HUSZONHARMADIK FEJEZET

Mohita rosszban sántikál

A rádzsa palotáinak sok-sok lakója között csak egyvalaki sandított komoran és visszafojtott dühvel Arielre: Mohita.

Az elsı napokban örült felfedezettje rendkívüli sikerének. De hamar észrevette, hogy a rádzsa figyelmét teljesen leköti Ariel. Sziddha-Ariel mindenkit háttérbe szorított. Mohitát is elfelejtette a hálátlan herceg, mintha Ariel valóban az égbıl ereszkedett volna alá a palotájába. Ariel lett az új kegyenc. A rádzsa értékes ajándékokkal halmozta el, amelyekkel a fiú nem tudott mit kezdeni. A mellızött Mohita pedig sárgult az irigységtıl. Eleinte abban reménykedett, hogy az állhatatlan, szeszélyes uralkodó hamarosan ráun Arielre, miként megunta a többi újdonságot is. Ariel tehetsége azonban kimeríthetetlen volt. Az egyik ötletet a másik, egyféle mulatságot a másféle, még érdekesebb szórakozás váltotta fel. A rádzsa meghívókat küldözgetett szét szomszédjainak, a náboboknak, rádzsáknak, a magas rangú angol hivatalnokoknak, de arra kérte ıket, hogy a látottakat újságírókkal ne közöljék.

Mindez gyötörte a kapzsi és irigy Mohitát. S arra az elhatározásra jutott, hogy ilyen vagy olyan módon, de végezni kell Sziddha-Ariellel.

Eleinte titokban meg akarta ölni, ez azonban kockázatosnak látszott. Ravaszabb tervet kellett kieszelnie.

A körülmények hamarosan segítségére siettek.

Sjama – mint mindenki – érdeklıdött Ariel iránt. Minthogy nı volt – szeszélyes, de jószívő –, sajnálta a fiút, és jobban megértette, mint más, hogyan érezheti magát ez a ritka

„madár” Radzskumar arany dísztermeiben. Sjama sokféle figyelmességben részesítette Arielt, gondját viselte, követelte férjétıl, hagyja ıt pihenni, és szobájában elbeszélgetett a fiúval azokban az órákban, amikor valamilyen végképp halaszthatatlan ügy elvonta a rádzsát az új kedvencével való mulatozástól. A ráni kikérdezte Arielt az életérıl, figyelmesen elolvasta azokat az újságcikkeket, amelyek valami újat közöltek a repülı emberrıl, tudakozódott utána.

Így érett meg benne az a gondolat, hogy Ariel múltjának megismerése után felkutatja a családját, és visszaadja öt hozzátartozóinak.

Ariel szobája ugyanazon az emeleten volt, de hogy onnan Sjama fogadótermébe jusson valaki, körbe kellett mennie a lépcsın a földszintre és onnan a másodikra. Ariel számára rövidebb út is akadt: amikor a ráni kilépett a balkonra, és meghívta, akkor a fiú kiment az erkélyére, és átrepült a ránihoz. Sjama nem tartotta szükségesnek, hogy titkolja ezeket a találkozásokat: úgy vélte, gyanú fölött áll.

Ezeket a légi látogatásokat hamarosan észrevette Mohita, akinek teendıi közé tartozott az is, hogy kémkedjék a palota valamennyi lakója után.

Fejében új terv fogant. Mohita titokban győlölte Sjamát, és az ugyanilyen érzést táplált iránta. Mindegyiküknek nyomós oka volt erre. Mohita azért nem szívlelte az asszonyt, mert az befolyásolta a rádzsát, akit ı teljesen a kezébe akart kaparintani. Sjama azért nem szenvedhette Mohitát, mert gonosz, kicsinyes, megvesztegethetı embernek tartotta.

Kettıjük között régóta titkos harc folyt, amely olykor nyílt összeütközésben tört ki.

S most Mohita számára jó alkalom kínálkozott arra, hogy két legyet üssön egy csapásra: megszabaduljon a rádzsa új kegyencétıl és Sjamától is. Akkor az ı befolyása a rádzsára módfelett megnövekednék. A terv annál inkább végrehajthatónak látszott, mivel a roppantul hiú és féktelen rádzsa – mint ezt Mohita jól tudta – rendkívül féltékeny volt. Emiatt egyszer Párizsban nagy botrányt csapott, Indiában pedig ugyanezen okból egy tekintélyes sahib a fejével lakolt, és a rádzsának sok nagy „kövecskétıl” kellett megválnia, hogy elsimítsa az ügyet.

Tehát fel kell szítani a rádzsa féltékenységét, ezt a régi, kipróbált eszközt kell kijátszani… Mohita ravasz és óvatos volt. A puszta féltékenység kevésnek bizonyulhat, hiszen a rádzsa túlságosan nagyra becsüli Arielt. Ha pedig vizsgálódni, fontolgatni kezd –

akkor az egész terv meghiúsul. A ravasz Sjama tisztázni tudja magát.

És ugyan kicsoda Ariel? Nem uralkodóházbeli herceg, nem tekintélyes sahib, hogy féltékenykedni lehessen rá.

Itt ügyesen kell cselekedni, és mindenekelıtt valamiképpen befeketíteni Arielt a rádzsa szemében, más ok miatt is elégedetlenséget, gyanakvást ébreszteni. Ha sikerül feltüzelni a herceget az új kegyenc ellen, akkor „a szálkát is gerendának fogja látni”. S Mohita nemcsak maga figyelte Ariel minden lépését, hanem szolgáinak is ugyanezt parancsolta. A kémkedést Mohita példásan megszervezte.

Hamarosan elég adatot győjtött össze. Észrevette – és segédjei is ugyanazt jelentették, –

hogy Ariel szabad perceiben nagyon szívesen jár a pária szolgák közé – ezek az emberek Nizmatra, Lolitára, Saradra emlékeztették. A rádzsa szolgái és Ariel között egyre barátibb viszony alakult ki. A fiatalember szerette a gyerekeket, és gyakran járt közéjük, s még a legkitaszítottabb kasztokkal – utcaseprıkkel, bırnyúzókkal, elefántistálló-takarítókkal – sem tett kivételt. Repüléseivel szórakoztatta a kicsiket, gyümölcsöt, édességet hordott nekik a rádzsa asztaláról.

Különösen megkedvelt egy beteg gyermeket, az öreg kertész unokáját, aki hasonlított Saradhoz.

A fiúcska kificamította a lábát, és nem tudott járni. Ariel gyakran a karjára vette, a levegıbe emelkedett vele, alacsonyan szállt a virágágyak fölött, és ringatta. A gyermek pedig magánkívül volt az elragadtatástól; sovány kezecskéivel átkulcsolta Ariel nyakát, és vidám nevetésre fakadt.

A rádzsa szolgái, akik figyelték a jelenetet, mosolyogtak, és könnyeiket törölgették. Ariel iránt érzett szeretetük és tiszteletük még inkább fokozódott, amikor az öreg kertész megmutatott nekik egy smaragdot, s így szólt:

– Ezt Ariel ajándékozta nekem azért, hogy eladjam, és a kapott pénzen jó orvost hívjak a városból. A mi javasemberünk csak kínozza az unokámat, de sehogy sem tudja meggyógyítani.

– De honnan van Arielnek smaragdja? – csodálkoztak a szolgák.

– A rádzsa ajándéka – válaszolta a kertész.

A drágakı kézrıl kézre járt, csillogott a sötét tenyereken.

– Ezért a kövecskéért nemcsak orvost lehet hívni, hanem lakzit is ülni – mondták egyesek.

– Bizony, hogy ember ı vagy isten, azt nem tudjuk, csakhogy az istenek nem sajnálnak minket ennyire, mint Ariel!

S amikor ez a rendkívüli lény kiröppent szobájának ablakából, és leereszkedett hozzájuk, a szolgák gyermekes nyíltszívőséggel kezdtek mesélni Arielnek nyomoruságukról és bajaikról. A rádzsa adományai pedig Arieltıl mindig a szolgák kezébe vándoroltak.

„Kitőnı! – gondolta Mohita. – Ariel a rádzsának az ajándékait nyakra-fıre elosztogatja, és kiknek? A pária kutyáknak! Ez nem tetszhet az uralkodónak… Meg kellene említeni, hogy eltőnt egy köves győrő… Csak úgy célozgatni rá… Ariel bármelyik emeletre, akármelyik szobába benézhet és berepülhet, ha senki sincs ott… A szolgák panaszkodnak neki. Egyesek védelmezıt látnak benne, ı pedig vigasztalja ıket, velük együtt bánkódik, s ezzel feltüzeli ıket… Még csak az hiányzik, hogy az elégedetlenség ragálya a városokból hozzánk is eljusson! Ma panaszkodnak a szolgák, holnap követelızni kezdenek… A rádzsa ezt nem fogja tőrni!…”

Mohita azonban még semmit sem mondott a rádzsának. Egyelıre adatokat győjtött.

De nemsokára történt valami.

A rádzsa elıkelı külföldi turistát fogadott, akit az egzotikus szokások érdekeltek.

A nagyúr gladiátorviadalt mutatott be vendégének. A viadalok miatt gyakran volt veszekedés a rádzsa és a ráni között: az asszony nem tőrhette ezeket a véres játékokat, szidta miattuk férjét és Mohitát, a gladiátorviadalok azonban tovább folytak, csak az uralkodó a ráni távollétében rendezte ıket.

Ez alkalommal is akkor hívta meg a külföldit erre a látványosságra, amikor a ráni autótúrára indult.

A rádzsa mellett volt Ariel is, aki már állandó kísérıje lett. Az ı „számát” az uralkodó a végére, csemegéül tartogatta.

A küzdelem tetıfokára hágott. Már ömlött a vér. A rádzsa táguló orrlyukkal, égı szemmel tüzelte a viadorokat.

Az egyik gladiátor súlyos sebet ejtett társán. Az leroskadt. A gyıztes már-már felemelte vasát, hogy rámérje az utolsó csapást. Ekkor azonban Ariel, az álmélkodó vendég szeme láttára, a feje fölött átröppent a porondra, és félrerántotta a gladiátor karját. A sebesült kihasználta ezt, s négykézláb elmenekült a porondról.

A rádzsa arca elsötétült a haragtól. Ariel önkényesen beleavatkozott, és a legérdekesebb pillanatban félbeszakította a küzdelmet! Váratlan odarepülésével a saját „számát” is meghiúsította. Mindent elrontott!

A herceg kirántotta testıre kezébıl a lándzsát, és nekigyőrkızött, hogy Arielre hajítsa, ı azonban észrevette mozdulatát, és a porond fölé röppent.

– Brute! Bete noire! Vadállat! – harsant váratlanul a ráni hangja.

Mindenki hátranézett. A fejetlenség közepette senki sem vette észre, hogy autó gördült a ringhez: a ráni ült benne. Mohita idejében összebeszélt a sofırrel.

A rádzsa az ajkát harapdálta. Mikor hagy fel végre a ráni azzal, hogy beavatkozik az ı ügyeibe? És hogy merészeli szidalmazni ıt egy idegen elıtt, ráadásul franciául – olyan nyelven, amelyet az európai vendég megért?

– Ne avatkozz bele! – kiáltotta a rádzsa, és dühében az autó felé hajította a lándzsát. Az csörömpölve áttörte a szélvédı üveget, a szilánkok a félrehajló sofırre zuhantak.

Az elıkelı vendég illatos zsebkendıjével törülgette verejtékes arcát, s igyekezett leplezni mosolyát: az a szerencse érte, hogy egy valóban érdekfeszítı egzotikus jelenetnek lehetett szemtanúja!

Mohita a kezét dörzsölgette a rádzsa háta mögött. Az uralkodó elsı összeveszése Ariellel! És nem az utolsó a ránival. De ki tudja? Talán úgy fordul a dolog, hogy ez kettıjük utolsó civakodása lesz. Mohita azelıtt is óvatosan célozgatott arra, hogy az asszony az úr a házban, a férj papucsot hord, és köznevetség tárgya; s a rádzsa igen jól tenné, ha mielıbb visszaszerezné a szabadságát, és a szomszéd rádzsa tizenöt éves leányát tenné ránivá, aki olyan szép, mint a telihold, és szelíd, mint a galamb.

De Mohita még ekkor sem játszotta ki kártyáit. Ariel újabb vétségére várt.

És kivárta…

Ariel a legelsı naptól fogva, amikor a rádzsához költözött, szüntelenül vágyódott Sarad, Lolita és Nizmat után.

Még a repülés öröme sem vigasztalta. Éjjelente, amikor a rádzsa aludt, Ariel az ablakhoz ment. A holdfényben fürdı parkok szunnyadtak. A halastó mellett meg sem rebbentek a pálmák levelei, a liliom és a lótusz virágai. Ebben az órában talán Lolita is róla ábrándozik a holdfényben, és tekintetük találkozik a kék égen, a hold ezüst korongján. Ariel könnyedén, mint pihe a csendes fuvallatra, a padló fölé lendült, és kiröppent az ablakon. Mondhatatlan örömmel töltötte el a repülés. Eleinte lassan emelkedett, azután egyre gyorsabban, a palota fala mentén. Már itt a tetı… Elsuhantak az ismerıs fecskefészkek… Feljebb, feljebb!…

Odalent kitárultak elıtte az ország messzi tájai – csodálatosan, mint az álomkép. Ariel vagy a hold, az ég csillagokkal telehintett, kék térségei felé, vagy a virágzó föld felé nyújtotta kezét… Odalent a rádzsa birtokait körülvevı fal fehérlett. Fentrıl nézve a paloták elveszítették nagyságukat, és különféle alakú, fura gyümölcsök halmazának tőntek. Azután erdık következtek, közöttük út látszott. Valahol ott az erdıben van Lolita szegényes kunyhója. Ha még feljebb emelkedik, a halastavat is láthatja. Csak egy kis tisztás választja el a kunyhótól.

– Lolita! – kiáltotta egyszer teli torokból Ariel. De olyan magasan volt, hogy odalent nem hallhatták.

Hirtelen mindenrıl megfeledkezve – a rádzsának tett ígéretérıl, és arról, hogy figyelhetik

– Ariel lefelé iramodott az erdıbe, oda, ahol a szívét hagyta.

Könnyőszerrel sikerült megtalálnia a kunyhót. Sötét volt; Lolita és Nizmat bent aludt, Sarad a verandán. Ha odaugorna a megmentett fiúcskához, felköltené… De még nem jött el az ideje… Riadalom támadna a rádzsa palotájában… És Pears megint üldözıbe venné. Ariel mélyet sóhajtott, gyengéd csókot lehelt az alvó Sarad homlokára. Hátranézett. Odaröppent egy mangófához, letépett néhány gyümölcsöt, és letette Sarad mellé.

Azután gondolatban elbúcsúzott szeretteitıl, és elindult visszafelé.

„Visszarepült! Kár… – dünnyögte Mohita, aki a kis palota lapos tetején gunnyasztott; itt lakott családostul. – De akárhogyan van is, Ariel megszegte adott szavát, és éjjelente elröpdös valahová. Ezzel betelt a mérték!”

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Kitör a vihar

Mohita kileste a kedvezı alkalmat, amikor Ariel éppen Sjamánál tartózkodott, a rádzsa pedig különösen ingerült volt, és ravasz fintorokat vágva, képmutatóan sóhajtozva, szaggatott beszéddel elıadta mondókáját.

İ senkit sem vádol, semmit sem állít. Mint hőséges szolgának kötelessége azonban felnyitni a herceg szemét olyan jelenségeket illetıen, amelyek neki, Mohitának nem tetszenek. Mindebben természetesen nincs semmi rossz, de bizonyos tényeket mégsem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mohita mindezt fenntartva sorolni kezdte a tényeket. Elıször Arielrıl beszélt – a szolgáknak adott ajándékairól, velük folytatott gyanús beszélgetéseirıl, éjszakai repüléseirıl.

Azután óvatosan rátért a ráni viselkedésére is.

Amikor Sjama elıször látta Arielt, nagyon megnyerınek találta. Vajon nem hangoztatta ezt? És mindjárt megkérdezte – micsoda gondoskodás! –, nem éhes-e. Valahányszor Ariel a palotában röpködött, és föntrıl virágokat dobált, a legszebb rózsák Sjama ölébe hullottak. Ez a tisztelet jele Ariel részérıl? Csak a tiszteleté? Vajon milyen érzéssel kapta fel ezeket a rózsákat a ráni, és emelte arcához – vagy inkább az ajkához? Hogy megcsókolja a virágokat?

Milyen elragadtatással nézte a repülı ifjút! A rádzsa azért nem vette észre mindezt, mert vakon megbízik Arielben. Mohita szeme azonban mindent meglát… És vajon a ráni nem adott-e Arielnek virágot akkor, amikor ez a szép ifjú felrepült a palota kupolájára? És Ariel megırizte a ráni virágát.

Ariel túlságosan gyakran forog a szolgák között; talán összeesküvést tervez, a ráni pedig pártfogolja, és ki tudja, nem vesz-e részt maga is ebben az összeesküvésben, amely talán az uralkodó életét fenyegeti?

Az utóbbi idıben a ráni és Ariel azért rendezik teljesen nyíltan találkozásaikat, hogy mindenki lássa, milyen kevéssé törıdik a hercegasszony a becsületével és fenséges hitvestársának jó hírnevével. Ariel egyszerően beröpköd a zenanba, amely törvény szerint minden idegen elıtt zárva van.

A rádzsa fejébe szökött a vér, sötét arca lilásra vált.

– Hazugság! – hörögte. – A fejeddel játszol, Mohita!

A tanácsnok arcára borult, és úgy kiáltotta:

– Uram becsületéért a fejemet sem sajnálom. Menj a ránihoz, és magad gyızıdj meg róla. Gyönyörködhetsz benne, hogyan turbékolnak, mint a szerelmes galambpár, vagy éppen rút összeesküvést szınek ellened!

A rádzsa haragra gerjedve ugrott fel. Arcát dühroham torzította el. Félelmetes látványt nyújtott; mintha izzó villámok kékes fényében állt volna. Dühvel és bosszúvággyal eltelve rontott felesége lakosztályába. Mohita követte.

A rádzsa felrántotta a függönyt.

