebb számomra mindennél. Térdre hullok, pofámon vér csorog. De nem érzek fájdalmat, nem érzek haragot kinzóim Iránt, nem bánom már, hogy végem. Csak egy gondolat forog a fejemben körbe és körbe és körbe: Soha többé nem látom Fülest!

 

 

 

 

Lőrinczy Judit

Fehér felhőn fekete holló

Kincse kora reggel arra ébredt, hogy fázik. Fordult egyet a hatalmas dunyhák alatt, és igyekezett a hátára igazítani a meleg takarót. Meztelen lábait maga alá húzta, de érezte: ujjai olyanok, akár a jégcsap. Lefekvéskor sohasem húzta el a függönyt, még úgy sem, hogy tudta: a hajnali napsugarak egyenesen az ő szobájába világítanak majd be. Már nem aludt vissza - nagy, dióbarna szemével egyenesen az ablakon beömlő fényárba pislogott, összevonta a szemöldökét.

Esik a hó?

Felpattant, és egy szál vékony hálóingben az ablakhoz ugrott. Torka elszorult a csodálattól: odakint valóban havazott. Még aludt a vár, s a szolgák is csak a vaskos épület mélyén sürgölődtek: a lenti téren a friss havat sehol sem tapodták össze. Bár Kincse egyre jobban didergett, mégsem bújt vissza az ágyba, s nem kapott magára meleg ruhát. A patkányra könyökölt. Elnézte az első hó makulátlan fehérségét, hallgatta neszező csöndjét. Mintha a kapun túli erdő fekete, kopasz fái mind az ég felé nyújtóztak volna: ágaik tenyérrel felfelé fordított kezek, rimánkodó markukba hulltak a pelyhek.

Kincső felsóhajtott, szív alakú, tejfehér arcát megtámasztotta kezében- Gesztenyeszín, hosszú, hullámos haja a vállára, hátára omlott, körülfonta szépséges, vékony nyakát. A hajkorona meglebbent, mikor egy pillanatra huzat támadt a szobában. Kincse megfordult. Az ajtót sietve tette be a szolgáló.

- Már fel is keltél, kisasszonyom? Megfázol így! Gyorsan, legalább a kabátkát vedd magadra - lépett az idős asszony a faragott tölgyfa ruhásszekrényhez, hogy kivegyen valami holmit -, vagy bújj vissza a dunyhák közé!

- Ne félts, Bogáta! Én még sosem voltam beteg, és ezután sem leszek! Hacsak nem betegség a szerelem... igaz, engem az is elkerül. - Lehuppant az ágy szélére, kezeit az ölébe fektette, és ismét az ablak felé nézett. Onnan csak a fehér eget látta, a lombok tetejét már nem.

- Kincsem, Kincsem! Hogy mondhatsz ilyet? Csak akad a sok kérő közt egy olyan, aki megtetszik!

A lány felsóhajtott.

- Úgy unom már! Tolonganak, mosolyognak, ha az egyik száz lovat ígér, a másik ezret, ha az egyik várkastélyt, a másik rögtön egész országot... Elfáradtam, Bogáta... - Az öregasszony Kincse mellé ült, és eres, ráncos kezébe vette a lányét. Kincse megszorította az ujjait, és Bogáta halovány szemébe nézett - Hónapok óta jönnek - mennek a kérők, akad, ki már többször is járt itt, s apám nem röstelli újra megkínálni a tavaszi borból. Szebb az egyik, mint a másik, aranyvértjük csillog a gyertyalámpák fényében, szemükben vágy és kéj lobog... azt hiszik, csábítóra van szükségem, azt hiszik, ők azok, akik nekem rendeltettek... Nem tudják, hogy a lelkükbe látok, Bogáta, de az apám igen. Ezért nem kényszerít házasságra egyikkel sem. Hálás vagyok neki, hogy rám bízza a döntést, még ha azt mégis naptól napra sürgeti... de ha Szonóra hazaér... Akkor ő választ nekem, és ettől félek leginkább.

- Míg a mostohád visszatér a déli birtokokról, jó három napod van, a holló is csak tegnap ért ide az üzenettel. Mostanra meg leesett a hó, és a lovak, a szekerek nem növesztenek szárnyakat.

- Szonórától kitelik, hogy varázsoljon nekik.

Bogáta fáradtan elmosolyodott, nem felelt.

Kincse szólalt meg:

- Mondd, Bogáta, láttál ma szép szál legényeket? - Azzal felpattant ültéből, és a mosdótálhoz, majd a szekrényhez lépett: maga tisztálkodott, maga öltözködött.

Az öregasszony figyelte a lányt. Mióta az úr elrendelte, hogy Kincsének férjhez kell menni, és minden nap jöttek a kérők, a leány reggelente megkérdezte a szolgálót, kiket, s milyeneket látott érkezni az éjjel és hajnalban. Bogáta pedig szertartásosan felelt:

- Szépeket és csúnyákat, ifjakat s hajlottakat, páncélban, drága harisnyában, esztendős kancán, s csataménen is. Válassz közülük. Kincsem!

Kincse gyöngyöket fűzött a hajába, törtfehér selyemkesztyűt húzott karcsú kezére, ragyogó, krémszín ruhát a testére, drága cipellőt a lábára. Mikor elkészült, elmosolyodott.

- Ha ma nem, majd holnap!

 

*

 

Szürke, üres égen fekete holló száll, könnyedén, lelve remény- nyel; nem ismeri a földet, a mélyei, hova a puszta test visszahúzza. Szárnya csatából, szeme gyémántból való, lelke áradásból és szélből, de fenyves hidegéből is, páraként lengedez a világ felett.

Kincsem!

Gondom..,!

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

Kincse az emelvényen foglalt helyet, délceg apja balján, aki felvette főúri vértjét - sötét, aranybarna mezőben vörös csikó jelképe díszlett a mellkasán. Mostohája. Szonóra trónja üresen állt. Máskor a lány még örült is volna ennek - végre nem kell pózolnia -, ám most kényszeredetten mosolygott az előtte bemutatkozó, elvonuló kérők előtt A szokás azt diktálta, hogy mindnek az apjához, Urodhoz kellett intézniük a szavuk; elmondani, kik ők, mely ház szülöttei, mily próbákat álltak ki, és készek-e Urod, s leánya próbáinak is alávetni magukat. Némelyik, főleg az ifjabbak, merészebben nézték meg Kincsét, mikor végre a közelébe kerültek. A legbátrabbak csókot leheltek a lány kesztyűs kézfejére.

A lány pedig beléjük nézett, és remélte, hogy végre szépséget és tisztaságot talál. Ám nem volt ott más, csak akarás, akarás, akarás. Csapongás, s nem egyszer vér és halál bűzös emléke mérgezte a férfiak lelkét. Másoké ártatlan volt, de csalfa, vagy épp fásult. Kincse elcsodálkozott, hogy nem csak őt kényszerítenék házasodásra olyannal, ki nem jelent számára semmit sem. Az ilyeneket mind sajnálta, de érezte azt Is, hogy nem kérnek belőle, ezért inkább nem szólt hozzájuk. Látta a leányok, asszonyok arcát, akiket szívből szerettek, de nem lehettek egymáséi. Lelkük, akár a tenger, csordultig telt szenvedéllyel és fájdalommal. Kincse úgy érzete, majd' belefullad.

Aztán vége lett a sornak, mely délelőtt a kapuig ért, keresztül a tróntermen, a folyosókon, le a lépcsőn, mely az udvarra vezetett, s azon túl, az utolsók lovai a fák alatt álldogáltak, busa fejük úgy lógott, mint az elhagyott kút lebillent merőrúdja. A sorra elutasított ifjak s idősebbek elkullogtak, a menet most a környékbeli erdőkben kígyózott; hangosan beszélgettek Urodról, és a válogatós Kincséről.

