– Ön kiállott Falehddel szemben és le is győzte őt.

– Ehhez jogom volt. A mueddin felhívásában minden férfit felszólított, így hát én is jelentkezhettem.

– Ezen ne vitatkozzunk! De azt elismeri, hogy ha ön nem jelentkezett volna, akkor Falehd lett volna a győztes.

– Ezt elismerem.

– Eh bien! Hát erről van szó. Mi bírta rá önt arra, hogy jelentkezzék és életét kockára tegye?

– Barátságom a villám két fia és az egész törzs iránt.

– Barátság? Piha ! Hisz alig egy napja ismeri őket. Az a barátság tehát nem lehet túlságosan nagy.

Felálltam.

– Monsieur, eddig nyugodtan tűrtem jogosulatlan kérdéseit, de ha igazmondásomat vonja kétségbe, akkor végeztünk egymással. Sértegetést nem tűrök!

– Az orosz megragadta karomat és újra lehúzott a szőnyegre. Én látszólag ellenszegültem, de azért mégis leültem. Most már igazán tudni akartam, mire megy ki ez a különös beszélgetés.

– Pardon, monsieur, nem akartam megsérteni azzal, hogy kételkedtem szavaiban. Mi diplomaták úgyis másként fogjuk fel az igazmondás és az őszinteség fogalmát, mint az emberek általában. Űgy-e?

– Azt mondta volt: diplomaták. Csak nem néz engem is diplomatának?! Most már tudni akartam, hogy állok vele.

– Sajnálom, én nem vagyok diplomata. Az orosz felsőbbséggel mosolygott.

– Ön olyan erősen beavatkozott az idevaló viszonyokba, hogy az nem lehet pusztán önzetlenség. Annak valami célja van ! Miután pedig Németországnak, az ön hazájának Egyiptomban alig van érdeke, csak egy dolog lehetséges : ön Franciaország megbízásából támad minket hátba.

– Szóval önök francia megbízottnak tartanak engem?

– Mi németnek tartjuk önt, aki francia szolgálatban áll.

– Alig bírtam megállani, hogy fel ne kacagjak. Én, francia zsoldban !

– Nagyon tévednek ! Német vagyok szívvellélekkel és sohase állnék a franciák zsoldjába.

Akszakov mosolyogva nézett társára, mintha csak azt mondta volna : mi nem hagyjuk magunkat

elbolondítani. Aztán megint hozzám fordult.

– Hát jó ! Minket nem fog meggyőzni, de közöljük önnel, hogy önnek feltétlenül vissza kell lépnie.

– Visszalépni? Nem mondanák meg, hogy mitől?

– Gondolja meg, hogy mi előbb voltunk itt és sokat fáradoztunk, hogy a beni szallah törzset a magunk tervei számára megnyerjük. Nekünk tehát elsőbbségi jogunk van. Ait nem hagyjuk magunktól elvenni.

– Mondtam már, hogy tévednek. Nem az vagyok, aminek gondolnak. Semmi okuk sincs hát, hogy

tőlem tartsanak. Azt persze nem tilthatják meg, hogy meg legyen az egyéni véleményem és hogy, ha kedvem tartja, annak kifejezést ne adjak.

A két követ arcán meglátszott, hogy egy szavamat se hiszi el.

– Én most, ugyebár, kedve tartja, hogy egyéni nézetét a beni szallahokkal szemben kifejezze? –

gúnyolódott az orosz.

– Erre a kérdésre nem tartozom feleim.

– Szóval ön nem lép vissza? Hát jó ! Mit gondol, Szadik effendi?

A török jobbkezével a pénzszámlálás mozdulatát utánozta.

– Monsieur – szólalt meg újra az orosz. – Az ön győzelme Falehd fölött minden tervünket halomra döntötte. Falehd a mi emberünk volt. Ön miatt elvesztettük őt. De nekünk hallatlanul fontos, hogy célunkat itt elérjük. Uram, a cár is, a szultán is készek nagy összegeket áldozni, ha megnyerjük terveinknek a beni szallahokat. Azt kérdem tehát, Monsieur, mennyiért hajlandó ön visszalépni?

Ez világos beszéd volt. Félreérthetetlen kísérlet a megvesztegetésre. Először nem tudtam, ököllel, vagy gúnyos szóval utasítsam-e vissza a gyalázatos ajánlatot, de végül is úgy döntöttem, hogy mulatságos oldaláról fogom fel a dolgot.

– Igazán nem értem, mért ragaszkodnak olyan makacsul ahhoz a tévedésükhöz, hogy én francia

kiküldött vagyok.

– Tízezer frankot ajánlok, ha barátságtalan magatartását abbahagyja és nem dolgozik ellenünk.

– Uram, ez az ajánlat sértő ! – utasítottam őt vissza mosolyogva.

– Szóval nem? Akkor kérem, húszezer frankot ajánlok.

– Ugyan hagyja ! Minek dobálja úgy a pénzét?

– Ne tréfáljon, kérem! – szólt az orosz. Számomra véresen komoly ügy ez. Teszek egy utolsó ajánlatot.

Megtenné-e ötvenezer frankért, hogy ma este nem megy el a vének tanácsába és nem beszél ellenünk?

– De hisz eszem ágába sincs odamenni.

– Nem?!

Az orosz most először kezdett kételkedni eddigi feltevésében.

– Nem bizony! Higyjék el, én nem avatkozom semmiféle politikába.

– De hisz azt mondta, nem hagyja megakadályozni magát abban, hogy nézetének kifejezést adjon.

– Úgy van. Ki is tilthatná meg nekem? De ez nem jelenti azt, hogy meg is teszem.

– Szóval nem megy el a vének tanácsába?

– Eszembe sincs ! A beni szallahok nélkülem is megtalálják majd a helyes utat.

Az orosznak szemlátomást kő esett le a szívéről.

– És szabad tudnom, mit tart ön a helyes útnak?

– Szabad. Én természetesnek tartom, hogy a beni szallahok hívek maradnak az egyiptomi alkirályhoz.

– Az ellenkezője volna furcsa. Először is az alkirály közelebb van hozzájuk, mint a szultán. Barátsága hasznosabb nekik, mint ha harcba szállnak vele. Aztán meg a töröknek és az orosznak a szövetsége nagyon gyanús. Ez a két nép mindig ellenséges viszonyban volt egymással. Most egyszerre egy úton mennek ! Nem feltűnő ez?

– Bízza ezt a cárra meg a szultánra.

– Rájuk is bízom. Semmi közöm hozzájuk. De gondolkodó ember vagyok és megvan az ügyről a

véleményem. Azt is megmondhatom, hogy az önök ügye a beni szallahoknál rosszul áll.

Mind a ketten felugrottak.

– Látom, hogy itt végeztünk – szólt Akszakov. Ön szavát adta, hogy ma este nem szólal fel a vének tanácsában, sőt el sem megy oda?

– Úgy van. Különben is mondtam már, a beni szallahok elég érettek ahhoz, hogy a helyes utat

megtalálják.

– Na, mi azért mégis reméljük, hogy sikerül őket a mi álláspontunk számára megnyerni. Ami pedig önt illeti, ön talány előttünk. Megesküdtem volna, hogy ön valamelyik kormány ügynöke, aki ellenünk dolgozik. De most magam is kételkedem ebben. Hisz önnek nem kellett megígérni, hogy nem megy a vének tanácsába; ön egyszerűen elfogadja az ötvenezer frankot és nem is mondja meg, hogy amúgy sem akart odamenni. Ez becsületes dolog volt. Sajnálom, hogy nem dolgozhatunk együtt, de talán lesz még rá alkalom máskor.

Meghajoltak és egy perc múlva egyedül voltam. Feltűnő volt, hogy nagyon gyorsan mentek el. Persze !

Miután tudták, hogy nem megyek a vének tanácsába, én már többé nem számítottam nekik… Nemsokára ezután megjelent Halef, akivel kiléptünk a terraszra. Tarik várt ott ránk.

– Effendi, Falehd éppen most hagyja el a tábort! kiáltott felém. Nézd, ott megy!

Nem messze a tábortól csakugyan ott ügetett egy kis karaván észak felé: két ember tevén s nyomukban három teherhordó teve.

– Ki a második ember? – kérdeztem.

– Falehd egykori rabszolgája. Követi gazdáját a száműzetésbe.

– Egyenesen északra tartanak. Hova megy ez az ember?

– Nem tudom. Menjen, ahova akar!

– Én nem venném így félvállról, hogy hova megy valaki, aki bosszút esküdött a törzs ellen. Most te vagy a sejk, s felelős vagy a törzs biztonságáért.

– Szóval azt hiszed, küldjek valakit Falehd után, hogy megtudjuk, hova megy?

– Igen, azt gondolom.

– Igazad van. Követem tanácsodat s megbízható embert küldök utána. Legszívesebben magam mennék.

– De a vének tanácsa ma gyűlést tart, s így nem mehetek el.

– Nem félsz, hogy a vének tanácsa ma a mi szempontunkból kedvezőtlenül fog dönteni?

– Most, hogy Falehd nincs itt, már nem félek. Igaz, az előbb itt volt nálad a két idegen követ.

– Megtudhatom, mit akartak tőled?

– Nincs okom eltitkolni. Ámde tévedsz. Ők nem akartak tőlem valamit. Sőt ők akartak adni ötvenezer frankot, egyiptomi pénz szerint kétszázezer piasztert.

– Vallah ! Billah ! Tillah ! De miért, effendi?

– Egy csekélységért. Azt kívánták, hogy ne beszéljek ellenük a vének tanácsában.

– És te? Elfogadtad a pénzt? kérdezte Tarik izgatottan.

– Nem én.

– Hála Allahnak! Akkor hát eljössz a vének tanácsába?

– Tévedsz. Megmondtam az orosz kiküldöttnek, hogy nem fogadom el a pénzt, mert nem is megyek el a vének tanácsába.

– Allah óvjon! Ezt csak nem teszed meg velünk, te, törzsünk legjobb barátja !

– Éppen ezért maradok távol. Minek mondják mindenütt a beni szallahokról, hogy gyermekek, akiknek gyámra van szükségük, mert különben nem tudják, mit kell tenniök? Nem! Falehdet elintéztem én. A többi a ti dolgotok és főképp a tiéd.

– Mindent el fogok követni, hogy béke legyen.

– Egyet azonban meg kell gondolnod. Nem lesz könnyű dolgod a vének tanácsában. A két idegen követ sok pénzt ajánlott nekem. Láthatod ebből, hogy mindent megmozgatnak céljuk elérésére. Az sincs kizárva, hogy másoknak is ajánlottak pénzt, akiknek szava a vének tanácsában fontos.

– Köszönöm, hogy erre figyelmeztettél; majd résen leszek. Mit akarsz, Hilal?

– A mueddin kérdezteti, szólt a belépő Hilal mikor adjon jelt a vének tanácsának ülésére.

– Úgy mint tegnap : egy órával napnyugta után.

Én eközben kitekintettem a sivatagba, Falehd karavánja után. Eddigelé a karaván egyenesen északi irányban haladt. Az óriás oly gyors vágtába csapott át, hogy állatait már nem lehet egymástól megkülönböztetni, hanem az öt állat együtt egyetlen fekete pont volt.

És ekkor úgy rémlett nekem, hogy ez a pont most más irányba mozog, mint az imént. Gyorsan

lekuporodtam, arcomat odaszorítottam egy nagy kőkockához, amelynek felső szegélye nyugodt vonalat nyújtott nekem arra, hogy az említett fekete pont mozgásának irányát vele összehasonlítsam. Halef, Tarik és Hilal meglepetten nézték, mit csinálok.

Nemsokára mindennel tisztában voltam. Felugrottam és Tarikhoz fordultam.

– Gyanúm igaznak bizonyult.

– Miféle gyanúd?

– Falehd csak azért ment északi irányban, hogy minket megtévesszen. Nem is akar észak felé menni.

– Ugyan! Hát merre?

– A mi dolgunk, hogy ezt kiderítsük. Mindenesetre bizonyos, hogy most egyelőre nyugatnak fordult.

– Nyugatnak? De hisz abban az irányban nincsenek emberek, csak sivatag.

– Ez azt jelenti, hogy nem is akar oda menni. Kik laknak dél felé?

– A beni szuefek.

– Úgy, akikkel vérbosszúban vagytok?

– Igen. Ősi ellenségeink.

– Akkor bizonyosra vehetjük, hogy Falehd hozzájuk megy.

– Lehet. De akkor mért csinál ilyen nagy kerülőt?

– Hogy minket megtévesszen.

– Erre igazán nem volt szüksége. Hisz akkor se tartottuk volna vissza, ha nyiltan megmondja, hogy hozzájuk megy.

– Ez igaz. De akkor tudtátok volna, hova ment és ehhez képest jártatok volna el. De mivelhogy ilyen alattomosan cselekszik, bizonyos, hogy bosszút forral. Fogadok, hogy a beni szuefeket akarja rátok uszítani…

Milyen messze van tőletek a szuefek tábora?

– Jó tevén két nap alatt elérheted. Teherhordó tevének három nap kell odáig.

– Ez elég közel van ! Legyünk résen!

– Ne aggódj ! Nálunk biztonságban vagy. Ezt olyan öntudatosan és olyan pártfogói hangon mondta, hogy felkacagtam.

– Azt hiszed, hogy én félek valakitől?

– Bocsáss meg, effendi – szólt Tarik elpirulva. Nem így gondoltam.

– Sebaj ! Maradjunk csak Falehdnél! Én a te helyedben nem venném olyan könnyen a dolgot és

megfigyeltetném őt. Már mondtam neked egyszer.

– De hisz most már nem szükséges; úgy is tudjuk, hogy a beni szuefekhez megy.

– És mégis … Hm ! Sokszor tapasztaltam, hogy ilyen esetekben nem árt, ha többet teszünk, mint ami okvetetlenül szükséges. Kedvem volna utána lovagolni, hogy megtudjam, valóban félkörben lovagol-e dél felé.

– Ma már későn érkeznél. Mert amíg odaérsz, ahol Falehd most jár, leszáll az éjszaka és akkor nem láthatod már a nyomokat.

– Ó, én másképp fognék hozzá. Nem is mennék utána, hanem megvárnám őt a sivatag kellős közepén.

– Hogy érted ezt?

– Én egyenesen nyugatnak lovagolnék és meglesném őt egy olyan ponton, amelynek közelében az

óriásnak valószínűleg el kell haladnia.

– Ez lehetetlen. Hogyan találod ki ezt a pontot?

– Az nem is olyan nehéz. Persze szükségem lesz egy kísérőre. Halef velem lovagol, mert ti kettőtöknek itt kell lenni a vének tanácsában.

– Hát magad akarsz utána menni?

