TIZEDIK FEJEZET

Butus felbőgött és farával jó nagyot taszított Piemuron, ahogy megpróbált feltápászkodni. Farli, aki a fiú vállán pihent, álmos, panaszos hangokat hallatott, amelyek váratlanul vészkiáltássá változtak. Piemur arrébb gördült – óvatosan, nehogy kárt tegyen kis védenceiben –, aztán talpra állt. A kunyhója körüli tisztáson semmit nem látott, ami aggodalomra adhatott volna okot, de ahogy tekintetét körbehordozta, a folyó irányában valami szokatlan, vörös foltra figyelt fel. Ijedten félrehajtott egy ágat, ami zavarta a kilátásban. Három egyárbocos, élénkvörös vitorlás hajót pillantott meg a folyónak azon a szakaszán, ahol a meder szűkülni kezdett. Piemur döbbenten bámult, a hajók pedig hirtelen irányt változtattak. Vörös vitorláik vadul csapkodtak, ahogy a szél irányába fordultak, majd ugyanazzal a lendülettel a part menti puha iszapba fúrták orrukat.

Piemurt teljesen megbabonázta a folyóján megjelent hajók látványa. Egyre kijjebb merészkedett búvóhelyéről, és közben simogatással próbálta megnyugtatni Farlit, aki szüntelenül kérdő cserregésekkel ostromolta. Halványan érezte, hogy mikor kiért a folyó partján álló legszélső fákhoz, Butus a meztelen lábszárához dörgölőzött. Ilyen távolságból nem láthatta meg őket senki a hajókról. A fiú, mintha csak álmodná, szótlanul nézte, ahogy a hajókról emberek szálltak le: férfiak, nők, gyerekek. A vitorlákat nem egyszerűen csak átvetették a keresztrudakon, hanem szabályosan feltekerték őket. Az érkezők sorban állva adogatták fel csomagjaikat a magasabban fekvő, száraz folyópartra. Kik lehetnek ezek? Talán alag nélkül maradt északiak? – töprengett Piemur. De hát úgy hallotta, hogy az alagtalanok érkezését Torik felügyelte, hogy a Déli alagba való beolvasztásuk zökkenőmentes legyen, és a múltlakók se panaszkodhassanak. Akárkik is voltak ezek az emberek, úgy tűnt, hogy hosszú távú tartózkodásra rendezkednek be.

Ahogy Piemur tovább figyelte a partraszállást, egyre inkább azt érezte, hogy a jövevények betolakodók, akiknek semmi keresnivalójuk nincs itt, és nincs hozzá joguk, hogy tábort verjenek, tüzet rakjanak, nagy kondérokat és nyársakat tegyenek föléjük, mintha mindig is itt éltek volna. Ez az ő folyója, és Butus legelője. Az övé! És nem ezeké a sátorozó, tűzrakó, bográcsozó jöttmenteké!

No és mi lesz, ha a múltlakók éppen erre repülnek? Bonyodalom, az egyszer biztos! Még ennyi gógyijuk sincs ezeknek a nyomorultaknak? A lehető legszembetűnőbb helyen kell tábort verniük?

Piemur gondolatait Farli szakította félbe; a kis tűzgyík hangos rikácsolással jelezte, hogy éhes. Butus szokásához híven már kóstolgatta is a közvetlen közelükben tenyésző növényféléket. Piemur az övébe nyúlt, és előbányászott belőle egy maréknyi dióbelet, amit kifejezetten arra az esetre tartogatott, ha Farli túl követelődző lenne. A kis királynő kecses mozdulattal elfogadta az eleséget, ám egy bosszús kis cserregéssel jelezte: reméli, nem csak ennyiből fog állni az aznapi reggeli.

Piemur maga is rágcsálni kezdett egy diót, miközben egyre azt próbálta kitalálni, kik lehetnek ezek az idegenek, és mit keresnek itt. Egy csoport jól láthatóan távolodott a többiektől, akik sátorveréssel foglalatoskodtak, és az óriási bográcsokat töltötték meg folyóvízzel. A csoport célirányosan a mező másik vége felé tartott. Némi séta után a tagok szétszóródtak a síkságon. Metszőkések hosszú pengéi csillantak meg a napfényben, és Piemur végre rájött, kik ezek az emberek, és mit csinálnak.

Déli alaglakók voltak, és azért jöttek, hogy leszüreteljék a zsibbasztócserjéket, melyek széles, erős levelei olyan nagy bőségben tartalmazták a fájdalomcsillapító nedvet. Piemur elfintorodott; nem tetszett neki, amit látott. Napokig is eltarthat, amíg a betolakodók a teljes mezőt leszüretelik; a bográcsokba púpozott, kemény leveleknek pedig legalább négy napig főniük kell, mire bepépesednek. Aztán még legalább egy nap, mire átszűrik a pépet, és állni hagyják a levét, hogy elérje azt az állapotot, amikor kenőcsöt lehet készíteni belőle. Piemurnak eszébe jutott, hogy Oldív mester a kenőcs legjavát mindig lefölözi, és csinál vele valamit, mielőtt porítja, belső használatú fájdalomcsillapítónak.

A fiú nagyot sóhajtott – tudta, hogy a betolakodók napokig itt lesznek. Igaz, a tábor legalább egyórányi járóföldre volt a rejtekhelyüktől, és nem esett volna nehezükre megbújni az erdőben. Ám a távolság mit sem számított: a fövő zsibbasztófű gyomorforgató szaga elől nem tudnak majd elrejtőzni; az átható bűz biztosan eljut hozzájuk, főleg, mivel a szél már jó ideje a tenger felől fújt. Piemur mérges volt, hogy éppen akkor kell elhagyniuk a vackukat, amikor mindent olyan szépen elrendezett. Volt elegendő élelem mindhármuknak, és könnyedén menedéket találhattak az éjszakai, trópusi viharok, meg a nappaliszálhullások elől.

Váratlanul Piemurnak eszébe ötlött, hogy az idegenek talán nem is déliek, hanem egy északi brigád. A fiú tudta, hogy Oldív mester jobban kedveli a délen termett növényeket az északiaknál; ezért tette meg Szebell nem is olyan régen a hosszú utat, hogy zsákszámra hozzon neki gyógynövényeket. Annak a szállítmánynak ki kellett tartania egy darabig; de az is lehet, hogy időközben Oldív mester új megállapodást kötött a múltlakókkal, hiszen még ők sem utasíthatták vissza a javasmester kérését.

Ugyanakkor Piemur azt is tudta, hogy az északi hajók vitorlái sokszínűek; Menolli mondta neki, hogy a tengeri alagok valósággal versengenek egymás között, melyiknek cifrább a vitorlája. A sima, vörös vitorla arra utalt, hogy a betolakodók mégis csak déliek; ők ugyanis igyekeztek minden lehetséges módon szakítani az északi hagyományokkal. Ráadásul a brigádok feltűnően otthonosan mozogtak a vidéken.

Piemur szélesen elvigyorodott. Egy dolgot biztosan tudott: egyelőre nem fogja felfedni magát az idegenek előtt. De az is biztos, mint ahogy a tojások kikelnek, hogy ő is kiveszi a részét a szüretből. Épp csak annyit szed, amennyire szüksége van, és ott, ahol el tudja kerülni a találkozást a betolakodókkal. Mindig az erdő közelében marad majd, és addig halad a folyó mentén kelet felé, amíg a háta mögött nem hagyja a bűzlő zsibbasztófűpépet, és el nem éri a tengerpartot.

Piemur összehajtogatta kézzel fonott szőnyegét; a batyut átkötözte egy vastag indával. Csomagolás közben figyelemre se méltatta a rikoltozó Farlit, akinek nem tetszett a szedelődzködés, és egyébként is kezdte rossz néven venni, hogy gazdája úgy tesz, mintha meg sem hallaná őt. A fiú egy pillanatig tűnődve nézte a kis kunyhó oldalát, aztán úgy döntött, hogy jobb, ha biztosra megy. Végül is könnyen elképzelhető, hogy valakinek vadászni támad kedve az erdőben, és felfedezi a rejtekhelyet. Piemur szétszálazta a hosszúkás levelekből font falakat, és a maradványokat a közeli bokrok alá rejtette. A tisztást ugyan nem tudta eltüntetni, de a letaposott talajt kicsit megmozgatta, és lehullott leveleket szórt szét itt-ott, hogy ha valaki csak futólag néz körbe, úgy tűnjön, mintha természetes tisztás lenne. Aztán elcsitította az egyre hangosabban követelődző Farlit, és a folyó felé vette az irányt. Tudta, hogy a varsájában – amit aszálvédő farönkhöz rögzített – van elég hal, amivel a kis tűzgyík elverheti az éhét. Miután Farli jóllakott, Piemur kibelezte a varsában maradt halakat, széles levelekbe csomagolta a húsukat, és beletette a batyujába. Némi habozás után a varsát visszaeresztette a vízbe. Senki nem fogja észrevenni az egyszerű kis tákolmányt, ha csak bele nem akad valahogy, ami felettébb valószínűtlen. A halak pedig, amelyek csapdába esnek benne, nem fognak szenvedni. Nyugodtan itt hagyhatom a varsát; ha visszatérek, legalább lesz mit ennem, gondolta a fiú.

Átvágott az erdőn, nagy ívben megkerülve a mezőt. Egy csermelynél, ami a folyó felé igyekezett, Piemur megállt inni, és hagyta, hogy Butus is pihenjen egy kicsit. A kis jószág kurta lábai gyorsan elfáradtak, és bár Butus nem volt kifejezetten súlyos, minden egyes alkalommal, amikor Piemur megszánta, és a karjában vitte, nehezebbnek tűnt. Farli ide-oda röpködött felettük a levegőben. Időnként egészen magasra szállt, és a lombok közül kikukucskálva ingerült rikoltást hallatott, amit Piemur ugyan nem értett, de úgy sejtette, hogy a betolakodóknak szól.

– Hát, legalább nem félsz tőlük – mondta neki Piemur, amikor a tűzgyík visszaszállt a vállára, és jelezte, hogy kényeztetésre vágyik. Farli kéjesen dörgölte apró fejét gazdája ujjához, amikor az megcirógatta a hátát. Halkan, édesen zümmögve biztatta, hogy folytassa a simogatást, és farkát lazán a fiú nyaka köré tekerte. – Ha nem zsibbasztófüvet főznének, komolyan mondom, odamennénk hozzájuk.