Az erkélyre nyíló ablak elıtt, párnák között ült Sjama és Ariel. Elıttük alacsony, lakkozott asztalkán gyümölcsökkel megrakott tálca. Ariel mesélt, Sjama pedig figyelmesen hallgatta.

Hörgı kiáltás hallatszott. Ariel és Sjama ijedten fordult a függöny felé, és észrevették a rádzsát.

A herceg, mint a tigris, úgy ugrott Arielhez, ledöntötte a párnákra, és torkon ragadta.

Sjama odaugrott férjéhez. Mohita füttyentett – ı már mindent elrendezett. Beszaladtak a szolgák.

– Kötözzétek meg ezt a kígyófajzatot és ezt a némbert! – parancsolta a rádzsa. – Arielt a toronyba, ezt a hitvány nıszemélyt pedig a föld alatti tömlöcbe!

A rádzsa így akarta mondani: „Arielt a föld alatti tömlöcbe, Sjamát pedig a kerek toronyba”, a harag hevében azonban megbotlott a nyelve. Mohita rájött a tévedésre, és ki akarta javítani.

– Jól értettem, uralkodóm?

A rádzsa azonban azt gondolta, hogy Mohita a ránit akarja védeni, és rárivallt:

– Ne vitatkozz!

Mohita hátrahıkölt, s ajkába harapott.

Sjama kihúzta magát. Sápadt volt, szeme haragtól lángolt.

– Hitvány alak! – kiáltotta, és megvetıen nézett férjére. Majd odafutott Mohitához, és arcul ütötte. – Gazember!…

A szolgák tanácstalanul álltak, féltek a ránihoz nyúlni; egyesek Mohita intésére Ariel felé indultak.

– Mire vártok? Lenyúzom a bırötöket! – ordította a felbıszült rádzsa.

A szolgák egymást taszigálva közelebb somfordáltak a ránihoz.

Sjama köntöse alól tırt rántott elı. A penge megvillant.

– Elıbb ölöm meg magam, mintsem bárki hozzám érjen! – kiáltotta fenyegetıen, és a tır hegyét mellének szegezte.

A szolgák megtorpantak.

Hogy mi történt azután, Ariel nem látta, mert már körülfogták. Gúzsba kötötték és elhurcolták. Nem ellenkezett: elámult az asszony lelki erején. A kerek toronyba vezették.

Mögötte bezárult az ajtó.

Ariel a padlón hevert, közvetlenül az ablak elıtt, és egy ideig nem tudott magához térni.

Nyaka fájt, feje kóválygott.

Amikor gondolatai kissé kitisztultak, arra gondolt, Mohita nyilván kémkedett utána, és besúgta a rádzsának, hogy szokott repülni a birtok határán túl. De mi a ráni bőne?… Mivel gyanúsították? Hát így végzıdött gyöngyélete a rádzsánál! És hogy meglakolt határozatlanságáért! Már régen ki kellett volna repülni ebbıl a kalitkából.

Szegény, jószívő ráni! Még csak azt sem engedték meg neki, hogy tisztázza magát…

Elrepüljön? A vasajtó zárva, az ablakon vastag rács…

Ariel látta a park egy zugát, a kıkerítést és azon túl, egészen közel, az utat.

Az úton, a falnál egy lány állt, és figyelmesen nézte a palotát.

Ariel megremegett: Lolitára ismert benne.

Híre járt, hogy a rádzsánál lakik, és Lolita olykor odaosont a palotához.

Látta, amikor a fiú a palota kupolája fölött röpködött. Az sem maradt rejtve elıtte, hogy egy szép asszony virágot nyújtott át neki, amikor Ariel elszállt ablaka elıtt – és Lolita szíve összeszorult. Vajon az út pora ábrándozhat-e a napról? Ariel természetesen meglelte a palotában a megérdemelt boldogságot.

A Sarad mellett talált meglepetést, a mangógyümölcsöt azonban csakis Ariel hozhatta.

Tehát iderepült! Tehát nem felejtette el ıket! És Lolita szerette volna legalább messzirıl újra látni Arielt.

Ma valami szokatlan történt a palotában: izgatott kiáltások hallatszottak, az emberek ide-oda rohangáltak az udvarban és a parkban. Arielt azonban nem lehetett látni. S Lolita már el akart menni, amikor hirtelen Ariel hangját hallotta:

– Lolita! Én vagyok, Ariel! Ha kiszabadulok innen, hozzád repülök!… Várj reám!

Ariel mögött megcsikordult az ajtó retesze, és ı sietve lehajtotta fejét a padlóra.

Szavai hallatán Lolita megremegett.

Ariel fogoly. Mit jelentsen ez?…

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A herceg tétovázik

A szolgák Arielt zsákba dobták, a zsák száját bekötözték és elvonszolták. Mohita segédje rekedt hangon osztogatta parancsait.

Régi, kopott zsák volt: Ariel fényt látott, s amikor megérezte a friss levegıt, rájött, hogy az udvaron viszik keresztül. Azután a világosság elhomályosult, a levegı áporodott és hővösebb lett… Hosszú folyosókon vitték, azután lefelé ereszkedtek egy meredek lépcsın.

Újabb átjárók, lépcsık… Végül hideg kılapokra tették le. Mécses sárga fénye villant. A zsákot kioldozták, és szótlanul két nehéz követ raktak bele. Az egyik szolga szemében Ariel könnyet látott, a többi arcán néma együttérzést. Mohita segédje azonban lankadatlanul figyelte minden mozdulatukat. Ariel megpillantotta egy kút káváját. „Hát így kell a repülı embernek életét bevégeznie” – gondolta keserően.

Két szolga bekötözte a zsákot, felemelte Arielt, és nyögve a mély kútba dobta.

A palotában pedig, Sjama szobájában, Mohita térden csúszott ura után, öklével a homlokát verte s jajgatott:

– Könyörülj, uram!

A rádzsa fel-alá rohant a szobában, minduntalan elrúgta magától Mohitát.

– Te vagy az oka mindennek! – kiabálta. – Ó, te ocsmány, átkozott féreg! Megfosztottál palotám

legkülönb

ékességétıl,

legkülönb

vigasztalómtól:

a

repülı

embertıl!

Megrágalmaztad ıt és a legbecsületesebb asszonyt! Ha Sjama meghal, márpedig bizonyára meghal…

– Az istenek megırzik életét, uralkodóm! Az orvos azt mondta…

– Ó, te álnok rabszolga! Hogyan vetemedhetett a nyelved arra, hogy megrágalmazd a világ legkülönb asszonyát? Miért nem borították el fekélyek ezt a kígyófullánkot? Arra kényszerítettél, hazug eb, hogy bőnt kövessek el… Halála elıtt senki sem hazudik, ı pedig azt kiáltotta nekem…

– Nem hal meg, uralkodóm!…

– …hogy ártatlan és te rágalmaztad meg, aljas gonosztevı. Felnyílt a szemem! – A rádzsa tapsolt.

– Irgalom, uralkodóm! Hallgass meg!

– Jaj neked, bitang! Fogjátok meg ezt az ocsmány fajzatot! – fordult a rádzsa a beszaladó szolgákhoz. – Vessétek a tigrisketrecbe! Ó, ez méltó szórakozás lesz!

A szolgák megragadták Mohitát. Az olyan ordítást csapott, mintha már a tigrisek közé dobták volna.

Amikor azonban átvitték a másik szobába, nyomban abbahagyta a kiabálást, és halkan így beszélt a szolgákhoz:

– Ne dobjatok ma a tigrisek közé. Várjatok holnapig. Ezer rúpia üti mindegyikıtöknek a markát… Holnapra a rádzsa haragja elcsitul, és ı maga büntetne meg benneteket, ha sietve a ketrecbe dobtok. Még hasznára lehetek. És tinektek is! Hallod, Bankim, hallod, Ganendra?…

Ezer rúpiát kaptok fejenként… Holnap azt kérdi majd a rádzsa: „Hol az én kedves Mohitám?”

Mohita nincs többé! „Ki merészelte a vadállatok közé vetni? Vágjátok le a fejét! ..” Ha pedig nem dobtok oda, azt mondja: „Jó, hogy megıriztétek az én drága Mohitámat.” És bıkezően megjutalmaz benneteket… És mindenre gondolva, tartsátok jól a tigriseket: hadd teljenek el hússal. Ne legyen kedvük még csak rám se nézni.

...Ez történt este. És a következı napon Bowden, Pears, Dotaller és Jane beállított a rádzsához.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Élethalálharc

A kút mély volt. Ariel, miután néhány másodpercig zuhant, megpróbálta lassítani esését. Ez sikerült, bár csak nagy üggyel-bajjal. De vajon sikerül-e felemelkednie? A kövek lefelé húzták.

A zsák nagy csobbanással merült a vízbe. Ariel testén remegés futott végig – a víz hideg volt. Hogy hiába ne vesztegesse erejét, legalább a fejét igyekezett a víz fölött tartani. Az átázott zsákvászon rosszul engedte át a levegıt, amely anélkül is nehéz volt, és alig akadt benne oxigén. Arielt nemcsak az elmerülés, hanem a megfulladás veszélye is fenyegette.

Amikor az esés zaja elcsitult, a bekövetkezı csendben hangok hallatszottak:

– Vége!… Kár!…

– Te még azt mondtad, Aksaj, hogy ha nem isten, akkor az istenek rokona. Ha isten volna, akkor nem hagyná, hogy vízbe fojtsák, mint valami kutyakölyköt.

– Ma ı, holnap mi kerülünk sorra…

Ezzel véget is értek a gyászbeszédek. Nemsokára távolodó lépések és ajtócsapkodás zaja hallatszott.

Ariel nyitott szájjal küszködött fölfelé. Úgy érezte, hogy szétszakad a teste. Egy pillanatra még az eszméletét is elvesztette, a kövek lefelé húzták. Belemerült a hideg vízbe, és felocsúdott.

„Ha nem tudok azonnal felemelkedni – végem” – villant át rajta a gondolat.

Lélegzetvisszafojtva, fogait összeszorítva, ujjait egymáshoz préselve újra emelkedni kezdett, most már lassabban. Két erı párviadala kezdıdött: az egyik felfelé, a másik lefelé húzta.

Az a fı, hogy el ne veszítse eszméletét, ne engedjen a lefelé vonzó erınek, mert ott halál vár rá…

Fel, le, újra fel, még, még egy keveset… Ariel verejtékben úszott, egész testében reszketett. Szájában vér sós ízét érezte. Szemébe éles fájdalom nyilallt.

Feljebb! Feljebb!

De nincs több ereje… Ne vessen véget ennek az emberfölötti szörnyő szenvedésnek?

Feje zúgott, füle csengett… Talán megpattantak az erek? Mi ez? Hol van? Alázuhan, elpusztul…

De hátha közeli a menekvés?

Ariel igyekszik kitapogatni a kút falát, de semmibe sem ütközik. Egyre magasabbra emelkedik, és a feje nekivágódik valaminek. Hol van? Csak nem fedték be az eltávozó szolgák kılappal a kutat? Akkor mindennek vége!

Tudatának utolsó felvillanásával Ariel kitalálja: a kút fölötti boltozatnak ütıdött neki.

Csak vissza ne zuhanjon.

Elveszíti eszméletét.

Valószínőleg nagyon sokáig hevert ájultan. Mikor magához tért, örömmel gyızıdött meg róla, hogy szilárd és száraz helyen fekszik.

Ebbıl a kútból csak repülı ember vergıdhetett ki élve!

De hiszen még mindig megkötözve, kıvel megrakott zsákban van.

Megpróbálta kiszabadítani a kezét, a gúzs azonban szorosan feszült. Az egyetlen, ami sikerült – kis lyukat tépett fogával a zsákon. Könnyebben jutott levegıhöz.

Kúszva vergıdött a fal mentén, elmászott egy ajtóig – a zsákon keresztül kitapintotta –, megpróbálta belökni, de az ajtó nem engedett. Továbbkúszott. A fal kanyarodott, egyre messzebb vezetett. Valamilyen folyosó következett. Talán kivezeti a szabadba… Ariel megmegpihenve, idınként ájulásszerő állapotba esve, lassan vonszolódott elıre. A zsák egyre jobban szakadozott. Mozdulataitól meglazultak a kötelek.

Egyszerre friss légáram csapta meg, amely valahonnan a fülledt, meleg, föld alatti folyosóra tört be, és nemsokára valóban meg is találta a nyílást. Megpróbált áthatolni rajta, de az olyan szők volt, hogy csak a feje fért be.

Továbbkúszott. Maga mögött hagyott néhány ilyen nyílást – ezek alighanem szellıztetıablakok voltak. Végül talált egy szélesebbet. Nekigyőrkızött, hogy bepréselje magát. Az ócska zsák végre elszakadt, a kövek kipotyogtak. Ariel könnyedén felemelkedett, elrepült egy szögletig. Friss levegıt érzett.

Örömmel, teli tüdıvel lélegzett fel.

Merre induljon?… Ariel a hajnalpír felé fordult. Kelet... Mögötte – nyugat, jobbra – dél, balra – észak. Hová repüljön? Lolitához, Nizmathoz, Saradhoz! Az út felé fordult.

Elsuhant a park és a kút fölött, amelybıl kihúzta a kisfiút.

– Hát mégis az istenek rokona! – kiáltotta egy szolga fejét csóválva: Aksaj volt. – Repülj el, repülj el! – köszöntötte Arielt. – Senkinek sem mondom el, hogy láttalak! Csak aztán ne kerülj újra hurokra! Úgy látszik, égi rokonaid nem túlságosan segítenek neked a nehéz pillanatokban!

Ariel nemcsak hogy nem hallotta e szavakat, hanem észre sem vette a kútnál álló embert: nem ért rá nézelıdni. Bár most kolonc nélkül repült, mégis érezte, hogy elhagyja ereje. A tegnapi nap valamennyi szörnyőséges élménye, a borzalmas éjszaka, az emberfölötti erıfeszítés… Nem, mégsem tud a jóságos Nizmat kunyhójához repülni.

Leereszkedett az út menti bokrok közé, és nehéz álomba zuhant.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Találkozás

Az úton parasztok, vándorszerzetesek, kosarakkal megrakott szamarak mentek.

Az idı már délre járt, amikor porlepte autó jelent meg az úton: három férfi és egy fiatal leány ült benne. A gépkocsi láttán a parasztok ijedten letértek az útról, és mélyen hajlongani kezdtek.

– Álljon meg, James – szólt az egyik sahib a sofırhöz, amikor a kocsi egy árokban heverı emberhez ért. – Azt hiszem, itt bőncselekmény történt. Látja a véres fejét?

Az autóban ülı leány elsápadt.

– Mi közünk nekünk ehhez, Mr. Dotaller? – ellenkezett egy öreg sahib, akinek arca valahogy fülesbagolyra emlékeztetett. – Jó néhány embert megölnek Indiában az országutakon! Hiszen ezek barbárok! Hajtson tovább, James!

A gépkocsi elırelendült.

– Álljon meg, James! – kiáltotta szigorúan Dotaller. – Vissza a kocsival! Nem mehetünk el mellette tétlenül, Mr. Bowden. Nézzen csak oda: fehér ember. Talán angol, és még él.

Hiszen ezek a dühödt bennszülöttek mindenkor készek arra, hogy a másvilágra küldjenek egy sahibot! Tetszik vagy nem, én kiszállok és megvizsgálom.

Az autó megállt.

– Nyöszörög! Él! – kiáltott fel Dotaller. – Köteleket látok rajta, ki kell oldozni – folytatta lehajolva, és undorral levágta az ismeretlen kezén-lábán leffegı kötélvégeket. – Hé, emberek!

Jöjjön ide valaki! – rikoltotta a közelben ácsorgó parasztokhoz fordulva.

Ez a mozdulat azok számára is érthetı volt, akik nem tudtak angolul, de senki se moccant.

– Szamarak! Gyáva tökfilkók! – szitkozódott Dotaller. – James, legyen szíves, segítsen!

Ugyanabban a pillanatban Pears rémülten kiáltott fel:

– İ az!

– Kicsoda? – kérdezte gyorsan a leány, s még jobban elsápadt.

– İ az… a maga szerencsétlen fivére, Ariel… Aurélius Galton…

Jane felsikoltott. Bowden és Pears Arielhez sietett. A férfiak egyesült erıvel a kocsiba emelték a fiút. Jane némán tördelte a kezét, s az öccsét nézte.

Ariel eszméletlen volt.

– Indulás, James! – parancsolta Dotaller.

Az autóduda élesen harsant. A tömeg félrehıkölt, a kocsi megindult.

Amikor a parasztok serege hátramaradt, és az autó gyorsította iramát, egy arra haladó, fehér száris lány elırenyújtotta kezét, és felkiáltott:

– Ariel!

Erre a kiáltásra öröm suhant át Ariel arcán; a fiú bágyadtan elmosolyodott, de szemét nem nyitotta fel.

„Még csak ez hiányzott! Egy útszéli kolduslány ismeri a nevét!” – gondolta Jane.

„Ezt tisztázni kell!” – gondolta Pears, és csodálkozva nézett a kolduslány után.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Ariel elrepül

Arielt a rádzsa rezidenciájától néhány mérföldre levı kisváros szállodájába vitték, ágyba fektették, és orvosért küldtek.

A fiú félrebeszélt. Jane el nem mozdult fivére mellıl. Inni adott neki, illatos ecettel megnedvesítette halántékát, és öccse elgyötört arcát nézve ezt gondolta: „Bárcsak meggyógyulna!”

Dotaller ezt gondolta: „Bárcsak ne maradna életben!”

Pears ezt gondolta: „Most aztán nem engedem ki a markomból!”

Bowden… ı azonban társának bagolyszeme nélkül végképp elfelejtett logikusan okoskodni. „Hasznot kellene húznom az egészbıl… De hogyan?”

Az orvos megvizsgálta Arielt, és angolul közölte:

– Láz… Valószínőleg idegalapon. Valami nagy megrázkódtatás érhette…

– Bizony, elég súlyos – válaszolt a sarokból Pears.

– Veszélyes? – kérdezte Jane.

