Tizennyolcadik fejezet A FEHÉR PACNIK

Bizony, későre járt már, s a sátrakra csak úgy zúdult a napsugár, mire felébredtek. Arra már nem is gondolhattak, hogy reggeli előtt felkerekedjenek. John leszáguldott Tysonékhoz a tejért, mert ő gyorsabban megjárta az utat, mint bármelyikük. Percek alatt eltüntették a reggelit. Tökfödő most már minden pillanatban felbukkanhat, és amikor John, Nancy meg a professzor átnyargalt a Magashegyre, Atkinsonék tanyájára is felderítő rohamosztag indult, hogy jelezzen abban a pillanatban, mihelyt az ellenség mozgolódik.

– De mi a csudára való ez? – kérdezte Nancy.

A szürke Görgeteg meredek oldalának magasában bámulták a sziklafalra festett jókora fehér foltot. Az égadta világon semmi okát nem tudták kisütni, miért kerülhetett oda. Hisz nincs itt más, csak sziklás hegyoldal, nehezen megmászható, és holmi régi fejtésnek, vágatnak semmi nyoma. Magasan voltak a hegy fölött. Térkép módjára terült el alattuk a táj. Még a távoli tavon is meg-megvillant, a napsugár, látták a messzi hegyeket és messze Grönlandot, ahol a karácsonyi szünetben Dick megmentette a szirten rekedt bárányt. Csakhogy most nem azért másztak fel ide, hogy a kilátásban gyönyörködjenek. John óvatosan megkapargatta a fehér pacnit.

– Közönséges olajfesték – állapította meg.

– Gyerünk – mondta Nancy. – Nézzük meg a többit is.

Tovább kapaszkodtak – olykor négykézláb – a görgetegen, egyegy meredekebb sziklát megkerültek. Ugyancsak kifulladtak, mire a második pacnihoz értek. Ahogy megpihentek előtte, feljebb láthatták a harmadikat is.

– Megáll az ész – mondta Nancy.

– Észlelt valamit, professzor úr? – kérdezte John.

Dick kiásott valamit a zsebkésével, és gondterhelten bámulta.

– Kalapált ezen a kövön – magyarázta –, csak azt nem tudom, miért.

Valamivel a nagy kerek festékfolt fölött széles hasadék látszott a sziklában, tele rozsda-meg hamuféleséggel – barnásvörös volt, másutt fekete. Csakis itt látszottak a kalapácsnyomok. A furcsa anyag imitt-amott szétporlott. Szakasztott olyan képet nyújtott, mintha valaki ki akarta volna tisztítani a hasadékot.

– Mi ez? – kérdezte John.

– Azt hiszem, vas – mondta Dick. – Ez a rozsda itt olyan. De nem tudom biztosan. – Elővette hátizsákjából az ásványtani szakkönyvet, de az sem segített.

John és Nancy kalapáccsal esett neki az anyagnak.

– Hisz ez csak föld – mondta Nancy.

– Nem lehet – vélte John. – Menjünk föl, a legfelsőhöz.

Megint másztak egy darabot, és fölértek a felső és legmagasabb fehér pacnihoz. De itt se lettek okosabbak. Mindössze annyit észleltek, hogy ennek a foltnak a közelében is repedésféle látható, mintegy tizennyolc-húsz centi széles, és ez is tele van azzal a vörösesbarna földdel vagy mivel.

– Itt is szorgalmasan kalapált – állapította meg John.

– Talán kutat ásott – nevetett Nancy, és kalapácsa nyelével mélyen beletúrt a földbe. Körülötte szürke kődarabkák hevertek, mintha valaki kalapáccsal, vésővel dolgozott volna. Szanaszét vöröses földtörmelék.

– Menjünk le megint a legalsóhoz, vajon ott is találunk-e ilyet – javasolta John.

– Helyes – bólintott Nancy. – Akkor legalább biztosan tudjuk. Mellesleg, professzor, biztos, hogy jól határoztad meg az anyagot?

– Nem – rázta a fejét Dick. – De mindenesetre rozsdának látszik. Egy biztos: nem arany.

Versenyt száguldottak hegynek le, szökdécseltek, futottak, csúsztak, megtorpantak, óvatosan kerülgették a meredekebb részeket, míg végre megérkeztek a legalsó fehér festékfolthoz.

– Itt van – mondta John. – Éppolyan, mint a fölsők.

Megint csak hasadékot láttak, ez is tele volt vöröses földdel, mint a fölsők. Itt is meglátszott Tökfödő kalapácsának, vésőjének a nyoma. Dick felszedett, elmorzsolgatott néhány földdarabkát.

– Nem hiszem, hogy ér valamit – mondta.

– Hahó! – kiáltott fel Nancy. – Ott a festékesdoboz!

Köréje sereglettek, alaposan szemügyre vették, mintha a festékesdoboz válaszolhatna a kérdéseikre. De nem szólt egy árva szót sem. Közönséges festékes fémdoboz volt, drótfüllel, szorosan illeszkedő fémtetővel. Rajta címke: Háztartási festék. Fehér. Vízálló.

– Azt szeretném tudni, vajon ugyanez a repedés megy-e fel egészen a hegy tetejéig – tűnődött Dick. – Mindegyik hasadék azonos irányba tart, és sok a fű meg a lazán heverő kő. Talán ha eltisztítanánk, rájönnénk, hogy csakugyan egyazon repedés megy-e végig.

Dick ebben a pillanatban nagyon közel járt az igazsághoz, de ezt egyikük sem tudta, és maga Dick is elvetette az ötletet. Nézte, nézte a repedésből kifeszegetett vöröses rögöket.

– Nem hiszem, hogy valóban ez a maszat érdekelte – ingatta a fejét.

– Megvan! – kiáltott fel Nancy. – Fafejűek vagyunk! Bunkók! Vadszamarak! Hát persze hogy nem ez érdekli! Csak úgy tesz. Rájött, hogy Palafejtő Bob többet mondott nekünk, mint neki. Csak azért mászkál fel ide, hogy jobban szemmel tarthasson bennünket. Mert innen prímán látja a Magashegyet. Ez az. Emlékeztek: csak akkor kezdett ide járni, mikor mi már javában benne voltunk a kutatásban!

Nancy hirtelen elhallgatott. Észrevette, hogy John céklaszínűre pirult.

– Mi baj?!

Hátrafordult, hogy megnézze, mit látott John.

Ötven lépésnyire a domboldalon maga Tökfödő állt, háttal feléjük, s úgy bámult a messzeségbe, mintha nem is sejtené, hogy ők ott vannak a háta mögött.

Nancynek leesett az álla. Még akkor is a kezében volt az idegen festékesdoboza. Gyorsan letette oda, ahol találta.

– Errefelé nézett, amikor megláttam – suttogta John. Körülbelül úgy érezte magát, mintha a szomszéd kapta volna rajta a kertjében, amint az almáit dézsmálja.

– Egész biztos, hogy csak vas – szólalt meg Dick, aki eközben zavartalanul kapirgált a zsebkésével.

– Pszt! – sziszegte Nancy. – Odasüss!

– Kérdezzük meg tőle, mi ez az anyag – javasolta Dick.

– Nem lehet – suttogta Nancy. – Pucolnunk kell. Mozgás. Ne nézzetek arra.

Dick Johnra pillantott, de szemmel láthatólag ő is azon a véleményen volt, hogy minél előbb elhagyják a terepet, annál jobb. Futni persze nem akartak, de hát végtére is nem ismerik Tökfödőt. És még ha vetélytársuk is, és arra az aranyra pályázik is, amit ők akarnak megtalálni, azért nem valami kellemes, ha rajtakapja őket, amint a festékesdobozát nézegetik, és végigszimatolják valamennyi helyet, ahol a kalapácsával szorgoskodott. Anya a világ legbarátságosabb és legmegértőbb bennszülöttje, de ezt még ő sem helyeselné.

Nem éppen futva, de nem is feltűnő lassúsággal, némán levonultak a Szürke Görgetegen, át a Magashegyen, egészen a táborig. Útközben egyetlenegyszer sem pillantottak hátra. Lehet, hogy Tökfödő utánuk nézett, lehet, hogy nem – Nancy és John mindenesetre úgy érezte, mintha a pillantása égetné a hátukat. Dicknek egyre az a barnásvörös anyag járt az eszében, szüntelenül azon tépelődött. Útközben azért jobb kedve támadt.

– Talán ő maga sem tudja, hogy mi az – mondta végül reménykedve.

– Higgyétek el, ürügy az egész, arra jó, hogy utánunk kémkedjen – mondta Nancy. – A fehér pacnik csak az aljas cselszövéshez tartoznak. Egyszerűen szemmel akar tartani minket, és abban a pillanatban, amint megtaláljuk az aranyat, elvitatni a követelésünket. Igenis jól tettük, hogy utána jártunk, mit csinál. Ezt még Susan sem vonná kétségbe. Csak arra vagyok kíváncsi, mit csináltak a kedves felderítőink, miért nem figyelmeztettek.

Félúton a Magashegy felé Roger, Peggy, Titty és Dorothea sietett elébük.

– Mondott valamit? – kérdezte Dorothea.

– Mi történt? – tudakolta Titty.

– Finom kis felderítők vagytok! – mondta keserűen Nancy. – Hagyjátok, hogy csapdába sétáljunk. Miért nem jeleztetek?!

– Hisz mást se csináltunk! – méltatlankodott Peggy.

– Úgy járt a karunk, akár a szélmalom! – tódította Roger.

– Hosszú, hosszú órákig! De hiába, mert ti oda se bagóztatok.

– Hát az bizony lehetséges… – ismerte el Nancy tőle szokatlan jámborsággal.

A táborban Susan világméretű rántottával fogadta őket: tizenhat tojást ütött bele sorra a nagy serpenyőbe. Evés után haditanácsot tartottak. Akármi történik, mindenki tartsa magát távol Tökfödőtől. Susan ehhez ragaszkodott, és a reggeli élmény hatásaira John és Nancy kis híján maga is olyan bennszülöttes álláspontot foglalt el, mint Susan.

– De hiszen nem is mondott semmit – mondta Dorothea.

– Mindegy, majdnem olyan volt, mintha mondott volna – felelte John.

– Sőt rosszabb – vélekedett Susan.

– Mit gondoltok: mi lenne, ha csak akkor folytatnánk a kutatást, amikor Tökkencs nincs a láthatáron?

– Akkor rögtön rájönne – magyarázta Nancy –, hogy tudjuk, a kapirgálása meg a fehér pacnijai csak azt leplezik, hogy minket figyel, mert ki akarja kémlelni, hol keressük Palafejtő Bob útmutatása alapján az aranyat.

– Nancynek igaza van – mondta John kapitány. – Úgy kell folytatnunk, mintha nem is sejtenénk, mit csinál.

– Mint ahogy nem is sejtjük – bólintott rá Dick.

Szofoklészt röviddel ebéd után felröppentették. Az üzenetben Tökfödőről nem esett említés.

ÚJ TÁBOR OSZTÁLYON FELÜLI. KÓSTOLNÁD CSAK A FŐZTÜNKET. MÁRMINT SUSANÉT.

Az aláírásul szolgáló koponya olyan szélesen vigyorgott, hogy senki sem gondolhatta volna, mennyire meleg helyzetbe kerültek nemrégiben a felfedezők.

Aznap délután az aranyásók hosszú sora olyan elmélyült buzgalommal fésülte a terepet, mintha nem is munkálkodnék felettük a hegyoldalban Tökfödő. Az meg úgy folytatta tevékenységét, mintha észre sem venné, hogy odalentről időnként aggodalmas pillantások követik a mozdulatait. Valamivel a harmadik alatt újabb pacnival szaporította a sort. A felfedezők még kint voltak a Magashegyen, amikor ő már hazament a Szürke Görgetegről. Mintha nem is érdekelné, amazok miben sántikálnak.

Mivel nem kellett sietni Tysonékhoz, vacsorára, egészen sötétedésig dolgoztak. Peggyt azután leszalajtották még egy kis tejért. Hamarosan Susan is követte, hogy tüzet rakjon és megfőzte a vacsorát. A többiek meg dolgoztak, amíg tökéletesen rájuk nem sötétedett.

Vacsora után Nancy és John megjelölte a maguk készítette térkepet; fekete pontokkal jelezték a megtalált régi fejtéseket, és bevonalkázták a már átfésült terepet. Az eltelt napok számához viszonyítva ugyancsak kicsiny területet foglaltak el a vonalkák.

– Első nap többet végeztünk, mint azóta összesen – állapította meg Nancy.

– De azóta Tökkencset is szemmel kellett tartanunk – mondta John.

– No meg a kútásás, a költözködés – hagyta rá Nancy.

– Hány napunk van még? – kérdezte Titty.

– Azt senki se tudja – mondta Nancy. – Akárhogyan is, holnap jókor kell fölkelnünk, és átfésülni vagy kétszáz négyzetkilométert.

– Fésűvel? – kérdezte gunyorosan Roger. – Ném valami jó módszer. Szerintem ha csak haladunk csatárláncban, sose találjuk meg. Talán el se érünk odáig, és már indulhatunk is haza. Ha ugyan egyáltalán van valahol arany.

– Igenis tudjuk, hogy van – mondta Nancy. – És ha keressük, előbb-utóbb meg is találjuk. Ha vaktában rohangászunk, akkor persze nem.

Tizenkilencedik fejezet ROGER AKCIÓBA LÉP

– Tökkencs elment.

– Igazán? – Titty a kőrisfa tövéből bámult fel a magas ágak közül kémlelő Nancy kapitányra.

– Bizony! – kiáltott le Nancy. – Elballagott az országúton. Miénk lesz a Magashegy.

Titty visszafutott a táborba.

– Nancy azt mondja, elment az országúton…

– Gyorsan bekapni a reggelit – rendelkezett John, aki az imént érkezett vissza Tysonéktól a tejjel.

Nancy már siklott is le a megfigyelőpontról, és ledörzsölte térdéről a moha zöld nyomait. Húsz perc elteltével a nyolc felfedező már rajvonalba fejlődve kezdte a Magashegy aznapra kijelölt részének átfésülését. Mivel Tökfödő az ellenkező irányba távozott – talán éppenséggel megkerüli a tavat, és Rióba megy –, ők élni akartak az alkalommal és a lehető legtöbbet elvégezni a rájuk váró munkából.

Ki tudja, miért, valahogy mégis nehezebben ment a munka, mint máskor. Találtak ugyan két öreg fejtést, de egyik sem hasonlított ahhoz, amiről Palafejtő Bob bácsi mesélt. Mindkét akna bejárata beomlott, és John meg Nancy nem engedték meg az expedíció ifjabb tagjainak, hogy beljebb merészkedjenek. Titty spárgagombolyagjának sem vették hasznát. Roger egyre jobban elunta a dolgot. Már Titty is arra gondolt: milyen kár, hogy nem akad egy kis felderítenivaló. Dorothea olykor-olykor bánatos pillantásokat vetett a Görgeteg szikláin fehérlő foltok felé. Micsoda elbeszélés, amiben nincs cselszövő? Csak Dick kalapált buzgón és elégedetten; őt nem érdekelte semmi más, csak a kövek.

Délre visszaértek a Magashegy közelebbi oldalára. Terv szerint a fák árnyékában haladtak, majd elköltötték ebédjüket, hideg pemikánt, almát, fánkot lekvárral és fejenként egy üveg gyömbérszódát (pardon: grogot). Korán elröpítették Szaffót, hogy bőségesen legyen ideje hazaérni. Vidám üzenetet vitt: „Minden remekül megy.” Roger szerint túlságosan is vidám volt, ahhoz képest, hogy a Magashegynek még a felét sem kutatták át.

Délután újabb sávot kezdtek, és eljutottak a Görgeteg aljáig. Ez már egy kicsit érdekesebb volt, mert több köves gerincen kellett átkelniük, s a Magashegy kis völgyeiben, szakadékaiban hanga nőtt a kövek között. Ez ugyan reményteljes jel volt, régi fejtést azonban nem találtak sehol, és amikor estefelé északnak tartva kerestek új területet, megint az Amazon völgye felé tartva, Roger már-már lázadó lelkiállapotba került.

Feleúton sem voltak még a Magashegy tetején, amikor egy kis magánjátékot eszelt ki. Jobbra nézett, azután balra a felfedezek hosszú során. Már mindnyájukban kialudt a reggeli remény, és a vonal egyenessége bizony hagyott némi kívánnivalót. Volt, aki lemaradt, volt, aki nagyon is sietősre vette, s ahogy lassan hazafelé tartottak, bizony erre-arra görbült a vonal a hanga, a haraszt meg a kövek között. De azért tagadhatatlanul vonal volt, és Roger úgy vélte, felettébb hasznos felderítőlecke volna, ha megpróbálna észrevétlenül eljutni az egyik végéről a másikra. Szerencsére Nancy, akinek a legélesebb a szeme, a bal szélen dolgozott. A többiek mind jobbra tőle. Roger vizsla szemmel végigfürkészte a tájat. Ott van John, Titty, Dorothea, Peggy, Dick és Susan. Megfigyelt néhány hasznosnak ígérkező pontot: egy rakás kő, egy kis vízmosás, és mind közt a legjobb: egy jókora harasztos, alig húszméternyire, elnyúlik az egész hegyen, egészen a sziklás gerincig, amelyen Dorothea épp négykézláb igyekszik átvergődni.

Roger lesben állt a harasztos szélén. Senki sem nézett feléje. Itt az alkalom. Remek. Régi birkacsapás vezetett át a harasztoson. Roger még egyszer körülnézett, aztán a következő pillanatban – ha történetesen valaki épp arra nézne, nem látott volna mást, csak azt, hogy a haraszt egy icipicit megrezdül.

Elsurrant John és Titty mögött, megbújt a harasztos szélén, figyelte, mit művel Dorothea. Igen, ott van, egészen közel. Roger mozdulatlanul lapult. Majdnem Dorothea elé került, akkor pedig még ő is biztosan észrevenné. Dorothea már maga mögött hagyta a sziklákat, lassan szelte át a nyílt teret, és magában beszélt. Lehetséges volna, hogy ő is elunta már egy kicsit a felfedezősdit? „A haramia úgy érezte: itt az alkalom. Az éj leple alatt egy kőhajításnyira haladt el észrevétlenül… nem, inkább egy nyíllövésnyire… nem, szóval olyan közel haladt el ellenségeihez, hogy akár meg is érinthették volna…” Roger egy pillanatig szentül meg volt róla győződve, hogy Dorothea észrevette őt, és azért mondja ezeket, hogy így adja a tudtára: leleplezte. De aztán eszébe jutott A Dombvidék haramiája, és már tudta, hogy Dorotheának aranykeresés közben min jár az esze.

Búvóhelyéről senki mást nem látott. Várt, amíg Dorothea eltávolodik egy kicsit, azután laposkúszásban a sziklák mögé igyekezett, amelyeket Dorothea épp az imént hagyott el. Itt keresett egy jó kis helyet, ahonnan kiláthatott a többiekre. Még el kell haladnia Peggy, Dick és Susan mögött. Ez nem lesz nagyon nehéz, gondolta Roger, mihelyt átvergődik ezen a sziklás részen, és bejut a hangásba. Mind a hárman szorgosan kutattak. Egy darabig nézte őket. Egyikük sem pillantott hátra. Egyenletes iramban haladtak.

Roger pillantása a többieket kereste: Dorotheát, Tittyt, Johnt és Nancyt. Jóformán el tud jutni egészen a hangásig úgy, hogy nem bújik elő a sziklák mögül. Nekiindult, átszáguldott egy darabka nyílt területen, egy pillanatra meglapult, hogy kiszuszogja magát és hallgatózzék egy kicsit. Peggy nem vette észre. Egy harasztos terepszakaszon dolgozott, gyorsan, hogy minél előbb a következő köves részhez érjen, ahol nagyobb a remény, hogy talál valamit. Roger megint talpon volt, átsurrant vagy húszméternyi terepen, aztán megint lehasalt egy szikla mögé. Itt már nehezebb lett a dolga, egy jó darabon még a fejét se nagyon emelhette fel. Laposkúszás a kiszáradt fűben… Ez igen. Ez már valódi indiánfeladat. Sokkal mulatságosabb, mint az aranyásás. Kár, hogy Titty nincs itt. Hahó! Mit csinál Dick és Susan? Csak nem találtak valamit? Megálltak, összedugták a fejüket valami kövek fölött. Ördög vinné a dolgukat! Hogy lopózzék el mögöttük egy tisztességes indián, ha nem mozdulnak, mintha odaragadtak volna?! Roger várt. Dick és Susan csak nem mozdult. Roger kifogyott a béketűrésből. Tudta, hogy iszonyú kockázatot vállal, de ha sikerül eljutnia a hangásig, talán úgy surranhat el jóformán az orruk előtt, hogy nem veszik észre.

