15

A következő napokban az ápolónő egyszer se tett célzást a fürdőszobai jelenetre, Luca sem gondolt rá, hogy eszébe juttassa nem azért, mintha nem örült volna az első közeledés folytatásának, hanem inkább azért, mert sokkal jobban hajlott arra, hogy passzívan alávesse magát a nő akaratának, bármit kíván is tőle, mintsem a saját szándékát valósítsa meg. Különben beérte vele, hogy sikerült megértenie ennek a kísérletnek a jelentését; az már kevéssé érdekelte, hogy a kísérlet megreked-e a kezdet kezdetén. De számot vetett azzal is, hogy a nő folyton őrá meg arra gondol, ami a fürdőszobában történt, és bizonyos kíváncsisággal várta ennek a mérlegelésnek az eredményét. Amikor megpróbálta saját érzéseit meghatározni, észrevette, hogy azon az erős, de általános vonzalmon kívül, amely hasonló körülmények között bármely más nő iránt is föltámadna benne, továbbra is azt a ragaszkodó, megértő és érdektelen rokonszenvet táplálta az ápolónő iránt, amely immár minden emberhez és minden tárgyhoz való viszonyát jellemezte, s amely ez esetben egyfajta nyájas, de őszinte kíváncsiságban nyilvánult meg az ápolónő jelleme és múltja iránt. A nő most már inkább csak társalgott vele, mintsem ápolta; egyre nagyobb bizalommal volt a fiúhoz, olyannyira, hogy elmesélt neki egy csomó történetet az életéből; ezek mind, vagy majdnem mind viszonyairól szóltak, amelyeket nagyszámú, különböző életkorú és társadalmi helyzetű férfival folytatott. Ahogy Luca előre elgondolta, a nő fiatal korában jómódú volt, de meghalt a férje, saját magának kellett kenyérről gondoskodnia; többfajta munkával próbálkozott, végül a betegápolásnál kötött ki. Eleinte tétovázott, tartózkodóan viselkedett, de miután látta, hogy Luca egyáltalán nem ütközik meg a hallottakon, egyre inkább nekibátorodott, végül a maga szenvelgő modorával szinte szemérmetlennek tűnt fel. Amolyan mindennapos élete volt, csupa tévedés és hiúság. Ő maga is igazi hétköznapi jelenség volt, megvolt benne a lecsúszott úriemberek minden előítélete, például az, hogy rangján aluli munkát végez. De Luca előtt új keletű, megértő türelme jóvoltából ez a hiúság és ezek a hibák nemcsak megbocsáthatóknak, hanem szeretetre méltóknak tetszettek. Főként azt találta kedvesnek, hogy az ápolónő még mindig szépnek és fiatalnak képzeli magát; ezt régebben nevetségesnek tartotta volna, de most a nő jellemének egyik erőteljes vonását látta benne. Egyik nap a női szépségről beszélgettek; az ápolónő egyszer csak felállt, csípőjén és hasán lesimította köpenyét, és páváskodva végigsétált a szobán. – Ide nézzen. Mondja meg, hány nálamnál fiatalabb nő dicsekedhet vele, hogy ilyen alakja van? – kérdezte. Szeme csillogott, tenyerét végighúzta ülepén, kidüllesztette mellét, és ide-oda forgatta fejét. Luca akaratlanul elmosolyodott, de örült, mert észrevette, hogy a mosoly rokonszenvből fakadt.

Közben erőre kapott, és már maga fürdött. Eleinte az ápolónő még segített neki, de most nem gerjedt fel, és nem merészkedett odáig, mint akkor este. Úgy tetszett, valóban lemondott Lucáról, de egyfajta szeretetteljes és melankolikus sajnálkozást lehetett érezni rajta, mintha vágyának elfojtásában új, bár szomorú ösztönzést talált volna a szerelemre. Ezt Luca is észrevette egyik nap; éppen félig lehunyt szemmel feküdt, úgy tett, mintha aludna; látta, hogy az ápolónő sokáig nézi; hirtelenében nem tudta volna meghatározni, mi a különös arckifejezésében. Zavar és talán harag tükröződött a szemében. Mintha nem is saját tudatában, hanem inkább a fiú arcában keresné lemondásának okait. És mivel nem találja meg, haragudna saját magára, amiért nem meri félredobni aggályait, és kedve szerint nem élvezi ki Lucához fűződő kapcsolatát.

Egyik este az ápolónő, amikor tálcán bevitte a vacsorát, leült Luca ágyára, és azt mondta: – Azt hiszem, ez az utolsó nap, amit magával töltök.

Luca ártatlan tekintetében némi ravaszság villant meg, amikor fölemelte szemét a tányérról. – Sajnálom... és mikor megy el? – kérdezte.

– Holnap este – felelte a nő. Merően figyelte a fiút, majd hozzátette: – Én is sajnálom.

Luca ránézett. A nő kényelmetlenül ült az ágyon, mellét és arcát feléje fordította, fél kezével a takaróra támaszkodott. A fiú észrevette, hogy az arcpirosító alatt bőrének melegebb vörös színe van, mint amikor valakinek felbolydul, felkavarodik a vére. Akárcsak azon az estén a fürdőszobában, szeme mint valami régi, homályos foglalatba zárt drágakő, érzelgősen csillogott kifestett arcában. – Megszoktam magát – mondta.

Luca nem szólalt meg. A nő halkabban folytatta: – Talán egy picit meg is szerettem.

Luca mindenre fel volt készülve, csak erre a szerelmi vallomásra nem. Élete egyetlen szerelmi tapasztalata a nevelőnővel való rövid kapcsolata volt. Úgy képzelte, hogy az ápolónő is szavak nélkül veszi át a kezdeményezést, és ráerőlteti passzivitására saját kéjvágyát. Nem számított rá, hogy a nő szenvedélyében ennyi érzelmesség van; eddig ellentmondást nem tűrőnek és bujának képzelte vonzalmát. Így hát egy pillanatra hideg és meglepett zavarba esett. – Igazán? – kérdezte színtelen hangon.

– Igen – felelte az ápolónő –, de nem baj. – Megrázta fejét, lesütötte szemét, és olyan fintort vágott szájával, mintha zokogást fojtana el. Ekkor Luca őszinte hangon így szólt: – Talán én is megszerettem magát... csak magán múlott volna...

Nem fejezte be a mondatot, az ápolónőre nézett. Ez az igazság, gondolta, a tiszta igazság. De honnan veszi ezt a gyakorlott csábítóra valló, kissé ravasz biztonságot? Úgy örült neki, mint aki valami új keletű képesség révén alkalmassá válik a cselekvésre és arra, hogy kapcsolatba lépjen másokkal. A nő Lucára emelte csillogó szemét, és megkérdezte: – Szóval, ha akartam volna?... – Luca rábólintott. Most arra gondolt, hogy a nő ráveti magát, egy kicsit úgy, mint a fürdőben, de bátrabban, és a képmutatás árnyékától is mentes erővel; azon tűnődött magában, hogy vajon hogyan kell viselkednie. Ebben a pillanatban szülei az asztalnál ülnek, félóránál előbb nem jönnek be. Elég lesz ez a rövid idő? Nem fordulhat-e elő, hogy anyja valamilyen okból idő előtt nyit be? Észrevette, hogy kételyei és szorongásai ellenére sem fél a szerelemtől, sem következményeitől; de józan hangon csupán ennyit mondott: – Arra gondoltam, hogy ha maga akarta volna azon a napon, a fürdőszobában... Senki sem volt a lakásban, könnyű lett volna...

Várakozása ellenére az ápolónő nem vetette rá magát, hanem fölállt, messziről ránézett, kinyújtotta a karját, lassan végigsimogatta az arcát, majd így szólt: – Akkor maga még nagyon gyönge volt... és aztán maga még gyerek...

Luca arra gondolt, hogy ez is vitathatatlan igazság; nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. De az ápolónő kezébe fogta az állat, éppen úgy, ahogy a kisgyerekekkel szokták, ha arról faggatják őket, hogy mi a kívánságuk, és megkérdezte: – Hát örülnél neki... ha éjszaka bejönnék?

Luca fölnézett a nőre, és egyszerűen így felelt: – Persze hogy örülnék. – A nő mozdulatlanul állt előtte, majd elnyelte nagyon is fiatalos, csillogó szemével, amely annyira különbözött festéktől fölmart öreg, hideg szemhéjától, ami alól kiragyogott. Aztán sokat ígérő, nagylelkű, anyás hangon azt mondta: – Nos... ha csakugyan örülsz neki... akkor bejövök hozzád.

Luca intett a fejével, mintha azt akarná mondani, hogy rendben van. Az ápolónő hozzátette: – Be fogok jönni... de vigyázni kell... nem szabad zajt csapni. – Egy ideje már nem Luca szobájában aludt a spanyolfal mögött; a fiú arra gondolt, hogy ezt a figyelmeztetést inkább saját magának szánta, mint neki. A nő végül így szólt: – Akkor néhány óra múlva. – Még egy kis ideig elnézte a fiút, mintha arra volna kíváncsi, hogy milyen hatást tesz rá ígérete; aztán fogta a tálcát és kiment.

Luca, amikor magára maradt, fölvett az éjjeliszekrényről egy könyvet és olvasni kezdett. De hamarosan észrevette, hogy nem tudja felfogni a szavak értelmét. Arca erősen égett, mintha a nő, amikor rámeresztette szemét, homlokától a nyakáig megperzselte volna sóvárgó tekintetével. Kellemes, bensőséges érzés volt, az eladdig ismeretlen érzéki vitalitás benyomását keltette. El akarta terelni figyelmét erről az égésről és a vele járó zavarról, és felidézte magában a történteket. Azon gondolkodott, hogyan is viselkedett a nővel, és azt mondta magában, hogy a lehető legtisztességesebb és legőszintébb volt vele. Az ápolónő azt mondta neki, hogy szereti, de ő csupán annyit felelt, hogy örülne, ha bejönne hozzá; ez a tiszta igazság. Luca arra gondolt, hogy a nő éjszakai látogatásában ugyanúgy kedvét leli majd, mint minden eseményben, minden emberben, minden kapcsolatban, amióta lázálmából felébredt; örült neki, hogy az ápolónő iránt táplált érzései nem túlságosan erősek, és semmiben sem különböznek azoktól, amelyeket a többi emberes minden más dolog kelt benne. Valójában éhezett a nőre, és ez az éhség kívánatossá tette számára; de ugyanúgy éhezett a nyugodt fényre, amelyet az éjjeliszekrényen álló lámpa szórt, az árnyékban álló bútorokra, az éjszakára, a csendre, amiről sejtette, hogy körülveszi a házat, sőt az asztalban alagutat vájó szú percegésére is. Az éhség, amely étvágyat gerjesztett benne a dolgok iránt, mindezt, mint annyi más apróságot, egyformán szeretetre méltónak tüntette fel előtte, s a kívánatos részletek együttesen végre elfogadhatónak és újnak tetsző világot alkottak.

Ilyen gondolatok között szunnyadt el. Félálmában hallotta, hogy apja és anyja, mint rendesen, benyit a szobába; a szokott figyelmeztetések és kérdések után, amelyekre Luca bizonytalanul válaszolt, megölelték és elmentek. Sejtette ugyan, hogy az ápolónő tesz-vesz az ágya körül, alágyűri a takarókat, amelyeket két óra múlva vissza fog hajtani, hogy odasimuljon melléje, de nem volt egészen biztos benne, hogy nem hallucinál-e. Valójában teljesen elnyomta az álom; miután szülei elmentek, rögtön elaludt.

Sokáig aludt, jó mély álma volt; úgy érezte, hogy ugyanaz az éhség fejeződik ki benne, amely ébrenléte alatt vágyra gyújtotta minden tárgy és minden ember iránt. Különös álmában, amelyet mintha ez az éhség sugallt volna, fának képzelte magát. Lombtalan, esőtől lucskos, fekete, meggémberedett fa volt, kopár dombon állt, amelyet szinte megpörkölt a fagy, kinyújtotta ágkarjait, szétterpesztette gally-ujjait. Körülötte végtelen táj terült el, dombok, ligetek, folyók, mezők; az egész vidéket hócsíkok borították, és őszi ködök sötétítették el. A mozdulatlan, fekete felhőkkel terhes égbolt mélységes csendben tükröződött vissza az elárasztott mezőkön, mintha egy halott és időtlen világ képe volna. De a nap fölbukkant a távoli horizonton, először csak hideg, vörös gömbnek látszott, azután amint lassanként följebb emelkedett, szétkergette a felhőket, egyre erősebben szórta fénysugarait; Luca fagyos kérgén keresztül érezte a nap melegét. A napsugarak hatására az egész táj mozgásba lendült, mintha a ligetek minden fája hirtelen lerázta volna magáról a téli dermedtséget, a folyók vize megáradt, zsendült a mező, a dombok meglágyultak, és megteltek nedvvel, mint az emlő. Hirtelen vadászkürt szavához hasonló keserű, ujjongó, hosszú, szeretettel teljes hang terjedt szét a levegőben, széthasogatva a hideg csendet. Luca úgy érezte, hogy földbe nyúló gyökereiből kéjes éhség hulláma árad föl a törzsébe, kibuggyan héján, s az ágakon ezernyi zöld és csillogó rügyben fakad ki. A rügyek gyorsan kinyíltak, s levél, hajtás, ág lett belőlük. Luca úgy érezte, hogy növekszik, megsokszorozódik, minden porcikája szüntelenül, hatalmas, ellenállhatatlan, többszörös lendülettel burjánzik minden irányban. De egyszerre már nem is fa volt, hanem ember, lábán állt, karját fölemelte a nap felé. Felébredt; tagjaiban még érezte a lendületet, önmaga megtöbbszöröződését. A szoba árnyékba borult, csak az éjjeliszekrényen, a vörös ellenzős kis lámpa körül lehetett némi fényt látni. Az óra negyed egyet ütött. Néhány perc múlva bejön az ápolónő. Luca a sötét szobát nézte, és az ápolónőre gondolt, közben úgy rémlett neki, hogy éhsége türelmetlen, mohó lendületében hirtelen túllépi a jelennek és tartózkodási helyének határait, átlebben a jövőbe és a jövőt övező térbe. A sötétségben úgy tetszett, mintha szeme láttára feltűnne egész eljövendő élete: a helyek, az arcok, a mozdulatok, a találkozások. Az agresszív szabadság, a végtelen kutatás, a villámló víziók felkavaró érzése fogta el; mintha a jövő kigyulladna, lángolni kezdene a képzelet tüzétől, aztán be is fejeződne, egyetlen pillanat alatt legapróbb részleteivel együtt teljes egészében lejátszódna. Luca arra gondolt, – hogy ez az élet; és neki most már csak annyi dolga van, hogy türelmes legyen, mert csak így élheti végig. Szeme könnybe lábadt; egész testén visszatarthatatlan izgalom futott végig. Fennhangon értelmetlen szavakat kezdett mondani, hánykolódott az ágyban, szemét a sötétségbe meresztette, mintha azt kivánná, hogy megvilágosodjon, meghasadjon, s mögötte feltűnjön a jövő. Rajongása tetőpontján hallotta, hogy kinyílik az ajtó.

Az ápolónő lépett a szobába. Prémszegélyes felöltőjéből, amelyet, úgy látszik, hirtelen kapott a vállára, alul kilógott hosszú, átlátszó hálóingének gyűrött szegélye. Luca látta, hogy ujját a szájára teszi, és csendre inti őt; közben szeme jobban csillogott, mint bármikor, úgy rémlett, hogy egész arcát megvilágítja, bár a szoba homályban volt. A nő óvatosan becsukta az ajtót, nagyon lassan megforgatta a kulcsot a zárban, aztán fölvett az éjjeliszekrényről egy szalvétát, és a lámpa köré csavarta. Mindezt sietség nélkül csinálta, mint aki olyasmit tesz, amit már ezerszer megtett életében; Luca kényelmesen elhelyezkedett párnáin, karját kinyújtotta az ágyon, ártatlannak tűnő kíváncsisággal, zavar és izgalom nélkül nézte, mintha a nő nem szeretkezésre készítené elő a helyet, hanem egy számára ismeretlen rítus előre meghatározott gesztusait végezné el. Miután az előkészületek befejeződtek, a nő odaállt az ágy elé, fenségesen csillogó szemét a fiúra szögezte, két kezét fölemelte, levette felöltőjét, és letette az egyik székre. Közben lehajolt, s ekkor valamelyest látni lehetett, hogy milyen vaskos és formátlan a teste. Csípője nem gömbölyű volt, hanem négyszögletes, terebélyes húsrétegeire ráfeszült az átlátszó hálóing; a háta széles és tömör, a karja túlérett. A nő egy pillanatig mozdulatlan maradt, mintha lehetővé akarná tenni Lucának, hogy kedvére csodálja. Aztán erőteljes, türelmetlen mozdulattal fölemelte karját és fején át levette ingét. Az átlátszó ing tétova-ferde függönyként rángatózva, egyre följebb emelkedett, közben fölfedte a látványt: a barna-piros hústoronyhoz hasonló vaskos, de egyenes lábat, a nő ölét, a számos dudorodó idom közül az egyetlen lapos és árnyas helyet, hasát, a buja zsigerek túlcsorduló edényét, végül két széles hónalja közé szoruló mellét, amely, miután karjait fölemelte, két fehér kihalt út között elterülő sötét dombos tájnak tűnt. Azután az utolsó lassú, de egyszersmind határozott, ellentmondást nem tűrő rándítással teljesen megszabadult ingétől és ledobta a földre; megmutatta Lucának, milyen meztelenül; közben arca a megszokott bőkezű, sokat ígérő, nagylelkű kifejezést öltötte fel. Úgy viselkedik, mintha még mindig szép és fiatal volna – gondolta a fiú –, és ő szépnek és fiatalnak látná; ez tetszett Lucának, szeretetre méltó, nagylelkű illúziót látott benne. Amikor a nő úgy vélte, hogy Luca már elég sokáig nézte, fölhajtotta a takarót, méltóságteljesen bebújt alája, és odasimult a fiúhoz. Lucának úgy rémlett, hogy nem is ölelkezik, hanem egész testével elmerül valami mérhetetlen hústömegben. Az ápolónő sietség nélkül tapogatta végig, megkereste a nemi szervét, s amikor megtalálta, megmarkolta a tövénél, mintha ki akarná tépni, és bedugta a maga nemi szervébe; Luca közben határozottan úgy érezte, mintha a nő kézen fogná és tisztelettudóan bevezetné egy rítusnak szentelt titokzatos barlangba. Arra gondolt, hogy ez az élet, amelyért annyit fohászkodott, és kevéssé érdekelte, hogy egy hanyatló test alakjában ismerkedik meg vele. Szíve eltelt hálával; azon kapta magái, hogy csókolgatja a szoborhoz hasonlóan mozdulatlan, sovány és barna arcot, a félig lehunyt szemet. Vajon az ápolónő arca volt ez, vagy valami istenségé, aki azért emelkedett ki a földből, hogy odaadja magát neki? Kezéről kétségkívül a hódolat remegése terjedt át a tagjai alatt terpeszkedő tagokra. Közben tovább tartott a megkönnyebbülés, és üdeségével, könnyedségével felszította az ölelkezés hevét, megnövelte erejét.

