Tizenötödik fejezet
VIRRASZTÁS

Eltelt még egy óra az éjszakából, s a Kobold még mindig elszántan bukdácsolt a sötét tengeren át. A fedélzetet már nem ostromolták bősz hullámok. Végleg elállt az eső. A szél még tombolt ugyan, de nem annyira, hogy a kormányzást komolyan megnehezítette volna. Mind több és több csillag szikrázott föl a szertefoszló felhők mögött. Ám Titty nem figyelte őket.

– Titty! – szólalt meg Susan.

– Titty! – dünnyögött Roger.

Tittyt, mint Rogert röviddel azelőtt, elnyomta az álom a kormányállásban. Épp arra riadt föl, amikor Susan mondta Johnnak, hogy ezeknek már jobb lenne az ágyban.

– De nem hagyhatunk ki egyet sem – motyogta Titty kicsit borzongva.

– Máris elszalasztottál néhányat – legyintett Susan. – Most is durmoltál… És jéghideg a kezed. Nem mulasztasz akkor se többet, ha a meleg kajütben szunyókálsz, nem pedig a fedélzeten. Eredj csak le!

– Te is, Roger! – rendelkezett John. – Egy tengerésznek nem szégyen pihenő őrségen lennie. Leléphetsz. Később szükség lesz rád, de ha nem alszod ki magad, olyan leszel, mint egy kifacsart citrom!

Szívesen fönn maradtak volna egész éjszaka, de a parancs az parancs, és különben is, majd leragadt a szemük. Susan leballagott velük a kivilágított kabinba, és ahogy csak tudta, begyömöszölte őket az ágyukba, Rogert például egy hosszú kötéllel erősítette oda. Azzal az érzéssel jött fel a fedélzetre, hogy néhány gonddal kevesebbet kell cipelnie. Nem számít, hol bolyongnak vagy mi vár rájuk, de azok ketten legalább részesülnek némi éjszakai nyugalomban.

– Elrendezted őket? – kérdezte John, amikor Susan visszamászott hozzá a cockpitba.

– Már húzzák a lóbőrt – mondta Susan egy elnyomott ásítással, aztán befészkelte magát a kormányállás jobb oldali sarkába, Johnnal szemben, és nekikészülődött a gondos őrködésnek.

– Hajtsd be az ajtószárnyakat – szólalt meg John. – Többet látunk, ha nem szűrődik ki fény a kajütből. A csapóajtót nyitva hagyhatod.

– Lemenjek eloltani a lámpát?

– Inkább ne! – tiltakozott John. – Látszik a fény a kajütablakokon át, a semminél ez is jobb, ha gőzhajóval találkozunk.

– Az a legutóbbi nem vette észre – jegyezte meg Susan.

– Egy másik lehet, hogy igen – felelte John.

Vagy tíz perc múlva John megint megszólalt:

– Susan! Jól vagy?

De az őrszem nem válaszolt.

Halványan látszott a sötétben, hogy merre van, egy még sötétebb kupac a sarokban. De – hacsak álmában nem – őrködni nem őrködött. Susan az aggódástól, tengeribetegségtől és a megrázkódtatástól, amikor azt hitte, hogy John kiesett a fedélzetről, kimerülten álomba zuhant. Semmi értelme nem lett volna felébreszteni, hogy menjen le a többiek után. Úgysem lenne hajlandó. Szegény Susan. Jobb, ha békén hagyja. Figyelmét John újra a kormányzásra fordította, és őrködött is mellette.

A becsukott kajütajtók mögül semmi világosság nem jutott a kormányállásba, csak egy kis halvány gyertyafény pislákolt rejtetten, az ablakon belül, a tájoló előtti lámpásban. A sápadtan fénylő liliomtű egy percet sem pihent. Délkelet-kelet… Dél kelet… Délkelet-dél… Dél-délkelet… Hogy is tudott volna, amikor a Kobold egyre csak himbálódzott, John pedig meg-megengedte a hajót, mint hajdan a kis Fecskével tette, rásegítve néha a kormánnyal, amikor át akart fordulni, visszafogva, amikor megpróbált kitörni, s eközben szünet nélkül markolta a kormányrudat, aszerint fordítva, ahogy a szél meg a tájoló sugallta. Ami tőle telt, megtette. Az irány nagyjából délkelet, gondolta. Egészen nem lehetett biztos benne.

Nem is volt olyan nehéz egyenesben tartani a Koboldot, már mennyire egyenesnek lehet nevezni azt az állandó hánykolódást, amivel előbbre jutott, ahogy az egymás után előgördülő hullámok nekirontottak az oldalának, megemelték a hajót, odébbsodorták, majd kiszaladtak alóla, be a sötét éjszakába. Mint amikor az ütemet tartja az ember egy dallammal: nekidől a kormányrúdnak, visszaengedi, megint nekidől, és így tovább, előre-hátra… előre-hátra…

A szél ereje megfogyatkozott. Ebben John biztos volt. Na persze, ha megint szembefordulnának vele, és összeakaszkodnának! Az áldóját! Cudar egy jelenet volt az a néhány perc. Szegény Susan! Aztán az a kurtítás!… Nagy szerencse, hogy magára csomózta a biztosítókötelet, amikor előrekúszott. Eddig csoda jól ment minden. A Kobold még mindig a hullámokon táncolt. Nem eresztett sehol. Semmi nem sodródott még el, pedig könnyen megeshetett volna. Nem is akart foglalkozni a holnappal. Pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy épen és sértetlenül viszi előre a vitorlást alvó legénységével a fedélzetén.

Az alvó legénység… Egyetlen másodpercre John elengedte a kormányrudat, és bekandikált a behajtott ajtószárnyak fölött a világított kabinba. Csak Roger pokrócba bugyolált lábát látta, meg egy darabot abból a rőtvörös vitorlából, amivel Susan kötötte, hogy ki ne csússzon az ágyból. Titty a kajüt elejében volt, ő nem látszott. Mind a hárman mélyen aludtak. John visszaugrott a kormányrúdhoz, és megint ráhajolt. Ismét rápillantott a tájolóra a pislákoló gyertya tövében, aztán nekidőlt a párkánynak, egyik lábát nekitámasztotta a szemközti ülésnek, fejét a lassan kibontakozó csillagos égbolt felé fordította, s kissé szégyenkezve vallotta meg magának, hogy boldog.

Persze nem volt joga hozzá. Eszébe jutott, hogy Jim Brading legjobb horgonya meg az összes lánca a harwichi kikötő mélyén fekszik. Eszébe jutott édesanyja Pin Millben meg Jim Brading Felixstowe-ban, akiknek fogalmuk sincs, mi lett velük. Ám ha tudnák, Jim Brading biztosan örülne, ha a horgonynak meg a láncnak talán nem is. A Kobold kitűnő állapotban volt, nem tört darabokra egy zátonyon, pedig könnyen úgy is történhetett volna. Sem parti uzsorások, sem kalózok nem kaptak alkalmat, hogy mentési jutalmat követeljenek, ami Bradingnek a hajójába is kerülhetett volna. Anya pedig örülni fog, ha mindent elmesélnek, hogy nem fordultak rosszabbra a dolgok. Ő igazán mindent elkövetett. Ugyan mi mást tehetett volna itt, éjszaka, az Északi-tengeren? Ha most látta volna valaki az arcát a tájolóablak felől kiszűrődő sápadt fényben, mosolyt vehetett volna észre rajta. John egyedül volt a hajójával a sötétben, a többiek mind aludtak. Ezen az éjszakán ő volt a Kobold kapitánya, s a feketeségen át nyargaló Kobold kormányállásának még a dülöngélésétől is valami mélységes, nagy-nagy öröm járta át. Ő és a Kobold egyek voltak. Csak előre, tovább, vég nélkül, örökre. Sok-sok évvel később, majd ha felnőtt lesz, a saját hajójával vitorlázik majd ennél sokkal nagyobb tengereken. De soha, soha nem felejti el ezt az éjszakát, amikor legeslegelőször volt felelős, egyes-egyedül egy hajóért és a legénységéért.

Előre-hátra… Előre-hátra… Lenyomni, fordítani, ezzel a győztes mozdulattal. Remek kis hajó! Okos kis hajó! Egyik karját a párkányon pihentetve finoman dobolni kezdett tenyerével a nyirkos burkolaton.

Ez mi volt?

Két villanás elöl a sötétben. Csak akkor látszott, amikor egy-egy hullám a hátára vette a Koboldot. Ott, megint! Egy villanás, majd egy pillanat múlva még egy. Aztán jó néhány másodpercig semmi, majd megint az a két éles fény, egymás után.

Biztosan világítóhajó. Az irány majdnem megfelelő. Ha tovább is így halad, egy hajszálnyira fut el mellette. Találgatta, milyen messze lehet. Még jó hasznát is veheti. Talán ott lesz a neve az oldalán, bár térkép nélkül azzal nem sokra megy. Feltéve, hogy virradatra a közelébe érnek, oda is kiálthatnának, abból még bajuk nem származna, s a hajószemélyzet megmutathatná neki, melyik irányban juthatnak vissza Harwichba. Sokat segítene. A tengerjárás meg az ide-oda lavírozás miatt John tudta, hogy a Kobold útvonala Harwichtól inkább egy tekergőző kígyónyomra emlékeztetett, mint egyenes vonalra, ha térképen követte volna. Az áldóját! A világítóhajó őreitől kérhetne is egy térképet kölcsön, ha eléggé meg tudná közelíteni őket. Úgysem tudnák a Koboldra mint kimentett holmira rátenni a kezüket, hiszen a hajójuk horgonyon áll, rögzítve a tenger közepén. Nappali világosságnál nem veszélyes a közelükbe menni. Biztosan jeleznének, ha veszélyes irányba sodródna. Emlékezett a „Veszélyes irányba hajózik!” jelzésre: két rövid, egy hosszú. És akkor eszébe jutott a tavaly téli szünidő, meg a jeladások Nancy meg Peggy Blackett-tel, meg az expedíció az Északi-sarkra, és felkacagott, ott az előre-hátra billegő kockpitban, kint az Északi-tengeren, az éjszaka kellős közepén, amikor eszébe ötlött a mumpszos, dinnyeképű Nancy Blackett, ahogy nagy komolyan jelzéseket ad le betegszobája ablakából.

John ismét a tájolóra pislogott, miközben a Kobold egyenesen a fényvillanások felé tartott. Kissé kelet-délkelet. Így elég közel kerül. Egyelőre tájoló nélkül is tudott a távoli villogó fények felé kormányozni. Sokkal könnyebb, ha nem kell egyszerre a tompán fénylő liliomtűre is merednie, meg gondosan őrködnie is, ahogy az egy buzgó kormányostól méltán elvárható.

Előre-hátra… Előre-hátra… John ide-oda billegett a kormánydal. Hullámok csapódtak egymás után a Kobold farának, szörcsögve, tajtékot vetve megemelték, majd leejtették, s gördültek tova. Hébe-hóba egy hullámtaréj úgy bukkant elő a sötétből, mint valami tovasuhanó szürke kísértet. John párszor felkattintotta a nagy elemlámpát, s kivilágított vele a hajó oldala mellé, hogy legalább fogalma legyen róla, milyen gyorsan szeli a hullákat a kis Kobold. De többnyire megelégedett azzal, hogy folytatta ezt a könnyed, ütemes kormányrúd-húzogatást, hogy érezte a szél irányáról, nem fenyeget vitorlaátvágódás, s hogy figyelte a messzeségben felcsillanó két fénypontot, mely mint két kacsintás tűnt fel a víz fölött, hogy néhány másodperces szünet után hirtelen ismét belehasítson az éjszaka sötétjébe.

Azon töprengett, milyen lehet a világítóhajó, emlékezetébe idézve a harwichi meg a falmouthi kikötőkben látott nagy vörös monstrumokat, közepükön vaskos árboccal, azokon óriási kasoknak tűnő lámpásokkal, némelyiknek az árboccsúcsán ballonokkal, miegymással. Eszébe jutottak a hajó őrei. Természetesen nem láthatták a feléjük igyekvő Koboldot. Némelyikük biztosan őrködik, de a többség alszik a helyén, mint Titty meg Roger a Kobold kajütjében… Alszik… John egyszer csak érezte, hogy lecsukódik a szeme. Gyorsan kinyitotta, akkorára, mint egy csészealj, és a sötétben a kormányállás túlsó felére meresztette, ahol – bár látni ugyan nem látott mást, mint egy kissé sötétebb kupacot – tudta, hogy Susan másodtiszt gunnyaszt viharkabátjába burkolózva, és alszik, akár a legénység többi tagja.

Csak ment, ment a hajó. Egy villanás volt vagy kettő? Úgy látszik, egy pillanatra hunyt egyet, és nem is tudott róla. Ez nem lesz így jó. Kihúzta magát. Az ujjaival kipeckelte a szemeit, amekkorára csak bírta, hátha úgy maradnak. De megint csak pislogni kezdett. Erre belefúrta a szemét a sötétbe, és számolni próbálta a másodperceket két-két villanás között. Először hetet számlált. A következő alkalommal ötöt, utána meg hatot. Majd megint hetet. Aztán nyolcat. Majd meg ismét hatot. Egészen megerőltető egyforma gyorsan számolni. Kiváló módszer az ébren maradáshoz. Sokáig számolt, mindig újra kezdve, amint felbukkant a két fénypont. Aztán egyszer csak rádöbbent, tizenkettőt számolt.

Két felvillanást teljesen kihagyott.

Keményen megdörgölte a szemét, hunyorgott, rápillantott a tájolóra, aztán előremeredt az éjszakába. Most már akkor is látott valami tompa pislákolást a hajó lámpásából, amikor nem röppent ki éles fénycsóva belőle. A pislákolástól kissé balra tartotta a Kobold orrát. Nem tanácsos túl közel elhúzni mellette, ha még sötét lesz, mire elérik a jelzőhajót. Történjék bármi, neki tilos elaludnia. Ha legalább énekelhetne, könnyebben fent bírna maradni. De Susan miatt nem kornyikálhatott.

Egyszer csak felriadt. Az egyik vitorla mint a mennydörgés, csattogott. A szél szemből vágott az arcába. A kormányrúd ide-oda csapdosott, a Kobold tébolyultan hányta-vetette magát. A két éles csóva nem jobbról, hanem valahonnan bal felől villant föl.

– John! John! Mi történt?

Susan rémülten ébredt föl.

– Elaludtam! – kiáltotta John a szélbe. – Semmi vész! Mindjárt visszafordítom!

Kínkeservesen visszairányította a Koboldot a helyes útvonalra, hogy a világítóhajó megint jobb oldalra kerüljön. A szél csillapodott, ahogy megint hátulról fújt. John ránézett a tájolóra. Nem is rossz, majdnem délkelet.

Akkor nincs gond.

– Borzasztóan sajnálom, Susan, hallod? Halálosan álmos vagyok.

– Mi az a villogás? – kérdezte Susan.

– Világítóhajó – felelte John. – Arrafelé kormányozok, és ha világosodik, megkérdezzük tőlük, mit tegyünk.

– Mennyit aludtam? – kérdezte Susan.

– Elég sokat – válaszolt John. – Jobban vagy már?

– Sokkal-sokkal jobban – mondta Susan félig ásítva, aztán bekandikált a csapóajtón át a kajütben szunyókáló Roger lábára.

– Nem keltek még föl, ugye?

– Nem.

Susan résnyire kinyitotta az ajtót, hogy megnézze a nagy órát.

– Az áldóját! Elmúlt kettő! Rettentően fáradt lehetsz.

– Csak álmos – szabadkozott John. – Leragad a szemem. Ide figyelj, nem bánnám, ha beszélnél hozzám.

Susan csacsogni kezdett.

– Szerinted mit mondanak majd az ürgék a világítóhajón?

– Gőzöm sincs… Talán adnak egy térképet kölcsön… Legalább elmondják, merre induljunk Harwichba… Kóvályogtunk már eleget…

Ásított, hogy majd kiugrott az állkapcsa.

Susan folytatta:

– Nem is háborog már annyira a tenger. Talán össze tudok ütni nekik valami meleget reggelire. Farkaséhesek lesznek, ha kibújnak az ágyból…

– Rogernak örökké az…

– Hé, John, tudod-e, hogy ma kellene visszaérnünk Pin Millbe? Teaidőre. Az valami szörnyű lesz, ha apa megjön, és anya semmit sem tud rólunk… John! John!!!

John felrettent. A világítóhajó fényei már bal felé táncoltak.

– Bocs’.

Ismét egyenesbe hozta a Koboldot.

– Évekbe telik, mire visszajutunk – mondta Susan. – Nagyon messzire szakadhattunk.

– Sebes kis hajó ez – csitította John. – Pompásan lehet kormányozni. Lesz majd nekem is ilyenem valamikor. Majdnem olyan könnyű irányítani, mint az öreg Fecskét. Emlékszel, hogy lestük egymás nyomdokvonalában a kacskaringókat, amikor… amikor tanultunk… tanu… Aú-ú-ú!

John éles fájdalmat érzett a térde fölött. Susan hatalmasat csípett rajta.

– Ez az! – helyeselt John, amikor megtudta, mi történt. Csak így tovább! Pár percenként megismételheted. Hol is tartottam?

– Sehol sem tartottál – legyintett Susan. – Elszunyókáltál.

– Na jó, folytasd a csipkedést – felelte John. – Aú-ú! Ne ilyen erősen, amíg ébren vagyok!

– Azt hiszed, látom a sötétben, hogy ébren vagy-e vagy nem?

– Akkor csípj, amikor a villanások az orrsudár másik oldaláról jönnek. Jobbról kell nekik.

– Megint egy gőzös! – kiáltotta Susan.

Messze délen megpillantottak két árboccsúcsfényt. Egy időre John éber maradt, izgatottan leste, feltűnnek-e a gőzhajó piros és zöld irányfényei. De túl messze volt még, egyelőre a csúcsfények sem látszottak.

John érezte, hogy Susan megrántja a karját.

– Ide figyelj, John! Nem lesz ez így jó. Engedd, hogy én kormányozzak egy kicsit! Örökké nem bírod úgysem.

John tétovázott.

