Mária Antoanette lovagjai Alexandre Dumas

Prev Next

Mária Antoanette lovagjai B/6

Alexandre Dumas
sosehol (2012)

Tartalom

Alexandre Dumas

Mária Antoanette lovagjai

Fordította
NÉMETH ANDOR

Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából

származik - http://mek.oszk.hu

A konvertálást a Kindlevarázs készítette, további PRC könyvek

a Kindle Tékában - http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/

Amennyiben támogatni szeretné munkánkat,

http://kindlevarazs.wordpress.com/ oldalon teheti (PayPal)

Az önkéntes népfelkelők

1793. március 10-én, az esti órákban történt. A Notre-Dame-ban tízet harangoztak, s az egyhangú óraütések bús kongással hulltak ki a harangból, mintha éjjeli madarak kelnének útra bronzfészkükből.

Hideg, ködös éjszaka borult Párizs fölé, a lármás, villámokkal tüzelő éjszakák helyébe. És Párizs sem az volt, aminek ismerjük: nem szikrázta vissza most a fények ezreit aranyosan felcsillámló iszapja, nem siettek járókelők, nem susogtak szerelmes párok utcáin, elcsendesedtek a civakodásoktól, vakmerő bűnöktől hangos külvárosok, a tomboló örömök üvöltő, kohói: mintha elszégyellte volna magát a nyüzsgő város: az a pár járókelő, aki kimerészkedett az utcára, sietve szaladt a dolga után, hogy minél előbb meglapulhasson házaiban, mint ahogy az űzött vad lohol a rejtekhelye felé.

Ilyen volt Párizs, mint mondottuk, 1793. március 10-én. Emlékezzünk meg néhány szóval arról a kétségbeejtő helyzetről, amely ennyire megváltoztatta a francia főváros képét, mielőtt hozzákezdenénk azoknak az eseményeknek az elbeszéléséhez, amikről regényünk szól.

Franciaország XVI. Lajos halála után egész Európával szakított. Három ellenségéhez: Poroszországhoz, a Német Birodalomhoz és Piemonthoz, akikkel eddig küzdött, most Anglia, Hollandia és Spanyolország csatlakozott. Csak Svédország és Dánia őrizte meg semlegességét. Nekik ugyanis II. Katalintól kellett tartaniuk, aki Lengyelországot dúlta fel.

A helyzet ijesztő volt. Franciaországnak nem a fizikai ereje roppant meg, hanem erkölcsi tekintélyéből vesztett sokat. A szeptemberi vérengzések és a január 21-i kivégzés óta az európai hatalmak valósággal vesztegzár alá vették, mint egy pestises várost. A tengerpart felől Anglia, a Pireneusok felől Spanyolország, az Alpoknál Piémont és Ausztria, Németalföld északi részén Hollandia és Poroszország, s egyetlenegy fronton a Felső-Rajnától a Scheldéig kétszázötvenezer katona vonult fel a köztársaság ellen.

Hadvezéreinket mindenütt visszaverték. Maczinskinek fel kellett adnia Kölnt, és vissza kellett vonulnia Liége alá. Steingelt és Neuillyt Limburgba kergették vissza. Miranda, aki Maastrichtot ostromolta, Tongres-ig hátrált. Valence és Dampierre hadianyagának nagy része a kényszerű visszavonulás folytán az ellenség kezébe jutott. Tízezernél több katonaszökevény kóborgott az országban. A konvent végül már csak Dumouriez-ban bízott, akihez egyik futárt a másik után küldte azzal a paranccsal, hogy hagyja ott a Biesboos partjait, ahonnan Hollandiába készült áthajózni seregével, és vegye át a Meuse-hadsereg fővezérségét.

Minthogy az emberi testnek legérzékenyebb szerve a szív, Párizs - az ország szíve - fogta fel a legérzékenyebben a megszállás, a forradalom, az árulás okozta csapásokat, amelyek Franciaországot néha területének legtávolibb pontjain érték. A diadalhíreket tomboló öröm, a gyászhíreket terror követte. El lehet képzelni, milyen felfordulást okozott a sorozatos csapások híre Párizsban.

Előző nap, március 9-én, a szokottnál is viharosabb volt a konvent ülése. Minden tiszt parancsot kapott, hogy nyomban utazzék le ezredéhez. Danton, a lehetetlenségek merész indítványozója, melyek mindazonáltal valóra váltak, így kiáltott a szószékről: „Azt mondjátok, hogy nincs katonánk? Adjunk Párizsnak alkalmat arra, hogy megmentse Franciaországot, szavazzunk meg harmincezer embert, küldjük le őket Dumouriez-hoz, s ezzel nemcsak Franciaországot mentjük meg, de megnyerjük Belgiumot és meghódítjuk Hollandiát.”

A javaslatot lelkesült helyeslés fogadta. Valamennyi kerületben ülést hirdettek estére, és regisztert nyitottak a jelentkezőknek. A színházakat és mulatóhelyeket bezárták, és a gyász jeléül a városházán kitűzték a fekete lobogót.

Éjfélig harmincötezer ember jegyezte be a nevét a regiszterekbe.

Csakhogy az ismétlődött meg ezen az estén, ami a szeptemberi napokban történt: a feliratkozó önkéntes népfelkelők minden egyes kerületben azt követelték, hogy mielőtt bevonulnának, előbb büntessék meg az árulókat.

Árulók alatt voltaképpen az ellenforradalmárok, a titkos összeesküvők értendők, akik a kívülről szorongatott köztársaság helyzetét belülről veszélyeztették. De ezt a fogalmat a szélsőséges pártok - Franciaország átkára - érthető módon arra terjesztették ki, akire éppen akarták. Az árulók a gyengébbek voltak. A hegypártiak kimondták, hogy a girondisták lesznek az árulók.

Másnap - március 10-e volt ez a másnap - a hegypárti képviselők teljes számban vettek részt az ülésen. Felfegyverkezett jakobinusok lepték el a tribünöket, ahonnan az asszonyokat elkergették. Aztán megjelent a polgármester a városi tanáccsal, megerősítették a konvent biztosainak a polgártársak odaadásáról szóló jelentését, és megismételték az előző nap egyhangú óhaját, hogy a konvent kivételes törvényszéket küldjön ki az árulók fölött való ítélkezésre.

Hangos kiáltások követelik, hogy a bizottság nyomban tegyen jelentést. A bizottság tüstént összeül, és tíz perc múlva Robert Lindet kijelenti, hogy kilenc független bíróból álló törvényszéket állítanak fel, akik két tanácsra oszolva, permanenciában maradnak, és a konvent utasítására, vagy a saját belátásuk szerint, maguk elé idézik azokat, akik a népet félrevezették.

Látnivaló, mennyire tágult a fogalom. A girondisták is látták, hogy ez a vesztük. Tömegesen álltak fel.

- Inkább meghalunk - kiáltották -, de nem egyezünk bele soha a velencei inkvizícióba!

A hegypártiak, válaszul a tiltakozásra, hangos szavazást kértek.

- Úgy van - kiáltotta Féraud -, szavazzunk, hadd tudja meg a világ, kik azok, akik le akarják mészároltatni a törvény nevében az ártatlanokat.

Valóban szavazásra került a sor, s a várakozás ellenére, a többség kijelenti, hogy 1. esküdtek ítélnek, 2. az esküdteket minden megyében egyforma számban nevezik ki, 3. hogy a konvent nevezi ki őket.

Abban a pillanatban, amikor ezt a három indítványt elfogadták, hangos kiabálás hallatszott. A konvent hozzászokott a csőcselék látogatásaihoz. Megkérdezték, mit akarnak: az volt a válasz, hogy az önkéntes népfelkelőknek egy küldöttsége, kik a búzamagtárban ebédeltek, tisztelegni akar a konvent előtt.

Nyomban feltárták az ajtókat, és hatszáz karddal, pisztollyal és lándzsával felfegyverkezett félig ittas ember tódult be, s vonult fel tapsoktól kísérve, miközben nagy hangon kiabálták, hogy halállal kell büntetni az árulókat.

- Úgy van, barátaim - mondta nekik Collet d’Herbois -, úgy van: az intrikák dacára megmentünk benneteket, és megmentjük a szabadságot!

S szavaihoz olyan pillantást vetett a girondisták felé, hogy ezek megértették belőle, hogy még nincsenek túl a veszélyen.

És valóban: az ülés végeztével a hegypártiak sorra járták a klubokat, elmentek a ferencesekhez és a jakobinusokhoz, azt ajánlva, hogy helyezzék törvényen kívül az árulókat, akiknek még ma éjjel ki kell tekerni a nyakát.

Louvet-né a Jakobita-templom közelében, a rue Saint-Honoréban lakik. Hallja a szitkozódásokat, nyomban lemegy a klubba, hallja az indítványt, és hazasiet, hogy férjének tudomására hozza. Louvet felfegyverkezik, házról házra szalad, hogy barátait értesítse, senkit sem talál otthon, valamelyik szolgájától azt hallja, hogy Petionnál vannak. Nyomban odasiet, látja, hogy nyugodtan tanácskoznak egy határozatról, amit másnap akarnak benyújtani, félrevezetve attól a ténytől, hogy véletlenül többségben vannak, bíznak is benne, hogy keresztülhajtják. Elmondja nekik, mi történik, közli velük aggodalmait, elmondja, mi készül ellenük a jakobinusoknál és a ferenceseknél, s a végén felszólítja őket, hogy szánják rá magukat ők is valami határozott lépésre. Akkor Petion szokása szerint nyugodtan és flegmatikusan feláll, az ablakhoz megy, kinyitja, felnéz az égre, kinyújtja a karját, és vizes tenyerét visszahúzva így szól: - Esik az eső, ma éjjel semmi se lesz.

A nyitott ablakon behallatszott az óra kongása, mely tízet ütött.

Ez történt Párizsban március 10-én este, ez az oka annak, hogy a nedves homályban és a fenyegető némaságban az emberek lakta házak elcsendesedtek és elkomorodtak, mintha sírboltok lennének, amelyekben csak halottak tanyáznak.

Valóban: csak a szedett-vedett nemzetőrök hosszú őrjárata, előrenyújtott bajonettel, felderítőkkel az élükön; a szekciók sebtében felfegyverzett polgárcsapatai és csendőrök, akik minden zugot felkutatnak, és minden nyitott ajtón benéznek: csak ezek azok a párizsiak, akik az utcára merészkednek, annyira érezte mindenki ösztönszerűleg, hogy valami ismeretlen és rettenetes dolog van készülőben.

A finom jeges eső, mely Petiont megnyugtatta, még növeli ezeknek az őrjáróknak rosszkedvét és idegességét. Mint két ellenséges csapat, úgy akadnak össze, s mikor nagy bizalmatlanul egymásra ismernek, vontatottan és morogva váltják le a jelszót. Az ember azt hinné, amint távolodóban vissza-visszanéznek egymásra, hogy kölcsönösen hátbatámadástól tartanak.

Nos, ezen az estén, amikor Párizst ismét elfogta az a már több ízben megismétlődött pánik, amelyről feltehetné az ember, hogy már megszokottá vált, ezen az estén, amikor az a hír járja, hogy alkalmasint lemészárolják a mérsékelt forradalmárokat, akik bizonyos kikötésekkel megszavazták a király halálát, de vonakodnak halálra ítélni a királynőt, aki gyermekeivel és sógornőjével együtt jelenleg a Temple foglya - ezen az estén egy lila színű kattunköpenybe burkolt hölgy, fejét köpenye kámzsájába bújtatva suhan a rue Saint-Honoré házai mellett, mindannyiszor egy-egy kapumélyedés vagy falkiugrás mellé lapulva mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva, mint egy szobor, valahányszor őrjárat megy végig az utcán, s amikor eltűnik, gyorsan és nyugtalanul tovasiet, míg egy másik őrjárat nem kényszeríti, hogy ismét néma szoborrá merevedjék. Így sietett végig, óvatosságának eredményeképpen anélkül, hogy feltartóztatták volna a Saint-Honoré utca java részén, mikor a Grenelle utca sarkán hirtelen beleütközött - nem az őrjáratba, hanem azoknak a derék nemzetőröknek egy kis csoportjába, akik a búzamagtárban ebédeltek, s akiknek buzgó hazafiságát még jobban emelték azok a felköszöntők, amikben jövendő diadalaikat ünnepelték.

A szegény asszony felsikoltott, s a Coq utcán át igyekezett menekülni.

- Hé, polgártársnő! - kiáltott utána a népfelkelők parancsnoka; az alávetés ugyanis oly természetes tulajdonsága az embernek, hogy a derék hazafiak máris megválasztották a parancsnokaikat. - Hé, polgártársnő, hova, merre?

A menekülő nem válaszolt, csak futott tovább.

- Vegyétek célba! - mondta a parancsnok - ez egy álruhás férfi, menekülő arisztokrata.

Két-három puska csörrent meg kissé bizonytalanul az italtól reszkető kezekben. A szegény asszony meghallotta a végzetes készülődést.

- Nem igaz! - kiáltotta megállva és visszafordulva. - Nem igaz, polgártárs, tévedsz: nem vagyok férfi.

- Akkor vesd alá magad a rendszabályoknak, és mondd meg az igazat - szólt a parancsnok. - Hova mégy?

- Sehova polgártárs... Haza megyek.

- Haza?

- Haza.

- Tisztességes asszonyok nem járnak ilyen későn haza, polgártársnő.

- Egy beteg asszonyrokonomnál voltam látogatóban.

- Te kis macska - mondta a parancsnok egy kézmozdulat kíséretében, melytől a nő riadtan hőkölt vissza -, és hol a jegyed?

- A jegyem? Nem tudom, mit akarsz tőlem polgártárs. Miféle jegyről beszélsz?

- Nem olvastad a községtanács határozatát?

- Nem.

- De hallottad, mikor kihirdették?

- Nem, Istenem, mit határoztak megint?

- Először is ne mondd: Istenem, hanem mondd: legfelsőbb lény.

- Bocsánat, elszóltam magamat. A régi megszokás.

- Rossz szokás, arisztokrata szokás.

- Azon leszek, hogy leszokjak róla, polgártárs. De azt mondtad az imént...

- Azt mondtam, hogy a községtanács rendelete szerint tilos este tíz óra után polgárigazolvány nélkül az utcára lépni. Nálad van a polgárigazolványod?

- Sajnos nincsen.

- A rokonodnál felejtetted?

- Nem tudtam, hogy magamhoz kellett volna vennem.

- Akkor gyerünk az őrszobára: a kapitány majd elintézi a bajodat, s ha megtetszel neki, két emberrel hazakísértet, ha pedig nem, akkor addig tartanak ott, amíg megtudják, hogy miféle szerzet vagy. Kettős sorokban balra tarts, kilépni előre!

A letartóztatott asszony ijedten sikoltott fel; az önkéntes parancsnok látta, hogy nagyon megijedt az intézkedésétől.

- Hm, hm - morogta -, úgy látszik, nagy vadat fogtam. Gyerünk, gyerünk, indulás, kis ci-devant hölgyem.

A parancsnok megragadta foglyát, és belékarolt; a szerencsétlen asszony hiába sírt és jajveszékelt, magukkal vitték az Egalité-palota őrszobájába. Már a Barriére des Sergents magaslatánál voltak, amikor váratlanul egy magas fiatalember bukkant fel, aki köpenyébe burkolódzva épp abban a pillanatban fordult be a Croix des Petits Champs utca sarkán, amikor a fogoly könyörgésekkel igyekezett meglágyítani poroszlói szívét, hogy szabadon engedjék. De az önkéntes parancsnok meg sem hallgatta, csak vonszolta tovább. A fiatal nő fájdalmában és rémületében újra felsikoltott.

A fiatalember látta a dulakodást, hallotta a sikolyt, mert egy ugrással az utca másik oldalán termett, és ott állt a kis csapattal szemben.

- Mi történik itt? Mit akarnak ettől a nőtől? - kérdezte attól, akit a csapat parancsnokának nézett.

- A magad dolgával törődj, ne engem faggass.

- Miféle nő ez, polgártársak, és mit akartok tőle? - ismételte a fiatalember az előbbinél még erélyesebb hangon.

- Hát te ki vagy, hogy kérdőre vonsz bennünket?

A fiatalember széttárta köpenyét, és katonai zubbonyán felcsillant az aranystráf.

- Tiszt vagyok, mint látjátok.

- Miféle tiszt?

- A polgárőrség tisztje.

- Hát aztán? Törődünk is veletek - szólalt meg valaki a csapatból. - Azt hiszed, hogy mi elismerjük a polgárőrség tisztjeit?

- Mit pofázik? - kérdezte egy másik, a csőcselék gunyoros és szemtelen hanglejtésével, amelyből már kiérezhető a fenyegetés is.

- Azt, hogy ha tiszti rangomat nem ismeritek el, hát majd elismeritek a kardomat - mondta a fiatalember.

S egy lépést hátrálva, a fiatal hölgy ismeretlen megmentője a kabátja alá nyúlt, s az utcalámpa fényében megvillantotta széles gyalogsági kardját. Aztán gyors mozdulattal, mellyel elárulta, hogy nagy gyakorlata lehet a fegyveres viadalokban, vállon ragadta az önkéntes népfelkelőcsapat parancsnokát, és torkára tette kardjának hegyét.

- Most pedig beszélgessünk barátságosan - mondta.

- De polgártárs... - mondta az önkéntesek parancsnoka, próbálván szabadulni kellemetlen helyzetéből.

- Figyelmeztetlek, hogy a legkisebb mozdulatra keresztülszúrlak. Ugyanez áll arra az esetre is, ha az embereid moccannának.

Ezalatt két népfelkelő még mindig fogta az asszonyt.

- Azt kérdezted, hogy ki vagyok - folytatta a fiatalember. - Nincs jogod a tudakozódáshoz, mert nem vezetsz szabályszerű őrjáratot. Mindazonáltal közlöm veled, hogy Maurice Lindey a nevem. Egy tüzércsapatot vezényeltem augusztus 10-én. A nemzetőrség hadnagya vagyok, a Testvérek és Barátok szekciójának titkára. Meg vagy elégedve?

- Az már más, hadnagy polgártárs - mondta a parancsnok, akinek a torkát egyre jobban csiklandozta a kard hegye. - Ha valóban az vagy, akinek mondod magadat, azaz jó hazafi...

- Tudtam én, hogy értjük egymás szavát - mondta a tiszt. - Most pedig te felelj: miért kiabált ez a nő? Mit akartatok tőle?

- Bevisszük az őrszobába.

- Miért viszitek be?

- Mert nincs polgárigazolványa, s a községtanács legújabb rendelete szerint mindenkit le kell tartóztatnunk, aki tíz óra után polgárigazolvány nélkül jár az utcán. Hát nem tudod, hogy a haza veszélyben van, s hogy a városházára felhúzták a fekete lobogót?

- Azért húzták fel a lobogót a városházára, és azért van a haza veszélyben, mivel hétszázezer szolgalélek tör Franciaország ellen - mondta a tiszt -, de nem azért, mivel egy asszony lejött az utcára tíz óra után. De mindegy, polgártársak, a községtanács így határozott. Igazatok van, s ha mindjárt erre hivatkoztatok volna, sokkal gyorsabban lettünk volna készen egymással, összetűzés nélkül is. Szép dolog a hazafiság, de az udvariasság se utolsó, s a polgártársaknak nézetem szerint elsősorban azoknak a tiszteknek kell megadni a kellő tiszteletet, akiket maguk választottak. Most, ha akarjátok, vigyétek magatokkal az asszonyt, szabad az út.

- Polgártárs - kiáltotta a nő, aki rettentő izgalommal várt a vita kimenetelére -, polgártárs - kiáltotta Maurice karjába kapaszkodva -, ne szolgáltasson ki e durva és ittas embereknek.

- Jó - mondta Maurice -, karoljon belém, elkísérem őket az őrszobáig.

- Az őrszobáig! - ismételte riadtan a nő. - Az őrszobáig! Miért akarnak bekísérni, hiszen nem vétettem senkinek.

- Nem azért kísérjük be, mintha bűnt követett volna el - mondta Maurice -, fel sem tételezzük önről, de a városi tanács határozata szerint tilos igazolvány nélkül az utcára lépni, és önnek nincs igazolványa.

- Uram, én nem tudtam erről a rendeletről.

- Polgártársnő, az őrségen bizonnyal lesznek derék férfiak, akik méltányolni fogják az ön érvelését, s akiktől nem kell félnie.

- Uram - suttogta a fiatal hölgy, megszorítva Maurice karját -, én nem attól félek, hogy bántalmaznak, hanem a haláltól: ha bekísérnek az őrszobára, végem van.

Az ismeretlen hölgy

A hölgy rettegve és egyben oly fennkölt méltósággal mondta e szavakat, hogy Maurice elborzadt. A reszkető hang villamos áramként hatolt a szívébe.

A népfelkelők felé fordult, akik egymás közt tanácskoztak. Ez az ember, aki az imént egymaga kordában tartotta őket, mélyen megalázta őket emberi mivoltukban; s most szemmel láthatólag azon tanakodtak, miképpen nyerhetnék vissza az elvesztett talajt. Nyolcan voltak egy ellen: három puskás volt köztük, a többinek meg pisztolya és dárdája volt. Maurice-nak csak kardja volt: a harc egyenlőtlennek mutatkozott.

Ezt a hölgy is látta, mert mélyen lehajtotta fejét mellére, és sóhajtott.

Ami Maurice-t illeti, ő összevont szemöldökkel megvetően biggyesztve ajkát, kivont karddal habozott: nem tudta, lovagias érzelmeire hallgasson-e, és álljon ki az asszonyért, vagy polgári kötelességének tegyene eleget, és adja-e ki.