- Még egy kérő kíván bebocsáttatást, Urod uram! - hajolt meg az udvarmester Kincse apja előtt, és a lány felé is kurtán biccentett

Az úr intett, bocsássák be a kiürült csarnokba az illetőt.

Kincse fészkelődött ültében, szeretett volna már felkelni kényelmetlenné vált trónusából, s forró fürdőt venni a vár alatti forrásvizekben. Bogátával beszélgetni, vagy csak nézni, ahogy leégnek a sziklába vájt kád körül a gyertyák.

A kérő fekete köpenye, mint hollószárny lengett a levegőben, ahogy könnyed léptekkel közeledett a trónusok felé. Kincse számlálatlan látott hozzá hasonló férfiakat, de azért gyorsan visszafojtotta az ásítást.

- Köszöntelek téged, Urod, és házad népét! S téged különösképp, szépséges hölgy! - A fiatal férfi bátran Kincsére nézett. Haja ugyanolyan hollószínű volt, mint a kabátja, ruhája, könnyű vértje, szeme pedig szürke és csillogó.

Kincse zavarba jött: nem látott az érkező lelkébe.

- Légy üdvözölve, ifjú! - köszöntötte Urod, mint ma már annyi embert. - Mondd, mi a neved, s honnan jöttél?

- Gond, így hívnak csak. Ridegség szülötte vagyok.

- Gond? Ridegség? Mily baljós nevek! - Kincse önkéntelenül szólalt meg. maga sem tudta, miért, és riadtan eszmélt, mikor tekintete találkozott apja éles pillantásával.

A fiú Kincsére nézett, s arcán rendületlen félmosollyal, tisztelettudó hangon felelt:

- Apámnak, anyámnak Gondja voltam mindig, s most magam vagyok a magamé. Gond a nevem, s baljóslatú, mert mint mondják: a rossz hírt fekete holló hozza. Ám minden hírt fekete holló hoz, rosszat is, jót is. Ridegség meg csak hideg, s zord, ám annál szebb vidék. Senki nem hiszi, míg nem járt ott.

- Rossz hírt hozol nekünk. Gond? - kérdezte a lány, és most már nem törődött apja nézésével.

- Kisasszonynak nem, ám másnak, meglehet... Elválik.

A leány lassan elmosolyodott, és apjára nézett.

- Próbára teszem őt, apám, s ha kiállja mind a hármat, hozzá megyek!

Urod úr talán nem akart hinni a fülének, hogy leánya végre választ, s felvonta szemöldökét. Kincse azonban már ismerte ezt a tekintetet: tudta, apja beleegyezett.

 

*

 

Fehér felhő úszik az égen, mellé fekete holló szegődik, könnyedén, szerelmesen, elfeledve a fagyott kövei, a mélyet, hová a test tartozik. Szárnya lágy kacagás, szeme fénye napsugárból kivált ragyogás; a felhő, mely szentemből, tenger habjából és égből szökött szélből áll, s tavaszból is, ezer vadvirág illatából, páraként leng a világ felett.

Kincsem!

Gondom...!

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

Bár a fiú továbbra is elrejtette előle a lelkét. Kincse érezte, hogy Gondban varázserő rejtezik. A fiú elmesélte neki, hogy a bűbájt Ridegség szelei fújják bele a magzatokba, míg az anyjuk hasában nődögélnek, s az óriásfenyők susogják a fülükbe a varázsigéket, hogy megtudják, miként kell használni azokat. Ezért Ridegségben a terhes asszonyok sokat sétálnak a friss levegőn, még éjjelente is, férjurukkal karöltve. így aztán Kincse olyan próbákat eszelt ki, melyekhez, ha Gond teljesíteni akarta őket, csodás képességeit is latba kellett vetnie. Azt gondolta, ha már e fiú lelkébe nem láthat, talán a feladatok segítenek megismerni őt,

Kora reggelre járt az idő, igen-igen hideg, éles volt a levegő, de sütött n nap, és a halványkék égen felhők úsztak. Nem moccant a szél. A fiú megint sötét ruhát viselt, mint a holló szárnya. A lánynak erről jutott eszébe az első feladat.

- Olyan vagy, mint a hollómadarak! - mondta neki incselkedve. - Változz magad is azzá, s tégy egy kört a vártorony körül!

Gond hátrébb lépett, lehunyta a szemét, mélyet lélegzett. Karjait kitárta, mintha valóban szárnyak lennének. Fehér, csupasz kezén nem viselt kesztyűt, s Kincse látta, ahogy a fiú bőre hirtelen megfeketedik, majd az arca is. szája helyén csőr, hajszálai helyett tollak nőnek, kabátjából tollruha lesz. Elrugaszkodott a földtől, óriási szárnyai a magasba emelték. Kincse hunyorogva követte tekintetével a kék ég előtt repülő, hollómadárrá lett ifjút, amíg az eltűnt a várkastély tornya mögött. Mikor ismét felbukkant, már nem volt olyan nagy, termetre is valódi hollóvá lett, és Kincse vállára szállt. A szeme szürke maradt, mint Gondé, s csillogott, pislogott; várt, forgatta a fejét, hogy hallja, mi a kővetkező feladat.

- Kiálltad az első próbát. Gond, lássuk, sikerül-e a következő! - mosolygott Kincse. - Látod a fehér felhőket? - kérdezte a lány, mire a madár krákogott, toporgott a vállán, és az eget kémlelte. - Hozz nekem belőlük, s abból lesz menyasszonyi ruhám!

Hollómadár Gond felröppent Kincse válláról, s csak szállt, szállt, míg el nem tűnt a leány szeme elől. Kincse aggódott, mert sokáig nem látta a madárfiút, és fel-alá járkált a széles várudvaron, csizmájára rátapadt a hó.

Aztán egyszerre csak megpillantotta Gondot, aki holló képében csőrében tartotta a felhőcske végét, s húzta, húzta, mind közelebb a földhöz. Kincséhez. Mikor a lányhoz ért, nem állapodott meg a vállán, hanem körberöpülte, mint a vártornyot, és a felhő a holló után szállt. Akkor Gond elengedte zsákmányát s a fehérség Kincsére hullt, akár az első hó a csupasz fákra, s a pára azon nyomban gyönyörűséges ruhává változott. A leány boldogan, ujjongva nézegette, s mikor felpillantott, már nem a hollómadár állt előtte, hanem Gond. Sötét külseje neki is mintha más lett volna, még feketébb és még könnyedebb; szépséges, akár egy vőlegény.

Kincse nem tudta, mivel tehetné még próbára. Az idő délre járt, ebéd helyett elindultak, ki a várból, az erdő felé.

- Látod ezt a rengeteget. Gondom? - kérdezte a fiútól a leány, mikor már a fák közt csellengtek. Bár nem havazott, halkan, puhán hullottak körülöttük a pelyhek, melyeknek lába kélt az ágak hegyén.

- Látom, Kincsem.

Kincse elpirult, s gyorsan mélyet lélegzett a téli levegőből. A pára tovaszállt édes, vörös ajkairól, ahogy megszólalt:

- Azt akarom, hogy holnap reggelre, mikor felébredek, forduljon tavaszba az erdő, rügyezzenek a fák, s énekeljenek a madarak!

Gond felnézett, körbefordult, úgy nézte a fákat, mintha még sosem látott volna erdőt. Aztán bólintott, és tovább ment az ösvényen egymaga; sötét ruhája hamarosan beleveszett az erdő sűrűjébe. Kincse hiába erőltette a szemét, nem látta. Inkább visszatért a kastélyba, mert fázni kezdett, és furcsa szomorúság töltötte el a lelket. Éjjel nehezen talált rá az álom; érezte, hogy kint még mindig havazik, s a fiúra gondolt, aki egyedül maradt az erdőn.