– Lássuk, hogy megy – mondta végül, és odébb húzódott a kormányosülésen. Olyan merev volt, hogy mozogni is alig bírt. – Jól van. Itt a kormánykötél. Sokat segít, amikor húz, mint egy eszelős. Ne akard nagyon erősen tartani! Fogd így, ahogy most. Látod a tájolót? Nagyjából délkeletnek tartsd… Ez az!… Délkelet, egy picit kelet… A világítóhajó az orrsudártól jobbra essen… Nemsokára ott vagyunk.

– Pompásan elboldogulok vele – bizonygatta Susan egy perc múlva. – Eredj, aludj egy kicsit.

– Nem – felelte John. – Még nem akarok… Őrködöm…

– Amikor a világítóhajóhoz érünk, mit teszünk?

– Addig egyenesen haladunk, amíg meg nem virrad. Még akkor is látótávolságon belül leszünk, és vissza tudunk jönni mellé annyira, hogy odakiálthassunk… Sötétben semmi pénzért nem megyek a közelébe…

– Most aztán pucolás aludni! – dorgálta meg Susan. – Ha segítség kell, nyomban fölkeltelek.

– Nem, nem – rázta a fejét John. Nagyot nyújtózkodott. Csuda finom, hogy néhány percig nem kell kormányoznia. Susan egészen ügyes. Bekukkantott a tájolóra, aztán letelepedett Susan előbbi vackába, a sarokba, és szemét a villogó jelzőfények felé fordította. Csak néhány percig… nem kell kormányoznia… Majd aztán visszaveszi… Feje nekibillent a kabin hideg, nyirkos falának. Hagyta. Csak egyetlen percig. Az sem baj, ha behunyja a szemét…

Tizenhatodik fejezet
HAJNAL A TENGEREN

Valami kemény nyomta a homlokát. Valaki beszélt… az ő nevét mondta. John hirtelen felrezzent.

– John! John!

Susan szólt.

John felült, és körülhordozta a tekintetét.

– Az ördögbe! – fakadt ki. – Elaludtam!

– Nagyjából délkeletnek, picit keletnek vittem a Koboldot, de már rég elhagytuk a világítóhajót – sorolta Susan. – Úgy vittem, ahogy mondtad. Még mindig sötét van, de most látszik megint valami hunyorgásféle jobbra elöl. Amott meg… délnyugatnak… fénykévék az ég alján… Amíg lehetett, nem háborgattalak.

John érezte a büszkeséget a hangjában. Minden megváltozott azóta, hogy néhány percre átengedte Susannak a kormányt. Néhány percre? Tán a fél éjszaka is eltelt. Amikor helyet cseréltek, úgy kellett tapogatózniuk a kormányállásban. Neki kellett rátennie Susan kezét a kormányrúdra… Húga csak sötét árnyéknak látszott a homályban. Most pedig, noha éjszaka volt még, pontosan ki tudta venni, hol van. Szemével a világítóhajó fényeit kutatta. Eltűntek. Előttük azonban, épp amerre az orrsudár mutatott, halvány derengés tűnt föl az égbolton, noha maga a fénysugár rejtve maradt. A horizont alatt lehet még. John elnézett délnyugatra, a jobb oldali fedélzet fölött. Két egymást követő fénycsóva söpört át az égen, mint egymást hajkurászó óramutatók.

John figyelte őket, aztán ismét a halványan derengő villódzás felé fordult, mely jobbra előre lüktetett.

– A teremtésit! – képedt el John. – Azok az irányfények már a szárazföldön lehetnek! Esküdni mernék, hogy az egy világítótorony!

Nem lenne jobb azonnal visszafordulnunk? – kérdezte Susan. – Mire visszaérnénk a jelzőhajóhoz, világos nappal lenne.

John szembefordult a széllel, majd benézett a tájolóra. Délkelet-keleti irányba tartottak. A mostani szélben soha az életben nem jutnának vissza északnyugat-nyugatnak tartva ugyanezen útvonalon.

– Amíg meg nem virrad, megyünk tovább – jelentette ki John. – Csak bajt hoznánk megint magunkra, ha hátszélből át akarnánk fordulni, amíg az orrunkig se látunk. Tudod mit, visszaveszem a kormányt. Hogy viselkedik a gyomrod?

– Prímán – felelte Susan. – Csak fázom picit. Hát te?

– Én is eléggé.

– Megpróbálok teát főzni – vetette föl Susan.

– Nem lehetne kakaót? – kérte John.

– Jól van. Csak le ne csússzon a kanna.

– Figyelj csak! – kiáltott John. – Mindjárt vége az éjszakának. Hamarosan itt a nappal.

– Tudom.

Susan kitárta a feljáróba nyíló ajtószárnyakat, és erősen kapaszkodva, háttal leereszkedett a meleg fényű kabinba. John az ég alján messze pislogó fényt vette célba. Délkelet-kelet… Délkelet… Délkelet-kelet… Kelet-délkelet… Igazán átszelték volna keresztben a tengert? Hol lehetnek azok az irányfények, Franciaországban? Belgiumban? Hollandiában? Bár fel tudta volna idézni, hogy nézett ki a térkép! Kutya hideg volt, de mit számít! Közelgett a hajnal. Susan megint jól érezte magát. A szél elcsendesedett. A tenger félannyira sem háborgott már. A Kobold most is futott, kellemesen himbálózva, mintha észre sem vette volna, hogy nem Jim Brading áll a kormánynál. Lehet, hogy John keze kissé hideg volt, de bensőjét jóleső meleg járta át a gondolatra, hogy a dolgok sokkal rosszabbra is fordulhattak volna. Mennyire más volt most minden, mint azokban a szörnyű percekben, amikor majdnem civakodtak Susannal, mert amit ő akart, arról John tudta, hogy az ellenkezője a helyes, és Susan zokogott, Tittyt fejfájás gyötörte, Roger közel állt ahhoz, hogy begyulladjon, Susan pedig rettenetesen rosszul volt. John előrehajolva benézett a kajütbe. Susan megszabadult a viharkabátjától, és a lépcső aljában a spirituszkannával foglalatoskodott, hogy meggyújthassa a tüzet. Szeszt lottyintott az égőfej alatti kis tányérkába, aztán a kannát belerakta a mosogatóba. Utána gyufát gyújtott. Behajtotta az egyik ajtószárnyat is, hogy védje a kék lángot a huzattól. Majd a lépcső aljában görnyedezve ivóvizet engedett a csapból a kannába. A derék Susan.

A főző lángja harsogni kezdett. Susan óvatosan feltette rá a kannát.

Lentről mocorgás hallatszott.

– Au… Au… Aú-ah!

Roger egyik legszebb és legharsányabb reggeli ásítási produkciójával rukkolt elő.

– Aludj még! – szólt rá Susan.

– Már reggel van? – hallatszott Titty csipogása. – Nem is zötykölődünk már annyira. Kikötőbe értünk?

– Nem.

– Fölkeljek?

– Ne! Feküdj szépen a jó melegben. Hogy van a buksid?

– Föl akar kelni.

– De hogy van?

– Nem fáj.

– Kint még sötét van – állapította meg Roger.

– Tessék lefeküdni! Semmi szükség rá, hogy kimásszatok az ágyból.

– Mit csinálsz?

– Vizet tettem föl.

– Reggelinek?

– Kakaónak.

– Helyes.

– Semmit sem kaptok, ha nem bírtok nyugton maradni, amíg elkészül.

A kinti sötétségben hallgatózó John elmosolyodott. Ez már igazán a régi Susan. Ha megint másodtiszthez méltóan a legénységet fegyelmezi, az azt jelenti, hogy nem komédiázott, amikor azt állította, hogy már nincs rosszul.

Mosolygott a sötétben és a sötétségre, mely gyorsan világosodott. Ugyanakkor cefet hideg volt. Megpróbált állva kormányozni úgy, hogy a rudat a könyökhajlatába vette, s a kezét a zsebébe dugta, hogy melegben legyen, a másik kezével pedig a párkányba fogódzkodott.

Pár perc múlva a kormány túloldalára állt, hogy a másik kezének se legyen rosszabb.

Az a derengés az égen, amiről biztosra vette, hogy egy parti világítótoronytól származik, másodpercről másodpercre közeledett, de egyre halványabb is lett. Tán csak nem hajó az a világítótorony, ami mozog? Nem. Hát persze, azért halványodott, mert arról keletről már a hajnal lopakodott elő. Ki se tudta már venni a délnyugati égbolton azokat a forgó fénycsóvákat. Az áldóját! Ha megvirrad, lehet, hogy megpillantják a földet! De milyen földet? Amit azelőtt sose láttak. Körbe-körbe tekintgetett, hátha kiderül, mi van ott, ahol az ég meg a tenger egymásba fut.

Susan négy piros műanyag bögrét állított sorba az egyik lépcsőfokon. John megint elvigyorodott, amikor eszébe jutott az az – hál’ istennek elmúlt – iszonyatos pillanat, amikor a gőzhajó vágtatott feléjük az éjszakában, és ők az elemlámpával átvilágítottak a piros műanyag tányéron.

A kannából gőz csapott ki. Helyes kis felhőcskéket eregetett, tanúsítva, hogy az alatta sziszegő láng kitett magáért. Susan a jobb felőli ágyon ült, a lépcső tövében, s egyik lábát a szemközti fekhelyhez nyomva támasztotta ki magát. Már elővette a kenyeresdobozt, s előbb megvajazta, aztán levágta a vaskos szeleteket; John rájött hirtelen, hogy éhes, mint a farkas. Hahó, Susan fölfelé lépked, hogy beszéljen vele.

– John, szedd elő a sonkát!… Papírba van csomagolva, ott mögötted, a nyitott tárolóban.

John keresni kezdte, de nem találta. Meglátott valami fakó dolgot a padlón. Lehajolt, és fölemelt egy löttyedt csutakot.

– Hát, ez jó régen kieshetett. Rá is tapostam. Éreztem valami puhát. Pocsékul elázott.

Hallgattak. Susan visszabújt a kabinba, hogy benézzen a jobboldali fekhely mögé, a tárolószekrénybe. Majd visszajött.

– John!

– Tessék.

– Nem tanácsos odaadni nekik, ha teljesen szétázott. Mit gondolsz, illendő felbontani Jim Brading egyik nyelvkonzervjét?

– Miért ne?

– Gondolod, hogy megengedné?

– Remek ötlet! – szólalt meg mögöttük Roger.

Percről percre világosabb lett. Az orrsudár alatti gyér fényfolt majdnem egészen eltűnt, ahogy hajnalodott. Márpedig napvilágnál a hajót át kell fordítaniuk, s megkísérelni a visszatérést. Bár megpróbált nem gondolni rá, John egész idő alatt attól a pillanattól rettegett, amikor meg kell találnia a hazavezető utat. Nagyon nehéznek ígérkezett. Nincs valami jobb lehetőség? S akkor új, világraszóló ötlet kezdett a fejében megfoganni. De mit szól hozzá Susan? Hátratekintett a sötétségbe, majd megint előre a felé a gyér, reményekkel kecsegtető fényfolt felé.

Erős gőzsugár áradt kifelé a feljárón át a tűzhelyen álló kanna csőréből. A kajütbe lepillantó John meglátta a kenyeresdoboz padlón heverő fedelét, s rajta négy vastag karéj vajas kenyeret meg négy jókora szelet konzervnyelvet. Susan a feljáróba lépve érvelte a kannát a tűzről, és tölteni kezdte a zubogó vizet a felső lépcsőn sorakozó bögrékbe.

– Ne öntsd túl tele őket! – figyelmeztette John.

– Dehogy! Bár nem is fickándozik már úgy a hajó!

Utána egy bádogdobozból egy-egy púpozott kanál tejporos kakaót lapátolt a bögrékbe. Megkavarta mindegyiket, aztán még egy kis forró vizet öntött hozzá.

– Fölkelhetünk már? – türelmetlenkedett Roger.

– Jól van. Gyere, Titty. Mindkettőtöknek Roger ágyán kell ülnie. Tessék, John.

John lenyúlt a bögréjéért, óvatosan az ülésre tette, közel az oldalfalhoz, hogy le ne csússzon. Jólesett fogni a meleg bögrét dermedt ujjaival. Susan feladta neki a nyelves-vajas kenyerét is. A hajnal feltartóztathatatlanul közeledett. Tompán ki tudta már venni a szelet vajas kenyerét, ahogy letette a bögre mellé.

A kivilágított kajütben John rálátott Tittyre és Rogerra, akik a bal oldali ágyon ücsörögtek egymás mellett, gőzölgő kakaóval teli bögréjük a lábuk között hűlt a padlón. Susan, bögréjével a kezében, a legalsó lépcsőfokon üldögélt. A Kobold finoman himbálózott, de Susan úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy az asztalra tálaljon. John megint elmosolyodott, s száját megégette az első korty kakaóval, amit egy harapás nyelves-vajas kenyérrel hűtött le, aztán ismét a kormányzásnak szentelte a figyelmét. Délkelet-kelet… Az ég egyre halványult előttük a tenger peremén, s lehetetlen volt kivenni a világítótorony irányfényét. Ki bánja! Délkelet-kelet. Csak haladnia kell, így tovább, s előbb vagy utóbb biztosan megpillantja magát a világítótornyot is.

A tenger színe elváltozott. Eddig éjfekete volt, annyira, hogy elnyelte még a fehér taréjokat is. Később azonban szürke kísértetekként gördültek tova, tajtékot vetve a Kobold oldalánál. Mögöttük még sötét volt, de előttük sápadtzöldes lett az ég a horizonton. A Koboldot egész éjjel körülvevő szűk kis világ egyre tágult. Látszottak a mellettük futó hullámok, tíz méterről, húsz méterről is. Ezen túl is sejlett már a kísértetük. A hullámok színe a Holly Howe-i kandalló párkányán álló cinkupáéra emlékeztetett. John mind messzebb és messzebb látott, körös-körül hullámokat, de valahogy szelídebb hullámokat. A fehér tarajok nem buktak már át haragosan egymáson. Sima hátú, ártalmatlan hullámok gördültek tova. Még a fehér tarajok is aprók, rövidek voltak, kis csöppekké porló pezsgő habok egy hullám csücskén, leperegve annak gerince mögé. Hiszen ugyanilyen hullámokon vitorláztak egészen kisfiú korában apával is Falmouthnál, és apa nem is törődött velük.

Hol lehet most apa? Talán vonaton zötykölődik, csattogó, zakatoló vonaton, és percről percre közelebb kerül Angliához. És ha nem? Apánál sose lehet tudni. Mi van, ha gyorsabban keresztülszelte Ázsiát és Európát, mint várta? Mi van, ha Rogernak mégis igaza volt, és apa épp azon a gőzösön aludt a kabinjában, amely majdnem belerohant az éjjel a Koboldba? Lehet, hogy már Harwichban van, ahová úgy volt, hogy elébe mennek, a Kobold pedig percről percre távolodik. Johnnak égnek állt a haja erre a gondolatra. Mennyi időbe telik a visszaút? Csak már ott tartanának… Egyre inkább meg volt győződve róla, hogy az elgondolása helyes. De mit fog szólni Susan? John rettentően igyekezett még távolabbra ellátni a cinszürke tenger felett.

– Kértek még kakaót?

Susan hangja derűsnek, békésnek tűnt most, hogy visszazökkent a háztartásba, a legénység kosztoltatásába. Mi lesz, ha elmondja neki, amin morfondírozott?

John lenyújtotta a bögréjét.

– Hahó! Hahó! – kurjantott Titty és Roger a kabinból, mindjárt virgoncabban, hogy forró kakaó lötykölődött a gyomrukban, és mind befalták a nyelves-vajas kenyeret is.

– Hahó! – intett vissza John.

– A második bögre után jelentkezünk a fedélzeten! – ficánkolt Roger.

– Fejezzétek be előbb a reggelit! – szólt rájuk Susan.

Tíz perccel később a másodtiszt és a matrózok felmasíroztak a lépcsőfeljárón a kormányállásba. A jó meleg kajüt után borzongató volt a reggeli szél, ezért viharkabátjuk gallérját felhajtva pislogtak körül. Hosszú, keskeny felhősáv húzódott a horizont felett. Északkeleten az ég mind világosabb lett fölötte. Megfogyatkoztak a csillagok is. Egymás után tünedeztek el, kihunyva szemük láttára.

– Merre van a föld? – kérdezte Susan.

John egyenesen előremutatott.

– Kinek a földje? – érdeklődött Titty.

– A franciáké – szólt közbe Roger. – Nem emlékszel? „Mentül messzebb Angliától, antul közelebb Franciaországhoz.”

– Lehet, hogy egyáltalán nem is Franciaország – csóválta a fejét Titty. – Akárhol lehet. Sőt, lakatlan is lehet. Sose tudni. Mindenfelé vannak lakatlan pontok, még Angliában is.

– Nem lakatlan – vágta el a vitát John. – Van világítótornya. Nem látszik még, de homályosan fénylett az ég alján, míg sötét volt. Susan is látta.

A világosság mind feljebb kúszott az égen. A sötétséget a hátuk mögé tolva egyre lejjebb szorította a hullámokba. A zöldes fénybe halvány rózsaszín ragyogás vegyült. A felhő csücskei előttük a horizonton mintha tüzet fogtak volna. Ide-oda tekintgettek a fakószürke, végtelenbe nyúló tenger fölött. A köd, a felhőszakadás meg az éjszaka bezárta őket a hajójukba. Most először kezdték érzékelni, milyen óriás a tenger, s benne milyen aprócska a Kobold.

– Más csónak nincs a láthatáron? – tudakolta Titty.

– Egy szem se – dörmögte Roger.

– Nincs már elég világos, hogy megforduljunk? – rukkolt elő Susan a kérdéssel. – Azt mondtad, amint megvirrad, megyünk vissza tárgyalni a világítóhajó őreivel.

– Miféle világítóhajó? – firtatta Roger.

– Ami mellett az éjjel elhaladtunk – felelte Susan. – Forduljunk hát meg! Nyugalom, ezúttal nem fogok émelyegni. Nem háborog már a tenger.

Eljött a pillanat.

John Susanra sandított.