Egyszerre csak a Bons-Enfants utca sarkán puskák villantak fel, s egy őrjárat lépteinek szabályos dobogása hallatszott. Ezek észrevették a csődületet, tíz lépésre a csoporttól megálltak, és a kápláruk megszólalt: - Mi a jelszó?

- Pajtás - kiáltotta Maurice -, pajtás, ide gyere, Lorin.

Akihez e szavakat intézte, csapata élére állt, és nyolc ember kíséretében gyorsan a helyszínre sietett.

- Hát te vagy az, Maurice? - mondta a káplár. - Ejnye, te léhűtő! Mit csinálsz ilyenkor az utcán?

- Amint látod, a Testvérek és Barátok szekciójából jövök.

- Persze, hogy átmenj a Nővérek és Barátnők szekciójába. Tudjuk már.

- Nem, pajtás, nincs igazad. Egyenesen haza készültem, amikor találkoztam ezzel a polgártársnővel, aki az önkéntes polgártársakkal viaskodott: odaszaladtam, és megkérdeztem tőlük, hogy miért akarják letartóztatni.

- Ez rád vall - mondta Lorin. Majd az önkéntesek felé fordult:

- És miért tartóztattátok le ezt a nőt?

- Már elmondtuk a hadnagy polgártársnak - szólt a kis csapat vezetője. - Nem volt igazolványa.

- Ugyan, ugyan! - mondta Lorin. - Hát már az is bűn?

- Nem ismered a városi tanács határozatát? - kérdezte az önkéntesek parancsnoka.

- Hogyne ismerném! De van egy határozat, amelyik hatályon kívül helyezi azt.

- Melyik?

- Íme:

A görög dicső Pindusán,
Ahol a Szerelem az Úr
A Szépség, Báj és Ifjúság
A napnak bármely óráján
Jöhet, mehet bántatlanul.

- Mit szólsz ehhez a rendelethez, polgártárs? Ez aztán a gáláns határozat, mi?

- Az: de nem ismerhetem el. Először is nem jelent meg a Moniteurben, aztán itt nem vagyunk a Pinduson; aztán mert nincs nappal; végül lehetséges, hogy a polgártársnő se nem szép, se nem bájos, se nem fiatal.

- Fogadok az ellenkezőjére - szólt Lorin. - Rajta, polgártársnő, ne marasztalj hazugságban, engedd le a kámzsádat, hadd lássa mindenki, áll-e rád a határozat.

- Jó uram - szólt a fiatal hölgy Maurice-hoz simulva -, ha megvédett ellenségeimmel szemben, védjen meg, könyörgöm, a barátaitól is.

- Lám, lám - mondta az önkéntesek vezetője -, már lapul. Én azt mondom, ez az arisztokratáknak kémkedik, ez a jómadár, ez az éjszakai pillangó.

- Uram - mondta a fiatal hölgy Maurice-hoz közeledve, és hirtelen arcába pillantott ragyogó szép, előkelő és fiatal arcával, mely felragyogott az utcalámpa fényében. - Uram, nézzen rám: az vagyok, aminek mondanak?

Maurice kábultan nézett rá. Ennyi szépségről, mint amennyit látott, még csak nem is álmodott. Azt mondtuk, amit látott, mert az ismeretlen hölgy hirtelen mozdulattal ismét eltakarta az arcát.

- Lorin - szólt halkan Maurice -, mondd, hogy te akarod az őrségre vezetni a hölgyet. Jogod van hozzá, őrsvezető vagy.

- Jól van - mondta a fiatal káplár -, értelek én fél szóból is.

Azzal az ismeretlen hölgy felé fordult:

- Gyerünk, gyerünk, szép asszony - folytatta. - Ha nem hajlandó igazolni, hogy megfelel a rendelet feltételeinek, akkor magunkkal visszük.

- Magunkkal visszük? Hogyan? - kérdezte az önkéntes csapat parancsnoka.

- Kétségkívül magunkkal visszük a polgártársnőt a városház őrszobájába, mert ott vagyunk szolgálatban. Ott majd kinyomozzuk, hogy kicsoda-micsoda.

- Szó se róla - mondta az első csapat parancsnoka. - Mi fogtuk el, mi tartjuk őrizetben.

- Polgártársak - mondta Lorin -, aligha maradunk jóban.

- Jóban vagy nem jóban, az itt nem számít, szedtevette. Mi vagyunk a köztársaság igazi katonái, mert amíg ti az utcákon patrulyoztok, mi a határon ontjuk ki a vérünket.

- Vigyázzatok, nehogy már útközben kiontsátok, polgártársak, ami igen könnyen megeshetik, ha nem lesztek udvariasabbak.

- Az udvariasság arisztokrataerény, mi pedig sans-culotte-ok vagyunk - felelték az önkéntesek.

- Ugyan már, ne beszéljetek ezekről a dolgokról a hölgy előtt. Hátha angol nő. Nem akartam megbántani ezzel a feltevéssel, szép kis madame - fordult gáláns mozdulattal az ismeretlen hölgy felé.

Egy régi költőből idézek
S halkan utána mondom én:
Angolország egy hattyúfészek
A tenger kellős közepén.

- Most elárultad magadat - mondta az önkéntesek parancsnoka. - Most megvallottad, hogy Pitt embere vagy, az angolok bérence, no megállj te...

- Hallgass már - mondta Lorin -, nem értesz a versekhez, barátom: tehát prózában beszélek veled. Hát fülelj ide: mi türelmes és jóindulatú nemzetőrök vagyunk, de párizsi gyerekek, ami azt jelenti, hogy ha sokat rágjátok a fülünket, hát közétek vágunk.

- Asszonyom - mondta Maurice -, tudja mi folyik itt, és elképzelhető, hogy mi lesz itt még: öt perc múlva tíz-tizenegy ember fogja ölni egymást maga miatt. Megérdemli-e az az ügy, amiért az ön védelmezői síkraszállnak, a vért, amibe kerülni fog?

- Uram - mondta összetett kezekkel az idegen nő -, csak annyit mondhatok, hogy letartóztatásommal végzetes veszedelembe kerülök én is, mások is. Ha cserbenhagy, akkor arra kérem, előbb szúrja át a szívemet a kardjával, és dobassa a holttestemet a Szajnába.

- Jól van, asszonyom, kezembe veszem a dolgát - mondta Maurice, és elengedte a hölgy kezét. - Polgártársak - szólt a nemzetőrökhöz -, mint tisztetek, mint jó hazafi és mint francia, megparancsolom nektek, hogy védjetek meg ezt a hölgyet. Te pedig, Lorin, ha egy szót szól a csürhe, bajonettel mégy nekik!

- Fegyvert... tölts! - mondta Lorin.

- Istenem, istenem! - kiáltotta a hölgy, kámzsájába rejtve fejét. - Istenem, óvd meg őt.

Az önkéntes népfölkelők védekező állásba helyezkedtek. Az egyikük pisztolyát is elsütötte, a golyó Maurice kalapját fúrta át.

- Fel a bajonettel! - szólt Lorin. - Rajta!

Küzdelem és kavarodás keletkezett a sötétben, egy-két puska pukkant, káromkodás, kiabálás jajveszékelés. De senki sem merte megközelíteni a küzdő csoportot, mert - mint mondottuk - a városban azt beszélték, hogy vérengzés van készülőben, mindenki azt hitte tehát, hogy kitört a vérengzés. Csak két-három ablak nyílt meg, de azok is nyomban becsukódtak.

Az önkéntes népfölkelők kevesebben voltak, nem is voltak kellőképpen felfegyverezve, s így ők maradtak alul. Ketten súlyosan megsebesültek, négyet pedig mellükre szegzett bajonettel a falhoz szorítottak a támadók.

- Na most, remélem, szerény báránykák lesztek? - szólt Lorin. - Téged, Maurice, felszólítalak, kísérd ezt a hölgyet a városházán lévő őrszobára. Természetesen felelsz érte!

- Helyes - mondta Maurice.

Aztán halkan megkérdezte:

- Mi a jelszó?

- Teringettét! - mondta Lorin, füle tövét vakarva - a jelszó... Tudod, őszintén szólva...

- Attól tartasz, hogy visszaélek a bizalmaddal?

- Eh, tégy, amit akarsz, a te dolgod! - mondta Lorin.

- Szóval?...

- Mindjárt közlöm veled, de előbb zárjuk le ezeket a fickókat. Aztán, mielőtt elválnánk, szeretnélek ellátni egynéhány jó tanáccsal.

- Jó, megvárlak.

Lorin a nemzetőrök felé fordult, akik még mindig szorongatták a népfölkelőket.

- Na, megelégeltétek? - kérdezte.

- Meg, te kutya girondista - mondta a parancsnok.

- Tévedsz, pajtás - szólt Lorin nyugodtan -, mi jobb sans-culotte-ok vagyunk, mint ti, mert a Thermophylék klubjába tartozunk, melynek hazafiságát, remélem, nem vonod kétségbe. Engedjétek szabadon a polgártársakat - folytatta Lorin -, minthogy nem kételkednek bennünk!

- Azért mégiscsak igaz, hogy ez a nő gyanús...

- Ha gyanús lenne, akkor a verekedés alatt megszökött volna, holott, mint látod, megvárta, míg elkészülünk!

- Hm - szólt az egyik népfölkelő -, van a polgártárs szavában valami.

- Különben is, majd kiderül. Barátom beviszi az őrségre, mi meg iszunk egyet a nemzet üdvére addig.

- Igyunk egyet? - kérdezte a parancsnok.

- Hát. Szomjas vagyok, s tudok egy kis kocsmát errefelé, a rue Thomas du Louvre sarkán!

- Ejnye no! Hát miért nem ezzel kezdted mindjárt, polgártárs? Sajnálom, hogy kétségbe vontuk hazafiságodat: tegyük jóvá, és ölelkezzünk össze a nemzet és a törvény nevében.

- Keblemre! - mondta Lorin.

És az önkéntesek lelkesen összeölelkeztek a nemzetőrökkel. Abban az időben éppoly szívesen ölelkeztek, mint ahogy verekedtek.

- Gyerünk, fiúk - hangzott a két csoportból összevissza -, a rue Thomas du Louvre sarkára.

- Hát velünk mi lesz? - nyögték a sebesültek. - Minket itt hagytok?

- Hogy hagynánk itt benneteket - szólt Lorin -, akik a hazáért estetek el. Igaz, hogy hazafiak ellen küzdöttetek, az is igaz, hogy tévedésből. Majd küldünk hordágyakat értetek. Addig énekeljétek a Marseillaise-t, hogy jobban teljék az idő.

Azzal közelebb lépett Maurice-hoz, aki ismeretlen hölgyével a Coq utca sarkán várakozott, míg a nemzetőrök és az önkéntesek összeölelkezve vonultak a Palais Égalité tér felé.

- Maurice - szólt Lorin -, tanácsot ígértem neked, hát hallgass rám. Gyere velünk, és ne kompromittáld magadat ennek a polgártársnőnek a védelmével, aki ugyan bájos nőnek látszik, de csak annál gyanúsabb. Mert azok a bájos hölgyek, akik éjfél után az utcán kószálnak...

- Uram, esedezem önnek, ne ítéljen a látszat után - szólt a hölgy.

- Először is ne mondja, hogy uram, polgártársnő, mert ez öreg hiba. Na, most már én is magázom, nézze csak...

- Hát akkor, kérlek szépen, polgártárs, ne akadályozd meg barátodat abban, hogy jó szándékának eleget tegyen.

- Miképpen?

- Úgy, hogy hazakísér, és addig védelmébe vesz.

- Maurice, Maurice - mondta Lorin -, gondold meg, mit csinálsz: rettenetesen kompromittálod magadat.

- Tudom - szólt a fiatalember -, de mit tegyek? Ha itt hagyom ezt a szegény asszonyt, minden lépésénél megállítják az őrjáratok.

- Bizony, míg ha ön elkísér, uram... míg ha elkísérsz, polgártárs - igazította ki magát -, megmenekülök.

- Hallod, megmenekül! - szólt Lorin. - Szóval veszélyben forog.

- Édes barátom, nézd, legyünk csak igazságosak - szólt Maurice. - Vagy jó hazafi ez a hölgy, vagy arisztokrata. Ha arisztokrata, akkor rosszul tettük, hogy megvédelmeztük, ha jó hazafi, akkor továbbra is támogatnunk kell!

- Pardon, édes barátom, Arisztotelész ugyan nem tehet róla, a logikád mégis badar. Úgy vagy ezzel, mint akinek

Iris elvette eszét
S most értelmét követeli.

- Ugyan, hagyd a költészetet, Lorin, beszéljünk komolyan. Megmondod a jelszót, vagy nem mondod meg?

- Szóval abba a kényszerhelyzetbe hozol, hogy kötelességemet feláldozzam barátom kedvéért, vagy barátomat a kötelességért. Félek, Maurice, hogy a kötelesség jár rosszul.

- Szánd rá hát magad az egyikre vagy a másikra, barátom. De az isten szerelmére, határozz!

- Nem élsz vissza vele?

- Ígérem neked.

- Ez nem elég: esküdj!

- Mire?

- Esküdj a haza oltárára.

Lorin levette kalapját, a kokárdáját feléje fordította, és Maurice teljes komolysággal letette esküjét a rögtönzött oltárra.

- És most megmondom a jelszót - szólt Lorin. - „Gallia és Lutécia”. Lesznek, akiktől azt fogod hallani, mint én is: „Gallia és Lukrécia”, de mit! Hagyd, „Lukrécia” is római volt.

- Polgártársnő - szólt Maurice -, most rendelkezésére állok. Köszönöm, Lorin.

- Szerencsés utat - szólt ez utóbbi, fejére téve a haza oltárát. S költői hajlandóságához híven, dudorászva útjára indult.

Egy utca

Maurice, amint egyedül maradt a hölggyel, egy pillanatra zavarba jött. Attól tartott, hogy félrevezették. A nő csodálatos szépsége vonzotta, és lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért lelkes és tiszta republikánus létére a dologba beleártotta magát. Karját kinyújtotta a polgártársnőnek.

- Hova készül, polgártársnő? - kérdezte.

- Sajnos, messze kell mennem - felelte az.

- Mégis...

- A füvészkert felé.

- Jó, gyerünk.

- Istenem, istenem - szólt az ismeretlen hölgy -, látom, hogy terhére vagyok, de higgye el, ha nem történt volna velem ez a baj, s ha nem hinném, hogy nagy veszélyben forgok, nem élnék vissza annyira a nagylelkűségével.

- De asszonyom - szólt Maurice, aki kettesben maradva megfeledkezett az előírt köztársasági szótárról, s szokott úri hangján társalgott -, hogy történhetett meg, hogy ilyen késő éjjeli órában az utcán találták? Lát-e rajtunk kívül még valakit az utcán?

- Megmondtam önnek, uram: látogatóban voltam. Mikor délben elmentem hazulról, nem tudtam, mi történik, és éppoly kevéssé tudtam hazafelé jövet. A közbeeső időt egy családnál töltöttem, akik nagyon visszavonult életet élnek.

- Persze, valami ci-devant-nál volt, valami arisztokrata barlangjában - mormogta Maurice. - Vallja csak be, polgártársnő, hogy amíg fennhangon a segítségemért könyörög, magában nagyot nevet rajtam, hogy a szolgálatára állok.

- Én? - kiáltott a hölgy. - Ezt teszi fel rólam?

- Kétségtelenül. Önt most egy republikánus kíséri az utcán. Ez a republikánus elárulta az ügyét, ennyi az egész.

- De polgártárs! - szólt élénken az ismeretlen hölgy. - Ön téved. Én éppoly híve vagyok a köztársaságnak, mint ön.

- Polgártársnő, ha hazafi vagy, nem kell titkolódznod előttem. Hol voltál?

- Uram, könyörüljön meg rajtam! - szólt a hölgy.

Annyi szemérem, szelíd és kedves tartózkodás volt ebben az uram szóban, hogy Maurice érteni vélte azt az érzelmet, amelyet kifejezett.

- Ez az asszony kétségtelenül szerelmi találkáról jön, mondta magában. S anélkül, hogy tudta volna, miért, szíve összeszorult erre a gondolatra.

Ettől a pillanattól fogva hallgatott.

Közben azonban a két éjszakai vándor a Verrerie utca sarkára ért. Három-négy járőrrel akadtak össze útközben, akik a jelszó hallatára szó nélkül tovább engedték őket. Most azonban egy járőrtiszt nehézségeket támasztott.

Maurice a jelszón kívül megmondta a tisztnek nevét és lakcímét.

- A te ügyed rendben van - mondta a tiszt. - De ez a polgártársnő...

- A polgártársnő?

- Kicsoda?

- Kicsoda? A feleségem nővére.

A tiszt útjukra engedte őket.

- Ön tehát házasember, uram? - suttogta az ismeretlen.

- Nem, asszonyom. Miért kérdi?

- Mert hisz akkor egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy a felesége vagyok - szólt a hölgy nevetve.

- Asszonyom - szólt Maurice -, a feleség szó szent fogalom, nem szabad könnyelműen játszanunk vele. Nincs szerencsém ismerni önt.

Most az ismeretlen hölgy szíve szorult össze, s ő hallgatott el.

Átmentek a Marie hídon.

A fiatal nő annál gyorsabban lépkedett, minél közelebb látszott a cél.

Átmentek a Tournelle hídon.

- Azt hiszem, már az ön vidékén járunk - szólt Maurice, mikor befordultak a quai Saint-Bernard-ra.

- Igen, polgártárs - mondta az ismeretlen. - De itt van a legnagyobb szükségem a segítségére.

- Bocsánat, asszonyom: ön eltilt az érdeklődéstől, s egyidejűleg a legnagyobb mértékben felcsigázza kíváncsiságomat. Ez nem lojális öntől. Legyen bizalmasabb hozzám; azt hiszem, eléggé kiérdemlem. Nem tisztelne meg azzal, hogy megmondja, kihez van szerencsém?

- Egy asszonyhoz - mosolygott az ismeretlen -, akit élete legnagyobb veszedelméből mentett ki, s aki ezért örökké hálás lesz.

- Nem kérek ennyit öntől, asszonyom. Legyen kevésbé hálás, de kérem, nevezze meg magát.

- Nem tehetem.

- Pedig akármelyik szekciós embernek megmondta volna, ha bevitték volna az őrszobára.

- Nem, soha - mondta az ismeretlen.

- Akkor lecsukták volna.

- El voltam mindenre készülve.

- Tudja-e, mit jelent a börtön manapság?

- Tudom: a vérpadot.

- S inkább vérpadra ment volna, semhogy...

- Áruló legyek? Igen. Mert ha megnevezem magamat, árulást követek el.

- Mindjárt mondtam, hogy köztársasági létemre furcsa szerepbe sodor.

- A nagylelkű jótevő szerepébe, uram. A véletlen egy szegény asszonyt sodort az útjába, akit bántottak. Ön nem nézte le ezt a nőt szegény volta miatt, s hogy megvédje a további bántalmaztatások elől, elkíséri abba a nyomorúságos városrészbe, ahol lakik: ez az egész.

- Igaza van, a látszat ez. Ezt hihettem volna magam is, ha nem látom az arcát, ha nem hallom a hangját. De szépségéből és szavaiból tudom, hogy igen előkelő hölggyel van dolgom. S ez az előkelőség, mely oly kiáltó ellentétet alkot ruházatával s ezzel a nyomorúságos városrésszel, bizonyítja, hogy éjjeli sétája mögött lappang valami. Hallgat? Jó, ne beszéljünk erről többet. Messze vagyunk még otthonától, asszonyom?

Ebben a pillanatban fordultak be a rue Fossés Saint-Victorba.

- Látja azt a kis fekete házat? - szólt az ismeretlen a füvészkert falain túl egy kis házra mutatva. - Ha odaérünk, maga visszafordul.

- Helyes, asszonyom. Rendelkezzék velem, én engedelmeskedem.

- Haragszik rám?

- Én? A legkevésbé sem. S ha úgy lenne: mit törődik vele?

- Törődöm vele, mert meg akarom kérni még valamire.

- Éspedig?

- Arra, hogy nyíltan és szívélyesen váljon el tőlem... tekintsen barátjának!

- Barátjának? Ó! Nagyon megtisztel, asszonyom. Furcsa barát vagyok, aki barátnőm nevét sem tudom, s aki előtt még a lakását is eltitkolja barátnője, nyilván, hogy ne kelljen többé viszontlátnia.

A fiatal hölgy lehajtotta fejét, és nem felelt.

- Egyébként, asszonyom - folytatta Maurice -, ha beleláttam volna valamennyire titkába, ne haragudjék meg érte: nem szándékkal történt.

- Itthon vagyok, uram - mondta az ismeretlen.

Az ódon rue Saint-Jacques előtt álltak, magas, fekete házak előtt, homályos utcák és sötét sikátorok, gyárépületek és cserzőműhelyek között. Pár lépéssel odébb a Biévre kis patakja csörgedezett.

- Itt? - szólt Maurice. - Hogyan? Ön itt lakik?

- Igen.

- Az nem lehet.

- Pedig így van. Hát az ég áldja, derék lovagom; isten vele, nagylelkű védelmezőm!

- Isten önnel, asszonyom - búcsúzott enyhe gúnnyal Maurice. - De nyugtasson meg, és mondja meg, hogy veszélyben forog-e még?

- Egyáltalán nem.

- Ebben az esetben távozom.

Maurice hidegen kalapot emelt, és két lépést hátrált.

Az ismeretlen egy pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben.

- Nem szeretnék így válni el öntől - mondta. - Fogjunk kezet, Maurice úr.