Mikor felébredt, ragyogott az ég, kéken és üdén. Ám ez a kékség más volt, mint a téli verőfény színe. Akkor eszébe jutott a próba és Gond. Kincse nem fázott, ujjbegyei rózsásak voltak a melegtől. Felkelt és kinézett az ablakon: az erdő tavaszba fordult a várkapun túl. Az udvar közepén pedig ott állt a fiú, s egyenest Kincse ablakára nézett. A lány megörült neki, jobban, mint a varázsolt tavasznak. Sietve öltözött, hogy mielőbb Gonddal lehessen. Odakint épp csak a lassan eltűnő hűvösség maradt, s a pára, mely szája széléről szaladt a levegőbe.

 

*

 

Fehér felhőn fekete holló száll, könnyedén, szerelmesen, elfeledve a földet, a mélyet, hova a puszta test visszahúzza. Szárnya csodából való, szeme gyémántból, s a felhő odaadásból, elrabolt pillantásból: így szalad az égre.

Kincsem!

Gondom...!

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

Kincse megpihent. Gond vállára hajtva fejét. A reggeli fény a szemébe áradt, s ő pislogott, tágra nyílt, boldog tekintettel, és ujja hegyével a fiú arcát simogatta. Gond félálomba merült, arcát elfordította a fényár elől, s Kincse hajába temette. Később felkeltek, inkább a lány sürgetésére, mert Kincse félt, hogy Bogáta rájuk nyit. Apja beleegyezett a menyegzőbe, örült, hogy végre döntött a lánya, s bízott benne, helyesen. Még ha Gondot szemmel láthatólag nem kedvelte meg, akkor is.

A lány azonban tudta, hogy Szonóra szava lesz a döntő. Am teltek-múltak a napok, s a mostohája csak nem érkezett meg; addig Kincse és Gond bejárták a vár minden zegzugát, és a környéket. A tavasz varázslatát megtartották, amerre csak mentek, még ha a fiú egyre fáradtabb is lett tőle. Éjszakára, mert együtt voltak akkor is titkon, ismét hagyták, hogy essen a hó, s Gond a legszebb varázsra, Kincsére figyelt.

Aztán egy nap az erdő felől hideg lehelet érkezett, s megdermedtek a fák, a kicsiny énekesmadarak az ágakra fagytak, vagy lepotyogtak a csontkeménnyé vált, dérlepte talajra. A rügyek meghaltak, s velük együtt a tavasz is. Gond varázslata szertefoszlott, s nem tudta, miért. Ám Kincse igen: mostohája. Szonóra tért haza, kíséretével. Az asszony eltörölte a hamis tavaszt, s ismét télbe forgatta a természet idejét. Fekete paripákon jött népes kíséretével, a lovakra vörös palástot terítettek, ember és állat hátán megült a fehér hó.

Szonóra végigmérte Gondot, tetőtől talpig. A fiú is megfigyelte őt: az asszony jóval fiatalabb volt, mint férjura, Urod. Magas, vékony, vörös hajú, s a bőre, akár a tej. Ridegségben a boszorkányok ilyenek, emlékezett Gond. Mély levegőt vett, és megerősítette a lelkét, hogy a mostoha ne lásson bele.

- Nem engedem, hogy feleségül vedd Kincsem! - mondta a nő fennhangon, szavait visszaverték a falak.

...vedd Kincsem... Kincsem... em...

Elhalt a visszhang, s mélységes csönd támadt a trónteremben.

Kincse hirtelen felkiáltott:

- De miért, Szonóra?

- Buta leány! Gond Ridegségből jött, ahol a fenyves varázzsal mérgezi az újszülötteket! Hagytad, hogy megbabonázzon. Csak a lelkedért jött, nem egész magadért. De majd én véget vetek ennek! Azt akarom, hogy most rögtön hagyd el a várat! - fordult a fiú felé Szonóra.

Kincse riadtan nézett rá.

- Ne! Kérlek! Anyám!

- Hogy szólítottál?

A leány szeme könnybe lábadt, érzékelte, hogy Bogáta lehajtja a fejét.

- Hízelegsz, Kincse?

- Kérlek! Ne űzd el őt! Kint hóvihar tombol! Még a fenyves gyermekei sem élnék túl! Kérlek, amíg csitul a rossz idő, hadd maradjon velünk, a mi kastélyunkban!

Szonóra egy pillanatig sem töprengett, s az őrökhöz fordult:

- Kísérjetek ki a várkapun! Te pedig, gyermek, velem jössz!

Gond homlokán komor fellegek úsztak. Hagyta, hogy az őrök elkísérjek, a lány pedig csak sírt, sírt, s hosszan nézett rá. Apja és Bogáta fogták le, hogy ne fusson Gond után. Aztán a meleg, tágas szobába cipelték, hol Urod úr a birtok ügyeit intézte nap, mint nap, rendszerint fiatal felesége jelenlétében.

- Jól figyelj rám. Kincsem! - nézett a lány szemébe a mostoha. - Ez a fiú nem neked rendeltetett. Mindenki, aki nem Ridegségben született, de oda vágyik, nagy árat fizet azért, hogy beléphessen. Ez a fiú a hollóurak fattya, a fenyves árnya; álomkép, amelyet a szíved kerget!

- Gond igazat beszélt! - vágott Szonóra szavába a leány. - Nekem jó hírt hozott, míg másoknak nem...

- Jó hírt? Hogy férjhez mész? Valóban, Kincsem, de nem hozzá...! Érzem, hogy telve vagy szerelemmel. Ezért jobb, ha ma mar nem is váltok veled szót, a veszélytől legalább időben megmentettelek. Később, ha ő már elment, te is lecsillapodsz, s hajlasz majd az értelmes szóra... Most menj a szobádba, Bogáta odaviszi a vacsorádat!

 

*

 

Sűrű az ég, akár az erdő, s a csupasz fatömbök tetején viharfellegek gördülnek. Fekete holló verdes, menedéket keres, de hiába az odú, ha belül nem lel vigaszt: szíve mély kút, szeme, szárnya vihar és vágyódás: könnyű könnyszivárvány felhő elveszik benne.

Kincsem!

Gondom...!

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

- Nem Gond hálózott be engem, hanem ez a boszorkány az apámat! Látod, Bogáta, ő beleegyezett, ám Szonóra nem, erre apám is a pártját fogja, s nem az enyémet... És most elszakították tőlem! - sírta Kincse.

- Édes kisasszony, kérlek, nyugodj meg! Gond, mint azt a neve is mondja, csak gond... Emlékké szelídül nemsokára!

- Nem! - zokogta a leány, és elfordult Bogátától.

- Mostohád hideg fürdőbe mártja a fejed, és levágatja a hajad, ha nem viselkedsz rendesen!

- Nem! Nem!

Az öregasszony végül belátta, hogy Kincsére nem tud hatni semmivel, hát magára hagyta. Ha nagyon éhes lesz, majd eszik. A vacsorát az ágy mellé tette.

Alighogy Bogáta kiment, a szobácskába szörnyű sötét költözött, s a leány félni kezdett. A hóvihar az ablaknak verte az erdők homlokáról leszaggatott ágacskákat és a hatalmas, fagyott hópelyheket. Kincse érezte: lábai olyanok, akár a jégcsap, hiába húzta össze magát a vastag takaró alatt.

- Kincsem! - szólt hirtelen egy távoli hang.

- Gondom! - felelt rá a leány, s felült az ágyában.

- Itt vagyok! - szólt megint a hang, s mintha szárnyak verdestek volna a kinti ítéletidőben.

- Itt vagyok! - felelt a leány, és az ablakhoz sietett.

