GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...
Góg és Magóg fia vagyok
én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján
jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal
rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot
öntsetek
Legyek az új, az énekes
Vazul,
Ne halljam az élet új
dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban,
mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a
dal
S ha elátkozza százszor
Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és
magyar.
LÉDA ASSZONY ZSOLTÁRAI
A MI GYERMEKÜNK
Bús szerelmünkből nem
fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.
Ha jönnek az új
istenek,
Ha jönnek a nem sejtett
órák,
Valamikor, valamikor
Kipattannak a tubarózsák
S elcsattan hosszú csoda-csók.
Mások lesznek és mink
leszünk:
Egy napvirág-szemű
menyasszony
S egy napsugár-lelkű
legény.
A tubarózsa illatozzon
S áldott legyen a mámoruk.
S áldott legyen, ki: te
meg én,
Ki az övék, kiért mi
sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse
bírtunk,
Ki másoké: a gyermekünk.
Kit napvirág és
napsugár
Új igére, új dalra termett,
Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú
Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.
A VÁR FEHÉR ASSZONYA
A lelkem ódon, babonás
vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen
nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
Konganak az elhagyott
termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a
völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
Örökös itt a
lélekjárás,
A kripta-illat és a köd.
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji
órán
Gyúlnak ki e bús, nagy
szemek.)
A fehér asszony jár a
várban
S az ablakokon kinevet.
MERT ENGEM SZERETSZ
Áldott
csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
A KÖNNYEK ASSZONYA
Bús arcát érzem
szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar
édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt
pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm.
Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek
szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
FÉLIG CSÓKOLT CSÓK
Egy félig csókolt
csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha
szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk.
Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa
vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal
lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a
tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
HUNYHAT A MÁGLYA
Hunyhat a
máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda,
elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi
máglya
Fölgyujtja tán újra a
véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a
rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
HIÁBA KÍSÉRTSZ HÓFEHÉREN
Én beszennyezlek. Én
beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb
éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.
Színem elé parancsolom
majd
Fehér köntösös szűzi
árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.
Hiába libeg félve,
fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.
Hiába reszket, hiába
reszket:
Befoltozom gyanuval,
váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.
S míg libeg búsan,
szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.
VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK
Vad szirttetőn mi
ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk,
szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Véres hús-kapcsok
óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen
szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.
TÜZES SEB VAGYOK
Tüzes, sajgó seb
vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a
harmat,
Téged akarlak, eljöttem
érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva,
fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám
nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
Vágy szaggatott föl,
csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra
éhes,
Adj kínt nekem, a
megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki,
égess.
A FEHÉR CSÖND
Karollak, vonlak s
mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér
lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha
tán,
Sikolts belé, mert mindjárt
elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a
kezünk
A csókok és könnyek
alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám
fejed
S én tépem durván
bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos
hajad,
Zilálva, tépve verje
arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is
fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre
vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis
kezed:
Megállt az élet, nincsen több
sora,
Nincs kínja, csókja, könnye,
mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden
elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott
miránk,
Fehér és csöndes lesz már a
világ,
Átkozlak, téplek, marlak
szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts,
akarom.
Megöl a csend, ez a fehér
lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek
el.
A MÁSIK KETTŐ
Csókoljuk egymást,
együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra
vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a
szemünk,
Sápadt a lángunk.
Piros kertek közt
futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt
sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem
tudunk,
Itt sápadt minden.
Csókoljuk egymást
biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos
estünk,
Hiába minden, csók ha csókra
hull,
Hideg a testünk.
S piros kertekből, úgy
tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju
ember
S mi, ím, egyszerre forrón
ölelünk,
Nagy szerelemmel.
EGY ÓCSKA KONFLISBAN
Királyném, kigyultak a
lángok,
Aranyos hintónk, íme,
száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a
király.
Lásd, ez a fényes
kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik,
fénylik,
Hogy téged s engem
lássanak.
Királyném, bocsásd le a
fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a
vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg
én,
Földi pár úgy az
élet-csúcsra
És sohse volt még íly
szegény.
Vágy, élet és sugár a
lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden
fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te
királyné,
Hát trónunk sohse lesz
nekünk?
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
LÉDA A HAJÓN
Hurráh, jön az Öröm
hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak,
látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is
kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk
egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a
parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt
leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két
szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek,
félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk
egymást.
IMA BAÁL ISTENHEZ
Óh, Baál, Nagyúr, ez az
irgalom-óra,
Mi itt a gályán most hozzád
kiáltunk,
Nézz hát reánk, reánk, két
kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok?
Féreg.
Pártütő isten, összetépett
lélek,
Elesett titán. De itt van a
párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat
várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap
üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú,
büszke,
Didó királynő, csókolva is
vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre
váró,
Bíborra termett, egyetlenegy
némber.
Óh, Baál, állj mellénk lelked
kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján
valahol
Fordítsd felénk fényes, kegyetlen
arcod.
Én harcolnék. Megharcolnám a
harcot,
Tudok alázva élni,
lélek-áron,
De nézz reá: királynő az én
párom,
Selyemvánkost áztathat csak a
könnye,
Selyemzászlót lengethet csak a
gályánk.
