HETEDIK FEJEZET

Péntek, 10:00 – 12:00

Neufeld táborától fél mérföldnyire Drozsni százados és vagy fél tucat csetnik várt rájuk. Drozsni üdvözléséből szembeszökően hiányzott a szívélyesség, de – ki tudja, mekkora erőfeszítés árán – legalább megőrizte az ártalmatlan semlegesség látszatát.

– Tehát visszajöttek?

– Láthatja! – hagyta rá Mallory.

– És ilyen kényelmesen utaztak? – nézett Drozsni a pónikra.

– Jó barátunk, Broznik őrnagy ajándékai – vigyorgott Mallory. – Azt hiszi. Konjic felé tartunk rajtuk.

Úgy látszott, Drozsnit nemigen érdekli, mit hisz Broznik őrnagy; intett a fejével, megfordította a lovát, és gyors ügetésben elindult Neufeld tábora felé.

Amint a tábor közepén leszálltak a lovakról, Drozsni rögtön bevezette Malloryt Neufeld barakkjába. Neufeld – akárcsak Drozsni – enyhén szólva nem mutatott kitörő örömöt a százados láttán, de neki legalább sikerült egy árnyalatnyival több jóindulatot mutatnia. Egy szemernyi csodálkozás is látszott rajta, amit rögtön meg is magyarázott.

– Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy még egyszer látom. Oly sok volt a… hogy is mondjam… bizonytalansági tényező. Azért örülök, hogy viszontlátom, hiszen nyilván nem tért volna vissza, ha nem szerezte volna meg az információt, amire szükségem van. Most pedig, Mallory százados, térjünk a tárgyra!

– Sajnálattal tapasztaltam, hogy maga nem korrekt partner – nézett savanyúan Neufeld szemébe Mallory.

– Nem? – érdeklődött udvariasan Neufeld, – És miért nem?

– Egy korrekt partner nem hazudik a másiknak. Maga azt mondta, hogy Vukalovic csapatokat von össze. Ez tényleg így van, de nem azért, hogy kitörjenek, ahogy maga állította. Azért vonják össze a csapatokat, hogy megvédjék magukat a végső német támadással szemben, amely végleg összeroppantaná őket, s amely szerintük küszöbön áll.

– Nos, ugye nem hitte komolyan, hogy kiadom magának a katonai titkainkat, amiket esetleg továbbadhatott volna az ellenségnek, mielőtt tisztázták magukat? – adta meg Neufeld az igen ésszerű választ. – Nem olyan naiv maga. Ami pedig a tervezett támadást illeti: kitől származik az információ?

– Broznik őrnagytól – mosolyodott el az emlék hatására Mallory –, aki nagyon is beszédes volt,

Neufeld előredőlt; hirtelen megmerevedő arca, Mallory szemébe fúródó tekintete elárulta a belső feszültségét.

– És elárulták, honnan várják a támadást?

– Igen. A Neretva hídja felől.

Neufeld hátradőlt a székén, hangtalanul, hosszan, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és elmosolyodott, hogy elvegye szavai élét.

– Barátom, ha maga nem lenne angol dezertőr, renegát és kábítószer-csempész, ezért megkapná a vaskeresztet. Egyébként – folytatta hanyagul, mintha csak véletlenül jutott volna az eszébe – igazolták magukat Padovából. Tehát a Neretva hídja felől? Biztos benne?

– Ha kételkedik a szavamban… – mondta Mallory ingerülten.

– Dehogy, dehogy. Csak megszokásból kérdeztem rá még egyszer. – Neufeld hallgatott néhány másodpercig, azután halkan megismételte. – Tehát a Neretva hídja.

– Ez megerősíti a mi feltételezéseinket is – mondta halkan Drozsni.

– Nem érdekel, miket feltételeznek maguk – vágott közbe nyersen Mallory. – Most beszéljünk az én dolgomról, ha nincs ellenükre! Sikerrel jártunk, ebben, ugye, egyetértünk? Teljesítettük a kérésüket, megszereztük a pontos információt, amire szükségük volt. Így van? – Neufeld bólintott. – Akkor hadd pucoljunk el innen. Vigyenek bennünket repülőgépen valahová messze a fronttól, Ausztriába vagy akár Németországba: minél messzebb innen, annál jobb. Tudják, mi történik velünk, ha még egyszer a britek vagy a jugoszláv partizánok kezébe kerülünk?

