Alberto Moravia

LEVELEK A SZAHARÁBÓL

 

 

Alberto Moravia: Lettere dal Sahara

© 1981 Gruppo Editoriale Fabbri – Bompiani, Sonzogno,

Etas S. p. A., Milano

 

Fordította: Zsámboki Zoltán

 

 

 

 

Elefántcsont napló

I.
Egy este Treichville-ben

Abidjan

 

Elkezdem elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tűnődöm, mit fogok leírni benne. Csupán a választás bősége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország (valamivel kisebb, mint Itália, lakosainak száma négymillió), de csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a szenufók és főként a lobik egész Afrika leghagyományőrzőbb animista népcsoportjai közé tartoznak; délen pedig ott a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa, a hatalmas Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is, hogy úgy mondjam, az ellentétek földje. Északon bokros szavannasáv húzódik, délen a részben még feltáratlan egyenlítői őserdő (franciául fórét á galerié, vagyis olyan erdő, amelyben az óriási fák összeérő koronái valóságos növényi csarnokokat alkotnak). Mindezekhez a szempontokhoz annyi más, rengetegféle-fajta szempont járul, hogy voltaképpen mindenről beszámolhatnék, vagy amint manapság a kulturális iparban mondják, írhatnék tárgyilagosan szociológiai, politikai, kulturális, antropológiai, vallási stb. stb. „megközelítésben”. De miután megfontoltam a dolgot, végül is úgy döntök, hogy ilyesmibe egyáltalán nem ártom bele magam, hanem csakis egyszerű és tiszta benyomásaimról fogok naplót írni, s mivel ezt az országot, amelyben most időzök, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat „elefántcsont naplónak” hívom, s majd hozzáképzelem, hogy apránként a régi, faragott elefántcsont borítójú misekönyvekhez hasonló, elefántcsontba kötött vaskos füzet lapjait töltöm meg soraimmal.

Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, főként „vizuálisak” lesznek; ez úgy értendő, hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány „jelentését”, de csakis a jelentését, vagyis azt: mit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok. Tehát könyvem afféle turistanapló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat: turista, turizmus, már jócskán lejáratták; hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by mg/z£-autóbuszokat juttatják eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt; az emberek azért indultak tour-ra vagy grand tour^[1]-ra hogy megismerjék a világot és a világ révén saját magukat; hogy közvetlenül tapasztalják: a legkülönbözőbb látszatok ellenére a világ mindig egy és ugyanaz. Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását, bemutatását és nem leleplezésétjelentette. Az effajta utazáshoz mindenekelőtt érzékenység és kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértők kutatásai, mert nem elterjeszthető és elmélyíthető ismeretekről tájékoztatta az olvasót, amelyekről mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmiről, amit csupán maga az illető utazó élhetett át, vagyis, mint már említettem, benyomásokról.

Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok; és ezt sem a divat változása, hanem az idő múlása okozza. S valóban: turistautakra a múltban olyan utazók vállalkoztak, akiknek könyveit még akkor is fogják olvasni, amikor jó néhány szociológus, közgazdász, néprajzkutató és történész írásai, ahogy mondani szokták, túlhaladottak lesznek, már feledésbe merülnek mind. Hogy csak egy nevet említsek: például Stendhalt azok közé az író-turisták közé sorolhatjuk, akik benyomásaikat örökítették meg. Stendhal sohase járt Afrikában, de biztosra veszem, hogy ha járt volna, olyasformán beszélne róla, ahogyan Olaszországról beszélt: benyomásaira összpontosítva csupán arra törekedne, hogy felidézze és leírja, nem pedig arra, hogy megmagyarázza és megítélje.

Miközben ezeket a gondolatokat forgatom a fejemben, szállodám erkélyéről tekintetem a fülledt, mozdulatlan, tropikus éjszakában az alattam elterülő Abidjant fürkészi. A szálloda dombtetőn áll, innen látni lehet a lagúnát, amely körül a város felépült. Reszketeg visszfények villannak fel a mozdulatlan, fekete vízen, néhány nagy európai tóra, a genfire, a zürichire emlékeztetnek. Aztán ott húzódik a parti sztráda, láthatatlan gépkocsik páros reflektorsugarai rohannak rajta. Végül egy park homályos, kusza kulisszája mögött alacsonyabb és magasabb felhőkarcolók téglatestjei; varázslatosán emelkednek egészen a bizonytalan, elmosódott gomolyfelhők borította égboltig. Az éjszaka elrejti a város afrikai arculatát, amely csak nappal válik láthatóvá lakosainak vonásaiban, a növényzet közönyösségében, és főként abban a szinte hihetetlen, délibábszerű légkörben, ami a világ e táján minden modern város legjellemzőbb sajátossága.

Az éjszaka a város eredetének gazdasági és politikai mivoltát, vagyis azt a tényt sem engedi feltűnni: vajon a kapitalista spekuláció vagy a szocialista hatalom hozta-e létre, fejlesztette ki, virágoztatta fel. Az éjszaka tulajdonképpen csak a cementből, fémszerkezetekből, üvegből és műanyagból összerakott, nagyon modern épületek profilját mutatja meg. így hát végül is az ember azt se tudja, hol van; helyesebben csupán annyit tud, hogy egy nagy városi házrengetegben, egy jellegzetesen trópusi országban, valamiféle-fajta gazdasági hatalom kiváltságos székhelyén. És ha alaposabban meggondoljuk, talán ezt az éjszakai benyomást tekinthetjük a legpontosabbnak. Valóban a gazdasági, csakis a gazdasági, eleinte gyarmatosító, majd neokapitalista hatalom teremtett a harmadik világ sok-sok országában majdnem mindenütt ilyen modern nagyvárosokat, mint Abidjan. A gazdasági hatalom, vagyis az az erő, amely történelmet csinál, de még nem azonos a történelemmel. Mert a történelem a maga jellegzetességeket és különbségeket kitermelő képességével itt még nem köszöntött be. A száhel némely karavánútján némely ősi településben talán több a történelem, mint a Guineáiöböl efféle alexandriai jellegű metropolisában.

Szilveszter este van, így hát elmegyünk Treichvillebe, az európaias város legafrikaibb külső kerületébe; meg szeretnénk nézni, hogyan köszöntik az új évet a trópusokon. Látszatra, legalábbis a szüntelen petárdadurrogásokból, a lokálokba betérő és onnan kitóduló vidám kompániákból, az utakon nyüzsgő, lépésben haladó gépkocsikból, a kunyhókra kifüggesztett lampiohokból ítélve, az európai embernek sikerült beoltania az alaptalan remény és az indokolatlan bizakodás érzését az afrikaiakba, akik a közelmúltban még nem ismerték az ilyenfajta ünnepeket. Valaki azt mondja, hogy a bennszülött népesség körében a tipikusan angolszász karácsonyi pulykaevés is elterjedt. Mindenesetre az arab vendéglő, ahová beülünk vacsorázni, nem valami hagyományos, vagy legalábbis másképpen hagyományos. A szűk bárhelyiség falait népszerű plakátok és képes folyóiratok lapjai borítják. Egy meztelen keblű apáca fotója mellett Che Guevara, fején a baszk sapka, szájában a szivar; egy légikatasztrófát ábrázoló fénykép mellett egy amerikai város mo/oreííe-jei. Kennedy portréját a Világszépe, Maóét egy pucér néger lány mellé ragasztották; a fekete nő nyakában egymás fölött hét vagy nyolc fémkarika tornyosul.

A pult előtt szőke, fiatal, de már testes, kövér férfi áll, sápadt, blazírt arccal: sült csirkét eszik, gyűrűtlen ujjaival finnyásán tépkedi le a lerágott csontról még leszedhető húscafatokat. Levesszük a cipőnket, bemegyünk az étterembe. A helyiségben nincsenek se asztalok, se székek, a padlón csak keleti díszítésű, festett párnák hevernek szanaszét. Sötétben ülünk a mennyezetről lelógó függönyök tövében, szemben a falat ugyancsak függönyök borítják; a nyugati stílusú helyiségek egyenes vonalait, derékszögű formáit a keleti stílus görbéi, fürtjei, arabeszkjei váltják fel. A konyhára nem lehet panaszunk: datolyás fürjet és párolt húst szolgálnak fel paprikával és mandulával. A vendégek, szinte kivétel nélkül átutazó turisták, a földön heverő párnákba süppedve, szemmel láthatóan sokra értékelik ezt az egzotikumot. E percekben tulajdonképpen a világ valamennyi nagyvárosában bárki kis pénzért élvezheti ugyanezt a fajta hamis és egyszersmind idegen atmoszférát: az egzotikum Abidjanban is átalakult fogyasztássá.

Később kimegyünk a vendéglőből, és lassan végigsétálunk a sötét, kövezetlen utcákon; a keskeny járdákon rongyaikba burkolózva alszanak azok a szilveszterezők, akik nem indultak idejében vissza a falujukba. Az utcák két oldalán „réteges” barakkok vagy agyagfalú, hullámbádog tetejű kunyhók sorakoznak; a silány kis boltok nyitva tartanak, ki vannak világítva, és szívélyesen kínálják összevissza heverő zsákjaikban, hordóikban és másfajta alkalmi edényekben tárolt különös portékáikat. Fölfigyelek egy borbélyüzletre; a mester az acetilénlámpa vakító fényében ollóval igazítja a vendég haját. A helyiség falán, kívül, népi naiv stílusban készült plakát: két sorban egymás alatt különféle afrikai frizurák.Van köztük african look^[2], hatalmas, fürtös gömb, van a fej tetején ágaskodó taraj, van háromcsimbókos hajviselet – kettő oldalt, egy a homlok fölött –, van pakompartos, sőt szakállas frizura, és még jó néhány másfajta is. De leginkább az lep meg, hogy az ismeretlen rajzoló nagyon sötétre színezte modelljei arcát, és erősen kihangsúlyozta vaskos állkapcsukat. Hirtelen eszembe jutnak azok a nyugati árukat reklámozó plakátok, amelyek a repülőtérhez vezető út két oldalán sorakoznak: afrikai férfiak és nők láthatók rajtuk, amint valamilyen italt kortyolgatnak, vagy valamilyen cigarettát szívnak, vagy valamelyik márkás autó volánjánál ülnek. A korszerűbb és inkább a tudatküszöbre irányított reklám figuráinak arcszíne szinte világos rózsaszínű, vonásaik szelídebbek, nyájasabbak, majdnem európaiak. Vagyis a borbély naiv plakátján ugyanazt a primitív és hiteles stilizálást érezni, amit az art négre^[3]-ben figyelhet meg az ember; az iparosított reklámban viszont egyfajta kiszámított, rasszista, testi hízelgés érvényesül.

II.
Ádám megmaradt az Édenkertben

Abidjan

 

Elefántcsontpartot, mivel manapság már aligha akad ott elefánt, inkább Lagúnapartnak kellene hívni, legalábbis ezzel lehetne célozni az idegenforgalomra, hiszen a turizmus az ország egyik legnagyobb jövedelemforrása. Csak rá kell nézni a térképre: Aboissótól, a ghanai határtól majdnem Sassandráig, a libériái határig, Elefántcsontpart egész tengeri szegélyén egymást érik a lagúnák.

Ha valaki Olaszországban azt mondja: lagúna, eleve a velencei lagúnára gondol: mozdulatlan, tükörszerű víz, a kettős cölöpök reszketeg visszfénye, csomókban burjánzó gaz és vörös téglából épült házak romjai a kicsi, elhagyott szigeteken. De Elefántcsontpart lagúnái trópusi lagúnák, és a trópusok azt jelentik: buján tenyésző növényzet, tikkasztó hőség és érzéketlenség. Azt gondolhatná az ember, hogy a velencei lagúnaval ellentétben, amelyet az irodalom és a festészet minden időkben agyonünnepelt, ezek a trópusi lagúnák kulturális tekintetben némák, és nyoma sincs rangjukat igazoló iratoknak, nemességüknek. De ez nem igaz.

Ha az ember csak egyetlenegyszer végighajózik egy elefántcsontparti lagúnán, meggyőződhet róla: ami kulturális vonatkozásaikat illeti, semmi okuk rá, hogy irigyeljék a mi lagúnánkat; sőt, akárcsak a miénk, a romantikus, irodalmi egzotikumtól ők iá eljutottak már a fogyasztás realista gyakorlatáig. Ebben az értelemben, félretéve minden esztétikai értékelést, egy nagy költőt kell felidéznünk, Baudelaire-t; ő ugyanis a trópusokra menekülő turisták előfutára volt, s a költő álma manapság az utazási irodák propagandájává alakul át. Egyik legtökéletesebb költeményében, az Útrahívás-ban, olyan sorokra bukkanunk („Mon enfant, ma soeur songé a la douceur – d'aller lá-bas vivre ensemble... lá tout n'est que ordre ét beauté – luxé, calme ét volupté”),^[4] amelyek napjainkban némi változtatással a déli tengerekre induló hajók szórólapjain is olvashatók.

A reklám irodalmi származéka? Nem, sokkal valószínűbb, hogy ez nem egyéb, mint az egzotikum történelmi fejlődése az irodalomtól a fogyasztásig. Baudelaire, bár elhajózott Calcutta felé, de amikor kikötöttek a Malabár-partokon, Cochinnál, nem volt hajlandó a szárazföldre lépni, s ezzel alighanem akaratlanul, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy menekülési kísérlete csupán költői jellegű. De Gauguin bizony igazán elmenekült, ő megélte az álmát. Gauguin után az esztétizálás jóvoltából a művészet gátja átszakadt, s a fogyasztás áradata elöntötte az egész világot.

Kora reggel motoros bárkán indulok neki az elefántcsontparti lagúnának. A trópusi nap már kíméletlenül tűz le ránk; a sűrű, mély víz kegyetlenül csillog, s ameddig a szem ellát, széles és egyenes csatornaként húzódik egyik oldalt a kusza bozót, másik oldalt a kék pálmaerdők között. Sehol egy csónak, sehol egy ház, sehol semmi, s mivel a legkisebb zajt se hallani, azt mondhatnám, még csend sincsen, hiszen a csendet zajok teszik érzékelhetővé. Néha jókora hal ugrik ki a vízből, vagy sirály csap le a magasból. Elnézem a bozótot: nem zöld, az erős fényben feketének látszik; elnézem a pálmafákat: karcsú törzsük olyan hajlékonyán emelkedik ki a homokból, hogy megannyi hattyúnyaknak vélné őket az ember, tetejükön napsütötte, szélfútta levelek vakítóan tündöklő, kócos csomója.

Valóban, a polinéziai korallszigetekkel együtt manapság az egész földön ezek a helyek hasonlítanak leginkább az ősi, bibliai Édenkertre. De ebből az Édenből sohasem űzték ki Ádámot; vagy legalábbis Ádám rövid száműzetés után szántszándékkal visszatért ide, és most már a modern kényelem minden eszközével felszerelkezve telepedett meg. Ádám francia vagy német, sőt esetleg milánói; bankár, nagyiparos, rentier^[5]; és azért látogat el a pokoli nagyvárosokból ezekbe az érintetlen paradicsomokba, hogy – úgymond – kikapcsolódjék. Nos, íme Ádám: hirtelen motorzaj töri meg a mély csendet; aztán egy motorcsónak suhan el mellettünk, két oldalán legyező formájú vízsugarak, az orrán hárman a hasukon fekszenek, mögötte bikinis nő, vízisín állva huzatja magát a hajó nyomdokvizében. A motorcsónak folytatja útját, eltűnik; a lagúna újra elcsendesedik, de már megtört a varázs; nemsokára észrevesszük, hogy Ádám a lagúnában mindenütt ott hagyta jól szervezett jelenlétének nyomait, íme, tényleg, kicsi hajóhídhoz kikötve egy másik motorcsónak, íme az egyik tisztáson egy fényes, lakkozott műkunyhó; íme az egyik turistaklub luxusfaluja, a cement „fautánzatból” készült bungalók; s végül íme a bár, a zuhanyozók, a függőágyak és a rádió, amiből az Abidjanban megszelídített tamtamzene szól.

De nem fogok kikötni a klubnál, nem lépek ki egy kicsi hajóhídra sem. Más programom van. Egyik elefántcsontparti barátommal, Desiré Ecaréval, a filmrendezővel együtt Assiniébe, barátom szülőfalujába igyekszünk. Desire Ecaré, bár aligha kell bemutatnom (Afrika egyik legjobb filmrendezője, többek között az ő műve a Koncert egy emigráns tiszteletére, amely harsány humorral mutatja be egy Párizsban élő afrikai csoport életét), mégis megérdemli, hogy leírjam. Ecaré alacsony termetű, nagy fejű, szakállas férfi; dülledt szeme csodálkozástól, egyszersmind iróniától csillog. A világ változékony látványa iránti csodálkozását és iróniáját egyre-másra rövid, hangos nevetéssel fejezi ki, mintha folyvást valami újat tapasztalna. És Ecaré valóban nemcsak művész, hanem tapasztalatgyűjtő ember is. Legalábbis ami az afrikaiak számára ma alapvető, az európai kultúrával kapcsolatos tapasztalatokat illeti.

Íme Assinie. Itt már nyoma sincs az új, jól karbantartott hidaknak, a fényezett kunyhóknak, a kristálytiszta vizeknek. Most hiteles, ősi közegben vagyunk: iszapos, fekete víz, imitt-amott ezüstös színű, döglött apróhalak; hajóhíd rozoga gerendákból; nagy sereg anyaszült meztelen gyerek figyeli, amint kikötünk; igazi falu, igazi kunyhók, igazi agyagból, igazi pálmalevél tetővel. Pálmafák között ballagunk egyik kunyhótól a másikig. Továbbra is minden hiteles, minden ősi. Hiteles a földön ülő, félmeztelen fiatal lány; a melle rezeg, amint lendületesen lisztté töri a magvakat egy mozsárban; hitelesek az apró, korcs afrikai kutyák, úgy hevernek a homokban, mintha nem volna bennük élet; hiteles az a magas, szemüveges, európaiasan öltözött, tekintélyes külsejű asszony, aki szemügyre vesz bennünket, aztán ránk mosolyog, és kimutatja jó néhány aranyfogát; szalmakalapja a szemöldökéig behúzva, kezében váza, a vázában művirágok; hiteles a ráncos képű anyóka, aki az egyik ablakból baule nyelven tréfásan kötözködik Ecaréval. Váratlanul kijutunk a tengerpartra. A zordon, foltos kék színű s a napfényözönben gyilkos-fémesen villódzó óceán nyugodt. A parttól nem messzire azonban egyszerre csak szökőár ágaskodik: magas, vaskos, dörgő hullámvonulat, amely ugyanebben a pillanatban több ezer kilométer hosszúságban zúdul neki a Guineái-öböl egész partvonalának. Sehol egy teremtett lélek, leheverünk a homokba, néhány afrikai problémával kezdem piszkálni Desiré Ecarét. – Mondd, Desiré, az afrikaiak, amikor felszabadultak, vajon miért döntöttek úgy, hogy megtartják azokat a képtelen országhatárokat, amelyeket annak idején a gyarmatosító hatalmak saját érdekeiknek megfelelően húztak meg?

– Tudod, Alberto, a szegénység, az iszonyatos afrikai szegénység kényszerített rá bennünket, hogy elfogadjuk az országhatárokat, amelyekről nagyon helyesen mondod, hogy képtelenek. És szintén a szegénység szorít rá bennünket, hogy megőrizzük az egységet az egykori gyarmati határokon belül. Egység nélkül elvesznénk.

– Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az afrikai nacionalizmus nem nyelvi vagy történelmi vagy etnikai tényeken alapul, mint az európai, hanem gazdaságiakon, mint annak idején, a gyarmati uralom is, csupán átvette a gyarmati uralom helyét.

– így is mondhatjuk.

– És a nyelv? Végül is milyen nyelven fogtok beszélni, angolul és franciául, vagy az afrikai nyelveken?

– A nyelvvel is nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az országhatárokkal. A nyelvi, vagyis az afrikai nyelvi határok helyett azokat a kulturális határokat fogadtuk el, amelyeket az angolok és a franciák alakítottak ki. S végül is a gazdaság és a kultúra szükségből maga alá gyűrte a törzsi szervezetet és a törzsi nyelveket.

– Úgy érted, hogy az emberek a mindennapi érintkezés során törzsi nyelven beszélnek, de a kulturális életben és írásban a franciát és az angolt használják?

– így van. Az utóbbi időben az itteni népcsoportok kialakítottak egyfajta afrofrancia nyelvet, a le petit négre-t*; kifejezőereje, elevensége miatt néhány elefántcsontparti író ma már szívesen használja is.

– Most pedig, Desiré, azt mondd meg nekem, mi maradt meg az eredeti fetisizmusból az egyistenhívő vallások, a kereszténység és az iszlám szorításában.

– Tudod, csak úgy nagyjából, különösebb elméletieskedés nélkül fogalmazva, ezek a vallások túlságosan elvontak, túlságosan fogalmiak, túlságosan filozofikusak. Nem gyakorlatiasak, nem kézzelfoghatóak, így aztán megtörténhet, hogy egy keresztény, egy muzulmán, ha a mindennapi életben valamilyen nehézségbe ütközik, elmegy aféticheur-höz, akit ti varázslónak neveztek. Aféticheur meghallgatja, megvizsgálja az esetet, és aztán intézkedik, olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek ugyanolyan ősiek, mint Afrika. És a maga hagyományos, konkrét, realista módján majdnem mindig talál is megoldást a problémára. A papok mindezt nagyon jól tudják, így hát behunyják a fél szemüket, esetleg mind a kettőt...

Desiré szokása szerint röviden fölnevet, aztán elhallgat; jómagam közben egy fiatal párt veszek szemügyre, éppen ott mennek el előttünk. A fiatalemberen trikó és pantalló, a lányon csak ágyékkötő; mindketten magasak, jól megtermettek, izmosak, szoborszerűek. 

– Szó szerint „kicsi néger”: elrontott francia.

Egymás kezét fogva sétálnak el előttünk, aztán egy kicsit távolabb lehevernek a homokba. A fiú hanyatt fekszik, az égboltot nézi, tarkóját fél karjára támasztja; a lány oldalvást ráborul,vaskos, erős csípője kidomborodik a tarka ágyékkötőben, valami turbánfélébe burkolt kicsi feje a fiatalember fölé hajlik, alig van nyakszirtje. Mozdulatlanul beszélgetnek, vagy inkább suttognak, nem hallom a szavukat, pedig nagyon közel vannak hozzánk.

A fölöttünk zöldellő pálmafákkal és az óceánnal együtt alkotott kép – a hullámok szabályos időközökben csapódnak neki a partnak és verődnek vissza róla –, a jól ismert paradoxonhoz híven, amely szerint a természet utánozza a művészetet, azokat a méla, titkos tengerparti beszélgetéseket idézi fel, amelyeket Gauguin már egy évszázaddal ezelőtt megfestett. Tehát ez: szerelem, háttérben a természet mélabús misztériumával, ez is a „már látott”, a „már ábrázolt” dolgok közé tartozik. De legalább a „már fogyasztott” javakhoz nem sorolható még.

III.
A forró köd

Sassandra

A Guineái-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellős közepén, de úgy rémlik, mintha Lombardiában járnánk, télidőben. A kanyargós betonút hatalmas erdőn vezet át; a fák első sorát még látjuk, igaz, fátyolosán; a második sor már csak rémlik; a harmadikat egyáltalán nem látni. De nyoma sincs a Pó-völgyi ködös hajnalok metsző hidegének, nyirkos, nyálkás hőség van, mintha a köd a pocsolyák mocskos miazmáiból, a mocsár malarias páráiból sűrűsödött volna egybe.

Eszembe jut egy régebbi utam: helikopteren repültem át Elefántcsontpart e része fölött. Az utasfülkéből – olyan mély volt, mint valami erkély – tisztán lehetett látni, hogy az őserdő vízben áll. Időnként a fák között hatalmas, fekete víztükrű, elárasztott tisztások tűntek fel, a motorzajtól megriadt vadbivalycsordák sorba rendeződve, úszva menekültek előlünk, csak fejük és szarvuk emelkedett ki a vízből. A köd ezekből a láthatatlan pocsolyákból száll fel; sohasem száradnak ki, az esős évszak újra feltölti őket. A ködbe burkolt betonút vonala olyan furcsa, mintha mesebeli tájon vezetne át: hol szinte függőlegesen lefelé vág, a semmibe; hol meg hirtelen a magasba tör nagy meredeken, szintén a semmibe. A nap mozdulatlanul függ a menny bolton, jókora sárgás köpetre hasonlít.

Végül a köd feloszlik, de nem foszlányokban, mint Európában: hirtelen hullik le az egész őserdőről, mint amikor egy méltóságteljes műemléket lepleznek le. Nézem az őserdőt, megpróbálom elemezni, s bár lehetetlen – hiszen irdatlanul nagy –, igyekszem egyetlen pillantással összefogni. A kanyarokban világosan feltűnnek a dzsungel alkotórészei. Közvetlenül a talajon az aljnövényzet kétméteres, sűrű bozótja; azután a kettő-négy méter magas cserjék; majd sok-sok, nehezen megkülönböztethető négy-húsz méter magas, európai külsejű fa; utánuk, ritkábban, határozottan afrikai méretű, de nem túl nagy, húsz-harminc méteres fák, s végül itt-ott az egymagukban álló harminc-negyven méter magas növényóriások.

E fáknak már a neve is–avodire, dabema, ló, sangue, azobe – jelzi különös mivoltukat. De talán pontosabb meghatározást adok róluk, ha azt mondom: gyakran egzotikus dísznövényeknek tetszenek, abból a fajtából, amelyik edénybe ültetve a szalonokat szokta ékesíteni, épp csak hogy itt valami túlburjánzó, egészségtelen növekedés óriást csinált belőlük. Az biztos, hogy az egyenlítői őserdő egyik legfőbb jellegzetességének ezeket a hatalmas fákat kell tekintenünk, kicsi sárga vagy vörös virágcsokraikkal, amelyek szinte eltűnnek szédítően magasió törzsük csúcsán, tollas legyezőre vagy a szökőkutak vízsugárnyalábjára emlékeztető lombjukkal, irdatlan fehér, sima gyökereikkel, amelyek között, mint egy iszonyatos kacsaláb ujjai között, valami hártyaféle feszül. De végeredményben meg kell állapítanom, hogy a lápvadon igazi főszereplője nem a fa – bármilyen hatalmas legyen is –, hanem a lián.

A bozótövezettel vagy a szavannával ellentétben a dzsungel a lián jóvoltából tűnik fel tömör, áthatolhatatlan tömegnek (ennek köszönheti a dzsungel a szexuális metaforát, hogy „szűz” vagyis olyan erdő, amelybe ember még „nem hatolt be”). A lián összeköti egymással a fákat, beborítja, bebugyolálja, burokkal fedi be, valóságos növényi lepellel takarja be őket, egy kicsit olyasféleképpen, ahogy a bútorokat védő huzat egy magára hagyott lakásban. Igen, ha az ember szemügyre veszi a dzsungelt, nyomban a vaskosság, a nagy kiterjedésű matéria jegyeit viselő hasonlatok jutnak az eszébe: „sánc”, „védőmű”, „fal”, „bástya” és így tovább, bár mindig eléje kell tenni egy jelzőt: „növényi”.

Egyszer csak fatörzs torlaszolja el a betonutat; egyenruhás erdőőr–a jó ég tudja, honnan bukkant fel – közli velünk, hogy az út egy helyen beomlott, és rá kell fordulnunk a terelőútra. Hol a terelőút? Az erdőőr egy kis ösvény felé mutat, amely alamuszi kígyóként tekereg az aljnövényzetben. Hitetlenkedve kanyarodunk rá: a terelőút olyan keskeny, hogy a kocsi csak nagyon lassan, szinte lépésben döcöghet rajta. Harminc kilométert kell vánszorognunk, reméljük, hogy nem találkozunk szembejövő autóval; akkor ugyanis machetével a sofőr azt állítja, hogy van neki –, bozótvágó késsel kell lekaszálnunk a magas füvet és az őserdő bokrait, így hát most az úgynevezett terelőúton, az akváriumszerűen zöld közegben vonszolódunk; a fák kétoldalt szorosan közrefognak, s a fejünk felett összeérnek. Az ágak kíváncsian, csapkodva nyúlnak be az ablakon, durván karcolják a karosszériát, a szélvédőn virágcsokrok pofonjai csattognak. A kerekek mély keréknyomban vagy inkább a vérvörös föld hosszúkás sebhelyében gurulnak előre; az ösvény közepén megszakítatlan fűtaraj dörzsöli a kocsi altestét. A mennybolt egyáltalán nem látszik; a nap egy-egy pillanatra vakítóan felvillan a lombok között, aztán eltűnik.

Váratlanul, villámgyorsan, mint valami cirkuszi légtornász, f elugrik egy majom, belekapaszkodik a magasból kötélként lecsüngő liánba, egyetlen nagy lendülettel átlibben az ösvény túlsó oldalára, és eltűnik a sűrűben. S íme, rögtön a majom produkciója után, egy kis fényt kapunk, aztán egy tisztás következik, és a terelőút betorkollik a betonúiba.

Még jó néhány kilométert robogunk, míg estefelé áthajtunk végre a Sassandra vashídján. Megállunk, megnézzük a folyót. Kimondhatatlanul vad és kietlen látvány; a partokon burjánzó, fekete növények között az alkonyat vörös sugaraival beszórt, tintakék víz legalább száz, egymással viaskodó érre oszlik szét a soksok kakaószínű, gömbölyű, lecsiszolt kőtömb között. Mintha minden kőtömb egy-egy víziló háta volna, a vízilovak sima, zsíros, szalonnás bőrére emlékeztetnek. De ezen a történelem előtti tájon az is eszébe jut az embernek, hátha tömérdek dinoszaurusz merült le a folyóba. Szinte várjuk, hogy megmozduljanak, hatalmas, kígyószerű nyakukkal kiemelkedjenek, megrázzák apró fejüket, kinyújtsák kétágú nyelvüket.

Sassandra városában viszont nem a történelem előtti kor, hanem – az Afrikában normális, ugrásszerű időváltással – a történelem fogad bennünket. De nem a csupa luxus és fogyasztás, a neokapitalista, mai történelem, mint Abidjan felhőkarcolói között, hanem a rabszolgakereskedés és a kalózkodás lehanyatlott és ocsmány történelme. Sassandra – eredetileg San Andreának hívták – a tengerparti dombocska földes lejtőjére épített, hullámbádog tetejű agyagkunyhóival nyomorúságos istállóhoz hasonlít.