– Nem hiszem, hogy vissza kéne fordulnunk – kezdte. – Rengeteget jöttünk idáig. Várj egy csöppet, Susan! Ne gőzölj be! Ha akarod, visszafordulok, de ezzel a széllel képtelenség pontosan visszajutni a világítóhajóhoz, könnyen el is hibázhatjuk. Ha most továbbmegyünk, annál a világítótoronynál kötünk ki. Nem lehet már messze a föld. Azt hiszem, megpillantjuk, mire felkel a nap.

– Mindenáron vissza kell mennünk!

Roger és Titty Johnra meredtek. Egyikük sem szólt egy kukkot sem.

– Gondolkoztam – erősködött John. – Mint a szélvész, jöttünk egész éjszaka, hosszasan tegnap is. Ha egyenes vonalban tudnánk vitorlázni, akkor is ugyanannyi időbe telne visszajutni. És ha sötétben érkezünk Harwichba, az legalább olyan pocsék lenne, mint a köd. Ne, várj egy pillanatot, Susan! Az most a legfontosabb, hogy tudassuk velük, hol vagyunk. Ha megtudják, hogy a Koboldnak semmi baja, valamit javul a helyzet. Ma van a napja, hogy vissza kéne érnünk, de ha a fejünk tetejére állunk, akkor se megy. Anya őrülten izgulni fog. Meg Jim is. Az is lehet, hogy apa is ott van már. Ha továbbmegyünk, valahol csak kikötünk, és legalább táviratozhatunk.

– A világítóhajóról is lehet rádiótáviratot küldeni! – érvelt Susan.

– És ha eltévesztjük? – ellenkezett John. – Sokkal biztonságosabb haladni tovább.

– Ha tudomást szereznek róla, hogy kutya bajunk, akkor nem bánom – ingott meg Susan. – De biztos vagy benne, hogy földközelben vagyunk?

– Százszázalékig! – bólogatott John. – Magad is láttad a fényt. Csak ezt az irányt kell tartanunk. Az idő tökéletesen tiszta. Köd sehol a láthatáron. Majd befutunk egy kikötőbe, és azonnal feladunk egy táviratot.

– Akkor Jim Brading el tud jönni értünk, hogy hazavigyen…

Susan hangjából megkönnyebbülés csendült ki, s John tudta, hogy bele fog egyezni.

– Kérdés, hogy lesz-e pénze útiköltségre ide… a manó tudja, hová.

– Nekem van két font tizenhét shillingem a takarékban – mondta Titty.

– Menjünk inkább tovább – sóhajtott Susan.

A kérdés tehát eldőlt. Ettől a pillanattól kezdve egyikük sem pillantott hátra, még Susan sem. Föld, föld, minél előbb! Mindenek ellenére valami újfajta izgalom kerítette hatalmába a Kobold legénységét. Semelyikük sem önszántából került ki a tengerre, de most ismeretlen föld terült el előttük.

– Igazán, John! – kurjantott Titty. – Felszögezhetnél egy aranyat az árbocra, mint Kolumbusz, és az kapja, aki először látja meg a földet.

– Nekem olyan nincs – felelte John.

– Őrködünk mi anélkül is – bizonygatta Roger.

– Azt meghiszem, pupákok!

Messze a horizonton a hosszú felhő parázsló szegélye aranyba fordult. A fény mintha mögüle, egyetlen pontból áradt volna ott északkeleten. A felhő alatt vakító tűzfolt merült fel, s úgy tűnt, hosszú, szemkápráztató lángnyelvet lövell ki feléjük a hullámok felett.

A tűzfolt nőtt, növekedett, aztán egy időre elrejtőzött a felhő mögött. A kápráztató fény elhomályosodott a víz fölött. Aztán a felhő mögül kibukkant vörösen és gömbölyűen a nap. Fényözönt sugárzott szerte a világba. Az árboc végében az addig fekete csúcslobogó rikító kék-piros-fehérben tündöklött. A piros vitorlák melengetőn izzottak. A tenger sem volt már szürke, hanem zöldeskék. Reggeli napsugár fürösztötte sóvár ábrázatukat, ahogy a négy hajós keletre és délre kémlelve a földet kereste. De földnek vagy hajónak se híre, se hamva. Az új nap felvirradt, s a Kobold mérhetetlenül egyedül volt.

Susan, Titty és Roger John felé fordult. Mégis tévedett volna?

– Semmi vész – szólalt meg végre John. – Nem is várhatjuk, hogy már most megpillantjuk. Még a látóhatár mögött van. De azt tudjuk, hogy hol. Ide figyelj, Susan! Vedd át a kormányt egy kicsit. Figyeld a tájolót. Délkelet-keletnek tartsd. A szél már sokkal gyengébb. Ki akarom engedni a reffeket megint. Aztán felhúzom a tarcsvitorlát is. Most már könnyedén meglesz a hajó teljes vitorlázatta) is. Minél gyorsabban odaérünk, annál jobb.

– Mi az ott a vízen? – szólalt meg Roger hirtelen.

– Hol?

– Baloldalt a hajóorr fölött… vagyis jobboldalt… Bocs! Tudod mit, ide a gukkert!

– Uszadékfa – vélte John. – Az áldóját! Örülök, hogy nem akadtunk bele ilyenbe az éjszaka.

– Még egy!

– Meg ott is a másik oldalon!

John a derekára kötötte a biztosítókötelet. Nem akarta Susant megint rémületbe kergetni, miközben kiereszti a reffeket. Egy pillanatra megállt, hogy megnézzen egy a Kobold mellett elhaladó uszadékfát. Egy ilyen farönknek nekimenni legalább olyan szörnyű, mint egy bójának. Megborzongott a gondolatra, hogy vajon hány ilyen rönk mellett húztak el az éjszaka folyamán.

– Figyeljétek nagyon őket! – kiáltotta John.

– Igenis, uram! – felelte Roger, aki a kajüttetőre könyökölve a távcsővel a tengert fürkészte.

Tizenhetedik fejezet
HAJÓTÖRÖTT TENGERÉSZ

– Honnan kerültek ezek ide? – méltatlankodott Titty, mikor még egy hosszú fadarab billegett el mellettünk. Egy nedvességtől narancssárga színű gerenda bukkant ki a vízből és csobbant vissza egy sima hátú hullámba.

– Faanyagszállító teherhajó fedélzeti rakományából való – vélekedett John. – Talán egy norvégról, amilyet a kikötőben láttunk. Jim mesélte, hogy ezek veszettül tudnak hánykolódni, és az éjjel szörnyen háborgott a tenger.

– Idedől, odadől – billegette a fejét Titty –, aztán egy hullám végigsöpör a fedélzeten, és egy rakás rönk máris ott úszik a tengerben.

Susan kormányozott. John csathurokkal a derekára erősítette a kötelet, majd kotorászni kezdett a ládában a kis rézkurbli után.

– Egy egész rakás már megint! – jelezte Titty.

– Az a valami ott nem is rönk! – kurjantott Roger. – Egy doboz. Az ördögbe! Csak maradna egy pillanatig nyugton!

A Kobold bukdácsolása miatt Roger keserves igyekezettel próbálta nem szem elől téveszteni azt az akármit, ami előttük hányódott hullámhegyre föl, hullámvölgybe le.

– Nem is doboz! – bökte ki végre. – Valami ketrec.

Egyre közelebb értek hozzá, úgy intézve, hogy húsz-harminc méterre húzzanak el tőle jobbra.

– Ne menj túl közel! – vezényelt John. Nem akarta, hogy a Kobold akár egy süteményes doboznak is nekimenjen, ha nem muszáj, hát még olyasminek, ami egy süteményes doboznál sokszorta nagyobb volt.

– Egy tyúkketrec! – rikkantott Titty. – Még ilyet! Nem emlékeztek arra a versre, amiben a kalózok elsüllyesztik a hajót?… Aztán hallják, hogy a fuldoklók az elveszett tyúkketrec miatt siránkoznak? Lehet, hogy ez az a tyúkketrec.

Aztán valami komorabb jutott az eszébe.

– Mi lett a tyúkokkal? Megették őket vagy megfulladtak? Kíváncsi vagyok, melyiktől tartottak jobban.

– Így is, úgy is megették őket – szögezte le Roger. – Egy cápa vagy valami más jószág örömest felfalta őket vízbe fúltan is.

– Akkor legalább megúszták a kopasztást – mondta Titty.

– Hijnye! – sipított Roger a távcsővel az orrán egyensúlyozva. – Valami van rajta! Valami… Menj közelebb egy kicsit! Ó, nahát! Egy halott kiscica!

– Ó!

– Megfulladt…

Akkor már mind a négyen megpillantották a macskát a hullámok közt föl-le liftező tyúkketrec tetején. Mintha rá lett volna tapasztva a lécekre a keskeny, ázott szőrcsíkocska. Alig tíz méterre tőlük libegtette az ár. Látták a fejét, a szőre teljesen a koponyájára volt lapulva, ázott, keszeg kis testét, szinte csonttalanul kinyúló hátsó lábait meg vizes madzagnak tűnő farkincáját. Megpróbálták elfordítani róla a tekintetüket, de akaratlanul is újra odanéztek. Még John is, aki miután megtalálta a kurblit, s előreigyekezett vitorlát kurtítani, megtorpant, hogy megszemlélje.

– Rettenetes! – sopánkodott Titty.

– Azokkal a rönkökkel együtt sodródhatott le – találgatta John. – Tán ugyanaz a hatalmas hullám.

– Aludt – jegyezte meg Titty –, aztán egyszer csak vízbe pottyant, s kapaszkodott, míg meg nem fulladt.

John és Susan jól tudták, hogy hajszál híján maguk is a hullámokkal viaskodhattak volna az éjszaka.

A tyúkketrec az ázott szőrcsutakkal már mögéjük került, amikor Roger hirtelen felordított:

– Él!

– Nem lehet!

– Láttam a rózsaszín száját!

És ahogy a tyúkketrec tovabillegett, mind a négyen észrevették, hogy az a rózsaszín száj egy picurkát megint kinyílik, mintha a macska – ahhoz gyenge lévén, hogy kiáltson – segítségért suttogott volna.

– Ki kell mentenünk! – jajveszékelt Titty.

John már vonta is be a fővitorlát.

Ha valaki a tengerbe esik, mindenkor vesd át a vitorlát. Látta maga előtt a mondatot, amit a vitorlázásról szóló könyvben olvasott. Az áldóját, jó, hogy a vitorla be volt még reffelve, s könnyű volt kezelni, meg a szél is csak fújdogált.

– Na most, Susan, fordítsd át! Ne! Ne!… Balra! Gyerünk! Fordítsd már! Majd én figyelem a tatvitorlát. Szem elől ne veszítsd, Roger! Vigyázzatok, jön a vitorlarúd!… Jön!… Most!

A vitorlarúd átcsapott, ahogy a Kobold sarkon fordult és szorosan szélbe állt. John, mint a villám, lekötötte a tatvitorlát, kiengedte az egyik orrvitorla-felhúzókötelet, majd a cockpiton átlendülve rögzítette a másikat.

– Most hol van? Ugye nem vesztettétek el?

– Amott… Messze már… Ott… Ott…

– Lavíroznunk kell.

– Sikerülni fog? – kérdezte Susan.

– Nem engedhetjük megfulladni! – jajongott Titty.

– Nem is fogjuk – csitította John.

Nem éppen egyszerű apró tárgyakat felszedni a tengeren, hacsak gyakorlata nincs az embernek. Johnnak nem volt. Susan átadta neki a kormányrudat, s John összeszorította a fogát, úgy figyelte az ugrándozó tyúkketrecet meg az árboc végében a zászlót. Nem, ennél jobbat nem tehetnek, míg ezen a csapáson mennek.

– Még messzebb megy! – sivított Roger.

– Sokkal messzebb! – kesergett Titty. – Jaj, John!

– Vigyázz! Most! – kiáltotta John, s az orrvitorla csapkodott, a vitorlarúd átcsapott, Titty meg Susan pedig rávetették magukat a kivonókötelekre. A Kobold megint nekilendült, s mind közelebb jutott a kismacskához és a tutajához.

– Hogyan kapjuk el? – jutott eszébe Susannak.

– Csáklyával? – kérdezte Roger.

– Állj készenlétben! – mondta John. – De ne! Majd mellésiklok.

– Elé kellene menned – mondta Titty.

– Dehogyis! – torkolta le John.

– Tarts ki, cicus! – kiabált Titty majd a kajüttetőre mászva.

– Ha nekimegyünk a ketrecnek, letaszítjuk róla – izgult Susan.

– Tudom – felelte John. – Gyere, hadd fogódzkodjak a válladba.

Fél lábbal felállt a dülöngélő kockpit ülésére, s Susannak támaszkodott, aki kiabálva figyelmeztette, hogy ki ne essen. John egyenesen szélbe állította a Koboldot, célba véve a tyúkketrecet, mintha csak Jim Brading kormányozna a horgonybójához. Föl kellett állnia az ülésen, hogy lássa a most már orruk előtt lévő ketrecet.

– Ott van!… Most! Most! – lihegte Titty.

A tyúkketrec nekikoccant a Kobold oldalának, s valamelyikük rémülten felhördült. De épp hogy csak érintette. A következő pillanatban a ketrec a kajüt oldalánál lebegett. John eleresztette a kormányt.

– Kapjátok el a lábamat! – rikkantotta. Még egy másodperc, s késő. Félig kihajolt a kormányállásból, és átnyúlt a mellvéden. A tyúkketrec feléje emelkedett. John elmarta a kis ázott szőrcsomót. A macska utolsó erejével belecsimpaszkodott a lécekbe. Egy kézzel nem bírta John. Elengedte a hajót, hogy a másikkal is lenyúljon. Ebben a pillanatban a tyúkketrec lassan odébblendült, lesüllyedt, s John ott lógott deréktól fölfelé kint a víz fölött, kezében a csöpögő kismacskával.

Titty és Susan belekapaszkodtak John lábába, és húzni kezdték. Roger nekifeküdt a kötélnek, ami a derekán volt. John görcsösen ficánkolt, míg végre centiről centire vissza nem rángatták a kormányállásba.

Akkor odanyújtotta a macskát Susannak, és jócskán kifulladva visszaállt a kormányhoz, felnézett a lobogóra, majd körbepillantott, vajon nem futnak-e rá egy rönkre, aztán szemével a tájolóra tapadt.

Susan lekucorodott, s ölébe vette, kezével betakarta a kis ázott szőrcsimbókot.

– Tisztára meggémberedett – szörnyülködött.

A kiscica teljesen mozdulatlanul feküdt, a gyengeségtől mozdulni sem bírt.

– Nem sok vizet nyelhetett – mondta Titty a padlón térdelve. – Semmi pocakja sincs.

– Tán ki van éhezve – kotyogott közbe Roger.

– Mit adnak egy majdnem vízbe fúlt embernek? – tudakolta Titty.

– Száraz ruhát és brandyt – felelte Susan. – Nekünk nincs brandynk.

– A szőrét meg tudjuk szárítani – bólintott Titty. – Hát Jim Brading nénikéjének a rumja? Ez aztán tényleg gyógyászati cél!

– Levisszük a kajütbe, és bebugyoláljuk – közölte Susan. – Eredj előbb te, Titty, én meg leadom neked.

– Én meg előszedem a rumot – szólt Roger, és egy pillanat alatt már a lépcső közepénél tartott.

Titty követte, és odalent állt, míg Susan óvatosan lenyújtotta a hajótörött cicát. Maga is megindult lefelé, de John visszatartotta.

– Láthatod, hogy nem érdemes megfordulni. Addig nem, amíg a szélirány nem változik. Ha szélnek próbálom szorítani a hajót, legkevesebb délnyugatnak fordul. A másik csapáson meg túl északnak menne, nekünk pedig körülbelül északnyugat-nyugatnak kellene. Nem érdemes egyenesen nekivágni felfelé az Északi-tengernek. Sokkal jobb, ha haladunk, ahogy eddig, és majd csak kilyukadunk valahol.

– Rendben – hagyta rá Susan. – Mit szólsz hozzá, adjunk egy kis rumot a cicának?

– Próbáld meg, hogy lenyal-e egy csöppet az ujjadról – javasolta John. – És kínáld meg sűrített tejjel. De Susan, figyelj csak, segíts nekem visszaállni az útvonalunkra. Ha tartod a kormányt, a többit én elintézem… És muszáj kiengedni már azokat a reffeket is. Egy percet sem késlekedhetünk. Épp annak akartam nekifogni, amikor észrevettük a macskát. Ha fogod a kormányt, amíg végzek, akkor utána egyedül is elboldogulok. Elég könnyű kicselezni azokat a rönköket…

Susan lekiáltott Tittynek a feljáróba:

– Csavard be egy törülközőbe, aztán még egy másikba, hogy felitasd a vizet a szőréből. Egy perc és lent vagyok…

A kajütben Titty a szélvédett oldali ágyon ült, s finoman szárogatta a macskát egy törülközővel az ölében. Kezét üres kis pocakjára tette, úgy melengette. Roger a tárolószekrény előtt ácsorgott, és a kis lapos üveg után kutatott. A Kobold hirtelen a másik oldalára billent, Titty átlendült, Roger pedig – amilyet közelről csak tudta – a padlóra ejtette az üveget, hogy valamiben megkapaszkodhasson.

– Most meg mi van?

– Semmi vész – közölte Roger. – Csak annyi, hogy megint átfordultunk. Megyünk tovább.

– Mondd meg Susannak, hogy igyekezzen. Még meg talál halni ez itt nekem.

– Susan! – harsogta Roger a feljáróban. – Nyomás! Titty azt mondja, már nyolc élet eltávozott belőle!

– Jövök! – kiáltott vissza Susan. – Hallod, John, muszáj! Lehet, hogy tényleg haldoklik a cica!

– Eredj csak – bólintott John. – De siess, ahogy csak bírsz! Amíg nem jössz vissza, nem tudom kibontani a reffeket.

Megint megfogta a kormányrudat, Susan pedig lerohant a kabinba.

A kismacska Titty kezében hevert.

– Még él – szólt Titty. – Nézd! Látszik, hogy lüktet a szíve. Ne hagyd magad, cicus! Biztonságban vagy.

