– Haragszol rám, Vaszilisza Petrovna? – A hangjában csak árnyalatnyi csodálkozás érződött, halk volt, és sorsszerű: mint amikor havazik egy olyan helyen, ahol nincs tavasz. – Gondolod, hogy nem lenne halál, ha én nem lennék ott, hogy elvezessem az embereket a sötétségbe?

Akármilyen öreg is vagyok, a világ már jóval előbb megvolt, minthogy én először megláttam a hold feljövetelét.

Vászja ekkor megrökönyödve érezte, hogy a szeme tele lett könnyel. Elfordult, és zokogva borult a karjára, gyászolva a szüleit, a dadáját, az otthonát, a gyermekkorát. Mindezt elvette tőle a fagydémon. Vagy nem is ő tette? Ő az ok volt, vagy csak a hírvivő? Vászja gyűlölte.

Róla álmodott. De egyik sem számított. Ennyi erővel gyűlölheti az égboltot is – vagy akár vágyakozhat is utána –, és a legjobban ezt az érzést gyűlölte.

Szolovej dugta be a fejét a fenyőágak alá.

– Jól vagy, Vászja? – kérdezte, aggódva húzva el az orrát.

A lány megpróbált bólintani, de csak egy tehetetlen fejmozdulatra volt képes, arcát továbbra is a kezébe temetve.

Szolovej megrázta a sörényét.

– Ez a te műved – mondta Morozkónak, hátracsapva a fülét. – Vigasztald meg!

Vászja hallotta, hogy Morozko felsóhajt, aztán a lépteit, ahogy megkerüli a tüzet, és letérdel elé, de nem volt hajlandó ránézni. Egy perc múlva a férfi kinyújtotta a kezét, és gyengéden lefejtette a lány ujjait könnyáztatta arcáról.

75

Vászja igyekezett dühösen nézni, miközben megpróbálta visszapislogni a könnyeit. Mit mondhatott volna a férfi? Vászja gyászát nem érthette meg, hiszen halhatatlan volt. De…

– Sajnálom! – szólalt meg, meglepve a lányt.

Az bólintott, nagyot nyelt, és azt mondta:

– Annyira fáradt vagyok…

Morozko bólintott.

– Tudom. De bátor vagy, Vászja. – Egy kis gondolkodás után előrehajolt, és gyengéden szájon csókolta a lányt.

Egy röpke pillanatig a lány a tél ízét érezte a szájában: füst, fenyő és halálos hideg ízét, de aztán meleget is, és röpke, de valami elképesztő édességet.

Ám a pillanat elszállt, és Morozko elhúzódott. Egy pillanatra még beszippantották egymás lélegzetét.

– Béke legyen veled, Vaszilisza Petrovna! – mondta a férfi. Felállt, és elhagyta a tűz fénykörét.

Vászja nem ment utána. Össze volt zavarodva, mindene sajgott, tele volt zúzódásokkal, egyszerre gyúlt lángra, és félt. Persze szándékában volt utánamenni. Utána akart menni, hogy megkérdezze, hogy is gondolta – de elaludt, kezében a jégtőrrel –, és utolsó emléke az ajkán érzett fenyő íze volt.

– És most? – kérdezte a kanca Morozkótól, mikor késő este visszatért. Egymás mellett álltak a tűz mellett, a fenyő alatt. A parázsló zsarátnok vibráló fényt vetített a szunyókáló Szolovej mellett összegömbölyödve alvó Vászja arcára. A mén beszuszakolta magát a fenyő alá, és lefeküdt a lány mellé, mint egy vadászeb.

– Nem tudom – mormolta Morozko.

A kanca megbökte a gazdáját, éppúgy, ahogy a csikó szokta.

– El kell mondanod neki – mondta . El kell mondanod mindent: a boszorkányokról, a zafírtalizmánról és a lovakról a tenger mellett. Okos lány, joga van ahhoz, hogy tudja.

Különben csak játszadozol vele… te vagy a régmúlt idők télkirálya, aki a saját céljai szerint bolondítja a hajadonok szívét.

– Hisz nem vagyok még most is a télkirály? – kérdezte Morozko. – És pontosan ezt akartam tenni: elbűvölni őt arannyal és csodákkal, aztán hazaküldeni. Most is ezt kellene tennem.

– Mintha haza tudnád küldeni – felelte a kanca egykedvűen . – Hogy aztán az egészet mint szép emléket megőrizd. Ehelyett mégis itt vagy, és beavatkozol. Ha meg is próbálod hazaküldeni Vászját, úgysem fog menni. Ebben nem tudsz parancsolni.

76

– Nem számít – válaszolta éles hangon a férfi. – Ez… ez az utolsó alkalom. – Nem nézett újra Vászjára. – Úgy döntött, az országutat választja otthonául, ez most már az ő dolga, nem az enyém. Él, viselheti az ékszert, és emlékezhet, amíg életben van. Ha meghal, majd valaki másnak adom. Ez is elég.

A kanca nem válaszolt, csak kétkedőn, gőzölögve kifújta a sötétbe a levegőt.

77

9.

Füst

Mikor másnap reggel Vászja felébredt, Morozkónak és a fehér kancának hűlt helye volt.

Mintha soha nem is léteztek volna; a lány akár azt is hihette volna, hogy az egészet álmodta, ha nem látta volna a patanyomokat és a csillogó tőrt a rendbe tett nyerge és az újfent degeszre tömött nyeregtáskák mellett. A kés pengéje immár nem tűnt jégnek, hanem valamiféle halovány fémnek, bőrtokban, ezüstverettel. Vászja felült, és körülnézett.

– Azt mondta, gyakorolj a késsel – szólalt meg Szolovej, mellé lépve, és a haját böködve . – És hogy a fagyban sem fog beleragadni a tokjába. És hogy akik fegyverrel mászkálnak, gyakran korai halált halnak, úgyhogy légy szíves, ne hurcold látható helyen.

Vászjának eszébe jutott Morozko keze, ahogy megigazítja a fogását a tőrön. Eszébe jutott a szája, mire elpirult, és hirtelen irtózatosan dühös lett, hogy a férfi képes volt megcsókolni, megajándékozni, aztán szó nélkül otthagyni.

Szolovejt nem igazán érdekelte a lány haragja; prüszkölt, és a fejét dobálta, nagyon el akart már indulni. Vászja a homlokát ráncolva húzta elő a friss kenyeret és mézsört a nyeregtáskájából, evett, havat szórt a tűzre (ami meglepően szelíden hunyt ki, miután oly sokáig kitartott), felerősítette a nyeregtáskáit, és felszállt a lóra.

Könnyedén szelték a kilométereket, és Vászjának volt elég ideje a lovaglással töltött napok során, hogy visszanyerje erejét, és emlékezzen – és megpróbáljon felejteni. De egyik délelőtt, mikor a nap már jócskán a fák fölé emelkedett, Szolovej felszegte a fejét, és megtorpant.

Vászja meglepetten szólalt meg:

– Mi van? – de aztán megpillantotta a holttestet.

Nagydararab ember volt, a szakállát belepte a zúzmara, és nyitott szeme fagyosan, üresen meredt a világba. A véres és letaposott hóban feküdt.

Vászja vonakodva csúszott le a földre. Uralkodnia kellett magán, hogy ne legyen rosszul, amint meglátta, hogyan érte a halál: kard vagy szekerce által a bordájáig hatolt csapásoktól, amiket a nyaka és a válla hajlatában mértek rá. Öklendezni kezdett, de sikerült visszatartania.

Vászja megérintette a férfi merev kezét. A csizmanyomok elárulták, hogy futva érte utol a végzete.

De hol lehetnek a gyilkosai? Vászja lehajolt, és elindult visszafelé a halott ember lépteinek irányában. A friss hó pora már kezdte belepni. Szolovej idegesen fújtatva követte a lányt.

Ahogy elhagyták a fákat, egy puszta vidék szélén találták magukat. A terület közepén egy felégetett falu feküdt.

78

Vászját megint rosszullét kerülgette. A felperzselt falu nagyon is hasonlított a sajátjára: izbák, csűrök, fürdőházak, rönkkerítéssel bekerítve, termetes téli mezőkkel körülvéve. De ezek a kunyhók csak füstölgő romok voltak. A rönkkerítés kidöntve hevert, mint egy megsebzett vad. A füst gomolyogva terjedt az erdő felé. Vászja lehajtotta a fejét, hogy a köpenyén keresztül lélegezzen. Egyszer csak jajveszékelést hallott.

– Már eltűntek, akik ezt tették – mondta Szolovej.

De nem annyira régen, gondolta Vászja. Itt-ott még apró tüzek pettyezték a tájat, ahol az idő

és a fáradozás még nem oltotta ki őket. Vászja visszaült Szolovej hátára.

– Menjünk közelebb – nógatta a lovát, s maga sem ismert a saját hangjára.

A rönkkerítés maradványai mellett léptek ki a fák közül. Szolovej kitágult orrlyukakkal ugrott át fölötte. A falu túlélői alig mozogtak, mintha arra készülnének, hogy csatlakozzanak a holtakhoz, akiket a kis templom romjai mellett hordtak össze. Túl hideg volt ahhoz, hogy a holttesteknek szaga legyen. A vér megalvadt sebeiken, s tátott szájjal meredtek a ragyogó égre.

Az élők nem emelték fel pillantásukat.

Az egyik izba árnyékában sötét hajfonatokat viselő asszony térdelt egy halott férfi mellett.

Keze száraz falevelekként kulcsolódot össze, a földre rogyott, de nem zokogott.

Az asszony szurokfekete hajának vonalában, ahogy karcsú hátára simult, volt valami, ami megragadta Vászja figyelmét. Gondolkodás nélkül lecsúszott Szolovej hátáról.

Az asszony nehézkesen felegyenesedett, és persze nem Vászja nővére volt – egyáltalán nem ismerte. Csak egy parasztasszony, akinek a túl sok fagyos nap ott hagyta az arcán a nyomát. A vér megalvadt a tenyerén, amivel nyilván egy halálos vérzést próbált elállítani. A kezében egy koszos kés volt, hátával háza falának támaszkodott. A hangja rekedten tört fel a torkán.

– A cimboráid már itt jártak, és el is mentek – mondta Vászjának. – Nincs már semmink. De egyikünk meghal, mielőtt hozzám érnél.

– Én… nem – dadogta Vászja sajgó szívvel. – Nem tartozom azok közé, akik ezt tették… én csak egy utazó vagyok.

Az asszony nem engedte le a kését.

– Ki vagy?

– Én… engem Vászjának hívnak – mondta óvatosan a lány, mivel a Vászja lehetett egy Vaszilij nevű fiú meg egy Vaszilisza nevű lány becézése is. – Elmondod, mi történt itt?

Az asszony dühös kacagása élesen hasított Vászja fülébe.

– Honnan jössz, hogy nem tudod? A tatárok jártak itt.

– Te ott! – szólalt meg keményen egy hang. – Ki vagy te?

79

Vászja hátrakapta a fejét. Egy idős parasztot látott közeledni, aki nagydarab volt, és holtsápadt. Felhasadt ujjpercei véresen kulcsolódtak a kaszájára. Mások is előléptek a még mindig lángokban álló helyeket kikerülve. Mindannyiuk kezében kezdetleges fegyver volt, balták és vadászkések, legtöbbjük arca véres volt.

– Ki vagy te? – tört fel a kiáltás vagy egy tucat torokból, miközben a falubéliek köre kezdett összezárulni körülötte.

– Lovas – szólalt meg az egyikük. – Kóbor kölyök. Öljétek meg!

Vászja gondolkodás nélkül felpattant Szolovej hátára. A mén egyetlen ugrással átvetette magát a hozzá legközelebb álló parasztok feje fölött, akik átkozódva zuhantak a véres hóba. A ló olyan finoman ért földet, mint egy lehulló falevél, és meg sem állt volna az erdőig, maguk mögött hagyva a romokat, ha Vászja, ülőcsontját a ló hátának feszítve, megállásra nem készteti. Szolovej megállt, bármelyik pillanatban menekülésre készen.

Vászja ijedt és dühös arcokkal nézett szembe.

– Nem akarlak bántani benneteket – szólalt meg, miközben a szíve majd kiugrott. – Nem vagyok fosztogató, csak egy magányos utazó.

– Honnét jöttél? – kérdezte az egyik falubéli.

– Az erdőből – felelte Vászja, ami részben igaz is volt. – Mi történt itt?

Először súlyos fájdalommal terhes, ellenséges hallgatásba burkolóztak, aztán megszólalt a fekete hajú asszony:

– Banditák. Tűzzel, vassal, nyilakkal támadtak. A lányainkért jöttek.

– A lányaitokért? Elvitték őket? – kérdezte Vászja. – Hova?

– Hármukat vitték el – felelte keserűen a férfi. – Három kicsit. A tél eleje óta így megy ez, minden faluban errefelé. Letámadnak, felgyújtják, amit kedvük tart, aztán elviszik a gyerekek közül, amelyiket akarják. – Bizonytalanul az erdő felé intett. – Lányokat, mindig lányokat. Radának ott – intett a fekete hajú asszony felé – elrabolták a lányát, és lekaszabolták a férjét, amikor nekik támadt. Magára maradt.

– Elvitték az én Kátyámat. – Rada összekulcsolta véres kezét. – Mondtam az uramnak, hogy ne harcoljon, hogy nem veszíthetem el mindkettejüket. De aztán amikor elrángatták a lányunkat, nem bírta elviselni… – Elcsuklott a hangja, mire elhallgatott.

Szavak tolultak Vászja ajkaira, de egyik sem lett volna megfelelő.

– Sajnálom – szólalt meg végül. – Én…

Egész testében reszketett. Hirtelen megérintette Szolovej oldalát: a ló megfordult, és elvágtázott. Mögötte kiáltások harsantak, de nem nézett vissza. Szolovej átsiklott a lerombolt cölöpkerítés fölött, és eltűnt a fák között.

80

A ló már azelőtt tudta, mire gondol, hogy megfogalmazhatta volna.

– Nem megyünk tovább, igaz?

– Nem.

– Bárcsak megtanultál volna rendesen harcolni, mielőtt összeütközésbe kerülsz velük –

sóhajtott a ló szomorúan. A szeme körül fehér gyűrű mutatkozott. De nem ellenkezett, mikor Vászja arrafelé ösztökélte, ahol a halott férfi feküdt az erdőben.

– Megpróbálok segíteni – szólalt meg Vászja. – Bogatirok járják a világot, és hajadonokat mentenek meg. Én miért ne tehetném?

A szavai több bátorságot mutattak, mint amennyit érzett. A hátára erősített tokban rejtőző

jégtőr most hatalmas felelősségként nehezedett rá. Eszébe jutott az apja, az anyja és a dadája: azok, akiket nem tudott megmenteni.

A ló nem válaszolt. A közönyös nap alatt az erdőre tökéletes csend borult. Lélegzését –

ahogyan a lováét is – most hangosnak hallotta.

– Nem, nem akarok harcba bocsátkozni – mondta. – Megölnének, és akkor Morozkónak lenne igaza. Ezt nem engedhetem meg. Lopakodni fogunk, Szolovej. Lopakodni, ahogy a mézeskalácsot csenő kislányok szoktak. – Igyekezett könnyed bátorsággal beszélni, de legbelül jeges félelem markolt a szívébe.

Lecsusszant a földre a halott mellé, és elkezdett komolyan nyomok után kutatni. De semmi nem utalt arra, hogy a rablók merre mehettek.

– A banditák nem kísértetek – mondta Vászja kétségbeesetten Szolovejnek. – Hogy lehet, hogy nem hagynak nyomokat?

A ló nyugtalanul tekergette a farkát, de nem válaszolt.

Vászja törte a fejét.

– Gyere – szólt végül. – Vissza kell mennünk a faluba.

A nap már túl volt a delelőjén. A cölöpkerítéshez legközelebb álló fák hosszú árnyékokat vetettek a romos izbákra, és legalább a szörnyűségek egy kis részét elrejtették. Szolovej megállt az erdő szélén.

– Itt várj meg! – mondta Vászja. – Ha szólok, azonnal gyere. Ha szükséges, szereld le őket.

Nem akarok meghalni az ő rettegésük miatt.

A ló a lány tenyerébe temette az orrát.

A falura kísérteties csend borult. Lakói mind a templomhoz gyűltek, ahol a máglyát építették.

Vászja az árnyékban maradva átlopakodott a cölöpkerítésen, aztán Rada házának falához lapult. Az asszony sehol sem volt, bár azt látni lehetett, hogy merre vonszolták el a férjét.

81

Vászja eltökélten beosont a kunyhóba. Az egyik sarokban felvisított egy malac, a lánynak ijedtében majd’ megállt a szívverése.

– Csitt! – szólt rá.

Az állat átható tekintettel követte.

Vászja a kemencéhez lépett – butácska próbálkozás, de semmi más nem jutott az eszébe. A kezében egy kis hideg kenyeret tartott.

– Látlak – mondta lágyan a hideg kemenceajtóban. – Bár nem tartozom a te népedhez, de hoztam neked kenyeret.

Csend. A kemenceajtó nem mozdult, a házra, melynek gazdáját megölték, és gyermekét elrabolták, halálos némaság borult.

Vászja összeszorította a fogát. Miért jönne elő egy idegen ház domovoja a hívására? Talán butaság volt ezt várnia.

A mozgás a kemence legmélyéről jött, s egy apró, kormos, csupaszőr kis lény dugta ki a fejét a kemenceajtón. Piszkafaujjacskáival megtámaszkodott a tűzhelyen, és éles hangon felvisított:

– Menj innen! Ez az én házam.

Vászja örült, hogy megpillantotta a domovojt, és még jobban örült, hogy masszív, nem olyan ködszerű, mint ama rossz emlékű fürdőház bannyikja volt. Óvatosan letette a kenyeret a kemence előtti téglákra.

– Romos ház.

Kormos könnyek csordultak ki a domovoj szemén, és egy hamupamacsot felverve lecsüccsent a kemence ajtajában.

– Próbáltam figyelmeztetni őket – mondta. – Halál, kiabáltam múlt éjjel. Halál. De ők csak a szelet hallották.

– Elmegyek Rada gyermeke után – szólt Vászja. – Vissza akarom hozni. De nem tudom, hogyan találhatnám meg. A hóban nem láttam nyomokat. – Miközben beszélt, folyton a kívülről beszűrődő zajokat figyelte. – Apóka – mondta a domovojnak. – A dadusom azt mesélte, hogy ha egy család elhagyja a házát, a domovoj követheti őket, ha helyesen kérik rá.

A gyermek ezt nem tudja kérni, de én megteszem helyette. Meg tudod mondani, merre ment ez a gyermek? Meg tudod mutatni, merre induljak, hogy megtaláljam?

A domovoj nem szólt semmit, durva ujjacskáit szopogatta.

Végül is, elég halovány lehetőség volt, gondolta Vászja.

– Fogj egy darab szenet – szólalt meg a domovoj lágy hangon, mint a kihunyó parázs. – Fogd, és kövesd a fényét. Ha visszahozod az én Kátyámat, az én fajtám az adósod lesz.

82

Vászja boldogan sóhajtott fel, meglepődve a sikerén.

– Mindent elkövetek – felelte. Benyúlt a kemencébe, és kesztyűs kezével kivett egy hideg, elszenesedett fadarabot. – Nincs fénye – mondta, miközben kétkedve vizsgálgatta.

A domovoj nem szólt semmit; mire a lány felpillantott, már el is tűnt a kemencében. A malac újra felvisított, Vászja távoli hangokat hallott a falu túlsó vége felől, csikorgó lépteket a hóban. Az ajtóhoz rohant, megbotolva az elvetemedett fapadlóban. Odakint mindent elrejtő

árnyaival már leszállt az éj.

A falu túlsó felén a máglya lángra kapott, és magasra csapott: jelzőfényként égett a halványuló fényben. A füsttel a halottakat gyászoló emberek jajgatása is erősebb lett.

– Az Úr legyen mindnyájatokkal! – suttogta Vászja, azzal kiosont az ajtón, ki a tiszta erdőbe, ahol Szolovej várta a fák alatt.

A domovoj szene még mindig szürke volt, mint az este. Vászja felkapaszkodott Szolovej hátára, és kétkedve pillantott rá.

– Induljunk el több irányba is, és lássuk, mi történik – szólalt meg végül.

Egyre sötétebb lett. A ló hátracsapta fülét, egyértelműen jelezve, hogy nem helyesli az ilyesféle szedett-vedett terveket, de elindult a falu körül.

Vászja figyelte a hideg, elszenesedett fadarabot a kezében. Csak nem…?

– Várj, Szolovej!

A ló megtorpant. Vászja kezében a fa pereme haloványpiros színt öltött. Most már biztos volt benne.

– Arra – suttogta.

Egy lépés. Még egy. Megállás. A szén kivilágosodott, és melegebb lett. Vászja már örült a vastag kesztyűjének.

– Egyenesen előre – mondta.

Egyre gyorsabban mentek – a sétából ügetés, aztán szökellés lett, alig érintve a földet –, ahogy Vászja egyre biztosabb lett a menetirányban. Tiszta volt az éjszaka, majdnem telihold, de rettentően hideg. Vászja nem volt hajlandó erre gondolni. A kezét fújkodta, felhúzta a köpenyét az arcára, és elszántan követte a fényt.

Megkérdezte:

– Elbírsz engem és három gyereket?

Szolovej kétkedve rázta meg a sörényét.

83

– Ha egyikük sem túl nagydarab – felelte . – De még ha el is bírom őket, mit akarsz csinálni utána? Ezek a banditák tudni fogják, hova mentünk. Mi akadályozza majd meg őket, hogy utánunk eredjenek?

– Nem tudom – ismerte el Vászja. – De előbb meg kell találnunk őket.

A szén egyre erősebben ragyogott, mintha le akarná győzni a sötétséget. Kezdte perzselni a kesztyűjét, és Vászja már azon tanakodott, hogy belemeríti egy kis hóba, hogy megóvja a kezét, mikor Szolovej megtorpant.

A fák között tűz pislákolt.

Vászja nyelt egyet, hirtelen kiszáradt a szája. Ledobta a szenet, és a mén nyakára tette az egyik kezét.

– Csendben – suttogta, remélve, hogy bátrabbnak tűnik, mint amilyen.

A ló előre-hátra mozgatta a fülét.

Vászja egy facsoportban hagyta Szolovejt. Az erdőben egy felnőtt gyermek ügyességével lopakodott a tűz fénykörének széléig. Tizenkét férfi ülte körbe, és beszélgettek. Vászja először azt hitte, rosszul hall. Aztán rájött, hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem ismer: életében először hallott ilyet.

Megkötözött foglyaik középen ültek összebújva. A lopott tyúk a tűz fölött füstölődött és süldögélt, miközben egy jókora butykos kézről kézre járt. A férfiak vastagon bélelt kabátokba burkolóztak, de csúcsos sisakjaikat félretették. Fejüket gyapjúval bélelt bőrsapka védte, jól karbantartott fegyvereik kezük ügyében hevertek.

Vászja mély levegőt vett, miközben erősen törte a fejét. Közönséges embereknek tűntek – de miféle banditák az olyanok, akik nem hagynak semmi nyomot? Talán veszélyesebbek, mint amilyennek látszanak.

Reménytelen, gondolta Vászja. Túl sokan vannak. Hogy gondolhatta egyáltalán…? Alsó ajkába harapott.

A három gyerek piszkosan és ijedten bújt össze a tűz mellett. A legidősebb olyan tizenhárom éves forma lehetett, a legkisebb alig nőtt ki a kisbabakorból, arcát könnyek áztatták. Azért bújtak össze, hogy melegítsék egymást, de Vászja még a bokrok alatt lapulva is látta, hogy reszketnek.

A fénykörön kívül eső fák hajladoztak a sötétben. A távolból egy farkas üvöltése hallatszott.

Vászja hangtalanul hátrébb kúszott a fénykörtől, és visszatért Szolovejhez. A mén visszafordítva fejét orrával megböködte a mellkasát. Hogy lehetne eltávolítani a gyerekeket a tűz mellől? Valahol újra megszólaltak a farkasok. Szolovej felkapta a fejét a távoli ugatásra, és Vászja újfent elcsodálkozott izmos nyaka kecsességén, szép fején és sötét szemén.

Támadt egy őrült és elvetemült ötlete. Elakadt a lélegzete, de nem habozott.