Már bent is volt a hangásban, a régi birkacsapáson araszolt előre. A hanga lilás virágát bontogatta, s szitne teljesen elborította a csapást, úgyhogy Rogernek, amúgy hason kúszva, bajosan kellett utat törnie. A nyíló virágokat körüldöngték a méhek. Egy göcsörtös gyökér láttán Rogernek eszébe jutott a feledésbe merült vipera. Perzse hiába is gondol arra, hogy csapkodni kéne a bottal, mert először is nincs bot a keze ügyében, másodszor pedig, de nem utoljára, lopózkodó indián ne gondoljon csapkodásra.

Roger tehát elhatározta, hogy mielőtt letenyerelne, mindenesetre meggyőződik róla, hogy közel s távol nem akad alvó kígyóra.

Kígyóval nem találkozott, de olyan nagyon vizsga szemmel fürkészett, hogy elfeledte a lopózást, feledett minden egyebet, és rémületében kis híján felkiáltott, amikor épp az orra előtt, alig méternyire, felrebbent egy vén fajdkakas, szörnyű szárnycsapkodással – szakasztott úgy hangzott, mint amikor felberreg az ébresztőóra –, és felszárnyalt a hanga fölé. Robbanásra hasonlított inkább, nem madárra. Roger már-már felugrott volna, ijedtében beleharapott a nyelvébe – fájt is cudarul –, de aztán még épp idejében lekuporodott. Meghallotta Dick hangját.

– Valami felriasztotta azt a fajdot. Nem láttad, mi volt? Kutya nem lehetett.

Dick hangja jobbról és egy kicsit előbbről hallatszott. A nyugodt, szélcsendes tiszta levegőben szabadon szállt a hang. Roger szemrebbenés nélkül adott volna érte egy fél tábla csokit, ha tudja, mennyire van tőle Dick. De nem merte felemelni a fejét a hanga fölé. Dick észrevette a fajdot, és valószínűleg épp erre néz. Még képes idejönni, hogy megnézze, mi rebbentette föl a madarat. Nem tehet mást: tovább kell sietni, de úgy, hogy meg ne mozduljon a fű, és közben reménykedni, hogy nem lapul a közelben több madár.

A birkacsapás kanyargott; Roger szívből kívánta, bárcsak volna nála iránytű. „Illetve nem is iránytű – gondolta –, inkább periszkóp, hogy kidughatnám a fű közül, és megfigyelést végezhetnék, de engem nem látna meg senki.”

És akkor egyszer csak vége volt a hangásnak, és Roger, amúgy négykézláb, azon kapta magát, hogy egy horpadásra bámul. Egyszerre vége volt a szikláknak is, füves mélyedés tátongott alatta. A túlsó oldalán megint sziklák magasodtak. A horpadáson túl ellátott egészen a Magashegy pereméig, a Nagy Falig, sőt még a nagy kőrisfa legfelső ágait is látta az innen láthatatlan tábor fölött.

Lépteket hallott. Alig húszméternyire valaki – sőt: valakik közeledtek a magas hangában. Nincs értelme megvárni, amíg rálépnek, ahogy itt lapul. Kúszva elinalt a horpadás mélye felé, a szikla réseiben növő hangába kapaszkodva. Föntről bármelyik pillanatban észrevehetik az aranyásók. Feleúton megcsúszott. Elesett, oldalára fordult, belekapaszkodott egy hangabokorba, aztán ott maradt lógva, harminc centire a földtől. Kavicsok záporoztak mellette. Eleresztette a hangát, lepottyant, és mit látott: a sziklában sötét, háromszögletű nyílás tátongott. Pompás! Ilyesmire legmerészebb álmaiban sem számított. Lekuporodott a nyílás bejáratában, és felnézett. Nem látott mást, csak sziklát meg a hangabokrot, amibe az imént belekapaszkodott. A bokor rugalmasan visszalendült. Fentről senki sem láthatta…

Épp idejében ért le.

– Hallottad? – kérdezte Dick. – Hahó, itt is egy szakadék!

– Ezt láttuk délelőtt – mondta Susan. – Már jártunk itt. Túlságosan jobbra kerültünk. Én vagyok az oka, mert elhívtalak, hogy nézd meg azokat a köveket. Figyelj! Túlságosan eltávolodtunk Peggytől. Kerüljünk balra. Nincs értelme még egyszer átfésülni ugyanazt a részt…

– Igenis, uram. – Ez megint Dick hangja volt, közvetlenül a feje fölött. Roger elvigyorodott, amint meghallotta, hogy Dick hajósinas és matróz módra válaszol.

Eltávolodtak balra a hangásban, és ő hamarosan megláthatja egész hosszában a vízmosást. Roger előhúzta zseblámpáját a farzsebéből. Miféle nyílásra bukkanhatott az imént? Jókor történt, annyi biztos. Zseblámpájával bevilágított a sötétbe. Mindjárt látta, hogy ez is egy régi fejtés, méghozzá nagyon régi. A nyíláson belül alagút, néhány méter után kis barlanggá szélesedik, olyasmi, mint Peter Duck barlangja a Fecskevölgyben. Nem folytatódott. Ezért nem vette észre senki délelőtt. A régi vágatokat általában könnyen megtalálták, ott tornyosult előttük rendszerint a kifejtett kő, gyakran tőzeggel borítva, de azért észrevehetően; a hajdani meddőhányó, amit az egykori bányászok felhalmoztak. Ezt a fejtést nyomban otthagyhatták, a kifejtett kis halom kő szétszóródott a vízmosás alján, vagy talán elvitték és karámot építettek belőle. Kint nem maradt semmi, ami arra vallott volna, hogy a bejárat nem csupán sötét árnyék a kitüremlő sziklák alatt.

Roger az égő zseblámpát maga előtt tartva lábujjhegyen lépkedett beljebb, a barlangba. Itt biztonságban van. Susan és Dick elmehet közvetlenül előtte, és nem is gyanítanak semmit. Senki sem sejti, hogy ő tulajdonképpen nyomtalanul eltűnt. Visszamászott a barlang bejáratához, és fülelt.

Valahonnan bal felől halk hahó hallatszott.

– Hahó! Hahó! – hangzott Susan és Dick válasza. Bizony, elhaladtak a vízmosás végében. Az a hahó egyáltalán nem volt érdekes. Egyik sem. Észre sem vették, hogy ő eltűnt; különben Susan egészen más hangon hahózott volna. És nem is találtak semmit, mert akkor meg a Dick és Peggy hahója szólt volna egész másképpen. Ez csak egyszerűen három kedvetlen felfedező kissé csüggedt hahója volt; csak épp a rend kedvéért kurjongattak egymásnak a vadonban. Egyelőre nincs értelme mutatkozni, mert még idő előtt rájönnek, micsoda óriási indiánmanővert hajtott végre. Különben sem hiányzik senkinek, miért fedné hát fel magát?

Visszament a barlangba, hogy kigondolja, mire is lehetne használni. Kár, hogy Titty nincs itt, de persze ha itt volna, akkor az egész már nem volna egyes-egyedül az ő felfedezése. És igazán itt az ideje, gondolta Roger, hogy végre valamit ő is felfedezzen. Zseblámpája fényét végigjártatta a barlang sziklás mennyezetén, faragott oldalán. Száz meg száz esztendeje bányászok dolgoztak itt. Eszébe jutott Palafejtő Bob, amint egymagában munkálkodik a Hangás Szirt mélyén. Mi sem könnyebb, mint elképzelni, hogy nemcsak néhány lépésnyire van a barlang nyílásától, hanem fél mérföldnyire vagy még mélyebben. Egy picinyke fény szüremlett be kintről. Hiába.

– Na mindegy – mondta magában Roger. – Ez éppenséggel jöhet valamelyik nagy lámpásból is, ott mindjárt a sarkon túl.

Voltaképpen örült, hogy mert így legalább takarékoskodhatott a zseblámpájával. Különben is, a szeme már hozzászokott a sötétséghez. S ha már itt van, mi lenne, ha bányászgatna egy kicsit? Palafejtő Bob sem üldögélt ölbe tett kézzel a hegy mélyén.

Roger előhúzta motorosszemüvegét, feltette, azután jó nagyot vágott kalapácsával a barlang falára. Sokkal nagyobb zajt ütött, mint amekkorára számított, de a kőről egy morzsa nem sok, annyi sem pattant le. Vajon kint is meghallották? Várt egy percet vagy kettőt; hallgatózott. Azután megpróbálta megint. Majd fogta a zseblámpát, és körbejártatta a fényt a falakon: hova is üssön, ahol megvan a reménye, hogy sikerül egy kis darabot letörnie. Nem valami szórakoztató csak kalapálni, kalapálni a sziklát, miközben nem történik semmi. A barlang legeslegbelsejében talált egy kicsit görbén haladó repedést. Illetve nagyon kicsit görbén, tulajdonképpen ha jobban megnézi, szinte egyenes. Bal kézre fogta a zseblámpát, jobbjával pedig jókorát csapott a kalapáccsal a sziklára. Le is pattant egy csinos darab.

– Itt nem is olyan kemény – mondta magában Roger, és még egyszer-kétszer jól odavágott, a repedés mentén. Pattogzott is rendesen a kő. – Palafejtő Bob jó erős – mondta Roger, és megint nekiveselkedett. Keze körül most már csak úgy záporoztak a kődarabkák. Az első repedés mellett még egyet pillantott meg. Vajon itt volt már az előbb is, vagy pedig az ő munkálkodásának az eredménye? Bizony, ez már valódi kőfejtés. Ráütött a sziklára a két hasadás között, aztán visított egyet és hátraugrott. Akkora szikladarab vált le, mint a latin szótár. Roger elugrott a lezuhanó kő útjából, de egy kisebb darab bizony a bokájához csapódott.

– Au! – visított Roger, és jól megdörzsölte a fájós helyet.

Köszöni szépen, ebből elég. Legjobb lesz, ha a fejtést Bobra hagyja. És ekkor, ahogy lehajolt és megdörzsölte a bokáját, és a zseblámpája fényét is odavillantotta: vajon nem sértette-e meg a bőrét (megnyugodva észlelte, hogy nem), a lába körül heverő törmeléken egyszerre csak megcsillant a fény.

Roger letépte szemüvegét, hogy meggyőződjék a dologról. Lehetetlen… De talán… Felemelt egy darab követ, és kivitte a barlang bejáratához, a napvilágra. Aztán visszatért, és belekémlelt a hasadékba, ahonnan a nagy kődarab levált. Még a zseblámpáját is benyomta az üregbe, hogy jobban lássa. Aztán sarkon fordult, és már iramodott volna nagy kurjongatással át a Magashegyen, a többiekhez. De mégsem. Arra még lesz elég idő. Az a hosszas és tüzetes fésülgetés… Csak várjanak egy kicsit… A zseblámpája még győzi elemmel. Feledve volt immár Palafejtő Bob; Roger fél kezében a zseblámpával, kalapáccsal a másikban, istenigazában nekilátott. Arcára záporoztak a lepattanó kövek. Feltette a szemüvegét; legalább a szeme legyen biztonságban. A többi nem számít. Odabent, abban az üregben, amit az imént fúrt, van valami, és az a valami kijön onnan, arról Roger Walker aranybányász gondoskodik!

Huszadik fejezet HOVÁ LETT ROGER?

Ha a nap folyamán korábban támad rés a sorban, menten észrevette volna valaki, hogy az egyik aranyásó hiányzik. Csakhogy egész nap dolgoztak, nagyon kimelegedtek, és alkonyattájban már Nancy sem volt olyan kérlelhetetlen, mint rendesen. A sor minduntalan meg-megtört, amikor valaki talált valamit, a többiek meg mind köréje verődtek, és szemügyre vették a leletet. Sosem bizonyult figyelemreméltónak – már természetesen bányász szemszögből –, és az aranyásók ismét szétszóródtak, hogy folytassák a Magashegy átfésülését. Egyre kevesebb lelkesedéssel. Nem is ügyeltek rá, hogy betartsák az eredeti sorrendet, és mindenkinek minden egyes alkalommal más volt a szolmszédja. Amikor Roger fedezékbe vonult, Nancy mellől surrant el, ám amikor Nancy legközelebb arra nézett, és Johnt pillantotta meg, zavartalanul kiáltott át neki, és nem is gondolt rá, hogy valaki hiányzik kettejük közül.

Későre járt; visszaértek már a Magashegynek az Amazon völgye fölötti oldalára. Nancy nagy nehezen ráállt, hogy aznapra abbahagyják a munkát – s csak ekkor vették észre, hogy valaki hiányzik. Odaértek, ahol ebéd után egy csomóba hajigálták a hátizsákjukat. A munkába fáradt karok nagy nehezen belebújtak a szíjakba, s ki-ki lelkészült a mocsár menti rövid gyalogútra, hazafelé. Egyre apadt a hátizsákhalom, míg a végén egy maradt a nyolcból.

– Hahó! Hová lett Roger? – kiáltott fel Titty.

– Roger!

– Hahó! Roger!

– Bújj elő! Mozgás! Hazamegyünk – mondta Peggy.

– Kaja! – kiabtlt John. – Nyomás!

Roger borzas feje azonban csak nem bukkant elő, sem a hanga, sem a harasztos közül. Mintha elnyelte volna a föld.

– Meglépett – mondta John.

– Kicsit belefáradt az aranyásásba – vélte Susan.

– Szegény jó Rogie – mondta John, kissé mintegy mentegetőzésképpen Nancynek. – Mert ő mindig rohan… mihelyt elül a szél, már veszi is az evezőt.

– Tudom én, mit csinál – mondta Peggy. – Lefogadom, hogy a harasztosban lopakodik Atkinsonék kapuja felé, hogy lássa, amint Tökkencs hazakocog.

A Magashegyen egész nap nyomát se látták Tökfödőnek. Az aranyásók minduntalan fel-felpillantottak a Szürke Görgeteg szikláin világító fehér foltokra; arra számítottak, hogy meglátják vetélytársukat, és füleltek, nem hallják-e kalapácsának a kopácsolását. De a messze magasban suhogva szálló vadhattyúcsalád neszén meg egy-egy felriasztott fajd tiltakozó kiáltásán kívül mintha elhagyatott volna körülöttük az egész vadon. Aranyásó szemmel nézve ez felettébb hasznos, csakhogy az aranyásás nem járt sikerrel, unalmasabb is volt, mint máskor, mert semmi újat nem találtak, s akármennyire igyekezett Nancy tartani bennük a lelket, bizony egyre apadt a remény – mindent egybevetve hát valósággal sajnálták, hogy Tökfödő távol maradt. Nem Roger volt az egyetlen, aki úgy érezte, kellemes változatosságot jelentene egy kis indiánosdi. Senki sem hibáztatta érte.

Kórusban kiáltották:

– Ro-ger! Hahó-hó-hó-hóóó!

Semmi válasz.

– Köztünk az erdő; nem hallja – vélte John.

– Kivált ha lent hasal a rejtekhelyen – mondta Peggy. – Megyek, kiásom.

– Gyerünk, John – javasolta Nancy. – Menjünk mi is. Talán rajtakapta Tökkencset, amint rosszban sántikál. Gyerünk, Susan. Menjünk valamennyien.

Csakhogy valamennyien talpon voltak az egész napi hőségben, és Susan, akármennyire elfáradt is, tudta, hogy megint kifogytak a tejből, és hogy most ő a soros, hogy lemenjen Tysonékhoz az utánpótlásért.

John meg a két Fruska elfutott, szapora ügetéssel gyorsan maguk mögött hagyták a Magashegyet, s az erdő csakhamar elrejtette őket szem elől, amint lejutottak a dundale-i útra.

A többi felfedező épp elérte a Nagy Falat, és a vízmosásban az erdőbe akartak bekanyarodni, amikor meglátták, hogy Nancy, John és Peggy visszafelé tart…

– Nem találták meg – mondta Dorothea.

– Biztosan lemaradt mögöttük – mondta Susan; de abban a pillanatban amazok hármam megálltak, és megint belekiáltották a nyári estébe:

– Roger! Hahó!

Susan visszanézett a Magahegy domborulatára.

– Ördög és pokol! Micsoda dolog ez, ilyenkor este kezd mindenféle buta játékot.

Vártak.

– Nincs ott – jelentette John. – Hacsak nem marháskodik.

– Lementünk egészen Atkinsonékhoz – közölte Peggy.

– Láttuk Tökkereset – újságolta Nancy. – Hazaért, láttuk, amint pipára gyújt, és csak ül a kertben, a padon.

– De mi van Rcgerrel? – kérdezte Susan.

– Biztosan a táborban lapul.

Titty, Dorothea és Dick versenyt futott le a vízmosásban, el a tüskebozót mellett, be a bokrok közé, el Titty kútja mentén, s végül be a táborba.

– Hahó! Roger!

– Talán a galambokat eteti.

– Ott néztem meg először – rázta a fejét Dick. – Nincs a sátrában – jelentette Titty.

– Én tudom, mit csinált! – mondta diadalmasan Dorothea, épp amikor Susan meg a többiek odaértek. – Leszaladt tejért Tysonékhoz!

– Igen, mondta is, hogy egyszer majd lemegy – bólintott Titty.

– Akkor jó – sóhajtott fel Susan. Aztán, egy perc múlva: – Nem vitte el a tejeskannát.

– Jellemző Rogerre – mondta Nancy. – Majd kap egyet kölcsön Mrs. Tysontól.

– Eléje megyek – határozta el Susan. – Figyelj, Peggy! Kezdd el a vacsorát! Már nagyon késő van.

– Sült ágyúgolyó lesz – jelentette be Peggy. Arra van idő, még ha lemégy is Rogerért.

– John, segíts megdarálni a húst – mondta Susan, azzal fogta a tejeskannát, és elsietett a fák között.

A sült ágyúgolyó a pemikán javított kiadása volt. John kinyitott egy marhahúskonzervet, Nancy felélesztette a tüzet, Peggy pedig áhítatosan összeszerelte Susan húsdarálóját. A darálóba bekerült először a hús, azután két hagyma, végezetül pedig a takarékos szakácsok által félretett kenyérdarabkák. A megdarált masszát pudingostálban összekeverték egy nyers tojással meg a reggeli tej maradékával. A keverékből ezután Titty és Dorothea, mert az ő kezük volt a legtisztább, golyóbisokat formált. Vajat olvasztottak a serpenyőben, majd úgy mozgatták a láng fölött ügyesen, hogy az ágyúgolyók egyenletesen megsüljenek. Ugyancsak kimelegedtek a munkában, sűrűn váltogatták is egymást a felfedezők: aki pihent, aggodalmasan szemlélte a súlyos serpenyő ügyeletes kezelőjét, mert elég lett volna egy rossz mozdulat, és a nyolc ágyúgolyót máris elnyelik a lángok.

Jóformán elkészült a vacsora, amikor meghallották lentről Susan kiáltását:

– Roger!

Döbbenten meredtek egymásra.

– De hát hol a csudában lehet?! – kérdezte szinte dühösen Nancy.

A következő pillanatban Susan lihegve beállított a táborba, kezéHen a tejeskannával. Olyan gyorsan kapaszkodott fel a meredek ösvényen, ahogy csak a lába bírta. Mindjárt látták, hogy nagyon aggódik.

– Mrs. Tyson nem is látta – mondta Susan. Kis híja volt csak, hogy sírva nem fakadt. – Biztos fent van még most is a hegyen… vagy valahol… Talán mégint kificamította a bokáját, mint tavaly… Vagy betévedt egy régi fejtésbe… Roger! – kiáltott kétségbeesetten. – Gyere elő! Vacsora! Nem haragszik senki!

– Talán bennrekedt a bányában – suttogta Dorothea. A szeme tágra nyílt. – Kiabál, kiabál, és nem válaszol senki… – Szánta Rogert, de kéjes borzongással töltötte el a gondolat, hogy micsoda regényes szerencsétlenség érhette.

– Éhezik! – mondta könnyes szemmel Titty. Ezúttal senki sem nevetett, pedig Roger feneketlen étvágya állandó tréfa tárgya volt a Felfedezők körében.

– És néhány perc múlva szuroksötét lesz! – tódította Susan.

– Gyerünk, John – szedte össze magát Nancy. – Nincs veszteni való időnk. Nincs mit tenni. Felmegyünk, és megkeressük. Dick, Titty és Dorothea itt marad a táborban. Mi négyen felmegyünk. Lámpást hozzatok. Hol az a hegymászó kötél?

És ebben a pillanatban kihunyófélben levő zseblámpa villant a fák között, és a táborba besétált Roger.