Vajon tényleg odamennék? – merengett aztán Piemur. Milyen egyszerű is lenne lemenni, és kideríteni, déliek-e a betolakodók! Hogy meg lennének lepve, ha egyszer csak, mintha mi sem lenne természetesebb, odasétálna hozzájuk! Leesne az álluk, az biztos! Hát még akkor hogy meg lennének lepve, ha elmesélné nekik, micsoda kalandokat élt át itt, délen. No igen, akkor persze tudni akarnák, hogy hogyan került ide, és Piemur nem volt biztos benne, hogy el akarná mondani nekik a teljes igazságot. Ami azt illeti, korántsem számított ritkaságnak, hogy egy merész, alag nélkül maradt északi délen próbált szerencsét, különösen, ha az illető magára vonta valamivel a nagyura haragját. Piemur arra gondolt, hogy nem kellene feltétlenül elmondania, hogy Farlit északon szerezte, különösképpen pedig, hogy a naboli alag nagyurának, Meronnak a tűzhelyéről csente el. A déliek természetesnek vennék, hogy a kis tűzgyíkkirálynő tojását valamelyik déli, tengerparti fészekben találta. Butus nem okozott volna gondot; az ő történetét nyugodtan elmesélhetné. Piemurnak az is az eszébe jutott, hogy mondhatná azt: egészen megérkezése óta keresi a Déli alagot, de nem tudja, merre van. Ez az, ez jó lesz! Mondhatja azt, hogy elkötött egy parányi csónakot, és egészen kísérteties körülmények között jutott el a Délikontinensre– ez tulajdonképpen még igaz is. Igen ám, de honnan indult? Isztából? A nem, az túl kicsi alag ahhoz, hogy csak úgy el lehessen onnan lopni egy csónakot. No és Ajgen? Vagy Kerun? A déliek valószínűleg úgyse vennék a fáradtságot, hogy utánanézzenek… – Hahó! Hát te meg mit csinálsz itt?

Egy magas lány állta el Piemur útját. A lány egyik vállán egy bronz, a másikon pedig egy barna tűzgyík ült; mindketten érdeklődve figyelték Farlit. A kis királynő bocsánatkérő rikoltást hallatott; ő is legalább annyira meg volt zavarodva, mint Piemur. Farli ráadásul karmait a fiú vállába mélyesztette, és idegességében még szorosabbra fonta a farkát gazdája nyakán. Piemur szólni sem tudott; csak egy félig bosszús, félig meglepett kiáltás hagyta el az ajkát. Ekkor a bronz tűzgyík felcserregett. Erre Farli megnyugodott, és lazított farka szorításán. Piemur védencére nézett; mérges volt, amiért Farli nem figyelmeztette őt az idegenek érkezésére.

– Nem az ő hibája – mondta a lány széles mosoly kíséretében. Beszéd közben egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát; szemmel láthatóan mulatságosnak találta a fiú zavarát. A vállára kötözve egy zsákot cipelt; a derekán széles, sokzsebes övet – a zsebek némelyike üresnek tűnt. Sötét haját egy vastag pánttal a fejéhez szorította, hogy a tincsek ne akadjanak bele a fák ágaiba. Vastag talpú szandált viselt és lábszárvédőt. – Mír – mondta a lány, a bronz tűzgyíkra bökve – és Talla tudnak csendben lenni, ha akarnak. Amikor rájöttünk, hogy az ismeretlen királynő már meg van igézve, mindannyian látni szerettük volna, ki a gazdája. Sarra vagyok, a Déli alagból. – A lány tenyérrel felfelé kezet nyújtott Piemurnak. – Te meg hogyan keveredtél ide? Nem láttunk hajóroncsot a part mentén. – Már három szálhullás is eltelt azóta, hogy itt vagyok – felelte a fiú, és sietve kezet rázott a lánnyal, attól tartva, hogy Sarra az a fajta ember, aki azonnal megérzi, ha hazudnak neki. – A nagy lagúna közelében értem partot. – Ez részben igaz is volt. – A nagy lagúna közelében? – kérdezett vissza gondterhelt arccal Sárra. – Ezek szerint nem egyedül érkeztél? A többiek? Meghaltak? Az a lagúna szörnyen veszélyes tud lenni dagály idején. Nem látni a külső sziklakaréjt, csak mikor az ember már zátonyra futott. – Gondolom, én azért jutottam át rajta, mivel olyan kicsi vagyok.

– Piemur úgy vélte, az lesz a legjobb, ha bánatosnak mutatja magát. – Mindez már a múlté, drága barátom! – vágta rá szenvedélyesen Sarra. A hangja mély volt és dallamos. – Ha átvészelted a déli tenger szeszélyeit, és túléltél három szálhullást alagon kívül, akkor én mondom neked, ide tartozol! – Ide tartozom?– A lány bátorító szavai felderítették Piemurt. Úgy tűnt, Sarra legalább olyan jó megfigyelő, mint a hárfásmester. A gondolatra, hogy itt maradhat ezen a gyönyörű vidéken, és olyan helyeken járhat, ahol előtte még soha senki, talán még maga Sarra sem; nos, erre a gondolatra Piemur szíve egyre gyorsabban kezdett verni. – Igen, azt mondtam, hogy ide tartozol – felelte Sarra széles mosollyal. – Szóval, hogy szólíthatlak? Ha Sarra nem adottvolna rá lehetőséget, hogy mondjon egy nevet – akármilyen nevet, nem feltétlenül a sajátját –, Piemur talán kísértést érzett volna rá, hogy hazudjon. Ám így jókedvűen rávágta: – Perni Piemur vagyok. Sarra hátravetett fejjel, hangosan felkacagott a szerénytelen név hallatán. Hosszú karjával átölelte a fiú vállát, és vidáman magához húzta. – Tetszel nekem, Perni Piemur! Minek is nevezted el a kis királynődet? Farlinak? Szép név! No és az a kis rohonc is a barátod? – Butus? Igen, bár ő csak nemrég csatlakozott hozzánk. Az anyja a legutóbbi szálhulláskor elpusztult, de szerencsére jól bírja az utazást… – Miféle utazást? Ezek szerint láttátok kikötni a hajókat? – Mi az, hogy! De azt is láttuk, hogy zsibbasztófüvet fognak szüretelni. Piemur hangjából olyan őszinte undor csengett ki, hogy Sarra ismét felkacagott. A jókedv ragadósnak bizonyult: Piemur is elvigyorodott. – És ezért úgy döntöttél, azonnal szeded a sátorfádat? Nem tudlak érte hibáztatni, Perni Piemur! – Sarra huncutul a fiúra kacsintott, és bizalmas hangon hozzátette: – Én ilyenkor mindig gyógynövényeket gyűjtök, amik kizárólag ezen a vidéken nőnek. Ha jól csinálom, csak akkor végzek, amikor a többiek már befejezték a pépfőzést. – Ami azt illeti, akár segíthetnék is neked a gyűjtögetésben – vetette oda Piemur, majd lopva a lányra nézett. Csak most jött rá, mennyire hiányzott neki, hogy beszélgethessen valakivel, akivel ráadásul egy húron is pendülnek. – Ha ügyes vagy, jó néven veszem a segítségedet. De ne számíts lazsálásra! Rengeteg teendőm van, amíg a többiek a zsibbasztófűvel gányolnak. Az egyik északi javasmester különleges kérésekkel állt elő. – Azt hittem, a déliek távol tartják magukat északtól! – Piemur úgy döntött, tudatlanságot színlel, hátha így megtud egyet s mást. – Vannak dolgok, amikre mindkét félnek szüksége van. – De én úgy tudtam, a bendeni sárkányfészek nem engedélyezi, hogy… – Nem is, a sárkánylovasoknak nem – vágott a szavába a lány. Volt valami különös a hangjában, amikor kimondta a „sárkánylovasok” szót, ami azonnal feltűnt Piemurnak. Mintha kissé gúnyosan ejtette volna ki; Piemur pedig ahhoz volt szokva, hogy a sárkánylovasokról – kivéve persze a déli múltlakókat – kizárólag a legnagyobb tisztelet hangján illik beszélni. Valószínűleg Sarra is a múltlakókra gondolt. – De mi kereskedünk az északiakkal – folytatta a lány, hangjában megint azzal a furcsa éllel; mintha az északiakat egy napon sem lehetne említeni a déliekkel. – Minden növény nagyobbra és szebbre nő délen, mint a te jó öreg északodon. Nézd meg a zsibbasztócserjét, vagy a tollfüvet, a csimbókfüvet, amiket lázcsillapításra használunk; a pirospimpót gyulladáscsökkentésre, a gilisztafüvet hascsikarás ellen; az összes növény jól érzi itt magát. Azzal a lány elindult, és intett Piemurnak, hogy kövesse az erdőbe. Olyan magabiztosan lépkedett a sűrű aljnövényzetben, mintha pontosan tudná, merre megy; mintha már sokszor járt volna ezen az ösvényen.

A következő napokban Piemur nem egyszer gondolt rá, hogy talán jobban járt volna, ha mégis a zsibbasztófű-szüretet választja; az viszonylag könnyű munka lett volna ahhoz képest, amit Sarrával csináltak. Piemur ásott; bekúszott a legszúrósabb cserjék közé, melyek hosszú töviseikkel véresre karistolták a hátát; fára mászott, élősködő növények után kutatva. Úgy érezte, a lány hajcsárságban semmivel sem marad el a naboli Beszel mögött; igaz, ez a hajcsár legalább szórakoztató volt. Sarra ugyanis minden növény jellemzőit elsorolta, amit csak kiástak. Ha éppen nem ástak, akkor lomblevelekért másztak a legegészségesebb fákra, melyek a többi fa rejtekén nem voltak kitéve a szálhullás pusztításának. Máskor alig észrevehető növénykék után kutattak, melyek valami furcsa okból eredően ott érezték jól magukat, ahol a többi növény a legszúrósabb töviseket növesztette. Sárra vherbőr kabátot viselt, Piemurnak azonban semmije sem volt, amivel megóvhatta volna testét a horzsolásoktól. A lány szükség esetén készségesen bekente Piemurt zsibbasztófűvel, ugyanakkor soha nem felejtette el megjegyezni, mennyire ésszerű, hogy a fiú kutatja fel a legszégyenlősebb gyógynövényeket, hiszen – apróbb termete miatt – ő könnyebben hozzájuk fér. Piemur pedig bármit megtett volna, csak hogy kivívja Sarra elismerését.

A legelső estén a lány apró, de vidáman lobogó tüzet rakott – pontosan tudta, a déli fák közül melyek égnek a legjobban–, és olyan ízletes vacsorát készített, amilyet Piemur azóta nem evett, hogy elhagyta a Hárfásházat. A fiú hallal, Sarra gumókkal és gyógynövényekkel járult hozzá a közös étkezéshez. A három tűzgyík ugyanolyan jó étvággyal falatozott a raguból, mint Piemur.