16

Az ápolónő, amint előre jelezte, másnap csakugyan elment; Lucában nem a megbánás vagy az undor, hanem a hála érzését hagyta maga után, amiért a testi szerelmen kívül visszavonhatatlanul beavatta a dolgok iránti sokkal általánosabb szeretetbe is, amelynek első felvillanását a lázálomból való felébredéskor vette észre. Úgy tűnt neki, hogy végre megtalálja azt a rokonszenvben és türelmes várakozásban gyökerező, teljesen új, egyéni szemléletet, amellyel a valóságot fel kell fognia. Rájött, hogy ez a szemlélet, amely nyugodtabb, lassúbb, szelídebb ritmust követel a gondolkodástól, mint a régi, nem közvetlen és nem agresszív, hanem tudatosan és kimondhatatlanul tétova és óvatos. Ezentúl mindenekelőtt azzal az új szemmel fogja nézni a dolgokat, amely akkor éjszaka nyílt ki, s amelyet születésekor az első nappali fény elvakított. Miután halálvágyában meghalt, az ápolónő második és igazibb anyjaként újra megszülte. De megértette, hogy erre sohasem kerülhetett volna sor, ha előbb nem kívánja olyan őszintén, tiszta szívéből a halált.

Közben odahaza egyre többet beszéltek arról, hogy el kell utaznia a hegyekbe. Szülei szobát foglaltak neki az egyik szanatóriumban, ahol lábadozó betegeket ápoltak. S már csak az utazás napját kellett kitűzni. Tanulásról nem esett szó, legfeljebb abban a formában említették, hogy majd jóval később kerül rá a sor, amikor Luca elég erős lesz hozzá, hogy egészségének kára nélkül újra nekikezdjen. A fiú az úti előkészületek közepette pokrócokba bagyulálva üldögélt az ablak mellett egy karosszékben, s tovább ábrándozott, közben a tavasz közeledtével egyre tisztábban és nyájasabban tündöklő égboltot nézte. Miután fölfedezte a dolgokban és az emberekben azt az eladdig ismeretlen rendet, amely képes volt rá, hogy fölemelje és messzire vigye, saját passzivitását is megszerette. Örült neki, hogy alávetette magát ennek a rendnek, s új erőt merített idegen, titokzatos természetének elfogadásából.

Beköszöntött az elutazás napja. Már jó meleg volt, március végén jártak; anyja, akinek el kellett kísérnie Lucát a szanatóriumba, mégis több pulóvert erőltetett rá, és bebugyolálta egy nehéz kabátba. Luca, miután beburkolózott a kabátba, észrevette, hogy olyan mozdulatlanul és kényelmesen üldögél a karosszékben, az immár idegen, s az elutazás fényével elárasztott szobában, mintha bőrönd vagy más lélektelen tárgy volna. Továbbra is passzívan viselkedett,még akkor is, amikor legalább részt kellett volna vennie abban, hogy mások irányt szabnak életének, azokban a percekben is tehetetlen maradt, amikor a tehetetlenség képtelennek látszott. A lakásban hallani lehetett a szülők és a bőröndöket cipelő cselédek lépésének zaját; ő pedig csak ült mozdulatlanul, mintha nem is kellene elutaznia. Nagyon melege volt, ez talán bosszantotta, de talán jól is esett neki; elnézte a sápadt reggeli eget, és közben semmire se gondolt. Ha fél szemét lehunyta, az ablaküveg egy könnycsepp alakú buborékja szétterjedt az égen, s hatalmas fehér hasítékká változott. Hallotta, amint anyja belép a szobába, és zihálva rákiált: – Mit csinálsz itt? Odalent vár a taxi. – Csak ekkor tért vissza belé annyi erő, hogy meg tudott mozdulni. Azelőtt tüntetett volna szenvtelen passzivitásával, de az utazás izgalmának nyomorúságos ragálya ellen képtelen lett volna védekezni. De rájött, hogy most csakugyan közömbös neki: elutazik-e vagy sem, megérkezik-e vagy sem. Több vonat van, és végeredményben maradhatna odahaza is. Aztán amikor anyja idegesen szaladgált a kis pénztárablakok előtt, és megvette, lebélyegeztette a jegyeket, Luca újra elengedte magát, és mélyen elmerült kellemes mozdulatlanságában. Egyik bőröndjükön üldögélt az állomás zajos, fekete kupolája alatt, és a tömeg nyüzsgése, kiabálása közepette szinte elfelejtette, hogy nemsokára elutazik. Az a kötelék, amely a külvilághoz fűzte, mint valami túlságosan vékony fonal, folyton el szakadt, és ő nem vett annyi fáradságot, hogy újra összekösse.

De ott volt az anyja, és ott volt a taxi, amint ott lesz a vonat és az összes többi eszköz, ami lehetővé teszi, hogy tehetetlensége ellenére eljusson a térnek egy másik pontjára. Engedelmesen lépkedett a bőröndök súlya alatt görnyedező hordár nyomában, közben arra kellett gondolnia, hogy néhány hónappal azelőtt, nyaralásból hazajövet egész teste eszelős lázadásában ugyanezt a vonatot hányta le. Amikor már odabent ültek a kocsiban, kezébe vette a maroknyi újságot és képeslapot, amit anyja vásárolt, és elszunnyadt. Hallotta, hogy fütyül a mozdony és ülő teste alatt forogni kezdenek a kerekek, de tovább szunyókált. Amikor kinyitotta szemét, elcsodálkozott rajta, hogy már a külváros házai rohannak a vonatablakon túl, a vasúti töltés alatt. A legfelső emeletek ablakán keresztül látni lehetett, amint az emberek, akik épp most keltek föl, jönnek-mennek vetetlen ágyaik között. A vonat fütyült, és egyre jobban megiramodott, a házak megritkultak, s miután nagy sebességgel és féktelen lármával átrobogtak egy vashídon, felbukkant szemük előtt a táj.

A vonat rohant, és Luca úgy érezte, hogy ez a rohanás kellemes ellentétben van az ő tehetetlenségével. A vonat, ha önmagához hasonlítja, nem egyéb, mint olyasvalami, aminek iránya, célja, akarata van, akár az ápolónő szenvedélyének és szülei gondoskodásának. Hirtelen arra gondolt, hogy szép lenne így folytatni tovább az életet. A vonatot, a nevelőnőt, szüleit hatalmasabb s talán titokzatosabb erők fogják követni; és ő ugyanazzal a bizalommal és ugyanazzal az örömmel bízza rájuk magát. Látta magát rongyos, sebesült, kiéhezett katonának egy olyan hadseregben, amelyről nem tudta, milyen parancsot kapott, és milyen háborút visel; koldusnak, aki nem felelős nyomoráért, és számot se vet vele; gazdag embernek, aki egyetlen garasáról se mondhatja el, hogy maga kereste meg; olyan hatalom urának, amelyre sohase áhítozott, olyan egyház papjának, amelynek nem ismerte szertartásait; s végül utolsó gyönyörűségként halottnak, olyan szerencsétlenség áldozatának, amelyet nem látott előre, és nem akart elkerülni. A vonat hangos kattogása a váltókon, a kerekek gyors és szabályos zaja, a fütty, amellyel a mozdony fölverte a vidék csendjét, s az ablaküveg mögött ellenkező irányban rohanó táj meggyorsította gondolatainak ütemét. Igen, ő már bekerült egyfajta széles, örvénylő, hatalmas áramlatba, s nem tehet egyebet, hagyja, hogy szalmaszálként sodródjon, legfeljebb abban reménykedhet, hogy mindvégig a felszínen marad. Csukott szemmel, bizalommal adta át magát az áramlatnak, ugyanúgy, ahogy néhány nappal azelőtt az ápolónő karjának.

Kedve támadt lehunyni a szemét, hogy jobban átgondolhassa ezt a gondolatot; anyja gondoskodó buzgalmában azt hitte, hogy aludni akar, s kezével, amelyet Luca könnyűnek és szeretettel teljesnek érzett, párnát dugott a tarkója mögé. Eddig csak úgy gondolt az ápolónőre, hogy bizonytalanul felidézte magában beavatását, amelynek a nő öntudatlan eszköze volt. Most megpróbálta saját maga számára pontosan meghatározni ennek a beavatásnak igazi és mélyebb értelmét. Eszébe jutott: az ölelkezés pillanatában hirtelen erős vágy fogta el, hogy egészen behatoljon a nő hasába, és akárcsak születése előtt, egész testével összekuporodjon abban a sűrű meleg homályban. Most megértette, hogy az ápolónő zsigerei tulajdonképpen az élet zsigerei voltak, amelyektől addig undorodott, és amelyeket a nő ellentmondást nem tűrően elfogadtatott vele. Igen, állapította meg végül, alighanem ez az élet; nem az ég, nem a föld, nem a tenger, nem az emberek és nem az emberek ügyei, hanem valami szerető anyai test sötét, nyirkos barlangja, amelybe bizalommal hatol be, mert biztosra veheti, hogy ott védelmet talál, amint anyja is védte, míg szíve alatt hordozta. Az élet azt jelenti, hogy elmerüljünk ebben a testben, hogy sötétségét, vonzását, lüktetését jótékony vitális erőnek fogjuk fel. Hirtelen megérezte, mit is jelentett az, amitől úgy felüdült, mikor az ápolónő szorosan magához ölelte.

Egész délután ezzel a gondolattal foglalkozott, de akkor se tudott megszabadulni tőle, amikor vacsora után leeresztették a fekvőhelyeket, s ő is meg anyja is lefeküdtek, sőt éjszaka is órák hosszat forgatta fejében, míg el nem aludt. Miközben aludt, a vonat egy nagyon széles folyó hosszú vashidján robogott át, és Lucának úgy tűnt, hogy hallja, amint a traverzek dübörögnek a kerekek alatt. Jóval később eleven zsibongást s a hirtelen csendben visszhangzó lépteket hallott; ebből rájött, hogy a vonat befutott egy nagy állomásra, és megállt. De még sötét éjszaka volt, Luca átfordult a másik oldalára, újra elaludt, és nem hallotta a tolatást, amikor mozdonyt cseréltek, sem azt, hogy elindultak. Tovább aludt, időnként felébredt, és mindig ugyanazzal az örömmel érezte, hogy a vonat robog. Amikor végképp felébredt, már világos nappal volt; a kerekek lassú, fáradságos kattogásából megállapította, hogy a vonat hegynek fölfelé halad.

Anyja segített neki az öltözködésben és a mosakodásban, a kalauz fölcsatolta a fekvőhelyeket, s Luca végre ott ült az ablaknál, és nézte a tájat. A vonat most gyorsan kígyózott fölfelé a hegyoldalban, egy szűk völgytorok körül, amelynek alján rohanó hegy emelkedett, és eltakarta az eget. Luca sokáig nézte a tajtékozó hegyi patakot, a vándor kőtömböket, amelyeken a víz megtorlódott, és ágakra szakadt, a sűrű fenyőerdőket, amelyek a lejtőről a zavaros hullámokig ereszkedtek gyökereikkel. A felhős délelőtt halvány fényében a hegyi patak piszkosnak, félig szürkének, félig fehérnek tetszett, a sziklák vasszínűnek látszottak, a fenyőfák sötét, szomorú, homályos zöldnek. Hétköznapi, öreges unalom légköre töltötte be ezt az alpesi magányt. Luca most látott először hegységet, arra gondolt, hogy nem is olyan szép, mint hitte, és csalódottnak érezte magát.

De a vonat, miközben még mindig fölfelé kígyózott, egyszer csak kibukkant egy hasadékon, Luca és a völgy torok mélyén, két kisebb erdő borította hegy fölött, nagyon magasnak tűnő hegy hótól fehérlő, égre törő csúcsát pillantotta meg. A mennybolton felszakadoztak a felhők, a nap szikrázva sütött a távoli havas csúcsra. Lucát, nem is tudta, miért, váratlan ujjongás fogta el az érintetlen, fenséges és magányos fehérség láttán. Újra felötlött benne az a gondolat, hogy valami elsodorja, s ő bizalommal sodortatja magát az ismeretlen cél felé. De most kissé megváltoztatta az a teljesen új érzés, hogy ezek felé az oly magas és fehér havas tájak felé sodródik. Tágra meresztett szemmel nézte a hegyet; minél tovább nézte, annál inkább megerősödött lelkében a bizakodó, mámorító ujjongás. Tudta, hogy pusztán azért, mert megpillantott egy havas hegycsúcsot, tárgyi értelemben nincsen oka erre az örömre; mégis számot kellett vetnie vele, hogy éppen ez a látvány indította meg legmélyebb reményeinek oly régóta béna mechanizmusát. Szinte önkéntelenül odafordult anyjához, és megkérdezte:

– És az ápolónő?

Anyja csodálkozva felelte: – Biztosan valaki mást ápol.

„Igen, engem jól ápolt” – gondolta Luca. És azt mondta: – Érti a dolgát... nélküle igazán nem gyógyultam volna meg ilyen hamar.

– No, ne túlozzunk – mondta anyja, egy kicsit sértette, hogy Luca elfelejti, milyen gondosan ápolta ő is –, de az biztos, hogy érti a dolgát.

– Igen, érti – ismételte Luca.

– Igaz is! – mondta anyja. – Megkedvelt téged... egypárszor telefonon érdeklődött felőled.

– Mit mondtál neki?

– Azt, hogy meggyógyultál.

Luca behunyta szemét. Ebben a pillanatban a vonat hosszú, panaszos sivítással berobogott egy alagútba. Amikor Luca kinyitotta a szemét, csak sötétséget látott, közben nyirkos szél csapott arcába a vízcseppekkel és párafoszlányokkal lepett sötét falakról. A kerekek zaja, amelyeket visszavert az alagút boltíve, ujjongó, monoton hangnak tetszett, amely szüntelenül ugyanazokat a szavakat ismétli. Lucának úgy tűnt fel, hogy megérti őket, hiszen azonosak azokkal a reménnyel teli szavakkal, amelyek a lázálomból való felébredése után napról napra kísérték a lassú gyógyulásban; és rájött, hogy ezentúl az ő számára nemcsak az alagútban robogó vonat zajának vagy a hegycsúcs hófehér havának, hanem minden dolognak meglesz az értelme, és minden beszélni fog hozzá a maga néma nyelvén. A vonat megint fütyült egyet, és kirobogott a napfényre.

A hitvesi szerelem

1

Legelőször is a feleségemről akarok beszélni. Szeretni, sok mindenen kívül azt is jelenti, hogy az ember eltelik örömmel, ha a szeretett személyt nézi, figyeli. És nemcsak akkor telik el örömmel, ha szerelmese szépségét, hanem akkor is, ha kisebb-nagyobb csúnyaságait látja. Házasságunk első napjától fogva kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, valahányszor Lédát néztem (így hívják a feleségemet), valahányszor arcának vagy alakjának legkisebb mozdulatait, legtünékenyebb kifejezéseit figyeltem. Amikor összeházasodtunk, feleségem nem sokkal múlt harmincéves (azután, mivel három gyereket hozott a világra, némely tulajdonsága, nem mondom, hogy megváltozott, de legalábbis módosult). Nem túlságosan, de azért eléggé magas termetű volt, arca és teste egyaránt nagyon szép, bár egyáltalán nem tökéletes. Hosszú, sovány arca olyan tünékeny, semmibe vesző, szinte elmosódott látványt nyújtott, mint némely klasszikus istennőé a bizonytalan vonásokkal megfestett középszerű ókori képeken, amelyeket az idő patinája még bizonytalanabbá tett. A falra verődő napfénynek, a tenger felett vonuló felhő árnyának egyik pillanatról a másikra elillanó, megfoghatatlan szépsége tetszik ilyen különösnek; Leda esetében ezt a hatást bizonyára egyrészt egy kicsit mindig kócos, fémesen szőke, hosszú fürtű haja okozta, amely lobogásával a félelem és a menekülés képét idézte fel, másrészt kitágult bogarú, kissé ferde, nedves, nagy, kék szeme és megtört, tétova tekintete, amelyből, akárcsak a hajából, félénk és tartózkodó természetre lehetett következtetni. Az orra nagy, egyenes, nemes vonalú, erősen ívelt, széles vörös szája komoly, durcás érzékiségre vallott, alsó ajka mélyen ráhajlott túlságosan kicsi állára. Arca szabálytalan, de nagyon szép, szépsége, amint említettem, megfoghatatlan volt, és némelykor, bizonyos körülmények között – ezekről a későbbiekben fogok beszélni – úgy tetszett, mintha eltűnne, feloldódna. Ugyanezt a testéről is el lehetett volna mondani. Derékon felül olyan sovány és törékeny volt, mint egy kislány; de csípője, hasa, lába kemény, erős, kifejlett, izmos és szemérmetlenül eleven. De ezt a diszharmóniát, akárcsak az arcáét, teljesen feloldotta szépsége, amely meghitt és kitapinthatatlan formájával vagy titokzatosan átalakító fényével tetőtől talpig a tökéletesség holdudvarába burkolta. Furcsa kimondani, de néha, amikor ránéztem, olyannak tűnt fel előttem, mint valami klasszikus alakú, klasszikus arcú lény, akinek nincsenek hibái, aki csupa harmónia, derű, szimmetria. Szépsége, amelyet megfelelő szó híján kénytelen vagyok lelkinek nevezni, ilyenkor mindig elkápráztatott, és megfosztott tisztánlátásomtól. De ez az aranyos fátyol néha egy-egy pillanatra szétfoszlott, és nemcsak jó néhány szabálytalanság tűnt fel alóla, hanem kénytelen voltam azt is megállapítani, hogy Leda egész személyisége kínos változáson esik át.