Szánalom, aggodalom egy pillanat alatt szertefoszlott.

– Te ostoba kis szamár! – szólt John.

– Hahó! – szólalt meg Roger, amint meglátta, miben serénykedik Peggy a tűznél. – Ágyúgolyó! De örülök, hogy nem késtem el!

Roger lassan közeledett feléjük; fél kezét a háta mögé dugta.

– Mi történt a kezeddel? – tudakolta Susan.

– Semmi.

– Akkor miért dugod el?

– Mert van benne valami.

Roger farkasszemet nézett a felháborodott társasággal, és lassan előhúzott egy jókora darab fehér kvarckristályt.

– Arany – mondta. – Nézzétek meg.

Nancy kikapta a kezéből a követ.

– A másik oldalán – magyarázta Roger.

– Az áldóját! – kurjantotta el magát Nancy. – Nézd csak, John! Hol van Dick? Mozgás, professzor! Arany vagy nem arany?

Valamennyien köréje gyűltek. Fejek, vállak egy kupacban. Nancy odaadta Johnnak a követ.

– Nézd csak, Dick! – fordult meg John.

Dick helyre billentette szemüvegét. Egy kicsit remegett a keze, amikor John a markába nyomta a kvarcot.

Most már mindenki látta a csillogó fehér kövön a repedést, a barna földet a repedésben, a földben pedig, meg mellette, a csillámló sárga szemcséket.

– Nem lehet más! – kiáltott fel Dorothea.

– Hát persze hogy az! – csatlakozott Titty.

– A színe egyezik – mondta óvatosan a professzor.

– Hurrá! – kiabált Peggy. – Mégis megtaláltuk!

– Igen, de hol?! kérdezte Nancy. – Nyomás. Mégiscsak elő azokkal a lámpásokkal. Ki kell tűznünk a foglalókarókat, mielőtt Tökkencs megtalálná.

– Sötétben nem találok oda – nyögte Roger, és sóvár pillantást vetett az ágyúgolyókra.

Nancynek megnyúlt a képe.

– Semmi baj – mondta John. – Nincs holdfény. Tökkencs se találhatja meg.

– Vacsoráznunk kell – jelentette ki Susan.

– Na jó – adta meg magát kelletlenül Nancy. De még ő is kénytelen volt belátni, hogy hiába is botorkálnának a sötétben a Magashegyen. Feladta hát a gondolatot. – Bizonyára Tökkencs is vacsorázik… – Csak épp nem ünnepi lakomát! Nyomás! Kész az ágyúgolyó. Forr a teavíz. Rajta. Emeljük poharunkat… Derék dolog, Roger!

Roger vigyorgott, de azért kétkedő pillantást vetett Susanra. Két perc múlva nekiláttak a vacsorának. Szuroksötét volt körülöttük az este, csak a tábortűz világított. Rágták az ágyúgolyót, de közben is kérdezősködtek. Roger is rágott, és felelgetett, de nem árult el sokat.

– Mégis, úgy nagyjából merre van? – tudakolta Nancy.

Roger előbb lenyelte a falatot; hirtelen eszébe jutott, hogy az ember nem beszél tele szájjal, és ez a jólneveltség persze mindenkit kihozott a sodrából. Roger időt akart nyerni. Végtére ő talált rá a lelőhelyre, holnap meg is mutatja nekik, de azt ugyan el nem mondja, hol van, hogy aztán hanyatt-homlok odarohanjanak.

– Egy kicsit kell menni – kezdte –, aztán jobbra fordulni. Aztán van ott egy kiszáradt fűcsomó, annál balra egy kicsikét, aztán egy darabig egyenesen, aztán megint jobbra, akkor egy kicsit lefelé, aztán mindjárt utána megint felfelé, akkor jobbról elmegy az ember a harasztos mellett, aztán bal kéz felől van egy olyan barnás szikla…

– Ej, fogd már be! – szólt rá John. – Ne szamárkodj itt nekünk.

– Ő kérdezte – vont vállat Roger, és megint eltüntetett egy jókora falat ágyúgolyót.

– Sok van belőle vagy épp csak egy kicsi? – érdeklődött Susan.

– Régi fejtés?

– Nő mellette hanga?

Amikor Roger megint lenyelte a falatot, elmondta, hogy szakasztott olyan régi fejtés, amilyenről Palafejtő Bob mesélt, hogy nő mellette hanga, és hogy van még bőven arany ott, ahol ezt a darabot találta.

Titty áhítatosan hallgatta.

– Remek! – szólalt meg végül. – Tényleg megtalálta! Derék, öreg Rogie!

Többet nern tudtak kihúzni Rogerből, de ennyivel is beérték. Ahog megteltek az éhes gyomrok, mind határozottabban rajzolódott ki előttük, hogy mi is történt voltaképpen. Valahol odafent, az éjszaka sötétjében… kint a vadonban, ahol oly sokáig keresték… valahol ott vár rájuk az arany. És Roger, aki itt ül, és tömi magába az ételt, látta és megérintette és hozott belőle és tudja, hogy hol van. Minduntalan felállt valaki a tűz mellett, aztán megint leült. Kézről kézre járt a kvarcdarab. Dick eltüntette az ágyúgolyó utolsó morzsáját, aztán bemászott a sátrába, a fémekről szóló könyvért. Dorothea ezúttal feledte A Dombvidék haramiáját, és maga elé suttogott: – Fel-alá jár a fedélzeten… Fel és alá… Fel és alá…

– Szörnyű kár – mondta Titty. – Csak legalább a hajója nevét tudnánk: táviratozhatnánk… vagy gondold csak el, menesztenénk egy galambot, és megülne az árbocon, vinné a nagy hírt…

Még John sem tudta megőrizni a nyugalmát.

Nancy fel-alá járkált a sötétben, kiömlött a teája a bögréből, s magában beszélt:

– Ezermilliom kartács és ágyúgolyó!… Mégis megtaláltuk!… Árbocok és orrvitorlák!… Az áldóját!… Hatalmas egek!… Negyvenezer aranytallér!

– Tüzet fog a hajad, ha nem vigyázol – szólt Susan. – Dick! Figyelj!

Dick először nem is hallotta, hogy hozzá beszélnek: most néhány centiméternyire eltávolodott a tűztő l, de fel sem nézett a Fémek könyvéből. A tűz libegő fényénél olvasta az aranyról szóló fejezetet, míg a betűk táncra nem keltek a szeme előtt; akkor aztán a fehér kvarckristályban csillogó pöttyökre vándorolt a tekintete.

– Ágyba, az egész! – rikkantott Nancy hirtelen. – Most. Azonnal. Mihelyt felkel a nap, ki kell tűznünk a foglalókarókat!

Huszonegyedik fejezet A KARÓK KITŰZÉSE

– Minden ember a fedclzetre!

Nancy vidám kurjantására ébredt a tábor. Egyszeriben mindenkinek kiment az álom a szeméből. Nancy még fcleúton sem járt Tysonék felé a tejeskannával, a táborban már mindenki sürgött-forgott. Nancy ugyancsak meglepte Mrs. Tysont: mire a reggeli fejésből behozták a tejet, ő már ott várt a kamra ajtajában. Mire pcdig visszaért a táborba, őrajta volt a csodálkozás sora: ki-ki megmosakodott, fogat mosott, beágyazott, rendbe rakta a sátrát. Lobogva forrt a teavíz. Soha még reggelit ilyen iramban el nem tüntettek, mint aznap az aranyásók. A teájukba nem átalltak hideg vizet tölteni, hogy hamarabb felhörpinthessék. Peggy magával vitte almáját a kőrisfa tetejére, s onnan jelentette, hogy Tökfödő épp most fordult a másik oldalára. John, két falás között, vaskos botokat hegyezett. Nem árt idejében felkészülni a karók kitűzésére. Magashegyen már késő volna botokat keresgélni. Nancy elnézte egy pillanatig, azután megszólalt: – Kell egy jókora papírlap is.

Dorothea visszamászott a sátrába, és előhozott egy jegyzetfüzetet.

– Ez jó lesz?

Nancy ránézett, és meglátta a füzet fedelén a nyomtatott betűkkel írt címet: A Dombvidék haramiája.

– Nem baj – mondta Dorothea. – Ebben a kötetben még nincs semmi.

– Figyelj, Dot – mondta Nancy. – Rióban majd veszünk neked másikat… – azután elhallgatott. Végtére is: Roger csak Roger. – Egyelőre nem tépek ki belőle – határozott Nancy. – De azért hozd el, hátha szükség lesz rá.

Ezúttal még Susan is hajlandó volt későbbre halasztani a mosogatást, és csakhamar felkerekedett az expedíció a Magashegy felé.

Roger, kivételesen mint vezető, igyekezett a legkevésbé. A többiek mind köréje csődültek, mintha így hamarabb pillanthatnák meg a szent helyet.

– Látod már? – tudakolta Nancy.

– Ott van a sziklákon túl.

– Milyen sziklákon?

– Amazokon.

– De hiszen amerre nézünk, mindenhol csupa szikla!

– Azokra gondolok, ott, az orrom előtt.

– Jaj, igazán, Rogie… – méltatlankodott Titty. – Mondd már meg, mit kell keresnünk!

– Nincs semmi keresnivalónk, csak majd ha odaérünk – jelentette ki Roger, és ballagott tovább, szép tempósan.

Hamarosan még lassabbra fogta lépteit, aztán megállt, és körülnézett.

– Csak azt ne mondd, hogy elfelejtetted, hol van! – kiáltott fel Peggy.

Roger vigyorgott.

– Ne szamárkodj! – szólt rá öccsére John. Ő is, Titty is látták Roger vigyorát, és tudták, hogy örül, mert sikerült beugratnia Peggyt.

– Miért, igazán elfelejthettem volna – mondta Roger. – Egész sötét volt, mire hazaértem.

Kaptattak a sziklás hegyoldalon; éjszaka múltával mindannyiuk számára mintegy varázsütésre megváltozott a táj. Már nem kellett lassú, fárasztó munkával apróra átfésülni, sorban, egymáshoz fűzve, mint a gályarabok. Roger már jóformán meggyűlölte a munkát, elhatározta, hogy ő, mint magányos fog, kihullik a fésűből, és egy kis önkéntes felderítő munkát végez. Mára pedig ő is egészen más színben látta. Aranyat találtak –illetve ő találta, egyedül! Vége a fésülésnek! Most már csak fel kell szedni az aranyrögöket. Vagy akad netán egyéb teendő is?

A többiek keresztkérdéseknek vetették alá Dicket útközben, és ő megmutatott Nancynek egy bekezdést a fémekről szóló könyvben.

– Összezúzni és átszitálni – mondta Nancy. – Hát ezt muszáj lesz megcsinálnunk, hogy hozzájussunk a tiszta aranyhoz. Még szerencse, hogy elhoztuk Flint kapitány mozsarát.

– De még akkor sem lesz aranyrúd.

– Csak rög – mondta Titty.

– Az sem – rázta a fejét Nancy. – Csak aranypor.

– És azzal mit csinálunk?

– Palafejtő Bob majd megmutatja, hogyan gyúrjunk belőle aranyrudat. Legalább eggyel feltétlenül el kell készülnünk, mire Flint kapitány hazaér.

– Csinálhatnánk neki arany fülönfüggőt – mondta Titty.

– Nem hiszem, hogy ő viselné… – vélte Peggy.

– Akkor egy szép nagy fényes medált az óraláncára! – javasolta Nancv.

– Timothynak pedig arany nyakörvet – tette hozzá Dorothea.

Egy percre mélabús csönd támadt.

– Ha ugyan még él – mondta végül Peggy.

– Hetek teltek el, amióta az a távirat megjött – mondta komoran Nancy. Aztán lerázta magáról a pillanatnyi sötét hangulatot. – Hát mindegy, ha meghalt, már jó régen meghalt, és azóta a tenger mélyén nyugszik.

– Brit lobogóba burkolva… – suttogta Dorothea.

– Ötölnyi mélyben pihen… – révedezett Titty – korall lett csontjaiból… mi is termett szemeiben? Azt hiszem, igazgyöngy…

– Mindegy, nem tudunk segíteni rajta – szögezte le Nancy. – Az arany majd talán egy kicsit megvigasztalja Jim bácsit, legalábbis szívből remélem… Habár az örvösállatokat alighanem nagyon meg lehet szeretni… Az áldóját! Hát mit tegyünk? No, Roger, ide figyelj: messze van még?

– Mindjárt ott leszünk – biztatta Roger.

– De hiszen itt minden talpalatnyi helyet átkutattunk!

– Tudom – bólogatott Roger.

Egy-két perc múltán megállt, és lepillantott a keskeny kis völgybe.

– De hiszen itt már voltunk – mondta John.

– Mondtam! – válaszolt Roger. – Pedig mégis itt van.

– Ez az a hely, amiről azt mondtad, szakasztott olyan, mint Fecskevölgy – fordult Tittyhez Dorothea.

– Olyan is – bólintott Titty. – Csak itt nincs patak, és nincs barlang.

– De igenis hogy van barlang! – jelentette ki Roger.

Első pillantásra maga is szinte kételkedett benne, hogy jó helyen járnak-e. Rémület fogta el: csak nem másik völgybe hurcolta el a többieket? Lehetséges, hogy csak azért bukkant rá a barlangra, hogy örökre elveszítse?! Aztán meglátta azt a helyet, ahol lecsúszott a túlsó oldalra, a hangát, amely megállította a potyogásban, és alatta a sötét árnyékot.

– Itt van!

– De hol? – türelmetlenkedett Nancy.

– Ugyan, Roger, ne szamárkodj! Hol van?

Roger már mászott is lefele a szakadékba. Először azzal a gondolattal foglalkozott, hagyja őket bolyongani: vajon mennyi idő alatt bukkannak rá a lyukra – de azután úgy döntött, jobb nem kockáztatni. Nancy már amúgy is eléggé türelmetlen. Úgyhogy egyenesen átvágott a szakadékon, és még feleúton sem járt, a többiek már megpillantották a nyílást. Általános roham indult; John és Nancy ért elsőnek a lyukhoz.

– Ott bent? – lihegett Peggy.

– Roger! Csak nem mentél be? – kérdezte Susan.

– Kész szerencse, hogy bementem! – vágott vissza Roger.

– Oda nézzetek! Dick talált egy darabot – mondta Dorothea.

– Biztosan elejtettem, kifelé jövet – mondta Roger.

– Siess, Susan! – biztatta Peggy.

– Nana!… – méltatlankodott Roger. – Ne felejtsétek el, hogy én találtam meg! – és már vágtatott is be a nyíláson, Susan nyomában. A hajdani bányászok vágta nyílás ma sokkal szűkebbnek tetszett, mint tegnap: nyolc aranyásó taszigálódott odabent, hét zseblámpa fényköre villózott a durván faragott falakon, mennyezeten. Előző nap Roger igen tágnak érezte, amikor csak maga volt a barlangban, s a maga egy szál zseblámpájával egyszerre csak egy darabkáját világította meg.

– Ez a legkisebb barlang, amit valaha is találtunk – állapította meg Peggy.

– Nem baj; az a lényeg, hogy ez az igazi – mondta Nancy. – Mármint ha tényleg az. Hol az a kvarc, Roger?

– Talán csak az az egy darab volt – vélekedett John.

– Kalapálni kell – közölte Roger. – Én is csak úgy találtam rá. Sorra villant a zseblámpák fénye a sziklafalon, Roger útmutatása nyomán. Aztán általános diadalordítás harsant. A fal tövében kvarctörmelék hevert, egy-két szürke kő, és a törmelék fölött mindnyájan jól látták, hogy két összepréselődő szikla között vékony kvarcréteg bújik meg, mint rakott kenyérben a húspástétom. A kvarcréteg jóformán függőleges volt, és a zseblámpa fényében nemcsak a kvarc fehérlett, hanem sárgásan, fémesen csillogott valami.

– Az áldóját! – kurjantott Nancy. – Tényleg megtalálta! Óvatosan azzal a kalapáccsal, John. Meg ne sértsd!

Olyan kalapálás támadt, hogy csak az a csoda: senkinek nem esett baja! Szanaszét röpködtek a kődarabkák, a kvarctörmelék.

– Vigyázzatok! – intette a társaságot Susan. – Tegyétek fel a védőszemüveget… Nehogy valakinek a szemébe pattanjon valami!

– Az orrom sem sétatér! – horkant fel Roger.

– Ezer bocs! – mentegetőzött Peggy.

– Tele van arannyal az egész! – kiáltott fel Dorothea.

– Jó kemény ez a kvarc… – fohászkodott Titty.

– Peggy könyöke se puha! – simogatta szenvedő ábrázattal az orrát Roger. – Nem tört el – ismerte be –, de könnyen el is törhetett volna!

– Figyeljetek! – szólalt meg néhány percnyi kalapálás után John. – Ennek így semmi értelme. Dinamittal kéne dolgozni.

– Pompás! – lelkesedett Roger.

– Flint kapitánynak van puskapora – közölte Peggy.

Ezúttal azonban Nancy hallani sem akart efféle szélsőséges módszerekről.

– A dinamitot Flint kapitánynak hagyjuk – jelentette ki. – Egyszerűen mcg fog őrülni boldogságában. Majd mi segítünk. De semmi értelme addig nekiállni robbantani, amíg ő nincs itt. Ezzel fogjuk majd itthon tartani. Annak nem örült, amikor az Úszóház tetején rendeztünk tűzijátékot, de ha ő robbanthat, az már más…

Susan ugyancsak megkönnyebbült.

– A tűzijáték rendben van – mondta –, de a dinamit…

John kissé csalódott volt.

– Nincs is rá szükség – magyarázta Nancy. – Mennél többet robbanthat Jim bácsi, annál jobban fog örülni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy bebizonyítsuk: igenis van mit robbantani…

– Kötéllel se lehet majd visszatartani – bizakodott Peggy. – Csak lássa meg ezt itt!…

– Márpedig ezzel a kopácsolással nem sokra megyünk – jelentette ki John. – Tiszta időpocsékolás. Ide véső kell. És mi lesz a kőtöréssel mes a mosással?

– Kell egy vizesvödör – mondta Dick. – A mosáshoz rneg egy lapos edény.

– Mire való a serpenyő? – tudakolta Nancy.

– Lemegyek Tysonékhoz vésőért – ajánlkozott John.

– Vödör… mozsár… serpenyő… – sorolta Nancy. – Nincs veszteni való időnk!

Kirohantak a szakadékba, letépték a védőszemüveget, és csak pislogtak a vakító napfényben. Azt,ín szemügyre vették a kvarcdarabkákban villózó, csillámló aranyszemcséket.

– Valaki lógjon ki egy kis felderítésre – mondta Nancy.

Roger már mászott is felfele. A fejük fölött megállt. Fél lába a levegőben kaszált.

– Meglátta Tökkencset! – horkantott fel Titty.

– Épp most mászik fel a Görgetegen! – suttogta Roger.

– Minket akar átejteni – vélte Titty. – Aztán abban a percben, hogy kitesszük a lábunkat, elfoglalja a lelőhelyünket!

– Az áldóját! – mondta Nancy. – És még csak ki se tűztük a karókat! Dot, mégiscsak kell az a papír. – Elővctte kék ceruzáját.

Dorothea kitépett egy lapot a jegyzetfüzetből.

– Nem akarod alátenni a füzetet és úgy írni? – kérdezte.

Roger már csúszott is lefele, hogy ki ne maradjon semmiből. Nancy a sziklafalra tette a lapot, és nagy nyomtatott betűkkel írt rá.

F. F. D. B. R. T.

– Hát ez meg mi a szösz? – tudakolta Roger. – Fejfedők Barátja?

– Ugyan, te fafejű! – szólt rá Nancy. – Ezt minden elemista megérti! Fecskék, Fruskák és Dék Bányászati Részvénytársaság. És utána mi legyen? – állt meg a kezében a kék ceruza.

– Belépni szigorúan tilos! – javasolta Roger.

– Nem a belépés az érdekes – magyarázta Titty. – Hanem a törvényellenes fejtés. Ha Tökkencs megpróbál betörni a mi vágatunkba és kitermelni az aranyunkat…

– Akkor kinyírjuk! – jelentette ki Nancy.

– Hát legalábbis azt mondjuk – tette hozzá Roger.

John és Susan azonban ellenezte a javaslatot.

– Az üres fenyegetőzésnek semmi értelme – jelentette ki John.

– Ne mondjuk meg, hogy mit csinálunk – ajánlotta Susan.

– Mi lenne, ha azt írnánk: „Minden jog fenntartva!”? – kérdezte Dorothea.

De Nancy már szorgosan körmölt a kék ceruzával.

– Ehhez mit szóltok? – kérdezte nagy sokára, és felmutatta az elkészült hirdetményt.