A fiú meglepődött rajta, de egyáltalán nem bánta, hogy Sarra legelső találkozásukat leszámítva soha nem kérdezte a hajóútról és állítólagos útitársairól. Amikor a lány megjegyezte, milyen ügyesen bánik a kis Butussal, Piemur annyit bevallott, hogy északon pásztorfiú volt az egyik hegyi alagban. Ettől eltekintve Sarra mindig csak a Délikontinens szépségeiről és előnyeiről beszélt a fiúnak; úgy tűnt, eltökélte, hogy bevezeti Piemurt az itteni életbe. Mesélt neki a folyón – a Piemur folyóján! – indított felfedezőútról, ami első próbálkozásra kudarcba fulladt, ugyanis a folyásiránnyal szemben haladva a folyó egy idő után hatalmas, hajózásra tökéletesen alkalmatlan mocsárvidékké változott. Akkoriban a felfedezők elhatározták, hogy inkább felfüggesztik az utat, nehogy egyesével elnyelje őket a láp számtalan holtága, és csak akkor térnek vissza, ha a vidéket a levegőből már feltérképezték. Ami nem fog egyhamar bekövetkezni, hacsak rá nem tudják venni valamelyik múltlakót, hogy nagy kegyesen kijöjjön a sárkányfészekből.

Piemur még csak néhány órát töltött Sarra társaságában, amikor rájött, mennyire rossz véleménnyel van a lány a sárkánylovasokról. A fiú a múltlakókat illetően még osztotta is Sarra véleményét, de nehezére esett, hogy ne hozza ellenpéldának N’tont. Piemur úgy érezte, hallgatásával elárulja az erődi sárkányvezért. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ha dicsérni kezdi N’tont, a másik valószínűleg megkérdezi, hogyan lehetséges az, hogy egy egyszerű pásztorgyerek ilyen sokat tud egy sárkányvezérről.

Sarránál volt egy vékony pokróc, amit éjszakánként megosztott Piemurral. Azt is megmutatta a fiúnak, melyik bokrok leveléből érdemes vackot készíteni; az általa javasolt levelek sokkal illatosabbnak és kényelmesebbnek bizonyultak, mint a pálmalevelek, amiket afiú addig használt; ráadásul nem is volt bennük annyi bosszantó törek, mint Piemur korábbi fekhelyeiben.

A fiú fokozatosan rájött, hogy Sarra tényleg rengeteg mindent tud. Például rávette Piemurt, hogy Butussal egy bizonyos fajta növényt etessen, mondván, hogy az pótolja azokat a tápanyagokat, melyeket a kis jószágnak az anyja tejéből kellett volna megkapnia. Piemur magától sosem jött volna rá, hogy ezért turkál Butus állandóan az aljnövényzetben; nem volt mindig éhes, ahogy a fiú gondolta, csak ösztönösen kereste a növekedéséhez szükséges táplálékot.

A második napon – egy gyors, gyümölcsökből és édesgyökérből álló reggeli után, amit Sarra az előző esti tűz parazsában készített el – , tovább folytatták útjukat dél felé. A sűrű erdőség időnként füves síkságokkal váltakozott; a mezőkön vad jószágok és rohoncok legelésztek, és sietve továbbálltak, amikor megérezték a közeledő emberek szagát. Másnap déltájban már egész magasan jártak; az erdőséget egyre gyakrabban váltották a mezők. Piemurék egyszer csak egy sziklameredélyen találták magukat; a lábuk előtt tátongó szakadék úgy nézett ki, mintha a magaslat fele egyszerűen a mélybe zuhant volna. Alattuk lápvidék nyújtózott a ködös láthatár felé; a mocsarat fekete erek hálózták be, melyek hol felbukkantak, hol eltűntek egyegy, a lápból kiemelkedő földdarab előtt. A száraz szigeteken hatalmas, bolyhos tetejű kákacsomók tenyésztek.

– Szerencse, hogy találkoztunk, Piemur! – szólalt meg Sarra. – A segítségeddel kétszer annyi növényt szedhetünk, ráadásul ketten együtt egész méretes tutajt építhetünk, amivel gyorsan le tudunk csorogni a folyón a hajókhoz. Persze majd csak akkor, ha a többiek már hordókba zárták a zsibbasztófűpépet – tette hozzá huncut mosollyal. – Most pedig a következőt fogjuk tenni…

A lány kése segítségével térképet rajzolt a földre, jelezte rajta az égtájakat, és megmutatta Piemurnak, mit fognak csinálni. A harmadik ág jobbra maga volt a folyó, ami a tengerhez sietett; ezt az első felfedezőúton már kiderítették. A sziklameredély és a harmadik ág között rengeteg értékes csimbókfűféle tenyészett. Sarra szerint félig úszva, félig gázolva átvághatnak a közbeeső, mocsaras ágakon, ha a tűzgyíkok segítenek nekik elijeszteni a vízikígyókat, amelyek könnyűszerrel kiszívják a vért az ember karjából vagy lábából. Piemur nem akarta elhinni, hogy a vízikígyók ilyen nagyra is megnőhetnek, de kénytelen volt hitelt adni Sarra szavainak, amikor a lány megmutatta neki a bal kezét. A karján vékony szalagként futottak körbe a parányi sebhelyek, ahol a vízikígyó rátekeredett Sarra karjára, és millió, tűhegyes fogát a bőrébe mélyesztette. Szerencsére a vízikígyók errefelé nem túl gyakoriak, jegyezte meg könnyedén Sarra, ám Piemur ettől még nem nyugodott meg. Ekkor a lány azzal biztatta, hogy a sebek azért fokozatosan eltűnnek. Végül felajánlotta, hogy – magasabb lévén – majd ő viszi a vállán Butust.

Minden szigetnél megálltak, és levágták a csimbókfüvek bolyhos tetejét, hogy a szárukról könnyebben leszedegethessék a gyógyhatású magokat. A legvastagabb szárakat félretették, majd a szüret végeztével csomóba kötve magukkal vitték, hogy legyen miből megépíteni a tutajt. Sárra azt mondta, hogy bár a csimbókfűszárak lassan megszívják magukat vízzel, épp elég ideig fog lebegni a tutaj ahhoz, hogy elérjenek a folyó torkolatáig. A csimbókfű legértékesebb része a töve volt, közvetlenül a gyökerek fölött. Ezt a részt kiszárítják és porítják; az ebből készült gyógyszer a leghatásosabb a láz ellen, különösen, ha fejlángolásról van szó, mesélte Sarra. Piemur bólogatott, bár fejlángolás nevű betegségről még soha nem hallott. A lány elmagyarázta, hogy ez a betegség csak a Déli-kontinensen ismeretes, és a járvány általában a tavasz első hónapjában tör ki. (Ez szerencsére őket már nem fenyegette, mivel jócskán elmúlt tavasz.) Úgy tűnt, hogy a tavaszi dagályok hozzák magukkal a betegség csíráit, ezért abban a hónapban mindenkinek kerülnie kellett a tengerpartot.

Piemur talán megúszta a zsibbasztófű bűzét, és a vízikígyómarást, de legalább olyan keményen dolgozott Sarra mellett, mint azon a bizonyos napon, Nabol alagban.

– Sok furcsa szörnyeteg él itt, délen. Mintha az összes északi állat valahogyan összekeveredett volna. A vherfajzat például se nem tűzgyík, se nem vher. Csak, hogy egy példát említsek: a vherfajzat nappal vadászik, a vherek pedig éjszakai állatok, a nap elvakítja őket. Aztán itt délen sokkal több kígyófajta él, mint északon. Legalábbis ezt mondják. Néha úgy érzem, jó lenne elmenni északra, hogy lássam, tényleg annyira más-e minden, de hát – a lány megvonta a vállát és tekintetét végighordozta a buja, elhagyatott, fenségesen szép lápvidéken – én ide tartozom. Szerintem még feleannyit se láttam belőle, hogy valóban megérthessem, a maga teljességében. – Késének pengéjével Sarra dél felé bökött. – Arrafelé egy hegység van, amit mindig hó fed. Mondjuk én még sosem láttam havat, se a hegyekben, se máshol, de a bátyám mesélt róla. Azt hiszem, nem szeretném, hogy olyan hideg legyen, mint amilyen északon a bátyám szerint van, ha esik a hó. – Hidd el, nem olyan rossz az! – vágta rá Piemur, árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában, hogy végre olyasmiről beszélhet, amit csak ő ismert. – A hideg tulajdonképpen egészen felélénkíti az embert. A hó pedig nagy móka. Olyankor például nem kell… – Piemur elharapta a mondat végét; majdnem azt mondta, hogy: „Olyankor nem kell jelentkezni ebéd utáni munkára a Hárfásházban.” – …nem kell annyit dolgozni – bökte ki végül.

Úgy tűnt, Sarra nem vette észre, hogy Piemur habozik, s végül valami mást mond, mint amit eredetileg akart. Szélesen a fiúra mosolygott.

– Mi sem dolgozunk ám mindig ilyen keményen, Piemur; de most van itt az ideje a zsibbasztófűszüretnek, a csimbókmag gyűjtésnek, a mocsárifű tövek learatásának. Ha nem szedjük le őket… – Sarra egy újabb vállvonással jelezte, hogy az bizony meglehetősen kellemetlen következményekkel járna. Ezután a lány kisebb gödröt kapart a hamuba, a gödröt vízinövények leveleivel bélelte ki – a levelek a forró parázson furcsa, sziszegő hangot adtak, és kellemes illatot árasztottak –, és belehelyezte a töltött vherfajzatot. Aztán a húst felülről is befedte levelekkel, késével parazsat húzott a kupacra, és elégedetten hátradőlt. – Így ni! Hamarosan kész a vacsora. Azt hiszem, senki nem fog éhen maradni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Amint kikeveredtek a Nagyáramlat sodrásából, Szebell – némi küzdelem árán – leszerelte a csíkos, tarkabarka fővitorlát. Először kihúzta a köteleket az alsó vitorlafa futógyűrűiből; aztán szépen összehajtogatta a vitorlát, és egy zsákba tette. Ezután Menollival együtt az alsó vitorlafához és az árbochoz illesztették az élénkvörös, déli vitorlát. Most már gyakorlott kezekkel végezték a feladatot, de amikor ő és Menolli először cseréltek vitorlát, félúton a Délikontinens felé, órákig szenvedtek vele – Szebell az ügyetlenségét átkozta, Menolli pedig szelíden próbálta elmagyarázni neki, mit hogyan csináljon.

Amikor felvonták a vörös vitorlát az árbocra, a kiváló utazószél, mely addig olyan készségesen segítette őket, halk susogássá szelídült.

Menolli sóhajtva kémlelte a ragyogó, tiszta, kék eget. Végül felkacagott, és visszamászott a fedélzetre, a még mindig mozgásban lévő hajókormány mellé.