84

– Jól van – mondta a rémülettől és az izgalomtól visszafojtott hangon. – Van egy tervem.

Menjünk vissza a tiszafához.

Szolovej követte a hatalmas, göcsörtös fához, amely mellett a nyomokat követve haladtak el.

Menet közben Vászja a fülébe suttogott.

A férfiak a lopott tyúkot eszegették, miközben a kislányok kimerülten dőltek egymásra.

Vászja visszalopakodott a bokrok közé. A hóban kuporgott visszafojtott lélegzettel.

A nyereg nélküli Szolovej egyszer csak megjelent a tűz fénykörében. A mén izmai fodrozódtak a hátán és a farán, a hasa ívelt volt, mint egy templom bolthajtása.

A férfiak egy emberként ugrottak talpra.

A mén a fülét hegyezve közelebb lépkedett a tűzhöz. Vászja abban reménykedett, hogy azt gondolják, egy bojár féltett kincse, amely a kötőfékét elszakítva szabadult el.

Szolovej a fejét ingatva játszotta a szerepét. Fülét a többi ló felé forgatta. Az egyik kanca felnyerített. Ő válaszolt.

Az egyik bandita egy kis darab kenyeret fogott a kezébe; lassan lehajolt, felkapott egy kötelet, majd csitítgató hangokat hallatva közelített a ménhez. A többi férfi legyezőszerűen szétszéledt, hogy körbevegyék az állatot.

Vászja visszafogta a nevetését. A férfiak elbűvölten bámultak, mint tavasszal a kamaszok.

Szolovej úgy kérette magát, mint egy hajadon. Az egyik férfi kétszer is annyira közel került hozzá, hogy a nyakára tudta tenni a kezét, de Szolovej mindkét alkalommal eloldalgott. De mindig csak egy kicsit, sosem annyira, hogy feladják a reményt.

A mén lassan-lassan elcsalogatta őket a tűz, a foglyaik és a lovaik mellől.

Vászja kivárta, hogy eljöjjön az ő ideje; ekkor hangtalanul oda lopakodott, ahol a többi ló állt.

Közéjük csusszant megnyugtató hangon mormolva, elrejtőzve köztük. A legidősebb kanca óvatosan fordította fülét az idegen felé.

– Várj! – suttogta Vászja.

Késével lehajolt, és elvágta a cöveket, amihez kikötötték őket. Két csapás, és a lovak szabadok voltak. Vászja visszalopakodott a fák közé, és a vadászó farkas hangján hosszan felvonyított.

Szolovej a többiekkel együtt felágaskodott, rémülten felnyerített. A tábor pillanatok alatt riadt állatok forgatagává vált. Vászja felvakkantott, mint egy nőstény farkas, mire Szolovej megugrott. A legtöbb ló utánavetette magát, s a többiek, nem akarván hátramaradni, követték őket. Egy pillanat alatt eltűntek az erdőben, s a táborban kitört a zűrzavar. A vezetőjüknek ordítania kellett, hogy meghallják a felfordulásban.

A kiabálás erre szép lassan lecsendesedett. Vászja a páfrányok és az árnyak rejtekében lélegzet-visszafojtva lapult a hóban. Amikor kitört a zűrzavar, elrántotta a cöveket, aztán 85

bevetette magát az erdőbe. A lovak patáinak nyomai elrejtették a lábnyomait. Remélte, hogy egyikük sem fog azon gondolkodni, hogyan szabadultak el ilyen könnyen a lovak.

A vezető egy sor utasítást adott ki. A férfiak beleegyezőn mormogtak, bár egyikük dühösnek látszott.

Öt percen belül a tábor szinte teljesen kiürült. Könnyebben ment, mint Vászja hitte volna.

Nagyon elbizakodottak, gondolta a lány . Persze lehetnek is, hisz nem hagynak nyomokat.

Az egyik férfira – a dühösre – nyilvánvalóan ráparancsoltak, hogy maradjon hátra a foglyokkal. Duzzogva telepedett le egy farönkre.

Vászja beletörölte izzadó tenyerét a köpenyébe, és szorosabban markolta meg a tőrét. Úgy érezte, a gyomra egy jeges gombóccá zsugorodott. Eddig igyekezett nem gondolni erre a részre: hogy mit tegyen, ha ott marad egy őr.

Maga előtt látta Rada gyásztól beesett arcát. Vászja összeszorította az állkapcsát.

A magányos bandita háttal neki ült a farönkön, és tobozokat dobált a tűzre. Vászja lopakodni kezdett felé.

A legidősebb fogoly észrevette. A kislány szeme elkerekedett, de Vászja az ajkához emelte az ujját, mire az visszanyelte a kiáltást. Még három lépés, kettő… Nem hagyva magának időt a gondolkodásra, Vászja belevágta a borotvaéles kést az őrszem nyakszirtjébe.

Itt mutatta Morozko, egyik jeges ujját a nyakára téve. „Ha jó a késed, könnyebb, mint elvágni valakinek a torkát."

Könnyen ment. Úgy siklott befelé a tőr, mint egy sóhaj. A rabló egyszer megvonaglott, aztán összerogyott, a nyakán ejtett sebből vér szivárgott. Vászja kiszabadította a tőrét, egyik kezét a szájára szorította, és hagyta, hogy a férfi a földre zuhanjon. A lány minden porcikájában reszketett. Ez könnyen ment, gondolta . Ez…

Egy pillanatra mintha egy fekete köpenyes árny csapott volna le a holttestre, de aztán már ott sem volt, csak egy hulla feküdt a hóban, és három halálra rémült gyermek meredt rá tátott szájjal. A keze is, amelyikkel a kést tartotta, véres volt; Vászja elfordult, és a letaposott hóban lekucorodva elhányta magát. Négy mély lélegzetet vett, aztán megtörölte az ajkát, és az epe ízével a szájában felállt. Könnyen ment.

– Semmi baj – mondta Vászja a gyerekeknek, de még saját maga számára is idegen volt a hangja. – Hazaviszlek benneteket. Csak egy pillanat.

A férfiak a tűz mellett hagyták íjaikat. Vászja hálát adott a kisbaltájáért, mert úgy aprította fel vele a fegyvereket, mintha csak gyújtósok lettek volna. Mindent tönkretett, amit talált, aztán feltépte a batyuikat, és amit talált bennük, szétszórta mélyen az erdőben. Végül hóval eloltotta a tűzet, és a tisztás sötétségbe borult.

86

Lekuporodott az egymáshoz bújt gyerekek mellé. A legkisebb lány zokogott. Vászja el tudta képzelni, hogy nézhet ki a fejére húzott csuklyájával a holdfényben. A kislányok feljajdultak, mikor észrevették Vászja véres kését.

– Ne féljetek! – mondta, próbálva megnyugtatni őket. – Előbb a késemmel kiszabadítalak benneteket – a legidősebb lány összekötözött keze után nyúlt, és könnyedén átvágta a kötelet

–, aztán a lovammal hazaviszünk benneteket. Te vagy Kátya? – kérdezte a legidősebb lánytól.

– Az édesanyád nagyon vár.

Kátya habozott. Aztán anélkül, hogy levette volna a szemét Vászjáról, így szólt a legkisebbhez:

– Semmi baj, Ányuska. Szerintem segíteni akar nekünk.

A gyermek nem szólt semmit, de mozdulatlanul tűrte, míg Vászja levágta a kötelet apró csuklóiról. Mikor mindhármukat kiszabadította, Vászja felállt, és a tokjába dugta a fegyverét.

– Gyertek! – mondta. – A lovam már vár.

Kátya szó nélkül felemelte Ányuskát. Vászja lehajolt, és felkapta a másik gyermeket.

Beléptek a fák közé. A kislányok esetlenül mozogtak a fáradtságtól. Az erdő távoli mélyéről egészen odáig elhallatszott a lovaikat szólongató banditák kiáltozása.

A tiszafához vezető út hosszabb volt, mint amilyenre Vászja emlékezett. A mély hóban csak lassan tudtak haladni. Vászja egyre idegesebb lett, minden pillanatban azt várta, hogy kiugrik az egyik rabló a bozótból, vagy visszaér a táborba, és riasztja a többieket.

Egyik lépést, lélegzetvételt, szívdobbanást követte a másik. Csak nem tévedtek el? Vászjának már sajgott a karja. A hold lefelé ereszkedett a fák csúcsa fölül, és rémisztő árnyak vetültek a hóra.

Hirtelen recsegés-ropogást hallottak a hókéreg fedte páfrányok közül. A lányok behúzódtak a legsötétebb árnyékba.

Hatalmas, ropogó léptek. Most már Kátya is pityeregni kezdett.

– Csend! – szólt rájuk Vászja. – Maradjatok csendben!

Mindannyian felsikoltottak, mikor egy hatalmas alak rontott ki a bokrok közül.

– Ne! – mondta Vászja megkönnyebbülten. – Ne, ez a lovam, Szolovej. – Azonnal a mén mellé lépett, lehúzta az egyik kesztyűjét, és reszkető ujjait a ló sörényébe temette.

– Ez a ló volt a táborban – szólalt meg lassan Kátya.

– Így van – felelte Vászja, Szolovej nyakát simogatva. – Ezzel a csellel tudtunk kiszabadítani benneteket. – A ló sörényébe temetett keze kezdett egy kicsit felengedni.

87

A parányi kis Ányuska, aki alig ért fel Szolovej térdéig, előretipegett, bár Kátya megpróbálta visszatartani.

– A bűvös paripa ezüst- és aranyszínű – jelentette ki Vászjának Ányuska csípőre tett kézzel.

Szolovejt méregette. – Akkor ez nem lehet bűvös ló.

– Nem? – kérdezte a gyermektől kedves hangon Vászja.

– Nem – felelte Ányuska. De aztán kinyújtotta egyik apró, reszkető kezecskéjét.

– Ányuska! – akadt el Kátya lélegzete. – Az az állat…

Szolovej lehajtotta a fejét, és barátságosan billegette a fülét előre-hátra.

Ányuska tágra nyílt szemekkel ugrott hátra. Szolovej feje majdnem nagyobb volt nála. Aztán óvatosan, mikor látta, hogy a ló nem mozdul többet, felemelte ügyetlen kis ujjait, és megsimogatta bársonyos orrát.

– Nézd, Kátya! – suttogta. – Szeret engem. Még ha nem is bűvös paripa.

Vászja letérdelt a kislány mellé.

– A Világszép Vaszilisza meséjében van egy bűvös fekete paripa – az éj őrzője, aki Baba Jagát szolgálja – mondta. – Az enyém talán bűvös, de az is lehet, hogy nem. Szeretnél felülni rá?

Ányuska nem válaszolt, de a többiek, felbátorodva, kimerészkedtek a holdfénybe. Vászja megkereste a nyerget és a nyeregtáskáit, és elkezdte felszerszámozni Szolovejt.

Ám ekkor újabb mozgást hallottak a bozótosból, ami ezúttal nem négylábútól származott.

Nem, nem is egy, hanem több ember volt, ráadásul lovakat is hallottak. Vászját kirázta a hideg. A hold némi szeszélyes fényét leszámítva immár nagyon sötét volt.

– Igyekezz, Vászja – szólt rá Szolovej.

Vászja reszkető kézzel nyúlt a lányok után. Azok olyan szorosan mentek a ló mellett, mintha az árnyéka elrejthetné őket. Vászjának végre sikerült meghúznia a hevedert – a férfiak kiabálása egyre közelebbről hallatszott.

Vászja torka egy pillanatra összeszorult a rémülettől, mikor eszébe jutott utolsó kétségbeesett menekülése. Remegő kezekkel ültette fel a két kisebbet Szolovej hátára. A hangok egyre közeledtek. Ő is felpattant a gyerekek mögé, és lenyújtotta a kezét Kátyának.

– Ülj fel mögém! – mondta Vászja. – Siess! És kapaszkodj belém!

Kátya megfogta a felé nyújtott kezet, és félig felugrott, félig felmászott Vászja mögé. Kátya még mindig csak hason feküdt a mén farán, mikor a rablók vezérének alakja kivált a sötétből, arca szürke volt a holdfényben, hatalmas kancáját nyereg nélkül ülte meg.

88

Más körülmények között Vászja elnevette volna magát a férfi arcára kiült döbbenettől és felháborodástól.

A tatár nem szólt egy szót sem, csak kivonta görbe kardját, s a meglepettségtől és dühtől vicsorogva előrelódította a lovát. Ahogy megindult, felordított. Körös-körül mindenhonnan érkezett a válasz. A rablóvezér kardja megvillant a holdfényben.

Szolovej megpördült, és eliramodott, hajszál híján kerülve el a lesújtó kardot. Vászja úgy szorította a gyerekeket, mintha az élete múlna rajtuk; előrehajolt, és rábízta magát a lovára.

Egy másik férfi is feltűnt, de Szolovej teljes erővel legázolta. Aztán eltűntek a sötétben.

Vászjának már eddig is elégszer volt alkalma hálát adni Szolovej biztos lábaiért, de ezen az éjszakán minden eddiginél hálásabb lehetett. A ló minden habozás és bizonytalankodás nélkül vágtázott a sűrű fák között. Az üldözők zaja lassan elmaradt mögöttük. Vászja végre újra szabadon tudott levegőt venni.

Egy percre visszafogta Szolovejt, hogy mindannyian lélegzethez jussanak.

Húzódj be a köpenyem alá, Katyusa – szólt oda a legidősebb kislánynak. – Nehogy megfagyj!

Kátya bebújt Vászja farkasbundája alá, és reszketve kapaszkodott belé.

Merre menjünk? Merre menjünk? Vászjának halvány fogalma sem volt, merre lehet a falu.

Felhők gyűltek, eltakarva a csillagokat, és eszeveszett menekülésük még Vászját is összezavarta. Megkérdezte a kislányokat is, de még soha egyikük sem járt ilyen messze az otthonától.

– Jól van – mondta Vászja. – Pár óráig még folytatnunk kell az utat, méghozzá gyorsan, nehogy elkapjanak. Aztán megállunk, és tüzet rakok. Holnap pedig megkeressük a falutokat.

Egyik gyermek sem ellenkezett – vacogott a foguk. Vászja kitekerte a hálótakaróját, belebugyolálta a két kisebb lányt, és magához szorította őket. Nem volt kényelmes sem neki, sem Szolovejnek, de a gyerekeket megmentheti a fagyhaláltól.

Adott nekik pár kortyot a becses mézsöréből, egy kevés kenyeret és egy kis füstölt halat.

Miközben falatoztak, nehéz patadobogás hangzott fel a bozótosból, meglepően közelről.

– Szolovej! – kapkodott levegő után Vászja.

Mielőtt a mén megmoccanhatott volna, egy fekete ló jelent meg a fák között, hátán egy világos hajú, csillagszemű lénnyel.

– Te? – kérdezte Vászja, túlságosan is meglepetten ahhoz, hogy udvariaskodjon. – Most?

– Üdvözöllek! – válaszolta Éjfél Asszony olyan természetességgel, mintha csak a piacon futottak volna össze. – Nem kellene ilyen kislányoknak éjfélkor az erdőben kódorogniuk.

Mégis mit csináltok itt?

Kátya karja reszketett, ahogy átölelte Vászja derekát.

89

– Kivel beszélsz? – suttogta.

– Nem kell félni – mormolta neki Vászja, remélve, hogy így is van. – Üldözők elől menekülünk – felelte hűvösen Éjfélnek. – Talán neked is feltűnt.

Éjfél elmosolyodott.

– Hát nincs a világon több harcos? – kérdezte. – Több bátor nemes? Manapság már a hajadonokra bízzák a hősi feladatokat?

– Sohasem léteztek hősök – jegyezte meg halkan Vászja. – Csak én. És Szolovej. – Közben úgy reszketett, mint egy kisnyúl. A fülét hegyezte, nem hallja-e az üldözők hangját.

– Te legalább elég bátor vagy – válaszolta Éjfél. Csillagszeme Vászját méregette, két fénypont az árnyékbőrében. – Mit akarsz most tenni? Cselubej úr emberei jobb lovasok, mint gondolnád, és sokan vannak.

Úr…?

– Igyekszünk, míg le nem megy a hold, aztán keresünk valami búvóhelyet, tüzet rakok, megvárjuk a reggelt, aztán igyekszünk vissza a falujukba – felelte Vászja.

Vagy neked van valami jobb ötleted? És tulajdonképpen miért vagy itt?

Éjfélnek arcára fagyott a mosolya.

– Mint mondtam, küldtek, és engedelmeskednem kellett. – A szemében komisz fény csillant.

– Ámde parancsom ellenére adok egy jó tanácsot. Lovagoljatok egészen hajnalig, végig nyugat felé… – Megmutatta az irányt. – Ott segítségre lelsz majd.

Vászja Éjfél széles vigyorát méregette. A csjerti hátravetette haját, mint mikor a holdat eltakarják a felhők, és egykedvűen állta a mustrát.

– Megbízhatok benned? – kérdezte Vászja.

– Nem igazán – felelte Éjfél. – De nem hiszem, hogy kaphatsz jobb tanácsot. – Ezt elég hangosan mondta, árnyalatnyi gúnnyal, mintha az erdőtől várna választ.

Minden csendes volt, csak a kislányok ijedt lélegzését lehetett hallani.

Vászja kissé kényszeredett udvariassággal meghajolt.

– Akkor köszönöm!

– Vágtass sebesen – mondta Éjfél. – És ne nézz vissza!

Azzal eltűnt fekete lovával együtt, s a négy lány magára maradt.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Kátya suttogva. – Miért beszéltél az éjszakával?

90

– Nem tudom – felelte Vászja komor őszinteséggel.

Így hát tovább lovagoltak nyugat felé, amerre a csillagok vezették őket – s ahogy Éjfél tanácsolta –, és Vászja azért imádkozott, nehogy ostobaságot kövessen el.

Dunja meséiben nem sok jót lehetett hallani az éjféli démonról.

Telt-múlt az éjszaka, s a gyülekező felhők ellenére rettenetes volt a hideg. Vászja azon vette észre magát, hogy kiabál a gyerekekkel, hogy beszéljenek, mozogjanak, rúgkapáljanak, tegyenek bármit, csak halálra ne fagyjanak Szolovej hátán.

Úgy érezte, sohasem kel fel a nap. Tüzet kellett volna raknom, gondolta. Azt kellett volna…

Már majdnem feladta, mikor pirkadt: sápadni kezdett a hófelhőkkel terhes égbolt, ám bármilyen hihetetlen is volt, patadobogást hozott. Úgy tűnt, hogy a fiatal, halhatatlan ló négy lovasával nem vehette fel a versenyt a képzett lovasokkal, akik egész éjjel lovagoltak.

Szolovej a patadobogás hallatán fülét hátralapítva meglódult, de már ő is fáradt. Vászja úgy szorította a lányokat, mint akinek az élete múlik rajta, nógatta a lovát, de kezdett kétségbe esni.

A fekete fák teteje élesen rajzolódott ki a hajnali égbolton, mikor Szolovej hirtelen megszólalt: – Füstszagot érzek.

Egy újabb felperzselt falu, gondolta Vászja. Vagy talán… Egyenletes, szürke spirál volt, alig láthatóan az égbolton – ez nem a rombolás fekete, bűzölgő jele volt. Menedék? Talán. Kátya a hidegtől kimerülten dőlt a vállára. Vászja tudta, hogy kockáztatnia kell.

– Arra! – mondta a lovának.

Szolovej meglódult. Csak nem egy harangtorony az ott a fák fölött? A kislányok elernyedtek a karjai között. Vászja érezte, hogy Kátya is kezd lecsúszni.

– Tartsatok ki! – szólt rájuk. Elérték a facsoport szélét. Valóban egy harangtorony volt, és egy hatalmas harang szólt benne, megtörve a téli reggel csendjét. Fallal körülvett kolostorból zúgott fel, melynek kapujában örők álltak. Vászja tétovázott, ahogy kiléptek az erdő árnyai közül. De ahogy az egyik gyerek nyöszörögni kezdett, mint egy kiscica a hidegben, elhatározta magát. Megszorította a lábával Szolovejt, mire az meglódult.

– Nyissatok kaput! Engedjetek be! Jönnek! – kiáltotta.

– Ki vagy, idegen? – kiáltott le egy csuklyába bújtatott fej, kikukucskálva a kolostor fala fölött.

– Most ne azzal foglalkozz! – kiáltotta Vászja. – A táborukban voltam, és elhoztam ezeket –

mutatott a lánygyermekek felé. – És a dühöngő banditák most itt vannak a nyomomban… ha engem nem is fogadtok be, legalább ezeket a kislányokat engedjétek be. Vagy nem Isten emberei vagytok-e?

Egy másik fej is felbukkant: szőke volt, és nem tonzúrás.

91

– Engedjétek be! – adta ki az utasítást rövid hallgatás után.

Feljajdultak a kapu zsanérjai; Vászja összeszedte a bátorságát, és lovát a rés felé fordította.

Tágas, nyílt területen találta magát, jobbra egy kápolnával, szétszórtan álló melléképületekkel és rengeteg emberrel.

Szolovej hirtelen megállt. Vászja leadogatta a kislányokat, aztán maga is lecsúszott lova lapockáján.

– A gyerekek át vannak fagyva – mondta sürgetőn. – Meg vannak rémülve. Azonnal a fürdőházba kell vinni őket… vagy a kemencéhez. És adjanak nekik enni.

– Ne ezzel foglalkozz – lépett előre egy újabb szerzetes. – Te láttad ezeket a banditákat?

Hol…?

De ebben a pillanatban elhallgatott, mintha egy falba ütközött volna. A következő pillanatban Vászja érezte, hogy kivirul az arca, s színtiszta öröm járta át a szívét.

– Szása! – kiáltott fel, de a másik a szavába vágott.

– Szűzanyám, Vászja! – szólalt meg olyan döbbent hangon, hogy Vászja azonnal megtorpant.

– Mit keresel itt?

92

Harmadik rész

10.

Család

Szállingózott a hó, megtörve a téli reggel csendjét. Dimitrij felkiáltott a létra tetején a fal mögött álló őrszemnek.

– Látod őket? Vagy valamit? – A nagyherceg emberei sürgősen kioltották tüzeiket, és összeszedték a fegyvereiket. Az újonnan érkezettek köré tömeg gyűlt: néhány asszony közelebb nyomult, sírva kérdezgetve őket. A férfiak a szemüket meresztve követték őket.

Szása csak félig volt mindennek tudatában. Ez a sápadt, szutykos kis alak itt előtte nem lehetett az ő kishúga.

Biztos, hogy nem. Hiszen a húga, Vaszilisza mostanra már hozzáment apja egyik józan életű, tisztességes szomszédjához. Mostanra úriasszony, kisbabát ringat a karján. Az pedig egészen biztos, hogy nem Rusz útjain kalandozik banditákkal a sarkában. Nem, ez csak egy legényke, aki hasonlít rá, nem pedig Vászja. A kishúga sohasem nőhetett ilyen magasra és nyurgára, mint egy vadászkutya, ahogy ilyen zavarba ejtő kecsességgel sem mozog. És mitől ülne ki az arcára ilyen mély bánat és rendíthetetlenség?

Szása tekintete találkozott az újonnan érkezettével, és tudta – Szűzanya, tudta –, hogy nem tévedett! Soha, semmilyen körülmények között nem tévesztené össze senki máséval a húga szemét.

A rémületet döbbenet váltotta fel. Csak nem szökött meg egy férfival? Isten szent nevére, mi történhetett Lesznaja Zemlján, hogy itt kötött ki?

A kíváncsi falubéliek közelebb óvakodtak, azon csodálkozva, hogy a híres szerzetes miért bámulja tátott szájjal a rongyos kis legénykét, és hívja Vászjának.

– Vászja… – szólalt meg újra Szása, megfeledkezve a hallgatóságukról.

Dimitrij ordibálása szakította félbe, épp időben, hogy elhallgattassa Szergejt, ahogy a tömeg felé közeledett.

– Húzódjatok hátra mindannyian, Krisztus nevében! Itt jön a szent életű apátotok.

Az emberek utat engedtek. Dimitrij még álmos volt, és morcos, félig felfegyverkezett és hangos, de egyik karjával az idős szerzetest támogatta.