Mindezt házasságunk első napjaiban fedeztem fel, és egy pillanatig szinte úgy éreztem, hogy becsaptak, akárcsak azt a férfit, aki érdekből házasodik, s az esküvő után döbben rá, hogy felesége szegény. Nos, feleségem egész arcát néha vaskos, néma fintor torzította el, s úgy tetszett, ebben félelem, szorongás, makacsság, de egyszersmind utált vonzalom fejeződik ki. Ez a fintor, hogy úgy mondjam, hirtelen hevesen kiemelte Leda ábrázatának természetes szabálytalanságát, és egész arcát visszataszító külsejű, groteszk maszknak tüntette fel, amelynek vonásait, főként a száját, a két ráncot a szája mellett, az orrcimpáját és a szemét szántszándékkal a karikatúráig eltúlozták, hogy félig trágár, félig kínosan komikus hatást tegyen. Feleségem erősen festette a száját, skarlátvörös rúzst használt; ezenkívül, mivel sápadt volt, az arcát is festette. Amikor az arca nyugodt volt, nem lehetett észrevenni ezeket a mesterséges színeket, mert összhangban voltak a szeme, a haja, a bőre színével. De amikor elfintorodott, egyszerre nyersen és harsányan kiríttak ábrázatából, s az imént még oly derűs, ragyogó és klasszikusan szép arca a karneváli maszkok nevetséges és rikító formáit idézte fel. Mindezt afféle meghatározhatatlan trágárság tetézte, amit a test a maga puhaságával, melegével és elevenségével kölcsönöz az ilyenfajta fintoroknak.

Arcához hasonlóan időnként teste is elvesztette varázslatos szépségét, és csúf, görcsös pózba rándult. Ilyenkor teljesen összekuporodott, pontosan úgy, mintha félne vagy undorodna; de egyszersmind, akárcsak a táncosnők és a pantomimesek, amikor fel akarják csigázni a közönséget, védekező és viszolygó mozdulattal előrenyújtotta karját és lábát, teste pedig felszólító, kihívó gesztusként ív alakban meggörbült. Olyannak tetszett, mintha karjával valami képzeletbeli veszedelmet hárítana el, de közben hevesen elfordította csípőjét, s úgy tűnt fel, mintha ezzel jelezné, hogy a veszély vagy a támadás nincsen kedve ellenére. Testtartása ízléstelen volt, s mivel néha ugyanakkor arcát is elfintorította, az embernek szinte kétségbe kellett vonnia, hogy ugyanaz a nő áll előtte, aki az imént olyan szerénynek, olyan derűsnek, olyan kimondhatatlanul szépnek hatott.

Mondtam, hogy szeretni annyit jelent, mint mindent szeretni a szeretett személyen, a szépséget éppúgy, mint a csúfságot, ha csúnya vonásai is vannak. Ezek a fintorok, ezek a görcsös pózok, bár csúnyák voltak, nemsokára ugyanolyan kedvessé váltak a szememben, mint Leda legjobb pillanatainak szépsége, harmóniája és derűje. De szeretni néha annyit jelent, mint nem észrevenni valamit; igaz ugyan, hogy van olyan szerelem, amely a teljes tisztánlátással jár együtt, de az is igaz, hogy van másfajta, szenvedélyesebb szerelem is, amely vakká teszi az embert a szeretett személy iránt. Én nem voltam vak; de hiányzott belőlem a kipróbált, régi szerelemmel járó tisztánlátás. Tudtam, hogy feleségem bizonyos körülmények között csúffá és ízléstelenné változik; ez érdekes és mint minden, ami rá vonatkozott, szeretetre méltó ténynek tűnt fel előttem, és nem tudtam, nem is akartam túlmenni ezen a megállapításon.

Itt meg kell jegyeznem, hogy feleségem nagyon ritkán, meghitt pillanatainkban sohase vágott fintort, sohase rándult görcsös pózba. Nem emlékszem rá, hogy bármely szavamra vagy bármely mozdulatomra arca furcsa maszkká és teste különös bábuvá alakult volna át. Sőt, úgy tetszett, mintha a szeretkezés perceiben érte volna el hihetetlen és kimondhatatlan szépségének tetőfokát. Olyankor nagy szemének kitágult, nedves pupillájában a szokott, szelíd, bágyadt felszólítás jelent meg, amely kifejezőbbnek látszott minden beszédnél; szája ajkának érzékiségével és ívelt vonalával mintha egyfajta bizarr és okos jóságot fejezett volna ki; egész arca úgy fogadta pillantásaimat, akár valami megnyugtató, titokzatos tükör, amelyhez méltó keretként pompásan hozzáillett szétzilált szőke haja. Teste is mintha a legszebb alakban helyezkedett volna el, ártatlanul és bágyadtán feküdt az ágyon, erőtlenül, szégyenkezés nélkül, olyannak tetszett, mint az ígéret földje, amely mezőivel, folyóival, dombjaival és völgyeivel az első pillantásra arányló színben tárulkozik ki a látóhatár széléig. A fintort és a görcsös pózt viszont a legváratlanabb és legjelentéktelenebb pillanatokban figyeltem meg; elég ha csak néhány esetet idézek fel. Feleségem mindig nagyon szerette a detektívregényeket. Megfigyeltem, hogy amikor a cselekmény hihetőleg izgalmasabb, félelmetesebb fordulatot vesz, Leda arca fokozatosan elfintorodik, és csak akkor simul ki újra, amikor túljutott azon a fejezeten, amelyben a feszültség növekedett. Feleségem a szerencsejátékot is szereti. Jártam vele Campionéban, Monte-carlóban, San Remóban: egyetlenegyszer se fordult elő, hogy a tét után, amikor a kerék forgott, és a golyó ott ugrált a számok között, Leda ne vágott volna csúf fintort. Végül az is elég okot adott a grimaszra, hogy be kellett fűznie egy cérnát a tűbe; vagy egy gyerek elfutott egy árok mellett, s félő volt, hogy beleesik; vagy egy csepp jéghideg víz fröccsent a hátára.

Azt a két esetet, amikor úgy éreztem, hogy ennek a különös átalakulásnak bonyolultabb oka van, szeretném részletesebben leírni. Egy alkalommal vidéki villánk kertjében azon erőlködtem, hogy kitépjek egy magasra nőtt, buja gazt, szinte bokrot, amely ki tudja, hogyan került a villa előtti tér közepére. Nem volt könnyű, a nedves, zöld növény kicsúszott a kezem közül, ráadásul a gyökere biztosan nagyon mélyre nyúlt. Erőlködés közben, nem is tudom, miért, fölnéztem feleségemre, és csodálkozva láttam, hogy arca és alakja teljesen elváltozott az ízléstelen fintortól és a görcsös póztól. Ugyanabban a pillanatban a gaz testem súlyának engedve, egyetlen hosszú, inas gyökerével kiszakadt a földből, én pedig hanyatt estem a tér kavicsára.

Egy másik alkalommal meghívtuk néhány barátunkat római lakásunkra. Mielőtt a vendégek megérkeztek, feleségem estélyi ruhában, kicicomázva és fölékszerezve ellenőrizni akarta a konyhában, hogy minden rendben van-e. Vele mentem. Láttuk, hogy a szakácsnő fél a langusztától, nem meri megfogni s bedobni a fazékba az iszonyatos ollókkal fölfegyverzett, még félig élő, szörnyű állatot. Feleségem minden teketória nélkül odament az asztalhoz, megragadta a langusztát a hátán, és beledobta a forró vízbe. Nem vonom kétségbe, hogy közben távol kellett tartania magát mind a tűzhelytől, mind az állattól. De az óvatosság csak részben magyarázza meg arcának csúnya és groteszk fintorát és testének szemmel látható mozdulatát, amely egy pillanatig olyannak tetszett, mintha kihívóan megriszálná csípőjét a fényes selyem estélyi ruha alatt.

Úgy vélem, hogy feleségem a legkülönfélébb alkalmakkor számtalanszor elfintorította arcát, és teste ugyanakkor görcsös pózba rándult. Mindenesetre néhány tényt nem lehet kétségbe vonni: szeretkezés közben sohase húzta össze görcsösen az arcát és a testét. Ezenkívül torz gesztusait mindig mélységes csend kísérte, bizonytalan csend, amely mintha inkább elfojtott kiáltáshoz, mint nyugodt némasághoz hasonlított volna. Végül úgy tetszett, hogy a fintort és a görcsös pózt mindig valami váratlan, hirtelen, villámgyors eseménytől való félelem okozta. Olyan félelem, amely, mint észrevettem, vonzalommal vegyült.

2

Eddig feleségemről beszéltem, ideje, hogy magamról is mondjak valamit. Magas vagyok és sovány, arcom energikus, vonásaim markánsak, szárazak. Ha valaki alaposabban megnéz, állam és szám formájában talán észrevesz egy kis gyengeséget; ennek ellenére arcom akaratos és erős, de egyáltalán nincsen összhangban igazi jellememmel, jóllehet részben megmagyarázza néhány ellentmondását. Talán a szilárd alap hiánya a legfontosabb jellemvonásom. Bármit mondok és teszek, teljesen azonosulok azzal, amit mondok és teszek, és nincsen semmi tartalékom, amit felhasználhatnék, abban az esetben, ha vissza kell vonulnom. Vagyis teljesen előőrs vagyok, derékhad és utóvéd nélkül. Ennek az a következménye, hogy könnyen lelkesedem: minden semmiségért rajongok. De rajongásom egy kicsit arra a lóra emlékeztet, amely nagyon magas akadályt ugrik át lovas nélkül, emez ugyanis tőle vagy tízméternyire fekszik a földön, s a szája tele van porral. Ezt úgy értem, hogy lelkesedésemből szinte mindig hiányzik a hatékony belső erő biztosítéka, amely nélkül minden lelkesedés hebehurgyaságban és retorikában oldódik fel. És csakugyan hajlamos vagyok a retorikára, vagyis arra, hogy összetévesszem a szavakat a tettekkel. Az én retorikám érzelmes jellegű; mivel szeretnék szeretni, gyakran azzal áltatom magamat, hogy csakugyan szeretek, pedig csak beszéltem, bár nagyon elérzékenyülve, de mégis csupán beszéltem. Ilyenkor hamar kibuggyan a könnyem, dadogni kezdek, és végigjátszom a túláradó érzelem valamennyi pózát. De e látszólagos hevesség alatt gyakran fanyar, sőt sivár éleseszűség rejtőzik, amelytől személyiségem szinte megkettőződik, de erő egyáltalán nincsen benne, hiszen nem egyéb egoizmusom kifejezésénél.

Azok szemében, akik felületesen ismertek, mielőtt Lédával találkoztam, az voltam, akit manapság és még talán egy kis ideig esztétának neveznek. Vagy olyan embernek, aki eléggé jómódú hozzá, hogy dologtalanul éljen, és minden idejét a legkülönfélébb műalkotások értelmezésének és élvezetének szentelje. Feltételezem, hogy ez a felfogás, legalábbis a társaságban játszott szerepemet tekintve, a maga egészében helyes. De a lelkem mélyén egyáltalán nem voltam esztéta: szüntelenül a kétségbeesés szélén álló, szorongástól gyötört ember voltam. Van Poe-nak egy novellája, amely talán híven érzékelteti akkori lelkiállapotomat; egy halászról szól, aki hajójával tengeri örvénybe sodródik. Bárkájával ott kering az örvény belső falán, és vele együtt, fölötte, mellette és alatta számtalan roncs, régebbi hajótörések maradványa kavarog. Tudja, hogy keringés közben egyre jobban közeledik az örvény fenekéhez, ahol halál vár rá, azt is tudja, hogyan kerültek oda azok a roncsok. Nos, az életem ilyesfajta állandó örvényhez hasonlított. Belesodródtam egy fekete örvénybe, és láttam, hogy felettem, alattam és mellettem, velem együtt kavarog mindaz, amit szerettem. Mindaz, ami mások szerint betöltötte az életemet, de valójában szemem láttára, velem együtt furcsa hajótörést szenvedett. Éreztem, hogy együtt keringek mindazzal a széppel és jóval, amit valaha is alkottak a világon, és egy pillanatra se veszítem szem elől az örvény fekete mélyét, amely engem és minden roncsot elkerülhetetlen pusztulással fenyeget. Néha úgy látszott, hogy az örvény összeszűkül, kisimul, lassabban forog, és visszaenged a mindennapi élet nyugodt felszínére; de néha a keringés meggyorsult, a tölcsér mélyült, ilyenkor forgás közben egyre jobban lejjebb süllyedtem, együtt süllyedt velem minden emberi mű és gondolat, és szinte kívántam, hogy végképp elmerüljek. Fiatal koromban gyakran éltem át effajta válságokat, és elmondhatom: húsz- és harmincéves korom között nem volt olyan nap, hogy ne foglalkoztam volna az öngyilkosság gondolatával. Persze, valójában nem akartam megölni magamat (különben csakugyan végeztem volna magammal), de lelkivilágomat mégis elsősorban az öngyilkosság rögeszméje hatotta át.

Sokat tépelődtem rajta, hogy miképpen segíthetnék magamon, rájöttem, hogy csak két dolog tudna megmenteni: egy nő szerelme és a művészi alkotás. Alighanem kissé nevetségesnek tűnik fel, hogy csak így félvállról említem meg ezt a két igen fontos dolgot, mintha két olyan orvosságról volna szó, amelyet bármely gyógyszertárban be lehet szerezni; de ez a sommás meghatározás csupán azt árulja el, hogy körülbelül harmincöt éves koromban már roppant tisztán láttam életem problémáit. Úgy éreztem, hogy mint bármelyik férfinak a földön, jogom van a szerelemre, és meg voltam győződve róla, hogy képes vagyok a művészi alkotásra, mert sajátos ízlésem van és tehetséges vagyok, legalábbis legjobb pillanataimban ezzel áltattam magamat.

Ámde mindig úgy esett, hogy ha írni kezdtem, a második vagy a harmadik oldalnál elakadtam; ami pedig a nőket illeti, sohase sikerült eljutnom az önmagunkat és másokat meggyőző mély érzésekig. Szerelmi és művészi próbálkozásaimnak igen nagy kárára vált gyors fellobbanásra és hirtelen lelohadásra egyaránt kész, könnyű lelkesedésem. Hányszor előfordult, hogy egy ellenkező ajakról lopott csók vagy két-három sebtében leírt oldal úgy tűnt fel előttem, mintha megtaláltam volna azt, amit kerestem. De aztán a kapcsolat fecsegő érzelgősségbe csapott át, s ez eltávolította tőlem a nőt. Írásom pedig okoskodásba vagy szószátyárságba fulladt, amibe komoly ihlet hiányában pillanatnyi rögtönzőképességem sodort bele. Megkaptam az ígéretes kezdeti lendületet, s ez magamat is, másokat is megtévesztett, de utána nem is tudnám megmondani, miféle általános, hideg zsibbadtság vett rajtam erőt, és észrevettem, hogy valójában nem úgy szerettem és írtam, ahogy kívántam szeretni és írni. Néha találtam olyan nőt, aki érdekből vagy részvétből eltűrte volna, hogy megtévesszem, és önmagát is megtévesztette volna; máskor úgy tetszett, hogy írásom megáll a lábán, s ez a munka folytatására késztetett. De van legalább egy jó tulajdonságom: a bizalmatlanság, ami idejében megállít az önáltatás útján. Így hát mindig összetéptem irományomat, és valamilyen ürüggyel elmaradtam a nőtől. Ilyen próbálkozásokkal telt el az ifjúságom.

3

Nem fontos, hogy hol és hogyan ismerkedtem meg a feleségemmel: alighanem valamelyik szalonban, fürdő- vagy más hasonló helyen. Körülbelül egyidősek voltunk, és úgy tűnt fel előttem, hogy élete több szempontból hasonlít az enyémhez. Ez a hasonlóság csak felületesen, néhány szempontból volt igaz, és csupán abból állt, hogy ő is gazdag volt, akárcsak én, s szintén dologtalanul, ugyanabban a környezetben, ugyanúgy élt, mint én; de szokott szalmaláng-lelkesedésem mindezt úgy felnagyította, hogy azt hittem: megtaláltam lelki hasonmásomat. Feleségem nagyon fiatalon ment férjhez, Milánóban, a szülővárosában; nem szerette a férjét. Házassága csak néhány évig tartott, aztán külön költöztek, majd később Svájcban elváltak. Leda attól fogva egyedül élt. Lelkemben már megismerkedésünk napján felébredt a remény, hogy végre megtaláltam azt a nőt, akit keresek, feleségem ugyanis a kezdet kezdetén bevallotta, hogy belefáradt addigi életmódjába, és örömest férjhez menne, ha szíve szerinti párt találna. Mindezt nagyon egyszerűen, az elérzékenyülés minden nyoma nélkül mondta el, mintha gyakorlati programról volna szó, nem pedig egy érzelmekben szegény élet szenvedélyes törekvéséről; úgy éreztem, szavai ugyanarra a lelkületre vallanak, amely hosszú évek óta súlyos teherként nehezedik rám; a megszokott kezdeti lendülettel nyomban elhatároztam, hogy ő lesz a feleségem.