– Nem, Miss. Ha idegalapon, akkor nem veszélyes, de…

Az orvost zavarba ejtette az orr-, fül-és szájvérzés, amely nyilván nemrég gyötörte a beteget. Erre nem tudott magyarázatot, de igyekezett leplezni tanácstalanságát.

Orvosságot írt fel, majd sietve eltávozott.

Pears nem mozdult el Ariel ágya mellıl. Állandóan figyelt lázas félrebeszélésére.

– Tır… Sjama… Megölte magát… Aljasság!… Lolita… De én repülni tudok…

Elrepülök veled…

„Vajon nem arról a csitrirıl fecseg, akivel az úton találkoztunk?” – tőnıdött Jane.

Pears így szólt hozzá:

– Most láthatja, Miss, és meg is gyızıdhet róla, hogy fivére elmebeteg. Az a rögeszméje, hogy repülni tud, mint a madár.

Az igazgató hangjára Ariel összerezzent, vonásai megrándultak, felnyitotta a szemét, és rémülten kiáltotta:

– Pears! Bharava! Megint a Dandarat? – És újra elvesztette eszméletét.

– Mirıl beszél? Mi izgatta fel ennyire? – kérdezte Jane, akit megijesztett öccse felkiáltása és arckifejezése. – Mi az a Dandarat?

– Az emberek lázrohamban mindenféle badarságot fecsegnek, ami éppen eszükbe jut –

válaszolt Pears, s mégis odább lépett az ágytól. Úgy fordult, hogy Ariel ne láthassa.

Az orvos helyesen állapította meg a betegséget: Arielt csupán heves idegmegrázkódtatás érte. És mint ez ilyen esetben olykor elıfordul, kutyaharapás ebszırével gyógyul: Pears hangja és látása, az a gondolat, hogy újra a Dandaratba kerül, felébresztette Arielben az életösztönt, véget vetett az önkívületi lázas állapotnak. Ariel gyorsan magához tért. Mivel a Dandaratban megtanulta, hogy titkolja gondolatait és érzéseit, elhatározta, nem árulja el, hogy visszanyerte öntudatát. Továbbra is delíriumot színlelt, s közben észrevétlenül figyelte környezetét.

Észrevett egy bájos lányt. „Ápolónı” – gondolta. Feltőnés nélkül körültekintett a szobában, és megkönnyebbülten gyızıdött meg arról, hogy nem a Dandaratban van. Tehát még elszökhet Pearstıl, akinek mégis sikerült nyomára bukkannia!

A szomszéd szobából izgatott hangok hallatszottak. Dotaller hajba kapott Bowdennal Ariel miatt. Pears nem állta meg, és átment hozzájuk. Csak a lány maradt. Ha ı is kimenne!

Az ablak nyitva, Pears nem gondolt arra, hogy bezárja, mert súlyos betegnek tartotta Arielt.

Ne próbáljon meg elrepülni? De gyızi-e erıvel? Még nagyon gyenge, bár a csészényi erıleves felfrissítette. De hát mit kockáztat? Vajon most nincs-e kiszolgáltatva Pearsnek?

Hirtelen az ágy fölé lendült, abban a helyzetben, ahogyan éppen feküdt, a lepedıt sem dobta le, amellyel betakarták. A lány rémülten sikoltott fel. Ariel körberepült a szobában, majd kisuhant az ablakon.

Jane kiáltására valamennyien beszaladtak.

– Elrepült… vagy magam is beteg vagyok, és hallucinálok?… Hiszen Ariel felpattant az ágyról, és kirepült az ablakon…

Pears az ablakhoz ugrott, észrevette Arielt a világoskék égbolton, magasan a pálmák fölött.

– Ez a szörnyeteg megint túljárt az eszemen! – rikoltotta bısz haraggal.

– Tehát akkor igaz? Istenem! Hiszen ez hihetetlen! Ariel repül! Aurélius Galton, a fivérem lenne a repülı ember?

– Igen, igen, igen! – kiáltotta a lány arcába Pears. – Tud repülni, és most elrepül, hogy az ördög vinné! Én tettem repülı emberré, a magam és maga bajára, ha tudni akarja!…

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Légi harc

Ariel olyan gyorsan repült, hogy már-már elakadt a lélegzete. Röptében felkapta a lepedı széleit, és szorosan beburkolózott, nehogy az kiduzzadjon, és fékezze iramát. Csak a könyökénél verdesett, mint valami fehér szárny, a lepedı csücske, és a városka lakói csodálkozva figyelték a sosem látott fehér madár röptét.

Odalent lapos tetık, keskeny, zegzugos utcák és kertek látszottak, a városon túl – erdı borította hegy, a hegyen túl – homokos völgy, még távolabb pedig erdık sötétzöldje.

Miután Ariel kiszabadult a szörnyő fogságból, már nem gondolt arra, merre repüljön, nem választott irányt, csak minél messzebb kerüljön…

Bal felıl heves, forró szél fújt, s mindjobban félresodorta. A fiú hirtelen észrevette, hogy a világoskék ködbe burkolt látóhatár mögül füstszürke felhık emelkednek fel. Vihar lesz.

Irányt változtatott tehát, még gyorsabban haladt.

Körülbelül egyórai repülés után elfáradt. A nap könyörtelenül perzselt. Szomjas és éhes volt.

Le kell szállnia, hogy pihenjen.

Ariel lenézett, hogy megfelelı helyet szemeljen ki. Vasútvonal vágányai csillogtak, magas, vörös téglaépületek között gyárkémények ágaskodtak, az épületek körül munkáslakótelep nyomorúságos viskói látszottak. Tovább, messzebb az emberektıl!…

Végtelen mezık, a látóhatár szélén erdı sötét foltjai, folyó ezüstös kanyarulata. Oda!…

A mezık lassan hátrafelé kúsztak. Elıtte már nádasok bukkantak fel. Mi lesz, ha az emberek észreveszik? Itt kell leszállnia, ezen az elhagyatott helyen.

Hirtelen zúgás és tompa szárnycsapkodás hallatszott a feje fölött. Ariel egy hatalmas sast pillantott meg, amely olyan alacsonyan repült fölötte, hogy légörvénybe sodorta és megsüketítette. A madár ragyogó szeme Arielre szegezıdött, görbe, ragadozó csıre félig nyitva, óriás karmai kimeresztve. Ariel félrelendült, a sas utána.

Légi harc kezdıdött.

A madár szélsebesen zuhant, az ember pedig ugyanolyan sebességgel tért ki csapásai elıl, és kis félkört írva le, megpróbálta felülrıl, a szárnyainál vagy a nyakánál megragadni a sast. De az éppoly ügyesen vágta ki magát. Egy ízben sikerült megkarmolnia Ariel lábát. A feldühödött Arielnek azonban sikerült másik lábával hátulról megrúgni a sast, úgyhogy a madár felbukfencezett a levegıben.

Ki kellett ismernie az ellenség szokásait és taktikáját.

Az ember hamarosan meggyızıdött róla, hogy a sas leggyorsabban lefelé zuhan, behúzott szárnyakkal, és igen gyorsan repül egyenesen is – fordulásnál azonban nem tud mindjárt gyorsítani, kissé késlekedik a hatalmas szárnyai miatt, legtöbb idıbe pedig az emelkedés kerül. Igaz, mindez csupán néhány másodpercen vagy annál is kevesebb idın múlik, de ezek a pillanatok is eldönthetik a harc kimenetelét. Kiderült, hogy magassági fölényre kell szert tenni, hogy biztonságban legyen.

A hatalmas madár és az ember egymás körül forgolódva mind följebb és följebb emelkedett. Mindketten egyre jobban kifáradtak. Az amúgy is kimerült Ariel rosszul érezte magát. Hányszor siklott el közvetlenül a sas karmai alatt, és a madár hányszor csapott erıs tollaival fájón az arcába!… Végül szárnyával akkorát sújtott Ariel fejére, hogy az egy pillanatra elveszítette eszméletét, de nyomban fölfelé röppent, és nyakon ragadta a sast. Az a magasba lendült, még bukfencezett is egyet a levegıben, igyekezett szabadulni, de nem sikerült. A madár ijedtében egyenes vonalban az erdın túl felbukkanó hegyek felé szállt.

Ariel megpróbálta irányítani a repülést oly módon, hogy hol letakarta a sas fél szemét, hol pedig elfordította a fejét. De a madár nem értette meg, mit kívánnak tıle, és összevissza hánykolódott. Ariel felhagyott a kísérletezéssel.

Útközben folyó látszott, ahol Ariel szomját olthatta – ez volt a legfontosabb.

Erdei tisztásra ereszkedtek le, a folyó közelében. Ariel nyomban felröppent, és elrejtızött a nádas sőrőjében. A sas nehézkesen lehuppant a burjánzó főbe, egy ideig széttárt szárnyakkal feküdt, csırével tátogott, és bamba szemével mozdulatlanul bámult. Azután a levegı megszégyenített királya felrezzent, behúzta szárnyait, újra kiterjesztette és elrepült: Ariel tekintete sokáig kísérte.

HARMINCADIK FEJEZET

Égen és földön idegen

Amikor a szárnycsapások zaja elcsendesült, Ariel pásztorsíp hangjára lett figyelmes. Békés jelenet tárult szeme elé.

Az iszapos folyóparton bivalycsorda legelt. Amott egy görbe szarvú, nagy, sötét színő

bivaly nyakig süppedt az iszapba, más bivalyok utána indultak, és nemsokára már csak a lapos orruk látszott ki a hínár közül.

A dombon félmeztelen fiúk játszottak, agyagból házikókat, falakat, palotákat, bivalyfigurákat gyúrtak, az agyagemberkék kezébe nádpálcikákat illesztettek; mások főbıl kosárkákat fontak, és szöcskéket ültettek beléjük; néhányan fekete és piros dióból gyöngysort főztek, békát fogdostak, maguk készítette sípon játszottak, különös hangon cifrázva, és lassú dalokat énekeltek.

Ariel egy idıre megfeledkezett szomjúságáról és éhségérıl, s érdeklıdéssel, irigyen figyelte a fiúkat. Ezek a maguk módján boldogok voltak; gyermekkoruk a természet ölén telt el, senki sem üldözte, nem kínozta és nem rémítgette ıket, mint a Dandarat lakóit… Arielnek kiskorából nem volt mit felidéznie, csupán a ködös városbeli szülıház távoli, csaknem elmosódott emlékei éltek benne: a szoba, a szınyeg, a játékok meg egy aprócska, szıke hajú kislány… De ezeket az emlékeket is elhomályosította egy fekete ruhás ember vészjósló alakja, aki – álmában vagy ébren – széttiporta játékait, durván széttiporta gyermekéveit…

S Arielnek hirtelen eszébe jutott a betegsége, lázálma... Hiszen ez tegnap volt, vagy talán ma!.. Az ágyát körülálló személyek között egy öregembert látott, akinek arca arra a fekete férfira emlékeztetett, bár ez fehér ruhában volt, amilyet az európaiak hordanak Indiában.

Vajon mindez nem lázálom? Pears mellett ez a vészjósló öregember a hegyes, csırszerő

orrával és a bagolyszemével. Hogyan került a szobába?… És volt még valaki, magas, borotvált, aki állandóan olyan gonoszul nézett rá. Miben sántikálnak, és miért fogtak össze?

Csupán a lány nézett rá részvéttel. Valószínőleg melegszívő, mint Lolita, Nizmat, Sjama.

Olyan kevés a jólelkő ember a világon!…

Mennydörgés távoli robaja térítette vissza Arielt a valósághoz.

A levegı izzó volt és szokatlanul fülledt. Újra elfogta az éhség és a szomjúság. A fiúk pedig éppen félretették játékaikat, körbeültek, és falatozni kezdtek: tarisznyájukból, kosarukból rizslepényt, kókuszdiót és szılıt vettek elı.

Kérjen tılük? De ha látták, amint ı sasháton iderepült, akkor bizonyára rémülten elszaladnak elıle… Elfutnak, de a lepényt talán itt hagyják. Ariel felállt, a lepedıbe burkolózott, és a gyerekekhez indult.

Azok az ismeretlen fehér ember láttán felfigyeltek.

– Adj isten, öcskösök! Szegény légtornász vagyok. Akarjátok, hogy egy érdekes trükköt mutassak nektek? – kérdezte Ariel.

Hirtelen kézenállást csinált, majd ujjaira emelkedett, végül bal keze mutatóujjára támaszkodott. Vagy egy percig így tartotta magát, azután ismét talpra állt.

A gyerekek el voltak ragadtatva. Ilyen nagyszerő mutatványt egyetlen vásári légtornásztól sem láttak. Amikor pedig Ariel felugrott, néhány bukfencet vetett a levegıben, és talpra állt – a lelkesedés nem ismert határt. A fiúcskák versenyt kínálták lepénnyel, aszalt szılıvel, kókuszdióval. Ariel szomját oltotta és jóllakott.

Mennydörgés robajlott egészen közel. Ariel nagyon szeretett volna a gyerekekkel maradni, de a Pearstıl való félelem továbbőzte.

Így hát elbúcsúzott tılük, bevette magát a fák sőrőjébe, és amikor azok teljesen eltakarták elıle a partot a gyerekekkel és a bivalyokkal együtt, az erdı fölé röppent, és figyelmesen körülnézett.

A felhık az égnek már a felét eltakarták, és sőrő árnyékot borítottak a mezıre, amelyet Ariel az imént hagyott el. A szél neki-nekilódult. Annál jobb. Ez a felhıket kergetı szél segítségére lesz abban, hogy minél messzebbre repüljön üldözıitıl. Ariel még magasabbra emelkedett. A sötétkék felhık már közvetlenül a feje fölött tornyosultak.

Hirtelen orkánszerő szél kapta fel, elıször ledobta, aztán megforgatta és felfelé ragadta, a felhık tömkelegébe. Ariel megpróbált küzdeni a széllel, de nyomban ráeszmélt, hogy ez lehetetlen. Hogy feleslegesen ne tékozolja erejét, úgy határozott, átengedi magát a ciklon hatalmának. Számára végeredményben nincs ebben semmi szörnyő. Hiszen nem eshet le, nem zúzhatja szét magát. Amikor a ciklon elcsitul, és nem tartja ıt tovább a magasban – akkor majd önálló repülésre tér át.

Ariel, miután súlytalanná tette a testét, úgy érezte, hogy a szél teljesen elállt. Könnyen lélegzett, a legcsekélyebb légmozgást sem érezte. „Ez azért van, mert ugyanolyan gyorsasággal repülök, mint a ciklon” – jött rá Ariel.

Amikor azonban lenézett, önkéntelenül összerezzent: bár nagy magasságban volt, alatta rendkívül sebesen suhantak el a mezık, hegyek, erdık, folyók, falucskák… Ha pedig fölfelé pillantott, úgy tőnt, hogy a kék hegyek, barna sziklák, fekete szakadékok, a villámok vakító indáitól összefonva, rázuhannak… És hirtelen rázúdultak, körülfogták, megforgatták… Hol az ég? Hol a föld? Mindent kékesszürke homály borított el, köröskörül villódzás, robaj, váratlan zápor-özön hol fentrıl, hol lentrıl, hol pedig oldalról. Az ellenszelek úgy pörgették, forgatták, akár a letépett falevelet. Fülébe, szájába, orrába csorgott a víz, feje kóválygott.

Végül leszálló légáramlatba került. Az esı és a szél látszólag megszőnt – Ariel velük zuhant. De mihelyt csak egy kissé hátramaradt, a léghullám és vízáradat máris rázúdult, és lefelé szorította.

Egészen váratlanul megpillantotta a közelben a földet. Nem, nem is a földet, hanem egy villámoktól felfellobbanó parttalan, sötét tengert. Vajon a ciklon az óceánba sodorta?…

Sokáig tarthatja magát a vízen... Nem, ez nem óceán. Egy villám felcsapó fényénél Ariel facsúcsokat, háztetıket vett észre… Árvíz! …

Egyszerre csak a már alacsonyan járó nap arany sugarában kis szigetet vett észre. Oda!

Ha törik, ha szakad!

Ariel a szél ellenállását leküzdve, a sziget felé repült. Nyomorúságos falu kunyhóit látta.

Újra felhık takarták el a napot, az orkán azonban már továbbszáguldott, a szél elcsitult, csak a zápor zuhogott, bár az is csituló erıvel.

Egy liánoktól átfont lugas közelében Ariel valósággal a földre zuhant. Nehéz lihegést hallott maga mellett.

Esıtıl ragyogó, kékes szırő bivaly feküdt ott, oldala zihált, valószínőleg messzirıl úszott ide, és az elemekkel vívott harcban kimerült.

Rövid pihenés után Ariel, a békákkal teli pocsolyákban tocsogva, ballagott a felázott úton az emberi hajlék felé. Az utolsó széllökésektıl csikorgott a bambusz.

Íme, itt a kunyhó... A zápor elmosta a kerítés agyagfalait és a kapuk oszlopait. A kapuk szárnyai gyámoltalanul lógtak a sarokvason.

Az udvart fő nıtte be. A ház gyeptégla-teteje beomlott. Ariel fellépett a verandára, és egy szürke gyíkot felriasztva, bement a házba. A padlón „tik-tak” surrogással kis skorpiók futkároztak. A ház falait penész borította. Keskeny lépcsı vezetett a tetıre.

A sarokban egy meztelen öregember – szobornak lehetne vélni – olyan mozdulatlanul ült, lesütött szemmel, mélységes töprengés pózában. Bırrel bevont csontváz, hosszú fehér szakállal.

– Szaniaszi! – kiáltott rá Ariel.

Az öreg nem riadt fel rögtön, fejét felemelve Arielre nézett nem látó, világoskék bivalyszemével, és éneklı hangon mondta:

– Öröm meglelni a végtelent a végesben!… – És újra lesütötte a szemét.

Ariel itt nem találhatott segítséget, és kiment.

Közben egészen besötétedett. Amikor Ariel végighaladt a falun, meggyızıdött róla, hogy félig romokban hever és kihalt. Csupán egyetlen viskóban mozgott négy fehér kísértetalak – halotthoz jött hullamosó asszonyok voltak.

Arielre hirtelen rátört a magányosság szorongató érzése. Sírva fakadt. Elıször azóta, hogy gyermekkorában a fekete ember széttiporta játékait.