Susan remegő ujjakkal kihúzta a dugót a lapos üvegből. „Rum – Csak gyógyászati célra” – olvasta Jim nénikéje írását a címkén. Az üveg száját az ujjával befogta, és egyszer felfordította. Az ujja hegyén áttetsző aranycsöpp maradt, amit a kabinpadlón térdelve finoman a cica szája sarkához nyomkodott. Majd megint vett egy csöppet az üvegből, és azt is a cica szájába erőltette. Az erőtlenül prüszkölt egyet.

– Adj egy dobozos tejet – szólt Susan Rogernak. – Szúrj két lyukat a tetején. Használd a tüskét a bicskádon!

Susan felkászolódott, és kivett egy kanalat meg egy lábast a tűzhely alatti szekrényből. Vett egy kevés vizet a csapból. Aztán amikor Roger kilyuggatta a tejkonzervdobozt a cserkészbicskája kötélbontó tüskéjével, öntött egy kis tejet a vízbe, és megkavarta.

– Akkor gyerünk, cicus – mondta, és belenyomta a cica orrát a lábasba.

A kismacska megint prüszkölt.

– Belemegy az orrába – mérgelődött Titty. – Megfullasztod.

De egy pillanatra kibújt a cica keskeny, rózsaszín nyelvecskéje, mely olyan volt, mint egy apró, rózsaszín zsebkendő. Susan tejet vett az ujjára, és a macska szájára kente. A nyelvecske ismét előbújt, majd visszahúzódott. A cica kinyitotta a szemét, de azon nyomban le is hunyta megint. A szája kinyílt, és…

– Hallottátok? – pislogott Titty.

– John! – rikoltott Roger a feljáróba. – Nyávogott!

– Sós víz van a szemében – állapította meg Susan, és ivóvízzel megnedvesített zsebkendőjével gyengéden megtörölte a cica ábrázatát. Titty beledugta a tejbe az ujját, és a cica érdes kis nyelvével tisztára nyalogatta.

– Mindjárt észhez tér – vélekedett Susan, és a cica álla alá tolta a lábast. A Kobold egy hirtelen zökkenésétől kilöttyent egy kis tej Tittyre, de eszébe se jutott letörülni. A cica szinte mohón kinyújtotta a nyelvét, és lefetyelni kezdett.

– Nem hagyhatunk neki egyszerre túl sokat inni – jegyezte meg Susan. – Fogj egy másik törülközőt, és folytasd a dörgölést. Nekem föl kell mennem segíteni Johnnak.

Titty és Roger magukra maradtak a macskával.

– Leülök a padlóra – találta ki Titty, mikor kicsit több tej is kilöttyent. – Könnyebb lesz egyenesen tartani.

– Én is – felelte Roger.

– Már félig sem olyan hideg, mint volt. Hé, mi ez? Susan kormányoz!

– John előrement – magyarázta Roger. – Ki akarja bontani a reffeket. Láttam a lábát, amikor elment a kajütablak előtt. Az az érzésem, segítenem kéne.

– Majd kiáltanak, ha kellünk – intette le Titty.

Jó kis dörömbölés, dobogás hallatszott a fejük fölött, majd egy csiga nyikorgása meg a vitorlabecsavaró szerkezet csikorgása, amely igazán megérdemelt volna már egy kis zsírozást. Hirtelen felcsendült Susan ijedt hangja.

– Jaj, vigyázz!… Orra esel megint!… John!

De többet nem szólt, és a hajótörött tengerész-cicát ápol hajódoktorok tudták odalent a kajütben, hogy minden rendbe jött. A csiga ismét nyikorgott. Hallgatták John dobogását az elülső fedélzeten. A hullámok döngetése ritmust váltott a Kobold vékony deszkaborításán túl. Mostanáig csöndes volt, csak néha loccsant egy-egy hullám s fröccsent tova. Az a harsány dörömbölés, ami a vihartól űzött Kobold falán át hallatszott, amikor lementek aludni, egészen elnyugodott. Ám a zaj visszatért, nem olyan hangosan ugyan, de félreismerhetetlenül az a roham surrogó hang, amely a vízen száguldó hajó sajátja. Odalent tudták, hogy John kibontotta a reffeket, és újra kifeszítette teljes fővitorlát.

Roger felpattant az egyik ágyra, és kinézett a kajütablakon.

– Hű, robogunk, mint a hullámvasút! – kurjantotta.

– Látsz valamit?

Roger elkacsázott Titty meg a macska mellett, és kikukucskált a kajüt orrában lévő ablakon.

– Csak vizet – dörmögte.

– Keverj még egy kis tejet – kérte Titty. – Szindbád várja a következő adagot.

– Szindbád? – torpant meg Roger elgondolkozva a kajüt őzepén, fél-fél lábbal két szemközti ágy szélén, két kezével magát kitámasztva.

– Hajótörött tengerész – magyarázta Titty. – Szegény kis Szindbád. Szunyókáltál a tyúkketrec tetején, amikor az lesodródott a fedélzetről? Vagy épp rá tudtál még kapaszkodni, hogy a vízbe ne fúlj?

– Tutajnak nagyon is jó volt – vélekedett Roger.

– Keverd már azt a tejet! – mordult rá Titty.

Alig mondta ezt ki, amikor hangos dörömbölés hallatszott a búvónyílás tetején, és Roger hátrafordulva megpillantotta John arcát a fedélzettel egyvonalban a kajütablakban. Mondott valamit, de nem értették az üvegen át. Susan lekiáltott a kormányállásból:

– Nyissátok ki alulról a búvólyuk fedelét!

Roger előrekúszott, és elhúzta a reteszt. A tető felemelkedett, mögötte ott – a biztonság kedvéért – ült John a fedélzeten, derekán a biztosítókötéllel.

– Mozgás! – szólt le John. – Add fel azt az összegöngyölt vitorlát! A tarcsot! A legfelső… Ott-ott… Csak nyújtsd ide az egyik végét! Amelyiken rézkarikák vannak!

Roger fújtatva, küszködve tuszkolta kifelé a merev vászontekercset a búvónyíláson.

John felülről húzta apránként.

– Nem sokat segít ilyen erős hátszélben – vélte John –, de minden apróság számít, meg aztán amikor elpakoltuk, Jim említette, hogy ez a legjobban húzó vitorla a hajón.

A tarcsvitorla végre feljutott a fedélzetre, és a búvólyuk fedele becsukódott Roger kobakja fölött. Ám résnyire megint kinyílott.

– Ne told rá a reteszt – kérte John, s a tető újra lezárult.

Roger kikandikált az árboc mögötti kajütablakon, ahonnan hol piros vitorlavászon-redőket, hol John lábszárát vagy fejét, hol meg bokáját pillantotta meg. John a fedélzeten hasalt elöl az orrban, és a vitorlakarikákat fűzte föl egyenként az előmerevítő kötélre.

– Igyekezz már a tejjel! – pörlekedett Titty. – Szindbád megint nyávogott.

Roger otthagyta az ablakot, hátrasietett, s Szindbád rózsaszín nyelvecskéje hamarosan már lefetyelte is az újabb adag hígított tejet, miközben Roger a látványban gyönyörködött, Titty pedig a cica hátát, száradó szőrét simogatta.

– Szinte látni, ahogy gömbölyödik – mustrálta végig Titty.

– Ugye nem pukkad ki? – aggódott Roger.

A kismacska bevágta a tejporcióját, majd még egyet.

A dübörgés abbamaradt a fedélzeten. John lába elhaladt a kajütablak előtt. Baj nélkül visszaért a kormányállásba, s a tarcsvitorla köteleivel buzgólkodott.

Nem sokkal ezután Susan ereszkedett le háttal, komótosan a kabinba.

– John azt mondja, most már elboldogul egymagában is – szólt. – Megyek, adok egy kis tejet a cicának…

Tittynek megnyúlt a képe.

– Mi már adtunk neki egy csomót – mondta. – Nem így akartad?

S akkor Susan észrevette a macskát. A szőre megszáradt. A szeme nyitva. A pocakja mint a duda. Abban a pillanatban talpra állt, és a Kobold döccenő, imbolygó mozgása miatt bizonytalanul lesétált Titty öléből a padlóra.

– Semmi baja – állapította meg Susan. – Nem akartam túl sokat adni neki egyszerre. De bárki láthatja, hogy él és virul.

A cica kurta, hegyes farkát ide-oda kapkodva, ahogy meg-megroggyant, odébbandalgott a padlón.

– Felderítőutat tesz – vélekedett Titty.

– Nem örülne neki Bridgie? – találta ki Roger, ezzel azonban a három doktor visszazökkent a valóságba: eszükbe jutott, hol vannak, meg hogy minden perc távolabb viszi őket Pin Milltől, meg hogy anya és Bridget lesni fogják őket, jönnek-e már fölfelé a folyón, meg hogy Jim Brading keresni fogja a hajóját, meg hogy apa netán hamarabb megérkezik Harwichba, mint ahogy ők visszaérnek, hogy elébe menjenek, meg hogy… Minél többet gondolkodtak ezeken, annál szörnyűbbnek tűnt a helyzet, mígnem olyan szörnyűnek tűnt már, hogy gondolni sem bírtak rá.

– Ne! – tolta odébb Roger kezével a macskát. – Ne bújj oda! Beszorulsz a motor alá, és csupa olaj meg zsír leszel.

A macska megfordult, elcsúszott, újra lábra állt, és dülöngélve visszasétált a kajütpadlón.

– Rajta, Szindbád! – biztatta Titty. – Fedezz föl mindent a hajón, majd meglátod, van olyan jó, mint a legutóbbi lakásod. Talán nem olyan nagy, de mindent megteszünk, hogy nagyon jól érezd magad.

Titty félrehúzta a lábát, hogy a cica elbotorkálhasson mellette. Az megfordult, visszakocogott, majd felkapaszkodott Titty ölébe, és nyalogatni kezdte a talpacskáit.

– Most már megmarad – állapította meg erre Susan.

– Kíváncsi vagyok, vajon hány élet röppent ki mégis belőle – jegyezte meg Roger.

– Talán mind a kilenc – felelte Titty. – Nézzétek! Nézzétek! Megkedvelte a Koboldot! A füle tövét is megmosta, ilyet pedig csak akkor csinál egy macska, ha meg akar maradni azon a helyen.

Titty egészen közel hajolt a macskához, és hallgatózott. Igen, kétségtelen. A cica a tappancsait nyalogatta és az ábrázatát dörgölte, valahonnan belülről pedig állandó, halk perregés hallatszott.

– Dorombol!

Susan és Roger odatartották a fülüket. John lekukkantott a kabinba.

– Valaki a fedélzetre! – rendelkezett feszült, sürgető hangon.

– John! – kiáltott föl Titty. – Szindbád dorombol!

– Fedélzetre! – parancsolta John. – Jöjjön valaki, és nézzen bele a távcsőbe! Halászcsónakok! Rengeteg, és nagyon furcsák…

– Mi legyen Szindbáddal? – kérdezte Titty.

– Hozd őt is – legyintett Susan.

Mind a hárman, magukkal cipelve újdonsült utasukat, felmásztak a kajütből a ragyogó napfénybe. A Kobold teljes vitorlázattal iramlott a szikrázó, kék hullámokon, John pedig – amennyire tőle telt – egyik kezével kormányozott, a másikkal meg a távcsövet tartotta.

Tizennyolcadik fejezet
FÖLD A LÁTHATÁRON! DE MELYIK?

Keskeny páracsík födte el a horizontot, s e párából – a Kobold útvonalától délre – halászcsónak raj bontakozott ki.

– Nézd te, Susan – mondta John. – Nem tudok egyszerre kormányozni meg gukkerozni.

Susan átvette a távcsövet.

– Szerinted mifélék? – kérdezte John.

– Ilyen csónakokat életemben nem láttam – közölte Susan. – Nem hiszem, hogy angolok. Most te nézd, én majd kormányozok.

Azzal a kormányrúdhoz állt. Titty, akinek a figyelmét még mindig inkább Szindbád kötötte le, lekucorodott a kockpit egyik sarkába, ahol meleg napsugarak cirógatták a térdén doromboló kismacskát. Roger lezökkent melléje, s a párkányba kapaszkodva, hunyorogva meredt a távoli csónakok irányába. A Kobold nem volt többé egyedül egy roppant nagy tengeren. Messze voltak még azok a csónakok, de a puszta láttukra, ahogy egy csapatban vitorláztak, más színben tűnt föl minden.

– Errefelé tartanak – jelezte Roger.

John, hogy jobban lásson, megállt a feljáró legfelső lépcsőfokán, és nekidőlt az egyik ajtófélfának, hogy mindkét keze fölszabaduljon a gukkerozáshoz.

– Nem angolok – állapította meg. – Vagyis ha azok, ilyenekhez még nem volt szerencsém.

– Most én jövök – követelte Roger a távcsövet.

– Csak egy percig maradj nyugton, Roger! – korholta Susan. – Mit gondolsz, John, kifélék-mifélék?

– Elképesztő nagy orrvitorláik vannak – jelentette John. – Meg kis rövid, csonka árbocok a fővitorlákhoz… A csonka árbocok pedig nem egyenesek, egyik sem… A vitorlák sem olyanok, mint az angolok… És a csónakok sem hasonlítanak egy fikarcnyit sem a falmouthi halászcsónakokra… Hőha! Nem is mind egyforma! Az egyiknek amolyan felálló, hosszú orra van. A legtöbbnek meg egyáltalán nem hegyes az orra… gömbölyű, mint egy alma. Le merném fogadni, hogy hollandok. Az áldóját! Hogy hánykolódnak! Hallod, Susan, egészen földközelben lehetünk!

– Menjünk oda hozzájuk! – javasolta Susan. – Legalább megmondják, hol vagyunk.

– Nézd, Susan – mondta John, pillanatnyi töprengés után. – Nem mehetünk. Még zsákmányul ejtenék a Koboldot, mint ahogy Jim mesélte. Elfelejtetted, hogy Jim barátjának el kellett adnia a hajóját, hogy kifizethesse a ramsgate-i uzsorásokat? Elég baj, hogy elhagytam a horgonyát meg a láncát.

– Rémesen száguldanak felénk – nyugtalankodott Titty.

– Valahonnan a közelből jöhetnek – tűnődött Susan. – Ha legalább útbaigazítást kérhetnénk tőlük a kikötőbe…

– Bárcsak egyetlen hajó lenne! – jegyezte meg John. – Ezek nagyobbak a Koboldnál.

– Olyanok leszünk, mint a Revenge a spanyol flotta közepén – mondta Titty. – Semmi esélyünk nem lesz.

– És még ágyúink sincsenek – tódította Roger.

– De a kikötő valamerre ott lent lehet, amerről jönnek – mutatta Susan. – Ott pedig nyoma sincs világítótoronynak.

John előrenézett, majd jobbra az orr fölött a feléjük törtető halászcsónakokra, melyek – lévén vagy tucatnyian – erősen bukdácsolva, fröcskölve futottak szinte a kis Kobold elébe, néha-néha nagyot huppanva nekicsapódtak egy-egy hullámnak, s széles, tompa orruk alól fehér tajték szökellt a magasba.

– Semmit sem tehetnénk ellene, ha zsákmányul ejtenének – szólt John.

– De hisz nem vagyunk hajótöröttek! – háborgott Susan. – Az kalózság lenne!

– Az ám! – helyeselt Titty. – Tényleg!

– Nem törődnének vele – legyintett John. – Hát még ha elárulnánk nekik, hogy mi csak Jim hajójára vigyázunk, annál rosszabb lenne. Kimentenének minket, akár tetszik, akár nem.

– Bár tudnánk valami biztosat a világítótoronyról! – mondta Susan.

– Ott kell lennie! – bizonygatta John. – Fölmászom az árbocra, hátha látom.

– Ne! Ne! – tiltakozott Susan. Ennél még kalózkodó halászok foglyának lenni is jobb!

Feltekintett a hosszú árbocra meg a nagy piros vitorlára, melyek a Kobold billegését követve előre-hátra lendültek. Elképzelte, ahogy John a fedélzetre zuhan, eltöri a lábát, mind a két kezét, minden csontját… és talán még a tengerbe is pottyan!

– Nem rosszabb, mint fára mászni – érvelt John. – Az árbocgyűrűkön még könnyebb is.

– Majd tartom a gukkert – ajánlkozott Roger.

John ledobta magáról a viharkabátját, és kifelé indult a kormányállásból.

– A biztosítókötél! – figyelmeztette Susan.

– Útban lesz kapaszkodás közben – felelte John. – Nem érdekes. Annyi mindenbe lehet fogódzkodni. Csak jussak oda.

Már fönt is ült a kajüttetőn, húzta magát előre a korlátba csimpaszkodva. Egy pillanat alatt elérte az előfedélzetet, s egyik kezével a felhúzóköteleket, a másikkal a csarnakokat markolta. A kockpitban állók tátott szájjal bámultak, miközben John két kézzel elmarta a feje fölött a köteleket, talpra rántotta magát, s az árbocot a térde közé kapta. Egyik lábát rátette a legalsó árbocgyűrűre. Apránként, karikáról karikára húzódzkodott feljebb, mint egy létrán. Az árbocgyűrűk egész jó lépcsőnek meg fogantyúnak bizonyultak, s ha az árboc nem inogott volna, a mászás gyerekjáték lett volna.

– Susan! – kiáltott le hirtelen félútról. – Ne engem figyelj, hanem a tájolót, és amennyire tudod, tartsd az irányt! Nem lesz semmi gubanc, ha nem hagyod, hogy átforduljon a hajó.

– Bocs’ – motyogta Susan. Előrehajolt, és szemmel tartotta a liliomtűt. Roger rég elfújta előtte a gyertyát, s most a nyitott feljáróba beözönlő napfény világította meg. Délkelet-dél… Nem vigyázott, és a Kobold egészen délnek kanyarodott. Visszahozta jó irányba, és úgy tartotta. John továbbmászott. Susan megfogadta, azért sem néz oda. Nem szabad, de – noha szemét akarattal a liliomtűre szegezte – egyre az a valaki foglalkoztatta, aki mind följebb és följebb kaptatott a ficánkoló árbocrúdra.