Óh, öntsd reánk aranykönnyed
folyását,
Óh, öntsd reánk, véres aranyak
atyja,
Óh, nézz reánk, a két
legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad
aranyszived
Összeszorulna. Könnyed
eredne
S úszó, sötét gályánk
szőnyegére
Óh, hullna az arany, hullna
egyre.
A TÓ NEVETETT
Alkonyban
szálltunk
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre vártunk.
Öreg
hajósunk
Karja reszketett,
Havas ormokról
Zúgtak a szelek,
A tó harsogott,
Hívott, kiabált,
Zúgott, jajgatott,
A tó nevetett.
Szálltunk, hajóztunk.
(A kínjainkat
- Súgtam csendesen -
Oldjuk végre fel.
Szent sír ez a tó,
Szerelmes karú,
Titkot őriző.
Ez ölelni tud,
Örökre ölel
És áldva ringat.
Nem tudja senki,
Ha ő átkarol,
Zuhanjunk, gyere.)
Ő néz, néz reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A partok fele.
Szállunk, rohanunk:
Óh, menni, menni,
Óh, élni tovább,
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni, lenni.
A tó nevetett
Utánunk vadul,
A mélyvizű tó,
Idegen ölű,
Szerelmes ölű,
Áldott karú tó.
A tó nevetett
S bármerre megyünk
Azóta mindig:
Minden alkonyon
Halljuk nevetni.
MEG AKARLAK TARTANI
Őrjít ez a csókos
valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva,
vágyva
Könyörgök hozzád,
asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Mikor legtüzesebb az
ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Hóhérok az eleven
vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Testedet, a kéjekre
gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.
Meg akarlak tartani
téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Maradjon meg az én nagy
álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.
CSAK JÖNNE MÁS
Hódolni kergettem
elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.
Irigyellek, szánlak,
utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.
Csak tudnék én mást úgy
kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne
más.
Egy más asszony. Valaki.
Más.
Akárki.
A LÉDA SZÍVE
Boszorkák dobáltak
meg
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
*
Sírtak s nevettek a
boszorkák.
Köd volt és a gyászos, vak
éjben,
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szivek
S én elfödtem az arcomat.
Sziveket dobtak a
boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szivek,
Csúnya, kicsiny, kemény szivek.
*
Egyszerre szétszálltak
a boszorkák,
Könnyesen, csöndben és
fehéren,
A bús csodáknak ligetében,
Egy asszony jött fényben
felém
S én ráemeltem arcomat.
*
Szemembe nézett s
szivéért nyúlt,
Az arcomon még most is
érzem:
A bús csodáknak ligetében
Arcomhoz vágta a szivét,
Meleg, beteg, szegény szivét.
LÉDA PÁRISBA KÉSZÜL
Van valakim, aki
Minden,
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Térítsd vissza, ha lehet.
Állj elébe s mondd meg
néki,
Hogy én fiad vagyok, Páris,
Elűzötten, száműzötten,
Messze tőled. De fiad.
Mondd meg néki, hogy te
küldted
Magad helyett bús fiadnak,
Kis szerelmét az életnek
Ne vegye még tőlem el.
Élni, élni, be jó
volna,
Ámulni még. Páris, Páris,
Üzend meg a leányodnak:
Hogyha elmegy, meghalok.
AZ UTOLSÓ MOSOLY
Óh, nagyon csúnyán
éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül
szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges, nagy
szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Mosolyos, hideg
ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.
VÉN FAUN ÜZENETE
Bús maskarája a
világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
Tavasz van itt a
Duna-tájon
És én olykor vért köhögök,
Szép itt az élet, csupa álom.
Pán-kereső utamba most
már
Mámor-gályák utasa, én,
Itt állok a zord Bizonyosnál.
A lelkem még
ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.
Új dalokat nem hallasz
tőlem,
Csókom sincs csókolnivaló,
De kellesz e tavasz-időben.
Hogy akkor majd reám
hajoljál,
Fülembe csókold, mit te
tudsz
»Csúf faunom, Apolló voltál.«
VÁRNAK REÁNK DÉLEN
Sikongnak a meleg
szelek
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.
Ott hallgattuk
valamikor
Lármáját nagy, kék
vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk
mi
Soha szebbet, soha szebbet.
Bárka áll a kék vizen
most,
Útra indul talán már ma,
Ha lekésünk, ha lekésünk,
Sohse tér meg az a bárka.
Sikongnak a meleg
szelek.
Kék tengernek kék vizében
Üresen úszik a hajónk
Messze Délen, messze Délen.
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Útra kelünk. Megyünk az
Őszbe,
Vijjogva, sírva,
kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a
Nyárnak,
Csattognak az új
héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból,
űzve szállunk,
Valahol az Őszben
megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk
nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
A HORTOBÁGY POÉTÁJA
Kúnfajta, nagyszemű
legény volt,
Kínzottja sok-sok méla
vágynak,
Csordát őrzött és
nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és
délibábok
Megfogták százszor is a
lelkét,
De ha virág nőtt a
szívében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt
csodaszépet,
Gondolt halálra, borra,
nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos,
gatyás, bamba
Társakra s a csordára
nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
EL A FALUBÓL
A kis harang a
régi,
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
Minden, minden a
régi,
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.