A közeledı éjszaka ellenére hirtelen felfelé lendült, és átrepült a vízzel elöntött, halott síkság fölött, és igyekezett le sem nézni.

Az utolsó felhık sebesen siklottak a látóhatár mögé.

Az éjszakai égbolt feneketlen kékségén ragyogó csillag villant fel Ariel elıtt. Feléje szállt.

A csillagok felé! Minél messzebb a földtıl és az emberektıl!…

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A dzsungelban

Ariel egy omladozó templom mennyezete alatt ébredt, és nem értette, hol van. Csak sokára jutott eszébe a vízzel elöntött, halott pusztaság és a vízben visszatükrözıdı csillagok. Sokáig, nagyon sokáig repült fölötte, majdnem egész éjjel. A látóhatár szegélyén fekete erdısáv tőnt fel a víz sötétkék, sima tükre fölött. Part! Pihenés!

Amikor elérte a erdı szélét, annyira kimerült volt, hogy már nem kezdett száraz helyet keresgélni, hanem egy terebélyes, nagy fához repült, és elhelyezkedett alatta. Fejét a törzséhez hajtotta, s nyomban elaludt.

Az elsı napsugarakra felébredve, csodálkozással vette észre, hogy a levegıben lebeg a fa mellett. Almában, valószínőleg öntudatlan mozdulattal, elrugaszkodott támaszától. Elalvás elıtt azonban óvatosságból súlytalanította testét, ezért nem esett le a földre. Számára ez fontos felfedezés volt: a levegıben alhat! És ez a lehetıség nagyon is kapóra jött.

Amikor felébredt, a levegı tele volt sőrő párával, amelyet a kelı nap bíborvörös-narancssárga sugarai szıttek át. Mellette már énekeltek a madarak az ágak között, sivalkodtak a majmok. Odalent, a fák vastag, tekervényes gyökereinél hatalmas kobra sütkérezett a napsugarakban. Mi lett volna vele, ha alvás közben lepottyan a földre!

A kobra teleitta magát a tócsából, kissé felemelte a fejét – testhosszának egyharmadáig –, hirnbálgatta, körülnézett, és egy tarka madárkát pillantott meg a főben.

Ariel észrevette a madarat fenyegetı veszélyt, s fel akarta riasztani, de a kobra villámsebesen rávetette magát áldozatára, és lenyelte, még mielıtt az megmukkanhatott volna.

„Lám, Pears is így vadászott rám – gondolta Ariel. – De a kobra éhes, Pearsnek pedig mire kell a zsákmány?”

Viszont Ariel is éhséget érzett, és ideje volt, hogy táplálék után nézzen.

Újra felemelkedett a fák csúcsa fölé, és látta, hogy vad ısdzsungel szélén van. Ameddig a szem ellátott, hatalmas fák csoportjai következtek, mint zöld tenger hullámai. Ariel e zöld lombtenger fölött repült. Egy erdei tisztás közepén templom romjai látszottak, a durván kifaragott oszlopokat liánok fonták át. Lent sőrő bozót burjánzott.

Jó volna itt letelepedni. Ariel a félig romba dılt tetı nyílásán keresztül leereszkedett.

Nyirkos, áporodott levegı csapta meg. A tetı helyenként épen maradt. Itt menedéket találhatott a rossz idı, a trópusi záporok elıl. A templom épen maradt részének sarkában háromszoros életnagyságú fekete szobor állt, amely a karosszékben ülı Indrát ábrázolta.

Tenyere térdén pihen; egyik lába a földet éri, a másikat maga alá húzta; szeme félig lehunyva, fején süveg alakú mitra, mellén nyakék; kétoldalt ember nagyságú kis bálványok.

Indra térdén rızsébıl, falevelekbıl és mohából ágyat lehetett vetni.

A szobor hosszú, keskeny fülkében állt. Jobbra oszlopok húzódtak, amelyek elválasztották a templomot egy alacsony, boltíves mennyezető szomszédos helyiségtıl. A jobb fal majdnem teljesen beomlott, boltozatát csupán négy, szögletes kiképzéső oszlop tartotta. A vadállatok szabadon bejárhattak.

De vajon nem veszik-e körül mindenfelıl vadállatok?

Ariel kirepült a templomból, és fáról fára szállt, mint a virágot keresı méh. Örömmel gyızıdött meg róla, hogy ebben az erdıben jócskán akad ehetı gyümölcs. A közelben forrás fakadt. Nem ok nélkül építették ide a templomot. A patak partja mentén a füvet letiporták a vízhez igyekvı állatok.

Estére Ariel berendezkedett új otthonában. Még kisebb gyümölcskészletet is sikerült összegyőjtenie rossz idı esetére, és gallyakból, mohából megágyazott Indra térdén. De még mielıtt leszállt az alkony, rájött, hogy nem ı az egyetlen lakó ebben a szentélyben.. A temérdek skorpión, gyíkon és denevéren kívül, amelyet már nappal észrevett, kiderült, hogy még kígyók is tanyáznak a romok között. A nappali vadászat után ide győltek, és gombolyagba tekerıztek össze, hogy az éjjel melegebb legyen. Nemsokára az egész padlót elborították ezek a gombolyagok; az éjszakai pihenıre elhelyezkedı kigyók sziszegtek. A gyümölccsel táplálkozó rıt denevérek falkástul röpdöstek, szárnyaikkal súrolták az új lakót; olykor leereszkedtek a padlóra, háborgatták a kígyókat, és azok sziszegtek rájuk. A temérdek kígyó tıszomszédságában még Indra térdén aludni sem volt biztonságos. S Ariel, reggeli felfedezésére emlékezve, elhatározta, hogy Indra feje fölött, a mennyezeten alszik.

Néha felébredt az éjszakai állatok és madarak hangjára, de hamarosan ezt is megszokta.

Ariel számára új élet kezdıdött a dzsungelban. Az elsı napokban örült annak, hogy messzire elrepült üldözıi elıl, akiknél jobban kedvelte a vadállatokat és a kígyókat. Csak esténként, elalvás elıtt érezte magányosságát, árvaságát, és emlékezett vissza kevés barátjára

– Lolitára, Nizmatra és Saradra. De még korai volt arra gondolni, hogy visszatérjen hozzájuk.

Meg kellett várnia, amíg Pears felhagy a kutatással.

Itt szabadon élvezhette a repülés örömét, nem kellett az emberektıl félnie. Mindeddig vagy üldözıi elıl kellett menekülnie, vagy pedig másokat szórakoztatott repüléseivel. A dzsungelban azonban a repülés kedvéért repülhetett.

A legelsı napsugarak feltőnésekor szélsebesen felszökkent az ég kék végtelenjébe. Az ıserdı nyirkos, nyomasztó légkörét könnyő, üdítı levegı váltotta fel. És Ariel a hajnali madarakkal együtt énekelt.

Olykor hosszú repülıutakat tett. Gyönyörködött a fény játékában a felhık között, a holdas éjszakák varázsában, és a szabadság, a végtelenség, a könnyedség kéjes érzése töltötte el.

Órák hosszat szállt, míg csak teste nem emlékeztette arra, hogy mégiscsak a föld rabja: amikor fáradtságot érzett, szomjúság, éhség vagy álmosság fogta el, visszatért hajlékába.

Egy csillagos éjszakán megpróbált magasan az erdı fölött aludni. Amikor azonban felébredt, észrevette, hogy a feltámadt szél messzire elsodorta. Alig tudta megtalálni az utat visszafelé. Azóta nem mert odafent aludni.

Teltek-múltak a napok, és Ariel egyre otthonosabban érezte magát a dzsungelban.

Kitanulmányozta a madarak és az állatok szokásait és viselkedését, egyesekkel hadilábon állt, másokkal barátkozott. Egy ízben a pataknál megleste egy tigris, és feléje ugrott; Arielnek alig sikerült elröppennie. A vadállat második ugrásával a levegıben csüngı emberre vette magát –

Ariel azonban még följebb suhant. A feldühödött tigris bıszen ugrálni kezdett, igyekezett megkaparintani zsákmányát. Ariel nem állta meg, hogy ne ingerelje az állatot, míg csak az a kudarcon végképp feldühödve, el nem tőnt a dzsungelban. A repülı ember pedig egy ideig még kiáltozva üldözte; a madarak és a papagájok is szívesen résztvettek a dzsungel rémének megszégyenítésében.

Akadtak barátai is. Néhány majom, amely eleinte eliszkolt Ariel elıl, és mérgesen dobált rá mindenfélét, ami a keze ügyébe került, végül megbarátkozott vele, és fesztelenül eljárt hozzá; ı meg odarepült hozzájuk, és gyümölcsökkel kínálta ıket. Két papagáj gyakran elkísérte erdei repülıútjain, s raccsoló rikácsolással köszöntötte: „Arriel!” „Arriel”!

İ pedig megtanította ıket ezekre a nevekre: „Lolita, Nizmat, Sarad.” S úgy érezte, jó barátaival beszélget.

Látta az elefántoknak és a bivalyoknak a tigrisekkel vívott szörnyőséges csatáit, látta a vad elefántok óriási csordáit. A magasból persze apró patkányoknak tőntek, ormányuk pedig a fejükre fellendített, vastag faroknak. Közelebb repülve, Ariel hallotta hatalmas lábaik tompa dobogását, a kitördelt fák recsegését, az agyarak csapásait, a redıs bır és az egymásnak ütközı ormányok száraz surrogását, a dühös morgást és a bömbölést. Látta a száz meg száz lengı fület, magasra emelt ormányt, szüntelenül csapkodó farkat. Látta a fehér agyarú, hatalmas, vén elefántokat, amelyeket elborítottak a bırük ráncai és redıi között megakadt levelek és gallyak; akadtak egyagyarúak, sebhelyes nyakúak is – régi csaták nyomait viselték.

Látott anyjuk hasa alatt futkosó, csupán két-három láb magas, feketés, sürgı-forgó elefántborjakat és alig ütközı agyarú, fiatal elefántokat is.

Ariel anélkül, hogy észrevette volna, lassanként madáremberré változott. Haja torzonborzzá nıtt; meztelenül járt és repült, csupán levelekbıl font ágyékkötıt hordott. Az inget és a lepedıt gondosan ırizte a kövek alatt.

Madarak és majmok társaságában naphosszat fáról fára röpdösött, táplálékot keresve, s a legcsekélyebb veszélyre magasba emelkedett. Ha végképp elvadul, akkor életét a dzsungelban végzi. Nem így történt, s ezt szelídített papagájainak köszönhette.

„Lolita! Nizmat! Sarad!” – rikácsolták azok reggeltıl estig, és ezek a kiáltások örömet és súlyos szemrehányást visszhangoztak szívében. Arra késztették, hogy sorsáról gondolkozzék.

A rádzsa palotájában történtek és a Pearssel való találkozás mély nyomot hagyott Ariel lelkében. A mesterségesen beléoltott gyermetegség állapotából szinte egyszerre érett felnıtté

– bár még maga sem ismerte fel teljesen a benne végbement változást.

Eddig csak eszköz volt mások kezében. A Dandaratban csak azt tanulta meg, hogy színleljen, leplezze gondolatait. Amikor elmenekült onnan, abban a rémületben élt, hogy újra Pears fogságába kerül. E rémülettıl bénultan nem is gondolt semmiféle harcra, hogy megvédelmezze jogát a saját akarata szerinti élethez.

A félelem kergette ebbe a vadonba, ítélte magányosságra, fosztotta meg az emberek társaságától, akik között pedig jólelkőek is akadnak. És hirtelen feltámadt benne az emberi méltóság és a felháborodás. Nem, ı nem marad a dzsungelban! Elrepül az emberekhez, és kivívja azt a jogát, hogy közöttük éljen!

Miért ne aknázza ki rendkívüli elınyét? A repülı ember sok mindent megtehet! Hogy pontosan mit – azt még nem képzelte el, mert kevéssé ismerte az életet. „De az idı maga mutatja meg, mit kell tennem” – határozta el Ariel, és útra készülıdött.

Talált egy diófélét, amelynek leve barnára festette bırét. Ilyen külsıvel hindunak vagy napégette európainak tarthatták. Fürdés után a festés kissé elhalványult, de mégis megmaradt.

Megvizsgálta ingét és lepedıjét, kimosta, sıt, a napon megmelegített kövekkel még kivasalni is megpróbálta, összegyőjtött némi gyümölcskészletet, s egy napon kora reggel útnak indult.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Az „új hivı”

Edwin Kingsley lelkipásztor levette szemüvegét, sóhajtott egyet, hátradılt karosszékében, és felemelte tekintetét. A szemközti falon a kissé dülledt szemő király képmása lógott, mellette az indiai alkirály, egy keskeny ajkú, szigorú lord, meg a táláros canterburyi érsek arcképe. A király és az alkirály félrefordította fejét, az érsek pedig – Kingsleynek legalább így tetszett –

merın, rosszallón nézett a szemébe.

Vajon mit szól İeminenciája, aki mindeddig pártfogolta, ha elolvassa legutolsó jelentését?

Kingsley lelkész három hétig veszıdött ezzel a jelentéssel, igyekezett önmaga számára kedvezı megvilágításban ábrázolni a helyzetet.

India lakosainak keresztény hitre térítése eleinte sikeresen folyt. Beszámolóiban Kingsley sejteni engedte, hogy a sikerek az ı hittérítıi buzgalmának és hitszónoki tehetségének köszönhetıek.

Valójában az ok más volt: a lelkész a legalsóbb, megvetett kasztok soraiból nyert meg

„pogány” juhokat Krisztus nyájának. Számukra a kereszténységre való áttérés elınyös volt, mivel kissé javított jogfosztott helyzetükön. Nem csekély szerepet játszottak továbbá az ezüstkeresztek és az olcsó ajándékok, amelyeket kereszteléskor a megtérítettek kaptak. De hirtelen minden megváltozott. Egyes indiai vallási társaságok, amelyeket aggasztott az áttérık számának növekedése, a páriák számára különleges „megtisztulasi” szertartást eszeltek ki, ami jogi tekintetben egy fokkal magasabbra emelte ıket. Sok pária ezentúl inkább a megtisztulást választotta, mint a keresztségét. És Kingsley misszionáriusi sikerei egy csapásra véget értek. Egyre nehezebbé vált új hívıket nyerni. Még a megtérítettek is elpártoltak a kereszténységtıl.

Kingsley lelkész igen nehéz helyzetbe került. Elveszítette étvágyát és nyugalmát.

Napközben arca verejtékével fáradozott a furfangos jelentésen, éjjelente pedig új eszközöket talált ki, amelyek javíthatnának az ügyön. Ékesszóló prédikációkat fogalmazott, hittérítıutakat végzett az egyházközség legtávolibb falvaiba, de semmi sem segített. Ezekre a pogányokra és bálványimádókra csak csodával lehet hatni, amely bebizonyítja a keresztény Isten fölényét. De honnan vegyen csodát?

– John! Vidd be Mr. Kingsley reggelijét! – hallotta a lelkész nıvérének, a vénlány Miss Florence Kingsleynek a hangját.

Hindu fiú lépett be tálcával, amelyen gızölgı teáskanna, csésze állt, tányéron tojásrántotta és pirított kenyérszeletek feküdtek.

Florence kisasszonynak (így nevezték a házban a lelkész nıvérét) a keresztfia volt Pares, aki a keresztségben a John nevet kapta. Ezüstövet viselt – keresztanyjától kapta ajándékba, ezért is tért át –, nyakában kis kereszt és ezüstamulett lógott, amely elhunyt szüleitıl maradt rá. Ettıl Pares-John semmi szín alatt nem akart megválni.

A lelkipásztor, miközben átvette a teát, a keresztre és az amulettra pillantott, és sóhajtva gondolta: „Lám, ilyenek ezek. Mellükön egymás mellett a kereszt és az amulett, a szívükben pedig…”

– A lelkész úr, azt hiszem, nem ér rá… – hallotta Kingsley a másik szobából Susan leányának hangját, aki hindosztáni nyelven beszélt valakivel. Mr. Kingsley felfigyelt. Hátha egy hindu jött, aki hallotta az ı prédikációját, és meg akar keresztelkedni? A lelkész megfeledkezett reggelijérıl, sebtében háziköntöst húzott pizsamájára, és kisietett az elıszobába.

Sötét bırő, karcsú ifjú állt elıtte, szép arca és hosszú remetehaja volt. Egy szál inget és valamiféle furcsa fehér köpenyt viselt. Micsoda gúnyában járnak ezek a bennszülöttek!

– Engem keresel? – kérdezte a lelkész.

– Igen – válaszolt szerényen az ifjú s lesütötte a szemét. – Beszélni szeretnék önnel… De talán rosszkor jöttem?

Susan – húsz év körüli leány vászonruhában, a nemrég lezajlott tífusz miatt simára borotvált fejjel – komoran pillantott hol apjára, hol a fiatalemberre.

Miután a lelkipásztor megtudta, hogy az ifjú komoly ügyben akar beszélni vele, dolgozószobájába hívta.

A váratlan vendég bemutatkozott: Binoj a neve, hindu, árva. Isten szolgálatának akarja szentelni magát. Tanulmányozta a brahmanizmust, a buddhizmust, a Koránt, ezek a vallások azonban nem elégítik ki. A kereszténységrıl tud, de szeretné alaposabban megismerni a hitet.

Mi nem tetszik neki hazája felekezeteiben? Az, hogy isteneik nem nyilatkoznak meg láthatóan, tapinthatóan, nem sietnek az emberek segítségére.

A lelkész elkomorodott, s ezt gondolta: „Bennszülötthöz képest eléggé fejlett, gyakorlati észjárású. Ez a ravasz fajzat égi jeleket, csodákat követel. Az ilyenekkel nehéz boldogulni.

Persze be lehet bizonyítani neki, hogy az Isten létezése nemcsak csodákban nyilvánul meg –

mit lovagolnak ezeken a csodákon!… A fı, hogy el ne szalasszam, mindenáron megkereszteljem, még ha egy ezüstkeresztnél többe kerül is. A jelentésben új megtérteknek kell szerepelniük!”

– Megbeszéljük a dolgot, barátom – mondta nyájasan a lelkész. – Ehhez azonban gyakrabban kell találkoznunk. Hol laksz?