Valóban ott repdesett egy holló, s amint Kincse kinyitotta, a madár beröppent, egyenesen az ágyra. Ott nyomban Gonddá változott s a lány repesve ugrott a fiú ölébe, pedig annak még tollak nőttek az ujjai helyett, s csőre is épp hogy újra száj lett, melyet Kincse összecsókolt.

- Mondd, eljössz-e velem Ridegségbe, a beszélő fenyvesek földjére?

- Elmegyek! Elmegyek! - sírta a leány. - De észrevesznek, ha megszöktetsz!

- Nézd! - azzal Gond egy tőrt vett elő, pengéje éles volt, akár a hegyi levegő.

- Mit teszel?

- Három csepp vért ejtünk a takaróra, ha a neved kiáltják, míg fel nem száradnak, felelnek rá azok!

Felszisszent Kincse, mikor Gond megsebezte. Ekkor a hollófiú madárrá változott, Kincsét pedig felhővé tette, s együtt kirepültek a várból, át a hóesés szél mardosta függönyén.

 

*

 

Fehér felhőn fekete holló száll, fájón, szerelmesen, elhagyva a földet, a mélyet, hová a puszta test kerül. Szeme alabástrom, szárnya csöndből áll, a felhő pedig, mely becsapott vágyból, elmúlásból, ezer holt vadvirág illatából, hideg leheletként leng a világ felelt.

 

*

 

- Kincsem? - szólt Szonóra. mert azt álmodta, hogy a leány az erdő felett szállt, s vékony, fehér hálóingébe akaszkodtak a fák fekete ágkarmai.

Felkelt, kinézett a folyosóra - az álom még a homlokán láncolt -, s egyre éberebben figyelt. Valamelyest megnyugodott, mikor hallotta a választ Kincse szobája felől:

- Itt vagyok! - felelték a vércsöppecskék.

De a mostoha nem ment vissza aludni - homlokán még ott derengett az álma - s egyre csak Kincse, és annak Gondja járt a fejében. Gond nevéhez hű maradt, s ez aggasztotta Szonórát. Attól félt, a hollófiú elrabolja a lányt, s továbbra sem tudott visszaaludni. Inkább némán fülelt, szeme a hálószobája mennyezetére tapadt, ahogy visszahajtotta fejét a vánkosra. Mellette Urod szuszogott, s a békés alvó lassan elálmosította az asszonyt is.

Épp, hogy elszenderedett mikor Szonóra újra rosszat álmodott, s szeme felelt álmával ismét felkelt.

 

*

 

Kincsem ?

Gondom...?

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

- Pihennem kell. Kincsem! - fújta ki a levegőt a fiú, s leereszkedtek a földre.

- Még nem jutottunk elég messze! Felszáradnak a vércsöppek! A mostohám másodszorra is szólított engem, érzem!

- Ne félj. Kincsem! Itt vagyok!

- Nem félek. Gondom, itt vagyok!

Megölelték egymást.

A sötét erdőn át gyalogosan, kéz a kézben mentek tovább, a leány fehér hálóingében, a fiú bús, sötét köpönyegében. A sűrű havon nem hagylak nyomot. Kincse fázott, ujjai vége, akár a jégcsap, arca kék, mintha kifutott volna belőle minden vér. Akárha három cseppje lett volna csak, s most azok felelgetnének a mostohának, harmadszorra.

 

*

 

Kincsem?

Gondom...?

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

*

 

Szonóra negyedszerre is álmodott s álmával homlokán kilépett a sötét folyosóra. A fáklyák már leégtek. Rekedt hangja kettéhasította a levegőt:

- Kincsem?

Negyedszerre nem kapott választ, s Szonóra rettentően megharagudott. De aztán elfogta a rémület, mikor benyitott Kincse szobájába: szeme elé tárult, amit a föld a leányból magának követelt. A fehér, ám beszennyezett lepedőket meglengette a huzat, nyitva maradt az ablak, ahol Kincse lelke távozott. Szonóra tudta, még mindig nem késő, hogy visszahozza.

Maga ment utánuk, szel alakban, mert így fentről az ágak közé látott, ha a rabló és a becsapott elrabolt alant sietnének; ha meg az égen repülnek, úgy még hamarabb észreveszi a hollót és a felhőt. Jó darabig nem fedezte fel őket, mert Gond magát fekete fává. Kincsét fehér hóvá változtatta. Később Gondból fekete szikla lett. Kincséből fehér holdfény, végül fekete vízen fehér hattyúvá alakultak át.

Ám Gond varázslata elapadt, s csüggedten borultak egymás karjaiba. Felettük a mélykék éjben kivirágoztak a csillagok, elült a szél, a vihar elmaradt mögöttük.

Szonóra a nyomukra lelt; már messziről látták, hogy közeledik.

- Kincsem! - szólt a fiú.

- Gondom! - szólt a lány,

- Itt vagyok! - suttogta a fiú.

- Itt vagyok! - suttogta a lány.

- Nem maradt más... Nincs már messze a suttogó fenyves. Ha újra holló leszek, s te felhő, elérhetjük, de többé nem változhatsz vissza!

- De ha nem repülünk el, a mostohám utolér!

Gond Kincsét fürkészte, s Kincse Gondját. Arcuk akár a sápadt hold, árnyuk nem nyújtózott a friss havon. Végleg elhagyták a földet, léptüknek nem maradt nyoma.

 

*

 

A holló szeme alabástrom. szárnya sűrű vágyból, sötét éjből kovácsolt, a felhő pedig elmúlásból, ezer holt vadvirág illatából, fagyott kismadarak dalából. Gyémántszemcsék, ragyog a hideg, kék hó, pelyhek az égben a csillagok.

Kincsem!

Gondom...!

Itt vagyok!

Itt vagyok...!

 

 

 

 

Kolozsvári Zsófia

Három csomó

Zsigmondffyék esküvőjének napján metsző éle volt a szélnek. A hűvös októberi napra Csobánka majd' minden lakosa összegyűlt a templomtéren, s kétszáz vendéget a lakodalomba is meghívtak. Mindenki kíváncsi volt a menyasszonyra, a legkisebbik Zsigmondffy szíve választottjára.

Ilonkát egész reggel biztatni kellett, hogy nem túl kövér, nem túl sötét a bőre a hófehér tündérruhához, s hogy Misi igazán szereli. Az anyja még egy kupica pálinkát is itatott vele a nagy izgalmakra.

Az ám, az anyja, akinek mindent köszönhetett! Az asszonyról mindenki tudta a faluban, hogy nagy kerítő, s miért épp a saját lányával tett volna kivételt? Hát végül eljött az esküvő napja is, a csoda valóra válása.

A leánykérésen volt nagy sírás-rívás, a húgai csillagos szemmel búcsúztatták Ilonkát. Hosszúra nyúlt a szertartás, mert az összes családtagtól ki kellett kérni - de Misi nyugodt derűvel tett eleget kötelességének, mintha nem is aggódott volna. Pedig dehogy is nem: mikor a templom felé tartottak a hintóval, amely elé külön ez alkalomra még két bóbitás lovat fogtak, azért odasúgta Ilonkának:

- Úgy - e. Igent mondasz, galambom?

Mit is mondhatott volna mist a leány, hiszen fülig szerelmes volt, különösen e napon; Misi sosem volt még ennyire elegáns, mint Bécsből hozatott, vajszínű zekéjében, szegfűvel a gomblyukában. Kiskorában Ilonka sokszor az úri kisasszonyok helyébe képzelte magát, amikor azok hintóba szálltak, vagy lóra, asszonyi nyeregbe, és önfeledten kacagtak csinos kis ruháikban... Sokszor, számtalanszor játszotta a játékot, hogy behunyta a szemét és elképzelte, milyen volna a helyükben lenni. Milyen volna egyszer nem a szegény Ilonkának, de gazdagnak és boldognak. mint azok a kisasszonyok. S most, hogy itt volt, alig hitte cl, hogy mindez igaz lehet. Még mindig félt attól, hogy Misi mégis meggondolja magát.