Nem hiszem, hogy Leda nagyon intelligens; de közepes intelligenciája ellenére mértéktartó kijelentéseivel, tapasztaltságával, a türelmet és az iróniát ügyesen párosító viselkedésével titokzatos tekintélyre tett szert előttem; s ezért megértésének, bátorításának legcsekélyebb jelét is értékesnek és hízelgőnek éreztem. Akkor azzal áltattam magamat, hogy én vettem rá: legyen a feleségem, de ma már elmondhatom, ő akarta, hogy házasodjunk össze, és az ő elhatározása nélkül sohase esküdtünk volna meg. Azt hittem, sokáig kell majd udvarolnom neki, s még csak a kezdet kezdeténél tartottam, amikor szinte erőszakkal odaadta magát. Más nőt ezért alighanem könnyűvérűnek mondtam és megvetettem volna, de Leda gesztusát ugyanolyan becsesnek és hízelgőnek éreztem, mint biztatása és bátorítása előző jeleit. Miután magamévá tettem, észrevettem, hogy titokzatos tekintélyén nem esett csorba, sőt eladdig szunnyadó érzékeim türelmetlensége még jobban megerősítette. Kezdetben arra épített, hogy megértést kívántam, most viszont sokkal nagyobb és ösztönösebb intelligenciával arra, hogy vágyódtam rá, így fedeztem fel, hogy lelki tulajdonságai megfelelnek megfoghatatlan és tartózkodó szépségének. Sohase voltam biztos benne, hogy teljesen birtokolom; és amikor úgy éreztem, hogy már majdnem elteltem vele, egy mozdulata, egy szava hirtelen felébresztette bennem a félelmet, hogy megint elveszítem. A birtoklásnak és a kétségbeesésnek ezek a váltakozásai esküvőnk napjáig tartottak. Már szenvedélyesen szerettem, tudtam, minden áron meg kell akadályoznom, hogy ez a szerelem, megelőző szerelmeimhez hasonlóan, a csüggedésben, a semmiben oldódjon fel. A félelem biztatására, de azért viszolyogva és majdnem azzal az érzéssel, hogy túl könnyű dologra vállalkozók, megkértem a kezét; biztos voltam benne, hogy rögtön igent mond. De szinte megdöbbentő visszautasítással válaszolt, mintha ajánlatommal tudom is én, milyen titkos illemszabályt sértettem volna meg. Úgy rémlett, hogy a visszautasításával régi kétségbeesésem legmélyebb, legkomorabb szakadékába taszít. Amikor elváltam tőle, zavarosan arra gondoltam, hogy ezek után nincs mit tennem, most csakugyan meg kellene ölnöm magamat, ha nem volnék gyáva. Néhány nap múlva felhívott telefonon, és csodálkozva kérdezte, miért nem jelentkezem. Elmentem hozzá, szelíd és szégyentelen szemrehányással fogadott, amiért elhagytam, és nem adtam időt neki a gondolkozásra. Végül azt mondta, hogy tulajdonképpen elfogadhatja házassági ajánlatomat. Két hét múlva megesküdtünk.

Ezután rögtön elkezdődött a teljes és sohasem ismert boldogság időszaka. Szenvedélyesen szerettem Lédát, de egyszersmind féltem, hogy már nem szeretem, és ő sem szeret engem. Így hát minden eszközt felhasználtam, hogy egybeforrasszam életünket, és szilárd kapcsolatokat teremtsek kettőnk között. Tudtam, hogy feleségem műveletlen, ezért mindenekelőtt amolyan esztétikai nevelési programot ajánlottam neki, és azt mondtam, hogy ő ugyanolyan örömöt fog találni a tanulásban, mint én a tanításban. Váratlanul kiderült, hogy feleségem rendkívül tanulékony és értelmes. Közös megegyezéssel tanulási tervet és órarendet készítettünk, vállaltam, hogy átadom neki és megtanítom értékelni mindazt, amit tudok, és ami tetszik nekem. Nem tudom, mennyire követett, és mennyire értett meg: valószínűleg sokkal kevésbé, mint hittem. De mint mindig, különös és titokzatos tekintélye révén, úgy éreztem, nagy győzelmet aratok, amikor egyszerűen azt mondta: – Ez a zene tetszik nekem... ez a költemény szép... olvasd el újra ezt a fejezetet... hallgassuk meg újra azt a lemezt. – Időtöltésből angolul is tanítottam. Ebben pompásan haladt, mert vele született jó nyelvérzéke és memóriája volt. De a magyarázást, tanítást Leda változatlan jóindulata, jó szándéka és szeretetreméltósága tette vonzóvá és értékessé a szememben. Olyannyira, hogy bár ő volt a tanuló és én a tanár, bizonyos értelemben én éltem át az anyagot elsajátító diák minden izgalmát. De ezt is helyénvalónak éreztem, mert a szerelem volt az igazi tananyagunk, és úgy tetszett, hogy ebben a tárgyban napról napra jobban haladok.

Ám boldogságunk legbiztosabb alapja, immár közös ízlésünkön kívül, továbbra is szerelmi kapcsolatunk maradt. Mondtam már, hogy Leda szépsége, amelyet néha fintorok és csúf görcsös pózok zavartak meg, szeretkezés közben sohase hazudtolta meg magát. Most hadd tegyem hozzá, hogy a szépsége adta öröm immár valóságos tengellyé vált, s e körül keringett életem egykor fekete és fenyegető, de most fényes, kellemesen lassú és szabályos örvénye. Hányszor néztem hosszasan meztelen testét, amikor mellette hevertem az ágyban; szinte megrémültem szépségétől, amely, bármilyen feszülten figyeltem is, teljesen megfoghatatlannak tetszett. Hányszor ziláltam szét, majd simítottam le hosszú, szőke, puha fürtjeit, miközben hanyatt feküdt, és feje a párnába süppedt; bármennyire igyekeztem is, nem tudtam megmagyarázni, mitől támad az a benyomásom, hogy szinte lobog, hullámzik a haja. Hányszor néztem nagy kék szemét, és tűnődtem rajta, hogy miben rejlik szelíd, megtört kifejezésének titka. Miután hosszasan, szenvedélyesen megcsókoltam, hányszor elemeztem, hányszor hasonlítottam össze az ajkamon tovább bizsergő érzést az ő ajka formájával; közben abban reménykedtem, hogy megfejtem annak a szinte archaikus vonalú, könnyű mosolynak a titkát, amely a csók után tűnt fel vastag és ívelt szája szögletében, s amelyet a legrégibb görög szobrokon figyelhet meg az ember. Tehát a vallás titkaihoz hasonló nagy rejtélyre bukkantam, legalábbis nekem így rémlett: szívem szerinti rejtély volt ez, amelyben a szépség fürkészéséhez szokott tekintetem és elmém úgy merült el, úgy békélt meg, akár valami szeretetre méltó, végtelen térben. Úgy látszott, Leda megértette, milyen fontossá vált számomra, hogy imádhassam, és ugyanazzal a kimeríthetetlen engedelmességgel, ugyanazzal az okos készséggel engedte, hogy szeressem, mint amivel a tanítást fogadta.

E teljes boldogság közepette talán gyanút kellett volna fognom feleségem viselkedésének egy furcsa sajátosságától, amelyre, úgy hiszem, már céloztam, nevezetesen a jóindulatától. Az ő szerelme nyilvánvalóan nem volt olyan ösztönös, mint az enyém; ahogy velem bánt, abból kitetszett az a kétségbevonhatatlan, de rejtelmes elhatározás, hogy kielégít, hogy örömet szerez, sőt néha hízeleg nekem, vagyis az, amit kissé lenézően jóindulatnak neveznek. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy a jóakarat ne rejtegessen valamit, ami, ha véletlenül kiderül, ne hazudtolná meg, és ne veszélyeztetné hatását, valamit, ami esetleg nem egyéb titkolt aggodalomnál, de az is lehet, hogy kétszínűség vagy árulás. Ám én úgy fogadtam Leda jóindulatát, mint szerelmének egyik bizonyítékát, és egyelőre nem igyekeztem kikutatni, hogy mit jelent, mi rejlik mögötte. Tehát túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy ne legyek egoista. Tudtam, hogy életemben először szeretek, és megszokott, kissé tapintatlan lelkesedésemben föltételeztem, hogy feleségem lelkét is ugyanaz az érzés tölti el, mint az enyémet.

4

Feleségem előtt sohase hoztam szóba irodalmi ambícióimat, úgy véltem, nem tudná megérteni őket, ráadásul szégyelltem volna bevallani neki, hogy tulajdonképpen nem is ambíciók voltak, hanem olyan kísérletek, amelyeket eladdig sohase koronázott siker. Abban az évben a tengerparton nyaraltunk, és szeptember közepén kezdtünk beszélgetni őszi és téli terveinkről. Egyszer csak célzást tettem meddő kínlódásomra. Nem is tudom, hogy történt – talán azt akartam jelezni, hogy a házasság hosszú ideje tétlenségre kárhoztat. Feleségem nyomban felkiáltott: – De Silvio, ezt még sohase említetted. – Azt feleltem, hogy azért nem említettem, mert legalábbis addig a napig sohase sikerült olyasvalamit írnom, amiről érdemes volna beszélni. De Leda válaszként szokott szívélyes gyengédségével arra biztatott, hogy mutassam meg neki valamelyik írásomat. A felszólítás hallatára rögtön észrevettem, hogy kíváncsisága igencsak hízeleg a hiúságomnak, és véleményét tulajdonképpen ugyanolyan fontosnak vagy még fontosabbnak tartom, mint bármelyik hivatásos irodalmárét. Nagyon jól tudtam, hogy Leda műveletlen. Ízlése bizonytalan, és ítéletének, akár kedvező, akár kedvezőtlen, semmi jelentősége sincsen; ennek ellenére éreztem: most már őtőle függ, hogy folytatom-e az írást vagy sem. A látszat kedvéért egy kicsit ellenkeztem, majd miután többször figyelmeztettem feleségemet, hogy irományaim teljesen jelentéktelenek, s magam se tartom elfogadhatónak őket, engedtem az unszolásnak, és felolvastam egyik rövid elbeszélésemet, amelyet néhány évvel azelőtt írtam. Felolvasás közben úgy éreztem, hogy a novella nem olyan rossz, mint amilyennek régebben gondoltam; így hát határozottabb és kifejezőbb hangon folytattam az olvasást, időnként fölpillantottam Lédára, aki figyelmesen hallgatott, és egyáltalán nem árulta el, hogy milyen hatást tesz rá írásom. Amikor a szöveg végére értem, félredobtam a papírlapokat, és felkiáltottam: – Amint látod, igazam volt, nem érdemes beszélni róla – és furcsa szorongással vártám Leda ítéletét. Egy pillanatig hallgatott, mintha összegyűjtené benyomásait, azután ellentmondást nem tűrő határozottsággal kijelentette, hogy nagyon rosszul teszem, ha semmibe veszem a tehetségemet. A novella, bár sok hibája van, tetszett neki, mondta, azután véleménye igazolására felsorolt egy csomó részletet. Okoskodása nem vallott szakavatott irodalmárra (ezt semmiképpen sem lehetett volna elvárni tőle), mégis úgy éreztem, hogy különös módon felbátorít. Hirtelen úgy tetszett, hogy érvei, egy hétköznapi ízlésű, hétköznapi ember érvei, igazán felérnek a legkifinomultabb irodalmárok okfejtésével: hogy önkritikám, végeredményben talán túlzott, s inkább árt, mintsem használ; vagyis eladdig talán nem a tehetségemmel volt baj, hanem inkább az a szerető bátorítás hiányzott a munkámhoz, amelyet most megkaptam tőle. Abba mindig van valami megalázó és hamis, ha a családban azok körében aratunk sikert, akiket a szeretet türelmessé és részrehajlóvá tesz irántunk: az anya, a nővér, a feleség mindig kész elismerni tehetségünket, amelyet mások makacsul kétségbe vonnak, de ugyanakkor nem tartjuk elegendőnek a dicséretüket, sőt néha keserűbbnek érezzük az elmarasztalásnál. Akkor viszont semmi effélét nem vettem észre feleségem ítéletében. Úgy véltem, hogy irántam táplált szeretetén túl az elbeszélés csakugyan tetszett neki. Másrészt eléggé határozott és megalapozott érvekkel dicsért, s ezért kedvező véleményét nem tekinthettem a könyörület jelének. Végül szinte félénken kérdeztem: – Tehát szerinted folytatnom kell, nem szabad abbahagynom?... Vigyázz, jól gondold meg a szavaidat... legalább tíz éve, hogy eredmény nélkül dolgozom... Ha azt mondod, hogy folytassam, folytatni fogom... de ha azt mondod, hogy hagyjam abba, abba fogom hagyni, és soha többé nem veszek tollat a kezembe.

Leda elnevette magát, és így felelt: – Nagy felelősséget rósz rám.

Makacskodtam: – Úgy válaszolj, mintha idegen volnék neked, nem az, aki vagyok... azt mondd, amit gondolsz.

– De már megmondtam – felelte –, folytatnod kell.

– Igazán?

– Igen, igazán.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – Sőt, ide figyelj... a következőt fogjuk csinálni... nem utazunk haza Rómába, hanem egy vagy két hónapra lemegyünk toszkánai villádba... ott majd munkához látsz, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szép dolgokat fogsz írni.

– De te unatkozni fogsz.

– Miért? Ott leszel velem... aztán meg nekem is kell a változás... hosszú évek óta nem tudok hozzájutni egy kis nyugalomhoz.

Be kell vallanom, hogy nem is Leda érvelése és bátorítása győzött meg, hanem inkább egyfajta babona. Arra gondoltam, hogy életemben először feltűnt a jó csillagom, és azt mondtam magamban, hogy mindenképpen meg kell ragadnom a szerencse nem várt kegyét. Házasságomban már megtaláltam a szerelmet, amire oly sok éven át hiába áhítoztam; a szerelem után most talán az irodalmi alkotásra is sor kerül. Vagyis éreztem, hogy jó úton vagyok, és találkozásunk jótékony hatása még nem merült ki egészen. Megöleltem Lédát, és tréfásan azt mondtam, hogy attól fogva ő lesz a múzsám. Nem látszott rajta, hogy felfogta volna a mondat értelmét; újra megkérdezte, hogyan határozok.

Azt feleltem, hogy amint tanácsolta, néhány nap múlva lemegyünk a villába. Egy hét múlva csakugyan Toszkánába utaztunk a Riviéráról.

5

A villa közepesen magas hegyek lábánál, egy árokhoz hasonló völgyben állt; előtte tágas, lapos, megművelt síkság. Kicsi park sűrű, lombos fái vették körül, s ezért még a legfelső emelet ablakaiból se nyílt kilátás a tájra; lakói azt hihették volna, hogy valami erdőség mélyén, remetei magányban élnek, nem pedig egy tanyákkal teleszórt, mezsgyék hálózta lapály szélén. A villa köze lében a síkságon nagy falu volt. A legközelebbi városba, amely a villa mögött álló hegyek egyikén terült el, kocsival egy óra alatt lehetett eljutni. Középkori város volt, csipkézett fallal, palotákkal, templomokkal, kolostorokkal, múzeumokkal; de amint Toszkánában gyakran megesik, sokkal szegényebb volt a csúf, modern falunál, amelyet a síkság forgalma föllendített.

A villát, legalábbis a park fáinak magasságából és nagyságából ítélve, talán száz évvel azelőtt építették. Háromemeletes, egyszerű és szabályos épület volt, mindegyik emeleten három ablakkal. A homlokzata előtti kavicsos teret két gesztenyefa árnyékolta be; a térről kanyargós kerti út vezetett a park rácsos kapujához s onnan a régi falkerítés mellett az országúthoz. A park, amint említettem, kicsi volt, de sűrű és tele árnyas zugokkal; csak egyik oldalára építettek kerítést. A többi oldalon nem volt se sövény, se másfajta választófal, az ember az árnyékos fák alól közvetlenül a megművelt síkságra bukkant ki. A villához néhány gazdaság tartozott, a feles bérlők tanyája a park szélén emelkedett, egy dombon, amelyről kilátás nyílt az egész hatalmas síkságra. A villából nem lehetett látni a parasztokat, de rövid kiáltásaik, amelyekkel a barázdában ballagó ökröket nógatták, behallatszottak a mezőről; a feles bérlő tyúkjai nemegyszer ellepték a parkot, s még az épület előtti térre is bemerészkedtek csipegetni.

A villa tele volt zsúfolva régi bútorokkal, az empire-től a szecesszióig a múlt század valamennyi stílusa képviselve volt közöttük. A ház legutóbbi lakója, anyai nagyanyám, itt halt meg csaknem százéves korában, miután kapzsi módon s hangyaszorgalommal annyi holmit gyűjtött össze, amennyivel kétakkora villát lehetett volna berendezni. A szobákban kétszer annyi bútor állt, mint amennyire szükség lett volna; a ládákban, szekrényekben, ülőládákban a furcsa tárgyak, edények, fehérnemű, csecsebecsék, rongyok, régi papírok, szerszámok, lámpák, fényképalbumok és számtalan egyéb holmi tömege hemzsegett. A tágas, sötét hálószobákban mennyezetes ágyak, hatalmas fiókos szekrények álltak és megfeketedett családi fényképek lógtak a falon. Ezenkívül meghatározatlan számú szalon volt a villában egy könyvtárszoba, a polcokon temérdek könyv, javarészt egyházatyákkal foglalkozó művek, almanachok, folyóirat-gyűjtemények, s végül egy nagy csupasz terem amelyet teljesen betöltött a biliárdasztal: de a posztója kiszakadt, dákó csak néhány maradt, golyó egy se. A rengeteg régi nyikorgó holmi között szabad tér hiányában botladozott az ember, mintha a bútorok lettek volna a villa igazi lakói, nem pedig mi, betolakodók. Ennek ellenére sikerült részben kiürítenünk a második emeleti szalont, s így visszanyerte szép empire jellegét; itt rendeztem be dolgozószobámat. Mindegyikünk külön hálószobát foglalt le magának; feleségem nappali tartózkodási helyéül azt a földszinti szalont választotta, amelyben a ház két kényelmes karosszéke volt.