– Az igaz Istent keresı zarándok vagyok – felelte a vendég.

A lelkész kis ideig gondolkodott, majd diadalmasan kijelentette:

– Nálam maradsz, Binoj! Igen, igen. Nálam akad zug és egy marék rizs olyan ember számára, aki az Istent keresi! Florence! – kiáltotta. S amikor belépett egy fekete ruhás, csontos, ısz hajú nıszemély, a pap így szólt hozzá: – Ez itt Binoj. Remélem, a jövendı keresztfiad. Nálunk fog lakni. Vezesd fel a manzárdszobába.

Florence kisasszony kíváncsian vette szemügyre az ifjút, és bólintott.

– Gyerünk!

Amikor kimentek, Susan szaladt be a lelkész dolgozószobájába.

– Ide hallgass, apa – kezdte izgatottan. – Azt hiszem, te a hittérítıi buzgalmadban mindenrıl megfeledkezel. Hát nem lehetett volna ezt a csavargót az egyházfinál elhelyezni?

Hiszen ezek a mocskos cigányok a fertızés melegágyai! Nem elég, hogy tífuszt kaptam, még csak az hiányzik, hogy kolera vagy pestis is rám ragadjon!

– Az embernek Isten akarata nélkül egyetlen haja szála sem görbül – válaszolta oktatóan Mr. Kingsley, s igyekezett leplezni zavarát.

– Egyetlen haja szála sem! Már úgyis kopaszra vagyok borotválva. Ilyesmit a prédikációidban mondhatsz. Én nem akarom, hogy koldusok éljenek a házunkban!

– De ez szükséges, leányom. Mitévık legyünk? Minden hivatásnak megvannak a maga veszélyei. És ha orvos volnék? Hiszen haldoklókhoz is járok utolsó kenetet feladni…

Bár a lelkész mindig engedett lányának, ez alkalommal váratlan makacsságot tanúsított.

És Binoj ott maradt.

Ariel régóta fontolgatott egy tervet. Már a Dandaratban homályosan sejtette, mire szánták, amikor repülı emberré változtatták: nyilván csodaként akarják mutogatni a hit, a vallás megerısítése végett. De miért ne használja ki maga ezt a szerepet, ı maga, a saját céljaira? Szükséges volt, hogy valamilyen hajlékot találjon, tájékozódjék, jobban megismerje az embereket, talán egy kevés pénzt szedjen össze, azért, hogy elkezdhesse önálló életét.

További tervei nem voltak világosak; gyakran változtak, de Lolita, Sarad és Nizmat állandóan szerepelt bennük.

Amikor éjjel elszállt a kisváros fölött, Ariel észrevette a magas harangtornyot, és akkor érett meg benne a terv az elsı lépésre, amelyet az emberek társadalmában tesz.

Susan részérıl hamarosan ellenséges bánásmódot tapasztalt. A lány kerülte ıt, és köszönését is alig viszonozta. Florence kisasszony azonban, akit Susan „szoknyás hittérítınek” nevezett, pártfogásába vette Binojt.

Esténként a lelkész hosszú beszélgetéseket folytatott az ifjúval. Leánya kérésének engedve, többé nem hívta be Binojt a dolgozószobájába, hanem ı ment fel hozzá a manzárdkamrába, ahol a vendég remeteként élt. Étkezés dolgában rendkívül igénytelen volt, és naphosszat a biblia és az evangélium fölé görnyedt.

Binoj buzgalma és gyors sikere örömmel töltötte el és meglepte a lelkészt, aki nem gyanította, hogy növendéke már tanult vallástörténetet – ez volt jóformán az egyetlen, amire a Dandaratban oktatták.

Az ifjút nemsokára ünnepélyesen megkeresztelték, s újabb nevet kapott: Benjámin lett, vagyis Ben – így hívta a lelkész, és nyomában Florence kisasszony is. Továbbra is a papnál maradt, hogy megszilárduljon hitében, és ez annyira sikerült is, hogy kis híján sírba döntötte mesterét.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

„A csoda”

Vasárnap történt.

A lelkész a félig üres templomban a hitrıl, a csodákról, az isteni beavatkozásról prédikált.

– Az Isten mindenható, és ha nem siet az emberek segítségére, ez csupán hitetlenségük miatt van. Mert bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, „Menj innen amoda”, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.∗

E szavaknál az elsı padban ülı Ben-Ariel váratlanul a templom közepére ment, erısen kezébe szorította az imakönyvét, szemét az égre emelte és felkiáltott:

– Hiszem, Uramistenem, hogy hitem szerint cselekszel! Emelj engem a föld fölé!

S egyszerre valamennyien azt látták, hogy az ifjú teste meginog, és kissé felemelkedik, úgyhogy talpa a padlótól mintegy kétlábnyira került. Hol a levegıben lebegett, hol meg lassan leereszkedett, és hálát mondott Istennek.

A lelkész a szószékbe kapaszkodott, hogy le ne essék. Elsápadt, ajka reszketett.

A templomban olyan csendesség támadt, hogy hallani lehetett, amint az ablakok mellett röpdösnek a fecskék. Az emberek valósággal kıvé meredtek. Azután valami hihetetlen történt. Az épület falait hisztériás, szenvedélyes üvöltés reszkettette meg. A jelenlevık felugráltak a helyükrıl. Egyesek vakrémületükben kiáltozva az ajtóhoz rohantak, egymást tiporták, mások térdre hullottak Ben elıtt, és feléje nyújtották karjukat, néhányan pedig a mellüket verték, és nevetve-sírva kiáltoztak:

– Van Isten! Van Isten! Van!

Ha Pears látta volna mindezt! Nemhiába főzött ekkora reményt a repülı emberhez ı meg a londoni központ!

Ariel csak állt, és zavartan mosolygott, mintha még nem ébredt volna tudatára annak, ami történt.

A lelkész felemelte a kezét, megpróbált rendet teremteni, de maga is legalább annyira megrendült, mint a többiek. Görcsösen fellendítette karját, de lecsúszott a szószékrıl, lába nem tartotta; a csodától megrendülten, zihálva a földre roskadt.

Susan lovaglóruhában és fekete fejkendıben, kis fakó lován hazafelé tartott reggeli sétájáról.

Mialatt mások a templomban imádkoztak, és apja szentbeszédét hallgatták, ı a mezıkön száguldozott.

Az önfejő, szeszélyes Susan elég sok gondot okozott Mr. Kingsleynek. Győlölte a háztartást; a vadászatért és a lovaglásért, az angol körben rendezett mőkedvelı színielıadásokért és a fényképezésért rajongott. Gúnyolódott Florence néni emberszeretetén, és szörnyőségeket mondott. Apja borzalmára például kijelentette, hogy valamennyi filozófusnál többre becsüli Csarakát – ezt az otromba materialistát –, aki bebizonyította a lélek és a test azonosságát. Susan győlölte Indiát, és arról ábrándozott, hogy visszatér Londonba. A lelkész leánya hóbortjait az európaiak számára ártalmas indiai éghajlattal meg a korával magyarázta. „Ha majd férjhez megy, ez az egész bolondság elmúlik” – nyugtatta önmagát.

Az istentisztelet még nem ért véget, a templom ajtajából pedig kiabálva, hadonászva özönlött a tömeg. Csak nincs tőz? Susan megsarkantyúzta lovacskáját, és megpillantotta Pares-Johnt, aki a házukban lakott „a Krisztus-hitben való megszilárdulása végett”; ami egyenlı volt mindenféle durva munka elvégzésével – az alázatosság és az engedelmesség keresztény szellemének kifejlesztése céljából.

– Hé, Gipsy! – kiáltotta lovát megfékezve Susan; mintha kiskutyát hívott volna.

∗ Máté evangéliuma 17. rész, 20. vers (Károli Gáspár fordítása) Susan úgy vélte, „ez a kis majom” méltatlan arra, hogy a sahibokkal egyformán a John nevet viselje, és Gipsynek (cigánynak) hívta a fiúcskát. Minden indiait cigánynak tartott.

John ugrándozva közeledett Susanhoz.

– Mi történt? – kérdezte a lány, s lovaglóostorával a templomra mutatott.

– Ó, Miss! Olyan dolgok vannak ott, Miss, hogy Miss.

Susan türelmetlenségében John feje fölé csapott az ostorával.

– Ben… Binoj felugrott a levegıbe, Miss, és mindenki nagyon megijedt – vágta ki a fiú.

– Ne fecsegj ostobaságot!

– Igaz, Miss! Így… – És John szökdécselni kezdett. – Nagyon ügyesen csinálta. – És John újra ugrándozni kezdett, de igyekezett minél távolabb húzódni Susan lovaglóostorától.

Támolyogva és az egyházfi vállára támaszkodva kijött a templomból a lelkész.

– Apa! Mi történt? – kérdezte most már izgatottan Susan.

A pap szótlanul a ház felé tartott, a lány pedig mellette léptetett, s ostorával a lova nyakát csapdosta.

– Mond már meg végre!

– Késıbb, gyermekem – válaszolta bágyadtan a lelkész. – Elıbb egy kicsit… magamhoz kell térnem.

– A legjobb módszer arra, hogy tudjuk, mi folyik a templomban, ha a templomba járunk

– dünnyögte az egyházfi, és barátságtalan pillantást vetett a ló nyesett farkára.

Susan pattintott ostorával, s felkiáltott:

– Gipsy!

És leugrott lováról.

John, aki valóban cigánypurdéhoz hasonlított, ronggyal a kezében kiszaladt a konyhából.

– Vezesd a lovat az istállóba – parancsolta a leány, lovaglóruhája ráncait igazgatva. –

Hát itt vagy te is, Florence néni! Végre megtudom, mirıl van szó. Sírsz, nénikém? Mi lelt?

– Az örömtıl sírok, Susy. Az Úr méltónak talált arra, hogy csodát lássak.

– Csodát? – húzta a szót Susan. – Binoj ugrándozása csoda?

A néni elkomorodott, sıt kissé elsápadt.

– Ne beszélj így! Isten megbüntet! Hiszen te nem láttad. Ben nagy szent! Nem ugrándozott, hanem a levegıbe emelkedett. Mindenki látta. Nagy hite miatt Isten csodát mővelt.

– Én mindig valami effélét vártam tıled! – mondta sóhajtva Susan. – Florence néni, te fanatikus leszel, és ez nem vezet jóra. Sokszor aggódom emiatt.

– Istentelen! – kiáltotta felháborodottan a vénlány, és nyomban alázatosan tette hozzá: –

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Bocsásson meg néked és nékem, bőnös lelkeknek, az irgalmas Isten! – És ezzel bevonult a házba.

Susan elgondolkodva állt az elıkert ösvényén. A házhoz tömeg közeledett.

– Szent! Szaniaszi! Áldj meg! Érintsd meg a fiamat! Engedd meg, hogy megérintsem a lábadat! – hallatszott.

Amikor a parasztok a kert sövénykerítéséhez értek, megálltak – nem mertek a házhoz menni. A tömegbıl elılépett Ben-Ariel. A parasztok hajlongva búcsúztatták, majd visszafelé indultak, s közben izgatottan tovább beszélgettek.

Ariel fejét lehajtva belépett a kis kertbe, s a veranda felé tartott.

– Ide hallgass, Binoj, Ben, vagy hogy is hívnak… – állította meg az ifjút Susan.

Az megállt.

– Mit mőveltél a templomban?

– A bábu… Mr. Kjngsley lelkész azt mondta, hogy ha az ember erısen hisz, akkor semmi sem lehetetlen számára. Ekkora ereje van a keresztény Istennek. Én hittel fordultam az Úrhoz, hogy segítsen a padló fölé emelkednem, és ı meghallgatott. Ennyi az egész.

– És maga az Isten emelt fel? A hónaljadnál vagy a hajadnál fogva?

Ariel hallgatott. Susan is elhallgatott, gúnyosan elmosolyodott, az orrát fintorgatta, és szinte kiáltotta:

– Nem hiszem! Nem hiszem! Ismételd meg elıttem ezt a bővészmutatványt, ha nem akarod, hogy hazugnak nevezzelek!

Ariel felsóhajtott, a kisajtóra, a szegfőágyásra pillantott, és könnyedén rálépett az egyik virágra, amely még csak meg sem hajolt a súlya alatt. A szegfőkön járva ment végig az egész ágyáson, majd megállt az ösvényen, és szerényen ránézett Susanra.

– Mulatságos, ügyes – mondta az, s igyekezett leplezni zavarát. – De ne képzeld, bedılök ennek a bővészmutatványnak!

– Én csak azt tettem, amit maga kért – válaszolt szelíden Ariel.

– Úgy… kitőnı! És hogyan szándékozod felhasználni ezt a hókuszpókuszt?

– Isten megmutatja nekem az utat.

Susan toppantott.

– Ki nem állhatom a szenteskedıket! – kiáltotta, majd elgondolkodva így folytatta: –

Tegyük fel, hogy ez nem hipnózis. Hát aztán? Ezeket a trükköket csak azért csinálod majd, hogy a templomban elámítsd a vénasszonyokat, vagy a lányokat szédíted azzal, hogy a virágokon röpdösöl? Mint a lepke? Vagy talán garasokat akarsz győjteni a vásárokon?

Férfinak igazi férfidolgokkal kell foglalkoznia. Én a te helyedben beállnék tőzoltónak. Igen, tőzoltónak. Kimenteném az embereket az égı épületekbıl úgy, hogy felrepülnék a felsı emeletre, ahová a tőzoltólétra nem ér el. Vagy elmennék a vízi mentıkhöz, és nem játszanám a csodatevıt, s nem élnék félrevonulva, kegyelemkenyéren.

– Talán így is cselekszem – válaszolt Ariel, mélyen meghajolt, és bement a házba.

„Ügyes szélhámos!” – gondolta tőnıdve Susan.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Megzavart kedélyek

Amikor a lelkész hazaért, sokáig járkált fel-alá dolgozószobájában, s lábával olykor meglökte a könnyő tábori székeket és a bambusznád asztalkákat. Mint sok angol Indiában, nem szerzett magának állandó berendezést, mivel itt-tartózkodását rövidnek tervezte – noha közben teltek-múltak az évek.

Kingsley rendkívül izgatott volt. Minduntalan ökölbe szorította a kezét, hogy ujjai szinte ropogtak, s a fejéhez kapkodott.

Mi történt? Csoda? Azon csodák egyike, amelyekrıl olyan sokat és olyan ékesszólón szavalt prédikációiban? „Van Isten!” – jutott eszébe valakinek a kiáltása a templomban. De hiszen ez lehetetlen! Huszadik századi gyakorlatias angol esze tiltakozott a csodák ellen.

Ha nem hisz a csoda lehetıségében, akkor tehát Istenben sem hisz? Ez a hirtelen támadt gondolata megdöbbentette.

Tudta, hogy a vallás szükséges. És azon hivatalnokok közé tartozott, akik buzgón végezték munkájukat. Az egyszerő embereknek szükségük van vallásra, szükségük van az Istenre, a csodában való hitre – másként nehéz boldogulni velük! És neki kötelessége e hitet ápolni. S egyszerre csak felbukkan ez a Ben, és mindent fenekestül felfordít, és ıt, a lelkipásztort a legképtelenebb helyzetbe hozza. Ben természetesen nem gyızte meg ıt arról, hogy csoda létezhet. S mégis, mit jelent ez a természetfölötti jelenség? Hogyan kell érteni?

Hogyan viselkedjék ezután?…

Igen csábító volna felhasználni Bent. De kockázatos játék, amelybe kompromittálhatja önmagát, a hittérítést és az angolokat egyaránt. Pedig kitőnıen fel lehetne használni…

Mennyi hitetlent megtéríthetne, s milyen fényes jelentést terjeszthetne fel!

Mialatt a lelkész századszor rótta dolgozószobáját, az együgyő Florence kisasszony összekulcsolt kézzel állt Ariel szobájában, elragadtatással bámult rá, és így beszélt:

– Tehát te a hegyeket is el tudod mozdítani? Kérlek, kedves Ben, tedd meg ezt a csodát!

Látod azt a hegyet? – És fejével az ablak felé mutatott. – Told egy kicsit messzebbre. Ettıl a hegytıl sohasem látom szobámból a napot.

– Ez elpusztíthatná a hegyen és a környékén élı embereket és állatokat – felelte kitérıen Ariel.

A kisasszony eltőnıdött. A csoda vágya mindjobban elhatalmasodott rajta.

– Nos, akkor legalább a szék mozduljon el a helyérıl!… És képes vagy megfiatalítani engem? Vagy visszavinni Angliába?… Szavadra hadd nyíljék ki ez a hervadt virág… Nos, legalább az epeköveimtıl szabadíts meg!

– Nem szabad hiába kísérteni az urat – válaszolt Ariel, aki unta Florence kisasszony makacs faggatását.

– Hogyhogy hiába? Az epekövek szörnyő fájdalmat okoznak, az operációtól pedig úgy félek, mint…

– Az epekı Isten büntetése!

Miss Florence elhallgatott, s azokat a bőneit kutatta emlékezetében, amelyekért az Isten epekövekkel sújthatta... A csodatevık mégiscsak nehezen kezelhetı emberek. Talán ajándékot kínáljon neki? Még megsértıdik, azt mondhatja, hogy ez szimónia – csodákkal való kereskedés. Bezzeg ha magam egy efféle mustármagnyi hitet szerezhetnék.

– Ide hallgass, Ben: ne haragudjál. De talán átadhatnál nekem egy keveset a hitedbıl, akár egy szemernyit.

– Ez magától függ. Higgyen, és akkor minden megadatik a hite szerint!

Florence kisasszony lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét, és az erılködésbe még bele is pirult.

– Hiszem, hogy a levegıbe emelkedem! Hiszem, Uram, hiszem!… – Lábujjhegyre ágaskodott. – Úgy rémlik, máris! Csakugyan, Istenem? Milyen félelmetes! Úgy rémlik, felemelkedem! Hiszek, hiszek, hiszek, hiszek! – És Florence szorosan lehunyta a szemét.

Ariel, aki végképp elveszítette a türelmét, hirtelen megragadta a kisasszonyt, egy szempillantás alatt feltette a szekrény tetejére, és kiszaladt a szobából. A lépcsın kis híján feldöntötte a lelkészt.

