Karl May

A SIVATAG ÚRNŐJE

Karl May.................................................................................................................................................................. .1

A SIVATAG ÚRNŐJE............................................................................................................................................. .1

1. KRÜGER BEJ...................................................................................................................................................... .3

2. FURCSA ESKETÉS.......................................................................................................................................... .10

3. A BETEMETETT KARAVÁN.......................................................................................................................... .18

4. A SIVATAG ÚRNŐJE........................................................................................................................................ .29

5. ALLAH HU-HU-HU!........................................................................................................................................ .41

6. AZ ÖREG SEJK................................................................................................................................................. .48

7. AZ ÖKÖLHARC............................................................................................................................................... .53

8. CÉLLÖVÉS....................................................................................................................................................... .58

9. KITASZÍTVA..................................................................................................................................................... .63

10. FONTOS ELHATÁROZÁSOK....................................................................................................................... .73

11. HALEF DUZZOG............................................................................................................................................ .79

12. A KÖVEK ÁGYA............................................................................................................................................ .82

13. HADITERV...................................................................................................................................................... .96

14. TÖNKREVERVE!......................................................................................................................................... .102

15. AKI MÁSNAK VERMET ÁS....................................................................................................................... .113

16. TARIK KITESZ MAGÁÉRT......................................................................................................................... .121

17. AKI ROSSZUL SZÁMIT............................................................................................................................... .131

1. KRÜGER BEJ.

– Szidi, megpukkadok, ha nem mondhatom meg! Hetek óta hordom magamban, mint tyúk a tojást! De

most már nem bírom tovább.

Aki így beszélt ki lehetett más, mint szolgám, Halef, akivel az északafrikai Aures-hegység

szakadékaiban vándoroltam és néhány napja a Sott el Dzseriden a feneketlen sómocsárban azt a szörnyű

kalandot éltem át, amely Át sivatagon című útirajzom olvasóinak is emlékezetes.

Felkerestem volt a török vekilt Kbilli-ben, hogy ítéletet kérjek tőle az ellen a gonosztett ellen, amelyet Hamd el Amazat a sott-on elkövetett és kártérítést szerezzek állatainkért, amelyek a feneketlen sómocsárban vesztek bele.

Most útban voltunk Tripoliszon és a Kufarah-oázison át Egyiptom felé. A sómocsártól délre, a merazig törzs területén, kabirt vezetőt fogadtam fel, hogy vezessen bennünket a hómra beduinokhoz, akiknek legelői Tunisz és Tripolisz határa mentén terültek el.

Itt a határterületen történt, hogy Halef, aki szokása ellenére hóssízú ideig hallgatott, megszólalt, ahogy az előbb leírtam.

– No bökd ki! – feleltem én Halef kitörésére.

– Szidi, te olyan ember vagy, amilyennel még nem találkoztam. Szelíd és jó és mégis olyan erős és bátor. De hiányzik neked valami, ami nélkül igazi férfi nem lehet meg.

– No mi az? – kérdeztem most már kíváncsian.

– Nincs neved.

– Már hogyne lenne.

– Nincs ! Nincs olyan neved, amilyent nálunk minden valamirevaló ember visel.

– Hát nem elég ez a név: Kara ben Nemszi?*

* Károly, a németek fia

– Hát ez is név? ! Mesélted nekem, hogy hazád oázisain százezrek, milliók élnek. Ben nemszi

valamennyi. Ez a név hát semmi. Lehellet, mely elvész a szélben, madárszárny nyoma a sivatag homokjában.

– De hisz te magad adtad nekem !

– Uszkut hallgass ! szólt közbe haragosan. Az régen volt! Most már jobban ismerlek és tudom, hogy több, jobb nevet érdemelsz.

– Nekem ez is elég !

– Ne mérgesíts, uram ! Jól tudod, mire gondolok, csak tetteted magadat. Mérkőzhet a te neved az enyémmel, amely így szól: Hadzsi Halef Omár ben Hadzsi Abul Abdám ibu Hadzsi Davuhd al Gosszarah?

– Nem, feleltem mosolyogva nem mérkőzhet.

– Hát nincs apád, apád apja, apád nagyapja, akinek dicsőséges nevét a magadéhoz fűzhetnéd, hogy mindenki tisztelettel nézzen rád?

– Ha csak erről van szó ! Fölvehetem a déd-üköregapám nevét is mondtam nagyot nevetve.

– Uram, te csúfolódol! – tört ki Halef mérgesen.

– Nem én, csak azt tartom, hogy nem a név teszi az embert, hanem az, hogy mennyit ér.

Halef kiegyenesedett a nyeregben, hátravetette a fejét és kacagott.

– Hallgass ! Hallgass ! Érted is te, mennyit ér valaki?!

Rászóltam.

– Halef, ne feledd, hogy én vagyok az úr, te a szolga !

Ez hatott. Magába roskadt és sokáig komoran hallgatott.

Végre megsajnáltam és megszólítottam.

– Hát ennyire fáj neked az én nevem? Felragyogott az arca, hogy újra beszélhet.

– Hogyne fájna, mikor te védelmem alatt annyi hőstettet hajtottál végre s a neved mégis olyan rövid, mint egy közönséges emberé.

És elkezdte felsorolni a sivatagban átélt kalandjainkat.

– Hagyd el! – szóltam rá, mert nem akartam Isten tudja hányadszor végighallgatni dicső tetteink litániáját. És ne beszélj többet a nevemről. Az algíri hősnek, Abd el Kader-nek is csak két neve volt. És két neve volt a szultán el kebihr-nek, Napóleon és Bonaparte. És mégis nagy ember lett.

Halef elnémult erre az érvre s egy darabig némán ügetett mellettem. Láttam, hogy valami feleleten töri a fejét s nemsokára ki is robbant a mondókájával:

– De azért mégis megtérítelek a próféta igaz hitére !

– Hát megint itt vagyunk ! Az egész névhistóriát csak azért vetette fel, hogy áttérhessen a vallás kérdésére.

A kicsi Halef! Jó fiú volt és bátor legény, de az volt a rögeszméje, hogy engem, a keresztényt, áttérít Mohamed vallására. Most is ezzel próbálkozott, talán már századszor. Már éppen le akartam torkolni, mikor közbejött valami. A khabir, aki néhány lépésre előttünk lovagolt, szólt hátra és kinyújtott jobbjával kelet felé mutatott. Az eddig sivár pusztaságon most egyre több zöld fű ütközött ki. Bokorcsoportok bukkantak fel, biztos jeléül annak, hogy víz van a közelben.

Megálltunk egy kis emelkedésen, ahonnan végigláthattunk az egész síkságon. Egészen hátul, az ég peremén, néhány fekete pont tűnt fel és gyorsan nagyobbodott. Ezekre figyelmeztetett minket a khabir. A közeledő lovasok szemlátomást szintén észrevettek minket, mert széles vonalba fejlődtek s úgy vágtattak felénk.

Kitaláltam szándékukat: be akartak minket keríteni. Mivel semmi okom sem volt, hogy kerüljem a beduinokkal való találkozást, fegyverrel kezünkben nyugodtan vártuk őket.

Jöttek is, mint a szélvész. Középen erőteljes, izmos arab lovagolt. Ruhája semmiben sem tért el a többiétől. Tevekötél a derekán, datolyarostból font zsinór a turbánján. De a szürke, amelyen lovagolt, a legtisztább fajló volt. Színe az a sajátságos szürke volt, amelyet azoknál a lovaknál találni amelyek Mohamed, a próféta kedvenc paripáitól származnak.

Ezeket a lovakat éppen azért az egész mohamedán világban szentnek tartják, és ritkán, de akkor roppant nagy áron adják el.

Ilyen paripán közeledett ez az arab, nyilván a törzs főnöke, a sejk. A jobbján vágtató lovas vaskos, zömök alak, alatta is pompás paripa, telivér fekete. Válláról fehér beduinköpeny lengett, de alóla aranyzsinóros egyenruha tűnt elő, amit rögtön észrevettem, mikor a lovas mintegy száz lóhossznyira ért tőlünk.

Valami sejtelem fogott el. Hamar felkaptam haik-om, beduinköpenyem csücskét s eltakartam vele

arcom felső részét. Fölösleges, hogy az egyenruhás férfiú rögtön rámismerjen. Mert ha nem csalódtam, ehhez a zömök termethez erősen vörös arc, nagy bajusz és minden látszólagos nyerseség mellett is nagy adag jólelkűség tartozott. Nem lehetett az más, csak régi barátom, Krüger bej, Mohamed esz Szádok tuniszi basának fővezére, a seregek urát, akivel néhány év előtt találkoztam egyik tuniszi kalandom során.

Csodálkoztam, hogy ilyen messze délen látom őt viszont. Mert ez már nem volt a tuniszi basa

birodalma. Mit kereshet Krüger bej egy beduin törzsnél, amely nem ismer maga fölött urat s amelynek rablótámadásait maga Szádok basa is ajándékokkal hárítja el?

Nem értem rá ezen elmélkedni, mert a lovasok már itt is voltak. Száguldva robogtak felénk s csak mikor lándzsáik hegye szinte már elért bennünket, rántották vissza lovaikat olyan erővel, hogy azok felágaskodtak s aztán elrohantak mellettünk. Mi ismertük már ezeket a nagyszerű lovasmutatványokat s a szemünk se rebbent meg. A lovasok megzabolázták paripáikat és körbe sorakoztak körülöttünk.

Az, akit én a sejknek néztem, komor tekintettel nézegetett bennünket s aztán hozzám fordult, mert nyilván engem tartott hármunk között az előkelőbbnek.

– Ki vagy te?

– Idegen.

– Azt látom. Ha nem lennél idegen, ismernélek. Mi a neved?

Semmi kedvem se volt, hogy így kikérdezni hagyjam magamat. Az első találkozás dönti el, hogy ezek a félvad emberek megbecsülik-e az embert, vagy se.

– Még nem tudom a te nevedet í feleltem nyugodtan.

– Allah elvette az eszedet! Ügy gondolod, hogy én mondjam meg a nevemet s akkor megtudom a

tiédet?

– Úgy bizony !

– Ki vagy te, hogy ilyet mersi mondani? Tudd meg, hogy én vagyok e vidék ura és parancsolója, tőlem függ élet és halál, a te életed is.

Tévedsz. Az én életem Allahé és az enyém. Allah adta, és én meg tudom azt tartani, amíg ez az ő

akarata.

Láttam, hogy a beduinok feszülten figyelik a jelenetet és nézik fegyvereimet. A sivatag lakója született rabló és csak az van nála biztonságban, aki el tudja érni, hogy a vendége legyen.

– Nagyon büszke vagy szólalt meg az arab haragosan. Nem vitatkozom veled. Itt van ez, akit ismerek.

Annak felelnie kell. És vezetőnkhöz fordult: – Ki ez az ember?

– Nem tudom. Ő megfizet és én vezetem őt. Mi közöm a nevéhez? Kérdezd meg tőle !

– Hová kell őt vezetned?

– Hozzád.

– Hozzám? Az el homra-törzs harcosainak főnökéhez?

– Igen.

– Ez az ember valóban e terület ura, a sejk. Akkor nem szabad a húrt tovább feszítenem.

– Ha valóban te vagy a homrák sejkje, akkor kész vagyok neked felelni.

– Már előbb is kötelességed lett volna !

– Nem, én előbb voltam e helyen, mint te, s aki később jön, annak kell előbb köszönteni a másikat. Te pedig nem köszöntél. Hogy feleltem volna hát neked?

– Büszkén beszélsz, mintha sejk lennél. De beláthatod, hogy mint e vidék ura, joggal kérdezem a nevedet.

– Belátom. És ezért meg is mondom. Nevem…

– Hagyd, uram! – szakított félbe Halef. Engedd meg, hogy én mutassalak be.

Majd a sejkhez fordulva így folytatta:

– Ez a nyugatról való nagy hős, aki arra kér, hogy fejét sátraidban hajthassa pihenőre, olyan hosszú nevet viselhetne, mely a földtől a csillagokig ér. De ő jobbnak tartja, hogy egyszerűen Kara ben Nemszi-nek nevezi magát. Vezetőnket, aki a merazig törzs fia, már ismered. Én azonban, ez idegen barátja és oltalmazója, a hadzsi Halef Omár ben hadzsi Abul Abdám ibn hadzsi Davuhd al Grosszarah vagyok !

Ha Halef azt hitte, hogy azzal, hogy bemutatott, nagy hatást tett a sejkre, akkor bizony nagyon csalódott. A sejk sötét pillantást vetett rám.

– Ez az ember azt állítja, hogy te Nyugatra való vagy. Igaz ez?

– Igaz.

– Akkor te nem is vagy a próféta követője, hanem átkozott gyaur?

– Ha ez azt jelenti, hogy keresztény vagyok, akkor igazad van. De az ťátkozott gyaurŤ kifejezést visszautasítom.

– A sejk megvetően mosolygott.

– Hogy tudnád megakadályozni, hogy tovább is így nevezzelek?

Kezemet sokatmondó mozdulattal fegyvereimre tettem.

– Azt majd tapasztalnád.

– Azt akarod, hogy nevessek? Mit tehet egy gyenge frank a sivatag tíz vitéz fia ellen? De végezzünk röviden: gyaur számára nincs hely a homrák sátraiban.

Mondottam már, hogy a beduinok megérkezése pillanatában főképp az az egyenruhás férfiú keltette fel figyelmemet, aki a sejktől oldalt állott.

Valóban ő volt az, régi barátom, az egykori idegenlégióbeli katona, s most a tuniszi testőrség

parancsnoka, Krüger bej, az öreg brandenburgi nyelvficamító. Örültem a meglepetésnek, amely az öreget érni fogja, ha rámismer, s biztos voltam benne, hogy ez a pillanat fordulatot idéz elő, épp ezért gondtalanul mosolyogtam.

– Én pedig azt mondom neked, sejk, hogy .. nem fogod tőlem megtagadni a marhabát.*

* Marhaba arabs szó = Isten hozott.

A sejk ámulva nézett rám.

– Masallah ! Hogy merészelsz nekem ellentmondani, idegen? ! A próféta szakállára esküszöm, hogy…

– Ne esküdj, sejk, mert esküdet nem tudnád megtartani. Vagy meg akarod-e szégyeníteni vendégedet, akit oldaladon látok?

– Vigyázz a nyelvedre, idegen ! Mi köze a bejnek hozzád?

– Majd ő megmondja neked, milyen megalázás lenne az neki, ha te engem, az ő barátját, a vendégjog megtagadásával megsértenél.

A testőrség parancsnoka figyelemmel hallgatta a párbeszédet. Vörös arcán most nagy meglepetés

cikázott át. Fürkészve nézte félig eltakart arcomat.

– Azt mondod, hogy a barátom vagy? Nem ismerlek.

– Annyira megváltoztam, hogy meg se ismer? kérdeztem németül s hátravetettem beduinköpenyem

csücskét, amely arcomat eltakarta.

– Isten hozta, ezredes úr! Örülök, hogy jó egészségben látom !

Krüger bej tágranyitotta szemét, mintha kísértetet látna. Aztán elkapta a kezemet s úgy szorongatta öklei között, hogy szinte fájt!

– Mennydörgetés! Ön ! Ön az ! Allah nagy I Ezt lassúdadon látom! Ez aztán a meglepetés!

– Itt a kezem és mondok magának egy üdvözlégy ! Áldás arculatocskájára itt ezen a környéken !

E pompás nyelvpróba után a sejkhez fordult, s elmondta neki, hogy én vagyok az egyik legjobb barátja.

A helyzet egyszerre megváltozott. A beduinok ábrázata barátságosabb lett, a sejk pedig kezét nyújtotta felém.

– Bocsáss meg. Ezt nem tudhattam. Habakek hozott Isten ! Ha a táborba érünk, sót és kenyeret eszel majd velem és megosztod poharamat. Barátaid az én barátaim és ellenségeid az én ellenségeim lesznek !

A sejk intésére szétnyílt a kör és a menet megindult a tábor felé. A beduinok szilaj vágtában száguld tak.

Vezetőm hozzájuk csatlakozott. Krüger bej és én hátramaradtunk. Halef mellettünk lovagolt, de egy szót sem értett beszélgetésünkből, amelyet a bej mindenáron az ő torzított német nyelvén akart folytatni.

– Így ni! mondotta. Most vagyunk egyedül és beszélhetünk magunkkal és nincs semmi zavargás. –

Szóval maga megint itt! Mit keres ezen a veszedelmes vidéken?

– Amit mindenütt. Hisz tudja, azért utazom, hogy országokat és népeket megismerjek.

– Jól bömböl, öreg oroszlángyilkos! Hát még mindig ugyanazonos?! Nekem nehéz feladat itt van !

– Szerencsésen elvégezte?

– Kitűnően! Sok lovat vásárvettem a basa udvari istállójának.

– Ugyan! Ezért jött ide, ennyire délre? Ezt az északi törzseknél is elvégezhette volna.

Krüger bej furfangosan mosolygott.

– Ha nehéz feladat van lenni emberekkel, akiket óvatosan jó lesz kezelni, akkor ajtóval tör be a házba?

Úgy-e így mondják otthon nálunk?

– Hát nem sajtóval a házba! – nevettem én.

– Na éppen annak okáért! A lovakat vettem csak látszatra, de teljesültem a basa minden kívánságára.

– Szóval már nem sokáig marad itt?

– Holnap elutazok, ha vettem magamnak feleség.

Meglepetve néztem rá.

– Igenis és mindenképp – felelt ő arckifejezésemre.

– De hisz beduinlányokat nem lehet eladni!

– Nem, nem. De van itt egy vendég a tuareg-törzsből. Ezek néha eladják asszonyok és leányok. A fickó hozott magával két leány, akik az egyik olyan ábrázolat, mint egy angyal.

– Szóval asszonyt vesz a házhoz?

– Kérem, ne gondolja semmit. Később majd megmagyarázok. Most már itt a tábor.

Csakugyan mikor egy kis emelkedés tetejére értünk, két hosszú sátorsor jelent meg előttünk. Körülötte nyájak és csordák legeltek, az egyik oldalon lovak és marhák, a másik oldalon tevék és juhok. Mikor a táborból megpillantottak, egyszerre nagy mozgás keletkezett, s csakhamar sűrű lovascsapat vágtatott lövöldözve és ordítozva felénk.

Ez volt a beduinok szokásos üdvözlete. Mikor pedig végiglovagoltunk az utcán, minden sátorból

asszonyok és leányok tódultak ki, hogy megnézzék a vendégeket. Az egyik sátorból egy férfi lépett ki, aki élesen vizsgált minkéi. Arab volt, de nyilván néger vér is folyt ereiben. Ez az ember kétségtelenül targi. A tuareg szó ugyanis többesszám az arab nyelvben és az egész törzset jelenti, míg a törzs egyes tagja ťtargk, egyesszámban.

Ezen az emberen csak piszkos ing lógott, amelynek bő ujjaiból sötétbarna izmos karok kandikáltak elő.

Mindegyik csuklóján vékony láncon erős kétélű kés lógott. A targik ugyanis a küzdelemben átölelik ellenségüket és ölelve döfik a két kést hátába. Abban a pillanatban, amikor közelébe értünk, a sátor nyílásában egy leány jelent meg. A targi hirtelen feléje fordult.

– Mit jut eszedbe? – ordított rá mérgesen. A gyehenna minden sátánjára! Takarodj be ! Mert beléd eresztem késemet.

A leány ijedten ugrott hátra és eltűnt. A pillanat rövidsége mellett is felötlött a sajátosan szép leány arca és alakja. Fátyol nélkül volt. Egész megjelenése, arcának színe, sudár alakja előkelő származásra vallott. Ugy tűnt fel nekem, hogy nagy sötét szeme könyörögve néz reám. De bizonyára tévedtem: mit is kérhet tőlem, az idegentől, egy arab leány, amit a maga törzsének férfiai meg ne tennének neki?

Mikor elhaladtunk a sátor előtt, Krüger bej megbökött.

– Látta ezt a leányt? Hogy tetszik?

– Nagyon szép.

– Úgy-e? Ezt veszem meg. Azaz hogy minek utána szabad beduinlány, nem vásárolhatom őtet, hanem

feleség kell venni.

Gondolkodott egy darabig, aztán így folytatta:

– Megsúgok magának a titok. Nem magamnak veszek feleségül, hanem Mohamed esz Szádok tuniszi

basának. Ennek okáért mindjárt az esküvőn megveszem a válási bizonyítvány is.

– Mikor lesz az esküvő?

– Még ma este.

A beszélgetést nem folytathattuk, mert egy nagy sátor elé értünk, ahol a sejk várt minket. Elég díszes sátor volt, amely előtt a sejk megállított minket és így szólt:

– Szállj le effendi és lépj szegény sátramba. A tied az és a szolgádé.

Leugrottam a lóról. Egy félig elfátyolozott nő sót, egy datolyát és egy darab kovásztalan kenyeret hozott egy fatányéron, s hozzá egy csésze vizet.

– Egyél-igyál velem! mondotta a sejk. Elfeleztük az italt és az ételt. Ezzel az arab vendége lettem, aki a sivatag ősi szokása szerint ezentúl köteles volt értem mindent megtenni. Persze Halef is beletartozott a vendégjogba.

Krüger bej elbúcsúzott tőlünk, ő külön sátorban lakott.

A sejk bevezetett minket sátrába, s aztán kiment, hogy vacsoráról gondoskodjék. Halef rögtön

megragadta az alkalmat és kikérdezett Krüger bej felől.

– Azt mondtad, hogy a bej a te országodból származik?

– Azt, ő is német.

– Csodálom, hogy egy nemszi, egy hitetlen ilyen nagy állást tölt be egy igazhívő országban.

– Ő már nem hitetlen te szerinted : fölvette a te prófétád vallását.

– Masallah Isten csodája! Mit hallok! Igazhívő fia lett a prófétának! És én gyaurnak tartottam, már az orra miatt is.

– Az orra miatt?

– Igen, uram! Az orra olyan vörös, hogy azt hittem, szereti az italokat, amiket a próféta eltiltott. Ezt pedig igazhívő nem teszi.

Magam is úgy véltem, hogy ital tekintetében gyengén áll derék földim igaz hite. De ezt nem árultam el Halefnek.

– Nem követnéd te is e férfiú példáját, uram, és nem térnél át a mi prófétánkhoz? Az ő példájából láthatod, aki azelőtt a komló és az árpa szolgája volt, milyen nagy embert csinál a Korán, a mi szent könyvünk, abból, aki felesküszik rája.

Már megint vesszőparipájára ült az én derék Halefem. Szabadulni akartam térítő kísérleteitől és elindultam, hogy végigjárjam a duárt, a falut. De Halef utánam kiáltott:

– És mégis megtérítelek a próféta hitére, akár akarod, akár nem.

2. FURCSA ESKETÉS.

Lassan lépdeltem a sátrak közötti utcán. A targi és a szép leány járt az eszembe. Egyszerre egy nő lépett ki a sátrak közül és intett nekem, aztán megfordult és hirtelen eltűnt a sátrak mögötti bokrok között. A dolog meglepett. Mégis utánamentem. Várt reám a bokrok mögött. Ráncosképű öreg nő volt, arca rokonszenves, de most félelem és gond ült rajta.

– Ne haragudjál uram ! szólt hozzám.

– Mit kívánsz?

– Allahra kérlek, ments meg engem és az úrnőmet.

– Ki a te úrnőd?

– A beni abdán törzs híres sejkjének leánya,

– Hát akkor hogy kerül ide?

– A sivatagban utaztunk, ahol a tuaregek megtámadtak. Megölték kísérőinket, minket elfogtak. Egyikük a tengerpartra akart vinni minket, hogy ott eladjon.

– Hogy mertetek ilyen utazásra menni?

Mázr-ba, Egyiptomba akartunk menni.

– Allah ! Nagy utazás ez két nőnek.

– A szívünk vitt rá. Hallottál már a khamimről, a sivatag úrnőjéről?

– Nem én.

– Ő úrnőm nővére és Mázr határán lakik. Hozzája indultunk.

– Mi a neve úrnődnek?

– Hiluja.

Ez annyit jelent az édes, és igazán ráillett a szép leányra, akit láttam.

– Férjnél van úrnőd?

– Nem, uram.

– Van jegyese?

– Nincs. Szíve még nem választott.

– Miért fordul éppen hozzám?

– Látott téged és bizalom támadt benne irántad. Mentsd meg őt és vele engem is.

– Mondd meg úrnődnek, hogy szívesen megteszem, és hogy a targi egyedül fogja elhagyni a tábort.

Krüger bej, a tuniszi testőrség főparancsnoka itt van és meg fogja őt vásárolni. Majd beszélek vele s talán szabadon ereszti. Legyetek hát okosak, nyugodjatok bele mindenbe, amit a targi akar s akkor hamarosan szabadok lesztek.

– Követni fogjuk tanácsodat. Köszönöm uram. De most mennem kell. A targinak nem szabad sejtenie, hogy beszéltem veled.

Nesztelenül osont el. Én nagy kerülővel tértem vissza a sátrak közé. A sejk már várt, vacsorára hívott, amelyet a sátorban költöttünk el. Evés után felkerekedtünk és kimentünk a beduinok közé, akik ropogó nagy tűznél fogyasztották vacsorájukat. Egyszerre két lovas ügetett be a faluba. Egyikük leugrott a lóról és a sejkhez lépett.

– Itt van a mullah, a pap. Megtaláltam Si-naunban.