– Nem nehéz kitalálni – válaszolta szinte derűsen Neufeld. – De maga félreismer bennünket, barátom. Már meg is szerveztük a távozásukat egy biztonságos helyre. Az észak-olaszországi katonai felderítés vezetője nagyon örülne, ha személyesen is megismerhetné magukat. Alapos oka van azt hinni, hogy maguk sokat segíthetnek neki a jövőben.

Mallory egyetértően bólintott.

*

Vukalovic tábornok a Zenicai-szorosra szegezte a távcsövét; a keskeny, sűrű erdővel borított völgy két, szinte pontosan azonos formájú és magasságú hegy közé ékelődött be. Nem volt nehéz felfedeznie a német tizenegyedik hadseregcsoport tankjait a fenyőfák között, mivel a németek meg sem próbálták álcázni vagy elrejteni őket. Ez is éppen eléggé igazolja – gondolta sötéten Vukalovic –, milyen tökéletesen bíznak magukban és a küszöbönálló csata kimenetelében. Jól ki tudta venni az álló járműveken dolgozó katonákat. Egyes tankok hátrahúzódtak, feltöltötték őket, azután ismét harcrendbe álltak, mintegy felkészülve a rövidesen sorra kerülő támadásra. Szinte percnyi szünet nélkül dübörögtek a Tigrisek hatalmas motorjai.

Vukalovic leengedte a távcsövét, meg néhány újabb vonalat húzott egy ceruzavonalakkal már szinte teljesen beborított papírlapra, elvégzett néhány összeadást, letette a papírt és a ceruzát, azután sóhajtva Janzi ezredeshez fordult, aki ugyanilyen számításokat végzett.

– Elnézést kérek a törzsedtől, ezredes – mondta kényszeredetten Vukalovic. – Sajnos, ugyanolyan jól tudnak számolni, mint én.

*

Most az egyszer nehéz lett volna felfedezni Jensen kapitány arcán a szokásos fesztelen, magabiztos mosolyt – annál is inkább, mivel ennek most nyoma sem volt rajta. Jensen kapitány széles, kerek képéről ugyan senki nem állíthatta volna, hogy nyúzott és beesett, de a rajta ülő merev és sötét kifejezés kétségtelenül feszültségről, nyugtalanságról és kialvatlanságról árulkodott. A kapitány föl s alá járkált az Ötödik Hadseregcsoport hadműveleti parancsnokságán az olaszországi Termoliban.

Nem egyedül járkált föl s alá: egy szálas termetű, ősz hajú, az angol hadsereg altábornagyi egyenruháját viselő tiszt masírozott mellette, pontosan lépést tartva vele. Arckifejezése szemernyit sem különbözött Jensenétől, Amikor a terem végébe értek, a tábornok megállt, és kérdő pillantást vetett a jókora adó-vevő előtt ülő, fülhallgatót viselő őrmesterre. Az őrmester lassan megrázta a fejét. A két férfi folytatta a járkálást.

– Fogytán az időnk – szólalt meg hirtelen a tábornok. – Ugye, ön is tisztában van vele, Jensen, hogy ha egyszer elindítunk egy általános támadást, akkor azt már aligha tudjuk leállítani?

– Tisztában vagyok vele – válaszolta komoran Jensen.

– Mi derül ki a felderítés legfrissebb jelentéseiből?

– Jelentés bőven van, de csak a jó isten tudna eligazodni rajtuk – mondta keserűen a tábornok. – Fokozott harckészültség tapasztalható a Gusztáv-vonal teljes hosszában, ahol tudomásunk szerint német oldalról két páncéloshadosztály, egy gyalogoshadosztály, egy osztrák gyalogoshadosztály és két elit Jäger hegyivadász-alakulat, harcol. Nem készülnek támadni, ez biztos; először is azért nem, mert arról a területről, ahol a csapatmozgások tapasztalhatók, nem lehet támadást indítani, másodszor pedig, ha tényleg támadásra készülődnének, átkozottul ügyelnének rá, hogy titokban tartsák a csapataik mozgását,

– Mire akkor ez a nagy mozgolódás, ha nem terveznek támadást?