Belehalok, ha
mondják,
Hogy én itt szálltam útra,
Megtagadom a csókot,
Amely útra inditott.
Én a bolondos
zajnak,
Én a cifra városnak
Vagyok a kóbor lelke,
Ne gyalázz meg hát, falu.
Óh, kapj fel innen,
Város,
Ragadj el innen, Város:
Kik messze kiröpültek,
Sohse térjenek haza.
BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓL
Nem kellek. Jól van.
Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre
akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a
Siker?
Jöjjenek a tilinkós
álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó
ifju-vének,
Jöjjenek a finom
kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt
velem,
Hát sokat érne itt a
győzelem?
S én száz arcban is kínáltam
magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége
van.
Ügyes kellner-had
famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító
posztó?
Legyek neves hős kis
kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született
kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba
szokni,
Úri dölyffel megállni,
mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva,
híva
A Siker, ez a nagy
hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis
öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem.
Köszönöm.
ÉNEK A PORBAN
Roggyant a lábam,
süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell
esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok
bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy
éjszakában.
Nagy rokkanásom kinek
se fájjon,
Nem első hullás ezen a
tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra
vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Mocsaras rónán bércekre
vágytam,
Egy kis halomig hozott a
lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a
sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh,
Zaratusztra.
Ám néha mégis szóljon
az ének
Bús ég-vivásnak,
átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más
is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más
is.
A TISZA-PARTON
Jöttem a Gangesz
partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szivem egy nagy
harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja,
fokos,
Sivatag, lárma, durva
kezek,
Vad csókok, bambák,
álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
KÖLTÖZÉS ÁTOK-VÁROSBÓL
Nekropoliszban zene
zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor
régen
S feküdtem vörös ravatalon.
Sírt az ajtóm. Csöndben
belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.
Megsimogatta sárga
arcom
És kacagott, kacagott:
»Fény-emberem, idekerültél?
Csúf Budapest a ravatalod?«
»Hát nem emlékszel már
a fényre,
Mely déli sírokra száll?
Itt Budapesten csúf az élet
S ezerszer csúfabb a halál.«
»Gyere innen
Átok-városból,
Gyere, halottam, velem,
Itt nem lehet szépet
álmodni,
Itt nincsen könnyes, nagy
szerelem.«
És kezeim puhán
megfogta
És kacagott, kacagott
S azóta déli temetőbe
Készül egy szegény halott,
halott.
LELKEK A PÁNYVÁN
Kipányvázták a
lelkemet,
Mert ficánkolt csikói
tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Ha láttok a magyar
Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás
ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús magyar lélek.
KORÁN JÖTTEM IDE
Későn jött az az
asszony,
Aki néz, akit áldok
És ez a Puszta megöl,
Hol hasztalan kiáltok.
Óh, ez a nagy
sivatag,
Óh, ez a magyar Puszta,
Szárnyaimat már hányszor
Sározta, verte, húzta.
Ténfergek s már az
sincsen,
Ami könnyre fakasszon:
Korán jöttem én ide
S későn jött az az asszony.
A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA
Vad, nagyszerű
rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a
lelkem,
Gondtalan vágy és vak
remény.
Forgott körültem zagyva
módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.
Paraszt Apollónak
termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól,
vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.
A LELKEK TEMETŐJE
E föld a lelkek
temetője,
Ciprusos, árva temetője,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.
Itt azok éltek, kik nem
éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.
Ez a szomorú magyar
róna,
Halálszagú, bús magyar
róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogok itt, kik
nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.
IHAR A TÖLGYEK KÖZT
Száradjon ki az
iharfa,
A büszke fa, a magyar fa,
Amely engem gyökerével
Bever, lehúz, ide láncol.
Leveleit
elhullassa,
Virágait korán esse,
Sohse lássa, sohse lássa,
A szent Napot terebéllyel.
Lombtalan lomb a mi
lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk,
Miért legyünk erdő csúfja?
Álljunk az Égnek
meredten,
Lombtalanul ő is, én is.
Tölgyek között, tölgyek
között
Nyomorultul miért éljünk?
ELŰZÖTT A FÖLDEM
Az én földem aludni
akar,
Itt most szent, néma árnyak
ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.
Kék hegyek ködje omlik
ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell
nekünk,
Hahó, vén alvó, itt
megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt
némberek,
Menyasszony mind, az egész
sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra
vár:
Ködharangok búgnak, zene
szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.
Hideg ez a sík,
fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót.
Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata
száll,
De néma, de csöndes az avar.
»Megjöttem. Hallod? Én
vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.«
Bomlik a fátyol, reszket a
sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó
riad.
»Honnan jössz?« »A városból
jövök,
Hozzád jövök, már rég
hazavágyom.«
ȃs mit akar itt e cifra
sereg?«
»E cifra sereg? Hát látod te
is?
Ez mind csak álom, néhány nyári
álom.