A másik lovas is leszállt, méltóságteljesen a tűzhöz lépett és kezeit áldásra emelve így szólt:

– Szállam alejkum béke legyen veletek! Aztán se szó, se beszéd, leült a nyárson sült pecsenye mellé, tíz ujjával tépdesett le róla darabokat és a szájába tömte. Mikor már annyit evett, hogy az állkapcsa is fájt a sok rágástól, zsírtól csöpögő ujjait beletörölte kaftánjába és így szólt:

– Hol van az az ember, aki feleséget akar venni?

A sejk Krüger bejre mutatott. A mullah végignézett rajta.

– Szemem már látott téged valahol. Nem Krüger bej vagy, a test őrségek főparancsnoka?

– Az vagyok.

– Teljék örömöd a feleségedben, akit magadnak veszel. Kezdjük meg az esketést.

Előhozták a targit, aki a teljesen lefátyolozott menyasszonyt hozta magával:

– Hogy hívják a menyasszonyt?

– Hiluja.

Vagy talán azt mondta : Haluja? A targi a név első szótagját olyan érthetetlenül mondotta ki, hogy Halujának is lehetett hallani. De ez senkinek se tűnt fel.

– Kezdjük hát!

A targi azonban előbb tudni akarta, mennyit kap a leányért. Mert azon a vidéken nem a leány visz hozományt, hanem a kérő a leány apjának vagy gazdájának fizet a leányért. Hosszas alkudozás után 250 Mária Terézia-tallérhan egyeztek meg. (A Mária Terézia-tallér századok óta a legértékesebb pénz Észak-Afrikában.) Alighogy ez megtörtént, a mullah ott a szabad ég alatt elkezdte a szertartást. Elmondta a Korán megfelelő

szúráját, szakaszát, megkérdezte a menyasszonyt és a vőlegényt, akarnak-e egymáséi lenni és ezzel a szent szertartás véget ért. A menyasszony egész idő alatt mozdulatlan volt és egy szót sem szólt. Az igent is, ez utólag jutott eszébe, nem ő mondotta ki, hanem gazdája, a targi, aki különben Ben Hamalek névre hallgatott.

A mullah közben nagy bajlódással megírta a házasságlevelet. Krüger bej nyugodtan zsebretette és aztán ezzel a kérdéssel fordult a paphoz:

– Mondd, ó mullah, mikor válhatok el? A mullah tágranyitotta szemét, s azt felelte:

– Ha akarod, elveszem ezt is.

És ezzel elmondotta a Korán hatvanötödik szúráját. Aztán habozva nézett Krüger bejre. Nem csoda. Hisz ilyesmi még nem történt vele esküvő és válás egyszuszra. De Krüger bej komoly maradt, s így a mulíah eltökélte magát:

– Mondd háromszor, ó bej: elmehetsz! A bej követte az utasítást, mire a mullah kimondta a válást.

Alig bírtam visszatartani a nevetést, de az arabok mulatságos komolysággal nézték végig a furcsa szertartást. Krüger bej ezután datolyából és lagmi-ból datolyaszörpből álló lakomát adott a törzs tiszteletére. Ben Hamalek, a targi se nem evett, se nem ivott. Mihelyt megkapta a pénzt, eltávozott. Én kezembe vettem a házasságlevelet és megnéztem a tábortűz fényénél. Egyszerre szemembe ötlött valami.

– Itt az áll Haluja. Nem Hiluja a menyasszony neve?

– De az felelte Krüger bej.

Már előbb is feltűnt nekem, hogy a targi az esketésnél Haluját mondott. Bizonyosan elszólta magát, s a mullah úgy írta, ahogy hallotta. Nem tetszett nekem a dolog. Egyszerre átcikázott rajtam egy gondolat. Hátha?

… No de ha valakit becsaptak, nem tartozik rám. Felkerekedtem és nyugovóra tértem. Haíef is utánam jött. A nap fáradalmai után hamar elaludtam. De nemsokára arra riadtam fel, hogy valaki erősen ráz.

– Ki van itt?

– Én, Halef. Kelj fel gyorsan, uram, elszabadult a sátán!

Felugrottam és kiléptem a sátorból. A duárban teljes csend. Semmi se igazolta Halef szavait.

– Hadd mondom el gyorsan, uram ! – lépett hozzám Halef. Rosszul aludtam. Álmodtam Hilujá-ról meg Halujá-ról, hogy Hiluja nem is Hiluja, hanem Haluja. Erre felijedtem álmomból, nem tudtam tovább aludni.

Kimentem sétálni. Önkéntelenül a targi sátra felé mentem. Ott megálltam. A sátorban semmi nesz. Ez gyanús volt. Benéztem s láttam, hogy a sátor üres. Hova lett a targi? villant át agyamon.

Rögtön kisiettem a faluból abba az irányba, ahoi az állatok legeltek. A bokrok között kellett áthaladnom.

Éppen ki akartam lépni köz ülök, mikor két férfit láttam közeledni, akik egy hosszúkás terhet cipeltek. Az egyik a targi volt. Én megálltam a bokrok között és hallottam, amint az egyik férfi azt mondta : A te lovad jó, de az enyém rossz. Magamnak majd a sejk híres paripáját veszem, Hilujának pedig aseregek uraŤ fekete ménjét.

Ezzel eltűntek. Én pedig ide rohantam, hogy felköltselek.

Jobb lett volna, ha elibük vágsz és figyelmezteted az őröket szóltam közbe. De most nincs idő vitatkozni. Siess a sejk és a bej sátraihoz és értesítsd őket. A többi az én dolgom. Otthagytam őt és beugrottam sátramba pisztolyomért, aztán ki a szabadba és két lövést adtam a levegőbe.

Egy szempillantás alatt az egész tábor talpon volt. A férfiak kirohantak a sátrakból. Tolvajok! Rögtön ki a csordákhoz ! Mindenki arra felé rohant. Egyszerre a táboron kívül pokoli lárma tört ki. Segélykiáltások hangzottak, puskák ropogtak. A sejk és Krüger, akiket Halef már értesített, szintén arrafelé rohantak. Magamra maradtam. Én nem vesztettem el a fejemet. Első dolgom volt, hogy megnéztem a sátrat, amelyben Hiluja pihent.

Bekiáltottam:

– Hiluja?

– Nem, uram, Haluja vagyok. Miért lövöldöznek?

És kilépett a sátorból. Fátyol nélkül volt. Az éjjeli félhomályban is megismertem, hogy az öreg beduin nő áll előttem, Hiluja szolgálója. Hát így vagyunk! Ilyen csalás ! – Menj vissza a sátorba és maradj ott, amíg visszajövök.

S már rohantam is abba az irányba, ahol fáklyafényt láttam. Teljes zűrzavarban volt ott minden.

– Eltűnt! ordított a sejk kétségbeesetten.

– Kicsoda? A targi?

– Nem, a szürkém ! Allah kárhoztassa a tolvajt a gyehenna legmélyebb fenekére!

– Az én feketémnek is nyoma veszett hörögte dühösen a bej. Ördög vigyen a gazembert !

– Yallah ! Yallah ! Lóra emberek ! Gyerünk a rablók után ! Gyorsan !

A sejk fel akart pattanni a legközelebbi lóra, de én visszahúztam.

– Vakkif állj ! Várj egy kicsit. A tolvajokat nem lovakkal, hanem ésszel kell üldözni. Ki látta őket?

– Én jelentkezett valaki. Két lovas volt és három ló. A harmadik lóra rá volt kötve valami.

– Az Hiluja volt. Merre lovagoltak?

– Egyenesen keletre.

– Gyorsan utánuk, mert megmenekülnek tőlünk ! – kiáltott fel a sejk.

– Sose kapod vissza szürkédet, ha most üldözöd a tolvajokat szóltam én.

– Azt akarod, hogy megnieneküljenek?

– Nem. De meglátod őket ebben a sötétségben? Kérlek, hallgass tanácsomra. Várunk, amíg felkel a nap.

– Akkor hegyen-bokron túl lesznek.

– Esküszöm, hogy nem fognak elillanni. De ha most éjszaka utánuk lovagolsz, akkor úgy elrontod a nyomokat, hogy nem tudom őket megtalálni.

– De hogy akarod őket utolérni? Hisz leggyorsabb lovainkat vitték magukkal!

– A legelőn ma néhány pompás hedzsint láttam. (a hedzsin a legnemesebb fajú szürkésfehér teve.) Ezek gyorsabbak, mint a leggyorsabb lovad. – Meg tudod mondani, merre mennek a szökevények?

– Honnan tudhatom én azt?

– Én tudom. Magától értetődik, hogy Hiluját mennél előbb el akarják adni. Tudod talán, hol tehetik ezt meg legjobban és hol vannak a tolvajok egyúttal a legnagyobb biztonságban?

– Tarabulusz városában, a tengerparton.

– Ez Tripolisz. És merre van ez a város?

– Egyenesen keletre.

– És merre szöktek a gazemberek? Ugyancsak keletre. Láthatod tehát, hogy néha jobb, ha az ellenség után az eszünkkel megyünk, nem pedig lovakkal. Én biztos vagyok benne, hogy Tarabuluszba lovagolnak.

– Masallah ! Igazad van. Csak ebben a városban bújhatnak el.

Van köztetek valaki, aki pontosan ismeri az utat arrafelé?

Vezetőm, akit a homrákkal való találkozás óta nem láttam, előlépett.

– Én tudom az utat. Többfelé lehet oda eljutni ; mindegyiket ismerem. A rablók bizonyosan a

legrövidebbet választották.

– Ez az én véleményem is. Legjobb lenne, ha kerülővel elébük vághatnánk és szemközt várhatnánk

őket.

– Ezt megtehetjük. A hedzsinek úgyis gyorsabbak.

– Ki jön velünk?

– Én ! felelte a sejk.

– Én ! felelte a bej is.

– Én ! kiáltott fel Halef.

– Én, én hangzott mindenfelől.

– Ez lehetetlen ! kiáltottam én. Csak a legjobb és leggyorsabb tevéket használhatjuk. Hány van ilyen?

– Igazi biharin tevém csak öt darab van válaszolt a sejk.

– Akkor csak öten indulhatunk. Tehát ki? A kabir és én, ez kettő. A sejk és Halef, az négy.

– És én is szólalt meg Krüger bej. Nemigen bíztam abban,hogy a testes bej kibír egy ilyen megerőltető

száguldást. De az öreg igen erélyesen tiltakozott. így hát intézkedtem, hogy nyergeljék meg a tevéket és rakjanak fel rájuk vizet és élelmet. Aztán eszembe jutott Hiluja öreg szolgálója. Félrehívtam Krüger bejt, aki még semmit se sejtett. Az egyik arab kezéből kivettem a fáklyát és elvezettem a bejt Haluja sátrába. Útközben dohogott az öreg, amiért nem akartam őt magammal vinni.

– Csak nem félek egy kis megerőltetést, ha az van szó, hogy megtaláljam most elvált feleség?

– De az nincs ott.

– Hiluja?

– Ö ott van, de az nem ön felesége. Emlékszik, hogy a targi azt mondta : Haluja?

– Igen. A mullah úgy is írta.

– Nos, Haluja az öreg szolgáló, azt vette ön feleségül.

– Szolgáló? – riadt fel a bej és hitetlenül nézett rám.

– Az Isten ver engem! Öreg?

– Nagyon.

– Csúnya?

– No, nem éppen csinos.

– Akkor vigye őtet az ördög ! – mérgelődött a seregek ura. – Itt van még?

– Ott a sátorban.

Krüger bejnek nem ment a fejébe a dolog. Megmagyaráztam, hogy Ben Hamalek, a targi, eladta neki a fátyol alatt a szolgálót, a fiatal úrnőt pedig elrabolta, hogy Tripoliszban eladja.

Közben a sátorhoz értünk és Krüger bej meggyőződött róla, hogy igazat mondtam.

–

Allah nagy – kiáltott fel Krüger bej – és ez a fickó megérdemel, hogy akasztóra kerüljön. Na, ha ez az ember a kezembe beleszalad, úgy eltöröm a nyakat, mint egy cserép pipát.

Mikor hajnalodott, felültünk a tevék magas nyergébe és elindultunk kelet felé. Nem mentünk pontosan a szökevények után, hanem kicsit jobban északra, hogy elébük kerüljünk és meglepjük őket, ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem vesznek minket észre előbb a kelleténél. A hudzsun (a hedzsin többesszáma) hosszú lábaikkal alaposan kiléptek. Ezekkel a tevékkel a leggyorsabb paripa sem tud lépést tartani. Egy negyedóra alatt legalább egy mérföldet jártunk meg.

Így telt el egyik negyedóra a másik után … Négy teljes óra. Fárasztó lovaglás volt. Egyszerre vezetőnk beárnyékolta szemét a kezével és felkiáltott :

– Vakkif állj ! Ügy nézem, hogy odakinn a pusztaságban néhány lovas mozog.

Megálltunk. Elővettem messzelátómat és megnéztem a távoli fekete pontokat.

– k azok!

– No most könnyen elfogjuk őket! – kiáltott fel Krüger bej.

– Könnyen? – véltem én kételkedve. Ezt nem hiszem.

– Miért nem? Hisz előttünk vannak.

– De ha hátrafordulnak, észre vesznek minket. Épp úgy, mint ahogy mi megláttuk őket. Akkor bizony nem lesz könnyű dolgunk.

– Már miért ne? szólt a sejk gondatlanul. Egyszerűen lelövöm őket.

– És talán drága, pótolhatatlan lovadat találod el.

– Allah il Allah ! Igazad van. Nem szabad lőni!

– Magam is azt hiszem, ők azonban nem lesznek tekintettel állatainkra. Lelövik tevéinket s akkor mi tehetetlenek vagyunk.

– Hát mit tanácsolsz?

– El kell kerülnünk a nyilt harcot és igyekeznünk kell, hogy rajtuk üthessünk. Ott a távolban az ég pereme sötét. Talán hegyek vannak ott?

– Igen felelte kabir. A Dzsebel Dahar nyúlványai.

– Nos, kerülőt csinálunk, hogy ő előttük érjünk oda. Becslésem szerint déltájban érkezhetnek el. És valószínűen pihenőt tartanak. Akkor meglepjük őket.

Javaslatomat elfogadták. Letértünk eddigi irányunkról és csakhamar nem láttuk többé az üldözötteket.

Most alaposan meghajszoltuk állatainkat. A hegyek egyre közelebb látszottak és valamivel dél előtt elértük őket.

Elővettem messzelátómat és végig kutattam a végtelen síkságot.

– Azt hiszem jó helyen vagyunk. A két targi körülbelül ide fog jönni.

– Az bizonyos! súzólt vezetőnk. Amott van egy patak. Annak medre mellett haladva lehet átjutni a hegyeken. Bizonyosan arra fognak menni.

– Akkor előzzük meg őket. Előre! Csakhamar elértük a patakot, s annak mentén lovagoltunk felfelé, hogy olyan helyet keressünk, ahol a szökevények valószínűen pihenőt fognak tartani.

Több ilyen helyet találtunk, úgy hogy nem lehetett előre eldönteni, melyiknél fognak amazok megállni.

Ezért azt tanácsoltam, lovagoljunk még feljebb, hagyjuk ott hátra állatainkat és térjünk gyalog vissza, mert így jobban el lehet rejtőzni és jobban lehet meglesni a szökevényeket. Ez meg is történt. Az állatokat elrejtettük a bokrok között, aztán visszatértünk, s elbújtunk egy magaslaton, ahonnan át lehetett tekinteni a síkságot.

Nem tévedtem. Messzelátómmal nemsokára három közéledő fekete pontot pillantottam meg, amely

egyre nagyobbodott, úgyhogy hamarosan szabad szemmel is meg lehetett ismerni.

–Ott jönnek ! – súgta nekem a sejk izgatottan.

A szökevények csakhamar oly közel voltak, hogy arcvonásaikat is fel lehetett ismerni. Ben Hamalek a sejk paripáján lovagolt jobboldalt, kísérője baloldalt és Hiluja Krüger bej fekete ménjén kettejük között. Úgy látszik a legjobb helyet választottuk ki. Majdnem pontosan alattunk leszálltak lovaikról, amelyek rögtön a patakhoz rohantak, ittak s aztán legelni kezdték a kövér füvet.

Hiluja fáradtan roskadt a gyepre. A targi odaült melléje, társa azonban vizsgálni kezdte a nyomokat, amelyeket tevéink hagytak hátra. Egyszerre megszólalt.

– Emberek jártak itt.

– Mi közünk hozzá? Nincs kitől félnünk.

– Én mégis megnézem, merre vezetnek a nyomok.

És elindult a nyomokon lassan és óvatosan, egyre feljebb, feljebb a patak mentén.

– Ha ebben az irányban halad tovább, ráakad az állatokra és Halefre, akit az állatok őrzésére

hátrahagytunk. Akkor lármát csap és elárulja jelenlétünket. Ezt meg kell akadályoznunk.

Utasítottam társaimat, hogy maradjanak nyugodtan és várjanak meg. Nesztelenül és gyorsan leosontam a lejtőn, s elbújtam egy bokor mögött, amely mellett annak az embernek el kellett haladnia. Néhány pillanat múlva el is ment mellettem. Én két gyors ugrással utána és két kezemmel olyan erősen ragadtam meg a nyakát, hogy mukkanni se tudott. Leroskadt és elvesztette eszméletét. Ez tehát el van intézve.

Vállamra vettem és visszavittem kísérőimhez. Megkötöztük és felpeckeltük a száját. Aztán megkértem kísérőimet, maradjanak csendben. Másodszor osontam le a lejtőn, ezúttal arrafelé, ahol a targi ült Hiluja mellett.

A bokrok olyan kitűnő fedezetet nyújtottak, hogy észrevétlenül háta mögé tudtam kerülni. A targi éppen néhány datolyát fogyasztott el és tenyerével vizet merített a palákból. Aztán fejét féloldalt hajtva fülelt abba az irányba, amerre társa eltűnt. Ügy rémlett neki, hogy kissé sokáig marad el. Egyszerre odafordult Hilujához és datolyával kínálta meg. Hiluja meg se moccant.

– Nem hallottad? Miért nem beszélsz? Mit dacolsz?

– Hol van Haluja? – kérdezte végre a leány.

– Ó, annak jó dolga van. Férjhez ment. Nemsokára te is férjhez mégy. Tripoliszban eladlak, aztán jó dolgod lesz.

– Még nem vagyunk Tripoliszban.

De két nap múlva ott leszünk, ezt senki se akadályozhatja meg.

– Ó, én tudok egyet, aki meg fogja akadályozni !

– Lázad van? Ki lenne az az ember?

– Bizonyosan nyomodban van, akire én gondolok.

– Honnan tudod? Allah üzente meg neked? gúnyolódott a targi.

– Tudom. Meg fog menteni. Megígérte.

– Kinek?

– Halujának.

– Allah pusztítsa el a vén boszorkányt! Hát beszélt valakivel?

– Igen, az idegennel. Az ígérte meg, hogy megment, és az olyan ember, hogy megtartja szavát.

A targi felkacagott.

– Igen, az olyan ember! – csúfolódott. Olyan ember, hogy én büszkén fekve maradnék, ha ide jönne, hogy neked segítsen. Még a kezemet se mozdítanám, puszta nézésemtől visszarettenne. Sőt szeretném is, ha jönne. Esküszöm Allahra, hogy meg se moccannék, csak ránéznék.

– Ne esküdj !

E szavakkal kiléptem a bokor mögül. Ben Hamalek villámgyorsan megfordult. A leány azonban

felugrott és ujjongva felkiáltott:

– Ó, Allah, itt a megmentőm.

A targi is felszökött ültéből. Puskája a ló nyergén lógott, de már megragadta késeinek nyelét.

– la kelb kutya ! Te itt?

– Hisz hívtál.

–Akkor meghalsz !

Két ujját a szájába dugta és éles füttyöt hallatott.

– A társadat hívod segítségül? Hisz megesküdtél, hogy nem is mozdulsz.

– Menj a gyehennába !

Villámgyorsan felemelte karját, de rögtön jajgatva leeresíztette, mert én kirántottam forgópisztolyomat és lőttem. A golyó kezébe fúródott. Ugyanabban a pillanatban két kézzel elkaptam őt, felemeltem és úgy lecsaptam a földre, hogy eszméletlenül fekve maradt. Ezután kezet nyújtottam Hilujának.

– Most szabad vagy.

Szeme könnybe lábbadt.

– Mehetek ahova akarok?

– Mehetsz, atyádhoz is és nővéredhez, asivatag úrnőjéhez is.

De már rohantak le a lejtőn társaim. Mikor Hiluja meglátta őket, öröme határtalan volt. A sejk

megvizsgálta a targi sebét, Krüger bejnek azonban az volt első gondja, hogy a Mária Terézia tallérokat, melyeket a targi olyan álnok módon kicsalt tőle, megkeresse. Meg is találta a nyeregtáskában. Aztán felkerekedtünk, a két foglyot lovaikra kötöztük és visszatértünk az el homrák falujába, ahova éjfél tájban érkeztünk meg. A két foglyot kézen-lábon megkötözték és egy sátorban fegyveresen őrizték. Súlyos büntetés várt rájuk, ősi arab szokás szerint a törzs véneinek ítélőszéke elé kerülnek.

És Hiluja? A leány valahogy megtudta, hogy Kufarahon át Egyiptomba szándékoztam menni. Ez volt az az út, amelyen eredetileg Hiluja is haladni akart kísérőivel, hogy nővéréhez, a sivatag úrnőjéhez jusson. A tuaregek támadása, amelynek során kísérőit, valamennyi beni abdánt lemészárolták, meghiúsította szándékát.

Most itt állt minden nélkül, és én megértettem, hogy hozzám akar csatlakozni.

Ez a dolog nem volt ínyemre. Két nőt vinni magammal a sivatagi fáradságos úton annyit jelentett, mint meglassítani haladásomat. Ezért elutasító választ adtam. De megszólalt Halef; s az ő dagályos módján bőbeszédűen szememre vetette, hogy hozzám nem méltó módon cserben hagyok két nőt. Majd elmagyarázta, mennyi előnnyel jár, ha a két nőt magunkkal visszük. Addig beszélt, s a két nő olyan könyörgőn nézett rám, hogy végre beleegyeztem. Így történt, hogy két nap múlva öten indultunk el, beleszámítva az új vezetőt is, akit a sejk adott mellénk.

A sejk és Krüger bej jó darabon elkísértek. Két óra múlva megálltunk. Kísérőink melegen elbúcsúztak tőlünk. Mi is tőlük. Sokat köszönhettünk nekik, főképp a sejknek, aki mindennel ellátott bennünket, ami a sivatagi utazáshoz szükséges. Adományaik közül legértékesebb volt a két pompás teve, melyet a két nőnek adott az útra: látszott rajtuk, hogy könnyen bírják a hosszú sivatagi utazás fáradalmait. Paripáink alig tudtak velük lépést tartani.

Egy teherhordó teve készleteinket és egyéb holminkat hozta utánunk. Krüger bej hosszabban búcsúzott tőlünk, mint a sejk. Megfogta két kezemet, egy darabig gyömöszölte, aztán leküzdve meghatottságát, megszólalt a maga kificamodott beszédmódján:

– Nekem kellene haragszom magára, mert elviszi ez a két nő. De nem eszibe jut ez. Isten legyen

magával! Örülök legközelebb, ha megint összebotorkálunk egy kicsit. Allah tartson magát most és mindörökkön!

3. A BETEMETETT KARAVÁN

Mikor pedig Sára játszadozni látta az egyiptombeli Hágár fiát, Izmáélt, az ő fiával, monda Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót fiával egyben, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal. Felkele Ábrahám másnap jó korán, vett kenyeret és egy tömlő vizet, feltette azt és a gyermeket Hágár vállára, és elküldte őt. Az pedig elment és bujdosott a Bersaba pusztában.

Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket egy bokor alá. És elment és leült vele szemben egy nyíllövésnyire; és így szólt: Ne lássam, mikor a gyermek meghal. És így ült ott és fölemelte hangját és sírt.

Ekkor meghallotta Isten a gyermek szavát, és az Isten angyala lekiáltott az égből Hágárnak, mondván

– Mi lelt téged Hágár? Ne félj. Isten meghallgatta a gyermek szavát. Kelj föl, vedd föl a gyermeket és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.

És kinyitotta Isten Hágár szemét; és ekkor meglátott Hágár egy vízforrást, és odament és megtöltötte a tömlőt vízzel és inni adott a gyermeknek. És Isten a gyermekkel volt; és felnövekedett az, és lakott a pusztában és lett belőle jó ijász.

Mózes első könyvének e sorai gyakran jártak eszemben, mialatt a vigasztalan sivatagban jártunk. Nehéz volt a sors, melyet egy uralomvágyó és anyai önzésében sértett nő Izmáélra, Hágár fiára zúdított. És nehéz volt a sora tizenkét fiának és azok utódainak, a beduinoknak is. Az élet kockajátékában a legalacsonyabb szám jutott nekik osztályrészül.

A beduin hazája a sivatag. Ez szigorú és könyörtelen az ő fiaival szemben, akik viszont kíméletlenek és kegyetlenek más emberekhez, akik nem állanak hozzájuk közel. Sohasem tudják elfelejteni a választott népnek, hogy ősatyját, Izmáélt kitaszította és a sivatagba űzte. Mohamed tanítása a beduinokban talált legbuzgóbb és a legtürelmetlenebb követőkre. Felebaráti szeretet, a kereszténységnek ez a nagy elve teljesen idegen tőlük, mint ahogy a sivatag sem ad szeretetet lakójának. A sivatag fiai vad, zabolátlan és rabló kóborlásaikban ma is olyanok, amilyenek őseik voltak.