– Kuzinom, ki ez itt? – kérdezte a nagyherceg, mikor szétválasztotta a tömeget. – Az őr semmit sem lát fal tetejéről. Biztos, hogy…? – Elhallgatott, lassan Szásáról Vasziliszára 93

nézett, majd vissza. – Az Úr szent nevére – mondta a nagyherceg. – Ha levágnád a szakállad, Alekszandr testvér, ez a legény kiköpött másod lenne.

Szása, akinek általában nem kellett keresgélnie a szavakat, most nem tudta, mit mondjon.

Szergej homlokát ráncolva pillantgatott Szásáról a húgára.

Vászja szólalt meg először:

– Ezek a kislányok egész éjjel lovagoltak – mondta. – Teljesen átfáztak. Azonnal fürdő és leves kell nekik.

Dimitrij csak pislogott – eddig észre sem vette a három kis sápadt madárijesztőt, akik a különös fiú köpenyébe kapaszkodtak.

– Úgy is van – mondta a szent életű Szergej. Egy pillanatig elidőzött a pillantása Szásán, majd így szólt: – Az Úr legyen veletek, leányaim! Gyertek velem most rögtön. Erre.

A lányok még az eddigieknél is jobban kapaszkodtak megmentőjükbe, míg Vászja meg nem szólalt:

– Nézd, Kátya, neked kell példát mutatni. Vidd el őket, nem maradhattok itt kint.

A legidősebb kislány lassan bólintott. A másik kettő teljesen kimerülten sírdogált, de végül hagyták, hogy elvezessék őket enni, fürdeni és aludni.

Dimitrij karba tette a kezét.

– Nos, kuzin? – kérdezte Szásától. – Ki ez itt?

Az otthonaikból elűzött falusiak egy része továbbment a dolgára, de páran továbbra is ott füleltek szégyentelenül. Vagy fél tucat tétlenkedő szerzetes is közelebb húzódott.

– Nos? – ismételte meg Dimitrij.

Mit mondhatnék, törte a fejét Szása. Dimitrij Ivanovics, engedd meg, hogy bemutassam bolond húgomat, Vasziliszát, aki ide jött, ahol asszonynak nem volna helye, dacolva az illendőséggel, úgy öltözött, mint egy férfi, megszégyenítette az apját, és nagy valószínűséggel megszökött egy férfival. Itt van ez a bátor kis béka, a húgom, akit szeretek.

Ám mielőtt még mondhatott volna valamit, ismét a lány szólalt meg először.

– Vaszilij Petrovics vagyok – mondta Vászja tisztán csengő hangon. – Szása öccse vagyok…

vagyis voltam, mielőtt az Úrnak szentelte az életét. Évek óta nem láttam. – Kemény pillantást vetett Szására, mintha csak azt mondaná, merje megcáfolni. A hangja nő létére mély volt, az oldalára egy tőrt csatolt, és teljes természetességgel viselte a fiúruhákat. Vajon mióta járhat bennük?

94

Szása becsukta a száját. Vászja fiúként történő bemutatása megoldja a pillanatnyi problémát, elejét veszi a rémisztő botránynak, és elhárítja a Dimitrij emberei között a húgára leselkedő

veszélyt. De ez nem helyes – illetlen! És Olga dühöngeni fog.

– Bocsáss meg a hallgatásomért – szólt Szása Dimitrij Ivanovicshoz, állva a húga pillantását.

– Meglepődtem, hogy itt látom viszont az öcsémet.

Vászja tartása elernyedt. Szása mindig is okos gyereknek tartotta. A felnőtt nő most imígyen szólt:

– Nem jobban, mint én, bátyám. – Ragyogó pillantását most kíváncsian fordította Dimitrij felé. – Goszudár, kuzinodnak szólítottad a bátyámat. Akkor tehát te vagy Dimitrij Ivanovics, Moszkva nagyhercege?

Dimitrij kedvtelve, bár kissé zavartan nézte.

– Az vagyok – felelte. – De hogy került ide a legifjabb fivéred, Szása?

– Hatalmas szerencsével – jelentette ki Szása nem kimondottan örvendezve, a húgára meredve. – Nincs jobb dolgotok? – fordult a körülöttük ácsorgó és bámészkodó szerzetesekhez és falubéliekhez.

A tömeg oszlani kezdett, bár folyton hátrafelé pislogtak.

Dimitrij nem is foglalkozott velük, hátba lapogatta Vászját olyan erővel, hogy az majd’

felborult.

– El se hiszem! – rikoltotta Szásának. – És odakint, azt mondtad, üldöznek? De a falon az őrszemek nem látták a nyomukat.

Vászja egy pillanatnyi gondolkodás után válaszolt.

– Múlt éjszaka óta nem láttam a banditákat. De hajnalban patadobogást hallottam, és menedéket kerestem. Nagyuram, tegnap egy felperzselt falura bukkantam…

– Mi is láttunk felégetett falvakat – felelte Dimitrij. – De a martalócoknak nyomát sem leltük.

Azt mondtad, hogy… azok a kislányok?

– Igen. – Bátyja egyre jobban elborzadt, ahogy Vászja folytatta. – Tegnap reggel rábukkantam egy felperzselt falura, aztán követtem a banditák nyomait a táborukhoz, mert elrabolták azt a három kislányt, akiket láttatok. Visszaloptam a gyerekeket.

Dimitrij szürke szeme felcsillant.

– Hogy találtad meg a táborukat? Hogy jutottál ki élve?

– Észrevettem a fosztogatók tüzét a fák között. – Vászja kerülte a bátyja tekintetét. Szása bosszúsan fedezett fel valamiféle hasonlóságot a kuzinja és a húga között. Mindkettejüknek volt karizmája: meggondolatlan hevesség, nem kevés sármmal. – Kihúztam a lovaik cövekét, és megijesztettem őket, hogy elszaladjanak – folytatta a lány. – Mikor a férfiak utánuk 95

vetették magukat az erdőbe, megöltem az őrszemet, és elhoztam a lányokat. De csak hajszál híján tudtunk elmenekülni.

Szása tíz éve hagyta el Lesznaja Zemlját. Tíz éve nézte a kishúga tágra nyílt szemmel, dühösen, ahogy elmegy, hősiesen és elhagyatottan, apjuk falujának kapujában állva. Tíz éve, gondolta Szása komoran. Még tíz perce sincs, hogy újra megpillantotta a húgát, és legszívesebben máris jól megrázná.

Dimitrij kedvtelve nézegette.

– Nos hát! – rikkantotta. – Örvendek a találkozásnak, kuzin! Megtaláltad! Átverted őket!

Ilyen könnyedén! Istenemre, ez több, mint amire mi voltunk képesek. Meghallgatom a részletes beszámolódat. De most, azt mondtad, a banditák követtek? Nyilván visszafordultak, amikor észrevették a kolostort… követnünk kell őket a táborukba. Emlékszel, merre jöttél?

– Halványan – felelte bizonytalanul Vászja. – De nappal másmilyennek tűnik az út.

– Ne is törődj vele – szólt Dimitrij. – Mozgás, mozgás! – Már fordult is, parancsokat osztogatott: gyülekezzenek az emberek, nyergeljék fel a lovakat, kenjék meg a fegyvereket…

– Az öcsémnek pihennie kellene – szúrta közbe Szása összeszorított fogakkal. – Egész éjszaka lovagolt.

És valóban, Vászja arca vékony és fájdalmasan beesett volt, karikákkal a szeme körül.

Ráadásul nem vette volna a lelkére, hogy hagyja a kishúgát banditákra vadászni.

Vászja olyan indulattal válaszolt, ami meglepte a bátyját.

– Nem! – jelentette ki. – Nincs szükségem pihenésre. Csak egy kis kására, ha lehet. A lovamnak pedig széna… és árpa kellene. És vízre, ami nem túl hideg.

A ló mozdulatlanul állt, a fülét hegyezte, orrát lovasa vállán nyugtatta. Szása eddig észre sem igen vette, annyira elborzasztotta húga hirtelen felbukkanása. Most rápillantott, és elkerekedett a szeme. Apjának is jó lovai voltak, de Pjotrnak szinte mindenét el kellett volna adnia, hogy egy ilyen pej mént vásároljon. Valami szerencsétlenség miatt menekült el otthonról, mert apánk sosem…

– Vászja – szólalt meg Szása.

De Dimitrij átkarolta a húga vékony vállát.

– Micsoda lovad van, kuzin! Sosem gondoltam volna, hogy a messze északon ilyen kiváló lovak vannak. Keresünk neked kását, meg levest is, és abrakot a lovadnak. Aztán elindulunk.

Vászja harmadszor is megszólalt, mielőtt meglepett bátyja szóhoz jutott volna.

A pillantása hideggé és távolivá vált, mintha keserű emlékek törtek volna elő benne.

Összeszorított fogakkal szólalt meg.

– Igenis, Dimitrij Ivanovics – mondta. – Igyekszem. Meg kell találnunk ezeket a banditákat.

96

Vászja még mindig beleborzongott, ahogy a veszélyre, a fejvesztett menekülésre, a gyilkolás sokkoló szörnyűségére, s bátyja viszontlátásának letaglózó örömére gondolt. Úgy érezte, már így is túl sok mindenen ment keresztül.

Egy pillanatig keserű humorral azon gondolkozott, hogy sikoltozni kezd, ahogy annak idején a mostohaanyja tette. Egyszerűbb lenne megőrülni. Aztán az is eszébe jutott, hogy hogyan látta utoljára a mostohaanyját, vérbe fagyva a földön, és erőt kellett vennie magán, hogy ne fogja el a rosszullét. Aztán eszébe jutott az a pillanat, amikor a kése úgy hatolt a bandita nyakába, mint a vajba, s úgy érezte, hogy most tényleg rosszul lesz.

Zúgott a feje. Egy álló napja nem evett. Megingott, ösztönösen Szolovej után nyúlt, de helyette a bátyját találta ott, aki karddal edzett karjával megragadta a kezét.

– Ne merj elájulni! – suttogta a fülébe.

Szolovej felnyerített, a patái a havat taposták, és egy segélykérő kiáltást hallatott. Vászja összeszedte magát. Egy szerzetes közelített a ménhez egy kötőfékkel és kedves arccal, de Szolovej nem kért belőle.

– Jobb lesz, ha hagyjuk, hogy kövessen – mondta Vászja rekedt hangon a szerzetesnek. –

Engem szokott meg. Ugye megeheti a szénáját a konyhaajtóban?

De a szerzetes már nem a lovat nézte. Vászjára meredt tátott szájjal, szinte mulatságos döbbenettel az arcán. Vászja mozdulatlanná merevedett.

– Rodion – szólalt meg Szása azonnal, világosan. – Ez a fiú a fivérem volt, mielőtt Istennek ajánlottam az életemet. Vaszilij Petrovics. Biztosan találkoztál vele Lesznaja Zemlján.

– Igen – nyögte Rodion. – Akkor… igen, valóban. Amikor Vászja lány volt.

Rodion kemény pillantást vetett Szására.

Szása szinte észrevétlenül megrázta a fejét.

– Hozok… hozok szénát az állatnak – nyögte ki Rodion. – Alekszandr testvér…

– Később – felelte Szása.

Rodion továbbment, de folyton hátranézett.

– Találkoztunk Lesznaja Zemlján – szólalt meg sietve Vászja, mikor Rodion elment.

Kapkodva vette a levegőt. – Ő…

– Ő hallgatni fog, míg nem beszélt velem – felelte a bátyja. Szásában is volt valami Dimitrij káprázatos fensőbbségességéből, bár jóval visszafogottabb formában.

Vászja hálásan pillantott rá. Nem is tudtam, mennyire magányos vagyok, gondolta , míg végre már nem voltam az.

– Gyere, Vászja! – szólt rá Szása. – Aludni ugyan nem tudsz, de a leves kicsit 97

helyrehoz majd. Dimitrij Ivanovics komolyan is gondolja, ha azt mondja, hogy azonnal indulni akar. Fogalmad sincs, mibe keveredtél.

– Nem ez lenne az első eset – válaszolta Vászja átérzéssel.

A kolostor téli konyháját homályba borította a kemence füstje, és szinte mellbevágóan meleg volt. Vászja átlépve a küszöböt élesen beszippantotta a fojtogató levegőt, majd hátrahőkölt.

Túl meleg volt a helyiségben, amely túl kicsi volt, és túl zsúfolt.

– Nem ehetnék odakinn? – kérdezte gyorsan. – Nem akarom magára hagyni Szolovejt.

Ráadásul az is biztos, hogy ha átadja magát a melegnek, és egy kényelmes padon fogyasztja el a forró ételt, képtelen lesz újra felállni.

– Persze! – vágta rá váratlanul Dimitrij, felbukkanva a konyhaajtóban, mint egy házi szellem.

– Hajtsd csak fel a levesedet állva, fiú, aztán indulhatunk. Hé, ti ott! Tányért a kuzinjaimnak, sietünk!

Míg várakoztak, Vászja leakasztotta a lováról a nyeregtáskákat, s közben csodálkozva nézegetett körbe. Szásának el kellett ismernie, hogy nagyon hitelesen alakítja a fiút; csupa csont, a mozdulatai könnyedek és merészek, nincs benne semmi nőies félénkség. A sapkája alatt megkötött bőrcsuklya elfedte a haját, és nem árulta el magát, kivéve talán (legalábbis Szása aggódó képzeletében) a hosszú szempillájú szemét. Szása legszívesebben rászólt volna, hogy süsse le őket, de attól csak még lányosabb lett volna a megjelenése.

Vászja letördelte a jeget a ló szája körüli szőrszálakról, ellenőrizte a lábát, és vagy fél tucatszor szólni akart, de aztán mindig csöndben maradt. Aztán felbukkant egy novícius a levessel és a forró kenyérrel meg pástétommal, és ezzel elszalasztották az alkalmat a beszélgetésre.

Vászja két kezébe fogta az ételt, és semmi lányos finomság nem volt abban, ahogy nekiesett.

A lova elfogyasztotta a szénát, aztán játékosan hízelegni kezdett, hogy kicsaljon tőle egy kis kenyeret, meleg levegőt fújt a fülébe, amíg Vászja fel nem kacagott, és meg nem adta magát.

Megetette a lóval a kenyeret, aztán befejezte a levesét, miközben a tekintete ide-oda cikázott a falak, az épületek és a kápolna meg a harangtorony között.

– Sosem hallottam harangszót, míg el nem jöttem otthonról – mondta végül Szásának, biztonságos témánál maradva. Tekintetében ott volt minden ki nem mondott gondolat.

– Rengeteg lehetőséged lesz még rá, ha megöltük a banditákat – jegyezte meg Dimitrij, meghallva a megjegyzését. A konyha falának támaszkodott, és látszólag a mént csodálta, de Szása úgy gondolta, hogy valójában Vászját méricskéli. Ez nyugtalanította a szerzetest. Ám bármit is gondolt Dimitrij, bősz vigyora és mézboros butykosa elrejtette. Ahogy kortyolt, lecsepegett a bor, s ugyanolyan színe volt, mint a szakállának.

Dimitrij Ivanovics nem volt türelmes ember. Ám időnként nagyon is állhatatos tudott lenni; megjegyzés nélkül kivárta, hogy Vászja befejezze az evést. De abban a pillanatban, hogy leengedte a tányérját, a nagyherceg mosolya egyenesen kegyetlenné vált.

98

– Elég volt a szájtátásból, kölyök! – szólalt meg. – Ideje lóra szállni. Most az üldözőből lesz az üldözött, nincs kedvedre?

Vászja kissé sápadtan bólintott, odanyújtva tányérját a várakozó novíciusnak.

– A nyeregtáskák…?

– Az én cellámba – felelte Szása. – A novícius majd odaviszi.

Dimitrij parancsokat osztogatva odébbállt, az emberek már gyülekeztek a kolostor kapuja előtt. Szása a húga mellett lépkedett. A lány légzése felgyorsult, látva a férfiak fegyverkezését. Szása gyorsan, komoran suttogta a fülébe:

– Őszintén: tényleg megtaláltad a banditákat? Visszatalálsz hozzájuk?

A lány bólintott.

– Akkor velünk kell jönnöd – jelentette ki Szása. – Isten a tanúm, nem volt eddig ekkora esélyünk. De maradj mellettem. És ne szólj, csak ha nagyon muszáj. Ha újabb hősies ötletek járnának a fejedben, felejtsd el. Ha visszaértünk, mindent elmondasz majd. És ne hagyd, hogy megöljenek! – Elhallgatott. – Vagy megsebesülj. Vagy elkapjanak. – Hirtelen ismét ráébredt a helyzet abszurditására, és szinte könyörögve tette hozzá: – A jó Isten szerelmére, Vászja, hogy kerültél ide?

– Úgy beszélsz, mint apa – felelte Vászja bánatosan. Többet azonban nem mondhatott.

Dimitrij már felkapott a lovára. Az izgatott mén a hóban ficánkolt, és Szolovej felé nyerített.

– Gyerünk, kuzin! Gyerünk, Vaszilij Petrovics! Induljunk!

Vászja erre kissé vadul felkacagott.

– Induljunk! – visszhangozta. Büszkén vigyorogva fordult Szása felé. – Nem lesz több felégetett falu! – Azzal tökéletes kecsességgel és minden visszafogottság nélkül felpattant a lova hátára. Szolovejen most sem volt kantár. Aztán a két hátsó lábára emelkedett. A körülöttük állók éljeneztek. Vászja úgy húzta ki magát, mint egy igazi, diadalittas tekintetű, sápadt hős.

Szása a felháborodás és az önkéntelen csodálat között vívódva indult saját kancájáért.

A kolostor kapuzsanérjai a hidegtől megmerevedve, kínkeserves jajgatással megnyíltak, és szabad utat engedtek. Dimitrij megsarkantyúzta a lovát. Vászja előredőlt a sajátján, és követte.

Nem könnyű egy ügető ló nyomát követni a hóban, különösen amikor a többórás hóvihar félig már belepte a nyomokat. De Vászja eltökélten haladt az élen, a koncentrálástól összeráncolta a homlokát. „Emlékszem arra az öreg sziklára, éjszaka olyan formájú volt, mint egy kutya, mondta. Vagy: „Ott az a fenyőcsoport. Erre menjünk!

Dimitrij olyan arckifejezéssel követte Vászját, mint egy portyázó farkas. Mögötte Szása lovagolt, borús tekintetét a húgára függesztve.

99

A finom, száraz por a lovak hasáig felverődött, s csillogva hullott alá a fák tetejéről. A hóesés elállt, a nap áttört a felhőtakarón, s körülöttük mindenütt aranyos fényben fürdő szűz hó terült el. Mégsem látták sehol a banditák nyomait, csak Szolovej patáinak halvány, de jól kivehető

lenyomatait találták meg, ami olyan volt, mint egy kenyérmorzsákkal jelzett ösvény. Vászja határozottan haladt előre. Délben ittak egy kis mézsört, miközben ugyanabban a tempóban folytatták útjukat.

Eltelt egy óra, aztán még egy. A nyomok egyre halványultak, ahogy Vászja emlékezete is kezdett bizonytalanabbá válni. Ezen a szakaszon koromsötétben lovagoltak, és a patanyomoknak is több idejük volt, hogy elhalványuljanak. De azért haladtak, lépésről lépésre.

A délután közepe felé az erdő ritkulni kezdett, és Vászja megállt, ide-oda nézegetett.

– Közeledünk – mondta. – Azt hiszem, erre kell menni.

A nyomok ekkorra már teljesen eltűntek, még Szása sem látta őket. A húga pusztán azok alapján a fák alapján követte az útvonalat, amelyeket a sötétben látott. Szását akaratlanul is lenyűgözte.

– Ügyes kölyök ez a te öcséd – jegyezte meg elgondolkodva Dimitrij Vászját figyelve. – Jól lovagol. És jó a lova. Egész éjszaka úton volt, mégis könnyedén hordozza a fiút. Igaz, Vaszilij elég vékonyka – túlságosan is az. Mi majd felhizlaljuk. Azt fontolgatom, hogy magammal viszem Moszkvába. – Elhallgatott, majd megemelte a hangját. – Vaszilij Petrovics…

De Vászja félbeszakította.

– Van itt valaki – mondta. Az arca feszült volt a figyelemtől. Valahonnan, a semmiből, csípős szél kerekedett. – Valaki…

A következő pillanatban a szél már süvített, de még úgy sem tudta elnyomni egy nyíl suhanásának és puffanásának hangját és egy ember kiáltását a hátuk mögül. Egyszeriben zömök lovakon ülő, erős férfiak csaptak le rájuk mindenfelől, fegyvereik villogtak a lebukó téli nap fényében.

„Rajtaütés! kiáltotta a Szása, s vele egy időben Dimitrij is elbődült: „Támadás! A lovak felágaskodtak, megriadva a rohamtól, s újabb nyilak érkeztek. A szél ekkorra már dühöngött –

eléggé megnehezítve az íjászok dolgát –, és Szása hálát adott a jó szerencséjüknek. A sztyeppe íjászai halálos ellenfelek.

A férfiak egyszeriben közelebb húzódtak egymáshoz, körbefogva a nagyherceget. Senki sem esett pánikba. Dimitrij összes embere veterán volt, akik megjárták már vele a csatamezőket.

A sűrű erdő leszűkítette a belátható teret. A szél jajongott. A banditák ordítva vágtáztak a nagyherceg emberei felé. Összecsapott a két csapat, ember ember ellen, felvillantak a kardok.

Kardok? Elég drága fegyver, ahhoz képest, hogy banditák…

De Szásának nem volt ideje elmélkedni. A csetepatéból hamarosan kibontakoztak az egymás mellett küzdő kisebb csoportok, és Dimitrij embereit eléggé megszorongatták. Szása visszaverte egy lándzsa döfését, és egy csapással szilánkokra hasította a nyelét, majd hevesen 100

lesújtott első támadójára, lemészárolva azt. Tumán felágaskodott, és kirúgott a mellső

lábaival, mire három támadójuk, akik kisebb lovakon ültek, meghátrált.

– Vászja! – csattant fel Szása. – Húzódj el! Ne… – De fegyvertelen húga vicsorogva őrizte a herceg oldalát. A lány tekintete jéggé fagyott a banditák láttán. Nem volt sem kardja, sem lándzsája – bár ezeket egyébként sem tudta volna használni –, s még a kését sem rántotta elő

az övéből, hiszen úgyis túl rövid lett volna a lovasküzdelemhez.

De volt egy csataménje: olyan fegyver, ami öt emberrel felért. Vászjának csak annyi volt a dolga, hogy a hátára tapadjon, és egymás után az újabb és újabb ellenfelek felé irányítsa.

Szolovej rúgásai elröpítették a banditákat, patái behorpasztották a koponyájukat. A lány és a ló eltökélten tapadtak Dimitrij oldalához, s a mén testével tartották távol a banditákat. Vászja arca halálosan sápadt volt, de keményen, rendíthetetlenül szorította össze az ajkát. Szása a húga másik oldalára vigyázott, és azon imádkozott, nehogy leessen a lováról. A zűrzavarban egyszer esküdni mert volna rá, hogy a pej mén mellett egy fehér kancát látott, amelynek a lovasa nem engedte a lány közelébe a banditák fegyvereit. De aztán rájött, hogy csak a kavargó hó volt.

Dimitrij egy csatabárddal küzdött, lelkes harci kiáltásokat hallatva.

A támadás első zűrzavarát követően már ember ember ellen küzdött halálos elszántsággal.

Szása alkarja megsebesült egy kardcsapástól, de nem is érezte, s azonnal lefejezte megsebesítőjét.

– Vajon hányan vannak ezek a banditák? – kiáltotta Vászja, s szeme szikrát szórt a rettenthetetlen harci kedvtől. A ménje kirúgott, úgy fellökve az egyik ember lovát, hogy az a lábát törte, mikor a hóba zuhant. Szása leszúrt egy másikat, és kilökte a nyeregből, miközben Tumán úgy helyezkedett, hogy le ne essen a hátáról.

Dimitrij egyik embere elesett, aztán még egy, s a csata egyre elkeseredettebbé vált.

– Vászja! – dörrent rá Szása. – Ha én elesek, vagy a nagyherceg, azonnal menekülj! Vissza kell menned a kolostorba, eszedbe ne jusson…!