– Győzelem, Susan! – szólalt meg végre Titty. – Egyik lábát átvetette a keresztfán. Ez az, John, ügyes vagy!

A következő pillanatban diadalmas rikkantás hallatszott odafentről. John a keresztfára kulcsolt lábbal végre biztonságban körülnézhetett. Rikkantásából diadal, öröm és – maga sem tudta, mekkora – megkönnyebbülés csendült. Órákon át vitorlázott, egyre hajtogatva magában: ott kell lennie! És ott volt.

– Föld a láthatáron!

– Hurrá! – sipított Roger.

– Hurrá! – rikoltott Titty. – Bocs, Szindbád, nem akartalak megijeszteni.

– A világítótorony? – kiáltotta Susan.

– Pont az orrunk előtt! – kurjantott John. – És ott egy templom… És még egy világítótorony. Meg még egy… Meg egy gőzhajó előttünk. Hé, Susan!

– Tessék!

– Addig itt maradok fent, amíg a fedélzetről is meg nem látjátok a világítótornyot.

– Rendben.

Bár csak egyikük látta még az árboc csúcsáról, de mindnyájuknak közelinek tűnt a föld. Föld, igazi szárazföld volt előttük!

– Bár Harwich lenne! – sóhajtott Susan.

– Ne törődj vele – vigasztalta Titty. – Valahol partot érünk, és nem lehetünk már messze.

– Látom a gőzöst! – jelentette Roger. – De mást nem.

– Még egy gőzhajó jobbközép felől! – harsogta John a keresztfáról, s a kormányállásból is észrevették a füstcsóvát, a kéményt meg a két árbocot a halászcsónakok mögött, majd a parancsnoki hidat meg a hajótestet.

– Biztos, hogy kikötő közelében vagyunk – bizonygatta Titty.

Eközben a csónakraj úgy közeledett, mintha keresztezni akarná a Kobold útvonalát, és már távcső nélkül is ki tudták venni, amint hullámokat szelő, tompa, kerek orruk alól vízpermet fröccsent szerteszét.

– Van szélvédő deszkájuk – mondta Roger, aki egyetlen pillantásra méltatta csak a társaságot, miközben a horizontot pásztázta; mindenáron elsőnek akarta meglátni a világítótornyot.

– Mint a bárkáknak. De különben csöppet sem hasonlítanak rájuk.

– Közel húzunk el mellettük – szólt Titty. – Vagy elénk kerülnek? Susan, figyelj, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezek kalózok, akik le akarnak kaszabolni minket?

– Persze hogy nem – nyugtatta meg Susan, de azért elég gondterhelt pillantással méregette a pöttöm Kobold felé bukdácsoló nagy, tompa orrú csónakokat. Az valami rettenetes lenne, ha a raj kellős közepén kellene átvinnie a Koboldot. És hogy feltűnt már a világítótorony, elment a kedve a kérdezősködéstől.

– Az a gőzhajó is erre tart – figyelmeztette őket Roger. A másik el se moccant a helyéről.

– Ne izguljatok! – vetette közbe Titty. – A kalózok hozzánk se mernek majd nyúlni a két gőzhajó miatt. Ne félj, Szindbád. Senki sem fog megsétáltatni a palánkon. Lehet, hogy valaki palánkot járatott veled, amikor belepottyantál a tengerbe? Talán nem is egy hullám söpört le a fedélzetről. Mindenképp felháborító igazságtalanság lenne, ha ez újra megtörténne.

– Föld a láthatáron! – üvöltött Roger. – Pfú, megint eltűnt! Nem! Ott van! Mint egy fölállított ceruza! Ott meg egy másik ceruza kicsit balra!

– John! – kiáltott Susan. – Gyere le! Mindnyájan látjuk már! Gyere le! De óvatosan!

John átlendítette a lábát a keresztfán, és a felhúzókötelekbe kapaszkodva leereszkedett. Egy pillanatra megtorpant az árboc tövében. Igen. Ő is látta a karcsú ceruzát kiemelkedni a tenger szegélyét beborító keskeny páracsíkból. Meg a távoli gőzhajót, majdnem pontosan egy vonalban a Kobolddal és a világítótoronnyal. Szinte azt hitte, horgonyon áll. Visszahátrált a kajüttetőn a kormányállásba a többiekhez.

– Jól van, Susan, átveszem a kormányt – mondta, és fölcibálta magára a viharkabátját.

– Azok a halászcsónakok nagyon közel húzódnak hozzánk – aggódott Susan, elengedve a kormányrudat. Titty meg Roger John arcát lesték.

– Nem térünk ki, ha nem muszáj – szögezte le John, és elhallgatott.

– Figyeljetek, nem ártana jeleznünk, hogy angolok vagyunk, a biztonság kedvéért.

– Felvonjuk a lobogónkat az árbocra? – kérdezte Titty megélénkülve.

– Hozom a zászlórudat! – tüsténkedett Roger. – A jelzászló rajta van. Láttam egy polcon a kajüt orrában.

A távcsövet Susan kezébe nyomta, és mint egy majom, lendült le a kabinba. Egy pillanat múlva kinyúlt a feljáróból a zászlórúd a köré csavart piros jelzászlóval,³* mögötte felbukkant Roger is. Susan elvette tőle, kibontotta, és a rudat helyére illesztette a hajófarban, a vékony kötelet a tükörlapon lévő kötélvillára tekerte, és az élénkpiros zászló, sarkában a brit jelvénnyel vidám lobogásba kezdett.

– Sokkal jobban mutatna, ha a szél az ellenkező irányból fújna – jegyezte meg Roger.

– Egyedül az számít, hogy látszódjék – felelte John.

– Az ellenség egyáltalán nem tűzött ki lobogót – fedezte föl Titty –, viszont a két hosszú gőzösnek van az árbocuk hegyében.

A szíve mélyén, ha nem is igazán, Titty azt remélte, legalább egyetlen halászcsónakon feltűnik egy halálfejes lobogó.

Vitorláztak tovább, szemükkel hol a kis gőzösre tapadva, mely a horizonton meredező vékony ceruzával egy vonalban látszott ácsorogni, hol meg a halászcsónakokat és a közeledő, jóval hatalmasabb gőzhajót fürkészve.

– Melyikkel találkozunk először? – találgatta Roger. – Az a gőzös jön, mint a veszedelem.

A halászcsónakok mind közelebb értek. John, időnként feléjük pislogva tartotta az irányt, mintha ott se lettek volna.

– Túl nagy a sebességünk – vélte Roger. – Ha akarnák, se bírnának elkapni minket.

– Ez az! Rajta! – szurkolt Titty. – Hajrá, Kobold!

A raj élén haladó csónak, miközben keményen fel-feldobálták a hullámok, száz méterre megközelítette a Koboldot. Utána tucatnyi nagy testű, lakkozott csónak tódult, tölgyfa oldaluk ragyogott a napfényben.

– Kiabálnak – szólt Roger.

– Hogy álljunk meg. De abból ugyan nem esznek! – mondta Titty kajánul. – Jó lenne tudni, Szindbád vajon ért-e a nyelvükön.

– Ott egy fiú, akinek olyan piros sapkája van, mint Nancynek – fedezte föl Roger. – Mindnyájan integetnek. Most mit tegyünk?

– Visszaintegetünk – felelte Susan. – Abból semmi baj nem lehet.

A Kobold egész legénysége integetett, ahogy elsuhantak a halászcsónakok mellett, s azok mögöttük keresztezték a nyomvonalukat.

A kalózok mind vígan hadonásztak, s hurrázásuk átröppent a kis angol hajóra, mely oly hosszú utat tett meg.

– Egész barátságosan viselkednek – ámult Titty. – Esetleg megkérdezhetnénk… – kezdte Susan.

– Egyből rájönnének, hogy egyedül vagyunk – vágott közbe John –, és különben is, most nem tudom. Figyelnem kell azt a gőzöst.

Az óriási, fekete gőzhajó rőt, rozsdafoltos oldalával és lármás zakatolásával olyan sebesen közeledett dél felől, hogy már igencsak közel járt, mikor a Kobold mögött elhúztak a halászcsónakok. Kéménye fekete füstöt okádott, s már fülükig ért a gépek dörgő dohogása.

– Ez legázol minket! – riadozott Roger. – Hé!… Előkapjam ködkürtöt?

John összeharapta a fogát.

– Megláttak minket, jól van – mondta. – Ott az őr a korlátnál, épp a horgony fölött, az innenső oldalon. Ránk mutogatott. A gőzhajó kitér a vitorlás útjából. Most nem a folyón vagyunk. Menjünk csak tovább egyenesen.

Ami azt illeti, nem volt valami könnyű úgy irányban tartani a Koboldot, hogy közben ne törődjön a mindegyre közeledő hajóóriással, melynek sziklaként tornyosuló orra fehér sugárban szórta a vizet kétfelé.

És akkor ez a gőzhajó-kolosszus leheletfinoman kitért a vitorlás útjából, igaz ugyan, egy centivel sem jobban, mint kellett volna. A fekete szikla pusztán méterekre hasította a vizet a Kobold fara mögött. Egy orrhullám felkapta a Koboldot, és félrehajította. A gőzös fekete fala, amely mellett eltörpült a kis vitorlás árboca, a szelet is elvágta előle. A Kobold vitorlái összeestek. A vitorlarúd hol ide, hol oda csapódott. A magasból, a parancsnoki hídról tisztek pislogtak lefelé a kis kutter legénységére, ahogy egymásra potyogtak a kormányállásban.

– Vigyázzatok Szindbádra! – sikongott Titty, miközben lecsúszott az ülésről, és a macska – magát mentve – az összegabalyodott lábak közt, a padlón ért földet.

Aztán ahogy megint szélbe álltak a gőzös fara mögött, annak nyomdokvize kapta őket oldalba. Mint meredek, vad kőszirtek, rontottak rájuk a felkorbácsolt hullámok.

Zumm!… Zumm!…

Két hullám egymás után csapott fel a fedélzetre. Titty kimentette Szindbádot. John feltápászkodott, és a kormányrúddal küszködött.

A vitorlafa visszacsapódott a bal oldalra. A Kobold ismét vitorlával haladt.

– Bestiák! Gazemberek! – sivította Titty az öklét rázva.

– Ezek legalább olyan komiszok, mint amelyikek lehalaskofáztak minket! – fortyogott Roger.

– Mindketten bőrig áztatok? – kérdezte Susan.

– Hamburg – mondta John. – A nevét nem bírtam leolvasni, csak hogy honnan jön. Hamburg Németországban van. Az ördögbe is, bár tudnám, hol a csudában vagyunk!

– Nincs mese, meg kell kérdeznünk valakitől – szögezte le Susan a felé a gőzhajó felé pillantva, mely még most is ott állt a Kobold és a világítótorony között. A torony alatt sárga homokdűnék tűntek fel. Percről percre közelebb értek a földhöz.

– Víz csillog a kajütpadlón – figyelmeztette őket Roger.

– Szivattyúzz egy kicsit – kérte John.

Roger buzgón pumpálni kezdett, de vagy fél tucat lenyomás után nem ment tovább.

– Meg se mozdul – rángatta Roger a kart. Susan is megpróbálta, de hasztalan.

– Eldugult – állapította meg John. – Sebaj!… Azonnal megnézem.

Körbepillantott. Más vízi jármű nem volt a láthatáron, mint a halászcsónakok messze mögöttük, a német gőzhajó messze északon, a másik gőzös messze előttük, s néhány távoli füstpamacs jelezte, hogy délre a horizont mögött más gőzhajók is lehetnek. Johnt – noha nem mutatta – rendkívüli nyugtalanság kerítette hatalmába. Valami újat tapasztalt a Kobold mozgásában. A szél természetesen megcsöndesedett, de a hullámok meredekebbek, rövidebbek lettek.

– Mit gondolsz, meddig tart még, mire kikötőbe érünk? – tudakolta tőle Susan.

John maga is szerette volna tudni a választ erre a kérdésre… Mi lehet még köztük és a föld között? Rettenetes volt így, térkép nélkül, még ha nem is nagyon értené a használatát. Akár zátonyokba is botolhatnak itt kint a tengeren, mint amott Harwichnál.

Egész éjjel a nyílt tengeren, John majdhogynem boldog volt, most azonban ismét kezdett rátörni az a ködben már érzett jeges rémület attól, hogy csak vitorlázik előre, vakon, mit sem tudva a felszín alatt rejtőző, a kis és nagy hajókra egyformán leselkedő veszélyekről.

– Sekély vízbe kerülhettünk – szólalt meg végre. – A tenger színe is megváltozott. Nem olyan kék már, mint volt. Homokos. Meresszétek a szemeteket, nehogy bójára vagy valami másra fussunk! Szörnyű lenne, ha most a végén törnénk össze a hajót.

– Be kell pedig futnunk valami kikötőbe – jegyezte meg Susan. – Anya ma délutánra vár minket Pin Millben. Akárhonnan is, de fel kell adnunk egy táviratot.

John nem felelt.

A hideglelés kerülgette az egyre szélesedő homokdűnesor miatt ott elöl a horizonton. Kikötőnek semmi jele. A templomtornyoktól úgy látszott, mintha messze bent járnának a szárazföld belsejében.

– Az a gőzös alig halad – állapította meg Titty.

– Tán horgonyon áll – vélte Roger.

John döntött.

– Ott biztosan mély a víz, ahol az áll – mondta. – Hacsak közben nincs sekély rész. Egyenesen feléje kormányozok. Onnan talán meglátjuk majd a kikötőt is.

– Miért is ne! – helyeselt Susan. – Abból még nem lesz baj, ha megkérdjük tőlük, milyen messze vagyunk… onnan.

– Honnan? – kotyogott közbe Roger.

– Hát ez az! – bólogatott Titty.

– Megkérdezhetjük, hova valósiak – rántotta meg a vállát Susan. – Ezzel nem fecsegünk ki semmit.

– Feltéve, hogy nem szúrják ki, hogy valami nem stimmel körülöttünk – tanakodott John. – Nem ugyanaz, mintha halászcsónaktól érdeklődnénk. Ezek nem akarják elfoglalni a fedélzetet.

– Mi négyen vagyunk! – ágált Titty.

– Azt próbálják meg, úgy a körmükre koppintunk, hogy csak na! – kakaskodott Roger. – Különben is le kellene ereszteniük egy segédcsónakot.

– Majd én beszélek – határozta el John, a kis Koboldot továbbra is irányban tartva, miközben legénysége elszánt, komor arccal bámult előre a párás messzeségben hullámzó homokdűnék felé meg a mozdulatlan, talán barátként, talán ellenségként viselkedő gőzhajó felé.

Tizenkilencedik fejezet
RÉVKALAUZHÍVÓ JELZÉS

– Még sokára érünk oda – jegyezte meg John. – Vedd át a kormányt, Susan, addig én lemegyek, hadd lássam, ki tudom-e tisztítani a szivattyút.

– Nem kormányozhatnánk mi? – kunyerált Roger. – Jim engedte.

– Szélcsendben – legyintett John.

– Hiszen nem is fúj erősen, ezen a gukkeren meg képtelenség átlátni. Teliment vízzel.

– Nagyon vigyáznánk! – bizonygatta Titty. – Susan is pátyolgathatná Szindbádot, amikor én vagyok a soros.

– A lényeg, hogy ne engedjétek átfordulni a hajót – intett John lefelé menet a kabinba, s egy pillanatig örült, hogy nem kell azon törnie a fejét, mi legyen a következő lépés.

Egész pici víz volt csak a padlón, épp egy tócsányi lötyögött a lépcső aljában. John levetette a viharkabátját, vállig feltűrte az inge ujját, és benyúlt a motor alá a zsíros, rozsdás pocsolyába. Abban a szent pillanatban Johnt, a Kobold ügyeletes kapitányát rémséges megrázkódtatás érte. Mintha egész bensője kifelé igyekezett volna a torkán. Felállt, és vizes, maszatos karjára meredt. Ez nem létezik! Roger lenne az egyetlen, akit ez a nyavalya nem ért utol? Az még hagyján, hogy Titty meg Susan tengeribeteg lett, de ha ő, a szépreményű tengerész, nem bír lehajolni a fedélzet alatt, és nem bírja elviselni a dohos fenékvíz meg az olaj szagát, hát akkor!… Visszatartotta a lélegzetét, és megint belenyúlt a latyakba. Fogcsikorgatva kotort ide-oda, mire megtalálta a szivattyú leeresztőcsövét. Zsírtól síkos kezével egy csomó lottyadt rongycafatot szedett föl, mely úgy eltömte a levezetőnyílást, mintha szándékosan be lett volna dugaszolva.

John felegyenesedett, egyik kezében a rongycsomót tartotta, a másikkal meg magát. Az ördögbe, még jó, hogy nem az éjjel dugult el a szivattyú, amikor úgy hánykolódtak.

– Zöldebb, mint te voltál, Susan! – vigyorgott Roger. – Figyelj, John, csöppet sem nehéz ám kormányozni. Tittyt megint én akarom felváltani.

– Hajítsd ezt ki! – nyújtotta fel John a nyálkás, fekete csimbókot. – Aztán ugorj neki a szivattyúnak.

Roger ujjai közé csippentette azt a vacakot, és kipottyantotta. Húzni kezdte a szivattyút.

– Már rendesen működik – jelentette.

– Hé, John! – kiáltott fel Susan. – Csak nem leszel te is tengeribeteg?

– Nem! – dörmögte John a karját törölgetve, és viharkabátját maga után vonszolva felmászott a kormányállásba, hogy a szabad levegőn vegye magára. Fejét felvetve, arcát a szélnek tartotta.

– Csúsztam-másztam odalent, attól van. Meg inkább a motorbűztől.

– Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat… kántált Roger a húzásokat számlálva.

– Most én – szólt John. – Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz…

Máris jobban érezte magát. Egészen százig elszámolt, akkor Susan következett, ő pedig ott ácsorgott, nehogy valami gubanc legyen a matróz kormányzásából.

A százhetvenharmadik pumpálásnál szörcsögés, szipogás hangzott fel, s a szivattyúkar hirtelen szabadon föl-le ugrándozott.

– Helyes – bólintott John.