A Kufarah-oázis vidékét már négy napja elhagytuk, s a libiai sivatagnak abban a részében voltunk, amelyet sivársága és növényekben való teljes szegénysége miatt a karavánok, sőt még a sivataglakók is elkerülnek, minélfogva ez a rész meglehetősen ismeretlen. Hogy Hiluja nővéréhez, a keni szallah törzs főnöknőjéhez juthassunk, aki a Farahfrah-oázistól nyugatra lakott, a rendes karavánúton kellett volna haladnunk.

Ez azonban nagy kerülő és időveszteség lett volna. Átvágtunk tehát a sivatagon, kárha tudtuk, hogy nagy fáradalmak és veszélyek elé megyünk. Azt azonban mégsem gondoltuk, hogy olyan jelentős találkozásunk lesz, mint amilyet itt a libiai sivatag leg-elhagyatottabb részén megértünk.

Utazásunk eddig említésreméltó esemény nélkül folyt le. Murzukban, Fezzan tartomány székhelyén

elbocsátottuk eddigi vezetőnket, s egy fiatal tedetut fogadtunk fel. Nem is bántuk meg. Három hét alatt egészségesen és bántatlanul elértük az első Kufarah-oázist.

Már Murzuk felé való utunkban észrevettük, hogy lovaink nem bírják az iramot a pompás tevékkel.

Ezért Murzukban némi ráfizetéssel kicseréltük két nemes tevére. Szóval már elhagytuk volt Kebabo-t, a Kufarah vidék legkeletibb oázisát. Itt már nem volt vezetőnk, mert nem kaptunk rá embert. Senkise akart a vad, víznélküli és mindenféle veszéllyel teli sivatagba velünk jönni. Nekivágtunk hát vezető nélkül. Tudtuk, hogy ez merész vállalkozás és ma mikor e sorokat írom, nem tenném meg mégegyszer. De szerencsénk volt.

Vizet persze nem találtunk. De tömlőink tele voltak és így eddig nem szenvedtünk a szomjúságtól. Az utolsó nap nagyon megerőltető volt. Összevissza dobált repedezett sziklaterület, (sziklatenger) szakította meg utunkat. Azon kellett áthatolnunk. Rettenetes volt. A magasra tornyosodott sziklatömbök elvették a kilátást is, úgyhogy csak lassan jutottunk előre. Beesteledett és mi még mindig nem jutottunk ki a sziklák tömkelegéből.

Pihenést rendeltem el és elalvás előtt kiszámítottam térképről, hogy másnap este már célunknál leszünk.

Egyikünk sem sejtette, milyen közel csapkodtak ez éjjel körülöttünk a halál szárnyai. Éjfélkor a levegőben felhangzó furcsa süvítő hangra ébredtem fel… A hang többször megismétlődött és forró szél érte arcomat. A levegő ólmosan tikkasztó volt, verejték ütött ki rajtam. Egy idő múlva megszűnt a süvítő hang, s vele a pokoli hőség is. Tüdőm megint szabadon lélegzett.

Akkoriban még nem volt elég tapasztalatom s nem tudtam, mit jelentenek ezek a sajátságos légi

tünemények. Másnap reggel két órai vándorlás, után kijutottunk a sziklatengerből. Lapos domborulatoktól hullámos homoksivatag terült el előttünk. Állataink csak nehezen botorkáltak a könnyű mély homokban, de azért mindnyájan fellélegzettünk. Halef nem bírta megállni, hogy érzelmeinek kifejezést ne adjon.

– Hamdulillah ! Hála neked Allah, hogy kikerültünk a pokolnak ebből a tornácából! Ez a varr olyan volt, mintha a sejtán rombadöntötte volna az egész világot.

Igazat adtunk neki. Milyen dőrék voltunk ! Nemsokára megtudtuk, hogy ez az átkozott sziklapokol életmentőnk volt. Mert ha ez nincs, akkor előző nap gyorsabban haladtunk volna előre, az éjt a szabad, nyílt sivatagban töltöttük volna és csontjaink ma ott száradnának a sivatag homokjában.

Ez a homok nagy aggodalomunkra lépésrőllépésre mélyebb és az előrejutás egyre nehezebb lett. Éppen egyik alacsony homokdomborulat tetején álltunk, hogy állataink kissé kifújhassák magukat, mikor Halef egyszerre belekiáltott a sivatag csöndjébe :

– El büdzs a szakállas keselyű !

Elámulva néztem abba az irányba, amerre keze mutatott: valóban puskalövésnyire egy keselyű lebegett.

És most egy második keselyű emelkedett fel a földről. Megdöbbentem. Két dögmadár, itt, a vigasztalan sivatagban ! Mit jelent ez? !

Egy sakál vagy más vadállat teteméért ezek a madarak nem jönnek ilyen messze ki a sivatagba. Itt emberekről van szó, akiket valószínűleg baj ért. Talán nem is élnek ! Élő emberektől a keselyű óvatos távolságban marad. Ez a két madár azonban a földön ült és csak közeledtünkre rebbent föl.

Szóval ott előttünk csak halottak lehettek. De nincs-e közöttük esetleg még élő sebesült, aki

segítségünkre szorul. Tevémet azonnal arrafelé irányítottam Alig bírt előrehaladni, olyan mélyen süppedt lába a mély homokba. Végre felértem az utolsó homokhullám tetejére. Előttem terült el… mi is az, ami ott a mélyedésben elém tárult?

A homokbuckák, amelyeken eddig áthaladtunk, vagy éles gerincűek vagy lágyan hajló mélyedések

voltak. De itt! Olyan volt, mint összevissza és terv-telenül felhányt sírhalmok sora. Sírhalmok ! Igen ez az ! Most már tudtam, mi van előttem és hogy mi történt a múlt éjszaka. Mielőtt még gondolataimnak kifejezést adhattam volna, felhangzott mögöttem Halef hangja.

– Allah kherim ! A számum. A sivatag szellemei eljöttek ma éjjel áldozataikért. –Vallah ! Billah ! Tillah

! Ott lenn egész karaván van betemetve! Milyen jó, hogy mi…

Nem fejezte be, hanem rémülettől dermedten nézett rám. Sápadt volt, s megvallom nekem is fagyos borzongás futott végig a hátamon, pedig tikkasztó forróság volt.

– Igen, milyen jó, hogy múlt éjjelkénytelenek voltunk a sziklatömkelegben maradni.

Rettenetes kép volt. Némán álltunk ott valamennyien. Ilyen pillanatokban minden szó szentségtörés.

Csak az ima nem. És fölöttünk az ólomszínű ég mint óriási halotti szemfedő borította be az egész tájat. Hány ezer hajótöröttet nyelhetett már el ez a ťbahar bela maŤ, ez a víznélküli tenger ! Utasítottam Halefet, hogy maradjon a két nővel ott helyt, és leszálltam tevémről. Óvatosan lesiklottam a homokbucka lejtőjén. Bár elég mélyen besüppedtem, mégis eljutottam az egyik kis halomig.

Két szandálos láb állt ki ott a homokból. Ember feküdt ott. Bár tudtam, hogy a szerencsétlen már nem lehet életben, hisz a homok alatt meg kellett fulladnia, de azért kiástam, hátha valami jelet találok, amiből megtudom, milyen karaván volt és miféle emberek. Fiatal beduin került elő. Rögtön láttam, hogy halálát nem is annyira a homok, mint inkább valami súlyos ütés okozta, amely hátulról érte fejét.

Vajon gyilkosság áldozata? Inkább szokásból, amelyet a vad nyugaton sajátítottam el, kinyitottam a halott ingét és kezemet szívére tettem. A következő pillanatban szinte megijedtem az ember melle igen gyengén, de mégis észrevehetően mozgott. Ez az ember tehát nem halott, hanem mély eszméletlenségben van.

Átkiáltottam Halefnek; egyesült erővel felcipeltük az eszméletlen embert a buckára és átadtuk a két nőnek, hogy próbálják magához téríteni.

Halef visszajött velem a betemetett karavánhoz, hogy tovább kutassunk ; de csakhamar beláttam, hogy a szerencsétlenül járt embereken már nem tudok segíteni. Míg az előbbi beduint aránylag vékony homokréteg borította, a többi áldozat fölött legalább méternyi volt a homok.

Ez alól csak egy magasabban fekvő hely volt kivétel. Egy teve halálvergődésében nyilván görcsösen rugdalózott s lábaival áttörte a homokréteget. A keselyűket is erről a helyről riasztotta el megjelenésünk, mert a szerencsétlen állat lábain látszott, hogy már tépni kezdték kegyetlen csőrükkel. Itt talán találunk valamit, ami felvilágosítást ad gondoltam magamban. Haleffel együtt rögtön neki is láttunk, hogy eltakarítsuk a tetemről a homokot.

– Masallah ! Uram ! Fegyverek ! Egész tömeg ! Még pedig nyugati fegyverek, amilyenek ezen a

vidéken nincsenek !

Igaza volt. A teve csomagokkal volt megrakva, amelyeknek burkolata pálmarostgyekényből készült. Az egyik ilyen gyékény felszakadt volt, s alóla több vadonatúj, nyilván angol eredetű fegyver csöve villant elő.

Tehát fegyverszállítmány ! Sőt valószínűleg tilos szállítmány. A szokatlan út, amelyet a karaván választott, felkeltette a gyanút. De kitől valók a fegyverek és kinek szánták azokat?

A kérdés megoldását csak a homokban lehetett megtalálni, feltéve, hogy az eszméletlen sebesült nem tud majd nekünk felvilágosítást adni. Tovább ástunk tehát, nem is eredménytelenül. Rövid turkálás után kezem valami bőrholmit érintett meg. Nyeregtáska volt. A nyeregtáskából először egy nagyobb csomag került elő; nagy meglepetésemre csupa rakéta. Rakéták a sivatag fiainál! Erre még álmomban sem mertem volna gondolni.

Furcsa dolgok ezek itt a sivatagban ! Azután bőrbe göngyölt keskeny tárgy került elő. Tárca volt, közönséges tárca. De nagyon sajátságos papírok voltak benne.

Az egyik szállítólevél volt egy angol fegyvergyártól s rajta aláírásként ez a név: Hulam. A

szállítólevélből kiderült, hogy a beni szuef törzs számára háromszáz fegyvert szállítanak, mindegyik fegyverhez ezer töltényt. A második írás, amely előkerült, ugyanannak a Hulamnak levele volt Mehemmed Ibn Ali-hoz, a beni szuefek főnökéhez és igazolólevélül szolgált a karaván vezetője számára. A levél közölte a sejkkel, hogy a karaván tíz tevéből, három tevehajcsárhói és egy vezetőből áll. Ez volt minden. Nekem mindenesetre elég !

Halef nézte, mit csinálok és végül azt kérdezte :

– Uram, megtudtad, mit vitt a karaván?

– Meg. Háromszáz fegyvert és háromszázezer töltényt.

– Háromszázezer…! Masallah ! Halef szinte rámmeredt meglepetésében. Megáll az eszem. És kié lesz ez a sok fegyver?

– A beni szuefeké.

– Hisz ez az a törzs, amely a beni szallahok-közelében lakik, kissé délre tőlük. Minek azoknak ennyi fegyver?

– Sejtek valamit. Emlékszel, mit hallottunk Kufarahban Egyiptomról?

–Arról beszélsz, hogy a sivatagi törzsek Mazr határán nincsenek megelégedve a khedivevel, az

egyiptomi alkirállyal s ezért felkelésre gondolnak?

– Úgy van ! Bizonyos, hogy zavargásoktól kell tartani, és az a baj, hogy a török szultán támogatja a lázadásra készülő törzseket, mert az egyiptomi alkirály, aki eddig alattvalója volt, most már túl-hatalmas és független lett.

– Szóval azt hiszed, ezek a puskák arra valók, hogy a beni szuefek fölkelését a khedive ellen

előmozdítsák?

– Ez a meggyőződésem.

Még másról is meg voltam győződve. Az a körülmény, hogy a fegyverek angol eredetűek voltak, azt a gyanút keltette, hogy Angolország is benne van a játékban. Hisz Íratlan törvény a földön, hogy az erős elvesz, a gyenge pedig ad, mindaddig, amíg már nem tud többet adni Ez a világ sora és ez így is fog maradni, amíg csak nem vonul be minden szívbe a szeretet tana.

Ilyeneken tépelődtem, de Halef előtt persze bölcsen elhallgattam gondolataimat

– Uram, mondd, kinek segítenél, ha foglalkoznod kellene ezzel az üggyel?

– Hm! Erre nehéz felelni. A szultánnak nyilvánvalóan igaza van, ha fennhatóságát Egyiptomban meg akarja tartani. Másrészt Izmáéi basának, a khedivenek is meg vannak a maga jogai. Azt mondják róla, hogy önkényes és pazarló, de jót akar az országnak, mindenesetre jobbat, mint az elődje. Az, hogy nyilt eljárás helyett alattomban lázadást szítanak ellene, jogtalanság.

Halef rámkacsintott.

– Szóval azt hiszed, hogy ártana, ha a beni szuefek lázadás céljából kezükbe kapnák a fegyvereket.

– Én minden vérontást ellenzék, mert nem fér össze Krisztus tanításával.

– Akkor, uram, nem is szabadna védekezned, ha megtámadnak?

– De igen, Halef. Az önvédelem az más. És más az is, ha kénytelen vagyok embertársamon fegyverrel segíteni, vagy egy gonosztettet elhárítani. De minden vérontás, amely erőszakoskodásból vagy nyereségvágyból keletkezik, gonosztett.

– No, akkor nem kell búsulnod, mert a beni szuefek nem kapják meg a fegyvereket.

– Nem? Miért?

– Mert megtartjuk magunknak. Mi találtuk meg.

– Úgy? – mosolyogtam én. És hogy akarod a fegyvereket magadnak biztosítani?

– Magunkkal visszük.

– Tíz teve nehéz terhét? Hogy akarod ezt egyedül magaddal vinni, idegen segítség nélkül? És mihelyt idegennel, sivataglakóval közlöd, biztos, hogy nem ismeri el a fegyverekhez való jogodat, hanem magának igényli a fegyvereket. És a sivatag törvénye szerint igaza is lesz, mert az ő földjén találtad meg.

Halef szörnyen csalódott képet vágott.

– Ó, jazik ó jaj ! Erre nem gondoltam. Pedig milyen gazdagok lettünk volna!

– Hova gondolsz? adtam a haragost. A fegyverek nem a miénk.

– Hát kié?

– Ehhez tulajdonképpen semmi közünk. Csak az bizonyos, hogy nem a miénk. De megnyugtatlak :

inkább el hagyom pusztulni a fegyvereket, semhogy rossz kezekbe kerüljenek. Na, meg vagy elégedve?

– Uram, te vagy az úr, én pedig csak a te oltalmazod: engedelmeskednem kell.

E pillanatban Hiluja kiáltott le hozzánk. Azonnal felkászolódtunk hozzá a mély homokban. Ott fenn rögtön láttam, miért szólított minket Hiluja. A gondos ápolás és nedves borogatások hatása alatt a sebesült fiatal beduin megmozdult. Rögtön megvizsgáltam fej sebét. Mikor vizsgálat közben egy érzékeny pontot érintettem fején, az eszméletlen ember megvonaglott. Aztán egyetlen szó hangzott el félig zárt ajkai között:

– Ma víz !

Hiluja megtöltött egy kupát az állott és mégis oly drága folyadékkal és a beduin ajkához tartotta.

Az ifjú hosszú, szomjas kortyokban nyelte a vizet, anélkül, hogy szemét kinyitotta volna. Hilujának négyszer kellett a kupát megtölteni, míg végre a beteg fejének elfordításával jelezte, hogy elég volt.

Ekkor nyitotta ki először szemét és pillantása a leánynak föléje hajló arcára esett. Csodálatos, mennyire megváltozott a fiatalember arca erre a látomásra. Az előbb még merev volt, szinte halott, most egyszerre megnyugodott-nak, szinte boldognak látszott. És ajkai másodszor nyíltak meg a következő, kissé akadozó, de érthető szavakra:

– Badija !… Hamdulillah !… Otthon … vagyok !

A következő pillanatban szeme újra lecsukódott. A bágyadtságtól elaludt. Meglepetten néztünk

egymásra.

– Mi volt ez?

Egész érthetően ezt a szót mondta : Badija. Badija pedig Hiluja nővére volt, a khanum, a ťsivatag úrnője. Azt már tudtam Hiluja elbeszéléseiből, hogy ő nagyon hasonlít nővéréhez. Így hát érthető volt, ha az eszméletlenségéből ébredő ifjú úrnőjének nézte őt.

De milyen viszonyban állt a fiatal ben szallah a karavánnal? Vezetője volt? És hogyan kapta fejsebet?

Egyelőre céltalan kérdések, mert magyarázatot nem kaphattunk addig, míg a kimerültségében mélyen alvó fel nem ébred. Betegünk miatt ma nem is indulhattunk tovább. Kötelességünk volt gondját viselni és kímélni őt nemcsak azért, mert ben szallah volt, hanem emberségből is. Tábort ütöttünk tehát. Állataink lefeküdtek a lágy homokba, mi pedig a sebesültet helyeztük el a lehető legkényelmesebben. Nyomasztó forróság ülte meg a sivatagot. A homok már nem is nyelte be a hőséget, annyira telítve volt vele, hanem visszaverte, úgy hogy izzó levegő vett körül bennünket.

Csak Hiluja nem volt bágyadt. Fáradhatatlan volt a sebesült ápolásában, s közben szeme nagy

érdeklődéssel és csodálattal nézte annak arcát. Fölfigyeltem. Ez a kifejezés nem tartozott a betegápoláshoz. Nem részvét volt az, sokkal több annál: egy ébredező, forróbb érzés első megnyilvánulása. Isten csodás ujj mutatása, ha ez a két szív találkozik, miután a sivatagban ily rendkívüli módon akadt egymásra.

A roppant forróságban sem tudtam nyugodtan heverni. Felálltam és megint odamentem a betemetett

karavánhoz. Kétségtelen volt, hogy mi gyenge erőinkkel képtelenek vagyunk a karavánt kiásni és a fegyvereket elszállítani. Segítségre lett volna szükségünk. De ki legyen az? Meg voltam akadva, tanácstalanul álltam.

Persze megjelölhetem a helyet, ahol a karavánt megtaláltuk. Elővettem iránytűmet és gondos

számítással megállapítottam azt a pontot, ahol éppen voltunk. Aztán lerajzoltam jegyzőkönyvembe az egész tájat, a jellemző homokbuckákat, ezzel mindent megtettem, hogy a helyet szükség esetén újra megtalálhassuk.

Óra órát kergetett, de a sebesült mindegyre csak aludt. Délután lett, este lett a beteg nem mozdult, hanem szabályosan, nyugodtan lélekzett.

Leszállt az éjszaka … A beteg még mindig nyugodtan aludt. Sebláznak semmi nyoma. Ügy látszik ez a mély álom nem a végső kimerülés, hanem a gyógyulás álma. Annál jobb. Akkor a holnapi megerőltető lovaglást talán kibírja majd egészségének kára nélkül.

Mindnyájan aludni tértünk. Csak akkor ébredtem fel, amikor valaki megérintette karomat. Két ember állt előttem; a csillagok fényénél megismertem Hiluját és a fiatal sebesültet. Éjfél lehetett.

– Uram, bocsáss meg, hogy felzavarunk álmodból, szólalt meg Hiluja de ez az ifjú felébredt és felvilágosítást kért, hogy hol vagyunk.

– Tőled? Azt hittem, hogy aludtál. Hiluja zavarba jött.

– Igaz, mondtad nekem, hogy aludjak, de én … de én … nem voltam fáradt.

– Ugyan? – szóltam mosolyogva. És ezért megengedted a sebesültnek, hogy felkeljen? Annak ellenére, hogy olyan gyenge?

–Uram, nem hallgatott rám mentegetődzött Hiluja. Azt mondta, hogy rögtön beszélnie kell veled.

Mikor figyelmeztettem, hogy nyugodtan kell maradnia, Badija nővérem nevében kérlelt, hogy vezessem őt hozzád.

– A nővéred nevében? Szóval már fecsegtél? Hiluja hevesen tiltakozott.

– Nem, nem szóltam semmit. Csak azt mondtam neki, hogy Badija nővére vagyok. Semmi egyebet.

- Ez igaz ! szólt közbe most az idegen kellemes, érces hangon. Uram, ti megmentettetek engem a haláltól, ezért életem a tiétek. Fejezzétek be ezt az Allahnak tetsző cselekedetet és teljesítsétek kérésemet.

Induljunk azonnal a beni szallahok sátrai felé.

– Azonnal? Az lehetetlen ! Neked még pihenésre van szükséged.

– Nincs idő pihenésre. S nekem nem is kell. Nem akarok kérkedni, de törzsünkben csak egyetlen férfi van, akiben több az erő és kitartás, mint bennem. És emiatt az egy miatt szeretnék rögtön indulni.

– Arról van szó, hogy egész törzsemet nagy szerencsétlenségtől óvjam meg Ez az utolsó mondat szöget ütött a fejembe. Elgondolkodtam.

– Jól van, de előbb néhány kérdésem van hozzád mondottam végre hosszabb szünet után.

– Tudod, hogy egy egész karaván elpusztult itt? furdultam az ifjúhoz.

– Masallah, igazán?! Én nem tartoztam a karavánhoz, amely így elbánt velem.

– De hisz élettelenül találtunk téged a homokbuckák mellett! Azt kellett hinnünk, hogy te is a

halottakhoz tartozol.

– A halottakhoz? Nem értelek. Hát azok a férfiak, akik leütöttek, meghaltak? Talán ti voltatok, akik…

Világos volt, hogy a fiatalembernek sejtelme nincs a szörnyű számumról, mely a karavánt elpusztította.

– Mondd el, hogyan kerültél össze ezekkel az emberekkel.

– Szívesen. Bátyám egy bizonyos ügyben, amelyről még majd beszélek veled, Dzsarabub-ba küldött.

– Ismered ezt a híres oázist?

– Ismerem – bólintottam rá.

Az ügy elhúzódott. Mikor végre elértem az eredményt, rájöttem, hogy nincs idő a rendes karavánúton hazatérni, mert ha elkésem, minden fáradságom hiábavaló volt. A legrövidebb utat kellett választanom, hogy idejében érjek haza… Most jut eszembe: éjfél elmúlt, tehát ma van jom el guma péntek?

– Tévedsz. Ma már jom el sabt szombat van.

– Allah kérim. Akkor én egy egész napon át…

– Igen egy egész napon át eszméletlen voltál. Az ifjú egy pillanatig dermedten ült ott. Aztán felugrott.

– la latif irgalmas Isten! És már ma este van a dzsemma, a vének gyülekezete, amely törzsünk

jövőjéről dönt! Mennem kell… Azonnal indulnom kell!

És valóban el akart indulni, de én visszatartottam őt, s magam mellé húztam a homokba.

– Vakkif állj ! Hová oly sietve?

Az ifjú szörnyű izgalomban lehetett, mert időbe telt, amíg felelni tudott.

– Bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy nélkületek tehetetlen vagyok. De kérlek mindenre, ami neked szent, adj rögtön parancsot az indulásra, különben elkésünk.

– Miért? kérdeztem nyugodtan. Ha reggel elindulunk, elég jókor odaérünk.

– Tévedsz – tiltakozott szenvedélyesen. Tudod-e pontosan, hol van a beni szallahok tábora?

– Nem, azt persze nem tudom. Először vagyok ezen a vidéken.

– Látod! De én kiismerem itt magamat, mert ez az én hazám. És én mondom neked, hogy csak akkor

érkezünk idejekorán egy nagy szerencsétlenség elhárítására, ha azonnal útnak indulunk.

– Megfeledkezel arról, hogy még nem is tudjuk, miről van szó: e nélkül pedig nem határozhatunk.

– Igazad van ! Bocsáss meg, izgatottságomban elfelejtettem.

– Legjobb lesz, ha kérdéseimre röviden válaszolsz. Mi történt, miután Dzsarabub-ból elindultál?

– Uram, én úgy ismerem a sivatagot, mint kevesen. Más aligha merne egyedül átvágni rajta. Pompás tevém volt, akadálytalanul utaztam, semmi se történt. Ekkor alkonyat felé a sivatagban táborozó karavánra bukkantam.

– Mikor volt ez?

– Tegnapelőtt este.

– Folytasd !

– Képzelheted csodálkozásomat, de a karaván embereinek áhnélkodását is. Kérdeztek, honnan-merre. –

Őszintén feleltem nekik, de ők nem hittek nekem. Valószínűleg egy ťgumŤ rablókaraván tagjának tartottak, aki azért jött, hogy őket kikémlelje. Az is lehet, hogy ők maguk voltak sivatagi rablók. Leszálltam tevémről. Ekkor rám-rohantak és puskatussal leütöttek.

– Tehát nem tudod, mit szállított a karaván?

– Nem. Nem hagytak időt, hogy megkérdezzem. Ti talán tudjátok?

– Nem akartam neki mindjárt mindent megmondani, hanem kitérően kérdeztem:

– Tudod-e, hogy az egész karavánt betemette a homok?!