Vászja nem figyelt rá. Félelmetes volt látni, hogyan védi a hatalmas pej mén a lovasát –

egyetlen tatár sem merészkedett lovával az állat patáinak közelébe. Ám egyetlen lándzsadöfés leterítheti a lovat. Ez eddig nem sikerült, de…

Dimitrij váratlanul felkiáltott. Az erdőből egy csapat fegyveres tört elő, lovaik erős patái felverték a véráztatta havat. Ezek azonban nem banditák voltak, hanem csillogó sisakot viselő

harcosok, rengetegen, vadkanölő lándzsákkal felszerelve. Egy magas, vörös hajú férfi vezette őket.

A banditák elsápadtak a támadók láttán, elhajították fegyvereiket, és elmenekültek.

101

11.

Nem születtünk mindannyian nemes urak fiának

– Jó, hogy jöttél, Kaszjan Lutovics! – kiáltott fel Dimitrij. – Hamarabb vártunk. – Észre sem vette, hogy egyik arcára skarlát vér fröccsent, és megtapadt sárga szakállában, csatabárdját és lova nyakát is vér borította. Szeme fényesen ragyogott.

Kaszjan visszamosolygott, és a hüvelyébe dugta a kardját.

– A bocsánatodért esdeklek, Dimitrij Ivanovics.

– Most utoljára – vágott vissza a nagyherceg, és mindketten felnevettek.

A banditák közül csak a halottak és a súlyos sebesültek hevertek a hóban, a többiek elmenekültek. Kaszjan emberei már nekiláttak, hogy átvágják a sebesültek torkát. Vászja nem bírt odanézni, ehelyett a saját kezére figyelt, miközben bekötözte bátyja alkarját. A hideg szél még mindig süvített a tisztáson. Esküdni mert volna, hogy közvetlenül a banditák megjelenése előtt Morozko hangját hallotta. „Vászja" , mondta. „Vászja." Aztán jött a süvítő szél, a szél, mely eltérítette a banditák nyilait. Vászja még a fehér kancát is látni vélte, hátán a fagydémonnal, elhárítva a kardok élét, melyek túlságosan is közel jártak hozzá.

De az is lehet, hogy tévedett.

Elállt a szél. A fák árnyai egyre sűrűsödtek. Vászja elfordult, és megpillantotta.

De csak alig. Egy halovány, fekete-fehér árny lépett puhán a tisztásra, zavarba ejtően ismerős szemekkel.

Rezzenéstelenül állta a pillantását. Nem a fagydémon volt, hanem a másik, jóval öregebb énje, fekete köpenyben, sápadtan, hosszú ujjakkal. A halottakért jött. A nap fénye mintha hirtelen elhalványult volna. Vászja érezte Morozko vénséges, mozdulatlan és erőteljes jelenlétét a vérben a földön, a hideg levegő érintésében a férfi arcán.

A lány mély levegőt vett.

Morozko lassan fejet hajtott. –

– Köszönöm! – suttogta a lány a hideg reggeli levegőbe, túl halkan ahhoz, hogy bárki is meghallhassa.

De Morozko hallotta. A tekintete megtalálta Vászja tekintetét, és egy pillanatig – szinte –

igazinak tűnt. Aztán elfordult, és nem volt ott senki, csak a hideg árnyék.

Vászja az ajkába harapott, és befejezte bátyja karjának kötözését. Mire újra odapillantott, Morozko már eltűnt. A halottak vérbe fagyva feküdtek, s a nap vidáman ragyogott.

102

Egy erőteljes hang szólalt meg:

– Ki az a fiú – kérdezte Kaszjan –, aki annyira hasonlít Alekszandr testvérre?

– Hát a mi ifjú hősünk – felelte Dimitrij, és egy kis nyomatékkal hozzátette: – Vászja!

Vászja megérintette Szása karját, és így szólt:

– Ezt később még ki kell mosni forró vízzel, és be kell kötözni mézzel – azzal elfordult.

– Vaszilij Petrovics – szólalt meg Dimitrij, amikor Vászja a tisztáson átvágva meghajolt a két férfi felé. Szolovej aggodalmasan követte. – A kuzinom… apám húgának a fia. Ő pedig Kaszjan Lutovics. Csak magunk között: te hoztad meg nekem a győzelmet.

– De hiszen mi már találkoztunk – mondta Kaszjan Vászjának. – Nem mondtad, hogy a nagyherceg kuzinja vagy. – Dimitrij meglepett pillantása láttán hozzátette: – Egy hete futottam véletlenül össze ezzel a kölyökkel a városban, a piacon. Ismerősnek tűnt… kiköpött bátyja. Bárcsak elmondtad volna, ki vagy, Vaszilij Petrovics. Méltó módon jöhettél volna velem a lavrába.

Kaszjan sötét, fürkésző pillantása mit sem lágyult azóta, hogy Csudovóban találkoztak, de Vászján olyannyira erőt vett a fáradtság és a sokk okozta végtelen közöny, hogy nyugodtan válaszolt:

– Megszöktem otthonról, és nem akartam, hogy túl hamar halljanak felőlem. És nem is ismertelek, goszdopin. Egyébként meg – folytatta, és érezte, hogy szégyenlősen, szinte megrészegülten elvigyorodik, s maga sem tudja, hogy az érzés, ami a torkát fojtogatja, mi is: nevetés vagy zokogás… – épp időben érkeztem. Vagy nem, Dimitrij Ivanovics?

Dimitrij felkacagott.

– De bizony! Bölcs fiú! Valóban bölcs, hiszen csak az ostobák bíznak meg idegenekben az úton. Gyere, azt akarom, hogy barátok legyetek.

– Ahogy én is – jelentette ki Kaszjan, tekintetét Vászjára szegezve.

Vászja bólintott, és kényelmetlenül érezte magát attól, hogy ennyire bámulják, és nem érti, miért. Bármelyik lány hálaimát mondott volna a Boldogságos Szűznek, ha olyan csodálatos, sötétvörösben játszó haja lehet, mint neki. Vászja gyorsan elkapta a tekintetét.

– Szása, jól vagy? – kérdezte Dimitrij.

Szása Tumánt vizsgálgatta, nem sérült-e meg.

– Jól – felelte röviden. – Bár a kardomat a pajzsot tartó kezemben kell majd fognom.

– Helyes – mondta Dimitrij. Az ő heréltjének egy mély seb volt a horpaszán, a nagyherceg így az egyik emberének lován ült. – Egy új vadászat vár ránk, Kaszjan Lutovics. Követnünk kell a fosztogatókat a búvóhelyükre. – Dimitrij lehajolt, hogy utasításokat osszon azoknak, akik visszakísérik a sebesülteket a lavrába.

103

Kaszjan is nyeregbe szállt, megállt, és végigmérte Vászját.

– Vigyázz erre a kölyökre, Alekszandr testvér – vetette oda. – Olyan sápadt, mint a hó.

Szása a homlokát ráncolva nézett Vászjára.

– Vissza kell menned a sebesültekkel.

– De én nem sebesültem meg – jelentette ki Vászja megkérdőjelezhetetlen logikával, ami azonban nem nyugtatta meg a bátyját. – Szeretnék ennek a végére járni.

– Persze, hogy szeretnél – szólt közbe Dimitrij. – Ne hozd szégyenbe a fiút, Alekszandr testvér! Hajtsd ezt fel, Vászja, és induljunk: vacsorára vissza akarok érni.

Odanyújtotta Vászjának a mézsörös tömlőt, aki belekortyolva hálát adott, hogy a melegsége feledteti vele az érzéseit. A szél elült, és a holtak elhagyatottan hevertek egymás mellett a havon. Odapillantott, aztán elkapta a tekintetét.

Szolovej nem sérült meg a csatározásban, fejét magasra szegte, tekintete vad volt a vér szagától.

– Gyerünk! – mondta Vászja, megsimogatva a mén nyakát. – Még nem vagyunk készen.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Szolovej, miközben toporgott. – Vessük be magunkat az erdőbe!

– Még nem – suttogta a lány. – Még nem.

Dimitrij és Kaszjan lovagoltak elöl: egyszer az egyik volt előrébb, másszor a másik; időnként halkan beszélgettek, máskor hallgattak, ahogy a törékeny bizalmat szokták próbálgatni a férfiak. Szása Szolovej oldalán lovagolt, és egyáltalán nem beszélt. Mereven tartotta sérült kezét.

A túlélők menekülés közben letaposták a havat, melyet kisebb-nagyobb foltokban mindenütt vér áztatott. Szolovej lecsendesedett, de távolról sem volt nyugodt; nem ment, inkább csak oldalazva ügetett, a fülét forgatva.

Hogy a kimerült lovakat kíméljék, nem halatak túl gyorsan, így lassan telt az idő. Tisztásokon és árnyas részeken haladtak keresztül, s egyre jobban átfáztak.

Végül Dimitrij harcosai utolértek egy magányos, sebesült banditát.

– Hol vannak a többiek? – faggatta a nagyherceg, miközben Kaszjan lefogta a hóban a rángatózó alakot.

A férfi kimeredt szemmel mondott valamit a saját nyelvén.

– Szása! – szólt Dimitrij.

Szása lecsúszott Tumán hátáról, és Vászja meglepetésére, ugyanazon a nyelven szólalt meg.

104

A férfi hevesen rázta a fejét, és ömleni kezdtek belőle a szavak.

– Azt mondja, van innen északra egy táboruk. Alig egy kilométerre – mondta Szása kimért hangon.

– Nos, ezért könnyű halálod lesz – felelte Dimitrij a banditának, és hátralépett. – Gyorsan ölünk meg. Gyere, Vászja, kiérdemelted.

– Ne, Dimitrij Ivanovics! – Vászja hangja elcsuklott, amikor Dimitrij odanyújtotta neki a fegyverét, és nagyvonalúan arrafelé intett, ahol Kaszjan tartotta a banditát. A lány úgy érezte, menten rosszul lesz, Szolovej hajszál híján eliramodott. – Én nem vagyok erre képes.

A bandita nyilván rájött, miről beszélnek, mert lehajtotta a fejét, és az ajka imát mormolt.

Immár nem egy szörnyeteg volt, nem gyermekrabló, hanem egy rettegő ember, aki az utolsókat lélegzi.

Szása, bár szilárdan állt, egyre sápadtabb lett a sebesülésétől. Nagy levegőt vett, hogy megszólaljon, de Kaszjan megelőzte.

– Vaszilij még csak egy zsenge ifjú, Dimitrij Ivanovics – mondta, még mindig a keze között tartva a foglyot. – Még elvéti a csapást, és az embereknek már így is elég bajuk volt a mai napon ahhoz, hogy egy haldokló jajgatását hallgassák.

Vászja nagyot nyelt, és úgy tűnt, az arckifejezése meggyőzte a herceget, mert az dühösen a férfi torkába vágta a pengét. Egy pillanatig csak állt nagyokat szuszogva, míg vissza nem tért a jókedve, aztán letörölte magáról a ráfröccsent vért, és így szólt:

– Rendben vagyunk. De Moszkvában majd jól felhizlalunk, Vaszilij Petrovics, és hamarosan lándzsával fogsz vadkanra vadászni.

A banditák tábora egy kis, kezdetleges tákolmány volt. Kunyhók, melyek megvédték őket a hidegtől, és ólak az állatoknak, de semmi több. Nem voltak falak, árkok vagy cölöpkerítés – a banditák nem tartottak támadástól.

Nem hallatszott semmi zaj, sem mozgás. Nem égett tűz a tűzhelyeken; az egész tábort fagyos, komor, szomorú némaság vette körül.

Kaszjan maga elé köpött.

– Leléceltek, úgy vélem, Dimitrij Ivanovics. A túlélők.

– Kutassatok át mindent! – adta ki a parancsot Dimitrij.

Dimitrij emberei bementek minden kunyhóba, és átkutatták azok mocskos, sötét, bűzös zugait. Vászja gyűlölete kezdett szertefoszlani, nem hagyva mást hátra, mint enyhe rosszullétet.

– Nincs itt semmi – jelentette ki Dimitrij, miután az utolsó kalyibát is átkutatták. – Mind meghaltak vagy elmenekültek.

105

– Jól elbántál velük, goszudár – szólalt meg Kaszjan. Levette a fejfedőjét, és ujjaival végigszántott összetapadt haján. – Nem hinném, hogy újra zaklatnának bennünket. – Hirtelen Vászjához fordult. – Mi a gond, Vaszilij Petrovics?

– A vezetőjüket nem találtuk meg – felelte Vászja. Még egyszer körbepillantott a nyomorúságos táboron. – Azt, aki az erdőben parancsolt nekik, mikor visszahoztam a gyerekeket.

Kaszjan meglepetten nézett rá.

– Miféle ember a vezetőjük?

Vászja leírta neki.

– Kerestem a csatában és a halottak között is – fejezte be. – Nem egykönnyen felejtem el az arcát. De hol lehet?

– Elmenekült – vágta rá azonnal Kaszjan. – Az erdőben tévelyeg éhesen, ha meg nem halt. Ne aggódj, fiam! Felégetjük ezt a helyet. Még ha életben is maradt a vezérük, nem talál egykönnyen új embereket, hogy a vadonban portyázzanak. Vége.

Vászja lassan bólintott, nem egészen értve egyet, aztán így szólt:

– És mi lett a foglyaikkal? Hova vitték őket?

Dimitrij parancsot adott, hogy rakjanak tüzeket, és adjanak az embereknek húst, hogy jobban érezzék magukat.

– Mi van velük? – kérdezte a nagyherceg. – Megöltük a banditákat, nem lesz több felperzselt falu.

– De mi lesz az elrabolt gyerekekkel?

– Mi lenne? Gondolkozz józanul! – válaszolta Dimitrij. Ha a lányok nincsenek itt, meghaltak, vagy messze járnak. Nem járhatom körbe az erdőt a fáradt lovainkkal parasztok után kutatva.

Vászja már nyitotta a száját, hogy haragosan válaszoljon, amikor hirtelen a vállán érezte Kaszjan nehéz kezét. Az ajkába harapott, és felé fordult.

– Ne nyúlj hozzám! – csattant fel.

– Nem akartalak bántani, Vaszilij Petrovics – felelte Kaszjan. Az esti árnyak sötétre festették tüzes haját. – Nem helyes ellenszegülni egy hercegnek. Van jobb módja is, hogy elérd, amit akarsz. Bár ez esetben igaza van.

– Nem, nincs igaza – válaszolta a lány. – Egy jó úr vigyáz az embereire.

Az emberek elkezdtek összehordani minden éghetőt. Az erdő felé a tűzre rakott fa illata szállt.

106

Kaszjan felhorkant. Derűs pillantásától Vaszilisza Petrovna, bosszúságára, pontosan annak érezte magát, ami volt is – egy vidéki fruskának, nem pedig Dimitrij ifjú hősének, Vaszilijnek.

– De melyik emberére, ez a kérdés, kölyök. Gondolom, apád valami vidéki kis birtok ura volt.

A lány nem válaszolt.

– Dimitrij Ivanovics ezerszer annyi lélekért felel – folytatta Kaszjan. – Nem vesztegetheti az emberei erejét hiába. Azok a lányok már nincsenek sehol. Ma éjszakára már ne tervezz semmi hősködést. Alig állsz a lábadon, úgy nézel ki, mint egy őrült kölyök kísértete. – Szolovejre pillantott, aki nem moccant a lány háta mögül. – És a lovad sincs jobb állapotban.

– Én jól vagyok – jelentette ki hűvösen Vászja, kihúzva magát, bár önkéntelenül is aggódó pillantást vetve Szolovejre. – Jobban, mint az elrabolt gyerekek.

Kaszjan megvonta a vállát, és a sötétségbe bámult.

– Lehet, hogy kész áldás számukra a rabszolgalét – mondta. – Azok a lányok legalább pénzt érnek a rabszolga-kereskedőjüknek, nem úgy, mint a családjuknak. Mit gondolsz, kinek van szüksége egy félig serdült leánygyerekre, egy újabb éhes szájra télvíz idején? Senkinek. Csak fekszenek a kemence tetején, míg éhen nem halnak. Lehet, hogy páran meghalnak, míg leérnek délre a rabszolgapiacra, de a rabszolga-kereskedő legalább megadja nekik a kegyelemdöfést, ha nem tudnak továbbmenni. És az erősek… az erősek életben maradnak.

Amelyik csinos és okos, talán megveszi egy herceg, és bőségben fog élni egy napsütötte helyen. Sokkal születtünk mindannyian nemes urak fiának.

A nagyherceg hangja törte meg a közéjük ereszkedő csöndet.

– Pihenjetek, amíg lehet! – mondta Dimitrij az embereinek. – Ha felkel a hold, elindulunk.

Dimitrij emberei felgyújtották a banditák táborát, és az ezüstös sötétségben visszatértek a lavrába. A késői óra ellenére rengeteg falubéli gyűlt össze a kolostor kapujának árnyékában.

Vad lelkesedéssel üdvözölték a visszatérő lovasokat. „Az Úr áldjon meg, nagyurunk!, kiabálták. „Alekszandr Pereszvet! Vaszilij Petrovics!

Vászja még a kimerültség ködén keresztül is hallotta, hogy az ő nevét is együtt kiabálják a többiekével, és megpróbált legalább egyenes háttal lovagolni.

– Hagyjátok csak a lovakat! – szólt rájuk Rodion. – Jól el lesznek látva. – A fiatal szerzetes nem nézett Vászjára. – A fürdő fel van fűtve – tette hozzá kicsit nehézkesen.

Dimitrij és Kaszjan azon nyomban lecsusszantak a lovaikról, a győzelem önfeledt mámorában, játékosan lökdösni kezdték egymást. Az embereik ugyanígy tettek.

Vászja azonnal elkezdett Szolovejjel foglalatoskodni, nehogy valaki gondolkodni kezdjen, miért nem megy fürdeni a többiekkel.

107

Szergej atyát sehol sem lehetett látni. Ahogy Vászja a lovát csutakolta, észrevette, hogy Szása a keresésére indul.

A lavrában két fürdőház volt. Az egyiket felfűtötték az élők számára. A másikban Szergej már biztos kézzel megmosdatta és bepólyálta a csatában elesett moszkovitákat – itt talált rá Szása az apátra.

– Áldj meg, atyám – kérte Szása, ahogy belépett a fürdőház sötétjébe: a víz és meleg megnyugtató világába, ahol Rusz népe született, és ahol kiterítették őket, miután meghaltak.

– Az Úr legyen veled! – mondta Szergej, majd megölelte. Egy pillanatra újra fiatal kölyöknek érezte magát, és arcát a törékeny öregember vállába temette.

– Sikerrel jártunk – mondta Szása, összeszedve magát. – Az Úr kegyelméből.

– Ti sikerrel jártatok – visszhangzott Szergej hangja, ahogy lepillantott a holtak arcába.

Lassan keresztet vetett. – A fivérednek hála.

A vizenyős, öreg szemek találkoztak a tanítvány tekintetével.

– Igen – válaszolta meg Szása a ki nem mondott kérdést. – Ő a húgom, Vaszilisza. De ma bátran viselkedett.

Szergej felhorkant.

– Persze. Hiszen csak a fiúk és a bolondok hiszik, hogy a férfiak járnak élen a bátorságban.

Mi nem szülünk gyermeket. De veszélyes útra léptetek, te is, és ő is.

– Ennél biztosabbat nem tudok – felelte Szása. – Főleg most, hogy nincs több csata.

Rettenetes botrány lenne, ha lelepleződne, és Dimitrij némelyik embere boldogan követne el rajta erőszakot egy sötét éjszakán, ha rájönnének a titkára.

– Talán így van – sóhajtott nagyot Szergej. – De Dimitrij nagyon bízik benned, nem fogja jó néven venni a megtévesztést.

Szása hallgatott.

Szergej felsóhajtott.

– Tedd, amit tenned kell. Imádkozni fogok érted. – Az apát mindkét arcán megcsókolta Szását. – Rodion is tudja, igaz? Majd én beszélek vele. Most menj! Az élőknek nagyobb szükségük van rád, mint a holtaknak. És őket nehezebb megvigasztalni.

A sötétségtől a lavra megszentelt földje pogány külsőt öltött, tele árnyakkal és különös hangokkal. A harang povecserijére szólt, de még az sem tudta elnyomni a csata utáni sötétséget és káoszt, sem Szása zaklatott gondolatait.

A fürdőházon kívül itt is, ott is emberek voltak: a parasztok, hátrahagyva nyomorúságukat, az Úr kegyelméért mentek könyörögni. Egy asszony, nem messze a fürdőháztól, elkeseredetten zokogott.

108

– Csak egyetlen gyermekem volt – suttogta. – Egyetlen, az elsőszülöttem, az én kincsem. És nem találtátok meg? Semmi nyoma, nagyuram?

Hihetetlen, de Vászja még mindig ott volt, és még mindig egyenesen tartotta magát. Úgy állt ott az asszony gyásza előtt, mint egy kísértet, szinte testetlenül.

– A lányod most már biztonságban van – felelte Vászja. – Istennel.

Az asszony a kezébe temette az arcát. Vászja sebzett pillantást vetett a bátyjára.

Szása sebesült karja sajgott.

– Jer! – mondta az asszonynak. – Menjünk a kápolnába. Imádkozzunk a gyemekedért. Arra kérjük az Istenanyát, aki mindenkit a szívébe fogad, hogy sajátjaként bánjon a gyermekeddel.

Az asszony felpillantott, szeme csillagként ragyogott megviselt arcának szederjes, felpüffedt romjaiban.

– Alekszandr Pereszvet – suttogta, a zokogástól alig érthető hangon.

Szása lassan keresztet vetett.

Sokáig imádkozott az asszonnyal, azokkal, akik vigaszért jöttek a kápolnába, imádkozott, míg mindenki lelke nyugalmat nem talált. Mert tudta, hogy ez a feladata: harcolni a keresztényekért, és viselni a következményeket.

Vászja egészen addig a kápolnában maradt, míg az utolsó hívő is el nem ment. Ő is imádkozott, bár némán. Mikor végre kiléptek, már nem volt messze a hajnal. A hold régen lenyugodott, és a lavra csillagfényben úszott.

– Tudsz aludni? – kérdezte Szása.

A lány megrázta a fejét. Szása látta már ilyennek más harcosok arcát is: mikor túljutva a kimerültségen, beteges ébrenlét lesz úrrá rajtuk. Vele is ez történt, mikor először ölt embert.

– Van számodra egy fekhely az én cellámban – mondta. – Ha nem tudsz aludni, köszönetet mondunk az Úrnak, aztán elmesélheted, hogy kerültél ide. A lány csak bólintott. Lábuk alatt ropogott a hó, ahogy egymás mellett átvágtak a kolostor udvarán. Úgy tűnt, Vászja kicsit összeszedte magát.

– Még sosem voltam annyira boldog, mint amikor felismertelek, bátyám – nyögte ki halkan menet közben. – Sajnálom, hogy eddig nem mutathattam ki.

– Én is örültem, hogy látlak, kis béka – felelte a férfi.

Vászja megtorpant, mint akit villámcsapás ért. Hirtelen a bátyja nyakába vetette magát, aki azon kapta magát, hogy zokogó húgát öleli a karjában.

– Szása – mondta a lány. – Szása, annyira hiányoztál!

109

– Csitt! – felelte ő, esetlenül simogatva a húga hátát. – Csitt!

Aztán Vászja összeszedte magát.

– Nem egészen így kell viselkednie a te bátor Vaszilij öcsédnek, igaz? – kérdezte, megtörölve szipogó orrát. Továbbindultak. – Miért nem jöttél sosem vissza?

– Most ne azzal foglalkozz – válaszolta Szása. – Inkább azt mondd meg, mit kerestél te az úton? És hol szerezted ezt a lovat? Megszöktél otthonról? Vagy a férjedtől? Az igazat akarom hallani, szezstrjonka.

Odaértek Szása cellájához, ami kicsi volt, és nem túl vonzó a holdfényben, pusztán egyike egy csomó kis viskónak. Szása kitárta az ajtót, és meggyújtott egy gyertyát.

Vászja kiegyenesedett, és megszólalt:

– Apa meghalt.

Szása, kezében az égő gyertyával, megmerevedett. Azt ígérte, hazamegy, miután szerzetes lett, de nem tette. Nem tette.

„Nem leszel többé a fiam", mondta haragjában Pjotr, mikor Szása elment.

Apa.

– Mikor? – kérdezte Szása. Saját füle számára is idegen volt a hangja. – Hogyan?

– Megölte egy medve.