Forrók, buják, meddők
szegények,
Együtt bolyongtunk, velük
élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi
nyár,
Erődért jöttünk a nagy
pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.«
A köd kavargott, rám
ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az
avaron:
»Legyetek meddők, így
akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem
terem,
Az én síkomon nyílt a
szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók
felett,
Itt nyáron szeret, aki
szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos
óra,
Pusztulj innen város beteg
lakója,
Itt szűz világ van, álomnak
szaka
S nem villámfényes nap az
éjszaka,
Betelő a vágy, testes az
álom,
Az élet mindig győz a
halálon,
Itt álom és csók tiszta és
egész,
Utánuk nem láz jő: szent
pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a
sziven:
A sík ölel, terem és
megpihen.
Az én sík-lelkem benned a
lélek,
Neked nem kellett a
sík-élet:
Szólít a város, várnak a
hegyek,
Én idegennek ágyat nem
vetek.
Bús álmaiddal vándorolj
tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek
istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a
csóknak
S becsük van a magtalan
álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a
láz:
Itt nincs már csók, megérett a
kalász.«
Kalásztalan, bús lelkem
indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a
zene
S én szálltam az álom-lányok
csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű
nesztelen,
Nézem a várost és nincsen
szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs
szavam,
Csak szállok búsan, némán,
magasan:
Elűzött a földem.
TALÁLKOZÁS GINA KÖLTŐJÉVEL
Hahó, éjszaka
van,
Zúgó vadonban őrület-éj,
Hahó, ez itt a vaáli erdő:
Magyar árvaság,
Montblank-sivárság,
Éji csoda és téli veszély.
Hahó, a lábam félve tapos:
Amott jön Gina és a költő
És fölzendül a vad Iharos.
Csont-teste vakít
A nagyszerü vénnek,
Ginát vidáman hozza kezén,
Hahó, Gina él.
Engedd a kezedről:
Ez az én asszonyom,
Az enyém.
És zúg az erdő, Gina remeg.
Léda. Kiáltok.
Léda. És néz reám
A csontváz-isten, lelkemnek
atyja,
Néz és nevet.
Fölém mered csont-karja
A homlokomig, simogatón,
felém
És az erdőn kigyullad a
fény.
Hahó, száll Léda, Gina fut
S a fák közt az örök
egyedülség
Bús, magyar titka zúg.
Hahó, őrület-éj.
Szent csont-lábakhoz
Vergődve esem
És zúg az erdő
sorsot-hirdetőn,
Félelmesen.
S homlokomon simogat
kezével
A Montblank-ember,
Én szent elődöm, nagy
rokonom
S itt érezek
Egy szent kezet azóta
mindig,
Egy csont-kezet
A homlokomon.
VÉR ÉS ARANY – 1907
A HALÁL ROKONA
AZ ANYÁM ÉS ÉN
Sötét haja szikrákat
szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya,
eper-ajka,
Szíve, csókja mindig
könnyes.
Ilyen volt a legszebb
asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan
szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán ült az
átok.
Ez az asszony csak azért
jött,
Hogy szülje a legbizarabb,
A legszomorubb fiút.
Ő szülje az átok
sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.
Fénye sincs ma a
szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.
Én kergettem a
vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomorú fia.
NÓTA A HALOTT SZŰZRŐL
Athénben
kikeletkor,
Hajnal-órán, a réten
(Ihaj, evoé, Tavasz)
Halott szüzet találtak.
Szép volt még, mintha
élne,
Kemény mellén virágok.
(Ihaj, evoé, Tavasz)
Igy kell szépen meghalni.
Egy kószáló
poéta
Arra vetődött éppen
(Ihaj, evoé, Tavasz)
S faragta ezt a verset:
»Elszeretted
előlem
Ezt a szép ismeretlent,
(Ihaj, evoé, Tavasz)
Jól tetted, hogy megölted.«
PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap
beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant
nesztelen,
Kánikulában, halk lombok
alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a
Szajna felé
S égtek lelkemben kis
rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak,
bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott
valamit,
Szent Mihály útja
beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az
uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg
sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva
szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom
csupán
Nyögő lombok alatt.
EGY ISMERŐS KISFIÚ
Az a kisfiú jár el
hozzám
Mostanában, nevetve,
holtan,
Aki voltam.
Édes kölyök: beteg,
merengő,
Körüllengi s babrálja
lágyan
Szegény ágyam.
Vénülő arcom nézi,
nézi
Csodálva s könnyét ejti
egyre
A szememre.
S én gyermekként
ébredek sírva
Százszor is egy babonás
éjen,
Úgy, mint régen.
A HOTEL-SZOBÁK LAKÓJA
Öreg legény, boldog
legény, hajh,
Nem sujtja soha
Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis
hotel-szobákat.
Öreg legény, boldog legény,
hajh,
Magtalanul, bölcsen, keserüen.
Öreg legény, boldog
legény, hajh,
Egy szép napon ha
összeestem,
Nem lesz kázus. Pincér
jelenti
Itt, vagy Svájcban, vagy
Budapesten:
Öreg legény, boldog legény,
hajh,
Harminchat szám, harmadik emelet.
(Páris)
A PERCEK ARATÓJA
Nem zaklatnak már a
régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a
válaszok.
Miért az élet, miért a
viadal?
A fene bánja.
Nyilván akarja valami
vak átok.