– Igen. Ez az út megéri a fáradságot. Ha találkozunk Falehddel, rá fog jönni, hogy nem tudott minket megtéveszteni. Látni fogja, hogy óvatosak vagyunk és résen állunk.

– Hát beszélni is akarsz vele?

– Hogyne! Meg akarom mulatni annak a fickónak, hogy minket nem csap be. Ehhez nincs elég esze.

– Küldd ide a lovakat, Tarik !

– Hilal, nyergeidd meg a két leggyorsabb lovat. Azt a kettőt, amelyen az effendi és szolgája már délután is lovagolt! – utasította Tarik az öccsét.

Hilal elsietett. Halef elhozta revolveremet, aztán lementünk Hilalhoz, aki már ott állt, zab-Iáján fogva a két nemes paripát. Nyeregbe ültünk és gyorsvonati sebességgel vágtattunk ki a sivatagba, nem északi irányban, ahol az óriás a szemhatáron eltűnt, hanem nyugat felé.

10. FONTOS ELHATÁROZÁSOK.

A lenyugvó nap arany sugarai utoljára lángoltak végig a végtelen síkságon. Aztán elbágyadt a fény, narancs, majd vörösréz színre változott, egyre jobban elhomályosodott, mire a délszaki vidékek hirtelenségével beállt az éjszaka. Lassítottuk lovaink futását. Arról szó sem lehetett, hogy az óriást a sötétben megláthatjuk.

Mégis találkoznunk kellett vele. De hogyan fogjunk hozzá? Hisz az út, amelyen halad, egyetlen vékony vonal a sivatag végtelenségében. De aki annyit élt át, mint én, tud magán segíteni. Nemsokára megállítottam lovamat és így szóltam:

– Most körülbelül ott vagyunk, ahol el kell előttünk haladnia.

– Miből gondolod ezt? érdeklődött Halef.

– Mit gondolsz, Falehd nagyobb kerülőt fog csinálni, mint amekkora feltétlenül szükséges?

– Dehogy fog.

– Vagy azt hiszed, hogy olyan közel halad táborunkhoz, hogy esetleg megláthassák őt?

– Azt sem teszi.

– Nahát ! Akkor a középutat fogja választani, se nagyon messze nem megy a tábortól, se közel nem jön hozzá., tehát körülbelül ezen a tájon fog elhaladni. Néhány száz lábnyi távolság nem számít.

– Körülöttünk csönd van, meg fogjuk hallani Falehd tevéinek lépését. A homok mély, s mikor a tevék a homokot ügetés közben lábukkal hátraszórják, az valamelyes érces hangot ad, melyet a csendes éjszakában jó messziről meg lehet hallani.

– Akkor jó lenne, ha különválnánk mondotta Halef.

– Éppen ezt akartam mondani. Maradj itt ! Én egyenes irányban tovább lovagolok néhány száz

lóhossznyira. Ott leszállok és lefektetem a lovat. Fektesd le te is a lovadat, ülj melléje s tedd kezedet a fejére, akkor nem mozdul meg, ha valaki erre lovagol. Ha Falehd melletted halad el, hagyd őt tovább menni, aztán jelt adsz nekem. Én ugyanígy fogok eljárni.

– Milyen jelet adjak?

– Hallottad már a fennek ugatását? Tudod azt utánozni?

– Tudom.

Ez az állat a sivatag állandó lakója; senkinek sem tűnik hát fel, ha hallják a hangját. Kétszeri rövid ugatás legyen a jeladás. Vagy te adod nekem, vagy én adom neked, aszerint, melyikünk mellett halad el Falehd.

A fennek rókához hasonló kicsi állat, széles, nagy fülekkel. Ugatása éles és felcsattanó; így hangzik: ťiá, iá, iáŤ, az ťiŤ hosszan elnyújtva és fojtottan, az ťáŤ röviden, de nagyon hangosan. Halef leszállt és leült lova mellé, én pedig tovább lovagoltam. Megfelelő távolságban én is leugrottam lovamról és farára ütöttem tenyeremmel.

A ló megértett és lefeküdt. Melléje ültem s kezemet fejére tettem. A ló azonnal lehajtotta fejét a földre, nagyot lélekzett, annak jeléül, hogy megértett. Ettől fogva mozdulatlanul, némán feküdt ott. Perc-perc után telt el. Fenn az égen a Dél csillagai ragyogtak. Lenn a földön a szem végtelen sötétségbe mélyedt. Egyetlen hang sem zavarta a csendet. így telt el vagy egy óra. Ekkor azonban úgy rémlett nekem, hogy abból az irányból, ahol Halefet hagytam, hallatszik valami, úgy hangzott, mint gyenge szellő suhogasa lecsüngő lombok között. Ez az a nesz, amelyet Falehd tevéi okoznak? Úgy van. Mert néhány pillanat múlva felhangzott Halef jeladása, az ťiá, iá.

Felállítottam lovamat, nyeregbe ugrottam és Halef irányába lovagoltam. Ő már elém jött.

– Elhaladt már? kérdeztem tőle.

– El, egészen közel hozzám.

– Nem látott meg téged?

– Más talán meglátott volna, de az ő szeme beteg, s ha az egyik szem fáj, akkor rosszul lát a másik is.

– Hát a kísérője?

– Az nem az én oldalamon lovagolt, s így nem láthatott.

– Helyes ! Most gyerünk, utána !

Vágtára fogtuk lovainkat. Nemsokára el is értük a kitaszított óriást. Tevéje gyors ügetéssel haladt előttünk.

– Vakiff Állj ! – kiáltottam én. Falehd és kísérője megállították tevéiket.

– Ki az? – kérdezte Falehd.

Kése után nyúlt. Ez volt az egyetlen fegyver, melyet magával vihetett.

– Hát te ki vagy? kérdeztem én, mintha nem tudnám, hogy kicsoda.

– Gyere közelebb, akkor megmondom!

– Allah ! Ezt a hangot ismerem I

– Én is a tiédet! Most elértük az óriást.

– Falehd – kiáltottam fel. Hogy kerülsz errefelé? Hisz láttuk, hogy északnak lovagoltál.

– Nem mehetek oda, ahova kedvem tartja? – mondta dacosan és gyűlölettől szikrázó tekintettel nézett rám.

– Már hogyne mehetnél. De ne felejtsd, hogy földönfutó vagy. Ne kószálj a mi táborunk közelében.

Tudod, hogy jogom lenne téged lelőni?

– Tedd meg, ha becsületérzésed megengedi, hogy védtelen és sebesült embert ölj meg.

– Ma délben még másképp beszéltél. Jó, nem bántalak. De takarodj innen ! Más nem lenne hozzád

olyan irgalmas, mint mi ketten.

– Allah pusztítson el benneteket ! Mit kerestek itt künn a sivatagban?

– Téged ! feleltem én nyugodtan. Csak meg akartam neked mutatni, hogy ha akarom, mindenütt meg tudlak találni. Most eredj tovább. Tiszteltetem a vitéz beni szuefeket !

– Allah verjen meg téged és mindnyájatokat! – ordított az óriás és botjával a teve két füle közé vágott.

Az állat rögtön vágtatni kezdett.

Könnyű volt elképzelni, milyen érzések dúltak az óriás lelkében. Rájött, hogy keresztülláttak rajta; dühösítette, hogy kitaláltuk, hova megy. Forrt benne a szégyen is, amiért legyőzték és kitaszították. Elvesztette nemcsak becsületét, hanem vagyonát is. Kiátkozott volt, aki köszönettel tartozott legveszedelmesebb ellenségének, hogy meghagyta neki az életét.

Minden alantas érzés, amire emberi szív képes, feltámadt most ebben az emberben. Készülnünk kellett arra, hogy izzó gyűlölete módját ejti majd annak, hogy bosszút álljon rajtam és az egész beni szallah törzsön, ha nem kap seblázat és élve éri el a beni szuefek táborát.

Nem törődtünk vele tovább s visszatértünk a beni szallahok táborába. Már messziről lobogott a tábortűz fénye. Ott ül most együtt a vének tanácsa. Nem mentem oda. Elláttuk állatainkat, aztán felmentünk a romba.

Meglehetősen elhagyatott volt. A lépcső őrein kívül egyetlen egy élő lelket se láttunk. Badija és Hiluja visszavonultak volt szobájukba; Tarik és Hilal a vének tanácsában volt, ahová a beni abdánok öreg sejkjét is meghívták tartozó udvariasságból.

Haleffel együtt leültünk a kőomladék között és vártuk a híreket a vének tanácsából. Lenn aránylag csendben folyt le minden. De tudtuk, hogy lesz itt még ma zsivaj és ujjongás. Hisz az új sejk beiktatásáról volt szó. A vének tanácskozása tovább tartott, mint gondoltam. Meggyorsíthattam volna elhatározásukat; csak meg kellett volna nekik mondanom, hogy háromszáz fegyvert kapnak tőlem. Ez azonban ellenkezett felfogásommal.

A beni szallahokat ne befolyásolja ajándékom, hozzák meg az emberséges és józan határozatot maguktól, minden beavatkozás nélkül. A háromszáz fegyver legyen aztán a jutalom, azért, hogy nem ültek fel a két idegen követ gonosz befolyásának.

De mi lesz akkor, ha várakozásom ellenére mégis kedvezőtlen határozatot hoznak? Akkor erre el

voltam tökélve egy szál fegyvert sem kapnak. Inkább menjenek tönkre a drága fegyverek a sivatag homokjában, semhogy golyóikat védtelen fellahok parasztok ellen fordítsák. Végre úgy látszott, megtörtént a döntés. A nagy tűz körül mozogni kezdtek az alakok. Aztán elhangzott a három tompa ütés az imadeszkán és megszólalt a mueddin harsogó hangja:

– Allah, az irgalmas, nevében! Dicsértessék ő, hogy a férfiaknak bölcseséget adott a jó és a rossz megkülönböztetésére. Dicsőség Izmáil basának, Mazr és El Kahira uralkodójának ! Éljen ezer évig és minden lépését kísérje szerencse és áldás! Ö a mi barátunk, mi az ő barátai vagyunk. Aki ellene van, ellenünk van. És meg fogja ízlelni bosszúnkat. Ezt határozták a törzs vénei. Hallottátok, ti férfiak és ti asszonyok ! Ehhez tartsátok magatokat, mert Allah bölcsesége beszél a vénekből!

Ezután az igazi mohamedán módon elhangzott fellengős kikiáltás után minden tisztán állott. A vének tanácsa tehát ránk nézve kedvezően döntött. Alig hangzottak el a mueddin szavai, Tarik hangját hallottam a romok közt:

– Effendi, hol vagy?

Feleltünk, mire pár pillanat múlva két férfi lépett a terraszra, Hilal és az új sejk.

– Megértetted, effendi, amit a mueddin ki-hirdetett? – kérdezte Tarik.

– Meg. Az okosság győzött.

– De nem sok hiányzott és ellenfeleink kerekedtek volna felül.

– Hogy lehet az?

– Sokáig igen erős vita folyt. Még olyanok is, akikre számítottam, az utolsó pillanatban elpártoltak tőlünk.

– Ejha !… Sejtem, hogy miért !

– Én is sejtettem, de eleinte nem szóltam. Csak akkor álltam fel, mikor ellenfeleink már túlsúlyba kezdtek jutni. Nyíltan kimondtam, hogy néhányan a vének közül meg hagyták magukat vesztegetni az idegen követektől. Ez a vád mint mennykő csapott bele a gyülekezetbe. A leleple-zettek tagadtak, de én bizonyítékul felhoztam, hogy a két követ téged is ötvenezer frankkal akart megvesztegetni.

– Ez hatott, úgy-e?

– Eleinte nem. A két idegen követ ezt az állítást orcátlan rágalomnak jelentette ki.

– Csak nem tűrted ezt?

– Nem én. Élesen rendreutasítottam őket és azt indítványoztam a vének tanácsának, hivassanak téged oda és hallgassanak meg.

–Ez nem volt ínyére a két idegennek, mi? – nevettem én.

– Úgy van, ahogy mondod. Tiltakoztak meghallgatásod ellen, mert úgy mondták, semmi közöd az

ügyhöz. Én azt válaszoltam, hogy ők is idegenek és hogy csak megtűrjük jelenlétüket a vének tanácsában. Erre aztán alább hangon beszéltek. Kijelentették, hogy nem kell téged odahívatni, mert ők egyáltalában nem fognak erről a gyanúsításról nyilatkozni.

– A vének tanácsa erre gyanút fogott, úgy-e?

– Hogyne ! Képzeld csak, kétszázezer piaszter ! Micsoda nagy hasznuk lehet ezeknek az idegeneknek, ha kívánságuk szerint határozunk, hogyha hajlandók ilyen óriási összeget fizetni! Ezt mindenki rögtön átlátta.

– Hát a dzsarabubi főpap utasítása? Az hatástalan maradt?

– Azt a végére hagytuk. Hilal elmondta utazását Dzsarabuba. Mikor a gyülekezet hallotta a ťnagyon tisztelendőŤ főpap utasítását, minden ellentmondás megszűnt. Győztünk !

– Ehhez szerencsét kívánok. Ma először szerepeltél mint a törzs főnöke és jól csináltad dolgodat …

– Melyik párton volt az öreg Ezra?

– A miénken. De feltűnt nekem, hogy valami nyomta a szívét, folyton mondani akart valamit, de aztán mégis hallgatott.

– Hát bizony csakugyan fontos dolgot mondhatott volna neked. De nem merte megtenni.

– Nem merte? Kitől félt volna?

– Tőlem!

– Masallah ! Hogy érted ezt?

– Ahogy mondom. Nem mert beszélni, mert én megtiltottam neki.

– Miért? Hát miről van szó?

– Eredj Ezrához és kérdezd meg őt. Tegnapi tilalmam ma már nem érvényes. Szabadon beszélhet.

– Megmondhatod neki. Hol van ő most?

– A sivatag úrnőjénél. Én küldtem oda, hogy mondja el neki a vének határozatát.

– Akkor siess te is oda, hogy meghalljad azt az örömhírt, amelyet Ezra közölhet veled.

– Allah il Allah ! Effendi, nem mondhatnád meg nekem te, most mindjárt? ! sürgetett Tarik.

– Eszemágában sincs! nevettem jókedvűen. Ismered a Szezam-hegy meséjét? Nos, a kincses-hegy

kulcsa Ezránál van. Kérd el tőle !

Hátat fordítottam neki és faképnél hagytam őt és Hilalt. Nem tehettek mást, meg kellett fogadni utasításomat.

– Uram, nevetett Halef, mikor elmentek meglátod milyen hamar visszajönnek ezek ketten értünk, vagy legalább egyik a kettő közül.

Halef tegnap jelen volt, mikor Ezrával beszéltünk s így tudta miről van szó. Halef jóslata beteljesedett.

Alig telt el öt perc, Hilal bukkant ki a sötétből.