– Ugye nem kaptunk léket? – aggódott Susan.

– Képtelenség – nyugtatta meg John. – Figyelj rám, Susan. Vedd át a kormányt, amíg előremegyek. Valami borzasztó felfordulás van a kötelek közt az elülső fedélzeten, a csúcslobogó is teljesen csálén áll, a jelzászlók kötelei pedig rendetlenül ide-oda röpködnek a keresztfákról. Muszáj helyrepofoznunk a hajót, mire a gőzös mellé érünk, különben kiszúrják, hogy valami nincs rendjén.

– Vedd föl a biztosítókötelet! – figyelmeztette Susan. – És le ess nekem a fedélzetről!

– Nem fogok – felelte John.

Maga köré csomózta a biztosítókötelet, és előrekúszott a kajüt tetején. Megfeszítette a zászlófelvonó köteleket, mire a kis zászlórúd – amin a csúcslobogó volt – peckesen kihúzta magát az árboc végében. A jelzászlók libegő köteleit azonban nem bírta elérni.

– Szorítsd a szélnek, Susan! – harsogta. – Gyerünk! Luvolj!

– Már luvolok is! – kiabált Susan.

Igen. A Kobold lassan elfordult. Az orrvitorla laffogni kezdett. Supp! A vad táncot járó felhúzókötelek arcon suhintották Johnt. Bár megismételnék! John csak bal kézzel fogódzkodott. A kis hajó föl-le bukdácsolt. Föl-le. John a szeme sarkából észrevette a rémült arcokat a kockpitban. És akkor hirtelen elmarta a röpködő köteleket, mire váratlanul lezökkent a kajüttetőre.

– Elcsíptem! – süvítette. – Irány vissza! Dagadjanak a vitorlák!

Mi az! Mindegyik a fülén ül? De hallották őt jól. Az orrvitorla csapott még egy utolsót, aztán kifeszült. John gyorsan odaerősítette a felhúzóköteleket a csarnakhoz.

Majd a tetőn trónolva nyugodtan körbepillantott, van-e még valami teendő. Az orrvitorlák karikába tekert felhúzókötelei kibomlottak, az egyiknek a végét a vízben húzták maguk után. A jobb oldalon is. Mit gondolhattak róluk azok a halászok? A fővitorla meg valahogy lomposnak látszott. Az esővíz áztatta főfelhúzókötél jócskán kifeszülhetett, most meg a reggeli nap szárította. Jobban nem is lötyöghetett volna. Nem csoda, hogy a vitorlarúd egy kissé lekonyult. Nem csoda az sem, hogy a vitorla szél felőli éle lazának, petyhüdtnek tűnt. John felszedegette az orrvitorla-felhúzóköteleket, és az árboc mögé tűrte. Aztán megpróbálta becsévélni a főfelhúzókötelet. Nem ment duzzadó vitorlával. Át kellene fordulniuk megint, hogy kieresszék belőle a szelet, különben sose bírna bevenni a kötélből. John a gőzhajóra nézett. Még jóval odébb volt.

– Susan! – kiáltotta. – Megint szélbe kéne állnod! Csak egy pillanatra… Luvolj!

Susan ezúttal pontosan tudta a dolgát. Szélnek szorította a Koboldot. A fővitorla húzása megszűnt, és John hat-hét centimétert bevett a köteléből.

– Már jó! – szólt vissza, és Susan újból a gőzhajó felé irányította a hajót.

John feszített egyet a tarcsvitorla kötelén is, aztán visszatért a kormányállásba.

– Kíváncsi vagyok, mire vélték, amit itt csináltunk – jegyezte meg. – De talán nem is figyelték.

– Teleszkóppal sem láttak volna sokat – biggyesztette le a száját Titty.

– Remélem is – felelte John –, de a cikcakkozásunkat észre kellett, hogy vegyék.

– A vitorlák teljesen jól állnak – vélekedett Susan. – Pontosan úgy, mint amikor a folyón vitorláztunk lefelé.

– Hát, jobb is lehetne – pironkodott John. – De egészen a gőzös mellé kell siklanunk, úgyhogy mindennek lehetőleg kifogástalanul kell működnie.

– Egyszerűen tökéletes! – dicsérte Titty.

– Takarítsuk ki a kormányállást is! – ötlötte ki John.

– Azt hiszem, én meg elmosogatok – jelentette ki Susan. – Nincs sok. Csak a bögrék meg egy tányér.

– Nem ártana, ha nem ivóvizet használnánk hozzá – mondta Titty.

– De úgy ám! – jutott John eszébe. – Mi van, ha kiderül, hogy nincs kikötő?

– Kell, hogy legyen! – tört ki Susan, noha jelét egynek sem látta az aranyszínű homokdűnék alkotta partvonal mentén, és beérte a sós vízzel is, amit John merített fazékkal egy, a hajó oldalát épp a legjobbkor végignyaló hullám tetejéről.

Még több gőzhajó bukkant fel a láthatáron, lent délen, ahol az aranysárga homokpartnak látszólag vége szakadt. Előttük egy gőzös volt csak, az, amelyik mozdulatlannak tűnt.

– Talán arrafelé van a kikötő, ahol a többi gőzös – találgatta Titty. – Az is lehet, rossz felé megyünk. Lehet, hogy ez itt csak halászik.

– Add ide azt a gukkert! – parancsolta John hirtelen.

– Nem ér semmit, csurom víz! – magyarázta Roger.

John valamennyire megtörölgette nyirkos zsebkendőjével, eleresztette egy pillanatra a kormányrudat, és a gőzöst kémlelte.

– Minden rendben! – kurjantott John. – Nézd csak, Susan! Tudod-e, mi az a szép nagy zászló az árboccsúcsán?

Susan belebámult a maszatos gukkerba, majd lerakta, de Roger azonnal elmarta.

– Nélküle jobban látom. Két zászló egymás fölött… Nem, csak egy. De hatalmas.

– Ez révkalauzhajó! – lelkendezett John. – Emlékszel a falmouthi révkalauzokra? Most már minden rendben…

– Mindenesetre tudják, hol vagyunk – bólintott Titty.

– Nem erről van szó – csóválta meg a fejét John. – Kérhetünk révkalauzt, ahová csak akarjuk. Nem ugyanazt jelenti, mintha segítséget kérnénk. Jim maga mondta. Révkalauzt kérni nem szégyen. Az óceánjárók is azt teszik. Hol a zászlótekercs?

– Az ágyam mögött – ugrott Titty. Szindbádot Susan kezébe nyomta, és leviharzott a kajütbe.

Egy pillanat alatt ott volt megint a vászontekerccsel, amit kigöngyölt a kockpitpadlón.

– Az S a révkalauzé – motyogta. – Itt van – tartotta magasra a kis kék-fehér rollnit.

John előresietett az árbochoz, és a kabintetőn csücsülve kioldott a jelzőzászló kötelét. Amikor utoljára – a rend kedvéért – leszorította, eszébe nem jutott volna, hogy ilyen hamar használnia kell. Ráfűzte hát a négyszögű révkalauzhívó zászlót, és apránként – tőle telhetően profi stílusban – felhúzta, s egy percre rá ott lengedezett a keresztfán.

– Fogadásra kész – jelentette ki John a gőzhajóra pillantva, mely már egészen közelre került, aztán pedig a fehér szegélyű, szögletes kék lobogóra.

– Fölereszted a révkalauzt a fedélzetre? – kérdezte Roger homlokát ráncolva.

– Persze – felelte John.

A kétkedés megint gyökeret vert bennük.

– Szerintetek melyik ország lesz? – tudakolta Titty.

– Sokféle lehet – vont vállat John.

– Anglia biztos nem – jelentette ki Roger.

– Nem, hacsak nem rossz teljesen a tájolónk – jegyezte meg John.

– Akárhogyan is, de kikötő lesz – mondta Susan. – Különben nem ácsorogna itt egy révhajó.

– Milyen nyelven fogsz beszélni velük? – kapott észbe Roger.

Johnnak megnyúlt a képe.

– Valamit tudok franciául – makogta. – De rém keveset. Az iskolában mindig gyatrán szerepelek.

– Hogy van a „kikötő”? – kérdezte Titty. – S’il vous plait montrez nous le rue ŕ une…⁴*

– Porte⁵** – bökte ki Roger bizakodva.

– De nem montrez⁶*** – intette le őket John. – Azt akarjuk, hogy odavigyen minket.

– Prenez…⁷**** – helyesbített Titty. – Prenez nous ŕ une porte…⁸*****

– És ha nem tud franciául? – kérdezte John. – Márpedig meg kell neki mondanunk, melyik kikötőbe akarunk befutni. De fogalmunk sincs! Kemény dió lesz. Ha megneszeli, hogy nem tudjuk, még a végén nekünk ront, és átveszi az irányítást, Jim meg fizetheti a mentési jutalmat, pedig tudjátok, hogy olajat sem tudott venni, épp csak benzinre volt pénze.

– Egy révkalauz is ránk vetheti magát, hogy erőszakkal kimentsen? – háborgott Roger.

– Akárki – erősködött John –, aki kiszagolja, mi történt. Átkozottul kiskorúak vagyunk mindnyájan.

– Ne vegyük fel! – aggódott Titty. – Nélküle nem boldogulnánk? Lehet, hogy észre sem vette még a jelzést. Szedjük le!

– Muszáj fölvenni! – heveskedett Susan. – Ez nem állapot, hogy anya nem tudja, mi lett velünk. És ha megint elromlik az idő? Minden perc számít. El kell jutnunk valahová, ahonnan táviratozhatunk, és punktum!

Gondolatban mindegyikük hazarepült Pin Millbe, a csöndes kikötőbe, s felrémlett előttük a sólya a bárkákkal, az Osztriga Fogadó, Powell kisasszony villája, meg anya, aki bizonyára a csónakok közt kémlelődik, hátha meglátja a folyón felfelé vitorlázó Koboldot, meg Bridget, amint viharcsizmácskában tocsog a csónakkészítők műhelye melletti kis patakban.

– És nem lennék meglepve, ha apa pont azon a gőzösön lett volna, amiről az elmúlt éjjel lehalaskofáztak minket – fortyogott Roger.

– Minden hiába, elkéstünk – mondta John. – Meglátták a zászlót. Leengedtek egy csónakot.

A gőzös túloldalán leeresztett csónak elszakadt a hajótól, és megindult feléjük.

– Ketten ülnek benne – jelezte Roger. – Uh, az idegeimre megy ez a gukker!

A csónak néha-néha eltűnt, majd megint felbukkant egy hullám hátán, a víz csak úgy spriccelt alóla, s az oldalán két pár evező emelkedett föl-le.

– Ejha! – kiáltott fel Roger. – A révkalauz francia, annyi szent. Figyeljétek a gőzhajó tatját! Piros-fehér-kék lobogója van.

Titty kukucskált bele a távcsőbe. Mikor megszólalt, hangja bizonytalanul csengett:

– A franciák zászlóján nem hosszában állnak a piros-fehér-kék csíkok? Ennek keresztben futnak.

– Vagyis hollandok! – kiáltott nagyot John. – Akkor azok a halászcsónakok is hollandok voltak. Jól sejtettem.

– Az áldóját! – sipított Roger. – Hollandia!

– Szélmalmok – merengett el Titty –, meg gátak, amikkel kirekesztik a tengert… Meg klumpák…

– Bánom is én, csak távírdájuk legyen – zsörtölődött Susan.

– Figyeljetek ide! – dörrent rájuk John. – Semmi szükség rá, hogy az orrára kössük a történteket. Csak egyet tehetünk. Azt ajánlom, eredjetek le mindnyájan.

– Le? – horkant fel Roger. – Hű, az áldóját!

– Nincs mese – makacsolta meg magát John. – Mindenki kérdezősködni kezdene, ha meglátna minket itt együtt. Én maradok, valakinek kormányozni is kell. De ti csak menjetek le. És csukjátok be az ajtókat. Meg hajtsátok be a csapóajtót. A kajütablakokon át kiláthattok.

– Tegyünk úgy, mintha ott se lennénk? – kérdezte Susan.

– Ne! Csapjatok lármát. Lármázzatok, amilyen bennszülöttesen csak tudtok. Akkor azt képzeli majd, hogy a kapitány meg a legénység a kajütben tartózkodik, én pedig amolyan Roger-féle vagyok…

– Furulyázzak? – sütötte ki gyakorlati érzékről téve tanúságot Roger.

– Jó ötlet – hagyta rá John. – Rengeteg bennszülött játszik még ennyire csapnivalóan furulyán. Abból nem lehet megállapítani, mennyi idős valaki, ahogy a garasos furulyát fújja. És dobogjatok a lábatokkal. Csapjatok akkora felnőttes ricsajt, amekkorát csak bírtok.

– Induljunk – mondta Susan. – Johnnak igaza van… Csak bejussunk a kikötőbe, ott már nem tehetik ránk a kezüket… Csak meg ne szimatoljon valamit a révkalauz, és ne akarjon leténferegni a kabinba!

– Menjünk, Szindbád – törődött bele Titty.

– Úgy nyivákolj ám, mint egy vén kandúr! – szólt a macskára Roger.

Egy pillanat alatt John egyedül maradt a kormányállásban, s a mind közelebb bukdácsoló evezős csónakot méregette. Susan behúzta az ajtószárnyakat, és magukra csukta a csapóajtót is. Az ajtó résnyire kinyílt. John meglátta Susan komoly arcát.

– John, ha mégis magyarázkodnod kell, ne ellenkezz. Csak révbe jussunk, semmi más nem számít. Még ha hosszú-hosszú éveken át kell is takarékoskodnunk, hogy kifizethessük a mentési jutalmat.

– Sikerülni fog, csak rá ne jöjjön – biztatta John. – Csak legalább annyit tudnék hollandul, hogy jó reggelt!

Huszadik fejezet
FELNŐTTES RICSAJ A KAJÜTBŐL

John minden erejével azon volt, hogy ne egy hajóért felelős személynek érezze magát, hanem csak hajósinasnak, akinek egyedül a kormányzás a dolga. Bármi történjék, neki szenvtelennek kell látszania, amikor a révkalauz a fedélzetre lép. Megpróbált fütyörészni, de időben észbe kapott, hogy tengerészek csak szélért szoktak fütyülni, márpedig jelenleg elegendő szelük volt. Megpróbált énekelni is, de valami gubanc támadt az egyetlen dallam szövege körül, ami eszébe jutott: „Baj van a részeg tengerésszel.” Az eleje jól ment, de a második sor – noha ugyanannak kellett volna lennie – kissé másként szólt: „Baj van a részeg kalauzzal.” John elharapta a végét, aztán a Spanyol hölgyekkel folytatta, de azon kapta magát, hogy Scilly helyett Hollandiát keverte a nótába: „Ushanttól száz mérföld Hollandia.” Ami persze nem igaz. Bár Harwichtól számítva nagyjából annyi, de sokkal messzebbnek tűnt… „Harwichtól száz mérföld Hollandia.” De hol, merre Hollandiában? Csak tudná!… Mit mond a révkalauznak, amikor megkérdi, mi az úticél? Egy kikötő. Egy rév. De melyik rév? Még egy perc, és a válasszal készen kellene állnia…

John a kis széles fenekű evezős csónak elé kormányozott. Az egyik benne ülő ember bevonta az evezőit és maga mellé tette. Aztán a csónak farába húzódott, miközben a másik ember tovább evezett. A hátul ülő jelzett a Koboldnak, hogy maradjon egy helyben. Más nem nagyon lehetett, amit integetett. De hogyan? Jim sose mutatta, hogy kell ilyenkor a vitorlákkal manőverezni. Jobb ha meg sem próbálja, mert még eltolja, és kiderül a turpisság. Márpedig valamiképp meg kell állítania a Koboldot. Túl sebesen siklott. Egyedül az jutott eszébe, hogy hirtelen szélbe fordítja a hajót, mint Jim, amikor a horgonybója mellé faroltatta. Megpördítette hát, összeharapta a fogát, és a szeme sarkából lesve a mellettük hánykolódó csónakot úgy tett, mintha nem venné észre a hadonászást. Az orrvitorla csapkodott, a fővitorla pengett, mint a húr. A csónakból ordibálás hallatszott. Az evezőknél ülő ember lapátolt, mint az őrült. John eleresztette a kormányrudat, megmarkolta az egyik ütközőkötéltekercset, és oldalra kidobta.

Bumm!

Mit szólt volna ehhez Jim! Bumm! Megint. Egy vízhatlan anyagból készült batyu huppant be a kormányállásba. Indigókék pöttyös, hatalmas szőrös kéz csimpaszkodott bele a párkányba. Kiáltás harsant idegen nyelven. Az evezős csónak elhúzódott a Kobold mellől. Egy testes, kék ruhás, vörös képű ember kászálódott be a kormányállásba.

Eljött a pillanat. Melyik kikötőt nevezze most meg John? Nagy leégés lenne, ha történetesen jó pár száz kilométerrel arrébb lenne az a kikötő. A révkalauz rögvest kiszúrná, hogy valami nincs rendben. John sorra vette gondolatban a holland kikötőket. Amszterdam, Rotterdam, Hoek…

– Jó nápot, mynheer – köszönt a révkalauz a kormány felé nyúlva. – Akar, én bevisz téged Vlissingenbe?

Johnnak csengni kezdett a füle a nagy megkönnyebbüléstől. Megvolt hát a válasz a kérdésre! Ráadásul angolul! A révkalauz felismerte a hajófaron lobogó kis piros jelzászlót.

– Igen, kérem – felelte John odébblépve, hogy helyet adjon a révkalauznak, aki már fogta is a kormányrudat, figyelte a tájolót, elfordította a kis hajót, azzal lecsendesítette a vitorlákat, és nem a korábbi irányba, a messzi homokdűnék felé vette az útját, hanem egészen délnek, ahol John nem látott egyebet, mini keskeny páracsíkot. John felemelte a batyut, és lerakta a szél alatti oldalon a farülésre.

– Köszönöm, mynheer – bólintott a révkalauz. – Honnan?

– Harwichból.

– Tied kápitén rossz időt kifogta átkelni ilyen kicsi hajóban.