F. F. D. B. R. T.

Ez a vágat fenntartva

ILLETÉKTELENEK TARTÓZKODJANAK

F. F. D. B. R. T.

– Marha jó – állapította meg Roger. – Rendes mindennapi járókelőket nem akarunk megijeszteni. csak az illetékteleneket. Más nem is fogja megérteni, csak az, aki rosszban sántikál. És nem is sejti, hogy mi történik vele, ha illetéktelenül be mer hatolni. Ez így sokkal jobb, mint ha kivégzéssel fenyegetőznénk…

– Vagy még rosszabbal… – mondta nagy élvezettel Doruthea.

– Elég, ha csak valami nagyon kellemetlenre gondol – mondta Titty.

John a karó hegyes végét próbálta beszúrni a földbe.

– Ne ott – mondta Nancy. – Nagyon közel van. Mi az egész vágatra igényt tartunk. Ha mondjuk itt szimatol valahol, kár volna a leletünk nyomára vezetni. Talán észre sem veszi. Hiszen tudjátok, hogy előszörre a mi figyelmünket is elkerülte.

John egy kővel ütögette helyre a karót a kis völgy közepén. A tetejét azután késsel behasította, és beleillesztette a hirdetményt.

– Háromszoros éljen az aranybányának! – mundta Nancvy. – Dc ne hangosan! Most gyerünk, hozzuk a cuccot. Nem kell mnclenhinek lejönni. A matrózok őrködjenek. Mi majd fuvarozunk.

A két kapitány meg a két kormányos felmászott a vágat tetejére, és eltűnt szem elől.

– Még megnézem, hogyan is van pontosan az a zúzás – mondta Dick, és letelepedett, hogy elmélyedjen a Fémek könyvének megfelelő fejezetébe.

– Fejtsünk még egy kis aranyat – javasolta Dorothea.

Titty és Roger társaságában visszament a bányába.

– Az áldóját! – mondta Titty. – De jó, hogy megtaláltad!

– Vége a fésülésnek! – tapsolt boldogan Roger.

Huszonkettedik fejezet MUNKÁBAN AZ ARANYÁSÓK

Alaposan megrakodva tért vissza a különítmény a táborból. John tele vödör vizet cipelt, és ugyancsak vigyáznia kellett, hogy ki ne loccsantsa a Magashegy egyenetlen talaján. Szabad kezével rudat egyensúlyozott a vállán. A rúd másik végét Nancy fogta, neki meg a nagy viharlámpás volt a másik kezében. A rúdon Flint kapitány súlyos mozsara himbálózott, mozsártörőstül. Peggy a tükörfényesre súrolt serpenyő meg a nyolc üveg gyömbérszódát tartalmazó hátizsák súlya alatt roskadozott. John lent volt a tanyán, és jókora hidegvágót kért kölcsön Robin Tysontól. Susan az üstöt cipelte meg a napi elemózsiával telerakott hátizsákot. Tömérdek húsos szendvicshől és rengeteg almából állt az ellátmány.

– Láttátok volna, amint Nancy kapitány súrolta a serpenyőt – mondta Peggy az elébük siető matrózoknak.

– Nancy?! – bámult Titty.

– Tisztába kellett hozni – mondta Nancy, és Titty egyszer csak megértette, miért támadt Nancyben érdeklődés a mosogatás iránt. Mert ég és föld, hogy az ember aranymosáshoz használ-e egy serpenyőt avagy rántottasütéshez.

– Szereztünk még egy kis aranyat – mondta Roger. – De csak kalapáccsal nem sokra megyünk.

– Próbáljuk meg a vésővel – javasolta John.

A viharlámpás ősöreg vaskampón lógott: még a hajdani bányászok verték a sziklafalba, s a rozsda úgy elmarta, hogy szög vékonyságúra kopott. John védőszemüvegben, kalapáccsal-vésővel dolgozott a sziklafalban futó éren. Nancy is feltette a szemüveget, a barlang bejárata előtt ült egy sziklán, és mozsárban törte a kvarcot. Jókora darabot rakott bele, próbálta törni így is, úgy is, aztán rájött, hogy a legegyszerűbb mód a legcélszerűbb. Két kézzel emelte a mozsártörőt, és alig négy-öt centi magasból sújtott le a mozsár alján heverő kvarcdarabra. A mozsarat meg a térde közé szorította. Emelte a törőt, lesújtott vele. Emel, sújt. Emel, sújt. Bumm… Bumm… Bumm… Bumm…

– Töredezik – állapította meg Dick.

– Egyre kisebb – örvendezeti Titty.

– Hadd próbáljam meg én is – kérte Roger.

Bumm… Bumm… Bumm… Nem amolyan igazi félelmetes robaj, ahogy Nancy kapitány szíve kívánta volna. Tompa, csikorduló puffanás. Megint, megint, megint.

– Talán valaki itt ült épp ezen a sziklán – merengett Dorothea –, és éppígy törte a követ száz esztendővel ezelőtt…

– Ide figyeljetek – szólalt meg Roger. – Ki találta meg az aranyat? Igazán hagyhatnátok már engem is érvényesülni.

Nancy keményen összeszorította száját. Úgy érezte, egyre melegebb van.

– Hát tessék – szólalt meg végül. – Próbáld meg. Két és fél perc… Nem hiszem, hogy akár egy másodperccel is tovább bírnád.

–Addig csinálom, amíg ízzé-porrá nem zúzom! – jelentette ki büszkén Roger.

– Nagyon finom porrá kell törni – mondta Dick. – Hogy a szellő is elfújja…

– Na gyere, próbáld – biztatta Rogert Nancy.

– Mérd az időt, Dick – mondta Roger. Orrára biggyesztette a védőszemüveget, és elfoglalta Nancy helyét.

A második-harmadik ütésnél kissé meglepett arcot vágott.

– Nem is nehéz – hetykélkedett, de nem sok meggyőződés csengett a hangjában.

– Fél perc – nézett az órájára Dick.

– Na ne viccelj! – mondta Roger. – Biztosan több.

– A kezed is járjon, ne csak a szád! – szólt rá Nancy.

– De hiszen azt mondta, hogy még csak fél perc… – Roger összeszorította fogát, és dolgozott… Fel a súlyos mozsártörőt, aztán le. Fel, le. Fel, le. Bumm. Bumm. Bumm.

– Egy perc – jelezte Dick.

– Még másfél perced van – tette hozzá Nancy.

– Tarts ki, Rogie! – biztatta Titty. – Legyűrtél már majdnem egy újabb fél percet.

Roger igyekezett kissé lassúbbra fogni a döngetést.

– Másfél perc – mondta Dick.

– Még egy perc – helyesbített Titty.

Roger pulykavörös képpel döngetett. Bumm. Bumm. Bumm.

– Derék dolog, Roger – szólt Nancy. – Nem is hittem volna, hogy ilyen sokáig kihúzod.

– Két perc – jelentette Dick.

Roger szeme kidülledt a szemüveg mögött, de az arcán vigyorféle tűnt föl. Megcsinálja! Bumm… Bumm… Bumm… Gyorsította az iramot. Bumm. Bumm. Bumm. Dickre pillantott. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm…

– Két és fél perc! – kiáltotta Dick. Roger kezéből kiesett a mozsártörő, az ifjú aranyásó lehengeredett a szikláról, és lihegve nyúlt el a földön.

– Most más jön… – pihegte maradék erejével.

– Szépen dolgoztál – mondta Nancy.

Roger után Dick, majd Titty, utána pedig Dorothea veselkedett neki a kőtörésnek. Azután John bukkant elő a bányából, jókora darab kvarckristályokat hozott, amelyekben tekintélyes foltok verték vissza csillámlón a nap aranyfényét.

– Még ne tegyétek be a mozsárba – mondta Dick. – Törjünk meg egy adagot egészen finomra, hogy aztán moshassuk.

– Jó sokáig fog tartani – mondta Nancy.

John egy időre átvette a mozsártörőt; eleinte még beszélt munka közben, de csakhamar némán dolgozott tovább.

– Már olyan, mint a hintőpor – állapította meg néhány perc elteltével Roger.

– Vigyázz, Roger! – figyelmeztette Susan.

– Ez a darab épp homlokon trafált! – panaszkodott Roger.

– Mehetett volna a szemedbe is. Miért nem tartod magadon a védőszemüveget?

– Ne dugd bele az orrodat! – intette öccsét John. – Tessék, Susan. Rajtad a sor. Tulajdonképpen milyen finomra kell törni, professzor?

– Az nincs a könyvben – felelt Dick. – De szerintem nem lehet elég finom. Minden a súlytól függ. Az arany nehezebb, mint a kő. Részecskékre kell törnünk, és akkor mosásnál az aranyrészecskék alámerülnek. Ha nem elég finomak a részecskék, mind egyszerre alámerül, ahelyett hogy a könnyebbek a vízben lebegnének.

– Ez az adag jóformán kész – jelentette Nancy, amikor a súlyos mozsártörő már körbejárt. A mozsár alján nem volt több kvarcdarab, és a finom por, amelynek egyre világosabb volt a színe, kis szürke fellegekben szálldosott a mozsártörő körül.

– Kezdjük el a mosást – javasolta John. – Legalább megtudjuk, sikerül-e.

– A vizet öntjük a porra vagy fordítva? – kérdezte Nancy.

– Előbb a vizet – mondta Dick –, és igazából kellene hozzá egy gép is, hogy állandóan kavarja.

– Majd mi kavarjuk – mondta John. – Figyelj, Nancy, ne töltsd színig a serpenyőt.

Titty, Dorothea és Peggy épp idejében bukkant elő: kezdődött a mosás. John tartotta a vízzel félig telt serpenyőt. Nancy kivett egy csipetnyi finom port a mozsárból, és a vízre szórta. A por szétterjedt a víz színén.

– Jól van. Remek – mondta Dick. – Elég finomra törtük. No, most kavard.

John körkörösen mozgatta a serpenyőt, hogy a víz fodrozódott benne.

– Elnézést, irtó nehéz nem kiloccsantani.

– Egyáltalán lesüllyed valami a fenekére? – Nancy roppantul szerette volna látni, mi történik, de hiába: John ténykedése folytán valósággal örvénylett a víz.

– Nem kéne az aranynak már leülepedni? – érdeklődött John. Dick lázasan böngészte a könyvet. Végre rátalált a megfelelő bekezdésre.

– Arról egy szót sem ír, hogy meddig tart – mondta. – Mindenesetre patakban szokták mosni, a könnyebb anyagot elmossa, az arany ott marad. Azt hiszem, a tetejét ki kellene önteni.

– Akkor rettenetesen sok víz kell – mondta Susan.

– Ha volna egy üres pemikános dobozunk, abba önthetnénk, és az arany leülepedne, és a vizet megint felhasználhatnánk – mondta Dick.

– Mindegy, ezt az adagot megkockáztathatjuk – mondta Nancy. – Löttyentsd ki, és lássuk az aranyat.

– Óvatosan – figyelmeztette Peggy. – Ki ne löttyintsétek az aranyat is!

John óvatosan kifolyatta a piszkos vizet meg a felszínén lebegő habot a serpenyő szélén. Az aranyásók összedugták a fejüket az üledék fölött.

– De hiszen semmi sem maradt! – mondta csalódottan Roger, és a földön búslakodó szürke pocsolyára pillantott.

– Dehogyisnem – monda Nancy. – Nem látod, hogy csillog?

Meg kell hagyni: csakugyan látszott valami halvány nyom a serpenyő alján.

– Önts rá egy kis vizet – mondta John.

Susan már öntötte is. John körbe-körbe jártatta a serpenyőt, úgyhogy a maradék por leülepedett. Aztán megint felkavarta, megrázta.

– Most próbáld – mondta Nancy.

John leöntötte a vizet. A serpenyő oldalán bizony láthatóan maradt valami.

– Lehet, hogy csak azért csillog, mert vizes. – Tittynek eszébe jutott ugyanis a hajdani gyöngyhalászat Vadmacska-szigetnél, amikor a tompa fénnyel csillogó gyöngyöket szürke kaviccsá szárította a nap.

– Valódi! – állapította meg Nancy kapitány. – A napon egy perc alatt megszárad.

– Teregessük szét papírra – ajánlotta Susan.

– Van valakinél papír? – kérdezte Nancy.

Megint csak áldozatul esett A Dombvidék haramiája eljövendő kötetének egy oldala. A sárgán villózó üledéket késheggyel teregették szét rajta.

– Nem ártana még egyszer átmosni – vélte Dick.

– Az áldóját! – kiáltott fel Nancy. – Hisz akkor egy szemernyi se marad!

Jóval keményebb munkának bizonyult az aranymosás, mint ahogyan várták. Megrövidültek a mozsártörővel végzett munka szakaszai. Roger, Dick, Titty és Dorothea egy-egy percig dolgozott, de egy perc is jólesett a többieknek fáradt izmaik pihentetésére. Dick azt ajánlotta. vigyék el az első csipetnyi aranyport Palafejtő Bobnak, megmutatni, csakhogy maga a kvarcbányászat már olyan jól ment, hála Robin Tyson vésőjének meg a kalapácsoknak, hogy kár lett volna abbahagyni a hosszadalmas tolyamatot, míg össze nem gyűlik legalább egy zacskóra való aranypor.

Ebédszünetet tartottak, aztán felmásztak a vágat oldalában, és a látcsövön megpillantották magasan felettük a domboldalon Tökfödőt: egy sziklán ült, és láthatólag ő is pihent. Ebéd és grog után (Csak az a baj – mondta Roger –, hogy ezek az üvegek belülről olyan kicsik) eszükbe jutott, hogy galambot kell küldeni Beckfootba.

– Kíváncsi vagyok, mit szól anya, ha megtudja, hogy megtaláltuk! – mondta Peggy.

– Bárcsak megállapodtunk volna a kódban – sóhajtott Nancy. – De hát hiába is várnánk tőle, hogy szemaforüzenetet fejtegessen, mikor teli a ház tapétázókkal meg mázolókkal. Különben is nagyon soká tartana megrajzolni.

Dorothea értetlenül nézett.

– Kód: titkos jel – magyarázta Titty. Hogy illetéktelenek el ne olvashassák.

– Valaki esetleg lelövi a galambot – mondta Roger.

– Tökkencsnek holmi sötét cinkosa – tódította Titty.

– Majd úgy fogalmazzuk meg az üzenetet, hogy más ne érthesse – döntött Nancy. Óvatosan letépett egy szeletkét abból a papírlapból, amelyen az irinyó-pirinyó aranyporhalom hevert. Egy pillanatig rágta a Dicktől kölcsönzött ceruzát. Azután írásnak látott. – Na, mit szóltok ehhez? – kérdezte. – Roger megtalálta. Tonnaszám.

– Igazából nincs olyan sok – mondta Dick.

– Csak még nincs kimosva – helyesbített Nancy. – De majd lesz. Nézd csak, mennyi kifejtett kristály várja már, hogy összezúzzuk, azt pedig a vak is látja, hogy maga a bánya kimeríthetetlen. – Tovább körmölt: Sok csók F. F. D. B. R. T. – majd alája rajzolta az elmaradhatatlan lábszárcsontokat és a szélesen vigyorgó koponyát.

– Ki röppenti föl? – kérdezte.

– Én – jelentkezett Roger. – És viszem az üstöt is, hozok még vizet.

– Nem akarnál inkább egy kicsit a mozsárral foglalkozni?

– Majd később – legyintett fensőbbségesen Roger. – Először úgy gondolom, inkább a galambot röppentem fel. Gyere, Dick. Menjünk mind a ketten.

Dick gondolatait azonban tökéletesen elfoglalták az aranymosás módszerei. Titty, Dorothea és Roger ment vissza a táborba, ahol Homérosz egymaga várta a nagy kalitkában, hogy mikor repülhet már haza.

Titty megfogta és óvatosan tartotta, Roger pedig becsúsztatta a levélkét a galamb lábán levő gumigyűrű alá. Berakták Homéroszt az egyik kis galambkosárba, és kivitték a Magashegyre, hogy szabadon felszárnyalhasson. Roger két kezébe fogta a galambot.

– Ilyen jó hírt még sose vittél – szólt Homéroszhoz Dorothea.

– Rajta! – szólt Titty, és Roger felröppentette a madarat.

A galamb elrepült a Magashegy fölött, azután nagy kört írt le, visszatért a fejük fölé, s csak akkor emelkedett mind magasabbra és magasabbra.

– Hahó! – szólalt meg Roger. – Ott van rnég egy galamb… még magasabban!

– Rogie! – kiáltott fel Titty. – Az héja!

Messze fent, magasan a szárnyaló Homérosz fölött, mindannyian látták már a pirinyó pontot a vakítóan fényes égen. Pirinyó fekete pötty, zuhan, zuhan, közeledik… lebeg… zuhan megint, és Homérosz egyre magasabbra emelkedik, egyenesen elébe!

– Homérosz! Homérosz! Héja! – sipította Roger.

– Elkapja! – sikoltott Titty.

– Nem is héja, hanem sólyom… – borongott Dorothea, és máris tovább fantáziált. – Eddig ott ült Tökfödő öklén, pici csuklya fedte a fejét, Tökfödő kezén meg solymászkesztyű… és most felröppentette, hogy elfogja Homéroszt!

– De hát nem csinálhatunk semmit?! – kiáltotta Titty. – Hé! Hahó! Homérosz! – kiabált vadul, és karját lengette, hogy elijessze a héját.

Most már a galamb is észrevette a fenyegető veszedelmet. Nem emelkedett tovább; megint lecsapott, különös, zegzugos repüléssel. A héja pedig hirtelen lezuhant, akár a kő.

– Elkapta! – zokogott Titty.

– Elvétette! – kiabált Roger. – Jól van, Homérosz!

A héja ismét a magasba emelkedett, a galamb fölött repült, az meg már szinte a földet súrolta. Igen közel volt egymáshoz a két madár. A héja bukórepülésben lecsapott. Homérosz kanyarodott egyet, és a következő pillanatban eltűnt a fák zöld lombkoronája között.

– Kicselezte! – üvöltött Roger.

– De a héja követi! – izgult Titty.

– Nem kapta el! Odanézz!

És a héja csakugyan a fák fölé szállt, ott lebegett egy darabig, azután tovaszállt, míg végül nyoma veszett a tündöklő égen.

– Tökfödő ugyancsak nekikeseredett, ha ilyen szörnyű fogáshoz folyamodik… – vélte Dorothea.

– Mi lesz, ha Homérosz nem mer előjönni az erdőből? – kérdezte Titty. – Nincs másik galambunk.

– Kérdezzük meg Nancyt és Peggyt – ajánlotta Dorothea. – Menjünk vissza a vágathoz. Dicknek biztos kell már a víz.

Visszaballagtak a táborba. Első útjuk a galambkalitkához vezetett; szinte azt várták, hogy Homérosz már türelmetlenül csattogtatja szárnyát a kalitka ajtajánál. De Homérosz nem volt sehol.

– A fák között lopózik – vélekedett Roger. – Jó öreg Homérosz.

Titty kútjánál megtöltötték az üstöt, azután felváltva vitték egészen a vágatig. Már messziről hallották az őrlőmalom „bumm, bumm, bumm”-ját.

–Ezt pedig Tökfödő is hallja – jelentette ki Dorothea.

– Hé – szólalt meg Titty, amikor leereszkedtek a vágat meredek oldalán. – Hé! – kiáltott, hogy a mozsártörő döngése fölött is meghallja mindenki. – Tökkencs nem süket! Mindjárt idejön, s megnézi, mit csináltok! Iszonyú a zaj!

Nancy leeresztette a mozsártörőt, s ekkor a bánya mélyéből meghallották a kalapács kopogását, a véső pengését: John és Peggy buzgón fejtette a kvarcot. Dick meg Susan pedig a serpenyőt rázta-kavargatta.

– Nem megy másképp – vont vállat Nancy. – Van elég felderítőnk. Egy perc alatt eldugunk mindent a bányában, ha kell. Különben is, míg itt vagyunk, úgysem próbálja meg elbitorolni. Csak azután lesz nagy a veszedelem. Mondjuk, erre jön szimatolni, amikor még senki sincs itt.

– Épp most próbálta elkapni Homéroszt! – mesélte Dorothea. – Ökléről feleresztette idomított sólymát…

– Tulajdonképpen azt nem láttuk – magyarázta Titty. – De Homéroszra igenis lecsapott egy héja, épp amikor felszállt…

– Elkapta?!

– Nem – rázta a fejét Roger. – Homérosz ügyes madár, szépen kicselezte a fák között. A héja szégyenszemre eltakarodott.

– Mit gondoltok, odaér Homérosz Beckfootba? – kérdezte Titty.