Másik, hasonlóan szerény magaslat veszi körül a kikötőt; tetején kis világítótorony. Csúf hely, sőt egy kicsit hátborzongató is; valahogy még mindig a rabszolga-kereskedelem idejének légköre, titkos berakodások, törvénytelen embervadászat, szorongó várakozás, gonosz behajózások hangulata hatja át. Azt mondják, Sassandra környéke a rabszolga-kereskedők embervadászatai óta, még ma, két évszázad múltán sem népesült be: a rabszolga-kereskedés és a kalózkodás kitörölhetetlen nyomot hagyott a lakosság lelkületében, mégpedig olyanformán, hogy undorodnak a munkától, még manapság is kényszermunkának tekintik. Az őslakosság inkább elvándorol, vagy nem egészen tiszta (Európában szolgáltatásoknak nevezett) üzelmeket folytat; halászni viszont – a halászat volna Sassandrában az egyetlen jövedelmező foglalkozás – csakis a Ghánában honos fanti törzs idénymunkásai halásznak; a száraz hónapokban jönnek át hazájukból, aztán az esős évszakban visszamennek.

A fantikat valóban felismerjük, legalábbis színes ágyékkötőjükről és asszonyaik karfiol alakú turbánjáról: pontosan ilyeneket látni Accrában és környékén is. Vidámak, tevékenyek, elevenek, akkor is eljátsszak a munka patetikus komédiáját, amikor alig van vagy egyáltalán nincsen szó munkáról; ez pedig Afrika legszegényebb vidékein gyakran megesik. Az asszonyok kofaszerepet alakítanak, jelképes, mikroszkopikus mag- és törökborskupacokat árusítanak a piacon; a férfiak valamivel távolabb, a kis kikötőben úgy tesznek, mintha éppen szorgoskodnának három-négy, arabeszkekkel kellően díszített sarja körül. Magyaráznak, zsibonganak, de amikor meztelen hátuk mögött szemügyre veszem a sajkák fenekét, csak néhány apró halat és algacsomókat látok a hálók szemei közt.

A szállodában, ebben a vakolatlan, szecessziós stílusú kis villában, amely a parttól néhány lépésnyire szinte elbújik a homok és a gaz között, újra nyugati emlékek jutnak az eszembe. A ház olyan, mint a többi leromlott, egyszersmind jelképes épület, amelyet Conradtól Tenessee Williamsig egy egész sor író választott ki a trópusokon megfeneklett európai ember immár hagyományos drámája hátterének. Minden így szabályos, gondolja az ember, amikor vacsorára terítenek a tengerparti teraszon, ahol ócska és rozsdás csőlábú asztalok és székek állnak szanaszét; az irodalmi modellek egybevethetők a valósággal, minden így szabályos, ha nem is a természet, hát legalább a művészet rendje szerint. íme, itt az igazi „európai gyarmati tisztviselő”, a kopasz, pocakos, bürokrata, mellette szép, fiatal, nevetgélő, szemtelen afrikai felesége vagy élettársnője.

Íme, itt a tipikus „emberi roncs”, szakállas és kellően toprongyos, idős férfi, fogai közt pipa, kezében pohár, íme, itt a tipikus „elátkozott család”: az anya fenyegető külsejű, zordon madárijesztőre hasonlít, a kövér lány csupa pattanás, a haja copfba fonva, szemüveget visel, a fiú neurotikus, folyton tikkel, és gépies grimaszokat vág. íme a „jobb emberek” tipikus asztaltársasága, köztük három afrikai házaspár: a férfiak sötétkék öltönyben, a nők rikító, dekoltált selyemruhában; vidámak, elégedettek, hiszen nyugati, s ahogy mondani szokták, disztingvált környezetbe kerültek. Ésatöbbi, ésatöbbi. A vacsora egyébként remek, a sört éppen annyira hűtötték be, amennyire kell; és vacsora után, az éjszaka csendjében, a közeli, de láthatatlan óceán zúgása mintha hirtelen kellemesen elidegenítene mindentől.

De itt az ideje, hogy legalábbis jómagam visszavonuljak a szobámba; gondosan bezárjam az ajtót, azután alaposan megnézzem, hogy a kifakult papírtapétán, amelyen foltokban üt ki a nedvesség, és a repedezett, kopott, ócska linóleum padlón nincsenek-e veszedelmes bogarak; itt az ideje, hogy végignyújtózzam a katonai jellegű lepedőn, mely a csupa lyuk és dudor vékony matracot hivatott leplezni; s miután közelebb húztam magamhoz az ernyő nélküli éjjeliszekrény-lámpát, fektémben kinyitom a márványpapír borítású iskolai füzetet, és mint minden este, tovább írom elefántcsont naplómat. Nos hát így kezdem: „A Guineái-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellős közepén, de úgy rémlik, mintha Lombardiábanjárnánk, télidőben...”

IV.
A szavanna-anya

Man (Elefántcsontpart)

 

Íme Man. Egyik a négy város közül, amelyek Elefántcsontpart legészakibb vidékén, majdnem a mali és a felső-voltai határ mentén helyezkednek el (a másik három: Odienné, Korogó és Buna). Eredetileg francia helyőrségek voltak, a gyarmatosító hatalom azért hozta létre őket, hogy biztosítsa uralmát Afrikának ezen a részén. Ha az ember erre jár, még ma se kell túlságosan megerőltetnie a képzelőerejét, könnyűszerrel fel tudja idézni a táborok hatalmas, üres tereit, a lőállásokat, amelyeknek falait homokzsákokkal erősítették meg, a sátrakat, a parafa sisakos katonákat, az árbocrudakat, amelyen a Harmadik Köztársaság zászlaja lobog, a helyőrség trombitájának melankolikus hangját. Mant valóban 1907ben alapította valamelyik bajszos, ideges, csattogópattogó, prousti parancsnok, aki hadoszlopa élén vonult ide a tengerpartról, és elhozta ide, a diola és a jakuba törzs „primitív lényei” közé Descartes és Bergson civilizációját.

Mán manapság színtelen város, épületei elszórtan állnak a síkságon, amelyet, úgy tűnik, nyugaton sziklás, festői, japános hegylánc, a közeli guineai hegység utolsó vonulata határol. Mán egy kicsit olyannak tetszik, mintha földrengés sújtotta település volna, néhány évvel a katasztrófa után: alaktalan, földes utak, amelyekről a forró, bágyadt szél narancsszínű homokot kavar fel, és a porkígyók tekeregve, egymással civakodva surrannak végig a kövezetlen járdákon; csupa egyszintű ház, kunyhó, vityilló, java részük bádogfedelű. A városközpont is csupán két földút kereszteződése; akár az amerikai Vadnyugat idején, olyan helynek látszik, ahol az utas, mielőtt újra nekivág, elindul fárasztó útjára, a természet kihalt tájaira, kipiheni magát és beszerzi, amire szüksége lesz. íme a patika a mosolyogva sürgő-forgó gyógyszerészekkel, akik persze a leghétköznapibb orvosságokat sem találják meg a félig üres polcokon; íme a szupermarket vagy libre service, benne furcsa konzervhalmok, amelyek csak nagy nehezen találnak vevőre errefelé (vajon ki eszik itt burgundi csigát, békacombot, hallevest?); íme a ruhaüzlet, valóságos kékszakáll-szoba, a meggyilkolt öltönyök sűrű sorokban lógnak le a mennyezetről; íme a hentes, boltjában az egyik horgon egyetlenegy megfeketedett húsdarab, az is csak a legyeknek és a darazsaknak; íme az újságárus, billegő pultján négynapos abidjani napilap.

Természetesen benzinkút is van az útkereszteződésben; amikor megállunk, hogy megtöltessük a kocsi tartályát, íme, hogy teljessé váljék a kép, befut az ütöttkopott, poros autóbusz; a leszállók, a felszállók és a bámészkodók hirtelen kisebbfajta tömegbe verődnek. Mi dolgunk van még itt? Amikor megálltunk Manban, tulajdonképpen nemcsak benzint, kenyeret és gyümölcsöt akartunk venni, hanem az emberi jelenlét látványával is el akartunk töltekezni, mielőtt nekivágunk a lakatlan, vad szavannának, még ha csak ezekről a félmeztelen utasokról van is szó, akik, miután leszálltak az autóbuszról, kába lődörgésbe kezdenek a kihalt utakon, mintha elfelejtették volna, miért is jöttek ebbe a városba.

Kora reggel van, vár ránk a brousse, vagyis a szavanna, ötszáz, ezer kilométeren át hadonászó növények, eszelős, néma napsütés. Afrika rajongói folyton arról vitatkoznak, hogy melyik a szebb, az őserdő vagy a szavanna. Véleményem szerint nem lehet összehasonlítani őket, mert két nagyon is különböző dologról van szó. Az őserdő szebb, de a szavanna afrikaibb. Ezt úgy értem, hogy az afrikaiak a középszerű, egyhangú, szerény és szemmel láthatóan jelentéktelen szavannákon élnek, nem pedig a nagyszerű, lakatlan őserdőkben, és nem az ugyancsak nagyszerű, de éppenséggel puszta sivatagokban. A szavanna persze megkapja a maga részét az őserdőből (sok millió, sőt milliárd fát, de ezek elkülönülnek egymástól, nincs köztük se lián, se aljnövényzet, nem túlságosan magasak, és nem túlságosan vastagok, amolyan növényi demokráciában vagy anarchiában élnek), és a sivatagból is (a talaj sok helyütt homokos, és dűnékre emlékeztető buckák dudorodnak rajta); ám a szavanna legfőbb jellegzetessége, hogy minden afrikai onnan származik.

A szavanna az afrikaiak anyja. Egy kicsit szégyellni való anya; bizony a városokban enyhe, csúfondáros le nézéssel emlegetik azokat, akik a szavannában születtek, valahogy úgy, ahogyan nálunk a délolasz parasztokról beszélnek; de valójában majdnem minden afrikai a szavannáról származik. Az afrikai szavanna nem valami festői, de hatalmas, önismétlő méretei révén roppantul titokzatos; ugyanazt a kulturális funkciót tölti be, mint Oroszországban a sztyepp, Argentínában a pampa és Arábiában a sivatag. Az afrikaiak groteszk, torz fantáziája, egyszerre spirituális és ironikus vallási hiedelmeik – akárha e jelentéktelen és alaktalan káosz magyarázatául, helyreigazításául szolgálnának – mind a szavannában gyökereznek.

Elértük a szavannát. Álmélkodó, de kielégíthetetlen tekintetünk előtt mintha fák, fácskák, bokrok végtelen, eszelős tenyészetének tűnne fel, minden növénynek megvan a maga sajátos tartása, megjelenése, a köztük feszülő ijesztő távlatokban szemünk akaratlanul ember vagy állat jelenlétét keresi, de nincs se ez, se az, vagy legalábbis nem lehet észrevenni. A szavanna színe inkább barnás és vöröses, mint zöld, mert a bozót ritka, és a homokos, kőtörmelékkel borított talajt jobban láthatjuk, mint az őserdőben; aztán meg, mivel a szavanna gyakran félig kiszáradt, félig zöld – különös, s azt hiszem, egyedülálló, csakis afrikai jelenség ez –, ugyanannak a fának az egyik oldalán a lombozat elfonnyadt, a másikon szinte virul: mintha egy férfi fejét félig gesztenyebarna, félig ősz haj fedné. Ha az ember jól megfigyeli a szavannát, megérti az animista babonákat: a fák, fácskák, bokrok, minden növény külseje semmitmondó és hétköznapi, de kárpótlásul egyszersmind „elvarázsoltnak” is tetszik. Elvarázsoltak a kétségbeesetten hadonászó fák; elvarázsoltak a kihalt, mégis mintegy megfoghatatlan lényektől hemzsegő tisztások. Néhányszor, miközben őrült iramban robogunk a betonutakon és az ösvényeken, a fáradtságtól megrészegedik a fantáziám, és elképzelem, hogy éjszaka egymagám járom a szavannát, csak az óriásira nőtt, jótékony hold bizonytalan fényénél tájékozódom. Ki tudja, mennyit kóborolnék, egyik tisztástól a másikig, egyik bokortól a másikig, egyik fától a másikig. Órák hosszat bolyonganék, és nem tudnám, hol végződik az utam.

De kóborlás közben erezném, hogy követnek, szemmel tartanak, lesnek rám, figyelnek, és mégsem félnék, ki tudja, miért. Hangokat hallanék, észrevenném, hogy mások is vannak a közelemben, de csak mennék tovább, mintha pontosan megszabott irányba igyekeznék. Végül egy egészen normális és hétköznapi falura bukkannék: kör alakú kunyhókra, hasas magtárakra, kúpos háztetőkre. Olyan falu volna, mint a többi, szegény parasztok és asszonyaik meg gyerekeik lakóhelye; de végül kiderülne, hogy ez is el van varázsolva.

Például az egyik kunyhóban élne egy fiatal varázslónő, és furcsa, csodálatos kalandra csábítana. Felszólítana, hogy éjszaka menjek el egy bizonyos bokorhoz, bújjak belé, s ott fedezzem fel a holtak földalatti világának titkos bejáratát. Amikor idáig érek a képzelődésben, rájövök, hogy fantáziaképeim egybemosódtak egy emlékkel, egy könyvvel a sok közül, amelyekre a szavanna ihlette az afrikai írókat. A könyvet magammal hoztam a bőröndömben. Címe: Életem a szellemek bokrában, szerzője Amos Tutuola.

Amos Tutuola valójában nem elefántcsontparti, hanem nigériai; de igazi hazája a szavanna, és a szavanna az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig egész Afrikában mindenütt egyforma. Tutuolával többször találkoztam Nigériában; Amos angolul ír, s Angliában is ismerik a nevét, pedig sohase tette ki a lábát az országból. Bizarr, félénk, naiv, gazdag fantáziájú és kiszámíthatatlan ember, mint könyvének szereplői. Sok mindennel foglalkozott, volt kovács, levélhordó, az anyakönyvi hivatal tisztviselője – az ujjlenyomatokat rögzítette -; amikor legutóbb találkoztam vele, az ibadani rádió és televízió reflektor-, lámpa- és egyéb kellékraktárának vezetőjeként dolgozott. Alacsony termetű ember, virágmintás ruhában, homlokára húzott sapkáján szintén virágminta, az arca háromszög alakú, tekintete kemény, a szája durcás, karja és lába meztelen. Az étteremben bal kezével a jobb könyökét vakarja, vonakodva és zavartan magyarázza, hogy törzsének, a joruba törzsnek legendái és meséi inspirálták könyvei megírására: Geoffrey Parrinder, az említett regény, az Életem a szellemek bokrában, előszavának szerzője azt állítja, hogy jó néhány afrikai, miután elolvasta a könyvet, kijelentette: „Nagyanyám is ilyen történeteket mesélt, amikor gyerekek voltunk.”

Igen ám, de a könyv témája nem valami családias. Tulajdonképpen nagyjából arról van szó benne, hogy mi történik azzal, aki átmerészkedik a túlvilágra. A könyv átmenetféle tehát az Isteni színjáték és az Alice Csodaországban között, megtetézve azzal az érzéssel, amely valamennyi afrikaiban közös: a félelemmel. Ám ez a félelem egyiküket sem akadályozza meg abban, hogy nyugodtan és derűsen élje le az életét, s ez szintén jellemző sajátsága a fekete világrésznek. Az Életem a szellemek bokrában főszereplője lemegy az alvilágba, mégpedig egy nyíláson át, amelyre ugyanúgy egy bokorban bukkan rá, mint Alice.

Alászállván a poklokra, feleségül vesz egy szellemlányt, aki szellemgyerekeket szül neki, egy szellemlakosokkal benépesített városban él jómódú szellemsógorainak házában. De hiába alapított új családot, nem tud szabadulni a félelemtől. Az alvilág tele van iszonyatos lényekkel; a főszereplőt megrémítik, de egyszersmind el is bűvölik. Olyannyira, hogy amikor összetalálkozik egy borzasztó szörnyeteggel, megjegyzi: „Csúfsága annyira fölkeltette kíváncsiságomat, hogy utánaszaladtam, mert sóvár tekintetemet ki akartam elégíteni hihetetlen ormótlanságával.” így tréfálkoznak a brousse-ban. Talán az art négre, amely a század első felének európai művészetére oly nagy hatással volt, ugyanennek a személytelen, elvarázsolt szavanna-világnak egy másfajta vetülete.

Úgy bizony. Egyszer csak mintha valami érdekeset vennék észre a tágas térséget szegélyező betonút mentén; ameddig a szem ellát, a füvek és bokrok nyilvánvalóan kiégtek, elszenesedtek, a szavannákon ez nagyon gyakran előfordul. Felperzselődött, piszkosfehér fahasábokkal teleszórt, málló-feketülő távlatok. Nem túl messze, a szomszédos mezőn, még pusztít a tűz; látni a vörös lángnyelveket, amint rárontanak a fűre; hallani, hogy a fű pattog, serceg, mielőtt elhamvad. Ki gyújthatta fel a szavannát? A gyújtogatónak – ez általában így szokott lenni – nyoma veszett; de hogy úgy mondjam, a kézjegyét ott hagyta egy kis animista oltáron, amelyet az egyik ösvény leágazásánál állított fel. Földből és kövekből rakott kis halom, már elhervadt virágokkal beszórva, rajta kis szobor vagy fétis, amely kétségkívül arról hivatott gondoskodni, hogy jó legyen a termés. Lehajolok, megnézem a szobrocskát. Tiszta art négre, pontosan abból a fajtából, amelyet ma már csak a párizsi és londoni szalonokban és múzeumokban szoktak megcsodálni. Stilizált, vagyis a puszta orrsövényre leegyszerűsített arc, nagyon hosszú törzs, nagyon hosszú kar és nagyon hosszú hímtag; a lába viszont igen rövid, és a törzs alá görbül, mint a kengurué. Szégyellem leírni, hogy a naiv és áhítatos pogány oltár láttán egyik útitársunk kolonialista kijelentésre ragadtatta magát: – Mi lenne, ha el vinnénk? Milyen szép! – A földkupacon álló fétist, a lángoló brousse szélén, félúton Odienné és Korogó között vettem szemügyre.

V.
Kunyhóban

Korogó

 

Megállunk, de nem szállunk ki a kocsiból, még kábultan nézünk körül; háromszáz kilométer van mögöttünk, amit tűző napsütésben robogtunk végig. Tágas és szabálytalan alakú tisztás terül el előttünk; ha nem látnánk az ösvények hálózatát, amelyek úgy kereszteződnek és gabalyodnak össze egymással, mintha szüntelen járás-keléssel taposták volna ki őket, azt hihetnénk, hogy itt is csak véletlenszerűen ritkult meg a szavanna növényzete. Távolabb soktörzsű baobabfák sötét és vaskos formái tűnnek fel. Még távolabb nők és gyerekek bizonytalan körvonalai rajzolódnak ki, mögöttük ugyancsak bizonytalanul sejlő kunyhók csoportja. Ezt a falut kerestük, ezt a lobi falut. A lobik nomád törzse a termeszek ösztönösségével vándorol Felső-Volta és Elefántcsontpart között, aszerint hogy hol számíthat jobb termésre, és új szálláshelyén mindig ugyanolyan típusú falvakat épít.

Mi különbözteti meg az afrikai falut az európai községektől, településektől? Azt hiszem, az, hogy nem házakból – ha mégoly nyomorúságosakból is –, hanem kunyhókból áll. A ház tartós anyagokból épül, tehát elöregszik és javításra szorul, a kunyhó anyaga viszont romlandó, s ezért nincs ideje elöregedni; vagy ezért, paradox módon, vagy valami más okból, mindenesetre tény, hogy a kunyhó, bár bonyolult és megfontolt emberi munka terméke, a házzal ellentétben, a mozdulatlan és megváltozhatatlan természeti tények közé tartozik. Ezzel magyarázható, hogy a kunyhó nem érződik sem ősinek, sem modernnek, hanem a maga szerény módján öröknek tűnik fel. És ezzel magyarázható az is, hogy nem lehet se tatarozni, se felújítani: nem az a célja, hogy a természetet, vagyis az anyagokat, amelyekből épült, emberi szükségletek kielégítésére használja fel, hanem az, hogy az embert hozzáigazítsa a természet szükségleteihez; a természet pedig, mint tudjuk, nem változik, örökké egyforma. Ráadásul, hála a kunyhónak, a sötét és szűk anyaméhben kezdődött emberi lét a születés után egy másik sötét és szűk odúban folytatódhat, amely sokban a biztonságos és kusza zsigerekhez hasonlít. És legvégül: a kunyhóban mindenki meztelen, ami szintén a természethez való alkalmazkodás jele, hiszen a száraz évszakban az egész vidék csupa por, az esős évszakban csupa sár, s így errefelé lehetetlenség volna összeegyeztetni az öltözködést meg a tisztaságot. Aki látott már afrikai nőt, amint az alacsony ajtó szemöldökfája alatt meghajolva kilép a kunyhóból, a szabadban fölegyenesedik, és éjszaka kisimult, feszes bőrét egy porszem se szennyezi, az tudja, mennyire így van ez.

Elhatározzuk, hogy kiszállunk a kocsiból, elindulunk a kunyhók felé. Ezek nem kerek formájú, kúpos fedelű, úgynevezett klasszikus kunyhók. Úticélunk helyén a kéklő, távoli dombok előterében kis erődökre emlékeztető, oroszlánsárga, teraszos tetejű, ferde falú építményeket találunk. Az egyik kis erőd ajtajában egy nő áll, figyel bennünket, amint feléje tartunk, és nevet. Első látásra éppen a nevetése hökkent meg; és egy pillanatig – a szemem káprázik a tűző napfényben – nem értem, min hökkentem meg. Hiszen más, talán különösebb részletekre is fölfigyelhetnék, például lapos, kiszikkadt, ráncos mellére: hajszálra olyan, mint a mosás után kiteregetett nadrág zsebe; például meztelen karjára, amelyet válltól az ujjai hegyéig úgy hálóz be a kidudorodó erek rendszere, mint valami anatómiai szemléltető ábrán. De a nevetése jobban meghökkent; hirtelen rájövök, hogy miért.

Nem is azért, mert a félelem és a bizalom között olyan fájdalmasan riadtnak tetszik; inkább azért, mert az alsó és felső ajkába ágyazott két tányér miatt a jókedvét csak kínos, groteszk mimikával tudja kifejezni. A tányérok csontból vagy fémből készültek, akkorák, mint egyegy régi olasz tízlírás; kasztanyettformán előrecsücsörödik tőlük az ajak, és a nevetést furcsa V alakú grimasszá változtatják, mintha a nő csak a szája szögletével nevetne. Egy kicsit oldalt lépek, s csak akkor látom, hogy a nevető nő profilja kacsáéhoz vagy libáéhoz hasonlít, mivel meghosszabbított ajka az úszómadarak csőrének formáját vette fel. Aztán megint szemből figyelem tovább: ajkai között az ínyében nincsenek meg a metszőfogai, bizonyára azért húzták ki, hogy könnyebben szájába vehesse az ételt. Mi lehet az oka ennek a kényelmetlen és furcsa torzításnak? így szebbnek hiszik magukat? A rítus írná elő? Később megkérdezzük afrikai sofőrünket, de ő lakonikusan csak annyit mond: „C'est une coutume.”^[6]

Az asszony még mindig nevet, mintha egyforma valószínűséggel számítana ütésre is, meg ajándékra is. Rájövünk, hogy el kell oszlatnunk a kételyeit; egyikünk leveszi a sálját, gyors mozdulattal körültekeri az asszony nyakán, csomót is köt rá; aztán az ajtó felé mutat, mintha jelezné, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, csak a kunyhót szeretnénk megnézni. Ez a gesztus, amely olyan ősi, mint maga a világ, eléri kívánt célját. Az asszony megnyugszik, abbahagyja a nevetést, és egy kézmozdulattal beinvitál. A szemöldökfa alatt lehajtjuk fejünket, és belépünk a kunyhóba.

Íme az előtér. A padló, a mennyezet, a falak: durva anyag, nincs elegyengetve; a belső válaszfal mentén szintén agyagból tapasztott fülkék, földművesszerszámokat, vetőmagos zsákokat, sőt néhány éppen kotló tyúkot pillantok meg bennük. Sötét van, erős baromfiól- és trágyaszag terjeng; az egyik félhomályos sarokban épp hogy sejtem lehet néhány meghatározhatatlan tárgyat, szögön lógnak, alighanem szalmából, fából és állati szőrökből készültek: talán házi fétisek. A visszavert, halvány fény egy ajtón, pontosabban magas, szűk résen szűrődik be; oldalvást átpréseljük magunkat rajta, és belépünk a kunyhó láthatólag legfontosabb helyiségébe. A tágas szoba padlója nagyon tiszta, szinte fekete, sima és egy kicsit fénylik is, alighanem agyaggal összegyúrt tehéntrágyából döngölték. A félhomályban észreveszem, hogy a fal mellett oszloposán egymásra rakva nagyon szép, hasas, barna égetett agyagedények sorakoznak. Olyan sok van belőlük, hogy ez idő szerint semmiképpen se használhatják; azt kell gondolnom, hogy a pompa és a társadalmi emelkedés iránti vágy jelképei. Átmegyünk a harmadik helyiségbe. Nagyon kicsi szoba, kegyetlen verőfény tűz be a tetőablakon, amelyhez fatörzsből formált lépcsőn lehet feljutni, a fatörzs vájatai a lépcsőfokok. A perzselő napsütésben öregasszony kuporog a földön mozdulatlanul. Virágmintás szoknyája szélét a fejére húzta, biztosan beteg, erre vall a tányérajkú nő kézmozdulata, ahogy rámutat: sztoikusán belenyugvó gesztusa mintegy jelzi az elkerülhetetlent. Megkönnyebbülve mászok fel a lépcsőként szolgáló fatörzs vájatain, feljutok a tetőteraszra.

Folytatjuk a helyszíni szemlét, íme a tér, ezt szegélyezik összevissza csoportokban, amúgy afrikaiasan, a kunyhók. A megszokott falusi sürgés-forgás: nők jönnek-mennek, fejük tetején kis párna, rajta kosár vagy korsó, meg se billen, gyerekek kergetőznek, birkák baktatnak egy sorban, kutyák civakodnak, tyúkok csipegetnek a homokban. A mozgalmas tér közepén anya-szült meztelen kisfiú ül a földön, tetőtől talpig fehér por lepi be, senki se vesz róla tudomást, és ő se vesz tudomást senkiről. Inkább csontváz, mint eleven lény, fonnyadt bőre alatt a hátán kirajzolódnak a csigolyák, mellkasán a bordák, térdén a térdkalács, mellén a kulccsont. Gyapjas haja is csupa fehér por, elváltozásának mintha szertartási, mágikus okai volnának; legalábbis az afrikai feketeségen így hat mindenféle fehérség.

A porlepte kisfiú szeme és szája nedves nyílásnak tűnik, valami halotti csillogás látszik rajta, mintha már rohadna a teste. Elnézem, és arra kell gondolnom, vajon milyen képet alkothat ez a haldokló gyerek rólunk, eddig ismeretlen, furcsa európaiakról, itt a szülőfalujában. Talán újabb rejtélyt jelentünk neki, amit maradék életerejével nemhogy megmagyarázni, szinte érzékelni se tud. Amikor éppen erre gondolok, lám, a kisfiú, akár egy bábu, amelyet láthatatlan tekegolyó üt le, váratlanul mereven oldalra dől, arccal a porba, görnyedő testtel, mintha még mindig ülne. Szemének és szájának kifejezéstelen, nedves csillogása a por lisztes fehérségében most már a halál gondolatát sugallja, kis állatok poros tetemén erőtlenül csillogó vérre emlékeztet, gyerekek agyonütötte gyíkokra, elgázolt macskákra, puskasörét roncsolta madarakra. Egyébként a halál, ellentétben az európai szokásokkal, itt a gyereket körülvevő közönyben nyilvánul meg, s ez a közöny, éppen azzal, hogy nem vesz róla tudomást, valami titokzatos és kétértelmű módon őrködik felette, gyámolítja elkerülhetetlen pusztulásában.

A falu meglátogatása szinte kötelezően a település főnöke előtti tisztelgéssel és az ajándékok szertartásos cseréjével fejeződik be. íme a főnök. Előbújik az egyik kunyhóból, botjára dőlve, nagyon lassan közeledik felénk, két fiatal helyettese támogatja. Nagyon öreg, a bronz templomkapuk domborművein ábrázolt, román kori királyokra emlékeztet; vagy Rouault ugyancsak királyi figuráira. Alacsony, rettentő sovány, karját a testéhez szorítja, a mellkasától térdéig érő tunikája alatt a két lába is egymáshoz dörzsölődik. Arcvonásai elnagyoltak, egyszerűek: mérhetetlenül nagy szemhéj, mérhetetlenül nagy fül, mérhetetlenül nagy orr, mérhetetlenül vastag ajkak. Vak; ezt akkor veszem észre, amikor a kezébe adok egy zacskó cukorkát, érzéketlenül, pusztán kíváncsiságból tapogatja meg, ahogy a vakok szokták.

Ezután egyik helyettese átnyújt neki egy kis kosarat, nyolc apró gyöngytyúktojás van benne. A főnök megtapogatja a tojásokat, helyeslőén bólint, átadja nekem a kosarat. Aztán mond valamit, ajka alig mozog, mintha imádkozna; a helyettese lefordítja franciára. A főnök azt kérdezte, el tudnánk-e vinni a városba, Korogóba egy falubeli fiút, hogy orvosságot vásároljon. Mondjuk, hogy igen, erre a főnök benyúl tunikája felső részébe, csomóra kötött kendőt vesz elő, gyönge ujjaival kibogozza, az illető fiú kezébe leszámol néhány ezüst pénzérmét, a többit visszateszi a kendőbe. Ideje, hogy induljunk. Elköszönünk a főnöktől; a vakok bizonytalan, széles gesztusával viszonozza a köszönést. A faluból nézve most a mi autónk rémlik kísértetiesnek, bizonytalannak, valószerűtlennek, ahogy a betonút szélén szinte elmerül és feloldódik a fényözönben.

VI.
Falusi táncok

Buna

 

Korogóból Bunába menet félúton találkozunk az „együttessel”, ahogy Olaszországban mondanák. Öt férfi, libasorban ballagnak a betonút szélén, kezükben vagy hátukon cipelik hangszereiket. Megállítjuk őket, kérdezősködünk; udvariasan odajönnek a kocsihoz, és jó franciasággal válaszolnak kérdéseinkre. Igen, az egyik faluba igyekeznek, olyan tíz kilométernyire lehet innen. És miért mennek oda? Ma este tánc lesz a helységben. És hennán jönnek? Egy másik faluból, körülbelül nyolc kilométerre van innen.

Tehát ma estig tizennyolc kilométert fognak megtenni? Igen, tizennyolc kilométert. Beszélgetés közben szemügyre veszem őket. Külsőre ugyanolyan nyugodtnak, közönyösnek látszanak, mint a végtelen afrikai pusztaságok megannyi gyalogos vándora. Megnézem hangszereiket. A megszokott tamtamok, vagyis különböző nagyságú, henger alakú fa- és bőrdobok, amelyeket tenyérrel vernek; de van egy balafonjuk is, ami olyan, mint a xilofon, kis ütőkkel muzsikálnak rajta. Megígérjük nekik, hogy elmegyünk meghallgatni őket, és megnézzük a táncokat, elégedetten mosolyognak, és elmagyarázzák, hogy a faluhoz tíz kilométeres ösvény visz, bent van a szavannában.