John meg se mukkant. A fülét hegyezte, jön-e már valami igazi felnőttes handabanda a kajütből, hadd higgye a révkalauz, tényleg van kapitány a fedélzeten.

– Búta szél fújta tegnap éjszaka. Hol voltok ti?

– Távol Harwichtól – válaszolt John. Ezt legalábbis biztosra tudta.

– Kár semmi? Sok halászó csónak vitorla fuccs!

– Nekünk nem történt bajunk – felelte John. – Kurtítottunk… – És mutatta, hogy ereszkedtek lefelé a vitorlák. Mi lesz már? Megkukult az az ügyefogyott népség a kabinban?!

– Kicsi hajó – hümmögött a révkalauz. – De jó hajó – és megveregette a kormányrudat.

– Az. Roppant jó – bólintott John.

S akkor végre megszólalt a garasos furulya a kabinban, s tiszta, bár nem éppen hangos sivítás szűrődött ki a tájoló előtti nyitott kajütablakon át. Aztán dobogó lábak robaja. Hát persze, még fel is kellett kajtatniuk a furulyát, bizonyára a tomboló viharban lesodródott a padlóra, s a takarítás során valamivel összenyalábolták. Énekelni vagy beszélni nem akaródzott nekik, mert attól tartottak, a hangjuk nem sikerül igazán bennszülöttesre. De aztán kicsit akadozva ugyan – ujjait bizonytalanul billegetve – Roger belefogott egy dallamba, amit érzése szerint legjobban tudott: „Nem-nem-nem, nem-nem-nem, nem megyünk mi innen el…” Ennek a dallamnak nincs túl sok bosszantóan magas hangja, nagy részét könnyű megjegyezni és lejátszani, csak föl-le kell szaladgálni a skálán. A többiek bajtársiasan trappoltak a kajütpadlón.

– Vidám gárde! – kacsintott a révkalauz.

– Igen, vígan vannak – bólintott John, s Roger abban a pillanatban, nagyon helyesen, nótát váltott, és belekezdett a következő legjobbnak vélt produkciójába, az „Otthon, édes otthon”-ba. Ez már nem volt olyan sikeres, mert a rövid, de erősen zötykölős hullámzásban az „Otthon, édes otthon” kitartott hangjai nem igazán úgy szóltak, ahogy kellett volna, a muzsikus ugyanis egy-egy váratlan döccenéskor elkapta az ujjait a lyukakról, hogy valami szilárdba kapaszkodhasson. Ilyenkor rövid műsorszünet állt be, maid néhány gyors taktus következett, ahogy Roger megpróbálta utolérni a ritmust. Amint azt érezte, hogy felzárkózott, megint lassú tempóra váltott, hogy visszanyerje a nemes pátoszt, amit a kényszerű hajrá miatt elveszített. A révkalauz elmosolyodott.

– Jól cifrázni, jah? – kérdezte. – Muzsika nem igazi.

John nem tudta, mit feleljen. Még mindig a válaszon törte a fejét, amikor a révkalauz óriási kezét feltartva előremutatott.

– Deurloo bója – jegyezte meg.

Jókora bója volt, rajta függőleges piros-fekete csíkok meg egy rúd, azon egy nagy háromszög meredezett, s az egésznek a tetejében egy négyszög.

John biccentett, mintha előre tudta volna, hogy ott lesz. Aztán több bóját is észrevett, fekete bádogbójákat meg csúcsos, piros bójákat. A pára oszladozni kezdett előttük. Jobb felől föld, hosszú partvonal bontakozott ki. A homokdűnék, amiket bal felől rég elhagytak, most körülzárták őket. Házak tünedeztek fel. John rájött, hogy egy hatalmas folyam torkolatába vezető csatornán haladnak. Hol van ez a Vlissingen? John megpróbálta emlékezetébe idézni a holland folyók neveit, de a Maason kívül semmi más nem jutott eszébe.

Még több gőzhajót fedezett föl, közvetlenül délen a part mellett és messze előrébb megint másokat. John rákönyökölt a lezárt csapóajtóra, és a napsütésben pislogva azon töprengett, mi a szöszt feleljen, ha a révkalauz a kapitányt követeli. Bármelyik pillanatban megkérdezheti.

A furulyaszólóban szünet állt be. Roger kikukucskált az egyik sóvirágos kajütablakon. Aztán megint munkához látott, most legfrissebb műsorszámát vette elő, melynek túlnyomó részét biztosan tudta, a többit jobb híján hozzáköltötte: „Lefelé a Swanee folyón.” Az egyik virtuóz részt olyan elképesztő sebességgel tudta előadni, hogy bárki azt képzelhette, győzelmi induló felfogásban játszotta, győzelmi harsonaszó gyanánt. Hollandia a láthatáron! Házak! Szélmalmok!

– Lefelé a Swanee folyón… Lefelé a… – jól kitartotta a hangot. – Ti-li-li lú-lú ti-li-li – gyors ritmusban. – Messze, messze túl…

Egyik-másik hang olyan hosszúra nyúlt, hogy meg is szakadt a közepén. John tudta, mit jelent ez a szaggatott ritmus, de a révkalauz zavart képpel hallgatta.

Szorosan elsiklottak egy vaskos harangozó bója mellett, amelynek – mint a harwichi Beach End bójának – lámpás világított a hegyében. Bal felől egészen közel volt már a part. Szállodák. Egy mólón zászlók lobogtak a napsütésben. Egy biciklis férfi, aki látszólag egy fal tetején kerekezett. Egy vízből kinyúló zömök, szürke torony. Erődítmény. Ágyúk.

– Hová menni, mynheer? – tudakolta a révkalauz. – Middelburg csatorna?

– Van-e konzul Vlissingenben, brit konzul? – nyögte ki John.

– Igen derék ember – bólogatott a révkalauz. – Most menni, hívsz maga kápitén.

John megrázta a fejét. Tanácstalanul álldogált. A révkalauzt ki kellene fizetniük. Csak aztán marad-e elég pénz táviratra? Megtapogatta a félkoronást a nadrágzsebében. Susannál menynyi is volt? És mibe kerülhet a sürgöny Hollandiából Pin Millbe? És jaj, mi lesz, ha a révkalauz rájön, hogy kapitánynak híre-hamva sincs, s ők négyen egyedül vannak a hajón? Még nem értek be a kikötőbe. John megint megrázta a fejét. Nem válasz helyett, hanem csak amiatt, hogy annyi, de annyi kérdés tolult fel benne egyazon idő alatt.

A révkalauz felkacagott.

– Tied kápitén adta parancsba, nem megzavarni. Indulatos ember, jah? Én ismerte egyet ilyet, mikor inas lenni nagy vitorlás hajón.

Meghuzigálta a főfelhúzókötél végét, és fújt egy nagyot.

– Volt igen mogorva.

Aztán megint felnevetett.

– Így is van jól. Te szólsz némand, majd beszél tied kápitén én magam, mikor kapcsol be motort. Addig vidám gárde hagyja békét.

– Elfogyott a benzinünk – mondta John. – Nincs benzin.

– Puff neki! – horkantott a révkalauz. – Szél van jó. Mi behajóz külső kikötőbe. Mint régi idők. Jah?

Úgy látszik, a révkalauz beletörődött, hogy a kapitány odalent vigad a kabinban, és úgy döntött, csak a legutolsó pillanatban hívja fel a fedélzetre, nehogy Johnt bajba keverje. Csakhogy ezzel szinte még több galibát okozott, mintha ott helyben fény derült volna az igazságra. John az oldalsó fedélzeten előrekapaszkodott, a lehető legtávolabbra a révkalauztól, hogy elkerülje az esetleges újabb kínos kérdéseket.

Hová viszi őket ez az ember? Már elhagyták a kikötő bejáratát. John megpillantotta a halászcsónakok árbocrengetegét. Hát, oda már nem mennek. A furulyaszó elhallgatott. John a lába között letekintve az egyik kajütablak üveglapján laposra nyomódott orrocskát vett észre. Titty. Átkukucskált az árboc másik oldalán lévő kajütablakra, ott is egy palacsintává lapult orrocskát látott. Szóval ezért maradt olyan hirtelen abba a muzsika! Ami azt illeti, felesleges is volt már.

A csöpp Kobold egy kőgát meredek, szürke fala mellett suhant el. Egy bő, kék nadrágot viselő holland fiú kurjongatott és integetett a móló tetejéről. A révkalauz komolyan visszaintett lapátkezével. Aztán elhúztak egy irányfény mellett, a hullámtörő gát végében. A révkalauz kezdte bevonni a főfelhúzókötelet, hogy átcsapja a vitorlát. John ugrott, hogy segítsen, de az egész egy szempillantás alatt megvolt. Épp hogy le tudta kapni a fejét a kabintetőre hasalva, amikor a révkalauz átlendítette a fővitorlát. Előttük óriási, sima víztükör tárult fel. A Kobold nyílegyenesen siklott. A hullámtörő gáttól balra zsilipkapu állt, előtte tucatnyi komphajó. A magas gát mögött szélárnyékba jutottak. Szinte rémisztő csendesség zuhant rájuk. Ám csak egyetlen pillanatra. Hirtelen lánczörgés hallatszott, amint egy daru leeresztett egy ládát a ponton mellett veszteglő, irdatlan nagy, kétkéményes óceánjáró rakodóterébe. A szállítmány utolsó ládáját tette a hajóra. A révkalauz előhúzta az óráját, megnézte, és az óceánjáróra mutatott.

– Harwichba indul… ahonnan ti jönni… – kiáltott oda büszkén Johnnak. – Hollander gőzös.

John feltekintett a hatalmas gőzhajó meredek, fekete falára, a holland piros-fehér-kék sávos kéményekre meg a parancsnoki hídra fenn egészen a magasban, ahol egy tengerésztiszt megtorpant és lenézett. A híd alatt húzódott a felső fedélzet korlátja, az alatt még egy hajókorlát, melyen utasok könyököltek, s mögöttük hajópincérek nyüzsögtek. Igen, igaza volt a révkalauznak. Az óceánjáró indulni készült. A pontonon rengeteg ember szorongott, zsebkendőket libegtettek, kiáltozva búcsúzkodtak barátaiktól. A nyurga daru visszavonult. Megszólalt egy harang. Valaki bádogtrombitát harsogtatott a parton. Sípszó hallatszott. Addig feszes, vaskos sodronykötelek hullottak le lazán a gőzös orráról, hogy a hajó elszakadhasson a faltól. Johnnak hirtelen vad gondolat cikázott át az agyán. Mi lenne, ha valamelyiküket, Tittyt vagy Rogert, felpakolhatnák a fedélzetre, hogy hazajusson, és elmondja, mi történt? De azzal a pár shillinggel a zsebükben nem érdemes meg se próbálniuk. Különben is, túl késő. És még a révkalauzt is ki kell fizetni meg a sürgönyt.

A Kobold egyre beljebb futott a kikötőbe a nagy óceánjáró mellett, amikor John felfigyelt egy tisztre meg egy utasra, akik az egyik felsőbb fedélzet korlátjához léptek, és cseverészve rákönyököltek. Az utason világosszürke öltöny feszült, semmi sem utalt arra, hogy valami köze lenne a tengerhez. De napbarnított arca egészen sötét volt, és olyan mozdulattal kapta le puha tweedkalapját, majd simította hátra ujjaival a haját, amely Johnnak valahogy ismerősnek tűnt. Föntről, messze a magasból az utas lebámult az apró Koboldra. Egyszer csak megmerevedett. Bömbölő tengeri viharokhoz szokott kiáltás röppent át a víz fölött:

– Ahoj, John!

– Apa! – dermedt meg John. – Ahoj! Ahoj!

Sem John a Kobold orrában, sem édesapja az óceánjáró fedélzetén nem hallott a továbbiakban egyetlen szófoszlányt sem. Gőzsugár tört elő az óceánjáró egyik kéménye mellől, s a gőzös szirénája tébolyító, egetverő tülkölésbe kezdett, aminek sehogy sem akart vége szakadni.

John azt sem tudva, mit tesz, visszarohant a kormányállásba. Az óceánjáró mozgásba lendült. Apa eltűnt. Ő lenne az a hajópincéreken, poggyászokon, utasokon át bukdácsoló alak az alsó fedélzeten? Megint nyoma veszett.

– Remek hang – mondta barátságosan a révkalauz. – Tengerész, jah? Te ismer őt?

– Igen – nyögte ki John. Nem volt mit tenni. Ó, bárcsak tíz perccel korábban futott volna be a Kobold!

– Nagyon fürge hajó – jegyezte meg a révkalauz. – Lesz nekik gyorsan átkelés Angliába. Idő pompás. Hé, van baj?

Erre a révkalauz kuncogni kezdett, és intett Johnnak, hogy jöjjön közelebb. Aztán John felé hajolt, és óriási kezével félig eltakarta a száját.

– Én értek – súgta, mint valami fújtató. – Tied kápitén van nagy öröm. Csúf vihar. Igen kicsi csónak. És minden van jól… Proszit! – mutatta, mintha egy flaskát húzott volna meg.

– De nem helyes, hogy enged inast maga behozni hajót révkalauzzal. Mi majd megmutat neki, jah? Kápitén fog lesni, mynheer, ha meglát, őnélküle kötsz ki hajó! Akkor én vet neki egy-két szó. De most, mynheer, mi szól némand. Bevisz mi hajót! Horgony nem kell. Bójára köt ki. Kötelet húzni állja készen. Te bevonsz vitorlát árbocról, amikor én így csinál… – és szabad kezével lefelé csapkodott.

– Igenis, uram – felelt John reményvesztetten, s miközben igyekezett visszaemlékezni arra, amit Jim mesélt neki az orrvitorla felcsavarásáról, szemét le nem vette a Vlissingenből Harwichba tartó óceánjáróról s annak a pontontól már eltávolodó toronymagas orráról. A dagállyal felemelkedő Kobold már messze járt a gőzhajó horgonyzóhelyétől.

– No most, fiú, te menni előre, és figyel… Én nem fog kiabálni… Nem, nem. Én szól némand. Te sem szól némand. Tied kápitén meg csak… – és a révkalauz behunyta mindkét szemét.

– Á, nem – folytatta: – Felébred… de nem jönni az fedélzetre! Játszani nemzeti himnusz, igaz-e, mynheer? „Isten óvja király!”

És valóban, ismét megszólalt a garasos furulya, ezúttal nagyobb biztonsággal, minthogy az előadónak nem kellett már könyékkel ebben-abban megtámaszkodnia, s a dallam is olyan volt, amit próbálgatás nélkül is tudott.

– Menni előre, fiú. Mi majd meglepni kápitént!

John – eltöprengve kissé azon, hogy a révkalauz hol „fiú”-nak, hol meg „mynheer”-nek szólítja, bár gyanította, hogy a „mynheer”-t többé-kevésbé viccnek szánta – előrement, s egyre azon kesergett, hogy apa útban van Harwich felé. Anya meg Bridget azzal fogadják majd otthon, hogy minden tervük füstbe ment. S ráadásul perceken belül fel kell majd tárniuk az igazságot a révkalauz előtt.

Az a rövid kötél, amivel ki akarta vetni a horgonyt, még mindig az előfedélzeten volt, feltekerve a csörlőre. John lebontotta, az egyik végét odaerősítette, a másikat pedig, amit akkor a horgonyhoz kötött, szabadon hagyta. A Kobold befelé siklott a kikötőbe. Elhaladtak néhány lehorgonyzott dereglye mellett. John egyetlen kikötőbóját sem látott. Aztán észrevett egyet valamivel előrébb, egy behemót, fekete bóját, aminek vasgyűrű volt a tetején. Ránézett a révkalauzra. Az némán bólintott, majd óriási kezével gyors mozdulatot tett lefelé. John a tarcsvitorla felhúzókötelével bajlódott. Erősen rá volt tekerve a bakra, nehogy kioldódjon, most meg a nagy sietségben ujjai sehogy sem tudtak megbirkózni a merev kötélre hurkolt szoros félboggal. Nagy nehezen kibontotta s leeresztette a vitorlát. Igen. A révkalauz azt mutogatta, hogy göngyölje fel az orrvitorlát. John elengedte a köteleket, és az orrvitorla csapkodni kezdett, mint egy zászló. John lehajolt, kockáztatva ezzel, hogy a verdeső csigasor fejbe vágja, és megragadta a tekergőző kötelet. Hogy csinálta Jim? Egyszerűen csak húzta? John húzta, ahogy erejéből tellett, mire a vitorla föltekeredett, a csigák ugrándozása pedig abbamaradt. Gyorsan-gyorsan! A Kobold már a bója felé kanyarodott. John megint hátrapillantott. A révkalauz a kormányállásban állva karikát formált összecsippentett hüvelyk-és mutatóujjával, s a főfelhúzókötél végét átdugta rajta. John megértette. A bója egyre közeledett. A fedélzetről nem tudja majd elérni. Lehasalt az orrtőke mellett az orrárboc alá, lábát az élkötélnek vetette, és egy kézzel az orrsudárba kapaszkodva, másik kezében pedig a kötél végét tartva várakozott.

Mind közelebb értek. A Kobold vesztett a sebességéből. Eléri-e a bóját? Még fél méter. Még egy centi. John kinyúlt, áttolta a kötélvéget a bóján lévő gyűrűn, újra elkapta, meghúzta, majd egy szemvillanás alatt visszakapaszkodott a fedélzetre, és odakötötte.

– Úgy – bólintott a révkalauz. Aztán Johnra kacsintott. – Héjj, kápitén! – harsogta, ahogy csak a torkán kifért, és súlyos tenyerével hatalmasat sózott a kajüt tetejére.

Az „Isten óvja a királyt” tizenhetedik strófáját mintha elvágták volna.

Huszonegyedik fejezet
MEGLEPETÉSEK MINDENÜTT

Attól a perctől kezdve, hogy Susan becsukta a kajütajtókat, és magukra húzta a csapóajtót, a fedélzet alatti társaság semmit sem hallott a kormányállásban folyó dolgokról. A kabinablakokból futólag meglátták a hullámokon táncoló evezős csónakot. Érezték, ahogy a vitorlásnak döndült. Hallották a révkalauz batyujának súlyos puffanását a padlón. De a révkalauz kedélyes érdeklődése, hogy „Akarja, én bevinni téged Vlissingenbe”, nem jutott el a fülükig. Fogalmuk sem volt, hogyan sikerült Johnnak szót érteni vele. Szerették volna látni, mi történik az evezős csónakkal, de a Kobold elfordult, és már meg sem pillanthatták.