- Egyet se félj akkor - szorította meg Ilonka kezét a legifjabb Zsigmondffy, mintha kitalálta volna a gondolatát, s a rosszalló vagy gyanakvó pillantások kereszttüzében is bátran vitte a leányt az oltár elé.

„Hogy tehette?" suttogták a fiú háta mögött

„Pont egy ilyet..."

„Az anyja vére: az kedvelte ezeket..."

Ilonka hallotta mindet, s még többet is - legszívesebben világgá szaladt volna. A sorok között egyszer csak feltűnt egy aranyszőke hajú kisasszony - biztos osztrák rokon, gondolta Ilonka, s ahogy lépdeltek előre, Misi tekintete egy pillanatra elidőzött rajta. Nem ok nélkül: oly szép volt az a leány, akár a napsugár, amely betűz a komor lombok között. Mint az igazgyöngy a szürke kagylóhéjban.

„Szégyen!" - súgták valahol messze.

„Papnak kellett volna adni..."

„'Iszen harmadik fiú!"

„Éppen azért."

„Megbüntet az Isten!"

„Hogy ismerhették meg egymást?"

Ilonka valahol messze, a végtelennek tűnő padsorok között balra meglátta a saját rokonságát. A megannyi gyertya fénye egészen elhomályosította a látását: nem is vette észre, hogy két lépés óta az anyja szemébe néz.

Ha ő nem lett volna, talán meg sem ismerik egymást - legalábbis Misi sosem vette volna észre Ilonkát. Aki azonban mióta kivirágzott, rá se nézett másra, csakis a Zsigmondffy fiúra. Pedig hát a faluból sokan kacsintgattak a csinos cigánylányra; leginkább a Fali, a derek cipészinas. De Ilonka feléjük se nézett. Húgai már elátkozták, hogy nem mén férjhez, s így ők is pártában maradnak; és úgy mondták, ha túl magasra bámul, beleesik majd a kútba. Mert hát a Zsigmondffyak a leggazdagabb család voltak a faluban, nemesi ősökkel és bécsi rokonokkal.

Ilonka meg szegény cigányleány, hét testvér egyike.

Végül, mikor már majd' elemésztette magát, az anyja kitudakolta tőle bánatát. És miután elmondta, így szólt hozzá:

- Egyet se félj, leányom, tiéd lesz a Misi még az idén!

Március idusa volt akkor, épp csak nyíltak a bimbók.

Ilonka anyja az egyik éjjelen nem jött haza. s a gyermekek csak sejtették, hogy a Kémerdőben jár. Máskor is előfordult az ilyen, a legkisebbik fiú. Gazsi egyszer meg is leste - de aztán olyan nyaklevest kapott, hogy sose próbálta többet.

Ilonka anyja ugyanis ismerte a Kémerdő lidérceit, s néha-néha még egyezséget is kötött velük. Sosem árulta el, mit adott Misi szerelméért cserébe. A tavaszi napforduló éjjelén aztán fölköltötte Ilonkát.

- Jer, most megkötjük a Misit - suttogta, és suhogó szoknyában kifordult a leányszobából. Ilonka húgai aludtak, mint a tej. Egyikük sem ébredt fel.

A falut megülte az esti köd, s a csillagok alig látszottak. Ilonka fázósan húzta össze magán a köpenyt, de az anyja meg sem állt a falu legszéléig, s ott egy magányos fáig

- Hova megyünk? - kérdezte Ilonka dideregve, de nem kapott választ. Egy s más praktikát ugyan már fi is elsajátított az anyjától, ám olyat, mint akkor, még sosem tett.

- Vetkőzz le pőrére!

Ilonka engedelmeskedett, s hamarosan még inkább didergett.

- Fogd ezt! - tartott az anyja egy hosszú, vérvörös szalagot felé, s ő elvette. Aztán puha, dolgos, meleg kéz simult az övébe, s az anyja vonni kezdte maga után. körbe- körbe a fa körül. Mintha senki sem lett volna rajtuk kívül az egész tejfehér világon, $ még a tücskök is messze ciripeltek. A vörös szalag csak úgy szállt utána, mint egy láthatóvá vált, tüzes dallam. Ilonka szédülni kezdett; behunyta a szemét. Ösztönösen gondolt Misire, észre sem vette, hogy már nem fázik.

Aztán vége lett; megállt a világ

- Ki ne nyisd a szemed! - hallotta valahonnan messziről. - Gondolj a Zsigmondffy fiúra, és csomózd meg a szalagot háromszor!

Ezt már ismerte Ilonka: ez volt a kötés. Ujjai gyorsan mozogtak, pedig jéghidegek voltak mind. Megpróbálta minél jobban maga elé képzelni Misit, magas homlokát, hullámos barna haját, csúcsos ajkát, melegbarna szemét... Egyszer. Kétszer. Háromszor.

- Jó. Mára végeztünk - mondta végül Ilonka anyja, s ráterítette a ruhát a lányára. - A szalagot őrizd, akár a szemed fényét, nehogy kioldódjon valamelyik csomó!

Ilonka tudta, hogy az anyja bárkit bárkivel össze tud boronálni, ha akar, mégis nehezen hitte, hogy a legkisebbik Zsigmondffy fiú, aki után mind megfordultak a falubeli lányok, éppen őt szeretné meg. Iszen észre se veszi...

Aznap este azt álmodta, hogy hófehér füvön fekszik, ruhája is olyan színű csipke, egyedül a haja fekete, mint a holló tolla, beszennyezi vele a nagy fehérséget. Sírni akart, de a könnyei is feketék voltak, akár az éjjeli égbolt, s mélyükön ott ragyoglak a csillagok. Aztán kettő kivált közülük, hogy fénypettyé legyen Misi szemében.

Másnap reggel Ilonka a húgainak viháncolására kelt.

- Milyen szép lesz!

- Beleszeret, úgye?

- De nagyra lesz magával! - mondották, s ő nem értette, miről van szó. Az anyja akkor kézen fogta, s a sublóthoz vitte. Kezébe nyomott egy vászonkendőbe bugyolált csomagot, s maga is elvett egyet. Mikor az asztalhoz, ért, megrántotta a kendőt, s egy marék kifőtt madárcsont hullott az asztalra. Intett, hogy Ilonka is tegyen így a saját csomagjával, s a foltos terítőt hamarost beterítették az apróbb-nagyobb csontok. Ilonka anyja hosszan bámulta őket, aztán összeráncolta a homlokát, és így szólt:

- A kúthoz menjél, Ilus, ott fogod megtalálni a szerelmedet. De vigyázz, mert egyikteknek sem szabad innia a kút vizéből, különben vége mindennek!

Ilonka megfürdött és kiszépítkezett hát, a húgai fényesre fésülték a haját, s ráadták a legszebb ruhát, amit csak előtaláltak.

A kút a falu másik végében állt, az útkereszteződésben, nem messze a Zsigmondffyak kastélyától. Arra lehetett indulni Pomáz felé, meg tovább, el a hegyeknek. Aznapra felszállt a köd, lenge szellő fújkált, a nap igyekezett felmelegíteni a földet. Ilonka útban a kút felé meglátott egy rózsabokrot, s rajta egy szál fehér rózsát. Milyen virág az, amelyik márciusban nyílik?, gondolta, s hajába tűzte.

Mikor odaért a kúthoz, a kávájára telepedett, és megnézte magát a víztükörben. - No hiszen, a rózsaszál meg beleesett! - Nekiállt, hogy kihalássza a vödörrel, de sehogy sem sikeredett akárhogy igazgatta a láncokat.