– A szakértők véleménye szerint megteszik az összes szükséges előkészületet egy villámvisszavonulásra. A szakértők véleménye szerint! Engem viszont csak az érdekel, hogy azok az átkozott hadosztályok még mindig ott vannak a Gusztáv-vonalon. Jensen, hol történhetett hiba?

Jensen tanácstalanul megvonta a vállát.

– Abban állapodtunk meg, hogy hajnali négy órától minden két órában rádiókapcsolatba lépünk…

– És semmiféle kapcsolat nem jött létre. – Jensen nem válaszolt. – Azt mondta, a legjobbak Dél-Európában? – nézett rá eltűnődve a tábornok.

– Igen, azt mondtam…

A tábornoknak a Tízes Brigád akciójához kiválasztott ügynökök felkészültségével kapcsolatos ki nem mondott kételyei jelentősen megerősödtek volna, ha abban a pillanatban ott lett volna közöttük Boszniában, Neufeld táborának vendégbarakkjában: nyoma sem látszott rajtuk annak az összhangnak, megértésnek és tökéletes kölcsönös bizalomnak, amit a szakma legkiválóbbjának tartott ügynökei között feltételezne az ember. Ehelyett szinte kézzelfoghatóvá sűrűsödött a gyanakvás és a bizalmatlanság a helyiség feszült, ideges légkörében. Reynolds már alig tudta fékezni Malloryval szembeni dühét.

– Tudni akarom! – követelte kis híján üvöltve.

– Halkabban! – szólt rá élesen Andrea.

– Tudni akarom! – ismételte meg Reynolds ezúttal szinte suttogva, de ugyanolyan kitartó követeléssel a hangjában.

– Elmondom, amikor eljön az ideje. – Mint mindig, Mallory hangja most is nyugodt volt, nyomát sem lehetett érezni rajta bármiféle felindulásnak. – Addig nem. Amit nem tud. azt nem tudja elfecsegni sem.

Reynolds ökölbe szorította a kezét, és egy lépést tett előre.

– Arra akar ezzel célozni, hogy…

– Nem célzok semmire – mondta szelíden Mallory. – Igazam volt Termoliban, őrmester: maga semmivel sem jobb, mint egy ketyegő időzített bomba.

– Lehet! – robbant ki a düh Reynoldsból. – De egy bombában is több a becsület, mint…

– Fejezze be nyugodtan! – mondta Andrea halkan.

– Hogyan?

– Fejezze csak be!

– Nézze, Andrea…

– Sztavrosz ezredes, fiam! Fejezze be a mondatot, és én garantálom, hogy minimum öt évet kap a harctéren elkövetett függelemsértésért.

– Igenis, uram! – Mindenki jól láthatta, micsoda fizikai erőfeszítésébe került Reynoldsnak, hogy visszanyerje az önuralmát. – De miért nem mondhatja el a százados, hogy mit tervez ma délutánra, amikor azt már elmondta, hogy ma éjszaka elrepülünk arról az Ivenicinek nevezett helyről?

– Azért, mert a terveinket a németek még keresztülhúzhatják – mondta Andrea türelmesen –, ha megtudják őket. Ivenici esetében azonban semmit sem tehetnek, mivel az a partizánok kezén van.

Miller békítően témát váltott.

– Azt mondja, az a hely hétezer láb magasan van? – kérdezte Mallorytól. – Bizonyára combközépig érő hó van ott. Az isten szerelmére, hogyan remélheti bárki is. hogy el tudják takarítani onnan azt a rengeteg havat?

– Nem tudom – válaszolta bizonytalanul Mallory. – De bízom benne, hogy valaki majd csak kitalál valamit…

Kétezer méter magasan, az Ivenici-fennsíkon valaki tényleg kitalált valamit.