– Effendi, a sejk és Badija kéretnek, gyere oda hozzájuk, beszélni akarnak veled. Ó Allah! Effendi, te egyik örömet a másik után szerzed meg nekünk.

Természetesen eleget tettünk a meghívásnak és csakhamar együtt voltunk mindnyájan Badija

szobájában. Ott volt az öreg sejk is. Alighogy beléptünk, a kérdések tömegét zúdították rám. Alig győztem válaszolni.

Úti élményeim olvasói bizonyára emlékeznek rá, hogy Halefnek szenvedélye volt az elbeszélés. Én akkor még nem ismertem őt eléggé s így elképedtem, mikor élményeinket az ő szájából egészen más megvilágításban hallottam. De ha nekem ném tetszett az ő előadása, annál jobban elragadta arab hallgatóit, akik valósággal csüngtek a száján, és túlzásain nemcsak nem ütköztek meg, hanem azokat egyszerűen természetesnek tartották.

– Hát ez a betemetett karaván titka – törte meg Hilal a csendet, amely Halef elbeszélése után beállott.

– Ki gondolta volna ezt?!

– Én már régen tudtam Ś– suttogta Hiluja.

– És nem mondtad meg nekem! – szólt Hilal szemrehányóan.

– Nem lehetett. Az effendi megtiltotta felelte a leány elpirulva.

– Úgy van – siettem Hiluja segítségére. Hisz akkor még magam se tudtam, ki kapja meg a fegyvereket.

S így el kellett titkolni, mit találtunk a sivatagban.

– De most már beszélhetünk róla? – kérdezte Tarik.

– Most már igen! Tudom, hogy a fegyverek jó kezekbe kerülnek.

– Mit gondolsz, megtalálod a helyet, ahol az a karaván elpusztult?

– Ez biztos. Jól megjegyeztem magamnak, s a homokbuckákat le is rajzoltam jegyzőkönyvembe. Aztán meg Hilal, aki jobban ismeri a sivatagot, mint én, könnyen meg fogja találni.

– Igazad van. Még éjjel is megtalálnám azt a helyet, ahol a karaván emberei leütöttek mondotta Hilal.

– De hogyan hozzuk el a fegyvereket? kérdezte az öreg sejk.

– Adj nekem tíz embert tevével és tíz teherhordó tevét egy csomó gyékénnyel és szavatolok érte, hogy a fegyvereket töltényekkel együtt néhány óra alatt kiássák, azután ide is szállíthatják.

– Csak tíz embert akarsz? álmélkodott Tarik. Ötvenet adok. Sőt elindulok az egész törzzsel, hogy ezt a leneset elhozzuk. Ó, Allah ! Háromszáz fegyver! Nem is bírom elhinni !

– Majd elhiszed, ha látod. De az egész törzsre nincs szükség ott. Húsz tevés ember és tíz teherhordó teve több, mint elég.

– Mit gondolsz, mikor induljunk?

– Innen egy napi teveút a betemetett karaván. Ha csak holnap reggel indulsz el, este előtt nem érsz oda és így a kiásással várni kell másnap reggelig. Ezért a legjobb, ha már most összeállítod a karavánt, s az éjfélkor el is indul.

– Így lesz. De nem lesz neked nagyon fárasztó, a sok erőfeszítés után…?

– Nekem? Rám ott nincs szükség. Ezt a munkát embereid nélkülem is jól elvégzik, különösen, ha

Hilalra bízod a vezetést.

– De vajon megtalálja azt a helyet?

– Nyugodt lehetsz. Gondoskodj csak arról, hogy a karaván minél előbb induljon. Akkor néhány órával alkonyat előtt odaérnek. Estig elvégzik a kiásást, visszaindulnak és másnap kezedben lesznek már a fegyverek, amelyek nagy hatalmat adnak neked a sivatag összes törzseivel szemben.

– Helyes ! – szólt Tarik lelkesen. Mindjárt lemegyek a táborba és kihirdetem, hogy új fegyvereket kapunk. Allah, micsoda öröm lesz ott!

És már el is rohant. Mi többiek nem vártuk meg, míg visszajön, hanem utána mentünk le a táborba, hogy résztvegyünk a törzs ünnepén. Persze csak ťmiŤ férfiak mentünk le. Badija és Hiluja fennmaradtak szobájukban.

Mikor a táborba érkeztünk, Hilal hozzámlépett.

– Effendi, kár, hogy nem akarsz azokkal a férfiakkal menni, akik elhozzák a fegyvereket.

– Miért? Attól félsz, hogy nem találod meg a helyet?

– Attól nem. De téged illet a dicsőség, amely most az enyém lesz.

– Igazad van! Dicsőség ilyen kincset hozni a törzsnek. De én éppen ezért maradok itthon.

– Ezt nem értem.

– Mindjárt megértesz. Mit gondolsz, nem emeli-e tekintélyedet Hiluja atyja, az öreg sejk előtt, ha te vezeted ide azt a karavánt, amely minden kincsnél értékesebb fegyvereket hoz a beni szallahoknak?

– Allah il Allah ! Hát így gondoltad ezt?

– Így. Holnap olyan nagy érdemet szerzel mindenki szeméhen, hogy tekintélyed nagyot fog emelkedni.

Ezzel megint közelebb jutsz Hilujához.

– Masallah ! Ez igaz ! Erre nem is gondoltam! Effendi, köszönöm neked.

– És még valamit ! Adod neked egy útmutatást. A szél már rég elfújta azokat a nyomokat, amelyeket idejövet a mi tevéink hagytak hátra. így hát megtörténhet, hogy nem találod meg, vagy nem mindjárt találod meg a betemetett karavánt. Ez esetben keress egy bambuszdarabot, amelyet ott az egyik bucka tetejére tűztem ki. Azt messziről megláthatod. A többit már tudod.

– Igen, most már mindent tudok. Megyek is összeállítani a karavánt. Isten tartson meg, effendi!

Elsietett. Az öreg sejk is a beni szallahok közé elegyedett, akik az ő harcosaival, a beni abdánokkal együtt örültek a ma esti ünnepnek. Halef és én egyedül maradtunk az öreg Ezrával.

11. HALEF DUZZOG.

A táborban víg élet volt. A sivatag úrnője nyájaiból a legkövérebb állatokat áldozta fel és egyéb készleteit se kímélte. A beduin általában mértékletesen él; de ha egyszer ünnepi alkalma van, akkor alaposan eszik és megmutatja, milyen tömegeket képes bevenni az emberi gyomor. Annyit eszik, hogy még egy nagy ragadozó vad is jóllaknék vele. A tüzek körül, ahol nyárson sütötték a pecsenyét, nagy tolongás volt.

Énekeltek, kurjongattak és játszottak az egy-húrú hegedűn. Mialatt a sátrak közt haladtunk, csakhamar észrevettük, milyen hatást váltott ki a nép között Tarik közlése a fegyverszállítmányról. Az erjedt datolyáié már amúgyis emelkedett hangulatba hozta a beduinokat, de ez az örömhír tetőpontra szította a jókedvet. Hogyne!

Háromszáz egészen újfajta fegyver, nem olyan régimódi kováspuska, amilyen a sivatag fiainak rendelkezésre áll ez olyan vívmány volt, hogy még a legméltóságtel-jesebb arabot is kihozta egyensúlyából.

Nem bírtam megakadályozni, hogy az ujjongó beduinok ne foglalkozzanak velem. Hisz én voltam a

varázsló, akinek ezt a váratlan szerencsét köszönhették. Az egész törzs barátja és jótevője. A leghízelgőbb megjegyzések érték fülemet, halkan vagy hangosan. És egyszerre nem tévedhettem, jól hallottam az egyik tábortűz mellett egy férfi így szólt szomszédjához:

– Vigyázz ! Itt jön ťaz ezer villám atyja. Az ezer villám atyja ! Nem rossz ! Tekintélyem a sivatag ez igénytelen fiainál íohamosan nőtt. Két kísérőm is meghallotta a megjegyzést. Ezra továbbmenőben megkérdezte:

– Effendi, megértetted, mit mondott ez az ember?

– Meg.

– És tudod, mire célzott?

– Hogyne. Arra a hatásra, amelyet háromszáz gyorstüzelő puska pergötüze az ellenség soraiban előidéz.

És ezért a villám atyja egyszerű rangjáról az ezer villám atyjává léptet elő.

–Igaza van – vágott közbe Halef. És meglátod, uram, holnap az egész tábor ettől a névtől fog

visszhangzani, és egy hónap múlva az arabok minden tábortüzénél keletre és nyugatra, szerte a sivatagban, felhangzik majd a te neved dicsősége hosszú éveken át, sőt még gyermekeink és unokáink ajkán is!

– Hallgass! – szóltam rá mosolyogva. Tévedsz. Ha többé nem leszek a beni szallahoknál, hamar

feledésbe megy majd ez a név, és ott, ahová lovagolunk, egyetlen ember sem fog tudni az ezer villám atyjáról.

– Sebaj ! Majd én gondoskodom róla …

– Semmiről sem fogsz gondoskodni! – szakítottam őt félbe nagyon erélyesen. Szigorúan megtiltom, hogy ezt a nevet említsd, ha elhagytuk a beni szallahok területét. Tudod mi a felfogásom erről. Ha mindenáron híres embert akarsz belőlem csinálni, akkor Kara ben Nemszi van olyan híres név, mint az ezer villám atyja.

Nem igen szoktam Halefet így rendreutasítani. Erélyes hangom tehát meglepte, el is hallgatott. Ámde megjelenésem nem mindenütt találkozott örömmel és lelkesedéssel. Akadt nem egy szem, amely sötéten nézett rám. Falehd hívei nehezen nyugodtak bele, hogy terveiket meghiúsítottam. Sőt volt egy sátor, amelynél egyenesen ellenséges indulattal találkoztam. Tarik beszélgetett ott két férfiúval. Közelebb lépve megismertem Szadik basát és Akszakovot. A beszélgetés nem lehetett valami barátságos, erre vallott izgatottságuk. Mikor az orosz meglátott, arca eltorzult dühében.

– Itt jön a hazug és az áruló ! – kiáltott felém.

– Rám értetted ezt? – kérdeztem nyugodtan.

– Igen, rád.

– Azonnal visszavonod ezt a sértést.

– Eszemben sincs! Nem tagadtad, hogy egy európai hatalom megbízottja vagy?

– Ez így is van. Igazat mondtam.

– Na ne mondd! – gúnyolódott az orosz. Hát ha nem vagy Franciaország vagy valami más hatalom

kiküldötte, magyarázd meg, hogyan adhat egy egyszerű utazó háromszáz legújabb fajta fegyvert ajándékba.

– Ahá, ez fúrja az oldaladat? kérdeztem én. Sok mód van arra, hogy az ember fegyverekhez jusson a nélkül, hogy egy hatalom szolgálatában állna.

– Akkor csak egyet gondolhatok, hogy loptad a fegyvereket.

Még erre a sértésre is nyugodt maradtam. Az orosz most megmutatta igazi arcát. Hisz már rég

keresztülláttam rajta és tudtam, hogy udvariassága első beszélgetésünk alkalmával csak máz volt. A mellett most folyékonyan beszélt arabul; az a múltkori állítása tehát, hogy nem bírja jól ezt a nyelvet, hazugság volt, aminek nyilván az volt a célja, hogy engem franciául halljon beszélni. Erre a gyenge alapra akarta aztán felépíteni egész feltevését, hogy én a franciák ügynöke vagyok.

– Még más is lehetséges – feleltem erre a sértésre is igen szelíden. Találhattam is a fegyvereket, Akszakov harsogó kacajba tört ki.

– Szadik effendi?! Találta! Azt mondja, hogy találta! Mint hogyha háromszáz fegyvert csak úgy

ukmukfuk lehetne találni, mint egy rézpiasztert az útszéli csatornában.

– Nem hiszel nekem? Könnyen meggyőződhetsz róla, igazat mondtam-e. Még ma éjjel karaván indul a sivatagba, hogy elhozza a fegyvereket. Menj velük, ha a sejk megengedi.

– Igen, ha a sejk megengedi! – szólt közbe Tarik. De én nem engedem meg.

– Ugyan, mit tehetnél az ellen, ha tilalmad ellenére csatlakoznánk embereidhez? kérdezte az orosz csúfondárosan.

– Erőszakkal visszatartanálak benneteket.

– Minket, vendégeidet?

– Csak addig vagytok vendégeim, amíg itt tartózkodtok a beni szallahok sátorai között.

– Később már nem?

– Nem.

– Milyen jogon?

– Azon a jogon, hogy én vagyok a törzs főnöke. Ti nem érdemeltek kíméletet. Képzeld csak, effendi, ez a két ember, aki heteken át élvezte a törzs vendégszeretetét, azt a sértést akarja elkövetni, hogy holnap hajnalban akar tőlünk elindulni. Jól tudod, effendi, hogy a sivatag törvénye az útraindulás idejét ťazrŤ utánra, vagyis három órával naplemente előttre szabja meg.

Teljesen megértettem a sejk felháborodását, mert ismertem a sivatag ősi szokásait. Mint európai persze nem értettem vele egyet. Ezért inkább hallgattam.

– Mi azt tesszük, amit akarunk. Ez jogunk, és ehhez ragaszkodunk – felelte konokul az orosz.

– Holnap hajnalban utazunk! Egyébként nyugodj meg Ś eszünk ágában sincs karavánoddal a sivatagba lovagolni. A talált fegyverek mese, melyből egy szó se igaz.

– Hogy elhiszed-e vagy se, az nem érdekel – mondtam, ezúttal szándékosan fitymáló hangon. Már

kezdtem elveszteni türelmemet. Vannak emberek, akik olyan arcátlanok, hogy nem lehet őket becsületre tanítani.

– Kikérünk magunknak minden sértegetést! – mondta az orosz fenyegetően.

– Jó lesz, ha alábbhangon beszélsz. Az imént hazugnak és árulónak neveztél. Ezt kiegyenlítettem. Azt mondjátok, hogy diplomaták vagytok. Pedig fogalmatok nincs arról, hogy kell emberekkel bánni és viselkedni.

Ilyen emberek, mint ti, nem képviselhetik jól országok érdekeit.

– Kacagnom kell. Mit értesz te ehhez? Én nem feleltem neki. Hátat fordítottam és faképnél hagytam őket. Éreztem, hogy szokásom ellenére kissé elragadott az indulat. Ez a két álnok és gonosz ember, akik népeket akartak végigtaposni, utálatot keltett bennem és kihozott sodromból. Ha nem lettünk volna itt a beni szallahok táborában, ahol ők a törzs vendégei voltak és annak védelme alatt állottak, egész másként bántam volna el velük.

– Effendi, megadtad nekik! szólt az öreg Ezra elismerően. Most már látom, milyen rossz emberek. Jaj azoknak, akiknek sorsa ilyenek kezébe kerül.