Maurice közelebb lépett az ismeretlen hölgyhöz, és kezet nyújtott. És érezte, hogy az ismeretlen hölgy egy gyűrűt húz az ujjara.

- Mit csinál, polgártársnő? Elveszti a gyűrűjét!

- Ne bántson meg, uram. Igazán kérem, ne hagyjon el így. Hát mit akar tőlem?

- Nyilván azt, hogy megfizessen - mondta keserűen a fiatalember.

- Nem - szólt elbűvölő hangon az ismeretlen -, hanem meg akarja bocsátani nekem, hogy nem árulhatom el a titkomat.

Maurice-nak, aki a félhomályban is látta a majdnem könnyben úszó szemek fényét, érezte a hölgy puha kezének remegését, s hallotta a hölgy majdnem könyörgő hangját, haragja hirtelen lelkes elérzékenyülésbe csapott át.

- Mit akarok? - kérdezte. - Látni akarom önt.

- Azt nem lehet.

- Csak még egyszer, egy órára, egy percre, egy másodpercre.

- Mondom, hogy nem lehet.

- Hogyan! - kiáltott Maurice. - Komolyan gondolja, hogy soha nem fogom látni többé?

- Soha! - ismételte fájdalmas visszhangként az ismeretlen.

- Asszonyom, maga tényleg játszik velem.

És Maurice büszkén hátravetette fejét, mintha meg akarna szabadulni attól a hatalomtól, mely akarata ellenére magához erőszakolja.

Az ismeretlen hölgy leírhatatlan kifejezéssel pillantott rá. Nem tudta ő sem kivonni magát az alól az érzelem alól, amit Maurice-ban keltett.

- Hallgasson rám - mondta pillanatnyi csend után, melyben csak Maurice sóhaja hallatszott, amit elfojtani nem tudott -, hallgasson rám! Megesküszik-e, hogy szemét lecsukva tartja egy bizonyos pillanattól kezdve addig, amíg hatvanat számol?... Becsületszavára?

- S mi történik, ha megígérem?

- Akkor bebizonyítom önnek hálámat, aminthogy azt is megígérem, hogy senkihez sem leszek ilyen értelemben hálás többé, még ha többet tenne is értem, mint amit ön tett, ami különben szinte lehetetlen.

- De megmondja-e végre...

- Hisz bennem? Nem fog csalatkozni.

- Igazán most már nem tudom, asszonyom, hogy ön angyal-e vagy démon?

- Esküszik?

- Nem bánom, jó, esküszöm.

- Bármi történnék is, nem nyitja ki a szemét?... Bármi történnék is, megértette, még ha tőrt szúrnának önbe, akkor sem?

- Szavamra, megzavar ezekkel a kikötésekkel.

- Esküdjék meg, uram: azt hiszem, nem kockáztat sokat.

- Jó, esküszöm, bármi történjék is - szólt Maurice, lehunyva szemét. - Csak még egyszer hadd lássam, még egyetlenegyszer - mondta újból felpillantva.

A fiatal hölgy egy mosollyal, mely nem volt minden kacérság híján, hátravetette kámzsáját: ugyanakkor bukkant elő két felhő közül a hold is, s Maurice ismét megpillantotta a hölgy fekete csigákban hulló fürjeit, s szemöldökének tökéletes ívét, melyet mintha kínai tussal húztak volna mandulaformájú, bársonyosan epedő pillantású szemei fölé, finom mívű orrát, friss és csillogó piros ajkait.

- Szép vagy, nagyon szép, túlságosan szép! - kiáltotta Maurice.

- Hunyja le a szemét - szólt az ismeretlen. Maurice engedelmeskedett.

A fiatal hölgy megfogta két kezét, és maga felé húzta Maurice-t. A fiatalember úgy érezte, hogy valami illatos, meleg hullám suhan arca felé, és egy száj simul szájához, és ajkai közé helyezi a gyűrűt, amit visszautasított.

Az élmény gyors volt, mint a gondolat, és izzó, mint a láng. Maurice majdnem fájdalmas boldogságot érzett, oly váratlan és mély volt a benyomás, annyira szívébe hatolt, oly titkos húrokat pendített meg bensejében.

Heves mozdulattal kitárta karjait.

- Gondoljon az esküjére! - szólt egy távolodó hang. Maurice szemére tapasztotta görcsösen összekulcsolt ujjait, hogy a kísértésnek ellenálljon, s meg ne szegje szavát. Nem számolt, nem gondolkodott már: némán, mozdulatlanul, szédülve várt.

Egy pillanat múlva becsapódó ajtó zörejét hallotta ötven-hatvan lépésnyi távolból: aztán csend lett megint.

Most széttárta ujjait, felnyitotta szemét, és körülnézett, mintha álomból ébredne. Talán el is hitte volna, hogy álmodott, de ajkai közt ott érezte a gyűrűt, e hihetetlen kaland valóságának kétségtelen bizonyítékaképpen.

A kor erkölcsei

Mikor Maurice Lindey magához tért, és széjjelnézett, csak jobbra-balra nyíló sötét utcácskákat látott maga körül. Tájékozódni próbált: de feje még kóválygott, és az éjszaka sötét volt. A hold, mely az imént egy pillanatra előbújt, és megvilágította az ismeretlen bájos vonásait, visszavonult a felhők mögé. Rövid, de kínos határozatlanságát leküzdve, a fiatalember hazafelé indult, a rue du Roule-ba.

Mikor a rue Sainte-Avrie-ba ért, Maurice meglepődött azon, hogy annyi őrjárat cirkál a Temple körül.

- Mi történt, káplár? - kérdezte az ide-oda siető őrjárat vezetőjétől. Ezek éppen a rue de Fontaine-t kutatták végig.

- Hogy mi történt? Az történt, hogy az éjjel meg akarták szöktetni Capet-nét a pereputtyával együtt.

- Hogyan?

- Egy ci-devant őrjárat valahogyan megneszelhette a jelszavunkat, és a vadásznemzetőrség egyenruhájában behatolt a Temple-ba. Ezek akarták megszöktetni őket. Szerencsére az állítólagos kápláruk úrnak szólította az ügyeletes tisztet: maga árulta el magát, az arisztokratája!

- A pokolba! - szólt Maurice. - És letartóztatták az összeesküvőket?

- Nem. Az őrjárat kijutott az utcára, és szétoszlott.

- S van-e remény arra, hogy a fickókat elcsípjük?

- Csak egy van köztük, akit fontos lenne nyakon csípni, egy hosszú, sovány fickó... akit egy szolgálatban lévő városi hivatalnok csempészett be az őrség közé. A nyelvünk kilógott, úgy megkergettük a gazfickót! De úgy látszik, rókalyukra talált, és eltűnt előlünk.

Egyéb körülmények között Maurice egész éjszakáját a hazafiakkal töltötte volna, akik a köztársaság jólétén őrködtek: de egy óra óta már nem töltötte be egészen lelkét a haza szeretete. Folytatta hát útját, s a hír, melyről értesült, lassanként elmosódott emlékezetében, és beolvadt abba a másik eseménybe, mely mögötte volt. Különben is oly gyakran ismétlődtek ezek az állítólagos szöktetési kísérletek, hogy a hírük nem okozott különösebb nyugtalanságot a köztársaság fiatal hívének, annál kevésbé, mivel a hazafiak mind tudták, hogy álkísérletek is történnek politikai célzattal.

Mikor Maurice hazaérkezett, lakásán találta készségesét; az inas szó ismeretlen fogalommá lett ebben a korban. Szóval Maurice-t várta inasa, s várakozás közben szerencsésen el is aludt, s nagyokat horkolt nyugtalan álmában.

Maurice azzal a kímélettel, amivel embertársainknak tartozunk, felébresztette, lehúzatta vele csizmáit, aztán elküldte, hogy ne zavarja gondolataiban. Lefeküdt, és mivel fiatal is volt, és az idő is későre járt, nagy izgalma ellenére mély álomba merült.

Másnap levelet talált az éjjeliszekrényén.

A levél finom, előtte ismeretlen, elegáns írással volt írva. Pecsétjén ezt az angol szót olvasta: Nothing: Semmi.

Felbontotta a levelet. Így szólt:

„Köszönet!

Örök hála cserébe, hogy örökre elfelejt!...”

Maurice szolgáját hívta: az igaz hazafiak nem csengettek, mert a csengetés a szolgaságra emlékeztetett. Sok készséges csak ezzel a kikötéssel lépett a szolgálatba. Maurice készségesét Jeannak keresztelték el vagy jó harminc évvel ezelőtt, de 92-ben a készséges saját jóvoltából Scaevolára változtatta meg a nevét, miután a Jean szót arisztokrata és deista hangzásúnak találta.

- Scaevola - kérdezte Maurice -, miféle levél ez?

- Nem tudom, polgártárs.

- Ki adta át neked?

- A házmester.

- Ki adta le a házmesternél?

- Nyilván valami hordár, mert nincs rajt a nemzet pecsétje.

- Eredj, hívd fel a házmestert!

A házmester Maurice hívására feljött, mert Maurice-t az összes készségesek szerették. Meg is mondta a házmester, hogy csak Maurice kedvéért jön fel, s ha más lakónak lenne vele dolga, azt ő kéretné le magához.

A házmestert Aristide-nak hívták.

Maurice kikérdezte. A levelet egy idegen ember hozta, reggel nyolc óra tájban. A fiatalember hiába faggatta tovább, hiába intézte hozzá a legkörülményesebb kérdéseket, a házmester nem tudott többről. Maurice tíz frankot adott neki, s megkérte, hogy ha az idegen újból jelentkeznék nála, menjen feltűnés nélkül utána, s aztán jöjjön vissza jelenteni, hova ment az idegen.

Jegyezzük meg mindjárt, hogy Aristide nagy örömére, aki megalázónak találta magára azt a megbízatást, hogy egy embertársa után kémkedjék, az idegen nem jött vissza.

Maurice magára maradva, csalódottan gyűrte össze a levelet, lehúzta a gyűrűt ujjáról, s letette az összegyűrt levéllel együtt az éjjeliszekrényre. Aztán befordult a fal felé azzal a naiv szándékkal, hogy folytassa álmát; de egy óra múlva letett szándékáról, megcsókolta a gyűrűt, és újra elolvasta a levelet. A gyűrű szép tüzű zafír volt. A levélkéről már mondottuk, hogy elragadó volt, s messziről elárulta arisztokrata eredetét.

Míg Maurice ezekkel a dolgokkal foglalatoskodott, nyílott az ajtó. Maurice hamar felhúzta ujjára a gyűrűt, a levelet pedig vánkosa alá gyűrte. A kezdődő szerelem szemérmessége volt ez? Vagy a hazafi pirulása, aki titkolni akarta, hogy könnyelmű emberekkel érintkezik, akik ilyen leveleket írnak? Hiszen a levélkének az illata is áruló, mint a kéz, mely írta, s amely felbontotta...

A belépő rendkívüli csínnal, de a hazafias divat szerint öltözött ifjú volt. Carmagnole-ja finom szövetből, nadrágja kasmírból, harisnyája finom selyemből volt. Frígiai sapkája nemes formájával és szép bíbor színével szégyenben marasztotta Párizs jelvényét is. Övében azonkívül egy pár pisztolyt hordott, amelyek a néhai versailles-i királyi gyárból kerültek ki, oldalán pedig a Marsmező növendékeinek rövid egyenes kardját hordta.

- Alszol, Brutus? - szólt az újonnan érkezett -, pedig a haza veszélyben van. Szégyelld magad!

- Nem alszom, Lorin - szólt nevetve Maurice -, csak álmodozom.

- Értem: Eucharisodról álmodozol.

- Nem értem.

- Ugyan!...

- Kiről beszélsz? Miféle Eucharisról?

- Hát arról a nőről...

- Miféle nőről?

- Akit a Saint-Honoré utcában láttunk, akinek az őrséggel baja volt, akiért tegnap este mind a ketten kockára tettük a fejünket.

- Vagy úgy! - mondta Maurice, aki tökéletesen értette barátját, de színlelte, mintha nem értené, miről beszél - az ismeretlen hölgy?

- Az. Megtudtad-e már, hogy ki volt?

- Nem én.

- Csinos volt?

- No - mondta Maurice megvető ajkbiggyesztéssel.

- Szegény nő! Biztosan nem jött el a kedvese a randevúra...

- Az lehet! - morogta Maurice, akinek szintén eszébe jutott e feltevés, de most undorodott tőle. Inkább legyen összeesküvő, semmint szerelmes.

- És hol lakik a hölgy?

- Fogalmam sincs.

- Ugyan! Nem tudod? Az lehetetlen!

- Miért?

- Mert hazakísérted.

- A Marie hídon megszökött.

- Megszökött, előled? - kacagott fel hangosan Lorin. - Ne nevettesd ki magadat.

Menekül-e a kis galamb
A keselyű körme elől
S tigris elől a gazella,
Ha üldözi kegyetlenül?

- Lorin - szólt Maurice -, mikor szoksz már rá a rendes beszédre? Megőrjítesz rémes verseiddel!

- A rendes beszédre? - kérdezte Lorin. - Azt hiszem, az én beszédemnél rendesebb nincs. Úgy beszélek, mint Demoustier polgártárs. Versben és prózában. Van egy Emiliám, aki ugyancsak megbecsüli a költészetemet; de térjünk át a tiédre.

- Az én költészetemre?

- Nem, a te Emiliádra.

- Nekem nincs Emiliám.

- Ugyan, ugyan! A gazellád tán tigrissé változott, és rád vicsorította fogait. Ez borzasztó, de mégiscsak szerelmes vagy.

- Nem vagyok szerelmes - szólt fejét rázva Maurice.

- Szerelmes vagy, öregem:

...Svalld be mielőbb
A láng, mely kebled perzseli,
A villámnál is perzselőbb.

- Lorin - szólt Maurice, s egy kulcsot vett fel az éjjeli asztalkáról -, ha még egy verssort szavalsz, kifütyüllek.

- Jó, hát politizáljunk. Különben is azért jöttem. Tudod-e, mi újság?

- Hallom: Capet özvegye szökni próbált.

- Az semmi.

- Mi történt egyéb?

- A Maison Rouge hírhedt lovagja Párizsban tartózkodik.

- Komolyan? - kérdezte Maurice, és felült ágyában.

- A legkomolyabban.

- Mikor jött ide?

- Tegnap este.

- És hogyan?

- A nemzetőrség vadászának öltözködve. Egy asszony - alkalmasint arisztokrata hölgy - szegényes ruhába burkolódzva, kivitte az egyenruhát a vámhoz: aztán karöltve jöttek be a városba. Az őrség csak akkor kezdett gyanakodni rájuk, amikor már a vámon innen voltak. Az asszony csomaggal ment ki: karonfogva jött vissza egy katonával: gyanús; az őrség észbe kapott, rohant utánuk. De azok eltűntek a rue Saint-Honoré egyik palotájában, melynek ajtaja mintegy varázsszóra nyílt meg előttük. A palotának kijárata van a Champs-Élysées-re. Kész! Maison Rouge lovagja eltűnt a bűntársával együtt. A palotát le fogják bontani, és gazdája a vérpadra kerül. De hiába: a lovag meg fogja ismételni kísérletét, mellyel most négy hónapja próbálkozott először, és tegnap este másodszor, mindkét esetben siker nélkül.

- S nem tartóztatták le? - kérdezte Maurice.

- Hát tartóztasd le Proteust, öregem: tudod, mennyi baja volt Aristeusnak vele.

Pastor Aristeus fugiens
Pencia Tempe...

- Vigyázz - mondta Maurice, és szájához emelte a kulcsot.

- Vigyázz te magadra, ördögadta! Ezúttal nem engem fütyülsz ki, hanem Vergiliust.

- Igazad van, s ha nem fordítod le, egy szót sem szólok. De maradjunk Maison Rouge lovagjánál.

- El kell ismernünk róla, legény a talpán.

- Annyi bizonyos, hogy nagy bátorság kell ilyen dolgok keresztülviteléhez.

- Vagy nagy szerelem.

- Hát te is azt hiszed, hogy a lovag szerelmes a királynéba?

- Nem hiszem, csak állítom, mint ahogy mindenki azt állítja. Mások is beleszerettek, nemcsak ő egyedül; mi a képtelenség ebben, hogy az ő fejét is elcsavarta? Barnave is beleszédült, azt mondják.

- Akárhogy is: kétségtelen, hogy a lovag összeköttetést tart fenn a Temple-lal.

- Az lehetséges.

A szerelemben nincs lakat,
Nincs se bilincs, se kulcs, se zár...

- Lorin!

- Ja, igaz.

- Tehát te is azt hiszed, amit a többiek?

- S miért ne?

- Akkor szerinted kétszáz imádója volt a királynénak.

- Kétszáz, háromszáz, négyszáz. A királyné oly szép, hogy nem csodálom. Nem mondom, hogy viszontszerette őket: de hogy őt szerették, az biztos. A napot mindenki látja, a nap azonban nem néz le mindenkire.

- Szóval azt állítod, hogy Maison Rouge lovagját...

- Hajszolják e pillanatban az egész városban, s ravasz róka a neve, ha kikerül a köztársaság csapdájából.

- És milyen lépéseket tett a városi tanács?

- A város rendeletet adott ki, amely szerint minden kapu homlokzatán fel kell tüntetni ezentúl, hogy kik laknak a házban. Bár lenne ablak az emberek szívén is, hogy beléjük lehetne látni!

- Pompás ötlet - szólt Maurice.

- Ablakot vágni az emberek szívén?

- Nem: kitenni a kapu alá a lakók névjegyzékét.

Persze Maurice nyomban arra gondolt, hogy így talán nyomára akad az ismeretlen hölgynek.

- Ezzel az új rendelettel - szólt Lorin - legalább ötszáz arisztokratát fülelünk le. Mellesleg szólva, ma reggel az önkéntes népfölkelők küldöttsége megjelent a klubunkban, tegnapi ellenfeleink vezették őket, akiket tökrészegen hagytam el hajnalban. Virágfüzérekkel és árvácskacsokrokkal jelentek meg.

- Ne mondd! - kacagott Maurice. - És hányan voltak?

- Voltak vagy harmincan, frissen borotválva, virággal a gomblyukban. „Thermophyle klub polgártársai, kezdte szónokuk, mint igaz hazafiak ellene vagyunk annak, hogy félreértések megbolygassák a francia nép egységét. Azért jöttünk, hogy testvéri csókot váltsunk veletek.”

- Nos és...

- Nos és testvéri csókot váltottunk. Az íróasztalt megtettük a haza oltárának, és két vizesüvegbe virágokat tettünk. Minthogy te voltál az ünnepség hőse, háromszor is megidéztek, hogy megkoszorúzzanak. Te azonban nem jelentkeztél a felhívásra, ami érthető is, hiszen nem voltál jelen, s mivel valakit úgyis meg kellett koszorúzni, hát megkoszorúzták Washington szobrát. Ezzel elmondtam neked az ünnepség programját és lefolyását.

Mikor Lorin befejezte előadását a ceremóniáról, amelyet abban az időben egyáltalában nem tekintettek tréfának - térzene hallatszott az utcáról, távoli dobszó előbb, majd egyre közelebbről, az akkoriban szinte mindennapi riadó.

- Mi az? - kérdezte Maurice.

- A város határozatát hirdetik ki - szólt Lorin.

- Szaladok a szekciómhoz - szólt Maurice, és készségese után kiáltott, hogy segítségére legyen az öltözködésnél.

- Én meg megyek aludni - mondta Lorin. - Mindössze két órát aludtam az éjszaka, a te átkozott önkénteseid hibájából. Ha nem lesz nagy verekedés, hagyjál aludni; de ha van valami, kelts fel.

- Miért csinosítottad ki magadat? - kérdezte Maurice Lorinre pillantva, aki távozni készült.

- Mivel hozzád jövet a Béthisy utcán kell végig mennem, s ebben az utcában, a hármas szám alatt, mindig néznek egy ablakból, ha arra járok.

- S nem félsz, hogy még muscadinnak néznek?

- Muscadinnak, engem? Hogyan! Éppen ellenkezőleg: tiszta sans-culotte hírem van. De a női nemért is kell tenni valamit. A hazaszeretet nem zárja ki a női nem szeretetét: ellenkezőleg, egyik a másikból következik. Isten veled.

Lorin kezet nyújtott Maurice-nak, aztán anakreóni verssorokat zümmögve eltávozott.

Ki volt Maurice Lindey polgártárs?

Mialatt Maurice Lindey sietve magára kapkodja ruháit, és a rue Lepelletier-i szekcióba rohan, melynek, mint tudjuk, titkára volt, ismertessük pár vonással e férfiú múltját, akit eddig csak a nagylelkű lázadókat jellemző szívjóságáról ismerünk. A fiatalember tegnap tiszta igazságot mondott az ismeretlen hölgynek: valóban Maurice Lindey volt a neve, és tényleg a rue du Roule-ban lakott. Hozzátehette volna, hogy a fél arisztokráciához számító szülőktől származik. Ősei szerepet játszottak abban a több mint kétszáz esztendős parlamenti ellenzékiségben, amely Molé és Maupeou neveit híressé tette. Apja, a jó Lindey úr, egész életében szidta a zsarnokságot. Épp akkor halt meg, amikor 1789. július 14-én a Bastille a nép hatalmába került, s még megdöbbenve és megborzadva látta, hogy a zsarnokságot a harcos szabadosság váltja fel. Egyetlen fia vagyonilag független volt, és republikánus érzelmű.