A fennsík most fehér sivatag volt, sivár, lakatlan, barátságtalan puszta, amelyet az év nagy részében a kegyetlen hideg és az üvöltő szelek teljesen lakhatatlanná tettek. Nyugatról százötven méter magas, helyenként teljesen függőleges, másutt töredezett, hasadozott sziklafal határolta. Rajta számtalan megfagyott vízesés, és helyenként a lehetetlenül keskeny sziklapárkányokon kapaszkodó fenyőfák sora látszott elszórva, melyeknek ágai lekonyultak az elmúlt hat hónapban lehullott, megfagyott hó súlya alatt. A fennsík keleti széle minden átmenet nélkül egyszer csak véget ért: az éles perem egy másik sziklafal teteje volt, amely merőlegesen szakadt le az alatta levő völgybe. Maga a fennsík egy teljesen vízszintes, sima hómező volt, vakító ragyogással verte vissza a napsugarakat; a hossza hét-nyolcszáz méter, szélessége legfeljebb száz méter volt.

A fennsík déli része meredek emelkedőbe ment át, és összeolvadt a sziklafal ellaposodó lábával. Két sátor állt ezen a kiemelkedésen; mindkettő fehér volt, egyikük apró, a másik nagyobb. A kisebbik sátor előtt ketten álltak, és beszélgettek. A magasabb, idősebb, vastag télikabátot és fekete szemüveget viselő férfi Vis ezredes volt. egy szarajevóiakból álló partizándandár parancsnoka; az alacsonyabb és soványabb az adjutánsa, Vlanovic százados. Mindketten a fennsíkot bámulták,

– Bizonyára könnyebben is meg lehetne ezt csinálni, ezredes – mondta elkeseredetten Vlanonic százados.

– Mondd meg, hogyan, Boris fiam, és én úgy csinálom. – Vis ezredes megjelenése és hangja egyaránt végtelen nyugalomról és magabiztosságról tanúskodott. – Nem tagadom, buldózerekkel egyszerűbb lenne. Vagy hóekékkel. De valószínűtlenül ügyes vezetők kellenének ahhoz, hogy felhajtsanak velük a függőleges sziklafalakon, ezzel, ugye, egyetértesz? Egyébként is, mire való a hadsereg, ha nem arra, hogy masírozzon?

– Igenis, ezredes – helyeselt tisztelettudóan, ám kevés meggyőződéssel Vlanonic.

A két férfi észak felé fordult, és végignézett a fennsíkon. Az északi végén és azon túl a felhőtlen, fakókék ég hátterében hegycsúcsok rajzolódtak ki félkörben; egyik-másik sötét volt, csipkézett szélű és komor, a többi lekerekített, hóval fedett és rózsaszínben játszó: lenyűgöző látványt nyújtottak.

Még lenyűgözőbb volt azonban, ami a fennsíkon történt. A szűz havon egy katonákból álló tömör falanx mozgott csigalassúsággal; a katonáknak körülbelül a fele a jugoszláv hadsereg barnásszürke mundérját viselte, a többiek különféle országok hadseregeinek egyenruháit.

A falanx ötven ember széles volt és húsz sorból állt; az egy sorban haladók egymás karjába kapaszkodva, fejüket lehajtva, előredőlve, nehézkesen vánszorogtak a hóban. Nem csoda, hogy lassan haladtak: az első sor derékig érő hóban gázolt. A katonák arcán máris a megfeszített erőlködés és kimerültség jelei látszottak. Gyilkos munka volt ez, különösen ilyen magasságban; az emberek pulzusa megduplázódott, lihegve kapkodták a levegőt, a lábuk ólmosan elnehezedett, és csak a benne hasogató fájdalom győzte meg őket arról, hogy még egyáltalán hozzájuk tartozik.

És nemcsak férfiak voltak közöttük. Az első öt sor katona után legalább annyi asszony és lány alkotta a menetet, mint férfi, bár mindegyikük úgy bebugyolálta magát az ebben a magasságban fújó jeges szél és csontig ható hideg ellen, hogy szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól a férfiakat és nőket. Az alakzat utolsó két sora kizárólag partizánikákból állt; hogy micsoda gyilkos munka várt rájuk, arra abból is következtetni lehetett, hogy még ők is térdig süllyedtek a hóba.