Egy darabig még ide-oda járkáltunk a sátrak között, aztán végignéztük a fegyverekért küldött karaván elvonulását. Éjfél elmúlt már, mikor nyugovóra tértünk. Mikor fáradt tagjaimat végignyujtóztattam a szőnyegen, az a kellemes érzésem volt, hogy a sok napi izgalom és fáradalom után végre hozzájutok a jól megérdemelt nyugalomhoz.

De nem számítottam Haleffel. Ha voltak még a táborban elégedetlenek, Halef mindenesetre hozzájuk tartozott. A kis öreg folyton hánykolódott, nem tudott elaludni. Nyilván a fejét törte valamin, mert közbe-közbe sóhajtozott. Látszott, hogy valami nyomja a szívét, hogy beszélni szeretne; de én olyan kegyetlen voltam, hogy színleltem, mintha már elaludtam volna. Csakugyan fáradt is voltam és békében akartam pihenni. Ámde Halef hánykolódása egyre erősebb lett; most már nyögött is, ide-oda forgott. Végre már nem bírta ki tovább.

– Uram, alszol már?

– Igen feleltem kurtán és elutasítóan.

– Hamdulillah ! Akkor hát nem hallgatod, amit pedig ma feltétlenül meg kell mondanom, még ha

gorombáskodsz is velem. Meg kell mondanom, hogy elégedetlen vagyok veled.

Mivelhogy nem feleltem, Halef folytatta:

– Én nemcsak szolgád vagyok, uram, hanem barátod és oltalmazod is. Ezért felelősnek érzem

magamat, hogy te boldog és tekintélyes légy. Ez az ! Ez fáj nekem! Fáj, hogy félreismered szándékaimat.

Megint szünet. Aztán megismételte előbbi kérdését :

– Uram, még mindig alszol?

– Igen.

– Nagyszerű! Akkor nyugodtan tovább beszélhetek. Nagyon fáj nekem, hogy nem lettél sejk. Pedig te lehettél volna az, és most hatezer vitéz arab főnöke lennél. Nem is lehet elgondolni, milyen páratlan győzelmeket arattunk volna mi ketten velük és az új fegyverekkel. Rólunk beszélt volna a sivatag minden népe. Lándzsáink hegye és puskáink villáma előtt reszketett volna minden ellenség. Te lehettél volna a sivatag szultánja és az egész Szahara császárja. Sőt, még az egyiptomi basának és a sztambuli szultánnak is parancsolhattál volna. És most semmi! A te dicsőségedet most más fogja elvenni s te olyan leszel, mint egy közönséges fűzfa, amely ágait szomorúan lógatja a vízbe.

E hosszú előadás után Halef nagyot lélekzett és megint megkérdezte :

– Uram, csakugyan alszol még?

– Igen.

– Akkor nyugodtan meg vallhat ok valamit; hisz te nem hallod. Te tudod, hogy sok mindenbe

belenyugodtam. Ezen a csalódáson is megvigasztalódom. Mert tudom, hogy minden máskép lesz. Mi mindennek az oka? ! Az, hogy te nem vagy a próféta követője. Ezen kell változtatni. És akárhogy gorombáskodsz is velem, én fogok győzni: áttérítelek Mo-hammed hitére, mert én vagyok hadzsi Halef Omár ben Hadzsi Abui Abdám ibn Hadzsi Davuhd al Gosszarah.

Hallottam, amint Halef a megkönnyebbülés sóhajával másik oldalára fordult. Tudtam, hogy most már kiadta, ami szívét nyomta, s hogy ma éjszakára már békességem lesz. Végre hát el tudtam aludni.

12. A KÖVEK ÁGYA

Másnap reggel ragyogó szép időben kimentem a szabadba. Nem sokkal volt napkelte után. A nagy éjjeli mulatság folytán az egész tábor aludt még. Elsétáltam hát az oázis egyik nagyobb forrásához és megfürödtem.

Mondhatom a sok fáradozás és iz^a-lom után alaposan felfrissített. így tértem vissza a romba, ahol nemsokára közös reggehre gyűltünk össze. Badija, Hiluja és atyjuk, az öreg sejk, volt a társaságban.

A beszélgetés során megkérdeztem az öreg sejktől:

– Mikor táborodból idejöttél leányaid látogatására, a beni szuefek, a beni szallahok ellenségeinek területén át jöttél?

– Hova gondolsz, barátom? Ez nagy kockázat lett volna ! Egész bizonyos, hogy megtámadtak volna

minket. Nem, nem, elkerültük azt a vidéket.

– Mit gondolsz, Badija, tudtak a szuefek arról a fegyverszállítmányról, amely nekik volt szánva? –

tudakozódtam tovább.

– Hogyne !

– Arra gondolok, hogy tudomásuk volt-e az időpontról, amelyben a fegyverszállítmánynak meg kellett volna érkezni?

– Bizonyosan tudtak róla.

– Nos, mit tennél az ő helyükben, ha vársz egy karavánt, amely számodra döntően fontos?

– Eléjük vonulnék.

– Éppen erre gondolok. Ezt annyival inkább meg kellett tenniök, mert a karaván a sivatag elhagyott részében, veszélyes úton haladt. Mit gondolsz, voltak ilyen óvatosak a beni szuefek?

– Azt hiszem, igen.

– Merrefelé kellett ez esetben a szueieknek a maguk táborából elindulni?

– Észak felé.

– És melyik törzs táboroz éppen északnak a beni szuefek táborától?

– Ezt te is tudod: mi, a beni szallahok … Masallah ! Most veszem észre, hová akarsz kilyukadni. Arra gondolsz, hogy a beni szueieknek egy csapata talán itt van a közelünkben?

– Nem talán, hanem bizonyosan.

– No és mit árt az?

– Nagyon is félvállról veszed a dolgot.

– Nem én. De a beni szuefektől állandóan tartanunk kell és nekik is tőlünk. így aztán úgy megszoktuk a veszélyt, hogy nem is igen beszélünk róla.

– Akkor engedd meg, hogy én beszéljek róla. Nekem még egyéb gondolatom is van. Ellenségeiteknek háromszáz fegyvert kellene kapniok. Mit gondolsz, ki ellen használnák azokat?

– Allah il Allah ! Most már értelek.

– Nos, mit szólnál ahhoz, ha a beni szuefek nem csak egy csapat harcost küldtek ki, hanem az egész törzs fölkerekedett, hogy átvegye a fegyvereket és rögtön rajtatok üssön?

Badija tágranyitotta a szemét.

– Effendi, megrémítesz.

Ebben a pillanatban Tarik, az új sejk, lépett a szobába.

Szemlátomást nagyon bosszús volt.

– Ezek a hálátlan kutyák – tört ki haragosan. Megtették, amit megtiltottam nekik és hajnalban búcsú nélkül elhagyták a tábort. Allahra, kedvem volna utánuk vágtatni és becsületre tanítani őket.

– A két idegen követről beszélsz? – kérdezte a sivatag úrnője. Hadd menjenek ! Különben merre

mentek?

– Kelet felé.

– Szóval Egyiptomba. Akkor megszabadultunk tőlük. Ne törődj velük! Fontosabb dolgunk van.

És elmondta Tariknak azokat az aggodalmakat, amelyeket eddigi beszélgetésünk során az én szavaim benne felidéztek. A sejk figyelmesen hallgatta, s mikor Badija elvégezte mondanivalóját, így szólt:

– Az effendinek igaza van. Röstellem, hogy nekem nem jutott eszembe. Abeni szuefek mindenesetre közelünkben vannak.

– De hol?

– Ha ellenségeink nagy számmal indultak el, hogy a sivatag egy bizonyos pontján várják meg a

fegyverkaravánt, akkor csak egyféle helyről lehet szó, arról a helyről, ahol sok víz van.

–És van ilyen hely?

– Nincs.

– Ezt biztosan tudod?

– Igen. Emberemlékezet óta többnapi járóföldre köröskörül sehol sem találtunk vizet, még keveset sem, nemhogy sokat.

– Ez semmit se bizonyít. Hallottál már arról, hogy vannak a sivatagban titkos források?

– Hogyne. A szomjas vándor tevéje a legkiaszottabb pusztaságban is megáll, pedig látszatra egy csepp víz sincs ott, és lábaival kaparni kezdi a homokot. Lovasa leugrik és két kezével tovább ás.

- Egyszerre mélyen a homokban forrás bukkan elő. A szerencsés ember iszik, megitatja tevéjét is és megtölti tömlőit. Aztán takarót borít arra a helyre és teleszórja homokkal, hogy senki, aki arra megy, ne sejtse, hogy ott forrás van. Ha aztán később, bármikor vízre van szüksége sivatagi utazásában, visz-szatér erre a helyre.

Ez a titkos forrás megmenti őt bajban és üldözés közepett. Ha senki se tud róla, ha csakis az övé, akkor minden ellenségével szemben, akinek nincs vize, óriási előnyben van.

– Nos, hátha a beni szuefek is ráakadtak ilyen forrásra! Akkor igazán okunk van rá, hogy tartsunk tőlük.

– Hát mit tegyünk? – kérdezte Badija izgatottan.

– Ha aggodalmam helyes, akkor valószínű, hogy kémeket küldtek ide, akik vagy visszamentek már,

vagy itt vannak még a közelben. Ezek bizonyosan nyomot hagytak a homokban. Én most elindulok szolgámmal, hogy megkeressem ezeket a nyomokat.

– Te? Veszélynek teszed ki magad, miértünk?

– Hát nem vagyok vendégetek? A veszély, mely titeket fenyeget, nem fenyeget engem is? Gondolj csak Falehdre ! Ha gyanúm igaznak bizonyul, akkor lehetséges, sőt valószínű, hogy Falehd találkozott a beni szuefekkel. És akkor mindent el fog követni, hogy ellenetek uszítsa őket, sőt talán azt is eléri, hogy azok rögtön támadjanak.

– Allah il Allah! Falehd! Róla egészen megfeledkeztünk.

– Pedig az ő gyűlöletét nagyon is számításba kell venni. Nyergeitess meg tehát rögtön két lovat számomra és szolgám számára !

– Kettőt? Hármat ! Mert én veletek megyek.

– Annál jobb ! Te ismered a vidéket és sok dologról felvilágosíthatsz, ami előttem ismeretlen.

*

Rövid idő múlva szélsebesen száguldtunk ki délnek a sivatagba. Pompás lovaink voltak: azok a paripák, amelyeken előzőleg lovagoltunk s egy hozzájuk teljesen méltó harmadik. Egy óráig haladhattunk így, mikor egyszerre meg kellett állanunk. Nyomra bukkantunk, amely északkeleti irányból jött és déli irányba vezetett tovább. Leszálltam, hogy megvizsgáljam a nyomokat, s a mély homokban három teve határozott nyomát ismertem fel. A nyomok széle már kissé beomlott.

Ebből azt következtettem, hogy legalább három órának kellett eltelnie, amióta a tevék elhaladtak itt.

– A két követ lovon vagy tevén távozott el? kérdeztem én.

– Tevén felelte Tarik.

– Hány tevéjük volt?

– Három. Két személyszállító és egy teherhordó.

– Akkor semmi kétség, hogy ez itt a két idegen követ nyoma.

– Masallah ! De hisz ők keletre lovagoltak !

– És egy kis idő múlva délnek fordultak.

– Hát miért nem mentek mindjárt délnek?

– Valószínűleg el akarták titkolni útjuk célját. Most már az okot is tudhatod, miért ragaszkodtak olyan konokul a hajnali elinduláshoz. Hacsak ťazrŤ után indultak volna el, akkor estig csak rövid utat tehettek volna meg. így azonban egy egész napjuk van.

– De mit gondolsz, mi a céljuk?

– A beni szuefek tábora.

– Masallah ! Mit akarhatnak ott?

– Két dolog lehetséges, a kettő közül az egyik mindenesetre talál. Vagy azért mennek a szuefekhez, hogy segítségükkel bosszút álljanak rajtatok a kudarcért, amely őket nálatok érte; vagy ugyanolyan ajánlatokkal akarják boldogítani a szuefek törzsét, amilyenekkel nálatok megbuktak.

– Allah il Allah ! Ez bizony lehetséges.

– Haladjunk mi is ezen a nyomon, hisz úgyis arra szándékoztunk menni.

Nyeregbe szálltam és nagy gyorsasággal indultunk el a csapáson, mely egyenesen délnek vitt. Tíz perc múlva újra meg kellett állanunk. Egy helyen ugyanis a homok széles körben fel volt dúlva.

– Mi ez? kérdezte Tarik meglepetve. Talán csak nem folyt itt küzdelem?

– Várj – Mindjárt megvizsgálom.

– Leugrottam tevémről és megvizsgáltam a nyomokat. Nagyon gondosan jártam el, úgyhogy a sejk

végül is elvesztette türelmét.

– Mi haszna, ha minden homokszemet külön megvizsgálsz? : vélte ő. Elvesztegetjük a drága időt.

– Sőt ellenkezőleg. Időt nyerünk. Mennél gondosabban járunk el most, annál biztosabb tájékozódást szerzünk, s annál gyorsabban cselekedhetünk. Egyébként készen vagyok. Nem nagyon vigasztaló, amit találtam.

A két idegen követ itt találkozott hat lovassal, akik déli irányból jöttek. Egyideig beszélgettek, aztán együtt tovább lovagoltak dél felé. Láthatod ezt abból, hogy a csapás mennyivel szélesebb.

– Mint ellenségek, vagy mint barátok vonultak tovább?

– Úgy nézem, hogy mint barátok, mert küzdelemnek nyomát sem láttam.

– Ki lehetett az az öt-hat lovas?

– Azt hiszem, beni szuefek voltak.

– Allah ! Miből gondolod ezt?

– Emlékezzél csak, mit beszéltünk a táborban a sivatag úrnőjénél. Mondhatom, most már meg vagyok győződve, hogy ellenséges földerítők jártak itt. A beni szuefek támadásra készülnek ellenetek.

– Allahra ! Majd fogadjuk őket.

– Csak ne oly hevesen ! Még nem mondtam el mindent. Ez a hat lovas nem tevén ült, hanem lovon. Mit jelent ez?

Tarik kérdőn nézett rám. Nem tudott mit felelni.

– Hogy mit jelent? Hát azt, hogy lovuk volt és nem tevéjük. Ezért ültek lóra és nem tevére.

– Ez szószerint igaz. De nem nagyon talál az igazsághoz nevettem én. Nem mondtad-e tegnap, hogy innen a beni szuefek táboráig két-három napig tart az út?

– Azt mondtam.

– Megtehetnek lovak ilyen utat elegendő víz nélkül?

– Honnan tudod, hogy nincs vizük?