– Hát ez jellemző! – Az mit jelent, tengerészek gyöngye? Hogy csak napnyugtakor tudunk továbbhajózni? – Valószínűleg azt. Estefelé fel szokott támadni a szél – felelte a lány, és felhunyorított Szebellre. Nem értette, miért olyan goromba a férfi. – Ne haragudj, Menolli! – mondta Szebell, és beletúrt vizes, szélborzolta hajába. Ő is lemászott az árbocról, és a lány mellé telepedett. – Csak nem Piemurral van valami? Nem titkolsz el előlem semmit, ugye? – Nem, kislány, nincsenek előtted titkaim. – Szebell úgy érezte, hogy Menolli nem is annyira megnyugtatásra vár, mint inkább vádaskodik; de azt is érezte, hogy ő meg a szokottnál ingerültebben válaszolt. A lány némaságba burkolózott, és Szebell érezte, hogy a viselkedésével összezavarta. Nem tudta mire vélni a dolgot. – Nem akartam rád ripakodni, Menolli – szólalt meg végül, mert rájött, hogy a lány nem fogja feladni a hallgatását, amíg ő nem mond valamit. – Fogalmam sincs, mi ütött belém. De hiszek benne, hogy délen meg fogjuk találni Piemurt. – Talán hoznunk kellett volna valakit, hogy segítsen a vitorlákat… – Nem, nem erről van szó! – Szebell hangja megint szokatlanul mogorván csengett. A fiatal férfi az ajkába harapott, nagy levegőt vett, és azt mondta: – Tudod, hogy szeretek vitorlázni. De még annál is jobban szeretek kettesben lenni veled!– Szebell most már egészen úgy hangzott, mintha a régi önmaga lenne. Félénken a lányra mosolygott.

Menolli már éppen szóra nyitotta a száját, hogy felelj en valamit a burkolt bocsánatkérésre, ám ahogy a tekintetük találkozott, a lány jól láthatóan megdöbbent, és tágra nyílt szemekkel bámulta Szebellt. Aztán hirtelen az égre pillantott, ahol a hajót követő tűzgyíkok cikáztak, bukfenceztek a levegőben. A lány egy hosszú pillanatig elmélyülten nézte őket, és finoman ráncolta a homlokát, amikor az egyik tűzgyík alámerült a habokban! Szebell meghökkent a lány elmélyült figyelmén. A halászó tűzgyík Kimi volt; a fiatal férfi elégedetten mosolygott, mikor az aranyszínű királynő a hajóorrba vitte frissen fogott zsákmányát, egy sárgafarkút. A többiek szokásukkal ellentétben nem sereglettek köré; Kimi magányosan, vadul marcangolta a még mindig vergődő halat.

Szebell furcsállta, hogy a másik három tűzgyík nem veszi ki a részét a lakomából, de nem sokat töprengett a dolgon. Kimi vadsága lenyűgözte; úgy érezte, mintha valami különös módon ő is részese lenne a kegyetlen lakomának, mintha érezné a meleg, sós halhús ízét az ínyén, mintha…

– Elküldöm Szépségemet Torikhoz, a Déli alagba, Szebell. Nem maradhat itt! Szebell hallotta Menolli hangját, de a szavai értelem nélkül visszhangzottak a fejében; minden figyelmét lekötötte tűzgyíkkirálynőjének szokatlan viselkedése. Oda akart menni Kimihez, de képtelen volt megmozdulni. Azon kapta magát, hogy hol ökölbe szorítja a kezét, hol meg izzadó tenyerét dörzsöli a combjához. Rettenetesen melege volt; a nyakánál heves mozdulattal feltépte az inget. – Ó! – hallotta Menolli kiáltását. – Ó, nem tehetek mást! Nem küldhetem el Vadászt és Búvárt! Nem tehetem ezt Kimivel. Túl messze vagyunk a szárazföldtől, és még a szél se jár, hogy idevonzza a tűzgyíkokat a partról! Szebell letépte magáról az inget, és félredobta. A hűs levegő azonban mit sem használt a testét emésztő forróság ellen. Most vette csak észre a két bronz tűzgyíkot, akik az apró kajüt tetején ültek. Semmi jelét nem mutatták, hogy csatlakozni szeretnének a még mindig mohón lakmározó Kimihez. A tűzgyíkkirálynő hangos, morgásszerű hangot hallatott, és a szeme narancssárgán örvénylett, ahogy a két tiszteletlen bronzot nézte. A teste valósággal ragyogott a napsütésben. Ragyog a bőre? Nem osztja meg a többiekkel az eleséget? Mit is motyogott az előbb Menolli, miért akarja elküldeni Szépségemet? És miért éppen Torikhoz? De hát miért küldene újabb üzenetet Toriknak? És mi a fene van Kimivel?! Szebell rá akart szólni a tűzgyíkjára, de nem tudott üzenetet formálni az elméjében. Különben is, mire várnak azok a bronzok? Miért nem mennek innen, miért nem hagyják magára Kimit? Miért…? Aztán megértette. Kimi egyedül eszik, ráadásul úgy, mint egy vadállat; Menolli el akarja küldeni Szépségemet, a másik királynőt; Kimi szebben ragyog, mint valaha, és narancssárgán örvénylő szemével gúnyosan méregeti a bronzokat, legjobb barátait! Kimi repülni fog a bronzokkal! Menolli bronzaival. Szebell örömmámorban úszott; alig akart hinni a szerencséjének. És mégis… – Menolli?– A lányhoz fordult, és kinyújtott kézzel, felfordított tenyerekkel, némán kérlelte a lányt, de egyszersmind a bocsánatáért is esdekelt; a bocsánatáért, hiszen már tudta, mi fog történni. Csak ők ketten voltak itt egymásnak, a csónakban, a szélcsendben, a tükörsima tenger kellős közepén. Szebell szerette volna elkerülni, hogy Menolli kényszerítve érezze magát – mint ahogyan most biztosan érzi is –, azt akarta, hogy tökéletesen önmaga ura legyen, ha megtörténik – ne így, hogy Kimi párzási ösztöne lesz úrrá rajta. – Semmi baj, Szebell. Semmi baj! – Menolli a férfira mosolygott, kezét a kezébe helyezte, és hagyta, hogy Szebell – aki reszketett a vágytól, hogy a karjaiba zárhassa – magához húzza. Mintha ölelésük lett volna a jel, Kimi élesen felrikoltott, és elrugaszkodott a hajóorról, az ég felé. A két bronz tűzgyík egy testhossz lemaradással követte. Szebell nem is a fedélzeten állt, Menollit ölelve; Kimivel szárnyalt, gyönyörködve erejében, kecses röptében; elszántan, hogy túljár üldözői eszén. Csak próbálják meg elkapni! Szárnyai még soha nem engedelmeskedtek ilyen pontosan az akaratának. Sosem szállt még ilyen magasra, sosem szárnyalt, cikázott, siklott még így a levegőben. A fény átragyogott a testén; a napsugarak a szemébe gyűltek, ahogy feljebb, egyre feljebb repült. Elviselhetetlen forróságot érzett. Élesen jobbra kanyarodott. A szeme sarkából mozgást észlelt maga alatt, a levegőben. Erre hátracsapta szárnyait, alábukott, és kéjes rikoltással gúnyolta a két hoppon maradt bronzot, ahogy elsüvített közöttük. Egyikük megpróbálta ostorszerű farkával elkapni, de kudarcot vallott, és mivel a kísérlet közben megakadt szárnycsapásainak korábbi ritmusa, zuhanni kezdett. Erre ő még feljebb szállt, dacos kiáltást hallatott, és szándékosan a másik bronz útját keresztezve tört még magasabbra. Ám miközben gyorsaságával kérkedett, a kelleténél egy fokkal közelebb szállt el a bronz mellett. Amaz azonnal felé csapott, és szárnya végét az ő szárnyaiba akasztotta. Ettől ő átmenetileg lelassult, és hiába próbált kitérni, a bronz elkapta, és nyakát a nyaka köré kanyarította. Összefonódva zuhantak a mélyben csillámló tenger felé. A ragyogó víztükör közepén, a parányi, téglalap alakú folton Szebell és Menolli is összefonódott: ajakkal, testtel, szívvel, lélekkel. Tűzgyíkjaik szerelmében ők is egyesültek, és feloldódva a közös örömben, átélték és megismételték Kimi és Búvár repülését.

Szebellt a lazán lógó vitorla csapkodása ébresztette; arcát már az éledező, hűs esti szél cirógatta. A férfi felkönyökölt, megrázta a fejét, és próbált rájönni, hogy hol van. Mellette Menolli is mocorogni kezdett; a tengeri neszek őt is felkeltették. A lány kinyitotta a szemét, és egy pillanatig meglepetten bámulta a könyöklő, fölé hajoló Szebell arcát. Amaz látta, hogy a lány tengerzöld szemében döbbenet tükröződik, ahogy eszébe jutnak a történtek. Szebell szorongva, lélegzetvisszafojtva várt. Menolli gyengéden elmosolyodott, felemelte a kezét, és félresöpörte a férfi szemébe lógó tincseket.

– Hát azt hiszed, drága Szebell, hogy volt választásod Vadász meg Búvár eltökéltsége mellett? – Ez nem csak Kimi miatt volt– mondta sietve a férfi. – Ugye tudod? – Hát persze, hogy tudom, drága Szebell! – A lány ujjai Szebell arcán, ajkán időztek. – Csak te mindig olyan tartózkodó voltál, és mindenben alávetetted magad a mesterünk akaratának. – Menollinak nem kellett titkolnia Szebell előtt, menyire rajong Robinton mesterért; tudta, hogy ez nem állhat közéjük, hiszen a maguk módján mindketten nagyon szerették a hárfásmestert. – De már olyan rég vágytam rá, hogy… Menolli még épp időben figyelt fel a kormányállás fölött átlendülő alsó vitorlarúd baljós recsegésére. Magához rántotta Szebellt, akit így nem kólintott fejbe a váratlanul nekilódult vitorlarúd. – Remélem, nem most akar itt nekem feltámadni az a nyavalyás szél! – morogta Szebell. – De hát szükségünk van a szélre, Szebell! – kacagott Menolli hirtelen jött jókedvvel. Szebell is felnevetett. Végre beszélni mertek arról, ami már olyan régóta elválasztotta őket egymástól! A férfi kinyúlt, és elkapta a vitorlarudat, mielőtt az visszacsapott volna. Menolli félig fölemelkedett, és rögzítette a rudat, aztán a kormányosszékre ült, és megoldotta a kikötözött kormánykereket. Amikor Szebell is felállt, hogy mellé telepedjen, Menolli észrevette a bronzarany gombolyagot az előfedélzeten. Kimi és Búvár túl mélyen aludtak ahhoz, hogysem némi tengervíztől és széltől felébredjenek. Menolli irigykedve nézte őket. – Hová lett Vadász? – kérdezte Szebell a lányt, aki erre enyhén felvonta a szemöldökét. – Vagy Szépségem után ment… vagy keresett magának egy vad zöldet. Szerintem az utóbbi történt. – Hát nem tudod? – kérdezte meglepve a férfi. Menolli arcán különös félmosollyal megrázta a fejét, és Szebell megértette, hogy a lány semmiről nem tud, ami azalatt történt, amíg ők és a tűzgyíkok egymáséi lettek. A férfi megnyugodva elmosolyodott; tetszett neki, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. – Ha marad ez a szélerősség, holnap délre már a Déli alagban leszünk – jegyezte meg a lány, és gyakorlott mozdulattal megeresztette a kötelet, hogy minél több szelet fogjon a vörös vitorlába. Majd intett Szebellnek, hogy ne ácsorogjon már a kormányállás túlsó végében. Azon a csodálatos, bűvös éjjelen alig mozdultak el egymás mellől.