– Jöjj velem, Ben!

A pap dolgozószobájába vezette Arielt, karosszékbe ültette, és sokáig járkált a szobában.

Végül így szólt:

– Ide hallgass, Ben: hogyan csinálod?

– A hitem által – felelte az szerényen.

A lelkész már-már felfortyant, de türtıztette magát.

– Mutasd a lábadat! – parancsolta.

Lehajolt, és nyögve megvizsgálta: olyan láb volt, mint a többi; a talpán semmiféle rugó vagy készülék.

– Nem tanítottak meg téged levitációra a fakírok? – kérdezte, jóllehet mindig azt állította, hogy a levitáció csak a turisták fantáziájában létezik. Most azonban inkább elhitte volna a fakírok csodáit – ezek ügyes bővészmutatványok is lehetnek –, mintsem hogy a keresztény Isten csodájában higgyen.

– Nem tudom, mi az a levitáció – ellenkezett együgyően Ariel.

– Nos, jól van. Ha most becsapsz engem, akkor Istent csapod be, és ı megbüntet téged: bélpoklosságot küld rád. De ha nem csapsz be – akkor ıt kívánod szolgálni!

– Egész életem a csodákat teremtı Istené – válaszolta Ariel.

– Jól van, eredj, Ben.

S amikor Ariel kiment, a lelkész így szólt:

– A kocka el van vetve! Lesz, ami lesz! Mégis ez a legjobb kiút a helyzetbıl.

Felhasználom Bent, akárki legyen is, egy sereg pogányt keresztény hitre térítek, ragyogó jelentést készítek, és a nagy hittérítı hírnevével övezve visszamegyek Angliába: az utódom meg hadd boldoguljon itt, ahogyan tud!

És már kitüntetésekrıl, sıt püspöki székrıl álmodozott.

A dolgozószobába beszaladt Susan: újságokat lobogtatott.

– Apa, mindig mondtam, hogy ez a te Bened kalandor. Ide nézz, az újságok egy repülı emberrıl írnak. Természetesen ı az.

– De mégis repül ez az ember?

– A pilóták is repülnek, a bogarak is repülnek, de nem adják ki magukat csodatevıknek!

– Ide hallgass, Susan! Ha mielıbb vissza akarsz térni Londonba, akkor senkinek se mutogasd ezeket a lapokat, senkivel se beszélj Benrıl, és ne üsd bele az orrod semmibe.

Kérlek… Az egész csupán néhány napig tart, és akkor, szavamat adom, végleg Angliába költözünk.

Ariel már nem találta a kisasszonyt a szekrény tetején. Florence segítségül hívta hitét, és simán le akart ereszkedni a földre, de leesett, megütötte a térdét, s önmagát vádolva elégtelen hitéért, félhomályos szobájába indult.

A templomban történt csoda híre az egész környéken elterjedt. El lehetett képzelni, mennyire fellelkesítette az embereket Ariel.

A kisasszony állandóan szemét lehunyva ugrándozott, máskor pedig bıszen a lábasokra vagy az ollóra meredt, s így sziszegett:

– Emelkedj! Emelkedj! Hiszek!…

A konyha mellett John ugrált, hasztalanul igyekezett a levegıbe emelkedni, és váltig kiáltozott:

– Hiszek! Hopp!… Kevés a hitem. Még! Hiszek! Hopp! Még! Megnövekedett a hitem! Hiszek! Hopp!…

A faluban az emberek leugráltak a háztetıkrıl, vízen próbáltak járni, közben fanatikusan harsogták: hiszek! – és vagy megütötték magukat, vagy belesüppedtek az iszapba…

Nem volt szabad az idıt vesztegetni. A lelkész a templom ajtajára hirdetményt függesztett ki arról, hogy a csodatevés alkalmából hamarosan hálaadó istentisztelet lesz.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Üzleti tárgyalás

Kingsley lelkész ujjongott. A csoda sikere minden várakozását felülmúlta. Mindennap istentiszteletet tartott, és a kis templomba be sem fért valamennyi hivı. A lelkész ékes szentbeszédeket mondott a hit erejérıl, a keresztény Isten hatalmáról, aki egyszerre fölénybe került valamennyi pogány istennel szemben.

Mostanában tízesével-százasával térítette az embereket. Jelentése egyre tartalmasabb, gazdagabb lett.

Igaz ugyan, az egyházközség tagjai nem valami figyelmesen hallgatták a prédikációkat.

Mindegyik istentiszteleten valamennyien türelmetlenül várták a csodatevı megjelenését. És Ariel mindegyik szentbeszéd után szerepelt az álmélkodó nézık elıtt.

Az új hivık kérdésekkel zaklatták a lelkészt: hogyan lehet mielıbb „olyan hitre szert tenni”, amely csodákat mővel? A pap tıle telhetıen magyarázott, türelemre szólított fel mindenkit, tanácsokat adott, sıt, holmi vezérfonalfélét is összeállított a hit megszilárdítására.

Az emberek sebtében bemagolt imákat mormoltak, amelyeknek értelmét nem értették, s arról ábrándoztak, milyen csodákat követnek majd el, ha elsajátítják a hitet. Meg kell mondani, hogy többségük nem ábrándozott sem hegyek áthelyezésérıl, sem a nap megállításáról, csupán a mindennapi marék rizsrıl, betegségekbıl való kigyógyulásról – a mennyek országa szóba se került.

A csodabemutatókon, amelyeket a templomon kívül kellett megtartani, mert odabent nem fértek el az érdeklıdık, mind több európai is megjelent – elıbb helybeli sahibok, azután messzirıl jött külföldiek is.

A lelkész észrevett közöttük két, amerikai kiejtéső egyént, és szemet szúrt neki kivételes érdeklıdésük Ben iránt. „Valószínőleg újságírók. Elronthatják az egész dolgot” – gondolta aggodalommal. Nyugtalansága nem volt alaptalan.

Egy ízben a két ember odament Arielhez. Egyikük, cseppet sem törıdve a köréje sereglı tömeg lármájával és ricsajával, angolul így szólt Arielhez:

– Volna szíves, uram, néhány percet szentelni nekünk üzleti tárgyalás végett?

A lelkész csodálkozására, Ben a legtisztább angolsággal gyorsan így válaszolt:

– Szolgálatukra! – S velük együtt kivált a tömegbıl, s az úton várakozó, nagyszerő

amerikai autó felé indult.

A pap látta, amint mindhárman beültek a gépkocsiba, de nem hajtattak el, hanem tanácskozni kezdtek. Amikor a tárgyalás véget ért, Ariel elbúcsúzott és kiszállt.

– Kivel beszélgettél? – kérdezte hazatérésük után Arieltól a lelkész.

– Két idegennel.

– Azt láttam. Mirıl folyt a beszélgetés?

– Érdeklıdtek irántam – felelte Ariel. – Hamarosan el kell válnom öntıl, Mr. Kingsley.

Engedje meg, hogy köszönetet mondjak a hajlékért és a gondoskodásért.

A pap fontolóra vette a dolgot. A lényeges már megtörtént, hiszen nemsokára ı maga is elutazik, sıt talán jó is, hogy Ben még elıbb hagyja el ıt.

– Nos hát, Ben, te szabad ember vagy, és rendelkezhetsz önmagaddal. Mikor szándékozol elutazni?

– Holnap. Ha szükségesnek tartja, utoljára még bemutathatok egy csodát.

– Kitőnı, fiacskám – mondta nyájasan a lelkész, és sietett közölni leányával a számára kellemes hírt: – Ben elutazik.

– Papa, a te újságaid mindig csak lehangolnak! Az apa meghökkenve nézett lányára, s ezt gondolta: a nı örökké rejtély marad a férfi számára, még ha az a tulajdon lánya is!…

HARMINCHATODIK FEJEZET

A repülés

Kingsley lelkész elhatározta, hogy indiai hittérítıi tevékenységének méltó betetızése végett Ben segítségével utolsó „díszelıadást” rendez: a szent mennybemenetelét, az elevenen égbe ragadott, igaz élető Énok próféta módjára.

Ez bizonyára rendkívül hatást tesz, és egyúttal a legjobb módja Ben távozásának.

A vaskos hittérítıi beszámolóihoz kimutatásokat csatolt a megtérítettek óriási számáról.

A püspök elégedett lesz, és érdemei szerint megjutalmazza Kingsley apostoli fáradozásait. A lelkész a siker elıérzetében dörzsölgette kezét. Ben szíves beleegyezését adta, s bizonyára minden pompásan sikerül. A szent az égbe száll, a lelkész pedig összecsomagolja bıröndjeit, és még aznap Angliába utazik.

A mennybemenetelre kitőzött ünnepélyes napon sok paraszt és városi polgár már hajnalban elfoglalta helyét a templom elıtti nagy réten, hogy jobban lássa a csodát. Még a pásztorok is a ligethez terelték a nyájakat, hogy részesei legyenek a rendkívüli látványnak. A helybeli sahibok számára néhány széksort állítottak fel. Reggel tíz óra körül mérhetetlen sokaság győlt össze a templomnál. Sokan messzi földrıl, bivaly, ló vagy szamár vonta kocsin érkeztek. Az emberek a kordékra is felkapaszkodtak, a gyerkıcök fürtökben lógtak a fákon.

Florence kisasszony hosszú ruhát varrt Ben számára, olyasfélét, mint amelyben Krisztust ábrázolják a festımővészek, Susan pedig – ugyan ki gondolta volna! – sötétpiros szegfőkoszorút font.

Üdvözlı kiáltások harsantak, majd a külön e célra ácsolt emelvényre fellépı lelkész egy kézmozdulatot tett – és áhítatos csend támadt a tömegben. A templomból, amelynek minden ajtaja és ablaka nyitva állt, ünnepélyes orgonahangok hallatszottak. Amikor az orgona elnémult, a pap beszédbe fogott, a tömeg azonban izgult, és szemlátomást nem tudta kivárni a végét. Kingsley kénytelen volt megrövidíteni prédikációját.

Ariel a zöld rét közepére ment, elmosolyodott, feltartotta mindkét karját, és lassan emelkedni kezdett. A könnyő szellı cibálta hosszú ruhájának szélét és lecsüngı hajfürtjeit.

Lenyőgözı látvány volt.

Néhány másodpercig a tömeg szinte megbővölten, némán figyelte Arielt, majd hullámzani, zúgni kezdett. Az emberek térdre hullottak, önfeledten kiáltoztak, karjukat a magasba nyújtották: „Urunk, miért hagysz el bennünket?” Nyilván már istennek tekintették Arielt. Az anyák karjukra emelték gyermekeiket, és felkiáltottak: „Áldd meg, Uram!”

Ariel a harangtorony magasságáig repült, ott megállt a levegıben, s fellendítette karját, csendre szólítva a tömeget: amikor pedig a lárma elcsitult, harsány hangon így szólt:

– Halló! Halló! A Chatfield Cirkusz a legjobb Amerikában és szerte a világon! Halló!

Városunkban a napokban kezdi meg elıadásait! Mindenki siessen jegyet venni! Ott még különb csodákat is láthattok!

Ariel ledobta a tömegbe a koszorút, s az a végképp meghökkent Florence kisasszony lábához hullott – majd felszökkent a levegıbe, átrepült a templom csúcsán, és eltőnt a liget mögött.

Onnan nemsokára öblös autódudálás hallatszott. Egy megijedt szamár vontatottan felordított: „I-á! i-á! i-á!…” Üvöltéséhez a többi szamár is csatlakozott.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

A leszerzıdött égi lakó

Ariel nem látta, mi történt ezután, de könnyen kitalálhatta: Kingsley lelkész hittérítıi tevékenysége teljesen összeomlott, s az a veszély fenyegette, hogy valamilyen eldugott, vidéki angol egyházközségbe számőzik.

James Chatfield, az amerikai cirkusztröszt vezérigazgatójának fia és Edwin Grigg, a vándorcirkusz igazgatója, tíz vándorcirkusszal érkezett Indiába. Chatfield és Grigg irányították a vendégszerepléseket, s mellesleg tanulmányozták a „helyi piacot”. Legfıbb feladatuk azonban az volt, hogy szereplıket toborozzanak amerikai fellépésre. Hiszen a közönségnek állandóan új és új számokat kellett nyújtani, az európai vendég mőlovarok, tornászok, kötéltáncosok, bővészek pedig nemigen különböztek az amerikaiaktól. Az egzotikum azonban sikert arathat. Chatfield és Grigg tehát minden városban, sıt falucskában, amelyen keresztülvitt az útjuk, ellátogattak a piacokra, vásárokba, népünnepélyekre, és megismerkedtek a helybeli népi mutatványokkal, vásári akrobatákkal, kígyóbővölıkkel, énekesekkel, zenészekkel, fakírokkal, bővészekkel, s a legkülönbeket kiválasztották cirkuszuk számára.

A hinduk nem valami szívesen egyeztek bele, hogy elhagyják hazájukat, és messzi útra keljenek, Grigg azonban dollárokat tartott elébük, elıleget kínált, nagy keresetet ígért, és hamarosan jókora egzotikus társulatot szedett össze.

Chatfielddel együtt már egy India titkai címő, hatásos mősor tervének összeállításán dolgozott, amelyben pompás díszletek, majmok, papagájok, bivalyok, elefántok, krokodilok és fakírok szerepelnek.

Egy alkalommal Chatfield kezébe került a helyi angol újság egyik száma, amelyben ilyen címet olvasott: De hát kicsoda? Ebben egy titokzatos repülı emberrıl esett szó, aki hol itt, hol ott bukkan fel, majd nyomtalanul eltőnik.

Chatfield elolvasta a cikket, és nevetve odaadta Griggnek.

– Hát ilyenek India csodái, Mr. Grigg! Mi minden ostobaságról írogatnak a helyi lapok!

Az indiai közönség nyilván még hiszékenyebb és butább, mint az amerikai. Ilyen hírlapi kacsára talán egyetlen amerikai újságíró sem vetemedne.

Grigg figyelmesen elolvasta, s így szólt:

– Jó volna megszerezni ezt a repülı embert a társulatunk számára.

– De mennyire! – kacagott James Chatfield.

– Komolyan beszélek – válaszolt Grigg. – Már módom volt a repülı emberrıl beszélgetni néhány hinduval, akit felvettünk. Azt állítják, ez nem üres szóbeszéd.

– Persze egyikük sem látta?

– Egy kígyóbővölı… a neve nem jut eszembe, azt állította, hogy saját szemével látta a repülı embert, amikor a vásárból elrabolt valamilyen kisfiút, és ismeretlen helyre repült vele.

Chatfield bizalmatlanul csóválta a fejét.

De hamarosan el kellett fogadnia a repülı ember létezését: a cirkusszal vándorolva egyre több olyan emberrel találkozott, aki azt állította, hogy saját szemével látta a repülı embert, sıt azt is tudta, hol tartózkodik jelenleg. Chatfield, akiben komoly érdeklıdés támadt, megváltoztatta útitervüket, hogy felkutassák a repülı embert.

Így találkozott Chatfield és Grigg a templom mellett Ariellel, és elıbb röviden az autóban, majd pedig alaposabban tárgyaltak vele.

A két gyakorlati észjárású jenki egyáltalán nem firtatta, miféle szerzet Ariel, hogyan repül, és milyen a múltja.

Még ha ezt mondta volna: „Test nélküli szellem vagyok. Angyal vagyok” – James Chatfield csodálkozás és pillanatnyi habozás nélkül így felelt volna: „All right! Szerzıdést ajánlok. Mik a feltételei?”

Ilyen üzleti szőkszavúsággal tárgyalt Chatfield Ariellel.

– Mister… Mister… ?

– Ben – válaszolt Ariel.

– All right, Mr. Ben. Bennünket érdekel az, hogy ön repülni tud. Álljon be hozzánk dolgozni. Amerikában fog repülni, és ezért szép fizetést kap.

Ariel tudta, hogy Amerika messze van Indiától. Az óceánon túl azonban biztonságban lesz. Szabad elhatározása alapján el kell vállalnia ezt az önálló munkát, s azután majd iderepül a barátaiért. Maga a sors siet a segítségére. És rövid gondolkodás után beleegyezését adta.

Ez a válasz végképp meghökkentette Mr. Chatfieldet. Csak nincs valóban angyallal dolguk? Alku nélkül beleegyezik, még az iránt sem érdeklıdik, mennyit fog kapni! Vajon ez az eredeti fickó nem érti, hogy – mint a franciák mondják – „sans pair”, páratlan a maga nemében, és ennélfogva bármilyen magas összeget kiköthet? Ha pedig nem angyal és nem ırült, akkor bőnözı, aki szeretne mielıbb az óceánon túlra szökni, ahová nyilván saját erejébıl nem repülhetne el. Nem ok nélkül beszélt Grigg egy fiú elrablásáról… De nem mindegy? Az a fı, hogy sok pénzt lehet vele keresni.

Az öreg, tapasztalt Grigg inkább kiismerte Arielt: ez a fiatalember egyszerően nem ismeri az életet, sem a saját értékét.

– Nos, a feltételekrıl még beszélünk – avatkozott bele a tárgyalásba Grigg, attól tartva, hogy az igazgató csemetéje netalán maga vezeti rá Arielt a gondolatra, hogy egyedülálló a maga nemében. – A fizetés dolgában majd megegyezünk.

– Csak szeretnék… Chatfield és Grigg felfigyelt.

– Mit szeretne?

– Mielıtt elindulunk az óceánon túlra, szeretnék ellátogatni két helyre… Találkozni a barátaimmal és… még valakivel. Talán szükségem lesz a segítségükre…

– Természetesen, magától értetıdik, a szolgálatára állunk, Mr. Ben. Mindent elkövetünk, ami tılünk telik!

– Nos, mit szól ehhez, Mr. Grigg? – kérdezte Chatfield, amikor kettesben maradtak.

– Azt mondom, hogy kincset találtunk, Mr. Chatfield. India valóban a csodák országa.

– Reklámról kell majd gondoskodnunk – jegyezte meg James.

A reklám volt a kedvenc vesszıparipája.