– Persze – bólintott Nancy. – Legfeljebb késik egy kicsit. Egyszer már történt ilyen. Talán ugyanaz a héja volt…

– Nem Tökkencsé?… – Dorothea arcán csalódottság tükröződött.

– Dehogyisnem – mondta Nancy. – Nagyon is könnyen lehet. Nem csodálkoznék rajta. Most vajon miben sántikál?

Még Nancy is örült, hogy abbahagyhatja az őrlést egy percre. Felmásztak a vágat oldalán, és felpillantottak a domboldalra.

Ott volt Tökfödő, fölötte meg a fehér foltok a sziklákon.

– Hívjátok Johnt! – rendelkezett hirtelen Nancy. – Az áldóját… Ez már nem tréfadolog.

Roger már repült. Csúszkálva, bukdácsolva vágtázott lefelé a vágat oldalában, és bekurjantott a bányába.

– John! Gyorsan! Gyorsan! Nancy hívat…

John előrohant. Peggy a sarkában. Susan és Dick már mászott is felfele.

– Mi van? – kérdezte John.

– A fehér foltok – magyarázta Nancy. – Mi fafejűek, hogy eddig nem vettük észre. Egyenes vonalban vannak…

– Akárcsak az irányfények – mondta John. – Úgy bizony.

– Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! – kiáltott fel Nancy. – Hát nem látjátok?! Egyenesen ide mutatnak!

Úgy is volt. A fehér foltok mind egy vonalban voltak, és ha ezt a vonalat meghosszabbítják lefele a domboldalon és át a Magashegyen, egyenesen az aranybányába torkollik.

– Ahány újat fest, mindig egy kicsivel közelebb kerül – mondta John.

– Máris sokkal közelebb van, mint a legalsó fehér folt – állapította meg Titty.

– És mind pontosan egy vonalban – szögezte le Dick.

– Most is fest egyet! – kiáltott fel Dorothea.

Szemük láttára növekedett a fehér folt. Tökfödő azután felegyenesedett. De mindjárt újra lehajolt.

– Most dugja el a festékesdobozt – mondta Nancy. Látták, amint felnéz a domboldalra, a többi foltra, majd megfordul, és lassan, gondosan megszemléli a Magashegyet.

Azután, mint aki dolgát jól végezte, felemelte kabátját, vállára vetette, és nagy léptekkel elindult, lefele a domboldalon, majd a dundale-i országút felé kanyarodott. És ott, ahonnan elindult, újabb világító fehér folt hosszabbította meg a vonalat, amely most már csak vagy három-négyszáz méternyire volt az aranybányától.

– Ez eldönti a dolgot – mondta John. – Itt alszom az éjjel.

– Maradjunk itt valamennyien – mondta Roger.

– Váltsuk egymást! – javasolta Titty.

– Hát a tábor? – kérdezte Susan. – És a víz? Meg a tej meg minden?

– Valakinek pedig itt kell maradni – jelentette ki John.

– Majd én – mondta Nancy.

– Jaj, ne – kérte Peggy, aki tudvalevőleg nem szeretett egyedül aludni a sátorban.

– Nincs zivatar – vetette ellene Nancy.

– De még lehet.

– Akárhogy is, én itt maradok – mondta Roger. – Ki találta meg az aranyat?!

– Csak két éjszakáról van szó – mondta John. – Ha holnap estig sikerül jó adagot kimosnunk, holnapután elvihetjük Palafejtő Bobhoz, és mihelyt őt is beavattuk, Tökfödő megnézheti magát.

– Sátor? – kérdezte Susan. És Roger már tudta, hogy Susan beadta a derekát.

– Fölösleges – mondta John. – Hálózsák.

Aznap éjjel egy percig sem maradt őrizetlenül az aranybánya. Amikor visszamentek a táborba vacsorázni, Nancy és John felváltva őrködött a nagy kőrisfán. Vacsora után John és Roger összegöngyölt egy-egy hálózsákot, hátizsákjukba gyömöszölték, és nekivágtak az esti homálynak. A többiek addig néztek utánuk, amíg el nem tűntek szem elől, de még akkor is ott maradtak a Nagy Fal tetején, és bámultak át a Magashegyen.

Amikor végre besötétedett, és Susan kezdte ágyba terelni a társaságot, a távolból zseblámpa fénye villant.

– Valami történt… – rebegte Dorothea.

– Jeleznek a marslakók – mondta Dick. – Emlékeztek?

– Kuss – mondta velősen Nancy. – Üzenet. Kinek a zseblámpájában van még élet? Visszajelzünk… Három villanás, hogy tudják: vesszük az üzenetet.

Peggy háromszor felvillantotta zseblámpáját.

Kint a sötétségben új jelzés villant válaszul. Hosszúk, rövidek. Rövidek és hosszúk. Morzejelek. Nancy leolvasta a jeleket, és hangosan sorolta a megfelelő betűket.

– J… ó… szó vége… é… j… t…

– Rajta, Peggy. Válaszolj.

Szünet. Aztán újabb fényjelek a mocsár felől.

– H… a… h… ó… szó vége.

– Ez Roger. – Mindenki nevetett. Több fényjel nem villant.

– John ágyba küldte – vélte Susan.

– Mozgás – mondta Nancy. – Johnnak igaza van. Én is már félholt vagyok attól az őrléstől. És holnap is nap lesz.

Huszonharmadik fejezet BÚJÓCSKA

Roger korán ébredt. Este már késő volt ahhoz, hogy tisztességes hangaágyat készítsen, és a sátorban alvást most már megszokta ugyan, de azért a szabad ég alatt aludni mégiscsak más, s az arcára tűző nap meg a sajgó csípőcsontja minden ébresztőóránál hatékonyabbnak bizonyult. Johnra pillantott, hanem a bátyja édesdeden aludt, fejét a karjára fektetve. Roger megpróbált újra elaludni, de nem sikerült, hát feküdt csak csöndesen, és a napját tervezgette. Megint csak kőtörés, megint csak aranymosás. Hát ez már így van, de azért jó volna mást is találni. Nagy sokára kimászott a hálózsákból, és tekintetét körüljártatta a tájon. Éjszaka nem vetődött arra látogató. Most, reggel sem látott senkit. Csak a Görgeteg hosszú lankáján vallottak arra a fehér foltok, hogy Tökfödő vészesen közeledik. Átpillantott Tysonék erdejére. Nem. De igen. Egy leheletnyi fakó füst, utána pedig gőzsugár lövell a levegőbe, a fák fölé.

– Hahó! John! Ébresztő! – sipította Roger. – Susan már főzi a reggelit!

John ásított, nyújtózkodott, felült, kivackolódott a hálózsákjából, aztán kifordította, és kiteregette szellőzni. Roger is követte a példáját. Aztán ásítozva, álmosan nekivágtak a Magashegynek.

– Nem jött senki – állapította meg Roger.

– Lehet, hogy csak azért nem, mert itt voltunk – felelte John.

– Mit csinálunk ma?

– Őrlünk, mosunk.

– Valamennyien?

– Nancy lemegy Beckfootba a galambokért. És persze felderítőkre is szükség lesz.

– Majd én – ajánlkozott Roger.

– Hahó! Fecskék! – üdvözölte őket Nancy a Nagy Fal tetejéről.

– Hahó!

– Újság! – süvöltötte Nancv.

Elébük ment; levél volt a kezében.

– Anya küldte. Susan hozta, mikor feljött a tejjel. Anya visszaküldte a galambokat, úgyhogy nem kell lemenni Beckfootba.

– Pompás! – örvendezett Roger. – Szóval Homérosz kicselezte a héját, és hazaért?

– Jó későn, azt írja anya. De nem ez az újság. Jim bácsi küldött egy haláli nagy láda holmit. Timothy nem jött meg… De ha őt is ugyanakkor adta fel, még megérkezhet bármelyik nap. És anya szerint Jim bácsi most már igen hamar hazaér. Nincs vesztenivaló időnk.

– Ha egész nap dolgozunk, estére lesz arany elég – mondta John. – Holnap levisszük Palafejtő Bob bácsinak, hogy csináljon belőle aranyrudat.

Sietősen kapták be a reggelit. John és Nancy felváltva őrködött a fán, de Tökfödő ezúttal, úgy látszik, nem kelt korán. Reggeli után valamennyien átmentek a bányába. Előző napi munkájuk gyümölcse még félig sem töltött meg egy kakaósdobozt.

– Nem elég még? – kérdezte Dick. Beledugta ujját az aranyporba, nézte, hogyan csillog a napfényben. – Mi lenne, ha most vinnénk el Palafejtő Bob bácsihoz, hogy végezzen vele próbát, és akkor legalább biztosak lehetünk a dologban?!

John és Nancy azonban nem tágított. Szentül eltökélték: annyi aranyport visznek le az öreghez, hogy tekintélyes aranyrudat gyúrhasson belőle. Színültig akarják tölteni a kakaósdobozt.

Kezdődött hát a napi munka. John, Nancy, Susan és Peggy fejtette, őrölte, mosta a követ. Dick, Dorothea, Roger és Titty jó búvóhelyeken őrködött, és figyelte, nem közeledik-e Tökfödő. Még utóbb felsettenkedik a vágathoz, és tetten éri a bányászokat aranyásás közben! Egy darabig szép egyenletes ütemben dolgoztak, aztán a felderítők megpillantották Tökfödőt, amint jött felfele a dundale-i út felől. Jeladás röppent a bányához. Biztos, ami biztos: félbemaradt a munka, és mindent sürgősen elrejtettek a bánya mélyén. A harasztosban hasaló felderítők figyelték az elhaladó ellenséget. Ma nem ment fel a Görgetegre, a fehér pacnijaihoz, hanem egyenesen átvágott a Magashegyen a Hangás Szirtig, a Kangcsendzöngáról az Amazon völgyébe vezető hosszú gerincig. A felderítők szemmel tartották, ahogy mind feljebb, feljebb kapaszkodik, míg el nem rejtette a szemük elől a hegyhát. Ment a jeladás: „Tiszta a levegő!” A bánya menti hangásból egy kéz intett. A következő percben már hallották a mozsártörő súlyos dübörgését.

– Egy darabig biztonságban vannak – mondta Roger, aki a maga titkos terveit dédelgette. – Mi lenne, ha nekiállnánk gyémántot keresni? Valamelyik régi fejtésben.

– Előbb mindenesetre tegyünk jelentést a főhadiszálláson – javasolta Dorothea. A négy felderítő kötelességtudóan vissza is baktatott a bányához.

– Helyes – bólintott Nancy kapitány, aki egy pillanatra megpihent őrlés közben, és meghallgatta a felderítő osztag jelentését. – Sétált? Tartott valahova, vagy csak lődörgött?

– Egyenesen előrement – mondta Dick.

– Méghozzá jó gyorsan – egészítette ki Roger.

–Mintha találkára igyekezne – fűzte hozzá Dorothea.

– Na mindegy – mondta Nancy. – Palafejtő Bob bácsiból úgysem szed ki semmit.

A felderítők vártak egy pillanatig. Vajon kapnak-e még utasítást? Nancy megint nekilátott a munkának a mozsártörővel. Susan újabb rakomány kvarcot hozott a bányából.

– Gyerünk! – szólalt meg Roger.

– Hova igyekeztek? – tudakolta Susan.

– Gyémántot bányászni – jelentette ki Roger.

– Ki megy még?

– Nekem levelet kell írnom – mondta Titty.

– Dick és Dot velem tart.

– Rendben – bólintott Nancy. – De azért a fél szemetekkel figyeljetek, mikor jön vissza. Lehet, hogy megint elterelő hadmozdulatokat kell végeznünk.

– Igenis, uram – tisztelgett vígan Roger.

– Titty madzagját minek viszitek? – kérdezte Susan.

– Hogy visszataláljunk – mondta Roger.

– Nehogy nekem be merjetek tenni a lábatokat a régi vágatokba! – mondta Susan.

– Na, igazán… – méltatlankodott Roger. – Mégis, hogyan találjunk gyémántot?!

– Rendben van: akkor csak olyan vágatba mehettek, ahol John meg én már voltunk. Még Nancy szerint is rengeteg van, ahol nem biztonságos a járás.

– Ott az a két barlang, amelyikben a múltkor jártunk – mondta John, aki akkor jött ki a bányából. – Azok biztonságosak. Ott kutathattok, amennyit tetszik. Mondd csak, Nancy, ehhez a darabhoz mit szólsz? Pompás, igaz?

– A legjobb, amit eddig láttam – hagyta rá Nancy.

– Akkor elvihetem a spárgát, ugye? – kérdezte Roger. – Titty, figyelj! Add kölcsön a zseblámpádat, jó? Az enyém alig pislákol, úgy kimerült, amikor megtaláltam az aranyat.

Gyorsan telt a délelőtt. Susan és Peggy feldobtak egy pénzdarabot, hogy eldöntsék: ki főzi az ebédet.

– Fej! – mondta Susan; ő nyert, és már fordult is sarkon. A többiek tovább dolgoztak, ő meg visszatért a táborba. Tittyt találta ott: egy levelet már megírt, apának, Kínába; most szorgosan körmölte a másodikat, anyának és a szamárköhögős Bridgetnek. Susan feltette az üstöt. Reggel, amikor lent járt tejért, titokban kölcsönkért egy lábost Mrs. Tysontól. A többiek azt hitték, hogy mivel a főzőedényeket mind befogták aranymosásra, aznap igen silány ebédet kapnak, és Susan meg akarta lepni őket. Felmelegített két bélszín-és vesepudingkonzervet, és megfőzött egy nagy halom újkrumplit meg zöldbabot. Titty keservesen írt tovább. Már beszámolt minden bennszülöttek legjobbjának arról, hogy valamennyien jól vannak, hogy aranyat találtak, és hogy Flint kapitány biztosan nagyon fog örülni… „De az örvösállat nem érkezett meg, és Dorothea azt hiszi, hogy a tengeren temették el. Az aranyat Roger találta meg. Én vizet találtam egy villás ággal. Először rémes volt, de másodszor már egész jó. Próbáltad már te is? Hogy van Bridget? Gyertek hamar. Az aranyból, amit találtunk, egy igazi bányász aranyrudat fog gyúrni. Mihelyt megjön Flint kapitány, megyünk át a Vadmacska-szigetre. De addig nem lehet, mert muszáj a bányát őrizni. Sok csók, szerető Tittytek. Roger is csókoltat, csak most elment gyémántot bányászni. Sok csók. Rengeteg. Titty.”

– Mindjárt kész az ebéd – szólt végre Susan. – Eredj, jelezz Rogernek meg a Déknek, és majd együtt kivisszük a bányához…

A gyémántbányászat nem járt valami falrengető sikerrel.

Roger, Dick és Dorothea elunta egy kicsit, hogy már alaposan átkutatott barlangokat kutasson át újból, megpihentek hát a hangásban, a Magashegy északi oldalán, ahol a Hangás Szirt, a Kangcsendzönga meredek nyúlványa falként magasodott fölébük.

Roger feltekerte a madzagot a gombolyagra, ami az imént kicsúszott a kezéből, és magától letekeredett róla néhány méternyi. Végül nem vették hasznát. A régi barlangok átkutatásához nem volt szükség vezérfonalra. Egyik-egyik alig néhány méter mély volt.

– Ez igazán nem járja – méltatlankodott Roger. – Soha meg nem találtam volna az aranyat, ha nem várva senkire, be nem megyek egyedül a vágatba.

Dick nem szólt. Hanyatt feküdt, kezével ernyőzte szemét, és az ujjai között bámulta a vakítóan fényes eget. Felpróbálta a védőszemüveget, de a saját szemüvege fölött sehogy sem tudta viselni. Fent a magasban héja szállt, talán ugyanaz, amelyik Homéroszra lecsapott… fekete pötty… ott van megint… vagy eltűnt?… Az ég olyan fényes, hogy könny szökött a szemébe. Lehunyta, és olyan volt, mintha meleg vörös függöny ereszkedett volna eléje. Dick a vérkeringésre gondolt, és azon törte a fejét, vajon az embernek minden egyes csepp vére megteszi-e az egész körutat a testben, és ha igen, mennyi idő alatt…

Dorothea egyetértett Rogerrel. Eljöttek a Magashegy peremére, egészen a Hangás Szirt alá, sorra megpillantották a gerinc oldalában valamennyi üreget, egyik ígéretesebbnek látszott, mint a másik, és kénytelenek feltáratlanul hagyni mindet! Pedig itt a gombolyag, csak le kell tekerni, és biztosabban kivezeti őket, mint Jancsit meg Juliskát az elhullajtott kenyérmorzsa. Talán lelnének is valamit, ők hárman. Ha arany van, miért ne lehetne gyémánt is a hegy gyomrában? Mindenesetre halálos vétek nem megpróbálkozni. Persze azért, ha jól belegondol, megérti Susan aggályait is.

– Főz is, meg még minket is tartson szemmel… És tudja, hogy a töboieknek mennyi a dolga.

– Ha nem találtam volna meg az aranyat, akkor legalább most is kereshetnénk – mondta Roger.

– Rémes volna! – kiáltott fel Dorothea. – Nem hallottad, hogy Nancy azt mondta, nincs veszteni való időnk? Nincs is! Flint kapitány bármelyik nap megérkezhet…

– És anya is meg Bridget is. – Rogernek felcsillant a szeme. – És akkor jön a robbantás… aztán megyünk a szigetre… és csatát vívunk az Úszóházzal. Kihívlak úszóversenyre a sziget körül. Vagy a szigetről a partra. Az még hosszabb. Tudsz úszni?

– Hogyne tudna! – mondta Dorothea. – Tavaly, a szünidőben, mikor kiesett a csónakból…

Torkán akadt a szó.

– Dick – suttogta Dorothea.

Most már Roger is meglátta, amit Dorothea látott, és lapult, akár kígyó a sziklán. Dick kinyitotta fél szemét, és megpillantotta Dorothea arcát az ő arca fölött. Olyan pillantást vetett rá, hogy Dickben is benne rekedt a szó. És a következő pillanatban meglátta ő is.

Alig harmincméternyire tőlük, ahol a Magashegy száraz mohatengere megtört a hegygerincen, Tökfödő állt néhány szikla mellett, és pislogott a napfényben. Levetette tökfödőjét, és az inge ujjával porolta. Azután levetette a kabátját is, megnézegette, és azt is leporolta. Nyilvánvalóan még csak nem is sejtette, hogy nincs egyedül. De hogy került ide? Az előbb még nem volt itt egy lélek sem rajtuk kívül! És korábban a tulajdon szemükkel látták, amint Tökfödő eltűnt a gerinc mögött. Még a gyémántkeresés közben sem feledkeztek meg róla, hogy ők valójában felderítők.

Márpedig ha akár Tökfödő, akár más járkál a Magashegyen, azt nyomban észrevették volna. És most itt van, szinte az orruk előtt. Ha a gerincen jön le, meglátták volna ugyanúgy, ahogy ők is szemet szúrtak volna neki, márpedig azt a vak is látta, hogy fogalma sincs az ő ottlétükről. Kuporogtak a szikla mögött, és nézték.

Tökfödő a Magashegy felé pillantott, mint aki azt latolgatja, merre induljon, azután szokásos hosszú lépteivel neki is eredt.

– Nem kellene elterelő hadmozdulatokat végeznünk? – suttogta Dorothea.

– Nem megy a bánya felé… – súgta vissza Roger.

– De hogy került ide? – kérdezte Dick.

Nézték, amint a magas, szikár alak nagy léptekkel rója a mohos talajt, aztán indián módra ellopóztak oda, ahol az imént megpillantották.

És a sziklák között találtak egy üreget, amibe éppen csak hogy befértek. Alig volt magasabb náluk. Bebámultak a sötétségbe, de a ragyogó napfényben nem láttak tovább az orruknál.

– Bánya… – suttogott Roger.

– Itt bujkált – vélekedett Dorothea.

– De hiszen láttuk, amint átment a gerincen! – mondta Roger.

– És megláttuk volna, ha ide bemegy – mondta Dick. – Kell lennie még egy bejáratnak.

– Klassz kis kúszás – mondta Roger. – Ha ide bejutott úgy, hogy nem vettük észre… Figyeljetek! Egész rendes alagút van odabent.

Elővette Titty zseblámpáját, és bevilágított az üregbe. Dick és Dorothea is bekandikált.

– Valamikor nagyobb lehetett a nyílás – mondta Dick.

– Fél pillanat. – Roger sietősen hátrált. – Jobb lesz, ha megerősítem valahol a madzagot.