- Majd én! - szólalt meg egy bársonyos férfihang a háta mögött, S Ilonkának nagyot dobbant a szíve. Hiszen az tényleg a Misi volt, ahogyan az anyja megmondta! Ott állt, épphogy csak leszállva hóka lováról, rézsarkantyúi halkan csilingeltek.

- Ó! - nyílt el a legkisebb Zsigmondffy fiú szája, mikor a leányt meglátta, de aztán gyorsan hozzátette: - Mit segítsek kegyednek?

Elpirult erre Ilonka, hiszen őt sosem szólították még így. Meg sem tudott mukkanni, csak elkapta a tekintetét, a kút felé. A fiú elértette, s mindjárt odalépett. Meglátta az úszó rózsát, megsimította pelyhedző bajuszát, és így szólt:

- Kihalászom én azt a rózsát, ha a hajába tűzi, hogy lássam!

Azzal nekifogott. Addig ügyeskedett, míg kimerte a hófehér rózsaszálat a vízből. Mosolyogva nyújtotta Ilonkának, s ahogy amaz elvette, egy pillanatra összeért az ujjuk.

No, így találkoztak ők, s Ilonka anyja előre látta ezt a madárcsontokban.

Attól fogva a lány, ha csak tehette, fehér rózsát hordott a hajában.

Ahogyan az esküvőn is.

Megismerkedésük emlékére elmosolyodott, és immár bátran lépdelt tovább. Hiszen mindketten ittak a kútból, s hazaérve még a vörös szalagot is széttépte, nehogy varázslat kösse hozzá Misit; mert a varázslat szétszakad, az igaz szerelem pedig örökké tart. Tudta tehát, hogy a fiú immár magamagáért szereti, s ha jó feleség lesz, nem hagyja el soha. Szívből megfogadta ezért, hogy dolgos asszony leszen, rácáfol a falusiak cigányokról alkotott véleményére.

József atya békességre és szeretetre szólította fel a híveket, aztán hosszan szónokolt, mielőtt összekötötte volna a fiatalok kezét. Attól fogva azonban mintha egy csapásra megváltozott volna a hangulat: nem volt visszaút, most már így esett, hát mindenki belenyugodott.

„Végül is... szemrevaló."

„Dolgosnak tűnik..."

„Inkább kikapósnak!"

„Szelíd ez..."

„Illik a fiúhoz" - mondogatták halkan, miközben az atya elszónokolta az eskü utáni litániát. Öreg volt már, de ha a hangját kieresztette, még mindig hallották a hátsó padsorokban is. Zsigmondffy Berta, Misi édesanyja pedig, aki mélyen hívő lévén mindig legelöl foglalt helyet, néha össze is rezzent József atya hirtelen felkiáltásaira.

Ilonka már nem figyelt senki és semmi másra, csupán Misire és saját magára. Sírva is fakadt, mikor a fiú az ujjára húzta az arany karikagyűrűt. Hiszen se neki, se egyik húgának sem volt semmilyen ékszere, hacsak lószőrből font nem. Maris, őutána a harmadik gyermek meg el is ámult reggel, hogy micsoda gazdagság lesz majd az. Ilonka része, s ő hiába bizonygatta, hogy nem a vagyon miatt megy hozzá Misihez - a legkisebb fiú úgysem örököl szemernyit se. De azért mégsem engedhette az Öreg Zsigmondffy Károly, hogy a menye ne legyen szép az esküvőre, hát csak vettek neki szép ruhát, cipőt, s más egyéb csecsebecséket

Ilonka sosem volt olyan boldog, mint amikor a templomból lépdelt kifelé. Mintha a mennyországba vezető úton sétált volna, olyan volt a kinti napsütés. Hiába a metszd szél, amely belekapott hátrahajtott fátylába, suhogó szoknyájába, hollófekete hajába; hiába a hűvös október, a leveleiket hullajtó fák, s a bágyadtan csivitelő, ittrekedt madarak. Misi keze immár az övében, hátuk megett felcsendültek az első hurrák. Összeölelkeztek Ilonka családjának tagjai s a rokonságok mind, bár a Zsigmondffyak tartották a távolságot. A falubeliek pediglen tódultak kifelé, hiszen várta már őket a lakodalom, s úgy sejtették, jut egy-egy falat annak is, aki nincs meghíva.

A lakodalmas muzsikát Ilonka két nagybátyja, s megannyi férfi rokona szolgáltatta. Ők haladtak az élen, ahogy a menet megindult a Zsigmondffy kastély felé, s meg sem álltak odáig Hosszú volt a násznép sora, mintha Ilonka uszálya lettek volna, de ő nem is figyelt rájuk, csak Misire, aki kedvesen nyújtotta a karját. Ilonka a világ minden kincséért sem engedte volna el. Arcán ott égett az első házastársi csók, és felkuncogott, ahogy eszébe jutott: már sokkal korábban csókot lopott tőle a Misi. Még a nyáron, a Dera-patak partján.

Akkor bezzeg oly meleg volt, csak az árnyékban lehetett megmaradni! Ilonka még mindig nem merte elhinni akkor, hogy a legény valóban beleszeretett. Éjszakáról éjszakára átkozta magát, amiért széttépte a vörös szalagot, nappal pedig csak húgai állandó unszolására mozdult ki a házi teendők közül, vízért a kútra, vagy Pomázra, a vásárra.

Azon a napon is oda tartott; a talpát égette a forró föld, így inkább az út mentén lépdelt, a fűben. Nehéz volt a zsákja, telis-tele fejtett kukoricával. Néhány saját hímzést is elvitt, mert azt mindig megvették az asszonyok.

Szinte várta Misit, pedig nem árulta el neki, hova megyen a vasárnapokon. Elmosolyodott, amikor meghallotta a lódobogást, és levetette a hátáról a nehéz zsákot, hogy kisimíthassa a szoknyáját, s illőn fogadhassa a fiút.

- Hát itt van, édes galambom! - rikkantotta Misi, ahogy leszállt a lóról. - Ne cipekedjék, majd viszi azt a zsákot a Ráró!

Azzal fogta, és ellentmondást nem tűrve feltette a lóra. Ilonka szabadkozott ugyan, de nem túlságosan, mert kutya meleg volt, és a zsák is nehéz, örült a segítségnek. Egy ideig együtt ballagtak ketten, a ló egyik és másik oldalán, megilletődötten. Misi ugyan minden héten felkereste, de Ilonka még mindig nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy éppen a legkisebbik Zsigmondffy fiú udvarol neki, nem másnak. Már a legény szülei is tudták, hiszen a fiú nem rejtette véka alá - s hiába dühöngött az apja, az anyja meg az egész rokonság. Hiába csúfolták a háta megett, Misit, hiába csóválta a fejét az egész falu. Egyedül Ilonka húgai repestek, no meg maga Ilonka, akinek minden egyes találkozáskor olyan hevesen vert a szíve, mintha ki akarna ugrani, hogy szétkürtölje a világnak a boldogságát.

- Hová indult az úrfi? - kérdezte akkor Ilonka félénken, csak hogy ne tűnjön szótlannak.

- Nem hiszi el, ha megmondom az igazságot! - felelte a legény sejtelmes mosollyal.

- Azért csak árulja el, hátha mégis!

- A Rémerdőbe. vadászni! - mondta a fiú, és megállította a Rárót, hogy megmutassa, mi van a másik oldalán. Ilonka már az erdő említésére elsápadt, de mikor meglátta az ezüsttel futtatott vadászpuskát, még inkább.

- Hát maga a Rémerdőbe megy vadászni? - ijedezett. - Mikor oda bemenni is veszélyes?

- Oda hát! - bólintott Misi, aztán, nem akarván annyira megrémiszteni a leányt, hozzátette: - No nem a közepére, csak így a szélén, hogy mindig lássam az utolsó fákat.