Vis ezredes elszakította tekintetét a fantasztikus látványtól, és Vlanonic századoshoz fordult.

– Nos, Boris fiam, azt hiszed, te azért vagy itt, hogy a téli sportoknak hódolj? Szervezd meg az élelmiszer-ellátást és a konyhákat! Ma egyetlen nap alatt egy egész hétre való meleg ételt fogunk kiosztani.

– Igen, ezredes! – Vlanonic félrehajtotta a fejét, aztán még fülvédős szőrmesapkáját is levette, hogy jobban hallja az észak felől ismét ideszűrődő távoli robbanásokat. – Mi a csuda ez?

– Ugye, milyen messzire terjed a hang a jugoszláv hegyek tiszta levegőjében?

– Tessék?

– Ez, fiam – közölte nem kis elégedettséggel Vis –, a Novo Derventa-i Messerschmitt-támaszpont, amit éppen most bombáznak szét az angolok, mégpedig olyan alaposan, mint még soha.

– Micsoda?

Vis, mint aki türelme határán jár, hatalmasat sóhajtott.

– Egyszer azért is katonát faragok majd belőled! A Messerschmittek, Boris, német vadászgépek, amik mindenféle gyilkos ágyúval és gépfegyverrel vannak felszerelve. És mi lenne a legremekebb célpont nekik ebben a pillanatban Jugoszláviában?

– Hogy mi lenne a… – Vlanonic elhallgatott, és az ólmosan vánszorgó falanxra nézett. – Hát persze!

– Persze, persze! Az angol légierő a hat legjobb Lancaster nehézbombázó-századát vonta ki az olasz frontról, csakhogy Novo Derventa-i barátaink megfelelő kezelésben részesüljenek. – ő is levette a sapkáját, hogy jobban halljon. – Keményen dolgoznak, ugye? Mire befejezik, egyetlen Messerschmitt sem tud majd felszállni onnan, legalább egy hétig. Ha egyáltalán marad gép, ami fel tudna szállni.

– Mondhatok valamit, ezredes?

– Mondhat, Vlanonic százados.

– Vannak más vadászgéptámaszpontok is.

– Így igaz. Látsz valamit? – mutatott felfelé Vis. Vlanonic hátrahajtotta a fejét, kezével beárnyékolta a szemét a vakítóan tűző nap ellen, végignézett az üres égbolton, és megrázta a fejét. – Én sem – erősítette meg Vis –, de hétezer méter magasságban, ahol a pilótáik jobban fáznak, mint mi itt lenn, Beaufighter-századok járőröznek egészen sötétedésig.

– Kicsoda az, ezredes, ki az, aki az összes katonánkkal így rendelkezik, aki bombázók és vadászgépek századait parancsolja ide?

– Egy Mallory nevű százados, azt hiszem.

– Egy százados? Mint én?

– Egy százados, de nem hiszem – dörmögte Vis elnézően –, hogy olyan lenne, mint te. Nem a rendfokozat számít, hanem a név! Mallory!

– Soha nem hallottam róla…

– Majd fogsz, fiam.

– De mire kell mindez ennek a Mallorynak?

– Kérdezd meg tőle, amikor ma este találkozol vele!

– Amikor én…? Idejön ma este?

– Ma este idejön. Ha megéri – tette hozzá komoran Vis.

*

Neufeld – nyomában Drozsnival – frissen és magabiztosan lépdelt a rádiósbarakk felé. A rozoga kalyiba elég barátságtalan volt belülről: egész berendezése egy asztalból, két székből és egy jókora, hordozható adó-vevőből állt. A készülék előtt ülő német tizedes kérdőn nézett a belépőkre.

– Kapcsolja a hetedik páncéloshadtest főhadiszállását a Neretva hídjánál! – rendelkezett Neufeld. Látszott rajta, hogy kitűnő hangulatban van. – Személyesen Zimmermann tábornokkal szeretnék beszélni!