– Masallah ! Betemette? Igaz ez?

– Nem szoktam hazudni. Allah megbüntette azokat az embereket a gaztettéért, amelyet rajtad

elkövették. Éjszaka jött a számum és ők mind átmentek a halál hídján.

Az ifjú egy darabig csöndesen ült. Amit hallott, nagyon is lenyűgöző volt. Csak hosszabb hallgatás után kérdezte akadozva:

– De … ha mind halott … hogyan… hogyan lehet az, hogy én… hogy egyedül én…?

– Az a hely, ahol téged leütöttek, magasabban volt, mint az ő táboruk. A homokréteg, amely téged elborított, ennélfogva nem volt nagyon vastag, s így te megmenekültél a megfulladástól.

A fiatalember zihálva lélekzett.

– Allah il Allah! Azrael, a halál angyala kilőtte nyilát szívem felé, de nem találta el. Dicsértessék Allah, és te is, ó idegen, aki megsegítettél. Hilal hálás lesz neked, amíg él.

Tehát Hilal volt ez a fiatal vitéz, aki úgy ült mellettünk, mintha a nagy vérveszteség meg se koty-tyant volna neki. Reám nagyon jó benyomást tett. Látszott rajta, hogy kemény legény, igazi férfi, aki szilajsága mellett is tud meggondoltan cselekedni. A csillagok világánál látni lehetett, hogy az ifjú még valakinek tetszik : Hilujának. Mozdulatlanul ült mellettem és nem vette le szemét róla.

– Az imént azt mondtad, hogy törzsedet nagy szerencsétlenség fenyegeti. Hogy értetted ezt?

– Még ma alkonyat előtt el kell érnem törzsem sátrait, mert a dzsemma, a vének gyülekezete, akkor fog dönteni, hogy háború vagy béke legyene a beni szallahok és az egyiptomi alkirály között.

– No és?

– A törzs meggondolt tagjai azon a nézeten vannak, hogy csak az Egyiptommal való jóbarátság

fenntartása lehet előnyös a törzsnek. De a törzs legbefolyásosabb embere háborút kíván.

– Ki az?

– Falehd, az elhunyt sejk fivére. Erről már hallottam valamit.

Sivatagi lovaglásom közben Hiluja elmondta, hogy nővére férjhez ment a beni szallahok sejkjéhez, aki háromszor öregebb volt, mint ő. Nővérét meg sem kérdezték, mert ezeknél a népeknél az apa akarata dönt.

Nővére sohase látta a sejket; de az öreg sejk híres ember volt és ezzel a házassággal a beni szallahok és a beni abdánok barátságát akarták megerősíteni. Hiluja később csak néha kapott hírt nővérétől, de sohasem tudta meg, vájjon Badija boldog lett-e a sejk oldalán.

Aztán meghalt az öreg sejk, s azóta a fiatal özvegy uralkodott a beni szallahok törzsén, amely vezetése alatt felvirult. Nyájai szaporodtak, harcosainak száma megnövekedett. Lassankint nagy tekintélyre tett szert a környező egyéb törzsek között s így kapta a sivatag úrnője khánum nevet.

– És a khánum? Ő is a háború mellett van? kérdeztem tovább.

– Nem, ő békét akar. De Fálehd és hívei vannak felül. Ők azt mondják: Nő nem maradhat örökké a

törzs főnöke. Egyre viharosabban követeli a törzs, hogy menjen férjhez, és a fiatal özvegy már nem tud szembeszállni ezzel a követeléssel.

– Akkor vegyen Badija olyan férjet, aki az egyiptomi alkirály iránt barátsággal viseltetik.

– Szívesen megtenné. De akit ő választana, az szegény ember.

– Ki az?

– Az … az én … az én bátyám, Tarik.

A szó nehezen jött ki ajkán. Hiluja halkan felkiáltott.

– Hát baj az? Hisz a khanum nagyon gazdag – feleltem én.

– Hacsak erről volna szó ! De a halott sejk fivére már megkérte a kezét.

– Ó jazik ó jaj ! Tehát Falehd ! Törvényeitek rendelik, hogy hozzá kell feleségül mennie?

– Igen. Csak a halál lehet az ilyen házasság akadálya. Nálunk törvény, hogy az özvegynek szilfjéhez sógorához kell nőül mennie. Ha mást akar szeretni, akkor ennek a másiknak a sógorral, ez esetben Falehddel, meg kell küzdenie és törvény szerint az ilyen küzdelemnek mindig az egyik fél halálával kell végződnie.

– Hát akkor verekedjen meg bátyád a khánum sógorával.

Hilal nem felelt. Csak némi szünet után szólalt meg :

– Két szó van, amely ezt megtiltja: ez a szó Falehd és ez a szó thar a vérbosszú,

– Falehd? Miért?

– Már említettem, hogy törzsünkben csak egy ember van, aki erősebb mint én, és ez Falehd. Termetre óriás. Nem láttam még embert, akinek olyan teste lett volna, mint neki. Erejéről azt beszélik, hogy fegyver nélkül megbirkózik egy oroszlánnal. Senki sem mer kiállani vele.

– Szóval bátyád is fél, s nem mer megküzdeni vele Badija birtokáért?

Tarik nem ismeri a félelmet; de tudja, hogy ha kiállana, az biztos halála lenne. Késsel vagy más fegyverrel a bátyám győzne. De Falehd-nak van magához való esze, csak ökölharcot fogadna el és ebben ő

legyőzhetetlen. Aztán meg mondjuk, hogy Tarik mégis legyőzné őt: akkor sem nyerné el jutalmát, Badiját. És ennek oka az a szó, amit előbb már említettem, a thar!

– Hogy érted ezt?

Én tudtam, mire gondol, de tőle akartam hallani a magyarázatot.

– Nos, ha bátyám legyőzi Falehdet, akkor törvény szerint meg kell őt ölnie. Ámde akkor viszont Falehd halálát ősi szokásunk szerint rokonainak kell megbosszulni. És ki Falehd legközelebbi rokona?

– Badija.

– Az. Ő a sógornője és egyúttal a törzs ura. Neki kellene vállalni a vérbosszút és nem szabadna addig nyugodni, amíg bátyámat meg nem ölték. Hát lehet akkor a felesége?

Ez bizony gonosz helyzet volt. Mégis, hogy megvigasztaljam őt, azt mondtam neki:

– Allah nagy. ő segíthet, ha akar.

– Ha akar! De attól tartok, hogy mást határozott.

– Van valami alapja ennek az aggodalmadnak?

– Van uram. Néhány hét óta az ozmánlik és a moszkofik két küldöttje van nálunk, hogy rábeszéljenek minket a khedive elleni háborúra.

– Mit mondasz? Egy orosz küldött is jött? Egy törökkel együtt? Ez furcsa !

– Mi is azt mondtuk, Tarik és én. Tudom, hogy az ozmánlik és a moszkofik ellenségek. Hogyha tehát az orosz a törökkel egy úton jár, akkor valami huncutság van a dologban.

– Igazad van. A két követ azt akarja, hogy Falehd legyen a sejk. Az a gyanúm, hogy a sivatag törzsei ez esetben az ő vezérlete alatt berontanának Mazr-ba. Zavargás és lázadás törne ki; a sztambuli szultán kénytelen lenne csapatokat és hajókat kiküldeni; ezáltal hadereje Törökországban meggyengülne és akkor az orosznak könnyű dolga lenne, ha a török birodalmat megtámadná.

Elámultam. A sivatagnak ez a műveletlen fia olyan politikai éleslátással beszélt, akárcsak egy európai diplomata.

– És a két követ elérte a célját? faggattam őt tovább.

– El Sikerült nekik mindenféle ígérettel a harcosok nagy részét befolyásolni. És ez volt az oka annak, hogy bátyám Dzsarabub-ba küldött engem.

– Dzsarabub-ba? Miért?

– Hogy a követek befolyását egy még erősebb befolyással ellensúlyozzuk. Talán tudod, hogy a

szenussziak rendje Dzsarabub-ban székel, a tiszta izlámot hirdeti és a próféta híveinél, főképp a sivatagban a legnagyobb tekintélynek örvend. A szenussziak főpapjának véleménye a vének gyülekezetében kétségtelenül döntő. Ezért két hét előtt útnak indultam, hogy a szenussziak fejének segítségét kérjem.

– Tudott Falehd a te szándékodról?

– Nem. Mert különben megakadályozta volna utazásomat. De a sivatag úrnője mindenről tud és

egyetért szándékunkkal.

– És hogyan szól a főpap döntése?

– Nagyon kedvező. A főpap azt üzeni a szenusszi rend nevében és az egész izlám érdekében, hogy az idegen szufarák (követ arabul szafir, ennek többesszáma szufara) sugalmazásának ne dűljünk be, hanem maradjunk hívek a khedivéhez. A nagyon tisztelendő főpap utasítása írásban van nálam.

– Ez jó. Mit gondolsz, hallgat majd a vének gyülekezete, a dzsemma, erre az utasításra?

– Remélem. De csak akkor, ha idejekorán jövök. És ezért nagyon kérlek, effendi, induljunk azonnal!

– Egy órát sem veszthetünk.

Felnéztem a csillagokra. Körülbelül hajnali két óra lehetett. Egy óra múlva amúgy is indultunk volna, hogy a nappali hőséget lehetőleg elkerüljük. Amellett a fiatalember személye is, ügye is megnyerte tetszésemet.

Igaz ugyan, hogy nem szoktam a bejárt országok politikai dolgaiba avatkozni, de itt gonosz ármányról, veszedelembe sodort emberekről volt szó. És emberi érzésem vitt rá, hogy ha lehet, segítsek rajtuk. Rövid gondolkozás után tehát ezzel a kérdéssel fordultam az ifjú arabhoz.

– Hány harcképes férfi van a te törzsedben?

– Hatezer.

– Ha sikerül a te törzsedet visszatartani a khedive elleni háborútól, akkor mit gondolsz, a sivatag többi törzsének esetleges támadása hatástalan lesz?

– Erről meg vagyok győződve. Támadásra akkor nem is kerül a sor, mert a törzsek nélkülünk nem is gondolhatnak arra, hogy Mazr-ba (Egyiptom) betörjenek.

– Tajjib jó ! Ilyen körülmények között kész vagyok rögtön indulni, sőt támogatni fogom terveiteket is.

–

Yallah ! Neruh előre ! Indulunk !

4. A SIVATAG ÚRNŐJE

Mialatt felszedelőzködtünk, elrendeltem, hogy Hilal egyék valamit, hisz már vagy huszonnégy órája, hogy semmit se evett. De rendelkezésemnek nemcsak ez volt az oka. Azt akartam, hogy Hilal figyelmét eltereljem: ne vegye észre, hogy táborhelyünket elhagyom. Előbb még szigorúan meghagytam Halefnek és a két nőnek, hogy senkinek a világon, még Hilalnak se tegyenek említést arról, hogy a betemetett karaván fegyvert és töltényt szállított.

Azután a csillagok világánál elvergődtem a mély homokban oda, ahol a fegyvereket a homokból

kikapartuk; újra el akartam azokat rejteni. Miközben két kézzel halmoztam a homokot a puskacsövek fölé, eszembe jutott, hogy nagyon bizonytalan viszonyok közé indulunk. Ha nem is kell attól tartani, hogy biztonságunk a beni szallahoknál veszélyeztetve van, mégis nem árt, ha mindjárt kezdetben tekintélyt szerzünk magunknak náluk. Egy kis színpadias hatás a beduinok előtt még ismeretlen tűzijátékszerekkel csak hasznos lehet nekünk.

Az elhullott teve nyeregtáskáját tehát csak akkor födtem be homokkal, miután a rakétacsomagot

kivettem belőle. Aztán elhagytam az éjszaka csendjében és a csillagok pislákoló világánál hátborzongatóan ható szomorú helyet és visszatértem társaimhoz.

Teherhordó tevénkre felültettük Hilalt, miután előbb a terhet, mely többhetes utunkon már alaposan megfogyatkozott, elosztottuk az öt tevére. A kis karaván megindult. Én hátramaradtam és egy bambuszdarabot szúrtam a betemetett karaván helyére, hogy könnyebben meg lehessen azt találni az egyhangú sivatagban, ha esetleg szükség lenne a fegyverekre.

Aztán társaim után ügettem. Ez a nap volt a legfárasztóbb egész eddigi utunkon. A tevék órákhosszat mély homokban botorkáltak, a számum területén. Csak későn reggel javult az út. A homok már nem volt olyan mély és már nem is olyan finom, mint a liszt, hanem szemcsésebb, úgyhogy nem szállt fel a legkisebb érintésre és nem lepte el szemünket és tüdőnket. Emiatt eleinte olyan lassan haladtunk előre, hogy Hilal szerint besötétedés előtt aligha érünk az ő sátorfalujukba. Ez kellemetlen volt, de nem lehetett rajta változtatni, bár Hilal nagyon nyugtalan volt és egyre nagyobb sietésre ösztökélt bennünket.

Titkos örömmel figyeltem meg, hogy Hiluja állandóan Hilal mellett halad és le nem veszi róla a szemét.

Hilalnak is szemlátomást tétszett a szép arab leány. Valóban gyönyörű pár voltak. Az ifjú a sivatag erőteljes, daliás fia, a leány az arab faj legszebb női jelenségei közül való.

Tájékozódni akartam a törzsnél uralkodó viszonyokról és útközben Hilal mellé lovagolva, kikérdeztem őt. Sok mindent megtudtam. A beni szallahok oázisának közepén, kissé oldalt a sátorfalutól hatalmas kőtömbökön épült falazat volt; kétségtelenül maradványa valami erődnek, amely abban az időben keletkezett, mikor a rómaiak Egyiptomot meghódították és hódító szenvedélyükben a sivatagba is bemerészkedtek. Hisz mélyen a Szaharában is megtaláljuk óriási római vízművek és hatalmas erődök romjait, amelyeket ma persze futóhomok borít sokhelyütt, de amelyeknek a homokból kiemelkedő részei még mindig tanúságot tesznek a nagy római nép teremtő erejéről, amellyel roppant erőfeszítés árán is életet vitt a holt sivatagba.

Ez a falazat, amely a síkságból meredeken kiemelkedő kisebb dombon állt, adott hajlékot a sivatag úrnőjének. Széles, óriások számára épült lépcső vezetett fel az erődbe, amely előtt éjjel-nappal a sivatag úrnőjének testőrsége vigyázott. A testőrség parancsnoka Tarik volt, Hilal bátyja. Hilal pontosan elmondta nekem a beni szallahoknál uralkodó állapotokat.

Így haladtunk óráról órára, míg végre megváltozott a vidék. Legelőször a tevék érezték meg az oázis közellétét; önként gyorsabban haladtak. Tudvalevő ugyanis, hogy a teve külön szimatjával messziről megérzi, hogy hol van víz. Lassankint eltűnt a homok és helyét egyre sűrűbb, egyre üdébb gyepes terület foglalta el. És azután többé semmit sem láttunk; csodás hirtelenséggel ránktört a sötétség, mint ahogy az a délszaki vidékeken mindig történni szokott. Csak a homályban elvesző árnyakból láttuk, hogy pálmák és legelő nyájak mellett lovagolunk el. Egyszerre magas, fekete tömeg bukkant fel előttünk, valószínűleg a római rom, a sivatag úrnőjének hajléka. Ugyanakkor egész közelben három tompa ütés hangzott fel.

– Mi ez? kérdezte Halef.

– Bizonyosan a mueddin, a pap szóltam én. Azt persze nem értem, miért ad most jelt. Hisz az alkonyati ima ideje már rég elmúlt. Kérdezzük meg Hilalt.

– Nem az ima jele, hanem jeladás a vének gyülekezésére felelte a fiatal arab. Hát mégis jókor érkeztünk meg. Hála legyen Allahnak! Most fog eldőlni, hogy a beni szallahok barátai-e az egyiptomi basának vagy ellenségei. Önkéntelenül felkiáltottam.

– És a sivatag úrnőjéről is most fognak dönteni folytatta Hilal. Oda fogják őt ítélni Falehdnek. A mueddin később ki fogja hirdetni, akar-e valaki Falehddel a sivatag úrnőjéért megküzdeni.

– De senki sem fog jelentkezni.

– Tévedsz ! mondott ellen Hilal olyan hangon, ami nagyon feltűnt nekem. Fog valaki jelentkezni.

– De hisz az imént magad mondtad, hogy bátyádnak semmi kilátása sincs Badija elnyerésére, még

akkor sem, ha győzni találna.

– Én nem a bátyámra gondolok, hanem … Elakadt.

– Hanem …?

– Hanem magamra.

– Magadra? kérdeztem csodálkozva. Onnan, ahol Hiluja haladt, halk sikoly hallatszott. De hisz te még sehesült vagy és nem állhatsz ki ökölharcra azzal a szörnyű óriással.

– Én nem ököllel szállok szembe vele, hanem puskagolyóval. És ezen a téren én legyőzhetetlen

vagyok. Népem ibn es sza’ika a villám fia nevet adta nekem. Ha fegyverem felvillan, akkor az, akire céloztam, elveszett ember.

– Hisz magad mondtad, hogy Falehd-nak joga van megválasztani, milyen viadal legyen.

– Igyekszem majd úgy intézni a dolgot, hogy az óriás megsértsen engem. Akkor én vagyok a sértett fél és enyém a fegyver választ ás joga.

– Ez nem rossz ! De nem te leszel az egyetlen, aki jelentkezni fog a viadalra.

– Nem? Senkit se tudok, akinek lenne bátorsága megküzdeni azzal az óriással.

– Én tudok egy embert.

– Ki az, uram?

– Én magam.

– Te? … Ügy-e csak tréfálsz?

– Nem tréfálok. Sőt egyenesen meg akarok győződni arról, hogy ez a Falehd valóban olyan nagy hős-e.

– Ne csúfolódj! Öklének egyetlen ütésével megöl téged.

– Azt csak bízd rám ! Nem vagyok olyan tapasztalatlan, mint ahogy gondolod … De mi emelkedik

amott előttünk? A rom, amelyről beszéltél?

– Az!

– De ki jön itt?

Bizonyosan a tábor egyik őre. Majd jelt adok neki.

Hilal halk füttyöt hallatott. Az őr rögtön ráismert a jelre és tudta, hogy ismerős közeledik.

– Min antun kik vagytok?

– Én vagyok, Hilal. Mi újság a táborban?

– Minden rendben van. Csak a bátyád aggódik nagyon hosszú elmaradásod miatt. Vendégeket hoztál?

– Igen. A khanum-nak nagy öröme lesz. De hallottam a mueddin jeladását. Együtt van már a vének

gyülekezete?

– Csak most gyülekeznek.

– Ez jó, fordult Hilal hozzánk mert így az úrnő nem lesz otthon, hanem a gyülekezetben. Ezalatt mi bevisszük Hiluját a khanum lakásába, s ha ő visszajön a gyülekezetből, ott találja majd nővérét. Ez nagy meglepetés lesz.

– De hogy juthatunk be észrevétlenül Badija lakásába?

– Majd megmutaton. Most leszállunk a tevékről és lefektetjük őket itt. Ez az őr mellettük marad.

Így is történt. Hilal vezetése alatt gyalog indultunk tovább a sötétben. Útközben Hilal arról beszélt, mennyire örül, hogy jókor érkeztünk meg.

– Most legalább felelhetek majd, mikor elhangzik a viadalra való felhívás. Nem is sejtik, hogy megint itt vagyok és bámulni fognak, ha a romból felelek a felhívásra.

– Hát hogy történik ez? - kérdeztem én. Hilal erre elmondta, hogyan szokott lefolyni az ilyen nyilvános felhívás. Mikor mindent megtudtam, mosolyogva jegyeztem meg:

– Hát nem mondom, csodálkozni fognak rajtad, de még sokkal inkább azon, hogy más valaki is

jelentkezik.

– Hát valóban el vagy szánva, hogy szembe-szállsz Falehddel? Én figyelmeztetlek téged. Ne fogd fel a dolgot olyan könnyelműen ! Nekem szörnyű lenne, ha az a férfi, akinek életemet köszönhetem, elpusztulna Falehd öklei alatt.

– Miattam ne aggódj ! Én jártam egy népnél, amelynek vörös a bőre, és olyan harcokon mentem ott keresztül, amilyenekről nektek itt fogalmatok sincs. Gondoskodjál csak arról, hogy észrevétlenül jussunk fel a romra !

Hilal elhallgatott és némán vezetett bennünket. Nem vette észre, hogy tevém hátáról levettem egy csomagot és Halefnek adtam át. Ennek a kis csomagnak némi szerepet szántam az elkövetkezendő drámában.

Vezetőnk nagy ívben megkerülte a sátorfalut, s mi észrevétlenül jutottunk el az ősrégi építményhez.

– Itt van az a kő, amely a titkos bejáratot elrejti. Ezt az utat csak a khanum, Tarik és én ismerem szólt Hilal és egy óriási kőtömbre mutatott a fal alsó részében.

– El lehet mozdítani?

– Igen, de csak az mozdíthatja el, aki a titkot tudja.

Hilal letérdelt s megnyomott valamit a kő egyik oldalán; a nagy kő megmozdult és befelé fordult.

Kiderült, hogy nem tömör kőtömb, hanem aránylag vékony kőlap, amely láthatatlan görgőkön simán gurul hátra.

Előttünk embermagasságú keskeny folyosó nyílt meg. A kőlapot helyretoltuk és megindultunk az alagjáratban.

Nemsokára lépcsőhöz jutottunk. Felérve, egy viaszgyertya halvány világánál láttuk, hogy a folyosó egyenes folytatásán kívül egy másik járat oldalra és egy emelettel följebb vezet.

– A sivatag úrnőjének kedvenc helyére vezetlek benneteket. Ott most senki sincs. És onnan jól láthattok mindent, ami a táborban történik.

Felvezetett minket a lépcsőn. Csakhamar a szabadba értünk egy kőterraszra, amely tele volt összevissza hányt kőkockákkal.

– Helyben vagyunk. Itt senkise zavar titeket. Mondd uram, igazán jelentkezel a viadalra?

–Feltétlenül.

– Akkor csak utánam tedd azt ! Te idegen vagy, át kell engedned az elsőséget nekem. Most pedig

Hiluját és szolgálóját az úrnő lakásába vezetem.

El is távozott a két nővel. Halef és én a kövek között a terrasz hátsó részére mentünk. De alig tettünk néhány lépést, hangokat hallottunk. Ki lehet az?

A khanum Hilal véleménye szerint még a vének gyülekezetében van, más pedig aligha jöhet föl ide.

Tudnom kellett, ki van ott hátul. Utasítottam hát Halefet, hogy maradjon veszteg és várjon meg. Aztán közelebb osontam és csakhamar nemcsak a szavakat értettem meg, hanem azokat is megláttam, akik két kövön ülve egymással beszélgettek. Alakjuk a csillagos ég hátterében tisztán kirajzolódott.

Egy férfi volt és egy nő. Ez utóbbi hosszú fehér női köpenyben, amelyen végigomlott sötét, feloldott hajtömege. Látnivaló volt, hogy mind a ketten csak éppen most érkeztek ide, mert a nő azt kérdezte:

– Mit gondolsz, meghallhat itt bennünket valaki?

– Nem – felelte a férfi. A titkos utat csak mi ketten ismerjük és öcsém, Hilal. Innen jobbról senki sem jöhet fel, csak a nagy lépcső felől. Ott pedig embereim állnak őrt.

– Bárcsak visszajönne már Hilal! Nem gondolod, hogy már itt lehetne?

– Már régen itt kellene lennie! Hisz tudja, hogy ma ül össze a vének tanácsa. De hátha valami baj történt vele !

– Ugyan mi történt volna? Hisz pompás tevéje van.

– Ez igaz és éppen ezért már tegnapra vártam. A nő mélyet sóhajtott.

– Nemsokára nem leszek már a sivatag úrnője, hanem talán nyomorultabb, mint a legutolsó rabszolga.

– Allah mentsen meg ettől! Mit értél el a vének tanácsában?

– Sikerem volt, hacsak rövid időre is, mert Falehdet leszavazták. Ö és a két idegen az egyiptomi basa ellen beszélt és gyors döntést követelt. De én keresztülvittem, hogy ezzel a kérdéssel várnak, amíg el nem dől, ki lesz a törzs főnöke. Aztán otthagytam a gyűlést, mert rólam kezdtek tanácskozni. És most jön a legrosszabb : a törzs vezetőt követel, akinek én legyek a felesége. És ez nem lesz más, nem is lehet más, csak Falehd.

Badija elhallgatott. A férfi is, aki nem lehetett más, mint Tarik, néma maradt, csak komoran meredt maga elé. Úgy látszik, a legnagyobb reménytelenség szállta meg a két szerelmest.

–Nincs egy mentőgondolatod? – szólalt meg újra Badija.

– Csak egy : a küzdelem – felelte a férfi.

– Ó, küzdelem Falehddel, az nem ment meg engem.Őt senki sem bírja legyőzni.

– Én sem?

– Te sem! felelte Badija keserűen.

– Úrnő, sérteni akarsz?

– Nem én, te vagy a leghívebb, a legbátrabb férfi, akit ismerek. Te életedet adnád értem; de tudom, hogy Falehd lenne a győztes, s akkor mégis követnem kellene őt sátrába.

– A lövésben és késharcban Falehd nem mérkőzhet velem ! fortyant fel Tarik.