Nem csodálkozunk rajta, egész Afrika tele van szórva ilyen magányos falvakkal, amelyeket nagyon hosszú ösvények köldökzsinórja köt össze a betonúttal. Igen ám, de még kora délután van; mit csináljunk estig? Úgy határozunk, hogy továbbmegyünk, s meglátjuk, akad-e utunkban olyan falu, ahol valamilyen ünnepet ülnek, táncolnak vagy más hasonló társas eseményre készülnek.

Szerencsénk van. Körülbelül egyórás robogás után két fiatalemberre bukkanunk: közönyösen heverésznek egy fatörzsön; megtudjuk tőlük, hogy a falujukban, itt a közelben, nemsokára gyászünnepség lesz, táncolni fognak a néhány hónapja elhunyt falufőnök tiszteletére. Letérünk a betonútról, megnézzük a falut. Itt a megszokott, szabálytalan formájú tér: poros, de tiszta, körülötte a kúpos tetejű, kerek kunyhók, a tartóbakokon álló hombárok, mint megannyi hatalmas húsvéti tojás, hegyes végű kis kupolákkal fedték be őket. Szörnyű meleg van; erőszakos, apró legyek csapódnak a kocsi ablakaira, a hőség kamikazéi, ott pusztulnak el a szemünk előtt.

Sehol egy teremtett lélek a téren; sehol egy teremtett lélek a kunyhók és a hombárok között; még a falu körül mozdulatlanul hadonászó bozótos szavanna is olyan, mintha valami kifürkészhetetlen unalom varázsolta volna el. Makacs tudakozódásunkra, hogy mikor kezdődik a tánc, szép lassan, minden sietség nélkül, gyakorlatias ajánlattal állnak elő: a táncünnepséget tulajdonképpen este tartanák meg, de ha fizetünk háromezer frankot, a falu előbb is hajlandó táncolni. Áll az alku. A két fiatalember változatlan közönnyel halad előttünk, a téren át az egyik kunyhó felé tartanak, úgy látszik, ott őrzik a fétiseket, a kultuszhoz szükséges tárgyakat és a hangszereket; bemutatják az új falufőnököt, aki széles mosollyal és erőteljes kézfogással szentesíti a megállapodást. Eztán egy kicsit félrehúzódunk, várunk.

Eltelik néhány perc, majd a fétiskunyhóból hirtelen két izmos, félmeztelen fiatalember bukkan elő, az egyik a bal, a másik a jobb ajtófél mellé áll. Kezükben egy-egy nagy ökörszarv kürtöt tartanak, szájukhoz emelik; a hosszan elnyúló, rekedt, szaggatott hangok a legendás olifantot juttatják eszembe, amelynek gyászos tülkölése ott visszhangzik a Roland-ének strófáiból. A kürtszóra végre eleven lüktetés fut végig a falun: minden kunyhóból nagy sietve férfiak, nők, gyerekek tódulnak elő; eddig odabent összezsúfolódva várták, hogy a hőség enyhüljön. Hány ember fér el egy kunyhóban? Alighanem sok, legalábbis az alacsony ajtócskák némelyikén előözönlők sokaságából ítélve. A törpe végítélet két fekete angyala, a kürtösök, tovább fújják búskomor dallamaikat, míg a kisebbfajta tömeg hosszú sorba rendezett körmenetként ott nem áll előttünk. De a perzselő napsütésben senki se moccan: mintha a körmenet előre eltervezett türelemmel várna valakit vagy valamit. És lám, akrobatára valló ugrással egyszer csak aféticheur, azaz a varázsló ront be a térre, a körmenet elé. Alacsony termetű, torz külsejű ember, vagy legalábbis a mimikája ilyennek tünteti fel. Virágmintás tunikája tele van érmékkel, kagylókkal, a ruha ujjara és hajtókáira varrott amulettekkel; fején a szeméig lehúzott kis sapka; bő nadrágja lábszárközépig ér, mint a cirkuszi bohócoké; valami jogarfélével vagy bivalyszőrből készült légycsapóval hadonászik. Tovább ugrál, mögötte a körmenet szorosabbra zárul, s lassan megindul. Legelöl a dobosok, köztük a két kürtös; aztán rendben az asszonyok, a férfiak, a fiúk és a lányok, a gyerekek. A körmenet átvonul a téren, a falu túlsó végén megáll, és körülveszi a varázslót.

A varázsló sapkájával, amulettjeivel a zubbonyán, jogarával a kezében Rigolettót juttatja az eszembe, azt a jelenetet, amikor a mantovai herceg udvaroncai csúfot űznek belőle. De mozdulatai nem egy megtört szívű bohóc kétségbeesését fejezik ki, hanem mintha arra a láthatatlan, de nyüzsgő szellemvilágra utalnának, amellyel kapcsolatban valaha Európában egy teológus arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a levegő valósággal kocsonyás a démonoktól. A varázsló a kegyetlen hőség ellenére fürgén, rugalmasan és fáradhatatlanul nagyokat ugrik, mint a gazella, csúszik-mászik, mint a kígyó, gubbaszt, mint a tyúk, négykézlábra áll, mint a sakál. Közben érthetetlen szavakat mormolva komoran, elmélyülten monologizál, úgy látszik, valami gyötri, üldözi, nem hagy neki békét. És lám, egyszer csak rémülten körülhordozza a tekintetét, majd riadtan, arcát fél karjával védve fölemeli szemét az égre, kéthárom bukfenccel menekülni igyekszik, majd megtorpan, és óvatosan visszalopakodik, mintha csapdától félne. Végül a buzgó és mégis közönyös zenészek felgyorsítják az énekbeszéd ütemét, az asszonyok pedig hirtelen rárontanak a varázslóra, mintha szét akarnák tépni. t)e nem tépik szét; szorosan közrefogják, és eszelős odaadással maguk is táncba fognak, vele és körülötte. Tovább tart a hőség; olyan kibírhatatlan, hogy szinte úgy véljük: még fokozódott is; az egész élet már csupa hőség, elviselhetetlennek érezzük. Annyira, hogy a rekedt kürtszó és a dobok tompa pufogása szinte azt sugallja: a halottaknak sokkal jobb soruk van, mint az élőknek, akik majd megszakadnak a munkában a szántóföldön, fizetik az adót, megbetegszenek, gyötrődnek, elszenvedik a szárazság és az esők csapásait; ők viszont, a halottak, szabadok, gondtalanok, semmi bajuk-bánatuk, ott kószálnak a szavanna furcsa, hatalmas térségein, s legfeljebb az a dolguk, hogy láthatatlan és jótékonyjelenlétükkel oltalmazzák szegény élőket.

A gyászolók majdnem alkonyatig táncolnak; amikor odaérünk a második faluhoz, ahova jóval előttünk megérkeztek a balafonos zenészek, már leszállt az éjszaka. Az éjszaka szót komolyan kell venni. Se hold, se csillagok; az éjszaka olyan fekete, hogy szinte a fényszórók sem képesek áthatolni a kocsit minden oldalról közrefogó sötétség-masszán. Ez az abszolút sötétség, az afrikai bozótos szavanna sötétsége; mintha erre a teljes sötétségre célozna a maga paradox módján az erdővel kapcsolatos latin szólás: lucus a non lucendo^[7] Hirtelen meg kell állnunk: keresztbe fektetett fatörzs torlaszolja el az ösvényt; kiszállunk, gyalog megyünk tovább, még mindig a legteljesebb sötétségben, találomra ide-oda bóklászunk a zseblámpa halvány fényénél.

Ekkor vesszük észre meglepődve, hogy már a falu kellős közepén vagyunk, s hogy körülöttünk a kunyhók elé tett padokon és zsámolyokon, csoportokban, mozdulatlan, szoborszerű alakok ülnek, minket néznek, s talán, ki tudja, figyelnek is bennünket a vaksötétben.

Sötétben mutatkozunk be a falufőnöknek, megszorítunk jó néhány kérges kezet, de nem látjuk, ki nyújtotta felénk. Eltelik egy-két perc; s aztán a sötétség egyik zugából hirtelen száraz lombokból és gallyakból rakott tűz lángja csap elő szilaj pattogással, s ekkor vesszük észre, hogy az egész falu egybegyűlt már a tűz körül, készen a táncra. A lobogó vörös lángok ellenfényében látni a férfiak sovány, fekete árnyékát, a nők vaskosabb körvonalait, a fiúkat, a gyerekeket. Közelebb lépünk hozzájuk.

A balafon és a dobok már próbálgatják a zenét; véletlenül lenézek a földre: a közelemben a gyerekek lába már ezekre a tört hangzatokra is megmozdul, s Pavlov kutyakísérleteire emlékeztető, ősi gépiességgel jelzi a táncmozdulatokat.

A zene hirtelen szapora, szaggatott ütemre vált. Az egész falu máris engedelmesen, szófogadóan, magától értetődően megkezdi a körtáncot a tűz körül. Figyelem a táncosokat. A lépések nagyon egyszerűek: a táncos előrehaladva háromszor-négyszer oldalt lép, azután megáll, és néhány pillanatig hevesen riszálja a derekát, rázza a vállát, a karját, majd abbahagyva a rázkódást, könnyed, oldalazó léptekkel továbbmegy.

Fölidézem magamban az európai tánctermek képét; azon tűnődöm, miben különböznek ennek az afrikai falunak a terétől. Végül is oda lyukadok ki, hogy a legfőbb különbség: az európai tánctermekben csak a fiatalok táncolnak; itt viszont az egész falu, nemcsak a fiatal nők és férfiak, hanem a gyerekek, az öregasszonyok és öregemberek is, vagyis tulajdonképpen kivétel nélkül az egész közösség. Ebből ered az a jellegzetes különbség, hogy Európában a tánc a nemek kapcsolatára utal, itt viszont vallásos, közösségi értelmet kap.

Mindezt már sokan és többször elmondták; de más dolog valamit nyomtatásban olvasni, és más közvetlenül szemlélni. A zene ugyanolyan hirtelenül hallgat el, mint ahogyan megszólalt; vége a táncnak, a falufőnök odajön hozzánk, megkérdezi, kívánjuk-e, hogy folytassák. Látom, hogy liheg, kifulladt, kapkodja a levegőt, arcán és mellkasán csurog a veríték; tánc közben azt hittem, minden erőfeszítés nélkül mozog, mintha nem az én világomban, hanem egy egészen másik világban mozogna, ahol nincs testi fáradtság, ahol a testnek nincs súlya.

Így hát igazolódik az a gondolat, hogy a tánc nem testgyakorlat és nem szórakozás, hanem a világhoz való viszonyunk kifejezése. Tulajdonképpen minden nép a maga sajátos módján lépett be a történelembe, az egyik imádkozott, a másik verset szavalt, a harmadik a fegyverét forgatta. Az afrikaiak ezt a lépést táncolva teszik meg. Részben ez magyarázza, miért táncolnak még ma is, és miért fognak táncolni talán mindörökké.

VII.
Dobszó az éjszakában

Korogó

 

Az év utolsó napján a campement^[8] akárcsak a rimbaud-i pocsolya, maga a tiszta unalom; még álmában se jutna eszébe senkinek, hogy ide betérjen. Nagyon meleg van; a két-három hatalmas mangófa, amely beárnyékolja az udvart, vaskos, sötét leveleivel meredten, komoran, petyhüdten áll a moccanatlan levegőben, egy fuvallat se rezdül; a temérdek keselyű máskor a földön ide-oda ugrálva keres magának csipegetnivalót, de most még ők is a legmagasabb ágakon ülnek tollazatúkba burkolózva, csak csupasz, skarlátszín nyakukat nyújtják ki: mintha valaki megnyúzta volna. A campement háromnégy tótumfaktuma, jóindulatú afrikai fiatalemberek, akik, ha kell, főznek, felszolgálnak, eladnak, mosnak, vasalnak, a bárban italt töltenek, és még ki tudja, hányféle munkát végeznek a folyton szomjúságtól szenvedő, „megfeneklett” patron^[9] parancsára, most bizonytalan egyensúlyi helyzetben a teraszt körülfogó, keskeny beton mellvéden alszanak. Az udvart közrefogó, előre gyártott elemekből készült barakkok rozoga tornácain semmi mozgás, semmi élet.

A campement vendégei, akiket megtéveszt a működő, de egyáltalán nem hűsítő légkondicionáló szerkezet zümmögése, vagy vékony, göcsörtös, csomós matracaikba süppedve alszanak, vagy szép csendben valami házi ténykedésre szánják magukat, például kimossák a hajukból az országút vörös porát, beáztatják a legszükségesebb alsóneműt, vagy esetleg túlságosan társaságkedvelő rovarokra, kullancsokra, bolhákra, poloskákra és hasonlókra vadásznak, írásról, olvasásról szó se lehet: a campement áramellátása nagyon szűkös, az ablaktalan szobákban majdnem sötét van.

Elmúlik két, három, négy óra; a fény már nem bántja annyira a szemet, a színek kivirulnak; a keselyűk leszállnak a mangófákról, ide-oda ugrálnak a szemétben. Egyszer csak erőszakos robajjal hatalmas bútorszállító teherautó ront be az udvarra, a terasz előtt áll meg. Három férfi száll ki a kocsiból; a négy tótumfaktum felébred a motorzajra, lekászálódnak a mellvédről, odaballagnak a teherautóhoz, elkezdik a lerakodást, irdatlanul sok karosszéket szednek le a kamionról.

Elfog a kíváncsiság, odamegyek, nézelődöm. Gesztenyebarna, zöld, vöröses műbőrrel bevont karosszékek; mindegyik nagyon rozoga, nagyon kopott, karfájuk megfeketedett, piszkos, némelyik kilyukadt vagy kihasadt. A négy mindenes és a három kamionos felhordja az egész szállítmányt a teraszra, s a beton mellvéd mentén egymás mellé rakja az ülőalkalmatosságokat. Aztán bemennek az ebédlőbe, kihozzák az asztalokat, s odateszik a karosszékek elé.

Megkérdezem a patron-t, aki sortban és a gyarmati időkre emlékeztető khakiszín ingben irányítja a műveletet, s megtudom tőle, hogy a karosszékek a helyi notabilitások bútordarabjai, s azért szállították őket a campement-ba, hogy az előkelőségek ugyanolyan kényelmesen kezdhessék meg az új esztendőt, mintha saját otthonukban üldögélnének.

A patron megjegyzi, hogy mi, az Olasz Televízió équipages-ja,^[10] semmiképpen sem vehetünk részt a teraszon tartandó, majdnem magánjellegű ünnepségen, de ő majd elintézi, hogy a terasz alatt kapjunk asztalt. És a vacsora? Apatron tétován legyint, mintha azt akarná mondani: „gondoskodjanak magukról”.

Gondoskodunk is. így hát este a szemrontó neonfényben két gyöngytyúkot tálalhatunk fel magunknak; a piacon vettük, rábíztuk az egyik mindenesre, az levágta, megkopasztotta és gallyakból rakott tűzön megsütötte a campement melletti téren. Olaszországból hozott konzerveket is eszünk, meg kenyeret, ami franciásan hosszú, de olyan nyúlós és ragadós, mint a gumi. Asztalunk mellől jól látjuk a teraszt, ahol az előkelőségek szilvesztereznek.

Külön-külön kisebb csoportokban érkeznek, nagy, porlepte limuzinjaikkal, méltóságteljesen szállnak ki a kocsikból, ünnepélyesen és peckesen mennek fel a teraszra vezető néhány lépcsőfokon, majd az említett karosszékekbe süppedve eltűnnek a szemünk elől. Vagyis úgy viselkednek, mint a földkerekség bármelyik országának előkelőségei.

De a zenekar – európai mintára alakult „együttes” ütőhangszereivel és elektromos gitárjával hirtelen rázendít egy nyugati táncdalra, amely manipulált és fogyasztásra szánt ritmusaival ironikus módon a sokkal hitelesebb helyi táncokat utánozza; a meghamisított, szokványos hangok hallatára pedig a párok fölállnak az asztaltól, s elindulnak a terasz közepe felé, amit a patron üresen hagyott, hogy vendégei táncolhassanak, így aztán teljes méltóságos és tekintélyes mivoltukban vehetjük szemügyre az előkelőségeket. A férfiak kivétel nélkül sötét öltönyben, a nők bokáig érő, dekoltált esti toilette-ben. Ezen a vidéken jó alakú, izmos, szép emberek élnek; az európai ruhák nem valami előnyösek ezeknek a telt idomú nőknek, ezeknek a tagbaszakadt férfiaknak; kár, hogy nem azokban a batikolt vagy élénk színű, mintás vászonból készült tógákban látom őket, amelyeket kevésbé jelentős alkalmakkor úgy rendeznek el magukon, ahogy a régi rómaiak: csak egyik vállukat és karjukat fedik be velük, a másikat szabadon hagyják, s a hosszú, ünnepélyes redők a bokájukig hullámzanak. A civilisation azonban európai táncokat és ruhákat követel meg; hadd lássuk hát, miként fejeződik ki a kultúra.

Ha a kultúrát akarjuk látni, jó messzire kell mennünk a campement-tól, ettől a nyugati szigettől, amelyet az afrikai bokros szavanna óceánja vesz körül. Messzire, be a brousse-ba. így hát kirobogunk a campement-ból, magukra hagyjuk az előkelőségeket, hadd fogyasszák el európai vacsorájukat, ami fejenként tízezer frankjukba kerül; elindulunk, hogy megkeressük az igazi afrikai újévet. Kihajtunk a campement-ból, a piactér felé tartunk. Tér? Afrikában az efféle helyek nagyon nagyok és annyira formátlanok, hogy inkább térségnek vagy grundnak mondaná őket az ember. Nem süt a hold, de a csillagok olyan dühödten szikráznak, hogy fényükben teljes, mérhetetlen nagyságában láthatjuk az óriási, soktörzsű baobabfát, ágai a mennybolt felé nyújtózó csápok; nappal lombjai árnyékában szoktak lekuporodni a parasztasszonyok, miután kirakták maguk elé nyomorúságos portékájukat. A teret a szupermarket, a szabó, a fűszeres, két-három műhely és a vendéglő néptelen, kihalt barakkjai veszik körül, és ezzel kész is a falu.

A kutya se jár itt, azazhogy csakis kutyák járják most a piacot, kivétel nélkül azok a csenevész, korcs kutyák, amilyenekkel egész Fekete-Afrika tele van.

Éhesen piszkálják a piaci hulladékot; de olyan is van, amelyik csak úgy elhever valahol a téren, úgy, mintha már nem volna benne élet. Elhagyjuk a piacot, ezek itt az utolsó barakkok, aztán a szavanna fekete bokorfalai között ez pedig már, itt, ni, a fehéren kígyózó betonút.

Rátérünk a betonútra, négy vagy öt kilométert robogunk, aztán hirtelen megállunk, és fülelünk. Körülöttünk az afrikai szavanna csendje; valami titokzatos nyivákolás vagy a búbos bankák magányos szólamai szinte még mélységesebbé teszik, de amikor a fülünk már hozzászokik és hallásunkkal fürkésszük, mintha nagyon halk, el-elhaló távoli dobszó dübögne benne. Olyan leheletszerű, olyan erőtlen ez a „taam-taam-taam”, hogy a legkisebb szellő susogása is elnyomja. Néha megszakad, de újra megszólal, fölerősödik, s mindig ugyanabból az irányból jön; így hát megint elindulunk, és kéthárom kilométer után a betonútról habozás nélkül rátérünk a legelső ösvényre. Az ösvény jobbra-balra kanyarog a szavannában, a fák között, amelyek hirtelen bukkannak fel, szinte megijedünk irdatlan méreteiktől; végül az erdő rojtos, fekete profilja fölött valami ködös fény rózsaszínűre festi az égboltot.

Újra megállunk; most már határozottan halljuk a mély dobszót és a balafon könnyedebb hangját. Néhány perc múlva behajtunk egy apró falu főterére; csak három-négy kunyhó az egész település.

A zenekar, mint mindig, a földön keresendő, az éneklő és táncoló falusiak lábai között. Három muzsikus kuporog egymás mellett, mindegyik előtt ott a hangszere: ketten tenyerükkel csapkodják a henger alakú dobokat, a harmadik ütőkkel veri a balafon faléceit. Ám a zenekar és a táncosok közötti kapcsolat elég furcsa, hol megszakad, hol ismét létrejön; vagyis a zenekar szünet nélkül játszik, nem törődik vele, hogy a táncosok táncolnak-e vagy sem; a táncosok pedig időnként abbahagyják a táncot, és nem törődnek vele, hogy a zenekar tovább játszik. Vagyis az egész a fordítottja annak, ami Európában történik, ahol a tánc és a zene egy időben kezdődik, közösen folytatódik, és együtt fejeződik be.

Ezt a különbséget könnyű megmagyarázni: Európában – mondjuk így – hideg fejjel szokás táncolni, Afrikában viszont rajongva, sőt révületben. A zenekar ezért játssza megszakítás nélkül a maga megszállott dallamait; nemcsak a tánc ütemét adja meg, hanem arra törekszik, hogy fölgerjessze azt a bizonyos rajongást, ami aztán táncba fog átcsapni. És csakugyan, amint a muzsikusok után a táncosokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a zenekar éppen lelkesen dolgozik, de a falusiak csak kelletlenül, lustán csoszognak körbekörbe. Egymás mögött haladnak, mindegyikük az előző derekát fogja: börtönudvaron sétáló rabok jutnak róluk az ember eszébe. Aztán egyszer csak már mintha tánclépésre csosszanna a lábuk, a ritmus a sarkukból kiindulva egész testükre átterjed, a lábszárakból föl a medencecsontra, a medencecsontról a hasra, a hasról a mellre, a mellről a vállra. A férfiak törzse felnyúlik, majd legörnyed, mintha tetszés szerint állítható volna, a nők már hevesen rázzák a mellüket, emlőik úgyszólván önálló táncot lejtenek az ing alatt, mintha testüktől elválva szökkennének és huppannának ezek az emlők. Aztán a lelkes és afféle görcsnek, beteges rohamnak tetsző tánc hirtelen megszakad, vagy mert lanyhult az eredeti elragadtatás, vagy pedig azért, mert kimerült a révületet tápláló erő. A táncosok megint megfogják egymás derekát, és petyhüdten, lustán csoszognak körbekörbe. Vége a táncnak, de nemsokára újra kezdődik, mihelyt a változatlanul megszállott ritmusban játszó zenekarnak ismét sikerül elragadtatást csiholnia a táncosokból.

Később váratlanul minden átváltozik. A táncosok faképnél hagyják a zenekart, szétszóródnak; az asszonyok külön csoportban, karattyolva félrehúzódnak a tér egyik sarkába. Körbe állnak, majd dalolni kezdenek, ütemes tapssal kísérve az éneket. Egyszer csak, akár valami könnyű rongybabát, a csoport az egyik nőt felhajítja és elkapja, úgy, ahogy tréfából mifelénk volt szokás régebben kifeszített pokróccal dobálni valakit. De az a tréfa kegyetlen volt; ez a mozdulat viszont, ahogy az afrikai faluban ezt a nőt hajítják föl, gyengéd és játékos, talán jelképes, rituális értelme is van. A nők még énekelnek egy darabig, tapsolnak hozzá, földobják a levegőbe valamelyik társukat. Aztán hirtelen abbahagyják az egészet; a zenekar elhallgat, a jelenetet megvilágító rőzsetűz kialszik; mi pedig hitetlenkedve azon kapjuk magunkat, hogy a szavanna csendje és sötétsége vesz körül.

VIII.
Két hét a lobik között

Buna (Elefántcsontpart)

 

Egy teljes hónapon át lépésről lépésre követtem Dacia Marainit és stábját; az afrikai nőkről forgattak filmet Elefántcsontparton, így hát a felvételekkel járó igen alapos, szinte szőrszálhasogató aprómunka jóvoltából végül is akaratlanul és észrevétlenül azt csináltam, amit a néprajzi kutatók szántszándékkal csinálnak: részt vettem egy afrikai parasztközösség mindennapi életében.

Néhány héten át a televíziós stábbal minden reggel elindultam Teiduhuba; ez a falu körülbelül tíz kilométernyire volt szálláshelyünktől, Bunától. A kiszáradt trópusi folyómederhez hasonló, hepehupás, poros betonúton a marigot-ig, vagyis a holtágig hajtottunk – a falusi asszonyok innen hordják az ivóvizet, s itt mosnak-, azután egy bizonyos helyen, ahol a bozót annyira megritkult, hogy nagy kiterjedésű, szabálytalan alakú rét tűnt fel előttünk, letértünk a betonútról, s a füvön zötyögve haladtunk tovább a szavanna homályosan kirajzolódó horizontja felé; aztán amikor már épp megijedtünk volna, hogy eltévedtünk, egyszer csak valami vörös színű, egyenetlen dolog bukkant fel – akár termeszdombnak is vélhettük volna –, és mindig váratlan meglepetésként hatott ránk, hogy a bokrok között ott a falu.

Kora reggel volt, a napsugarak kardsuhintásai vízszintesen súrolták a fűszálakat; a karámban, a keresztbe rakott fatörzsek között már izgatottan tülekedtek a falu sovány tehenei, várva, hogy kitereljék őket a legelőre; a faluból ekkor indultak az asszonyok libasorban, fejükön kúp alakú korsókkal vízért a marigot-hoz. Land Roverünk megállt az egyik fa alatt; leraktuk a szokásos málhát, a készülékeket, majd a stáb beballagott a térre, ahol a falufőnök, asszonyoktól körülvéve, várta, hogy megkezdődjön a szokásos alkudozás aznapi járandóságukról. Jómagam a tér szélén leültem egy kempingszékre, és amíg csak volt elég fény a forgatáshoz, tehát napnyugtáig, vagy még annál is tovább, nem mozdultam a helyemről.

így hát sok-sok órát töltöttem szemlélődéssel; de igazság szerint a semmit szemléltem, azt a semmit, amit a szakmai állhatatosságnak végül is sikerült lencsevégre kapnia. A feladat ennek vagy amannak az asszonynak a munka közbeni figyelemmel követése volt: amint egy dézsában maniókagyökeret tör; amint megfőzi a kölesből készült sört, a csapaló-t, (szinte megszakítás nélkül reggeltől estig ezt issza az egész falu); amint édesburgonyát süt stb. stb. A beállítás, a fényerő bemérése, a rögtönző szereplők eligazítása minden felvétel előtt hosszú órákba tellett. Jómagam hol néztem őket, hol elolvastam néhány oldalt abból a könyvből, amit magammal hoztam. Híres könyv volt, és amint látni fogjuk, később kiderült, hogy illett a színhelyhez és a helyzethez: Defoe Robinson Crusoe-ja.

Hogy milyen eredménnyel járt a megfigyelés, vagyis az, hogy tulajdonképpen kényszerűségből szemügyre vettem, mi történik, azaz inkább mi nem történik egy afrikai faluban két közönséges hét alatt? E kérdésre mindenekelőtt azt felelném: meggyőződtem róla, milyen rendkívüli módon közösségi lények az afrikaiak, hiszen számukra egészen magától értetődő, hogy reggeltől estig együtt legyenek, mégpedig anélkül, hogy bármiféle meghatározott dolgot csinálnának, amiért is végső soron a falubeliek egyetlen állandó céljának az együttlét látszik. E napokban az az érzés, hogy nem egy házcsoportot, hanem valami sokfejű polipot látok, kulcsot adott ahhoz, hogy megértsem a lobikat, ezt a valamivel több, mint kétszázezer főt számláló törzset, mely az elefántcsontparti és felső-voltai határ két oldalán elszórtan álló falvakban él.

A lobikat Afrika e térségében hagyományos etnikai csoportnak, talán a leghagyományosabbnak tartják. A lobik konzervativizmusát néhány szokásuk is tanúsítja, például az, hogy az idősebb asszonyok belülről tányérral feszítik ki az ajkukat, vagy az, hogy vályogkunyhóikat félkör alakúra, vese- vagy zöldbabhüvelyformára építik, s a furcsa belső beosztással is az úgyszólván zsigeri együttlétre való hajlamukat fejezik ki. De mindjárt hozzá kell tennem, hogy folyamatos, mindennapos megfigyelés révén semmi sem foszlik úgy szét, semmi sem hullik úgy darabjaira, mint a hagyomány.

Az első néhány nap után mindent természetesnek, megváltoztathatatlannak, véglegesnek láttam, még ha helytelennek, sőt szánalmasnak tűnt is: a nők ajkába ágyazott tányérokat éppúgy, mint a házak termeszdombszerűségét; a gyerekek duzzadt hasát pezsgősüvegdugóként kimeredő köldökükkel ugyanúgy, mint az asszonyok hajviseletét, a koponyájukból köröskörül a nyakukba és a homlokukba lógó megannyi vékony hajfonatot. És ekkor felötlött bennem: ugyan hogy lehet az, hogy a múltban a rasszisták, a gyarmatosítók, a legkülönfélébb árnyalatokat képviselő imperialisták mindennapos kapcsolatban álltak az afrikaiakkal, és mégis továbbélt bennük a megváltozhatatlan, minden elnyomást, minden erőszakot indokló másság érzése?

Tehát miként lehetséges, hogy egynapi szemlélődés után a nők ajkába illesztett tányérokat ne tekintse az ember valamiféle „szükségszerűségnek”, vagyis ugyanolyan természetesnek, mint a tó tükrén a virágzó tavirózsákat? Hogy lehet az, hogy ehelyett éppenséggel a faji felsőbbrendűség hóbortos és önző meggyőződéséhez használja támpontnak?

No de milyenek a hétköznapok egy lobi faluban? Miközben figyelem, hogyan élnek, leginkább az tűnik fel, hogy a lobiknál – akárcsak a többi úgynevezett primitív törzsnél – sokkal nagyobb hangsúlyt kap a létezés, mint a munka vagy bármiféle tevékenység. Nem mintha a munka, amely teljességgel nélkülözhetetlen az effajta létfenntartó gazdálkodásban, nem kapná meg a maga helyét a falu lakóinak gondolatvilágában, de mintha nem ilyen vagy olyan tervszerűség határozná meg; a munkát itt nem annyira végzik, mint inkább átélik, erőfeszítés és szinte szándék nélkül, vagyis ugyanúgy beillesztik az élet biológiai ritmusába, mint minden mást, ami nem munka, például az alvást, az evést, s főként a játékot. Bizony, az afrikaiakról is el lehetne mondani, amit Leopardi a madarakról mond: van bennük valamiféle természetes vidámság, ami szüntelenül átcsap a hasznosság határán és játékká alakítja át a legkétségbeejtőbb küszködést is.

De azt az afrikai emberről semmiképpen sem mondhatjuk el, hogy nincs tudatában a mindennapi élet megpróbáltatásainak és nehézségeinek. Sőt, felfogásukról világos képet alkothattam, valahányszor lefordíttattam azokat az ütemes mondókákat, amelyeket a lobik megerőltető munka közben, például földimogyoró-préselés vagy kölescsépelés közben gajdoltak, és elcsodálkoztam, amikor rájöttem, hogy ezek valójában rögtönzött jajgatásnak felelnek meg, tehát nyoma sincs bennük folklórnak, „primitívségnek”: „Szegények vagyunk, és dolgoznunk kell, hogy legyen miből megélnünk... semmink sincsen, mindent magunknak kell megcsinálnunk, segítség nélkül... éhesek vagyunk, ha nem dolgozunk, nem eszünk.”