A forradalom, mely e nagy eseményt követte, érett, férfias lélekre talált Maurice-ban, készen, hogy a porondra lépjen. Republikánus nevelését a korszerű röpiratok tanulmányozásával egészítette ki, s azzal, hogy szorgalmasan látogatta a klubokat. Isten tudja, hány röpiraton rágta át magát. A hierarchiák mély és átgondolt megvetése, a nem személyes érdemen alapuló nemesség feltétlen tagadása, a múlt elfogulatlan értékelése, az új gondolatokért való lelkesedés, rokonszenv a néppel szemben: ezekből az elemekből volt megalkotva történetünk hősének jelleme, akit nem képzeletünk teremtett, mert ilyen volt ránk maradt naplóinak tanúsága alapján a valóságban is.

Külsejét illetőleg öt láb magas volt a herkulesi erejű, huszonöt-huszonhat esztendős fiatalember, magas homlokú, kék szemű, göndör és gesztenyehajú. Arca piros volt, fogai villogók, épek. Most, hogy arcképét megrajzoltuk, lássuk, milyen volt a társadalmi helyzete.

Maurice, aki, ha nem is gazdag, de független volt, tiszta és népszerű nevet örökölt apjától. Tudták róla, hogy szabadelvű szellemben nőtt fel, s még szabadabb elveket hirdetett abban a fiatal hazafiakból álló társaságban, melynek úgyszólván vezetője volt. A sans-culotte-ok talán kissé langyosnak, a szekció emberei talán kissé illatosnak találták, de mivel a legvastagabb dorongot is ketté tudta törni, s egy jól irányzott ökölcsapással húsz lépésre lökte magától azt, akinek a képe nem tetszett, a sans-culotte-ok elnézték lányosságát, a szekcióbeliek pedig az eleganciájába törődtek bele. Testi ereje, bátorsága és hazafias érzelmei folytán Maurice természetesen részt vett a Bastille ostromában, jelen volt a versailles-i kiruccanásnál; oroszlánként küzdött augusztus 10-én, s ezen az emlékezetes napon - valljuk meg - épp annyi hazafit ölt meg, mint ahány svájcit: mert a gyilkosság épp annyira felháborította, ha carmagnole-ban, mintha a köztársaság ellenségeinek vörös egyenruhájában követték el.

Ő volt az, aki a kastély védelmezőjét fegyverletételre szólította fel, s aki, hogy a vérontásnak elejét vegye, betapasztotta a tenyerével egy ágyú torkát, épp mikor a tüzére kanócot gyújtott. Ő hatolt be elsőnek a Louvre-ba egy ablakon át, noha ötven svájci s ugyanannyi nemes lövöldözött lesből a támadókra. Mikor észrevette, hogy az őrség kapitulálni akar, már tíz úri franciát szabdalt össze félelmetes kardjával, de mikor észrevette, hogy bajtársai legyilkolják a foglyokat, akik eldobták fegyvereiket, s akik összetett kézzel könyörögtek életükért, nyomban barátaira támadt, s oly dühvel vagdalta őket, hogy az embernek önkéntelenül a görög-római történet hősei jutottak eszébe. Mikor a háború kitört, Maurice katonának állt, s hadnagyi minőségben került a határra azzal az ötszáz önkéntessel, akiket a város elsőnek küldött a megszálló sereg ellen. Ez az első kis csapat napi ötszáz harcoló újonccal szaporodott.

Jemmapes-nál tehát, az első ütközetben, melyben részt vett, egy golyó a vállába hatolt a csontig. A népbiztos ismerte Maurice-t, és visszaküldte Párizsba, hogy kúrálja ki magát. Egy hónapig kínlódott lázban, heves fájdalmak között Maurice betegágyán: de januárban lábra állt, s ha nem is névlegesen, de annál ténylegesebben a Thermophyle klub élére állt, azon pár fiatal párizsi polgárt dirigálva, akik egy emberként álltak fegyveresen ellent azoknak, akik a zsarnok Capet érdekében kísérleteztek. Sőt mi több: komor haragban összevont szemöldökkel, tágra nyílt szemmel, halványan, az erkölcsi gyűlölet és a testi szánalom különösen kevert érzésével ott állt kivont karddal, mikor a királyt kivégezték, és talán ő volt az egyetlen a tömegben, mely néma maradt, mikor Szent Lajos fiának feje a porba hullt, aki magasra emelte kardját, s barátaival együtt hangosan kiáltotta: „Éljen a szabadság!”.

Ilyen volt az az ember, aki március 11-én reggel a rue Lepelletier-be sietett. Tíz óra tájban Maurice megjelent a szekcióban, melynek titkára volt. Az izgalom nagy volt. Arról volt szó, hogy a szekció felír a konventhez, és megkéri, hogy vessen már véget a girondisták cselszövéseinek. Türelmetlenül várták Maurice-t.

Egyébről sem volt szó, mint Maison Rouge lovag visszaérkezéséről, s arról a vakmerőségről, amivel ez a megátalkodott összeesküvő már többször is meg mert jelenni Párizsban, holott jól tudta, hogy vérdíj áll a fejére. Ezzel a ténnyel kapcsolatban hozták a Temple környékén elkövetett sikertelen kísérletet, s mindnyájan egyek voltak gyűlöletükben és felháborodásukban az árulókkal szemben.

De az általános várakozás ellenére Maurice bágyadtan és zárkózottan viselkedett. Ügyesen megfogalmazta a kiáltványt, három óra alatt minden dolgával végzett, érdeklődött, vége van-e már az ülésnek, s mikor igenlő választ kapott, vette kalapját, s elindult a rue Saint-Honoré felé.

Más szemmel látta Párizst, mire odaért. Viszontlátta a Coq utca sarkát, ahol az éjszaka a szép ismeretlen viaskodott a katonákkal. Végigment a Coq utcától a Marie hídig azon az úton, amelyet a nő oldalán járt végig, megállt azokon a helyeken, ahol a különböző őrjáratok útjukat állták, mondogatta magában a beszélgetéseiket - de most délután egy órára járt, s az éles napfény emlékeztette arra, hogy ami történt, az az előző éjszakának emléke. Maurice átment a hidakon, és csakhamar a rue Victorba ért.

- Szegény asszony! - suttogta Maurice. - Ebben a napfényben talán ráakadok az ajtóra, amelyen át eltűntél előlem, s ki tudja, nem pillantalak-e meg egy ablakban?

Bement az ódon Saint-Jacques utcába, s arra a helyre állt, ahol előző éjszaka. Egy pillanatra lehunyta szemét, azt hívén, szegény bolond, hogy az éjszakai csók ismét ajkán tapad. De csak az emlékét képzelhette el. Igaz, hogy az emlék forró volt.

Amint felnézett, két utcácskát látott, amelyek jobbról-balról nyíltak a rue Saint-Jacques-ba. Pocsolyás, rosszul kövezetett utcák, melynek két járdáját itt-ott híd kötötte össze az út közepén folydogáló patak felett. Boltíves kapuk, szögletek látszottak, mintegy húsz roskadozó, régi kalyiba. Nyomorult vidék volt, nyomorult és rút. Itt-ott egy növénnyel, deszkával vagy magas fallal elkerített kert; az udvarokban bőrök száradtak a csűrökben, s messzire terjesztették a cserzőmunka áporodott, émelygős szagát. Maurice majdnem két órát töltött a találgatással, tűnődéssel: tízszer is megindult és visszajött, tájékozódni próbált, hasztalan erőlködött, hasztalan nyomozott. A fiatal hölgy nyomát elmosta az eső és a köd.

- Eh! - szólt Maurice - álmodtam. Ebben a kloákában nem tűnhetett el az én szép éjszakai tündérem.

Sokkal több költészet volt ebben a komor republikánusban, mint verseket szavalgató barátjában: hitt ennek a gondolatának, hogy ne kelljen eloszlatnia az ismeretlen hölgy homloka körül a dicsfényt. Ezzel a gondolattal indult el hazafelé, igaz, hogy kétségbeesetten.

- Isten veled hát, szép, titokzatos hölgyem! - mondta. - Együgyűnek vagy gyermeknek néztél. Elhozott volna-e ide, ha itt lakna! Nem: tovább vonult innen, hattyú a bűzös tó felett. S mint a levegőben elsuhanó madár, nem hagyott maga után nyomot.

A Temple

Ugyanaznap s abban az órában, amikor Maurice fájdalmasan csalódva, visszatérőben volt a Tournelle-hídon, néhány városi elöljáró Santerre-nek, a párizsi nemzeti gárda parancsnokának kíséretében szigorú vizsgálatot tartott a Temple tornyában, mely 1792. augusztus 13-a óta tömlöcül szolgált.

A vizsgálat egy előszobából és három szobából álló harmadik emeleti lakást vett különösen szemügyre.

Az egyik szobában két asszony lakott egy fiatal hölggyel és egy kilencéves gyermekkel.

Mindnyájan gyászruhában voltak.

Az idősebbik nő, aki 37-38 éves lehetett, az asztalnál ült, és olvasott.

A másik, aki huszonnyolc-huszonkilenc éves volt, ugyancsak az asztalnál ült, és egy hímzésen dolgozott. A fiatal hölgy tizennégy esztendős lehetett. Most a gyermekkel foglalatoskodott, aki betegen feküdt, és lehunyta szemét, mintha aludna, holott a zajban, amit a hatósági emberek csaptak, lehetetlen volt pihenni.

Egyesek az ágyat dúlták fel, mások a fehérneműszekrényt kutatták át. Ismét mások, akik elvégezték a dolgukat, kihívó pillantásokkal mérték végig e szerencsétlen foglyokat, akik makacsul lesütött szemmel várakoztak, ki a könyve, ki a hímzése, ki a fivére fölé hajolva.

Az idősebb hölgy szép volt, halvány és magas, az olvasó hölgy figyelmét egészen könyvére látszott összpontosítani, noha gondolatai nyilván nem a betűn jártak.

Most az egyik odalépett, durván kikapta a könyvet a kezéből, s a szoba közepére dobta.

A nő az asztal felé nyúlt egy másik könyvért, és tovább olvasott.

A férfi dühös mozdulatot tett, hogy ezt a könyvet is kitépje kezéből. A hölgy, aki az ablak közelében hímzett, összeborzadt, míg a fiatal lány átölelte az olvasó hölgy nyakát, és sírva a fülébe súgta: - Szegény anyám!

Megcsókolták egymást, miközben az anya lánya fülébe súgta:

- Marie, a kályhába dugtunk egy titkos levelet: tüntesd el.

- Gyerünk, gyerünk! - szólt a férfi, szilajon elrántva a leányt anyja mellől. - Elég volt az érzelmeskedésből!

- Talán azt is megtiltotta a konvent, hogy a gyermekek megöleljék anyjukat? - kérdezte a fiatal hölgy.

- Nem: csak azt rendelte el, hogy az árulókat, arisztokratákat és ci-devant-okat megbüntessük. Azért vagyunk itt, hogy kihallgassunk benneteket. Antoinette állj elő, és felelj.

A hölgy, akihez e durva szavakat intézték, pillantására sem méltatta a kérdezőt. Sőt elfordult tőle, miközben fájdalomtól és könnyektől halvány arcán pír futott végig.

- Lehetetlen, hogy ne tudtak légyen az éjszakai kísérletről - folytatta a férfi. - Ki eszelte ki?

A fogoly hallgatott.

- Felelj, Antoinette - szólt közelebb lépve Santerre, tudomásul sem véve a hölgy borzalmát, aki előtt az az ember állt most, aki XVI. Lajost a Temple-ből a vérpadra hurcolta. - Felelj. Az éjszaka összeesküvést szőttek a köztársaság ellen, s meg akartak szöktetni benneteket a fogságból, ahová a nép akarata zárt benneteket addig is, amíg bűneitekért megkapjátok a jutalmat. Tudjátok-e, hogy összeesküvés készül?

Marie Antoinette remegett e hang hallatára, s amennyire csak lehetett, elhúzódott Santerre-től. De erre a kérdésre sem válaszolt, se Santerre-nek, se a hivatalnoknak.

- Megtagadod a választ? - kérdezte Santerre, lábával nagyot dobbantva.

A hölgy egy harmadik könyv után nyúlt. Santerre megfordult. Ennek az embernek a szavát 80 000 ember követte, s egy kézmozdulata elegendő volt ahhoz, hogy elnyomja a haldokló XVI. Lajos szavát. De a hatalma megtört egy szegény fogoly méltóságán, akinek a fejével rendelkezhetett, de akit megtörni nem tudott.

- Erzsébet - fordult a másik nőhöz, aki most félretette hímzését, és összekulcsolt kézzel könyörgött - nem hozzájuk, hanem Istenhez -, te sem felelsz?

- Nem tudom, mit akarsz tőlem, tehát nem tudom, mit feleljek.

- Ej, ördögadta! - tört ki türelmetlenül Santerre - elég világosan beszélek. Tegnap ki akartak szabadítani benneteket innen, s nektek tudnotok kell, kik kezdeményezték a merényletet.

- Mi nem érintkezünk a külvilággal, uram. Nem tudhatunk tehát sem arról, amit érdekünkben, sem amit ellenünk terveznek.

- Jó - szólt közbe a másik. - Majd meglátjuk, mit mond az unokaöcséd.

S azzal a trónörökös ágyához lépett. Erre a fenyegetésre Marie Antoinette hirtelen felugrott a helyéből.

- Uram, a fiam beteg, és alszik. Ne ébressze fel.

- Akkor felelj.

- Semmiről nem tudok.

A hivatalnok a kis fogoly ágyához lépett, aki, mint említettük, alvást színlelt.

- Ébredj, Capet - szólt, durván felrázva a gyermeket.

A gyermek felpillantott, és mosolygott.

A városi emberek körülállották az ágyat.

A királyné, a fájdalomtól és félelemtől izgatva, intett lányának, aki felhasználta ezt a pillanatot, átsurrant a szomszéd szobába, kinyitotta a kályhát, levelet húzott elő onnan, elégette, aztán nyomban visszatért a szobába, s egy pillantással megnyugtatta anyját.

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte a gyermek.

- Hallottál-e valamit az éjszaka?

- Nem. Aludtam.

- Úgy látszik, nagyon szereted az alvást.

- Igen, mert ha alszom, álmodok.

- S miről álmodol?

- Viszontlátom apámat, akit megöltetek.

- Szóval semmit sem hallottál? - szólt közbe Santerre.

- Semmit.

- Ezek a farkaskölykök összejátszanak a szukával - szólt az egyik férfi hangosan. - Pedig az összeesküvés nem koholt.

A királyné mosolygott.

- Az osztrák asszony csúfot űz velünk - kiáltott fel a hivatalnok. - Nahát, ha így áll a dolog, akkor egész szigorral alkalmazzuk a községi elöljáróság rendeletét. Kelj fel, Capet.

- Mit akartok? - kiáltott fel magáról megfeledkezve a királyné. - Nem látjátok, hogy a fiam beteg, láza van? Tönkre akarjátok tenni?

- Fiad állandó aggodalma a városi tanácsnak - szólt a hivatalnok. - Ő az összeesküvők szeme fénye. Abban hisznek, hogy kiszöktetik innen, veletek együtt. Hát csak próbálják meg. Tíz óra!... Szólítsátok be Tisont.

Tison napszámos volt, aki a durva házimunkát látta el a tömlöcben. Megjelent. Negyvenéves, napbarnított, nyers kifejezésű, fekete, göndör hajú férfi volt. Hosszú fürtjei a szemébe lógtak.

- Tison, ki hozott tegnap élelmiszereket a foglyoknak? - kérdezte Santerre.

Tison megmondta.

- S ki hozta be a fehérneműt?

- A lányom.

- Mosónő a lányod?

- Igen.

- Ő mos a foglyokra?

- Miért ne mosna? Mért keressen rajtuk más? Nem a zsarnoknak dolgozik, hanem a nemzetnek, hiszen a nemzet fizet értük.

- Megmondtuk neked, hogy a fehérneműt gondosan át kell vizsgálni.

- Megtesszük, uram, megtesszük, hogyne tennénk. Tegnap is például, két csomót találtam az egyik zsebkendőn. Mentem a tanácshoz vele, ott meg azt mondták a feleségemnek, hogy bontsa ki a csomót, vasalja ki a zsebkendőt, és ne szóljon az asszonyoknak semmiről.

A csomó említésére a királyné remegni kezdett, szemei kitágultak, s jelentős pillantást váltott Erzsébet asszonnyal.

- Tison - szólt Santerre -, lányod hazafiságában nem kételkedünk. Mától kezdve azonban nem teheti be többé a lábát a Temple-ba.

- Jóságos isten - szólt Tison megdöbbenve -, ne lássam többé a lányomat, csak olyankor, amikor kimegyek hozzá?

- Nem mégy ki innen többé - szólt Santerre.

Tison kába szemmel nézett maga körül, mint aki megvakult. Aztán egyszerre kitört:

- Nem mehetek ki többé! Igen? Hát akkor aztán végleg kimegyek innen. Beadom a lemondásomat. Nem vagyok én sem áruló, sem arisztokrata, hogy börtönben üljek. Ki akarok innen jutni.

- Polgártárs! - szólt Santerre - engedelmeskedj a községtanács rendeleteinek, és hallgass, különben rosszul jársz, én mondom neked. Maradj itt, és ügyelj arra, ami történik. De figyelmeztetlek, téged is szemmel tartunk.

Ezalatt a királyné kissé megnyugodott, és visszafektette fiát ágyába.

- Hívasd el a feleségedet - szólt a hivatalnok Tisonhoz.

A szolga szó nélkül engedelmeskedett. Santerre fenyegetései kezessé tették, mint a bárányt.

Tisonné megjelent.

- Ide gyere, polgártársnő - szólt Santerre. - Mi kimegyünk az előszobába, te azalatt megmotozod a foglyokat.

- Hallod, asszony - szólt Tison. - Nem akarják többet beengedni lányunkat a Temple-ba.

- Nem akarják beengedni a lányunkat? Hisz akkor nem láthatjuk szegényt.

Tison bólintott.

- Miféle beszéd ez?

- Jelentést teszünk a Temple tanácsának, s a tanács határozatot fog hozni. Addig is...

- Addig is - szólt az asszony - látni akarom a lányomat.

- Hallgass - szólt Santerre. - Azért hívattunk, hogy a foglyokat megmotozd. Végezd a dolgodat, aztán majd meglátjuk.

- De hát mégis...

- Hagyd már - szólt Tison, összevonva szemöldökét. - Még elrontod a dolgot. Tedd meg, amit a tábornok polgártárs parancsol, látod, azt mondják, majd elválik.

- Nem bánom - mondta az asszony -, menjetek ki, majd megmotozom őket.

A férfiak elhagyták a szobát.

- Kedves Tisonné - szólt a királyné -, elhiheti, hogy...

- Nem hiszek el semmit, Capet-né - szólt fogcsikorgatva a borzalmas asszony -, mert tudom, hogy te vagy az oka a nép minden bajának. De csak találjak valami gyanúsat rajtad, meglátod, mi lesz.

Négy ember őrt állt az ajtónál, hogy Tisonné segítségére siessenek, ha a királyné ellenáll. A királynét motozták meg először. Egy zsebkendőt találtak nála, három csomóval. Ez gyanús volt, mert válasznak látszott arra, amiről Tison beszélt, egy irónt, egy olvasót és pecsétviaszt.

- Hiszen tudtam - mondta Tisonné -, megmondtam én a hivatalnokoknak, hogy leveleket ír az osztrák asszony. Múltkor is láttam egy viaszcseppet a gyertyatartón.

- Nagyon kérem - szólt a királyné könyörgő hangon -, csak az olvasót mutassa meg nekik.

- Tán még meg is szánjalak? - szólt az asszony. - Hát énrajtam ki szánakozik? Még a lányomtól is megfosztanak.

Erzsébetnél és a királylánynál nem találtak semmit. Tisonné behívta a hivatalnokokat, akik Santerre-rel élükön megjelentek. Átadta nekik a királynénál talált tárgyakat. Ezek kézről kézre adták őket, és találgatták, mi szándéka lehetett velük. Főleg a három csomóra kötött zsebkendő foglalkoztatta élénken a királyi család ellenségeinek képzeletét.

- Most pedig - szólt Santerre -, felolvassuk neked a konvent rendeletét.

- Miféle rendeletet? - kérdezte a királyné.

- Azt, amelyik elrendeli, hogy a fiadat elválasszuk tőled.

- Igazán hoztak ilyen rendeletet?

- Igen. A nemzet a konventre bízta a gyermeket, az pedig nem tűrheti, hogy olyan züllött anya társaságában nőjön fel, mint amilyen te vagy.

A királyné szeme haragtól szikrázott.

- Vádoljatok legalább határozott formában, tigrisek.

- Az se nehéz - mondta az egyik -, te...

Amaz aljas vádak egyikét idézte, amikkel Suetonius vádolta Agrippinát.

- Ó - szólt a királyné kiegyenesedve, sápadtan és fenséges felháborodásában -, az anyák szívére hivatkozom, hogy tegyenek tanúságot mellettem.

- Jó, jó - szólt a hivatalnok -, ez mind szép, de már több mint két órája vagyunk itt, és nem tölthetjük el az egész napot hiába. Kelj fel, Capet, velünk jössz.

- Soha, soha - kiáltotta a királyné, a városi emberek és a kis Lajos közé vetve magát -, nem engedem, hogy elvegyék tőlem a fiamat.

- Uraim - mondta Erzsébet, imára kulcsolva kezeit -, uraim, az isten szerelméért, essen meg a szívük két anyán.

- Valljatok - szólt Santerre -, nevezzétek meg a bűnösöket, fedjétek fel társaitok tervét, magyarázzátok meg, mit jelentenek a csomók azon a zsebkendőn, amelyet a Tison lány hozott haza fehérneműtökkel, és azok, amelyeket most találtunk a zsebkendőkön. Ez esetben itt hagyjuk a fiadat.