A sötétben nem látta a húga arcát.

– Gyere be – mondta a húgának. – Kezdd az elején. Mesélj el mindent!

Persze nem az igazat mondta. Azt nem tehette. Bármennyire is szerette Vászja a bátyját, és bármennyire is hiányolta, ezt a széles vállú, tonzúrás, fekete szakállas szerzetest nem ismerte.

Így hát a történetnek csak egy részét mesélte el.

Mesélt neki a szőke pópáról, aki megrémítette Lesznaja Zemlja lakóit. Mesélt neki a fagyos telekről, a tüzekről. Beszélt neki egy kis kacajjal az udvarlóról, aki eljött, hogy megkérje a kezét, de asszony nélkül ment haza, és hogy apja ezután zárdába akarta küldeni. Elmesélte a dadus halálát (de azt nem, ami azután történt), és beszámolt egy medvéről is. Azt mondta, Szolovej az apjuké volt, bár látta, hogy Szása ezt nem hiszi. Arról nem mesélt, hogy a mostohaanyjuk elküldte hóvirágért a tél közepén, a fenyőligetben álló házat sem említette, és persze a fagydémont sem, aki rideg és szeszélyes, ám néha gyengéd is tud lenni. Mikor befejezte, elhallgatott. Szása a homlokát ráncolta. Vászja megválaszolta a kimondatlan kérdést.

– Nem, apa nem lett volna az erdőben, ha én nem vagyok ott – suttogta. – Én voltam az, miattam történt, bátyám.

110

– Ezért szöktél meg? – kérdezte Szása. A hangja (az a kedves, félig már elfeledett hangja) nem tükrözött érzelmeket, ahogy ő maga is higgadtnak és összeszedettnek tűnt, s Vászjának fogalma sem volt, mit gondolhat. – Mert megölted apát?

Vászja összerezzent, aztán bólintott.

– Igen. Ezért. És azért, mert az emberek… attól féltek, hogy boszorkány vagyok. A pópa azt mondta nekik, hogy féljenek a boszorkányoktól, és ők hallgattak rá. Apa már nem volt ott, hogy megvédjen. Úgyhogy elmenekültem.

Szása hallgatott. Vászja nem látta az arcát, s végül kitört:

– Az Isten szerelmére, mondj már valamit!

A fivére felsóhajtott.

– És az vagy, Vászja?

A lány úgy érezte, alig bír megszólalni – az emberek halála még most is ott reszketett a lelkében. Képtelen lett volna a száján még egy hazugságot, még egy féligazságot kiejteni.

– Nem tudom, kedves bátyám – felelte. – Nem is tudom, mi az a boszorkány, vagy legalábbis nem igazán. De soha senkinek sem akartam rosszat.

Egy kicsit elhallgattak, aztán Szása így felelt:

– Nem hiszem, hogy helyesen cselekedtél, Vászja. Bűn egy nőnek így felöltözni, és nem volt helyes szembeszállnod apánkkal.

Azzal ismét elhallgatott. Vászja azon gondolkodott, vajon az jutott-e az eszébe, ahogyan ő

szembeszállt az apjukkal.

– De – folytatta lassan Szása – bátor voltál, hogy idáig eljutottál. Nem hibáztatlak, húgom.

Nem hibáztatlak.

Könnyek szorongatták a lány torkát, de visszanyelte őket.

– És most – mondta kicsit hűvösebben Szása –, próbálj aludni, Vászja. Eljössz velünk Moszkvába. Olja tudni fogja, mihez kezdjen veled.

Olja, dobbant nagyot Vászja szíve. Újra látni fogja Olját. A legkorábbi emlékeit – kedves kezekről és nevetésről – a nővéréről őrizte.

Vászja a bátyjával szemben ült egy priccsen, az agyagkályha mellett. Szása tüzet rakott, és a helyiség kezdett lassan felmelegedni. Vászja egyszerre semmi másra sem vágyott, mint arra, hogy a fejére húzza a prémeket, és alhasson.

De maradt még egy kérdése.

111

– Apa szeretett téged. Szerette volna, hogy hazagyere. Megígérted nekem, hogy visszajössz.

Miért nem jöttél?

Nem kapott választ. A bátyja a tűzzel foglalatoskodott, talán nem is hallotta őt. De Vászja hirtelen úgy érezte, hogy a csendben megbánás van, amit a bátyja nem képes kimondani.

Vászja aludt: téli álmot, beteg álmot. Álmában a férfiak újra meghaltak, beletörődőn vagy üvöltések közepette, belsőségeik sötét ékszerekként buggyantak ki a hóra. S ott állt mellettük a fekete köpenyes alak, nyugodtan, mindentudón, hogy számba vegyen minden egyes halált.

Ám ez alkalommal egy rettenetes, bár ismerős hang is suttogott a lány fülébe. „Nézd csak a szegény télkirályt, ahogy megpróbálja fenntartani a rendet. De a csatamező az én birodalmam, és ő csak azért van itt, hogy összeszedje, amit én itt hagyok."

Vászja gyorsan megfordult, és a háta mögött megpillantotta a félszemű medvét, amint lustán mosolyog.

„Üdv! – mondta. – Hogy tetszik a munkám?"

„Nem! – kapkodott levegő után Vászja. – Nem…"

Azzal menekülőre fogta, kétségbeesetten csúszkálva a hóban, megbotolva a semmiben, belezuhanva a végtelen fehérség gödrébe. Fogalma sem volt, hogy éppen sikít-e, vagy sem.

„Vászja!" – szólongatta egy hang.

Egy kar hirtelen megfogta zuhanás közben. Kívül-belül ismerte már ezt a kezet, a hosszú és ügyes, erős fogású ujjakat. Eljött értem, rajtam a sor, gondolta, és most már teljes erejéből küzdeni kezdett.

„Vászja – hallotta a hangját a fülében. – Vászja! " Kegyetlenség volt ebben a hangban – és téli szél és ősi holdfény. Sőt, még egy kis nyers gyengédség is.

Nem, gondolta Vászja . Nem, te kapzsi lény, ne légy hozzám kedves!

De már aközben kihunyt benne a küzdelem lángja, hogy ezt gondolta. Nem tudva, hogy még mindig álmodik-e, vagy már felébredt, a férfi vállára hajtotta a fejét, és heves zokogásban tört ki.

Álmában a kar bizonytalanul átfogta, s kezét az arca köré fonta. Vászja könnyei begyógyították az emlékek mérgezett sebének egy részét, mire végül elhallgatott, és felnézett.

Egy kis holdvilágos tisztáson álltak, körülöttük mindenütt fák pihentek. Nem volt ott a medve

– a medve messze, megkötözve feküdt. A levegőt ezüstösen szőtte át a fagy. Vajon álmodik?

Morozko az éjszaka része volt, mégis mezítláb jelent meg, halovány szemében aggodalom ült.

Ekkorra a harangok és ikonok és váltakozó évszakok eleven világa tűnt álomnak, s a fagydémon az egyetlen dolognak, ami valóságos.

– Álmodom? – kérdezte Vászja.

112

– Igen – felelte a férfi.

– Te valóban itt vagy?

A férfi nem válaszolt.

– Ma… ma láttam… – dadogta a lány. – És te…

Mikor Morozko felsóhajtott, megremegtek a fák.

– Tudom, mit láttál – felelte.

Vászja keze újra és újra ökölbe szorult.

– Te is ott voltál? Csak a halottak miatt voltál ott?

A fagydémon most sem válaszolt. A lány hátralépett.

– El akarnak vinni Moszkvába – mondta.

– Szeretnél elmenni Moszkvába?

Bólogatott.

– Látni akarom a nővéremet. Szeretnék többet lenni a bátyámmal. De nem maradhatok örökre fiú, és nem akarok lányként élni Moszkvában. Férjhez akarnának adni.

Morozko egy ideig hallgatott, de a tekintete elsötétült.

– Moszkva tele van templomokkal. Rengeteg temploma van. Ott nem tudok… a csjertik nem elég erősek Moszkvában, már nem.

Vászja visszahúzódott, összefonta maga előtt a karjait.

– És az mit számít? Nem akarok örökre ott maradni. Nem kérem a segítségedet.

– Nem – válaszolta egyetértően a fagydémon. – Tényleg nem kéred.

– Azon az éjszakán a fenyő alatt… – kezdte Vászja.

A szállingózó hó ködfátyolként lengte be körülöttük a vidéket.

Úgy tűnt, Morozko összeszedi magát, és elmosolyodott. A télkirály mosolya volt ez, vénséges, szép és kiismerhetetlen. Az arcából eltűnt az érzelemnek minden nyoma.

– Nos, bolondos leány? – kérdezte. – Mit akartál kérdezni? Csak nem félsz tőlem?

– Nem félek – felelte Vászja szúrós tekintettel.

113

Ez igaz is volt, meg nem is. A zafír a ruhái alatt felmelegedett, és a fénye is ragyogott, bár ezt Vászja nem láthatta.

– Nem félek – mondta ismét.

A férfi lélegzete hűvösen söpört végig az arcán. Vászja, így, álmában meg merte tenni, amihez ébren nem lett volna bátorsága. Megragadta a férfi köpönyegét, és közelebb húzta magához.

A férfinak a meglepettségtől a torkán akadt a lélegzete. Elkapta a lány kezét, de nem fejtette le magáról az ujjait.

– Miért vagy itt? – kérdezte Vászja.

Egy pillanatig azt hitte, nem kap választ, ám végül Morozko vonakodva megszólalt:

– Hallottam, hogy sírsz.

– Én… te… nem jöhetsz így el hozzám, hogy aztán megint elmenj – felelte Vászja. –

Megmented az életem, hogy aztán otthagyj három gyerekkel botorkálni a hóban? Aztán megint megmented az életem? Mit akarsz? Ne… csókolj meg, és aztán hagyj ott… én nem…

– Vászja nem találta a szavakat, de az ujjai beszéltek helyette, ahogy egyre mélyebben vájta őket a fagydémon köpenyének csillogó prémébe. – Te halhatatlan vagy, és én talán túl kicsinek tűnök a szemedben – bökte ki végül hevesen. – De az életem nem játék.

Morozko keze erre úgy megszorította a lányét, hogy már szinte fájt neki. Aztán egyenként fejtette le magáról az ujjait. De nem engedte el. Egy pillanatra elkapta a lány tekintetét –

szinte égette, annyi fény volt a szemében.

A szél ismét belekapaszkodott az ősöreg fákba.

– Igazad van. Soha többé – mondta egyszerűen, megint mint egy ígéretet. – Áldjon meg az ég!

Nem, gondolta Vászja . Ne így…

De már nem volt sehol.

114

12.

Vitéz Vaszilij

Utrenyára harangoztak, és Vászja az álmoktól kábultan ébredt meg a hangra. A nehéz takaróktól szinte fuldokolt. Mint egy csapdába esett állat, gondolkodás nélkül felpattant, mire a csípős reggeli hideg azonnal magához térítette.

Szása a viskójából már csuklyában és sisakban lépett ki, s rettentően vágyott egy fürdő után.

Körös-körül nagy volt a nyüzsgés. Férfiak és nők futkostak fel-alá, kiabáltak, perlekedtek –

rájött, hogy csomagolnak. A veszély elmúltával a parasztok hazaindultak. Csirkéket raktak ládákba, teheneket ösztökéltek, gyerekeket náspángoltak, eloltották a tüzeket.

Hát persze, hogy hazamennek. Hiszen minden rendben. A banditákat a búvóhelyükig követték. Lemészárolták őket – hát nem? Vászja elhessegette az eltűnt rablóvezér gondolatát.

Azon elmélkedett, hogy a reggelire van-e nagyobb szüksége, vagy egy olyan helyre, ahol könnyíthet magán, mikor Kátya futott oda hozzá holtsápadtan, kendője félrecsúszott a fején.

– Nyugalom! – szólt rá Vászja, s elkapta, mielőtt a lány mindkettejüket a hóba döntötte volna.

– Túl korán van még az ilyen futkosáshoz, Katyusa. Csak nem egy óriást láttál?

Kátya arca kipirult az érzelmektől, és folyt az orra.

– Bocsáss meg, téged kerestelek – mondta, levegő után kapkodva. – Kérlek…

goszdopin… Vaszilij Petrovics.

– Mi az? – kérdezte rémülten Vászja. – Mi történt?

Kátyának elszorult a torka, és a fejét rázta.

– Egy férfi… Igor… Igor Mihajlovics… feleségül kért.

Vászja alaposan végigmérte Kátyát. A lány inkább zavartnak tűnt, mint ijedtnek.

– Valóban? – kérdezte Vászja kimért hangon. – És ki ez az Igor Mihajlovics?

– Egy kovács… van egy kovácsműhelye – dadogta Kátya. – Ő és az anyja… kedvesek voltak hozzám és a kislányokhoz… és ma azt mondta, hogy szeret, és… ó! – A kezébe temette az arcát.

– Nos – felelte Vászja. – És te hozzá akarsz menni?

Kátya mindenre számított a bojár fiától, Vaszilij Petrovicstól, csak egy ilyen egyszerű, józan kérdésre nem. Csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Végül halkan azt felelte: 115

– Kedvelem. Vagyis kedveltem. De ma reggel megkért… és fogalmam sem volt, mit feleljek… – Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.

Vászja a homlokát ráncolta. Kátya észrevette, visszanyelte a könnyeit, és elvékonyodott hangon folytatta:

– Én… eljegyezném magam vele. Azt hiszem. Később. Tavasszal. De haza akarok menni anyámhoz, hogy kikérjem a beleegyezését, és rendesen befejezzem a kelengyémet.

Megígértem Ányuskának és Lenocskának, hogy hazaviszem őket. De egyedül nem bírom őket elvinni, ezért nem tudom, mit tegyek…

Vászja bosszankodva ébredt rá, hogy Kátya könnyeit ugyanúgy nem tudja elviselni, mint a kishúgáét. Vajon mit tenne ebben a helyzetben Vaszilij Petrovics?

– Majd beszélek a nevedben ezzel a fiúval, ahogy illik – felelte kedves hangon. – Aztán hazakísérlek. – Egy pillanatra elgondolkozott. – A bátyámmal, a szent életű szerzetessel együtt. – Vászja nagyon remélte, hogy Szásának mint egy tiszta lelkületű egyházi személynek a jelenléte megnyugtató lesz Kátya anyja számára.

Kátya ismét hallgatott.

– Megtennéd? Csak… Megteszed?

– A szavamat adom – felelte Vászja határozottan. – De most végre reggelizni akarok.

Vászja talált egy eldugott latrinát, ahol reszketve, amilyen gyorsan csak tudta, elvégezte a dolgát, majd a refektórium felé vette az irányt. Annál is nagyobb öntudatossággal lépett be, mint ahogy érezte. A hosszú, alacsony mennyezetű terem illendő hallgatásba burkolózott, Dimitrij és Kaszjan kenyeret ettek, és valami gőzölgő ételbe mártogatták. Vászja beleszimatolt a levegőbe, és nyelt egy nagyot.

– Vászja! – bődült el Dimitrij kedélyesen, amint megpillantotta. – Gyere, ülj le, és egyél! Lesz egy istentisztelet, hálát adunk az Úrnak a győzelmünkért, azután… irány Moszkva!

– Hallottad már a parasztokat ma reggel? – kérdezte Kaszjan, miközben Vászja elvett egy tálat. – Úgy hívnak téged, hogy Vitéz Vaszilij, és azt mondogatják, megszabadítottad mindannyiukat a gonoszoktól.

Vászjának majdnem torkán akadt a leves.

Dimitrij nevetve veregette hátba a lapockái között.

– Kiérdemelted! – kurjantotta. – Rajtaütöttél a banditák táborán, s ahogy azzal a ménnel harcoltál… Persze meg kell tanulnod a lándzsa forgatását, Vászja. Hamarosan ugyanolyan legendás hős leszel, mint a bátyád.

– Az Úr legyen veletek! – szólt rájuk Szása, aki meghallotta ezt. Mindkét kezét a csuhája ujjaiba húzva lépett be: róla lehetett volna megmintázni a szerzetes szobrát. Kora reggel imádságon volt a testvéreivel. Most komoly hangon folytatta: – Nagyon remélem, hogy nem, 116

Vitéz Vaszilij. Nagy felelősség az egy ilyen ifjú embernek. – De szürke szeme csillogott.

Vászjának olyan érzése támadt, hogy a bátyja önkéntelenül is élvezi a lelepleződésük kockázatát. Ő maga legalábbis élvezte, ébredt rá, magán is meglepődve. A veszély, ami ezek között a nagy emberek között kiejtett minden egyes szavában ott rejlett, olyan volt, mint bor az ereiben, mint víz a sivatagban. Lehet, gondolta , hogy ezért ment el otthonról Szása. Nem az Isten miatt, nem azért, hogy megbántsa apát, hanem mert meglepetésre vágyott, ami minden kanyarban ott várhatott rá, és Lesznaja Zemlján ezt nem kaphatta meg. Elgondolkozva nézte a bátyját.

Aztán evett még egy kanállal a levesből, és így szólt:

– Mielőtt Moszkvába mennék, haza kell vinnem a három kislányt a falujukba. Megígértem.

Dimitrij csak mordult egyet, és belekortyolt a sörébe.

– Minek? A népek egy része ma elindul haza, a lányok is velük tarthatnak. Nem kell ebből gondot csinálnod magadnak.

Vászja nem felelt.

Dimitrij hirtelen elvigyorodott, ahogy az arcából olvasott.

– Nem? Pont olyan vagy, mint a bátyád, amikor eltökélte magát, de udvarias akar lenni. Csak nem tetszik a legnagyobb lány… mi is a neve? Ne vágj ilyen szemérmes képet, Szása…

mennyi idős voltál, amikor elkezdtél sündörögni a parasztlányok körül? Nos, ennyivel tartozom neked, Vászja. Nem nagy kérés, hogy játszhasd egy kicsit a hőst egy helyes kölyök szemében. Egyébként sem esik ki annyira az útból. Egyél csak. Holnap indulunk.

Az indulás előtti éjszakán Alekszandr testvér bekopogott a mestere ajtaján.

– Gyere be! – szólt ki Szergej.

Szása belépett. Az idős apát a kályha mellett ült, és a tűzbe bámult. Egy érintetlen kupa állt mellette, meg egy kenyércsücsök, amit kicsit már megrágcsáltak a patkányok.

– Áldj meg, atyám! – kérte Szása, az egyik patkány farkára lépve, amelyik épp akkor bújt ki a fekhely alól. Szása felkapta, kitekerte a nyakát, aztán kidobta a hóba.

– Az Úr áldása legyen rajtad! – mondta Szergej mosolyogva.

Szása bement, és az apát lába elé térdelt.

– Apám halott – szólalt meg, minden bevezetés nélkül.

Szergej felsóhajtott.

– Az Úr békéje legyen vele! – mondta, és keresztet vetett. – Már gondolkodtam, hogy mi történhetett, amiért a húgod nekivágott a vadonnak.

Szása nem szólt.

117

– Meséld el, fiam – nógatta Szergej.

Szása lassan elmondta a történetet, amit Vászjától hallott, s közben egész idő alatt a tűzbe bámult.

Amikor befejezte, Szergej a homlokát ráncolta.

– Öreg vagyok már – szólalt meg. – Talán már nem úgy forog az eszem. De…

– Az egész nagyon valószerűtlen – fejezte be helyette Szása. – De nem tudok a húgomból többet kiszedni. Pjotr Ivanovics sosem…

Szergej hátradőlt a székén.

– Hívd csak apádnak, fiam. Az Úr nem fog emiatt megharagudni, és én sem. Pjotr jó ember volt. Sosem láttam senkit, aki ennyire nehezen vált volna meg a fiától, mégis, az első haragja elszálltával többé nem illetett neheztelő szóval. És valóban nem tűnt ostobának. Mit akarsz kezdeni a húgoddal?

Szása úgy ült mestere lábánál, mint egy kisfiú, karjával átölelve a térdét. A tűz fénye kitörölte a háborúk, utazások és hosszú, magányos imádkozások nyomainak egy részét. Szása felsóhajtott.

– Elviszem Moszkvába. Mi mást tehetnék? A nővérem, Olga majd szép csendben hátraviszi a nők lakrészébe, és Vaszilij Petrovics eltűnik. Talán útközben Vászja elmondja, mi történt valójában.

– Dimitrij nem fog örülni, ha rájön – mondta Szergej. – És mi lesz, ha… ha Vászja nem hajlandó elrejtőzni?

Szása felkapta a fejét, homlokát összeráncolta. Odakint csend honolt az apátságban, csupán egyetlen szerzetes kántálása hallatszott. A falubéliek mind elmentek, a három lánygyermek kivételével, akik másnap, Dimitrij kíséretével együtt kelnek útra.

– Annyira hasonlít rád, amennyire csak egy fivér vagy nővér hasonlíthat – folytatta Szergej. –

Ezt első pillantásra láttam. Te visszavonulnál a nők lakrészébe? Azok után, hogy lóháton útra keltél, megmentetted a lányokat, és lekaszaboltad a banditákat?

Szása felnevetett a kérdésen.

– Hisz ő lány! Az egész más.

Szergej felhúzta a szemöldökét.

– Mindannyian az Úr gyermekei vagyunk – mondta szelíden.

Szása csak a homlokát ráncolta, nem válaszolt. Aztán témát váltott.

– Mit gondolsz arról, amit Vászja mesélt… a rablóvezérről, akinek nyomát sem leltük.

118

– Nos, ez a vezér vagy meghalt, vagy nem – felelte józanul Szergej. – Ha meghalt, Isten nyugosztalja. Ha nem, azt hiszem, rá fogunk jönni. – A szerzetes békés hangon szólt, de a szeme ragyogott a tűz fényében. Szergej még e távoli kolostorban is sok mindent hallott.

Mielőtt a szent életű Alekszej meghalt volna, szerette volna, hogy ő legyen az utódja Moszkva metropolitájaként.

– Kérlek, küldd el Rodiont Moszkvába, ha hallasz valamit a banditavezérről, miután távoztunk – kérte vonakodva Szása. – És…

Szergej elvigyorodott. Csak négy foga volt.

– És most arra lennél kíváncsi, hogy ki ez a vörös hajú uraság, akivel a fiatal Dimitrij Ivanovics összebarátkozott?

– Ahogy mondod, bátyuska – felelte Szása. Hátratámaszkodott a kezére, ami nyomban eszébe juttatta az alkarsérülését, s egy fájdalmas nyögéssel vissza is kapta. – Sosem hallottam még Kaszjan Lutovicsról. Én, aki pedig már széltében-hosszában bejártam Ruszt. Aztán egyszer csak felbukkan az erdőből hatalmas termetével, csodálatos öltözékében a csodálatos lovaival.

– Én sem – felelte Szergej elgondolkozva. – Pedig nekem kellett volna.

Egyetértő pillantást váltottak.

– Körbekérdezek – szólalt meg Szergej. – És majd Rodionnal elküldöm a híreket. De addig is, légy óvatos. Bárhonnan is került ide ez a Kaszjan, látszik rajta, hogy gondolkodik.

– Gondolkodhat valaki anélkül is, hogy rosszban sántikálna – mondta Szása.

– Meglehet – hangzott Szergej válasza. – Mindenesetre én óvatos leszek. Az Úr legyen veled, fiam. Vigyázz a húgodra és a forrófejű kuzinodra.

Szása fanyar pillantást vetett Szergejre.

– Igyekszem. Bizonyos dolgokban átkozottul hasonlítanak egymásra. Talán le kellene mondanom a világról, és itt kellene maradnom, hogy szent életet éljek a vadonban.

– Valóban. Ez az Úrnak igazán tetsző dolog lenne – felelte Szergej csípősen. – Meg is próbálnálak rávenni, ha azt gondolnám, hogy meg tudlak győzni. És most eredj. Fáradt vagyok.

Szása megcsókolta mestere kezét, és elváltak.

119

13.

A lány, aki megtartotta az ígéretét

Két nap alatt értek a lányok falujába. Vászja mindhármukat felültette Szolovej hátára. Néha ő

is együtt lovagolt velük, többnyire azonban mellettük haladt, vagy Dimitrij egyik lován ült.

Amikor tábort ütöttek, Vászja így szólt hozzájuk:

– Legyetek mindig körülöttem. Maradjatok mellettem vagy a bátyám mellett. – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy Szolovej mellett. – A mén hevesebb lett a csata óta, úgy viselkedett, mint egy vérszemet kapott ifjú.