Csakhogy ezek az ugyancsak sztoikus kijelentések valósággal beépülnek abba a játékos és kétértelmű életmódba, amelyet elsősorban mintha az jellemezne, hogy a létezés átengedi magát benne a mulatság kísértéseinek. E megállapítás igazát bizonyítja a paraszt harsány életkedve és az Abidjanba szakadt lobi örömtelen, gondterhelt viselkedése közti ellentét; a nagy városban ugyanis a törzs feloldódik, az egyén már nem tagja egy olyan közösségi szervezetnek, amilyen a falu, és csak teng-leng, aszerint él, ami épp adódik.

A falu önellátó, gazdálkodása a létfenntartáson, nem pedig a cserén alapul; az Európában gyártott, élénkszínűre batikolt ruhaanyagokat kivéve a lobik mindent helyileg állítanak elő, a zsámolyoktól kezdve, amelyeken az asszonyok kuporogva végzik a munkájukat, egészen a fekete agyagból égetett és világosabb grafitfestéssel díszített szép korsókig. Az igaz, hogy a lobi csakis pénzért engedi meg, hogy lefényképezzék, vagy interjút készítsenek vele; de éppen a szerény fizetséghez való makacs ragaszkodásával árulja el, hogy alapjában véve nem érdekli a pénz, főként azért nem, mert nem ismeri társadalmi és csereértékét.

Másrészt a falu önellátása ad magyarázatot arra, hogy miért olyan mozdulatlan a lobik sorsa, amely igen kis területen kezdődik és teljesül be, a bokros szavanna akácfái és a falusi piacra árnyat vető baobabfa között. De ez az ipari forradalomtól való védettség sajnos már nem soká tart. Manapság a tengerpart és a felső-voltai határ között a falvak nagy részét nem a hagyományos módon, nem a termeszbolyok mintájára építik; mostanában alaktalan erdőirtásokon javarészt téglából rakott, hullámbádoggal fedett, silány barakkcsoportok sorakoznak.

Vajon mi megy végbe egy lobi fejében, amikor elhatározza, hogy nem zöldbabhüvely alakú vályogkunyhót, hanem nyomorúságos, de „fejlettebb” barakkot épít magának? Nagyon szeretném megtudni, de valószínűleg maga se tudja: megváltozik és kész. Az elégedettségnél csupán egyvalami titokzatosabb: az elégedetlenség. Ami eddig elég volt az élethez, most már nem elég; egyik évről a másikra elvetik a több százados rendet, egyszer csak nem szeretik, nem érdekli őket többé, ahogy a gyerekek unnak rá a játékaikra.

Említettem, hogy bár mindig jelen voltam a forgatáson, néha kikapcsolódásképpen a magammal hozott könyvet, a Robinson Crusoe-t olvasgattam. Fura módon rádöbbentem, hogy nem találhattam volna olyan olvasmányt, amely jobban illene a helyhez és a helyzethez. Defoe szorgalmas, ellenszenves és főként valószínűtlen hőse (azóta megállapították, hogy nincs olyan ember, aki huszonöt évig egy elhagyott szigeten magányosan elélne; emberi kapcsolatok híján rövid idő alatt megőrülne), nos, ez a Robinson Crusoe pontosan az ellentéte annak a típusnak, amelyet mint lobi parasztot írtam le. Mindkét figurának vannak közös vonásai. Robinson, akárcsak a lobi, önellátó; az előbbi a szigetén, az utóbbi a falujában. Mindketten olyan feltételek közt és olyan eszközökkel oldják meg az életben maradás problémáját, amelyeket primitívnek szokás nevezni, az előbbi a körülmények kényszere folytán, az utóbbi azért, mert egy archaikus kultúrában született és nőtt fel; a hasonlóságnak azonban ezzel vége.

Robinsont a lobitól egyfelől az időrend követése, vagyis napjainak a hasznosság és a nyereség szerinti tagolása különbözteti meg; másfelől Robinson – ismétlem – teljesen valószínűtlen magányossága, mely éppen azért, mert valószínűtlen, egyszersmind jelképes is. Ha a lobi könnyed társulási hajlamát összehasonlítjuk Robinson önelégült embergyűlöletével, nyomban felismerhetjük a kettőjük közötti különbség alapját: a lobi azért nem marad sohasem magára, mert nem haszonleső; Robinson pedig annak köszönheti örökös magányát, hogy haszonleső.

Különben, tudom, hogy furán hangzik, de kettejük közül, ősisége ellenére, alighanem a lobi adott jobb, azaz gyakorlatiasabb és realistább választ a lét kérdésére; hozzá képest Robinson utópiát, mi több, lelketlen és meddő utópiát kerget. Persze Defoe Robinsonjában megvan még az az üdeség és ártatlanság, mely történelmi felbukkanásukkor a kulcsfigurákat jellemezni szokta; de nem kell túlságosan nagy képzelőerő hozzá, hogy rájöjjünk: két évszázad múltán őbelőle lesz az a nyugati nagyvároslakó, aki a kétségbeejtő, kényszerű magányba már-már belehibban. Robinson mégis, kétségbeesése ellenére még napjainkban is az ipari korszak leginkább élő kulturális modellje. És az ő példáját követi a szegény lobi, amikor otthagyja gyönyörű falvait, és a szívtelen metropolisban, Abidjanban maga is Robinsonná változik.

IX.
Temetés a baobab fák alatt

Buna (Elefántcsontpart)

 

Az afrikai szavannában a filmfelvevő gépet vadászkutyához lehetne hasonlítani, amely a pusztaságot becserkészve egyre azt szimatolja, hol tud kiugrasztani az odújából valami vadat. A szavanna hatalmas növényi labirintus, amelyben néhány kunyhót számláló apró falvaikban szétoszolva titokzatos és szinte láthatatlan emberek élnek. A falvakat nagyon sűrű ösvényhálózat köti össze egymással és a szántóföldekkel (ezek nemegyszer igen messzire esnek), amelyeken kölest és édesburgonyát termesztenek. Ebben a közegben a hír, mialatt szájról szájra adják, bizony változik, újabb elemekkel bővül, sőt tökéletesedik is. Mármost az olasz televíziós stáb egy temetést akart filmszalagra rögzíteni, hogy még teljesebbé tegye a lobi parasztok mindennapi életének bemutatását.

A környék minden részéről érkeznek hozzánk többé-kevésbé megbízható hírek halálesetekről; tisztének megfelelően mindenesünk számol be róluk, aki tolmácsként, gépkocsivezetőként és közvetítőként áll rendelkezésünkre; de hát temetésre, úgy látszik, nemigen kerül sor. De lám, végre, egyik reggel megkapjuk az információt: ebben és ebben a faluban, ennyi és ennyi órakor meghalt ez és ez az aggastyán. Ma délelőtt lesz a temetése. Nosza, a stáb felszerelkezve, kamerástul és tízóraistul máris bevágja magát a Land Roverbe. És már robogunk is szélsebesen a Korogó felé vezető betonúton; száz kilométert kell megtennünk, s bizony száguldani kell, ha idejében akarunk odaérni.

Száguldunk is. A betonút förtelmes, csupa repedés, hála a legutóbbi felhőszakadásnak, mögöttünk fullasztó vörös porfelhő száll fel az úttestről, majd leülepedik a bokrok petyhüdt s már amúgy is poros leveleire. Nyomasztó a hőség, a fátyolos égbolton úgy fehérlik a nap, mint egy vak ember üres fél szeme. A száz kilométeres kínszenvedés végén azonban a temetés vár ránk, és egyikünknek se jut eszébe, hogy az út embertelen fáradalmaira panaszkodjék.

És már meg is érkeztünk, ez az a falu, íme a megszokott baobabfa, amely kétségbeesetten tárja szét ágait, a megszokott kunyhók, a megszokott, nyomorúságos piac. De már az első pillanatban észrevesszük, hogy a légkör nem olyan ünnepélyes, amilyennek temetéskor lennie kellene. Elcsodálkozunk, keressük a tolmácsot, megállapítjuk, hogy eltűnt. Egy óra múlva kerül elő; zavarban van, elmagyarázza, hogy utólag kapott, végleges értesülések szerint a temetés színhelye egy másik falu, csupán tíz kilométerre Bunától, ahonnan ide robogtunk. Akkor miért kellett száz kilométert megtennünk ilyen porban és hőségben? Végül is kiderül az igazság: mindenesünk egyszerűen azért hazudott, hogy elkocsikázhasson velünk ebbe a faluba, mert meg akarta látogatni valami rokonát vagy barátját.

Jól van, nem firtatjuk a dolgot, a baobabfa árnyékában megebédelünk zacskóból, aztán hajrá, indulás vissza. Déli egy óra, a legkomiszabb napszak. Megint a hőség, a por, a piszok vár ránk; már a gondolatától rosszkedvűek vagyunk. De miután eszeveszett iramban újabb kilencven kilométert robogunk, és a betonútról egy bozótosban kanyargó ösvényre térünk, hirtelen, varázsütésre, minden megváltozik.

Az iszonyatos vörös por helyett csillogó, zöld fű, a dühödt növényi káosz helyett titokzatos rend, amely akáclombernyőt boltoz egy verőfényes, tágas rét fölé. Itt lesz a gyászszertartás. Amint odaérünk, mintha különös hallucináció fogna el; úgy rémlik, valami lágy, mélabús zene hangjai áradnak az elíziumi mezőket idéző rétek felett. Persze ezt csupán a hely szépsége és a gyászszertartás gondolata sugallja, nem szól semmiféle muzsika. De a zenei illúzióból mégis megértem, hogy egy új közegbe, a halál közegébe érkeztem.

A Land Rover megáll egy fa alatt; a stáb kiszáll, lerakodik. Ekkor vesszük észre, hogy a gyászszertartás tulajdonképpen már megkezdődött: jó néhányan nekitámasztották kerékpárjukat az akácfáknak, és leültek a földre, a magas fűre; ha nem tudnám, hogy gyászszertartásrajöttünk, azt hinném, valami sportesemény nézője leszek.

Valamennyi résztvevő egy nagyon vastag törzsű és nagyon dús lombú fára szögezi a szemét; a fa alatt csapatnyi nő szorosan egymás mellé zárkózva körben áll, mintha el akarna takarni előlünk valamit. Valóban, amint később megtudjuk, a női testek mögött fekszik a fehér vászonba burkolt tetem. És a nők nem véletlenül állják olyan szorosan körül. Ők a siratóasszonyok, vagyis a gyászszertartás hivatásos statisztái, akiket a megboldogult családja fogadott fel, hogy illően kifejezzék a hozzátartozók fájdalmát.

De nemcsak a siratóasszonyok vesznek részt a gyásszertartásban. Egyszer csak azt látjuk, hogy néhány rokon odamegy a fához, és bizonytalan ütemű, mondókára emlékeztető kérdéseket tesz fel a halottnak. Mint később megtudjuk, ennek a komor kérdezősdinek, amire nem érkezhet válasz, megvan a maga határozott célja: a rokonok arról faggatják a halottat, mi volt halálának a valóságos oka (az ő hiedelmük szerint ugyanis ez nem lehetett a betegség). – Miért haltál meg? – Voltaképpen mi végzett veled? – Kicsoda, micsoda okozta halálodat? – Megsértetted a föld szellemeit? – A kérdésekből kiderül, mennyire különböznek egymástól az afrikaiak és az európaiak. A fehérek mindenekelőtt saját magukat hibáztatják a bajért, és csak másodsorban másokat; a feketék legeslegelőször másokat, magukat szinte soha.

Még egy részlet fölkelti a figyelmemet: kivétel nélkül minden nő derekához, hátul, zöld lombból kötött legyező van erősítve, a levelek lelógnak az ülepükre. Azt mondják, Afrikának ebben a régiójában nem régebben, mint fél évszázada, a nők csupán ilyen lomblegyezőt viseltek, manapság viszont csakis nyilvános ünnepeken veszik magukra, olyanformán, mint az európaiak a régi divat szerint készült ruhadarabokat. Igen ám, de az európaiak, ha temetésre mennek, feketébe öltöznek, itt viszont ez a néhány levél mintha a meztelenség iránti nosztalgiát fejezné ki. De hát mi más nyilvánul meg a meztelenségben, ha nem a történelem hiánya, ellentétben a ruhával, amely a divat szüntelen változása révén, a történelem jelenvalóságát hangsúlyozza? Mindenesetre visszasírom a régi gyászszertartásokat, amelyeket a résztvevők a történelem és a divat emelte válaszfal nélkül, az örök anyatermészettel szoros egységben, meztelenül végeztek el.

Mai expedíciónk azonban nem teljesen zavartalan. A megboldogult néhány rokona fenyegetően megindul az operatőrnőhöz, aki már vállára vette a felvevőgépet, és minden teketória nélkül közli vele, hogy válasszon: ha ott akarunk maradni, maradhatunk, de ha azért jöttünk, hogy filmre vegyük a gyászszertartást, akkor jobb, ha máris szedjük a sátorfánkat.

Más a mi helyünkben már menne is. De mi már eléggé kiismertük a lobik lelki szeszélyeit ahhoz, hogy maradni merjünk. És alakoskodunk. Ez nem szép tőlünk, még akkor se szép, ha európai felfogás szerint alapos a mentségünk: filmet óhajtunk készíteni; mindenesetre megnyugtatjuk lelkiismeretünket azzal, hogy jót akarunk, így hát hosszú szóváltás után néhány doboz cigarettával és ünnepélyes ígéretünkkel, hogy nem készítünk felvételeket, megbékítjük a fenyegetőző rokonokat, az operatőrnő beül a Land Roverbe, és kamerájával, amely teleobjektívvel is fel van szerelve, célba veszi a gyásszertartás színterét. A hangtechnikus henger alakú, likacsos mikrofonjával és a magnetofonnal kicsit mésszebb ül le a fűbe. Visszafojtom a lélegzetemet, szorongok; elképzelem magamban, ahogy a szószegésünktől felbőszült rokonok mindjárt rárontanak a Land Roverre, és szétverik a felvevőgépet.

Bevallom, hogy a lelkem mélyén még igazat is kell hogy adjak nekik. De nem történik semmi. Az imént még oly ellenséges rokonok, úgy látszik, már megfeledkeztek rólunk. Sőt, mondjuk inkább úgy: már nem látnak bennünket. A filmes stáb a hétköznapok valóságában mozog, a lobik viszont a gyászszertartás időtlen öröklétében. A temetési jelleget azonban nemcsak az elmélyült fájdalom határozza meg, hanem a ceremónia, vagyis tágabb értelemben valamiféle játékosság is. S hogy nem tiltakoznak tapintatlanságunk ellen, sőt ránk se hederítenek, ezt nem váratlan jóindulatuknak, hanem épp annak köszönhetjük, hogy a játék, mint minden játék, teljesen leköti a figyelmüket.

A ceremónia folyik tovább. A holttestet körülálló siratóasszonyok torkából hirtelen szívet tépő kiáltás tör fel, karjukat fölemelik az ég felé, mintha tanúságtételre szólítanák fel az égieket, aztán iszonyodva hadonászni kezdenek, s elrohannak a fa mellől a rét széle felé, mintha már nem tudnák elviselni a tetem látványát. Futnak, és futás közben, mellüket, derekukat, lábukat rázva, táncolnak. De amikor odaérnek hozzánk, egyszeriben visszafordulnak, mintha valami láthatatlan zsineg kötné őket a fához, amely alatt a holttest fekszik; és tovább jajveszékelnek, hadonásznak.

Közben a szokásos, dobosokból és balafonjátékosokból álló falusi zenekar elfoglalja helyét a füvön, és rákezd arra a pattogós, egyenetlen, 'szinte kényszeredett és mégis csökönyösen eleven kalimpálásra, amelyet már hallottam más nyilvános ünnepségeken; de amely most különös hatást tesz rám, mintha Afrikában csakis ez a muzsika illene a halálhoz. Hirtelen úgy érzem, hogy a tisztásra érkeztünkkor hallani vélt mozarti dallam kevésbé illene a helyhez és a körülményekhez, mint ezek a makacs, fura hangok. Közben a rétről innen is, onnan is jó néhányan a zenészekhez sietnek. Körbefogják őket, átölelik egymás derekát, már énekelnek is, és ezzel megkezdődik a temetési körtánc.

Újra meggyőződöm róla, hogy a lobik, akiket teljesen eltölt a ceremónia szertelen révülete, már nem látnak bennünket. Az operatőrnőt és asszisztensét felbátorította, hogy sikerült a Land Roverből filmezniük; egyszer csak elhatározták, hogy megpróbálják áthágni a határozott tilalmat: közelről fogják fölvenni a temetési szertartást.

Figyelem őket, amint immár mindenki szeme láttára kiszállnak a Land Roverből, a hatalmas, koromfekete kamerával odamennek a körtáncot járó lobikhoz, és a megszokott módon folytatják a felvételt: kattan a csapó, rögtön utána elhangzik: „felvétel”, a kamera motorja zümmögni kezd, a kis piros jelzőlámpa hol kigyullad, hol kialszik. Az operatőrnő először egy méterről veszi föl a ceremóniát, azután még közelebb lép, és a premier plánokhoz szinte úgy szögezi rá a lencsét a táncosokra, mintha pisztoly csöve volna. Ekkor sem történik semmi. Ebben a váratlan, szinte tárgyi passzivitásban van valami titokzatos: mintha a temetés rítusába révült, holdkóros lobik valamennyien gépekké változtak volna. Minden megy tovább; és munkája végeztével éppenséggel az operatőrnő fárad el előbb. A lobiknak viszont mintha még meg se kottyant volna ennyi; még jó darabig énekelnek, táncolnak, nyújtogatják a karjukat, rázzák a mellüket és a csípőjüket. A gyászszertartásnak vége, a stáb visszaballag a Land Roverhez. Óriási, vörös napkorong süllyed a bozót ágainak függönye mögé. A füvet vízszintesen súrolják a sugarak. A kerékpárosok elindulnak a rétről, a nyeregnél fogva tolják biciklijüket. Elmennek mellettünk dobjaikkal és a balafonnal a zenészek. Odalenn, a fa körül, még látni valami mozgást: a siratóasszonyok csoportja szétszéled, viszik a holttestet. Véget ért a halál játéka; az életé újra kezdődik.

Fétisbeszéd – nyafka kislányhangon

Buna (Elefántcsontpart)

 

A szürrealizmus, mikor arra összpontosította figyelmét, hogy az álom mennyire átformálja a valóságot, megérezte, hogy a lélektelennek nevezett tárgyaknak lelkűk van, s ez a lélek abban nyilvánul meg, amire használják őket. Az álom a tárgyakat nem rendeltetésüknek megfelelő célra használja fel, tehát megváltoztatja a lelkűket. Amikor a szürrealista művész értékes malachit talapzatra állít egy ócska, rozsdás kávéskannát, a kávéskannát háztartási eszközből minimáiműtárggyá, vagyis objet retrouvé^[11]-vá alakítja át, tehát nem a rendeltetésének megfelelő célra használja fel, következésképpen megváltoztatja a lelkét. Ránézünk a kávéskannára, és homályosan tudomásul vesszük, hogy már nem kávéskanna, hanem „valami más”.

Az afrikai mágia nagyjából ugyanolyan eszközökkel él, mint az álom vagy a szürrealista művész. Például megy a kocsink a betonúton, a szavanna kellős közepén. A növényi káosz időnként, kis szakaszokon, szántóföldeknek adja át a helyét, s a mezőn a köles bolyhos kalászai nyúlnak felfelé vagy édesburgonya-kupacok sorakoznak. Aztán a szántóföld szélén egyszer csak megpillantjuk az objet retrouvé-t, amelyet a paraszti mágia öntudatlanul hozott létre: két kődarab között egy pálca, a pálcán rafiacsokor.

A pálca felső végén az alvadt vérfoltok és két-három tyúktoll láttán arra kell gondolnunk, hogy itt rituális áldozatot mutattak be. A pálcát, a rafiát, a vért, a tollakat nem a rendeltetésüknek megfelelő, vagyis vallásos célra használták fel; és miután ezt megállapítottuk, az egyébként jelentéktelen tárgyak látványa tiszteletet parancsoló borzongással tölt el bennünket. Mindent egybevetve olyan tárgyakról van szó, amelyeknek megváltozott a lelkűk: varázslási eszközökké alakultak át.

Az úgynevezett/éízc/zewr-öket az olasz televíziós stáb az afrikai szokásrend lefilmezendő képviselői közé sorolta. De olyan varázslót találni, aki megengedi, hogy varázslás közben lefényképezzék, a vártnál nehezebbnek bizonyult. Az egyik féticheur azért nem jöhetett számításba, mert veszített varázserejéből, s már nem sokra becsülik, a másik viszont azért, mert túl sokan fordulnak hozzá, és nagyon el van foglalva. A stáb egyik tagja kíváncsiságból fölkeresett egy féticheur-t, aki elsősorban kuruzsló, és megkérte, gyógyítsa ki kétes és képzelt nyavalyájából. A féticheur, komor külsejű, tétovázó, csúf ember, egyáltalán nem leplezte bizalmatlanságát. Rengeteg aprólékos kérdést tett fel munkatársunknak, többek között szexuális teljesítőképességéről faggatta, s végül kijelentette, hogy „nem áll módjában” meggyógyítani. Miért nem? Semmi miért, így van és kész.

Végül hosszan tartó kutatás után eljutott hozzánk a hír: egy eléggé távoli helységben van egy közismert és nagyon tevékeny féticheur, aki talán megengedi, hogy „működés” közben filmre vegyük. Különösen csábító képessége: meg tudja szólaltatni a fétist a saját hangján. Elküldtük hozzá a mi mindenesünket; sokáig tárgyalt vele, végül is jelentette, hogy mehet a stáb.

Amint említettem, a féticheur egy távoli faluban lakott, s emiatt körülbelül száz kilométert roboghatunk betonutakon, ösvényeken, bozótban, pocsolyákon és szántóföldeken át. Kora reggel indulunk, kora délután érkezünk meg, legfeljebb még két-három óráig számíthatunk annyi fényre, hogy forgatni lehessen. A féticheur házát váratlanul pillantjuk meg egy nagyon szép és különös módon varázslatos helyen: lejtős rét, itt-ott néhány akácfa. A sárból épült ház a rét legfelső szélén áll, homlokzatán vaskos, vörös oromdísz. Fölhajtunk a házig, s máris beleütközünk az első nehézségbe: aféticheur nincs otthon.

Hol lehet? Ki tudja, talán átruccant egy másik faluba az egyik barátjához, sörözni. Türelmetlenül, idegesen több mint egy óra hosszat vártunk rá, hiszen a nap már leszállóban volt, és ötig, legfeljebb fél hatig számíthattunk elegendő fényre, tehát megeshetett volna, hogy hiába tettük meg a hosszú utat. Apró fatuskókra ültünk, a küszöbön néhány asszony kuporgott, szótlanul figyeltek bennünket.

Végre előkerül a féticheur. Sovány, lomha, ingatag, hosszú, hajlékony nyakán előreugró állú, kicsike fej táncol; azok a komoran stilizált afrikai szobrok jutnak róla eszünkbe, amelyek Európában valósággal forradalmasították a művészi plasztikát. Szóval emberünket már a természet stilizálta, tetőtől talpig. Lekuporodik, az egyik tuskóra, lábát úgy felhúzza, hogy térde az állat éri; máris kezdődik az alkudozás, ötvenezer frankot kér, mi ötezret ajánlunk; harmincezernél megmakacsolja magát; újabb ajánlatunk hétezer. Végül hosszú hercehurca után nyolcezer frankban állapodunk meg, majd ígéretének fejében, hogy megszólaltatja a fétist, és megengedi, hogy fölvegyük a hangját, ráteszünk még kétezret.

Miután megkötöttük az üzletet, a féticheur föláll, és nyüszítve, ugrálva körbejárja a házat. Olyan, mint valami zsonglőr, akrobata, csepűrágó, aki nehéz mutatványra készül. Hirtelen odalép a hangtechnikushoz, aki rövid ujjú inget visel, lehajol, gyengéden beleharap a karjába, és kiszív belőle egy dugó formájú tárgyat, aztán fintorogva kiköpi a dugót, mintha hangsúlyozni szeretné, hogy tényleg munkatársunk karjából szívta ki, nem vette előre a szájába. Tovább nyuszit és ugrál, aztán bemegy a házba, mi pedig követjük. A szokásos, zöldbabhüvelyforma lobi ház, több egymásba nyíló alacsony, fülledt szobával, olyan belső állványzattal, mint a tárnák ácsolata a bányákban.

Végül belépünk abba a helyiségbe, amelyet a féticheur kápolnájának lehetne nevezni: két egyenlőtlen részre osztott cellaféleség. Aféticheur-t a kisebbikben találjuk, ott áll egy csomó ismeretlen rendeltetésű, formátlan, mocskos tárgy mellett, amelyeket majd sorra felhasznál engesztelő szertartása során; a másikban, amelyet alacsony fal választ el az elsőtől, jó néhány asszony zsúfolódott össze; mihelyt a féticheur feltűnik, kórusban rituális hanglejtésű, erős ritmusú dalba kezdenek.

A féticheur a szent tárgyak között matat, majd két kicsi, legfeljebb tenyérnyi faszobrot vesz ki közülük, meglóbálja őket, és valami fohászfélét gajdol. Mellette, a földön, kis vulkánfíber bőrönd; a féticheur egyszer csak kinyitja, nyomtatott papírlapokat pillantok meg benne; a féticheur kivesz egy lapot. Messziről nézve ittott mintha számok és logaritmusjelek tűnnének fel a szövegben, mintha valami matematikai vagy fizikai értekezésből tépték volna ki; emberünk ráteszi az említett, ismeretlen rendeltetésű, formátlan, mocskos tárgyakra. A féticheur a stáb vakító reflektorfényében is olyan fesztelenül mozog, mint egy rutinos színész; ugyanilyen fesztelenek a nők is, akik ünnepélyes, rezignált, fatalista énekükkel követik a varázsló hadonászását.

Végre elérkeztünk a csúcsponthoz, minden vallási szertartás csúcspontjához: a rejtőzködő, de mindenütt jelen levő istenség megidézéséhez. A féticheur halkan tovább nyuszit, mintha csak magában csinálná, közben fölvesz egy piszkos zsákot, kihúz belőle egy kicsi szobrot, szemléltető gesztussal fölemeli, valahogy úgy, ahogyan a bűvészek szokták megmutatni a közönségnek üres cilinderüket, amelyből rögtön ezután kövér nyulat vagy szárnyaival csapkodó madarat varázsolnak elő. Alighanem jelezni akarja, hogy ez a fétis: nagyon figyeljetek, jól nézzétek meg, mielőtt működni kezd.

A női kórus elnémul; a féticheur egészen a szájához emeli a zsákot, még egyszer meglóbálja a fétist, s aztán csodák csodájára, bizony megszólal a fétis. Milyen a fétis hangja? Nyafka, sápítozó, sírós és frivol, félig a csecsemők gügyögését utánzó játék babák, félig a felnőtt nőket majmoló, negédes, romlott kislányok hangjára emlékeztet. Semmiképpen sem hasonlít a féticheur férfias, öblös, mély basszusához. A fétis hencegő és hízelkedő, vékony hangon panaszkodik, nyögdécsel, fohászkodik és dadog egy jó darabig, majd végül egy utolsó érthetetlen, kétségbeesett nyögésszerű mondat után hirtelen elhallgat. A féticheur visszateszi a szobrocskát a zsákba, a zsákot a sarokba dobja, leveszi a mocskos tárgyakról a papírlapot, és bezárja a vulkánfíber bőröndbe. A nők fölállnak; a szertartás véget ért.

A reflektorok kialszanak, megint sötétben állunk az alacsony tárnaácsolat alatt, közben elöl, hátul, oldalt a kijárat felé igyekvő formás női testek dörzsölődnek hozzánk. Amikor kilépünk a házból, rideg, vörös alkonyati fény fogad bennünket. A féticheur elkíséri a stábot az autókig. Arca, ami a soványságát és személyisége lényegét illeti, még stilizáltabbnak tűnik; talán azért, mert a mutatvány túlságosan igénybe vette az erejét. Kimerültén, türelmetlenül nézi, amint elindulunk; az utolsó pillanatban, amikor a kocsik már lefelé gördülnek a lejtőn, fölemeli a kezét, mintha ezzel a bágyadt, erőtlen mozdulattal búcsúzna tőlünk.

XI.
A csónak-civilizáció

Sassandra

 

Az olasz televíziós stáb, miután egy teljes hónapot töltött Buna környékén, és filmre vette a lobi parasztokat, amint legkülönfélébb teendőiket végzik, átköltözött a Guineái-öböl egyik kis kikötőjébe, Sassandrába, amely valamikor a rabszolga-kereskedelem fontos behajózási központja volt. Sassandra egy öböl partján terül el, házai két-három, amfiteátrumszerűen félköríves domb tetején állnak; a kikötőt manapság kizárólag halászok használják, és halászni ugyancsak kizárólag a fantik halásznak, ez a Ghánából származó, de már jó ideje a San Pedro és Sassandra közötti aprófalvak sokaságában megtelepedett törzs.

Azért költöztünk át Sassandrába, mert ugyanazt a munkát akartuk elvégezni a fantiknál, amit a lobiknál: fűmre szerettük volna venni mindennapi életüket. Ám nem volt könnyű elsőre megtalálnunk a megfelelő falut. Ugyanis jó néhány település ötven-száz kilométerre feküdt Sassandrától; azután meg folyton választanunk kellett a szép, de társadalmilag kevéssé tagolt és a csúf, de jól szervezett falvak között. A választás alighanem azért mutatkozott nehéznek, mert a társadalmi szervezettség nincsen összhangban a szépséggel. Szép falut annyit találtunk, amennyit csak akartunk. A Sassandrától a libériái határig teljesen kihaltnak tetsző, tiszta és érintetlen, trópusi szépségű, összefüggő partszakasz számos irodalmi emléket idéz fel az emberben, Melville-től Stevensonig. Hatalmas, magányos, fényes, fehér fövenyívek váltják egymást, szélükön az óceán felé hajló pálmafák oszlopsora, erdőtől feketéllő, távoli hegycsúcsok, amelyeket fehér permettel borít el az óceán állandó hullámzása, a parti sziklákon zajtalanul megtörő tajtékú barre. Az óceán a barre-tól eltekintve nyugodt, a zöldje füves rétre emlékeztet; az apró falvak nádsövények mögött bújnak meg, szinte láthatatlanok. Ha az ember a parton sétál, temérdek „költői” részletre figyelhet fel. A pálmafák árnyékában, arcukat a homokra hajtva, nők alszanak, akárcsak Gauguin képein; hatalmas, zöld tengeri mohától belepett fatörzsek tűnnek fel a vízben, talán valamikor más fatörzsekkel rögtönzött tutajba kötve úsztatták le őket az egyik folyón, de amint elérték a tengert, kiszabadultak a kötelékből, s nem indultak útnak Európába, hogy bútort, ajtót, ablakot csináljanak belőlük, itt maradtak az óceánban, s az árapály mozgása szerint ide-oda hengerednek, anyaszült meztelen, szénfekete bőrű gyerekek futnak neki játékosan a barre-nak; különös, hullámok csiszolta, lyuggatta, faragta sziklák meredeznek.