Erzsébet könyörgő pillantást vetett a királynéra, mellyel kérte, hogy hozza meg e rettentő áldozatot. De a királyné büszke kézmozdulattal letörölte pilláiról gyémántként csillogó könnyeit.

- Isten veled, fiam - mondta. - Ne felejtsd el soha atyádat, aki már az égben van, s anyádat, aki csakhamar követni fogja őt. Ismételd el minden este és minden reggel az imát, amelyre tanítottalak. Isten veled, fiam.

Még egyszer megcsókolta, aztán hidegen és hajthatatlanul így szólt a többiekhez:

- Semmit se tudok, uraim, tegyenek, amit akarnak.

De ez a jelenet nagyobb lelkierőt kívánt a királynétól, mint amennyivel egy asszony és egy anya rendelkezik. Megsemmisülve esett vissza székére, mialatt hangtalanul síró gyermekét, ki kezével intett feléje, elvitték.

Az ajtó becsukódott a városi emberek mögött, s a három asszony egyedül maradt. Kétségbeesett csend támadt, amelyet csak néhány zokogás szakított meg. A királyné szólalt meg először:

- Mi van a levéllel, lányom?

- Elégettem, ahogy mondtad, anyám.

- El se olvastad?

- Nem.

- Isten veled hát, utolsó reményünk - suttogta Erzsébet. - Igazad van, nővérem, túlságosan sokat szenvedünk. - Majd ismét lányához fordult:

- De az írást legalább láttad, Marie?

- Igen, anyám, egy pillanatra láttam.

A királyné felállt, az ajtó felé nézett, nem figyelik-e, majd egy hajtűt húzott ki hajából, a falhoz lépett, és egy kis hasadékból összehajtogatott papírszeletet kapart ki, s a levelet lányának mutatva, így szólt: - Próbálj visszaemlékezni, lányom, mielőtt válaszolnál kérdésemre. Ez az írás volt?

- Ez az, anyám - kiáltott fel a királylány. - Megismerem.

- Hála legyen az égnek - kiáltott fel térdre borulva a királyné. - Ha volt alkalma levélírásra reggel óta, akkor hát megmenekült. Köszönöm, uram Isten, köszönöm, ez a hű barát megérdemelte, hogy csodát tettél érte.

- Kiről beszélsz, anyám? - kérdezte a királyleány. - Ki ez a barát? Mondd meg a nevét, hogy imáimba foglaljam.

- Igazad van, lányom, soha el ne feledd e bátor, talpig derék úriember nevét. Ő nem érdekből szolgál minket, mert csak szerencsétlenségünk idején jelentkezett. Soha nem állt szemtől szembe Franciaország királynéjával, a francia királyné soha nem látta őt, s ő mégis életcéljául tűzte ki, hogy védelmezzen. Talán elnyeri jutalmát, ami ma minden erénynek kijár, a borzalmas halált. De ha elpusztulna...

- Akkor ott fenn fogom megköszönni neki, amit értünk tett... A neve...

A királyné aggódva nézett körül, és halkabban folytatta:

- A neve Maison Rouge lovag... Imádkozzatok érte.

Könnyelmű eskü

Bármily kétes értékű volt is a szöktetési kísérlet, mely alig jutott tovább az előkészületeknél, mégis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyesek haragját és mások érdekét a legnagyobb mértékben izgassa. A szóban forgó sejtelmeknek különben szinte testet adott az a tény, hogy a közbiztonsági bizottság értesülése szerint három-négy hete egész sereg emigráns szökött vissza Franciaországba. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az emberek nemhiába kockáztatják az életüket, s szándékuk a valószínűség szerint egyéb nem lehetett, mint hogy megszöktessék a királyi családot. A konvent Osselin indítványára rettenetes határozatot tett közzé. E rendelet halálbüntetéssel fenyegette meg a hazatérő emigránsokat, s minden franciát, aki emigrálni készült. Halállal bünteti azokat, akik segédkezet nyújtanak valamely emigráns visszajöveteléhez, vagy segítenek kiszökni valakit az országból. Az is halállal bűnhődik, akinek a lakásán emigránst találnak. Ez a rettenetes törvény vezette be a terrort. Már csak a gyanúsakra vonatkozó törvényt kellett megszavazni.

Maison Rouge lovagnak, a forradalom e buzgó és vakmerő ellenségének megérkezése Párizsba, s megjelenése a Temple környékén, a legszigorúbb intézkedéseket vonta maga után. A gyanús házakat az eddiginél sokkal szigorúbban kutatták át. De néhány emigráns asszonytól, akiket letartóztattak, s néhány aggastyántól - akik nem vitatták el hátralévő pár napjukat a hóhértól - eltekintve, egyebet nem találtak.

El lehet képzelni, mennyi dolguk volt ez eset következtében néhány napig a szekcióknak, s hogy a Lepelletier-szekció - mely a legbefolyásosabbak egyike volt - titkárának nem maradt sok ideje arra, hogy ismeretlen hölgyére gondoljon. Előbb, mint ahogy megfogadta, mikor elhagyta az ódon St.-Jacques utcát, felejteni próbált. Szívébe zárta kalandjának részleteit, s Lorin barátjának nem vallott be semmit. De Lorinnek, aki vidám és közlékeny természetűnek ismerte barátját, most, mikor azt kellett látnia, hogy álmodozóvá lesz, és a magányt keresi, nem kellett soká tűnődnie, hogy rájöjjön: barátját Cupido nyila sebezte meg. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a francia királyság tizennyolc százados fennállása óta nem használtak el annyi mitológiai képet, mint az Úr 1793-ik esztendejében.

A lovagot azonban nem fogták el. Hallani sem lehetett róla többé. A gyermekétől is megfosztott özvegy királyné magányosan siratta lányával és nővérével együtt. A trónörökös pedig Simon varga kezei között megkezdte vesszőfutását, mely két esztendeig tartott, míg végre megtérhetett ő is szüleihez.

Egy pillanatnyi csend volt. A hegypárt tűzhányója pihent, s gyűjtötte a lávát, hogy elöntse a girondistákat. Maurice-ra oly nyomasztólag hatott ez a csend, mint a vihar előtti légnyomás, és nem tudván, mit kezdjen szabad idejével, melyet csak érzelmének izgalma töltött be, a levelet olvasgatta, a zafírgyűrűt csókolta, s esküje ellenére eltökélte, hogy még egy kísérletet tesz, egy utolsót, a hölgy fölkutatására. A fiatalembernek volt egy ötlete. Elmegy a füvészkerti szekcióba, és útba igazítást kér kollégájától, a titkártól. Ettől a lépéstől azonban visszatartotta az a sejtelme, hogy a szép ismeretlen nyilván valami politikai cselszövésbe bonyolódott, s így az irányában elkövetett legcsekélyebb indiszkréció a hölgy életébe kerül. Vérpadon látni ezt az angyalfejet: ez a gondolat megfagyasztotta a vért Maurice ereiben.

Arra határozta hát el magát, hogy egyedül és információk nélkül folytatja a nyomozást. Terve különben igen egyszerű volt. A házak kapui alatt kifüggesztett lakók névsorából megszerzi az első nyomot. Aztán sorra kikérdezi a házmestereket, s így talán világosságot derít a dologra. Mint a Lepelletier-szekció titkárának, jogában áll kivallatni a házmestereket. Maurice-nak sejtelme sem volt természetesen arról, hogy mi a neve az ismeretlen hölgynek. Itt csak analógiákra támaszkodhatott. Nyilvánvaló, hogy a bájos teremtés neve összhangban kell hogy álljon külsejével. Csak olyan neve lehetett, mint egy tündérnek, vagy angyalnak. S amikor a földre érkezett, úgy üdvözölték jöttét, mintha felsőbbrendű lény szállt volna alá.

A neve feltétlenül útba fogja igazítani.

Maurice durva szövésű barna carmagnole-ba öltözött, fejébe nyomta a vörös sipkát, és anélkül, hogy valakit értesített volna, elindult felfedező útjára. Vastag, görcsös botot vitt magával abból a fajtából, amit alkotmánynak neveztek. A szíjra fűzött bot herkulesi fegyver volt. Zsebében hordott egy írást, mely igazolta, hogy a Lepelletier-szekció titkára. Erre mind testi épségének, mind erkölcsi fellépésének érdekében szüksége volt. Újra bejárta a St.-Victor, a Vieille St.-Jacques utcákat, végigolvasva a lemenő nap fényénél a kapualjakban a többé-kevésbé gyakorlott írással közzétett lakók névsorát. Talán a századik házat járta, tehát a századik névsort olvasta végig anélkül, hogy az ismeretlen hölgynek legkisebb nyomára is akadt volna. Hiszen azt tűzte ki föltételül magának, hogy egy álomszerű nevet kell találnia. Egyszer csak egy derék varga, akinek feltűnt a kapualjban álldogáló fiatalember türelmetlen arckifejezése, mellyel a lakók jegyzékét olvasta, lépett ki ajtajából, kaptafával és árral a kezében, s szemüvege alól Maurice-ra pislantva, megszólalt: - A ház lakói után érdeklődsz? Csak kérdezz, tőlem mindent megtudhatsz.

- Köszönöm polgártárs - felelte Maurice -, egy barátom nevét keresem ezen a listán.

- Hogy hívják, polgártárs? Mindenkit ismerek a környéken. Hol lakott a barátod?

- Azt hiszem, a régi St.-Jacques utcában, de lehet, hogy már elköltözködött.

- Hogy hívják? A nevét mondd meg.

Maurice, aki erre a jelenetre nem készült el, egy pillanatig habozott. Aztán azt mondta, ami éppen az eszébe jutott:

- Renének - mondta.

- S mi a foglalkozása?

A környéken főleg cserzők laktak.

- Cserzőlegény - szólt Maurice.

- Akkor a mestert kéne megkérdezni - mondta egy polgár, aki megállt mellettük, s félig jóindulattal, félig bizalmatlanul nézett Maurice-ra.

- Igaz is - mondta a portás -, a mesterek ismerik munkásaik nevét, s éppen itt jön Dixmer polgártárs, aki műhelytulajdonos, s ötven munkást foglalkoztat, ő majd útbaigazít.

Maurice hátrafordult, s egy magas, jóindulatú arckifejezésű polgárral találta szembe magát, kinek tisztes ruházata jómódú körülményekre vallott.

- Csakhogy a családnevet is tudni kéne - folytatta a polgár.

- Mondtam már, René.

- René az keresztnév, a családnevét kellene tudni. Én a munkásaimat családnevük alapján veszem fel.

- Sajnálom - szólt Maurice, akit ez a faggatás idegessé tett -, a családja nevét nem tudom.

- Micsoda - szólt mosolyogva a polgár, amit Maurice gúnyosnak talált -, nem tudod polgártárs a barátod nevét?

- Nem én.

- Akkor aligha találsz rá.

Azzal a polgár udvariasan köszönt Maurice-nak, és néhány lépéssel odébb eltűnt a St.-Jacques utca egyik házában.

- Az már igaz, hogy ha nem tudod a barátod nevét... - mondta a házmester.

- Hát mit csináljak, ha nem tudom? - mondta Maurice, aki nem bánta volna, ha rosszkedvét kitöltheti valakin, sőt szinte kereste az összetűzést. - Ehhez mit szólsz?

- Nem szólok én semmit, polgártárs. De hát ha nem tudod a barátod nevét, akkor alig valószínű, hogy megtaláld, mint ahogy Dixmer polgártárs is megmondta.

Azzal a házmester polgártárs vállvonogatva visszatért kapu alatti fülkéjébe.

Maurice szívesen elagyabugyálta volna a házmester polgártársat, de öreg ember volt, s ennek köszönhette, hogy megmenekült az ütlegektől. Lett volna csak húsz évvel fiatalabb, Maurice megbotránkoztató példáját adta volna annak a ténynek, hogy az emberek lehetnek egyenlők a törvényben, de az erőben semmi esetre sem azok. Különben is esteledett. Maurice-nak fel kellett használni az időt arra, hogy a besötétedés előtt még a szomszédos utcácskát átkutassa. Minden kapualjba bekukkantott, minden sarkot kifürkészett, minden kerítésen benézett, minden falnál lábujjra állt, minden rácsozatba s minden kulcslyukba bepillantott, bekopogtatott néhány elhagyatott üzletbe, de nem kapott választ. Majdnem két óra hosszat töltött el ezzel a hasztalan hajszával.

Kilencet harangoztak. Koromsötét volt az utca, elcsendesült a világ, egy lélek sem járt az elhagyott utcákon, mintha az élet eltette volna magát másnapra.

Maurice elkeseredetten már-már abba akarta hagyni a hiábavaló vesződséget, mikor egyszerre csak egy keskeny fasor végén fényt pillantott meg. Befordult a sötét átjáróba, és észre sem vette, hogy abban a pillanatban, amikor az utca sarkán feltűnt, egy kíváncsi fej, mely a kertfal mögül a fák sűrűjéből több mint egy negyedóra óta figyelte minden mozdulatát, most hirtelen eltűnt a fal mögött. Pár perccel ezután három ember fordult ki egy kis ajtón, mely ugyanabból a falból nyílott a közbe, míg egy negyedik elővigyázatosságból bezárta az ajtót. Maurice a fasor végén egy udvarba jutott. A világosság, amit észrevett, az udvar másik feléről jött. Kopogtatott egy elhagyott, szegényes kinézésű ház ajtaján. De alighogy kopogott, kialudt a fény. Maurice újból zörgetett, de senki sem felelt. Be kellett látnia, hogy szándékkal nem vesznek tudomást róla. Látta, hogy hiába kopogtat, átment az udvaron, és visszament a fák alá. Ugyanakkor a ház ajtaja csendesen kinyílott, három ember lépett ki, éles sípszó hallatszott. Maurice visszafordult, s három imbolygó árnyékot látott, botja kétszeres hosszának megfelelő távolságban. A sötétben, melyhez szemei hozzászoktak, három pengét látott felvillanni. Látta, hogy körülfogták. Botjával szét akart csapni, de a köz oly keskeny volt, hogy botja a két házfalat érte. Ugyanakkor oly erős csapás érte a fején, hogy beleszédült. Ez annak a négy embernek a váratlan támadása volt, akik a falból léptek ki. Heten vetették magukat egyszerre Maurice-ra, s kétségbeesett erőlködése ellenére leteperték, kezeit megkötözték, és bekötötték szemét. Maurice néma maradt, nem kiáltott segítség után. Aki bátor és bízik magában, az restell idegen segítség után kiabálni. Különben oly elhagyatott volt az utca, hogy kiabálhatott volna, nem hallotta volna meg senki. Az is eszébe jutott, hogy miután a szemét bekötötték, nyilván nem szándékuk nyomban megölni őt. Összeszedte hát teljes lélekjelenlétét, és várta, mi fog történni vele.

- Ki vagy? - kérdezte egy hang, még lihegve a viaskodás hevétől.

- Akit meg akartok ölni - szólt Maurice.

- Sőt már meg is öltünk, ha kiabálsz, vagy segítségért kiáltasz.

- Ha szándékom lett volna kiabálni, akkor nem vártam volna eddig.

- Hajlandó vagy válaszolni kérdéseinkre?

- Csak kérdezzetek, majd meglátom, felelek-e.

- Ki küldött ide?

- Senki.

- Tehát saját jószántadból jöttél ide?

- Igen.

- Hazudsz.

Maurice szörnyű erőfeszítést tett, hogy kiszabadítsa kezeit, de ez nem sikerült.

- Sose hazudok - mondta.

- Mindegy, akár jószántadból jöttél ide, akár küldtek, kémkedni jöttél.

- Gyáva kutyák!

- Mi gyávák vagyunk?

- Igen, mert heten vagy nyolcan vetitek rá magatokat egy megkötözött emberre, és sértegetitek. Gyáva kutyák!

Maurice heves kifakadása nem ingerelte föl ellenfeleit, sőt megnyugtatta őket. Ez a kifakadás arra vallott, hogy a fiatalember tényleg nem az, amivel vádolják. Ha kém lenne, akkor most reszketne és kegyelemért esdekelne.

- Nem sérteget itt téged senki - szólalt meg egy szelídebb, de a többiekénél parancsolóbb hang. - A mi időnkben nem szégyen a kémkedés. Csak éppen életveszélyes.

- Üdvözlöm azt, aki e szavakat mondta. Kérdezz, őszintén fogok felelni.

- Miért jöttél erre a vidékre?

- Egy nőt keresek.

Ezt a kijelentést a hitetlenség moraja fogadta. A moraj erősbödött, és viharrá lett.

- Hazudsz - ismételt az előbbi hang. - Errefelé nincsenek nők, s mi tudjuk, mit értsünk nő alatt. Errefelé nem kereshettél nőt. Valld be a szándékodat, vagy véged van!

- Ugyan, ugyan - szólt Maurice. - Nem vagytok ti haramiák, hogy ok nélkül öljetek.

Maurice ismét megkísérelte, hogy kiszabadítsa kötelékeiből kezeit. De hirtelen fájdalmas és éles hidegség érintette mellét. Önkéntelenül visszariadt.

- Aha, ezt érzed, ugye? - szólalt az egyik. - Ez csak egyikünk volt, vedd tudomásul, hogy még nyolcan vagyunk.

- Hát végezzetek velem! - szólt Maurice, beletörődve. - Legalább készen leszünk.

- Ki vagy, beszélj! - szólalt meg a szelíd, parancsoló hang.

- A nevemet akarjátok tudni?

- A nevedet.

- Maurice Lindey vagyok.

- Kicsoda? - kérdezte egy hang. - Maurice Lindey, a forrad... A hazafi? Maurice Lindey, a Lepelletier-szekció titkára?

Ezek a szavak oly bensőséggel hangzottak, amelyben nem lehetett tévedni. Akármit felel is rájuk, Maurice tudta, hogy ezzel a sorsát pecsételi meg. Maurice képtelen volt arra, hogy gyáván viselkedjék. Mint egy spártai, kihúzta magát, és határozott hangon felelt: - Igen, Maurice Lindey vagyok, a Lepelletier-szekció titkára. Hazafi, forradalmár és jakobinus. Legszebb napom az lesz, amikor a hazáért halok meg.

Halálos csend fogadta e szavakat. Maurice Lindey lélekben felkészült arra, hogy a penge, amelynek hegyét érezte, átjárja szívét.

- Igazat mondtál? - szólalt meg pár pillanat múlva, némi izgalommal egy hang. - Ne hazudj, fiatalember!

- Kutassátok ki a zsebeimet - szólt Maurice -, nálam van az igazolványom. Nézzétek meg az ingemet, ha nem öntötte el a vérem, meglátjátok rajta az M. és L. monogramot.

Maurice érezte, hogy erős karok felemelik, s pár pillanatig viszik magukkal. Ajtó nyílott, majd egy második. De a második keskenyebb volt, mint az első, mert az emberek, akik vitték, alig fértek be rajta. Az ismeretlen egyének tovább suttogtak egymás között.

- Végem van! - gondolta Maurice. - Ezek követ tesznek a nyakamra, és bedobnak a folyóba.

De pár pillanat múlva érezte, hogy hordozói lépcsőkön viszik fölfelé. Melegebb levegőt érzett. Érezte, hogy székre ültetik. Hallotta, hogy egy ajtóra kétszer ráfordítják a kulcsot, hogy valaki távozik. Érezte, hogy egyedül van. Feszülten fülelt, mert tudta, hogy élete egy szótól függ, s mintha ugyanazt a hangot hallotta volna, mely oly szelídnek és határozottnak tűnt föl előtte, amint így szól a többiekhez: - Tanakodjunk.

Geneviéve

Egy negyedóra telt el, mely Maurice-nak egy századnak tűnt, ami érthető is. Ez a szép, erőteljes fiatalember arról álmodozott, hogy odaadó barátaival nagy dolgokat fog végrehajtani. Most váratlanul arra a sorsra jutott, hogy életét valami rút csapdában veszítse el. Sejtette, hogy valami szobába zárták, de vajon őrködnek-e künn? Ismét megpróbálta elszakítani kötelékeit. Acélizmai megduzzadtak és megfeszültek, a kötél húsába vágódott, de nem szakadt el. Az volt a legrettenetesebb, hogy hátrakötötték a kezeit, s még szeméről sem tudta letépni a kendőt. Ha legalább látna, talán el tudna szökni valahogyan. De erőlködéseiben nem zavarta senki, s nem hallott hangot maga körül. Ebből arra következtetett, hogy egyedül van.

Valami puha, tompa anyagot érzett a lábai alatt, homokot vagy talán porhanyó földet. Éles, átható növényi eredetű szagot érzett. Maurice-nak az a benyomása támadt, hogy valami üvegházba vagy hasonlóba került. Néhány lépést tett, falba ütközött, megfordult, tapogatódzott, érezte, hogy szerszámok vannak körülötte, és felkiáltott örömében. Hallatlan erőfeszítéssel sikerült a szerszámokat egymás után végigtapogatnia. Szabadulása most már csak idő kérdésének látszott. Ha a véletlen vagy a gondviselés ad még öt percet, s ha talán a szerszámok között éles pengéjűt talál, akkor megmenekül.