Am Ilonka bizony nem attól sápadt el, hogy szerelme a Rémerdőbe jár vadászni, hiszen az anyja is sokszor járt olyan helyen, ahova a falusiak nem merészkedtek. Azt mesélték, gonosz szellemek meg boszorkányok lakják az erdőt, és az öregasszonyok váltig állították, hogy akadt olyan falusi, aki sosem jött vissza onnan.

Ilonka mégsem ettől ijedt meg oly nagyon, hanem mert eszébe jutott az álma. Három éjjelen ugyanaz a látomás tért vissza hozzá, csak kicsit másképpen. Mindig éjszaka volt, vagy legalább olyan sötét, s a Rémerdőben találta magát. Első éjjel futott, akár egy kisnyúl, a másodikon szökellt, akár egy őzgida, harmadjára osont, akár egy róka. Mégsem jutott ki egyik éjszaka sem a rengetegből. Végül mindig meglátta a legifjabb Zsigmondffyt, kezében ezüsttel futtatott puskával, amely szakasztott úgy nézett ki, mint a valóságban. Mindannyiszor elfutott előle, ki tudja hová, míg végül kibukkant egy tisztáson, ahol ezüstösen csillogó, magányos fa állt.

Itt minden éjjel felébredt.

Ilonka beleborzongott a gondolatba, hogy megálmodta a puskát. Vagy talán még többet is? Hiszen az anyja mindig azt tanította, hogy az álmok figyelmeztetnek, ha helyesen értelmezzük őket.

Míg ezen gondolkodott, igen szigorú lehetett az ábrázata, mert egyszer csak Misi így szólt:

- Megveszem én ezt a sok kukoricát, galambom, ha eljön velem a Dera-patakhoz!

- Ne bolondozzon már az úrfi! - méltatlankodott mindjárt Ilonka, de Misi komolyan gondolta, és hamarosan messze húzódtak az úttól, hogy sehol egy ház nem látszott. A Dera (a legény Kovács-pataknak hívta, s ezen jót derültek) vize élénken csörgedezett, a térdig érő fú halkan zizegett, és Ilonka úgy érezte, csupán ők ketten vannak a világon. Úgy elfeledkezett magáról, hogy csak akkor pattant fel ijedten, mikor az ég alja már bíborszint öltött

- Mennem kell! - szólt kétségbeesetten, ám akkor Misi visszahúzta a karjánál fogva. Akkor lopta tőle azt az első csókot, búcsúzásképp. Ilonka egy hétig nem mosott szájat, amíg meg nem újították a második csókkal - és így tovább.

Ilonka olyannyira belemerült az emlékezésbe, hogy alig vette észre, amikor beértek a kastélyudvarra. Ott már várták őket a Zsigmondffyak cselédjei, s beterelték az egyik legnagyobb terembe. Az újdonsült menyecske még sosem járt ott, és csak ámult-bámult, hol fog eztán lakni.

A hatalmas ablakokon úgy áradt be a fény, akár a templomban, s a hosszú asztal telis-tele volt étellel. Mindenki tudta a faluban, hogy a lakodalomra három egész disznót vágtak, s rengeteg szárnyast. A levest már tegnap elkezdték főzni, s a sütemények is készen voltak már előző este. Olyan finomságok, amilyeneket Ilonka és a testvérei még sose láttak.

Nosza, a vőfély elkezdte mondani a magáét, Misi pedig rámosolygott Ilonkára a csipkelődő rímek hallatán. Ám amikor mindenki enni kezdte a levest, elkalandozott a fiú figyelme: az aranyszőke hajú kisasszonyt nézte, mintha nem is ismerné. Talán mégsem rokon lehet, gondolta Ilonka bosszúsan. Aztán nem törődött vele tovább, mert a leves finom volt, a vendégsereg vidám és hangos, és a Zsigmondffyak lassan összemelegedtek Ilonka rokonaival. Legalábbis együtt énekelték a „Lakodalom van a mi utcánkban"! meg az „A csizmámon nincsen kéreg"-et. Nem is tűnt fel senkinek, ahogy Ilonka anyja odament az ifjú párhoz, és az ifiasszony fülébe súgta:

- Legyél nagyon óvatos, mert lesz itten egy rosszakaród. Láttam a kút vizében. Döglött hal úszott a tetején.

Ilonka megrémült, mert az anyja a veszélyt mindig előre meglátta mindenféle jelekből. Tudta, sokaknak nem tetszett, hogy Misi végül őt választotta, de úgy sejtette, a rosszakarónak a menyegzőn kellett volna közbelépnie, mielőtt ők megesküdtek volna Isten előtt Nem tudta elképzelni, most már ki akarhat neki rosszat, s miért. Lopva körülnézett, de mindenki vígan volt, kimelegedtek, kipirosodtak. A hatalmas teremben két kandalló is ontotta a meleget, mindegyikbe begyújtottak alaposan. A bor meg csak fogyott, hiszen már a perkeltet hozták, s ahhoz ugye dukál. Ilonka egy pillanatra ismét elámult azon, mennyi, de mennyi itt az étel, s hogy ez mind őérte és Misiért van - már el is felejtette, hogy aggódott az imént. Szégyenlősen kuncogott a vőfély újabb vaskos tréfáin, míg férjura hangosan hahotázott, és bajuszát törölgette két ujjával. Ilonka azt szerette benne a legjobban: a pelyhes bajuszt, meg a tüzes tekintetét.

- Biztosan néznek az úrfira szebb lányok is - mondta Ilonka ott a Dera-parton, a lábát a vízbe lóbálva. Misi egy kicsivel arrább a fűben hevert, a Rárót kicsapta legelni.

- Néznek, néznek, de egynek se olyan szépek a szemei, mint magának, galambom!

- A magáé még annál is szebb! - évődött Ilonka, s megkezdődött a szerelmes párviadal.

- De magának meg puha a keze!

- Hát a maga bajuszkája, az aztán a szép!

- De a boszorkányos szemöldöke, egészen elvarázsolt!

- S az illata...

Így játszottak, mígnem ismét a Rémerdőre terelődött a szó. A legény mondta, hogy bármit megtenne Ilonkáért. A leány meg visszakérdezett: bemenne-e az erdő belsejébe Őérte, onnan tündérvirágot hozni?

- Be én, amikor csak akarja! - Aztán halkan, férfiúi hencegéssel hozzátette: - De én voltam ám már egyszer az erdő belsejében!

- Hiszi az ördög! - felelte mosolyogva Ilonka, de elhervadt a mosolya, mikor meglátta Misi komoly arcát.

- Úgy volt, ha mondom! S még bűnöztem is!

- Hát azt meg hogyan?

Ilonka el nem tudta képzelni, hogy Misi vétkezzen valamiben is. Az anyja, a Berta olyan istenfélő volt, hogy az összes fiát papnak akarta adni - de leginkább a legkisebbet. Így hát Misi úgy nevelkedett, hogy majd bencés leszen belőle, s csak később döntött úgy az apja, hogy mégse.

- Csak akkor mondom meg, ha nem árulja el senkinek! - kacsintott Misi, s Ilonka persze rögtön megígérte.

- Törtem ágat a Rémerdőben.

Ilonkának tátva maradt a szája, s nem tudta, higgye-e, nem-e-. A faluban mindenki tudta, hogy a Rémerdő fáit tilos letörni vagy kivágni, mert a gonosz szellemek megbüntetik azt, aki ilyet lesz. Talán el is viszik, hogy soha ne térhessen vissza többé.

- De... miért? - kérdezte Ilonka, s fázósan megborzongott a patakparton. Lopva az erdő felé nézett: azt várta, mikor jön ki onnan egy gonosz lélek, hogy elvigye az ő Misijét.