De volt ezeknek a szép falvaknak egy hibájuk: nemigen jellemezték a fantik társadalmi helyzetét. Szervezetük, talán azért, mert messzire estek Sassandrától, lazának, kezdetlegesnek tűnt. így hát végül is a szépség áldozatul esett a szociológiai informálásnak; a stáb tízpercnyire a várostól olyan falut választott ki, amely a munka szervezettségét tekintve volt nagyon is érdekes. Tény, hogy ez a falu szövetkezetté alakult, szigorúan elkülönülő szerepekkel: a férfiak csónakjaikkal a tengerre eveznek és halásznak; az asszonyok feladata meg az, hogy a halat bevigyék a faluba, megfüstöljék és eladják.

Persze hogy a szépségnek nem jutott hely a kegyetlen trópusi nap sütötte rozoga, domboldali barakkokban és a közöttük húzódó, szennyvíztől bűzös sikátorokban; de mindegy, a stáb pontosan ilyen falut keresett. A dokumentumfilm inkább Lévi-Strauss és a kortárs antropológusok, mintsem az olyan immár idejüket múlt szerzők, mint Melville vagy Stevenson, szellemében készült.

Miközben a stáb egész napokra a felvételekkel volt elfoglalva, lesétáltam a kikötőbe, és megfigyelhettem a fantik munkájának minden fázisát, egészen addig, amíg a halakat útnak nem indították Afrika belsejébe. A csónakok szokás szerint éjszaka futottak ki a tengerre, és kora hajnalban tértek vissza. Jó korán lementem a kikötőbe, és figyeltem az óceánról hazafelé tartó csónakokat. Vékony, hosszúkás, fekete körvonaluk, az egymás mögött sorban ülő halászok feje, jó darabig úgy rajzolódott rá az óceáni ködökre, mintha mozdulatlanok volnának. Aztán egyszer csak, lám, már meg is kerülték az öblöt lezáró mólót, leállították a motorokat, evezni kezdtek a part felé, keresztüljutottak a barre-on, a halászok beugrottak a vízbe, és szárazra húzták a csónakokat.

Odamentem, szemügyre vettem őket. A szurokfekete csónakokat alighanem egy darabból, egyetlen fatörzsből faragták mind. Szélüket kékre és pirosra festették, és ugyanolyan épületes jelmondatokat írtak rájuk, amilyenekkel az afrikai kamionsofőrök szokták díszíteni teherautóikat: „Bízom az Istenben”, vagy: „Módszerem a becsület”, vagy: „Mindenkihez jó vagyok”. A pirogákat valami csillogó, ezüstös rakomány töltötte meg egészen a peremig.

Csupa úgynevezett övhal, amelynek neve a lehető legtökéletesebben fejezi ki az alakját, ez a halfajta ugyanis pontosan olyan lapos, vékony, hosszú és széles, mint egy közönséges bőröv. Mihelyt a férfiak kihúzták a csónakokat a szárazra, munkához láttak az asszonyok, a kidobált rakományból nagy halmokat raktak a parti sárba. Aztán egyenként minden hal szájába beledugták a farkát, megannyi perecet formálva így belőlük, majd kosarakba rakták a zsákmányt, a kosarakat föltették a triciklijükre, betolták a faluba, s ott asszonytársaik végezték el a füstölést. Bementem az egyik barakkba. Egymás mellett, sorban a kemencék – a falba épített nagy hengerek –, az aljukon parázs; a perec alakúra formált halak a nyílás felső szegélyének magasságában keresztben összeerősített farács fölött lógnak. A parázsból fölszálló forró füst süti és füstöli meg őket. Mire ezüstös színük piszkosbarnára változik, a megszikkadt, megfüstölt – s az igazat megvallva, nem valami étvágygerjesztő – portéka máris fogyasztható.

A fantik ezekből a halakból élnek, árujuk elképzelhetetlenül tekervényes utakon Afrika legtávolabbi vidékeire is eljut. Ráadásul a halászathoz és a halkereskedelemhez egy csomó társadalmi és kézművesteendő kapcsolódik. Ami a társadalmi teendőket illeti, talán elég csupán annyit megjegyeznem, hogy a munkamegosztás (a férfiak halásznak, az asszonyok füstölik és árulják a halat) nem is megy olyan simán, ahogy az ember képzelné.

A fantik először is született vitázók és alkudozók, amivel tulajdonképpen csak azt fejezik ki, azt erősítik meg, hogy tagjai egy közösségnek; aztán meg valóságos érdekeik – a szövetkezet egyes tagjainak nyeresége, illetve vesztesége – a rokoni kapcsolatok ellenére szintén konfliktusokra vezetnek.

Így hát az asszonyok havonta egyszer összegyűlnek, hogy elmondják a falufőnöknek, milyen kifogásaik vannak a szövetkezet működésével kapcsolatban. Részt vettem egy ilyen gyűlésen; fényes nappal tartották meg a falu főterén egy nádlugas alatt.

A falufőnök karosszékben ült egy rozoga asztal mellett, ő elnökölt: jóképű, atlétatermetű, negyvenéves férfi, élénk színű köntöse tógaszerűen fedetlenül hagyta fél vállát és karját, olyan volt, mint egy római szenátor a szenátusi ülőhelyén. Előtte a padokon ültek az asszonyok, ők is élénk színű ruhát viseltek, némelyikük mellén csecsemő.

Az egyik nő, akinek feladata alighanem az volt, hogy irányítsa a vitát, az eleve megszabott rítushoz híven felállt, és rövid üdvözlő mondatot mondott, amire a jelenlevők kórusban valami hasonlóval feleltek.

Ezután elkezdődött a vita: sorban, egymás után több nő szót kért és kapott, felállt, és hol nyugodt hangon, terjengősen, hol ingerülten és indulatosan bekapcsolódott a vitába. A vitavezető nő intésére a többi ülő résztvevő a felszólalóknak kórusban egy-egy zengzetes szóval vagy mondattal felelt, ami a felszólalás befejezését jelezte, akár a templomokban az ámen.

Végül a falufőnök záróbeszédet mondott, s azt hiszem, megjegyzésekkel, javaslatokkal, ígéretekkel válaszolt a felszólalóknak.

Említettem, hogy a halászszövetkezet nem működhet bizonyos kéziipari teendők ellátása nélkül. Közülük alighanem a csónakkészítés a legfontosabb, ezt a munkát napjainkban is a hagyományos módszerekkel végzik. A falufőnök meghívására elindultunk, hogy megnézzük, milyen a csónakszobrászat, merthogy arról, valóságos faszobrászatról van szó; a mesterek az eleven fát közvetlenül munkálják meg.

A csónakkészítő telep a szavanna kellős közepén volt, Sassandrától körülbelül ötven kilométerre.

Először negyven kilométert robogtunk a San Pedró-i betonút porfelhőjében; aztán rátértünk egy szántóföldek és erdők között kanyargó mellékútra – ez nem volt poros –, végül a mellékúton kiszálltunk a kocsiból, és nekivágtunk a szavannának. Állítólag ösvényen; de a trópusokon az ösvény alig jelent többet, mint a letaposott fű nyomvonalát, amely tüskés bokrok, hatalmas növényi zuhatagok, a fákról lecsüngő liánok gubancai és a legkülönfélébb kusza cserjék között kígyózik. Az eszelős aljnövényzet fölött egyenesen és büszkén emel-kednek a magasba a harminc-negyven méter magas fák, valóságos növényóriások; mintha nyugodtabb, de elérhetetlen légkör venné őket körül. Legfeljebb egypár kilométert gyalogoltunk, de a két kilométernyi vergődés közben megtapasztaltuk, milyen iszonyatos erőpróbának tették ki magukat az első Afrika-kutatók, amikor hasonló ösvényeken száz és száz kilométeres kockázatos utakra vállalkoztak. Szorongva, üggyelbajjal haladtunk előre, folyton megbotlottunk a liánokban, a fűben, a cserjében; ha valamelyikünk megcsúszott a talajt borító nedves leveleken, nagyon kellett vigyáznia, nehogy a cserjék ágaiba kapaszkodjon, mert akkor egész tenyerét összeböködték a tüskék; nyirkos, nyálkás hőség volt, szaunához, a fehérneműszárítóhoz, a trópusi mocsárhoz illő hőség.

Végül lihegve, saját verítékünktől lucskosan megérkeztünk a telepre, ahol a csónakszobrászat folyt. A magas fű között, dőltekor hasított árokban hatalmas, legallyazott, lombtalanított fatörzs hevert; ezt a fajtát sambá-nak nevezik, kérge alatt szinte fehér, rendkívül kemény és tartós. A munkások a csónakkészítés javát elvégezték; a durva, kerek fatörzsön már látni lehetett a leendő csónak peremét, orrát, farát. Hat félmeztelen férfi dolgozott rajta; hosszú nyelű vésőkkel vájták a fatörzs belsejét, minden ütéssel jókora forgácsot hasítottak ki belőle, így csináltak helyet a csónakba rögzítendő evezőspadoknak.

A hat faszobrász (megilleti őket ez a cím, hiszen jó néhány modern szobrász ugyanígy dolgozik a fával) megengedte, hogy lefilmezzük őket, amint a fatörzsön álltukban kopácsolva vájják a leendő piroga belsejét, és közben valami dalra is rázendítenek; hangtechnikusunk ezt lelkiismeretesen magnóra is vette. Azt hiszem, valami ősi éneket hallok; de csak egyfajta rögtönzött, szaggatott panaszkodás zengett a levegőben, hogy megadja a ritmust a munkához. A panaszkodás lefordítva így szól:

„Szegények vagyunk, dolgoznunk kell; szegények vagyunk és nincs pénzünk; ezzel a munkával kell pénzt keresnünk” stb. stb. A hat férfi tíz percen át dühödten és nagy igyekezettel vájta a fatörzs belsejét, ütéseik visszhangja szárnyalt az erdő mélységes csendjében; aztán leálltak, kimerült arcukon és verítékező testükön ugyancsak meglátszott, hogy nagyon fáradságos munkát végeztek.

Föltettem nekik néhány kérdést, tétova, bágyadt hangon válaszoltak. Nos, először is háromezer frankot kell fizetniük a kormánynak, hogy kivághassák a fát. A csónakot, ha elkészülnek a faragással, méreteitől függően két-háromszázezer frankért lehet eladni.

Ebben az összegben benne van háromhónapi munkabér, negyven-ötvenezer frank. Hogy meddig használható a csónak? Egyetlen fatörzsből készül, és gondosan bekátrányózzák, mégis, legfeljebb hét-nyolc évig használható.

Levelek a Szaharából

I
A karavánút

Kedves Barátom!

Te hajlamaidhoz és meggyőződésedhez híven otthon ülő ember vagy, és gyakran nekem szögezed a kérdést: én miért utazom. Sokszor elgondolkoztam ezen, s most, miután teljes hosszában, Tunisztól Agadésig átkeltem a Szaharán, azt hiszem, végre kielégítő választ tudok adni kérdésedre. Tulajdonképpen nem a térben utazik az ember, legalábbis a magamfajta, hanem az időben, vagy ha jobban tetszik, a történelemben. Én, ha átrepülök az Egyesült Államokba, voltaképpen a jövőt látogatom meg; ha némelyik arab országot keresem fel, a középkorba megyek vissza, ha Londonba vagy Párizsba megyek, a tizenkilencedik század második felének légkörében mártózom meg; ha a Szovjetunióban járok, a cárizmus bukása és a forradalom kitörése közötti szecessziós korszakkal találkozom. De mind ez ideig nem esett meg velem, hogy valami időn, vagyis történelmen kívüli időbe – hogy is mondjam? –, történelem nélküli vallási régióba utazzam. A Szaharában tett utam, ahogy mondani szokták, pótolta ezt a hézagot. Remélem, hogy válaszom kielégít; szóval, ezért utazom.

A Szahara manapság divatban van. A sivatagot átszelő karavánutakon nemcsak azok az óriási kamionok találkoznak össze, amelyek, mint hajdan a karavánok, a Földközi-tengertől a Guineái-öbölig szállítják portékájukat, hanem a legkülönbözőbb gépkocsik is a tous terrains^[12] Land Roverektől – ez a típus a leggyakoribb – a nagy hengerűrtartalmú, sőt közönséges városi autókig. Hogy mit keresnek a Szaharában ezek a farmernadrágos, trikós, széllengette hajú és szakállú hippik, ezek a túlontúl is fölszerelkezett milánói, londoni, bonni polgárok? Látszólag a turistaláz, a közlekedési eszközök fejlődése ellenére némi nehézségekkel járó sportos erőpróba sarkallja őket. S ha más nem is, a karavánút mentén végig szanaszét heverő autóroncsok bizonyítják, hogy ez az erőpróba kemény. Mindegyik horpadt, rozsdás kocsi mögött, amelyből minden használhatót gondosan kiszedtek az arra haladó kamionsofőrök, valami tragikomikus történet sejlik: hirtelen és kijavíthatatlan defekt, amit a homok és a sok rázkódás okozott, kiszállás az autóból, hosszú várakozás az ösvény szélén a megváltást jelentő kamionra, visszatérés lógó orral Algírba vagy Tuniszba. Amint mondtam, ez a sportos erőpróba nagyon kemény; és a szaharai autózás, akárcsak az olyan vállalkozások, mint az amazonasi őserdőn való áthatolás, vagy a Csendes-óceán korallzátonyai közötti bolyongás, talán ezért nem kapcsolódik még a tömegturizmushoz.

Mindez mégis másként van. Amint már említettem, aki a Szaharába megy, az az időn kívülre, egy történelem nélküli, vallási természetű világba utazik. Más szóval és tömören: a Szahara metafizikus térség; és az európai hippik meg polgárok tán öntudatlanul azért is jönnek ide, hogy egy olyan helyet kutassanak fel, amely sok szempontból hasonlít annak a vallásnak a bölcsőjéhez, amiben nevelkedtek. Ebben az öntudatlan kutatásban az a legérdekesebb, hogy az egyedülvaló Istent, aki e szörnyű kietlenségben nyilatkozott meg a bronzkori pásztorok előtt, később annak az emberiségnek is egy nagy része elfogadta, amelyik nem volt ráutalva a pásztorkodásra, sohasem látott sivatagot, amelyiknek egyáltalán nem volt oka rá, hogy elhiggye: az Isten és a halál (a Szahara a halál színtere) titokzatos kapcsolatban vannak egymással.

Hát akkor mi lehet az oka, hogy az európaiak, akikből újra bölcselkedő pogányok lettek, idetódulnak termékeny és esős, de metafizikus helyekben oly szegény földrészünkről?

Tudom, hogy feltevésem merész és teljesen a megérzésen alapul, de úgy gondolom: a sivatag, mint már említettem, a halál színtere, ahol az élet soha semmiképpen, legfeljebb az Isten megnyilatkozásában öltött formát, s civilizációnk mostani, nem éppen pozitív korszakában a sivatagjárás divatja valami atavisztikus nosztalgiát jelez a pogányság és a kereszténység, a többistenhit és az egyistenhit, az egyedi és az egyetemes közti ősrégi s valamikor oly termékeny ellentmondás iránt.

Mindenesetre a sivatag, ezt újból hangsúlyozom, vallási nosztalgiával vagy anélkül, de metafizikus hely. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a sivatag élménye a köznyelvben is lecsapódott („a béke, a nyugalom oázisa”; „a gazdagság, a hatalom délibábja”; „az élet, a lét sivataga” és így tovább), hanem az is, mindenekelőtt, hogy miközben a Szaharát járjuk, szüntelenül és leküzdhetetlenül szimbolikus gondolataink támadnak. Például a karavánút, vagyis a Szaharában való közlekedés mindmáig leggyakoribb színtere, még a legzavartalanabb autózás alkalmával is, egy idő múlva kényszerűen az emberi élet egyik elemének metaforájává válik, annak, amit a különféle eseteknek megfelelően, olyan szavakkal fejezünk ki, mint döntés, végzet, sors, szabad akarat és így tovább.

A karavánút a Szahara országútja. Bizonyos jellegzetességei még akkor is eltörölhetetlenül megmaradnak, ha aszfaltburkolatot kap (az El Goleába vezető karavánút felét már aszfaltozták). Nemcsak a szörnyű kietlenségre, az olykor nagyon hosszú útszakaszok gyilkos egyhangúságára gondolok, hanem arra, hogy az aszfaltburkolat ideiglenes. Aki látta például El Oued környékén az úgynevezett eleven dűnéket, amint kilométereken át hegyes, sárga homoknyelvekként húzódnak végig az úton, az tudja: a karavánútból sohasem lesz országút, a sivatag mindig készen áll rá, hogy visszahódítsa, elborítsa, betemesse. Mégis, az igazi, alapvető különbség az, hogy az országút mozdulatlan és egyszerű, a karavánul viszont mozgékony és kusza. Vagyis gyakran változtatja a vonalát; látszólag párhuzamos, de valójában sok esetben széttartó utak nyalábforma sokasága.

Például Ain Salah után elérjük azt a pontot, ahol az aszfaltozott országút végződik, és az igazi, hamisítatlan karavánul kezdődik. A karavánul nagyon jól látható, kétoldali ugyanis a talaj annyira különbözik tőle, hogy semmiképpen se lehel összetéveszteni vele. A meredeken déli irányba húzódó karavánul sárga, lisztszerű porával kél végeláthatatlan félkörre osztja a pusztaságot, amelyet sötétebb homok borít, szemcséi megkeményedtek a széltől és a napsütéstől, s akkorák, mint egy-egy nagyobbfajta búzaszem. Mi hasította ezt a poros sebei a sivatag halott testébe? Tevék patája, kocsikerék, gyalogos utazók lépte, megszámlálhatatlanul sok évszázadon át; az utóbbi évtizedekben meg autók rovátkolt gumiabroncsa, a hatalmas, súlyos kamionoktól a könnyű, kicsi, városi közlekedésre szánt gépkocsikig. A hébe-hóba végzett karbanlarlás ellenére a szüntelen forgalomnak az a következménye, hogy a – mondjuk így – hivatalos karavánul valójában használhatatlan. A kerekek mély nyomói vágtak bele, csupa gödör és göröngy, már jóvátehetetlenül amolyan tőle ondulée^[13], ahogy ill nevezik, vagyis csupa fűrészfog, teljesen járhatatlan, egyrészt azért, meri csak lépésben mehetne rajla a kocsi, másrészt meri az eszeveszett, mondhatni módszeres rázkódás minden autót tönkretenne, még azokat is, amelyekel éppen sivatagi közlekedésre tervezlek.

Így hát a gépkocsivezetők gyakran kihasználják, hogy a sivatag talaja hosszú szakaszokon kemény és tökéletesen sima homok, és letérnek a karavánútról, amelyet hivatalosnak neveztem, s két újabb párhuzamos utat alakítanak ki, az egyiket jobbra, a másikat balra. E két út mellett általában nincs semmiféle útjelző tábla; fölösleges volna, hiszen a hivatalos karavánút közvetlen közelében húzódnak. Tűrhető sebességgel hajthat rajtuk a vezető, letérhet a hivatalos karavánútról, aztán visszakanyarodhat rá, olyasformán, mint az az ember, aki néha belekeveredik ugyan valami kalandba, de aztán bölcsen folytatja a mindennapi zötyögést. De megeshet, sőt majdnem mindig megesik, hogy a két párhuzamos út ugyanolyan használhatatlanná válik, mint a hivatalos; ilyenkor a gépkocsivezetők újabb kisegítő útpárokat alakítanak ki, néhányat keletre, néhányat nyugatra, de ezek egyre kevésbé párhuzamosak, sőt egyre jobban eltávolodnak a hivatalostól. Hogy miért távolodnak el? Nos, ezzel eljutottunk a karavánúttal kapcsolatos, talán unalmas fejtegetéseim legfontosabb mozzanatához. Azért távolodnak el, mert a hivatalos karavánút gyakran hatalmas „u” alakú kanyarokat tesz, vagyis ahelyett, hogy egyenest délnek tartana, elfordul a látóhatár legvége felé, mintha ki tudja, miért, követni szeretné a horizont fényárban úszó szélét. Ilyenkor érkezik el az a pillanat, hogy a gyakorlatlan gépkocsivezető, akit elragadott a száguldás mámora, vagy épp a nagyon tapasztalt kamionsofőr, aki meg van áldva a tájékozódás ősi képességével, elhagyva már a legjelentéktelenebb párhuzamos utakat is, nekivág egy egyszerű csapásnak, amelyet nemrégiben egyetlen autó kerekei hagytak maguk után. Ez az ösvény nem egyéb két, friss, tiszta, de nem valami mély keréknyomvonalnál, amely elegáns, szinte lusta és élveteg kanyarokat ír le a hivatalos ösvénnyel ellentétes irányban, de azzal biztatva, hogy egy meghatározatlan ponton mégis találkozni fog vele. Ki hozta létre ezt a különös csapást, és hány napja, hány órája? Valami ismeretlen gépkocsivezető ötlete volt, hogy „átvágja” a kerülő utat és utána visszatérjen a hivatalos ösvényre, vagy csupán azért vágott neki az űrnek, a semminek, hogy a sivatagban eljusson valahová, egy bizonyos helyre, mert neki valamiféle nehezen elképzelhető okból, így vagy úgy, de indokolt az ottléte? Vagy – ez a feltevés tisztán irodalmi – az ösvény úttörője Baudelaire híres verssorához híven azért vágott neki a homokpusztának, hogy „au fond de l'inconnu pour trouver du noveau”^[14]? Lehetetlen eldönteni, tetejébe fölösleges is. A kocsi mindenesetre rábízza magát a két jelentéktelen párhuzamos vonalra, és nagy sebességgel robog dél felé, hogy a vakítóan fényes ürességben „átvágja” a hatalmas hurkot, amelyet a hivatalos ösvény írt le.

A kocsi úgy száguld, mint egy elefántcsont biliárdgolyó, amelyet nagy erejű dákólökés indított el az asztal zöld posztóján; miközben a teljesen sima, teljesen szűz homokon robogunk, olyan mámorba szédülünk, hogy észre se vesszük: az alkalmi út eltűnt, vagy azért, mert valami homokvihar betemette, vagy pedig azért, mert megalkotója lekanyarodott róla, miután észrevette, hogy túlságosan messzire tért el a hivatalos karavánúttól. Ekkor egy pillanatig habozunk a szinte fehérre száradt fűcsomókkal pettyezett barna sivatag kellős közepén, majd elhatározzuk, hogy vadonatúj ösvényt vágunk abba az irányba, amelyről mind a tapasztalat, mind pedig a tapasztalatlanság azt súgja, hogy végül visszavezet a hivatalos karavánútra. De vigyázat: még ha csak néhány kilométernyi, sőt pár száz méternyi eltérésről van is szó, ennyi is elegendő hozzá, hogy kiderüljön, mi a különbség tapasztalat és tapasztalatlanság között. A tapasztalat a vezetőfülkében ülő, szakállas, turbános kamionsofőrt rakományával – zsákokkal vagy a platón szorongó, hozzá hasonló szakállas, turbános arabokkal – együtt tényleg biztosan visszasegíti a hivatalos karavánútra, s ráadásul a gépkocsivezető megtakarít egy órányi úti időt és húsz kilométernyi utat.

De a tapasztalatlanság a Land Roverjét vagy városi autóját vezető európai utast végül is magányos tuareg családokhoz vezérli, akik valami titokzatos véletlenszerűséggel hol itt, hol ott verik fel barna sátraikat a sivatagban; vagy egy kiszáradt kúthoz, amelyre élettelen fa vet árnyékot; vagy egy hajdani idegenlégiós erődöcskéhez, amely manapság a naptól keményre sült és megfeketedett ürülék meg néhány elszenesedett, üszkös fadarab tanúsága szerint nomádoknak szolgál táborhelyül. Sőt a legrosszabb, nem is olyan ritka esetben a tapasztalatlan utazó saját karavánútja végén hirtelen az abszolút semmiben, vagyis egy sárga és szűz homokvölgyben találja magát, ugyancsak sárga és szűz dűnék között, amelyek tiszta és fényes körvonalaikkal mintha egy óriási, alvó nő tomporát, csípőjét, vállát utánoznák. Rövidesen henger alakú, áttetsző, könnyű és füstként tovaillanó homokörvény emelkedik a magasba, és fojtott zúgással cikcakkosan végigszáguld a sivatagon. És ilyenkor az utazó, ha nem döbbent meg túlságosan attól a tudattól, hogy eltévedt, esetleg arra gondol, hogy a régmúltban, amelyet már az emlékezet se tud felidézni, a sivatag Istene is effajta maguktól mozgó, bolyongó homoktölcsérekből szólott, nyilatkozott meg a kimerült, kétségbeesett nomádoknak.

Mi, kedves otthon ülő barátom, a tapasztalatlan és kótyagos utazók közé tartozunk. Egy-két órát zötyögünk a tőle ondulée-n, aztán hirtelen lekanyarodunk róla, a hivatalos karavánútról áttérünk a kisegítő, aztán a még egyszerűbb mellékutakra, és egyszer csak szélsebesen száguldunk, bele a semmibe, megalkotva a magunk személyes, külön csapását. De azért van tájékozódási pontunk: a másik Land Rover; négy útitársunk óvatosan abban hajt tovább a hivatalos karavánúton. Először szinte a kocsijuk mellett haladunk, aztán, amint fokozatosan újabb és újabb mellékutakra térünk, egyre jobban eltávolodunk tőle. Az előbb még ugyanakkora volt, mint a mi autónk, mintha a tükörképe volna; aztán lám, mintha a felére zsugorodna; végül aprócska gyerekjáték lesz belőle, amely sebesen robog köztünk és a messze láthatár között; végül csupán jelentéktelen, sötét folttá válik, amely bizonytalanul lebeg a sivatag szélén, a fényben és az ürességben, az immár elérhetetlennek tetsző messzeségben. De bármily észrevehetetlen is, barátaink kocsija, mint mondtam, megmarad tájékozódási pontnak. Amíg láthatjuk, bármilyen messzire van is, többé-kevésbé tudjuk, hogy hol vagyunk. Igen ám, de íme, hirtelen dombok láncolata rajzolódik ki a sivatagban, és amint előre látható volt, hamarosan elválasztja Land Roverünket a troupe kocsijától. Dombokat mondtam, de inkább valamilyen őskori gombafajta megkövesedett, hatalmas fekete kalapjáról kellene beszélnem. Menetoszlopunk szélsebesen halad előre, azaz inkább, egymástól nagy távolságra, mi robogunk feléje sebes iramban. S lám, a másik kocsi egyszerre eltűnik a gomba alakú, fekete dombok mögött, s ezekről kiderül, hogy sokkal több van belőlük, mint amennyire számítottunk. A sárga homokban a hatalmas gombafejek végeláthatatlanul sorakoznak; végül elhaladunk az utolsó gombafej mellett, eltűnik a hátunk mögött, és tessék, megint ott találjuk magunkat a sivatag kellős közepén, de a másik Land Rovernek, amellyel eddig útirányunkat ellenőriztük, nyoma sincs; eltűnt, a föld alá süllyedt. Jobban mondva elnyelte a néma verőfény, amely éppen most a sivatag szélén a szokásos délibábbal gúnyolódik: gyönyörű, csendes, kék vizű tavat mutat, amelyben tornyos kastély képe tükröződik. Persze biztosan tudjuk, hogy ha a délibáb irányában haladnánk tovább, ezúttal tényleg eltévednénk, és ahol most a szépséges tó felülete látszik, nem találnánk mást, mint a megszokott homokot és a megszokott, szél cibálta fűcsomókat, így hát azt tesszük, amit a hasonló esetekben tenni egyedül tanácsos: visszamegyünk a saját nyomunkon, aztán a kockázatosabb és kanyargósabb csapásokról rátérünk a másodlagos utakra, amelyeknek temérdek csíkos nyomvonala jelzi, hogy merre húzódik a hivatalos karavánút. És egyszerre csak, íme, hirtelen fel is tűnik a troupe kocsija (a sivatag sima, nagyon sima, mégis, ki tudja, miért, a tárgyakat mindig csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni rajta); barátaink Land Roverje a karavánút szélén áll, már nem kicsiben, nem törpén a messzeségben, hanem életnagyságban, ha lehet ilyet mondani. A kocsi áll: társaink szétszéledtek a verőfényben, ki erre, ki arra; fényképeznek. Szóval minden a legnagyobb rendben van.

Most talán azt várod tőlem, hogy részletesen fejtsem ki, miért tekintem a karavánutat az emberi élet metaforájának. De nem magyarázom el, mindenekelőtt azért nem, mert már elmagyaráztam. Mindenesetre valóban az; az ösvény lehet hivatalos, jól ismert és elhasznált; elvezethet az előre kiszemelt helyekre, de a semmibe is; lehet, hogy belevész a sivatagba, de az is lehet, hogy nem; ki lehet választani, meg lehet sejteni, meg lehet alkotni, és így tovább, és így tovább. Kell ennél több? Még csupán annyit szeretnék hozzáfűzni ezekhez a gondolatokhoz, amelyeket talán nem is találsz újnak, hogy nem most, az íróasztalnál jutottak eszembe, hanem még a sivatag kellős közepén, amikor tájékozódási pont nélkül robogtunk a mindenütt egyforma homokpusztában a semmi felé.

Hűséges barátod

Alberto Moravia

II.
Kétségbeesés és délibáb

Kedves Barátom!

Te városban élsz, nagy, modern városban, emberekkel, járművekkel, boltokkal, forgalommal, üzlettel, tehát, röviden, élettel teli városban. Mégis, biztosra veszem: a jó ég tudja, hányszor megesett már veled, amint velem is megesett, hogy hirtelen elfogott az az érzés: a városi vitalitás, főként leglázasabb óráiban, például télen, kora este, a halál múlandó, csalóka álarcává lesz. Azokból a sötétben kétértelműén kacsingató, izgő-mozgó fényekből; azokból a szüntelenül felbukkanó és eltűnő arcokból, amelyek egy pillanatra érthetetlen, torz fintorba merevednek; a villogásból, a mozgásból, a zajokból, a találkozásokból és a gyors eltűnések nyüzsgő káoszából a mi álmélkodó és hitetlenkedő szemünk előtt mindennapos apokalipszist mutató, gyászos délibáb lesz, amelyben a halál olyannak mutatkozik, amilyen a valóságban: rendbontásnak, bomlásnak, rothadásnak. Szerencsére e gyászos délibábok csak egy pillanatig kápráztatnak el bennünket. Azután, íme, a maga logikájával, világosságával, szükségszerűségeivel újra megjelenik az élet. Már nem a megbízhatatlan villózástól megvilágított, nem a kísérteties jelenségektől benépesített sötétségben vagyunk, hanem Milánóban, Párizsban, Londonban, New Yorkban.