Menolli pontosan mérte fel a helyzetüket, mert a nap éppen akkor delelt, amikor könnyű hajójukat kikötötték a Déli alag kikötőjében, egy kellemes kis öbölben. Szebell összeszámolta a kikötőben horgonyozó hajókat, és azon tűnődött, vajon hol lehet a három legnagyobb déli vitorlás. Egyiket sem látták, mialatt a Nagy-Keletiáramlat a szárazföld felé sodorta őket. No, nem mintha Szebell arra számított volna, hogy az alaglakók délidőben kint lesznek a perzselő napsütésben.

Váratlanul Szépségem jelent meg a levegőben, és élénk cserregéssel üdvözölte őket. Vadász némileg bágyadtan követte, és azonnal a kikötözött alsó vitorlarúdra telepedett. Menolli leemelte a rúdról a kis bronzot, megcirógatta, és szeretetteljesen suttogott a fülébe. Kisvártatva Szebell arra kapta fel a fejét, hogy Menolli szívből kacag.

– Mi olyan mulatságos? – Szerintem talált magának egy zöldet. Hihetetlenül önelégült képet vág, de azért bűntudatot akar kelteni bennem! – Nem a te hibád, hogy Búvár lekörözte! – Hé, ti ott lenn! – Ahangos kiáltásra mindketten a kikötő fölé nyúló, keskeny sziklanyelv felé fordultak. A Déli alag birtokos nagyura, a magas, napbarnított Torik parancsoló mozdulattal intett nekik. – Minek megfőni a napon! Gyertek fel, a hűvösbe!

Menolliék Szépségem és Vadász kíséretében partra szálltak; Kimi és Búvár még mindig az igazak álmát aludták. Szebell magához húzta a lány kezét, és kézen fogva sétáltak a lépcső felé, ami a fehér sziklatömb tetejére vezetett. A hófehér szikla jócskán a tenger fölé magasodott, kiváló lakhelyet biztosítva az alag népének.

Torikot már nem találták a kilátónak használt sziklanyelven, de Szebell és Menolli már ismerték a déli szokásokat. Elvégre tényleg semmi értelme kint ácsorogni az őrjítő hőségben.

Torik az alag közvetlen közelében úgy tudott gátat szabni a növényzet buja terjeszkedésének, hogy a sziklanyelvtől az alag bejáratáig vezető szakaszt vastagon befedette kagylókkal. A héjak reccsenése ráadásul a vendégek érkezésére is figyelmeztette az alaglakókat. Torik a bejáratnál várta őket, és üdvözlés gyanánt úgy megszorongatta a karjukat, hogy félő volt, ujjai hosszasan látszódó nyomot hagynak maguk után.

– A legutóbbi üzenet, amit Szépségemmel küldtél, meglehetősen szűkszavú volt – jegyezte mega nagyúr, miközben magánlakosztálya felé terelte Menolliékat.

A Déli alag több szempontból is különbözött az északiaktól; például a napnak ebben a szakában kongott az ürességtől. A központi barlangba csak a közös étkezések, a legvadabb viharok, és szálhullás idején gyűltek össze az emberek. Az alaglakók egyébként a sziklatömböt borító erdőben, sátrakban laktak. Ugyanis, ha a szél rossz irányból fújt, a nagy barlangban elviselhetetlen volt a hőség. Ma viszont határozottan hűvösebb volt az alagban, mint odakint. Torik mindenkinek egy gyümölcslével teli tömlőt nyomott a kezébe.

– Elmondom, ami Szépségem kurta üzenetében nem volt benne – kezdte Szebell a hárfásoknál megszokott udvariasságokat mellőzve, mert tudta, hogy Torik az egyenes, lényegre törő beszédet kedveli. – Meron halott, és az utódja, Dekter nagyúr szeretné, ha mindenki számára világos lenne, hogy semmiféle korábbi gyakorlatot nem tart magára nézve kötelező érvényűnek. – Tiszta sor. Nem is számítottam másra. Mardra és T’kul nem fognak örülni a hírnek, és azt hiszem, megpróbálják majd rávenni Dektert… – Dekter nem fog meginogni… – Annál jobb neki. – Most Torik felnevetett, és megrázta a fejét, annyira jól mulatott valamin. – Ó, Mardrának nem fog tetszeni a dolog! De nem is baj, ha az öreglánynak nem jön be minden számítása. Egyébként is azt tervezte, hogy a Délikontinens összes záp tűzgyíktojását elküldeti Meronnak, amiért a legutolsó szállítmányban egy félig üres zsákkal akarta kiszúrni a szemét. – Egy félig üres zsákkal? – Szebell és Menolli sokatmondó pillantást váltottak. – Igen. A szája ki volt oldva, és Mardra biztos benne, hogy a szállítmány egy része – pár vég szövet, ami miatt már régóta rágta a takácsmester fülét – túlnan kiesett. Miért kérditek? – Torik figyelmét nem kerülte el a két hárfás különös nézése. – Á, csak nem arról az eltűnt kölyökről van szó, akiről pár hete kérdezősködtetek? Gondoljátok, hogy abban a zsákban érkezett délre? – Elképzelhető. – Eszembe se jutott, hogy a két dolognak köze lehet egymáshoz. – A férfi tűnődve végigsimította az állát. – Kis termetű kölyök, mi? Biztosan, különben nem fért volna bele a zsákba. Van még valami, amit esetleg tudnom kellene róla? – Valószínűleg volt nála egy tűzgyíkkirálynő-tojás… – Hohó! – göcögött elégedetten Torik. – Ez esetben nem, hogy elképzelhető, de egészen biztos, hogy a kis barátotok megérkezett délre. – A nagyúr furcsán megnyomta a „megérkezett” szót, de mielőtt Szebell rákérdezhetett volna a szokatlan hangsúly okára, már folytatta is. – Négy, nem, inkább három szálhullással ezelőtt a sárkányfészekből néhányan követtek egy verecskerajt. Ha több verecske köröz a levegőben, az általában tűzgyíkfészket jelent; ezért az érdeklődés. No, sokra mennek vele eztán, ha ez a Dekter koma tényleg állja a szavát, és nem kereskedik velük, mint Meron! – kacagott fel gúnyosan a férfi. – A különös az volt az egészben, hogy mire a fickók odaértek, a verecskék berepültek a fák közé, a parton pedig csupán egy királynőtojás héját találták. Többször is átkutatták a teljes partszakaszt, de nyomát sem lelték a fészekaljnak. – Hát Piemurnak is van végre védence! – kiáltott fel Menolli, és örömében táncra perdült, Szebellt is magával ragadva. – Piemur? Így hívják az eltűnt fiút? Hé, ezt hagyjátok abba! A végén az alag összes tűzgyíkja ide fog csődülni nekem!

Ekkor Kimi és Búvár jelent meg a barlangban. Szépségem és Vadász vidáman tülköltek; a ricsajt egy sereg déli tűzgyík cserregése is növelte. Szebell és Menolli rendre utasította az északi négyest,