Nagy alázattal hajtom le a
fejem.
Görgessen a perc, az ő dolga
bizony,
Merre, mivégre.
Csak néha-néha torzul
el az arcom.
Sokallom: mégis sok az én
nyavalyám.
(Ejh, mégis, mégis aratok
valamit:
Hullnak a percek.)
ELILLANT ÉVEK SZŐLŐHEGYÉN
Tort ülök az elillant
évek
Szőlőhegyén s vidáman
buggyan
Torkomon a szüreti ének.
Ónos, csapó esőben
ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.
Nézem a tépett
venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.
A csúcson majd talán
megállok,
Földhöz vágom a
boros-korsót
S vidám jóéjszakát kivánok.
KÖZEL A TEMETŐHÖZ
Egy ablaka lesz a
szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Kis temető a falu
alján,
Olyan szelíd s mégis
merész:
Holdas éjen szemembe néz.
Hajnalig bámulunk
egymásra
S olykor a lelkem is remeg:
Jaj, a temető közeleg.
Engem is visznek titkos
szárnyak
S már azt sem tudom, hogy
vagyok,
Hogy élek-e? S a Hold ragyog.
Alszik a falu, én
virrasztok,
Nézem, nézem a temetőt:
Itt van az ablakom előtt.
Síró, rettegő
félálomban
Ezerszer is megkérdem én:
Én szállok, vagy ő jön felém?
A HALÁL ROKONA
Én a Halál rokona
vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg
rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a
nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú
órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az
elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt
lemondást,
Könnyetlen sírást és a
békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki
csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.
Én a Halál rokona
vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
A KÖDBE-FÚLT HAJÓK
Piros hajók kék
Oceánon,
Öröm-zászlós, boldog
vándorok,
Szép vitorlások, merre
futtok?
Urak, urak: belső, bús
örömök,
Halk mámorok.
Piros hajók, hé, hova
mentek?
Öldökötökön egy néma áll,
Jeleket ad, tapsol,
kormányoz.
Boldog tenger kedves hajósa
ő:
A víg Halál.
Piros hajón vidám
kormányos,
Hahó, nem mehetnék veletek?
Szeretek a Semmibe szállni,
Minden szépet, vakot,
halálosat
Úgy szeretek.
Piros hajón, kék
Oceánon
Borítsanak be sárga ködök,
Röpítsen a néma kormányos
S tülköljenek a ködbe-fúlt
hajók,
Az örömök.
HALÁL A SÍNEKEN
Fáradt karokkal és
kesergőn
Hideg síneket szoritok
S várom alkonyban a halált
Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.
Nem ölelek többé, elég
volt.
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az
égbolt.
Élet, Élet: utcák
leánya,
Elfonnyadt árván a karom.
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva.
Már szállnak rám a
tüzes pernyék.
Dübörög Bábel szekere
S ifjultan reszket a karom,
Már ölelnék, újra ölelnék.
Élet, Élet. S jön
rám-zúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy
vágy-keselyűk,
Jön, jön fekete szárnyu multam.
S megölellek még
egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.
A NAGY ÁLOM
Megálljatok, kínok,
sebek,
Ne siessetek.
Meghalok én szépen,
szabállyal,
De beszédem van a Halállal.
Akarom tudni, mit
hozott
A szent átkozott?
Mint gyermekségem idejében,
Elalszom-e, nyugodtan, szépen?
A kis álom engem
nevet,
Kerül és nem szeret.
Szép, nagy, komoly, altatlan
álom,
Jó barát legyen a halálom.
A RÉG-HALOTTAK PUSZTÁJÁN
Napverte pusztán, lila
ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.
Forró haragját egyre
ontja rám
Piros, dagadt arccal a nap.
Perzselt lábam agyamig
lüktet,
Megállnék. »Siess. Nem
szabad,
Siess. Nem szabad, nem szabad.«
Ez a puszta: a
rég-halottaké
S készek a hűs ravatalok.
Jaj annak, jaj, aki
megtudja,
Hogy halott. Hogy már rég
halott.
Hogy már rég halott, rég halott.
A FIAIM SORSA
Úgy kötöm meg a
szivemet is,
Miként strófákkal kötöm meg a
dalt:
Keresem és kerülöm a vihart.
Utált béklyókért esdve
futok,
Gyűlölöm és megáldom az
eszem,
De ha feledni kell, emlékezem.
Faképnél hagynám
százszor magam.
Mindig őrülten szépet
akarok
S gyáva kutyaként a vágyba halok.
Fiaim: álmok,
őrületek,
Apátok hű, jóságos: a
Halál,
De meggyilkol anyátok: a Szabály.
A PLATÁN-FA ÁLMA
A Nap huga, zöld szemü
lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.
Két lábam elhült s
szétbomolt
Gyökerekként a mélybe
szállva
S itt állok a fehér mezőn,
Mint árva platán-fa.
Girhes, szomorú
derekam
Szökkenve büszke lombot
ontott,
Lombom a felhőket veri
S elhagytak a gondok.
Állok: várom a Nap
hugát
Némán a nagy éji mezőben
S koronámról hull a levél
Zörgőn, búsan, rőten.
SÍRNI, SÍRNI, SÍRNI
Várni, ha éjfélt üt az
óra,
Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdezni, hogy kit
temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.