Hogy miért kezdem a Szaharából írt levelemet ilyen körülményesen? Azért, mert a siavatagban az ellenkezője történt velem, mint a városban. Az embertömegeivel, mozgalmasságával, fényeivel oly eleven város a haIáit juttatja eszembe, a sivatag viszont, ami pedig a halál szinonimája, valahogy az életre emlékeztet. Vagyis ahogy a városban az élet mintha folyton halált mímelne, ugyanúgy a sivatag, a halál, minden pillanatban mintha az életet színlelné.

Nem a legegyszerűbb s a Szaharában oly gyakori alakoskodásokra gondolok: a teljesen élettelen hegyláncokra, amelyek a naplemente utolsó, nagyszerű sugaraiban megannyi emberkéz alkotta óriási, méltóságteljes bástyaként magasodnak fel, valami hatalmas erődítmény-rendszer tagjaiként, több száz kilométer hosszúságban lezárva a sivatag üres felületét; és nem is a sok évszázados eróziótól darabokra hasított és felmorzsolt palahalmokra, amelyekről hajdani dombjaik lecsiszolt lejtőjének láttán a trópusi bozót sűrű, eleven bundája jut eszébe az embernek. Főként a délibáb nagyon jól ismert és látszólag banális jelenségére szeretnék utalni, amely szerintem igazi kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük; a sivatagban miért változik át a halál életté, miért ölti magára az élet vonásait, miért igyekszik hitegetni, miért sikerül elámítania bennünket. Persze, mindenki tudja, hogy a délibáb, amint a tudomány bebizonyította, a fénytörés egy sajátos fajtája. Hogy pontosak legyünk: „Optikai jelenség, amely a fénysugaraknak a légkör legalsó rétegein való megtörése és teljes visszaverődése révén jön létre, s amelynek folytán távoli tárgyak úgy tűnnek fel, mintha a levegőben lebegnének, vagy valami vízfelület tükrözné vissza őket.” De vajon a tudományos magyarázat azt is megmagyarázza-e, hogy ellentétben oly sok más természeti jelenséggel, a délibáb minden ésszerű ellenállás ellenére miért ölt óhatatlanul szimbolikus jelleget?

Nos, déli irányban robogunk, bent ülök a Land Roverben. Már hét órája utazunk, a kocsi szüntelenül nagyokat huppan a göröngyös karavánúton, a szél köröskörül örvényeket kavar a sivatag homokjából. A vezetőfülke kemény ülésén kuporgok, egyik lábamat alul kinyújtom, a másikat behajlítom, s a műszerfalnak támaszkodom vele, hogy kevésbé szenvedjek a kocsi zötyögésétől. Ég a szemem, gyulladt és csupa homok, orrcimpám lüktet a szomj úságtól. Félig lehunyt szemmel kinézek, s a szélvédő üvegén át figyelem a tájat, amely hét órája egyáltalán nem változik, mindig ugyanaz: sárgásbarna homokpusztaság, felülete annyira tiszta és sima, hogy a kisebb sziklák is hosszú árnyékot vetnek rá, és a tűző naptól pusztuló, száraz, fehér cserjét legfeljebb annyira lehet észrevenni, mint az őszibarackon a pihét; s egyszer csak mélységes kétségbeesés fog el. Miért érzem magam ilyen kétségbeesettnek? Nem tudom, valószínűleg semmi okom sincs rá; a kétségbeesés, akárcsak a reménység és sok más érzés, belső életünk állandó tényezője, és igen kevéssé függ a külső világtól. Tehát, mondjuk, kétségbeesésem oka valami hirtelen egzisztenciális összeroppanás; mintha az a bonyolult, törékeny szerkezet, amely eddig a figyelmemet fenntartotta, egyszerre összeomlott volna. Tekintetem, akár valami ideges fényszóró, amely tájékozódási pontot keres az éjszakai sötétségben, leereszkedik a homokra, közvetlenül a kocsi motorháza elé, körbeszalad a sivatag felületén, hosszan előrevetül a messzeségbe, aztán villámgyorsan visszaugrik, és balról jobbra lassan végigfürkészi, csökönyösen átvizslatja a látóhatár ívét. A semmit nem lehet nézni, még kevésbé megfigyelni; a semmit csak szemlélni lehet. De a kétségbeesés, ami minden szemlélődés előfeltétele, megakadályoz benne, hogy nyugodtan elszemlélődjek. Szeretnék szemlélődni, de nem a sivatag semmijén, a halálon, hanem valami máson, ami eltakarja előlem a semmit és a halált, ami számomra az életet színleli. De vajon nem azonos-e kívánságom azzal a szüntelen törekvésünkkel, hogy megszabaduljunk az üresség érzésétől, amelyet a mindennapi lét ébreszt fel bennünk? Amikor idáig jutok a töprengésben, a Szahara megkönyörül rajtam, segítségemre siet.

Odalenn, messze, a horizonton jobboldalt, íme, feltűnik a délibáb, amelyet anélkül, hogy számot vetettem volna vele, hiányoltam a sivatag kegyetlen ürességében. Pompás, nagy, kék tó, színe a nyugodt s egyszersmind mély vizekre hasonlít. Biztosan nagyon girbegurba a partja, egyenetlen kék csíkok húzódnak a sivatag sárga homokjában, mintha kis öblöket, föléjük magasló hegyfokokat, görbületeket jeleznének. A tó két szélén pálmafák bozontos lombja tükröződik hanyagul és bágyadtán a kék vízben. A tó közepén viszont hosszú, négyszögletes épület képe verődik vissza – nagy szálloda? a sivatag valamelyik hatalmasságának palotája? –, barnás rózsaszínű, kétemeletes, az első emeleten árkádsor húzódik végig. Az épület fordított képe olyan pontosan és olyan mozdulatlanul verődik vissza a tó vizében, hogy teljesen meggyőz a palota valóságos létéről; semmi kétség, az épület létezik, megvan, és rám vár.

Hogy milyen érzést sugall nekem ez a nyugodt és álmatag tó, ez a hatalmas és barátságos külsejű épület? Körülbelül ugyanolyat, mint Baudelaire egyik szonettjének első sora: „J'ai i longtemps habité sous des vastes portiques”.^[15] Valóban, bár teljes biztonsággal tudom, hogy a sivatagban utazom, hogy a sivatag a halál szinonimája, hogy bármennyire fürkészem is a sivatagot, sohase találok mást benne, mint ürességet, semmit és halált; mégis a délibáb láttán kényszerűen megkönnyebbülés, öröm, vonzalom és reménység fog el. Persze ez csak illúzió; de fura módon, ez az illúzió olyan hatást tesz rám, hogy valóságosabbnak érzem a Land Rover kormányánál és társam két kezénél, mely úgy forgatja, ahogy a hepehupák éppen megkövetelik. Mi lehet az oka érzéseimnek? Mintha némi töprengés után rájönnék, hogy a volán valósága nem rám tartozik, nem az enyém, hanem mindenkié; a délibáb valósága viszont éppen azért, mert a kétségbeesésből átvezetett a szemlélődésbe, valamiképpen személyes, kizárólagos, magánjellegű. S ekkor úgy érzem, hogy a délibáb az enyém, csakis az enyém, és egy pillanatra már-már azt képzelem, hogy csakis én láttam meg a gyönyörű tavat és a vízben tükröződő hatalmas épületet; és ekkor megkérdezem útitársaimat: vajon őelőttük is megjelentek-e ezek a csalóka képek. Természetesen igennel válaszolnak; a délibáb ugyanolyan valóságosan létezik, mint az autó volánja; ám ez nem akadályoz meg benne, hogy szubjektív értelemben akkor is valóságosabbnak véljem, mint bármilyen másik tárgyat, ami abban a pillanatban a szemem elé tűnik.

Később, egypár órás kimerítő robogás után megérkezünk arra a feltételezett helyre, ahol a délibáb a föld fölött lebegett. És most nem találunk ott semmit, se tavat, se épületet, csak a megszokott vasszínű homokot, és jó néhány alacsony, fekete sziklát, amelyek úgy sorakoznak körbe, mintha krátert fognának közre. A délibáb a száraz, barna homokot nyugodt kék vízzé, az elszenesedett, hegyes csúcsú sziklákat szabályos épületté varázsolta el. Észreveszem, hogy a kráter alján temérdek, vízzel csordultig telt, kör alakú kád van, s ezek jóvoltából a kráter olyan képet nyújt, mintha sötét színű lyukacsos sajt volna. Tuareg nők sokasága szaladgál a kádak között, a fejükön kosár. A kráter nem egyéb, mint a sivatag kellős közepén megbúvó sóbánya; az asszonyok összekaparják a magas sótartalmú homokot, belerakják kosaraikba, beöntik a kádakba, a homok lemerül a fenékre, a só feljön a felszínre, az asszonyok összegyűjtik, leszűrik és eladják. Ebből a sóból él a szomszédos falu: néhány agyagkunyhó kuporog azok alatt a pálmafák alatt, amelyeknek hanyagul elegáns tükörképét az imént még a délibáb csalóka vizében láttam. A sóbánya képe a kráterrel és összelyuggatott fenekével, körülötte a hegyes csúcsú, változó magasságú sziklákkal, az asszonyokkal, akik mintha arra volnának kárhoztatva, hogy szüntelenül azok között a kádak között szaladgáljanak; az ilyen képet danteinek szokás nevezni, így mentünk mi a Paradicsom felé, és találtunk helyette Poklot.

Hűséges barátod

Alberto Moravia

III.
A halott hegység

Kedves Barátom!

Azt kérdezed: miközben átkeltem a Szaharán, nem volt-e olyan benyomásom, hogy valami kalandos dologban veszek részt. Ha kalandon azt érted, amit a városban szoktak érteni rajta, akkor nem, a kaland ugyanis a modern városokban, ahol minden csupa megszokás és közhely, nemigen jelenthet kevesebbet, mint egy bankrablást halottakkal és sebesültekkel, vagy valami végzetes találkozást, ami összekuszálja az ember életét. De ha kalandon a mindennapi életnek a sivataghoz való alkalmazkodását érted, ami azzal jár, hogy a legnormálisabb dolgok, például az evés, az alvás, az ürítkezés kalandos jelleget öltenek, akkor igen, akkor az a benyomásom, hogy végig az egész úton kalandot élek át. Különben az egész csak egy érzés, vagy ahogy te írod, „benyomás”, nem pedig objektív valóság. Úgy tudnám összefoglalni, hogy a városban a kaland normális háttér előtt lejátszódó kivételes esemény; a sivatagban viszont normális esemény kivételes háttérrel.

De ahogy mondani szokás, beszéljenek a tények; beszéljen szaharai utazásom egy teljesen normális napjának a leírása. Kezdjük az elején, vagyis hajnalban. Tehát hajnalodik. A két Land Rover a ládákkal, tartályokkal, az egymásra rakott és a kocsi tetejére kötözött bőröndökkel mozdulatlanul, élettelenül áll két sziklás hegy között egy szűk völgytorokban.

A két kocsi között fekete, kiégett, üszkös fadarabok: előző este tábortüzet gyújtottunk, védekezésül a szaharai éjszaka dermesztő hidege ellen. A tábortűz mellett, jobbra és balra ferdén elnyúlva két ember formájú alak; lepelbe csavart múmiákhoz hasonlítanak: két hálózsák, amelyből két csukott szemű, kötött sapka alá rejtett arc látszik ki. Nem sokkal feljebb a völgytorokban kék színű, kis sátor, szorosan be van csukva, ami jelzi, hogy lakói még mélyen alszanak. Ilyen képet mutat a táborunk hajnalban, amikor tömegével tűnnek el a csillagok, már csak kettő-három ragyog tisztán, a hold halványan fény lik, olyan, mint valami pocsolya csillogó maradványa. A Land Roverben, ahol aludtam, kikecmergek a hálózsákból, lábammal kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, kiszállok.

A völgytorok közepén állok, mélységes csendben, amelyet, efelől biztos lehetek, később se fog fölverni az ébredező élet zaja úgy, mint Európában bárhol. Hideg van, nagyon hideg; a völgytorokból, hangtalan borotvasuhanással, metsző szél fúj; még fagyott, jéggé dermedt csírákat, virágport se hoz magával, csak ürességet és semmit, ami a körülöttem elterülő, végeláthatatlan sivatag ürességéből és semmijéből kényszerűen árad. Ekkor elindulok, s ki tudja, miért, gépiesen felkapaszkodom a völgy tor kot közrefogó sziklákon. Azt mondtam: ki tudja, miért; de valójában nagyon jól tudom ennek a hajnali kirándulásnak az okát: a Szaharában, a halál színterén, minden, a síkságok, a hegyek, a sziklák, a szirtek és a völgyek mintha az élet gyanúját, reményét és izgalmát sugallnak, az életét, amely valamilyen csoda révén ott vár ránk, hogy úgy mondjam, a következő kanyar után. Az élet, az ember kénytelen erre gondolni, valamiféle növényi, állati, emberi formában ott rejtőzködik ezekben a hasadékokban, ezeken a hegyeken, ezekben a völgyekben, ezek között a sziklák között. Alighanem amolyan nyájas, füves és zöld ariostói völgy; két-három, legelésző fehér teve; vagy legalább egy tuareg tábor fehér csíkos, barna sátrainak az alakját ölti fel ez az élet.

Így hát, pulóverektől és zubbonyoktól vastagon fölkapaszkodom a völgytorok lejtőjén. A völgytorok merő sárga és szűz homok, amiből úgy emelkednek az ég felé a fekete és hegyes sziklák, mint fogínyből a fogak. Fölmászom, és kíváncsian lenézek; még mindig azt várom, hogy rábukkanok az életre, amire ez a hely továbbra is makacsul figyelmeztetni látszik. Persze van itt valamiféle élet: itt-ott halvány nyomok tűnnek fel, amelyeket valami titokzatos, hosszú és keskeny állat hagyott a homokban. Kígyó nem lehetett: a kígyó nyoma szélesebb, harmonikázó vonal, a kígyó ugyanis egyenes vonalban halad előre, folyamatosan kinyújtva, majd újra összehúzva rugalmas gerincoszlopát. Esetleg annak a kicsi, kecses és barátságos egérfajtának a nyoma lehet, amelynek néhány példánya táborozás közben bebújt a cipőmbe, és befurakodott a hálózsákomba is. De vajon élet-e egy nyom a homokban? Aztán eleven lehetne még ez a zöldesfehér bokor is, amely műanyagszerű merevséggel leng, remeg a szélben. Kinyújtom a kezem, megfogok egy ágat, és rögtön rájövök, hogy úgy látszik, a bokor minden rostja élettelen; lehet, hogy tegnap, lehet, hogy egy hónapja, egy éve, lehet, hogy egy évszázada pusztult el. De nicsak, a völgy torok közepén ott áll egy húsos levelű, nagy, vaskos növény; ki tudja, hogyan nőtt ki a terméketlen homokból. Igen, ez a növény biztosan él, de kivételes létét annak köszönheti, hogy olyan húsos levelű, vagyis éppen a sivatagba való; s így aztán csak erősíti a szabályt: a sivatagban nincs élet, s ami élet mégis van, az csupán illúzió, reménység, megtévesztés.

Fölmegyek a lejtő tetejére, míg egy magányos szikla el nem állja az utamat, megfordulok, és szemügyre veszem a táborunkat. Látom odalenn a két Land Rovert, útitársaim már felébredtek, ott tesznek-vesznek a két kocsi körül; aztán egy kicsi, hullámos terület következik, rajta szétszórtan néhány akácfa, közöttük a karavánút egyenes vonala – éppen egy kamion robog rajta végig –, s végül, a karavánúton túl, a sivatag: milliónyi mozdulatlan, szürke, hideg hullám alkotta óceán. Az óceánt kerítő látóhatár felett két-három tűzpiros, szivar alakú felhő húzódik a felé a pont felé, ahol nemsokára fölkel a nap. Lenézek a táborra, látom, hogy egyik útitársam eltávolodik a Land Roverektől, határozott léptekkel elindul egy kisebb völgytorok felé, két nagy, szűzhomok dűne mögé. Egy pillanatig azt hiszem, ő is nézelődni szeretne, de aztán rájövök, hogy útjának egészen más a célja. Amikor beér a völgytorokba, ahol a Land Rover körül sürgő-forgó társaink nem láthatják, letolja a nadrágját és leguggol. Egy hosszú pillanatra elmereng; a látóhatár szélén lassan-lassan, mint kukucskáló ember feje, előbukkan a nap; egy tiszta fénysugár eléri és halványan megvilágítja azt az útitársamat, aki a dűne mögött guggol. Egyszer csak az illető felugrik, fura mozdulatot tesz, majd nadrágját a kezével tartva, űzőbe vesz valami fehér tárgyat, amely a homokos lejtőn gurul előtte. Hirtelen mindent megértek: a vécépapír kiesett a kezéből, és a szél gurítja lefelé a lejtőn. Aztán lám, a tekercs megakad az egyik élettelen bokron, a vécépapír rátekeredik az ágakra, és szomorúan, fehéren lobog a szélben. Ezt az apró incidenst nem azért írom le neked, hogy komikus mozzanattal színesítsem beszámolómat, hanem inkább azért, hogy hangsúlyozzam, itt nincs semmi komikum. Valójában mindez elvont, távoli képzetet keltett, Dali vagy Yves Tanguy képeibe illőt, s így, a sivatag kietlenségében, még az ürítkezés is rögtön szürreális, vagy egy huszadik századi festészeti irányzatot illető szóval, metafizikus jelleget öltött.

Megreggelizünk: gázpalackos tűzhelyen melegített kávét iszunk, megkeményedett, száraz kenyeret eszünk, két napja vettük a legutóbbi oázisban; aztán elindulunk. Rátérünk a karavánútra, amelyről előző este lekanyarodtunk, körülbelül ötven kilométert megyünk rajta, majd egy elágazásnál lekanyarodunk a fő karavánútról az egyik oldalsó csapásra, amely a Hoggar árkai felé vezet. A fő karavánút viszont egyenest délnek tart, Tamanrassett irányába. Oda igyekszünk mi is, de előbb hosszú utat fogunk megtenni a hegységben.

Eleinte semmi újat vagy különöset nem veszünk észre az új úton; a már jól ismert sivatagban robogunk, a különbség csak annyi, hogy a távoli, kék hegyek, amelyeket eddig baloldalt láttunk, most elöl torlaszolják el a látóhatárt. De még nagyon távoliak, bizonytalanok, valószínűtlenek. Aztán, egy-két órai robogás után, nemigen tudjuk, hogyan, hirtelen minden megváltozik. A változás meglep, pontosabban megriaszt, olyasformán, mintha egy eddig derűs arc váratlanul baljós, fenyegető kifejezéssel meredne rám. A sima, sárga homokot egyszerre csak emberfejekhez hasonló, fekete, gömbölyű kövekkel borított síkság váltja fel. Milliónyi kő, olyan sűrűn és olyan szabályosan helyezkednek el, hogy az embernek az a meghökkentő és abszurd gondolata támad: termesztik őket. Igen, termesztik, akár a sárgadinnyét, a tököt, a görögdinnyét. Vagy – újabb aggasztó gondolat – mintha valami történelem előtti, tömeges nyakazás maradványa volna ez a számtalan, immár megkövesedett fej. A levágott fejek telephelyének se vége, se hossza. Az út mélyen besüppedve kanyarog benne; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha éppen itt, a sivatagnak ebben a különös zugában robbannánk le, az különösen kellemetlen volna, ha másért nem, hát azért, mert az ember szokás szerint hajlamos valamilyen jelentőséget tulajdonítani mindannak, aminek nincs jelentősége, és ebben a megszenesedett koponyákkal borított síkságban ellenséges és rosszindulatú szimbólumot, baljós előjelet látnánk.

Szerencsénkre egy kevésbé kietlen helyen robbanunk le. A koponyákkal borított síkság után tágas völgybe kanyarodunk, a hegyek még messze vannak, itt-ott néhány zöld folt a sziklák között azt jelzi, hogy valahol kútnak vagy forrásnak kell lennie. Azt nézzük épp, hol állhatnánk meg, hogy tízóraizzunk, amikor az egyik kocsi hirtelen eldönti a kérdést, jelezvén, hogy benzinadagolója szabálytalanul működik, így hát letérünk az útról, megállunk egy akácfa árnyékában, a társaság egyik része a motor körül sürög-forog, a másik előszedi a megszokott szardínia- és corned beef-konzerveket meg a szokásos, szikkadt kenyeret. Fogok egy konzervet és egy darab kenyeret, leülök az árnyékba, az akácfa alá, amely csupa hosszú, hegyes tüske, s a tüskék között sötétsárga, lisztes bogyók fogják körül. Késhegyre szúrok két szardíniát, beteszem két szelet kenyér közé, s miközben beleharapok, szemügyre veszem a sziklákon túli tájat.

Meglepetten állapítom meg, hogy a hegyek, amelyek az imént még olyan távolinak látszottak, most annyira közel kerültek, hogy megsejtem, miféle viszontagságok várnak ránk. Égig érő kék hegyek temérdek kulisszája, bizarr és girbegurba csúcsok összevisszasága. Hegyek tengere, amelyen estéig, vagyis – mivel már dél van – öt óra alatt át kell kelnünk.

Furcsa módon ez a kilátás nem lelkesít, pedig lelkesítene, ha az Alpokban volnánk. Talán az a gondolat hangol le, hogy ez a tengernyi hegy halott, és semmi, de semmi élet nincs benne? Vagy az a másik, amely tulajdonképpen az előzőből származik: ez a halál a mi életünket fenyegeti, de nem olyan veszedelmekkel, amelyekről biztosan tudom, hogy nincsenek, hanem egzisztenciális és, mondjuk, animisztikus síkon, mint mindig, ha az ember valami nemcsak ismeretlen, hanem egyszersmind sötéten rosszindulatú valósággal kerül szembe?

Befejezzük az evést, nagyjából megjavítjuk a benzinadagolót, kézzel-lábbal faggatni kezdünk egy tuareg kisfiút, aki három-négy kecskével váratlanul felbukkant a sziklák között. Konzervdobozokat kér tőlünk, de csakis henger alakúakat: a gyümölcskonzervdobozokat, nyilván azért, mert csak ezekből lehet csajkát vagy poharat csinálni. Azt kérdezzük tőle, van-e a közelben falu; először nem érti a kérdést, majd igenlően bólint. Alig három kilométert teszünk meg, és már meg is érkezünk a faluba: néhány sárkunyhó, sehol egy fa, sehol egy kert, a szegénység tökéletes. Minthogy már késő van, nem állunk meg, két-három kislány utánunk szalad, éles hangon sót, cigarettát és aszpirint kunyerál. Ám a falu még így is, hogy meg se állunk, meglehetősen komor gondolatokat ébreszt bennem, önkéntelenül az jut eszembe, hogy ennek az apró falunak soha, egyetlen lakosa sem ül le egy patak partjára, sohase megy ki semmiféle erdőbe, bogyót vagy gombát szedni. Legfeljebb talán némelyikük a kövek között Mekka felé fordulva leborul a homokba, hogy elmondja napi imáját; ez az egyetlen életmegnyilvánulás itt, a halál színterén, a sivatagban.

Néhány óra hosszat robogunk. A táj mélységes csend formájában, a Land Rover belsejében is érezteti döglesztő hatását; a szokásos megjegyzések fokozatosan elmaradnak. Valójában azt vesszük észre, hogy a Hoggar egész hegylánca úgy viselkedik, mint bármely más hegység, például nálunk az Alpok, azzal a különbséggel, hogy a Hoggar halott, egészen halott, halottabb a Holdnál; az Alpok viszont a völgyekben és lejtőkön csodálatosan tiszta és eleven élet kincseit őrzik. A Hoggarban a szörnyű, vasszínű lejtőkről nem kristálytiszta víz zubog a völgybe, hanem csak por és kőtörmelék csúszik le; s a völgyeket nem örvénylő patakok szelik át, hanem száraz, sziklás, történelem előtti folyómedrek. A hegylánc a ferdén ráverődő s felületét bearanyozó nap sugaraiban mégis azzal áltatja magát, s bennünket is azzal igyekszik áltatni, hogy él. Hirtelen a zombikra, vagyis az Antillák vodumágiájának élőhalottaira kell gondolnom, akik élnek, úgy viselkednek, mintha élnének, s mégis halottak.

Akár élő, akár holt ez a hegység, napnyugta előtt mindenképpen át kell jutnunk rajta. De pszichológiai szempontból más dolog egy holt és más dolog egy élő hegységen átjutni. Egymás után legalább hat medencét hagyunk a hátunk mögött. Minden esetben ugyanaz az egyhangú manőverezés: először lassan, cikcakkban leereszkedünk egy meredek hegyoldal mentén; azután kanyarról kanyarra megint cikcakkban robogunk a síkság széléig; majd újra cikcakkban felkapaszkodás a lejtőn a szorosig; végül, miután elhagyjuk a szorost, ismét leereszkedünk a szűk szerpentinen a völgybe. Nos, az Alpokban az ember azt szeretné, ha a cikcakkos autózás sohase érne véget, hiszen minden kanyar után temérdek szépség tárul a szeme elé. A Hoggaron, ezen az óriási élőhalotton viszont óhatatlanul olyan érzés vesz erőt rajta, ami akkor szokta elfogni, ha a temető sírkeresztjei között kószál: alig várja, hogy kijusson közülük. Bárki azt mondhatná: egy kicsit egyszerű reagálás ez. De hát a halál is egyszerű, pontosabban leegyszerűsített dolog. És éppen ettől a leegyszerűsítéstől borzad el az ember; viszont minden, ami él, rendkívül bonyolult.

Miközben a kocsi zötyögve leereszkedik a lejtőkön, vagy hörögve fölfelé kapaszkodik rajtuk, mégis elbűvölő, bár halott és megtévesztő természeti szépségekben gyönyörködünk. Nemrég még nagy messze, a látóhatár szélén, zsúfolódtak ezek a magas és bizarr csúcsok, melyek a halotti hangulatú Hoggar-turizmus legfőbb attrakciójának számítanak – az ég oly alacsonynak tetszett, mintha alig férnének meg alatta –, most pedig itt vagyunk, közvetlenül a tövükben. Ezeket a hegyeket az erózió évezredeken át mintha valami titokzatos, jelentőségteljes szándékkal formálta volna meg. Némelyik szikla csúcsaival és repedéseivel hatalmas odvas fognak tűnik fel; mások, úgy rémlik, szarvat, igen, szarvat mutatnak, kezük feje a homok alatt, csak két ujjuk nyúlik az ég felé; ismét mások mintha irdatlan ürülékhalmok volnának, amelyek egy óriás záróizmai közül pottyantakki, s itt aszalódtak, keményedtek évezredek óta a napsütésben; némelyik pedig óhatatlanul óriási falloszra emlékeztet, amely nem kevésbé óriási, duzzadt és lyukacsos heregolyók közül mered fölfelé.

Mindezt kakaószerű, finom, puha, kitapinthatatlan, gesztenyebarna por borítja, amelyet a lenyugvó nap vörös fénnyel színez be, de mégse képes a különös formákba akár csak egy lüktetésnyi életet vinni. Az erózió, egyszóval, karikatúrát készít. De minek, kinek a karikatúráját? Bizony, nem másét, mint az isteni teremtését: azt, ahogy a Genezis könyve szerint előterem a semmiből az eleven, szép és tökéletes világ. Vagyis mintha fokozatos és groteszk módosításaival és átalakításaival egészen a tökéletes megsemmisítésig az erózió az isteni teremtés fonákjaként dolgoznék.

De egyszer csak, éppen az erózió egyik óriási és csúfondáros térplasztikája alatt, az egyik völgy mélyének kellős közepén a fékpedál felmondja a szolgálatot, a gépkocsivezető hiába tapos bele. Az ilyen defekt mindig nagy baj, de a sivatagban kisebbfajta katasztrófa, a szónak mindenféle értelmében: következményekben dús, jóvátehetetlen dolog. Közben a nap gyorsan lenyugszik a már alkonyi égbolt háttere előtt magasodó sziklák mögé. A fék megjavítására azért sincs időnk, mert nem tudjuk eléggé megvilágítani a kocsit az effajta szerelőmunkához. A félhomályban nemcsak a motort képtelenség tüzetesen szemügyre venni, hanem a Land Rover Workshop Manual^[16]-t sem lehet elolvasni; a kézikönyvnek, amelyet a kocsival együtt vettünk át, csupán a Brake System^[17] című fejezete is több mint száz oldal. Végül, miután eredmény nélkül átvizsgáltuk a motort – egyikünk hanyatt fekve a kocsi alatt, a többiek a fejüket a motorházba dugva, feneküket kitolva –, elhatározzuk, hogy kézifékkel, alacsony sebességfokozatban folytatjuk az utat. Óránként hat-hét kilométert fogunk megtenni, legalábbis addig, amíg ki nem vergődünk a hegyek közül; és nem hatkor, hanem éjfélkor érünk a városba.

Így hát újra elindulunk, lefelé a lejtőn, de most nagyon lassan, lépésben, s folyton azon szorongunk, hogy az üzemanyagtartályok, a bőröndök és a ládák súlya előbb-utóbb tönkreteszi a kuplungot. Leereszkedünk a völgy aljára, egy darabig sík ösvényen haladunk, aztán megint fölfelé kapaszkodunk. Az utolsó szorosnál, Assecremnél, fellélegzünk. Ettől a szorostól kezdve sima a terep Tamanrassettig, nincsen rajta se lejtő, se emelkedő; ráadásul már a Hoggar turistakörzetében vagyunk, itt már tamanrassetti kocsik jönnek és mennek. Koromsötétben térünk rá arra az útra, amely egyenest a városba vezet. Újabb defekt nélkül, de rettenetes lassan haladunk a sivatagban, amelyről sejtjük, hogy kövek borítják, míg fel nem tűnnek a település bátortalan, gyér fényei. Tamanrassettbe a vendégszeretet ábrándjának s az azonnali kiábrándulásnak a jegyében érkezünk meg. Amikor begördülünk a városba, mindenfelé velencei lampionokat, zászlókat, ünnepi díszeket látunk. Úgy látszik, a tuaregek és a bororók zenés énekes, táncos ünnepet tartanak. De máris oda a kivilágítás okozta megkönnyebbülésünk, amikor megtudjuk, hogy a város két vagy három szállodájában egyetlen szabad szoba sincsen. Újabb kisebbfajta katasztrófa: kihajtunk a városból, a sötétben a város szélén ráfordulunk egy telekre, s a fagyos szélben, bűzlő szemétdombok között úgy-ahogy elhelyezkedünk. Természetesen se meleg étel, se meleg ágy. A sivatag megszeretett bennünket, kutyahűséggel ragaszkodik hozzánk, követett bennünket a városba is; így hát most szabad ég alatt fogjuk tölteni az éjszakát, mintha még mindig a Hoggar zombihegyei között volnánk.