– Jaj, Roger, inkább ne! – mondta Dorothea. – Tudod, hogy Susan mit mondott…

– Tökkenes sokkal öregebb, mint John vagy Susan – torkolta le Roger. – Susan azt mondta, csak olyan üregbe mehetünk be, ahol ő meg John már volt, hogy biztonságban legyünk. Hát Tökkencs pedig öregebb, mint ők ketten együtt véve, azonkívül bennszülött. Teljesen és tökéletesen biztos, hogy ezzel az üreggel nem lehet semmi baj… És itt van is egy bokor, ami épp megfelel…

Leguggolt, és a madzag végét a bokor erős, barna szárára kötötte. Azután lassan legombolyította menet közben a madzagot, és belépett az alagútba.

– Gyere, Dick – szólt hátra. – Valakinek kell tartani a zseblámpát. Ehhez a madzaghoz két kéz kell.

– Nem lehet baj – mondta Dick. – Hisz magunk láttuk, amint kijött.

– De csak egy darabig menjünk – óvatoskodott Dorothea.

A következő pillanatban mind a hármukat elnyelte a hegy. Mihelyt odabent voltak, megálltak, és kinéztek a sötét alagútból a napsütötte Magashegyre. Tökfödő egyenletes iramban távolodott.

– Nem kéne valakinek szemmel tartani? – kérdezte Dorothea.

– Nem megy a bánya felé – nyugtatta meg Roger. – Gyertek. Ez a barlang nagyobb, mint a miénk. Még találhatunk valamit.

– Hogy találtad meg a miénkben az aranyat?

– Hát csak kopácsoltam itt-ott a kalapáccsal. Gyertek. Menjünk egy kicsit beljebb. Vigyázzatok, ne lépjetek a madzagra.

– Ez nem olyan száraz, mint a mi barlangunk – mondta Dick. Figyelmesen tanulmányozott a falon egy nedvesen fénylő foltot. – Valószínűleg azért, mert a mienk nem nagyon mély, ez pedig bemegy egészen a hegy gyomrába.

– Semmi esetre se menjünk nagyon messzire – kezdte újra Dorothea. – Azért még találhatunk valamit. – Már látta is lelki szemeivel, amint diadalmasan visszatérnek, két kezük tele csillogó kinccsel… Nem, nem arany… valami más… Ezüstért nem érdemes fáradozni… Gyémánt? Miért is ne? Ilyen föld alatti aknában igazán bármire bukkanhat az ember.

– Vigyázzatok a madzagra – szólt Roger. – Ha rálép valaki, és elszakad, nem találunk vissza.

– De hiszen látjuk a fényt a nyílásban – mondta Dick.

– Én már nem látom – mondta Roger. – Kanyarodott egy kicsit az alagút… Hol a zseblámpa? Tudjátok-e, ez már igazi felfedezőút!

– Ne nagyon messze… – kérlelte Dorothea.

– Hohó! – szólalt meg Dick, aki valamit kopogtatott a kalapácsával. – Ez itt fa. Úgy látszik, aládúcolták egy kicsit…

– Vagy talán rejtekhely – mondta Dorothea. – Akármit elrejthettek a fa mögé.

– Gerenda – állapította meg Dick. – Omlott a fal. Láthatjátok. Itt alig tudunk átnyomakodni…

– Talán már itt a vége – reménykedett Dorothea.

– Szó sincs róla – mondta Dick. – Épp hogy kiszélesedik, és folytatódik.

– Csússz csak át, Dot – mondta Roger. – Vagy majd inkább én, te meg tartsd egy pillanatig a madzagot. De vigyázz, rá ne lépj.

Átmásztak a folyosót félig eltorlaszoló törmeléken, zseblámpájuk fényét körbejártatták a tömör kőfalon.

– Huhuuuu – huhogott Roger. Igyekezett kellően elmélyíteni a hangját, már ahogy föld alatti alagúthoz illik. – Halljátok-e, nemsokára elfogy a madzag.

– Akkor pedig vissza kell fordulnunk – jelentette ki Dorothea.

Körülbelül ekkor történt, hogy Titty – aki látta őket messze a hangásban lappangani, s maga is fedezékbe vonult, hogy megfigyelje Tökfödőt – megint követni akarta őket a pillantásával: de hiába. Nem látta őket sehol. Pedig Susan üzent nekik, és meg kell őket keresnie. Amazok pedig nyomtalanul eltűntek. Jó felderítőteljesítmény persze, de azért most meglehetősen bosszantó.

Huszonnegyedik fejezet ELEVENEN ELTEMETVE

Titty egészen bizonyos volt benne, hogy látta őket amott, a Hangás Szirt, a Kangcsendzönga hosszú nyúlványa alatt, amely olyan volt, mintha egy kar ölelné át a Magashegy északi oldalát. Először Tökfödőt pillantotta meg, aki nagy lépteivel épp feléje tartott az egyenetlen talajon. Bizonyára fél, hogy elkésik Atkinsonék ebédjéről – gondolta Titty. Le nem vette a szemét az ellenségről: nehogy véletlenül az aranybánya felé tartson. Akkor ugyanis neki épp Tökfödő orra előtt kell majd elrohannia, hogy figyelmeztethesse az aranyásókat. Ezek után megint Dicket, Rogert és Dorotheát kereste a pillantása, de hiába. Biztosan a sziklák mögött lapulnak, hogy Tökfödő észre ne vegye őket. Ezt megérti. De hát Tökfödő most már jócskán eltávolodott tőlük. Arrafelé nincs jótékony harasztos, amelyben észrevétlenül megbújhatnának. Arra pedig nem volt idejük, hogy messzire jussanak. Titty mindenesetre végigjártatta a látcsövet sorra valamennyi sziklán, sapkát, kezet, lábat keresett – mindegy, csak valami áruló jelet, hogy ráakadjon a búvóhelyükre.

– Klassz indiánlopózás – mondta magában Titty, aztán, mivel üzenetet vitt, és láthatatlan embereknek hiába is próbálna jeleket adni, nekiiramodott a száraz mohán.

Igen, körülbelül itt látta őket legutóbb. Azt a sziklafalat nézték. De hiszen itt van a kalapácsuk nyoma is! Titty alaposan körülnézett. Három narancs héja, szépen eltakarítva a hangagyökerek közé. „Vissza kellett volna hozniuk a héjakat a táborba, és elégetni – gondolta Titty. – De lehet, hogy hirtelenében kénytelenek voltak ide dugni. De hát hol vannak?” Visszanézett a Magashegy felé. Tökfödő már a dundale-i úthoz közeledett; öles léptekkel sietett ebédelni. Titty elkiáltotta magát, nem nagyon hangosan: – Hahó!

Fülelt.

– Hahó, vadszamarak! – kiáltott újra. – Kaja! Susan üzeni, hogy gyertek már.

Mi volt ez? Válaszolt valaki? De honnan?

Titty sorra a Szirt tövében tátongó üregekre pillantott. Azok után, amiket Susan mondott, csak nem bújtak be a régi vágatokba, még ha éppenséggel el akartak is bújni Tökkenes elől?! Aztán hirtelen észrevette, hogy egy hangabokor megrezdült. Márpedig tökéletes szélcsend volt. Talán menyét lapul a hanga között. Titty nesztelen léptekkel megközelítette. Megint megrezdült a bokor, és ezúttal már megpillantotta a bokorra kötött madzagot, amelynek a vége eltűnt az alagútban.

– Roger! – kiáltotta Titty.

Dick és Dorothea – az más, talán nekik szabad. De hogy Susan mit fog szólni, ha megtudja, hogy Roger behatolt egy felderítetlen vágatba… hát arra jobb nem is gondolni.

– Roger! – kiáltott újra Titty.

A madzag megrándult; de más válasz nem érkezett. Ha bent vannak mind a hárman, és beszélgetnek, talán meg sem hallják, ha kiabál. Micsoda balszerencse, hogy kölcsönadta Rogernek a zseblámpáját! Rogert azonnal ki kell hozni onnan. Titty megfogta a madzagot, és megrántotta. Halvány rezdülés érkezett válaszul a túlsó végéről. Nem rántotta meg még egyszer. Mi lesz, ha egy kiálló szikla elszakítja, és a többiek vezérfonal nélkül maradnak? Titty körülnézett az üreg bejáratából. Nem látott mást, csak Tökkencset, aki épp eltűnt a lejtőn, a dundale-i út irányában. Susannak nyoma sincs. Se az aranybányászoknak. Nem adhat jelzést senkinek. És különben is, jobb lesz előbb kihozni Rogert, mielőtt még John vagy Susan – kiváltképp Susan! – megtudná, hogy bement a vágatba.

Titty óvatosan megfogta a madzagot, és bátran nekivágott a sötétségnek.

Az első néhány méteren még egész jól látott. Furcsa volt a kinti szárazságból jövet itt sarat érezni a talpa alatt vagy legalábbis ragadós földet. Emlékezett rá, amikor bementek meglátogatni Palafejtő Bobot: micsoda tócsák voltak az alagútban, és hogy csöpögött a víz a keskeny csillevágat oldalán. Nagyon hirtelen sötétedett, és egyáltalán nem volt kellemes az érdes sziklafalon tapogatózni, és közben még arra is vigyázni, hogy ujjai óvatosan csússzanak végig a madzag mentén.

– Hahó! Megállni! Roger! – kiáltotta Titty.

– Hahó!

Ez válasz volt. Méghozzá közelről. De miért nem lát fényt? Biztosra tudja, hogy Dick és Dot magukkal vitték a zseblámpájukat, amikor elindultak, Rogernek meg ő adta oda a magáét.

– Hahó! – kiáltott Titty. – Hol vagytok?

– Hahó! – hangzott ismét a válasz. Ez inkább Dorothea hangja, nem Rogeré.

– Au! – Titty belebotlott valamibe. Gyalulatlan, vizes fa. Kavics, laza föld hullott.

Titty megállt. Gyufája legalább van. Elővette a skatulyát, meggyújtott egy szálat. Látta, hogy kanyarféléhez érkezett; élesen jobbra fordul az alagút, aztán balra. A kanyart gerendákkal aládúcolták, sok-sok évvel ezelőtt, feje fölött görbe deszkák, egyenes dúcokkal megtámasztva. A fönti deszkák résein föld és kavics hullott alá, a dúcok közül pedig jó néhány megcsúszhatott, mert az alagút igencsak elkeskenyedett, s a kanyarban Titty kénytelen volt átmászni egy kavics-és földhányáson. Épp az efféle alagutaktól félt Susan. Épp az ilyenre mondta még Nancy kapitány is, hogy nem biztonságos. Azonnal ki kell hoznia Rogert.

– Roger! – kiáltott Titty. – Várjál! Ne menjetek tovább!

– Hahó!

Ott voltak, egészen közel. Titty látta, amint a madzag eltűnik a kanyarban; aztán kialudt a kezében a gyufaszál, meg is égette az ujját. A következő pillanatban fény villant a falon, s ahogy óvatosan tovább tapogatózott, közvetlenül maga előtt megpillantotta a három felfedező imbolygó árnyékát a zseblámpák pisla fényében.

Megint gerendába ütközött az alagút oldalán. És megint omlás zaja hallatszott, valósággal záporoztak rá a kavicsok, a földtörmelék az ócska deszkák közén, amelyekkel hajdanvolt bányászok fedték be valamikor régen-régen a keskeny járatot.

– Roger! – kiáltott Titty. – Állj meg! Azonnal kijössz! Susan megmondta, hogy csak olyan vágatba mehetünk be, ahol már ő vagy John járt, és meggyőződtek róla, hogy biztonságos!

– Nincs ezzel semmi baj – kiáltott vissza Roger. – Tökfödő személyesen bújt ki az üregből, pedig ő nagyobb, mint akár Susan, akár John.

– De hiszen omladozik az egész! – válaszolt Titty. – Figyelj! Még most is hallani, ahol potyog, mikor az előbb beleütköztem az oldalfalba. Hallgasd csak. Azonnal tessék visszajönni! Mozgás. Matrózok vagytok, vagy nem? A kapitányok szörnyen dühösek lesznek. Nem is beszélve Susanról…

– A föld mélyéből lép elő… – susogta maga elé Dorothea.

– Egyszerűen kibújt, mint a giliszta – magyarázta Roger –, leporolta az ócska tökfödőjét, aztán elpárolgott.

– Figyelj csak! – mondta Titty.

Dick végigjártatta zseblámpája fényét az alagút oldalán: itt tömör sziklafal volt, gerendák nélkül. Igazán szilárdnak látszott. Mögöttük azonban, az alagút kanyarulatában, ahol aládúcolták a tetőt, és fent meggörbültek a deszkák, megint hulló törmelék zaja hallatszott.

– Mikor bejöttünk, még nem volt semmi baja – mondta Roger.

– Figyeljetek csak – mondta Titty. – Gyerünk. Azonnal ki kell mennünk.

Ezúttal már nagyobb kövek hullottak mögöttük az alagútban, fa hasadt csikorogva, megint törmelék zuhogott, méghozzá egyre nagyobb zajjal. Aztán még egy nyikordulás, majd tompa dübörgés, zuhanás, utána kövön csikorduló kő, majd lassan elült a zaj, és mélységes csönd támadt.

Roger és Dorothea egymás arcára világítottak. Dick már igyekezett is visszafelé – oda, ahonnan a robaj hallatszott. Titty megragadta Roger karját, és maga is megindult visszafelé.

– Vigyázz! – szólt Roger. – A madzag! Bele ne gabalyodjon a lábad.

– Errefelé nem jutunk ki – mondta csöndesen Dick. – Azok az öreg gerendák megcsúsztak, és az alagút beomlott.

– Bennrekedtünk – mondta Dorothea.

– Ki kell jutnunk! – szólt Titty.

– Nem mászhatnánk át? – kérdezte Roger.

– Elevenen eltemetve… – suttogta Dorothea.

Zseblámpájuk fényénél jókora földhányást pillantottak meg, benne kődarabok, s imitt-amott törött, korhadt fadarabok meredeztek belőle. Az alagút el volt torlaszolva. Az ősrégi tető beomlott, és irdatlan súlyú föld és kő zuhant a tetejébe.

– Ha megpróbálunk átmászni, még többet is kaphatunk a nyakunk közé – mondta Titty.

– Majd jönnek, és kiásnak – biztatta a többieket Dorothea. – Megtalálják a madzagot, és meglátják, hogy elvész a földkupacban. – A madzagra pillantott, a lába előtt; a vége beleveszett az alagutat eltorlaszoló törmelékbe, – Még csak az kéne! – csapott föl Titty hangja. – Isten őrizz! Susan azt fogja hinni, hogy Roger maghalt. Ki kell ásnunk magunkat… gyorsan… gyorsan, mielőtt rájönnének, hogy mi történt!

– Vigyázz! – szólalt meg Dick. – Ez a gerenda is mind korhadt. Gyerünk innen. Vissza a sziklatető alá.

Iszkoltak visszafelé,az alagútban.

– Ide hallgass, Titty, irtóra sajnálom – mondta Roger.

– Okosabb lesz, ha továbbmegyünk – mondta higgadtan Dick. – Ki fogunk jutni ott, ahol Tökfödő bejött. Mert ő nem erről az oldalról jött…

Dick szavaitól valamennyien meglepődtek. Amikor az alagút hirtelen bezárult mögöttük, elfelejtették, hogy ha vissza nem is, de előre mehetnek.

– Gyerünk – vágta rá Titty. – Szaporán! Susan nemsokára keresni fog. Azat küldött utánatok, hogy enni hívjalak.

Roger megrántotta a madzagot. Hiába. Teljes erejéből nekiveselkedett – minek eredményeképpen a madzag elszakadt. Titty pontosan tudta, mit talál majd a kutatóosztag: a kis hangabokrot, a tövére kötött madzagot, amely a hegy gyomrába vezet, aztán olyan irdatlan tömegű föld-mcg kőrakás alatt tűnik el. amit napok munkájával lehet csak eltakarítani. Ha pedig ezt meglátják, mi mást gondolhatnak, mint hogy Roger meg a Dék meg ő is, Titty, ott hevernek alatta.

– Jaj, gyorsan! – kiáltott fel. – Gyerünk. Sose vacakoljatok azzal a madzaggal.

– Még szükség lehet rá – mondta Dick. Már nem volt a szórakozott professzor. Éppúgy, mint amikor a téli szünidőben megmentette a szirten rekedt bárányt – most is mindenre gondolt, és pontosan tudta, mi a teendő: – Takarékoskodjunk az elemmel! Még szükség lehet a lámpákra. Oltsd el, Dot. Te is, Roger. Előbb az enyémet használjuk, míg van benne élet. Mindenképpen kell egy lámpa, ha a lábnyomokat akarjuk látni.

– Lábnyomokat?!

– Tökfödőét – mondta Dick. – Eddig jutottunk mi. Azok ott már Tökfödő bakancsának nyomai.

Titty lenézett Dick zseblámpájának fényénél a földre. Hatalmas nyomokat hagyott Tökfödő bakancsának szöges talpa.

– Ennél jobb patkónyomokat kívánni se lehetne! – mondta Titty.

– És mennyi! – mondta Dick. – Nézzétek: mind egy irányba mutat. Többször is kimehetett errefelé. Követnünk kell a nyomokat, és valahol majd csak kijutunk mi is.

Huszonötödik fejezet MUNKÁBAN A VAKONDOKOK

Nem volt könnyű libasorban haladni az alagútban egyetlen zseblámpa fényénél, de valamennyien tudták, hogy Dicknek igaza van. Ha az ember csak fel-felvillantja a zseblámpáját, jó darabig kitart az elem, de ha folyamatosan égeti, mondjuk olvasáshoz vagy valami hasonló okból, akkor ugyancsak hamar kileheli lelkét. Mindössze három zseblámpa birtokában nem pazarolhatták a fényerőt. Ki tudja, milyen hosszú az alagút?

Dick ment legelöl, meggörnyedve; lámpája fényét az alagút nedves talaján tisztán kirajzolódó hatalmas lábnyomokra irányította. Hosszú-hosszú esztendőkig nem járt erre senki. Por lepte be az alagutat, a porból sár lett, most pedig itt sorjáznak ezek a jókora nyomok, Tökfödő nyomai. Könnyebb volt ezeket a nyomokat követni, mint amikor Dick és Titty az erdőben vezető száraz ösvényen igyekeztek Nancy lépteinek nyomán haladni.

Dick után Roger és Dorothea következett; igyekeztek az előregörnyedő Dick válla fölött belekandikálni a sötétségbe, de az alagút sziklafalát, tetejét csak imitt-amott világította meg egy darabon a zseblámpa, amelyet Dick alig harminc centiméternyire tartott a talaj fölött, úgy követte a nyomokat. Titty zárta a sort, de mind a hárman olyan közel voltak Dickhez meg a fényhez, amennyire csak lehetett, és Titty egyre biztatta, menjen gyorsabban.

– Egész biztos, hogy keresnek már! Igazán, Dick, siess! Sose vesződj azokkal a lábnyomokkal. Amíg el nem ágazik az alagút, biztosan jó irányba haladunk.

– A lábnyomok eddig mindenesetre errefelé tartanak – ismerte el Dick.

– Akkor nyomás.

Dick sietősebbre fogta. Legalábbis nem vett szemügyre minden egyes lábnyomot, hanem ment, ment egyenletesen, és beérte annyival, hogy a lábnyomok ott vannak. Mentek, mentek a keskeny alagútban, a sziklafalak között, sziklatető alatt.

– Addig nincs baj, amíg újabb ácsolásra nem bukkanunk – mondta csöndesen Dick. – Amíg nem omlik a fal meg a tető, senkinek se jut eszébe aládúcolni.

Pislákoló zseblámpáját a falakra meg a tetőre villantotta.

– Tökfödőnek be kellett jutnia valahol.

Egyszer csak megtorpant. Titty is érezte, hogy valami megváltozott. Most már sziklás volt a talaj is, amin jártak. Dick lehajolt.

– Nincs több lábnyom – állapította meg.

– Siess már! – biztatta Titty.

– Vegyünk egy jobb zseblámpát. Roger, a tied még nem merült ki ennyire. Gyere előre, a mienket pedig pihentessük egy darabig. Már alig van benne élet.

Roger helyet cserélt Dickkel, és buzgón előrenyargalt. De hirtelen megtorpant ő is.

– Most mit csinálunk? – kérdezte.

Az alagút boltozatos barlanggá szélesedett, ahol több irányból még négy-öt alagút találkozott. Mind nagyjából ugyanakkorának látszott, és egyik sem volt pontosan szemközt azzal, amelyikben idáig jöttek.

Roger körbejártatta zseblámpája fénykévéjét.

– Stop! – szólalt meg Dick. – Melyiken jöttünk? Addig ne mozduljunk, amíg meg nem állapítjuk.

– Ezen – mutatta Titty.