Az első naptól kezdve olyan rendszeres életet éltünk mintha szorgalmas szerzetesek lakta kolostorba kerültünk volna. Reggel az öreg cseléd bevitte a reggelit feleségem szobájába, együtt reggeliztünk, ő az ágyban én a párnája mellett ülve. Azután elbúcsúztam Lédától, átmentem a szalonba, leültem az íróasztalhoz, és dolgoztam, vagy legalábbis igyekeztem dolgozni délig. Feleségem még egy kicsit heverészett az ágyban, aztán fölkelt, hosszú és alapos toalettet csinált, s öltözködés közben kiadta a szakácsnőnek az aznapra vonatkozó utasításokat. Déltájban fölálltam az asztaltól, és lementem a földszintre. Leda már várt rám. Egy kicsi ebédlőben étkeztünk, a parkra nyíló ablakos ajtó előtt Ebéd után a parkban-a gesztenyefák árnyékában ittuk meg a kávét. Aztán mindegyikünk fölment a szobájába és pihent egy kicsit. Teánál találkoztunk újra a földszinti szalonban. Tea után sétáltunk. Nem volt sok alkalmas sétahely; Toszkánának azok a vidékei, ahol megművelik a földet, inkább kerthez, de padok és utak nélküli kerthez, mintsem mezőhöz hasonlítanak; vagy kanyargós ösvényeken indultunk el, amelyek a szántóföldeken keresztül az egyik tanyától a másikhoz vezettek, vagy az egész síkságot átszelő csatornák valamelyikének füves partján; vagy rátértünk az országúira, de sohase mentünk el se a faluig, se a városig. Amikor visszaértünk a sétáról, amely sohase tartott tovább egy óránál, elvégeztük az aznapi angol-leckét, azután, ha még volt rá idő, fölolvastam Lédának, vagy vele olvastattam fel valamit. Megvacsoráztunk, vacsora után újra olvastunk, vagy beszélgettünk. Végül nem túlságosan későn fölmentünk hálószobánkba, pontosabban, én fölmentem feleségem szobájába. Ez volt a szerelem órája, s tulajdonképpen egész napunk célja. Feleségem mindig készségesen és engedelmesen szeretkezett, mintha tudatosan arra törekedett volna, hogy annyi derűs óra után a kielégülés jutalmával ajándékozzon meg mindkettőnket. A falusi éjszakában, amelynek madárcsicsergéstől ritkán zavart, mélységes csendje beáradt a nyitott ablakon, szerelmünk rögtön fellobbant a magas, sötét szobában, és csendesen, sokáig tisztán, elevenért égett, mint a régi olajlámpák lángja, amelyek valamikor megvilágították azokat a homályos helyiségeket. Éreztem, hogy napról napra jobban szeretem feleségemet, szenvedélyem minden este újabb erőt és tápot merített az előző esti szenvedélyből; úgy tűnt, hogy Leda gyengéd és érzéki kedvességének kincsestára sohase merül ki. Úgy tetszett azokon az éjszakákon, hogy életemben először sikerül megértenem: mit is jelent a hitvesi szenvedély, a heves odaadásnak, a törvényes bujaságnak, a kizárólagos és határtalan birtoklásnak és a birtoklás meghitt élvezetének vegyüléke. Először életemben fogtam fel annak a néha tapintatlan birtokostudatnak az értelmét, amellyel egyes férfiak tetézik a hitvesi kapcsolatot, amikor úgy mondják: a feleségem, mintha azt mondanák: a házam, a kutyám, a gépkocsim.

A nagyon is kedvező körülmények ellenére valami mégis akadozott, nevezetesen a munkám. Úgy gondoltam, hogy hosszú novellát vagy kisregényt fogok írni; elbeszélésemnek egy házasság története lett volna a tárgya, s ez a téma szenvedélyesen érdekelt. Kettőnk történetét, a feleségemét és az enyémet akartam elmondani, és úgy éreztem, hogy epizódokra tagolva, már teljesen készen van a fejemben, tehát könnyűszerrel papírra vethetem. De mihelyt leültem a papír elé, és belefogtam az írásba, a cselekmény nyombán összegabalyodott. A papírlap megtelt törlésekkel, vagy egyfolytában leírtam egy-két oldalt, de aztán észrevettem, hogy egy csomó nem konkrét, általános frázist halmoztam fel, vagy miután leírtam az első sorokat, megálltam, és mozdulatlanul gondolataimban elmerülve meredtem a fehér papírlapra, mintha töprengenék, de az agyam valójában üres volt és a lelkem erőtlen. Nagyon fejlett kritikai érzékem van, több éven át kritikákat írtam folyóiratokba és újságokba; ezért hamarosan el kellett ismernem, hogy a munka nem halad, sőt, rosszabbul megy, mint azelőtt. Máskor képes voltam rá, hogy gondolataimat egy bizonyos tárgyra összpontosítsam, és hogy úgy mondjam, ki tudtam fejteni témámat; igaz, a költészet színvonalát sohasem sikerült elérnem, de mindig rá tudtam szorítani magamat, hogy tetszetős és tiszta szöveg kerüljön ki a tollamból. Most viszont észrevettem, hogy a tárggyal együtt régi stíluskészségem is cserbenhagy. Akaratom ellenére valami rosszindulatú erő ismétlésekkel, nyelvszerkezeti hibákkal, homályos és sántító mondatokkal, bizonytalan jelzőkkel, fellengzős szólásokkal, közhelyekkel, kényszerű frázisokkal töltötte meg a papírlapokat. De főként azt éreztem, nagyon határozottan, hogy hiányzik írásomból a ritmus, úgy értem, a prózának az a szabályos és harmonikus lüktetése, amely ugyanolyan elevenné és szabályossá teszi a szöveget, mint a versforma a költemények sorait. Emlékeztem rá, hogy valamikor ismertem ennek a ritmusnak a titkát, nagyon felületesen és szerényen, de azért éppen eléggé ismertem. Most viszont ez a képességem is csődöt mondott: botladoztam, dadogtam, elmerültem a csikorgó és egymáshoz nem illő szavak bugyborékoló kotyvalékában.

Ha Leda nem biztatott volna kitartásra, talán abbahagytam volna a munkát, és beértem volna a boldogsággal, a szerelemmel, amit feleségem iránt éreztem. Nem múlt el nap anélkül, hogy szerető és követelőző gondossággal Leda meg ne kérdezte volna, hogy megy az írás, én pedig szégyelltem magam, s nem mertem bevallani, hogy egyáltalán nem megy, s egy kicsit bizonytalanul azt válaszoltam, hogy szabályosan haladok előre. Úgy látszott, hogy Leda igen nagy fontosságot tulajdonít a munkámnak, mintha felelős volna érte; mindennap jobban éreztem, hogy nem magam miatt, hanem őmiatta köteles vagyok sikerrel tető alá hozni elbeszélésemet. Ezzel is be kellett bizonyítanom neki, hogy szeretem, tanúságot kellett tennem róla, hogy alapjában változtatta meg az életemet. Ezt akartam tudomására hozni, amikor átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy ezentúl ő lesz a múzsám. Szinte észre se vettem, hogy Leda a délelőtti munkámmal kapcsolatos mindennapi kérdéseivel végül is amolyan becsületbe vágó üggyé tette szememben az írást; valahogy úgy, mint a mesebeli hölgyek, akik azt kérik lovagjuktól, hogy hozza el nekik az aranygyapjút, vagy ölje meg a szörnyet; még nem akadt olyan mese, amelyben a lovag leverten és szégyenkezve üres kézzel tért volna vissza, és bevallotta volna, hogy nem tudta megtalálni az aranygyapjút, és nem volt annyi bátorsága, hogy szembeszálljon a sárkánnyal.

Ez a becsületügy Leda különös igénye révén még sürgetőbbé és parancsolóbbá vált: nem olyan művelt nő követelőzött velem szemben, aki tisztában van a szellemi munka nehézségeivel, hanem egy tudatlan, naiv, szerelmes asszony, aki valószínűleg úgy képzeli, hogy az írás végeredményben egyszerűen akarat és igyekezet dolga. Egyik nap szokott sétánk közben megpróbáltam érzékeltetni feleségemmel, hogy az irodalmi alkotómunka mennyi nehézséggel jár, és néha lehetetlenség folytatni, de rögtön észrevettem, hogy Leda képtelen megérteni. – Nem vagyok írónő – mondta, miután meghallgatott –, és nincsenek irodalmi ambícióim... de ha volnának, azt hiszem, nagyon sok mindent tudnék mondani... és biztos vagyok benne, hogy olyan körülmények között, amilyenek között te dolgozol, mindent nagyon jól mondanék el. – Egy pillanatig sandán nézett rám, azután, komoly kacérsággal hozzátette: – Ne felejtsd el, megígérted, hogy írsz egy elbeszélést, amelyben én is szereplek... meg kell tartanod az ígéretedet. – Nem szóltam rá semmit, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak dühösen arra a törléssel meg egymás fölé zsúfolt kusza sorokkal tele jó néhány papírlapra, ami ott hever az íróasztalomon.

Észrevettem, hogy reggel, miután az éjszakát vagy az éjszaka egy részét feleségemmel töltöttem, mihelyt munkához kezdtem, szinte ellenállhatatlan kedvem támadt a semmittevésre és arra, hogy mással foglalkozzak: a fejem üres volt, s mintha tagjaim elvesztették volna súlyukat, tudom is én, milyen könnyűséget éreztem a tarkómban. Önmagunkhoz való viszonyunk erkölcsi tekintetben néha nagyon homályos, fizikai szempontból azonban főként érett korban, ha az ember kiegyensúlyozott és egészséges, teljesen világos. Nem kellett sok idő vagy sok töprengés hozzá, hogy munkaképtelenségemet, a semmittevésre való kísértést és tehetetlenségemet, amely megakadályozott figyelmemnek a tárgyra való összpontosításában, helyesen vagy helytelenül, az előző éjszakai szeretkezést nyomban követő testi megkönnyebbülésnek tulajdonítottam. Néha fölálltam az asztaltól, és megnéztem magamat a tükörben: észrevettem, hogy megereszkedett, meglazult arcizmaimból, a szemem alatti sötét karikából, egész erőtlen és bágyadt testtartásomból, szemem zavaros kifejezéséből éppen az a feszültség hiányzik, amelyet minden éjszaka éreztem magamban, amikor lefeküdtem és átöleltem feleségemet. Rájöttem, hogy azért nem vagyok agresszív a papírral szemben, mert előző este az ölelkezésben eltékozoltam ezt az agresszivitást; számot vetettem vele, hogy mindazt, amiben feleségemet részesítem, a munkától vonom el. Ez a gondolat nem öltött határozott formát bennem, vagy legalábbis nem volt olyan határozott, mint most, amikor kifejtem, csupán homályos érzésnek, állandó gyanúnak, szinte valami rögeszme első jelentkezésének tetszett. Úgy gondoltam, hogy alkotóerőm minden éjszaka elvész a testem közepéből, s másnap nincs annyi energia bennem, hogy lentről feljusson az agyamig. Amint látható, rögeszmém képekbe, hasonlatokba, konkrét metaforákba rendeződött, ami fizikai és majdnem tudományos jelentést adott tehetetlenségemnek.

A rögeszmék vagy betokosodnak, mint a tályog, ha nem talál természetes kiutat, s végül szörnyű robbanást okoznak, vagy, ha egészségesebb emberekbe fészkelődnek be, előbb-utóbb megtalálják megfelelő kifejezésüket. Több napom azzal telt el, hogy éjszaka szerettem a feleségemet, nappal pedig arra gondoltam, hogy éppen azért nem tudok dolgozni, mert szerettem. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a rögeszme nemcsak érzéseimet, hanem heves testi vonzalmamat se módosította: a szeretkezés pillanatában elfelejtettem szeszélyeimet, és abban az átmeneti, vággyal teli lendületben azzal áltattam magamat: elég erős vagyok hozzá, hogy a szerelemben és a munkában egyaránt előrehaladjak. De másnap a rögeszme visszatért; éjszaka legalább azért, hogy megvigasztaljam magam a munkában elszenvedett kudarcért, és egyszersmind újra megtaláljam a kimeríthetetlen erő pillanatnyi illúzióját, kénytelen voltam újra a szerelemhez folyamodni. Jó néhány napig vergődtem ebben az ördögi körben, de végül egyik este elhatároztam, hogy szóvá teszem a dolgot. Erre az a gondolat sarkallt, hogy végeredményben Leda biztatott a munkára, és ha, amint a látszat mutatja, csakugyan fontos neki, hogy megírjam az elbeszélést, meg fogja érteni és el fogja fogadni érveimet. Miközben egymás mellett feküdtünk az ágyban. Így szóltam: – Ide hallgass, meg kell mondanom valamit, amiről eddig még nem beszéltem.

Meleg volt, mind a ketten meztelenül hevertünk a lepedőn, Leda hanyatt feküdt, kezét tarkója alá tette, feje a párnán nyugodott; odasimultam az oldalához. Szokott megtört és réveteg tekintetével rám pillantott, aztán halkan így szólt: – Mondjad.

– Az a kérdés: akarod-e, hogy megírjam az elbeszélést – folytattam.

– Persze.

– Azt az elbeszélést, amely rólad és rólam szól?

– Igen.

– De ilyen körülmények között sohase fogom tudni megírni.

– Milyen körülmények között?

Egy pillanatig tétováztam, majd azt feleltem: – Minden este szeretkezünk, igaz? Nos, úgy érzem, hogy amikor veled vagyok, elveszítem minden erőmet, ami az elbeszélés megírásához kellene. Ha így megy tovább, sohase fogom tudni megírni a novellát.

Leda rám nézett nagy kék szemével, azt hihette volna az ember: azért tágult ki ennyire a pupillája, mert erejét megfeszítve igyekszik megérteni, amit mondtam. – Hogy csinálják a többi írók? – kérdezte.

– Nem tudom, hogy csinálják... de úgy gondolom, hogy legalább amíg dolgoznak, szűzen élnek.

– D'Annunzio is? – mondta Leda. – Azt hallottam, hogy sok szeretője volt... Ő hogyan csinálta?

– Nem tudom, hogy olyan sok szeretője volt-e – feleltem. – Inkább néhány híres szeretője volt, akikről mindenki sokat beszélt, elsősorban ő... De szerintem ő nagyon jól elrendezte a maga dolgát... De például Baudelaire híres volt a szüzességéről.

Leda egy szót se szólt. Éreztem, hogy okfejtésem kínosan súrolja a nevetségességet, de-ha már elkezdtem, nem hagyhattam abba. Szelíd és hízelgő hangon folytattam:

– Ide figyelj, énnekem egyáltalán nem fontos, hogy megírjam az elbeszélést, és általában az se fontos, hogy író legyen belőlem... Igazán könnyű szívvel mondok le róla... Nekem csak a szerelmünk fontos.

Leda összeráncolta szemöldökét, és rögtön válaszolt:

– De én azt akarom, hogy írjál... Azt akarom, hogy író legyen belőled.

– Miért?

– Azért, mert máris író vagy – felelte egy kicsit zavaros és szinte ingerült hangon. – Érzem, hogy annyi mindent el tudnál mondani... Aztán meg dolgoznod kell, mint mindenki másnak... nem élhetsz tétlenül, nem érheted be azzal, hogy szeretkezel velem... kell, hogy valaki legyen belőled. – Nehezen találta meg a szavakat, szemmel láthatóan nem tudta, hogyan fejezze ki makacs elhatározását, amellyel eltökélte, hogy azt kell csinálnom, amit ő akar.

– Semmi szükség sincs rá, hogy író legyen belőlem – feleltem, bár ez alkalommal úgy éreztem, hogy legalábbis részben hazudok –, megtehetem, hogy semmit se csinálok... vagy pontosabban, folytathatom azt, amit mostanáig csináltam: olvashatom, élvezhetem, megérthetem, csodálhatom mások műveit... és szerethetlek... Különben választhatok magamnak valami más hivatást, más elfoglaltságot is, hogy, amint te mondod, ne éljek tétlenül.

– Nem, nem, nem – vágta rá Leda, nemcsak a fejét rázta meg, hanem testét is, mintha egész lényével akarta volna kifejezni ellenkezését – Írnod kell... íróvá kell lenned...

Ezután rövid ideig hallgattunk, majd Leda így szólt: – Ha igaz, amit mondasz... akkor mindent meg kell változtatnunk.

– Vagyis?

– Amíg be nem fejezted az elbeszélést... nem szabad szeretkeznünk... aztán ha befejezted, újrakezdjük.

Bevallom, nyomban kísértést éreztem rá, hogy elfogadjam ezt a különös és egy kicsit nevetséges ajánlatot. Rögeszmém még erős volt, és ezért megfeledkeztem róla, hogy önzésből, mégpedig hamis önzésből született. De rögtön elfojtottam első reakciómat, átöleltem Lédát, és azt mondtam: – Te szeretsz engem, és ennél az ajánlatnál meggyőzőbb bizonyítékot nem adhatnál szerelmedről... De nekem elég, hogy kimondtad... Szeressük egymást tovább, és ne gondoljunk semmi másra.

– Nem, nem – mondta Leda parancsoló hangon, és ellökött magától –, meg kell tennünk... hisz már megmondtad.

– Megsértődtél?

– Ugyan, Silvio, miért sértődtem volna meg?... Csakugyan azt akarom, hogy írd meg azt az elbeszélést... Ne butáskodj. – Ezzel átölelt, mintha hangsúlyozni akarná, hogy állhatatossága érzéseiből fakad.

Egy kicsit még vitatkoztunk, én ellenkeztem, ő makacskodott, ellentmondást nem tűrő, hajthatatlan hangon beszélt. – Rendben van, megpróbálom... – mondtam. – De lehet, hogy mindebben tévedünk, és egyszerűen nincsen tehetségem az irodalomhoz.

– Ez nem igaz, Silvio, te is tudod.