Amikor az első este a tűz mellett eszegettek, Vászja, ahogy felnézett, Kátyát pillantotta meg, aki szemben vele egy fatönkön ült, és kétségbeesetten zokogott.

Vászja meghökkent.

– Mi történt? – kérdezte. – Hiányzik az édesanyád? Már csak pár nap, Katyusa.

Nem messze tőlük, a nagy tábortűz mellett a férfiak egymást böködték, és Vászja bátyja komor arcot vágott, ami azt jelentette, hogy felbosszantották.

– Nem – csak hallottam, hogy a férfiak viccelődtek – mondta Kátya halkan. – Azt mondták, meg akarod osztani velem az ágyadat… – elcsuklott a hangja, de összeszedte magát. – Hogy ez az ára annak, hogy megmentettél bennünket. Én… én megértem, de sajnálom, nagyuram, én félek.

Vászjának tátva maradt a szája; aztán ahogy észrevette magát, lenyelte a falatot, és megszólalt:

– Szűzanyám! – A férfiak felnevettek.

Kátya lesütötte a pillantását, és összeszorította a térdét.

Vászja megkerülte a tüzet, és leült a lány mellett, hátat fordítva a tűz mellett üldögélő

férfiaknak.

– Ide hallgass – mondta halkan. – Idáig olyan bátran viselkedtél, csak nem most fogod feladni? Nem megígértem, hogy biztonságban hazakísérlek? – Elhallgatott, és maga sem tudta, miért tette hozzá: – Végül is nem vagyunk mi trófeák.

Kátya felnézett.

– Mi? – lehelte. A tekintete végigsiklott Vászja alakján, ami a bundákba bugyolálva teljesen formátlan volt, s végül kérdő tekintettel állapodott meg az arcán.

Vászja halványan elmosolyodott, egyik ujját a szája elé emelte, és így szólt:

– Aludjunk, a gyerekek fáradtak.

120

Végül elaludtak, mind a négyen összebújva Vászja köpönyegébe és alvótakarójába burkolózva, a két kisebb lány a nagyobbak közé préselődve.

A harmadik, utolsó napon mind a négyen együtt lovagoltak Szolovej hátán, mint akkor, amikor a rablóvezér kardja elől menekültek. Vászja maga elé ültette Ányuskát és Lenocskát, míg Kátya mögé ült, és átfogta a derekát.

Ahogy a falu felé közeledtek, Kátya suttogva megkérdezte:

– Mi az igazi neved?

Vászja megmerevedett, olyannyira, hogy Szolovej felkapta a fejét, és a kislányok felsikoltottak.

– Kérlek! – erősködött Kátya, amikor a ló megnyugodott. – Nem akarok neked bajt, csak helyesen akarok érted imádkozni.

Vászja felsóhajtott:

– Tényleg Vászja – felelte. Vaszilisza Petrovna. De ez szigorúan titkos.

Kátya semmit sem szólt. A többi lovas kicsit felgyorsított. Amikor egy pillanatra eltakarta őket egy facsoport, Vászja benyúlt a nyeregtáskájába, kivett egy marok ezüstöt, és a lány kezébe csúsztatta.

Kátya felszisszent.

– Meg akarod fizetni a hallgatásomat? Hiszen az életemet köszönhetem neked!

– Én… dehogy! – döbbent meg Vászja. – Dehogyis! Ne nézz így rám! Ez a te hozományod és a két kicsié is. Vigyázz rá, és ha szükséged lesz rá, használd. Vegyél szép ruhát… vegyél rajta egy tehenet.

Kátya először nem válaszolt. Csak amikor Vászja megfordult, és oldalba bökte Szolovejt, hogy siessen velük a többiek után, suttogta Kátya halkan a fülébe:

– Vigyázni fogok rá, Vaszilisza Petrovna. Ahogy a titkodat is őrizni fogom. És örökké szeretni foglak.

Vászja megfogta a lány kezét, és megszorította.

Kiléptek az utolsó fák közül, és a lányok faluja ott hevert előttük, a háztetők csillogtak a késő

téli napsütésben. Az ott lakók már eltakarították a legszörnyűbb romokat. A még ép kéményekből füst szállt fel, véget vetve a teljes pusztulás sötét látványának.

A közeledő patadobogásra egy kendőbe kötött fej pillantott fel. Aztán még egy, és még egy.

Sikoltás hasított a reggeli levegőbe, és Kátya erősebben kezdett kapaszkodni. Aztán valaki felkiáltott:

121

– Nem… csitt! Nézzétek a lovakat! Ezek nem rablók.

Az emberek kiszaladtak a házaikból, összeverődtek, és az érkezőket bámulták.

– Vászja! – szólt rá Dimitrij. – Gyere ide mellém, fiam!

Vászja hátramaradt a menet végén Szolovejjel, de most önkéntelenül is elmosolyodott.

– Kapaszkodj! – szólt rá Kátyára. Szorosabbra fogta a gyerekeket, és gyorsabb haladásra ösztökélte Szolovejt. A ló vidám vágtába kezdett.

Így aztán az utolsó szakaszt Kátya falujáig Vaszilisza Petrovna és Moszkva nagyhercege egymás mellett vágtázva tették meg. Ahogy közeledtek, a kiabálás egyre hangosabb lett, aztán egy magányosan álldogáló asszony felsikoltott: „ Ányuska! " A lovak átszökkentek a cölöpkerítés félig eltakarított maradványai fölött, s azonnal körbevették őket.

Szolovej nyugodtan állt, míg a két kicsit leadogatták a zokogó asszonyok kezébe.

Áldás szállt a lovasokra; kiabálás, imádságok és „Dimitrij Ivanovics!, „Alekszandr Pereszvet!

felkiáltások.

– Vitéz Vaszilij – mondta Kátya a falusiaknak. – Ő mentett meg mindannyiunkat.

A falu lakói szájról szájra adták a nevét. Vászja mérges pillantást vetett Kátyára, aki csak mosolygott. Aztán a lány megdermedt. Az egyedül álldogáló asszony nem csatlakozott a tömeghez. Külön állt a többiektől, alig lehetett látni az izbája árnyékában.

– Anyám! – sóhajtotta Kátya olyan hangon, amitől Vászjának elszorult a szíve. Aztán ő is lecsúszott Szolovej hátáról, és futni kezdett.

Az asszony kitárta a karját, és magához szorította a lányát. Vászja nem nézett oda. Még a látvány is fájdalmat okozott volna neki. Ehelyett az izba ajtaját nézte. Az ajtónyílásban ott állt egy apró, tömzsi domovoj parázsló szemekkel, piszkafaujjakkal és hamuval borított, vigyorgó képpel.

Csak egy pillanatra lehetett látni. Aztán meglódultak a népek, és a domovoj eltűnt. De Vászja mintha látott volna egy apró, üdvözlésre emelt kezet.

122

14.

Város a folyóközben

– Nos! – szólt Dimitrij fellélegezve, mikor az erdő elnyelte Kátya faluját, és ismét a szűz hóban lovagoltak. – Eljátszottad a hős megmentő szerepét, Vászja. De most már elég a gyerektutujgatásból, igyekeznünk kell. – Egy kis szünetet tartott. – Azt hiszem, a lovad is egyetért velem.

Szolovej vidáman parádézott a hátsó lábain, örült a napsütésnek egy hét havazás után, na meg annak, hogy három emberrel kevesebbet kell cipelnie a hátán.

– Az biztos! – lapogatta meg Vászja a mén lapockáját. – Te bolond! – folytatta bosszúsan a lónak címezve. – Nem próbálnál meg végre normálisan menni?

Szolovej méltóztatott leereszkedni a földre, ám most meg táncolni és rugdosni kezdett, mígnem Vászja lehajolt, hogy az egyik oldalon belebámuljon a ló szemébe, melyben a megbánásnak egy halvány szikrája sem látszott.

– A jó ég áldjon meg! – szólt rá a lány, mire Dimitrij felkacagott.

Aznap sötétedésig lovagoltak, és ahogy telt-múlt a hét, egyre gyorsabb iramot diktáltak. Az emberek még sötétben fogyasztották el a kenyerüket, aztán ahogy világosodni kezdett, felkaptak a lovaikra, és mentek, amíg az árnyak el nem nyelték a fákat. A favágók csapásait követték, vagy maguknak vágtak utat, ha kellett. A hó teteje megkérgesedett, alatta azonban mély porhó volt, így nehéz volt haladni. Egy hét múltán a lovak közül már csak Szolovej szeme csillogott, csak az ő járása volt már könnyed.

Az utolsó este, mielőtt elérték Moszkvát, a sötétedés a Moszkva folyó partján, a fák védelmében érte őket. Dimitrij megállította csapatát, és letekintett az előttük elterülő folyóra.

A hold akkorra már fogyóban volt, és nehéz felhők takarták el a csillagokat.

– Jobb lesz itt tábort ütni – jelentette ki a herceg. – Holnap könnyedén hazaérünk még délelőtt. – Azzal lecsúszott a lova hátáról, még most is jókedvűen, bár az utóbbi hosszú napok őt is láthatóan megviselték kissé. – Ma este mindenki bőségesen kap mézsört – kiáltotta az embereinek. – És a mi harcos szerzetesünk talán fog nekünk pár nyulat is.

Vászja is leszállt a lóról a többiekkel, és elkezdte letördelni a jeget Szolovej bajuszáról.

– Holnap Moszkvában leszünk! – suttogta a fülébe, miközben hevesen vert a szíve, és a keze kihűlt. – Holnap!

Szolovej gondtalanul nyújtogatta a nyakát, és böködte Vászját az orrával.

– Van egy kis kenyered, Vászja?

A lány felsóhajtott, levette a nyerget a lováról, lecsutakolta, adott neki egy kenyérhéjat, és hagyta, hogy legelésszen egy kis füvet a hó alatt. Fát kellett aprítani, havat félresöpörni, tüzet rakni, alvóárkot ásni. A férfiak mostanra mind Vászjának hívták, és ugratták munka közben.

123

Vászja maga is meglepődött, mennyire könnyedén tud felelni vaskos viccelődéseikre.

Mindannyian nevettek, amikor Szása visszatért. Három nyúl teteme himbálózott a kezében, vállán egy felajzatlan íj. A férfiak üdvrivalgásban törtek ki, áldást mondtak, aztán felrakták a húst főni. A tábortüzük mostanra élénken lobogott, az emberek körbeadták a mézsörös tömlőket, s alig várták a vacsorát.

Szása Vászja alvókuckója felé indult.

– Minden rendben van veled? – kérdezte egy kissé mereven. Még most sem tudta eldönteni, milyen hangnemet kellene megütnie az öccsével, aki valójában a húga.

Vászja huncutul rámosolygott. Szása zavart, de eltökélt erőfeszítése, hogy vigyázzon rá az úton, eloszlatta kínzó magányát.

– Szeretnék egy kemencén aludni, és olyan ragut enni, amit valaki más főz meg – felelte. – De jól vagyok, bátyó.

– Akkor jó! – felelte Szása. Bátyja komolysága furcsán hatott a többi férfi viccelődése után.

Szása odanyújtott neki egy szutykos kis csomagot. Vászja kicsomagolta a három nyúl nyers, vértől fekete máját.

– A jó Isten áldjon meg! – nyögte ki, mielőtt rávetette magát az elsőre. Az édes-sós-fémes élet íze valóssággal robbant a szájában. A háta mögött Szolovej prüszkölt – nem szerette a vér szagát. Vászja nem törődött vele.

A bátyja még azelőtt továbblépett, hogy megette volna. A lány az ujjait nyalogatva figyelte, ahogy távolodott, s azon töprengett, hogyan tudná enyhíteni a bátyja arcára egyre erőssebben kiülő aggodalmat.

Vászja befejezte az ásást, aztán letelepedett egy, a tűz mellé húzott fatönkre. Állát ökölbe hajtott kezére támasztotta, és figyelte, ahogy a lángok túloldalán Szása megáldja az embereket és az ételüket, s kifürkészhetetlen arccal osztozik a mézsörükön. Miután elmondta az áldást, Szása nem szólt többet; még Dimitrij is megjegyezte, hogy Alekszandr testvér milyen csendes, mióta elhagyták a lavrát.

Természetesen aggódik, gondolta Vászja , mert fiúnak öltöztem, banditákkal harcoltam, és hazudott miattam a nagyhercegnek. De nem volt más választásunk, bátyó…

– Igazi hős a te bátyád – szólalt meg Kaszjan, félbeszakítva a lány merengését. Leült mellé, és odanyújtotta Vászjának a söröstömlőjét.

– Az – felelte Vászja egy kis éllel. – Valóban az.

Kaszjan hangjában volt valami nem egészen tetten érhető gúny. A lány nem vette el a sört.

Kaszjan megragadta a lány kesztyűs kezét, és belenyomta az ivótömlőt.

– Igyál – mondta. – Nem akartalak megbántani.

124

Vászja először tétovázott, de végül beleivott. Még mindig nem tudta, hányadán áll ezzel az emberrel, titokzatos tekintetével, váratlanul feltörő nevetésével. A mögöttük álló utazástól az arca talán kicsit sápadtabb lett, de ettől még csak élénkebben látszottak a színei. Vászja többször is észrevette, hogy a férfi őt nézi, és alig bírta leplezni a pirulását, pedig nem volt az a szégyenlős fajta. Vajon mit szólna, ha rájönne, hogy lány vagyok? – kapta magát a gondolaton Vászja.

Ne is gondolj rá! Sosem fogja megtudni.

A rájuk telepedett csend elhúzódott, de Kaszjan nem úgy tűnt, mint aki szólni akarna. Hogy megtörje a csendet, Vászja megkérdezte:

– Jártál már Moszkvában, Kaszjan Lutovics?

A férfi szája megrándult.

– Nem sokkal az újév kezdete után jöttem Moszkvába, hogy rábeszéljem a nagyherceget, támogassa az ügyemet. De az előtt? Egyszer. Nagyon régen – Hangját mintha valami halovány érzés színezte volna át. – Talán minden bolond a városokban akarja megtalálni a szíve vágyát. Sosem tértem vissza az idei télig.

– És mi volt a te szíved vágya, Kaszjan Lutovics? – kérdezte Vászja.

Az kedélyes gúnnyal pillantott rá.

– Most meg már a nagyanyámat játszod? Látszik, hogy milyen fiatal vagy, Vaszilij Petrovics.

Hát mit gondolsz? Szerettem egy asszonyt.

A tűz túloldalán Szása feléjük fordult.

Dimitrij viccelődött, és úgy leste a ragut, mint macska az egérlyukat (a fejadagjaiktól nemigen lakott jól), de ahogy ez megütötte a fülét, rögtön válaszolt is.

– Valóban, Kaszjan Lutovics? – kérdezte kíváncsian. – Egy moszkovita asszonyt?

– Nem – felelte Kaszjan, immáron a hallgatósághoz címezve. A hangja lágy volt. – Messziről jött. Igazi szépség volt.

Vászja az alsó ajkába harapott. Kaszjan általában zárkózott volt. Rendszerint inkább hallgatag volt, nem volt beszédes, kivéve, amikor néha Dimitrijjel egymás mellett lovagoltak, és egy borostömlőt adtak kézről kézre baráti csevegésük közben. Ám most mindenki őrá figyelt.

– Mi történt vele? – kérdezte Dimitrij. – Gyerünk, meséld el!

– Szerettem – mondta Kaszjan óvatosan. – Ő is szeretett. De eltűnt azon a napon, amikor elvittem volna magammal Basnya Kosztejbe, hogy az enyém legyen. Soha többé nem láttam.

– Egy pillanatra elhallgatott. – Most már halott – tette hozzá éles hangon. – Ez minden. Adj egy kis ragut, Vaszilij Petrovics, mielőtt ezek a haspókok mind felzabálják.

125

Vászja így is tett. Ám közben Kaszjan arckifejezésén morfondírozott. Nosztalgikus gyengédség tükröződött rajta, mikor halott kedveséről beszélt. De – s csak egy pillanatra, közvetlenül a befejezés előtt – olyan döbbenetes düh ült ki rá, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. Szolovejhez ment, hogy ott fogyassza el a vacsoráját, és elhatározta, hogy nem gondol többet Kaszjan Lutovicsra.

A tél még mindig olyan kemény volt, mint a gyémánt, fagysérüléseket hozott, és koldusok halálát, de a régi, megkeményedett havon már meglátszott az idő nyoma, amikor Dimitrij Ivanovics belovagolt Moszkvába a kuzinjai, Alekszandr Pereszvet és az ifjú Vaszilij Petrovics oldalán. Ott volt Kaszjan is az embereivel, aki Dimitrij biztatására nem tért haza.

– Jöjj, barátom! Gyere Moszkvába, és légy a vendégem a maszlenyicára – invitálta Dimitrij. –

A moszkvai lányok csinosabbak, mint azok a te öreg csonttornyodban.

– Nem kétlem – felelte Kaszjan fanyarul. – Bár szerintem csak az adómat akarod bebiztosítani, goszudár.

Dimitrij kivillantotta a fogait.

– Azt is – felelte. – Rosszul teszem?

Kaszjan csak nevetett.

Aznap finoman szitáló hópihéktől fátyolos reggelre ébredtek, és a Moszkva folyó hatalmas síkján lovagoltak egészen a városig, mely fehér koronaként terpeszkedett a sötét dombtetőre, elmosódottan a hófúvás függönye mögött. Sápadt falaiból mész szaga érződött, tornyai mintha az eget lyuggatták volna. Szása szíve mindig nagyot dobbant ettől a látványától.

Vászja mellette lovagolt, szemöldökét hó lepte be. Jókedve szemmel látható volt.

– Ma, Száska – szólalt meg, mikor feltűnt a szürkésfehér világ fölé nyúló első torony. – Ma végre újra látjuk Olgát. – Szolovejre is átragadt lovasa hangulata: szinte táncolt járás közben.

Vászjához annyira hozzánőtt Vaszilij Petrovics szerepe, mintha mindig is ő lett volna. Mikor Szolovejjel parádézott, a többiek megtapsolták. Amikor lándzsát vett a kezébe, Dimitrij kinevette az ügyetlenkedését, és megígérte, hogy tanítani fogja. Ha kérdezett, válaszoltak neki. Kifejező arcára tétova boldogság kezdett kiülni. Ettől Szására még nagyobb súllyal nehezedett a hazugsága, de nem tudta, mit tehetne.

Dimitrij nagyon megkedvelte Vászját. Kardot, íjat és egy szép kabátot ígért neki.

– Helyet kapsz az udvaromban – mondta Dimitrij. – Részt fogsz venni a tanácskozásokon, és parancsokat fogsz osztogatni, ha idősebb leszel.

Vászja bólintott, és elpirult az örömtől, miközben Szása összeszorított fogakkal nézte mindezt. Adja Isten, hogy Olja tudja, mitévők legyünk, gondolta . Mert én bizony nem tudom.

Mikor a kapu árnya az arcára vetült, Vászja csodálattal sóhajtott fel. Moszkvának vasveretes tölgykapui voltak, ötször olyan magasra nyúltak, mint amekkora ő volt, s alul is, fölül is 126

őrszemek vigyázták. Ám még ennél is lenyűgözőbbek volta a falai. Az erdők hazájában Dimitrij apja aranyából és népe véréből kőfalakkal vette körül Moszkvát. Az alapok körüli tűznyomok arról tanúskodtak, hogy ezt bölcsen tette.

– Látod azt? – mutatott Dimitrij az egyik ilyen helyre. – Három éve történt, amikor Algirdas megtámadott a litvánokkal, és megostromolta a várost. Elég veszélyes helyzet volt.

– Vissza fognak térni? – kérdezte Vászja a kiégett helyeket szemlélve.

A nagyherceg felkacagott.

– Nem, ha van egy kis eszük. Feleségül vettem Nyizsnij Novgorod hercegének elsőszülött lányát. Azt a meddő tehenet. Algirdas bolond lenne szembeszállni egyszerre az apjával és velem.

A kapuk nyögve feltárultak, a fallal körülvett város eltakarta az eget. Vászja még csak nem is hallott eddig ilyen hatalmas dologról. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy elmeneküljön.

– Csak bátran, vidéki kölyök! – szólalt meg Kaszjan.

Vászja hálás pillantást vetett rá, és megnógatta Szolovejt.

A ló megindult a kérésére, de a füle elárulta, hogy nem túl boldog. Áthaladtak a kapun: az ott álló emberek kiabálásától visszhangzó sápadt ív alatt.

„A herceg!"

A tömeg is kiáltozni kezdett, végig Moszkva keskeny utcáin. „Moszkva nagyhercege! Az Úr áldjon meg, Dimitrij Ivanovics! Aztán ezeket is kiáltozták: „Áldj meg! A harcos szerzetes! A fény harcosa! Alekszandr testvér! Alekszandr Pereszvet!

Fel-felcsapott a kiáltás hangja, elhalt, majd újjáéledt, szétfoszlott és átalakult, mint a forgószélben felkapott levelek. Az emberek futásnak eredtek az utcákban, és tömeg gyűlt a kreml falainál. Dimitrij az út porának méltóságával lovagolt be. Szása lenyúlt a felemelt kezek irányába, és keresztet vetett rájuk. Egy öregasszony szemét elfutották a könnyek, egy hajadon reszkető ujjait emelte felé.

A kiabálás közepette elcsípett egy-egy hétköznapi beszélgetést is.

– Nézd csak azt a pej mént! Láttál már ilyet?

– Kantár nélkül.

– Az meg… hisz csak egy kölyök ül rajta. Kis pehely egy ilyen lovon.

– Ki ez?

– Tényleg, ki?

– Vitéz Vaszilij – vetette közbe Kaszjan félig nevetve.

127

A nép ezt is elkezdte kántálni: „Vitéz Vaszilij!"

Vászja hunyorgó szemmel nézett rá. Az csak vállat vont, a bajsza alatt mosolygott. Vászja hálás volt a csípős szélért, jó kifogás volt, hogy mélyebben belehúzza az arcába a sapkáját.

– Igazi hős vagy, Szása – mondta a bátyjának, amikor az mellé lépdelt a lovával.

– Szerzetes vagyok – felelte Szása. A szeme csillogott. Tumán felemelt fejjel, könnyedén lépkedett vele.

– Minden szerzetes kap ilyen nevet? Alekszandr, a Fényhozó?

A bátyja mintha kicsit zavarba jött volna.

– Ha tudnám, megtiltanám nekik, hogy mondogassák. Nem éppen keresztényekre vall.

– Honnan kaptad ezt a nevet?

– Babona – felelte Szása tömören.

Vászja már éppen szóra nyitotta a száját, hogy kiszedje belőle a történetet, amikor egy csapat ugrabugra, meleg ruhákba bugyolált gyerek majdnem Szolovej lába alá futott. A mén csúszva-felágaskodva megállt, nehogy megsérüljön valaki.

– Vigyázzatok! – szólt Vászja a gyerekekre. – Nincs semmi baj! – tette hozzá nyugtatólag a lovának. – Mindjárt átérünk. Csak figyelj rám, figyelj, figyelj…

A ló nagy nehezen lenyugodott. Végül mind a négy lábát leengedte a földre.

– Nem tetszik itt nekem – mondta a lánynak .

– Majd fog – felelte. – Hamarosan. Olga urának istállójában finom zab vár, és hozok neked mézeskalácsot is.

Szolovej kétkedve forgatta a fülét.

– Nem érzem az ég illatát.

Vászja erre nem tudott mit felelni. Épp elhagyták a kunyhókat, kovácsműhelyeket, raktárakat és üzleteket, amik Moszkva külvárosát alkották, és elérték a város szívét: a Mennybemenetel-templomot, az Arkangyal-kolostort és a hercegek palotáit.

Vászja felfelé bámult, tekintete csillogott a tornyokról visszaverődő fényben. Moszkva összes harangja rázendített. A zúgásuktól összekoccantak a lány fogai. Szolovej topogott és reszketett.

Vászja nyugtatóan tette a mén nyakára a kezét, de semmit sem tudott mondani, nem talált szavakat a csodálkozására, s csak most döbbent rá, milyen hatalmas csodákra képes az ember.

128

„Jön a herceg! Jön a herceg! – kiáltozták egyre hangosabban. – „Alekszandr Pereszvet!