– Figyeljetek – mondta Dick. – Maradjatok ott, ahol vagytok, hogy el ne tévesszük.

– Rémes lenne, ha ugyanarra kellene visszamennünk – mondta Dorothea.

– Megpróbálom sorra valamennyi alagutat, amíg nem találok megint lábnyomokat – mondta Dick.

– Vidd a madzagot – ajánlotta Roger.

– Jó ötlet – helyeselt Dick.

– Nem mehetnénk mind a ketten? – kérdezte Roger.

– Nem – jelentette ki Titty. – Te nem vagy olyan jó nyomolvasó, mint Dick.

– Te vigyázz a madzag végére – mondta Dick. – A zseblámpádat pedig add ide. Addig itt van az enyém.

És már lépdelt is óvatosan, Roger zseblámpájával vizslatva az egyik alagút talaját. Titty ott állt annak az alagútnak a torkolatában, amelyikből kibukkantak, és látta Dick árnyékát a zseblámpa halvány fényében. Azután kanyarodott az alagút, és ők hárman szuroksötétségben maradtak.

Roger bekapcsolta Dick zseblámpáját: hiába. Kimerült az elem. Épp csak egy pirinyó vörös fényszem villózott, de még az is több volt a semminél.

– El ne ereszd a madzag végét, Rogie – intette Titty.

– Ha akarnám, se tudnám – válaszolt Roger. – Rácsavartam az ujjamra.

– Már jön is – mondta Dorothea.

Előbb halványan, majd mind fényesebben világított a zseblámpa fénye, és Dick már elő is bukkant a kanyarból. Ahogy feléjük tartott, egyenletes iramban gombolyította a madzagot.

– Semmi nyom – rázta a fejét. – Próbálom a következőt.

– Tökfödő valamelyiken csak átment – mondta Dorothea. Igen halkan beszélt; közben folyton Dick távolodó lépteinek neszét hallgatta.

– Nem lesz semmi baj – biztatta Roger saját magát legalább annyira, mint Dorotheát.

– Csak az a baj, hogy az idő múlik – mondta Titty. – Már megint jön! Ez se jó?

– Addig mentem, amíg a madzag tartott – mondta Dick. – Beljebb már eléggé sáros volt a talaj, meglátszott volna, ha járt arra valaki. Valószínűleg ez lesz a jó. A kettő közül valamelyik a fő alagút. Mind a kettő nagyjából szemben van a miénkkel. Nem mozdultatok, ugye?

– Egy tapodtat sem – mondta Titty.

A következő pillanatban valamennyien összerezzentek: Dick vidám kurjantását visszhangozta a sziklabarlang, mintha valamennyi alagútban egyszerre harsant volna kiáltás.

– Gyertek! – kiabált Dick. – Megtaláltam!

– Mehetek elöl? – érdeklődött Roger.

– Hagyd inkább Dicket.

– Na jó – adta meg magát Roger. – Mindegy, a madzagot én viszem.

Továbbsietett a kis menet. Egy darabig senki sem szólt.

– Biztos egyenesen átmegy a dombon – mondta végül Dorothea.

– Ott bukkan ki a túloldalon, ahol a kőfejtő van – mondta Roger.

– De hát az irdatlanul messze van! – kiáltott fel Titty. – Nekünk pedig vissza kell érnünk!

– Kitartanak vajon a zseblámpák? – kérdezte Roger. Már a második lámpa is ugyancsak halvány fénnyel égett.

– Az enyém még itt van – jelentkezett Dorothea.

– Figyeljetek! – szólalt meg Titty. – Talán ez a Régi szint. Nancy azt mondta, az átmegy egészen a hegyen. Talán Palafejtő Bobbal beszélgetett Tökkencs, és errefelé jött vissza.

– Most már valószínűleg a felén is túl vagyunk – mondta Dick.

Igyekeztek, botladoztak, tőlük telhető sebességgel.

– Kár, hogy nem akkor történt, amikor még friss volt valamennyi elem – mondta Roger.

– Gyújtsuk most meg a tiédet, Dot. Rogerét pihentessük egy kicsit. Talán attól új életre kel…

Dick megállt és visszaadta Rogernek a zseblámpáját. Dorothea nyújtotta a magáét.

– Ez sem sokkal jobb – mondta. – Tegnapelőtt este jó sokáig használtam, mert felébredtem, és eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem leírni.

– Még mindig ez a legjobb – mondta Dick.

– Figyeljetek! – szólalt meg hirtelen Titty.

– Megint omlik valahol! – suttogott Dorothea.

– Nem. Valaki dolgozik – mondta Titty.

– Fogadjunk, hogy Palafejtő Bob! – kiáltott Roger.

– Nyomás! – mondta Titty.

Két perc múlva megtorpantak. Újfajta zajt hallottak, egészen közelről, mély, tompa dübörgést, zakatolást, mint amikor tehervonat halad át a vasúti váltón. Hirtelen fényt pillantottak meg, majd egy megrakott csille lódult ki egy mellékvágathól, és elzakatolt előttük. Mögötte egy férfi kocogott.

– Palafejtő Bob bácsi! – kiáltott fel Roger. – Ugye, mondtam! Ez biztosan az ő palabányájának az alagútja. Mindjárt kint leszünk.

– Ne kiabálj! – szólt rá Titty, épp idejében. Most, hogy biztonságba kerültek, másra is gondolhattak. – Figyeljetek – mondta Titty. – Előbb meg kell tudnunk, beszélte vele Tökkencs.

A következő percben már odaértek, ahol Palafejtő Bob kőfejtőjének mellékvágata a Régi szintbe torkollt.

– Nem olyan, mintha száz esztendeje jártunk volna itt? – kérdezte Dorothea.

– Itt járt – állapította meg Dick. – Tökfödő lábnyomai jönnek ki az oldalvágatból. Márpedig ha egyenesen átmegy, akkor hogy került volna oda a nyoma?

– Vajon Palafejtő Bob jó barát vagy ellenség? – tűnődött Dorothea.

– Épp ez a kérdés – mondta Titty. – Nem tudjuk. De most mindenesetre siessünk. Rém nagyot kell még másznunk.

Szinte futólépésben nyargaltak végig a Régi szinten, de minduntalan meg-megbotlottak a kis csillevágány talpfáiban. Elérkeztek a vágat fordulójáig, és messze előttük a sötétségben egy tűhegynyi fény csillant – napvilágot pillantottak meg a kijáratban.

– Megmenekültünk… – suttogta Dorothea.

– Feltéve, ha Susan meg nem találta azt a madzagot – mondta komoran Titty.

– Lehet, hogy megtalálta, és elküldte Szofoklészt segítségért, hogy kiássanak – mondta Dorothea.

– Szörnyű… – sóhajtott Titty. – Szedd a lábad, Roger…

És kifulladva, pislogva a hirtelen napvilágnál, a vakondokok egyszer csak azon kapták magukat, hogy a szabad ég alatt botladoznak.

– Hát maguk meg honnét kerültek elő?

A széles vállú öregember irdatlan nagy keze egészen a térdéig lögott. Állt a csille mellett, amit épp akkor kezdett kirakni, és lenézett rájuk. Palafejtő Bob volt az, az öreg bányász.

Pislogva néztek fel rá.

– Elbújtak, mikor kitoltam a csillét? Senkit se láttam… nem is hallottam.

– A Magashegyről jöttünk – mondta Roger. Épp belefogott volna, hogy elmondja elejétől végig az egész történetet, de még idejében észrevette, hogy Titty vasvillaszemekkel néz rá.

– Csak nem a fejtésen jöttek át?

– Nem tehettünk mást – mondta Dick.

Titty Dickre pillantott. Biztonságosabb lenne semmit se mondani.

– Rohannunk kell – mondta Titty. – A többiek nem tudják, hol vagyunk.

– Az az oldal nem biztonságos – mondta az öreg bányász. – Csak nem hagyták a többieket odabe? Nancy kisasszony tudhatná, hogy az az oldal veszedelmes.

– Nincs velük semmi baj – mondta Titty. – Nem tudnak arrafelé bemenni. Egy csomó szikla lezuhant.

– A mindenségét – csóválta fejét az öreg. – Némelyek burokban születtek. Hát maguk mit kerestek a vágatban?

– Láttuk, amint valaki kijön – mondta Roger –, úgyhogy gondoltuk, nem lehet semmi baj.

– Az olyanfajtával nem is. Hisz bányász. Ekkora kölyök kora óta bányában dolgozott. Gyémántbányában meg mindenhol. Az ő fajtájával ugyan el nem bánik a Régi szint. Hisz van olyan jó bányász, mint én magam. Épp ma reggel mondta, hogy szeretne új dúcokat állítani a túlsó végen. Most meg leszakadt… Szerencséjük van, hogy alá nem kerültek.

– Járt ő már máskor is erre? – kérdezte Roger.

– Járt bizony – bólintott az öreg. – Nem is egyszer. Jól el is beszélgettünk. Hát maguk mit keresnek a Magashegyen? Megmondhatják Nancy kisasszonynak, üzentetem, hogy több esze is lehetne, mért engedi magukat a fejtésbe.

Titty nekivágott a palarakások közt vezető útnak. Ki tudja, mit kottyant ki Roger? Egy bizonyos: Tökfödőnek sikerült megkörnyékeznie Palafejtő Bobot. Legjobb semmit el nem árulni. Különben sincs veszteni való idejük. Lehet, hogy nem illik így elrohanni, de a domb túlsó uldalán Susan meg Nancy meg John meg Peggy nem is sejti, mi történt velük. Ha megtalálták az alagútba vezető madzagot, a legrosszabbra gondolnak…

– Viszontlátásra! Igazából mikor elindultunk, nem akartunk átjönni a vágaton…

– Az a fő, hogy nem esett bajuk – mondta az öreg. – Már régóta omladozott az a fal. Mr. Stedding is inkább átmászik a hegyen.

– Az az ember a tökfödővel? – kérdezte Dorothea.

– Még hogy tökfödő? Hisz rendes kalap az – mondta Palafejtő Bob. – Hanem hogy az az ember hol mindenhol bányászott… Öröm még hallani is…

– Viszontlátásra! – köszönt Titty.

– Viszontlátásra! – köszönt kórusban a többi három.

– Ha egyenesen átvágunk, elérünk a Magashegyre? – kérdezte Dick.

– Át – bólintott az öreg. – El se téveszthetik az utat. De az országúton könnyebb járás esik.

– Nincs időnk! Rohannunk kell!

– Hát Isten áldja magukat – szólt az öreg, aztán megint a csille felé fordult, lapátkezével emelgette az óriási palalapokat, s letette a földre, a feldolgozásra váró többi mellé.

 

– Hallottátok? – suttogta Titty, ahogy kiértek a palarakások közül, és a fejtés fölött másztak a sziklás hegyoldalon. – Egy követ fúj Tökfödővel. És Nancy még őt akarja megkérni, hogy segítsen! Minen pillanatban attól reszkettem, hogy elárulod az aranyat!

– Eszemben se volt – tiltakozott Roger.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte Dorothea.

– Mindig csak egyenesen – mondta Titty. – Nézzétek a Kangcsendzöngát.

– De biztos, hogy az az? – kérdezte Dorothea. – Nem látjuk a tetejét.

– Az hát – mondta Titty.

– Csak volna iránytűnk! – sóhajtott Roger.

– Iránytűvel is el lehet tévedni – mondta Titty. – Emlékezz csak arra a ködre Fecskevölgyben.

Dick megállt, és elővette az óráját.

– Így is lehet tájékozódni – mondta. – Múlt tanévben olvastam egy könyvben. Az óramutatót a nap irányába kell állítani, azután az óra meg a tizenkettes között van dél… vagy észak…

– Dél – mondta Titty, amikor a Dick tenyerén fekvő órára pillantott. – Más nem lehet. De hol a Magashegy?

– Meglehetősen délre – mondta Dick.

– Akkor jó irányba megyünk. Csipkedjétek magatokat.

Másztak, amilyen gyorsan csak telt az erejükből. Titty úgy kifulladt, hogy már szinte fájt. Dick homlokáról egyre a szemüvegére csöpögött a verejték. Roger előrehajolt, és a két kezével is segített a mászásban. Dorothea zihálva beszélt magában, de úgy érezte, a fülében dobol minden egyes szó: – Mindjárt itt a csúcs… Mindjárt itt a csúcs…

– Tarts ki, Dot – szólt Dick. Megpróbálta mászás közben megtörülni a szemüvegét.

– Rajta, Rogie – biztatta öccsét Titty. – Gondolj szegény Susie-ra!

– Jó öreg tyúkanyó – morogta Rdger, aztán eszébe jutott, hogy alapjában véve ő az oka, hogy bementek a fejtésbe, úgyhogy gyorsan hozzátette: – Persze nem úgy értem, hogy tyúkeszű…

– Csak el ne késsünk… – pihegte Titty. Aztán csak másztak, másztak, nem szólt egy szót se egyikük sem.

Végül, maradék erejükkel nagy nehezen felkapaszkodtak a gerinc legmagasabb pontjára. Jobbra tőlük emelkedett a Kangcsendzönga. Messze, bal kéz felé, az Amazon völgyének túlsó oldalán Fecskevölgy lankái. Ám annak ellenére, hogy a gerinc legmagasabb pontján álltak, nem láttak le a Magashegyre. Széles volt a gerinc, és még vagy száz méteren sziklás talajon és hangáson kellett átvergődniök, s azután is csak a Nagy Fal menti erdő egy zugát látták meg a távolban kanyargó dundale-i út egy kunkori kis fehér darabkáját, majd nagy sokára elébük tárult a bánya vidéke.

– De hát hol vannak? – kérdezte Roger.

– Elrohantak segítségért – vélte Dorothea.

– Jaj, csak nem!… – sóhajtott Titty. Ennél rosszabb nem is történhetett volna.

– A bánya kétségtelenül ott van – mondta Dick. – És sehol egy lelket se látni.,

Lenyargaltak a domboldalon, fel a túloldalon, ahonnan egy meredek sziklanyúlványról végigláthatták a Hangás Szirt oldalát egészen odáig, ahol Roger, Dick és Dorothea megpillantotta korábban Tökfödőt, amint kibukkant a hegy mélyéből, leporolta ócska kabátját, és öles lépteivel odébbállt.

– Ott vannak! – kiáltotta Roger.

– Üvölts! Üvölts! – szólt rá Titty. – Most mennek az üreg felé. Még nem látták meg. Vagy igen? Integessetek már valamivel! Mért nincs nálad zsebkendő, Roger? Most legalább láthatod, mi van, ha nem hozol magaddal zsebkendőt!

Kiszáradt a torkuk. Mintha csupa por volna a szájuk. Alig tudtak magukból valami cérnavékony kis cincogást kipréselni.

– He-eeeeejjjhó! – próbálkozott Titty azzal a kiáltással, amire valamikor réges-régen édesanyjuk, azaz minden bennszülöttek legbarátságosabbika tanította. Csakhogy úgy érezte, tízméternyire sem hallatszik el a hangja. Mintha csak Rogerhez vagy Dickhez szólna, akik itt vannak tőle egy karnyújtásnyira.

– Hahó! – kiáltott Roger, de benne se volt már elegendő szusz, úgyhogy a „-hó!” bizony igencsak gyöngécskére sikerült.

– Mozgás – szólt Titty. – Lefelé megyünk… De nézzetek a lábatok elé. Nehogy valaki kificamítsa a bokáját.

– Megláttak! – suttogta rekedten Dorothea.

Messze a Magashegy alján a négy nagyobbik felfedező egyszer csak megtorpant.

– Adjon valaki egy zsebkendőt – mondta Titty. – Jaj, csak volna két botunk!

Titty felkapaszkodott egy nagy sziklára, két kezében egy-egy zsebkendővel körbe-körbeforgatta karját. Igen. A Magashegyről egyenesen feléjük néztek. Bal kezét a háta mögé dugta, jobb karját előrenyújtotta, egy kicsit lefelé. Aztán a bal karja került sorra: felfelé irányította, a jobb karját meg lefelé. Ezt megismételte, aztán két kézzel lassan körözött, azt jelezve, hogy vége a szónak.

Dick lázasan turkált a zsebében, a jegyzetfüzete után.

– Mit mondott eddig? – kérdezte suttogva. Rátalált arra a lapra, amelyre Nancy a karácsonyi szünidőben felírta neki a szemaforábécét.

– M… i… n… d… Valószínűleg azt akarja mondani, hogy minden – segített Roger.

– R… e… n… d… – követte a füzetből Dick Titty jelzés – b… e… n. Rendben.

– Mit csinálnak? – kérdezte Roger. – Susan sarkon fordult, és elmegy.

– Őrült dühös lehet – vélte Titty.

– John integet – mondta Dorotheá. – Peggy meg Susan után ment, és visszahozza.

– Figyeljetek! Nancy jeleket ad. Hajaj, ez morzekód! És hogy siet!

Nancy ide-oda libbentette zsebkendőjét, néha széles ívben lendítette, néha csak meglebbentette a feje fölött. Dick és Dorothea letett arról, hogy elolvassa a jeleket, Titty és Roger azonban lépést tartott vele. Hangosan sorolták a betűket: – D… i… s… z… n… ó…

– Disznó – mondta Roger. – Úgy látszik, eltettek nekünk ebédről egy kis disznóhúst.

– Még nem fejezte be a szót – figyelmeztette Dick.

Titty tovább olvasta a jeleket

– F… ü… l… ű… e… k… szó vége. Disznófülűek.

Disznófülűek? Hát ennél rosszabbra számítottak. Egyszeriben jobb kedve kerekedett mind a négyüknek. Csak Susanból ki ne bújjon a bennszülött! Futottak, nyargaltak, botladoztak, kúsztak, másztak, futottak megint, valósággal száguldottak lefele a gerincen.

– Ide hallgass, Titty – vette elő a húgát Susan, akit sikerült Peggynek visszacsalogatnia, és most ott várt a megtért bűnösökre a többiekkel. – Igazán több eszed lehetett volna. Felhurcolod őket a hegyre, mikor jól tudod, hogy rég ebédelni kéne.

– Nem vitt föl bennünket a hegyre – mondta Roger.

– Csak erre hozott vissza – tette hozzá Dick.

Alig húszméternyire tátongott a Régi szint bejárata, és Dorothea meg Titty legjobb igyekezetük ellenére sem tudták levenni a szemüket a fejtés bejáratát rejtő hangabokorról. Nancy követte a tekintetüket.

– Én tehetek az egészről – mondta Roger. – Igazán nem akartuk. Legalábbis először. De egészen átjöttünk…

– Min jöttetek át?!…

– Az áldóját! – kiáltott fel Nancy. – Figyeljetek!… Csak nem azt akarjátok mondani, hogy átjöttetek?…

– A Régi szinten – egészítette ki Peggy.

Susan Rogerre támadt:

– Megígérted, hogy nem mégy be olyan fejtésbe, ahol John vagy én még nem jártunk, és nem mondtuk, hogy biztonságos!…

– Igen, de Tökfödő bennszülött, és idősebb nálatok, és láttuk, amint kijön – mondta Roger. – Úgyhogy tudtuk, hogy nem lehet semmi baj. Mentünk, mentünk, mentünk, és a végén Palafejtő Bob kőfejtőjénél bukkantunk ki. Most nincs értelme bemenni, John…

John azonban, kezében zseblámpával, már követte a madzagot a lang belsejébe.

– Azt akarod mondani, hogy egyenesen átmentetek Palafejtő Bobhoz? – kérdezte Nancy. – De hisz ő maga mondta nekem, hogy ezen az oldalon alá van dúcolva, és tisztára korhadt, és nem biztonságos! Most mindjárt átmegyünk. Indulhatunk is. Rengeteg aranyporunk van. Egy egész napot megtakaríthatunk! Minél előbb meggyúratjuk vele azt az aranyrudat, annál jobb. Figyeljetek! Visszarohanok a bányába az aranyporért. Meg lámpás is kell…

– De nem lehet! – mondta Titty. – Palafejtő Bob már nem a szövetségesünk. Lepaktált Tökfödővel… Sülve-főve együtt vannak! Ő maga mondta, igaz, Dot? Vétek volna bármit is elárulni neki. Egész idő alatt a hideg lelt, úgy féltem, mikor kérdez az aranyról…

Nancy már épp elvágtatott volna, de most megtorpant.

– Csak nem mondtátok el?!

– Egy árva szót se – nyugtatta meg Titty. – De ő azt mesélte, hogy Tökkencsnek kisujjában van az egész bányászat, és ahogy Bob beszélt, az ember tudhatta, kinek az oldalán áll.