Torik pedig kiküldte a barlangból a saját tűzgyíkjait. – Igen, Piemur a fiú, akit keresünk. Hárfásinas – mondta Menolli, aki még mindig olyan lelkesülten ugrált fel-alá a helyiségben, hogy Szebell egy pillanatig azt hitte, mindjárt maga Torik is csatlakozik a kerge örömünnephez. – A kölyök velem együtt érkezett Meron vásárára – magyarázta Szebell. – Valahogy bejutott az alagba, és ellopta a tűzgyíkkirálynő- tojást. Meron magánkívül volt… – Képzelem! – horkant fel Torik. – Az emberei azonban nem tudták kézre keríteni se Piemurt, se a tojást. Kimi pedig azt mondta, nem tud Piemur közelébe jutni. – Nyilván akkor már elrejtőzött a zsákban! – szólt közbe Menolli. – Micsoda égetnivaló, micsoda eszes kis gazfickó! – Inkább csak szerencsés – mondta Szebell, aki a nagyúr arckifejezését látva meggyőződhetett róla, hogy Torik nincs annyira elragadtatva Piemur szökésének történetétől. A hárfás segédmester ezután elmesélt Toriknak mindent, ami Piemur vakmerő lopása után történt: hogy az utódlásért versengők megijedtek, mi lesz, ha Benden rájön, hogy Meron a múltlakókkal kereskedett. Ennek fényében egyik örökös sem akarta már a nagyúri címet, de azt sem szerették volna, ha belviszály tör ki Nabolban, ezért sürgették Meront, hogy nevezze meg az utódját, aki majd megpróbálja megbékíteni Bendent. Azonban Meron egészségi állapota rohamosan romlott, ezért a javasmestert és a hárfásmestert is Nabolba hívták; a hárfásmestert azért, hogy közvetítsen az örökösök és Meron között. Robinton mester magával hívott néhány birtokos nagyurat, és Magasorom sárkányvezérét is, hogy együttesen rávegyék Meront az utód megnevezésére. A meggyőzés módszereit Szebell nem részletezte. Igaz, Torik sem érdeklődött; Szebell beszámolója amúgy is a tények felsorolására szorítkozott; nem sokat törődött a részletek cifrázásával. – Egyébként pedig azt hiszem – fejezte be a mondókáját Szebell –, hogy Piemur valóban egy zsákban rejtőzhetett el, hiszen Kimi azt mondta, hogy túl sötét van, és, hogy nem tud a fiú közelébe férkőzni. Azt a zsákot pedig a múltlakók azon az éjjelen a többivel együtt magukhoz vették (láttam a sárkányokat), és ide hozták. Ez megmagyarázná, hogy a kilenc tűzgyíkunk miért nem akadt Piemur nyomára Nabolban. Torik érdeklődve hallgatta Szebellt. A beszámoló végén félrebiccentette a fejét, és halkan felszisszent. – Egy kölyök tényleg elférhetett abban a zsákban, és tényleg találtak egy tűzgyíkkirálynő-tojást. De… – itt a férfi figyelmeztetőn felemelte a kezét – aznapszálhullás volt… – Piemur tudja, hogy aszálhullást alagon kívül is túl lehet élni! – vágta rá határozottan Menolli, mintha határozottságával elsősorban saját magát akarná meggyőzni. – Verecskék köröztek a tojáshéj fölött. Lehet, hogy megették a frissen kikelt fiókát… – Soha, ha Piemur életben volt! És én tudom, hogy él! – mondta Menolli még határozottabban; ezúttal apró kétség sem bujkált a hangjában. – Messze van ide az a partszakasz? El tudná vezetni oda a királynőd a mi tűzgyíkjainkat? Ha Piemur még a környéken van, ők megtalálják. Torik kétkedve fogadta az ötletet, de azért odahívta a királynőjét. A hárfások meghökkenésére a kis királynő nem szállt le a nagyúr vállára, ahogy azt Kimi vagy Szépségem tette volna, hanem a levegőben körözött, gazdája parancsát lesve. Torik úgy adta ki neki az utasítást, ahogy az ember egy ostoba jobbággyal beszél. A királynő cserregve üdvözölte Kimit és Szépségemet, majd megvető pillantást vetett a két bronzra. Aztán kisuhant a barlangból, a négy északi tűzgyíkkal a nyomában. – Meron halála őket nem fogja meghatni… – Torik fejével a Déli sárkányfészek felé intett – egy darabig. Az utolsó szállítmánnyal jó ideig ellesznek. Mindenesetre támogatnám, ha nem maradnának ellátmány nélkül. – Természetesen nekem – itt a nagyúr hüvelykujjával a mellkasára bökött, a nagyobb hangsúly végett – eszem ágában sincs felrúgni a Lesszával és F’larral kötött megállapodást. Ők viszont – Torik ismét a múltlakókat értette – nem törődnek vele, hogyan szerzik meg, amire szerintük a sárkányfészeknek szüksége van. Gondolom, Meron kényelmes megoldás volt. – A nagyúr biccentéssel fogadta a hárfások komor, egyetértő bólintását, aztán gonoszul elvigyorodott. – Rájött Meron emberei közül akár csak egy is, hány zöld tűzgyíktojást sóztak Nabolra?– Látszott, hogy Torik nem tartotta sokra azokat, akiket ilyen egyszerű trükkel át lehetett verni. – Elfelejted, hogy a kisbirtokosok nem sokat tudnak a tűzgyíkokról – mondta Szebell. – Többek között azért mentünk Piemurral Nabolba, hogy kiderítsük, tényleg Merontól származik-e az a rengeteg zöld tűzgyík. Torik félig felemelkedett ültéből; mindig fegyelmezett arca most dühösnek tűnt. – Csak nem engem vádoltok, hogy becsapom a kereskedőket? – Dehogy! – felelte Szebell, bár ami azt illeti, korábban ez a lehetőség is felmerült a hárfásmesterben. – Ne feledd, hogy személyesen én ellenőriztem a tojásokat, amiket északra küldtél, áruért cserébe. De a hárfásmester mindenáron tudni akarta, hogy ki a tettes. Zöld fészekaljakat akár még hétköznapi tengerészek is csempészhettek északra, egy-egy déli „eltévedés” után. – Ó, az mindjárt más – hagyta rá Torik, megnyugodva, hogy nem esett csorba a becsületén. – Tényleg, a múltlakók nem kérdezősködtek az „eltévedt” tengerészekről? – Nem igazán. – Torik megvonta a vállát. – Amíg vörös a vitorla, nem foglalkoznak a hajókkal. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy számon tartsák, hány hajónk van. – A férfi észrevette, hogy vendégei elfogyasztották a hideg gyümölcslevet, és sietve új tömlőket hozott. – Most vannak kint hajóid? – kérdezte Szebell, kinek eszébe jutott, milyen kevés vitorlást látott délben a kikötőn. Torik jókedve visszatért; szerette, ha valaki olyan jó megfigyelő, mint Szebell. – Fején találtad a szöget, hárfás; a hajók miattad nincsenek a kikötőben. Pontosabban szólva Oldív mester miatt. Most jött el a zsibbasztófűszüret ideje, és még sok más gyógynövényé is, amit Sarra szerint a jóember kért tőlünk. Ha megvárod, amíg a hajók visszatérnek, gyógyfüvekkel megrakva utazhattok haza. – Jól hangzik, Torik, de mi azért legszívesebben Piemurral megrakva indulnánk haza. Torik ismét felszisszent, félig kétkedve, félig lemondóan. – Mondtam már, hogy háromszor, talán négyszer is hullott aszál azóta, hogy felfedezték a királynőtojás héját. – Te nem ismered Piemurt! – mondta Menolli olyan meggyőződéssel, hogy Torik felvonta a szemöldökét. – Az lehet, de pontosan tudom, hogyan viselkednek az északiak szálhullás idején! – A férfi hangjából csak úgy áradt a megvetés. – Ezek szerint nem megy a beilleszkedés? – kérdezte Szebell. Megijedt, hogy a hárfásmester pompás terve, miszerint az alag nélküli északiakat kis csoportokban Torikhoz küldik, veszélybe került. – De, megy– válaszolta Torik, kezével elhessegetve a bátortalan felvetést. – Gyorsan megtanulják, hogyan boldoguljanak alagon kívül, vagy alagban, de az alaglakók kiváltságai nélkül – ismerte be a férfi. Ekkor észrevette, hogy Menolli egyre a bejáratot kémeli. – Ó, megmondtam neki, hogyderítsék fel a környező erdőt is. Ha a királynőm szót fogad, a tűzgyíkok még egy jó darabig nem fognak visszatérni. És most, ha az ital nem lett volna elég az utazás szomjának oltására… Lennie kell még gyümölcsnek a tartályban! – Azzal Torik felállt, és a konyhabarlang felé vette az irányt. A konyhában egy hatalmas, zöld héjú gyümölcsöt halászott elő a falba vájt hűtőtartályból. – A nehezebb ételeket általában estére tartogatjuk, amikor már nem olyan nagy a hőség. – Felvágta a gyümölcsöt, és a rózsaszín belű szeleteket egy tálcán az asztalra tette. – Szomjoltásra nincs ennél jobb gyümölcs a világon. Gyakorlatilag víz az egész. Szebell és Menolli még az ízletes gyümölcs levét nyalogatták az ujjukról, amikor a hangosan cserregő tűzgyíkcsapat megérkezett. Szépségem és Kimi gazdáik vállán foglaltak helyet, Vadász és Búvár Menolli mellé telepedtek az asztalon, Torik királynője pedig a levegőben repkedett. A déli királynő szeme narancsos-pirosan, nyugtalanul örvénylett, és izgatottan cserregve számolt be Toriknak a látottakról. – Én megmondtam. Valószínűleg nem élte túl a szálhullást – mondta Törik. – A királynőmnek azt mondtam, mindenről számoljon be, aminek bármi köze lehet az emberekhez, de semmit nem talált. Menolli lehajtotta a fejét, mintha csak tűzgyíkjaihoz akarna közelebb hajolni; tűzgyíkjaihoz, akik csupán végtelen őserdő és elhagyatott, homokos tengerpart képét vetítették az elméjébe. – Te nyugatra küldted őket – szólalt meg Szebell, mintha bármilyen elképzelésnek hajlandó hitelt adni, ami reménnyel kecsegtet –, oda, ahol a tojáshéjat megtalálták. Ahogy én Piemurt ismerem, biztosan nem marad olyan helyen, ahol nyomokat hagyott maga után. Nem lehetséges, hogy kelet felé indult? Hogy minél távolabb kerüljön a Déli sárkányfészektől? Torik gúnyosan felkacagott. – Bárhol is lehet a Déli-kontinensen, de nem hiszem, hogy igazad van. Ti északiak nem szerettek az alagotoktól távol lenni szálhullás idején. – Ami azt illeti, én egész jól elboldogultam – felelte Menolli. Arcán közömbös kifejezés ült, de hangjának éle volt. – Vannak kivételek, ez kétségtelen – egyezett bele Torik, és egy főhajtással jelezte, hogy nem akarta megbántani a lányt. – Piemur elmesélte nekem, hogy Nabolban a túlnanra gondolt, úgy rejtőzött el a tűzgyíkok elől – szólalt meg Szebell. – Lehet, hogy most is ezt tette. Elvégre nem tudhatta, hogy az ismeretlen tűzgyíkok a barátaink. De van egy ötletem, hogy jelezhetnénk neki úgy, hogy biztosan meghallja. – No és mi lenne az? – kérdezte bizalmatlanul a nagyúr. Szebell figyelmét nem kerülte el a felcsillanó remény Menolli szemében. – Dobok! Piemur jelentkezni fog, ha dobokkal üzenünk neki! – Dobokkal?– kérdezte meglepve Torik, majd hátravetett fejjel, hangosan felkacagott. – Igen, dobokkal – felelte Szebell, akit egyre jobban zavart a nagyúr viselkedése. – Hol van a dobtorony? – Ugyan mi szükségünk lenne dobtornyokra itt, délen? A megdöbbent hárfások csak lassan fogták fel, hogy az északon minden alagban megtalálható, nélkülözhetetlen dobtornyokat délen egyszerűen nem építették meg – hiszen csak egyetlenegy alag volt az egész kontinensen. Igaz, hogy kelet felé egészen a Sziget-folyóig létesültek kisebb telepek, de a telepek és az alag között hajóval vagy tűzgyíkokkal hozták-vitték a híreket. Szebell ingerült kérdésére, hogy tartanak-e bármiféle dobot az alagban, Torik azt felelte, hogy van pár kisebb dobjuk, amivel a táncot kísérik. Ezeket a dobokat Szaneternek, az alag hárfásának lakosztályában találták; a hárfás délutáni pihenőjét szakította félbe, hogy megmutassa Szebellnek és Menollinak a hangszereket. Szebell legnagyobb bánatára ezek valóban táncdobok voltak, melyekkel nem lehetett érdemleges rezgést kelteni. – Mindettől függetlenül egy üzenődob igencsak jól jönne, Torik – jegyezte meg Szaneter. – Könnyebb lenne így üzenni, mint végighajózni a part mentén, csak, hogy megbeszéljünk valami apróságot. Egyszerűen csak eldobolnánk a híreket. Aztán meg biztonságosabb is lenne. A múltlakók soha nem tanultak dobjelzéseket. Ami azt illeti, magam sem tudom, emlékszem-e még rájuk. – Szaneter zavartan pillantott a két segédmesterre. – Azóta nem volt üzenődob a kezem ügyében, hogy F’nor idehozott. – Könnyen feleleveníthetjük az emlékeidet, Szaneter, de először is szükségünk van egy tisztességes dobra. Dobunk pedig nem ma, és nem is holnap lesz, tekintve, hogy a kovácsmesternek mennyi dolga van mostanság… – Szebell csalódottan rázta a fejét. Annyira biztos volt benne, hogy… – Mindenképpen fémből kell készíteni azokat a dobokat? – kérdezte Torik. – Ezeknek itt fakerete van. – Ujjaival megkopogtatta a nagyobbik táncdob karcos bőrét, mire ez tompa dübögéssel válaszolt. – A fém üzenődobok sokkal nagyobbak, hogy továbbítsák a rezgést… – kezdte a magyarázatot Szebell. – De nem az a lényeg, hogy fémből legyenek, nem? – szakította félbe türelmetlenül Torik. – Valami olyasmi kell, ami elég nagy és üreges, és rá lehet feszíteni egy bőrt, ugye? Mit szólnál egy fatörzshöz, mondjuk… – azzal Torik egy kört írt le a kezével, de akkorát, hogy Szebell csak hitetlenkedve bámulta – ekkorához? Szerintem abból fene nagy dobot lehetne csinálni. Egy korábbi vihar alatt kidőlt egy körülbelül ekkora fa, annak a törzséről beszélek. – Tudom, hogy délen minden nagyobbra nő, Torik – mondta habozva Szebell–, de egy ekkora fát? Olyan nagyra már csak nem nőnek! Torik ismét hátravetette a fejét, és hangosan kacagott Szebell hitetlenkedésén. Aztán meglapogatta Szaneter vállát. – Megmutatjuk ezeknek a kétkedő északiaknak, igaz-e, hárfásom? Szaneter bocsánatkérően mosolygott céhtársaira, és kezét tehetetlenül széttárva jelezte, hogy Torik bizony igazat mond. – Ráadásul az a fa nincs is messze az alagtól. Ha csipkedjük magunkat, még vacsora előtt megjárjuk – tette hozzá elégedetten Torik, és kimasírozott Szaneter lakosztályából, nyomában a három hárfással, hogy segítőket szerezzen a kiruccanáshoz.