Mindenütt mozgás és ragyogó színek. Emitt egy állvány ruhákkal teleaggatva, amott hatalmas kemencék füstöltek a lucskos hóban, és mindenütt új illatok: fűszerek, édesség és a kovácstűzhelyek pattogása. Tízen egy hószánt építettek, nagy darabokat emelgettek és ejtettek vissza, miközben jókat derültek. Daliás lovak, festett szánok és melegen bebugyolált emberek adtak utat a herceg bevonulásának. A lovasok nemesek házainak fakapui mellett haladtak, mögöttük hatalmas paloták terültek el: tornyok és gyalogjárók, mindenféle színekben és megsötétedve a sok esőtől.

A lovasok megálltak a legnagyobb kapu előtt, mire az feltárult. Belovagoltak a hatalmas udvarba. Itt még nagyobb volt a tolongás: szolgák és lovászok és hangos bámészkodók. Volt pár bojár is: nagydarab emberek színes kaftánokban, a mosolyuk olyan széles volt, hogy csak néha nem ért egészen a szemükig. Dimitrij ennek is, annak is köszöngetett.

A csődület egyre közelebb húzódott.

Szolovej vadul forgatta a szemét, és kirúgott a mellső lábával.

– Szolovej! – kiáltott rá Vászja. – Nyugalom! Nyugodj meg. Még megölsz valakit! – Vissza!

– Ez Kaszjantól jött, aki kemény kézzel tartotta herélt lovát. – Hátrébb, vagy mind megbolondultatok? Az egy harci mén, és fiatal; miért gondoljátok, hogy nem rúgja le a fejeteket?

Vászja hálásan nézett rá, miközben még mindig Szolovejjel küzdött. Szása bukkant fel mellette, s Tumán nyers erejével odébb szorította az embereket.

A tömeg átkozódva adott nekik utat. Vászja egyszerre a kíváncsi tekintetek gyűrűjében találta magát, de legalább Szolovej kezdett megnyugodni.

– Köszönöm! – mondta mindkét férfinak.

– Én csak a lovászok miatt szóltam, Vászja – felelte Kaszjan könnyedén. – Hacsak nem akarsz szemtanúja lenni, hogy a lovad szétloccsantja még pár ember fejét…

– Nem igazán – felelte a lány, de a korábban érzett hála érzése odaveszett.

Vászjának is feltűnhetett, hogy megváltozott az arckifejezése.

– Nem – szólalt meg. – Nem úgy értettem…

Vászja azonban már leszállt a lováról. Gyanakvó arcok vették körül. Bár Szolovej lenyugodott, a füle még mindig előre-hátra járt.

Vászja megvakarta az állkapcsa alatti lágy részt, és a fülébe mormolt:

– Nekem maradnom kell… Látni akarom a nővéremet, de neked… Te elmehetsz. Vagy kivihetlek az erdőbe. Nem kell…

– Ha te maradsz, én is maradok – vágott közbe Szolovej, bár remegett, és 129

farkával a hátsóját csapkodta.

Dimitrij egy lovász kezébe dobta a gyeplőjét, és leugrott a földre; lovát ugyanolyan hidegen hagyta a tömeg, mint őt. Valaki egy kupát nyomott a kezébe; miután kiitta, odanyomakodott Vászjához.

– Jobban ment, mint vártam – mondta. – Biztos voltam benne, hogy amint átlépjük a kaput, megvadul.

– Azt hitted, Szolovej megbokrosodik? – kérdezte méltatlankodva Vászja.

– Persze – felelte Dimitrij. – Harci mén, kantár nélkül, amelyiknek hozzád hasonlóan idegen a tömeg? Töröld le az arcodról ezt a felháborodott pillantást, Vaszilij Petrovics; úgy nézel, mint egy szűz leány a nászéjszakáján.

Vászja nyaka elvörösödött.

Dimitrij a mén farára csapott. Szolovej sértődötten nézett.

– Ezt a kancáim közé tesszük – jelentette ki a nagyherceg. – Három év múlva még a szaraji kán is irigyelni fogja az istállómat. Sohasem láttam még ilyen jó lovat. Micsoda temperamentum – tüzes, de engedelmes!

Szolovej füle ismét megozdult, de most a kiengesztelődéstől – odavolt a bókokért.

– Azért azt hiszem, jobb lesz, ha most karámba tesszük – tette hozzá Dimitrij gyakorlatiasan.

– Különben még szétrúgja az istállómat. – Kiadta a parancsokat, aztán emelt hangon folytatta:

– Gyere, Vászja! Lásd csak el magad a lovadat, hacsak nem gondolod, hogy egy lovász képes lesz rátenni egy kötőféket. Aztán megfürdesz az én palotámban, lemosod magadról az út porát. Vászja érezte, hogy elsápad. Nem tudta, mit válaszoljon. Közben egy lovász sompolygott oda, kezében kötéllel. A ló összekoccantotta a fogát, mire a lovász sürgősen odébbállt.

– Nincs szüksége kötőfékre – mondta Vászja, többé-kevésbé feleslegesen. – Dimitrij Ivanovics, szeretném most rögtön látni a nővéremet. Olyan régen találkoztunk… még gyermek voltam, mikor férjhez adták.

Dimitrij a homlokát ráncolta. Vászjának fogalma sem volt, hogy mit tudna kitalálni a fürdésre, ha a herceg ragaszkodna hozzá. Hivatkozzon valamilyen deformáltságra? Miféle deformáltsága lehet egy fiúnak…?

Szása sietett a megmentésére.

– Szerpuhov hercegasszony nagyon örülne, ha mihamarabb láthatná az öccsét – mondta. –

Hálát akar majd mondani azért, hogy épségben megérkezett. Ha megengeded, Dimitrij Ivanovics, a ló ott maradhat az istállójában.

Dimitrij összevonta a szemöldökét.

130

– Talán hagynunk kéne, hogy örvendjenek a találkozásnak – szólalt meg Kaszjan. Átadta a lova gyeplőjét, és olyan nyugodtan állt a tumultus közepén, mint egy jóllakott házimacska. –

Bőven lesz idő a kancák közé engedni a mént, ha már kipihente magát.

A nagyherceg vállat vont.

– Jól van – mondta kissé bosszúsan. – De miután találkoztatok a nővéretekkel, gyertek vissza hozzám mindketten. Na ne, ne nézz rám így, Alekszandr testvér! Az nem megy, hogy együtt ellovagolunk egészen Moszkváig, aztán ahogy átléped a város kapuját, rögtön a szerzetesi magány után nyivákolj. Ha akarsz, elmehetsz előbb a kolostorba, hogy megkorbácsold magad, és hálát adj az égnek, de utána gyere vissza a palotába. Először hálát kell adnunk, aztán végre kellene hajtanunk a terveket. Túl sokáig voltam távol.

Szása nem szólt semmit.

– Ott leszünk, goszudár – szólalt meg sietve Vászja.

A nagyherceg és Kaszjan együtt távoztak a palotába, miközben beszélgettek, s a szolgák és az egymást taszigáló bojárok követték őket. A kapuban azonban Kaszjan, mielőtt eltűnt volna az árnyékban, még megfordult, és vetett egy pillantást Vászjára.

– Erre, Vászja! – szólt Szása, kizökkentve a lányt az elmélkedéséből.

Vászja visszaszállt Szolovej hátára. A lány kérésére a ló megindult, bár még mindig előre-hátra lengette a farkát.

Kiléptek a nagyherceg kapuján, s azon nyomban körülvette őket a város forgataga. A két lovas egymás mellett haladt a fáknál is magasabb paloták árnyékában, a sárrá dagasztott földön, ahonnan az elpiszkolódott havat félresöpörték. Vászja úgy bámészkodott, hogy attól félt, előbb-utóbb lecsavarodik a feje.

– A fenébe is, Vászja! – szólalt meg Szása útközben. – Kezdem sajnálni a mostohádat.

Hivatkozhattál volna valami rosszullétre, hogy ne kelljen részt venned Dimitrij Ivanovics vacsoráján. Azt gondolod, Moszkva is olyan, mint Lesznaja Zemlja? A nagyherceget a kegyeiért versengő emberek veszik körül, s mind neheztelni fognak rád, hogy a kuzinja vagy, hogy föléjük kerülsz, mert a kegyeibe fogadott. Provokálni fognak, le fognak itatni… sosem tudod befogni a szád?

– Nem mondhattam a nagyhercegnek nemet – válaszolta Vászja. – Vaszilij Petrovics nem mondott volna nemet.

Csak fél füllel figyelt oda. A paloták mintha az égből pottyantak volna, tündökölve terpeszkedtek, kockás tornyaik élénk színei kivirítottak hósapkáik alól.

Előkelő hölgyek menete haladt el mellettük, egymás mellett lépkedtek sűrűn lefátyolozva, előttük és mögöttük férfiak. Emitt egy elkékült szájú szolga futott valamerre lihegve a dolga után, amott egy tatár ült meg egy tüzes, vaskos kancát.

131

Egy újabb fából készült kapuhoz értek, bár ez nem volt annyira szép kidolgozású, mint Dimitrijé. A kapuőr nyilván megismerte Szását, mert a kapuszárny azonnal szélesre tárult, és egy csendes, rendezett kis birodalomba léptek.

Valahogy, a kapu körüli zaj ellenére, Vászját Lesznaja Zemljára emlékeztette.

– Olja – suttogta a lány.

Egy méltóságteljesen felöltözött sáfár került elébük. Szeme sem rebbent a koszos siheder, a szerzetes és a két fáradt ló láttán.

– Alekszandr testvér – szólalt meg, miközben meghajolt.

– Ez itt Vaszilij Petrovics – felelte Szása. A hangjából enyhe idegenkedés érződött, már halálosan unhatta a hazugságot. – A fivérem volt, mielőtt az Úr szolgálatába léptem volna.

Szükségünk lenne egy karámra a lovának, aztán szeretné látni a nővérét.

– Erre! – mondta a sáfár, pillanatnyi meglepett tétovázás után.

Követték. Szerpuhov herceg palotája önálló birtok volt, mint az apjuké, csak szebb és gazdagabb. Vászja látott egy pékséget, egy sörfőzdét, egy fürdőházat, egy konyhát, egy füstölőházat, de ezek mind-mind eltörpültek a főépület mellett. A palota alsó helyiségeit félig a földbe ásták, s a felső helyiségeket csak külső lépcsőkön lehetett megközelíteni.

A sáfár elvezette őket egy alacsony, szépen rendben tartott istálló mellett, ami állatok édeskés szagát és meleg áramlatokat lélegzett. Mögötte egy magas kerítéssel körülvett üres karám állt.

Benne egy kis fedett, négyzet alakú beálló volt a hó távol tartására, valamint egy lóitató.

Szolovej megállt a karám mellett, és nemtetszéssel nézegette.

– Nem kell itt maradnod, ha nem akarsz – suttogta Vászja megint a fülébe.

– Gyere be gyakran – hangzott mindössze a ló válasza . – És ne maradjunk itt túl sokáig.

mögött. Vászja lerázta magáról a rossz érzést, és ismét a bátyja után indult.

– Nem fogunk – felelte Vászja. – Persze, hogy nem fogunk.

Nem is lehetett. Hisz világot akart látni. De ebben a pillanatban sehol máshol nem lett volna szívesebben, még akkor sem, ha arannyal-gyémánttal kecsegtetik. Moszkva ott hevert a lába előtt, káprázatos csodákkal tele. És itt volt a nővére is.

Előkerült egy lovász, aki a sáfár türelmetlen intésére leengedte a karámkerítés rúdjait.

Szolovej méltóságteljesen hagyta, hogy bevezessék. Vászja kioldotta a mén hevederét, és a saját vállán átvetette a nyeregtáskákat.

Majd én viszem – mondta a lovásznak. Az úton ez az iszák magát az életet jelentette, s most képtelen lett volna egy idegenre bízni ebben a csodálatos, de veszélyesnek tűnő városban.

– Légy óvatos – mondta Szolovej kissé bánatosan.

132

Vászja megsimogatta a ló nyakát.

– Ne ugorj ki – suttogta.

– Nem fogok – felelte a ló. Majd egy kis szünet után hozzátette: – Ha hoznak nekem zabot.

Vászja a sáfárhoz fordulva intézkedett.

– Hamarosan visszajövök, hogy megnézzelek – mondta aztán Szolovejnek.

Az meleg leheletet fújt a lány arcába.

Aztán otthagyták a karámot, Vászja szorosan a bátyja után ment. Még egyszer visszanézett, mielőtt az istálló elzárta volna előle. A ló figyelte, ahogy távolodik, alakja élesen kirajzolódott a fehér hóban. Nagyon nem lesz ez így jó, hogy Szolovej be van zárva egy kerítés mögé, mint egy közönséges ló…

Aztán Szása eltűnt egy faépület mögött. Vászja lerázta magáról a rossz érzést, és ismét a bátyja után indult.

133

15.

A hazug

Olga is hallotta Dimitrij lovasainak bevonulását. Akaratlanul is hallania kellett – a harangok zúgásába beleremegett a föld, s a morajlást „Dimitrij Ivanovics! Alekszandr Pereszvet!"

felkiáltások kísérték.

Ismét enyhült az Olga szívét szorító fájdalom, amikor meghallotta a fivére nevét. De nem mutatta jelét a megkönnyebbülésnek. A büszkesége nem engedte, és ideje sem volt rá.

Nyakukon volt a maszlenyica, s az ünnepi készülődés minden figyelmét lekötötte.

A maszlenyica háromnapos napünnepély volt, Moszkva egyik legrégibb ünnepe. Jóval régebbi, mint a harangok és a keresztek, melyek kísérték, a vallás cirádáival ruházva fel, hogy elkendőzzék pogány eredetét. Az ünnepség kezdete előtti utolsó, mai napon ehettek utoljára húst húsvét előtt. Vlagyimir, Olga ura még mindig Szerpuhovban volt, de Olga lakomát szervezett a háznép számára: vaddisznót, nyúlpörköltet, fácánkakast és halat készíttetett.

Egy pár napig még szabad volt vajat, disznózsírt, sajtot és más finomságokat enni, így a konyhában tucatjával, sőt százával sütötték a tortákat és süteményeket, hogy többnapi lakmározásra is elegendőek legyenek.

Olga kézimunkaszobája csacsogva falatozó nőkkel volt tele. Mindannyian lefátyolozva és nehéz köpönyegbe burkolózva érkeztek, hogy az összezsúfolódott testek melegében, beszélgetés közben végezzék a stoppolgatást. Az utcán fokozódó izgalom mintha a békés torony levegőjét is áthatotta volna.

Marja ugrándozott és sikongatott. Bármilyen elfoglalt is volt Olga, a kislánya miatt aggódott.

A kísértethistória óta ugyanis gyakran ébresztette fel sikoltozva a dadáját.

Sok teendője közepette Olga szakított rá időt, hogy leüljön egy pillanatra a kályha mellé, udvariasan elbeszélgessen a szomszédaival, odahívja Marját, hogy ellenőrizze, rendben van-e.

A kályha túloldalán Darinka szüntelenül fecsegett. Olga azt kívánta, bárcsak ne fájna annyira a feje.

– Elmentem gyónni Konsztantin atyához – harsogta épp Darinka. Hangja élesen kihallatszott a zsúfolt terem morajlásából. – Mielőtt elzárkózott volna a kolostorban. Konsztantin atya, a szőke pópa. Mert olyan szent életűnek tűnt. És valóban, helyes tanácsokkal szolgált. Mindent elmondott a boszorkányokról.

Senki sem pillantott fel. A varrogató nőknek jobb dolguk is akadt. Az ünnepi hét őrült forgatagában Moszkva ragyogott, mint egy menyasszony, és az asszonyoknak mind el kellett menniük a templomba – nem is egyszer, de többször –, fényesen bebugyolálva, ki-kipislogva fátylaik alól. Egyébként sem most először szórakoztatta őket Darinka a szent emberről szóló történeteivel.

Marja, aki szintén hallotta már Darinka meséjét, és unta anyja aggodalmaskodását, kibontakozott Olga keze közül, és kiosont.

134

– Azt mondta, ezek a született boszorkányok köztünk járnak – folytatta Darinka, akit nemigen zaklatott fel a hallgatóság hiánya. – Az ember nem tudhatja, kik ők, csak amikor már késő.

Azt mondja, megátkozzák a jó keresztényeket – megátkozzák őket –, hogy olyan dolgokat lássanak, amik nincsenek ott, meg furcsa hangokat halljanak – a démonok hangját…

Olga is hallotta a szóbeszédet, hogy mennyire gyűlöli ez a pópa a boszorkányokat. Őt is nyugtalanították. Csak a férfi tudta, hogy Vászja…

Elég ebből, mondta magában Olga . Vászja halott, Konsztantin atya pedig visszavonult a kolostorba – el kell engedni. De azért Olga örült az ünnepi hét forgatagának, ami az asszonyok figyelmét eltereli a jóképű pópa őrültségeiről.

Varvara lépett a kézimunkaszobába, nyomában Marjával, aki kapkodott a levegő után. Mielőtt a szolgáló szóhoz juthatott volna, a kislány felkiáltott:

– Szása bácsi van itt! Alekszandr testvér – javította ki magát, látva anyja szemrehányó tekintetét. Aztán feltartóztathatatlanul tört ki belőle: – És van vele egy fiú is. Mindketten téged akarnak látni.

Olga felvonta a szemöldökét. A gyermek fején a selyemsapka félrecsúszott, a szarafánja elszakadt. Ideje lecserélni a dadáját.

– Jól van – mondta Olga. – Küldjétek fel őket most azonnal. Ülj le, Mása!

Marja dadája késve érkezett, nagy sietve rohant be a terembe. Marja csintalan pillantást vetett rá, és a dada összerezzent.

– Én is látni akarom a bácsikámat – mondta a kislány az anyjának.

– Egy fiú van vele, Mása – felelte fáradtan Olga. – Nagylány vagy már, nem lenne helyes.

Marja szemrehányóan nézett rá.

Olga körülhordozta fáradt tekintetét a kályhája körül üldögélő tömegen.

– Varvara, hozd a látogatóinkat a belső szobámba. Gondoskodj róla, hogy legyen forralt bor.

Nem, Mása, engedelmeskedj a dadádnak. Majd később találkozol a bácsikáddal.

Napközben Olga saját szobája nem volt olyan meleg, mint a zsúfolt kézimunkaszoba, de legalább nyugalom honolt benne. Az ágyat függönnyel leválasztották, és általában ott fogadtak látogatókat. Olga épp elhelyezkedett, amikor meghallotta a lépteket – az utazásból épphogy megérkezett fivére már ott is állt az ajtóban.

Olga nagy nehezen felállt.

– Szása! – mondta. – Megölted a banditáidat?

– Igen – felelte az. – Nem lesz több felégetett falu.

– Az Úrnak legyen hála – válaszolta Olga. Keresztet vetett, majd összeölelkeztek.

135

Aztán Szása hátralépett, és érthetetlen komorsággal mondta:

– Olja! – aztán oldalra lépett.

Mögötte az ajtóban egy karcsú, zöld szemű ifjú ácsorgott, csuklyában, köpenyben, finom bőr-

és farkasbundában, két iszákkal a vállán. A fiú egyszeriben elsápadt. A nyeregtáskák a földre zuhantak.

– Ez meg ki? – kérdezte önkéntelenül Olga. Ám a következő pillanatban döbbent sóhaj hagyta el az ajkát.

A sihedernek szóra nyílt a szája, hatalmas szeme ragyogott.

– Olja – suttogta. – Vászja vagyok.

Vászja? Nem, Vászja halott. Ez nem Vászja. Ez egy fiú. Igaz, akkortájt Vászja csak egy pisze kölyök volt. És mégis, mégis… Olga ismét rápillantott. Azok a zöld szemek…

– Vászja? – kapkodott levegő után Olga. A lába remegett.

Fivére a székéhez támogatta, és Olga a térdére támaszkodva előrehajolt. A fiú bizonytalanul ácsorgott az ajtóban.

– Gyere ide! – szólalt meg végre Olga. – Vászja! El se hiszem!

A hajdani siheder becsukta az ajtót, aztán háttal nekik felemelte reszkető ujjait, és ügyetlenül kioldotta csuklyája zsinórját.

Ragyogó fekete hajfonat omlott le alóla, mire újra szembefordult a kályhával. Hogy a sapkát levette, Olga már felismerte hajadonná serdült kishúgát: az a furcsa, különös kisgyermek furcsa, különös nővé vált. Nem halt meg… él… itt van… Olga alig kapott levegőt.

– Olja! – szólalt meg Vászja. – Olja, annyira sajnálom! Olyan sápadt vagy. Olja, jól vagy? Ó!

– A zöld szemek felragyogtak, a kezek összekulcsolódtak. – Kisbabád lesz! Mikor?

– Vászja! – szakította félbe Olga, megtalálva végre a hangját. – Vászja, hát élsz? Hogy kerültél ide? És így felöltözve… Fivérem, ülj le! Te is Vászja. Gyere ide a fényre. Hadd lássalak.

Szása, ez egyszer engedelmesen tette, amit mondtak neki.

– Te is ülj le! – mondta Olga Vászjának. – Nem, inkább ide.

A lány, egyszerre lelkesen és rémülten, könnyed kecsességgel ült le a székre.

Olga a kezébe vette a lány állát, és a fény felé fordította az arcát. Valóban Vászja lenne az? A húga csúnyácska kislány volt. Ez a nő nem volt csúnya – bár a vonásai túl markánsak voltak 136

ahhoz, hogy szépség legyen: széles száj, hatalmas szemek, hosszú ujjak. Túlságosan is hasonlított a boszorkánylányra, Konsztantin leírásából.

Zöld szemei csordultig teltek bánattal, bátorsággal és rettenetes törékenységgel. Olga egy pillanatra sem felejtette el a kishúga szemét.

Vászja óvatosan szólította meg:

– Olja?

Olga Vlagyimirova elmosolyodott.

– Jó látni téged, Vászja.

Vászja térdre esett, és úgy zokogott Olga ölébe borulva, mint egy kisgyerek.

– A-a-annyira hiányoztál – dadogta. – Annyira hiányoztál.

– Csitt! – mondta Olga. – Csitt! Te is hiányoztál nekem, szezstrjonka. – Megsimogatta a húga haját, s csak akkor vette észre, hogy neki magának is eleredtek a könnyei.

Végül Vászja felemelte a fejét. A szája remegett, letörölte patakzó könnyeit, mély lélegzetet vett, és megfogta a nővére kezét.

– Olja! – mondta. – Olja, apa meghalt.

Olja érezte, hogy valahol a belsejében valami hidegség ölt alakot és terjed benne szét: a szeretetébe vegyülő harag ez iránt a meggondolatlan lány iránt. Nem szólt semmit.

– Olja – szólt Vászja. – Nem hallottad? Apa meghalt.

– Tudom – felelte Olga. Keresztet vetett, és nem tudta elnyomni a hangjában rejtőző

hidegséget. Szása a homlokát ráncolva pillantott fel. – Isten nyugosztalja. Konsztantin atya mindent elmesélt. Azt mondta, megszöktél. Azt hitte, meghaltál. Én is azt hittem.

Megsirattalak. Hogy kerültél ide? Ráadásul ilyen öltözékben… – Kissé kétségbeesetten nézett a húgára, tekintete ismét megakadt a kócos, csillogó hajfonaton, a csizmán, nadrágon és zekén, vad lényének felkavaró kecsességén.

– Mondd el neki, Vászja! – szólt rá a bátyja.

Vászja meg sem hallotta sem a kérdést, sem az utasítást. Merev mozdulattal felpattant.

– Itt van? Hol? Mit csinál itt? Mit mondott neked Konsztantin atya?

Olga kimérten válaszolt.

– Hogy apánk azért halt meg, hogy megmentse a te életedet. Egy medvétől. Hogy te… Oh, Vászja, erről jobb, ha nem beszélünk. Válaszolj: hogy kerültél ide?

137

Egy kis ideig hallgatott, aztán mintha minden vadsága elhagyta volna, Vászja visszahuppant a székre.

– Nekem kellett volna meghalnom – mondta halkan. – De ő halt meg. Olja, én nem akartam…

– Nagyot nyelt – Ne hallgass a pópára, ő…

– Elég volt, Vászja! – szólt rá határozottan a nővére. Majd egy kis éllel még hozzátette: –

Gyermek, mi szállt meg, hogy megszöktél otthonról?