Ezüst sátrak, fekete
leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos
ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra
kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák
búgását,
Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt
sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve,
lopva
Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás
éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni multat, mellet
verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent.
Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot,
szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
AZ ŐSZI LÁRMA
Hallottátok
már?
Ősszel, amikor kavarog a
köd,
Az éjszakában valaki nyöszörög.
Valami
dobban.
Valaki minden jajt
összelopott,
Valaki korhadt, vén deszkákon
kopog.
Egy régi
ember.
Míg élt, sohse volt csillag az
egén
S most vágyna egy kicsit szétnézni
szegény.
MEGCSÓKOLOM CSÓK-KISASSZONYT
Megcsókolom
Csók-kisasszonyt,
Ki biztosan finom delnő.
Lehet, hogy csak addig
élek;
Megcsókolom Csók-kisasszonyt.
Ez az egy nő érdemes
lesz,
Valószinű, hogy nem él még.
Valószinű, nem fog élni.
Ez az egy nő érdemes lesz.
Könnyel mázolom be
arcát,
Szemöldökét vérrel festem,
Sóhajt tűzök a hajába.
Könnyel mázolom be arcát.
Aztán eredj,
Csók-kisasszony,
Megfizettem minden nőért,
Megfizettem minden percért.
Aztán eredj, Csók-kisasszony.
A HALÁL AUTOMOBILJÁN
Töff-töff,
robogunk
Motólás ördögszekéren,
Zöld gépkocsin,
Éljen az Élet, éljen, éljen.
Töff-töff, csupa
kín
E sárgolyó dühös harca,
De fátyolos
Az én arcom s a Léda arca.
Töff-töff, a
Halál
Kacag. Érzi a mi hültünk.
Csúf az Élet,
Éljen. Mi legalább röpültünk.
HÁROM ŐSZI KÖNNYCSEPP
Őszi délben, őszi
délben
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi
éjben
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi
délben
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
AZ ÉN KOPORSÓ-PARIPÁM
Éjfélkor jön az
álom-fickó,
Kevés szavu, rossz szemü,
fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: »Ülj le, ülj
le.«
És jön a másik, jön a
többi,
Forognak, mint az
ördög-orsók.
Csak a szemük néz mindig
engem
S akit reszketve lovagolok,
Ezt a titokzatos koporsót.
A bal kezemben véres
kantár,
Suhogó ostor van a jobban.
Gyí, gyí, kergetem a
koporsót.
A fickó-had zúg, kereng,
röhög
S a szívem csak nagy néha dobban.
És tótágast állnak a
fickók,
Sötét van és kén-lángok
égnek
S adnak, íme, újabb
parancsot,
Tréfásat, vigat és
iszonyút,
Ezek a kegyetlen legények.
»Kacagj, amíg a hajnal
eljön,
Vágtass azzal a
táltos-lóval.«
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
A FEKETE ZONGORA
Bolond hangszer: sír,
nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem
könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a
zongora.
Boros, bolond szívemnek
vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
A MAGYAR MESSIÁSOK
BESZÉLGETÉS EGY SZEKFŰVEL
Ha a magyar Helikon
adta,
Hervatag a hitünk s a
szekfünk.
Azért bánatba sohse essünk.
Kicsi virág, szegény virág,
Úgyis eldoblak, beszélgessünk.
Te tudod, hogy én adtam
többet.
Fenének kellett, amit adtak
És az se, amit megtagadtak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hagyjatok meg úrnak, Magamnak.
Magyar gomb-lyuk
virággal is bús,
Rád mégis sokak foga
vásott.
Mély, nagy szemem
megbabonázott.
Kicsi virág, szegény virág,
Irigyelnek a zabolások.
Míg nem jöttem,
koldusok voltak,
Még sírni sem sírhattak
szépen.
Én siratom magam s a népem,
Kicsi virág, szegény virág,
De ha megunom, által-lépem.
Sok keresnivalóm itt
úgy sincs,
Az ő Lomnicukon már ültem,
Tátrát és Karsztot
átröpültem.
Kicsi virág, szegény virág,
Te tudod, hogy nem lelkesültem.
Én magamért vagyok s
magamnak.
Akkor is, hogyha nótát
mondok
S elpusztítnak rímek és
gondok.
Kicsi virág, szegény virág,
Mért irigyelnek a bolondok?
Drága tudás az én
tudásom
S egy szekfü is sok a
magyarnak.
Irigy buták űznek,
zavarnak.
Kicsi virág, szegény virág,
Hiszen eldoblak. Mit akarnak?
HAZAVÁGYÁS NAPFÉNY-ORSZÁGBÓL
Akkor én majd nem erre
járok,
Nem Napfény-országban rogyok
össze,
Magyar árok lesz az az árok.
Hajh, Erdélyország
határszéle,
Hajh, régi, híres, bús
Magyarország,
Jól hal meg ott a lantos-féle.
Volt, amíg élt,
országút vadja,
De, ha az erő elfut inából,
Hazafias árok fogadja.
Álomlátó szeme
meredten
Bámul a nagy, szürke, magyar
égre,
Már nem könnyes s nem félve
rebben.