– Hát rendben van – mondtam végül, egy kicsit erőltetetten –, legyen úgy, ahogy akarod... de ne felejtsd el, hogy te akartad.

– Persze.

Egy darabig hallgattunk, aztán olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám ölelni, de ő rögtön ellökött magától: – Nem, már ma estétől fogva önmegtartóztatóan kell élnünk! – nevetett, és hogy kárpótoljon a visszautasítás keserűségéért, mint egy értékes edényt, hosszú, sovány kezével óvatosan megfogta az arcomat, és azt mondta: – Meglátod, hogy nagyon sok szép dolgot fogsz írni... biztos vagyok benne. – Figyelmesen rám nézett, aztán furcsa hangon hozzátette: – Szeretsz?

– Még kérdezed? – mondtam meghatódva.

– Nos, akkor, ha majd felolvastad az elbeszélést, újra megkaphatsz... ezt ne felejtsd el.

– És ha nem tudom megírni?

– Tudnod kell.

Fölényesen beszélt, naiv, tapasztalatlan s egyszersmind hajthatatlan fölényessége különös módon tetszett nekem. Eszembe jutott a mesék lovagja, akitől szíve hölgye azt kéri cserébe szerelméért, hogy hozza el az aranygyapjút, és ölje meg a sárkányt. De most szinte csodálkoztam rajta, hogy nem hoz dühbe ez a gondolat. Leda egyáltalán nem értett a költészethez, amint valószínűleg a mesebeli hölgy sem értett az aranygyapjúhoz és a sárkányhoz, de éppen ez tetszett nekem feleségem parancsában. Mintha megerősítette volna vele minden műalkotás csodálatos és gondviselésszerű jellegét. Hirtelen bizalommal, reménnyel és hálával vegyes rajongás fogott el. Arcommal az arca közelébe férkőztem, gyengéden megcsókoltam, és a fülébe súgtam: – A szerelmednek köszönhetem, hogy író leszek... Nem érdemeimnek, hanem a szerelmednek. – Leda nem szólt egy szót sem. Fölkeltem az ágyból, és kimentem a szobából.

Attól a naptól fogva megújult eréllyel láttam munkához; hamarosan észrevettem, hogy nem tévedtem számításomban, és ha a szerelem és a munka között valójában nincs is olyan kapcsolat, amilyent felfedezni véltem, a tehetetlenség rögeszméjétől, amely mindaddig kínzott, csakis ezzel a jónak tartott módszerrel szabadulhattam meg. Reggelenként, amikor odaültem a papiros elé, úgy tetszett, hogy erősebb és agresszívebb vagyok, és legalábbis érzésem szerint, több alkotó energia van bennem. Így hát a szerelem után teljesült életem legnagyobb vágya: a költészet is rám mosolygott. Minden délelőtt gyorsan, lendületesen, de nem rendszertelenül és nem kritikátlanul tíz-tizenkét oldalt írtam le; aztán a nap többi részét kimerülten, kábultan, aléltan töltöttem, úgy éreztem, hogy a munkán kívül az égvilágon semmi, még feleségem szerelme sem érdekel. A reggeli lázas órák után nem maradt bennem más, mint a dicsőséges tűz üszke, hamuja, salakja; s a következő tűz fellobbanásáig, másnap reggelig fura módon hidegnek és erőtlennek tűntem fel magam előtt, szinte beteges jó érzés töltött el, közönyös voltam minden iránt. Úgy véltem, hogy ha ebben az ütemben folytatom az írást, igen hamar, talán előbb be tudom fejezni a munkát, mint eredetileg terveztem; arra gondoltam: minden eszközzel azon kell igyekeznem, hogy az utolsó szemig begyűjtsem ennek a bőséges és nem remélt termésnek valamennyi magját: a többi egyelőre nem számított. Túlságosan kevés, de egyszersmind túlságosan sok volna, ha azt mondanám, hogy boldog voltam; életemben először emelkedtem önmagam fölé, egy teljesen harmonikus és biztonságos, abszolút és tökéletes világba. Ez az állapot önzővé tett; feltételezem, hogy ha akkor feleségem netán megbetegszik, csak az aggasztott volna, hogy miatta esetleg félbe kell szakítanom a munkát. Nem mintha nem szerettem volna feleségemet, hiszen említettem, hogy jobban szerettem, mint bármikor, de alakja és minden más, ami nem függött össze a munkámmal, visszaszorult egy bizonytalan és távoli övezetbe. Vagyis, életemben először nemcsak arról voltain meggyőződve, hogy ki tudom fejezni magamat, amit már teljesen sikertelenül számtalanszor megpróbáltam, hanem arról is, hogy hibátlanul és tökéletesen tudom kifejezni magamat: más szóval az a határozott, s úgy rémlik, irodalmi tapasztalataimon alapuló érzés töltött el, hogy remekművet fogok írni.

6

Miután egész délelőtt dolgoztam, a délutánt a szokott módon töltöttem el; csak arra ügyeltem, hogy ne zavarjon meg semmiféle izgalom vagy megrázkódtatás; gondolataim látszólag messze jártak az irodalomtól, de valójában a lelkem legmélyén csakis abban gyönyörködtem, azt dédelgettem, amit délelőtt írtam, s amit másnap délelőtt akartam leírni. Azután jött az éjszaka. Elköszöntem feleségemtől a lépcsőpihenőn, szobám és szobája ajtaja között, és rögtön lefeküdtem. Alvás közben eladdig ismeretlen bizakodás töltött el, és szinte tudatában voltam, hogy felhalmozom magamban azokat az erőket, amelyeket másnap a munkára fordítok. Amikor felébredtem, mindig tettre késznek, fürgének, erősnek, könnyűnek éreztem magamat, a fejem tele volt ötletekkel, amelyek álmomban úgy nőttek ki, mint esős éjjelen a fű a réten. Odaültem a kis asztalhoz, csak egy pillanatig tétováztam, aztán tollam, mintha valami önálló akarat indítaná, rohanni kezdett a papírlapokon egyik szótól a másikig, egyik sortól a másikig, akárha elmém és a papírlapon szüntelenül tovakígyózó tintaarabeszkek között nem lett volna se folytonossági hiány, se anyagi különbség. A fejemben hatalmas, kimeríthetetlen gombolyagot őriztem, és amikor írtam, nem csináltam egyebet, mint letekertem, legombolyítottam róla a szálat, és az írás elegáns fekete mintája szerint elrendeztem a papiroson; a gombolyagon nem volt csomó, és a szál sehol se szakadt el; úgy forgott a fejemben, ahogy gombolyítottam; éreztem, hogy minél többet gombolyítok le róla, annál több legombolyítani való marad rajta. Mint említettem, tíz-tizenkét oldalt írtam le; addig hajtottam magamat, amíg testileg ki nem merültem, mert attól féltem a legjobban, hogy valamilyen titokzatos ok miatt gondolataim áradata meglassul, vagy éppenséggel teljesen elapad. Végül, amikor már nem bírtam tovább, zsibbadt lábbal és szédülő fejjel fölkeltem az íróasztal mellől, odamentem a tükörhöz, és belenéztem. A tükörben nem egy, hanem két vagy három külön képet láttam magamról, ezek azután lassan összeolvadtak, összekeveredtek és keresztezték egymást. A hosszú és aprólékos toalettől magamhoz tértem, bár mint mondtam, a nap egész hátralevő részét káprázatban és kábulatban töltöttem.

Később az asztalnál mohó, gépies étvággyal ettem; szinte úgy rémlett, hogy nem ember vagyok, hanem lejárt szerkezet, amelyet a sok-sok óra hosszat tartó eszeveszett iramú működés után meg kell tölteni üzemanyaggal. Evés közben nevettem, tréfálkoztam, sőt szellemeskedtem, ami újdonság volt, hisz általában komolyan, elgondolkozva szoktam ebédelni. Mint mindig, amikor valamilyen okból engedtem a lelkesedésnek, túlzott közlékenységem most is kissé tapintatlannak, szinte szemérmetlennek hatott: ezt észre is vettem, de majdnem élveztem, holott régebben mindig szégyelltem magamat, ha szabadjára eresztettem elragadtatásomat. Ott ültem az asztalnál feleségemmel szemben és ettem; de valójában nem voltam ott. Énem jobbik fele, tollal a kézben a szalonban maradt az íróasztalnál. A nap többi része ugyancsak kissé zavaros, eltúlzott, mámoros jókedvben telt el.

Ha kevésbé lelkesedek, ha kevésbé mámorosodok meg a szerencsétől, azoknak a napoknak a termékenységében talán észrevettem volna ugyanannak a jóakaratnak a nyomát, amelyről úgy éreztem, hogy néha meglep feleségem viselkedésében. Más szóval: ha nem sejtettem is, hogy az elbeszélés, amelyen dolgoztam, nem lesz olyan remekmű, mint amilyennek elképzeltem, arra igazán gondolhattam volna, hogy mindez nem lehet igaz, mert túlságosan szép. A tökéletesség nem emberi; legtöbbször inkább a hazugság, mintsem az igazság terméke; akkor is, ha a hazugság másokhoz, és akkor is, ha önmagunkhoz való viszonyunkban gyökerezik. Mindennek az az oka, hogy a saját célja felé akadály és gátlás nélkül száguldó színlelés alkalmasabb az igazság szabálytalanságainak, hibáinak, érdességének eltüntetésére, mint a munkába vett anyag természetéhez igazodó, aggályos cselekvésmód. Annak, hogy tíz vagy még több évi hiábavaló kísérletezés után minden ilyen simán megy, mint mondottam, föl kellett volna keltenie gyanúmat. De a boldogság nemcsak önzővé, hanem gyakran meggondolatlanná és felületessé is teszi az embert. A feleségemmel való találkozás volt az a szikra, amely végül fellobbantotta a nagy és fennkölt tüzet, gondoltam magamban, és beértem ezzel a megállapítással.

Annyira elmerültem munkámban, hogy nem figyeltem föl egy kicsi, de furcsa incidensre, amely azokban a napokban történt. A bőröm nagyon kényes, és amint mondani szokták, a szakállam erős, vagyis a képem könnyen kivörösödik, és gyulladásba jön a borotválkozástól. Ezért sohase tudtam magam borotválkozni, s akárcsak azelőtt, most is borbély jár hozzám. Mindenkori lakóhelyemen, tehát a villában is, gondoskodtam róla, hogy egy borbély minden délelőtt megborotváljon. Az illető a közeli faluból járt hozzám, ő volt a helység egyetlen, s az igazat megvallva, nagyon szerény borbélyüzletének a tulajdonosa. Kerékpáron jött, pontosan fél egykor jelentkezett, ugyanis az üzletet pontosan délben zárta be. Megérkezése, ami jelezte, hogy abba kell hagynom a munkát, éppen egybeesett napom legjobb pillanatával, amikor az elvégzett munka tudata szabadjára eresztette már említett teljesen ösztönös szószátyár jókedvemet.

A borbély homlokától tarkójáig kopasz, vastag nyakú, puffadt képű, széles vállú, alacsony férfi volt. Zömök alakja nem tűnt fel kövérnek. Egyenletesen barna arcában, amely egy kicsit sárgásnak tetszett, mintha régi sárgaság nyoma látszana rajta, nagy kerek szeme, kirívó szeme fehérje, tiszta, kérdő, csodálkozó vagy talán ironikus tekintete felhívta magára az ember figyelmét. Kicsi orra volt, széles, de szinte ajak nélküli szája; néha elmosolyodott, s kilátszott sötét, csorba fogsora. Mélyen hátrahajló állán köldökre emlékeztető, visszataszító, furcsa gödröt lehetett látni. Antonio hangja, ugyanis Antoniónak hívták a borbélyt, szelíd és nagyon nyugodt volt; s a keze, amint már a legelső napon észrevettem, rendkívül könnyű és ügyes. Körülbelül negyvenéves lehetett, s megtudtam, hogy felesége és öt gyereke van. Végül még egy adat: nem toszkán volt, hanem szicíliai, egy közép-szicíliai faluban született. Katonai szolgálata alatt kezdett szerelmi viszonya kényszerítette rá, hogy megházasodjon és letelepedjen a faluban, ahol később borbélyüzletet nyitott. Felesége parasztasszony volt, de szombaton nem dolgozott a mezőn, férjének kellett segítenie, mert a pihenőnap előtt jó néhány vendég borotváltatta magát az üzletben.

Antonio nagyon pontos volt. Fél egykor a nyitott ablakon mindennap behallatszott, hogy biciklijének kereke alatt megcsikordul az épület előtti tér kavicsburkolata; ez a hang jelezte, hogy hagyjam abba a munkát. Egy pillanat múlva Antonio kopogott a szalon ajtaján; ekkor fölálltam az íróasztaltól, vidáman kiáltottam neki, hogy jöjjön be. Antonio kinyitotta az ajtót, belépett, gondosan becsukta az ajtót, egy kicsit meghajolt, és jó napot kívánt. Vele együtt bejött a szobalány is, egy kis tálban forró vizet hozott, s letette a kerekes kisasztalra, amelyre már oda volt készítve a szappan, az ecset és a borotva. Közben átültem a karosszékbe, Antonio odatolta a kisasztalt, aztán hátat fordított nekem, és sokáig fente a borotvát a fenőszíjon, majd láttam, hogy egy kis meleg vizet tölt a kistányérba, belemártja az ecsetet, és köröző mozdulatokkal hosszasan veri a habot a szappanos dobozban. Végül fölemelte a habos ecsetet, mint valami fáklyát, és felém fordult. Szinte a végtelenségig szappanozott, csak akkor hagyta abba, amikor már arcom egész alsó részét rettenetes vastagon bekente fehér habbal. Csak akkor tette le az ecsetet, és fogta meg a borotvát.

Azért írom le ilyen aprólékosan ezeket a mindennapos részleteket, mert érzékeltetni szeretném Antonio mozdulatainak lassúságát és pontosságát, de egyszersmind azt is, hogy készségesen elviseltem, sőt élveztem ezt a lassúságot és pontosságot. Általában nem szeretem, ha borotválnak, türelmetlenné tesz a borbélyok bárgyú aprólékossága. De Antonióval más volt a helyzet. Éreztem, hogy számomra csakis az az idő értékes, amelyet az ő megérkezése előtt az íróasztal mellett töltöttem el, s úgy véltem, egyre megy, hogy a nap eztán következő részét borotválkozásra, olvasásra vagy feleségemmel való beszélgetésre fordítom. Mindez már nem számított, hiszen semmi köze se volt a munkámhoz, és teljesen közömbösnek tekintettem, hogy mivel foglalkozom.

Antonio hallgatagon dolgozott, de én egyáltalán nem voltam szűkszavú, a munkával járó erőfeszítés és feszültség után ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy valamilyen módon kinyilvánítsam boldogságomat. Így hát, ahogy mondani szokták, fűt-fát szóba hoztam: a falu életét, lakóit, a termést, Antonio családját, a helybeli urakat és más efféléket. Emlékszem rá, hogy egyvalami mindennél jobban érdekelt, nevezetesen az az ellentét, amely a borbély szűkebb déli hazája és az őt befogadó falu között volt. Nemigen lehetne két olyan vidéket elképzelni, amely jobban különbözne egymástól, mint Szicília és Toszkána. S csakugyan több alkalommal sikerült Antonióból Toszkánával és a toszkánokkal kapcsolatban olyan érdekes megjegyzéseket kicsikarnom, amelyekből, véleményem szerint, némi lenézést és bosszúságot lehetett kiérezni. Antonio a legtöbbször végtelenül mértéktartóan, de amint megfigyeltem, hallatlanul határozottan válaszolt kérdéseimre. Szűkszavúan, tartózkodóan, bölcsen, talán ironikusan beszélt, de iróniája annyira könnyed volt, hogy nem is lehetett fölismerni. Néha, amikor hangosan nevettem valamelyik szellemes mondásomon, vagy nagyon belemelegedtem a beszédbe, Antonio abbahagyta a szappanozást vagy a borotválást, és az ecsetet vagy a borotvát a levegőben tartva, türelmesen várt, míg el nem hallgattam és le nem csillapodtam.

7

Úgy hiszem, sikerült érzékeltetnem, hogy nem azért beszélgettem Antonióval, mintha valami célom lett volna vele; ám kis idő múltán észrevettem, hogy hiába kényszerítettem rá bizalmasabb hangot, nem sikerölt belelátnom a lelkébe, nem tudtam rájönni, mi a legfőbb gondja. Szegény ember volt, népes családot kellett eltartania, mégse látszott rajta, hogy túl sokat törődne az anyagiakkal. Családjáról tartózkodóan, szeretet, büszkeség és bármiféle különleges érzés nélkül beszélt, úgy, ahogy az ember az elkerülhetetlen és teljesen természetes dolgokról szokott beszélni. Hamarosan észrevettem, hogy a politika egyáltalán nem érdekli. Úgy tetszett, hogy mesterségét, bár alaposan értett hozzá, és szívesen gyakorolta, nem tekinti egyébnek, mint egyszerű kenyérkeresetnek. Végül is azt mondtam magamban, hogy van benne valami titokzatos, de nem több, mint a nép jó néhány gyermekében, akinek a gazdagok szívesen tulajdonítanak sajátos helyzetéhez illő gondolatokat és törekvéseket, de aztán fölfedezik, hogy ugyanolyan gondjai vannak, mint minden embernek.