Ez a hétköznapi, ám a helyszín különleges jellegének betudható viszontagság, úgy gondolom, eléggé pontos képet nyújt neked arról, hogy miféle kalandokba bonyolódhat az ember a Szaharában.

Hűséges barátod

Alberto Moravia

IV.
Az oázis: sziget

Kedves Barátom!

A Szaharából írott leveleimmel kapcsolatban megjegyezted, hogy gyakran úgy beszélek a sivatagról, mint a halál színteréről. Lehetséges-e, kérdezed, hogy a Szaharában csakis homokot, köveket, kavicsot, kőzeteket és sziklákat láttam; s ezeken a romokon (hiszen valami történelem előtti katasztrófa romjairól van szó) meg az üres napfényen és a haszontalan szélzúgáson kívül semmi egyebet nem tartok említésre méltónak?

Erre máris azt felelem, hogy mindeddig azért emlegettem a Szaharát a halál színtereként, mert a sivatag tulajdonságai közül e halottas jelleg a legfontosabb. Ugyanígy, ha valamelyik európai utazásomat írnám le, az életről beszélnék – városok és falvak életéről –, hiszen földrészünknek az élet a legfontosabb sajátossága. Mi a jobb: a Szaharában a halál vagy Európában az élet? Egyik régebbi levelemben már említettem, hogy a halál a Szaharában – spirituális értelemben – valamiképpen életszerű; és az élet Európában, ugyancsak e felfogás szerint, valamiképpen halottas. Viszont el kell ismernem, hogy szervezett, emberi értelemben vett élet is van a sivatagban. Ezt az életet oázisnak hívják.

Az oázis valóságosan létező hely, szociológiai, közgazdasági és történelmi szempontból egyaránt nagyon jól leírható és megítélhető. Talán nem veszed rossz néven, hogy, mielőtt személyes beszámolót adnék az oázisról, néhány objektív adatot is közlök róla. Nos, az oázis, legalábbis az algériai sivatagban, tulajdonképpen egyetlen nagy, olykor hatalmas datolyapálma-ültetvény. Az ültetvények s velük együtt a kertek és a nyájak tartják el az oázis lakóit, akik eredetileg pásztorok és tevehajcsárok voltak, de ma már félnomádoknak és félföldműveseknek mondhatók. Az oázisokat, akárcsak az európai városokat, már történelmi, bár gyakran egészen ősi időkben alapították, mégpedig nem is mindig gazdasági megfontolásból, olyan helyeken, ahol valami kút, forrás vagy egyéb vízlelő hely lehetőséget adott rá. Az oázisokban a pálmafák száma néhány százezer; a közepes nagyságú oázisban ez a szám kétszázezer szokott lenni.

Az oázisok egymástól igen messze eső időpontokban létesültek; némelyiket, például El Ouedet vagy Ouarglát, a hatodik században alapították, másokat csak egykét évszázada. Az alapítás indítéka végső soron persze mégiscsak mindig valami gazdasági megfontolás. De néhány esetben, például egy szakadár szekta, a mozabiták esetében, akik a folytonos üldözés és kóborlás után M'Zab szinte megközelíthetetlen körzetében települtek le, nem kell-e nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk a vallási tényezőnek, mint a gazdaságinak?

Talán az a leghelyesebb, ha úgy beszélünk a szaharai oázisról, hogy a szó egészen közvetlen értelmére, eredeti jelentésére utalunk, elszakadva mindennemű kulturális közvetítéstől, úgy, hogy egy hasonló és közismertebb tapasztalatra utalunk. Mindmáig igen kevés emberjárt a Szaharában, de nincs olyan felebarátunk, aki ne hajózott volna a tengeren. Nos, éppen a tengeri hajózásra vonatkozó tapasztalat felidézésével érthetjük meg, mit jelent átkelni a Szaharán. Tudom, hogy ez a párhuzam nem új; még nyelvészetileg is nyomot hagyott a közbeszédben, például abban az agyonkoptatott közhelyben, hogy a teve „a sivatag hajója”. De ki állíthatná, hogy az, amit már mások megtettek, leírtak, láttak, kevésbé érdekes az újnál, és kevésbé érdemes alaposan megvizsgálni? Az óceánt és a sivatagot mindig is társította egymással az ember történelmi képzete. Vizsgáljuk meg, miért.

Nos, vedd elő Afrika térképét, hajolj fölé, és nézd meg azt a zónát, amin egymástól hol kétszáz, hol ötszáz kilométernyi távolságra láthatók az algériai oázisok, melyeken átutaztam: Tozeur, El Oued, Ouargla, Ghardaia, El Golea, Ain Salah, Ain Amguel, Tamanrassett. Algéria, ha földközi-tengeri országnak tekinted, első pillantásra nem nagy; ahhoz képest viszont, hogy afrikai ország, mégiscsak nagyon nagy, s éppen a Szahara és az oázisok jóvoltából majdnem a lehető legafrikaibb folyóig, a Nigerig terjed. Második észrevételed az lesz, hogy az egymástól oly messze fekvő, a sivatag végeláthatatlan térségébe vesző oázisok az óceánok ugyancsak végeláthatatlan térségében szintén elvesző szigetek képzetét keltik fel benned.

A Szaharát a térképeken, a sárgától az élénkszínű gesztenyebarnáig, világos színnel jelölik, s kurziválva legfeljebb egy-egy arab szót nyomtatnak rá, amely a sivatag jellegére utal, például azt, hogy hammada, reg, erg, serir, sebka stb. stb.; és ugyancsak hasonlít az Atlanti-, a Csendes-, az Indiai-óceánhoz, amit a térképeken kék színnel jelölnek, a világostól a sötétkékig, ittott a különböző mélységeket jelölő számokkal. E sárga vagy kék zónákon néhány sziget, néhány oázis nevét olvashatod: Szent Ilona és Ain Guezzam, Tahiti és Ain Salah, Tristan da Cunha és Djanet. Ezek a szigetek, ezek az oázisok azt adják tudtunkra, hogy a szervezett emberi életnek végül is sikerül kiállnia valamennyi próba közül a legnehezebbet: a kényszerű és szinte teljes magányosság próbáját. De az óceán és a sivatag egybevetése mindenekelőtt azt segít megérteni, hogy a kétféle magányosság mindenekelőtt abban hasonlít, hogy egyik is, másik is megismer hetetlen, még ha teveháton vagy hajó fedélzetén egymilliószor járod is be keresztül-kasul. Miért mondom, hogy megismerhetetlen? Azért, mert sem a sivatag homokján, sem az óceán vizén nem lehet tartósan elidőzni, meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban, akárcsak az óceánon, szüntelenül mozogni kell, s el kell tűrni, hogy a szél, e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk minden nyomát, s újra szűzzé és érintetlenné varázsolja a víztükröt, illetve a homokpusztát. Ezt bizonyítja az a komor, szinte hihetetlen döbbenet, ami a sivatag vagy az óceán nomádjai láttán fogja el az embert; kínaiak láttán, amint fazekakkal, háziállatokkal, gyerekekkel megrakott dzsunkáikon szelik a déli tengerek hullámzó vizét, vagy tuaregek láttán, akik a Szaharában néha a legvalószínűtlenebb és legelhagyatottabb helyeken bukkannak fel barna sátraikkal, kuporgó tevéikkel, rőzséből és szikkadt ürülékből rakott tábortüzeikkel.

Az oázisba kétféleképpen érkezhetik meg az ember: éjszaka vagy nappal. Az első esetben az oázis úgyszólván megtalálhatatlan; vagyis, mivel nagyon kicsiny, úgy viselkedik, mint valami sziget egy viharos éjszakán, folyton eltűnik a szemünk elől, és akaratunk ellenére visszazavar bennünket a sivatag barátságtalan homokjába. A második esetben viszont, mivel fokozatosan közelítjük meg, és teljes egészében láthatjuk, lehetőségünk nyílik rá, hogy több képet is alkossunk magunknak róla, aszerint hogy milyen távolságból vesszük szemügyre. Vegyünk egy példát. Éjszaka érkezünk meg a híres Ghardaia oázisba, és természetesen semmit sem látunk a szép, csupasz és sárga völgyből: öt csupasz és sárga domb veszi körül, a dombok lejtőjén öt falu; szögletes, kocka alakú házaikkal Cézanne hasonló tájképeire emlékeztetnek.

Úgy hajtunk be az oázisba, hogy észre se vesszük, hirtelen egy régi szálloda szecessziós függőtetejével találjuk szembe magunkat; közlik velünk, hogy nincs szabad szobájuk, mire elindulunk, valami védett helyet keresünk, ahol a szabadban meghálhatunk. Ám a változatlan koromsötétben és megint csak észrevétlenül újfent kikeveredünk az oázisból: egy csupasz, sziklás domb tetején, valami sehová se vezető turistaösvényen vagyunk, fagyos szél süvít, az égbolton nem látni a holdat, de a temérdek csillag eszelősen ragyog. Visszafordulunk, újra leereszkedünk a lejtőn, a legelső elágazásnál letérünk az országúiról, s a két Land Roverrel szűk, homályos zugba vesszük be magunkat valami földsáncféle tövében. Tüzet rakunk, pálmafák sejlenek fel, megeszünk néhány konzervet, aztán – ki autóban, ki sátorban, ki hálózsákban – nyugovóra térünk.

Másnap hajnalban arra a furcsa felfedezésre ébredünk, hogy nem ám valami vad, elhagyott helyen tanyáztunk le, mint hittük, hanem holmi külvárosban, még ha csak egy oázis külvárosában is. A Land Roverek a turistautat védő földsánc és a pálmaerdő között egy kényelmes ösvényt torlaszolnak el, amely egy sűrűn látogatott kúthoz vezet; az ösvény mellett két-három ház is áll; lejjebb, a pálmafák között pedig láthatjuk azt a bekötött szemű szamarat, mely egy cölöphöz béklyózva fáradhatatlanul jár körbe-körbe a kút körül. Aztán valami még inkább megerősíti, hogy nem valami vad vidéken vagyunk. Szamárháton egy arab közeledik felénk, mindkét oldalán egy-egy kanna, megkerüli autóinkat, de nem tér vissza az ösvényre, hanem megáll egy vályogfal mellett. Egy kis ideig meg se moccan, aztán megfordul, eltűnik, de nemsokára újra felbukkan, és... és a falnál megint megáll.

A jelenet többször megismétlődik, míg végre egyikünk rájön, hogy szegény öregember vak, és a szamár, a megszokás rabja, sohase fog túlmenni a falon; útitársunk akkor megfogja a szamár kötőfékjét, s visszavezeti az állatot az ösvényre. Az arab meg se köszöni, megsarkantyúzza a szamarat, és eltűnik a pálmafák között a kút irányában.

Ain Salahba viszont, az utolsó oázisba a Hoggar hegységre vezető út előtt, nappal hajtottunk be. Már több száz kilométert tettünk meg az Yves Tanguy képeit idéző, bizarr sivatagban, henger, félgömb, kocka és kúp alakú sziklahalmok között, egy kiugró vagy sziklalépcső tetején kötöttünk ki, és milliónyi apró dűnéjével a késő délután szinte vízszintes, szigorú napsugaraitól megvilágítva ott terült el előttünk az egész Szahara. A vörös, hideg napkorong mintha nem leereszkedni, hanem amolyan megtévesztő pirkadat formájában fölkelni készülne a dűnék fölött, igaz, egykettőre kiderül, hogy ez mégiscsak alkonyat. A sivatag közepén apró, jelentéktelen, zöldeskék folt: az oázis. Aztán, amint leereszkedünk a sivatagba, lám az a folt kanyarról kanyarra mélységben és szélességben egyre jobban kiterjed, akár egy ütközetre kész hadsereg, amelyről csak fokozatosan lehet észrevenni, hogy milyen tömör hadoszlopokba s milyen széles fronton sorakozott fel. És valóban úgy rémlik, mintha a pálmafák katonák volnának, egymás mögött több hullámban felsorakozott százezernyi katona, akik a magányosság, a szegénység és a szomjúság ellen indultak harcba. S most már, amint lassan közeledünk, feltárulnak az oázis részletei is: a pálmafák törzse és levelei, az emberek nyüzsgése egy kút körül, egy kis tevekaraván lassú és közönyös vonulása a sivatag felé, kergetőző gyerekek egy ház körül, és így tovább, ugyanúgy, ahogy hajósok szeme előtt tárul fel egy-egy sziget partja, a házak, a kikötő, a sürgő-forgó szigetlakók.

Kisvártatva beérünk az oázisba, s hirtelen az az érzésünk támad, hogy egy másik kultúrába léptünk át. Itt nincsenek fehér házak, mellékutcában megbúvó fogadók, árkádos terek, majolikával díszített homlokzatok, oszloppal elválasztott, kétnyílású ablakok; csak vörös, felül csipkézett, sima és hermetikusan zárt otromba falakat látunk, kúp alakú s a tetejükön hegyes kőlándzsákkal körülvett bástyákat, széles, csupa homok utcákat, és rendetlen s ugyancsak homok borította tereket. Magunk mögött hagytuk a mediterrán világban oly ismerős arab civilizációt; ez itt már a – számunkra legalábbis – szokatlan szudáni civilizáció, mely a legdélibb, vagyis a legafrikaibb oázisokat jellemzi. Ain Salah szélén a pálmafák törzsközépig homokban állnak; a nehéz és mély homok már-már elborítja a pálmahajtásokból és -levelekből font kerítéseket; a település minden részébe benyúlnak a vaskos homoknyelvek; hullámverés idején tör be így a tengerparti városokba a víz. Hideg szél fúj, homokot hord; a néhány járókelőn nyoma sincs európaiságnak: az orrukig fehér lepelbe vannak bagyulálva, és fekete szemüveget viselnek; a láttukon rájövünk, hogy az arab élet zárkózottsága csak részben tulajdonítható a nyomasztó hagyománynak; a tradíciókon kívül az ittenieket a sivatag kényura, a szél és a homok is erre kényszeríti.

Bejárjuk Ain Salaht, éttermet keresünk; végül megpillantunk egy fehér süveges szakácsot ábrázoló, ígéretes, kicsinyke cégért, és bemegyünk a helyiségbe. Az étterem olyan, mintha valami huligánbanda éppen most dúlta volna fel, minden bútordarab szanaszét, semmi sincs a helyén. A szánalmasan meszelt falakon ferdén lóg egy-két plakát; a rozsdás vasszékek összevissza dobálva; a padló csupa törmelék; egyetlen halvány fényű lámpa függ egy szál zsinóron, ellenző nincs rajta. A vendéglős mentateát szolgál fel, és hagyományos vacsorát: sült bárányt helyez kilátásba.

Bizakodóan megisszuk a teát, cigarettára gyújtunk, szóval a nyugodt, zavartalan, fesztelen vacsorára készülünk fel. Hosszú várakozás után egyszer csak megint felbukkan a \ endéglős. Közli velünk, hogy a bárány az udvaron vár ránk. Hát ez mit jelentsen? Mit csinál a bárány az udvaron? Mért nem hozzák be feldarabolva s a tálcán szépen elrendezve, ahogy illik? Ide-gesen tódulunk ki az udvarra; és tényleg, egy acetilénlámpa vakító fényében ott füstölög feketén a sült vagy inkább pörkölt bárány, lábai durván faragott asztalhoz kötözve, kinyúló teste olyan, akár a hulla a boncterem márványán. Igen ám, de nemcsak ránk vár az a feladat, hogy elfogyasszuk e homéroszi étket; egy német csoport is velünk tart, s ők sokkal elszántabbak, bicskákkal és késekkel a kezükben megelőznek bennünket az állat ellen indított rohamban. Néhány másodpercig amolyan primitív tülekedés folyik, mindenki részt vesz benne, és igyekszik egy-egy félig nyers és majdnem hideg falatot kihasítani a bárányból, amelyért a versengés folyik. Aztán, mivel alulmaradtunk, kiszállunk ebből a valóban túlságosan szaharai dulakodásból. Ezen az éjszakán is letáborozunk a szokásos módon, meggyújtjuk a szokásos tábortüzet, megesszük a szokásos konzerveket. Másnap, amikor bemegyünk a vendéglőbe egy csésze teára, látjuk ám, hogy a tegnap esti tülekedés nem volt álom. Bizony, az udvarban az asztalon még mindig ott fekszik a bárány csontig lecsupaszított teteme.

Azt kérdezheted: miféle élet ez, hogyan lehet ennyire primitív a szó mindennapi, nem kulturális értelmében. Én erre azt felelem, hogy az oázisok, kiváltképpen a délebbre fekvők, a kimondhatatlan szegénység, a puszta túlélés színterei. Csak ki kell menni az Ain Salah-i piacra, s az ember képet alkothat magának erről a nyomorúságról. A pultokon vagy a földön, szőnyegeken szépen elrendezve, silány iparcikkek vagy kis kupacokbangyümölcs, fűszer, szárított zöldség, semmi más. Nagy mennyiségben csak összepréselt vagy egymásra dobált, illetve gondosan csomókba rakott datolyát láthatsz; és úgynevezett sivatagi rózsát, vagyis növény alakú homokképződményeket a legkülönfélébb méretekben, félkilóstól tíz- vagy húszkilósig, ezt a turistáknak kínálják. S a bebugyolált, túr bános nomádok mégis elbűvölt és önmagukat áltató figyelemmel álldogálnak ezek előtt a nyomorúságos portékák előtt. Ők mindezt valójában a szaharai ínség szemüvegén át nézik, mi viszont az európai bőség látószögéből.

Ilyesformán körvonalazódik előttem lassacskán az oázislakók sajátos világképe. Erre a világképre sejtelemszerűen döbbentem rá egyik reggelen az El Golea oázisban. Felkapaszkodtam a citadellára; sziklás, poros akropoliszféle ez, tetején egy ősrégi berber várkastély elbűvölő romjai. S amikor az egyik semmibe nyúló kiugróról lenéztem az oázisra, az egész települést áttekinthettem: a pálmaerdőt, amelyet minden oldalról homok vesz körül, az erdőn túl elterülő falu sárkunyhóit, amelyek olyanok, mintha valaki egy elveszített parti után ingerülten szanaszét dobálta volna a dominó lapocskáit, az ösvényt, amely mint valami csíkos, sárga kígyó húzódik a házak között, majd két, furcsa hegy között, amelyeket az erózió asztal alakúra formált, bekanyarodik a sivatagba; ekkor tehát, mondom, egyetlen pillantással befogva ezt a rendkívüli látványt, egyszer csak úgy rémlett, tudom már, mi járhat az oázislakó fejében, aki legfeljebb azért hagyja el az oázist, hogy egy másik oázist keressen fel, és csakis az oázisok életét ismeri.

Hogy mi? Az, hogy az oázis szegény, el van szigetelve, kicsi, messze esik a világtól. De éppen ezért késztet ez a hely arra, hogy nyitott szemmel álmodozzon az ember, akár úgy, hogy az oázisban él, és a lakhelyét körülölelő sivatagra gondol, akár úgy, hogy átkelőben van a sivatagon, és az oázisra gondol, ahova útja végeztével el fog jutni. Annak szemében, aki a Szahara iszonyatos pusztaságain kel át, az oázis óhatatlanul azzá a hellyé lesz, ahol apró tavak elbűvölő paloták képét tükrözik vissza, az aranyozott termek sora csupa nő, zene, ízes lakoma. Annak viszont, aki az oázisban él, a sivatag válik óhatatlanul azzá a hellyé, ahol mintegy ellensúlyozandó a lét gyötrelmeit, a szemlélődés és a révület megfoghatatlan kincsei rejlenek, így hát a hétköznapi valóságot tekintve oly halott, oly embertelen, oly csupasz szaharai világ történelmi látószögből nézve a képzelet és a szellem kiváltságos helyszíne.

V.
Pók a sivatagban

Kedves Barátom!

Mintha egy hatalmas, csupa kristályüveg és acél hivatalban volnék; a hivatal egyik sarkában egy fülke vagy nagyon kicsi szoba, üvegfala van, azon keresztül egy pókszerű emberkére: tisztviselőre vagy hivatalnokra vagy mire látok, amint fejét lehajtva körmöl valamit egy füzettömbbe. A tisztviselőn idejétmúlt ruhadarab, amit már legalább száz éve nem látni: hogy a ruháját óvja, fekete könyökvédőt hord. A könyökvédő láttán gyanút fogok: világos, valaki (de kicsoda?) azt akarja, hogy meglássam, megjegyezzem, vagyis ne kételkedjek benne, hogy a fülkében valóban egy tisztviselő, pontosabban – hirtelen, a jó ég tudja, miért, de rájövök – egy könyvelő ül.

Csakhogy most be szeretnék menni a fülkébe, s elő akarom adni valamilyen ügyemet; tehát megpróbálom kinyitni az ajtót, de kulcsra van zárva; ekkor megkopogtatom az üvegfalat. A pókszerű emberke föl se emeli a fejét, csak ír tovább, pusztán a karját emeli fel, és a kezével nemet int, mint aki azt mondja: „Nem, nem lehet, dolgom van.” Az elutasítástól felháborodva kiáltom: – De kérem! Hát ki maga? -; ám torkomon akad a szó, mert a férfi fölvesz az asztalról egy papírlapot, s továbbra is lehajtott fejjel írva, a magasba emeli. Pók ez van felírva a papírlapra. Hirtelen felébredek.

Tábori matracon fekszem a tábortűz mellett a sivatag kellős közepén egy magas sziklafal alatt, amelynek árnyképe feketén és hatalmasan vetül rá a ragyogóan csillagos égre. A tűz nagy lánggal lobog; a lángok mögött társaim körvonalai rajzolódnak ki, amint körben ülve beszélgetnek. Aztán lenézek, és a tűz meg a kezem között egy kis pókot veszek észre: elszánt gyorsasággal igyekszik felém. Hamuszínű; különös ismertetőjele vörös petty a fején. Ahogy ezt a vörös pettyes fejű pókot figyelem, egyszer csak hatalmas láb jelenik meg a kezem és a pók között, s belerúgja a kis ízeltlábút a tűzbe; a pókból egy pillanatra apró lángocska csap fel, ugyanolyan vörös, mint amilyen a fején a pötty, aztán már el is lobban, hamuvá lesz.

Ezután Sebastian barátom, aki jártas a Szaharában, megmagyarázza, miért pusztította el olyan gyorsan a pókot: ez a pók német nevén „Knopflochspinne”, vagyis „gomblyukpók” talán azért, mert olyan kicsi, hogy egy gomblyukon is átfér. A csípése állítólag halálos. Különben a gomblyukpókot nem a félelem, hanem a fajfenntartás ösztöne készteti támadásra, ugyanis abban az állatban helyezi el petéit, amelyet megölt.

Szokás szerint ezt az éjszakát is ki sátorban, ki hálózsákban, ki a kocsiban tölti, s reggel, amikor felkelünk, kellemes meglepetés ér bennünket: vége a szabadban való ébredésekkor eddig érzett kegyetlen hidegnek. Az égbolt még fehér, élettelen; az a két-három akácfa, amely szinte véletlenül áll ott a völgyben, még nem vet árnyékot a homokra: a fölénk magasodó sziklafalat mintha még mindig éjszakai sötétség borítaná; a karavánúton túli dűnék még szürkék, a napsütést várják, az majd sárgára festi őket; de már nincs hideg. Nagyot haladtunk déli irányban, tegnap este Ain Guezzamnál átléptük a határt, már nem Algériában, hanem Nigerben vagyunk. Ha nem lesz defektünk vagy nem tévedünk el – ezt a két lehetőséget a Szaharában sohasem lehet kizárni –, ma este Agadesben lehetünk. De mindez hiú ábránd. A határtól körülbelül száz kilométernyire a lehető legostobább módon eltévedünk. Bár lehet-e a Szaharában nem ostobán eltévedni?

Egyszer csak jellegzetes déli oázis tűnik fel, hadrendbe állított pálmasorok helyett bizonytalan növényzet homályos, sűrű, alacsony fellege gomolyog zöldeskéken. Útkereszteződéshez érünk: az út egyik ága egyenest az oázis felé tart; a másik mintha megkerülné, hogy aztán dél felé kanyarodjon. Logikus, hogy ez utóbbira térünk rá, s robogunk tovább, nem nagyon aggaszt bennünket egyik társunk figyelmeztetése, neki ugyanis iránytű lóg az övén, s hamarosan közli velünk, hogy egyáltalán nem déli, hanem nyugati irányba tartunk. Mégis, ezernyi, megnyugtató keréknyomával ez az út nagyon hasonlít ahhoz, amin idáig eljutottunk; tágas, homokos síkságot szelünk át, aztán egy másodikat, de ez köves, majd egy harmadikat – ezen meg kicsi, fekete sziklák emelkednek mindenfelé –, felkapaszkodunk egy paladombra, behajtunk egy végeláthatatlan, lilába hajlóan zöld füvű rétre. De közben, körülbelül húsz kilométernyi robogás után, észrevesszük, hogy az út, amely eddig tele volt gumiabroncsnyomokkal, most már csak egy kerékvágásnyi csapás, s egyszer csak az is eltűnik a fűben. Tehát eltévedtünk. Most azt csináljuk, amit mindig meg kell tennie az eltévedt utazónak: visszafordulunk a felé a feltételezhető pont felé, ahonnan rossz irányba indultunk el. Semmi kétségünk afelől, hogy a keresztútnál követtük el a hibát, így hát újra átrobogunk a homokos síkságon, és a következő kettőn, elérjük az útkereszteződést, és... és végül megint ott találjuk magunkat a lilás füvű réten. Újra visszafordulunk, újra elérjük az útkereszteződést, és újra odajutunk, ahol nyoma vész az útnak. Tehát csökönyösen háromszor vagy négyszer ugyanazt a hibát követjük el, s egyre kevésbé bízunk annak a barátunknak optimizmusában, aki a kocsit vezeti; ő ugyanis folyton azt hajtogatja: „Minden út Agadesbe vezet.”

Miközben izgatottan vitatkozunk egy végeláthatatlan homokpuszta közepén, hirtelen feltűnik Don Quijote. Ő az, semmi kétség, valóban ő, a Búsképű Lovag, a fején keresztben Mambrino sisakja, lándzsáját előreszegezi, pajzsát a mellkasához szorítja, s a lába mellett hosszú, görbe kard függ. Ő az, egy szál magában, a sivatag kellős közepén. Csupán annyiban különbözik az eredetitől, hogy nem lovon kuporog, hanem egy nagyon magas, rozoga lábú, fehér tevén. Odamegyünk hozzá, integetünk neki, és megszólítjuk, mire Don Quijote, a rá jellemző udvariassággal, meghúzza a teve gyeplőjét, aztán fürgén és elegánsan előrerugaszkodva az állat nyakán, lecsúszik a földre, és gyalog jön oda hozzánk. Amikor már ott áll előttünk, azt látjuk, hogy meghatározhatatlan korú, húsz és ötven közötti tuareg; arcán fajtájának tiszta és nemes vonásai: nagy, csillogó, egyenes nézésű, fekete szem, akárha obszidiánból volna, görbe orr, büszke, kegyetlen száj. Nem ért franciául, de kitalálja, miről van szó, közömbös mozdulattal abba az irányba mutat, amelyből jöttünk, aztán visszamászik a nyeregbe, elhelyezkedik, hátat fordít nekünk, és elüget. Lehangoltan haladunk tovább; a dűnék között egyszer csak egy kis nyáj terem előttünk, az állatok a silány füvet legelik, egy tetőtől talpig bebugyolált pásztor vigyáz rájuk.

Kérdésünkre a pásztor csupán a kezét nyújtja ki, és azt mondja: „kadó”^[18]. Megkérdezzük, miféle „kadóra” gondolt; mire, ahogy zsarolóhoz illik, megmondja, hogy háromezer frankra. Szerencsénkre nem sokkal a pásztorral folytatott tárgyalás után – a zsarolást határozottan visszautasítottuk – előkerül egy kislány egy kecskével. Semmit se kér tőlünk, kecskéstül beül az autóba, megmutatja az utat. Alig ötven méter után helyben is vagyunk: a sodró lendülettel dél felé tartó keréknyomnyaláb közepén ott húzódik előttünk a Szaharát átszelő nagy karavánút. Legalább egy tucatszor elrobogtunk mellette, de nem vettük észre.

Így hát, miután ostobaságból sok időt elvesztegettünk, csak éjszaka pillanthatjuk meg Agades fényeit. Mennyire hasonlít egymáshoz minden város, még New York és Agades is, ha az ember éjszaka érkezik! Fények, árnyak, mozgás, utcák, házak, az ismeretlen városok olyasmit ígérnek, amit nappal egyáltalán nem tudnak beváltani.

Agades például, amikor éjszaka áthajtunk a piactéren, ahol néhány száz tuareg tartósan letáborozott, éjjel az Ezeregyéjszakába illő káprázatos helynek tűnik fel. De másnap reggel, amikor kimegyünk a városba, és újra szemügyre vesszük a piacteret, rájövünk, hogy a tuaregek tábora valójában nyomorúságos sátrak silány sokasága, s az a legfeltűnőbb sajátossága, hogy a sátrak ponyvájára varrott legkülönbözőbb árnyalatú foltjaival Alberto Burri különféleképpen kifakított zsákvászon képeire emlékeztet. Egyébként nincs rá alkalmunk, hogy alaposabban megismerjük a várost. Jéghideg, erős szél támad, talán a jól ismert simun, mindent telefúj homokkal, s az egész várost dühödt, száraz, csípős kavargásba burkolja. A szél kerget bennünket, a robogás közben épp hogy egy pillantást tudunk vetni a homokos utcákra, szélükön a sima, vörös házakra, egy-egy mecset harcias kődárdákkal díszített, kúp alakú tornyára, a szabálytalan formájú terekre, amelyeket rosszul összetákolt kunyhók vesznek körül. Végül lemondunk a városnézésről, visszamegyünk a szállodába, és ott húzzuk meg magunkat.

Másnap engedélyt kapok rá, hogy kihallgatáson jelenjek meg a szultánnál. A szél elült; megérkezem a mecset közelében álló palotához; de nem engednek be az épületbe, csak az udvarba hoznak ki egy széket, s aztán csak ott ülök három tuareggel szemben, akik a földre kuporodtak. Az egyik, idősebb ember, a palota testőrségének parancsnoka; a másik nagy fekete bajszos, negyven év körüli testőr; a harmadik a szultán öccse, arca egy kicsit az egyiptomi írnok szobrára emlékeztet: tágra nyitott, figyelmes szem, ravasz orr, széles, gunyoros száj. De hát én a szultántól kértem kihallgatást, s ezért azt hiszem, hogy az udvar csak afféle előszoba, s nemsokára bevezetnek a palotába, amelynek homlokzata – rajta fehér márványoszlopokkal elválasztott kettős ablakok – ott magasodik a térség túlfelén.