Otthon süti végre
magyar nap,
Otthon álmodik
Napfény-országról
S kik rácsapnak: hazai varjak.
(Nizza)
MENEKÜLJ, MENEKÜLJ INNEN
Pocsolyás Értől
elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne
ülj.
Nem kellenek itt úri
álmodók,
Menekülj, menekülj.
Rossz a világ itt:
dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi
csatát.
Veri a Jövőt: balladát
akar,
Balladát, balladát.
Homlokod sárgult, lázas
a szemed,
Sejtő, beteg és finom a
dalod.
És akarod még mindig a
babért,
Akarod, akarod?
Dalaid könyvét dobd a
tűzbe be,
Sorvadva, várva itt tovább ne
ülj:
Pocsolyás Értől elszakadt
legény,
Menekülj, menekülj.
HEPEHUPÁS, VÉN SZILÁGYBAN
Hepehupás, vén
Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel
ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
Hepehupás, vén
Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg Idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy
fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
GÉMEK AZ OLIMPUSZ ALATT
Olimpusz alatt gémek
tanyáztak,
Fölrikácsoltak, áztak és
fáztak.
Nagy akaratú, lápgázló
gémek,
Ifjak és vének.
Igazi dalra máig se
kaptak,
De itt maradtak, de itt
maradtak.
Zsombék-lakásu, nagyétü
gémek,
Sánták és vének.
Olimpusz ledőlt, lent
sír a sárban
S ti rikácsoltok bőven és
bátran.
Kis akaratu, s nagy lábu
gémek,
Ifjan is vének.
Rikácsoljatok s éljetek
bőven,
Hisz még csak most a Nap
fölkelőben,
Homály-madarak, tág csőrü
gémek,
Éhesek s vének.
Olimpusz mellett be jó
pihenni,
Be jó ó-hangú madárnak
lenni.
Nagy merészségű s kis vágyu
gémek,
Sánták és vének.
Ti rikácsoltok s pénzt
kaptok érte,
Mi belefúlunk bűnbe és
vérbe,
Nagyokat lépő, mocsári
gémek,
Ügyesek s vének.
Rikácsoljatok bőven és
bátran
S vesszünk mi itt a magyar
Mocsárban.
Magyar madarak, sár-faló
gémek,
Ősek és vének.
Verje meg az Ég minden
fajtátok,
Rajtatok ma sem fog még az
átok,
Halászó, hízlalt, nagy nyakú
gémek,
Sánták és vének.
GYÁVA BARLA DIÁK
Hadverő nem volt Barla
diák,
Én jámbor, görögös, kopottas
ősöm.
Elmaradt Töhötöm seregétől
Ama véres őszön.
Áthágta a Meszest a
sereg,
Üszkös falvak küldtek utána
átkot
S nem kereste a seregben
senki
Kis Barla diákot.
Ő ott maradt a dúlt
falvak között.
Virágos kunyhó épült a
romokra
S kizöldült a megsebzett
vidéknek
Minden véres bokra.
Zúgva nyargalt a hősi
sereg
A reszkető, bérces Erdélyen
által.
Barla maradt, rótt, szántott,
álmodott
Egy kis szláv leánnyal.
FÖLSZÁLLOTT A PÁVA
»Fölszállott a páva a
vármegye-házra,
Sok szegény legénynek
szabadulására.«
Kényes, büszke pávák,
Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz
holnap.
Másképpen lesz holnap,
másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az
égre.
Új szelek nyögetik az
ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar
csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s
elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra
válik.
Új lángok, új hitek, új
kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe
mentek.
Vagy láng csap az ódon,
vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább
leigázva.
Vagy lesz új értelmük a
magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar
élet.
»Fölszállott a páva a
vármegye-házra,
Sok szegény legénynek
szabadulására.«
MÁTYÁS BOLOND DIÁKJA
»Diák, írj magyar
éneket,
Diák, a Földön Dante is
élt.«
Kacagott, kacagott a diák.
Latin ütemben szállt a
dal,
Nem magyarul, sohse
magyarul.
Vergődött, vergődött a diák.
Lelkében Petrarca
dalolt
S keltek újféle magyar
zenék.
Álmodott, álmodott a diák.
De néha, titkos
éjeken
Írt s eltépte, ha magyarul
írt.
Zokogott, zokogott a diák.
MEGÁRADT A TISZA
Megáradt a rest, magyar
Tisza,
Vize Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.
Ár, szürkeség, víz-gőz,
pocsolya
S a nagy magyar Alföld
felett
Fészketlenül, kiverve
röpdös
Riadt szivekkel egy szép
énekű
Madár-sereg.
Sebten kiválik, ím,
gőgösen
Egy fény-tollú
sármány-madár,
Bús dalba kezd. Lenéz az
árra.
Föld int Nyugatról s a
sármány-madár
Nyugatra száll.
A MAGYAR MESSIÁSOK
Sósabbak itt a
könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások,
A magyar Messiások.
Ezerszer is
meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Mert semmit se tehettek.
EGY CSÚF RONTÁS
Szűz borzongások,
pompás szavak,
Új, nagy látások királyfia
volnék
S lelkemen, szép, pogány
lelkemen
Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol
még.