Lapát került a kezébe. Maurice úgy össze volt kötözve, hogy percekbe került, míg a lapátot úgy tudta fordítani, hogy a vasát felfelé állítsa. Csípőjével a falhoz feszülve, elvágta, illetve lereszelte a csuklóját szorító kötelet. Sokáig kellett vesződnie, mert a lapát tompa volt. Csurgott az izzadság a homlokáról, közeledő lépteket hallott. Egy utolsó, kétségbeesett, rettenetes erőfeszítésére a félig elnyiszált kötél elszakadt. Maurice felkiáltott örömében. Most tudta, hogy ha már meg kell halnia, legalább védheti magát. Letépte a kendőt a szeméről. Eltalálta: üvegház volt ez, ahova azokat a délszaki növényeket helyezték el, amelyek nem tűrik a hidegebb időt. Egy sarokban ott hevertek a kerti szerszámok, melyek közül egyiknek szabadulását köszönhette. Szemben ablak volt, odarohant, az ablak vasráccsal volt ellátva, s fegyveres őr állt előtte. A kert másik végében, mintegy harminclépésnyi távolságban, kis kerti házikó volt. Ablakán le volt húzva a redőny, de a függönyön át fény látszott. Maurice az ajtóhoz lépett és hallgatódzott. Az ajtó előtt őr járt fel és alá. Ennek az őrnek a lépteit hallotta az imént. A folyosó végéből azonban összevissza hangokat hallott. A tanakodás nyilván vitává fajult el. Maurice nem tudta a szavak értelmét kivenni, csak egyes szavakat értett az egészből, és ezek a szavak mintha gyorsabban repültek volna a többieknél, így hangzottak: kém, tőrhalál. Maurice még feszültebben figyelt. Ajtó nyílott, s most tisztábban hallotta a beszédet.

- Kétségtelen - mondta valaki -, hogy kém ő, aki rájött valamire, s akit azért küldtek ide, hogy nyomozza ki titkainkat. Ha szabadon engedjük, kitesszük magunkat annak, hogy feljelent.

- Hát a szava? - kérdezte valaki.

- Szavát adja, és aztán elárul bennünket. Hát úriember ő, hogy a szavára adni lehessen?

Maurice fogait csikorgatta arra a gondolatra, hogy egyesek még mindig azt hiszik, hogy csak a nemesemberek tartják meg a szavukat.

- Azt se tudja, kik vagyunk, hogyan jelentsen fel?

- Igaz, hogy nem ismer bennünket és nem tudja, mit tervezünk, de tudja a címünket és eljön fedezettel.

Az érv döntő hatást tett.

- Szóval - szólalt meg az a hang, amely Maurice-nak több ízben feltűnt, s melyet a főnök hangjának tartott - miben maradunk?

- Abban, amit mondtam. Nem értem az ön nagylelkűségét. Nem tudom, ha a közjóléti bizottság kezébe kerülnénk, így bánnának-e el velünk.

- Szóval az urak megmaradnak elhatározásuk mellett.

- Feltétlenül, s remélem, nincs ellenvetése.

- Csak egy szavam van, urak, s én amellett vagyok, hogy engedjük szabadon. Önök hatan vannak, és mind a hatan a halálára szavaznak. Tehát haljon meg.

A Maurice homlokáról csurgó verejték jéghideg lett.

- Kiabálni, üvölteni fog - mondta a hang. - Elküldték legalább Dixmer-nét?

- Semmiről sem tud, a szomszéd pavilonban van.

- Dixmer-nét - suttogta Maurice -, most már kezdem érteni a dolgot. Annál a cserzőmesternél vagyok, akivel a St. Jacques utcában beszéltem, s aki kinevetett, hogy nem tudom megnevezni barátomat. De miféle érdeke lehet egy cserzőmesternek abban, hogy meggyilkoltasson? Annyi bizonyos, hogy nem adom az életemet olcsón.

S az ártatlan szerszám után kapott, mely félelmetes fegyvernek látszott a kezében. Aztán megint az ajtó mögé állt, s úgy helyezkedett el, hogy mögéje kerüljön, ha rányitják. Szíve hevesen dobogott, szinte hallani lehetett a csöndben ütését. Egyszerre csak egész testében megremegett. Ezt hallotta: - Higgyék el az urak, legokosabb, ha betörjük az ablaküveget, s a rácson át lelőjük.

- A puska nem jó - szólalt meg egy másik hang. - Lármás és elárul bennünket. Á, itt jön Dixmer. Hol a felesége?

- Benéztem a függönyön, nem tud semmiről sem, olvas.

- Dixmer, maga dönt. Lelőjük, vagy leszúrjuk?

- Szúrjuk le! Gyerünk!

- Gyerünk! - ismételték hatan.

Maurice a forradalom gyermeke volt, vasból volt a szíve, lelke hitetlen volt és kemény, mint többeknek abban a korban. De erre a gyerünk szóra, mely az ajtó mögött hangzott, s mely a halált jelentette, eszébe jutott az a mozdulat, melyre anyja tanította, mikor letérdelt vele, hogy imádkoztassa. A léptek közeledtek, megálltak az ajtó előtt, aztán a kulcs megcsikordult a zárban, s az ajtó lassan felnyílott. Mindez egy pillanatig tartott csak, s Maurice ezt gondolta közben: - Ha verekedéssel töltöm az időt, megölnek. Rá kell rohannom a gyilkosokra, meg kell lepnem őket, kirohanok a kertbe, az utcára, és talán megmenekülök.

S nyomban vad kiáltással, melyben több volt a fenyegetés, mint az ijedtség, feldöntötte az első két embert, akik azt hivén, hogy meg van kötözve és nem lát, nem is számítottak támadásra, félrelökte a többieket, s vad iramban tovább rohant, a folyosó végén tárt ajtót látott, mely a kertre nyílott, kirohant, tíz lépcsőfokot átugrott, a kertben volt, úgy-ahogy tájékozódva, a kapu felé szaladt. Két retesz volt a kapun, és be volt csukva. Maurice félrelökte a reteszeket, megnyomta a kilincset: nem volt kulcsa. Ezalatt üldözői kiértek a szabadba, és észrevették.

- Itt van - kiáltották -, lőj rá, Dixmer, lőj rá, öld meg!

Maurice nagyot ordított, be volt zárva a kertbe, a falakra pillantott, tíz láb magasak voltak. Mindez egy másodpercig tartott. Az üldözők már a sarkában jártak. Maurice mintegy harminc lépéssel járt előttük. Úgy nézett maga körül, mint aki egy szalmaszáltól is segítséget remél. Megpillantotta a kioszkot, a redőnyt, s a fényt a redőny mögött. Egy ugrással a redőnynél termett, lerántotta, bedobta magát az ablakon, mely csörrenve tört össze mögötte, s egy világos szobába zuhant, ahol egy asszony olvasgatott a tűz mellett. Az asszony riadtan állt fel, és segítségért kiáltott.

- Állj félre, Geneviéve, állj félre - ordított Dixmer -, hadd öljem meg!

S Maurice látta, hogy tízlépésnyi távolságból puskacső mered rá. De alig vetett rá a nő egy pillantást, nagyot sikoltott, s ahelyett hogy félreugrott volna, Maurice és a puskacső közé vetette magát. Ez a mozdulat a nagylelkű nőre irányította Maurice figyelmét, aki életét tette kockára. S most ő kiáltott fel.

Az ismeretlen hölgy volt, akit annyira keresett.

- Ön az, ön az! - kiáltotta.

- Csend! - mondta a nő.

Aztán a gyilkosok felé fordult, akik alaposan felfegyverkezve, az ablakhoz közeledtek.

- Ez egy kém! - kiáltott Dixmer, akinek szelíd és békés arcvonásai kérlelhetetlen elszántsággal torzultak össze. - Ez egy kém, tehát haljon meg!

- Kém? - szólt Geneviéve. - Ő kém? Jöjjön ide, Dixmer. Csak egy szavamba kerül, hogy fölvilágosítsam tévedéséről.

Dixmer az ablakhoz lépett. Geneviéve feléje hajolt, s halkan valamit súgott a fülébe. A cserzőmester felpillantott.

- Ő? - kérdezte.

- Ő az - mondta Geneviéve.

- Bizonyos ebben?

A fiatal hölgy nem is válaszolt. Maurice felé fordult, és mosolyogva kezét nyújtotta neki. Dixmer vonásai most különös jóindulatú, de hűvös kifejezést öltöttek. Félretette puskáját.

- Az más - mondta.

Aztán intett társainak, hogy kövessék, félrevonult és néhány szót váltott velük, mire azok eltávoztak.

- Dugja el a gyűrűt - suttogta közben Geneviéve. - Ezt a gyűrűt itt mindenki ismeri.

Maurice gyorsan lehúzta ujjáról a gyűrűt, és mellényzsebébe dugta. Néhány pillanat múlva Dixmer lépett be a pavilon ajtaján, ezúttal puskája nélkül, s Maurice-hoz lépett.

- Bocsásson meg, polgártárs - mondta -, sajnálom, hogy nem tudtam előbb, mennyire le vagyok kötelezve önnek. Feleségem, aki jól emlékezett arra a szívességre, amelyet március tizedikén este neki tett, elfelejtette az ön nevét. Szóval fogalmunk sem volt arról, hogy kivel volt dolgunk. Egyébként elhiheti, egy pillanatra sem vontuk volna kétségbe úri voltát és tisztességes szándékait. Tehát még egyszer kérem bocsánatát.

Maurice elképedt. Alig tudott a lábán állani, szédült s majd hogy hanyatt nem zuhant. A kályhához támaszkodott.

- Hát tulajdonképpen miért akartak megölni? - kérdezte.

- Megmondom a titkot, polgártárs - szólt Dixmer -, remélem, bízhatom önben. Amint már tudja, cserzőmester vagyok, és ez a műhely az enyém. A savak, amelyeket a nyersbőr cserzésénél használok, többnyire tiltott áruk. A szolgálatomban álló csempészek szerint feljelentést tettek ellenem a tanácsnál. Mikor láttam, hogy ön a kapuban érdeklődik, gyanakodni kezdtem. Csempészeim még jobban megijedtek az ön vörös sapkájától és határozott fellépésétől, és nem is tagadom, el voltunk szánva arra, hogy megöljük.

- Azt tudom - mondta Maurice -, s ön nem mond újat. Hallottam, mit tanácskoztak, s láttam a puskáját.

- Még egyszer kérem, bocsásson meg - folytatta Dixmer megható emberségességgel. - Értse meg, hogy ebben a nagy felfordulásban Morand nevű társammal őrült vagyonra tettünk szert: Zsákokat szállítunk a hadseregnek. Körülbelül ezerötszáz-kétezer zsákot csinálunk naponta. Hála a szerencsés körülményeknek, amelyekben élünk, a városi tanács úgy el van foglalva, hogy nincs ideje átvizsgálni számadásainkat, úgyhogy be kell vallanom, némileg a zavarosban halászunk. Annál is inkább, mivel, mint mondottam, csempészek útján szerezzük be az előkészítő anyagokat, és ezen körülbelül kétszáz százalék hasznunk van.

- Teringettét - szólt Maurice -, ez szép haszon, s most már értem, hogy oka volt feljelentésemtől tartania, mely végét vetné ennek a szép keresetnek. De most, hogy ismer, remélem, megnyugodott, ugye?

- Most már a szavára sincs szükségem - szólt Dixmer.

Azzal Maurice vállára tette kezét, s mosolyogva nézett a szemébe.

- Nézze, most, hogy magunk közt vagyunk, nem mondaná meg, tulajdonképpen mit keres errefelé, fiatalember? Magától értetődik - tette hozzá a cserzőmester -, hogy nem kell válaszolnia, ha nincs kedve hozzá.

- Ha jól emlékszem, mondtam már - dadogta Maurice.

- Nőt mondott - szólt a polgár -, emlékszem, valami nőről beszélt.

- Édes istenem, ne vegye rossz néven, polgártárs - szólt Maurice -, elvégre értem, hogy magyarázattal tartozom önnek. Egy asszonyt keresek, akit álarcban láttam, s aki azt mondta nekem, hogy ezen a környéken lakik. Nem tudom sem a nevét, sem a lakását, sem a foglalkozását. Csak azt tudom, hogy bolondul szeretem, hogy alacsony termetű...

Geneviéve magas volt.

- Hogy szőke, hogy jókedvű...

Geneviéve barna volt, nagy barna szemekkel.

- Olyan kis masamód - folytatta Maurice. - Azért is öltöztem ilyen egyszerűen, hogy tessem neki.

- Most már mindent értek - szólt Dixmer angyali naivitással.

Geneviéve fülig pirult, s hogy zavarát leplezze, elfordult.

- Szegény Lindey polgártárs - szólt Dixmer kacagva -, rossz negyedórát élt át miattunk, pedig hát magának igazán nem akartam rosszat. Hiszen közismert hazafi, testvér!... De tényleg azt hittem, hogy valami gazfickó visszaél a nevével.

- Ne is beszéljünk többet erről - szólt Maurice, ki úgy vélte, hogy eljött a távozás ideje. - Mutassa meg, merre menjek, és felejtsük el a...

- Mutassam meg, merre menjen? - kiáltott fel Dixmer. - Elengedjem? Szó se róla. Ma este éppen meghívtuk társammal együtt vacsorára ezeket a derék fiúkat, akik az imént önnek ki akarták tekerni a nyakát. Számítok arra, hogy velünk vacsorázik, már csak azért is, hogy lássa, nem olyan veszedelmes fickók ők, mint amilyennek mutatkoznak.

- Nem tudom - szólt Maurice boldogan, hogy néhány órát Geneviéve-vel tölthet -, elfogadhatom-e.

- Hogy elfogadhatja-e? Hogyne fogadhatná. Olyan derék hazafiak ezek, akárcsak ön. De meg nem is hinném, hogy igazán megbocsátott, ha nem iszunk előbb egyet rá.

Geneviéve hallgatott. Maurice a kínpadon érezte magát.

- Őszintén szólva - dadogta a fiatalember - félek, hogy terhükre leszek, polgártárs. Ez a ruha rajtam...

Geneviéve félénken pillantott fel rá.

- Jó szívvel látjuk - mondta.

- Elfogadom, polgártársnő - szólt Maurice, meghajtva magát.

- Hát én megyek, megnyugtatom a társaimat - mondta a cserzőmester -, üljön addig a kályhához, kedves barátom.

Kiment, Maurice és Geneviéve magukra maradtak.

- Uram - mondta a fiatal hölgy, s hiába próbált hangjának szemrehányó kifejezést adni -, ön megszegte a szavát, kíváncsiskodott.

- Én, asszonyom? - kiáltotta Maurice. - Talán kompromittáltam? Ebben az esetben bocsásson meg nekem. Nyomban távozom, és soha...

- Szent isten - kiáltott a nő és felugrott -, ön megsebesült. Csupa vér az inge.

Valóban, Maurice finom, hófehér ingén, mely oly ellentétben állt durva öltözékével, nagy vérfolt volt látható, mely már felszáradt.

- Ne nyugtalankodjék, asszonyom - mondta a fiatalember -, az egyik csempész tőrével kissé megkarcolt.

Geneviéve elsápadt, s Maurice keze után nyúlt.

- Bocsásson meg - suttogta -, hogy rosszat tettek önnek. Ön megmentette az életemet, s én csaknem a halálát okoztam.

- De hiszen megvan a jutalmam érte, megtaláltam önt. Mert ugye nem hitte egy percig se, hogy mást kerestem.

- Jöjjön velem - szakította félbe Geneviéve -, adok vásznat. Nem szabad, hogy vendégeink így lássák. Túlságosan szemükre vetné ezzel, amit tettek.

- Terhükre vagyok, ugye? - sóhajtotta Maurice.

- Legkevésbé sem, kötelességemet teljesítem - mondta a hölgy, és hozzátette: - nagy örömmel.

És egy szép fürdőszobába vezette Maurice-t, mely oly választékosan és fényűzően volt berendezve, amilyenre nem számított volna egy cserzőmester házában. Igaz, hogy a cserző milliomosnak mondta magát. Geneviéve felnyitotta a szekrényeket.

- Válogasson - mondta -, mintha csak otthon lenne - s azzal visszavonult.

Mikor Maurice kilépett a fürdőszobából, Dixmer-vel találkozott, aki érte jött.

- Gyerünk, gyerünk, asztalhoz - mondta -, már csak magára várunk.

A vacsora

Mikor Maurice Dixmer és Geneviéve kíséretében belépett az ebédlőbe, mely az épületnek abban a részében volt, ahová először vitték, már meg volt terítve, de a szoba még üres volt. A hat meghívott egymás után érkezett. Többnyire divatosan öltözött, kellemes megjelenésű fiatalemberek voltak, egyik-másik carmagnole-ban piros sapkával. Dixmer bemutatta nekik Maurice-t, hangsúlyozván mivoltát és érdemeit. Aztán Maurice felé fordulva: - Íme, Lindey polgártárs - szólt -, ezek azok az urak, akik üzleti ügyeimben a kezemre járnak. A kor szellemének és a forradalmi elveknek megfelelően, amelyek eltörölték a hierarchiát, a legszentebb egyenlőség alapján érintkezünk egymással. Ugyanannál az asztalnál találkozunk kétszer naponta, s boldogok vagyunk, hogy önnel is megoszthatjuk, amink van. Foglaljanak helyet, polgártársak.

- És... Morand urat nem várjuk meg? - szólt félénken Geneviéve.

- Igaz - mondta Dixmer. - Morand polgártárs, mint már említettem önnek, üzlettársam. Ő intézi, ha szabad e szóval élnem, üzletem erkölcsi ügyeit. Ő vezeti a könyveket, nála van a kassza, ő fizeti a számlákat, az ő kezén megy át a pénz, szóval neki van a legtöbb dolga. Ebből következik, hogy néha elkésik. Megyek is és szólok neki.

Ebben a pillanatban lépett be Morand polgártárs a szobába. Alacsony, barna, sűrű szemöldökű ember volt. Fekete szemei előtt kék pápaszemet viselt, mint az olyan emberek, akiknek látását elgyöngítette a sok munka, de pápaszeme ellenére látni lehetett, hogy a pillantása éles. Maurice első szavaiból ráismert arra a szerény és parancsoló hangra, mely az általa kihallgatott rettenetes vita folyamán állandóan békés megoldást javasolt. Morand úr barna ruhát hordott nagy gombokkal, fehér selyemmellényt, melyet a vacsora folyamán többször végigsimított kezével. Ezt a finom és fehér kezet Maurice ugyancsak megcsodálta, talán, mert egy cserzőmester keze volt.

Asztalhoz ültek. Morand polgártárs Geneviéve jobbján foglalt helyet, balján Maurice ült. Dixmer szemben ült feleségével, a többi meghívott összevissza helyezkedett el, a hosszúkás asztal mellett. A vacsora kitűnő volt. Dixmer az iparosember jó étvágyával evett, és sok szeretetreméltósággal kínálgatta vendégeit. A munkások, illetve azok, akik munkásokként szerepeltek, jókedvvel és vidáman falatoztak. Morand polgártárs ritkán szólalt meg, még kevesebbet evett, majdnem semmit sem ivott, és ritkán mosolygott. Maurice mély rokonszenvet érzett irányában, talán amiatt, amire hangja emlékeztette. De nem tudott tisztába jönni korával, és ez nyugtalanította. Hol negyven-negyvenöt éves embernek látta Morand-t, hol egészen fiatalnak. Dixmer szükségét érezte, hogy asztalhoz ülve megmagyarázza társaságának, miért lát vendégül egy idegent. Ezt a feladatát kissé könnyedén intézte el, olyan ember módján, aki nem ért a hazugsághoz. De úgy látszott, hogy a meghívottak nem fektetnek súlyt az érvelésre, mert a gyáros ügyetlensége ellenére, mellyel a fiatalembert bemutatta, beszéde mindenkit kielégített. Maurice csodálkozva pillantott rá.

- Szavamra - gondolta -, az orromnál vezetem magamat. Ez az ember-e az, aki alig egy órája dühös tekintettel, fenyegető hangon puskával üldözött, és meg akart ölni? Hősnek vagy gyilkosnak néztem. Mire nem képes egy hadseregszállító!

Miközben ezeket a megfigyeléseket tette, Maurice oly mély fájdalmat és örömet érzett, hogy egészen belezavarodott. Végre rátalált a soká keresett szép ismeretlenre. Neve szelíd volt, mint ahogy megálmodta. Részeg volt a boldogságtól közelében. Odaadással hallgatta szavait, hallgatta hangját, melynek édes zengése szívébe markolt. De amit látott, az fájdalmat okozott neki.

Geneviéve nem változott meg. A viharos éj álmára a valóság nem cáfolt rá. Előkelően öltözött, fennkölt gondolkozású, bús pillantású úrihölgy volt. Nyilván azok közül az előkelő hölgyek közül való, akik a nemesség vagyoni állapotának fokozatos romlása következtében a polgári és kereskedő osztályba voltak kénytelenek beházasodni, mint az ezekben a hírhedt esztendőkben oly gyakran megtörtént. Dixmer derék embernek látszott; kétségtelenül gazdag volt, Geneviéve irányában figyelmes; ama férjek egyike, akik minden igyekezetükkel boldoggá akarják tenni feleségüket. De be tudta-e tölteni jóindulattal, vagyonnal azt az irtózatos űrt, ami a költői lelkületű, disztingvált, elragadó fiatal hölgy, s az anyagias, üzletekkel elfoglalt, hétköznapi megjelenésű férfi között tátongott? Vajon milyen érzelemmel pótolta Geneviéve ezt a hiányt? Sajnos, a véletlen felfedte ezt Maurice előtt: szerelemmel. S vissza kellett térnie ahhoz a sejtelméhez, mely a hölggyel való találkozás első estéjén támadt benne: akkor is légyottról jött.