– Ez a lelkész pályát tévesztett ember. Cirkuszi rendezınek kellene lennie. Ragyogó számot talált ki. De miért ne használjuk fel ezt a mennybemenetelt a mi reklámunkhoz? Meg kell beszélni Bennel. Ötven méter magasságig játsszék a lelkész javára, följebb pedig – a mi érdekőnkben. Hiszen megvettük Bent! A mi cirkuszunkat fogja dicsérni az égbıl.

Grigg ellenezte, mivel nem eléggé gyakorlatiasnak, sıt tapintatlannak találta az ötletet. A makacs James azonban ragaszkodott hozzá, és Grigg kénytelen volt beadni a derekát.

Az öreg Griggnek lett igaza: ez az égi reklám sok veszıdséget és kellemetlenséget okozott. Meggyőlt a bajuk az egyház képviselıivel és az angol közigazgatással.

A másik kérdésben azonban Grigg nem engedett. Chatfield arról ábrándozott, hogyan mutogatják majd Amerikában a repülı embert, és táviratilag értesíteni kívánta egész Amerikát a repülı ember közeli érkezésérıl: „Világcsoda!”

A cirkuszporondon megıszült és a közönség lelkivilágát kitőnıen ismerı Grigg azonban hevesen ellenezte. A közönség természetesen eljön megnézni a repülı embert, mint ahogyan látni akarta az elsı repülıgép-felszállásokat is, s ezen jócskán lehet keresni. Az emberek azonban mindent gyorsan megszoknak. Ugyan ki adna manapság pénzt azért, hogy egy szálló repülıgépet lásson? Ugyanez lesz a repülı emberrel is! Aki egyszer-kétszer megnézi, harmadszor már nem jön el.

– Addig is milliókat kereshetünk! – heveskedett James.

– És miért ne keressünk tízmilliókat? – vitázott Grigg.

– De hogyan gondolja ezt elérni? Hogyan akarja felhasználni Bent?

– Mindenekelıtt felejtse el, hogy a fiú repülni tud. Ne közölje ezt Amerikával, és útközben se beszéljen róla senkinek. Értse meg, a közönség számára minden unalmassá válik, egy kivételével: s ez a harc, a verseny, a váratlan helyzetek örökös váltakozása és a vég ismeretlensége. A világ legritkább állatai elıtt a közönség csupán néhány percre áll meg, holmi ostoba kakasviadalt pedig órák hosszat képes elnézni. A szenvedélyek felajzódnak, az emberek izgulnak, fogadásokat kötnek.

– Azt hiszem, kezdem megérteni. Talán igaza van – mondta rövid gondolkodás után Chatfield.

– Száz százalékig – válaszolta meggyızıdéssel Grigg.

Chatfield és Grigg, akik felbecsülhetetlen kincsre leltek Ben személyében, elhatározták, hogy az indiai ügyek intézését az egyik cirkusz tapasztalt vezetıjének adják át, ık pedig Bennel együtt azonnal Amerikába utaznak.

Amikor elhagyták a hegyek között megbúvó falut – a lelkészre bízva, lábaljon ki a bajból, ahogyan tud –, James megkérdezte Arieltıl, hová is kíván betérni.

Ariel ıszintén elmesélte élete történetét a két amerikainak. Chatfield elragadtatással hallgatta, s nevetésével gyakran félbeszakította Arielt.

Grigg pedig ezt gondolta: „Ben-Ariel nyilván valaki cselszövényének az áldozata. Ki tudja, talán gazdag és elıkelı szülık gyermeke. Erre tekintettel kell lenni. Lolita: ifjúkori, jelentéktelen vonzalom. Miért ne nézzen be ehhez az özvegy-fruskához? Végeredményben Lolitát, Nizmatot és Saradot is magukkal vihetik, és munkába állíthatják. Ariel azonban a Dandaratba is el akar menni, hogy találkozzék Pearsszel. Ezt jobb volna elkerülni. Pears veszélyes vetélytársnak látszik, ık persze – Grigg és Chatfield – kiállnak Ariel mellett, és nem engedik meg, hogy Pears megkaparintsa. A kockázat azonban kockázat marad. Ariel szívesen beleegyezett az amerikai útba, hogy minél messzebb legyen ettıl a Pearstıl, s most maga kíván találkozni vele. Miért? Ariel azt mondja: hogy megtudja származásának titkát, amelyet annak feltétlenül ismernie kell. Ám legyen! De miután Ariel megismerte származását, nem kívánna inkább rokonaihoz visszatérni, mintsem Amerikába utazni?…”

Grigg aggályait közölte Chatfielddel. Ez alkalommal hamar megegyezésre jutottak: mindent el kell követni, hogy Ariel ne nézzen be a Dandaratba, és ne találkozzék Pearsszel.

Ha pedig mégis felkeresi, és megismeri származását – erre az esetre elıre kötelezni kell arra, hogy legalább egy évig a cirkuszban fog dolgozni. Csupán ezzel a feltétellel szavatolják segítségüket a Pearsszel való találkozásnál. Ariel elfogadta a feltételeket.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

„Minden elmúlik, akár az álom”

Este,

a

lenyugvó

nap

fényében,

feltőntek

Radzskumar

palotáinak

aranyfejő

márványkolosszusai. Láttukra Arielnek hevesen megdobbant a szíve. Hiszen Sjama sorsa is érdekelte. Amikor elhaladtak a paloták mellett, az erkélyeket nézte, s úgy rémlett, az egyiken Sjamát látta. De más, hozzá hasonló nı is lehetett. Az autóból a balkonig való távolságot egyetlen perc alatt átrepülhette volna, Chatfield azonban szavát vette, hogy nem fog repülni –

és Ariel türtıztette magát.

Itt a tó és a liget is, ezen túl pedig Nizmat kunyhója. Ariel izgatottsága fokozódott. Még jobban szeretett volna felröppenni és barátaihoz száguldani.

Grigg, hogy ne zavarja a viszontlátást, az autót a mangófák mellett állíttatta meg, amelyekrıl Ariel valamikor gyümölcsöt szakított Sarad számára. A fiatalember kiszállt a kocsiból, s a közelben észrevette Saradot és Lolitát. Mivel képtelen volt fékezni magát, futásnak eredt, s lábával alig érintette a földet. Ezt látva, Grigg így szólt Chatfieldhez:

– Nézze, hogy szalad! Világhírő futó lesz belıle. Lolita és Sarad, aki a tornác lépcsıjén ült, a közeledı sahib láttán felállt. Nem ismerték meg Arielt. De Sarad hirtelen felkiáltott:

– Dáda! – Barátja elé rohant, de zavartan torpant meg: Ariel pompás európai ruhát és panama kalapot viselt, haja rövidre volt nyírva.

– No, mi lelt?! – kiáltotta nevetve Ariel; megölelte és összecsókolta a fiúcskát, aki a karjába csimpaszkodott.

Lolita pedig, aki már felismerte Arielt, földig hajolva pronamot∗ csinált. Megint Ariel elé tornyosult a hódolat fala!… Át akarta ölelni Lolitát, mégmondani, hogy szereti, s azt kívánja, hogy a felesége legyen. Ez a meghajlás azonban gúzsba kötötte mozdulatait és gondolatait.

– Lolita!… Látod, teljesítettem az ígéretemet!… – mondta zavartan, s a lányhoz lépett. –

Eljöttem. Hát Nizmat hol van?

– Nagyon beteg – felelte Lolita, s rajongva nézett Arielre.

A fiú besietett a kunyhóba. A sőrősödı szürkületben megpillantotta a gyékényen fekvı Nizmatot. Köszöntötte az öreget, s annak szemében öröm csillant.

– Uram! Te vagy? Lolitának igaza volt! Te nem halhattál meg. És eljöttél hozzám.

Köszönöm – mondta erılködve. – Látod, halálomon vagyok…

– Nem halsz meg, Nizmat! – ellenkezett Ariel, és megfogta az öregember aszott kezét.

– Mindenki meghal, aki született – válaszolt az nyugodtan. – A száraz virágnak nem szabad a szemet bántania, elégetik…

Ariel igyekezett megnyugtatni. Ugyan, Nizmat hamarosan meggyógyul; orvost küld, és ha majd Nizmat erıre kap, Lolitával és Saraddal együtt Amerikába utazik. İ szereti Lolitát, és azt akarja, hogy a lány a felesége legyen.

Nizmat lehunyt szemmel gondolkodott, és közben lassan mozgatta a kezét maga elıtt, mintha elhessegetne valamit. Azután beszélni kezdett. Megköszönte Arielnek a nagy megtiszteltetést; Lolita sorsa nagyon aggasztja, a lány kijelentette, hogy senkihez nem megy férjhez, a vak Tara azt mondja, megátkozza fiát, ha az Lolitát feleségül veszi. És Lolita még elıbb lemondott Isvarról, a fiú kétségbeesésében a városba ment, s azóta nem jelentkezett. Ha ı, Nizmat meghal, mi lesz Lolitával? De istenek, félistenek és sahibok nem lehetnek egy koldusszegény kislány kérıi.

– Maga Krisna is boldog lehetne ilyen feleséggel! – vitázott hevesen Ariel.

Nizmat bágyadtan elmosolyodott, kissé felnyitotta a szemét, és a fiatalemberre pillantva megkérdezte:

– De vajon a feleség boldog lesz-e az ilyen egyenlıtlen házasságban?

Ariel zavarba esett, azután pedig szenvedélyesen bizonygatni kezdte Nizmat elıtt e frigy lehetségességét.

∗ Pronam – a fiatalabb bókja az idõsebb elõtt

Azt azonban jól tudta, hogy most nem viheti el Lolitát. Hiszen nem hagyhatja Nizmatot egyedül vagy csak Saraddal.

– Nos, errıl még beszélünk – mondta elkeseredetten, és kilépett a verandára.

– Lolita! – S Ariel megfogta a leány kezét. – Orvost küldök, és nagyapó meggyógyul…

Csak kuruzslót ne hívjatok. Megöli Nizmatot, ahogyan megölte a fiát is. Nekem el kell utaznom, de még visszatérek, Lolita. És magammal viszlek benneteket. Amikor nagyapó felépül, a feleségem leszel, azt akarom!

Merın nézte Lolita sápadt arcát. A lány arca gyönyörő volt, de inkább szenvedést és ijedtséget fejezett ki, s ez éles fájdalmat okozott Arielnek. Mennyire szerette volna boldoggá tenni ezt a lányt!

– De hát miért hallgatsz, Lolita?

– Nem tudom, mit feleljek, uram.

– De… szeretsz engem?

A lány szemlesütve állt, keze remegett Ariel tenyerében.

– Állandóan téged várt, mindig csak rólad beszélt! – kiáltotta Sarad. – Elutazunk!

Valamennyien együtt!

– Várjatok, mindjárt visszajövök! – mondta Ariel, és gyors léptekkel az autó felé indult.

– Bocsánat, de önök, úgy hiszem, ígértek nekem egy kis pénzt… – kezdte zavartan. –

Barátom, az öreg Nizmat súlyos beteg, orvosra, gyógyszerre van szüksége...

Grigg szívesen adott Arielnek néhány nagyobb bankjegyet, és figyelmeztette, hogy sietni kell az indulással. Grigget jelenleg nemigen érdekelte a pénz, a lényeg az, hogy elvigye innen Arielt. És bár egy szegény indiai családnak ez tekintélyes összeg volt, az amerikai cirkusztröszt viszonylatában – teljesen jelentéktelen.

Ariel ıszinte hálával vette át a pénzt.

„Milyen ostoba voltam – gondolta visszafelé menet. – Elıbb kellett volna pénzt kérnem tılük, és ajándékokat vásárolnom. Nizmatnak pipát és jóféle dohányt, Lolitának sálat és karkötıket, Saradnak pedig csíkos trikót. Mennyire örültek volna! De elküldöm nekik…”

– Fogd ezt a pénzt, Nizmat – mondta, amikor visszatért az öreghez. – Okvetlenül hívass orvost. Sokat egyél. Gyógyulj meg hamar. Viszontlátásra, Nizmat!

– Köszönöm. Isten veled! – válaszolt Nizmat.

A tornácon Ariel odalépett Lolitához, és homlokon csókolta.

– Isten veled, Lolitám! Vigyázz nagyapóra és Saradra. Küldök majd neked pénzt és csomagot, és írok is, nemsokára pedig visszajövök értetek.

Lolita, mintegy lázálomban, a messziségbe révedve mondta:

– Várni foglak téged, de az álmok elmúlnak... Minden elmúlik, akár az álom… Maja!

Ariel csodálkozva nézett rá, azután elmosolyodott és felkiáltott:

– Ez nem múlik el, drágám, mint az álom! Várj rám!

– Vigyél magaddal, dáda! – rimánkodott Sarad hízelkedve.

– Nagyon örülök, ha velem jössz, Sarad. De Lolitának talán nehéz dolga lenne egyedül a beteg nagyapóval.

– Bizony, ez igaz – felelte sóhajtva Sarad. – Meg kell várni, amíg nagyapó felgyógyul, és akkor mindnyájan elutazunk hozzád.

– Én repülök ide értetek.

Ariel nyomasztó érzéssel ballagott vissza az autóhoz.

Felharsant a duda – és a kocsi elindult.

Útközben Ariel mélységes töprengésbe merült. Miért hagyta ott ıket? Miért utazik a távoli, ismeretlen Amerikába? Mi vár rá ott? Nem volna-e jobb Lolitával, Saraddal és Nizmattal maradni?… De újra védtelen repülı ember, a sors játékszere, gonosz emberek zsákmánya lenne. Tönkretenné önmagát és Lolitát. Helyesen cselekszik! Elıbb ki kell harcolni a szabadságot, szilárdan talpra állnia, mindent megtudnia önmagáról – és akkor majd egyesülhet barátaival, hogy soha többé el ne váljék tılük. Fülében pedig egyre Lolita titokzatos szavai csengtek: „Az álmok elmúlnak… Minden elmúlik, akár az álom… Maja!”

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

„Emelkedett” beszélgetés

Pears és az egész Teozófiai Társaság már kezdett beletörıdni abba, hogy elveszítették Arielt.

A repülı ember még egyszer hallatott magáról ,,Kingsley lelkész csodájaként”, amely – az újságok elbeszélése szerint – egy amerikai cirkusztröszt ügyes reklámjának bizonyult. Ezután Ariel eltőnt, nyilván magukkal vitték az amerikai cirkuszosok. Pears nagyon jól tudta, mennyire nehéz kiragadni kezükbıl Arielt. Ezt Bowden, a gyámja még megtehetné. És az igazgató közölte a londoni Bowden és Haselong céggel a dolgok állását.

„Ha valahonnan hallunk majd a repülı emberrıl – írta Pears –, akkor minden valószínőség szerint az Egyesült Államokból kapunk híreket, és önöknek arrafelé kell kutatniuk.”

Pears macskaléptekkel osont végig a Dandarat udvarán, dolgozószobájába tartott. Az ég felhıtlen volt, a nap éppen csak a látóhatár fölé emelkedett, és máris izzóvá tette a levegıt. A hős reggeli szellı fuvallatai is elültek. Az udvarban és az épületben, mint mindig, csend volt.

Csak a kavics csikordult olykor léptei alatt.

Pears éber füle lépések neszét fogta fel a kapu felıl. Gyorsan hátranézett, és észrevette a közeledı Arielt: a fiú megemberesedett, és kitőnı fehér öltönyt viselt.

Az igazgatót meglepte a váratlan esemény. Megörült, de nyomban éberen felfigyelt; az ifjú ugyanis túlságosan magabiztos, határozott járással közeledett.

Nyomában pedig, bizonyos távolságra, két gentleman haladt.

Pears arra gondolt, hogy egyetlen szavára segítségére jöhetnek a nevelık, a felügyelık, a szolgák… Kellemesen csodálkozó arckifejezést vágott tehát, mintha csak most ismerné meg Arielt, és nyájasan, ölelésre tárt karral elébe ment.

– Örülök, hogy látlak, Ariel! Jól tetted, hogy magadtól visszatértél! – És jobb kezével erısen megszorította Ariel bal csuklóját. A jobb kezét is éppilyen barátian meg akarta szorítani, Ariel azonban megelızte, és jobbjába kapta Pears csuklóját. Így, erısen fogva egymást, álltak, és farkasszemet néztek, a másik szándékait fürkészve.

„Ördög vigye! Róka fogta csuka, vagy fordítva?” – tőnıdött aggódva Pears.

Az Arielt követı két gentleman megállt, és érdeklıdéssel szemlélte a jelenetet.

– Talán a szobámba mennénk. Ott kényelmesebben beszélgethetünk. Nem vagy éhes, Ariel? Nem fáradtál el az úton? – kérdezte Pears, aki alig tudta megırizni nyugalmát.

– Mister Pears! – mondta határozottan Ariel, s nem felelt a kérdésre. – Azért jöttem, hogy itt, most azonnal megtudjam öntıl a származásomat. Haladéktalanul válaszolnia kell.

Pears – önkéntelenül magázva Arielt – így felelt:

– Magát tizenöt évvel ezelıtt egy ismeretlen ember hozta a Dandaratba. Nem közölte velem sem nevét, sem származását… A Dandaratban sok ilyen gyerek van.

Ariel marka még erısebben összeszorult, s Pears hirtelen azt érezte, hogy az ifjú a levegıbe emeli. A rémülettıl az igazgatónak elgémberedett a keze. Kiabálni akart, de rájött, hogy ezzel csak rontana a helyzetén. Arielnek cinkostársai vannak, talán felbérelt banditák kísérik. Ariel elviszi ıt, és kint a szabadban végez vele. S Pears csupán még erısebben szorongatta Ariel bal kezét, hogy le ne zuhanjon; fejét a fiatalember mellére hajtotta.

Ariel, miután Pearst kissé a föld fölé emelte, megállt a levegıben, s kijelentette:

– Most folytathatjuk beszélgetésünket, itt senki sem zavarhat bennünket. Hát ide hallgasson, Mister Pears!

A fiatalember hangja szigorúan csengett, de kissé elfúlóan – az igazgató nehéz volt.

Könnyő azt mondani: „Ide hallgasson!” Pearsnek vacogott a foga, és változatlan rémülettel sandítgatott az odalent sárgálló kavicsra.