– Ezt mindenki tudja, Falehd is. Épp ezért az ökölharcot fogja választani. Ez bizonyos. És akkor véged van. Nem, van más mód a menekvésre …

– Mondd, mi az! Akármi legyen,számíthatsz rám.

– A szökés. Tarik tétovázott.

– Lehetetlennek tartod? sürgette őt Badija.

– Lehetetlennek nem, de rádnézve nagyon veszélyesnek.

Badija hallgatott egy darabig, aztán halkan megszólalt:

– Pedig számítottam védelmedre.

– Nem arról van szó. De akármilyen úton szö-köl is, nagy veszélybe jutsz. Maradj hát itt, és engedd meg, hogy megküzdjek Falehddel.

– Nem. Erről szó sem lehet! Megtiltom !

Többet nem hallottam ; nesztelenül visszahúzódtam. Sőt mikor elértem Halefet, őt is távolabbra húztam magam után, hogy amazok ne hallhassák meg, mit beszélünk. Készülnöm kellett a várható eseményekre, tehát sietnem, hogy mire a vének tanácsának gyűlése véget ér, minden rendben legyen. Körülnéztem. A döntő pillanatban persze lehetőleg előnyös világításban akartam megjelenni. Erre szolgált a rakétacsomag.

Függőlegesen fölöttünk egy faldarab emelkedett magasra, amelyre fel lehetett kapaszkodni.

Odafordultam Halefhez.

– Add ide azt a csomagot. Kibontottam és kiszedtem belőle nagy csomó rakétát, rajzót és egyéb tűzijátékszert, és úgy állítottam össze, hogy az egészet egyetlen gyufával fel lehetett lobbantani.

Halef szótlanul nézte, mit csinálok, bárha fogalma sem volt szándékomról.

– Halef, hallottad Hilaltól, miről van szó. A mueddin háromszor fogja kikiáltani a kérdést, ki akar harcra kiállani Falehddel. Én felmegyek oda a faloromra és átadom neked ezt a dobozt kibritatot, gyufát. Ha lekiáltok ťmostŤ, akkor gyújtsd meg ezt a zsinórt.

– Uram, hát mégis belekötsz abba az óriásba? kérdezte aggódással. Ne tedd ezt I Amit erről az emberről hallottam, az borzasztó.

– Éppen ezért izgat, hogy összemérjem vele erőmet.

– Vakkif állj meg! Uram, ne kísértsd Allahot ! Bizonyos, hogy te húzod a rövidebbet és nem éled túl a holnapi napot.

– Nos, akkor többé nem lesz velem dolgod - tréfálkoztam én. Tehát jól csináld a dolgot I A )>mostŤ

szónál meggyújtod a zsinórt.

– Uram, kicsordul a lelkem, mert látom, hogy biztos romlásodba rohansz. De én rettenetesen meg

foglak bosszulni, még ha belepusztulok is. Ebben megbízhatsz, mert én vagyok hadzsi Halef Omár ben hadzsi Abul Abdám ibn …

A többit már nem hallottam, mert otthagytam őt és már fennvoltam a fal ormán. Lenéztem a

sátortáborba. A sátraknak csak homályos körvonalait láttam és a köztük levő szabad téren nagyobb tábortüzet. Jó sokáig kellett várnom, míg végre a tűz mellett élénk mozgást vettem észre. Az alakok közül kivált egy ember, kezében valami hosszú tárggyal. Valószínűleg a mueddin volt és kezében a hosszú tárgy a deszka, amelyen három tompa ütéssel szokta a tömeg figyelmét felhívni.

Valóban már koppant is a három ütés, s az utána beállott csendben felhangzott a mueddin hangja :

– Halljátok szavamat és dicsérjétek Allahot, aki megteremtette a világot és a véneknek észt és

bölcsességet adott. A vének tanácsában elhatározták, hogy az elárvult beni szallahoknak új sejket adnak. Ki lesz az, ó hívők? Falehd lesz az, az elhunyt főnök öccse. Falehd vagy az, aki életre-halálra kiáll vele és legyőzi őt.

Ezért háromszor fog szólni kérdező hangom, van-e olyan bátor harcos, aki meg akar vele küzdeni. Ha a három kérdés válasz nélkül marad, akkor Badija, a mi úrnőnk, a volt sejk fivéréé lesz.

Nagy csönd és némaság.

– Halljátok hát az első kérdést: van valaki, aki harcolni akar Falehddel a sivatag úrnőjének birtokáért?

– Áná én hangzott a nagylépcső felől. Ez oly hirtelen jött, hogy még a mueddinnek is elált egy percre a szava.

–Min inte? Iszmak eh ki vagy te? Mi a neved?

– Iszmi Hilal, ibn esz sza’ika Hilal vagyok, a villám fia.

Az álmélkodás moraja hangzott fel a szabad térségen álló tömegből. Úgy tudták, hogy Hilal távol van.

És most egyszerre egészen váratlanul megszólalt hangja a romok közül.

Oldalt tőlem izgatott férfihang szólalt meg:

– Hilal itt van ! Meg akar küzdeni Falehddel. Ezt nem engedem. Engedj el! Hilalhoz kell mennem!

Ez nyilvánvalóan Tarik volt. Elképzeltem, milyen lesz a viszontlátás, ha ezek ketten találkoznak.

Felálltam, mert most nemsokára rajtam lesz a sor.

A beduinok lassankint felocsúdtak az ámulatból, amelybe Hilal váratlan megjelenése ejtette őket. A moraj megszűnt és a mueddin másodszor harsogta bele az estébe szózatát :

– Halljátok, ó igazhívők! Egy harcos jelentkezett. Egy bátor behluvan hős …

… akit megeszek, mint ahogy a nap felszippantja a vizet ! szólt közbe egy dörgő hang Ki volt ez?

Bizonyára Falehd.

A beduintömeg ezúttal nem morajlott. Bámulat vagy félelem bénította meg ajkaikat? A kikiáltó folytatta

– Most tehát másodszor hangzik el kérdésem: van még valaki, aki harcolni akar Falehddel?

Éppen le akartam kiáltani, hogy ťénŤ, de valaki megelőzött.

– Igen, hangzott alattam …

– Ki vagy te?

– Tarik, a villám másik fia.

Egy női hang elfojtott kiáltása hallatszott a közelben; bizonyosan a sivatag úrnője volt az. De hangját túlharsogta Falehd ordítása:

– Az öcséd után mégy a gyehennába, ahol jajgatni és nyöszörögni fogtok öröklétig. Kérdezz tovább, mueddin, van-e még egy harmadik is, aki olyan őrült, hogy velem harcolni akar!

Ilyen jelenet, úgylátszik, még sosem volt a beni szallahoknál. Még a mueddint, a vének tanácsának szószólóját is félbeszakították, ami nagy vétség ezeknek a tisztelettudó araboknak szemében. De a mueddin ügyet sem vetett rá, hanem újra megszólalt:

– Harmadszor hangzik el a kérdés: van-e még valaki, aki harcolni akar vele?

A hallgatók bizonyára meg voltak győződve, hogy most már senki sem fog jelentkezni. De annál

nagyobb lett meglepetésük.

–Na am igen! – feleltem én messzehangzó szóval.

Általános, néma csend. Még a kikiáltó is elfelejtette, hogy meg kell kérdeznie, ki vagyok. Bizonyára az is meglepte őt, hogy a hang, amelyet hallott, feje fölött a magasból jött, mintha az égből harsogna le.

– Ki vagy te? Mi a neved? szólalt meg végre a mueddin és hangja hallhatóan remegett.

– Kara ben Nemszi vagyok, akit még senki se győzött le.

Megint néma csend. Az emberek úgylátszik nem tudtak tisztába jönni azzal, mi történik itt.

Felhasználtam a kis szünetet és halkan leszóltam Halefnek:

– Dilwakt most!

A mueddin, úgylátszik, újra megemberelte magát.

– Hol vagy? Nem látunk téged. Nem ismerünk téged. Hol vagy?

– Itt!

A pillanat jól volt kiszámítva, minden pompásan ment. Mert alig mondtam ki azt, hogy most tűzsugár cikkázott fel a levegőben, s mindjárt rá magasan a rom felett színes lángkoszorú jelent meg, amelyből szikrázó csillagok röpködtek szerteszéjjel. Fényük bevilágította az egész sátortábort, úgyhogy mindent tisztán megláthattam odalent.

Természetes, hogy engem is megláttak alulról, fenn a rom ormán. Aztán kialudtak a lángok és csillagok, sötét lett, látszólag még sötétebb, mint volt azelőtt. A varázs, mely eddig a nézőket békóban tartotta, szűnni kezdett.

– Ó Allah I Ó Mohamed! Ó próféta ! Ó minden kalifák!

Ilyen és hasonló felkiáltások hangzottak fel a táborból a legnagyobb ijedtség hangján.

– Allah il Allah, ve Mohamed raszul Allah ! hallottam magam alatt a Halef hangját.

A mueddin pedig eldobta deszkáját, rémülten menekült és teljes erővel ordította:

– Meded, meded segítség, segítség I A gonosz dzsin ! A rom rossz szelleme! Meneküljetek ti hívők!

– Meneküljetek, ó hősök! Rejtsétek el magatokat, atyáitokat, asszonyaitokat, fiaitokat és leányaitokat és

…

Minden egyéb beleveszett az általános zsivajba. Én ezalatt, elégedetten az elért hatással, lementem Halefhez.

– Allah il Allah! Mi volt ez, uram? – szólt hozzám szinte önkívületben.

Egyszerű európai tűzijáték volt, semmi egyéb.

– Allah akbar Isten nagy, de az én bámulatom még nagyobb. Azt mondod tűzijáték? Ezt én nem értem.

– De mondhatom, hogy ebbe az ártatlan csomagba a gyehenna valamennyi százezer sejtánja belebújt és valamennyi egyszerre dörgéssel és villámlással szökkent ki, hogy Allah gyermekeit megrontsa.

– Halef, ne beszélj bolondokat. Ilyen sejtán Európában milliószámra készül és nem egyéb, mint

puskapor és festék.

– Allah kherim Isten irgalmas, hát nem hallottad, mit kiabáltak odalenn?

– Hallottam. Azt hiszik, hogy én vagyok a sivatag gonosz szelleme. Sebaj, ez csak hasznos, mert növeli tekintélyünket. De itt jön Hilal!

Az ifjú beduin megjelent a teraszon, odalépett hozzám és komolyan arcomba nézett.

– Effendi, nem tudom féljek-e tőled, vagy boruljak le előtted.

– Egyiket se tedd ! nevettem én. Miért is tennéd?

– Még kérdezed? Hát nem láttad, milyen rémületet idéztél elő? Sejtem ugyan, hogy ez mind

természetes dolog volt; de azért úgy érzem magam, mintha kis gyerek volnék.

– Ez fölösleges. Később majd mindent megmagyarázok neked. Ámde csak azért jöttél, hogy ezt

megmond nekem?

– Nem, hanem hogy a khánumhoz vezesselek.

– Ö mindent tud?

– Nem, minden olyan gyorsan történik, hogy nincs idő magyarázatra.

Hilal levezetett bennünket a lépcsőfolyosón egy kis szobába, amelyben nem volt egyéb, csak egy

pálmaolajlámpa és két kókuszszőnyeg a földön. Szemközt egy ajtó egy másik helyiségre nyílt. Hilal odavezetett minket és félrehajtotta a függönyt, mely az ajtónyílást eltakarta; de egyszerre megállt.

Belülről hangok hallatszottak : egy határozott női és egy fenyegető férfihang. Mindegyikét hallottam már: az egyiket itten a romok közt, a másikat lenn a táborban. Badija beszélt és Falehd. Nyilván éles vitájuk volt.

Én pedig tudni akarom, hogyan kerültek ide ezek az emberek ! Én vagyok a törzs vezetője, harsogott a férfi hangja.

– A sejk én vagyok ! Csakis én ! hangzott büszkén Badija válasza. Ha én tudom, hogyan kerültek ide a vendégek, ez elég.

– Masallah! Nagyon fennhéjázóan beszélsz. Majd udvariasabb leszel, ha elbántunk veled és a

csürhéddel. Majd ha a feleségem leszel, akkor megtanulsz hallgatni és engedelmeskedni.

– Várd meg, amíg az leszek.

– Az leszel. És most tudni akarom, ki az a Kara ben Nemszi. Neked tudnod kell!

– Még nem tudom.

– Itt van a te hajlékodban, a romok között. Csaló és szélhámos. Felelősségre fogom vonni, mikor és hogyan került ide.

– Mikor? Éppen most. Hogyan? Ezen az ajtón át! – szóltam én.

Én Hilal és Halef kíséretében már előbb nesztelenül beléptem. Furcsa kép tárult elém. Ott állt Badija, aki nagyon hasonlított Hilujához, sőt talán még szebb volt. Mögötte Hiluja; ijedten nézett egy férfira, aki gőgös, fenyegető magatartással állt a sivatag úrnője előtt. Valóban herkulesi alak volt. Arcán nagy sebhely húzódott végig, amely bizonyára egy rettenetes vágástól származott. Durva vonásain valami irgalmatlan kegyetlen kifejezés látszott. Szavaimra az óriás hirtelen megfordult és ámuló, kihívó pillantással nézett rajtunk végig, míg végül szeme rajtam akadt meg.

– Kuli sejatin minden ördögök! Ez az?

– Igen, én vagyok! feleltem kurtán.

– Kit keressz itt?

– Téged nem. Te mehetsz.

Falehd szitkozódni kezdett, ökölbeszorította kezét és elém lépett.

– Te mered mondani nekem, a törzs főnökének, hogy mehetek?

– A sejk, aki neked parancsol, itt áll.

És kezemmel a sivatag úrnőjére mutattam. Az óriási beduin gúnyosan elkacagta magát.

– Te idegen vagy és nem tudod, mit határoztak ma erről a nőről. Te ugyan harcolni akarsz velem, de azt nem tudod, hogy attól a pillanattól fogva, mikor a vének tanácsa elrendelte a viadalt, ő többé nem főnöke a törzsnek és a győztesé lesz, aki átveszi az uralmat a törzs fölött.

– De eddig még nincs győztes; Badija tehát egyelőre a maga ura. ő iderendelt engem és így jogom van itt lenni. Különben nem szoktam alkalmatlankodó tanuk előtt beszélni. Távozzál tehát rögtön, ha csak nincs sürgős mondanivalód.

Falehd megmozdult, mintha rám akarna rohanni, aztán mégis türtőztette magát. Megvetően mért végig, fittyet hányt az ujjával és nevetett :

– Allah megadta nekem, hogy a sivatag napja kiégette az eszedet. Sajnállak, különben úgy beszélnék veled, ahogy megérdemled.

– Nemsokára alkalmad lesz rá feleltem szándékosan fitymáló hangon.

– Igen és az lesz a romlásod tört ki erre, szabad folyást engedve vad dühének. Féreg vagy, akit el fogok taposni, mint ahogy összezúzom talpam alatt azt a két fickót is, aki magát a villám fiainak nevezi! Holnap ilyenkor már ott sültök mind a hárman a gyehenna legmélyebb fenekén. Megfordult és kirohant. Lehet, hogy az olvasó ezt az én fellépésemet kihívónak és talán eszeveszettnek fogja gondolni. De én ezt tartottam a helyes módszernek. Ez az ember volt az egyetlen veszedelmes ellenség a táborban.

Vele együtt talán még a két idegen követ. A törzs többi tagjától, még Falehd híveitől sem várhattunk se jót, se rosszat, azt sem, hogy a viadalba beleavatkoznak, hacsak Falehd fel nem piszkálja őket. Hogy ezt elhárítsuk és a beduinok között tekintélyt szerezzünk, erre szolgált az, megmutatni, hogy ettől a rettegett óriástól csöppet sem hagyjuk magunkat megfélemlíteni.

Mikor Falehd eltűnt, Badija meleg pillantással fordult felém. Egyszerű szavakkal mondott köszönetet.

Hiluja és Hilal pedig versenyt meséltek neki rólam. Telt az idő. Közben felszolgálták a vacsorát, melynek során Tarik, Hilal bátyja is megjelent. Éjfélre járt, mikor végre Badija mindent megtudott. Ekkor felállt, s meghívott bennünket, kísérjük őt le a sátortáborba.

Ott lenn nagy élénkség volt. A mai est eseményei olyan izgalmat keltettek, hogy úgyszólván senkise tért nyugovóra. A beduinok csoportokban álltak és megbeszélték azt a hihetetlen dolgot, hogy három férfi is akad, aki szembe mer szállni a törzs óriásával. Mikor az egyik beszélgetőcsoport mellett elhaladtunk, hallottam, amint egyikük azt mondta: abu észt sza’ika a villám atyja. Ez a mondás és a tekintet, amelyet rámvetettek, tudtomra adta, hogy már az első este híres ember lettem a beduinok közt. Végre a sivatag úrnője megállt az egyik csoport előtt és magához intett egy tiszteletreméltó külsejű, ezüsthajú aggastyánt, akit megkért, vezessen körül a táborban. Ő maga visszatért hajlékába.

Az öreg aztán elvezetett bennünket mindenfelé. Menet közben beszélgettünk és csakhamar eljutottunk ahhoz a kérdéshez, amely engem legjobban érdekelt: hogyan fognak viselkedni a beni szallahok a khedivével szemben.

Nagy örömmel állapítottam meg, hogy kísérőnk a meggondoltak pártjához tartozik.

– Én szeretem a khedivet mondotta az aggastyán. És velem együtt a harcosok többsége is.

– De Falehd nem?

– Ő nem. És ezért aggódom a jövő miatt. Falehd, mint sejk, rossz utakon fog járni.

– Megnyugtatlak. Falehd nem lesz a ti sejktek.

– Azt hiszed, hogy a viadalban levered őt? Bocsáss meg, nem akarlak megbántani, de én nem hiszem.

– Falehd mester az ökölharcban és nem is fog másféle viadalt elfogadni.

– Annál jobb! Én olyan országban éltem, ahol az öklözést még sokkal különben csinálják, mint itt nálatok !

Az öreg megállott, rámbámult és fejét csóválta.

– Bámulom önbizalmadat. Úgy beszélsz, mintha szó sem lehetne arról, hogy vereség érjen.

– Nem is lehet. Mi nyugaton egész másképp verekszünk, mint ti, a sivatag fiai, és a mi módszerünkkel szemben a tietek nem tud boldogulni.

– Allah il Allah! Jól hallottam? Te frank vagy?

– Az vagyok.

– Melyik országból?

Alemaniából, Németországból.

– Ó, azt ismerem, hallottam, hogy az ale-manik bátor harcosok. Hallottam Vihel-ről, a ti szultántokról és Biszma-ról, az ő nagy vezérjéről.

– Akkor hát nem is aggódom olyan nagyon. Adja Allah, hogy győztes légy Falehddel szemben.

– Nem mondanád meg a nevedet? Barátságos szavaidból azt következtetem, hogy a neved Ezra.

– Csakugyan Ezra vagyok. Honnan tudod ezt?

– Hilal sokat beszélt rólad. Mondta, hogy te vagy a sivatag úrnőjének leghívebb tanácsadója és az egyiptomi alkirálynak is barátja.

– Hilal igazat mondott.

– Ennek örülök. Maradj is olyan, amilyen vagy és tégy meg mindent, hogy a vének tanácsa is a te felfogásodat kövesse. Nem lesz belőle károtok.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Törzsednek nagy haszna lesz abból, ha nem hagyja magát a khedive ellen

uszítani.

– Nagy haszna? Hogy gondolod ezt?

– Előbb mondd meg, vájjon az oroszok és a törökök két követe, akikről nekem Hilal beszélt, hozott-e nektek ajándékot.

– Semmit se hozott. Csak ígéretekkel halmozott el bennünket. Ők azt akarják, hogy Falehd legyen a sejk. És akkor a sivatag törzsei az ő vezérlete alatt törjenek be Mazr-ba Egyiptomba. Ezért ezüst tallérokat akarnak nekünk fizetni, azonkívül mienk lesz a zsákmány, amit ejtünk.

– Si makruh ez gyalázatos ! Hát a szegény egyiptomi fellahokat, akiknek alig van miből élni, azokat fosszátok ki! Ez több mint kegyetlenség. Én bizony különb ajánlatot teszek.

– Megtudhatom, mi az?

– Tulajdonképpen a vének tanácsának akartam előterjeszteni. De azt hiszem, nem árt, ha tudsz róla, mert előkészítheted, hogy tervem sikerüljön. Tehát halljad ! Ha a beni szallah törzs hű marad a khedivehez, akkor fegyvereket ígérek neki.

– Hamdulillah! Fegyvereket hoztál magaddal?

– Nem mondtam, hogy magammal hoztam, csak azt mondom, hogy fegyvereket és töltényeket kaptok.

– Mennyit?

– Háromszáz hadipuskát, nem olyan régieket, amilyen most van nálatok, s amelyeknél minden második lövés csütörtököt mond. És kaptok hozzá háromszázezer töltényt.

Ezra, aki eddig méltóságteljesen viselkedett, most nagy kora mellett is ugrott egyet örömében.

– Allah il Allah! Ez hihetetlen! Hogy is mondtad? Háromszáz fegyver, háromszáz hadipuska?

– Annyi.

– És háromszáz … nem, háromszázezer töltény?

Jól hallottad.

– Allah nagy ! Szavaid illatosak, mint a hetedik menyország virága. Hisz semmisem kell any-nyira az arabnak, mint a jó fegyver.

Azok a fegyverek, amelyeket az én révemen kaptok, ťhátulf egy verekŤ (hátultöltő), ahogy ti arabok nevezitek és egy perc alatt tíz lövést adhattok le velük.

Az öreg a fejéhez kapott.

– Ez megfoghatatlan! Ez nagyon is sok. Háromszáz darab. Tíz lövés egy percben. Hány ellenséget

lehetne ezekkel a fegyverekkel egy perc alatt agyonlőni? Ki se tudom számítani. Te talán tudod?

Nevetnem kellett az öreg gyerekes gondolkodásán.

– Hány ellenséget? Háromezret ha minden golyó talál.

– Háromezer ellenséget? Egy perc alatt. Ó Allah ! Ó Mohamed! Ó ti próféták! És mikor kapjuk meg a fegyvereket?

– Ha a dzsemma, a vének tanácsa holnap azt határozza, hogy fenntartja a jóviszonyt az egyiptomi alkirállyal, akkor holnaptól számítva két nap alatt itt lesznek a fegyverek.

– Masallah ! Masallah ! Két nap alatt! Effendi, beszélhetek ajánlatodról a khánummal?

– Nem. Jobb szeretem, ha a dolog köztünk marad. Azt akarom, hogy mindenki számára meglepetés

legyen. Tehát senkinek egy szót se ! Értetted?

– Értem.

– Szóval mindent el fogsz követni, hogy a dzsemma a mi kívánságunk szerint határozzon.

Az öreg fogadalma jeléül szívére tette kezét.

– Számíthatsz reám !

– Kattar cherak köszönöm!… Még egy kérdést! A beni szuefek barátaitok?

A beni szuefek? Allah verje meg a kutyákat! A legnagyobb ellenségeink. Már egy emberöltő óta

vérbosszúban állunk velük.

- Ez jó ! Most pedig vezess lakásunkba. Fáradtak vagyunk az utazástól és holnap szükség lesz minden erőnkre.

Rendelkeztem tehát a sivatagban talált kincsről mert hisz a fegyverek nagy kincs voltak a beduinoknak.

Hogy volt-e hozzá jogom? Feltétlenül.

Először is mint megtalálónak volt valamelyest igényem, másodszor olyan fegyverekről volt szó,

amelyeket államellenes felforgató célokra akartak felhasználni. Ezek a célok nem a nép és az ország-jólétére szolgáltak. Lelkiismeretlen polilikai cselszövés állt mögöttük. Ezt minden eszközzel megakadályozni erkölcsi kötelesség volt.

5. ALLAH HU-HU-HU!

Másnap reggel a nap még fel sem kelt, én már kinn voltam a szabadban. A sátortáborban még csend volt. De nem sokáig. Egyszerre felhangzott a mueddin három tompa ütése az imadeszkán és a harsogó szózat:

– Fel, fel igazhívők, készüljetek az imára! A nap felmerül már a homoktengerből!

Egyszerre minden megelevenedett. A beduinok kiléptek sátraikból és arccal Mekkának fordulva

letérdeltek. Kezüket bemártották a homokba és többé-kevésbbé hangosan mormolták a mohamedán hitvallást:

– Allah il Allah, ve Mohamed raszul Allah Isten, Isten és Mohamed az ő prófétája!

Aztán felálltak, hogy napi munkájuk után lássanak.

De ekkor újra felhangzott a mueddin hangja :

– Halljátok, ti igazhívők, amit kihirdetek! A beduinok csoportokba verődtek és nagy érdeklődéssel fordultak a kikiáltó felé.

– A hatalmas Falehd megbízásából állok itt, akinek teljes neve : Falehd Assza Ómra ben Ali Szolimán Jusszuf ibn Kalaf Omár el Azihmi, és az ő nevében jelentem ki: abban a pillanatban, amikor a nap az igazhivők feje felett áll, Falehd kimegy a nyájak melletti térre, hogy megküzdjön a férfiakkal, akik tegnap kihívására jelentkeztek. Harcolni fog először Kara ben Nemszi effendivel, azután Tarikkal és végül Hilallal. A párviadal vége vagy halál lesz, vagy kegy elemkérés, a sivatag ősi szokása szerint. Falehd nem akar kegyelmet gyakorolni, de meg kellett hajolnia az ősi törvény előtt. A győztesé lesz Badija, a sivatag úrnője; vele együtt elnyeri a győztes a sejk címet és tényleges vezetője lesz a törzsnek. Allah és a próféta legyenek mindnyájunkkal.