– Lehet, hogy ez a teljes igazság? – kérdezte Olga a fivérét valamivel később. Átmentek a kis kápolnába, ahol nem volt szokatlan a suttogva folytatott társalgás, és kisebb volt rá az esély, hogy meghallják őket. Vászját Varvara gondjaira bízták, hogy nagy titokban vigye el fürdeni.

– A pópa majdnem ugyanezt mesélte – bár nem egészen –, és akkor elég nehezen hittem neki.

Mi venne rá egy lányt arra, hogy így viselkedjen? Megőrült?

– Nem – felelte meggyötörten Szása. Fölötte Krisztus és a szentek álltak sorfalat dicsőséges vértezetben: Olgának nagyon szép ikonosztáza volt. – Valami történt vele… És szerintem több is van e mögött a történet mögött, mint amennyit mi ismerünk. Nekem nem mondja el.

De nem hinném, hogy megbolondult volna. Még ha nyughatatlan és neveletlen is, és néha bizony aggódom a lelkéért. De ő egyszerűen csak önmaga, nem bolond. Olga bólintott, és az ajkába harapott.

– Ha ő nem lett volna, apa nem halt volna meg – csúszott ki Olga száján, mielőtt erőt vehetett volna magán. – És anya sem…

– Ne, ez azért durva volt – szólt rá élesen Szása. – Várjunk az ítélkezéssel, nővérem. Majd beszélek ezzel a pópával. Talán ő majd elmondja, amit Vászja nem hajlandó.

Olga felpillantott az ikonokra.

– Mihez kezdjünk most vele? Húzzak rá szarafánt, és próbáljak neki férjet keríteni? – Egy új gondolat merült fel benne. – Csak nem fiúnak öltözve szökött meg a húgunk? Ezt hogyan magyaráztad meg Dimitrij Ivanovicsnak?

Feszült csend állt be.

Olga hunyorított a szemével.

– Én… nos… – dadogta Olga fivére maflán –, Dimitrij Ivanovics úgy tudja, hogy ő az öcsém, Vaszilij.

– Hogy mi? – sziszegte Olga olyan hangon, ami egyáltalán nem illett az imádságokhoz.

Szása eltökélt nyugalommal válaszolta:

– Mindenkinek azt mondta, hogy Vaszilij a neve. Úgy gondoltam, jobb, ha annyiban hagyom.

– De miért, az Isten szerelmére! – vágott vissza Olga, visszafogva a hangját. –

138

Azt kellett volna mondanod Dimitrijnek, hogy csak egy szegény bolond kölyök… egy szent bolond, teljesen összezavarodva, és azon nyomban, teljes titokban hozzám kellett volna hoznod.

– Egy szent bolond, aki három megmentett gyermekkel a lován vágtázott be a lavrába –

felelte Szása. – Megtalálta a banditákat, akiket mi két hétig hiába kutattunk. Ezek után elnézést kellett volna kérnem miatta, és gyorsan el kellett volna tüntetnem onnan?

Ugyanezeket a kérdéseket tette fel Szergej is, amiket most jómaga, ébredt rá kicsit zavartan Szása.

– Igen – felelte Olga meggyötörten. – Nem vagy eleget Moszkvában, nem értheted… De most már mindegy. Nincs mit tenni. Vaszilij öcsédet most azonnal el kell küldeni. Vászját a nők lakrészében fogom tartani addig, amíg az emberek meg nem feledkeznek róla. Aztán összehozok neki egy házasságot. Nem túl jó partit, nehogy a nagyhercegnek szemet szúrjon, de hát most már mit lehet mit tenni…

Szása képtelen volt egy helyben maradni: ez is furcsa érzés volt a számára. Fel-alá mászkált a sok-sok gyertya által vetett fény- és árnyékfoltok között, s a fény életre keltette fekete haját –

Olgáéhoz és Vászjáéhoz hasonlóan –, amit mindhárman anyjuktól örököltek.

– De most még nem zárhatod be – szólalt meg, és erőt kellett vennie magát, hogy még többet hozzáfűzzön. Olga összefonta a karját.

– Miért nem?

– Dimitrij Ivanovics nagyon megkedvelte az úton – válaszolta óvatosan Szása. – Nagy szívességet tett neki Vászja azzal, hogy megtalálta azokat a banditákat. Kitüntetést, lovat ígért neki, és helyet az udvartartásában. A maszlenyica előtt Vászja nem tűnhet el, hacsak nem akarja megsérteni a nagyherceget.

– Megsérteni? – sziszegte Olga, ismét kiesve a kápolnához illő kimért hangvételből.

Előrehajolt. – Szerinted az hogy fog neki tetszeni, amikor rájön, hogy ez a bátor fiú valójában lány?

– Nem nagyon – felelte szárazon Szása. – De nem fogjuk elmondani neki.

– És úgy véled, hogy nekem ezt hagynom kellene, néznem, hogy a hajadon húgom Dimitrij tivornyázó bojárjaival mászkáljon fel-alá Moszkvában?

– Ne nézd! – javasolta Szása.

Olga nem szólt egy szót sem. Mióta tizenöt éves korában férjhez ment, nap mint nap részt vett a politikai játszmákban, még Szásánál is régebb óta. Kénytelen volt: a gyermekei élete függött a hercegek szeszélyeitől. Sem ő, sem a bátyja nem engedhették meg, hogy magukra haragítsák Dimitrij Ivanovicsot. De ha Vászját leleplezik…

Jóval gyengédebben tette hozzá Szása:

– Most nincs választásunk. Mindkettőnknek mindent el kell követni, hogy 139

semmiképp se tudódjék ki Vászja titka az ünnepek alatt.

– El kellett volna küldetnem Vászjáért, amíg gyermek volt – szakadt fel egy sóhaj Olgából. –

Réges-régen el kellett volna küldetnem érte. A mostohaanyánktól nem kapott rendes nevelést.

Szása keserű hangon felelte:

– Kezdem azt gondolni, hogy senki sem tudta volna jobban csinálni. Nos, már így is túl sokáig időztem, el kell mennem a kolostorba, hogy értesüljek a hírekről. Beszélek ezzel a pópával is. Hagyjuk Vászját pihenni… senki sem fogja furcsának tartani, hogy az ifjú Vaszilij Petrovics a nővérével akarja tölteni a napot. De esténként el kell mennie a nagyherceg palotájába.

– Fiúnak öltözve? – kérdezte Olga.

A fivérének megfeszült az álla.

– Fiúnak öltözve – felelte.

– És… az uramnak mit mondjak? – kérdezte Olga.

– Nos, az már mindenestül rajtad múlik – felelte Szása az ajtó felé véve az irányt. – Ha netalán visszatérne, én a magam részéről azt tanácsolom, hogy annyit mondj el neki, amennyit nagyon muszáj.

140

16.

A szaraji nagyúr

A nővérétől Alekszandr testvér egyenesen Mihály arkangyal kolostorába ment, ebbe a herceg palotáitól elkülönülten álló, önálló épületegyüttesbe. Andrej atya szívélyesen üdvözölte Szását.

– Először hálát adunk – mondta az apát –, aztán eljössz a lakosztályomba, és mindent elmesélsz.

Andrej nem volt híve a test sanyargatásának, ráadásul Moszkva gyarapodásával a kolostor is egyre gazdagabb lett a délről érkező ezüstadóból és a viasszal, prémekkel és hamuzsírral való kereskedésből. Az apát szobáit kényelmesen rendezték be. Ezüst- és gyöngyberakásos ikonjai rosszalló tekintettel bámultak le sűrű soraikból az imasarokban. Fentről kevés fagyos fény szűrődött be, amitől a kályha lángnyelvei reszkető kísértetekké fakultak.

Miután elmondták az imáikat, Szása hálásan huppant le egy székre, leeresztette a csuklyáját, és melengetni kezdte a kezét.

– Még nincs itt a vacsora ideje – szólalt meg Andrej, aki ifjúkorában megjárta a szaraji udvart, és még mindig vágyakozva gondolt vissza a kán udvarában megízlelt sáfrányra és borsra.

Aztán szemével Szását fürkészve hozzátette: – De a vadonból frissen hazatért utazó kedvéért mindig tehetünk kivételt.

A szerzetesek aznap megfőztek egy jókora darab marhacombot, hogy a nagyböjt előtt kicsit sűrűbbé váljon a vérük; volt még mellé friss kenyér és tömör, íztelen sajt is. Ahogy megérkezett az étel, Szása gondolkodás nélkül rávetette magát.

– Olyan rosszul sült el az utad? – kérdezte Andrej, miközben nézte, ahogy eszik.

Szása megrázta a fejét. Nyelt egyet, aztán megszólalt:

– Nem, megtaláltuk a banditákat, és lemészároltuk őket. Dimitrij Ivanovics nagyon elégedett volt. Most a palotájában van, és olyan lelkes, mint egy kölyök.

– Akkor miért vagy ilyen… – Andrej elhallgatott, az arckifejezése is megváltozott. – Oh –

folytatta lassan. – Hallottál apád haláláról.

– Igen, hallottam apám haláláról – válaszolt Szása, letéve fatányérját a tűz mellé, megtörölve száját a kézfejével. Összehúzta a szemöldökét. – És ezek szerint te is. A pópa számolt be róla?

– Mindenkinek elmesélte – felelte Andrej a homlokát ráncolva. Őelőtte is ott volt egy tál jó kis húsleves, melyen ott úszott az elmúlt nyár maradék zsírja, ám most vonakodva félretolta, és előrehajolt. – Elég gonosz történetet adott elő – azt mondta, a húgod boszorkány, aki 141

minden ok nélkül kirángatta Pjotr Vlagyimirovicsot a téli erdőbe –, és azt mondta, hogy a húgod is meghalt.

Szása megváltozott arckifejezését az apát teljesen félreértette.

– Nem tudtál erről, fiam? Sajnálom, hogy bánatot okoztam. – Mikor Szása nem szólalt meg, Andrej sietve folytatta: – Talán jobb is, hogy ő is meghalt. Ugyanarról a fáról is származhat jó ember is és gonosz is, és legalább a húgod meghalt, mielőtt Szása előtt felvillant az életteli Vászja, amint a reggeli szürkületben lovagolt – és nem felelt. Andrej felállt.

– Idehívatom a pópát… Konsztantin atyát… eléggé magának való. Szüntelenül imádkozik, de biztos vagyok benne, hogy szakít időt arra, hogy neked elmesélje. Igazi szent… – Andrej továbbra is zavarban volt; úgy beszélt, mint aki nem tudja eldönteni, csodálja-e, vagy kételkedjen benne.

– Nem szükséges – szólalt meg váratlanul Szása, és felemelkedett. – Csak mutasd meg, hol van a pópa, és majd én odamegyek.

Konsztantin kapott egy cellát, mely ugyan kicsi volt, de tiszta, egyike azoknak, amelyeket olyan szerzeteseknek tartottak fenn, akik magukban akartak imádkozni. Szása kopogtatott az ajtón.

Csend.

Aztán sántikáló léptek zaja szűrődött ki, és az ajtó kitárult. Amikor a pópa megpillantotta Szását, hirtelen elsápadt, aztán elpirult.

– Az Úr áldjon meg! – szólította meg Szása, elcsodálkozva a másik arckifejezésén.

Alekszandr testvér vagyok, aki elhozott a vadonból.

Konsztantin hirtelen magához tért.

– Az Úr áldása legyen rajtad, Alekszandr testvér! – felelte. Finom vonalú arca a rémület első, akaratlan felvillanása után semmilyen érzelmet nem árult el.

– Mielőtt visszavonultam volna a világi élettől, Pjotr Vlagyimirovics volt az apám – mondta Szása hidegen, mert kétség kezdte gyötörni: Talán igazat mond ez a pópa. Miért hazudna?

Konsztantin bólintott. Nem tűnt meglepettnek.

– A nővéremtől, Olgától hallottam, hogy Lesznaja Zemljáról jöttél – folytatta Szása. – És hogy láttad meghalni az apámat.

– Nem láttam – felelte a pópa, kihúzva magát. – Láttam kilovagolni a bolond lánya után, és láttam a szétmarcangolt testét, mikor hazahozták.

Szásának a szakálla alatt megfeszült az álla.

– Szeretném hallani az egész történetet, mindent, amire csak emlékszel, bátyuska – mondta.

142

Konsztantin habozott.

– Ahogy kívánod.

– A kerengőben – fűzte hozzá sietve Szása.

Savanyú bűz, a félelem bűze szivárgott ki a pópa szűk cellájából, és Szása azon kapta magát, hogy elgondolkodik, vajon miért imádkozik ilyen buzgón Konsztantin atya.

Hihető. A történet hihető volt – és mégsem, mégsem teljesen ugyanaz a történet, amit Vászja mesélt. Kettejük közül valamelyik hazudik, gondolta Szása . Vagy mindkettő. Vászja nem mondott semmit a mostohaanyjáról, csak annyit, hogy meghalt. Szása ezt nem is vonta kétségbe – az emberek könnyen meghaltak. Azt azonban Vászja nem tette hozzá, hogy Anna Ivanovna az apjukkal együtt halt meg…

– Vaszilisza Petrovna tehát halott – fejezte be Konsztantin árnyalatnyi rosszindulattal. –

Nyugodjék békében, ahogy az apja és a mostohaanyja is! – A szerzetes és a pópa a hólepte, szürke kertre néző kerengőt rótta.

Gyűlölte a húgomat, gondolta Szása meglepetten. Még mindig gyűlöli. Vászja nem találkozhat vele. Nem hiszem, hogy ezt az embert megtévesztenék a fiúruhák.

– Mondd csak – kérdezte váratlanul Szása. – Volt apám istállójában egy harci mén, pej, hosszú sörényű, egy csillaggal a pofáján?

Erre a kérdésre Konsztantin semmiképp sem számított. Összevonta a szemöldökét. De…

– Nem – szólalt meg egy pillanat múlva. – Nem, Pjotr Vlagyimirovicsnak ugyan sok lova volt, de ilyen egy sem.

És mégis, gondolta Szása, te szőke kígyó, valami eszedbe jutott. Bár lehet, hogy csak félig, de hazudsz nekem.

Ahogy Vászja is?

Átkozottak legyetek mindketten! Csak azt akarom tudni, hogyan halt meg az apám!

A pópa beesett, szürke arcát nézve Szása rájött, hogy ennél többet nem tud kihúzni belőle.

– Köszönöm, bátyuska – szólalt meg hirtelen. – Imádkozz érettem, most mennem kell.

Konsztantin meghajolt, és keresztet vetett. Szása elindult lefelé a lépcsőn, és olyan érzése volt, mintha valami undok, nyálkás dologhoz ért volna, s nem értette, miért kell tartania egy szegény, istenfélő pópától, aki minden kérdésére bánatos őszinteséggel felelt mély, méltóságteljes hangján.

Vászja bőrének minden négyzetcentiméterét lelkiismeretesen tisztára sikálta Varvara, aki úrnője teljes bizalmát élvezte, és nyugalmából soha semmi sem billenthette ki. Még Vászja 143

zafír nyakéke is csak egy megvető horkantást váltott ki belőle. Volt valami bizsergetően ismerős az asszony arcában. Vagy csak a fürgesége emlékeztette Vászját Dunjára? Varvara megmosta Vászja piszkos haját, és megszárította a fürdőház jól megrakott kemencéje mellett.

– Ezt le kellene vágnod… fiú – jegyezte meg szárazon, ahogy befonta.

Vászja elcsodálkozott. Valahol mélyen eltemetve mindig is ott fog élni benne mostohaanyja éles hangja: „Te vézna, esetlen, csúnya lány", de még Anna Ivanovna sem kritizálta soha Vászja hajának vörössel átitatott feketeségét. Varvara hangjába azonban árnyalatnyi megvetés vegyült.

„Az éjfél színe, mikor kihuny a tűz a kályhában", mondogatta Vászja gyermekkori dajkája, Dunja, mikor megöregedett, és hajlamossá vált az érzelgősködésre. Vászja arra is emlékezett, ahogy a haját fésülte a tűz mellett, miközben a fagydémon titkon figyelte.

– Senki sem láthatja a hajamat – felelte Vászja Varvarának. – Állandóan csuklyát viselek, és még sapkát is. Tél van.

– Ostobaság – felelte a szolgáló.

Vászja konokul megvonta a vállát, és Varvara nem szólt többet.

Miután Vászja megfürdött, Olga is megjelent összeszorított szájjal, sápadtan, hogy segítsen felöltözni a húgának. A kaftánt maga Dimitrij küldte: zölddel és arannyal hímzett, igazi hercegi öltözet volt. Olga az egyik karjára vetve hozta.

– Ne igyál bort! – mondta Szerpuhov hercegasszony, mikor minden udvariaskodás nélkül belépett a forró fürdőházba. – Csak tégy úgy. És ne beszélj. Maradj Szása mellett. Csak addig maradj, amíg nagyon muszáj – letette a kaftánt, Varvara pedig elővarázsolt egy tiszta inget és egy nadrágot, valamint Vászja sebtében letakarított csizmáit.

Vászja elakadó lélegzettel bólogatott, s azt kívánta, bárcsak más körülmények között jöhetett volna látogatóba Olgához, és úgy nevetgélhetnének, mint régen, anélkül hogy a nővére haragudna rá.

– Olja… – kezdett bele óvatosan.

– Ne most, Vászja – felelte Olga. Varvarával már fürge, személytelen ügyességgel igazgatták Vászja öltözékét.

Vászja elhallgatott. Emlékezetében úgy élt a nővére, ahogy a csirkéket eteti, vagy a hajfonatát fésüli. Ebben az asszonyban azonban egy királynői szépség volt, fenséges és távoli, szép ruhákban, fejdísszel, meg nem született gyermeke terhével.

– Erre most nincs időm – folytatta lágyabb hangon Olga, egy pillantást vetve Vászja arcára. –

Bocsáss meg, húgom, de ennél több nem telik tőlem. A naplementével kezdetét veszi a maszlenyica, és gondoskodnom kell a saját háztartásomról. Ezen a héten Szása gondjaira leszel bízva. Egy szoba fog várni ebben a palotában, a férfiak lakrészében. Ne aludj sehol máshol. Reteszeld el az ajtódat. Rejtsd el a hajadat. Légy óvatos. Ne nézz a nők szemébe…

nem akarom, hogy az okosabbak közül valamelyik felismerjen, amikor végül húgomként 144

behozlak a női lakrészbe. Majd beszélünk, ha vége az ünnepnek. Ahogy lehet, hazaküldjük Vaszilij Petrovicsot. Most menj!

Megkötötték az utolsó madzagot is – Vászja úgy volt felöltözve, mint egy moszkvai hercegecske. Prémes szélű sapkát vett fel, mélyen a homlokára húzva a haját rejtő bőrcsuklya fölé.

Vászja érezte Olga tervében az észszerűséget, de a hidegséget is. Megbántottan nyitotta szóra a száját, de ahogy nővére ellentmondást nem tűrő tekintetével találkozott az övé, csendben maradt, és elindult.

Olga és Varvara összenéztek mögötte.

– Üzenj titokban Lesznaja Zemljára – mondta Olga. – Szólj a fivéreimnek, hogy a húgom él, és nálam van.

Késő délutánra járt már, mikor Szása és Vászja találkozott Szerpuhov hercegének kapujában.

Megfordultak, és elindultak felfelé az emelkedőn. A kreml egy hegygerincre épült, a katedrális és a nagyherceg palotája alkották a tengelyét.

Az utca göröngyös volt, és kanyargós, vastag hó borította. Vászja figyelte, hova lép, nehogy bepiszkítsa a csizmáját, s igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani Szásával. Szolovejnek igaza volt, gondolta, miközben kikerülte az embereket, és kissé megilletődött személytelen sietségük láttán. Az a másik város semmi nem volt ehhez képest.

Aztán szomorúan elmélkedett tovább . Nem fogok a toronyban lakni. Meg fogok szökni, mielőtt megpróbálnak újra lányt faragni belőlem. Vajon ez volt évek óta az első és utolsó alkalom, hogy láttam a nővéremet? És ő haragszik rám.

Dimitrij palotájának őrei üdvözölték őket. A testvérek átvágtak az udvaron – mely nagyobb, szebb, zajosabb és piszkosabb volt, mint Olgáé –, megmászták a lépcsőt, aztán teremről teremre haladtak: olyan szépek voltak, mint a mesében, bár Vászja nem számított ekkora bűzre és porra.

Már a második lépcsősort mászták meg, mely nyitott volt, így beszivárgott a város duruzsolása és füstje, mikor Vászja kissé félve megszólalt:

– Nagy gondot okoztam nektek Oljával, Szása?

– Igen – felelte a bátyja.

Vászja megállt.

– Most még elmehetek. Szolovejjel az éjjel eltűnhetünk, és akkor nem okozok nektek több gondot. – Igyekezett büszkén szólni, de tudta, hogy Szása hallja, ahogy elszorul a hangja.

– Ne légy ostoba! – vágott vissza a bátyja. Nem is lassított, alig fordult felé. Úgy tűnt, belülről emészti a méreg. – Mégis, hova mennél? Kihúzod a maszlenyicát, aztán magad mögött hagyod Vaszilij Petrovicsot. Most már mindjárt ott vagyunk. Igyekezz minél kevesebbet 145

beszélni. – Felértek a lépcsősor tetejére. A hatalmas ajtó faragásai csillogtak a viaszrétegtől, előtte két őr állt. Azok keresztet vetettek, és gyorsan fejet hajtottak tiszteletük jeléül.

– Alekszandr testvér! – mondták.

– Az Úr legyen veletek! – felelte Szása.

Az ajtók kitárultak. Vászja egy alacsony, füstös és csodálatos teremben találta magát, ami zsúfolásig tele volt emberekkel. Szinte meztelennek érezte magát, és biztos volt benne, hogy a tömegből legalább egyvalaki mindjárt felröhög, és azt mondja a haverjainak: „Odanézzetek!

Egy nő fiúnak öltözve!" De senki sem szólt. Izzadtságuk, hajolajuk és a lakoma elnehezítette az egyébként is megszorult levegőt. Vászja ekkora tömeget eddig még csak el sem tudott képzelni.

Kaszjan lépett oda hozzájuk sudáran és nyugodtan.

– Örvendek a találkozásnak, Alekszandr testvér, Vaszilij Petrovics! – Kaszjan még ebben a díszes társaságban is kitűnt tűzmadárszíneivel, gyönggyel kivarrt ruhájával. Vászja hálás volt, hogy láthatja. – Jó újra látni benneteket. A nagyherceg megtisztelt azzal, hogy helyet adott nekem az udvarában az ünnep idejére.

Vászja észrevette, hogy a tömeg nagyobb figyelmet szentel hírneves bátyjának, mint neki.

Végre ismét fellélegezhetett.

Dimitrij egy kisebb emelvényen elhelyezett székről harsogta:

– Kuzinjaim! Jertek ide mindketten!

Kaszjan enyhén meghajolt, és mutatta az irányt. A bojárok lökdösődő hada a falhoz préselődött, hogy utat engedjenek nekik.

Vászja a bátyja sarkában lépkedve átvágott a termen. Mögöttük újra felhangzott a beszélgetés zaja. Vászja szinte beleszédült az ékszerek, kaftánok és élénkre festett falak színeinek kavalkádjába. Igyekezett méltóságteljesen lépkedni Szása mögött. A padlót szőnyegek és állatprémek őrült egyvelege takarta. A sarkokban kifejezéstelen arcú felszolgálók álltak.

Apró, szinte csak résnyi ablakok engedtek be egy kis levegőt.

Dimitrij ott ült a tömeg közepén egy faragott, berakásokkal díszített széken. A fürdőzés után kipirult és vidám volt, igazán elemében érezte magát, ahogy a bojárokkal beszélgetett. Vászja a tekintetében mégis valami nyugtalanságot, az arckifejezésében valamiféle keménységet és egykedvűséget vélt felfedezni.

Szása is fészkelődni kezdett mellette – ő is észrevette.

– Engedd meg, Dimitrij Ivanovics, hogy bemutassam az öcsémet – szólalt meg Szása erőteljes, hivatalos hangon, mely elnyomta a terem morajlását. Kezét a ruhaujjába húzta, Vászja szinte érezte vibráló feszültségét. – Vaszilij Petrovics.