Jaj, hányszor csupán
krisztuskodok
S minden igém kenetesen terül
szét.
Jaj, hogy elfut a tollam
alól,
Ami igaz, ami esztelenül Szép.
Pedig a szó nekem
ópium,
Pogány titkokat szívhatok
belőle
S új részegség vagy új
gondolat
Nekem nem új: régiek temetője.
Finom, dalos titkokkal
tele
A lelkem. S mégse apollói
bátor,
Mégse merek. És úgy
dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú
prédikátor.
Egy urambátyám röpdös
körül:
Mult századokból nagy
pipafüst-szárnnyal:
Egy ősöm. Tollamra néz,
dohog
S kezemre csap a füstös
pipaszárral.
SZENT MARGIT LEGENDÁJA
Vallott nekem a
Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Ime, a
titok:
Királyi atyja klastromba
veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.
Álom-leány volt: egy
fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó
miatt.
S robogtak a királyi
udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.
Nyugatról várt sokáig
valakit.
Nem vadbajszú, lármás, mokány
nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú
legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes
trubadúr.
Már régen várt s
megbénult szive.
Zúgott a vár, prüszkölő kún
lovak
Hátán érkeztek hetyke
magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes
álom-lovag.
Ő nem járt a Duna táján
soha,
Egy halk dalu és halk csókú
legény.
És Jézusnak áldozák
Margitot,
Ki ott halt meg a
Nyulak-szigetén.
A BEFALAZOTT DIÁK
Valahol, Erdély ősi
szögében
Titkos, nagy kőház. Ósdi,
mállott.
Alatta mélyen,
Bús boltok alatt süket
falak
Őriznek egy diákot.
Század kialszik s új
század lobban:
A diák ott vár elfeledten,
Befalazottan.
Lelke babona s árnyak hona,
De ő vár, meg se rebben.
Valami Nagyúr dobta le
hajdan.
Tán a várkisasszonyra
nézett.
Vagy büszke dalban
Zengett újszerüt vagy
keserüt,
Szépet vagy szent-merészet.
Ott vár a diák. (A
kőház tornya
Rég leomlott. Okos lakájok
S a sok tivornya
Megölték.) De vár, hogy sír a
zár
S hogy fölenged az átok.
S messze, távolban, én
érzem, látom:
(Óh, bús babonák
vércse-kedve)
Ez az én átkom.
Én várok, lesek, vén
könnyeket
Ejtvén egy pergamentre.
PÁRIS, AZ ÉN BAKONYOM
Megállok lihegve:
Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandúr-hada a szájas
Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
Nagy az én bűnöm: a
lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és
merek,
Hitszegő vagyok Álmos
fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Jöhetnek: Páris szivén
fekszem,
Rejtve, kábultan és
szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.
Itt halok meg, nem a
Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf
kezek;
Hív majd a Szajna s egy csöndes
éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.
Vihar sikonghat,
haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet magyar
sikon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.
EGY JÖVŐ KÖLTŐ
Mikor majd a magyar
kertekben
Elfogyott az ember: a
rózsa.
Marad egy szent, szomorú
legény
S annak lesz még sírnivalója.
Jövő legény, be
irigyellek,
Aki nótáját akkor zengi,
Mikor a mi nagy, magyar
átkunk
Nem sínyli, hallja senki, senki.
DÉLIBÁB-ŐSÖM KÖD-VÁROSBAN
Fekete, komor
árnyát
Láttam a Hortobágyon, az
Égen.
Száz tornyú Köd-város előtt
Strázsált vad-kevélyen.
Vész-álmú, gyönge
Isten,
Ki könnyes gőggel mered a
Napba.
Olyan volt, mint én.
Esküszöm:
Atyáimnak atyja.
»Atyám, a cifra
ködben,
Megállj.« Ő álmodik. »Megállj.«
Esengek
S ő szállt sötéten,
álmodón,
Mint csoda-felleg.
Köd-város
ingott-ringott.
»Jaj, szétszakad mindjárt ezer
rongyra,
Atyám.« Rám néz s lép
bátoran
Toronyról toronyra.
ÉN NEM VAGYOK MAGYAR?
Ős Napkelet olyannak
álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke
szertelennek,
Kegyetlennek, de ki
elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek
álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy
gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak,
búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz
isten
Fájdalmas, megpróbált
remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak,
piszkosaknak,
Korcsoknak és
cifrálkodóknak,
Félig-élőknek,
habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak,
köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)
A DUNA VALLOMÁSA
Megtudtam, hogy
titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase
álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.
Megloptam a vén Iszter
titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén
kujon,
Hisz látott ő búsabb
csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is
tudom, mikor:
Tavasz volt és ő
csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott,
mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit
híres szigetén
Állott velem részegen
szóba.
(Ma is félve kalimpál a
szivem
S hajh, már régen késik e
nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor
a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi
kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos
zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.
»No, vén korhely,
láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű
vized,
Mely az öreg árnyakat
hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza.«
»Mindig ilyen bal volt
itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny,
aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«
S halk mormolással
kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind
igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús
villámháritó.
Fél-emberek,
fél-nemzetecskék
Számára készült
szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
»Sohse lesz másként,
így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok
között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.