Csak annyit tudtak, hogy a révkalauz fent van a fedélzeten. Különben John kinyitotta volna a csapóajtót, és leszólt volna nekik, hogy kijöhetnek.

– Csak elintéződött – szólalt meg Susan pár perc pisszenéstelen csönd után. – Megint haladunk.

– Merre? – kérdezte Roger.

– John biztosan tudja – felelt Susan. – Valahogy csak elboldogul a révkalauzzal.

– Bár tudnánk! – sóhajtott Roger.

– Mi lesz a bennszülött ricsajjal? – jutott eszébe Tittynek.

– Bocs! – kapott a fejéhez Roger, és befészkelve magát a szél alatti oldalon álló fekhely egyik sarkába, nekifogott pikulázni.

– Hallják-e vajon? – töprengett Susan. – Mi őket nem.

– Kellően fülsiketítő – bólogatott Titty. – Szerintem jól hallják. Szindbád abbahagyta a dorombolást. Neki egyáltalán nem tetszik.

– A macskák nem muzikálisak – vont vállat Roger, mikor levegőt vett.

– Szindbád az lehet – bizonygatta Titty. – Kétszer is hamis hangot fújtál. De nem érdekes. A ricsaj a lényeg. Csak hallatsszon. Az iránytű előtti ablak nyitva van.

– Hiába fülelek, semmi – mondta Susan.

– Nem is akarják, hogy halljuk őket – magyarázta Titty. – Gyerünk, tegyünk még rá egy lapáttal! Dobogjunk a tappancsainkkal! Semmi baj, Szindbád. Ne izgulj! Figyelj csak, Susan! Dübögnél helyettem? Ha én csinálom, Szindbád nagyon rázkódik.

– Jobb, ha mindnyájan dübögünk – javasolta Susan. – Rakd le egy kicsit a padlóra.

Hosszú ideig keményen dolgozott a három pár trappoló láb, néha-néha megdöngettek egy üres süteményes bádogdobozt, s Roger közben fújta-fújta, ez egyszer hallgatósága teljes egyetértésével.

A kajütablakokon át látható föld mindjobban közeledett, s nemcsak hullámzó sárga sávnak tűnt már a tenger szélén, hanem igazi, házak, templomtornyok, strandok és szélmalmok tarkította szárazföld tárult föl előttük. A Kobold mozgása megcsöndesedett. Roger és Titty az ágyakon térdepelve kukucskáltak kifelé, de térdelés közben nem ment rendesen se a dobogás, se a furulyázás.

– Tényleg Hollandia – állapította meg Roger a szélmalmok láttán.

– Folytasd már! – szólt rá Susan. Ő is a közeledő partot bámulta. Ám egyszerre csak borzasztó dolog jutott az eszébe. Belenyúlt a párna alá dugott hátizsákba, és előkapta a pénztárcáját.

– Ki kell fizetnünk a révkalauzt – kapta fel a fejét. – Nem viszik be az embert csak úgy semmiért a kikötőbe. Akkor is fizetnünk kell neki, ha nem ejt minket zsákmányul jutalomért. Attól félek, nincs elég nálunk. Vagy ha elég is a pénz, a táviratravalót már nem lesz miből kiguberálni.

– Mibe kerül egy révkalauz? – érdeklődött Roger.

– Meg nem tudnám mondani – rázta a fejét Susan. – A távirat viszont több font is lehet Hollandiából Angliába. Titty, nálad mennyi pénz van?

– Nekem két shilling hét pennym van – kotyogott közbe Roger, leállva egy taktus közepén.

– Ó, de jó! – örvendezett Titty.

– De otthon! – bökte ki Roger, és nővérei türelmetlenül elfordultak tőle.

Titty és Susan kiborították a bukszáikat. Susannak majdnem öt shillingje volt.

Tittynek egy egyshillingese, egy hatpennyse, négy egypennyse, egy félpennyse meg egy félkoronás vásárlási utalványa, amit a nagymama küldött neki, hogy vegyen magának egy új rajzfüzetet.

– Miért is nem váltottam be indulás előtt! – sopánkodott.

– Johnnál is lehet valami – mondta Susan.

– Nem hiszem – szólt közbe Roger. – Vagyis nem sok lehet. Biztos, hogy előre megkapta a következő havi zsebpénzét, amikor úgy volt, hogy megveszi az új bicskáját.

– Folytasd a furulyázást! – figyelmeztette Susan. – Meg kell kérnünk a révkalauzt, hogy legyen türelemmel. Előbb a táviratnak muszáj elmennie. Anyával meg küldetnünk kell pénzt a révkalauznak. Muszáj megkérni, hogy várjon egy kicsit.

– Csak nem cipel minket vissza a tengerre, ha már a kikötőbe értünk! – vigasztalta magát Titty.

– De hogy az ördögbe magyarázzuk meg neki? – fakadt ki Susan, és újra átszámolta a pénzt.

– Fürdőzők! – kiáltott fel Titty.

– Oda süssetek, zászlók a mólón! – sipított Roger.

– Ne hagyd abba! – reccsent rá Susan. – Különben mi fújnánk, ha tudnánk!

– Jól van, na – dünnyögött Roger, s nyaktörő sebességgel lejátszotta a Swanee folyót, csak a refrén közepén tartott szünetet, hogy átengedje a többieket a másik kajütablakhoz megnézni egy hatalmas bóját.

– Jól bent járunk már – jegyezte meg Titty.

– Ez már nem a tenger – mondta Susan. – Csak tudnánk, mit mondjunk neki.

Balról szürke kőfalak és lőréses oromzatok tűntek fel, erődök ágyúkkal a bástyákon, meredek tetős házak, hölgyek kocsikerék nagyságú fehér főkötőkben, urak bő kék térdnadrágban és kerékpározó gyerekek, holland gyerekek. Akkor azonban közvetlenül az orruk előtt ellépkedett John. Az elülső fedélzetre tartott.

– Mindjárt megérkezünk – izgult Susan.

– Nem kéne mennünk segíteni? – kérdezte Roger.

– Amíg nem hív, nyugi! – felelte Titty. – Figyelj, Susan! Tartsuk a kezünk ügyében a pénzt, hogy felmutathassuk a révkalauznak, amikor a fedélzetre lépünk.

– Hogyne, még azt hinné, övé az egész! – ellenkezett Susan. – Muszáj feladni azt a sürgönyt.

– A kikötőben vagyunk! – rikoltott Roger. – Az áldóját! Micsoda hajó!

A Kobold megkerülte a hullámtörő gát csúcsát, és egy óriási óceánjáró meredek, fekete oldala mellett úszott el.

– Kétkéményes! – hápogott Roger.

Magasan a fejük felett tébolyító hangon felüvöltött egy sziréna, amitől még a zárt kajütben is zúgni kezdett a fülük.

– Mindjárt indul – jegyezte meg Titty.

– Eltakarodunk még időben az útból? – nyugtalankodott Roger.

S akkor hirtelen meghallották John kétségbeesett, feldúlt kiáltozását.

Nekik kiabált? Nem. Az nem lehet. A sziréna megint felüvöltött. John végigdübörgött a kajüttetőn. Biztosan a révkalauzzal beszélt. Aztán megint meglátták előrerohanó lábait a kajütablakok előtt. Mi történik? Mindkét oldalon kibámultak az árboc melletti ablakokon, és a szemük előtt ereszkedett lefelé a piros tarcsvitorla, amit John félretuszkolt. Látták a feltekeredő orrvitorlát. Látták, ahogy John – Susan rémületére – lemászik az orr mellé, és eltűnik. Látták, ahogy visszatornázza magát egy kötélvéggel, amit leszorít. A Kobold mozgása megszűnt. Látták, amint az irtóztató nagy, kétkéményes óceánjáró eltávolodik a rakparttól, és méltóságteljesen kihúz a mellette eltörpülő vontatógőzösök és komphajók között ebből a számára liliputinak tűnő, hatalmas kikötőből.

És akkor a feljáró fölött, a csapóajtón éktelen dübögés hangzott fel. Valaki fülsiketítően felüvöltött:

– HÉJJ, KÁPITÉN!

A csapóajtó feltárult. Az ajtószárnyak kinyíltak, és meglátták a befelé pislogó holland révkalauzt, mögötte pedig John gondterhelt ábrázatát.

– Jó napot kívánok! – motyogta Susan annyira izgatottan, hogy franciául szólni is elfelejtett.

– Jó napot kívánok! – csipogta Titty.

– Kijöhetünk már? – kérdezte Roger Johnra pillantva.

Kijöttek: előbb Susan, aztán Titty Szindbáddal, majd Roger, aki megtorpant egy pillanatra, hogy elrejtse a garasos furulyát az ágya fölötti polcon.

– Susan! – kiáltott John. – Apa azon a gőzhajón van! Látott minket, kiáltott is, de már késő volt.

– Apa! Ó nem! Nem lehet igaz!

Egészen elkámpicsorodva bámultak a hatalmas gőzhajó után, mely most fordult ki lassan a hullámtörő gát mögött az Északi-tenger, az otthon felé. Eddig ez volt a legszomorúbb, ami történt velük. Ennyire közel apjukhoz, aki ennyi erővel száz kilométerrel odébb is lehetett volna. Az óceánjáró utoljára megeresztett még egy elnyújtott szirénabúgást. Mintha gúnyolódott volna. Elment, elvitte apát, s árbocai mind gyorsabban és gyorsabban távolodtak a messzi mólókon túl.

A révkalauz a szemét meresztgette mögéjük a szűk kis kajütbe.

– Sok-sok gyerek – jegyezte meg. – De hol van kápitén?

John szótlanul Susanra tekintett. Semmilyen mentő ötlet nem jutott az eszébe. Susan tért először magához.

– Jobb, ha elmondunk neki mindent – szólt, aztán a révkalauzhoz fordulva belefogott: – Nincsen. Vagyis igazából John az. Tudja, mi nem is akartunk ide jönni. Most pedig föl kellene adnunk egy táviratot, és legyen szíves megmondani, kérem, hogyan küldhetnénk el, és mennyibe kerül, mert nem biztos, hogy van rá elég pénzünk. Természetesen lesz majd, ha már sürgönyöztünk. Anya küld valamennyit otthonról.

John hálásan pillogott Susanra. Egészen ügyesen csinálta, sokkal jobban, mint amire ő képes lett volna. De azt már neki kell megkérdeznie, hogy mennyivel tartoznak.

A révkalauznak tátva maradt a szája. Dermedten bámult Susanra. Majd behajolva a kabinba előrekukkantott, végig a hajón.

– Nincs kápitén – hitetlenkedett. – Nincs kápitén! Négy gyerek… meg apró macskatz…

A macskára meredt, az meg visszapislogott rá Titty karjából.

– Szindbádot útközben mentettük ki a vízből – vetette közbe Titty.

– Négy gyerek egymaga… és ti átkel Északi-tenger… négy gyerek… pedig szélvihar fújta tegnap éjszaka… én át nem kel Északi-tengert, ha kergetik se, ilyen csepp csónakban!… És én bedőlte, kápitén igen vidám mulatsz kabinban!… És kápitén volta egész időben te, mynheer!

Hirtelen elkapta John karját, amitől az egészen meghökkent, s csak nézte, nézte merően.

– Te becsapsz vén révkalauz! Elhitte, kápitén van odalent… talán üveg mellette… te pedig, te fiú!… Nincs fiú egész Hollandia még egy, ki átvisz hajó Északi-tengeren!

Mind a révkalauz arcát lesték. Láthatóan egészen elbűvölte, hogy John rászedte, és egy szót sem szólt mentési jutalomról, bár Susan nagyon is tudta, mennyire kevés az a kis pénz, amit ő meg Titty a markukban szorongattak. Ugyan mit szól majd a révkalauz, ha ő is megtudja? Egyikük sem vette észre, hogy egy motorcsónak pöfögve közeledik feléjük a kikötő vizén. Túl sok függött attól, mit felel a révkalauz. Minthogy apa már úton volt Harwich felé, mindennél sürgősebb lett, hogy mielőbb sürgönyözzenek anyának.

– Ahoj!

Úgy összerezzentek, mintha valami a Koboldnak ütközött volna.

– Ahoj!

A kis motorcsónak megkerülte őket, hogy melléjük húzódhasson, s benne ott ült, szürke kalapját markolva…

– APA! – harsogták azonnal mind a négyen.

Édesapjuk egy szemvillanás alatt a fedélzeten termett. A motorcsónak holland vezetője feladott Johnnak egy kikötőkötelet, amit ő gyorsan odakötözött, s a csónak hátrabillegett.

– Hahó! – rikkantott apa. – Hát ti? Kinek a hajója ez? Eszembe nem jutott volna, hogy valaki áthoz titeket elém!

– Mi nem akartunk kimenni a tengerre! – szepegett Susan.

– A köd miatt volt! – dadogott John.

– Tényleg nem tehetünk róla! – mondta panaszos hangon Susan, s miközben apa viharedzett, napbarnított arcát meg a szeme körül sűrűn álló – részben nevetéstől, részben a tengeri szélbe meg napba nézéstől szaporodó – szarkalábakat figyelte, tudta, hogy akármi is történt, most már minden jóra fordul. A hatalmas megkönnyebbülés túlbuggyant benne. Érezte, akarata ellenére remegni kezd a szája széle, forróság önti el a szemét, és – micsoda szégyen! – könnyek gördülnek le az arcán. Felzokogott, és lemenekült a kajütbe.

– Fel a fejjel, kisöreg! – szólt utána apa, de Susan elbújt, arcát egy párnába temetve.

– Nem az ő hibája – motyogta John. – Borzasztó beteg volt egy ideig.

– Ők jönni át Északi-tengeren! – szólalt meg a révkalauz. – Egymaguk át Északi-tengeren! Én soha nem hitte, ha nem lát saját maga szemével. Ők tűz ki révkalauz zászló énneki, én meg jön, és, kápitén ez itt, ő kormányoz hajót egymaga!

Apa szeme sebesen ide-oda ugrált végig a kötélzeten, aztán vissza Johnra, Tittyre és Rogerra. Meglepődésnek semminemű jelét nem adta. Mindössze ennyit mondott.

– Majd elmesélitek. Szerencse, hogy időben észrevettelek benneteket, még meg tudtam szökni a hajóról a móló végénél. Egy perccel később már fújhattam volna. Most mi a szándékotok?

– Van nálad elég pénz? – csapott le Roger. – Nekünk alig van, és Susan sürgönyözni akar anyának, és még a révkalauzt sem fizettük ki.

Apa a révkalauzhoz fordult.

– Természetesen – mondta. – Nos, révkalauz uram, mennyi a díja az óceánjáró behozatalának?

Susan – megfutamodása miatt szégyenkezve – megtörölte a szemét, felsomfordált a lépcsőn, és apa kezébe nyomott egy marék aprópénzt.

A révkalauz azonban lapáttenyerével nagyot csapott a térdére.

– Némand! – bömbölte. – Némand! Magának van derék gyerekek, mynheer… Én gratulál maga feleségnek… Nem-nem!… Én el nem vesz egy forint magától! Nem! Nem fogad el némand!

– Legalább hadd kínáljam meg valamivel! – szólt apa, majd tanácstalanul Susanra tekintett. – Van valami ital a fedélzeten?

– Ott a gyógyászati rum! – rikkantott Titty. – Szindbád csak picurkát ivott belőle.

– Hozom – tüsténkedett Susan. Megint lenyargalt a kajütbe, de azonnal vissza is tért két bögrével meg a laposüveggel, amin a „Csak gyógyászati célra” feliratú címke állt. Apa megszemlélte, kétszer is elolvasta a feliratot, majd kihúzta a dugót, beleszimatolt a flaskába, és kiöntötte az adagokat.

A révkalauz meg apa egymásra meredtek, összekoccintották a bögréket, és kiitták. Aztán a révkalauz Johnhoz fordult.

– Tied jó egészségre, Herr Kápitén. Én büszke, hogy te hajódat bekalauzolhat Vlissingenbe. Emlékezni fog egész életemben. Tied egészségre, Herr Kápitén.

John napsütötte ábrázata bronzvörösre pirult. Krákogni kezdett, aztán elkapva apja nyugodt, derűs tekintetét, kinyögte:

– Nagyon szépen köszönöm.

A következő pillanatban apa már az árapályról csevegett a révkalauzzal. Majd John felé fordult.

– Milyen térképeid vannak a fedélzeten?

– Csak angolok – válaszolta John. – Harwichtól Southamptonig.

Apa szeme megrebbent, de csak annyit mondott, éspedig a révkalauznak:

– Gondolom, kapok egy északi-tengeri térképet a kikötőben.

Majd a többiek felé fordulva megkérdezte:

– Mikor ettetek utoljára?

– Ittunk forró kakaót meg ettünk nyelvet – kotyogott Roger –, de már jó rég.

– És sürgönyöznünk is kell, de tüstént anyátoknak – kapott észbe apa. – Szerintem nem ártana iparkodni kifelé a partra.

A révkalauz mondott valamit hollandul a motorcsónak vezetőjének. Aztán visszafordulva először apára tekintett, de szavait mély tisztelettel Johnhoz intézte.

– Kápitén – kezdte –, te inkább vinni hajódat zsiliben át belső kikötő bele. Akkor te tudsz oldal mellé simulni. Most ha te bója alá megysz, motoros ember vontat be téged. De fővitorla inkább enged le, nem gondolsz?

– Felajánlhatom a szolgálataimat, kapitány úr? – kérdezte apa, s egy-két szempillantás alatt lent is volt a fővitorla, apával együtt lekötötték összehúzószálakkal, s a révkalauz kormányzása mellett a Kobold vontatókötélen bevonult a kikötőbe.

– Nem bírom elhinni, hogy tényleg apa az – susogta Titty.

– Márpedig ő az – bizonygatta Roger.

– Tudom – motyogta Titty –, de akkor sem hiszek a szememnek.