A tizedes bólintott, leadta a hívójelet, amire másodperceken belül megjött a válasz. Hallgatózott egy kicsit, azután felnézett Neufeldre.

– A tábornok már jön, uram!

Neufeld a fülhallgatóért nyúlt, felvette, azután az ajtó felé intett a fejével. A tizedes felállt, és kiment a barakkból. Neufeld leült a helyére, és megigazította a fején a fülhallgatót. Néhány másodperc múlva öntudatlanul is kihúzta magát, amikor meghallotta a fülhallgatóban a recsegő hangot.

– Hauptmann Neufeld beszél, Herr General! Az angolok visszatértek. Azt az információt hozták, hogy a zenicai kelepcében levő partizánhadosztály délről, a Neretva hídja felől várja a főerők támadását.

– Valóban? – Zimmermann tábornok a ZEN ICA hídjától délre, az erdőszélen álló rádióskocsiban kényelmesen hátradőlt forgószékében, és meg sem kísérelte, hogy leplezze a hangjában csengő elégedettséget. A teherautó ponyváját felgöngyölték, s a tábornok még ellenzős sapkáját is levette, hogy jobban érje arcát az erőtlen tavaszi napsugár. – Érdekes. Nagyon érdekes. Van még valami?

– Igen – hangzott Neufeld hangja fémesen a hangszóróból. – Azt kérték, hogy szállítsuk őket biztos helyre. Valahová mélyen a hátországba, akár Németországba. Itt, ahogy ők mondták, nem érzik magukat biztonságban.

– Nahát, ki hinné? Valóban így érzik? – Zimmermann elhallgatott, töprengett egy kicsit, azután folytatta. – Ugye, teljes mértékben tisztában van a helyzettel, Hauptmann Neufeld? Ugye, tudja, hogy a legapróbb részletekre is gondosan ügyelnünk kell?

– Igenis, tábornok úr!

– Gondolkodnom kell egy percig. Várjon! Zimmermann lustán ide-oda forgatta magát székében, miközben a döntést fontolgatta. Töprengés közben észak felé bámult, de szinte nem is látta a Neretva déli partját szegélyező rétet, a folyót átívelő vasszerkezetű hidat, a túlsó part füves sávját, majd azon túl a László ezredes partizánjainak első védelmi vonalául szolgáló, meredeken emelkedő sziklás hegyoldalt. Amikor továbbfordult kelet felé, a Neretva zöldesfehér, rohanó vizét láthatta, a két part egyre keskenyedő füves sávját, amelyek aztán elkanyarodtak észak felé, és hirtelen megszakadtak annak a sziklafalakkal határolt szorosnak az alsó végénél, amelyből a Neretva előtört. Amikor még egy negyedfordulatot tett, a délre fekvő fenyőerdő tárult a szeme elé. Az erdő első pillantásra teljesen békésnek és kihaltnak tűnt, míg a szem meg nem szokta a félhomályt, és észre nem vette a hatalmas, szögletes tárgyakat, amelyeket álcahálók, terepszínű ponyvák és letört ágak takartak a légi felderítés és a Neretva északi partjáról fürkésző tekintetek elöl. A két páncéloshadosztály támadó élét alkotó álcázott Járművek látványa valahogy segített Zimmermannak a döntés meghozatalában, Felvette a mikrofont.

– Hauptmann Neufeld? Eldöntöttem, mit fogunk tenni. Kérem, pontosan hajtsa végre a következőket…

Néhány perc múlva Drozsni levette a pótfülhallgatót, és bizonytalanul fordult Neufeldhez.

– Nem kér tőlünk túl sokat a tábornok?

Neufeld biztatóan megrázta a fejét.

– General Zimmermann mindig tudja, mit csinál. Soha nem téved, amikor a Mallory századoshoz hasonló fickók pszichológiai megítéléséről van szó.

– Remélem – válaszolta minden meggyőződés nélkül Drozsni. – A saját érdekünkben remélem,

Elhagyták a barakkot.