– Tudom, mert gondolkodom. Mondjuk, hogy csakugyan a beni szuefek kémei jártak itt, akkor oda-

vissza öt-hat napi lovaglásra kell számítaniok. Ha lovon teszik meg ezt az utat, akkor annyi víztömlőt kellene magukkal hozniok, hogy ez gyorsaságukat nagyon csökkentette volna. Nos?

– Nos? kérdezte a fiatal sejk, mert nem tudott rájönni, mi a felelet a fölvetett kérdésre?

– Nos, folytattam én kell, hogy a ti táborotok és ez ő táboruk közötti úton vizük legyen valahol.

– Errefelé egyetlen forrás sincs.

– Ne állítsd ezt olyan határozottan. És ha nincs is forrás, lehet, hogy tevéik vannak a közelben, víztömlőkkel megrakva.

– A fiatal sejk e szavakra szemlátomást megijedt.

– Tevék, víztömlőkkel a közelben? Erről csak akkor lehet szó, ha már készen állnak a támadásra és már útban is vannak felénk.

– Ezt a lehetőséget már számításba is vettük. A beni szuefek útban vannak és ezt a hat lovast

felderítőnek küldték előre, hogy kikémlelje a ti tábortokat.

– Hogy állíthatod ezt ilyen határozottan?! Hisz nem láttad őket, csak a homokban olvastál.

– A homok az én számomra nyitott könyv. Hosszú éveken át éltem egy távoli országban, ahol vad

népek vannak, akiket indiánoknak neveznek. Ott az ember élete egy percig sincs biztonságban. És ott megszokja az ember, hogy olvasson a fűben, a homokban, a fák leveleiben, a hegyekben és a völgyekben, a madarak röptében és hangjában és a szél zúgásában; mindenből kaphat az ember intőjeleket, amelyek figyelmeztetik őt a veszélyre. Hidd el nekem, amit mondok : a beni szuefek rajtatok akarnak ütni. Útban vannak errefelé és ezeket a lovasokat kémkedni küldték előre. Sőt mondok neked még valamit: még többet is elárult nekem a homok.

– Még többet? ! – álmélkodott Tarik.

– Úgy van. Azt állítom, hogy a lovasok felderítő kémek voltak. Ezen a helyen találkoztak a két idegen követtel és rögtön visszafordultak. Nem feltűnő ez?

– Bizony az. De nem tudom elképzelni az okát.

– Csak egy ok bírhatta rá őket, hogy küldetésüket mellőzve, visszalovagoltak. Megtudtak valamit a két idegen követtől, ami azonnali visszatérésre késztette őket.

– Mi lehet az?

– Igazán nem találod ki? Gondolj csak a fegyverekre !

– A fegyverekre? Hogy hogy?

– A két idegen követ elmondta nekik, hogy a beni szallahok háromszáz fegyvert kapnak, hogy egy

karavánt indítottak el a sivatagba a fegyverekért. Kitalálod most már, mire gondolok?

– Allah il Allah ! Most már értem. De hisz én senkinek se mondtam el, hogy a fegyvereket

tulajdonképpen a beni szuefeknek kellett volna meg-kapniók.

– Ez nem számít. A szuefek tökfejűek lennének, ha nem találták volna rögtön ki, hogy az ő

fegyvereikről van szó. Pont háromszáz fegyver ! És nekik is pont ennyit kellett kapniok ! Aztán meg én nem is titkoltam a két követ előtt, hogy a fegyvereket a sivatagban találtam. Hát nem kellett a beni szuefeknek kitalálni, hogy az ő fegyvereikről van szó?

– Masallah ! Ahogy te magyarázod a dolgot, aszerint persze hogy rögtön kitalálhatták.

– Na látod. Most képzeld magadat a beni szuefek helyzetébe : alig győzik várni az új fegyvereket, amelyek révén hatalmat és gazdagságot remélnek és egyszerre megtudják, hogy ezek a fegyverek idegen kézbe kerültek. Ez a hír olyan fontos volt számukra, hogy minden tétovázás nélkül röglön visszafordultak. Hisz ezt a rémhírt rögtön közölni kell főnökükkel.

– Nagy az Isten. Igazad van, csakis így történhetett.

– Látod, mégsem olyan nagy baj, ha időt veszteget az ember a nyomok vizsgálatával nevettem én.

–Bizony – szólt közbe Halef. Te nem ismered az én uramat, ő ismeri minden embernek, állatnak

nyomát és csapa ját is, kezdve az elefánt lépésétől, addig az inci-finci nyomocskáig, amelyet a sivatagi bolha hagy maga után. Ő ismeri a sas röptét a levegőben és a szúnyog surranását a napsugárban. A patak mormolásából titkokat tud meg és a sírhant némasága nem akadályozza meg őt…

– Hallgass – állítottam meg szavainak zuhatagát. Most cselekedni kell, nem pedig fecsegni.

– Mit javasolsz? – kérdezte a sejk mohón.

– Azonnal vissza kell mennünk a táborba. Most az az első feladat, hogy mi kémleljük ki az ellenséget és erre lovak nem alkalmasak. Aztán meg nem is tudjuk, milyen messzire kell lovagolnunk, amíg ráakadunk ellenségeinkre ; el kell hát látni magunkat vízzel és élelemmel.

– Igazad van. Tehát gyorsan vissza a táborba ! Miközben vágtatva haladtunk vissza a rom felé,

folytattuk beszélgetésünket.

– Fődolog, hogy megtudjuk az ellenség terveit mondtam én. Ezt én elvégzem Haleffel együtt.

– Én is veletek megyek szólt a sejk.

– Nem, te vagy a főnök, a törzs vezére. Az egész törzs szeme rád figyel. Neked otthon kell maradnod.

– De adj mellém egy jó harcost!

– Nem bánom, így lesz.

– Milyen messze laknak tőletek törzsetek többi csapatai?

– Félnapra a legközelebbiek.

– Küldj azonnal hírnököket, akik ezeket a közelfekvő táborokat gyors segítségre szólítsák fel! Mire azok odaérnek hozzátok, én is visszatérek felderítő utamról s akkor majd könnyebb lesz elhatározni, mi a teendő.

– Lovon megyünk? kérdezte Halef. Ś-Nem. Nem tudhatjuk, találunk-e vizet. Tevén megyünk, az

tovább tud szomjazni.

– Majd gondoskodom a legjobb tevékről ígérte a sejk.

– És mondd meg törzsed minden emberének, hogy oly nyugodtan viselkedjenek, mintha semmi se

történt volna. Mert nem lehetetlen, hogy néhány szuef kém mégis csak a tábor közelébe lopakodik.

– Senkinek se szabad észrevenni, hogy készülődtök. Sőt legjobb lesz, ha egyáltalában senki se tudja meg, milyen veszély fenyeget, csak azok a hírnökök, akiket a rokon törzsekhez küldesz. De ezeknek is szigorú hallgatást parancsolsz.

– Hát Hilal? Neki se szóljak?

– Most még ne. Nem szabad őt munkájában megzavarnunk, mert a fegyverek elhozatala most sokkal

fontosabb, mint ahogy eddig gondoltuk. Ha az új fegyverek idejében megérkeznek, akkor óriási új erőt jelentenek nekünk.

Lovainkat a legnagyobb sietségre ösztökéltük, úgyhogy már egy óra múlva a táborba értünk. Ott éppen csak annyi ideig tartózkodtunk, hogy néhány víztömlőt töltöttünk meg; aztán mindjárt kimentünk a tevékhez, amelyek megnyergelten vártak ránk. Egy negyedóra múlva már megint szélsebesen repültünk ki a sivatagba az annyi veszéllyel fenyegető déli irányba. Az erős, hosszúlábú állatok nem hordtak hátukon mást, csak minket, a tele víztömlőket s egy-egy jókora adag datolyát. Négyen voltunk : Halef, én és két izmos beduin. Amit eddig megtudhattunk, azt már tudtuk, minden egyebet ezután kellett kikémlelni. Némán szaguld-tunk egymás mellett, kémlelve a szemhatárt, hogy a legcsekélyebb feltűnő jelet is észrevegyük. Az volt a fődolog, hogy mi lássunk, minket azonban ne lássanak.

Ellenségeink nyomát könnyű volt követni. Ámbár a pormentes sivatagi homok, még ha mi, emberek,

nem is érzünk szellőt, folytonos észrevétlen lassú mozgásban van, a száguldó teve vagy ló lábai által a homokba vájt nyom mégse omlik el rövid néhány óra alatt, hacsak nincs erős szél.

Óra órára múlt el. Dél lett. Majd délután. Mindössze egyszer engedtük az állatokat rövid időre

megpihenni, hogy egy korty vizet is adhassunk nekik. Aztán megint neki a végtelen sivatagnak, nagy gyorsasággal. A délután folyamán leszálltam egyszer, hogy megvizsgáljam a nyomokat. Elégedetten bólintottam.

– Ha akarjuk, egy óra alatt utóiérhetjük őket.

– De nem akarjuk? – kérdezte Halef.

– Nem. Ellenségeinknek siem szabad sejteni, hogy tudjuk tervüket.

– Helyes ! – dicsért meg Halef. Ők jönnek, mi pedig fogadjuk őket. De csakugyan olyan közel

vagyunk hozzájuk?

– Igen. Látom a nyomok alakjából. Nézd csak ezeket a lónyomokat ! Már nem olyan élesek, mint az előbb voltak; a lovak lépése kissé bizonytalan lett. Haladjunk most lassabban, különben tulhamar kerülnek a szemünk elé.

Ezt a parancsot szigorúan megtartottuk és kényelmesen haladtunk tovább. Ennek ellenére rövid idő

múlva mégis csak egy sor fekete pontot pillantottunk meg a szemhatáron.

– Ők azok ! kiáltott fel Halef.

– Úgy van ! Szálljunk le és fektessük le állatainkat néhány percre, hogy az ellenség meg ne lásson minket.

Ezt az óvatossági rendszabályt végre is hajtottuk. De mikor újra megindultunk, nemsokára megint megpillantottuk az ellenséget. Nyilvánvaló volt, hogy amazok már sokkal lassabban haladnak.

Egyszerre csak láttuk, hogy irányt változtatnak. Kísérőink közül az idősebbik beduin fejét csóválta.

– Csak nem mennek ezek jobbfelé, a Fersz el Hadzsarba?

– Mi az?

– A kövek ágya beomlott sziklahegy, ahol nincs se fa, se bokor, se víz.

– De elbújni lehet benne?

– Ezer embernek is.

– Nos, akkor legalább tudjuk, hol keressük őket. Egész bizonyosan a Kövek ágyában vannak. Vizet valószínűleg tevéken hoztak magukkal. Menynyire vagyunk még onnan?

– Könnyen ott lehetnénk napnyugta előtt, ha nem kellene még lassabban lovagolnunk, mint azoknak ott előttünk.

– Ó, ez nagyon jó ! Most már tudjuk, hogy ők hova mennek. Tehát, nem kell a nyomukban maradnunk.

– Kerülünk egy nagyot és hátulról közelítjük meg a Kövek ágyát, vagyis arról az oldalról, ahonnan nem várnak ellenséget. Jól ismered az egész sziklatömkeleget?

– Az egészet nem. Vannak ott helyek, ahova még sohasem jutott el ember.

– Így hát nem is sejted, melyik részén találhatjuk meg a beni szuefeket?

– Nem.

– No, én így is remélem, hogy útunknak meglesz az eredménye.

A beduin kételkedő arcot vágott.

– Talán mégis hiába jöttünk ide. Csak az ő nyomukon juthatunk el hozzájuk. Ha elhagyjuk a nyomot, akkor a sötétben nem találjuk meg őket.

– Bízd csak rám! Remélem, hogy megtaláljuk őket. Mit gondolsz, ez a csapat kerülőúton halad?

– Szó sincs róla.

– Magam is azt hiszem. Ellenségeink állatai kimerültek, a lovasok igyekeznek tehát a legrövidebb úton célhoz érni.

– Igazad van.

– Most pedig nézzünk körül, nem látunk-e valami olyan pontot, amely szerint tájékozódhatunk.

– Ezzel elővettem messzelátómat és beigazítottam a szemhatárnak ama pontjára, amely felé az ellenség nyoma vezetett. Csakugyan, nem csalódtam. Éppen abban az irányban egészen közel egymáshoz két magános keskeny szikla nyúlt a magasba. Olyanok voltak, mint két oszlop.

– Ezek a Benát el Hava – mondta a beduin, mihelyt közöltem vele, mit láttam. Ismerem azokat.

– Benát el Hava, tehát Vihar leányai? Mért nevezik ezeket a sziklákat így?

– Mert a viharok dobták le azokat a hegyekből és állították ide.

– Na, én máskép magyarázom keletkezésüket. De ez mellékes. Fődolog, hogy ez a két szikla szilárd pont, amely szerint tájékozódhatunk. Miután ellenségeink e két szikla felé lovagolnak, nyomukat mindenesetre megtaláljuk majd ott. Most már habozás nélkül irányt változtathatunk.

E rövid megszakítás után folytattuk utunkat; nagy ívben kanyarodtunk kelet felé. Tevéink a lehető

legnagyobb gyorsaságot fejtették ki, úgyhogy már napnyugta előtt egymagasságban voltunk a Kövek ágyával, csak kissé balra tőle. Ezért rögtön jobbra fordultunk, a kőtömkeleg irányába, majd kis darabra belovagoltunk a sziklaomladékok közé.

Itt megállítottam kis csapatunkat. Körülbelül fele úton a beni szallahok és a beni szuefek táborhelye között a sivatag homokjának mélyéből kopár sziklamagaslatok emelkednek ki, amelyek olyanok, mint egy évezredek előtt beomlott hegység romjai, s egymásra vannak halmozva. Nem látni semmiféle utat az összevisszaságban. Mindenfelé a halál, az élettelenség képe.

Ez a Kövek ágya. A beduin szeret ilyen neveket adni a sivatag különböző helyeinek: Kövek hasa,

Kövek anyja, Kövek atyja. A Kövek ágyának olyan pontján voltunk, amelyet nagy romhalmazok öveztek, úgyhogy itt elég biztonságban voltunk. Társaim követték példámat; letérdeltették tevéiket és leszálltak.

– Táborozunk itt? kérdezte Halef.

– Nem mindnyájan; csak te és egyik kísérőnk. Én a másikkal előremegyek a sziklatömegek között

egészen a Vihar két leányáig. Ha nem csalódom, még elérjük, mielőtt besötétedik. Ott megtaláljuk a nyomokat és követjük, amig rábukkanunk a keresettekre.

– Miért mentek csak ketten? Hisz elég, ha egy ember marad itt az állatoknál.

– Ha többen megyünk, több a nehézség. Két embert nem látnak meg olyan könnyen, mint hármat.

– De mért nem engem viszel magaddal a beduin helyett?