Áthatva ettől az előszoba-érzéstől, nem szólok egy szót sem, csak nézem a földön kuporgó három férfit, s ők szintén némán merednek rám. Eltelik vagy tíz perc, akkor a testőrparancsnok feláll, eltűnik a palotában, s valamilyen tárggyal tér vissza; odajön hozzám, és felém nyújtja. Szakadozott, gyűrött könyv, amely a tuareg királyok történetét tartalmazza a kezdetektől a mai napig, eredetileg németül írták, ez a német szöveg francia fordítása. Első és utolsó lapjai s középütt több ív is hiányzik belőle; a szöveg tele van évszámokkal és nevekkel; hosszasan lapozok benne, s hirtelen rádöbbenek, hogy a könyv nem mint könyv, hanem mint jelkép, mint szimbólum érdekes. Úgy bizony, szánalmas állapota ellenére feltehetően inkább értékes és talán mágikus tárgyként, mintsem olvasásra szánt könyvként őrzik; hogy a tuaregek világa nemigen különbözik attól, ami két vagy három évszázada volt; hogy itt, akárcsak a harmadik világ más országaiban, valószínűleg az írott és nyomtatott betű közvetítése nélkül jutnak el az analfabetizmustól a televízióhoz.

A látogatás továbbra is teljes mozdulatlanságban és szótlanságban hosszúra nyúlik, közben a szultán öccse mosolyog, a testőr arca szigorú kifejezést ölt, a testőrparancsnok feszeng. Utoljára is ez utóbbi megtöri a csendet, magyarázatot kér tőlem, s ő is magyarázkodik. Végre kiderül az igazság: a szultán Párizsban van, az öccse helyettesíti; ez volt a kihallgatás, a szultán öccsével kell beszélgetnem, nála kell kérdezősködnöm, őtőle tudhatom meg, amire kíváncsi vagyok. De ami azt illeti, hogy beengedjenek a palotába, arról szó se lehet, idegenek nem tehetik be oda a lábukat.

A testőrparancsnokot kissé felmérgesíti a félreértés; megkérdezi, mit akartam a szultántól, miért kértem kihallgatást. Őszintén felelem, hogy csak látni akartam. Végeredményben ez az igazság. Az oly értékes és annyira elnyűtt könyv beszédes példája annak, hogy képtelenség volna a vizuálison túlmenő kapcsolatot keresni velük. S végeredményben ezt már a kezdet kezdetén megérthettem volna, hiszen kiolvastam a testőr nyegleségéből, a szultán öccsének gunyoros mosolyából, a testőrparancsnok nyugtalanságából.

Kedves barátom, azt hiszem, ezzel a szótlan szultáni kihallgatással be is fejezem a szaharai leveleket. A Szahara sivatag, vagyis a halál színtere; s én mégis azt remélem, hogy leveleimben sikerült valamit visszaadnom a Szahara élményéből, vagyis az életéből. Abból az életből, melyre a valóság semmilyen mozzanata nem pályázhat mindaddig, amíg nem mi magunk ruházzuk föl vele.

Kenya és a Rudolf-tó

Szemek a sötétségben

Nairobi

 

Zsebemben a Róma-Nairobi repülőjáratra szóló jeggyel sétálok a belváros utcáin: Corso, Spagna tér, Condotti utca, Babuino utca. Február vége van, a kényszerű vásárlásokkaljáró ünnepek már rég elmúltak, az üzletek kirakatában mindenütt „kiárusítás, kiárusítás, kiárusítás” felirat ékeskedik. Ez a fogyasztói világ igazi vására, amelyhez nem valami ünnep, hanem csupán a nyerészkedés lehetősége szolgáltat „alkalmi” alkalmat. Nyomaszt a fogyasztásnak ez a mindent elsöprő áradata, s ezért máris drasztikus fordulatra szánom rá magam: elrepülök Nairobiba, a városban rögtön felülök egy Land Roverre, és messze az európai kiárusítások forgatagától, egyenest nekivágok a legvadabb és leghitelesebb Afrikának. Legott telefonálok is Nairobiba egyik barátomnak, aki valamikor vadász és kávéültetvényes volt, és akivel már előzőleg megállapodtam egy közös kenyai

Eortyázásban; megkérem, jöjjön ki elém a repülőtérre, így hát teljesen biztosra vehetem, hogy a Spagna téri kiárusítások világából olyan helyre jutok, amelyet Karen Blixen Az én Afrikám című könyvében így jellemzett: „Mindabból, amit ott lát az ember, a nagyszerűség, a szabadság és a páratlan nemesség levegője árad.”

Egész éjszaka repülök, hajnali öt órakor érkezem Nairobiba, még sötét van. Barátom a Land Roverrel vár, felrakjuk a bőröndjeimét a kocsira, és elindulunk. Megkérdezem, gondoskodott-e mindenről, amire a hosszú úton szükségünk lesz. Megnyugtat, mindent bepakolt a Land Roverbe, dupla adag benzint, konzerveket, palackokban vizet, tartalék gumiabroncsokat stb. stb. És sátrat? – Miféle sátrat? körülbelül tizenkét óra múlva a lodge^[19]-ban leszünk. Ott, ha kedved tartja, bérelhetsz sátrat, de csak sátorutánzataik vannak az utazási irodák turistái részére, cipzárral, beépített fürdőkáddal, zuhannyal és porcelán éjjelikkel. – Egy pillanatra elhallgat, aztán megjegyzi: – Az odáig vezető út viszont pocsék és néha bizonytalan is.

Íme, Nairobi még alvó, éjszakai belvárosa. Az egyik night dub-ból éppen néhány igen magas termetű, karcsú lány lép ki, csak úgy feszül rajtuk a szűk nadrág, afrikai frizurát viselnek, fiú kísérőik hippi módra vannak öltözve, íme, a New Stanley, a turisták gyülekezőhelye; íme, a katolikus székesegyház gyárkéményre emlékeztető vékony harangtornya; íme, a Kenyattamauzóleum örökké égő, szél lobogtatta fáklyái, háttérben a már derengő égbolttal. Kihajtunk a belvárosból, a kormánynegyed egyik útján robogunk. Az utat szinte elnyeli a rikító színű virágok tarkította, sötéten és viharosan kavargó, sűrű növényzet. A hajnali fényben feketéllő fák között angolparkok mélyén megbúvó, kúszónövények zöldjében fuldokló luxusvillákra látni. Az útkereszteződéseknél házszámok helyett megannyi felirat, rajtuk a villák lakóinak, a jelenlegi uralkodó osztály angolszász, afrikai, indiai, német, olasz neve.

A Land Rover robog tovább, elhagyjuk az erdős kormánynegyedet, az égbolton már látszik a pirkadat, hatalmas fekete felhők úsznak fölöttünk. A táj ezüst- és jegenyefenyő-erdeivel majdnem alpesi; azért mondom, hogy majdnem, mert tüskés kaktuszbokrok s húsos levelű, skarlátszínű virágok borította, hatalmas, vaskos növények jelzik egyre-másra fura módon, hogy a trópusokon vagyunk. Aztán a Land Rover fordul egyet, bekanyarodik egy térségre, amelynek közepén egy tábla a „View Point” feliratot viseli. Kiszállunk, s elindulunk, hogy megnézzük, mit látni a kilátóhelyről. –Ez itt a Rift Valley – magyarázza a barátom. – Óriási hasadék, Rhodesiától a Vörös-tengerig húzódik. – Óvatosan előrehajlok, és figyelek. Egy távoli, kék hegy mögül ebben a pillanatban bukkan fel a nap; az egyik fekete felhőből legyező alakba rendeződő, fényes kardoknak tetsző sugarak törnek ki, aztán kialszanak a völgy mélyén. Messze lent feltűnik a távolba vesző, halványzöld, ritka, magányos bokrok sötét foltjaival pettyezett afrikai szavanna.

Barátom megszólal: – Ott lenn, a füves szavannán valamikor százával legelésztek a vadbivalyok. De, amint láthatod, egyetlenegy se maradt meg belőlük. Akkoriban az oroszlánok bemerészkedtek a New Stanley szállodáig, az egyiket éppen a kávéház terasza előtt lőtték le.

Ebben a pillanatban kocsi közeledik, megáll, két kis japán, férj és feleség száll ki belőle, és mint egy pantomimjelenetben, gyorsan készítenek néhány fényképet: a férfi a nőről, a nő a férfiról, panoráma jobbról, panoráma balról. Aztán megkérik a barátomat, fényképezze le őket együtt, barátom szívesen teljesíti a kérést. A japánok nagy sietve már indulnak is; a barátom megjegyzi: – Észrevetted? Nem nézték meg a panorámát, nem csodálták meg. Csak lefényképezték.

A View Pointról szélesen kanyargó út vezet le a völgybe; olasz hadifoglyok építették az etiópiai háború után. Az olaszok, akiket a jó ég tudja, miért, Kenyában bonó-knak neveznek, a maradék építőanyagból az egyik völgytorokban kis templomot emeltek. A templom után hamarosan lejutunk a völgybe, Nakuru felé tartunk, amely valamikor az úgynevezett „White highland”^[20]-ek, vagyis az angol settler^[21]-ek ültetvényeinek és randiéinek központja volt. Nakuru mindmáig fontos város (itt élt Kenyatta), de a földet, amikor az ország elnyerte a függetlenséget, a kormány kisajátította, és felosztotta az afrikaiak között. Alighogy elhagyjuk Nakurut, baleset ér bennünket; azért számolok be róla, mert többfajta következményével megváltoztatja aznapra tervezett időbeosztásunkat. Egyszer csak az úton szembejön velünk egy cölöpökkel megrakott teherautó. Van annyi időm, hogy lássam: az egyik cölöp legurul a többiről, aztán a vége nagy erővel nekicsapódik a szélvédőnknek. Az üveg furán dekoratív formában, ami az úgynevezett üvegráknak köszönhető, betörik; a barátom csupa szilánk, és vérzik az arca. A teherautó természetesen nem áll meg, robog tovább. Visszamegyünk Nakuruba.

A Land Rover-szervizben arra kérnek bennünket, hogy egész napra hagyjuk ott a kocsit, majd másnap reggel átvehetjük. Hosszú vita következik szuahéli nyelven, végül a szerelők ráállnak, hogy délutánra megjavítják az autót.

Mit csináljunk addig? Barátom javasolja, hogy menjünk le a nakurui tóhoz: gyönyörű park veszi körül, nemrég telepítették, így hát kocsit bérelünk, és elindulunk a tó felé.

Afrikában van egy nagyon szép akácfajta, a köznyelvben „yellow fever tree”-nek (sárgaláz-fának) nevezik. Azért hívják így, mert árnyas lombjai közé gyakran befészkeli magát az a rovar, amelyik a félelmetes betegséget terjeszti. Az viszont nem valamiféle jellegzetes tünetéről kapta ezt a nevet, hanem a fák fénylő világossárga színéről, amely egy kicsit az úgynevezett zöldaranyra emlékeztet. Nos a Nakuru-tavat egy ilyen „yellow fever tree” erdő veszi körös-körül. Behajtunk a parkba, s lassan nekivágunk a csodálatos sárgaláz-erdőnek. Felhős idő van, nem látni a napot; időnként a fatörzsek között feltűnik a tó: acélszínű felszínén fekete villanások. Mégis úgy rémlik, mintha az erdőben sütne a nap. Tiszta, lágy fényű, arányló, bágyadt, derűs alkonyati nap. Egy kicsit elcsodálkozom, nem tudom megmagyarázni, hogyan süthet a nap, amikor az ég csupa viharfelhő. De aztán rájövök a nyitjára. A sűrű akácfatörzsek zöldarany színe kelti a tiszta, felhőtlen égbolton lenyugvó nap illúzióját. Afrika a délibábok és a látomások földje.

De íme a tó. Az erdő ritkul, mocsaras rét foglalja el a helyét, amely Hokuszai valamelyik metszetéből kerülhetett volna ide. A tó fehér felszínét mintha zöld pihével borítanák be a vékony, csillogó vízifűszálak; a fűszálak között rózsaszínű és vörös flamingók, fehér és fekete kócsagok állnak vékony, magas lábukon, hosszú csőrükkel a víz fölé hajolnak. Valamivel távolabb kis mólóféle nyúlik a tóba, patyolatfehér, mintha hó lepné be: madarak százai és százai zsúfolódtak össze rajta mozdulatlanul. Végül, ugyancsak mozdulatlanul, nagy gazella, egy waterbuck néz ránk – azért hívják így, mert mindig folyók és tavak közelében tanyázik –, lábai a vízben, két nagy szarva görbén rajzolódik a felhős égboltra. Mozdulatlanok a madarak, mozdulatlan a waterbuck. Óhatatlanul megint Karén Blixen jut eszembe: „Egyetlen háziállat sem képes úgy nyugton maradni, mint a vadállatok. A civilizált emberek elvesztették a mozdulatlanságra való képességüket; és a vadon nem is fogadja be őket addig, amíg életének csendjében újra el nem sajátítják.”

De sajnos, a mozdulatlanság nem tart sokáig. Megjelenik az egyik szafariügynökség csíkos autóbusza, brutálisan a mólóhoz robog, megáll, fényképezőgépekkel fölfegyverzett turistakommandó száll le róla. A waterbuck elmenekül, japán metszetekre illő kecsességgel elröpülnek a flamingók és a kócsagok, s végül egymást követő rajokban fölrebbennek azok a madarak is, amelyektől a móló úgy fehérlett. Együtt repülnek először jobbra, aztán – változatlanul egy csoportban – balra fordulnak, egy pillanatra beárnyékolják a környéket, majd egyenes vonalba rendeződnek, és elszállnak messzire, a tó valamelyik békésebb öble felé. Mi is elindulunk.

Visszamegyünk Nakuruba, a Land Rover időközben elkészült, átvesszük, nekivágunk a Narok felé vezető ösvénynek. Késő van, tudjuk, hogy csak a záróra, este hét után érünk a Mara Masai park rácsos kapuja elé; de egyikünknek sem ez okoz fejtörést, záróra után is mindig meg lehet találni a módját, hogy bejussunk; inkább az a baj, hogy éjszaka kell kocsiznunk egy olyan ösvényen, amelyen látszik, hogy a közelmúlt napok kiadós esői után igen rossz állapotban van. A sötétben nem lehet látni a pocsolyákat, a köveket, a göröngyöket; és útjelző táblák híján a kereszteződéseknél se könnyű megtalálni a helyes irányt.

Így hát pontosan az történik, amitől leginkább tartottunk. Eszeveszetten robogunk; azaz a rázkódás, a csupa gödör és göröngy út zökkenői azt a benyomást keltik, mintha eszeveszetten robognánk; valójában tíztizenöt kilométeres sebességgel haladunk. Aztán, amikor már teljesen besötétedett, a kettős, sőt hármas, vagy talán négyes útkereszteződéshez is elérkezünk. Kiszállunk, és a reflektorfényben látjuk, hogy az egyik vörös földút kitűnő állapotban van, a másik közepes, de nagyon nedves, a harmadik a lehető legpocsékabb, csupa sáros, mély keréknyom, a negyedik amolyan teheneknek és kecskéknek való ösvény. Egy darabig latolgatjuk a lehetőségeket; egyszer csak a jó és a közepes állapotban levő út között a földön megtaláljuk a leszakadt útjelző táblát; helységnevek és nyilak vannak ráfestve. De hol lehetett eredetileg a tábla? Újabb vita, végül a kitűnő állapotban levő vörös földút mellett döntünk. Most tényleg szélsebesen robogunk, megteszünk vagy ötven kilométert, mígnem a kenyai hadsereg egyik, előre gyártott elemekből készült barakktáborának bejárata előtt találjuk magunkat. Az árbocon a fekete-vöröszöld nemzeti zászló lobog, közepén a címer: egy pajzs és két keresztbe rakott lándzsa. Egy udvarias őrmester a rácsos kapu mögül elmagyarázza, hogy nem ez a helyes út, és az a bizonyos közepes se, hanem éppen a legrosszabb, amelyen a sáros keréknyomok húzódnak végig, így hát megfordulunk, ötven meg ötven kilométer akkor is száz, ha szélsebesen robogunk, mert hogy olyan kitűnő az út. Újra eljutunk az útkereszteződéshez. Egy pillanatra megállunk, aztán nagy sebességgel elindulunk; a Land Rover négy kereke dágványba süllyed, az autó nem megy tovább; a kerekek üresen járnak, hányják a sarat istentelenül, de a kocsi egy helyben áll. Mindennel megpróbálkozunk, hogy kimozdítsuk a kátyúból; végül beletörődünk a tehetetlenségünkbe és várunk. Elmúlik egy óra, aztán másfél óra; s akkor mintha a gondviselés küldte volna, feltűnik egy katonai dzsip. Éppen az az őrmester száll ki belőle, aki a helyes útra irányított bennünket. Most is udvarias; segítségével a Land Rover orrát a dzsip farához kötjük. Az őrmester visszaül a kocsijába; a dzsip is fölveri a sarat köröskörül; autónk pillanatnyi tétovázás után végre megmozdul, kikecmereg a kerékvágásból, végre, kint vagyunk.

Ha valaki éjszaka egy afrikai földúton autózik, lehetősége nyílik rá, hogy néhány, talán nem fölösleges megfigyeléssel gazdagodjék. A sötétség lehetetlenné teszi, hogy pontos képet alkosson a környezetről. Hol azt hiszi, hogy az őserdő kétoldalt tömör kerítést alkot; hol úgy véli, hogy sík pusztaságon halad, hol meg az a benyomása támad, hogy valami végtelen bozótos hullámzó egyhangúsága veszi körül. De valójában egyik feltevése sem igaz: nincs ott sem erdő, se pusztaság, se bozótos. Világosban legfeljebb kávéültetvényeket láthatnánk. Meg aztán ott vannak a szemek. A sötétségben időnként villogó pontok tűnnek fel, mégpedig párosával. Néha nagyon alacsonyan, lehet, hogy gazellák, varacskos disznók, hiénák, sakálok szemei; néha közepes magasságban; ezek alighanem zebrák, kongonik, antilopok; s végül ritkábban magasan: vadbivaly- vagy zsiráfszemek, tudom is én.

Az ilyen következtetések levonását – Afrikában ez mindig így megy – nagymértékben elősegíti a képzelet; de egypárszor a valóság igazolja is a képzeletet. Például egyszer csak reflektoraink fényében valami állatforma egyetlen ugrással, eszeveszett rémülettel szökken át az úton közvetlenül a motorház előtt: csak annyi ideig látom, amíg felismerhetem a hiéna kutyapofáját, durva, szúrós, csíkos szőrzetét. Vagy, íme, az ösvény közepén egy hatalmas antilop, akkora, mint egy ökör, ránk bámul dülledt szemével, amely mintha fényvisszaverő üvegből volna. Várjuk, hogy rászánja magát a távozásra, végre nagyon nyugodtan és higgadtan el is megy, nyoma se látszik rajta a félelemnek. Mégis, a sötétség most a szokottnál is lidércesebb; ugyanis amikor a kocsi megsérült, tönkrementek az országúti reflektorok, csak a városi fényszórót tudjuk használni, így hát semmit, illetve majdnem semmit se látok: barátom kormányon nyugvó két kezét, a motorházat, végül egy kis darabot az útból, az úton pedig lépten-nyomon a fekete, csillogó esővíztócsákat. A Land Rover hiába kerüli ki az egyik tócsát, rögtön utána egy másikba huppan; ilyenkor a szűk utasfülkében a rázkódás feldob mindkettőnket a kocsi tetejéig. Az is bosszantó, hogy képtelenek vagyunk mérni az időt és a távolságot. A nakurui balesettől a sebességmérő és a kilométer-számláló megbolondult, a mutatók teljesen felelőtlenül le-föl lengenek: nem tudjuk, milyen sebességgel haladunk, s még kevésbé sejtjük, hogy hány kilométer és hány óra választ el bennünket úticélunktól, így hát vaktában kocsizunk, azzal a csüggesztő érzéssel, hogy valami afrikai varázslat hatására sohasem érjük el a lodge-ot.

Hogy jobban teljen az idő, beszélgetek a barátommal, aki annak idején, a vadászati tilalom elrendelése előtt, szenvedélyes vadász volt. Megkérdezem, hány állatot pusztított el az alatt az öt év alatt, amióta Kenyában él.

– Sokat, rengeteget, szinte mindennap vadásztam.

– Például hány elefántot ejtettél el?

– Nem emlékszem, hatot vagy nyolcat.

– Hány oroszlánt?

– Négyet vagy ötöt.

– Hány vad bivaly t?

– Sokat, nem emlékszem, hányat.

– És zebrát?

– Rengeteget.

– És a gazellafajtákból: waterbuckból, kongoniból, antilopból, Thompson-gazellából, impalából meg a többiből mennyit?

– Sokat, sokat.

– Lőttél varacskos disznót?

– Nagyon finom a húsa, jobb, mint a vaddisznóé.

– És zsiráfot?

– Zsiráfra sohase vadásztam. Nem vitt rá a lélek: olyan szép állat.

– Melyik állat a legveszedelmesebb? Az oroszlán?

– Az oroszlán csak végszükségben támadja meg az embert. Az orrszarvú viszont a legveszedelmesebb vadak közé tartozik; félig vak, de ha meglát, a fejét leszegve, rögtön neked ront. De elég félméternyire kitérni az útjából, s hatalmas testének teljes lendületével elrohan melletted, képtelen változtatni az irányon. Képzeld el, egy alkalommal belerúgtam egy kis orrszarvú pofájába.

– És mit csinált?

– Röfögött egyet, és elment. Hajói meggondolom, a legveszélyesebb, mert a bosszúállásban a legintelligensebb állat kétségkívül a vadbivaly. Hadd mondjak el egy történetet. Élt itt egy angol vadbivaly-specialista; tökéletesen ismerte a vadbivalyok szokásait, pszichológiáját. És mégis, talán éppen azért, mert mindent tudott róluk, végzetes gondatlanságot követett el: rálőtt egy vadbivalyra, úgy látta, hogy végzett vele, és túlságosan hamar odament hozzá. A vad bivaly még egyszer megfeszítette minden erejét, lábra állt, s aztán úgy zuhant rá a vadászára, hogy halálra zúzta. A bivaly alatt találták meg a szerencsétlent, sem az állatban, sem az emberben nem volt már élet.

– Hogyan kell leteríteni, mondjuk, egy elefántot? Hova kell célozni?

– A vállára, hogy a lövedék a szívet érje. Vagy a szemébe; de az elefánt szeme nagyon kicsi, ha a lövés mellé megy, a lövedék csak megpattan a koponyáján, az állat megvadul és neked ront.

Végre előttünk a park rácsos kapuja. Késő van, nagyon késő; jó ideig csöngetünk, mígnem végre előkerül az őr: meztelen testén katonai köpönyeg, kezében lámpa. Megkéri a barátomat, menjen be vele az irodába, hogy megnézhesse az iratait, eltűnnek; magamra maradok a Land Roverben. Várok egy kicsit a sötétben, nem türelmetlenkedem, az utazástól elbambultan szunyókálok egyet. Lövésre riadok. Zavarosan látom, hogy odabent, messze egy épület kivilágított homlokzata előtt villódzó fények mozognak, és fürge árnyak ugrálnak a sötétben. Barátom visszajön, elmeséli, mi történt: éppen akkor, amikor az iratait megmutatta, az őr az elmozduló lámpa fényében saját háza fedele alatt egy mámba nevű kígyót vett észre, amelyet, mivel a mérge nagyon gyorsan hat, úgy is szoktak emlegetni: „még hét lépés”. Az őr fogta a puskáját, belelőtt a kígyóba, aztán egy bottal agyonverte.

– Milyen hosszú, és milyen a színe?

– Másfél méter, két méter. Szürke, mint az öntöttvas, úgynevezett fekete mámba.

E stílusos fogadtatás után begördülünk a Mara Masai park kapuján. Még egy óra hosszat hajtunk a sötétben, aztán végre feltűnnek a motel lámpái. Fél óra múlva ágyban vagyunk.

Reggel kiugróm az ágyból, az ablakhoz lépek, és elámulok. Előttem tágas, angolosan nyírt füves rét; a rét szélén kör alakban elrendezve jó néhány banda, vagyis faház; kék vizű úszómedence, ugródeszkával. De a réten túl, az afrikai reggel valószínűtlen, erős fényében nem látok se pusztaságot, se bozótost, se erdőt, amiről az éjszakai autózás közben képzelődtem, csak jókora, hosszú, alacsony, fátlan dombokat, s rajtuk magasra nőtt, az albínók hajszínére emlékeztető világossárga füvet, úgynevezett elefántfüvet. Itt-ott egy-egy magányos akácfa, sötétzöld, bolyhos lombjával szinte lebeg a fűtenger fölött, olyan, mint valami vándorfelhő, amelyet egyik pillanatról a másikra messzire fújhat a szél. Mélységes csend van, szinte kábulat ez, már-már hitetlenséget érzek, ahogy a tájat nézem, és a táj is hitetlenkedve néz vissza rám.

Aztán hirtelen minden összeroppan, a csend, a kábulat, az üresség, a fény, minden: valamelyik idegenforgalmi ügynökség három nagy, csíkos autóbusza bukkan fel az egyik dombon, a magasra nőtt fű között húzódó ösvényen a motel felé közelednek. Hirtelen feleszmélek, odarohanok a barátomhoz:

– Mindjárt itt vannak a turisták. Gyorsan induljunk a parkba, mielőtt befutnának.

Tíz percbe sem telik, már robogunk is a földúton messze a moteltől.

Az a tervünk, hogy a magunk feje után megyünk, vagyis úgy intézzük, hogy mintegy véletlenül akadjunk össze mindazokkal az elefántokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, vadbivalyokkal és orrszarvúkkal, amelyek megtekintését, megcsodálását, lefényképezését a nairobi idegenforgalmi ügynökségnek befizetett térítés fejében szerződésileg szavatolt joguknak tekintik a turisták. Barátom megnyugtat: ő tudja, merre találjuk az állatokat; vadász volt, ismeri a szokásaikat, ráadásul gyakorlott szemével messziről is észreveszi őket a szavanna füvei és fái között, így aztán anélkül, hogy igazán tisztában volnánk vele, hova megyünk és mit akarunk látni, a gödrös, köves ösvényen nagyokat zökkenve elindulunk a game, vagyis az afrikai fauna nyomában.

Szerencsénk van. Magas füvű mezőre érünk, akácfák sokasága áll rajta, s az esernyő alakú lombok, az alacsony ágak megtévesztik a pillantást. Az ember azt hiszi, két fatörzs között messzire lát, de valójában nem lát semmit, így történhet meg, s ugyancsak meghökkenünk tőle, hogy hirtelen, mintha a föld alól bújt volna ki, néhány lépésnyire a kocsitól hatalmas elefántot pillantunk meg, egymaga ballag a fűben a fák között. Hol lehetett egy pillanattal ezelőtt? Bizonyára ott volt előttünk; de a mimikri, no meg a mozdulatlanság gyakorlatilag láthatatlanná tette. Barátom máris érzi, hogy feléled benne a régi vadászösztön; megfordul a kocsival, s a magányos vastagbőrűnek szó szerint a sarkába szegődik. Jó ideig az elefánt mögött haladunk, alaposan szemügyre vehetem. Hátulról látni lábai közé csüngő vékony farkát, lapos fenekét, amelyre mintha túlságosan bő, szürke bőrnadrágot húztak volna; olyan az ülepe, mintha az imént megalázó farba rúgást kapott volna. A hatalmas, ormótlan test másik végén laffog az óriási fül, a széle rojtos, mintha összeharapdálták volna, irdatlanul nagy trópusi levélre hasonlít. A négy láb távlatból szemlélve olyan, mint négy szürke öntöttvas oszlop, ízületek, térd, lábfej nélkül; aztán még messzebb, elöl egy pillanatra megvillan az egyik óriási, sárgásfehér agyar – harminckilónyi elefántcsont –, és a kunkori végű, himbálózó ormányt is látom. Az állat töprengve ballag; tapintatlannak érzem magam, mintha az utcán egy ismeretlen járókelőt csupán azért követnék, hogy bosszúságot okozzak neki. így teszünk meg néhány száz métert, elöl az elefánt, mögötte mi, olyanformán, mint amikor egy bűnözőt követnek a nyomozók, de egyszer csak az elefánt hirtelen megfordul, füle kifeszül – ez biztosan annak a jele, hogy felbőszült –, fölemeli az ormányát, fülhasogató trombitahangot hallat, és rohanvást megindul felénk. Barátom, akit az állat követése az imént még úgy felcsigázott, most hirtelen lehiggad, mint aki felismeri, hogy veszélyes helyzetbe kerültünk. Sebbel-lobbal megfordul a Land Roverrel, és gyorsan beveszi magát a bokrok, füvek és fatörzsek közé, úgy igyekezvén vezetni, hogy az utunkba eső fák is védelmet nyújtsanak a kocsinak. De nemsokára megállunk. Az elefánt végtelenül humánus, beéri azzal, hogy ránk ijesztett, s most folytatva a bandukolást, eltűnik a messzeségben.

– Menjünk tovább, próbáljuk meg, hátha sikerül orrszarvúra bukkannunk – mondja a barátom, miközben visszatér a földútra.

Nagyon jól látható ösvényre kanyarodunk, az út egyre füvesebb, tágas, vizenyős mezőbe torkollik, a mezőn különféle formájú és különböző nagyságú ürülékhalmok, némelyik hatalmas kocka alakú, némelyik szintén irdatlanul nagy, de kúpra emlékeztet, némelyik szintén jókora, de mintha összesodorták volna. Barátom szemügyre veszi az ürülékeket.

– Egypár elefánt csinált ide – mondja –, meg néhány vadbivaly és legalább egy orrszarvú. Nézzünk körül, hátha megtaláljuk.

Megint szerencsénk van. Nagyon bizonytalan, másodosztályú úton haladunk a fátlan, albínóhaj színű szavannán, s egyszer csak azt látjuk, hogy alig néhány lépésnyire tőlünk, a magasra nőtt, világos fűben csánkjáig elmerülve ott áll az az orrszarvú, amely az éjszaka ivott a pocsolyából, és ott hagyta az ürülékét. A bőrrel páncélozott, vértezett állat egymagában álldogál, védőlemezei között nagyon jól látni a varratszerű választóvonalakat. A feje óriási papucs, elején csúccsal, vagyis a fölfelé meredő, aránytalanul nagy szarvval. A szeme viszont pontosan olyan, mint a tyúké, kör alakú, és párhuzamos körökbe redőződő ráncok veszik körül. Barátom megjegyzi, hogy a súlya három tonna körül lehet, aztán kihajol a Land Roverből, és nyerít egy nagyot. Az orrszarvú, mondja, majdnem vak, de nagyon jó a hallása; s lám, az állat meg is fordul, szembenéz velünk, így hát, miután profilból lefényképeztük, szemből is csinálhatunk felvételt róla. Az orrszarvú az újabb, kihívó nyeritések ellenére se ront nekünk. Ránk bámul, ki tudja, mit lát; mindenesetre semmi olyat, ami érdekelné (vagyis semmi félelmeteset, ugyanis a vadállatok viselkedésében a félelem döntő szerepet játszik), mert hirtelen a farát fordítja felénk, elmerül a fűben, eltűnik.