Szebell nem kételkedett benne, hogy a fa nem volt „messze” az alagtól; ám az oda vezető út komoly erőpróbának bizonyult. Nyirkos, párás őserdőben törtek előre; a csapást gyakran az orruk előtt vágták szekercével déli segítőik. Ám amikor megérkeztek, Szebell látta, hogy a fa tényleg akkora, amekkorának Torik mondta. Menollival együtt ámulva simogatta a kidőlt faóriás törzsét. A rovarok, melyek megtámadták a gigantikus növény gyökerét, már a törzset is nagyrészt elpusztították, és csak a kérget hagyták meg; az egykor élő fa csontvázát. De még ez a váz, ez a meztelen burok is rothadásnak indult a párás, esős környezetben.

– Jó lesz dobnak, hárfás uram? – kérdezte hetykén Torik, magában jót mulatva az északiak ámulatán. – Ebből annyi dobot csinálhatunk, hogy minden telepre jut egy, és még marad is – válaszolta Szebell, tekintetét le-fel járatva a hatalmas törzsön. – Ez több sárkány hossza fa! Mit sárkányhossz, sárkánykirálynő hossza! Ez lehetett a Pern legnagyobb, legöregebb fája. Vajon hány szálhullást vészelt át? – No hát, hány szeletet vágjunk le ma? – kérdezte Torik, és intett az őket kísérő alaglakóknak, hogy hozzák közelebb a magukkal cipelt, kétkezes fűrészt. – Mára elég lesz egy is – mondta Szebell. – Mondjuk innentől… – kezével és teljes felsőtestével mutatta a távolságot, majd jobb kezének mutatóujját egészen kinyújtva folytatta: – egészen idáig. Ennek szép, mély, messzire hallatszó hangja lesz, ha ráfeszítünk egy bőrt. Szaneter, aki szintén velük tartott, felkapott egy vastag, görcsös végű ágat, és kísérletképpen a fatörzsre csapott vele. Mindannyian meglepve hallgatták a mély, testes hangot. A tűzgyíkok, akik a törzsön ücsörögtek, élesen rikoltozva, tiltakozva rebbentek fel. Szebell széles vigyorral Szaneter felé nyújtotta a kezét a botért. Eldobolta az „inas, jelentkezz” üzenetet. Még jobban vigyorgott, amikor a visszhangzó dobütések hatására a fákról tömegével potyogtak le a rovarok és a kígyók, akiket megriasztott a szokatlan, erős hang. – Miért kellene elvinni bárhová is? – kérdezte Torik. – Hiszen még a hegyek másik oldalán is hallani! – De ha a kikötőtöknél lévő sziklanyelven helyeznénk el, akkor egészen a Sziget-folyóig is elhallatszana az üzenet – válaszolta Szebell. – Akkor levágjuk a dobodat, hárfás – mondta Torik, és intett egy másik férfinak, hogy fogja meg a nagy fűrész másik végét. A kezdő vágásnál még tartani kellett a pengét. – A többit aztán… egyenként… visszük… akkora darabokban… amekkorákat elbírunk – folytatta Torik, miközben nagyokat rántott a fűrészen. A férfi hatalmas erejének és a többi alaglakó készséges segítségének köszönhetően az első, dobnak való szeletet hamar levágták a törzsről. Kerítettek egy hosszú faágat, és indákkal a szállítórúdhoz erősítették a nagy méretű dobalapot. A társaság kis idő múlva már a Déli alag felé tartott.

Mire me gérkeztek, Menolliról és Szebellről patakokban folyt a veríték. Testüket rovarcsípések és karmolások borították, melyekről az edzettebb déliek a jelek szerint már tudomást sem vettek. Szebell azon tűnődött, vajon lesz-e ereje még aznap befejezni a dobot. Torik biztosította róla, hogy találnak megfelelő méretű bőrt – délen a rohoncok is nagyobbra nőnek! –, amit ráhúzhat a gigantikus hangszerre. A segédmester eltökélte, hogy ha szükséges, olyan keményen fog dolgozni, mint a Déli alag nagyura. És bizony szükség is volt rá, ha meg akarta találni Piemurt.

A dobot az alag bejárata előtt helyezték el, hogy „a nap kiszárítsa belőle a rovarokat”; így magyarázta Torik, szemöldökét ráncolva. – Ember, nem leszel hosszú életű, ha így hajtod magad – mondta Torik rosszallóan Szebellnek, és a lenyugvó nap felé intett. – Lassan beesteledik. A dobkészítés várhat holnapig. Viszont mindannyiunknak jólesne egy fürdés – mutatott a tengerre–, már ha ti, hárfások, tudtok úszni… Menolli felsóhajtott, egyrészt megkönnyebbülve, hogy Szebell nem akarja az éjszakát dobkészítéssel tölteni, másrészt bosszankodva, hogy Torik mindig elfelejti: nemcsak alagon kívül élt, de ráadásul egy tengeri nagyúr lánya is, és valószínűleg jobban úszik, mint ő maga. Szebell kicsit tétovázott, mielőtt megadta magát Torik javaslatának. A tenger nem volt olyan meleg, mint amilyenre Szebell számított, de nagyon frissítően, egyszersmind megnyugtatóan hatott mindannyiukra. A négy tűzgyík vidáman pancsikált a szelíd esti hullámokban, és cserregtek örömükben, hogy együtt játszhatnak barátaikkal. Amikor Menolli hosszabb ideig alámerült a vízben, három tűzgyíkja utána ment, és a hajánál fogva rángatták a felszínre. Egyszer csak Torik királynője, aki mindvégig távol tartotta magát a vendégek bolondozásától, elkezdett a férfi feje fölött körözni, és izgatottan cserregett. Torik körbepillantott. Tekintetét követve Menolli és Szebell három vörös vitorlát pillantott meg. A korlátokhoz emberek sokasága gyűlt, miközben a hajók megkerülték a déli kikötőt védő földnyelvet. – Visszatértek az embereink a szüretről – magyarázta Torik a hárfásoknak. – Gyorsan kiderítem, hogy minden rendben van-e. Ti csak maradjatok, és érezzétek jól magatokat! Azzal a férfi erős karcsapásokkal a part felé vette az irányt, hogy még az első hajó kikötése előtt az öbölbe érjen. – Néha kicsit fárasztó ez az ember – szólt Menolli, és fejcsóválva nézte a déli legújabb erőpróbáját. – Én nem bánom! – mondta Szebell nevetve, és lehúzta a lányt a víz alá, hogy a tűzgyíkok életmentőt játszhassanak. Jól elszórakoztak ezzel, élvezték a hűs habok szabadságát, míg végül Menolli úgy érezte, már a partig sincs ereje visszaúszni. De biztonságban kiértek, a tűzgyíkok kísérték őket, és a parti sziklafal mellett pihentek egy szusszanásnyit, mielőtt továbbindultak az alag felé. Torik már a kirakodást vezényelte; alakja kimagaslott a tömegből, ahogy ideoda járkált. Hirtelen egy magas, sötét hajú lányra figyeltek fel, aki csak egy fejjel volt alacsonyabb az óriási termetű nagyúrnál. A lány odament a férfihoz, és hosszas beszélgetésbe bocsátkozott vele. – Az csak Sarra lehet – vélte Menolli, mikor a lány fölött számos tűzgyíkot pillantott meg. Egyikük a vállára szállt, mire Menolli felhorkant. – Toriknak aztán jól nevelt királynője van, mi? Hirtelen Menolli és Szebell kővé dermedtek egy hangtól: gyakorlott kezek verték az újonnan felállított dobot. Az üzenet ez volt: „hárfás itt valaki más”, és a végén a kérdést jelző staccato. – Ez meg csak Piemur lehet! – kiáltott fel Menolli félig levegőért kapva, félig sikoltva, és a szavak még szinte el sem hagyták ajkait, amikor már mindketten rohantak a kikötőből felvezető kaptatón a dob felé. – Mi történt? – kiabált utánuk Torik. – Piemur az! – kiáltott vissza Szebell, aki alig egy lépéssel loholt Menolli előtt. De mire felértek, és megálltak a kagylókkal borított kis földdarabon, már senki sem volt ott. Szebell tölcsért formázott a kezéből, úgy harsogta: – PIEMUR! VÁLASZOLJ! – Szépségem! Vadász! Hol van Piemur? – kérdezte Menolli elakadó lélegzettel, és kicsit haragudott is Piemurra, amiért így rájuk ijesztett. – SZEBELL? A hárfás neve vissza-visszaverődött a barlang falairól. Szebell és Menolli már majdnem oda is értek a barlang szájához, amikor egy napbarnított, mezítlábas, torzonborz alakba botlottak. Menolli, Szebell és Piemur önfeledt ölelkezésének és örömkiáltásainak egy aprócska tűzgyíkkirálynő vetett véget, aki hevesen rátámadt Szebellre, meg egy kis rohonc, aki Menollit próbálta meg ledönteni a lábáról. Szépségem, Vadász és Búvár gyorsan elűzték a kis királynőt, de amíg Piemur örömkönnyeit törölgetve le nem csitította Farlit és meg nem nyugtatta Butust, addig képtelenség volt összefüggő beszélgetést folytatni. Időközben már Sarra, Torik és a fél Déli alag is értesült az elveszett fiú megkerüléséről.

A szüretelők visszatérésének tiszteletére mindenképpen ünnepséget rendeztek volna, ám az estét Piemur előkerülése végképp megkoronázta. A fiúnak különösen azután kerekedett jó kedve, hogy Szebellék meggyőzték: a hárfásmester megbocsátja neki eltűnését, tekintettel a királynőtojás ellopásának szerencsés kimenetelére.