- Annyira megtetszett, hogy nem hagyhattam ott! - szabadkozott a fiú. - Ezüstszínű volt a fa, s csak egy egészen kis ágat törtem le. Úgy hallatszott, mintha sikoltott volna. Mint a mandragóra, csak nem olyan hangosan.

Ilonka még mindig nem jutott szóhoz. Az álmára gondolt, s arra, hogy az álmok sosem hazudnak. Honnan tudott Misi a mandragóráról? És hogy volt bátorsága ágat törni az erdőben? És ha elszabadított egy gonosz szellemet?

Ez jutott eszébe ott a lakodalomban is. ahogy lassan közelgett a menyasszony-táncoltatás ideje. Sorba álltak a férfiak, és a vőfély fazékjába fizették a forgatáspénzt. Ilonka szeme előtt kavarogtak az arcok: borvirágos, nagy fülű, ló fogú, borostás vagy szakállas, bajuszos vagy simaképű, öreg és fiatal. Az apósa, az öreg Zsigmondffy Károly nem jött oda. de csak azért, mert többen suttogták, hogy a lába már nem a régi. Botra támaszkodva járt, de ha tehette, inkább ült.

Ilonka megszédült - talán túlságosan befűtöttek a kan-dallókba. A vőfély árverést tartott a következő táncért. Ilonka bátyjai ölre mentek, pedig kétheti bérük volt már a tét. Végül majdnem összeverekedtek, mikor az öreg Zsigmondffy koppantott egyet a botjával.

- Hát táncoltassátok meg mindketten, ifiurak!

Nem kellett kétszer mondani, s ismét lett nagy vigasság, Vége lett a menyasszonytáncnak, de jöttek, csak jöttek a talpalávaló nóták, és a vendégsereg nem állt meg a tánccal. Ilonkát mindig lekérték, alig kapott levegőt. Úgy érezte, mindenkivel táncolt már vagy kétszer, cé egy pillanatra azt hitte, már hajnalodik, pedig csak a tűz fénye vetődött rá az üvegablakra. Le kellett ülnie.

Misi azt az aranyszőke hajú kisasszonyt forgatta éppen, akii bécsi rokonnak nézett Ilonka. Az a leány olyan szép volt, mint a felkelő nap, mosolya beragyogta az arcát, s olyan kecsesen táncolt, mint egy királylány. Hirtelen irigy lett Ilonka, s nem állhatta tovább, hogy Misi a másikkal ropja. Felpattant a lócáról, s arrafelé vette útját.

- Édes rózsám! - szólította meg Misit, mikor odaért. - Velem táncoljál már!

Amaz furcsán nézett rá, s megrázta a fejét.

- Dejszen táncoltam már veled, te leány!

Ilonka nem értette a dolgot.

- Édes mátkám...

No de erre már megszólalt az aranyszőke hajú leány is:

- Vigyázz, Misi, mert ez a cigánylány meg akar rontani téged! - vonta el onnan. - Jobb, ha távol tartod magad tőle!

- De hát most lettem a feleségei - fakadt ki Ilonka, s sírásra görbült a szája. A napszőke leány felkacagott.

- Ugyan már! Hogyan vehetne el egy Zsigmondffy egy magadfajtát? - kérdezte, s Misi vele kacagott. A muzsika folytatódott, mintha mi sem történt volna, s a vendégek is mind vígan voltak. Ilonka magára nézett, megszürkült, összepiszkolt ruhájára, amelyhez képest virított a másik leány hófehér csipkekölteménye. Tényleg inkább ő látszott menyasszonynak, aki alig táncolt valamicskét, s ugyanolyan csinosan festett, mint a templomban.

- De te engem szeretsz, Misi! - fogta meg a fiú karját kétségbeesetten. - Velem találkoztál ott a kútnál, s engem csókoltál meg a Dera-parton!

- Biztos meglesett bennünket... - köpte megvetően az aranyszőke kisasszony, és ahogy fordult egyet, a hajába fűzött egy ki tudja honnan a kezében termett fehér rózsát. A legifjabb Zsigmondffynak pedig, ha egy pillanatra el is bizonytalanodott, máris felderült az arca.

- Tágulj arrébb, te leány, s örülj, hogy az atyám meghívott benneteket is! - mondta, és olyan fintor futott át az arcán, amilyet Ilonka még sosem látott tőle. A lenézés fintora.

Ekkor Ilonka sírva fakadt, és kiszaladt a kastélyból. Illetve kiszaladt volna, de az anyja jött vele szembe. Dúlt- fúlt mérgében, s rikácsolva az aranyszőke hajú leányra mutatott:

- Vigyázzatok, mert teljesen megbabonáz benneteket ez a gonosz tündér!

- Csönd legyen, asszony!

- Vigyázz a szádra! - jött innen-onnan, s elhallgatott a zene.

-      A Rémerdőből jött, ha mondom! Jól emlékszem most márt

Hiába akarták elhallgattatni, a cigányasszony annál jobban kieresztette a hangját.

- Úgy hallottam, volt két testvérhúga, s mindhármat elátkozták: ezüstszínű fává váltak, míg valaki meg nem öntözi a tövüket.

Misi egy pillanatra teljesen megzavarodott és csak az aranyszőke leány nógatására szólt közbe:

- Elhallgass már, kutya meg a mája'.

- Pedig te voltál! - mutatott vádlón felé Ilonka anyja. - Te törted le az ágakat, mikor tudtad, hogy tilos. Megölted a húgait, s most jött bosszút állni...

Ilonka látta, ahogy az anyját erőskezű férfiemberek ragadják meg, s befogják a száját. Ilonka öccsei azonnal ugrottak oda, s készek voltak verekedni, ha úgy hozza szükség, de lefogták őket is vagy hárman. Aztán mindet durván vonszolni kezdték kifelé, s csak a kastély előtt porosodó földúton engedték cl. A Gazsi olyan csúnyán szitkozódott, hogy belepirultak a kitóduló asszonyok. A cigányfiúk anyja pedig nagyot nyekkent, és nem kelt fel a földről.

Ilonka a könnyein ál látta, ahogy kidobják, és kétségbeesetten szaladt oda hozzá. Hideg volt az asszony keze, s nem is lélegzett. Akkor kezdtek csak jajveszékelni igazán! - Hát miféle balsorsot szánt nekik az Isten ezen az estén?

Kitódultak mind Ilonka testvérei, s oly keserves sírásba kezdtek a lyányok, hogy a Gazsi végül velük is ordítani kezdett. Ilonka a legidősebb húgának nyakába borult, s úgy zokogott, hangtalanul. Amaz meg csak csitította, babusgatta, hátát simította, s így szólt:

- Sose bánd, Ilus, elloptam a Pali hajaszálát! Majd ővéle táncolhatsz eleget...

Ilonkának egyszeriben elakadt a könnye, s még a lélegzete is. Dejszen a szerelmi kötéshez nem szalag kell, hanem hajszál, köröm, s más efféle! Bizony sosem figyelt oda az anyjára eléggé, különben tudta volna rögtön, hogy a csomók csak védelmeznek...

-      A tündérbűbájtól... - suttogta szinte elfúlón. A Gazsi mégis meghallotta.

- Adok én neked dajkamesét, te ribók! Foghattál volna mostan férjet magadnak, ha nem az úrfira csimpaszkodsz!

Azzal felráncigálta a földről Ilonkát, és egyszer, kétszer arcul ütötte. Mint mindig, mikor Ilonka gyerekként behunyt szemmel képzelődött a boldog kisasszonyokról...

- Hazagyere, de rögtön, ottan majd megmutatom, miről álmodozz!

Visszanézett Ilonka a Zsigmondffy - kastély felé, még egyszer utoljára.

Hazafelé egész végig azon gondolkodott, hogy vajon nem csak képzelte-e az egészet, játszásiból, s nem aranyhajú tündérlány volt-e az igazi ara?