Miközben Antonio borotvált, feleségem rendszerint bejött a szobámba, s manikűrkészletével vagy egy könyvvel leült az ablakmélyedésben a napra. Nem tudom, miért, de nagyon örültem neki, hogy feleségem minden délelőtt megjelenik nálam, amikor Antonio borotvál. Akárcsak Antonio, Leda is tükör volt, amelyben boldogságom képét csodáltam. Akárcsak Antonio, bár másképpen, Leda is mintha a mindennapi élet levegőjét hozta volna be hozzám, amikor belépett, és leült a szalonban, ahol nemrég hagytam abba a munkát, vagyis azt a türelmes, derűs, rendes levegőt hozta magával, amely lehetővé tette, hogy biztosan és nyugodtan haladjak előre az írásban. Időnként abbahagytam a beszélgetést a borbéllyal, s megkérdeztem Lédát, hogy van, vagy milyen könyvet olvas, vagy mit csinál. Feleségem, anélkül hogy fölnézett volna, és abbahagyta volna az olvasást vagy a körömreszelést, nyugodtan, egyszerűen válaszolt. A napfény csillogott szőke haján, amely két hosszú fürtben omlott le az arca mellett. Lehajtott feje mögött a nyitott ablakon keresztül ugyanolyan csillogónak láttam a park fáit és a kék eget. A napsütés fakóvörösen tükröződött vissza a bútorokról, vakítóan villogott Antonio borotváján, nyájasan elárasztotta a szobát a párkánytól a legtávolabbi sarokig, megelevenítette a fakó színeket a régi szövetek és ósdi bútorok poros felületén. Olyan boldog voltam, hogy egyik délelőtt azt gondoltam: „Amíg csak élek, emlékezni fogok erre a jelenetre... kényelmesen elnyúlva ülök a karosszékben, Antonio borotvál... Az ablak nyitva van, a szalont elárasztja a fény, feleségem ott ül a közelemben a napsütésben.”

Egyik nap feleségem pongyolában jött be hozzám; szólt Antoniónak, hogy szeretné, ha rendbe hozná a haját. Azt mondta, hogy csak ondolálni kell, a mosást ő maga már délelőtt elvégezte. Megkérdezte Antoniót, tud-e ondolálni, és mivel a borbély igennel felelt, megkérte, hogy ha majd befejezte a borotválást, menjen át az ő szobájába. Miután feleségem kiment, megkérdeztem Antoniót, hogy végzett-e már nőifodrász-munkát, s ő nem minden hiúság nélkül felelte, hogy a környékről valamennyi lány hozzájár ondoláltatni. Elcsodálkoztam rajta, ő pedig azt állította, hogy ma már a legotrombább parasztlányok is tartós hullámot követelnek. – Igényesebbek, mint a városi úrinők – mondta mosolyogva –, semmivel sincsenek megelégedve... néha meg kell bolondulni tőlük. – Közben a szokott lassúsággal és pontossággal borotvált. Azután rendbe hozta a szerszámokat, majd átment a feleségemhez.

Miután Antonio kiment, fogtam egy könyvet, és odaültem a napra, abba a karosszékbe, amelyben feleségem szokott ülni. Emlékszem, a könyv Tasso Amintá-ja volt, akkor olvastam újra. Szellemileg különösen fogékony és érzékeny voltam, és a könnyed költemény varázs erejétől, amely olyan pompás összhangban volt annak a napnak a ragyogásával és szelídségével, hamarosan megfeledkeztem róla, hogy várakozok. Időnként egy-egy harmonikusabb verssornál fölnéztem az ablakra, és elismételtem magamban a verssort; úgy tetszett, hogy ezzel a gesztussal minden alkalommal újra tudomásul veszem boldogságomat, akárcsak olyasvalaki, aki jó langyos ágyban mozgolódik, s minden mozdulatnál érzi a meleget. Antonio körülbelül háromnegyed óra hosszat dolgozott feleségem frizuráján. Végül hallottam, hogy kilép a térre, nyugodt hangon köszön a szobalánynak, majd a kavics megcsikordul távolodó biciklijének kerekei alatt. Feleségem néhány perc múlva belépett a szalonba.

Fölálltam, hogy megnézzem. Úgy vettem észre, hogy Antonio feleségem egész fejét kibodorította, és sima, laza frizuráját amolyan tizennyolcadik századi parókává változtatta át. Leda, sovány, hosszú arca körül az egymás fölött nyüzsgő temérdek csigával, első látásra olyan furcsának tetszett, mint egy felcicomázott parasztlány. Ezt a falusias jelleget kiemelte néhány szál friss, vörös geránium, amelyet valamivel bal halántéka fölött tűzött a hajába.

– Kitűnő – kiáltottam túlzott jókedvvel –, Antonio csakugyan varázsló... Mario vagy Attilio Rómában elbújhatnak mögötte, arra se méltók, hogy a cipőjét befűzzék... Csakugyan vasárnapi búcsúba igyekvő kis parasztlánynak mondana az ember... Ez a virág csodálatosan illik hozzád... mutasd magad... – Ezzel megpróbáltam megfordítani, hogy jobban megcsodálhassam a borbély munkáját.

De meglepődve láttam, hogy feleségem valamitől rosszkedvű, az arca elborult. Vastag alsó ajka remegett, s ez mutatta, hogy mérges. Végül nagyon bosszúsan eltolt magától, és azt mondta: – Kérlek, ne tréfálj... igazán semmi kedvem a tréfához.

Nem értettem. – Ugyan, ne szégyelld magadat... – folytattam. – Biztosítlak, hogy Antonio becsülettel végezte a dolgát... Nagyon jól mutatsz... Légy nyugodt, a legközelebbi vasárnapi búcsúban nem kell szégyellned a külsődet... Ha elmész a bálba, biztosan többen is megkérik a kezedet.

Mindebből érezhető, hogy véleményem szerint Leda Antonio munkája miatt volt rosszkedvű; tudtam, hogy feleségem nagyon hiú, és már többször előfordult, hogy a fodrász ügyetlensége felbosszantotta. De most megint eltolt magától, ezúttal haragosan, és újra rám szólt: – Már mondtam, hogy ne tréfálj.

Hirtelen megsejtettem, hogy nem a frizurája miatt mérges. – Miért? Mi történt? – kérdeztem.

Odament az ablakhoz, mindkét kezével rátámaszkodott a párkányra, és kinézett.

Váratlanul megfordult: – Csak annyi, hogy holnaptól fogva a kedvemért másik borbélyt kell hívatnod..., nem akarom, hogy ez az Antonio még egyszer betegye ide a lábát.

Meghökkentem: – De miért... természetesen nem városi borbély... nekem megfelel... vagyis, te ezentúl ne vedd igénybe.

– Ó, Silvio – csattant fel haragosan –, hát miért nem akarsz megérteni... nem arról van szó, hogy milyen fodrász... érdekel is engem, hogy érti-e a dolgát?

– Hát akkor miről van szó?

– Tiszteletlen volt velem... és nem akarom többé látni... soha többé.

– Tiszteletlen volt veled... de hogyan?

Az arcomban és a hangomon még biztosan érezni lehetett a szokott délelőtti gondtalan közömbösség nyomát, Leda ugyanis haragosan így folytatta: – Persze, te egyáltalán nem törődsz vele, hogy Antonio tiszteletlen volt hozzám... neked természetesen egyáltalán nem fontos.

Attól féltem, hogy megsértettem; odamentem hozzá, és komolyan megkérdeztem: – Ne haragudj... de talán nem értettelek meg... vagyis megtudhatnám, miféle tiszteletlenséget követett el ellened Antonio?

– Tiszteletlen volt velem – kiáltotta Leda hirtelen haraggal; orrcimpája reszketett, tekintete keménynek tűnt, amikor újra felém fordult –, ennyi elég is... szörnyű ember... küldd el, keress helyette másvalakit... nem akarom, hogy még egyszer utamba kerüljön.

– Nem értelek... – mondtam – hiszen mindig nagyon tisztelettudó... komoly... családapa.

– Igen, családapa – ismételte Leda, és csúfondárosan megvonta a vállát.

– Hát megtudhatnám végre, hogy mit követett el ellened?

Még egy darabig vitatkoztunk, én mindenáron meg akartam tudni, hogy miben állt Antonio tiszteletlensége, Leda pedig semmiféle magyarázattal se volt hajlandó szolgálni, csak a vádat ismételte. Végül, miután feleségem jó sokáig, dühödten kitért a válasz elől, azt hiszem, rájöttem, mi történt: Antonio, miközben Leda frizuráján dolgozott, kénytelen volt közvetlenül a mellé a karosszék mellé állni, amelyben feleségem ült. Mármost Leda érzése szerint Antonio többször kísérletet tett rá, hogy testével vállához és karjához érjen. Hangsúlyozom: Leda érzése szerint, mert ő is elismerte, hogy a borbély továbbra is zavartalanul, csendesen és tisztelettudóan folytatta munkáját. De feleségem megesküdött rá, hogy ezek az érintések nem voltak véletlenek; észrevette, hogy szándékosak, tudatosak. Biztos volt benne, hogy Antonio így akart kikezdeni vele. Így tette meg néma, illetlen ajánlatát.

– De igazán biztos vagy benne? – kérdeztem végül álmélkodva.

– Hogyne volnék biztos? Ó, Silvio, hogyan kételkedhetsz a szavaimban?

– De lehet, hogy csak úgy gondoltad.

– Méghogy úgy gondoltam!... De hiszen csak rá kellett nézni... az a borbély félelmetes ember... teljesen kopasz, micsoda nyaka van... és mindig lesüti a szemét, sohase néz a szemembe... ijesztő a kopaszsága... nem vetted észre? Vak vagy?

– Lehetett véletlen is... a borbélyok, ha dolgoznak, kénytelenek közvetlenül a vendég mellé állni.

– Nem, nem volt véletlen... először talán véletlen volt... de többször egymás után, az egész idő alatt... nem volt véletlen...

– Nézzük csak, ülj le erre a székre... majd úgy csinálok, mintha én volnék Antonio – mondtam, nem tagadom, egy kicsit mulattatott ez a furcsa nyomozás. – Nézzük.

Lédában forrott a türelmetlenség és a harag; de azért engedelmeskedett, kelletlenül leült a székre. Fölvettem egy ceruzát, mintha sütővas volna, és feleségem fölé hajoltam, mintha a haját ondolálnám. Ahogy előre elgondoltam, ebben a helyzetben hasam felső része tényleg egy magasságba került feleségem karjával és vállával, és kénytelen voltam hozzáérni.

– Látod – mondtam –, pontosan úgy történt, ahogy elképzeltem... Antonio kénytelen volt hozzád érni... különben neked egy kicsit el kellett volna hajolnod az ellenkező irányban a másik oldalra.

– Hisz éppen azt tettem... de akkor ő átment a másik oldalamra.

– Talán azért kellett átmennie, mert a másik oldalon is ondolálnia kellett a hajadat.

– Silvio... lehet, hogy ilyen vak vagy... ilyen ostoba... azt hihetne az ember, hogy szántszándékkal csinálod... de hisz mondom, hogy szándékosan ért hozzám.

A nyelvemen volt egy kérdés, de nem akarózott kimondanom. Végül mégis föltettem: – Érintés és érintés között különbség van... úgy vetted észre, hogy amikor Antonio hozzád ért... hogy is mondjam... indulatba jött?

Leda besüppedve ült a karosszékben, egyik ujját a fogai közé vette; furcsa zavar ült ki haragos arcára. – De mennyire – felelte, és megvonta a vállát.

Attól tartottam, hogy nem értettem jól, vagy én fejeztem ki rosszul magamat. – Szóval, látszott rajta, hogy izgalomba jött? – kérdeztem újra.

– Hát persze.

Ekkor észrevettem, hogy feleségem viselkedése jobban meghökkent, mint Antonióé. Leda már nem volt kislány, nagyon is tapasztalt nő volt; ezenkívül már meggyőződhettem róla, hogy amolyan vidám cinizmussal kezelte ezeket a dolgokat. Abból, amit róla tudtam, arra kellett gondolnom, hogy nem lett volna szabad komolyan vennie ezt az incidenst; vagy legföljebb tartózkodóan és iróniával kellett volna beszámolnia róla. No de ez a düh, ez a gyűlölet! – Tudod, hogy ez még semmit se jelent... – mondtam zavartan – mindenkivel megeshet, hogy bizonyos érintésekre akaratlanul, sőt akarata ellenére, elfogja a vágy... velem is megesett már, hogy a tömegben vagy a villamoson odaszorultam egy nőhöz, és izgalomba jöttem, pedig... A lélek kész, de a test erőtlen – tettem hozzá tréfásan –, a mindenségit...

Leda egy szót se szólt. Úgy látszott, gondolkozik; közben az ujját harapdálta, és az ablakot nézte. Azt hittem, hogy megnyugodott, és tréfásan folytattam: – A szentek is ki vannak téve a kísértésnek, hát még a borbélyok... szegény Antonio, akarata ellenére akkor fedezte föl, hogy nagyon szép és kívánatos asszony vagy, amikor a legkevésbé számított rá... Ott állt közvetlenül melletted, és nem tudott uralkodni magán... ez valószínűleg ugyanolyan kellemetlen volt neki, mint neked... ennyi az egész.

Leda még mindig hallgatott. – Voltaképpen kedélyesen kellene felfognod ezt az incidenst... – mondtam vidáman – hiszen inkább bók akart lenni, mint tiszteletlenség... elismerem, egy kicsit faragatlan, otromba bók volt, de hát ahány ház, annyi szokás.

Mindebből látható, hogy a munka utáni szokott hetyke vidámság magával ragadott, és sajnos, nyeglén viselkedtem, de idejében észrevettem, újra elkomolyodtam, és gyorsan így folytattam: – Ne haragudj, most veszem észre, hogy közönséges voltam... de az igazat megvallva, ezt az egész históriát sehogyan se tudom komolyan venni... Kivált azért, mert biztos vagyok benne, hogy Antonio ártatlan.

Leda végre megszólalt: – Mindez nem érdekel – mondta –, csak azt akarom tudni, hogy hajlandó vagy-e elküldeni... ennyi az egész.

Már mondtam, hogy a boldogság önzővé teszi az embert. Önzésem alighanem éppen akkor érte el tetőfokát. De hát tudtam, hogy a faluban nincsen más borbély. Azt szintén tudtam, hogy a városban biztosan nem találok olyan borbélyt, aki hajlandó volna napról napra jó néhány kilométert megtenni azért, hogy leborotválja a szakállamat. Arról volt szó, hogy teljesen mondjak le a borbélyról, és borotválkozzak magam. Mivel nem tudok borotválkozni, az lett volna a vége, hogy a bőröm gyulladásba jön, megkarcolom, megvágom a képemet, vagyis egy csomó kellemetlenséget szerzek magamnak. No de azt akartam, hogy amíg dolgozok, minden maradjon úgy, ahogy van, ne történjen semmiféle változás, semmi se zavarja mélységes nyugalmamat, amelyet helyesen vagy helytelenül, éppen a folyamatos munka nélkülözhetetlen feltételének tekintettem. Hirtelen elkomolyodtam, és azt mondtam: – De kedvesem... nem tudtál meggyőzni róla, hogy Antonio csakugyan tiszteletlen volt veled... Miért kellene kiadnom az útját? Milyen okkal? Milyen ürüggyel?

– Bármilyen ürüggyel... mondd azt neki, hogy elutazunk.

– Ez nem igaz... hamar rájönne.

– Nem érdekel. Csak ne lássam soha többé.

– De ez lehetetlen...

– Még ezt a szívességet se akarod megtenni nekem! – kiáltotta elkeseredetten.

– De kedvesem, gondolkozzál... Miért sértsek meg ok nélkül egy szegény embert, aki...

– Méghogy szegény ember... ijesztő, szörnyű, félelmetes ember.

– Aztán mi lesz a borotválással... nagyon jól tudod, hogy húsz kilométeres körzetben nincsen más borbély.

– Borotválkozzál magad.

– De én nem tudok borotválkozni.

– Milyen férfi vagy? Még borotválkozni se tudsz?

– Nem, nem tudok borotválkozni, mit tehetek?

– Növessz szakállt.

– Az isten szerelmére... nem tudnék aludni.

Leda egy kis időre elhallgatott, azután olyan hangon kiáltott fel, amelyben kétségbeesést éreztem: – Szóval, nem akarod megtenni nekem azt a szívességet, amit kérek tőled... nem akarod megtenni.

– De Dina...

– Igen, nem akarod megtenni... arra akarsz kényszeríteni, hogy újra találkozzak azzal a szörnyű, gusztustalan emberrel... kényszeríteni akarsz rá, hogy közöm legyen hozzá.

– De én egyáltalán nem akarlak kényszeríteni... ne mutatkozz... maradj a szobádban.

– Szóval, el kell bújnom a saját lakásomban, mert te nem akarod megtenni nekem ezt a szívességet.

– De Dina...

– Hagyjál. – Odamentem hozzá, megpróbáltam megfogni a kezét. – Hagyjál... azt akarom, hogy küldd el, értetted?

Úgy éreztem, hogy végre a sarkamra kell állnom. – Ide hallgass, Dina – mondtam. – Kérlek, ne makacskodj... igazán szeszélyes vagy, és én nem vagyok hajlandó engedni a szeszélyeidnek... majd megpróbálom kideríteni, hogy igaz-e, amit állítasz... de csak akkor küldöm el azt az embert, ha bebizonyosodik, hogy jogosak a vádjaid... különben semmit se teszek.

Leda hosszasan rám meresztette a szemét, azután szótlanul fölállt, és kiment a szalonból.

Amikor magamra maradtam, egy kicsit elgondolkoztam az incidensen. Őszintén meg voltam győződve róla, hogy minden úgy történt, ahogy Leda mondta. Antonio alighanem izgalomba jött feleségem karjának érintésére, és nem volt képes uralkodni felindulásán. De biztos voltam benne: semmit se tett azért, hogy könnyebben vagy többször érjen hozzá feleségemhez, mint helyzete amúgy is megkívánta. Tehát csak azért volt felelős, hogy nem tudott úrrá lenni akaratlan vágyain. Mellesleg mind a mai napig szent meggyőződésem, hogy így történt, hiszen bizonyos esetekben növeli a kísértés erejét, hogy az ember nem látja, és nem is akarja előre látni.

Ezek az érvek, amelyeket magamban és teljesen jóhiszeműen találtam ki, végképp eloszlatták lelkiismeret-furdalásomat. Tudtam, hogy alapjában véve önzésből tettem, amit tettem, de ez az önzés nem mondott ellent annak, amit való igazságnak tartottam. Meg voltam győződve Antonio ártatlanságáról, ezért nem éreztem semmiféle gátlást, amikor a magam érdekét fölébe helyeztem annak, amit feleségem egyszerű szeszélyének tekintettem.