Geneviéve-nek szeretője van!... Maurice-t mélyen lehangolta ez a gondolat. Elszomorodott, sajnálta, hogy eljött, s hogy gyötri magát azzal a méreggel, amelynek szerelem a neve. De mikor erre a szelíd, tiszta és zengő hangra figyelt, s a hölgy átlátszó, mély szemébe pillantott, melyen át lelke mélyébe látott, s iránta való aggodalomnál egyebet nem olvasott ki, Maurice újra kételkedni kezdett abban, hogy ez az őszinte lélek tiltott utakon járhat, s most keserű fájdalommal gondolt arra, hogy testestül-lelkestül e becsületes arcú, de durva szellemű polgáré, és az övé nem lesz soha.

Politikáról beszéltek, mint ahogy nem is történhetett másképp. Ebben a korban mindenütt ott volt a politika, a tányérokra festve, a falakra pingálva.

Egyszer csak az egyik vendég, ki eddig nem szólalt meg, megkérdezte, hogy mi van a Temple foglyaival. Maurice önkéntelenül megremegett e hang hallatára. Az az ember szólalt meg, akinek kardját torkán érezte, s aki mindvégig a legzordabbul követelte halálát. De ez az ember, akit Dixmer becsületes munkavezetőnek mutatott be, a leghazafiasabb és a legforradalmibb elveket hangoztatta, amivel csakhamar megnyerte Maurice szimpátiáját. Hiszen Maurice sem volt ellensége, bizonyos körülmények között, az erőteljes fellépésnek. Ez volt a kor divatja, és ezt az elvet testesítette meg Danton, az apostol, a hős. Maurice e férfi helyében, kinek hangja szörnyű élményét újra emlékezetébe idézte, karddal a kezében támadt volna arra, akit kémnek tart, s könyörtelenül, de lovagiasan mérkőzött volna vele meg ott a kertben, de nem gondolt volna arra, hogy orvul gyilkolja le. Ám egy egyszerű cserzőlegénytől nem várhatta volna azt, amit a helyében ő, Maurice cselekedett volna.

E szélsőséges gondolkodású férfiú, ki magánéletében nyilván pontosan követte vad elveit, szóba hozta a Temple-t, s csodálkozott azon, hogy a foglyokra állandóan bizottság ügyel fel, kiket könnyű megvesztegetni, s oly városi hivatalnokok, kiket könnyű kísértésbe ejteni.

- Ez igaz - szólt Morand polgártárs -, de vegyük figyelembe, hogy mind ez ideig a városi tisztviselők magatartása igazolta a nemzet által beléjük helyezett bizalmat, s merem állítani, hogy a történelemben nemcsak Robespierre nevéhez fog fűződni a megvesztegethetetlen jelző.

- Ez kétségtelen - vette át a szót az előbbi -, de amiért valami még nem történt meg, balgaság lenne azt hinni, hogy meg sem történhetik. A nemzetőrséggel ugyanez az eset - folytatta a munkavezető. - A különböző szekciók csapatai felváltva szolgálnak a Temple-ban. Nem tételezhető-e fel, hogy egy húsz-huszonöt emberből álló csapatban akadhat nyolc-tíz elszánt fickó, kik egy szép éjszaka legyilkolják az őröket, és megszöktetik a foglyokat.

- Bah - szólt Maurice -, az ötlet gyenge. Emlékszel, polgártárs, három vagy négy héttel ezelőtt megpróbálták, és nem sikerült.

- Nem sikerült - folytatta Morand -, mert az egyik arisztokrata, aki becsempészte magát a csapatba, oly könnyelmű volt, hogy szóváltás közben úrnak nevezett valakit.

- Ez a terv már csak azért sem sikerülhet - szólt Maurice, aki mindenáron bizonyítani akarta, milyen megbízható a köztársaság rendőrszervezete -, mert már tudják, hogy Maison Rouge lovag Párizsba érkezett.

- Bah - szólt Dixmer.

- Tudják, hogy Maison Rouge lovag Párizsban van? - kérdezte hidegen Morand. - S azt is tudják, hogy jött ide?

- Természetesen.

- Teringettét - szólt Morand, Maurice felé hajolva, hogy a szemébe nézzen -, ezt magam is szeretném tudni. Mindeddig senkitől sem hallottam erről pontosabbat. Ön, polgártárs, aki Párizs egyik legfontosabb szekciójának titkára, bizonyára jobban van értesülve.

- Valóban - szólt Maurice. - Amit mondok, az tiszta igazság.

Valamennyi vendég, Geneviéve-et is beleértve, feszült figyelemmel hallgatta végig a fiatalember előadását.

- Nos - kezdte Maurice -, Maison Rouge lovag, úgy látszik, a Vendée-ből jött. Szokásos szerencséjével háborítatlanul jött keresztül az országon. Még nappal volt, mikor a roule-i vámhoz érkezett. Ott estig várakozott. Kilenc óra tájban egy parasztruhába öltözött nő hagyta el a vámot, aki bugyrában nemzetőrségi egyenruhát vitt a lovagnak. Tíz perccel később az asszony a lovaggal együtt bejött a városba. Az őr, aki az asszonyt egyedül látta kimenni, gyanút fogott, hogy egy férfi kíséretében tért vissza. Fellármázta társait, az őrség üldözőbe vette őket. Látván, hogy nyomukban vannak, a két bűnös egy palotába menekült, melynek a Champs Elysée-re nyíló hátsó kapuja befogadta őket. Minden jel arra vall, hogy a lovagra a Bar du Bec utca sarkán királyhű őrjárat várakozott. A többit tudják.

- Ejnye, ejnye - szólt Morand -, érdekes történet.

- S minden szava valóság - szólt Maurice.

- Nagyon valószerű, de mi lett a nővel? Tud erről valamit?

- A nő eltűnt, senki sem tudja, hogy ki volt.

Mintha Dixmer polgártárs és üzlettársa fellélegzett volna. Geneviéve sápadtan, szótlan és mozdulatlanul hallgatta végig a történetet.

- De honnan veszik, hogy Maison Rouge lovag tagja volt az őrségnek, mely a Temple-ban oly riadalmat okozott? - kérdezte Morand, a jól ismert hűvös modorában.

- Egy hivatalnok barátom, ki éppen szolgálatban volt a Temple-ban, ismerte fel.

- Ismerte személyleírását?

- Valamikor látta őt.

- S miféle ember voltaképpen ez a Maison Rouge lovag? - kérdezte Morand.

- Alacsony, szőke, huszonöt-huszonhat éves, jóképű férfi, villogó szemei, pompás fogai vannak.

Mély csönd támadt.

- Ámde, ha a hivatalnok barát felismerte az állítólagos Maison Rouge lovagot, miért nem tartóztatta le nyomban? - kérdezte Morand.

- Nem tudta, hogy Párizsban van, s attól tartott, hogy hasonlatosság vezeti félre. Különben kissé lanyha ember, aki a bölcsek és lanyhák elvét követte ez alkalommal. Kételkedett, tehát tartózkodott a cselekvéstől.

- Ön persze másképpen járt volna el, polgártárs - fordult Dixmer, nagyot nevetve, Maurice-hoz.

- Természetesen - szólt Maurice. - Talán tévedtem volna, de nem engedtem volna útjára Maison Rouge lovagot, a haza legveszedelmesebb ellenségét.

- Hogyan csinálta volna? - kérdezte Geneviéve.

- Hogy csináltam volna? - szólt Maurice. - Édes istenem, igen egyszerűen. Lezárattam volna a Temple kapuit, fellármáztam volna az őrséget, s nyakon csíptem volna a lovagot, ezekkel a szavakkal: „Maison Rouge lovag, mint a nemzeti ügy árulóját, letartóztatom önt.” S ha már nyakon csíptem, nem került volna ki a kezemből, esküszöm.

- S mi történt volna aztán? - kérdezte Geneviéve.

- Bíróság elé került volna társaival együtt, s onnan a vérpadra. Ez az egész.

Geneviéve összerázkódott, s ijedten pillantott szomszédjára. De Morand polgártárs ügyet sem vetett a pillantásra, s nyugodtan kiitta borát.

- Lindey polgártársnak igaza van - szólt. - Ezt kellett volna tennie. Sajnos, nem így történt.

- És vajon tudják-e, hol jár most Maison Rouge lovag? - kérdezte Geneviéve.

- Bah - szólt Dixmer -, feltehető, hogy nem habozott soká, és látván, hogy terve nem sikerül, nyomban elhagyta Párizst.

- Sőt talán az országot - tette hozzá Morand.

- Szó sincs róla - szólt Maurice.

- Hogyan? Oly könnyelmű, hogy Párizsban maradt? - kérdezte Geneviéve.

- Itt van a városban.

Maurice határozott állításait mindnyájan ámulattal vették tudomásul.

- Ez az ön feltevése, polgártárs - szólt Morand. - Csak feltevés.

- Nem, tényekről beszélek.

- Bevallom - szólt Geneviéve -, nem tudom állítását elhinni, polgártárs. Megbocsáthatatlan könnyelműség lett volna részéről.

- Éppen önnek kellene megértenie, asszonyom, mi az, amit Maison Rouge lovag többre értékel személyes biztonságánál.

- Mi lehet az, ami itt tarthatja, a legrettenetesebb halálveszedelem ellenére is?

- Mi az? - kérdé Maurice. - Édes istenem, a szerelem.

- Szerelem? - kérdezte Geneviéve.

- Természetesen. Nem tudja, polgártársnő, hogy Maison Rouge lovag Antoinette-et szereti?

Három-négy félénk, erőltetett és hitetlen kacaj hangzott fel. Dixmer úgy nézett Maurice-ra, mintha legtitkosabb gondolatait akarná kiolvasni. Geneviéve szeme könnybe lábadt, s Maurice-nak is feltűnt, mily gyengeség fogja el. Morand polgártárs kicsurrantotta poharából, melyet éppen szájához emelt, a bort, s oly sápadt lett hirtelen, hogy Maurice megijedt volna tőle, ha nem foglalta volna le e pillanatban figyelmét egészen Geneviéve.

- E dolog nagyon meghatja önt, polgártársnő - suttogta Maurice.

- Asszonyi voltomra hivatkozott az imént. Ez az önfeláldozás minket, asszonyokat mindig meghat, még ha elveinkkel ellenkezik is.

- S Maison Rouge lovag szerelme annál meghatóbb, mivel állítólag még csak nem is beszélt a királynéval soha - szólt Maurice.

- Ej, Lindey polgártárs - szólt közbe az indulatos cserző -, ne vedd rossz néven tőlem, de amint látom, igen nagy jóindulattal kezeled ezt a lovagot.

- Uram - mondá Maurice, szándékosan használva a szokatlan megszólítást -, tisztelem a büszke és bátor férfiakat. De felveszem velük a harcot, ha ellenségeim sorában találkozom velük. Remélem is, hogy lesz alkalmam még szemben állani Maison Rouge lovaggal.

- És akkor? - kérdé Geneviéve.

- S ha szemben állunk... megküzdök vele.

A vacsora véget ért. Geneviéve asztalt bontott. E pillanatban ütött az óra.

- Éjfél - szólt fagyosan Morand.

- Éjfél? - kérdé Maurice - ily későn van már?

- Örülök, hogy ezt mondta - szólt Dixmer -, látom, hogy nem unatkozott, s ez reményt ad arra, hogy viszont fogjuk látni. Jó hazafi vagyok, s remélem, csakhamar meg fog róla győződni, polgártárs, hogy házunkban baráti szívvel látjuk.

Maurice meghajtotta magát, és Geneviéve felé fordulva:

- Ön is megengedi, polgártársnő, hogy ellátogassak?

- Nemcsak hogy megengedem, de kérem is erre - szólt örömmel Geneviéve. - Isten önnel, polgártárs.

Ezzel visszavonult. Maurice elbúcsúzott a vendégektől, különösen Morand-tól, aki legjobban megnyerte tetszését, kezet fogott Dixmer-vel, s az este változatos eseményeitől kissé kábultan, de inkább jókedvvel, távozott.

- Kellemetlen találkozás - szólt Maurice távoztával sírva fakadva a fiatal hölgy férjéhez, aki szobájába kísérte.

- Ugyan. Maurice Lindey polgártárs, az ismert hazafi, szekciótitkár, a tiszta jellemû, népszerű és körülrajongott politikus, felbecsülhetetlen hasznára lehet egy szegény cserzőnek, aki csempészett holmit rejteget házában - szólt Dixmer mosolyogva.

- Azt hiszi, barátom? - kérdezte félénken Geneviéve.

- Az ő barátsága a legjobb bizonyítvány és feltétlen menlevél. Mától kezdve, azt hiszem, maga Maison Rouge lovag is bizton érezhetné magát házamban.

S inkább atyai, mint férji gyengédséggel homlokon csókolva nejét, otthagyta a fiatal hölgyet, a kis kerti házban, melyet az egyedül lakott, s vendégeivel együtt átment a ház másik részébe.

Simon varga

Május elseje volt. A tél fagyos köde után mindenkinek jólesett az üde tavaszi levegő. A meleg napfény szelíden aranyozta be a Temple komor falait. A belső rácsos kapu mellett, mely a tornyot elválasztotta a kerttől, őrkatonák pipáltak és nevetgéltek. A három hölgy azonban a szép idő s az engedély dacára, vonakodott lemenni a kertbe. A királyné férje kivégzése óta sohasem hagyta el szobáját, mert nem akart elmenni a mellett a szoba mellett, amelyben a király lakott. Ama végzetes január huszonegyedike óta a torony párkányáról, melynek lőréseit posztóval vonták be, élvezte a jó levegőt. A nemzetőrök, akiknek tudomásuk volt a sétaengedélyről, hiába vártak tehát a hölgyekre egész nap a kertben. Öt óra tájban egy ember jött le a toronyból az őrség parancsnokához.

- Te vagy az, Tison apó? - mondá a jókedvű parancsnok.

- Én vagyok az, polgártárs; a barátodtól, Maurice Lindey-tól hozok írást, amely szerint a Temple felügyelőbizottsága megengedte lányomnak, hogy este meglátogassa anyját.

- Te meg elmégy hazulról, amikor a lányod jön, elvetemedett szülő? - kérdé az őrmester.

- Nem szívesen megyek, őrmester polgártárs. Bizony szerettem volna viszontlátni és megölelni a lányomat, kit két hónapja nem láttam, de mit csináljak? A parancs parancs, s nekem mennem kell. Viszem a jelentést a községtanácsra. Lenn már vár egy kocsi két csendőrrel, épp most, amikor szegény Zsófim jön.

- Szerencsétlen apa - mondá a káplár.

- Engedd ám a lányomat anyjához, ha jön, mert már eleped utána.

- Az írás rendben van - mondá az őrmester, akit az olvasó már ismer, mert hiszen Lorin volt -, tehát nincs kifogásom ellene. Ha jön a lányod, beengedjük.

- Köszönöm - mondá Tison. - Szegény feleségem boldog lesz. - És azzal útnak indult, hogy leadja jelentését a városházán.

- Szomorú dolog ez, őrmester - szólt egy nemzetőr. Tison után nézve, eltűnődve utolsó szavai fölött.

- Miért, Devaux polgártárs? - kérdé Lorin.

- Hát hogyne - mondá a részvétteljes nemzetőr -, íme itt ez a kemény, kőszívű ember, a királyné fegyőre, akinek a szeme könnybe lábad az örömtől meg a fájdalomtól, hogy a felesége keblére szoríthatja gyermekét, míg néki távol kell lennie. Minek tűnődni ezen, ez szomorú.

- Bizony szomorú, nem is tűnődik rajta a könnyező öreg se.

- Min is tűnődne?

- Hát például azon, hogy az a szegény asszony, akit három hónapja nyomorgat, szintén nem látja a gyermekét. Az ő baja helyett a saját bajával törődik. Ez az egész. Igaz, hogy az az asszony királyné - folytatta oly gúnnyal, melynek értelmét nehéz volt átlátni -, s a királyné nem érdemli meg, hogy annyit foglalkozzunk vele, mint egy napszámossal.

- Mindegy, szomorú dolgok ezek - szólt Devaux.

- Szomorúak, de szükségesek - mondá Lorin.

- Igazad van, a legokosabb, ha az ember nem tűnődik rajta. - S szokása szerint dúdolni kezdett, amikor hirtelen nagy lárma hallatszott az őrség bal oldala felől. Káromkodás, fenyegetés, sírás.

- Mi az? - kérdé Devaux.

- Valami gyerekhangot hallok - felelte a fülelő Lorin.

- Tényleg - szólt a nemzetőr -, szegény kis gyereket verik. Hiába, csak gyermektelen népeket szabadna itt tartani.

- Dalolsz-e tüstént? - kérdé egy durva, részeges hang.

S egy elkényszeredett hang dalolni kezdett:

Vétó asszony megmondta máris,
Hogy holnap vérbe fojtja Párizst.

- Nem éneklem tovább - jelentette ki a gyermek.

- Dalolsz-e tüstént?

S a hang újra kezdte:

Vétó asszony megmondta máris...

- Nem éneklem - szólt a fiú. - Nem és nem és nem.

- Megállj, te taknyos - szólt a rekedt hang, és szíj suhogása hallatszott.

A gyermek fájdalmasan felüvöltött.

- A teremburáját - szólt Lorin -, az átkozott Simon veri már megint a kis Capet-t.

A nemzetőrök egyike-másika vállát vonogatta, néhányan mosolyogtak. Devaux felállt és távolabb ment.

- Mindig mondtam - morogta magában -, hogy apáknak nem szabadna ezen a helyen szolgálatot teljesíteni.

Most megnyílott egy alacsony kapu, s a királyi gyermek, a korbács elől menekülve, az udvarba szaladt. De háta mögül valami súlyos tárgy repült feléje, s combján találta.

- Jaj - kiáltott a gyermek. Megbotlott és a térdére esett.

- Hozod vissza tüstént a kaptafámat, te kutya!

A gyermek felkelt, és tagadólag rázta a fejét.

- Nem engedelmeskedsz? - kiáltotta az előbbi hang. - No megállj, majd mindjárt meglátod, mi lesz.

S mint egy vadállat a rejtekhelyéről, Simon varga előbújt fülkéjéből.

- Lassabban, hé - szólt homlokráncolva Lorin. - Mi készül itt, Simon varga?

- Ennek a farkaskölyöknek látom el a dolgát - szólt a varga.

- Mit vétett?

- Hogy mit vétett?

- Azt kérdem.

- Se dalolni nem akar, mint jó hazafihoz, se dolgozni, mint jó polgárhoz illik.

- Mit törődsz vele? - kérdezte Lorin. - Talán azért bízta rád a nemzet Capet-t, hogy énekelni tanítsd?

- Nono - mondá Simon elcsodálkozva. - Ne avatkozz a dolgomba, őrmester polgártárs. A magad dolgával törődj.

- A magam dolgával? Azzal törődöm, amivel minden tisztességes embernek törődnie kell. Márpedig tisztességes ember nem tűrheti el, hogy a szeme láttára kínozzanak egy gyermeket.

- Ej, egy zsarnok pereputtyát.

- Egy gyermeket, aki nem felelős atyja bűneiért, aki ártatlan, akit tehát nem szabad büntetni.

- Én meg azt mondom neked, azért bízták rám, hogy bánjak vele a kedvem szerint. Azt akarom, hogy énekelje a Vétó asszonyt, és énekelni fogja.

- Te nyomorult - mondá Lorin -, hiszen Vétó asszony ennek a gyermeknek az anyja. A fiaddal is azt énekeltessük, hogy himpellér vagy?

- Én? - ordított Simon. - Megállj, te komisz arisztokrata őrmester.

- Csak ne sértegess - szólt Lorin -, nem Capet a nevem. És engem nem lehet dalra kényszeríteni.

- Lecsukatlak, te gonosz ci-devant!

- Te csukatsz le engem? Próbáld csak meg.

- Jó, jó, aki a végén nevet, az nevet a legjobban. Most pedig, Capet, hozd a kaptafámat és talpald meg a cipődet, mert ha nem, akkor...

- Én pedig - szólt Lorin halálsápadtan, összeszorított fogakkal közeledve -, én pedig azt mondom neked, hogy nem ül a dikicshez, megértetted, ocsmány figura? Ott a nagy kard az oldaladon, de ne félj, nem ijedek meg tőle, húzd ki, ha mered.

- Tyű, a kutyafáját - ordította Simon, sápadtan a dühtől. Ebben a pillanatban két nő jött be az udvarra. Egyikük írást tartott a kezében, melyet a posztoló katonának nyújtott.

- Őrmester! - kiáltotta a poszt. - A Tison lány akar az anyjához menni.

- Mehet, a Temple tanácsa jóváhagyta - szólt Lorin, oda se pillantva, nehogy ezalatt Simon a gyereket megüsse.

Az őr beengedte a két asszonyt. Alig indultak azonban fel a sötét lépcsőn, összetalálkoztak Maurice Lindey-vel, aki lekészült egy pillanatra az udvarba. Már majdnem sötét volt, úgyannyira, hogy az arcvonások egészen elmosódtak. Maurice megállította a nőket.

- Kik vagytok, polgártársnők, és mit akartok? - kérdezte.

- Zsófi Tison vagyok - szólt az egyik nő. - Engedélyt kaptam, hogy meglátogassam anyámat.

- Helyes - szólt Maurice -, de az engedély csak egy személyre szól.

- Elhoztam a barátnőmet magammal, hogy a sok katona közt ne maradjak egyedül.

- Jól tetted, de a barátnőd lenn marad.

- Hát ha muszáj, polgártárs - mondá Zsófi, barátnője kezét megszorítva, ki a meglepetéstől és ijedségtől a falhoz lapult.

- Őrség! - kiáltott Maurice felpillantva az emeleten felállított őrökhöz. - Engedjétek fel Tison polgártársnőt. Barátnője nem mehet fel. Várja meg a lépcsőn, és ügyeljetek, hogy ne történjék bántódása.