– Hát akkor ennek lőttek – állapította meg Nancy. – Nem csoda, ha Tökkencs folyton utánunk kémkedik, és egyre közelebb lopakodik. Bob meg elmesélte neki, pedig megígérte, hogy hallgat! Az em ber egyszerűen nem bízhat a bennszülöttekben. Mindig összetartanak.

– De hát akkor mit csinálunk? – kérdezte Dorothea.

– Nem tudnánk mi magunk megcsinálni azt az aranyrudat? – vetett kérdő pillantást Dickre Nancy.

John ekkor jött elő az alagútból. A madzag leszakított végét tartotta a kezében, és feltekerte. A hangáról leoldotta a másik végét. Sápadt volt, és különös pillantást vetett Tittyre meg Rogerre.

– Mozgás! – mondta Peggy. – Azért menjünk be mindenesetre az alagútba.

– Nincs ott semmi látnivaló – mondta hirtelen John. – Most ne…

Nancy Johnra nézett. Mi üthetett belé?

– Távolítsd el Susant… – suttogta Nancynek John. – Ne hagyd, hogy bemenjen…

Nancy csupán egy pillanatig tétovázott. Azután felcsendült tiszta hangja:

– Nincs értelme átmenni az ellenség táborába! Tiszta időpocsékolás. Minek beszéljünk Palafejtő Bobbal, ha Tökkencsnek a szövetségese? Figyelj, professzor: hogy kell aranyporból rudat készíteni? Gyerünk, Susan…

John és Nancy már távolodott is a szikláktól, ahol az alagút nyílása tátongott. A többiek is velük tartottak. Csak Peggy maradt még ott egy pillanatig; borzasztóan szerette volna felderíteni az ajagutat. Nancy azonban olyan vasvillapillantást vetett rá, hogy – bár fogalma sem volt róla, miért – jobbnak látta, ha maga is a többiek után siet.

– Roger! – szólalt meg egyszerre Susan. – Mit csinálsz?!

– Összébb húzom a nadrágszíjamat! – hangzott a válasz. – Egy falatot nem ettünk reggeli óta.

– Mi sem, hála nektek! – mondta John.

– Elpangott már egész biztosan az ebéd – mondta Susan.

– Lefogadom, hogy nem marad belőle egy morzsa sem! – mondta Roger.

– Mindenesetre gyerünk enni – fejezte be John.

Átsiettek a Magashegyen. Az alagútról nem sok szó esett; annál több Palafejtő Bob árulásáról, aki ígérete ellenére szövetkezett az ellenséggel.

– Susan – szólalt meg hirtelen Titty, ahogy a Nagy Falhoz közeledtek. – Elküldtétek a galambot? Csak nem üzentétek meg Mrs. Blackettnek, hogy néhányan elvesztek?!

– Épp azon voltunk – mondta Susan.

– De rémes… – mondta Titty.

– Most rögtön el kell küldenünk – szólt Nancy.

Mielőtt letelepedtek volna a réges-régen megfőzött ebédhez, felreppentették Szofoklészt.

A rábízott üzenet olvastán senki sem gondolta volna, milyen kis híja volt, hogy egészen más szövegű levelet nem kellett vinnie…

– Sürgősen tudatnunk kell anyával, el ne árulja, hogy aranyat találtunk – mondta Nancy. – Előfordulhat, hogy találkozik Palafejtő Bobbal.

Az üzenet tehát így szólt:

TITKUNKAT MÉG BECSÜLETES PALAFEJTŐKTŐL IS ŐRIZD! FONTOS! MINDEN RENDBEN. NINCS IDŐ TÖBBRE. F. F. D. B. R. T.

Huszonhatodik fejezet MAGUNKRA UTALVA

Senki sem állíthatja, hogy kedvenc eledele a húspástétom, amelyet déli egy órára főztek meg, két órakor borították ki a formából, és este hatkor fogyasztották el hidegen úgy, hogy valósággal a zsírjába fagyott. Aznap azonban a kiéhezett aranyásók legszívesebben kétszeres adagot tüntettek volna el belőle. Kenyérdarabkákkal törölték tisztára a tányérjukat, a kenyérdarabkákat az utolsó morzsáig élvezettel eltüntették, és még az ujjukat is megnyalták utána. Ugyancsak bánatos volt a hideg babfőzelék is; Susan csak a krumplit melegítette fel. Azt fogyasztották csemegének a hideg pástétom után, és valamennyien egyetértettek abban, hogy a gyömbérszóda kiválóan alkalmas a kihűlt, zsíros étel megemésztésének elősegítésére.

Utolsó szemig elfogyasztották a krumplit is, és már az almánál tartottak (kettő-kettő volt a fejadag), amikor úgy érezték, sikerült valamennyire elverniük az éhségüket. Itt volt az ideje a komoly beszédnek.

– Nahát – szólalt meg Nancy. – Kénytelenek leszünk Palafejtő Bob segítsége nélkül boldogulni. Van valakinek ellenvetése?

Dick a szemüvegét törölgette. Amikor hallotta, miket mesél Palafejtő Bob Tökfödőről, maga is egyetértett Tittyvel. Most azonban már nem volt annyira biztos a dologban. Annyi mindent szeretett volna megtudakolni az öreg bányásztól.

– Nem mehetnénk el hozzá úgy, hogy nem mondunk el mindent? – kérdezte.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Nancy. – Hiszen puszipajtások Tökfödővel!

– Talán nem is – vélekedett Dick.

– Dehogyisnem! – torkolta le Titty. – Hisz magad is hallottad, miket mesélt.

– Nem mutathatnánk meg az aranyport Palafejtő Bobnak úgy, hogy nem mondjuk el, hol találtuk?

– De miért?

– A biztonság kedvéért.

– Ej, hallgass már ide! – mondta Nancy. – Tökkencs pontosan tudja, hol voltunk, és ha megmutatjuk Bobnak, mit találtunk, összedugják azt a szörnyeteg fejüket, és mind a ketten nagyon jól fogják tudni, mit találtunk és hol, és mire Jim bácsi megjön, egyszerűen kisajátítják a bányánkat!

– Igen, csakhogy még mi magunk sem győződtünk meg róla, hogy mit találtunk – mondta Dick. – Palafejtő Bob meg mindent tud a dologról… Megmondaná, mit csináljunk.

– Nincs benne a könyvben? – kérdezte Nancy.

Dick a vörös könyvre pillantott. Igaz, amióta az expedíció elindult, jóformán egy pillanatra sem vált meg tőle. Újra meg újra elolvasta az aranybányászatról szóló fejezeteket, de azért egy hús-vér bányász tanácsa felérne akármennyi olvasással. Ott az a rengeteg szöveg az ércelemzésről meg a fémpróbáról. Van ugyan egy fejezet a vaskohászatról, az talán segítene valamelyest, de arról mélységesen hallgat a könyv, hogyan lehet aranyporból aranyrudat készíteni.

John kivételesen Dickkel értett egyet, nem Nancyvel.

– Ha csakugyan együtt dolgoznak – mondta –, miért nem jön ide Tökkencs, megnézni, mit csinálunk?

– Napról napra közeledik – mondta Nancy. – Már rég beleverte volna az orrát, ha mi nem lennénk mindig itt.

John kapitány felugrott.

– Időtlen idők óta nem őrködik senki!

– Az aranyport meg otthagytuk a bányában! – kiáltott fel Nancy. – Mi fafejűek! Tuskók, ütődöttek, félnótások, ahányan vagyunk! Nyomás! Talán most is ott van!

Susan épp egy marék száraz mohával törölgette a zsírt a tányérokról. Most bedobta a mohát a tűzbe, ahol sercegve-sisteregve lobbant lángra a zsír.

– Ma este már nem eszünk – mondta Susan. – De lefekvés előtt mindenki kap egy bögre forró kakaót. Rengeteg tejünk maradt, mert nem ittunk teát, hanem grogot, ezt a kakaót meg úgyis el kell használni. Kiöntöttem egy papírzacskóba, mert a doboz kellett az aranynak.

– Ki jön? – kérdezte John.

– Valamennyien – felelte Titty.

– Peggy meg én elmosogatunk – mondta Susan. – Rogernek meg már elege van mára. Semmi értelme, hogy kétszer is megtegye az utat a bányáig. Persze ha lemond a kakaójáról…

– Még mit nem…

– Helyes – bólintott Susan. – Akkor most itt maradsz, és segítesz tisztára súrolni Mrs. Tyson lábasát.

– Aki jön, az jöjjön, de azonnal – mondta John. – Amióta abbahagytuk a munkát, senki sem őrködik. Mindenki csak benneteket keresett.

– Én láttam, amint Tökfödő hazament – közölte Titty.

– Száz évvel ezelőtt – legyintett Nancy. – Gyerünk, John.

És a két kapitány, nyomaikban meg Titty, Dorothea és a gondterhelt geológus elnyargalt az aranybánya felé.

– Teringettét! – kiáltotta John, ahogy meggörnyedve bemászott a bányába. – Égve hagytam a lámpást. Ha Tökkencs itt volt és és észrevette, le vagyunk leplezve.

– Semmi baj – mondta Nancy. – Ha valaki illetéktelen behatolt, első útja a mozsárhoz vezetett volna. Itthagytam a bejáratnál, és itt van most is.

– Semmi vérnyom? – tudakolta Titty.

– Egy csöpp se. És ott van, ahol hagytam.

– Hol az arany? – kérdezte Dorothea.

– Itt – mutatta Nancy. – Ha Tökkencs itt lett volna, biztosan elemeli. Épp beraktam a serpenyőbe, amikor jött Susan nagy füstölögve, hogy eltűntetek, ti vadszamarak.

A lámpás pisla fényénél óvatosan összekotorta az aranyport, és belecsurgatta a serpenyőből a kakaósdobozba.

– Halljátok-e – álmélkodott Titty –, jó sokat kimostatok.

– Több is volna, ha el nem vesztek. Kicsivel több csak a felénél.

– Mennyi kell egy aranyrúdhoz? – érdeklődött Dorothea.

– Nem hinném, hogy az aranyrúd nagyon nagy – tűnődött Titty. – Mit gondoltok, mekkorát tudunk csinálni ennyiből?

Dick kétkedő pillantásokkal méregette a kakaósdobozt meg a serpenyő aljára tapadt, nedvesen csillámló port.

– Kisebb lesz, mire beolvasztjuk, az biztos – mondta.

– De ugye meg tudod csinálni? – kérdezte bizakodva Dorothea.

– Nem bánnám, ha megengednétek, hogy előbb megkérdezzem.

– Kit? Tökkencset? – kérdezte Nancy.

– Palafejtő Bobot – mondta Dick. – Ha Tökfödő nem járt itt, akkor talán mégse szövetkeztek ellenünk.

Egy pillanatra még Nancy is tétovázott. Talán kikérdezhetnék Palafejtő Bobot az aranyrúdkészítés módja felől, és közben nem is kellene elárulni a titkot, hogy ők már meg is találták a szükséges aranyat. Végtére maga Palafejtő Bob mondta meg nekik, hol keressék. Igaz, Tökfödő ott tevékenykedett a domboldalon, fölöttük, és festegette a gyanús fehér pacnikat, mindet egy vonalban, és napról napra jobban közeledik az ő bányájukhoz. Ám ha Tökfödő mindazt tudja, amit Palafejtő Bob nekik elmondott, akkor bizony fura, hogy beéri a távolból való kémkedéssel, és nem ragadja meg az alkalmat, hogy lejöjjön a bányába, amit pedig ők olyan sokáig őrizetlenül hagytak.

– Hát, nem is tudom – mondta Nancy.

Ilyet még soha senki nem hallott tőle.

John eloltotta a lámpást, azután kimentek az augusztusi estébe, és felegyenesedtek a tisztáson a bányában való görnyedezés után.

És akkor mintegy varázsütésre szertefoszlott minden kételyük.

Dorothea rálépett egy gyufaskatulyára.

Megroppant a talpa alatt, s amikor lehajolt, hogy felvegye, egyszeriben valami furcsát észlelt rajta.

Mindig nagyon vigyáztak, hogy semmit se hagyjanak a vágatnál, ami elárulhatná, hol van a bejárat. Az illetéktelen behatolókat figyelmeztető táblát a kis völgy közepén helyezték el, hogy bárki megtalálhassa, elolvashassa, és szépen elpályázhasson anélkül, hogy felfedezné, hol van a rejtett arany-és kvarcér. Még ma is, amikor Susan – akiből kitörtek a bennszülött-aggodalmak – lehívta őket, hogy keressék meg a négy eltűnt aranyásót. John és Nancy előbb gondosan eltakarított mindent; még a mozsarat is jó mélyen eldugták a bányában. Dorothea fején átvillant a gondolat, hogy talán mégis elkerülte a figyelmüket ez a gyufásdoboz. Hisz olyan sok gyufájuk volt. Még Rogernek is volt egy külön arra a célra, hogy meggyújtsa sátrában a kis lámpást. John vagy Nancy is elejthette éppen, amikor lámpást gyújtott a bányában. Csakhogy Dorotheának elég volt egyetlen pillantást vetnie a lába előtt heverő gyufaskatulyára, már tudta, hogy itt másról van szó.

Döbbenetében felszisszent.

A többiek nyomban odakapták a fejüket.

– Csak nem rándítottad meg a bokádat? – kérdezte Titty. Jól emlékezett, mekkorát visított Roger, amikor kificamította a lábát.

– Nézzétek! – mondta Dorothea.

– Hát itt járt! – kiáltott fel Nancy, szinte diadalmasan.

Felemelte a gyufaskatulyát, és szemügyre vette. A többiek köréje tódultak. Bárki láthatta, hogy a doboz nem az ő készletükből való. Először is, más a formája. Laposabb. Azonkívül nem Noé bárkájának ismerős képe díszíti: vörös háromszög van rajta, annak a közepén egy szem, és vörös sugarakat lövell.

– Az áldóját! – méltatlankodott Nancy. – Ezt a tésztát! Nem is angol. Mi ez itt? Phosphoros de Seguranca… Marca Registrada. Compania Fiat Lux…?

– Kicsit úgy hangzik, mint a latin – mondta John.

Nancy kiegyengette a szétlapított gyufásdobozt.

– llát egy biztos – mondta. – Ha nem is volt bent a bányában, itt járt a közelben.

– Most mit csinálunk? – kérdezte John.

– Átvisszük a bűnjelet Atkinsonékhoz – határozott Nancy. – Hogy tudtára adjuk: lelepleztük a mesterkedését. Akkor talán majd nem lesz bátorsága ideszemtelenkedni.

Felmásztak a vágat oldalában, és végigtekintettek a Magashegyen. Nem láttak senkit.

– Nyomás! – mondta Nancy. – Még épp odaérünk sötétedésig. Otthagyjuk a skatulyát Atkinsonék tornácán, aztán visszafelé elmegyünk Rogerért. Az a kakaó is már biztosan elkészült. Gyerünk.

Titty, Dick és Dorothea feledte az egész napi fáradságot; siettek John és Nancy után a dundale-i út felé. Közben szüntelenül hátra-hátranéztek, de senki-semmi sem mozdult.

– Lefogadom, hogy otthon ücsörög – mondta Nancy. – Na, ezek után ki kételkedik még benne, hogy az aranyunkra fáj a foga?

Senkinek sem akarózott ott maradnia őrnek a Magashegy peremén. Mind az öten lefutottak az útra, azután John és Nancy vezetésével a szekérnyom menti fák közt lopóztak el Atkinsonék tanyájáig.

Sötétedett. A tanyaház egyik kertre néző földszinti ablakában már világosság égett.

– Pszt… – sziszegett Nancy. – Várjatok… – Egyedül bújt át a kerítés alatt. Egy pillanatig látták, amint a tornácon kuksol. A következő percben ott volt megint velük.

– Figyeljetek! – suttogta. – Atkinsonék mind a ház túlsó oldalán vannak. Ez itt az ő ablaka. Nézzük meg, itthon van-e. Maradjatok a kerítés mellett. Ha odaérünk ahhoz a fagyalbokorhoz, onnan beláthatunk.

A fakó ég hátterében már denevérek szálltak, amíg ők görnyedten, halkan megkerülték a kertet, és odaértek a fagyalbokorhoz.

– Ott van – suttogta John.

– Nézzétek! – susogta döbbenten Nancy. – Az asztalon…

A nyári estében tárva-nyitva állt az ablak. Tökfödő ingujjban ült egy karosszékben, papucsos lábát felrakta egy másikra. Előtte az asztalon vacsorája maradványa – de nem ez volt az érdekes. Az abrosz csak a fele asztalt takarta le. A másik felén könyvek hevertek, a tetejükbe teregetve egy térkép. És a könyvek mellett, a petróleumlámpás fénye vagy fél tucat jókora fehér kvarcdarabon csillant meg!

– Nem is tagadhatja! – suttogta Titty.

– Csönd! – szólt rá John. – Óvatosan, nehogy ágra lépjetek! Most már tudjuk biztosan. Ennyi elég. Indulás!

Többet nem is szóltak, míg ki nem értek megint a dundale-i útra.

– Nahát – szólalt meg Nancy –, most legalább láthatjátok: teremtett léleknek egyetlen szót se! Magunknak kell megcsinálnunk.

– Dick megoldja, meglátjátok – mondta Dorothea.

– Jó sok faszénre lesz szükségünk – töprengett Dick.

– Tudjuk, hogyan kell faszenet égetni – mondta Nancy. – Eleget néztük a Billyket.

– Meg egy rendes kohóra – folytatta Dick. – Másképp nem lehet elég magas hőfokú tüzet rakni.

– Milyen az? – kérdezte Nancy.

– Fújtató kell hozzá.

– Anyának van egy gyönyörűszép, a nappaliban – mondta Nancy. – Gyerünk, mondjuk el a többieknek. Most még Susan is kénytelen belátni, hagy súlyos a helyzet.

A táborban Susan ugyancsak komoran kavargatta a kakaót, és Roger szokatlanul csöndesen figyelte. Susan ugyanis végre megtudta az egész szörnyűséges történetet: hogy hogyan omlott be a felfedezők mögött az alagút. Az ember azt gondolta volna, ilyenkor már egy valódi bennszülött se lenne kétségbeesve, hisz itt vannak valamennyien, teljes épségben, de Susan képtelen volt másra gondolni, mint hogy mi történhetett volna…

Elmesélték, hogyan leltek a vágat mentén a gyufaskatulyára, meg hogy rajtakapták Tökfödőt, amint Atkinsonéknál, a szobájában, kvarcdarabokat tanulmányoz.

– Ez eldönti a dolgot – fejezte be Nancy. – Magunkra vagyunk utalva. Valaki holnap átmegy Beckfootba, és megszerzi a fújtatót. Azonkívül kell Dicknek olvasztótégely is meg egy fúvócső.

– Énfelőlem akármit csinálhattok – mondta Susan –, de alagútba többet be nem megy senki.

– Nem is – mondta Nancy.

John és Titty gyorsan összenézett. Mit szólna vajon Susan, ha a tulajdon szemével látta volna, amit John látott: a hegy mélyébe tartó madzagot, ami egy irdatlan sziklarakás, korhadt fadarabok tömkelege alatt tűnik el?

– Még három nap kell – mondta Nancy. – Addig távol tudjuk tartani Tökkencset. De nem engedhetjük, hogy megint odatolja az orrát a bányánk környékére.

Ültek a tábortűz körül, iszogatták a forró kakaót, és tanácskoztak. Mire John és Roger tapogatózva visszabotorkált éjszakára a vágathoz, már elkészült a másnapi terv. Roger és Dorothea lesznek a felderítők. John, Susan és Nancy még egy jó adag aranyat mos, aztán fát gyűjtenek a szénégetéshez. Peggy, Titty és Dick lemegy Beckfootba, kölcsönkérni, illetve megvásárolni a szükséges holmit. Voltaképpen kölcsönkérésnek nemigen lehet nevezni, mert a dolgok jelenlegi állásánál nem ajánlatos, hogy akár csak Beckfootban is szóljanak az aranyról. Ezért került bele Peggy a beszerzőkülönítménybe. Sem Titty, sem Dick nem vállalkozott rá, hogy lerohanja Beckfootot, és elinaljon a fújtatóval. Flint kapitány holmiját még csak el lehet venni, hiszen épp az ő érdekében munkálkodnak. Mrs. Blackett fújtatóját azonban ajánlatosabb, ha valamelyik édesgyermeke csórja el.

– Egyébként, Susan – szólalt meg Nancy, azután, hogy szemmel kísérte, mint tűnik el a Magashegy irányába John zseblámpájának villózó kis fénye, és visszatért a táborba –, még jó is, hogy a matrózok átjutottak. Képzeld el, mi lett volna, ha holnap reggel átsétálunk az aranyporral, és szépen eláruljuk magunkat az ellenségnek!