– Ezúttal kevesebb hasznodat venném, mint a beduinnak, aki ismeri a Kövek ágyát.

– De ha távolléted alatt ránkakadnak itt, akkor elvesztünk és ti is velünk. Nincs tevétek, hogy megmenekülhessetek.

– Ha óvatosak vagytok, nem fognak rátok akadni. Egyitek másszon fel itt erre a sziklára és hasaljon le a kőtörmelék közé. Onnan áttekintheti az egész vidéket és idejében figyelmeztetheti társát. Ha valaki a közelben halad el, maradjatok csendben. Ha azonban felfedeznek benneteket, akkor kétfelé meneküljetek, mert így nehezebb benneteket üldözni. Ez esetben éjfélkor visszatértek ide, értünk.

– Állataink még elég gyorsak, hogy megmenekülhessenek. Ezek a rendszabályok azonban

előreláthatóan csak addig szükségesek, amíg nappal van. Mihelyt beállt az est, lehetetlen lesz titeket megtalálni, még abban az esetben is, ha valakinek véletlenül eszébe jutna idejönni. Csak csendben kell lennetek.

Miután még néhány útmutatást adtam nekik, idősebbik beduin kísérőmmel útnak indultam. Roppant

szikla omladékok között haladtunk, melyek között a terület olyan apróbb törmelékdarabokkal volt teleszórva, hogy nem volt könnyű gyorsan haladni. Az is feltartott bennünket, hogy minden sziklaszögletnél meg kellett államink, körülnézni, nincs-e mögötte ellenség. De azért még alkonyat előtt elértünk a Vihar leányaihoz. A nap éppen akkor nyugodott le a szemhatáron, mikor az első sziklaoszlopnál álltunk.

Messziről úgy látszott, hogy a két leány egészen közel áll egymáshoz; most azonban kiderült, hogy majdnem háromnegyed kilométer távolságra vannak egymástól. Óvatosan lépkedtünk előre a másik sziklaoszlop felé, én elől, mögöttem a beduin ; minden sziklatömb mögött fedezéket kerestünk. Még nem értük el a második leányt, mikor egyszerre megálltam és lemutattam a földre.

– Látod, itt vannak a nyomok. Tehát igazam volt. A nyomok egyenesen a sziklák közé vezetnek.

– Forduljunk be mi is és kövessük ezt a csapást.

– Ha bemegyünk, észrevesznek bennünket, mert itt a kövek szétválnak és széles utat nyitnak.

– De nem itt megyünk a nyomok után, a nyílt úton, hanem vele párhuzamosan, oldalt, a kövek mögé rejtőzve.

Nagyon ügyeltünk arra, hogy ne hagyjunk hátra nyomokat. így hatoltunk egyre beljebb a kőtömkelegbe.

Egyszerre nem nagy távolságból zörejt hallottam. Megálltam s intettem kísérőmnek is.

– Hallottál valamit? súgtam neki.

– Igen. A mueddin ima deszkájának koppanását. Hallgatóztunk. És csakugyan a kősivatag mély

csendjében felhangzott a kikiáltó erőteljes hangja : Ś Fel, igazhívők, készüljetek az imára !

– Itt vannak szólt a beduin izgatottan.

– Igen, de nem egészen közel. Most majd kétszeresen óvatosak leszünk.

A messzeségből erős hangzavar hatott el hozzánk.

– Hangosan imádkoznak – mondotta beduin kísérőm. Milyen vigyázatlanság! Hisz háborúban minden

zajt kerülni kell.

– Hogy nem teszik, ez annak bizonysága, hogy biztonságban érzik magukat. Gyerünk tovább !

Egyre sötétebb lett. Ez csak hasznos volt nekünk. Hisz most már nem kellett az ellenség nyomdokát figyelni, tudtuk, melyik irányban és milyen távolságban találjuk meg őket. Még nem sokat haladtunk s én éppen ki akartam lépni a szikla mögül, mikor egyszerre villámgyorsan hátra kellett ugranom.

– Mi az? kérdezte a beduin.

– Két férfi van itt elől a szikla mögötti kis szabad téren.

– Megnézhetem őket?

– Igen, de csak óvatosan!

Kísérőm hasra feküdt és lassan kúszott előre. Rövid ideig mozdulatlanul maradt, jól megnézte a két embert, aztán megint visszacsúszott hozzám.

– Ezt a két embert nagyon jól ismerem.

Olyan hangon mondta ezt, amelyből kicsengett, hogy ennek a találkozásnak jelentősége van. Nem is tévedtem. Mert kérdésemre a beduin ezt felelte:

– Ez Mehemmed, a beni szuefek sejkje és veje, Amram.

– No, ezeket jól megnézem.

– Én is, mint előbb a beduin, hasra feküdtem. Előrekúsztam, de a következő pillanatban hirtelen visszahúzódtam.

– Gyorsan, a kövek közé ! Idejönnek ! Allah nevére! Ne csinálj zajt !

Nagy gyorsasággal elosontunk egy szikla mellett, amelynek egy másik szikla dőlt neki; közöttük nyílás volt. Odahúzódtunk, lekuporodtunk és fegyvereinket szorosan magunkhoz vontuk. A nyílás elég nagy volt, úgyhogy mind a kettőnket elrejtett. A következő pillanatában hallottuk a két beni szuef lépéseit.

– Ha észrevesznek bennünket, ne lőjj, csak a kést használd súgtam oda kísérőmnek.

Rejtekhelyünk előtt két ellenségünk meglassította lépteit és beszélgetés közben megállt.

– A főnök, úgy látszik, vejének egy intésére hagyta oda a táborhelyet, mert veje nyilván négyszemközt akart vele beszélni.

És ekkor rejtekünkből a következő beszélgetést hallottuk:

– Őröket kiállítani? – kérdezte az öregebbik, a sejk. – Minek?

– Lehet, hogy a beni szallahok idejönnek.

– Nem hiszem. Hisz semmit se tudnak rólunk.

– De az az idegen, akiről Falehd és később a két idegen követ beszélt, talán utánunk jött és ráakadt nyomainkra.

– Annak se jut eszébe idejönni. Az óriást legyőzte, a törzs új sejket kapott. Ilyenkor nagy lakzit szokás csapni. Senki se gondol arra, hogy a követek után lovagoljon. Sőt örülnek, hogy megszabadultak tőlük. Hidd el nekem! Én Öregebb és tapasztaltabb vagyok, mint te.

– Az igaz, hogy te tapasztaltabb vagy és te vagy a sejk. Nem is akarok veled vitatkozni. De azért állíthatnál őrszemet mindegyik ťVihar leányáhozŤ. Ez semmiesetre sem árt.

– Ha téged megnyugtat, megteszem. De erre ráérünk még. Nemsokára éjszaka lesz és a beni szallahok, még ha jönnének is, nem láthatják meg nyomaitokat. Ha csakugyan jönnek, hajnalban fognak ideérni s akkor majd fogadjuk őket.

Tehát a sejk veje, akinek kísérőm szerint Amram a neve, maga is ott volt a kémcsapatban és szavai azt mutatták, hogy okosabb és óvatosabb, mint feleségének atyja.

– Mit csinálunk Falehddel, az óriással? kérdezte Ámram rövid szünet után.

– Én ugyan szavamat adtam neki, de azt nem kell megtartani, mert abból, amit hallottam, úgy látom, hogy kitaszított, becstelen ! – felelte a sejk megvető hangon.

– Persze ő maga hallgat róla; de legyőzték és ő kegyelmet kért. Nem vehetjük fel őt törzsünk tagjai közé.

– Nem bizony. Csak gyalázatot hozna ránk.

– Akkor a zsákmányból sem kap részt?

– Semmit se kap ! Az ostoba azt hiszi, hogy a sivatag úrnőjét vagy annak nővérét feleségül kapja; de nagyon téved. Mi felhasználjuk őt, hogy megtudjuk, amit tudni akarunk, aztán elkergetjük.

– Én is így gondolom.

– Ez az ember olyan szívós, mint egy vadállat. Más ember ilyen sérült szemmel nem tudna lovagolni.

– Ő azonban még a rajtaütésben is részt akar venni.

Amram bólintott. Majd tovább kérdezősködött:

– Mi a terved az orosz meg a török követtel, akik hozzád jöttek?

– Ők ellenségei a khedivének és a beni szallahoknak, tehát a mi barátaink. Adtam nekik sót és kenyeret; tehát a vendégeink. Azonfelül sokat segíthetnek nekünk a támadásnál, mert katonatisztek.

– Nincs kifogásom az ellen, hogy velünk jöjjenek, ámbár nem nézek ki belőlük valami nagy bátorságot jegyezte meg Amram.

– Az ő bátorságukra nincs is szükségünk. Hatszáz harcos vagyunk és oly hirtelen csapunk le

ellenségeinkre, hogy harc egyáltalán nem is lesz. Mindenkit megölünk, amint kilép sátrából.

– Nagyon fogok örülni, ha ez sikerül. De az a frank, az a Kara ben Nemszi, nem megy ki a fejemből.

Az óriás átkozza őt és a két követ is gyalázza. De éppen -az ő dühükből, amellyel róla beszélnek, azt következtetem, hogy nagyon talpraesett fickó lehet.

– A sejtán vigye el! – kiáltott fel a sejk. Ennek az idegennek köszönhetjük, hogy új fegyvereink az ellenség kezébe kerültek. Ha erre gondolok, fulladozók a méregtől.

– Hogy is történhetett ez?

– Mit tudom én? Hogy ez a frank kísérőivel megölte volna a fegyverkaraván embereit, azt nem hiszem.

– Inkább azt gondolom, hogy valami baj érte őket. Talán egy számumban pusztultak el és ezt a frankot a véletlen, vagy talán maga a sejtán vezette arra a helyre. Erre vall az is, hogy a frank szerint ő úgy találta a fegyvereket.

– Tulajdonképpen hálás lehetnél neki – nevetett Amram. – Mert ha úgy történt, ahogy te gondolod, akkor e nélkül az idegen nélkül a fegyverek örökre elvesztek volna számunkra, mert sose tudtuk volna meg azt a helyet, ahol a fegyverkaraván elpusztult.

– Minden olyan szépen ki volt eszelve, hogy sikerülnie kellett volna. Nekünk átadták volna a

fegyvereket itt s azokkal elpusztíthattuk volna a beni szallahokat. És akkor nem kellett volna itt bujkálni és lesből lövöldözni rájuk.

– Mikor támadunk? Remélem, hogy éjjel?

– Nem, az nem lesz jó. A sötétségben zavar támadhat, amelyben egymást löhetjük le, mert éjjel nehéz a barátot az ellenségtől megkülönböztetni.

– Igazad van. Szóval hajnalban támadunk?

– Igen. Az álom akkor a legmélyebb. Különben is a beni szallahok ma éjjel ünnepelnek. Későn

feküsznek le és hajnalban még olyan fáradtak lesznek, hogy elintézhetjük őket, mielőtt még felébredtek volna.

– Akkor nem is kell olyan nagyon korán útnak indulni?

– Persze hogy nem. Holnap déltájban elindulunk egyenesen az ellenség tábora felé. Félórányira a beni szallahok táborától megállunk és pihenünk. Egy órával napkelte előtt nekivágunk és rajtukütünk.

– Lovon?

– Nem. Állataink csak akadályoznak minket a sátrak között. Az állatokat hátrahagyjuk ötven ember fedezete alatt, akik aztán majd utánunk hozzák azokat.

– De te megfeledkezel valami nagyon fontos dologról.

– Ugyan ! No mi az?

– Hátha a beni szallahok a támadás idején már birtokában lesznek a mi fegyvereinknek?

– Hát mit tesz az?! Nem lesz idejük, hogy használják azokat; mert mi olyan gyorsan rontunk rájuk, hogy nem lesz idejük fegyvert ragadni.

– Nem volna jobb előbb elfogni azt a karavánt, amely a fegyverekért megy?

– Hogy képzeled ezt? Tudod, hol keressük azt a karavánt, vagy hogy merre tér vissza? Hogy azt

elfoghassuk, kénytelenek lennénk seregünket legalább húsz külön csapatra felosztani, ami azzal a veszéllyel járna, hogy a beni szallahok a kelleténél előbb észre vennének minket. Nem, a puskák úgyse futnak el előlünk, mert a többi zsákmánnyal együtt kezünkbe kerülnek.

– De hátha a fegyverkaraván a támadás időpontjáig még nem tért vissza?

– Akkor se kerülheti ki sorsát. Megvárjuk a karavánt a beni szallahok táborában. Egyetlenegy embere sem menekül meg.

– Adja Allah, hogy igazad legyen … Micsoda zsákmányunk lesz !

– Igen, tele lesz jajszóval az egész sivatag és a beni szallahok minden oázisa. Ezt a vereséget sohasem fogják kiheverni…

– Mi ellenben – vágott közbe Amram - gazdagabbak leszünk, mint a sivatag bármelyik népe. Ha

sejtenék, hogy itt rejtőzünk !… De gyere, megmutatom a helyet, ahová őrszemet kell állítani!

A sejk most vejével együtt eltávozott és mi elhagyhattuk rejtekünket. Kísérőm nagyot lélekzett. Amit hallott, az hallatlanul felizgatta őt s a homályos lyukban, ahol rejtőztünk, láttam szemének izzását.

– Mindent hallottál? – kérdeztem tőle.

– Mindent! Allah il Allah! Tudod, mit szeretnék most tenni.

– Képzelem. Kedved lenne egy nagy ostobaságot elkövetni.

– Azt hiszed, ostobaság lenne, utánaosonni ennek a kettőnek és beléjük döfni a kést?

– Igen. Ezzel elárulnád jelenlétünket és elrontanád, ami most számunkra olyan jól áll. Most ismerjük az ellenség haditervét. De ha leszúrod a főnököt és vejét, a beni szuefek óvakodni fognak hadi tervüket végrehajtani, mert tudják, hogy mi is tudunk támadásukról. Visszatérnének táborukba s kedvezőbb időben töltenék ki bosszújukat. Jó lenne ez nektek? Hagyd hát azt a kettőt és gyere utánam.

– Én száz meg száz esetben voltam őrjáraton, nem itt a Keleten, hanem a Vadnyugat bennszülöttei között; de mondhatom, egyetlen egyszer se volt olyan könnyű dolgom, mint ma. Óvatos odakúszásról itt nem is volt szó. Nem, a sejk maga jött el és elkotyogta egész haditervét, olyan világosan, hogy jobban már nem is lehetett. Ezúttal csakugyan minden úgy ment, mint a karikacsapás.