– Küldje, kérem, Mallory századost az irodámba! És Bär őrmestert is! – mondta távozóban Neufeld a rádiósnak.

Amikor Mallory belépett az irodába, Neufeld, Drozsni és Bär már ott voltak. Neufeld rögtön a tárgyra tért.

– Úgy döntöttünk, hogy egy sítalppal felszerelt repülőgép elszállítja magukat. Csak egy ilyen gép tud leszállni ezek között az átkozott hegyek közt. Alhatnak néhány órát. Csak négykor indulunk. Van kérdése?

– Hol van a leszállóhely?

– Egy tisztáson, innen egy kilométerre. Még valami?

– Semmi. Csak vigyenek el minket innen, ez minden!

– Emiatt ne izgassa magát! – mondta határozottan Neufeld. – Leghőbb vágyam, hogy biztonságban útnak indítsam magukat. Őszintén szólva, Mallory, igen kínos számomra a jelenlétük. Minél hamarabb megszabadulok maguktól, annál jobb.

Mallory bólintott, és kiment.

– Van egy apró feladatom a maga számára, Bär őrmester – fordult Neufeld Bärhez. – Apró, de nagyon fontos. Figyeljen jól!

Ahogy Mallory elhagyta Neufeld barakkját, gondterhelt arccal, lassan sétált keresztül a táboron. Amikor a vendégbarakk közelébe ért, Andrea lépett ki onnan, és mogorva tekintettel, szivarfüstbe burkolózva, egyetlen szó nélkül elment mellette. Mallory belépett a barakkba, ahol Petar éppen ismét a múltkori szomorú dalt pengette; úgy látszott, ez a kedvenc dala. Mallory a szótlanul ücsörgő Mariára, Reynoldsra és Grovesra nézett, azután Millerre, aki kényelmesen hátradőlt a hálózsákjában, kezében a verseskötettel.

– Valami kiborította a barátunkat? – intett a fejével az ajtó felé Mallory.

– Már megint Andrea kedvenc dalát játssza – vigyorodott el Miller, és Petar felé bökött a fejével.

Mallory elmosolyodott, azután Mariához fordult.

– Mondja meg neki, hogy hagyja abba a játékot! Ma délután indulunk, és addig minden perc alvásra szükségünk van!

– Alhatunk a repülőgépen is – jelentette ki dacosan Reynolds. – Alhatunk majd, amikor célhoz érünk, bárhol legyen is az.

– Nem, most aludjon!

– Miért most?

– Miért most? – Mallory a semmibe meredt, aztán halkan megszólalt. – Mert lehet, hogy később nem tud…

Reynolds furcsán nézett rá: aznap először se gyűlölködés, se gyanakvás nem volt a tekintetében. Arca zavarttá és töprengővé vált, azután lassan derengeni kezdett rajta a felismerés.

*

Az Ivenici-fennsíkon továbbhaladt a falanx, de a katonák már szinte nem is emberi lények módjára mozogtak: végletesen elcsigázva úgy botorkáltak előre, mint a robotok, mint a feltámasztott halottak; arcuk vonaglott a fájdalomtól és a hihetetlen kimerültségtől, végtagjaik égtek, tudatuk eltompult. Pár másodpercenként elesett közülük valaki, s többé nem tudott felállni; úgy kellett kicipelni a primitív kifutópálya szélére, ahol már tucatjával feküdtek az emberek szinte kómaszerű állapotban. A partizánkák minden tőlük telhetőt megtettek, hogy egy-egy csupor forró levessel és jókora adag rakival új erőt öntsenek a kimerült és összefagyott katonákba.

– Ez őrültség, ezredes! Őrültség! – fordult Vlanonic százados Vis ezredeshez; az arcán szorongás tükröződött, a hangja halk volt és őszinte. – Lehetetlen! Láthatja, hogy lehetetlen! Az első két órában kétszázötvenen hullottak ki a sorból. A magasság, a hideg, a kimerültség! Ez őrültség…

– Az egész háború őrültség – válaszolta nyugodtan Vis. – Szóljon a rádiósnak: még ötszáz embert küldjenek!