- Helyes, polgártárs - felelték az őrök.

- Mehettek - szólt Maurice.

A két asszony felment, Maurice pedig lesietett a lépcsőn és az udvarba rohant.

- Mi történik itt? - kiáltott a nemzetőrökre. - Miféle lárma ez? A foglyok szobájáig felhangzik a gyereksírás.

- Az történik - mondá Simon, aki Maurice-ban segítőtársra vélt találni -, az történik, hogy ez az áruló arisztokrata, ez a ci-devant, nem akarja, hogy elverjem a Capet fiút - és öklével megfenyegette Lorint.

- Nem is hagyom, az áldóját - szólt Lorin, kardot rántva -, s ha még egyszer ci-devant-nak, arisztokratának vagy árulónak nevezel, beléd mártom a pengét.

- Fenyeget - kiáltotta Simon. - Őrség, katonaság.

- Én vagyok az őrség - szólt Lorin -, ne igen hívogass, mert ha odamegyek, kitekerem a nyakad.

- Ide mellém, elöljáró polgártárs - kiáltotta Simon, aki már komolyan tartott Lorintől.

- Az őrmesternek igaza van - mondá hűvösen Maurice -, szégyent hozol a nemzetre, gyáván ütlegeled a gyereket.

- És tudod-e, miért veri, Maurice? Mert a gyerek nem akarja énekelni a Vétó asszonyt, mert nem akarja sértegetni az anyját.

- Nyomorult - szólt Maurice.

- Te is ellenem vagy? - kérdé Simon. - Hát csupa áruló vesz körül?

- Te gazember - kiáltotta Maurice, torkon ragadva Simont és kitépve kezéből szíját. - Bizonyítsd rám, hogy áruló vagyok. - S a szíjjal alaposan a varga vállára suhintott.

- Köszönöm, uram - szólt a gyermek, aki nyugodtan figyelte a jelenetet. - Sajnos, rajtam tölti ki majd a bosszúját.

- Gyere, Capet - szólt Lorin -, gyere, fiam. Ha még egyszer megver, kiabálj segítségért, s majd mi elbánunk a hóhérral.

- Gyerünk, gyerünk, kis Capet, föl a toronyba.

- Miért nevez engem Capet-nek, ha jóakaróm? - szólt a gyermek. - Hiszen tudja, hogy nem Capet-nek hívnak.

- Nem annak hívnak? - kérdé Lorin. - Hát mi a neved?

- Bourbon Károly Lajos a nevem. Egyik ősömet hívták Capet-nek. Jól ismerem Franciaország történetét. Atyámtól tanultam.

- S a gyermek, akit egy király tanított Franciaország történetére, csizmát talpaljon - kiáltott fel Lorin. - Ugyan.

- Légy nyugodt - szólt Maurice a gyermekhez -, jelentést teszek.

- De én is - szólt Simon. - Majd beleírom, hogy amikor egy asszonynak volt engedélye, két asszonyt engedtél fel a toronyba.

Tényleg, éppen jött ki a két nő a várból.

Maurice eléjük sietett.

- Nos, polgártársnő - fordult ahhoz, aki közelebb állt hozzá -, láttad az anyádat?

Zsófi Tison nyomban a tisztviselő s barátnője közé állt.

- Köszönöm, polgártárs, láttam.

Maurice szerette volna látni barátnőjét, vagy legalább a hangját hallani, de az beburkolódzott köpenyébe és egy szót sem szólt. Sőt mintha reszketett volna. Maurice gyanút fogott. Felszaladt a lépcsőn, s az üvegajtón át látta, hogy a királyné valamit, ami levélnek látszott, rejt a zsebébe.

- Bolonddá tartottak volna? - kérdé magától.

Társát szólította.

- Agricola polgártárs - mondá neki -, eredj be Marie Antoinette-hez és tartsd szemmel.

- Ejha - szólt a hivatalnok -, mi a csoda?...

- Eredj be, mégpedig tüstént, minden pillanat fontos.

A hivatalnok bement a királynéhoz.

- Hívjátok elő Tisonnét - szólt egy nemzetőrhöz.

Öt perccel később Tisonné ragyogó arccal jelentkezett.

- Itt járt a lányom - mondta.

- Hol beszéltél vele? - faggatta Maurice.

- Itt, ebben az előszobában.

- Jó. Az osztrák asszonnyal nem akart beszélni a lányod?

- Nem.

- Nem ment be hozzá?

- Nem.

- S míg a lányoddal beszéltél, nem jött ki senki a szobából?

- Mit tudom én? Én csak a lányommal törődtem, hiszen három hónapja nem láttam.

- Gondolj csak jól vissza.

- Igaz, mintha történt volna valami.

- Micsoda?

- A fiatalabbik lány kijött.

- Mária Terézia?

- Igen.

- Beszélt a lányoddal?

- Nem.

- A lányod nem adott neki semmit?

- Nem.

- Nem vett fel valamit a földről?

- A lányom?

- Nem, Mária Terézia.

- A zsebkendőjét vette fel.

- Te szerencsétlen - kiáltott fel Maurice, és egy harangkötélhez rohant, melyet hevesen megrángatott.

A vészharang volt.

A levél

Két polgárőr rohant föl a lépcsőn. Egy őrcsapat követte őket. Lezárták a kapukat, minden ajtó előtt két fegyveres őr állt.

- Mit óhajt, uram? - szólt a királyné a belépő Maurice-hoz. - Éppen le akartam feküdni, mikor, vagy öt perce, ez a polgártárs itt - és Agricolára mutatott - berontott a szobába anélkül, hogy megmondta volna, mit akar.

- Asszonyom - szólt Maurice, meghajtva magát -, nem a társamnak van beszéde önnel, hanem nekem.

- Önnek, uram? - kérdé Marie Antoinette, Maurice-ra pillantva, kinek udvarias modora miatt hálával tartozott. - Mit óhajt?

- Kérem, adja át nekem a levelet, amelyet az imént, amikor benyitottam, elrejtett.

A király leánya és Erzsébet megborzadtak. A királyné elsápadt.

- Téved, uram - mondta -, nem dugtam el semmit.

- Hazudsz, te osztrák - kiáltotta Agricola.

Maurice hivatalnoktársa karjára tette kezét.

- Engedelmet kérek, kedves kollégám - mondta neki -, hadd beszéljek én a polgártársnővel. Félig-meddig vizsgálóbíró volnék.

- Beszélj hát, de ne olyan kíméletesen, az istenfáját.

- Ön elrejtett egy levelet, polgártársnő - szólt szigorúan Maurice. - Nyújtsa át nekünk a levelet.

- Miféle levelet?

- Azt, amit a Tison lány hozott és amelyet leánya (Maurice a királykisasszonyra mutatott) felvett a zsebkendőjével.

A három nő riadtan pillantott egymásra.

- Uram, ez több az erőszaknál - szólt a királyné. - Hölgyekkel van dolga.

- Tisztázzuk a dolgot - szólt Maurice keményen. - Nem vagyunk sem bírák, sem hóhérok. Felügyelők vagyunk, akiket az ön polgártársai bíztak meg őrizetével. Parancsunk van, s árulókká leszünk, ha megszegjük. Kérem önt, polgártársnő, nyújtsa át az elrejtett levelet.

- Uraim - szólt gőgösen a királyné -, ha börtönőrök, nyomozzanak, s tegyék tönkre éjjeli nyugalmunkat, szokásuk szerint.

- Isten őrizz, dehogy motozzuk meg a hölgyeket. Nyomban értesítem a városházát, és intézkedést kérek. Azonban addig nem fekhetnek le. Aludjanak karosszékben, ha tetszik, s mi itt őrködünk. Ha szükség lesz rá, helyszíni szemlét fogunk tartani.

- Ugyan, mi történt - kérdé Tison asszonyság, riadt arccal kukkantva be az ajtón.

- Az történt, polgártársnő, hogy segédkezet nyújtottál egy bűntényhez, és soha többé nem fogod látni a lányodat.

- Nem látom a lányomat? Hát ez mi, polgártárs? - kérdé Tison anyó, akinek nem ment a fejébe, hogy miért ne láthatná ő többé a leányát.

- Azért, mert a lányod nem hozzád jött, hanem levelet hozott Capet polgártársnőnek. Ezért nem teheti be többé ide a lábát.

- De ha ide nem jöhet, akkor sose láthatom, mert nekem meg nem szabad kimenni.

- Ennek magad vagy az oka - szólt Maurice.

- Én vagyok az oka? - ordított a szerencsétlen asszony. - Hát hol az én hibám? Nem történt semmi, efelől nyugodtak lehettek. Hiszen, ha valami történt volna, akkor jaj lenne neked, Antoinette, mert téged vesznek elő érte.

Az elkeseredett asszony öklével fenyegette a királynét.

- Ne fenyegetőzzél - szólt rá Maurice -, próbáld meg, tán szép szóval többre mégy. Asszony vagy, és Antoinette, az anya, tán megszán egy anyát. Holnap letartóztatják a lányodat, tömlöcbe viszik. S ha kiderül valami, pedig ha nagyon kutatnak, mindig derül ki valami, akkor a barátnőjével együtt veszve van.

Tison anyó, aki egyre fokozódó aggodalommal hallgatta Maurice szavait, szinte eszeveszett pillantást vetett a királynéra.

- Hallod, Antoinette?... A lányom! Te viszed a lányomat vesztébe.

A királyné is elrémült. Nem az asszony fenyegető pillantásától, hanem a kétségbeeséstől.

- Jöjjön, Tison anyó - mondta neki. - Beszédem van magával.

- Csak semmi sugdolózás - kiáltott rájuk Maurice társa. - Csak mindent a nyilvánosság előtt.

- Hagyjad őket, Agricola polgártárs - súgta Maurice a fülébe. - Mindegy, hogyan, csak derüljön ki a dolog.

- Igazad van, Maurice polgártárs, azonban...

- Vonuljunk ki az üvegajtó mögé, Agricola polgártárs, és fordítsunk nekik hátat. Bízom abban, hogy akihez ilyen előzékenyek vagyunk, nem él vissza a szívességünkkel.

A királyné meghallotta e szándékkal hangosabban ejtett szavakat, s hálás pillantást vetett a fiatalemberre. Maurice elfordult, és kiment az üvegajtó mögé. Agricola követte.

- Láttad ezt az asszonyt? - fordult Agricolához. - Mint királyné a legnagyobb bűnösök egyike, mint asszony nagy és kitűnő jellem. Ketté kell törni a koronákat, mert a balsors felemel.

- Teringettét, de jól beszélsz, Maurice polgártárs. Szívesen hallgatlak téged, meg Lorin barátodat. Valami versből szavaltál?

Maurice mosolygott. Míg így beszélgettek, a Maurice sejtette jelenet lejátszódott az üvegajtó mögött. Tison anyó a királynéhoz lépett.

- Asszonyom - szólt a királyné -, kétségbeesése gyötri a szívemet. Nem akarom megfosztani gyermekétől, ez elviselhetetlen szenvedés lenne. De gondolja csak el, ha eleget is teszek ez emberek akaratának, tán éppúgy elveszti leányát.

- Engedelmeskedjen nekik! - kiáltott Tison anyó. - Engedelmeskedjen nekik.

- De előbb tudja meg, miről van szó.

- Miről? - kérdé az asszony, szinte vad kíváncsisággal.

- Lánya magával hozta egy barátnőjét.

- Tudom. Az is munkáslány. Nem akart egyedül jönni a katonák miatt.

- Ez a barátnő egy levelet adott át a lányának. Lánya leejtette a levelet. Marie, aki arra járt, felvette. Ez egy jelentéktelen írás, de a rosszindulatú emberek mindenfélét belemagyarázhatnának. Hiszen mondták az imént, hogyha kutatnak, mindig találnak valamit.

- Tovább, tovább...

- Ennyi az egész. Maga azt akarja, hogy adjam ki a levelet. Fel kell áldoznom egy barátomat, de nem biztos, hogy megmentem általa a lányát.

- Engedelmeskedjen nekik - kiáltotta az asszony -, engedelmeskedjen nekik.

- Értse meg, ez a levél tán kompromittálja a lányát - szólt a királyné.

- A lányom hazafi, olyan, mint én - kiáltotta a vénasszony. - Hál’ istennek, tudják, hogy kik a Tisonok. Engedelmeskedjen nekik.

- Istenem, úgy szeretném meggyőzni! - szólt a királyné.

- A lányomat akarom. Adják vissza a lányomat! - szólt Tison anyó toporzékolva. - Add ide a levelet, Antoinette.

- Tessék, asszonyom. - Azzal a királyné egy levelet nyújtott át a szerencsétlen teremtésnek, aki azt vidáman lóbálta a feje fölött, és kiabált:

- Jöjjenek, jöjjenek, hivatalnok urak, itt a levél, vegyék és adják vissza a gyermekemet.

- Ön feláldozta barátainkat, nővérem - szólt Erzsébet.

- Nem, édes nővérem - felelte búsan a királyné -, csak magunkat áldoztam fel. A levél senkit sem kompromittál.

Tisonné kiabálására Maurice és társa besiettek. Az asszony tüstént átnyújtotta nekik a levelet. Felbontották és elolvasták.

„Keleten egy barát még virraszt.”

Maurice csak egy pillantást vetett a papírra, de egész testében megremegett.

Az írást ismerte.

- Nagy isten! - gondolta. - Geneviéve írása ez? Nem, az nem lehet, őrült vagyok. Az írás hasonló, az kétségtelen. De mi dolga Geneviéve-nek a királynéval?

Hátrafordult, s látta, hogy Marie Antoinette figyeli. Tisonné is, ki nem tudta, mi sors vár rá, majd felfalta szemével Maurice-t.

- Jól végezted a dolgodat - mondta Tisonnénak -, ön pedig, polgártársnő, nemesen cselekedett - mondta a királynénak.

- Vegyen példát rólam, uram - szólt Marie Antoinette. - Ha nemesen akar eljárni, égesse el ezt a papirost.

- Ez az osztrák nő bolondnak néz bennünket - szólt Agricola. - Égessük el a levelet, amellyel tán egy egész falka arisztokratát ugrathatunk ki rejtekhelyükből? Ezt a butaságot nem tesszük.

- Égessék el a levelet - szólt Tison anyó -, mert tán kompromittálja a lányomat.

- A lányodat, meg a többieket - mondá Agricola, elvéve a levelet Maurice-tól, aki kétségkívül elégette volna, ha társa nincs jelen.

Tíz perc múlva a levél a városháza asztalán feküdt. Nyomban elolvasták és százféle megjegyzést fűztek hozzá.

- „Keleten egy barát virraszt” - szólt az egyik -, mi a csudát jelent ez?

- Mi a csudát? - kérdé egy geográfus. - Egész világos: Lorient.^* Lorient egy kis város Bretagne-ban, Vannes és Quimper között. Fel kell gyújtani a várost, mert úgy látszik, tele van arisztokratákkal, akik a királynéra vigyáznak.

- A dolog nagyon veszedelmes - mondta egy másik. - Lorient tengeri kikötő, ahonnan érintkezni lehet Angliával.

- Ajánlom, küldjünk egy bizottságot Lorient-be - mondá egy harmadik -, s járjunk utána a dolognak.

Maurice-t értesítették a tanácskozás eredményéről.

- Körülbelül sejtem, hol lehet az a szóban forgó kelet - gondolta magában. - Hogy Bretagne-ban nincs, annyi szent.

Másnap a királyné, aki - mint mondottuk - soha nem ment a kertbe, nehogy el kelljen haladnia ama szoba ajtaja előtt, melyben férje sanyargott, engedélyt kért, hogy felmehessen leányával és Erzsébettel, kissé szellőzni a toronyba. Az engedélyt nyomban megkapta. De Maurice utánuk ment, s egy kiugró őrház mögé húzódva, mely a lépcsőt lezárta, kileste, mi a tegnapi levél eredménye. A királyné eleinte közömbösen sétált Erzsébettel és leányával. Aztán, míg a két hercegnő tovább sétált, megállt, kelet felé fordult és figyelmesen szemügyre vett egy házat, melynek ablakában több személy mutatkozott. Egyikük fehér zsebkendőt tartott a kezében. Maurice távcsövet húzott ki zsebéből és éppen forgatta, mikor a királyné leintett, mintegy távozásra szólítván fel az ablakban kíváncsiskodókat. De Maurice már megpillantott egy szőke hajú, halovány férfit, ki szinte alázatos tisztelettel köszönt a királynénak. A fiatalember mögött, mert az illető nem lehetett több húsz-huszonhat évesnél, egy asszony bújt meg. Maurice feléje irányította látcsövét, és Geneviéve-et vélvén felismerni, oly mozdulatot tett, mely ráirányította a figyelmet. Az asszony, ki szintén látcsövet tartott a kezében, nyomban visszahátrált, s magával húzta a fiatalembert. Tényleg Geneviéve volt-e, s felismerte-e Maurice-t? Vagy csak a királyné intésére húzódott vissza a kíváncsi pár? Maurice még várt egy percig, hátha újra megjelenik az ablakban a fiatalember hölgyével. De látván, hogy az ablak üres marad, gondos felügyeletre intette társát, Agricolát, lerohant a lépcsőn, s a Porte-Foin utca sarkán húzódott meg, hogy kilesse, távoznak-e az illetők a házból. De hiába várakozott, senki sem jött. Akkor, nem tudván fölé kerülni a gyanakodásnak, ami a szívét fojtogatta, mióta a Tison lány barátnőjét látta, aki eltakarta arcát előle, és nem szólalt meg, Maurice elindult az ódon St. Jacques utca felé, a legfurcsább gondolatokkal.

Mikor belépett. Geneviéve-et fehér pongyolában találta egy jázminlugasban, melyben reggelizni szokott. A szokásos barátsággal fogadta Maurice-t, és egy csésze csokoládéval kínálta meg. Dixmer, aki csakhamar szintén megjelent, nagy örömmel üdvözölte Maurice-t, akire nem számított ily korán. De még mielőtt Maurice csokoládéját megihatta volna, a vérbeli üzletember lelkesedésével felszólította barátját, a Lepelletier-szekció titkárát, hogy tekintse meg műhelyeit. Maurice beleegyezett.

- Rendkívül fontos hírrel szolgálhatok, édes Maurice - mondá Dixmer, a fiatalemberbe karolva.

- Politikai természetű? - kérdezte Maurice, akit most csak egyetlen gondolat foglalkoztatott.

- Ugyan, édes polgártárs - szólt Dixmer mosolyogva -, hát törődünk mi a politikával? Nem, nem, hál’ istennek, üzleti jellegű újság. Derék barátom, Morand, aki tudvalevőleg a legkiválóbb kémikusok egyike, rájött a titkára egy olyan vörös maroquin előállításának, amilyen még nem volt. Teljesen színálló. Ezt akarom önnek megmutatni. Különben látni fogja, hogy dolgozik Morand. Igazi művész.

Maurice nem értette egészen, mi köze a vörös maroquinnek a művészethez. Mindazonáltal követte Dixmert. Átmentek a műhelyeken, és egy kis laboratóriumban ráakadtak Morand-ra. Munkazubbonyban volt, kék pápaszemével az orrán, s tényleg egész figyelmét arra fordította, hogy pirosra fessen egy piszkosfehér báránybőrt. Kezei és könyökig csupasz karja vörösek voltak. Dixmer igazat mondott, nyakig úszott a cochenille-ben. Úgy el volt mélyedve dolgába, hogy csak a fejével bólintott Maurice felé.

- Nos, Morand polgártárs, hogy állunk? - kérdezte Dixmer.

- Százezer livre-et keresünk ezzel az eljárással évenként - szólt Morand. - Igaz, hogy már egy hete nem alszom, s ezek a savak tönkreteszik a szememet.

Maurice Dixmert Morand-nál hagyta, s tűnődve visszatért Geneviéve-hez.

- Annyi szent, hogy a hivatalos tevékenység megzavarja az ember ítélőképességét. Aki egy hétig a Temple-ban szolgál, az előbb-utóbb saját magát is följelenti, hogy arisztokrata. A derék Dixmer! A derék Morand! Az édes Geneviéve! Hogy gyanakodhattam rájuk egy pillanatig is!

Geneviéve szelíd mosollyal fogadta Maurice-t, mintha ezzel még az árnyékát is el akarta volna tüntetni a gyanúnak, melyet Maurice irányában érzett. Olyan volt, mint máskor: szelíd, barátságos, elragadó. Maurice csak azokban az órákban élt igazán, melyeket Geneviéve-vel töltött. Idejének többi részét a forradalmi idők láza fűtötte alá, a láz, mely két táborra osztotta Párizst, s lappangó csatározássá a nap minden pillanatát.

Déltájban mégis el kellett válnia Geneviéve-től, s visszatérnie a Temple-ba. A St. Avoye utca sarkán találkozott Lorinnel, aki őrségét vezette haza a felváltásról. Libasorban jöttek, Lorin kivált a sorból, s Maurice-hoz lépett, kinek arcán még ott izzott az édes boldogság, melyet Geneviéve-nek köszönhetett.

- Ejha! - szólt Lorin barátságos kézszorítással.

Hiába rejted vágyadat,
Tudom, szíved mélyén mi lobban,
Sóhajtozol és néma vagy,
Nagyon szerelmes vagy titokban.

Maurice a zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a kulcsát, így szokta megakasztani barátjának költői áradozását. De Lorin észrevette, mi készül, és nevetve elszaladt.

- Most jut eszembe - mondta visszafordulva -, hogy még három napig a Temple-ban maradsz. Figyelmedbe ajánlom a kis Capet-t.

Prev Next