Véletlen volt ez? Olvasóim tudják, hogy én nem hiszek a véletlenben. Minden gondolatnak, minden tettnek megvan a maga következménye. Embereket, akik embertársaiknak kárt okoznak, saját lelkiismeretük késztet, hogy gyakran éppen akkor beszéljenek gonoszságaikról, amikor sötét céljaik számára hasznosabb lett volna, ha hallgatnak. Az embernek csak nyitott füllel kell járni az életben és lelkét a jónak szentelni, akkor bizonyos, hogy amikor szüksége van rá, találkozik a ťvéletlennek, vagyis inkább a gondviselés ujj mutatásával.

Ezt mindig és újra mindig tapasztaltam utazásaimon. Amennyire a sötétségben lehetett, gyorsan

osontunk visszafelé társainkhoz.

– Tehát gyalog akarnak rajtunkütni – súgta kísérőm, akit még mindig eltöltött a kihallgatott beszélgetés izgalma. Akkor kitűnő alkalmunk lesz őket lovasrohammal legázolni. Remélem, nem az a nézeted, hogy odaengedjük őket táborunkig?

– Ez hiba lenne. De lovasrohammal se megyünk nekik, hanem mi is gyalog fogadjuk őket.

– Ez lehetetlen.

A beduinnak elképzelhetetlen, hogy nyilt területen gyalog harcoljon. Ha nem ül a nyeregben, nagyon tehetetlennek érzi magát. Megnyugtattam.

– Ne aggódj ! Tanácskozni fogunk s akkor majd kiderül, melyik haditerv a legjobb. Gyere !

Csakhamar kikerültünk a sziklaomladék tömkelegéből s annak szélén haladtunk, amíg társainkhoz

értünk.

– Ezek nem is gondolták, hogy ilyen hamar térünk vissza és rögtön tudni akarták felderítő utunk eredményét. Röviden elmondtam nekik a kihallgatott beszélgetést. Aztán tevéinkre szálltunk, amelyek több mint egy óra hossza pihentek.

Visszafelé lovagoltunk. Kis idő múlva a nyugati égbolton világos sárgás folt jelent meg. Ezt a

tüneményt nem ismertem; megkérdeztem tehát, rossz időjárás jele-e.

– Dehogy az ! – felelte az öreg beduin. Sőt ellenkezőleg, nagyon jót jelent. Ez a világos folt az a lyuk, amelyből néhány perc múlva a rih ellej la fog jönni. Hónapok múltak el, amióta utoljára fújt, Rih el lej la azt jelenti, éjjeli szél. Valóban a Szaharában nagy ritkaság, hogy hűvös éjjeli szél kerekedik. A homoksivatag nappal beszedi magába az izzó nap hevét és éjjel megint kisugározza. Ha van itt szellő, az forró és embert, állatot egyaránt elbágyaszt.

De az öreg beduinnak igaza volt. Néhány perc múlva csakugyan hűvös lehellet indult meg nyugat felől, amelynek üdítő simogatására a tevék kinyújtották hosszú nyakukat és meggyorsították ügetésüket. A szellő aztán meglehetős széllé erősödött.

– Ez nagyon jó – mondtam én elégedetten. Ez a szél ugyan nem vihar, de elég erős arra, hogy

nyomainkat elfújja. A beni szuefek holnap semmit sem találnak, amiből sejthetnék, hogy volt valaki idegen a Kövek ágyában. Annál meglepőbb lesz majd az a fogadtatás, amelyben nálunk részesülnek.

Körülbelül tizenkét óra kellett ahhoz, hogy a beni szallahok táborából a Kövek ágyához érjünk.

Visszafelé sem kellett több idő, bárha azt kellett volna gondolni, hogy tevéink fáradtak és lassabban fognak haladni. De segítségünkre volt az üde éjjeli szél, melytől állataink gyorsabban haladtak. Mikor messziről megpillantottuk a tábort, fellélekzetlünk. Felderítő útunkkal meg lehettünk elégedve.

13. HADITERV.

Reggel hat óra után érkeztünk a táborba. Már senki sem aludt. Közben két rokontörzs csapata érkezett meg a szomszéd oázisokból, úgyhogy most már körülbelül nyolcszáz fegyverforgató harcosunk volt. Alig szálltunk le a nyeregből, minden oldalról odatódultak az emberek, hogy megtudják, milyen híreket hoztunk.

A segítő csapatok megérkezése folytán ugyanis nem lehetett tovább eltitkolni a fenyegető veszélyt.

Mindenki tudta, hogy a beni szuefek támadásra készülnek. Mindjárt megérkezésünk után összehívták a vének tanácsát, hogy megbeszéljék a haditervet. Én annyira benne voltam már ebben a kalandban, hogy nem utasíthattam vissza a meghívást a vének tanácsába. A gyűlésen először én szólaltam fel és beszámoltam felderítő

útunkról. Mikor ez megtörtént, Ezra, mint a vének véne, a fiatal sejkhez fordult:

– Most hadd halljuk szavadat, hogy megismerjük gondolataidat.

Taxik fejét rázta.

– Én még nagyon fiatal vagyok. Vannak itt-aggastyánok, akik minden bölcseségben járatosak és vitéz harcosok, akik idősebbek, mint én. Beszéljenek azok !

– Beszéded tetszik nekünk. Illik az ifjúsághoz, hogy szerény legyen és aki a kort tiszteli, az egykor majd méltósággal hordozhatja ősz fejét. Te azonban a törzs sejkje vagy. Téged illet az első szó.

Ez nagyon zavarba hozta Tarikot, bár igyekezett zavarát elrejteni. Az ő beduinjai előtt nem volt félénk; érezte, hogy bátorságban is bármelyikkel versenyezhet. De én előttem röstelkedett és nem merte nézetét elsőnek kimondani. A hurokból igen ügyesen húzta ki magát.

– Az igaz, hogy én vagyok a sejk, de éppen ezért tudom kötelességemet. Vendégünk van és

vendégeknek meg kell adni a tiszteletet, ő értünk és velünk akar harcolni; ő kész életét kockára tenni értünk és igen nagy szolgálatokat tett nekünk. Ezért csak méltányos, hogy elsőnek Kara ben Nemszi beszéljen.

Helyeslő moraj fogadta szavait.

– Igazad van, – jelentette ki Ezra. Látjuk már, hogy helyénvaló főnököt kaptunk. Ha ilyen bölcs leszel továbbra is, nevedet fiaink, unokáink és minden utódaink emlegetni fogják. Kérjük tehát Kara ben Nemszit, akit sokan közülünk a villám atyjának neveznek, mondja meg nekünk, mit tenne ő a mi helyünkben.

Jól tudtam, miért engedte át nekem a szót a fiatal főnök. De örültem furfangjának és így válaszoltam:

– Nevedet nemcsak az utódok fogják emlegetni, hanem én is beszélni fogok Taxikról, a vitéz beni szallahok főnökéről, minden országban, amelynek földjére lábamat teszem. Allah áldja meg a ti törzseteket és a beni abdánok törzsét, akik a ti vendégeitek. Velünk fognak harcolni ők is?

– Természetes, hogy barátaink oldalán harcolok jelentette ki a beni abdánok öreg sejkje.

– Nem – kiáltott le ekkor a sivatag úrnője a rom terraszáról. Onnan hallgatta ugyanis a tanácskozást. –

– Hát azért jött ide atyám, hogy golyótól találva haljon meg?

A sivatag úrnőjének beavatkozása beduin felfogás szerint már nem volt megengedhető. A beni szallahok törzse új főnököt kapott és a sivatag úrnője elvesztette főnöknői méltóságát, nem volt egyéb, csak az új sejk felesége. De a tisztelet, amellyel személyét körülvették, oly nagy volt, hogy senki sem szólalt fel ez illetéktelen beavatkozás ellen.

– Allah kezében vagyok ! – szólt az öreg sejk. Az ember sorsa előre ki van mérve. Allah akarata akkor is beteljesedik, ha veletek harcolok, akkor is, ha nem harcolok. Ezért az előbbit választom. A beni szallahok ne tartsák gyáváknak a beni abdánokat.

– Nem engedem meg! Effendi, segíts ! kiáltott le a sivatag úrnője.

Megnyugtatóan intettem neki és újra a vének tanácsához fordultam.

– Én nem ismerem a sivatag fiainak harci módját és szokásait, de tudom azt, hogyan haladtak nagy, vitéz népek győzelemről győzelemre. Lehet, hogy ez a harci mód nem egyezik a tietekkel, de elmondom nektek és aztán döntsétek el, melyik a jobb.

– Halljuk, halljuk! hangzott mindenfelől.

– Mielőtt haditervet csinálunk, ismerni kell magunkat és az ellenséget. A beni szueféknek hatszáz emberük van, melyek közül ötven az állatoknál marad vissza. Mi nyolcszázán vagyunk, tehát túlsúlyban az ellenség fölött. Számítok az új fegyverekre is, amelyek bizonyára még a mai nap folyamán ideérnek. Biztos kilátásunk van tehát arra, hogy győzni fogunk. Nem gondoljátok?

Hangos, lelkes helyeslés.

– De minden győzelem áldozatokba kerül. A mi győzelmünknek is lesznek áldozatai. A jó hadvezér

tehát arra törekszik, hogy mennél kevesebb legyen az áldozat. Tarik, a ti főnökötök is ezt akarja. Mit gondolsz, nyugodtan várjuk meg, amíg a szuefek jönnek és ránktörnek?

– Isten óvjon ! Eszembe sincs ! – felelte Tarik szemlátomást nagyon örülve, hogy szájába adtam az okos feleletet.

– Szóval úgy gondolod, hogy nem várjuk meg, amíg idejönnek, hanem eléjük megyünk és

megtámadjuk őket?

– Igen, én ezt a tanácsot adnám, ha ilyen bölcs férfiaknak egyáltalán szükségük lenne tanácsra.

– A te javaslatod a lehető legjobb, – mondtam én önzetlen elismeréssel, mintha a gondolat tényleg Tariktól származott volna. ŚHa az ellenségnek eléjemegyünk, akkor a harc a tábortól távol fog lefolyni. Sátraitok békében maradnak és nyájaitok nyugodtan legelhetnek; a nőknek, aggoknak, a gyengéknek, betegeknek és gyermekeknek hajaszála sem görbül meg és mi megsemmisítjük az ellenséget, mielőtt alkalma lett volna rá, hogy fegyvereit használja. Olyan dicsőséges győzelmet fogtok aratni, amilyen a sivatagban még sosem volt. Ezt javasolja nektek a ti főnökötök és én helyeslem minden szavát. Allah adjon Tariknak, a beni szallahok főnökének még sok napot, hónapot és évet.

Általános elismerő moraj köröskörül. Tarik elpirult örömében vagy zavarában; a terraszról lehallatszott a sivatag úrnőjének megnyugvó sóhajtása.

– De én is veletek harcolok – szólalt meg a beni abdánok öreg sejkje.

– Igen, ti is résztvesztek a küzdelemben jelentettem ki. Kellenek harcosok, akik a csata közben védjék a sátortábort és ez legyen a vitéz beni ab dánok feladata. Fogadják ők azokat a beni szuefeket, akik esetleg átsiklanak sorainkon, hogy raboljanak, gyilkoljanak és fosztogassanak a sátorok között.

– Egyetértesz velem, Tarik?

– Igen – felelte Tarik és kezet nyújtott apósának. Rádbízunk mindent, amink van. Tudjuk, hogy

hűségesen meg fogod védelmezni.

A beni abdánok nagy tetszéssel fogadták a javaslatot. Ezután határozatba ment, hogy az ellenséget nem támadjuk meg, hanem künn a tábortól negyedórányira húzódó homokbuckák között várjuk. A buckák nem voltak ugyan magasak, de elegendő fedezéket nyújtottak, hogy mögöttük elrejtőzhessünk.

Az volt a terv, hogy az ellenséget egészen közel engedjük magunkhoz, aztán váratlan sortüzet zúdítunk reája. Mivelhogy a várt új fegyverek sokkal messzibbre visznek, mint az itteni puskák, nem kellett attól tartanunk, ha az ellenséget nyugodtan felvonulni hagyjuk. Megkíséreltem, hogy a beni szallahokat enyhébb harci módra beszéljem rá. Ügy gondoltam, ha váratlanul ütünk rajtuk, a meglepetés által talán elkerülhetjük a vérontást. De minden szavam kárbaveszett.

Harcosainkat a jobbszárnyon Tarik vezette, a balszárnyon én. Hilalra visszatérése után azt a feladatot szándékoztuk bízni, hogy néhány jó futóval vonuljon az ellenség elé és figyelje meg mozdulatait. Ez azért volt szükséges, hogy védve legyünk meglepetés ellen, ha az ellenség esetleg az utolsó percben mást határozna és nem a várt irányból támadna ellenünk. Mint látható, haditervünk jórészt olyan eseményre épült fel, amely még nem is következett be, vagyis arra, hogy Hilal idejekorán meghozza az új fegyvereket.

De mi lesz, ha a sejk öccse egyáltalán nem találta meg a betemetett karaván helyét? Vagy ha a kiásás olyan sokáig tartott, hogy későn érkezik vissza a táborba. Igaz, hogy a beni szuefek támadása akkor is csak kudarccal végződhetett; mert hisz a beni szallahok tájékozottak voltak, készen álltak és meglepetésről, amire az ellenség számított, már szó sem lehetett. Aztán meg a beni szallahok számbeli túlsúlyban voltak a beni szuefekkel szemben és nem lehetett kétséges, hogy az ellenséget vissza fogjuk verni.

Ámde nem visszaverésről volt szó, hanem a beni szuefek teljes legyőzéséről. Ehhez feltétlenül szükség volt az új fegyverekre. Sőt ezeknek oly korán kellett kezünkbe kerülniök, hogy a beni szallahokat a nekik ismeretlen fegyverek használatára be is gyakorolhassuk. A mi részünkről is kellett tehát valaminek történni, hogy a fegyverek megérkezését siettessük.

Ezért azt indítványoztam a vének tanácsában, hogy több harcost és egy sor terheletlen tevét küldjünk Hilal karavánja elé. Gondolnunk kellett arra, hogy Hilal tevéi visszajövet már nem tudnak olyan gyorsan haladni, mint odamenet, egyrészt mert fáradtak, másrészt mert teherrel jönnek. Már pedig minden késedelem végzetes lehetett. Ha sikerül nekünk jó darabon eléjük sietni, akkor ez sok órányi előnyt jelentett és a rendelkezésre álló rövid időt tekintve néhány óra előny is nagyon jelentős volt.

– Mit gondolsz, – kérdezte Tarik erre az indítványra mennyi idő alatt érhet ide Hilal kedvező esetben?

– Minden attól függ, szerencséje volt-e öcsédnek, mikor a betemetett karaván helyét kereste. Ha szerencsével járt, akkor már tegnap délután megtalálta. Estig kiáshatta a fegyvereket és a töltényeket.

– Már most az a kérdés, rögtön elindult-e, vagy pedig csak ma hajnalban. Az első esetben számíthatunk arra, hogy már délután itt lehet, a másik esetben azonban aligha ér ide az éjszaka beállta előtt.