Néhány perc múlva újra találkoztunk az ebédnél. Leda teljesen nyugodtnak, sőt derűsnek tetszett. Amikor a szobalány egy pillanatra kiment az edényekkel, azt mondta: – Rendben van... borotváltasd magadat továbbra is Antonióval... de úgy intézd, hogy én ne is lássam... mert ha akár csak a lépcsőn találkozok vele, nem felelek magamért... figyelmeztettelek.

Zavaromban úgy tettem, mintha nem hallottam volna. – Lehet, hogy csak szeszélyes vagyok... – folytatta Leda – de a szeszélyeimet fontosabbnak kellene tekintened, mint a magad kényelmét, nem gondolod?

Nem tudtam megállni, hogy magamban meg ne jegyezzem: én éppen az ellenkezőjét gondoltam. Szerencsére ebben a pillanatban visszajött a szobalány, és a beszélgetés abbamaradt. Később, séta közben megpróbáltam újrakezdeni: megint lelkiismeret-furdalást éreztem, szerettem volna meggyőzni Lédát érveim igazáról. De elcsodálkoztam, mert Leda szelíden azt mondta: – Ne beszéljünk róla, érted, Silvio? Délelőtt, magam se tudom, miért, azt hittem, hogy fontos, de aztán elgondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy túloztam... biztosíthatlak, hogy már egyáltalán nem érdekel...

Őszintének látszott, és bizonyos értelemben mintha megbánta volna délelőtti haragját. – Biztos vagy benne? – kérdeztem makacsul.

– Esküszöm – mondta Leda élénk hangon –, különben mi okom volna rá, hogy hazudjak neked?

Elhallgattam; tovább sétáltunk, de már másról beszélgettünk. Így hát meggyőződtem róla, hogy feleségem csakugyan kiverte fejéből a dolgot.

8

Most, amikor leírom ezt az incidenst Antonióval, szinte kényszerűségből az előtte és utána történt eseményekkel való összefüggésében beszélem el. Azt hiszem, a történetírók is ezzel a módszerrel dolgoznak. Amint a valóságban igen fontos események szinte észrevétlenül zajlanak le a kortársak szeme előtt, és a francia forradalomnak nemcsak a szemlélői, hanem a szereplői között is kevesen vették észre, hogy kitört a francia forradalom, ez az Antonio-história is, amikor lejátszódott, nagyon kevéssé ragadta meg a képzeletemet, sokkal kevésbé, mint ezek a följegyzések sejtetik. Valójában nem voltam felkészülve rá, hogy fontosságot tulajdonítsak egy effajta incidensnek: mind ez ideig jól, sőt boldogan éltem feleségemmel, és senki se számítana rá, hogy egy világos, modern szoba kellős közepén középkori csapóajtót talál. Kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz az állításomhoz, hogy akkor teljesen gyanútlan voltam: ez részben menti egoizmusomat és megmagyarázza felületességemet. Vagyis bármi volt is az oka, az esettel kapcsolatban nem akartam, és nem is tudtam volna rosszra gondolni. Való igaz, hogy másnap, amikor Antonio a megszokott időpontban kopogott a szalon ajtaján, megfigyeltem, hogy nem érzek se haragot, se zavart. Ám e rendkívül tárgyilagos tartózkodás ellenére szinte jólesett feleségem vádjainak eladdig ismeretlen fényében tanulmányoznom a borbélyt. Legelőször is, miközben borotvált, és én szokásom szerint beszéltem hozzá (egyáltalán nem kellett erőltetnem magamat, hogy beszélni tudjak), feszülten figyeltem. Mint mindig, csakis a munkájával törődött, és mint mindig, hozzáértéssel, könnyedén dolgozott. Arra gondoltam, hogy ha feleségem vádjai igazak, akkor Antonio rendkívül ügyes képmutató, ugyanis hideg sárgásbarna színű, széles, kövér arcán a legnagyobb nyugalom és elmélyült figyelem látszott. Még visszhangoztak fülemben feleségem szavai: „Ijesztő, szörnyű, félelmetes ember”, de miután alaposan szemügyre vettem, kénytelen voltam megállapítani, hogy semmi ijesztő, szörnyű és félelmetes sincs benne. A külseje legfeljebb olyan volt, mint azé a családapáé, aki megszokta, hogy öt kicsi gyereknek kell gondját viselnie, és teljesen eltelt saját öntudatlan és ösztönös tekintélyével. Miközben elnéztem, még valami az eszembe jutott, homályosan éreztem, hogy ostobaság, mégis rögtön belekapaszkodtam, mint egy megcáfolhatatlan érvbe: egy ilyen csúnya férfi, hacsak nem őrült, és Antonio biztosan nem volt őrült, nem remélhette, hogy sikere van a nőknél, még kevésbé az olyan szép nőknél, mint a feleségem, akik társadalmilag annyira felette állnak. Bizony, jólesett látnom, hogy csakugyan kövér az arca, és kövérsége vajmi kevéssé vonzó, hiszen még csak az egészség jelének se lehet tekinteni: sima képe enyhén zsíros s egy kicsit fonnyadt volt, és mintha a nyaka az állkapcsa alatt a dühtől duzzadt volna meg, akár bizonyos trópusi kígyóké, amikor mérgesek. Nagy füle volt, lapos fülcimpája lelógott; kopasz fejét, talán azért, mert lesült a nyári napon, barna foltok borították. Nagyon szőrös lehetett: füléből és orrlyukából szőrszálak és szőrpamacsok álltak ki, még a pofacsontja és az orra hegye is szőrös volt. Jóleső alapossággal tanulmányoztam csúnyaságát, majd amikor megfordult, hogy megtörölje a borotvát egy darab papírban, megragadtam az alkalmat, és nemtörődöm hangon azt mondtam: – Folyton azon tűnődök, Antonio, hogy egy ilyen magafajta nős ember, akinek öt gyereke van, talál-e időt és módot rá, hogy a nőkkel foglalkozzon. – Arra mindig talál időt az ember, Baldeschi úr – válaszolta, mialatt újra arcom felé közeledett a borotvával; közben nem mosolyodott el.

Bevallom, szinte meghökkentem, mert másfajta válaszra számítottam. – De a felesége nem féltékeny? – kérdeztem.

– Minden asszony féltékeny.

– Tehát maga megcsalja?

Fölemelte a borotvát, szemembe nézett, és azt mondta:

– Ne haragudjon, Baldeschi úr, de ez az én dolgom.

Éreztem, hogy elpirulok. Azért tettem fel neki ezt a tapintatlan kérdést, mert egy kicsit ostobán úgy gondoltam, hogy jogom van hozzá, akár a főnöknek, amikor beosztottjával beszél; de ő, hogy úgy mondjam, egyenlő félként, rendreutasított, erre pedig nem számítottam. Elfogott a bosszúság, és szinte kísértést éreztem, hogy azt feleljem neki: „Nemcsak a maga dolga, hanem az enyém is, mert maga odáig ment a szemérmetlenségben, hogy kellemetlenkedett a feleségemnek.” De elfojtottam indulatomat, és zavartan feleltem: – Nem szabad megsértődnie, Antonio... csak úgy mondtam.

– No persze – válaszolta, majd amikor a késsel újra az arcomhoz ért, és hozzáfogott a kiborotváláshoz, mintha enyhíteni próbálná az előbbi mondat nyerseségét. Így folytatta: – Tudja, Baldeschi úr, mindenki szereti a nőket... még a szomszédos San Lorenzó-i plébánosnak is van szeretője, két gyereket szült neki... ha belelátnánk az emberek lelkébe, kiderülne, mindenkinek van szeretője... de senki se beszél szívesen róla, azért se, mert ha beszélne, a dolog kitudódna, és kellemetlenség lehetne belőle... mindenki tudja, hogy a nők csakis abban bíznak, aki hallgat.

Tehát kioktatott a gáláns titoktartásból; persze, azt mégse árulta el, hogy ő vajon azok közé a férfiak közé tartozik-e, akik hallgatnak, és akikben a nők megbíznak. Akkor délelőtt nem firtattam tovább a dolgot, másról kezdtem beszélni. Az a gyanúm támadt, hogy feleségem vádja végeredményben nem lehet alaptalan. Délután eljött hozzám Angelo, a feles bérlő nagyobbik fia, hogy mint minden héten, elszámoljon. Bezárkóztam vele a szalonba, átvizsgáltam az elszámolást, aztán Antonióra tereltem a szót; megkérdeztem Angelót, hogy ismeri-e és mit gondol róla. A szőke parasztlegény, akit ravasznak, de egyszersmind ostobának néztem, enyhe rosszindulatú mosollyal felelte: – Igen, igen, ismerjük... ismerjük.

– Úgy látom, maga nem nagyon szíveli. Vagy tévedek? – kérdeztem.

– Borbélynak kétségtelenül jó borbély... – felelte pillanatnyi habozás után.

– De...

– De idegen – folytatta Angelo –, és mindenki tudja, hogy az idegeneknek mások a szokásaik... az ő vidékükön talán másképpen mennek a dolgok... az biztos, hogy itt senki se szívelheti.

– Miért?

– Eh, annak több oka van – Angelo újra elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Zavartan és kajánul mosolygott, és bár látszott rajta, ki nem állhatja Antoniót, mégis úgy tetszett, mintha abban, amit a helység lakói a borbély szemére vetnek, valami mulatságos volna.

– Például milyen oka? – kérdeztem.

Láttam, hogy elkomolyodik; aztán egy kicsit kenetteljes hangsúllyal felelte: – Tudja, Baldeschi úr, kiváltképpen az, hogy a nőket zaklatja...

– Igazán?

– Uh... és hogyan... Baldeschi úrnak fogalma se lehet róla... neki egyre megy, hogy szép vagy csúnya, öreg vagy fiatal... és nemcsak az üzletben, ahova a nők ondoláltatni járnak... de másutt is... akárkitől megkérdezheti... vasárnap fogja a kerékpárját, és a mezőn kódorog... mint aki vadászik... a szégyentelen... de higgye el, egyszer majd emberére talál, aki elveszi a kedvét... – Angelo kizökkent szokott tartózkodásából, és megeredt a nyelve; az erénycsőszök kissé bárgyú és hízelgő hangján beszélt, éppen úgy, mint az a paraszt, aki szeretne olyasmit mondani, amiről úgy véli, hogy gazdájának tetszeni fog.

Félbeszakítottam: – És a felesége?

– Mit gondol, mit csinálhat a felesége, szegény?... sírdogál, kesereg... Antonio megtanította borotválni, időnként ráhagyja az üzletet, fogja a kerékpárját, azt mondja, hogy a városba megy... pedig valami lány után kódorog... képzelje, a múlt évben...

Úgy véltem, hogy Angelo minden szükséges felvilágosítást megadott: most már csak újabb pletykákat várhattam tőle Antonio rossz magaviseletéről; méltatlannak éreztem magamhoz, hogy mindezt kiprovokáljam, és meghallgassam. Másra tereltem a szót, és hamarosan elküldtem.

Amikor magamra maradtam, szórakozott töprengésbe merültem. Tehát feleségemnek igaza volt, vagy legalább nagyon valószínű, hogy igaza volt. Tehát ez az Antonio afféle kéjenc, és lehet, hogy tényleg megpróbálta elcsábítani a feleségemet. Most már rájöttem, hogy Antoniónak, aki szemmel láthatóan nem rajong a mesterségéért, nem szereti túlságosan a családját, és nem érdeklődik a politika iránt, nincsen titka. Nem volt benne semmiféle titok, s ez volt az egész titok. Antonio amolyan silány Casanova, közönséges erotomán. Tapintatos, kenetteljes modora is olyan emberre vall, akit, az ő szavával élve, azért szeretnek a nők, mert hallgat.

Olyan furcsa érzés fogott el, mintha csalódtam volna. Voltaképpen, szinte tudattalanul, abban reménykedtem, hogy Antonio nem lepleződik le ilyen hamar és ilyen könnyen. Éppen azért tetszett nekem, mert – ezt most vettem észre – volt benne, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, hogy van benne valami titokzatos. A rejtély megoldódott, Antonióról kiderült, hogy nem egyéb, mint afféle szegény ember, aki a nőket zaklatja, talán az olyan nőket is, mint a feleségem, akikhez semmiképpen se férhet hozzá. Volt valami bosszantó a borbély lagymatag titkának felfedezésében. Előzőleg, ha hagyom, hogy Leda ingerültsége rám is átragadjon, akár gyűlölhettem volna. Most viszont már mindent tudtam róla, s úgy tetszett, hogy csak lenézéssel vegyes részvétet érzek iránta, s ez nemcsak őrá, hanem énrám nézve is megalázó volt, hiszen észre kellett vennem, hogy hirtelen szégyenletes vetélkedésbe bocsátkoztam egy falusi Don Jüannal.

De bármilyen furcsa elképzelni, mindmáig makacsul ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy Antonio voltaképpen nem mert szemet vetni a feleségemre, és amint kezdetben föltételeztem, akarata ellenére jutott odáig, hogy a maga módján kifejezze csodálatát. Attól, hogy a borbély kéjenc, érzésem szerint feltevésem még nem dőlt meg; sőt, úgy tetszett, ez a tény megmagyarázza, hogy miért jött olyan könnyen izgalomba az első véletlen érintésre; ha egy kamasz fiú hevül fel ilyen könnyen, az egyáltalán nem érthetetlen, hiszen érzékisége mindig kész a kitörésre, de nem valószínű, hogy egy lehiggadt, tapasztalt, negyvenéves férfi így elragadtatja magát. Ez a gyors és ellenállhatatlan érzékenység csakis az olyan kéjencet jellemzi, aki megszokta, hogy engedjen egy bizonyos ösztönnek, mindig ugyanannak az ösztönnek.

Azt azért feltételeztem: Antonio végeredményben nemigen sajnálta, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe jutott, és bár ki akart kerülni belőle, egyszersmind igyekezett ki használni. De úgy véltem, hogy kezdetben kétségtelenül nem a szándék, hanem a véletlen játszotta a döntő szerepet.

Lehetséges, hogy Antonio eredeti ártatlanságának elismerésére való hajlandóságom (mellesleg mindmáig eleve ártatlannak tartom) legalábbis részben önzésemből, vagyis abból a félelmemből fakadt, hogy különben el kell küldenem, és magamnak kell borotválkoznom. De ha ez igaz volt is, én biztosan nem vettem tudomásul. Túlzott tárgyilagossággal szemléltem az egész ügyet, és gyakran éppen a tárgyilagosság, vagyis a tárgyak és a szubjektív okok közti kapcsolat elhanyagolása kedvez leginkább a megtévesztésnek. Antonio ártatlanságáról való meggyőződésemet és az immár iránta táplált lenéző részvétemet feleségem túlzó reagálásával tetézte; Leda ugyanis azt hitte, hogy felébresztheti bennem a féltékenységet, ám eleve hatástalanná tett minden okot, amely felkeltette volna féltékenységemet. Különben nem vagyok, vagy legalábbis úgy hiszem, hogy nem vagyok féltékeny. Bennem minden szenvedélyt feloldanak az elmélkedés savai: ez a módszer a többihez hasonlóan képes megfékezni a szenvedélyt, s egyszersmind zsarnokságától és kínjaitól is megszabadítja az embert.

Az Angelóval folytatott beszélgetés után szokás szerint sétálni mentem feleségemmel. Ekkor támadt első ízben az a határozott érzésem, hogy megtévesztem Lédát. Úgy tűnt fel előttem, hogy közölnöm kell vele, amit Antonióról megtudtam; de mégsem akartam elmondani, mert rájöttem, hogy ezzel voltaképpen még jobban felszítanám első dühét, amely úgy látszik, lecsillapodott. Végül, amikor úgy tetszett, hogy gondolatai másutt járnak, bizonytalan, bűntudatos hangon azt mondtam neki: – Talán arra gondolsz, hogy Antonio tiszteletlen volt veled? Ha csakugyan ragaszkodsz hozzá, elküldöm...

Ha Leda megismétli kívánságát, azt hiszem, ez alkalommal teljesítettem volna. Tulajdonképpen megrázkódtatás érte önzésemet, és csupán bátorításra lett volna szükségem, hogy Leda kedvére tegyek. Láttam, hogy összerezzen: – A borbélyra... nem, egyáltalán nem gondolok rá... Az igazat megvallva, már el is felejtettem.

– De ha akarod, elküldöm – erősködtem; feleségem őszintének tetsző közönye felbátorított, úgy éreztem, olyan ajánlatot teszek neki, amit nem lehet visszautasítani.

– De én nem akarom – mondta Leda –, egyáltalán nem fontos... Valóban úgy érzem, mintha semmi se történt volna.

– Tudod, azt hittem...

– Ez a dolog rád, csakis rád tartozik – folytatta feleségem elgondolkozva –, úgy értem, hogy már csakis a te számodra lehet bosszantó vagy nem bosszantó a jelenléte...

– Az igazat megvallva, engem nem bosszant.

– Akkor miért kellene elküldened?

Tetszett Leda ésszerű érvelése, bár megint valami különös csalódás fogott el. De abban az időben végzetessé vált számomra, hogy végre kielégített alkotó ösztönöm boldoggá tett, s ezért azok közül az érzések közül, amelyek sorban erőt vettek rajtam, egyik se tudott mélyen behatolni a lelkembe. Antonio másnap újra megjelent, és csodálkozva vettem észre, hogy furcsa varázsa változatlan maradt, egyáltalán nem törték meg az Angelótól kapott értesülések. Vagyis a rejtély, amelyre akkor figyeltem fel, amikor még semmit se tudtam róla, most is rejtélynek tűnt fel, pedig már azt hittem, hogy mindent tudok. A rejtély háttérbe, egy kevésbé hozzáférhető területre szorult, ennyi az egész. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy egy kicsit olyan, mint az összes – jelentős és jelentéktelen – dolgok rejtélye: minden sajátosságát meg lehet magyarázni, csak a létezését nem.