Tehát legföljebb csak délig fogok élni, tovább nem. Hogy őszinte legyek, meg kell vallanom, én olyan könnyelmű voltam, hogy nem hittem a párviadal ilyen szomorú kimenetelében. Nem nyugtalankodtam tehát, hanem élveztem a kilátást a rom magasságából. Valóban gyönyörű a sivatag! Végtelennek látszik.

Kedvem támadt, hogy bejárjam egy kicsit és felkerestem Tarikot, aki Haleffel együtt rögtön a lovak tálkájához kísért. Ott kiválasztott két rendkívül értékes kancát, amely a sivatag úrnőjének tulajdona volt. Halef és én csodálattal szemléltük a két nemes állatot, mire Tarik megjegyezte:

– Ezer és ezer mérföldnyi kerületben nincs hozzájuk hasonló. A khanum hazulról hozta ezeket. Az ő

törzse, a beni abdánok híresek lótenyésztésükről. Olyan lovaik vannak, amelyeknek családfája tíz rőf hosszú pergamentszallagokon fér csak el.

A lovakat megnyergeltük, aztán ellovagoltunk dél felé. Hamar észrevettük, hogy igazi teli véren ülünk; mert mikor öt perc múlva visszanéztünk, az oázis már annyira elmaradt mögöttünk, hogy még a romot se lehetett látni.

Mi mégse zaboláztuk meg a szélsebes állatokat. Rendkívüli gyönyörűség ilyen paripán fecskemódra szinte kiröppenni a végtelen messzeségbe. Mikor egy óra múlva megálltunk, legalább három mérföldet tettünk meg, végig vágtában. És a lovakon mégsem látszott nyoma a megerőltetésnek ; nem izzadtak, szájuk nem tajtékzott, mellük nem zihált.

A máskor oly vidám Halef ma szemlátomást rosszkedvű volt. Fanyarul nézett körül és dünnyögött:

– Mindenütt sivatag. Homok, semmi más, csak homok ! Szálljunk le és üljünk le ebben az Allahtól teljesen elhagyott ürességben.

Így is történt. Kényelmesen leheveredtünk a homokba.

– Nincs igazad, Halef. Ez nem Istentől elhagyott üresség! szóltam rövid hallgatás után.

Halef megrángatta vállát és értelmetlenül bámult rám.

– Nincs igazam? Hát nézz körül! Van itt életnek nyoma?

– Nemcsak nyoma van, hanem azt lehetne mondani, hogy az életnek hallatlan bősége indul ki innen.

– Nem értelek.

– Majd mindjárt megértesz. Ebből a sivatagból, amely sok százezer négyzetmérföld területű, óriási tömeg izzó levegő száll fel, hogy a föld két jeges sarka felé áramoljon s ott visszaforduljon.

Mivelhogy a hideg földsarkokon lehűlt, alászáll és mint hideg levegőáram tér vissza a Szaharába. Ez a levegőáram óljában felszed minden nedvességet, leejti azt a hegységekben. A hegyek a levegőáramot különböző

irányokba terelik el és így a Szahara izzó levegője az élet terjesztője és fenntartója. A sivatag tehát, amelyet te annyira lekicsinyelsz, megbecsülhetetlen szolgálatot tesz minden élőlénynek e földön.

Ezekre a kissé oktató hangon előadott szavakra Halef tátott szájjal bámult rám.

– Allah akbar ezt nem tudtam! Ti frankok sok dologban okosabbak vagytok, mint az arabok. Kár, hogy nem térsz át a próféta vallására… De most nem kerülheted el!

– Hogyhogy? nevettem én.

Halef nem felelt mindjárt. Egy darabig hallgatagon ült, csak néha kacesintott rám ravaszul. Egyszerre megszólalt :

– Biztos vagy benne, hogy legyőzöd az óriást?

– Azt hiszem, igen.

– És tudod-e, mi jön azután?

– Nos? – kérdeztem nagy érdeklődéssel.

– Feleségül kell venned Badiját, a sivalag úrnőjét.

– Masallah ! adtam a meglepettet. Erről meg is feledkeztem.

Pedig feleségül kell venned, ha te leszel a győztes. Nos, mit fogsz csinálni?

– Követni fogom szívem szavát mondtam kétértelműén.

– Hamdulillah ! Végre ! kiáltott fel Halef nagy lelkesedéssel. Szegény nem értette meg kétértelmű

válaszomat. így már jól van ! De, tudod mi következik azután, ha elvetted Badiját?

– A lagzi.

– Dehogy az, nem arról beszélek. Nagy eszed megsúghatja neked, ho^y hatezer igazhivő ura nem lehet keresztény. A házasságnak tehát az lesz a következménye, hogV át fogsz térni a próféta hitére. Allah akbar nagy az Isten, de az én örömöm még nagyobb ! Mert végre teljesül életem legnagyobb vágya.

Éppen felelni akartam, mikor a látóhatár szélén szemembe ötlött valami.

– Halef, nézz csak oda ! Nem látsz valamit?

– De igen, egy fekete vonalat.

– Nézdd meg jobban. Az a vonal egyes pontokból áll, amelyek mozognak.

– Igen, most már én is látom. Mi lehet az?

– Bizonyosan karaván.

– Csak nem ellenséges karaván?

– Aligha! De az óvatosság sose árt. Szálljunk fel lovainkra és nézzük meg közelebbről azt a karavánt !

Elindultunk a jelzett irányba. A pontok, amelyekből az említett vonal állott, egyre nagyobbak lettek, míg végre egy sor teve bontakozott ki előttünk, amint egyik a másik mögött haladt, kötőfékjével az előző teve farkához kötve.

Elől jött a sejk el kaffílah, a karaván vezetője. Ez ritkán ül lovon vagy tevén, legtöbbször gyalog marad.

Éles szemével fürkészi a szemhatárt és nézi a homokot, nem lát-e benne nyomokat. A gyorskaravánnál persze ő

is lovon vagy tevén ül. Nem kevesebb, mint százhúsz tevét számláltunk meg. Legtöbbje teherhordó volt, s csak körülbelül húsznak hátán ültek fegyveresek. Lovat nem láttunk. Ez biztos jele volt annak, hogy ezek az emberek nagyon messziről jönnek.

Természetes, hogy minket is észrevettek. A vezető megállt. Néhány fegyveres kivált a sorból és felénk vágtatott. Hosszú, szikár alakok voltak, élesen rajzolt arcukon gyér szakáll, igazi fiai a perzselő nap országának.

Mikor közelünkbe értek, a legelső megtorpant és a meglepetés felkiáltását hallatta. Ügy hangzott, mint egy keselyű ragadozó rikácsolása. A többi is felkiáltott, de az első ember intésére csend lett.

– Szallam alejkum! fordult aztán hozzánk üdvözletül.

– Alejkum szallam - viszonoztuk mi a köszöntést.

– Béni szallahok vagytok?

– Nem – feleltem én.

Az előttem álló arab erre meghökkent, néhány szót súgott kísérőjének, s a következő pillanatban körül voltunk fogva. Ez kétségtelenül ellenséges cselekedet volt. Mikor a karavánnál ezt meglátták, még egy tucat harcos száguldott hozzánk.

A helyzet nagyon veszélyesnek látszott. Fegyvertelenek voltunk. Csak késünk volt, míg ellenségeink teljes fegyverzetben voltak. Ám azért nyugodtak maradtunk.

– Mit akartok tőlünk? – kérdeztem a fegyveresek vezetőjét igen szelíden.

– Rablók vagytok ! – ripakodott ránk.

– Miből gondoljátok ezt? mosolyogtam én.

– Ne tagadj! Mert különben itt ez a tevekorbácsom majd hamar vallomásra bír téged!

– Hagyd a korbácsot és mondd meg inkább, miért gondoltok minket rablóknak.

– Lopott lovakon lovagoltok.

– Ezt magad se hiszed. Rendszerint lehetetlen igazi Koheli-kancát ellopni. Ezekre vigyázni szoktak.

– De ezeket úgy raboltátok. Elloptátok a beni szallahoktól. Most visszavisszük oda lovaitokat.

– Semmi kifogásunk ellene.

– Hogyan? Nem is védekeztek, hanem egyszerűen foglyul adjátok magatokat?

– Igen. Mi a beni szallahok vendégei vagyunk és el fogunk benneteket kísérni.

A fegyveres csapat vezetőjének arcán erre bosszankodás suhant át. Belátta, hogy hibát követett el. De mint becsületes beduin, egy pillanatig sem habozott, hogy ezt be is vallja.

– Bocsássatok meg! Azt mondjátok, hogy nem vagytok beni szallahok és mégis az ő legjobb lovaikon lovagoltok; könnyen megeshetett hát, hogy lótolvajoknak nézzünk benneteket.

– Hát olyan jól ismeritek ezeket az állatokat?

– Igen, nálunk születtek és nálunk nevelkedtek.

– Ez bizonyára tévedés ; hacsak nem tartoztok a beni abdán törzshöz, mely azonban innen nagyon

messze lakik.

– Mi beni abdánok vagyunk és látogatóba jövünk a beni szaílahokhoz. Ott azon a fehér tevén ül a főnök.

Odanéztem. Tiszteletreméltó őszszakállas arcot pillantottam meg.

– Hogyan? Badija és Hiluja atyja? – kiáltottam fel nagy örömmel.

– Igen. Badijának atyja. De Hilujának csak volt atyja.

– Hogy érted ezt?

– Hiluja meghalt, meggyilkolták a tuaregek. De mi bosszút álltunk érte.

Csak most jutott eszembe, hogy a beni abdánok még nem tudhattak Hiluja megmentéséről. Már

nyelvemen volt a szó, hogy még éleiben van; de idejében visszafojtottam, mert eszembe jutott, hátha ez az öreg ember nem lesz elég erős ilyen váratlan örömhír elviselésére. Intéssel figyelmeztettem Halefet, s aztán így szóltam:

– Megengeditek, hogy a sejket üdvözöljük?

– Melyik törzshöz tartoztok?

– Én messziről jövök, Nyugatországból, ahol nem kicsiny törzsek vannak, hanem csak hatalmas, nagy népek. Ez az én szolgám ellenben Moghreb-ből származik.

– Akkor hát inglisz vagy?

– Nem, én nemszi vagyok.

Nemszi vagy? Én még egyet se láttam, de hallottam, hogy a nemesek jó emberek. Szólok a sejknek.

A sejk hallotta a beszélgetést, rögtön leszállt tevéjéről és állva fogadott bennünket. Magas, tiszteletet gerjesztő alak volt. Jóakarattal nézett végig és kezét nyújtotta felém.

– Szallam! Nemszi vagy?

– Szallam! Az vagyok.

– Ez jó ! Ismered Vogelt?

Ez a kérdés rendkívül meglepett.

A sejk mindenesetre Vogel Eduárdra, a híres Afrika-uiazóra gondolt, aki bemerészkedett Bornu

királyságba és fárasztó, veszélyes útján a Szaharában több beduin törzzsel ismerkedett meg.

– Jól ismerem őt, de már meghalt, ő is nemese volt feleltem én.

– Jó és bátor ember volt, és sokat beszélt nekem népéről és hazájáról. Máig is emlékszem rá, pedig régen volt. Hát te hogy kerülsz ide a beni szallahokhoz?

– Utazom, hogy megismerjem a népeket és szokásaikat. Ügy kerültem erre a vidékre.

– Ismered a sivatag úrnőjét?

– Hogyne ismerném. Ugyan csak tegnap érkeztünk, de…

– De azért Badija nagyon bízhat bennetek, vágott közbe a sejk mert különben nem adta volna kölcsön legdrágább lovait. Badija, a leányom, egyetlen leányom. Hogy van ő? Jól?

– Jó főnöknője a törzsnek és igen jól érzi magát. Azt mondod, hogy egyetlen leányod, pedig ő említette, hogy van még egy nővére, Hiluja. Szegény leányom. Allah eddig távoltartotta tőle a gyászt. Még nem tudja, mi történt. Hiluja már nem él. Ezt a rossz hírt hozom leányomnak.

– Az az ember, akit elénk küldtél, említette, hogy a tuaregek meggyilkolták.

– Igen, mikor úton volt, hogy nővérét meglátogassa. Rajtaütöttek és őt is, kíséretét is meggyilkolták.

Egyik emberem sebesülten megmenekült és meghozta nekem a szomorú hírt. Felfegyverkeztünk megtorló hadjáratra, s azt a törzset, amely Hiluját megtámadta, majdnem teljesen kiirtottuk. De szívem beteg lett a bánattól. Öreg vagyok és a fájdalom sorvasztja életemet. Nem tart már sokáig, hogy megtérek atyáimhoz. De előbb még látni akarom megmaradt egyetlen gyermekemet. Aztán tegyenek be a földbe és takarjanak be a sivatag homokjával. Megtérek Allahhoz és ott találkozni fogok elvesztett másik gyermekemmel.

Az öreg sejk alig bírta visszafojtani könnyeit. Mély részvétet éreztem iránta. Szerencsére módom volt rá, hogy gyászát örömre változtassam át. De erre az öreg embert elő kellett készíteni. És bizonyos volt, hogyha az öreg sejk bevonul a táborba, leányai eléberohannak és akkor a halottnak hitt leány látása könnyen káros hatással lehet az atya egészségére, talán életére is. Ezek a tuaregek nagyon kegyetlen harcosok lehetnek mondottam én. Mégis alig hihetem, hogy vitéz férfiak megölnek egy nőt.

– Az az emberem, aki megmenekült, határozottan látta, hogy megölték.

–Akkor csodálom, hogy a tuaregek más nőket életben hagynak. Én Tripoliszból jövök. Ott hallottam, hogy megtámadtak egy karavánt, amelyben két nő is volt, egy fiatal és egy öreg, valószínűleg a fiatal nő

szolgálója. A sejk felfülelt.

– Hilujának is volt egy öreg szolgálója.

– A kísérőket megölték, de a nőket megkímélték. Az egyik targi elindult velük Tarabu-luszba

Tripoliszba hogy ott eladja őket.

– Ó Allah! Eladni a sivatag egy leányát, mint rabszolgát I Ez gyalázat! j

– A fickó terve azonban nem sikerült; a két fogoly nő védőt talált, ald megmentette őket. A fiatalabbik egy sejk leánya volt.

– Egy sejk leánya ! Mit beszélsz? – kiáltott fel az öreg meglepetten.

– Nővérét akarta meglátogatni.

– Ó Allah ! Mit hallok ! Egy sejk leánya volt és nővérét akarta meglátogatni! Hisz ez egészen az én leányom esete! Nem hallottál egyebet is erről a leányról?

– Azt is hallottam, hogy megmentŐjük a két nővel elutazott, hogy a leányt nővéréhez vigye.

– Hol lakik ez a nővér?

– Egy oázisban, mely Egyiptom határán van.

– Ó Allah ! Ó Mohamed! Ó ti kalifák ! Megtántorodott. Én aggódva figyeltem őt és lassan folytattam:

– A nővér, akihez a megmentettek menni akartak, állítólag egy főnök Özvegye.

Az öreg erre összecsapta két kezét és hátralépett.

– Egy sejk özvegye? Talán … talán … Badijárói van szó? Hisz akkor… Hiluja az … akit

megmentettek! Beszélj ! Beszélj tovább ! Mit hallottál még… a leányról?

Már nem emlékszem mindenre, amit hallottam. De most jut eszembe, hogy a leánynak és szolgálójának neve nagyon hasonló volt. Az én leányomnak és szolgálójának neve is hasonló ujjongott az öreg. Hiluja és Haluja! Allah ! Ha gyermekem még élne ! Gondolkozz csak, jó idegen ! Talán eszedbe jut még valami!

A sejk felém tárta két karját. Úgy tettem, mintha erőltetném emlékezetemet.

– Igen, beszéltek arról a törzsről, amelyhez a két nő el akart jutni. A harcosok közt, úgy mondják, van ott egy óriás, aki olyan erős, mint Sámson.

– Egy óriás ! Egy óriás! Halljátok, ó férfiak! Mondd, nem hallottad a nevét?

– Igen, említették valami Fa … Fa … nem emlékszem rá pontosan.

– Talán Falehd? kiáltotta az öreg sejk.

– Igen, Falehd ! Ez a neve.

– Allah il Allah! Mintha a mennyország nyílna meg előttem! Allah visszaadta leányomat.

– Hát ismersz egy óriást, akinek Falehd a neve?

– Hogy ismerem-e? Hisz ő volt az, aki hozzám jött, hogy megkérje lányomat a bátyja számára. Minden összevág! Hiluja meg van mentve. Ó Allah ! Ó próféta ! .. . Igazhivők, hajtsatok térdet és mondjunk köszönetet Allahnak azért az üzenetért, amit ez idegen útján küldött !

Letérdelt és a többi arab követte példáját. Az öreg sejk azzal kezdte, hogy elimádkozta azokat a szavakat, amelyekkel a Koránnak, a mohamedánok szent könyvének minden szúrája szakasza kezdődik :

– Allah, az irgalmas nevében. Azután folytatta:

–Az irgalmas !

– A megmentő !

– A megváltó és megszabadító !

És így imádkozta végig a sejk Allah valamennyi száz nevét, melyet a Korán felsorol. Az arabok utána mondták.

Az imádság befejeztével a sejk felállt, hozzám lépett és így-szólt :

– Az ima megnyugtatta és megerősítette lelkemet. Most mindent elmondhatsz. Úgy-e többet tudsz, mint amennyit közöltél velünk?

– Megvallom, többet. Igen, Hiluja megmenekült és már ott van a beni szallahoknál.

Az öreg sejk erre a szóra mégis összeroskadt. Térdre hullott előttem és fölemelte összekulcsolt kezét.

– Allahon kívül még senki előtt se térdeltem, de te előtted megteszem, mert te Allah követe vagy, aki megszabadítottad szívemet a gyásztól.

Én lehajoltam hozzá és felemeltem. A sejk kitörölte szeméből a könnyet és harcosaihoz fordult:

– A ti főnöktöket és az egész törzset nagy öröm érte. Legyen áldott és emlékezetes ez a nap! Adjátok ide a puskámat és vegyétek kézbe a magatokét is!

A beduinoknak nem kellett ezt kétszer mondani. Az arab sohasem mulasztja el az alkalmat, ha el-

puffogtathat egy kis puskaport. Körbefogtak bennünket és a sejk megszólalt:

– Allah megkönyörült rajtunk gyászunkban. Dicsőség neki ! Allah hu-hu-hu !

– Allah hu-hu-hu ! ordították a beduinok ujjongva, kilőtték puskájukat és vad táncot jártak körülöttünk.

Ugrándozásuk közben újra megtöltötték puskájukat és a sejk egy intésére feszesen megálltak.

– Ez a két idegen mint a vigasz követe jelent meg nekünk. Allah adjon nekik ezer kegyelmet és végül a mennyországot ! Allah hu-hu-hu l

– Allah hu-hu-hu ! A tánc és a lövöldözés újra kezdődött.

A sejk így mondta el sorjában külön pontokba foglalva minden örömét. És minden mondatát az ťAllah hu-hu-hu! - majd tánc és puskadurrogás követte. Szilaj, izgató jelenet volt. Még maga az öreg sejk is együtt táncolt, kiabált és ordított embereivel. Végre azonban jelt adott. Egyszerre csönd lett.

– A legfontosabbat majdnem elfelejtettük, fordult hozzám. Még nem kérdeztük meg a megmentő

nevét. Te tudod?

Láttam, hogy Halef nekidurálja magát és mindent ki akar pakkolni, de megelőztem.

– Valami idegen név, nehéz megjegyezni és kimondani. Majd meghallod leányaidtól.

– A megmentő maga vezette Hiluját a beni szallahokhoz?

– Igen, elkísérte oda.

– Még ott van náluk?

– Ma látni fogod őt és beszélhetsz is vele.

– Akkor siessünk, hogy mennél előbb a táborba érjünk.

– Várj csak! Leányaid nem tudják, hogy jössz. Ne értesítsük őket előre?

– Igazad lehet. Előre küldöm egyik emberemet.

– Bízd ezt ránk ! A ti állataitok fáradtak a hosszú vándorlástól, a mi lovaink ellenben még jó erőben vannak.

– Jó ! Lovagolj előre ! De a szolgádat hagyd itt, hogy beszélgethessek vele újra megtalált leányomról.

Ez ellen nem volt kifogásom, annál kevésbbé, mert tudtam, hogy Halefnek ezzel nagy örömet szerzek.

Az biztos volt, hogy alig tűnök el, megindul majd ékesszólásának áradata, s el fogja mondani a sejknek minden múlt és jövendő tetteinket. Hiába, ez volt a kis ember gyengéje.

– Halef, légy irgalmas ! intettem őt nevetve. Aztán lóra szálltam. Egy gyenge nyomás és paripám csak úgy repült végig a síkságon.

6. AZ ÖREG SEJK

Igazán nagyon örültem, hogy jó hírt vihetek a két nővérnek. Mikor a romhoz érkeztem, együtt találtam őket Tarikkal. Leugrottam lovamról és hozzájuk siettem.

– Rossz hírt hozol? – kiáltott felém Tarik már messziről.

– Ellenkezőleg, jót.

És elmondtam nekik találkozásomat a. beni abdánokkal. Mikor megtudták, hogy atyjuk is jön, a lányok ujjongani kezdtek és faképnél hagytak engem. A khánum lerohant. Felugrott paripámra, Hiluja mögéje és elvágtattak ketten egy ló hátán. Igazi leányai voltak a sivatagnak.

Tarik ellenben messzehangzó szóval kiáltozni kezdett:

– Gyorsan ! Gyorsan ! El fantázia ! Vendégek jönnek ! Fogadjuk őket fantáziával.

Tudtam, hogy most mi következik. A ťfantázia gyönyörű lovasjáték, amellyel az arabok vendégeiket fogadni szokták. Ilyenkor a törzsnek egyetlen tagja se marad el. Vágtatva száguldanak a vendégek elé, körülfogják őket, lövöldöznek, kurjongatnak, lándzsákat dobálnak, késeket rántanak elő.

Az egésznek olyan színe van, mintha ellenségnek néznék a vendégeket és el akarnák őket pusztítani.

Nem egyszer megtörtént, hogy az idegen, aki nem ismerte ezt az ősi beduin szokást, félreértette a lovasjátékot és védekezni próbált fegyverével. Ez a hiba életébe került.

A beni abdánoknál persze nem kellett ilyesmitől tartani. Ők tudták miről van szó és a harcias üdvözlést hasonló üvöltözéssel, lövöldözéssel viszonozták. Odasiettem és meghatottan néztem az apa és két leánya találkozását. Kissé oldalt tőlük állt Falehd és barátságtalanul mérte végig a kedves csoportot. Ennek a góliátnak, úgy látszik, nem volt ínyére, hogy az öreg sejk éppen most érkezett meg.

Egyszerre átfurakodott a tömegen és odalépett a sejkhez:

– Habakek, ia sejk üdvözlégy ó sejk! A sejk viszonozta a köszöntést.

– Továbbvonulsz? Vagy talán betérsz hozzánk?

Badija atyját szörnyen meglepte ez a váratlan kérdés. Ránézett leányára, a sivatag úrnőjére, akinek arca lángbaborult a haragtól erre az udvariatlanságra és így válaszolt:

– Hogy továbbvonulok-e? Hát mit gondolsz, minek vállalkoztam erre a nagy útra?

– Allah mindentudó, én nem.

– Még ha tovább is akarnék menni, szívem akkor is arra ösztökélne, hogy üdvözöljem leányaimat.

– Hisz látod őket itt.

Ez már több volt mint kíméletlenség, ez a vendégjog megsértése volt. Mintha csak azt mondta volna : Most láttad leányaidat; eredj tovább ! A sejk összeráncolta homlokát és keményen felelt:

– A beni szallahoknak nincs sátruk úrnőjük atyja számára?

– Minden sátor nyitva áll előtted, atyám – szólalt meg Badija. Ne hallgass őrá, sötét szellem lakik benne. Azt hiszi, hogy parancsolgathat itt, pedig nem több, mint akármelyik más harcos. Gyere!

Ezzel kézenfogta atyját és elvezette.

Halef és én is megindultunk és elhaladtunk Falehd és néhány hívének csoportja mellett. Hallottuk, hogy tanácskoznak. Egyszerre a következő mondat hatolt fülembe, amelyet Falehd kísérőihez intézett:

– Legfőbb ideje, hogy ez az egész népség, és főképp ez a frank kutya megtudja, ki az ő ura.

Rögtön megálltam, elővettem revolveremet és odaléptem.

– Te ezt a szót használtad: kutya. Kire értetted?

És revolveremet mellének szegeztem.

Az óriás hallgatott, mert a beduinok között nincs nagyobb sértés, mint ha valakinek azt mondják : kutya.

Ilyen esetben a sértettnek joga van megölni azt, aki megbántotta s még a vérbosszútól sem kell tartania. Falehd észrevette, hogy testiereje ellenére is ezúttal tehetetlen. Tudta, hogy ha beismeri, hogy a gyalázó szót rám mondta, jogom van őt rögtön lelőni. Büszkesége viszont fellázadt az ellen, hogy gyáva hazugságra hagyja magát kényszeríteni.