Szebell és Menolli figyelmesen hallgatták Piemur beszámolóját arról, miért rejtőzködött azután is, hogy Farlit megigézte. – Szerintem jól tette, hogy nem tért vissza akkor – szólt Sarra, mielőtt Torik közbeszólhatott volna. – Emlékeztek, Mardra milyen dühös volt amiatt a lezáratlan zsák miatt? Megesküdött rá, hogy elevenen megnyúzza a bűnöst. Bár, hogy minek neki ide annyi ruha, azt nem értem! – A vadonnak is megvan a maga varázsa – jegyezte meg Torik, és úgy nézett Piemurra, hogy a fiú azon tűnődött, vajon mi rosszat tett már megint. – Mondd csak, ifjú hárfás, hogy élted túl a szálhullást azon a napon, amikor a királynőd kikelt? – A vízben, egy sziklakiszögellés alatt, a lagúnában – válaszolt Piemur, mintha mi sem lenne természetesebb. – Farli csak a szálhullás után bújt ki a tojásból. Torik helyeslően bólintott. – No és a többi szálhullást? – A víz alatt. De addigra már tábort vertem a folyó partján, túl a zsibbasztófűmezőkön… – Itt Sarrára pillantott. A lánynak felcsillant a szeme az igazság hallatán, amit Piemur most elkotyogott. – Találtam ott egy vízbe merült farönköt, amiben megkapaszkodhattam, és egy hosszú nádszálon keresztül lélegeztem. – És miért nem jöttél az alaghoz a második szálhullás után? – Rátaláltam Butusra, és nem akartam nagyobb útnak nekivágni, amíg meg nem erősödik. Sarra gyöngyözően kacagott; Piemur annyira ártatlan arcot vágott, hogy az már a szemtelenség határát súrolta. – Meg kell mondjam, már javában kelet felé, a tengerhez igyekezett, amikor összefutottunk – mondta a lány. – Mégis mit vártál tőlem? Hogy maradjak olyan helyen, ahol mások zsibbasztőfüvet főznek? – kérdezte Piemur undorodva, amire mindenki elnevette magát. – Le merném fogadni, hogy a mocsárban néhányszor azt kívántad, bárcsak zsibbasztőfüvet szüretelhetnél inkább! – vágott vissza széles vigyorral a lány. Piemur szörnyülködve forgatta a szemeit a lápvidéki kalandok emlékére. – A mocsárba mentél, egyedül? – Toriknak nem tetszett, amit hallott. – Ismerem a mocsarat, Torik! – mondta Sarra határozottan. Úgy tűnt, ők ketten egy korábbi vitát folytatnak. – És ott voltak velem a tűzgyíkjaim, no meg Piemur, Farli és a kis Butus. És hadd mondjak még valamit – azzal a lány a hárfásokhoz fordult –, fiatal barátotok olyan talpraesett, akár egy igazi déli! – Piemur Robinton mester inasa – szólt közbe Szebell. A megjegyzést figyelmeztetésnek szánta. Az asztalra hirtelen néma csönd telepedett. – Hárfásként csak eltékozolja az adottságait – szólalt meg némi hallgatás után Sarra. – Szerintem… – Különben sem vagyok mostanában igazi hárfás, nem, Szebell? – kérdezte Piemur, akinek ismét vágott az esze. – Jó énekes voltam, az igaz, de hát elment a hangom. Meg aztán tényleg szükség van rám, de igazán, a Hárfásházban? Persze – a fiú hol Szebellre, hol Menollira emelte a tekintétét – tudom, hogy Menollival azt hittétek, hogy a segítségetekre lehetek, de hát ti is látjátok, milyen jó kis segítségnek bizonyultam! Zsákba varrva, délen kötöttem ki, úgy, hogy sejtelmem se volt az egészről. Semmihez sem értek, csak, hogy bajba kerüljek… – Most az egyszer kapóra jött, hogy épp délen keveredtél bajba… – felelte Szebell. – Egyébként van egy ötletem, hogyan tarthatnád magad távol a kalamajkától egy időre. – A segédmester a Déli alag vezetőjéhez fordult. – Úgy láttam, tetszik neked az üzenődobrendszer ötlete. Igazam van, Torik? Szaneter, említetted, hogy a régen tanult dobjelek nagy részét elfelejtetted. Nos, itt van Piemur, aki kívülről fújja az összeset. – Lehetnék dobos itt, délen? – A fiúnak a csodálkozástól még a lélegzete is elakadt. Szebell figyelmeztetően felemelte a kezét, jelezve, hogy még mondani akar valamit. A boldog vigyor azonnal halványulni kezdett Piemur arcán. – Nem mondhatok biztosat, amíg nem beszéltem Robinton mesterrel. Torik, szerintem Piemur nagyon jó szolgálatot tenne a céhnek, mint dobos… dobosinas-mester… Már ha Szaneter nem bánja, hogy egy alacsonyabb rangútól kell tanulnia. – Szebell most a meghökkent hárfáshoz fordult, hogy megindokolja a felvetést. – Rokajasz, Olodkáj mester rangidős segédmestere azt mondta, Piemur volt a legfürgébb, legokosabb inas, akit valaha dobjelekre tanított. Ha nincs kifogásod ellene, hogy felfrissítse a tudásodat… Szaneter elnevette magát, és barátságosan közelebb intette Piemurt. A fiú arca ismét ragyogott a boldogságtól. – Hát, ha ő dűlőre tud jutni egy reszkető kezű, vén hárfással… – Torik, mint a Déli alag birtokos nagyura, mit szólsz az ötlethez? – kérdezte Szebell udvariasan, mert félt, hogy elvetette a sulykot: a hórihorgas férfi szeme ugyanis gyanúsan összeszűkült. – Jól hallottam, hogy ő volt a Hárfásház bajkeverője? – A férfi a homlokát ráncolta, és kifejezéstelen pillantást vetett a hárfásokra, majd a tekintete megállapodott Piemuron. A fiú levegőt sem mert venni Torik tekintetének súlya alatt. Olyannyira nem, hogy kis idő elteltével napbarnított orcája vörösödni kezdett. – Nem nevezném bajkeverőnek – mondta Menolli. – Inkább azt mondanám, hogy szeret nyüzsögni. – A part menti telepeken tényleg hasznát vennénk a doboknak – mondta a szavakat alaposan megrágva Torik; arckifejezése semmit sem árult el arról, mi jár a fejében. – Tud dobokat készíteni ez a Piemur?– fordult végül Szebellhez. – Szívesen itt maradok, hogy felügyeljem a munkáját – dörmögte Szebell. – Hát, amit azt illeti, nem szeretnék több északit az alagomba fogadni, de minthogy Piemur már bizonyította rátermettségét a déli vidéken, vele még utoljára hajlandó vagyok kivételt tenni. Örömkiáltások harsantak, mire Torik ismét a magasba emelte a kezét. Mindenki azonnal elnémult. – Feltéve persze, hogy a hárfásmester is áldását adja a dologra. – Ó, ő nagyon is örülni fog, hogy Piemur életben van – mondta Menolli, és máris keresni kezdte az üzenetek küldésére használt, apró bőrtokot az övében. – Jaj, Menolli, ezt úgy mondod, mintha nem is meséltél volna nekem annyit atűzgyíkokról, meg a barlangról a Sárkánykövek mellett, ahol éltél, és… – Meglátjátok, ennek a fiúnak még a háta közepén is füle van – jegyezte meg tréfásan Szebell, és kedélyesen megcibálta Piemur jobb fülét. – Írd meg Robinton mesternek, hogy van egy királynőm, és egy szelíd rohoncom – mondta Piemur Menollinak, aki buzgón körmölte az üzenetet. – Ha mégis vissza kéne mennem a Hárfásházba, ugye nem kell itt hagynom Butust? Ugye, Szebell? Szebell mormogott valami válaszfélét, de inkább Menollit figyelte. A lány fürgén Szépségem lábához kötözte a parányi bőrtokot, aztán megkérte a tűzgyíkot, hogy azonnal keresse meg Robinton mestert, és térjen vissza a válasszal, amilyen gyorsan csak tud. – Szerinted megengedi, hogy maradjak? – faggatta Piemur Menollit; tágra nyílt szemében remény és nyugtalanság csillogott. – Jól tetted, hogy annak idején hasznosan töltötted az idődet a dobtoronyban – felelte a lány, és szívből remélte, hogy a hárfásmester jóváhagyja majd a Piemur jövőjére vonatkozó elképzeléseiket. A fiú valósággal kivirult az alatt a pár hét alatt, amit délen töltött. Menolli meg mert volna esküdni rá, hogy Piemur megnyúlt, és a mellkasa, a nyaka is szélesebb lett, mióta nem látta. Afelől sem volt kétsége, hogy a váratlan déli utazás nem csak külső nyomokat hagyott a fiún. A lány elkapta Szebell tekintetét, és látta, hogy a férfi is észrevette a változásokat. Tudta, hogy Szebell is arra gondol, amire ő: hogy a végtelen, felfedezésre váró délvidéken szertelen barátjuk sokkal jobban tudja majd kamatoztatni ügyességét és eszességet, mint a Hárfásház szigorú falai között. – Nem hitted volna, hogy egyszer még ilyen jól fog jönni, ugye? Piemur komoly arcot vágott, és megrázta a fejét. A szeme azonban, mint mindig, most is huncutul csillogott. – Nem, de szerintem te se!

A déliek időközben a két hárfást kérlelték, hogy énekeljék el nekik a legújabb északi dalokat. Az efféle „szállítmányt” mindig szívesen vették. Így aztán gyorsan telt az idő, amíg Szépségem távolt volt az üzenettel.

Abban a pillanatban, amikor az aran yszínű tűzgyík besuhant a barlangba, mindenki elnémult. Már a déliekre is átragadt Piemur, jövendőbeli dobinasuk izgatottsága; lélegzetvisszafojtva várták a híreket.

Szépségem azonban pontosan ismerte az üzenet tartalmát, és vidám búgása már azelőtt elárulta Piemurnak a választ, hogy a levélkét felolvasták volna.

„Ügyes voltál, Piemur. Minden jót kívánok a déli tartózkodásodhoz, dobos segédmester!” Az összegyűltek hangos rivalgással gratuláltak Piemurnak; ki vállon veregette, ki a kezét rázta, míg végül a fiú már szédült a nagy felfordulástól. Mi tagadás, hozzászokott a magányhoz. Szebell észrevette, hogy némi idő elteltével Piemur kisétál a barlangból, és magára hagyja az ünneplő tömeget. Már indult volna utána, amikor Menolli, aki a bejárat mellett állt, megrázta a fejét. Így aztán csak Menolli hallotta, amikor Piemur azt súgta vállán ülő, fáradt, apró, aranyszínű tűzgyíkkirálynője fülébe: – Bárcsak lenne egy akkora dobom, hogy az egész világnak hírül adhatnám, milyen boldog vagyok!

A SZERZŐRŐL

Anne McCaffrey többszörös Hugo- és Nebula-díjas írónő a legnépszerűbb fantasy-és sci-fiszerzők egyike. A Radcliffe College-ben diplomázott szláv nyelvekből és irodalomból, majd kilenc évig rendezőként és színészként működött közre különféle színpadi művekben. Első regénye 1967-ben jelent meg, azóta bestsellerek tucatjait írta, melyekből több mint tizenkétmilliót adtak el világszerte.

Jelenleg Írországban, Wicklow Countyban él, „Hegymély Sárkányfészek” nevű, saját tervezésű házában, és imádott versenylovait neveli.