– Egyetértek veled. Mindent el kell követnünk, hogy Hilal visszatérését siettessük. Ámde most jön a főkérdés: ki vezesse azokat a férfiakat, akik Hilal elé mennek? Én nem ismerem az utat, amelyen oda kell menni, mert tegnap éjfél óta több mint harminc óra telt el s a szél rég eltörölte a nyomokat a sivatag homokjában.

– Hm, ez bizony igaz. Csak egy ember van, aki ismeri az odavezető utat s ez én vagyok. De én

majdnem huszonnégy órán át nyeregben ültem és senki sem vehette tőlem zokon, ha pihenni akartam.

Viszont ez olyan fontos volt, hogy mint a tábor vendége nem térhettem ki a feladat elől. Ezért a sejk burkolt kérdésére így válaszoltam:

– Ha rámbízod a vezetést, megígérem neked, hogy minden erőmmel megkeresem Hilalt és elhozom a

fegyvereket.

– Hamdullilah! Igazán megteszed? kiáltott fel Tarik nagy örömmel. Akkor semmitől se félek. De mondd, ez az újabb lovaglás nem fog nagyon megerőltetni? Te vendégünk vagy és nekünk nem szabad …

– Ne törődj velem, hanem azzal, hogy a harcosok és a tevék félórán belül készen álljanak. Azalatt kissé felfrissítem magamat az útra.

– A vének tanácsa szó nélkül elfogadta javaslatomat és ezzel szét is oszlott.

Pontosan félóra múlva a kisegítő karaván indulásra készen állott. Öt harcos vett benne részt s az ő

tevéiken kívül még húsz terheletlen teve. A leggyorsabb állatokat választották ki, még pedig csupa nemes személyszállító tevét, hogy ezzel is gyorsítsák a fegyverek hazaszállítását. Miután Hilaltól csak a fegyvereket és annyi töltényt akartunk átvenni, amennyire a harcban előreláthatóan szükség lesz, a várható teher húsz állatra elosztva annyira kevésnek ígérkezett, hogy visszafelé valóban sebes vágtában jöhettünk.

A vének tanácsának ülése körülbelül egy óra hosszat tartott. Órámon nyolcon állt a mutató, mikor embereim és a tevék élén elhagytam a tábort. Halefnek megengedtem, hogy tegyen, amit akar: maradjon vagy jöjjön velünk. De a derék kis ember megvetéssel utasította el a pihenés gondolatát.

Nem hagyhatja az ő gazdáját egyedül kimenni a tikkasztó sivatagi napba és nem teheti ki őt annak a veszélynek, hogy a sivatag sivár torka elnyelje őt. Összesen tehát heten voltunk férfiak, pompás tevéken haladva a húsz gyorslábú terheletlen teve élén. Útközben alig váltottunk szót, mert minden figyelmünket utunkra kellett fordítani, ha ugyan szó lehet útról a sivatag végtelen és mindenütt egyforma homokjában. Különben a nagy sietség is lehetetlenné tette, hogy beszélhessünk.

Nem volt könnyű feladat pontosan abba az irányba haladni, amerről néhány nap előtt jöttünk. Nyomok nem voltak és egyik homokbucka olyan mint a másik. De ahol emlékezetem cserbenhagyott, ott pótolta azt a vadnyugati ember szimatja, amely legjobban egy hatodik érzékkel hasonlítható össze. Ez a ťhatodik érzékŤ

nálam Észak-Amerika vadnyugati vidékein átélt sok esztendő alatt annyira kifejlődött, hogy úgyszólván egyetlen pillanatig sem volt kétségem, merre kell mennünk.

Már három órája voltunk úton és bizonyára olyan hosszú vonalat jártunk be, amelynek megtételéhez Hilalnak megterhelt és már fáradt állataival legalább hat óra kellett volna. Többször elővettem a messzelát ót. Ha ugyanis Hilal nem vesztegette az időt és még tegnap éjjel útnak indult, akkor már nem lehetett messze. Ez a feltevés azonban megint egy másiktól függött: mindjárt megtalálta-e a betemetett karaván helyét, vagy pedig sokáig kellett azt keresnie. Bíztam azonban benne és abban a kijelentésében, hogy ismeri a sivatagot, mint a saját zsebét és meg voltam győződve, hogy az értékes teherrel már régen útban van hazafelé

Messzelátómat éppen egy homokbuckasor felső szélére irányítottam, amely nem a mi útvonalunkba,

hanem meglehetősen oldalt esett tőlünk és íme egy bucka tetején tevét pillantottam meg, melynek hátán egy férfi ült. Az alak a következő pillanatban eltűnt a buckák közötti mélyedésben, de csakhamar megint felbukkant a legközelebbi bucka tetején. Szabad szemmel nem lehetett volna őt meglátni.

Odakiáltottam kísérőimnek s aztán egyenesen a jövevény felé száguldottunk. Csakhamar szabad

szemmel is láthattuk a buckák közt el-eltűnő, majd fel-felbukkanó alakját. Kezembe vettem rövid puskámat s a levegőbe lőttem. A tevén ülő ember megtorpant és élesen felénk kémlelt. Szemlátomást tájékozódni akart előbb, kik lehetünk és hogy kell-e tőlünk tartania, mert egy darabig mozdulatlanul állt és figyelt minket.

Aztán lassan megindította állatját felénk. De nemsokára gyorsított. Tisztába jött magával. Nyilván végiggondolta, hogy ezen a vidéken és éppen ezen a vonalon csak jóbarátokkal találkozhat.

Éppen megint felért az egyik homokbucka tetejére, mikor egyszerre megállt. Jobbkezét feldobta a levegőbe, nagyot kurjantott és vágtatni kezdett. Én is megismeretm őt. Hilal volt, aki valami okból hátrahagyta karavánját és előrevágtatott. Már messziről integetett nekünk s mikor hozzánkért, ujjongó szavakkal üdvözölt bennünket.

– Hamdullilah ! Hála Allahnak, hogy látlak benneteket ! Megvannak ! A fegyverek, mind-mind! És

megvannak a töltények is, harminc tele láda. Allah nagy és egyik örömet a másik után szerzi meg a szallahok fiainak!

– Miért jössz egyedül? kérdeztem én.

– Előrelovagoltam, hogy biztosítsam karavánomat s ha veszély fenyegetne, idejében

figyelmeztethessem.

– Messze vannak mögötted?

– Nem, öt perc múlva itt lesznek. Ś Annál jobb.

– Miért? Történt valami a táborban? És miért hoztok ilyen sok üres tevét?

Néhány szóval elmondtam neki az eseményeket, amelyek távollétében történtek s megmagyaráztam

neki, miért siettünk eléje. Azután ő beszélte el a maga élményeit.

A feladatot, amelyre vállalkozott, egészen tervszerűen sikerült megoldani. A betemetett karaván helyét nem sokáig kellett keresni. A bambuszdarab, melyet a homokba tűztem volt, rögtön elárulta neki a fegyverek helyét. Két óra hosszat tartott, amíg a húsz fegyvercsomagot és a harminc töltényládát kiásták és a tevékre rakták.

Természetes, hogy egyvégtében minden egyéb használható tárgyat összegyűjtöttek. A munka

elvégeztével Hilal egy percig sem maradt ott, hanem rögtön visszafelé indult. Az állatok az ásás közben kissé kipihenték magukat s mikor beállt az éjszaka, a fegyverkaraván már úton volt.

Visszafelé azonban nem haladtak olyan simán, mint odamenet; a súlyosan megterhelt tevék a mély

homokban csak lassan tudtak haladni. Napkeltével azonban mégis túl voltak már az út legnehezebb részén és Hilal remélhette, hogy késő délután megérkezik a táborba.

Megjelenésünk lényegesen megváltoztatta a helyzetet. Alig végzett Hilal elbeszélésével, már fel is bukkant a várt karaván a messzeségben. Feléjük száguldottunk és a kölcsönös viharos üdvözlés után lázas munka kezdődött. Negyedórán belül leszedtük a fegyvercsomagokat a fáradt állatokról s átraktuk a miénkre. A töltényládák közül csak egyetlenegyet raktunk föl. Tízezer töltény ennyi volt egy ládában több mint elég arra, hogy a szuefeknel tízezer erősebb ellenséget is véresen verjünk vissza. Aztán rögtön megindultunk hazafelé.

Hilal természetesen velünk jött és megparancsolta embereinek, hogy állataikkal, amelyek még mindig elég nagy terhet hurcoltak, lassan jöjjenek utánunk és vigyázzanak, nehogy esetleg kémkedő beni szuefek észre vegyék őket. A háromszáz fegyver a mi húsz tevénknek olyan csekély teher volt, hogy súlya nem akadályozta gyors haladásunkat. Könnyen és fáradság nélkül száguldottunk hazafelé.

A délutáni ima éppen elmúlt volt mikor karavánunk a táborba belovagolt. Hallatlan ujjongással fogadtak bennünket, én azonban gyorsan kivontam magamat az ünneplésből.

Félrevonultam a villám két fiával és odahozattam egyet az új fegyverek közül. Angol Henry-Martini-puskák voltak, bár nem többlövetűek. Ezeket csak később használták az európai hadseregek, míg az Egyesült Államokban már a polgárháború idején szerepeltek.

Tariknak. és Hilalnak megmutattam a szükséges fogásokat, szét is szedtem a fegyver závár-zatát, hogy megmutassam nekik a belső részeket, aztán megint összeraktam és figyelmeztettem őket, nézzenek utána, nem került e homok egyik-másik fegyver závárzatába vagy csövébe. Szerencsére kiderült, hogy azon az egy fegyvercsomagon kívül, amelyet olvasóim emlékezhetnek rá kiszakadva találtam, a többi csomagba egyáltalán nem jutott be homok.

Most aztán követelően lépett fel a két nap óta elmaradt pihenés szüksége. Megkértem Tarikot, hogy két óra múlva költessen fel és ott, ahol álltam, lefeküdtem. A következő pillanatban szemeim lecsukódtak és többé nem tudtam magamról.

A kívánt időben Tarik maga költött fel. Már nem voltam fáradt. A táborban nagy volt a sürgésforgás.

Golyókat öntöttek, töltényeket készítettek, felporozták a régifajta fegyvereket. Tarik időközben a háromszáz új fegyvert szétosztotta a törzs legjobb lövészei között. Ezeket felsorakoztattam a rom előtti szabad téren, megtanítottam őket a fegyverfogásokra és gyakoroltam őket abban, hogy vezényszóra egyszerre süssék el fegyvereiket.

Természetes, hogy nem igazi töltényeket használtunk erre, hanem csak üres hüvelyeket, hogy esetleges szuef kémek, akik a tábor közelében ólálkodnak, meg ne hallják a fegyverek ropogását. A beduinok gyorsan felfogták, miről van szó. Európai altiszt természetesen szörnyűködött volna ezeken a fegyverfogásokon. De hisz nem iskolázott hadsereggel kellett szembeszállanunk, hanem beduin rajokkal, amelyek minden rend és szabály nélkül harcolnak. Ezekkel szemben a mi új harci módunk bizonyosan meglepő és pusztító hatású lesz.

Később gyakorlatra vonultam ki a harcosokkal a homokbuckákhoz. Azt akartam, hogy mindegyik

ismerje a maga helyét és tudja, hogyan kell viselkednie. Igazi hadgyakorlat volt, persze a beduin viszonyokra alkalmazva és mondhatom, hogy a beni szallahok könnyen találták bele magukat feladatukba, pedig azt szokták meg, hogy csak lovon és egészen egyéni tetszésük szerint harcoljanak. Embereimet nagy buzgóság szállta meg, láttam, hogy az ellenségre a lehető legrosszabb sors vár.

Mégegyszer megpróbálkoztam és arra kértem Tarikot, hogy kímélje a támadókat. Hosszan és komolyan nézett a szemembe, aztán megrázta a fejét.

– Uram, ha nem tudnánk, milyen nagy a te bátorságod, azt kellene hinnünk, hogy félsz a harctól. De mondj le arról, hogy kíméletesek legyünk a beni szuefékkel szemben ! Tolvajok ők és rablók és már gyakran nagy kárt okoztak nekünk. Ha nem akarsz alábbszállni harcosaink szeretetében és becsülésében, ne vedd el tőlük az alkalmat, hogy az ellenség fejére üssenek. Hidd el, uram, a beni szuefek százszorosan rászolgáltak erre !

Aztán meg ismered is embereimet. A kivívott győzelem után könnyebb lesz velük beszélni.

*

Így telt el a nap, leszállt az éjszaka. Nem gyújtottunk tábortüzeket, hogy esetleges szuef kémek ne figyelhessenek meg bennünket a tüzek világánál. Hisz lehetséges volt, hogy a beni szuefek megváltoztatják tervüket és támadásuk időpontját előbbretolják.

Ez azonban nem történt meg. Éjfél után Hilal elindult felderítő útjára néhány emberével. Félóra múlva nyolcszáz beni szallah harcos vonult ki néma csendben a homokbuckákhoz. Közülök száz magával vezette lovát és fele úton hátramaradt mint tartalék. A többi hétszázat három sorban állítottuk fel, még pedig olyan mozgékony alakulatban, hogy bármikor összébbvonhattuk vagy szétterjeszthettük őket. A háromszáz lövész az új puskákkal az első sorba került.

Az öreg sejk megbeszélésünk szerint embereivel őrláncolatot vont az oázis körül. Két óra tájban Hilal visszaküldte egyik emberét azzal a hírrel, hogy megérkezett az ellenséges tábor közelébe : ott még semmi sem mozdul. Félóra múlva új hírnök érkezett, hogy az ellenséges táborban már mozgolódnak. És három órakor maga Hilal tért vissza többi emberével, hírül hozva, hogy a beni szuefek felkerekedtek és hogy állásunktól legfeljebb háromezer lépésnyire várják meg a hajnalhasadást.

Most mindenkit leírhatatlan izgalom fogott el. Két törzs állt itt szembe egymással, emberek, akik egyazon fajból, egyazon vérből származnak, egyazon nyelvet beszélik, egyazon ország fiai és mégis készek egymást kölcsönösen megsemmisíteni.

Intelmeim hiába hangzottak el: most legalább arra kellett törekednem, hogy a legnagyobb

kegyetlenségeket elhárítsam.

14. TÖNKREVERVE!

Perc perc után telt el. Keleten az ég már színeződni kezdett s már el lehetett látni valamelyes távolságra is. Hilal mellettem feküdt a földön. Embereink élesen kémleltek arrafelé, ahol az ellenséget sejteni lehetett.

Gyorsan világosodott. Már száz, aztán ezer lépésre lehetett ellátni. Ekkor végre messze künn alakok kavargó tömege bukkant fel.