– Nos, kire értetted? ismételtem fenyegetően.

– Mi közöd hozzá ?

– Sok ! Mert az én jelenlétemben mondtad ezt a szót. Itt nincs más frank, csak én. A kutya szó tehát csak rámvonatkozhat. Nem érek rá várni. Felelj !

Az óriás még mindig hallgatott.

– Ha nem felelsz, akkor a sértést rám értetted. Szóval, rám? Egy … kettő …

– Megállj ! Nem, nem terád ! nyögte ki az óriás a dühtől rekedt hangon.

– Ez elég nekem, ezek a férfiak hallották. Most már mehetek. Egyébként nagy öröm nekem látni,

milyen gyorsan változtatja meg véleményét a jövendő sejk egy fegyver csöve előtt!

Ezzel helyére tettem pisztolyomat és otthagytam őt.

–Ijedtében hazudott ő, aki legerősebb az egész törzsben! Vége a becsületének! - ujjongott Halef. Egy óra múlva az egész törzs tudni fogja, hogy Falehd fél az idegen effenditől és félelmében hazudott.

Mikor a táborba értünk, már égtek a tábortüzek és forogtak a nyárson a sültek. A sejket és két leányát nem láttuk; Tarik és Hilal is eltűnt; nyilván elvegyültek a tömegben.

Mi felmentünk Haleffel a terraszra és leheveredve, felülről néztük a táborban uralkodó eleven életet.

Egyszerre az öreg sejk jelent meg a terraszon. Hozzámlépett, hosszasan nézett s aztán megszólalt.

– Milyen ember vagy te !

– Olyan, mint te és mindenki más feleltem mosolyogva.

– Nem, nem olyan ! Te Allah kedvence vagy, aki téged nagyszerű tulajdonságokkal ajándékozott meg.

Köztük a hallgatagsággal is. Pedig nekem mindent megmondhattál volna.

– De hisz eleget beszéltem.

– Eleget, de nem mindent ! Miért hallgattad el, hogy te mentetted meg Hiluját?

– Mert tudtam, hogy másoktól úgyis megtudod.

– Szerény vagy és el akarsz bújni hálám elől. Pedig sokkal tartozom neked. Hogyan rójam le

tartozásomat?

– Azzal, hogy nem beszélsz róla.

– Ez lehetetlen! Ha egyébbel nem, azzal tartozom neked, hogy mindenütt hirdessem dicsőségedet.

– Abból nem sok hasznom lesz nevettem én. Nemsokára elhagyom ezt a vidéket és valószínűen soha többé nem térek vissza.

– Elhagyod a vidéket? – kérdezte a sejk meglepetten. Azt hittem, hogy örökre ittmaradsz a beni szallahoknál.

– Az lehetetlen !

– De Badija azt mondta, hogy harcolni akarsz érte.

– Ez igaz.

– Akkor a törzs főnöke leszel.

– Akkor lemondok egy másik javáfa.

– Azt nem lehet! Csak harccal kaphatja meg más a sivatag úrnőjét és a törzsfőnöki méltóságot. Van feleséged?

– Nincs.

– Hisz akkor semmi baj.

– De bizony van egy baj. Badija mást szeret.

– Allah il Allah! Megmondta neked?

– Nem, de én tudom.

– Ki az, akit szeret?

– Azt nem szabad megmondanom.

– De ismered őt?

– Ismerem.

– Ki az?

– Épp most mondtam, hogy nincs jogom megmondani. De ülj le ide mellém, beszédem van veled.

A sejk mellémtelepedett.

– Miért adtad a leányodat a beni szailahok öreg sejkjének feleségül? Hisz nem szerette!

– Az apa akarata számít, a leánynak engedelmeskedni kell. És nekem érdekem volt, hogy jó barátságba kerüljek a beni szailahok nagy törzsével.

– És ezzel boldogtalanná tetted leányodat… A másik lányodat is fel akarod így áldozni?

– Igen, ez kötelességem. Szövetséget akarok kötni a meseerek törzsével, mely Tunisz déli részén lakik.

– A sejk már nagyon öreg, nem nősül többé; de van egy fia, az lesz Hiluja férje.

– Hiluja tudja már?

– Minek tudná? Engedelmeskedni fog, mint ahogy Badija is engedelmeskedett.

– Badija azért fogadta meg parancsodat, mert szíve még szabad volt.

– Mi az, Hiluja szíve talán már nem szabad?

– No és mit csinálnál, ha már nem volna szabad? !

– Nem vehetnem figyelembe felelte az öreg sejk nagyon határozottan. Sajnálnám Hiluját, de nem tehetnék mást.

– Hát megállapodtál már a meseerek sejkjével?

– Meg. És ha Hiluja innen hazajön, meg is tartjuk az eljegyzést.

– Ó jaj ! Akkor jobb lett volna, ha a tuaregek megölik. Szegény lány nagyon boldogtalan lesz.

– Ezt nem hiszem. A sejk fia nagyon vitéz ember. Hiluja majd megszereti őt.

– Az, akit szeret, legalább éppen olyan vitéz.

– Sejk?

– Nem az.

– De gazdag?

– Nagyon szegény.

– Akkor ne jusson eszébe, hogy vőm akarjon lenni.

– De szeretik egymást!

– Ó, majd elfelejtik egymást… Talán Hilal az?

– Miért gondolsz rá? Hiluja beszélt róla?

– Igen, beszélt. Szóval ő az?

– Igen, Hilal.

– Sajnálom őt, derék harcos, de egyebe nincs.

– Gondold meg, hogy bátyja, Tarik is szegény I

– Hogy jut eszedbe Tarik? Hisz semmi köze a dologhoz.

– Sőt! Nagyon sok! Ő is jelentkezett a viadalra. Képzeld el, hogy engem legyőznek és Tarik veri le az óriást. Akkor Badija a felesége lesz !

– Igen, az lesz.

– És te nem ellenzed?

– Nem én, Hisz akkor ő a sejk.

Tovább akart beszélni, de ekkor felhangzott a mueddin jeladása. Felfigyeltünk. A mueddin ott állt a rom lépcsőjén, s a következőket hirdette ki:

– Az irgalmas Isten nevében! Igazhívők, nézzetek fel a napra ! Utjának legmagasabb pontjára érkezett.

Dél van. És nézzetek le lábaitokhoz ! Testetek árnyéka már egy arasznyi se. Elérkezett a párviadal ideje.

Gyülekezzetek, hogy lássátok, mi lesz, ki lesz a győztes !

– Felugrottam, s azt mondtam a sejknek:

– Nem beszélgethetünk tovább. Pedig nagyon szerettem volna veled erről az ügyről beszélni.

– Szóval Hilal barátja vagy?

– Az vagyok és nagyon örülnék, ha boldognak látnám őt.

– Hát jöjjön fel Hilal ! Otthon, törzsem leányai között nagyon sok a szép. Válasszon magának közülük feleséget.

– Neki nem kell más.

– Hiluját nem kaphatja meg, ezt már megmondtam. De most itt az ideje, hogy közöld velem

végakaratodat. Mert, ha az óriás agyonüt, tudnunk kell, mik a kívánságaid.

– Halef, a szolgám tudja.

– Ha pedig győzni fogsz, akkor nagyon kínos helyzetbe kerülsz: elnyerted Badiját, pedig nem akarod őt magadnak. Nem tudom, hogy végződik ez.

– Én tudom. Ne kínozd magad aggódó gondolatokkal. De most mennem kell. Már a khnaum is elindult a párviadal helyére. Neked az ő oldalán a helyed.

7. AZ ÖKÖLHARC

Mialatt a sejkkel beszélgettem, nagyonis észrevettem, hogy Halefnek nincs ínyére az én magatartásom.

Többízben köszörülte a torkát és bele akart szólni a beszélgetésbe. De valahogy mégis türtőztette magát: úgy látszik eszébe jutott, hogy neki, mint szolgámnak hallgatás a helye.

Ámde alig ment el a sejk, nem érezte magát többé korlátozva és szemrehányással halmozott el.

– Nem értelek uram, hogy így lábbal taposod szerencsédet ! mondta mérgesen. Hisz látod, hogy ez az öreg sejk egészen belédgabalyodott és téged szeretne legjobban vejének. Te ellenben Ta-rikért meg Hilalét kardoskodol. Még nem láttam embert, aki olyan oktalan volt, mint te, hogy eldobja magától a szerencséjét.

Sajnállak. És kívánom, hogy Allah világosítsa meg eszedet. Hát persze ez onnan van, hogy keresztény vagy s nem a próféta követője.

Még jó darabig dohogott, amíg rá nem parancsoltam, hogy hallgasson. Érthető, hogy a beni szallahok egész törzse szörnyű izgalomban volt. Hisz el kellett dőlnie, ki legyen a sejk. Egy idegen is jelentkezett a viadalra. Falehd roppant ereje ismeretes volt. Mindenki meg volt győződve, hogy ő lesz a győztes. A törzs apraja-nagyja kisietett a küzdőtérre, ahol a mérkőzés helye, lándzsákkal volt körültűzdelve.

Mikor Haleffel odaérkeztünk, a tömeg tisztelettudóan nyitott utat nekünk. A küzdőtér egyik végén a khánum ült szőnyegen. Arca sápadt volt. Alig bírta rettegését elrejteni. Mellette atyja és nővére ült, mögötte Tarik és Hilal.

Az óriás a küzdőtér másik oldalán telepedett le. Rút forradástól eléktelenített arca kárörömet és gúnyt fejezett ki. Mellette két ember gubbasztott, akiket eddig még nem láttam. Mögöttük kisebb csoport, nyilván Falehd hívei. A mueddin és az öreg Ezra a tér közepén álltak. A vének tanácsa őket küldte ki a viadal vezetésére.

Mikor megláttak, Ezra odajött hozzám.

– Ismered uram, a feltételeket?

– Igen, a mueddin kihirdette. Ki az a két ember Falehd mellett?

– Az orosz és a török követ.

– Ahá, hát azért néznek rám olyan dühös szemekkel!

– Hogyne, nagyon aggódnak a viadal kime: netele miatt. Terveik csak akkor sikerülhetnek, ha Falehd győz. Ezt nagyon jól tudják.

Az óriás észrevette, hogy róla van szó és felugrott.

– Miért jössz olyan későn? ripakodott rám.

– Itt vagyok! – feleltem nyugodtan.

– Bátor ember nem váratja meg ellenfelét.

– Nézd meg árnyékodat! Most van pontosan dél. Különben nem azért jöttem, hogy szavakkal harcoljak.

– Döntsenek a tettek.

– Dönteni fognak. Kezdjük el! Összeszorított öklökkel rám akart rontani, de Ezra eléjeállt.

– Megállj ! Előbb tanuk előtt meg kell beszélni a szabályokat.

– Szabályokat?! Nekem nem kellenek szabályok !

– Becsületes küzdelemnek kell lenni! felelte Ezra. De mindenekelőtt: milyen ruházatban folyjék le a küzdelem?

– Mindegyik azt teszi, amit akar.

– Amelyik kegyelmet kér, azt kímélni kell.

– Ez becstelenség.

– Éppen ezért ki is taszítjuk a törzs kebeléből ; de élete megmarad. Milyen szabályok szerint megy a küzdelem?

– Minek a szabály! Mindegyik úgy üt, ahogy kedve tartja.

– Beleegyezel? – fordult hozzám Ezra.

– Igen.

Akkor a khánum jelt fog adni a viadal megkezdésére. Az óriás ledobta humuszát, a fehér beduin leplet és meztelen felsőtesttel, pusztán nadrágban állt ott. Teste be volt olajozva, hogy az ellenfél keze lecsússzon róla.

Úgy látszott, hogy ez a hatalmas csontszerkezet minden rázkódtatást kibír, az izmok, mint acélrúgók feszülnek meg rajta. Én követtem ellenfelem példáját és szintén ledobtam a burnuszt. De nem tartottam szükségesnek, hogy kabátomat is levessem.

– Allahra kérlek, vetkőzzél le ! – figyelmeztetett a jóakaratú öreg Ezra. így könnyen

belédkapaszkodhat.

– Attól majd elmegy a kedve.

– Te nem vagy óvatos.

– Piha!

Most egyszerre csönd lett, minden szem a sivatag úrnője felé fordult és várta a jeladást. Ekkor azonban felállt atyja, az öreg sejk és messzehallatszó hangon így szólt:

– Nem szokás itt az, ami minden becsületes törzsnél, becsületes küzdelem előtt, hogy az ellenfelek kezet nyújtanak egymásnak, annak jeléül, hogy egyik sem akarja a másikat rászedni?

– Kezet nyújtani?! Ennek a sakálnak?! kacagott az óriás. Hogy nyújthatnám neki a kezemet? Jöjjön csak ide hozzám, hogy megfojthassam.

– Ezzel felém nyújtotta két hatalmas öklét.

– Jót akartam veled, feleltem én nyugodtan de mivelhogy még most is sértegetsz, nem foglak kímélni, mint ahogy eredetileg szándékoztam. Három ütéssel foglak leteríteni, hacsak most rögtön nem kérsz kegyelmet!

– Ember, megőrültél? I Első csapásommal szétzúzom a koponyádat.

– Jó ! Próbáld meg !

Mind a ketten úgy álltunk, hogy láthattuk a sivatag úrnőjét. Szemlátomást nehezére esett a jelt megadni.

Most felemelte kezét.

– Rajta ! – kiáltotta Ezra.

A nők hallatlan izgalommal figyeltek bennünket. Az óriás dühös ordításra tört ki és vagy húsz

lépésnyiről viharként száguldott felém, mintha egy házat akarna feldönteni. Balkezét előrenyújtotta, hogy elkapjon vele, jobb öklét pedig már messziről halálos ütésre emelte fel.

– Ua, ua vigyázz ! Vigyázz már ! – hangzott mindenfelől. – Már jön !

Ez az általános kiabálás jogosnak látszott, mert én egyáltalán nem úgy viselkedtem, mintha életem veszélyben lenne, hanem mind a két kezemet zsebemben tartottam. De jobb kezem ott a zsebben ökölbe szorult, tekintetem pedig a félig lehunyt szemhéjak alatt éberen figyelte ellenfelem minden mozdulatát.

– Nesze kutya ! – bömbölte az.

A következő pillanatban már el kellett engem érnie. Ekkor azonban hatalmas szökkenéssel eléje

ugrottam, úgyhogy valósággal hallható volt összeüt ődésünk zaja.

Falehd vad rohamában azt a helyet tartotta szem előtt, ahol álltam. Baljának tervezett fogása és az ütés, amelyet jobbjával adni akart, erre a pontra volt kiszámítva. Ugrásom folytán azonban ez a pont vagy két méterrel előbbre tolódott. Mikor összeütköztünk, az óriásnak mind a két karja szélesen ki volt tárva; ám még mielőtt összehozhatta volna azokat, balöklöm álla alá csapott, jobb öklöm pedig szemüregét találta el.

Számításom szerint ennek a kettős ütésnek egy bikát is le kellett volna teríteni, vagy legalábbis eszméletét egy pillanatra elhomályosítani és küzdőerejét meggyengíteni. Ha úgy mutattam is, hogy nem tartom nagyra Falehd erejét, magamban egészen mást gondoltam. Nem mintha féltem volna tőle, nyers erőt nem tudok becsülni és félni se tudok tőle de itt sok forgott kockán ; és bárha látszólag könnyű szívvel mentem bele a küzdelembe, mégis annyira komolyan vettem, hogy az óriás küzdőerejét mindjárt az első összecsapásnál lehetőleg gyengíteni akartam.

Ezért balkezem hatalmas ütését az állra mértem. Olyan ütés ez, hogy ha jól talál, rendszerint a legellentállóbb ellenfelet is legalább néhány pillanatra leteríti. De ennél a durva idegzetű fickónál nem lehettem biztos abban, hogy ezt a célt el is érem. Ez okból az állütést megtoldottam a jobbkezemmel a balszemre lesújtó, ugyancsak hatalmas csapásával. Ha az ilyen ütés talál, akkor az ellenfél veszélyessége a küzdelem további során már felével csökkent, mert a szem bedagad, ezzel az ellenfél sokat veszít biztonságából.

Nos, ámbár nagyra tartottam Falehd bikaerejét, ez az ember még sokkal erősebb volt, ami mindjárt kettős ütésem nyomán kiderült. Állütésem úgyszólván hatástalan maradt. Előreszegte fejét, mint egy faltörő kos, mintha csak egyszerűen fel akarna dönteni. Az összeütközés hallatlan erejénél fogva azonban jobb öklöm kinyílt, hüvelykujjam behatolt az óriás szemüregébé.

Az óriás egyszerre hátratántorodott és mind a két kezével szeméhez kapott. A következő másodpercben már megint régi helyemen álltam.

Aztán odafordultam a sivatag úrnőjéhez és hangosan jeleztem:

– Első számú ütés!

- A bal szem! A bal szem! ordítozták a körülállók.

Ez a kiabálás magához térítette az óriást kábulatából. Érezte a fájdalmat, melyet szemének sérülése okozott és iszonyú szitokban tört ki.

– Nagyszerű ! Nagyszerű ! Ihangzott mindenfelől. A nézőket elragadta a csodálat. A legyőzhetetlen óriás első támadását nemcsak kivédtem, hanem még súlyosan meg is sebesítettem őt.

A természet egyszerű fiai a bátorságot és ügyességet még ellenségeiknél is elismerik. Ez az általános tetszés azonban megkétszerezte az óriás dühét. El lehettem készülve a legkíméletlenebb támadásra, mert hisz mindenféle eszköz meg volt engedve.

Falehd csak négy lépésnyire volt tőlem: most felemelte mind a két öklét.

– Most a gyehennába kerülsz ! ~ bömbölte felém.

Nagyot ugrott, de nem ért el engem, mert én hirtelen felemelt jobblábammal fogadtam őt és olyat rúgtam a gyomrába, hogy felordítva, hátratántorodott. Aztán villámgyors lendület jobböklömmel és odafordultam a sivatag úrnőjéhez :

– Második számú ütés.

– A fogak! A fogak ! ordítozták a nézők, mert az óriás szájából csorogni kezdett a vér.

Ezt a védekezést persze könnyebb leírni papíron, mint amilyen nehéz az a valóságban. Nagyon

szilárdan kell állni az embernek a maga lábán és nagy gyakorlottsággal kell rendelkezni, mert különben az ilyen bikaerejű ember rohama földrerántaná az embert.

Falehd, aki hanyatt is esett, a tömeg kiabálására felugrott a földről. Arca rettenetesen el volt csúfítva. Kiköpte az állkapcsából kivert fogakat.

– A sejtánnal van szövetségben ! – ordította bugyborékoló hangon. A gonosz szellemek segítik őt ! De azért mégis a gyehennába küldöm.

Falehd most mégis meggondolta, hogy neki-rohanással, ami már kétszer nem sikerült neki, semmit sem fog elérni. Lassan jött tehát felém. Melle zihált a nagy erőlködéssel visszafojtott izgalomtól. Most felém nyújtotta két karját, hogy megragadjon. De ugyanabban a pillanatban már én kaptam el őt.

Megragadtam mind a két csuklóját és csavarszerű forgatással magamhoz rántottam őt. A kicsavarastól két karja majdnem kifordult forgójából, néhány pillanatig ernyedten lógott le. Ezt a kedvező helyzetet használtam ki; olyan ökölcsapást mértem halántékára, hogy mint egy tuskó zuhant a földre. Harmadszor is odafordultam a sivatag úrnőjéhez és jelentettem:

– Harmadik számú ütés.

Erre kitört a tombolás. A tömeg valósággal őrjöngött. Csak Falehd hívei álltak ott némán. Az általános izgalom érthető is volt. Hisz a viadal megkezdése előtt elveszett embernek hittek engem. Ekkor előlépett az öreg Ezra. Mindenki elcsendesedett.

– Te beváltottad tegnap este mondott szavaidat. Én ezt lehetetlennek tartottam. Allah az elefánt erejével áldott meg téged.

– Tévedsz ! Korántsem vagyok olyan erős, mint Falehd.

– Hogy lehet az? – kérdezte álmélkodva.

– Hisz te leterítetted őt, ő pedig még a bőrödet se karcolta meg. így hát mégis te vagy az erősebb.

– Az ilyesmi nemcsak a testi erőn múlik. Sok függ az ügyességtől is, s azonkívül vannak fogások, amelyek a gyöngét, ha ismeri azokat, megvédik a legerősebb óriással szemben is.

– Nem értem, amit mondasz, de látom az eredményt. Meghalt Falehd?

– Nem hiszem, de majd megnézem. Lehajoltam és meglapogattam a leterített óriás szívét. Dobogott még, bárha lassan és gyengén.

– Nem halt meg, csak eszméletlen.

– Öld meg ! Ott a késed az övedben, döfd a szívébe í

– Ezt nem teszem. Hisz kihirdették, hogy a le-győzöttnek szabad kegyelmet kérnie. Falehd térjen előbb magához. Addig is ártalmatlanná teszem őt.

Ezzel néhány szíjat vettem ki a zsebemből. Az öreg Ezra bámuló szemekkel meredt rám.

– Mindig magadnál hordod ezeket a szíjakat?

– Nem, csak azért hoztam el, hogy megkötözzem őt.

– Hát tudtad, hogy legyőzöd?

– Tudtam.

– Nagy ember vagy. Kötözd meg, aztán gyere velem a sivatag úrnőjéhez.

Halef, aki távolabb állt, látta, mi a szándékom. Hozzám sietett.

– Uram, te igazi behluvan hős vagy, olyan, amilyet még sosem láttam. Megvallom, reszkettem érted.

– Fölösleges volt, Halef. Ismertem ellenfelemet és, bár erősnek tartottam, nagyon erősnek, tudtam róla, hogy buta és nehézkes. Segíts nekem, kezén-lábán jól megkötözni!

Mialatt ezt a munkát közös erővel elvégeztük, Halef hol az eszméletlen óriásra, hol énrám nézett, majd mikor felálltunk térdeplő helyzetünkből, amelyben voltunk, mialatt az óriást összekötöztük, ragyogó szemmel nézett rám.

– Ilyen gazdám még sose volt. Sohase hagylak el, amíg csak szükséged lesz rám. De mondd, uram,

igazán életben hagyod ezt a gazembert?

– Semmi esetre se ölöm meg. Élete ugyan a te fogalmaid szerint az enyém, de én keresztény vagyok.

– Ha megölném, gyáva gyilkosságot követnék el, amely életem végéig terhelné lelkiismeretemet.

Gondold meg, uram, milyen veszedelmes dolog életben hagyni egy ilyen vadállatot ! Ezzel nem teszel szolgálatot embertársaidnak.

–Tudom, de lelkiismeretem szerint járok el. Nekem most a khanumhoz kell menni. Maradj itt Falehd mellett és senkit se bocsáss közelébe.

Ez a rendszabály valójában fölösleges volt; mert még eddigi híveinek se jutott eszébe, hogy

közeledjenek az óriáshoz. A beduinok felfogása szerint a földreterített ember kizárólag az én tulajdonom volt; iöbbé senkinek sem volt joga vele törődni nekem.

8. CÉLLÖVÉS

Mikor a khanumhoz léptem, kezet nyújtott

– Köszönöm neked, uram! Gonosz ellenségtől szabadítottál meg. Ezt sose felejtem el neked.

– De azért nem nézett a szemembe. Ellenségének íeterítése ellenére is remegett a szíve. Ő most a győzőé, tehát az enyém… Mi lesz ebből?

Meleg részvét fogott el Tarík és Badija iránt. Nem lesz okuk panaszra ellenem. Badija atyja, az öreg sejk, mind a két kezemet megragadta.

– Üdvözöllek, uram! Te hős vagy a hősök között és a legbátrabb a bátrak között. Lányom biztonságban lesz majd a te sátradban és te győzelemről győzelemre fogod vezetni a beni szallahokat, úgyhogy híresek lesznek Napkelettől Napnyugatig.

Ekkor előlépett a mueddin, háromszor meg-koppantottá az imadeszkát és szokott, fellengzős

ájtatosságával kezdte kihirdetni az eredményt és azt, hogy a sivatag úrnője az enyém.

Én megakasztottam szavainak áradatát és így szóltam az egybegyűltekhez :

– Hallgassatok meg, férfiak és asszonyok! Arra kérem a vének tanácsát, döntsön arról, végleg enyém-e a sivatag úrnője és a törzsfőnöki méltóság, úgyhogy senki sem tiltakozhat ellene?

A vének rögtön összeültek. Néhány perc múlva felállott Ezra, a vének véne és kihirdette az eredményt:

– Kara ben Nemszi a győztes. Övé a sivatag úrnője és ő lesz a vezetőnk, ezt senki tőle el nem

vitathatja.

– Köszönöm a beni szallahok ősz atyáinak igazmondásukat és bizalmukat. Nagy tisztesség, hogy egy ilyen híres törzs főnöke lehetek és nincs nagyobb boldogság, mint olyan feleséget kapni, mint amilyen Badija, a sivatag úrnője.

Általános ujjongás szakított félbe. Eltartott jó ideig, amíg megint szóhoz juthattam.

– Igazságosság a férfi ékessége. Nem akarok olyasmit tulajdonomba venni, amihez másoknak is joguk van. Négy férfi jelentkezett a küzdelemre. Az egyik itt fekszik leterítve, a másik egyelőre győztes. De itt áll a harmadik és a negyedik is, a villám két fia. Hát elveszítsék a jutalmat, anélkül, hogy küzdöttek volna érte? A vének tanácsa döntse el, van-e joguk kísérletet tenni, hogy a jutalmat küzdelemmel elnyerjék tőlem.

– Legyen meg az akaratod szólt Ezra. Hilal és Tarik szemei tágranyitva bámultak rám.

A vének tanácsa megint összeült s csakhamar kihirdette Ezra a döntést :

- A villám fiainak joguk van Kara ben Nem-zivel megküzdeni.

A határozatot általános tetszés fogadta. Hisz így folytatódni fog az izgalmas színjáték.

– Kiálltok velem? – fordultam a két fivérhez.

– Uram, hát öljük meg egymást? kérdezte Tarik, bár szeme ragyogott a vágytól, hogy valami merészet cselekedjék szerelmes asszonyáért.

– Nem ez a szándékom.

– Mi tudjuk, hogy te le fogsz minket győzni. Ha Falehdet leütötted, velünk még sokkal könnyebben elbánsz. Én nem féltem az életemet, de én máskép viselkedném, mint Falehd és nem hiszem, hogy sértetlenül kerülnél ki a küzdelemből. Hát én sebesítselek meg téged, aki olyan sok jót tettél velünk?

– Mást fogunk csinálni. Ezra mondja meg, én választhatom-e a fegyvereket.

–Ez a te jogod felelte az öreg.

– Akkor nem ököllel harcolunk, hanem puskával.

– Ó, Allah ! kiáltott fel Tarik akkor véged van. Gondold meg, hogy mi vagyunk a ťvillám fiaiŤ.

– Sebaj ! – mosolyogtam én. Mert én a ťvíllám atyjaŤ vagyok. Ezt a nevet ti adtátok nekem. Puskával mérkőzzünk.

– Hát jó ! Te így akarod és én nem hátrálhatok meg. De légy meggyőződve, hogy nem foglak megölni.

– Igyekezni fogok, hogy csak kicsi, veszélytelen sebet ejtsek rajtad.

– Nagyon hálás vagyok neked! mosolyogtam újra. De még meg sem mondtam, mire fogunk lőni.

– Hát nem egymásra? kérdezte Tarik álmélkodva.

– Nem bizony, más célpontot választunk.

– Nem fognak minket gyáváknak tartani?

– Nem hiszem. Téged a villám fiának neveznek. Tudják, hogy biztos lövő vagy. Én pedig legyőztem az óriást. Ki mondaná azt, hogy gyáva vagyok? … De különben is mi szükség arra, hogy mindenáron meghaljon valaki. A törzsnek sejkre van szüksége, aki bátor és tud bánni a fegyverekkel. Ezt az ügyességet be lehet bizonyítani anélkül, hogy valakit megöljünk.

– Igazad van. Milyen célpontra fogunk lőni? Tarik hangján megérzett az ujjongás, amelyet az új remény keltett benne.

– Fenn a rom sarkán egy rudat tűzünk ki, annak tetejére egy követ helyezünk. Mindegyikünknek öt lövést szabad leadni. Amelyikünknek a legtöbb találata van, vagyis legtöbbször lelövi a követ, az a győztes. Jó lesz így?

– Ó, nagyon ! felelte Tarik. Nagy kő esett le szívéről. Most már meg volt győződve, hogy ő lesz a győztes, mert a céllövésben Hilalon kívül senki sem mérkőzhetett vele. Amellett nem is kellett ellenfelét megsebesíteni vagy megölni.

A közelben állók is örömmel fogadták az ötletet, csak az öreg sejk volt elégedetlen.

– Hát leányom nem éri meg, hogy komoly harcot vívjatok érte?

– Megéri; ezt be is bizonyítottam azzal, hogy Falehddal megküzdöttem. Ámde Allahnak nem lehet

kedvére, hogy jóbarátok agyonlőjjék egymást, holott kímélhetik egymás életét, hogy közösen harcolhassanak az ellenség ellen.

– A vének tanácsa döntse el, nem gyávaság-e kitérni az élet-halál harc elől.

Újra összeültek a vének és kedvezően döntöttek indítványomról. Mikor ezt kihirdették, általános izgalom lett úrrá a tömegen. Hogyne! Hisz tudták, hogy Tarik nagyszerű lövő, viszont a történtek után rólam is feltételezték, hogy valószínűen a puskával is meglepően bánok. Tarik eltávozott, hogy elhozza fegyverét. Én odaléptem Halefhez, aki az eszméletlen Fa-lehd mellett a földön ült.

– Én a fegyveremért megyek. Maradj itt Fa-lehd mellett és akadályozd meg, hogy barátaival

érintkezhessen.

– Valami gazságtól félsz?

– Nem bízom se benne, se a híveiben. Bizonyosan bosszúra gondolnak.

– Csak nem veszi magára a gyalázatot, hogy kegyelmet kér!

– Feltételezem róla, hogy igen. De ismétlem, nem fogom őt megölni…

– Akkor, ha bátor ember, magát kell megölnie. Ezt követeli a beduinok ősi szokása.

– Akkor előbb velem végezne, természetesen orvul. Tehát őrizd őt, hogy senki se beszélhessen vele.

– De hisz még eszméletlen.

– Azt hiszed? Én láttam, hogy megrezzent a szemhéja és azt gondolom, hogy csak tetieii magát. Már magánál van, de nem nyitja ki a szemét.

Aztán elmentem, hogy elhozzam fegyveremet. Nemsokára visszatértem a Vadnyugaton oly híressé vált fegyveremmel, a medveölövel. A célpont már el volt készítve, a rúd csúcsára ökölnagyságú követ helyeztek.

Mindenki ott volt már: a sivatag úrnőjének arcán nagy aggodalmat vettem észre. Legjobb szerettem volna odamenni és megmondani neki, hogy ne féljen, mindenesetre Tarik fog győzni. De ezt nem tehettem meg ; meg kellett óvni a komoly mérkőzés látszatát.

– Ki lő először? kérdezte Tarik.

– Kara ben Nemszi felelte az öreg Ezra. Hisz eddig ő a győztes.

– Átengedem az elsőséget Tariknak – feleltem én.

Rövid vitatkozás után végül is elfogadták ajánlatomat. Tarik kiállott, felemelte puskáját és nagyon gondosan, igen hosszan célzott, olyan hosszan, hogy a nézők sorából már türelmetlen felkiáltások hangzottak el.

Ekkor Hilal, aki mellette állt, odasúgta neki:

– Csak nyugodtan. Ne törődj senkivel és semmivel ! Tudod, hogy minden kockán forog.

Tarik úgy állt ott, mint egy ércszobor. Igazán pompás, daliás ifjú volt. Végre eldördült a lövés.

Egy pillanatig feszült csend, aztán kitört az ujjongás, mely lövésről lövésre fokozódott. Tariknak minden golyója célba talált, csak az ötödik horzsolta a követ, de nem dobta le. Aminek az volt az oka, hogy Tarik az utolsó lövésnél már kissé könnyebben vette a dolgot.

Most aztán megindult a vita, hogy az utolsó lövés találat-e, vagy célt tévesztette. A vének tanácsa úgy döntött, hogy a golyó nem tévesztett célt, mert érintette a követ; de a feltételek szerint a követ le kellett lőni a rúdról, ennélfogva az utolsó lövés nem számít találatnak.

Tariknak tehát négy pontja volt. Most rám került a sor. Se szó, se beszéd, felkaptam fegyveremet és már dördült is a lövés: a kő leröpült. Alig tett fel a rúd mellett álló ember egy másik követ, már le is repült és mindjárt utána a harmadik is.

– Allah il Allah ! – kiáltott fel Tarik, akinek aggodalmában verejték ütött ki a homlokán.

– Ó, Kadisa, minden igazhívők anyja! – nyögte a sivatag úrnője. És izgalmában olyan erővel fogta meg Hiluja kezét, hogy ez fájdalmában feljajdult.

– Az effendi sokkal jobban lő, mint mi! – ismerte be Hilal őszintén.

Űgy-e? – nevettem én jókedvűen. De hogy igazában hogyan lövök, azt még nem is latiad. Most majd megmutatom. Látod ott künn azt a nagy, barna tevét, amelynek egy aszfur ül a púpján.

– Van egy madárfaj, amely szeret a tevék közelében tartózkodni, mert ott bő táplálékot talál, még pedig azáltal, hogy kiszedi a tetveket a teve szőréből. A tevék tudják ezt és mozdulatlanul állnak, ha egy ilyen aszfur a hátukra ül.

– Jobbra tőle egy másik teve áll folytattam én. Hát annak mi van a hátán?

– Ugyancsak egy aszfur.

– No, figyeljetek, mi történik ezzel a két kicsi madárral!

Felkaptam a puskámat. Két gyors lövés és a körülállók csodálkozva néztek rám, nem értették

viselkedésemet. Első három lövésem után minden oldalról élénk tetszés hangzott fel, most azonban általános csend. Nem tudták mire vélni eljárásomat

– Nos, szóltam én hol van a két aszfur?

– Elrepült – felelte Hilal.

– Nem.

– Láttad őket repülni?

– Eredj oda és keresd meg a két kis madarat !

– Azt hiszed, hogy eltaláltad? Egy aszfurt ilyen távolságból? Ez lehetetlen !

– Eredj csak oda; ott találod mind a kettőt. Erre már nemcsak Hilal, hanem sokan a nézők közül is odaszaladtak a tevékhez. Mikor odaértek, hangos ujjongásba törtek ki és futva jöttek vissza.

– Hozták a két kis lelőtt madarat.

Lehetetlen leírni a lelkesedést, az álmélkodást, mely a nézőket elfogta. Csak hosszabb idő után állt helyre a nyugalom. És csak ekkor jutott eszébe néhány tekintélyes Öregnek, hogy itt valami nincs rendben.

– Hogy is áll a dolog ezzel a két utolsó lövéssel? kérdezte az öreg Ezra.

– Allah ! szóltam, ijedtséget színlelve. Nincs több golyóm. Csak Öt lövés volt kikötve, így hát én csak öt töltényt hoztam magammal. Lőhetek tovább?

– Hát persze… Azazhogy … ez szokatlan eset !… Te kilőtted a megengedett öt lövést, de csak hármat a célra … Masallah ! Ilyen eset még nem fordult elő.

Az öreg Ezra zavartan simogatta szakállát.

– Azt hiszed, elvesztettem a mérkőzést, mert csak háromszor találtam a célt?

– Valóban úgy látszik … hm. Csak nem mondasz le a jutalomról?

– Nem, nem mondok le, eszembe sincs, de magad mondod, hogy már kilőttem a megengedett öt golyót.

Ötből Tarik négyszer találta el a követ, én csak háromszor.

– Akkor Tarik a győztes?

– Igen. Ő a győztes.

– Effendi, ezt szándékosan csináltad így.

– Nem én, a madarak tévesztettek meg. Meg akartam nektek mutatni, hogy olyan fegyverrel, mint az enyém, még nehezebb célpontot is el lehet találni. S a két aszfur kedvéért most alulmaradtam a mérkőzésben.

– Ejnye ! Igazán sajnállak.

– Nyugodj meg ! – mosolyogtam. Nekem nem is olyan fontos, hogy elnyerjem a sivatag úrnőjét és

sejkje legyek a törzsnek.

– Hát akkor minek jelentkeztél a viadalra?

– Mert megkedveltelek benneteket és meg akartalak titeket szabadítani Falehdtől, a szörnyetegtől.

– Mondd, van kifogásod az ellen, hogy Tarik, a villám fia legyen a sejk?

– Dehogy van.

– Nos, akkor örüljetek a mérkőzés eredményének !

Megfordultam és el akartam menni, de Tarik megfogta a karomat. Könnyes szemmel nézett rám s így szólt:

– Te szándékkal csináltad ezt, uram ! Ne szólj, tudom, hogy te sokkal biztosabban lőssz, mint akár én, akár Hilal.

– Hagyd el, Tarik. Nem az a fontos, hogy most tied Badija és te leszel a sejk?

Megszorítottam a kezét és otthagytam őt, szívében örök hálával a jótettért, amit vele cselekedtem.

9. KITASZÍTVA

A mueddin általános ujjongás közepette hirdette ki a mérkőzés eredményét. Ezalatt én visszatértem oda, ahol Halef a legyőzött Falehdet őrizte. Hilal, aki most már visszalépett volt minden mérkőzéstől, hisz nem akart bátyja ellen küzdeni valamint az öreg sejk, csatlakozott hozzám.

Halef jelentette, hogy senki emberfia nem próbált közeledni. A fogoly pedig meg se moccant.

– Felébredt? kérdeztem én.

– Nem.

– Ezen nagyon csodálkozom.

A földön egy szál száraz sivatagi fű feküdt. Felvettem és bedugtam Falehd fülébe. Az óriás rögtön kinyitotta sértetlen jobbszemét és felemelte fejét. Csakugyan, csak színlelte az eszmélet lenséget.

– Élsz még? kérdeztem tettetett csodálkozással. Halottnak hittelek. No, akkor most meg kell halnod.

Kihúztam késemet és szúrásra készen tartottam. Az óriás egyetlen szeme felvillant.

– Meg vagyok kötözve ! dörmögte.

– Az neked mindegy lehet. Csináld meg végakaratodat.

– Meg akarsz ölni? – vicsorogta.

– Ölésről szó sincs ! Ilyet ne mondj ! Törvényeitek szerint életeddel én rendelkezem. Csak ha

kegyelmet kérsz, akkor vagyok köteles életedet meghagyni.

– Már hogy én kérjek kegyelmet? Tőled? Soha!

– Ezt vártam tőled. Jöjjön hát a mueddin, mondja el fölötted a halotti imát.

– Ördög vigye a mueddint, nyöszörgésével együtt! Nem akarom látni!

– Akkor ima nélkül halsz meg. Allah könyörüljön meg lelkeden !

És szúrásra emeltem a kést.

De még ha valóban akartam volna is szúrni, nem került volna rá a sor. Falehd, aki eddig olyan nagy legény volt, azt hitte, hogy komolyra fordult a dolog. Ijedten kapta el felsőtestét s ezt kiáltotta:

– Megállj ! Ne tedd !

– Mit akarsz még? Mondd, gyorsan.

A fogoly körülnézett. Talán azt hitte, hogy hívei segítségére fognak jönni. De senki sem mozdult.

– No, gyerünk ! Mit akarsz? Kegyelmet kérni?

– Igen - nyögte ki az óriás.

– Hát tedd meg! Mondd ki a szót, különben nem érvényes.

– Amahn, amahn kegyelem, kegyelem!

– Jó ! Meghagyom életedet ! Fel is oldozlak. Már le is hajoltam, hogy feloldjam kötelékeit, mikor egyszerre hangos kiáltást hallottam.

– Megállj ! Még ne! Ilyen gyorsan nem szabadulhat ! Főként ez nem!

Ezra, a vének véne volt az, aki tiltakozott.

– De hisz kegyelmet kért.

– Ez igaz, de kérdés, vállalja-e a következményeit. Beszélnem kell vele, mielőtt te visszaadod neki az életet.

Az óriás napbarnított arca fakó lett. Falehd tudta, miről van szó s hogy nem számíthat kíméletre. A törzs vénei meghallották ezt a vitát és odaléptek. Arcuk nagyon komoly volt. Először történt meg, hogy a törzs egy tagja kegyelmet kért. És éppen az, akit a legvitézebbnek tartottak.

– Tudod, mit teszel? kérdezte Ezra komoran.

– Tudom – hangzott fel az óriás halk válasza.

– Aki kegyelmet kér, megtarthatja életét, de a vagyonát nem.

– Faljátok be tevéimet és fulladjatok meg a nagy falattól!

– Aki kegyelmet kér, az örökre becstelen, azt kitaszítjuk a törzsből.

– Elmegyek magamtól.

– És ha valaha visszatér a törzshöz, vagy mutatkozik annak területén, bárki megölheti és nem kell vérbosszútól tartania.

– Öljön meg, akinek mersze van hozzá.

– Tehát elfogadod a kegyelmet ezekkel a feltételekkel?

Falehd hallgatott. Nehéz volt neki felelni erre a kérdésre.

– Utoljára kérdezlek. Ha nem felelsz, akkor többé nem kérhetsz kegyelmet. Kegyelmet akarsz?

– Igen.

– Akkor én magam, a vének véne, oldom fel kötelékeidet.

Ezra kicsomózta a szíjakat. Az óriás felugrott, kinyújtotta karjait és megrázta magát, mint egy vadállat, amely meg volt láncolva.

– Szabad vagyok ! Szabad ! Most majd megtudjátok, ki vagyok!

– Úgyis tudjuk felelte rá az érdemes öreg Ezra utálattal. Becstelen vagy örök időkre és aki nevedet említi, ki fog utánad köpni. Légy feledve, magad és származásod is! Igazhívők, kiáltsátok velem együtt : Ó, szégyen, ó, gyalázat !

Falehd némán állt ott. Egészséges szemét is lehunyta. De mikor újra kinyitotta, az az egy szem

villámokat lövelt.

– Készen vagytok? kérdezte csúfondárosan.

– Most eredj sátradba és várd meg, mit határoz rólad a vének tanácsa mondotta Ezra.

– Határozzatok, amit akartok! Egyet nem kerültök el: az én bosszúmat!

– Az óriás hátat fordított nekünk és bement sátrába.

– Nem kellett sokáig várnunk.

– Ezra és a vének hamar készen voltak és odaléptek Falehd sátra elé. Hívásukra kijött az óriás.

– Lépjetek be ! szólt gúnyos vigyorgással.

– Becstelennek sátrába becsületes arab nem lép be. Kihirdetjük a vének határozatát.

– Persze, csöpögni fog a bölcseségtől, mint a teve szája, mikor pocsolyából ivott.

– Gúnyolsz minket, akik jót akartunk neked. Sebaj ! Allah majd utolér téged. Napnyugta előtt egy órával elhagyod a tábort.

– Szívesen megyek előbb is.

Tulajdonképp úgy kellene elmenned, ahogy itt állsz, mert a kitaszított ember mindene a rokonokra száll.

– Kik azok a rokonok?

– Egyetlenegy. A sivatag úrnője. A sógornőd volt.

– Tehát Tarik élvezi majd vagyonomat?

– Ő az elhunyt sejk utóda.

– Zabálja magát tele nyájaimmal, amíg fel nem pukkad.

– A vének tanácsa megengedi neked, hogy legjobb tevédet magaddal vihesd folytatta Ezra. Kapsz két teherhordó állatot is víztömlőkkel; sebesült vagy, s a sivatagban sok vízre lesz szükséged, hogy lehüthesd szemedet.

– Ó, még mást is le kell hűtenem, nemcsak a szememet, és ahhoz más kell, mint víz.

– Kapsz még két tevét, hogy lisztet, sót, datolyát és egy sátrat vihess magaddal, hogy ne éhezzél és hajlékod legyen a sivatagban. Mindezt ajándékba adjuk neked.

– No köszönöm I Nagyon bőkezűek vagytok. Nekem adjátok egyetlenegy datolya magvát, de

magatoknak tartjátok az egész gyümölcstermő pálmát. Vigyen el benneteket az ördög !

– Most tudod akaratunkat. Ha a határidő lejárt és még itt leszel a táborban, akkor kiutasítunk úgy, hogy semmit se vihetsz magaddal. Ügy vezessen téged Allah, hogy ne kerülj össze törzsünk egy tagjával!

– Rögtön megölném.

– Fegyvereket nem vihetsz magaddal, csak egy kést. Kígyónak, ha életben hagyják, kiveszik a

méregfogát.

– Egyedül kell mennem?

– Kérdezd meg, akar-e valaki elkísérni!

– Legjobb tevémen fogok ülni és négy teherhordó teve lesz velem. Egyetlen ember hogy kezeljen öt állatot?

– Te becstelen vagy. Aki veled megy, az is magára veszi a becstelenséget. Senki sem fog elkísérni.

– Rabszolgám, Maruf, velem fog jönni.

– Már nem parancsolhatsz neki, többé nem a rabszolgád. De ha követni akar, önként, akkor mehet.

– Most hát készen vagyok veletek. Csak akkor láttok majd újra, ha eljövök, hogy megbüntesselek

benneteket.

– Fenyegetéseden nevetünk. Se nem használhatsz, se nem árthatsz !

Az öreg Ezra és a vének erre faképnél hagyták a kitaszítottat, mert fontos feladat előtt állottak: meg kellett választani az új sejket. Mi is eltávoztunk, visszatértünk a romba. Én félrehúzódtam, hogy végiggondoljam a napot. De nem lehetett nyugtom. Hilal keresett fel és hosszadalmas kerülgetés után végre kibökte, szeretné, ha Hiluja és az ő érdekében is tennék valamit. Hisz Tarikot és Badiját az én jóságom hozta össze.

Megvallom neked, hogy már szóltam érdekedben az öreg sejknek. Eredménytelenül. De azóta más lett a helyzet. Most már nem vagy szegény, közönséges beduin, hanem egy gazdag sejk öccse.

– Tehát van reményem? Megkapom Hiluját atyjától?

– Azt hiszem, igen. De neked is küzdened kell majd érte. Persze nem párviadalban. Ügy sejtem, hogy népedre még nehéz napok várnak. Ott helyt kell állnod, neked is, Tariknak is.

– Már kezdődik is a nehéz feladat felelte Hilal. Ma este kell a vének tanácsának eldönteni, hogy törzsünk s vele együtt a sivatag többi törzse barátja maradjon-e az egyiptomi alkirálynak, vagy pedig forduljon ellene. Már tegnap kellett volna dönteni, de a sivatag úrnőjének sikerült a döntést elodázni.

– Ezt okosan tette, mert tegnap rosszul állt az ügy. A vének tanácsa talán ellenünk döntött volna.

– Igazad van. Ma sokkal jobbak a kilátások. Ma már nem kell tartanunk Falehd befolyásától.

– Arra legyen gondod, hogy a ti szavatok legyen a döntő. Most ez a fontos. A másik ügy, a te ügyed nem sürgős. Azt hiszem, sikerül majd az öreg sejket a te javadra hangolni.

E pillanatban Tarik toppant elém.

– Uram, látogatók jöttek hozzád. A két idegen követ akar veled beszélni.

– Velem? Mi dolgom velük?

– Nem tudom. A szobádba vezettem őket. Ez igazán furcsa ! Mit akarhat tőlem az orosz meg a török?

Még sose beszéltem velük, s csak egyszer láttam őket a viadal alkalmával. Nem értettem a dolgot.

Mikor szobámba léptem, két látogatóm felemelkedett a szőnyegről, amelyen keleti módra ült. Jól

megnéztem őket. A török olyan volt, mint népének legtöbb képviselője. Az orosz ellenben egészen különös benyomást tett rám. Élesmetszésű, sovány arcából átható, okos szemek szegeződtek rám. Rögtön éreztem: ez az ember tudja, mit akar.

Valóban az ezután következő egész beszélgetésben az orosz vitte a szót. A török csak itt-ott vetett közbe egy-egy megjegyzést.

– Szallam alejkum! – köszöntött engem mind a kettő.

– Szallam! – feleltem kurtán. – Minek köszönhetem a szerencsét?

– Engedd meg, hogy bemutatkozzunk! Ez a barátom itt Szadik effendi, az én nevem Akszakov.

– Kara ben Nemszi vagyok. mutatkoztam be én is.

Az orosz kutatóan nézett rám.

– Hallottuk, hogy német vagy. Megtudhatjuk igazi nevedet?

– Igazi nevem nem tartozik a dologra, amely miatt ide jöttetek ! Ś– szóltam elutasítóan. Vagy talán csak azért jöttetek, hogy nevemet kérdezzétek?

Az orosz nem hagyta magát megzavarni kemény hangomtól.

– Ahogy akarod. Azt hittük, megtudhatjuk nevedet, mivelhogy mi is megmondtuk a magunkét.

– Én is megmondtam; azt a nevet, amelyet itt viselek. Más nevem itt nincs. De térjünk a tárgyra, amiért idejöttetek. Nem ülnétek le?

Helyet foglaltunk a szőnyegen. Az orosz rögtön belekezdett:

– Mi nem kérni jöttünk hozzád, hanem követelni. Igaz, Szadik effendi?

– Úgy van.

Elképedve néztem rájuk.

– Követelni? Tőlem? Mit?

– Mondd, beszélsz franciául? Kérdésemre kérdéssel felelt.

– Igen, miért?

– Az orosz diadalmas pillantást vetett a törökre, mintha csak azt mondta volna : nem megmondtam?

– Aztán így felelt:

– Én nem jól beszélek arabul. A német nyelvet se igen tudom. így hát udvariasság lenne részedről, ha franciául beszélnél. Török barátom is érti ezt a nyelvet.

– Ezt a szívességet megtehetem mondtam most már franciául. De mondják meg végre, hogy jutottak arra az érthetetlen gondolatra, hogy parancsot intéznek hozzám?

Eddig arabul beszéltünk és arab szokás szerint tegeztük egymást. Mihelyt áttértünk a franciára, ez a bizalmas megszólítás megszűnt.

– Uram, milyen jogon avatkozik ön olyan dolgokba, amihez semmi köze?

– Milyen dolgokról beszél? – kérdeztem én és nagyon kíváncsi voltam arra a vallatásra, amelynek szemlátomást alá akartak vetni.

– Ön beleavatkozik a beni szallah törzs belső ügyeibe.

– Honnan veszi ezt?