– Ha most azonnal nem mondja el a teljes igazságot rólam, akkor elengedem a jobb kezét, és forgatni fogom önt, míg csak le nem zuhan, és össze nem zúzza magát. Vagy itt a levegıben akar megküzdeni velem?

– Elmondok mindent… Elmondom a teljes igazságot – hörögte alig hallhatóan Pears, aki az izgalomtól berekedt.

Ariel az igazgatóval nyomban odarepült az álmélkodó Chatfieldhez és Grigghez, és fáradtan, zihálva leereszkedett mellettük.

– Mr. Grigg… Kérem, jegyezze fel ennek az embernek a vallomását!

Grigg noteszt, töltıtollat vett elı, és Pears náthás hangon elmesélte mindazt, amit Arielrıl tudott. Bowden és Jane Galton címét is közölte.

Ariel elengedte Pears kezét, és szárazon így szólt:

– Most elmehet. De ne felejtse el, hogyha a vallomása hamis…

– Színigaz! – kiáltotta meggörnyedve Pears. Lába reszketett, és üggyel-bajjal futott szobájába az udvaron keresztül.

– Nos, kérem, mi teljesítettük ígéretünket. Reméljük, ön is teljesíti a magáét – mondta James, és kérdın pillantott Arielre.

– Én is teljesítem. Amerikába utazom önökkel – válaszolt az. – Nıvérem ott meglátogathat. Megírom neki.

S az autóhoz indultak.

NEGYVENEDIK FEJEZET

„A legyızhetetlen Binoj”

Az idısebbik Chatfield roppantul elégedetten fogadta az indiai jövevényt. A cirkusztröszt elnöke mindenben jóváhagyta Grigg tervét.

Egyetlen embernek sem szabad tudnia Amerikában, hogy Binoj-Ben-Ariel-Aurélius Galton: repülı ember. Igaz ugyan, híre Amerikáig is eljutott, de a cikket kinevették, mint valami hírlapi kacsát. Arielt szemtıl szembe senki sem ismerte.

Chatfield elmagyarázta Arielnek a szerepét: nem szabad olyan látszatot keltenie, hogy repülni tud, hanem e rendkívüli tehetség ügyes felhasználásával megdönti majd a futó-, úszó-, akadályverseny, légtornász világrekordokat.

Ariel oktatása, Grigg és Chatfield felügyeletével, meglehetısen sokáig tartott. A fiatalember számára természetesen semmiféle nehézséggel nem járt, hogy bármilyen magas akadályt leküzdjön, vagy a cirkusz kupolája alatt, az egész porondon keresztülrepüljön egyik trapézról a másikra.

Az oktatást csupán az tette bonyolulttá, hogy – a tapasztalt Grigg megállapítása szerint –,

„nem volt szabad átlépni az ember számára fizikailag lehetséges határt.” Úgy kellett dolgozni, hogy a közönség valami meghökkentıt lásson – de ne valószínőtlent. Óvatosságra kényszerültek: magasugrásnál például Arielnek úgy kellett kiszámítani ugrásait, hogy csupán néhány centiméterrel múlja felül a világrekordot.

Chatfield és Grigg a legjobb futókkal edzették Arielt. A gyakorlat lakatlan vidéken folyt; Arielnek bemutatták a különféle stílusú futásokat, megtanították mindenféle fogásra; ha edzık is voltak jelen, fáradtságot, zihálást kellett színlelnie.

A közönség érdeklıdésének felcsigázására bizonyos futó-vagy úszószámokban úgy kellett tennie, mintha kifulladna, engednie, hogy vetélytársai megelızzék – azután, az utolsó percben, elsınek érni a célba. Egyszóval, Arielnek úgy kellett cselekednie, mint a tapasztalt játékos szokott, aki nem árulja el a verseny legelején ragyogó fölényét.

A cirkuszi mősorszámokat egy külön erre berendezett vándorcirkuszban próbálták. Az ifjabb Chatfieldet különösen a lovasszámok érdekelték: a teljes vágtában végrehajtott mutatványok, a szaltómortálék. Ariel persze valóságos csodákat mővelt, és az idıs Grigg – a fiatal Chatfield rosszallására – minduntalan kénytelen volt fékezni:

– Ez már túlzás! Ne csináljon négyszeres szaltómortálét! – avatkozott bele mérgesen.

Az elıkészület tartama alatt az ifjabb Chatfield a tröszt pénzét nem sajnálva – hiszen százszorosan megtérül! – olyan nagyszabású reklámhadjáratot indított, amely még Amerikában is szokatlan volt.

Az amerikaiak még nem látták Binojt – „a titokzatos India ıserdeiben talált világcsodát”

–, de már tudtak róla, az újságokban, folyóiratokban, plakátokon és hirdetményeken közölt képek pedig jobban népszerősítették Ariel vonásait, mint az elnökét.

A szurkolók már ábrándoztak róla, s mindenféle úton-módon látni iparkodtak ıt.

Szenvedélyes játékosok elıre kötötték fogadásaikat. Az újságírók a szenzációs cikkek tömegével halmozták el a sajtót a „Legyızhetetlen” közelgı fellépéseirıl.

„A legyızhetetlen Binoj” – ezt a címet Ariel elılegként kapta, még mielıtt szerepelt volna. De nyomban kiérdemelte, mihelyt páratlan diadalai elkezdıdtek.

Ariel egymás után gyızte le a világbajnokokat. Különösen csodálatos volt, hogy többféle sportágban állított fel új világrekordot. Az emberek valósággal a tenyerükön hordozták –

ilyen esetben Ariel sietve visszaállította testének normális súlyát.

A kockázatmentes játéknak azonban megvoltak a maga veszélyei. A szenvedélyes fogadók, ha veszítettek, zsörtölıdtek, és furfangos csalást rebesgettek. Meg aztán egyre kisebb összegeket tettek fel ellene – a fogadás elveszítette értelmét.

Chatfield és Grigg ekkor úgy döntött, hogy ideje a régi, kipróbált cirkuszi trükkhöz folyamodni, s ezáltal még jobban fokozni az érdeklıdést a versenyek iránt: Binojnak vereséget kellett „elszenvednie”, amely után természetesen még fényesebb gyızelmek következtek.

Így múlt az idı. Ariel beutazta Amerika majdnem valamennyi városát. A Chatfield-tröszt a cirkusz történetében példátlan hasznot zsebelt be.

Ariel sikerei nıttek, és az idısebb Chatfield egyre figyelmesebben vizsgálta a fiatalembert, és ezt gondolta: „Most aztán már biztosan szóba hozza a tiszteletdíj emelését...”

Az idısebb Chatfield azonban tévedett, amikor úgy vélte, Arielt megfertızte a nyereséghajhászás szelleme.

Mihelyt nagy összegeket kezdett keresni, pénzesutalványok és csomagok áramlottak Amerikából a messzi Indiába. Ez alkalommal nem feledkezett el sem Lolita sáljáról és karkötıirıl, sem Sarad ingérıl, sem pedig Nizmat pipájáról és dohányáról. Diadalait aratva sem felejtette el soha barátait: hébe-korba ı is kapott tılük levelet, és valamennyi szeretettel, hálával volt tele. Nizmat felépült; mindannyian várják ıt. S Ariel nemegyszer hajlandó lett volna otthagyni mindent, és a mangófák mellett álló kunyhóhoz repülni. A szegény sorsú cirkuszi alkalmazottaknak is segített. A hírnév és a pénz lehetıséget nyújtott Ariel számára, hogy bebizonyítsa: jólelkő és melegszívő ember.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Két világ

Egyszer, amikor Ariel gyıztesként került ki az egyik legnehezebb mősorszámból, s a viharosan tapsoló közönség elıtt hajlongott, a színpadhoz legközelebb esı páholyban csodálkozva vett észre egy lányt, aki a párkányra támaszkodva ült, és szomorúan nézett rá. A lány arca ismerısnek tetszett. Igen, ugyanaz a lány volt, akit a betegsége alatt látott, amikor Pears kezébe került. A nıvére! Csak nıvére lehet! Hiszen táviratozott neki Londonba, miután Amerikába érkezett.

Ariel megköszönte a tapsokat, és izgatottan vonult vissza az öltözıjébe.

Tévedett volna?… Töprengve fogott hozzá, hogy átöltözzék.

Egy cirkuszi szolga névjegyet nyújtott át. Ez állt rajta: „Lady Jane Galton. London”, alul pedig szálkás, magabiztos, szinte férfias ceruzaírással hozzátoldva: „A bejáratnál várlak. J.

G.”

Valami homályos emlék villant fel Ariel agyában: „Jane Galton… Igen, ı az, a nıvérem!”

Gyorsan átöltözött és kiment. A cirkusz körül álló autók tömkelegében nem tudott mindjárt eligazodni. A sokaság között többen felismerték, s éljenezni kezdték. Ariel zavartan nézelıdött körül, és szokása szerint buzgón hajlongott.

De itt van!… S Ariel odalépett Jane-hez, és nem tudta, hogyan üdvözölje.

A lány nyújtott kezet, ridegen, mintha meg akarná elızni a rokoni érzelmek bármiféle megnyilvánulását. Ariel zavartan szorította meg a barna glaszékesztyőbe bújtatott, keskeny kezet. Látta, hogy nıvére állandóan komoran néz maga elé.

– Mindjárt elıáll a kocsim – közölte Jane.

A lármában Ariel inkább értette, mintsem hallotta szavait.

Sietve beszálltak. S csak amikor kivergıdtek a dudáló, szakadatlan autóáradatból, fordult Jane az öccséhez, és alig észrevehetı mosollyal ezt kérdezte:

– Megismertél, Aurélius?

– Persze, Jane. Ott Indiában annyira közel voltál hozzám… Ha akkor tudtam volna!… –

Ariel megfogta a lány kezét, de az nyomban elhúzta, és gyorsan így szólt:

– A szállóban mindent megbeszélünk!

Amikor beléptek a szobába, ahol Jane lakott, a lány megfogta öccsének mindkét kezét, és szomorúan ránézett. Azután homlokon csókolta.

– Hát végre megtaláltalak, Aurélius! – mondta halkan.

– És én is rád találtam, nıvérem! – felelte a fiú, de még nem merte visszaadni a csókot.

Leültek.

– Azért nem írtam neked, mert elıbb tájékozódni kívántam... Olyan sokszor becsaptak…

De abban, hogy a fivérem vagy, nem kételkedem. Ide nézz, megmutatom szüleink képét.

Kinyitott egy kis dobozt, s fényképet nyújtott át Arielnek, aki egy bánatos szemő

fiatalasszonyt látott, s mellette egy önelégülten mosolygó, testes férfit, akinek szárnyas kabátját rendjel szalagja ékesítette.

Ariel nem állta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Vajon én is ilyen leszek, mint apa?!

– Remélem – válaszolt szemrehányó hangon Jane.

– De ezek a ráncok, ez a pocak…

– Az öregség senkit sem szépít meg. Apánk a legtiszteletreméltóbb ember volt, Aurélius!

– folytatta oktatóan Jane. – Éppen erre gondolok. A mi apánkat mindenki kizárólag

„feddhetetlen személyiségnek” nevezte. Ereiben Anglia egyik legjobb családjának nemes vére folyt, köztiszteletben álló polgár, hivı keresztény és nagyszerő üzletember volt. Jelentıs vagyont hagyott rád, de ezt – sajnos – alaposan megtépázták a gyámjaid, Bowden és Haselong, mint ezt Mr. Dotaller állítja.

Aurélius már kezdte érteni, mire céloz Jane.

– Hát aztán? Szóval bennünk nemesi vér folyik. Azt hiszem, semmi olyat nem tettem, amiért szemrehányással illethetnének.

Jane felsóhajtott.

– Én nem teszek szemrehányást neked. De sok minden elszomorít… Mit szólna atyánk, Sir Thomas Dalton, ha megtudná, hogy a fia cirkuszi akrobata?

Ariel elpirult.

– De hiszen magad is tudod, Jane, hogyan történt az egész. És végeredményben én semmi szégyenleteset nem találok a munkámban. Becsületes foglalkozás, és szépen keresek.

– A cirkuszi akrobaták természetesen nem banditák vagy pénzhamisítók – mondta elégedetlenül Jane –, de ez a foglalkozás, ami megfelel a csıcseléknek, a társadalom aljának, nem illik egy lord fiához.

Módot sem adott Arielnek a tiltakozásra, s így folytatta:

– Hát a repüléseid? Most nem röpködsz, de én ismerem a sikereid titkát. Magam láttam, ahogyan elszálltál akkor tılünk Indiában. A repülı ember rovarhoz vagy madárhoz hasonlít.

Ez sért minden isteni és emberi törvényt, számunkra pedig egyszerően illetlenség. Aurélius! A repülı lord – ez már valami képtelenség! Shocking!!! Undorító! Az ilyesmire szót sem lehet találni...

„Hiszen repülıgépen is szállnak emberek!” – kívánkozott ki Arielbıl is az ellenvetés, ugyanaz, amit valamikor Lolitának mondott. Csakhogy Lolita félistennek tartotta ıt, Jane pedig felháborodik ezen, mint valami megalázó dolgon.

– Tudom, mit akarsz mondani, Aurélius – folytatta Jane. – Te persze nem tehetsz arról, hogy repülı szörnyeteget csináltak belıled. A hibákat azonban – a sajátjainkat és a másokét egyaránt – ki lehet javítani… Szerencsére Angliában senki sem ismeri a történetedet, mindenki azt gondolja, hogy Oxfordban tanulsz, és még mindent jóvá lehet tenni. De örökre –

hallod?! – örökre el kell felejtened a repüléseidet, ha valamilyen mőtéttel nem lehet kiirtani belıled ezt a tulajdonságot… Érdeklıdtem Mr. Pearsnél. Sajnos, ez az ırült tudós, aki repülıvé tett téged… Hogy is hívják?

– Mr. Hyde.

– Igen. Ez a Hyde nincs többé. Baleset érte. Úgy rémlik, maga is repülı emberré akart válni, de valamit összezavart, és amikor felpattant a mennyezetre, szétzúzta a fejét.

Agyvérzés, halál. Méltó vég egy ilyen bolond számára! – Jane hangjából düh csendült ki. -

Más tudósokhoz fordulni pedig kockázatos lenne, híre menne, és úgysem tudnának segíteni.

Ezért számodra csak egy megoldás van: ha elfelejted ezt a… fogyatékosságodat. Sohasem szabad repülnöd, még akkor sem, ha a szemed láttára vízbe fúl egy gyermek… – És azonnal fel kell bontanod a szerzıdést a cirkusszal, felhagysz ezzel a cigányélettel, és velem jössz Angliába.

– De köt az ígéretem…

– A családi becsület drágább a pénznél. Úgy vélem, van annyi pénzünk, hogy kifizessük a bánatpénzt…

Mindketten hallgattak. Ariel nem értett egyet Jane-nel. Nem így képzelte el ezt a találkozást, nem ilyennek képzelte nıvérét.

– Azt gondolom, figyelmeztetnem kell Mr. Chatfieldet és néhány búcsúfellépést vállalnom… – kezdte tétován Ariel.

– Semmi esetre! Ez súlyos hiba volna. Téged egyelıre sehonnai indusnak tartanak. De már a puszta megjelenésem más irányba terelheti az emberek gondolatait, azután pedig megindul a találgatás. Hiszen magad is tudod, mennyire érdeklıdnek irántad az újságírók, hogyan figyelik minden lépésedet, s igyekeznek megtudni valami újat rólad és a múltadról.

Ha megismerik az igazságot, akkor a mi életünk kettétörik – a tiéd is, az enyém is. Én nem viselném el a szégyent, amely családunkra hull, és csak egyetlen választásom maradna: a teljes visszavonulás. Ezért váratlanul kell elutaznunk. Már megrendeltem a hajójegyeket.

Indulj a holmidért, és költözz át hozzám. A te komédiásaiddal pedig majd akkor közöljük döntésünket, amikor már úton vagyunk, a többit majd Mr. Dotaller elintézi. Páratlan ember.

– A mai estém szabad, holnapra azonban elıadás lesz, és minden jegy elkelt. Táblás ház, mint mindig – tette hozzá némi büszkeséggel Ariel.

– Visszafizetik a pénzt, és kész! Hiszen meg is betegedhetsz. Úgyis már eléggé megszedték magukat a fellépéseiddel.

Ariel csak egyet kívánt: hogy gyorsan befejezzék ezt a beszélgetést.

– Rendben van, Jane, eljövök hozzád, mihelyt összecsomagolok – mondta türelmetlenül.

– Legkésıbb éjfél elıtt itt légy – válaszolta Jane, órájára nézett, és így folytatta: – A hajó holnap nyolckor indul. Van még egy kevés idınk. Most kissé bıvebben beszámolok neked rokonainkról, ismerıseinkrıl, akik hamarosan a te ismerıseid is lesznek, Londonról…

Már késı este volt, amikor Ariel hazafelé indult. Egyre csak nıvére ultimátuma járt az eszében.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

A szenvedı anya

Ariel szobája ajtaja elıtt egy kitőnıen öltözött fiatal nıt pillantott meg. Szeme sírástól vöröslött, arca izgalmat árult el.

– Mister Binoj! – kezdte az asszony elcsukló hangon. – Már órák óta várom… Ott voltam a cirkuszban, a nappali elıadáson, beszélni akartam önnel, de ön eltávozott egy hölggyel… Az irodában megtudtam a címét, és idejöttem. Elhatároztam, megvárom itt…

Istenem! Ha tudná, mit éltem át!… Teltek-múltak az órák, mikor minden perc drága…

– És ön az egész idı alatt az ajtóm elıtt ácsorgott? – kérdezte szánakozva Ariel.

Gyakran ostromolták látogatók: hódolói – férfiak és nık. Ez az asszony azonban nem hasonlított rájuk. Kétségtelenül valamilyen nagy, személyes bánat hozta ide. De hogyan segíthetne?

Ariel sietve kinyitotta az ajtót, és betessékelte az asszonyt. Az pedig, úgy, ahogy volt, drága kabátban és kalapban, hirtelen térdre borult elıtte.

– Egyedül ön segíthet egy szerencsétlen anyán, aki térden állva könyörög…

– Kérem, álljon fel… Az isten szerelmére! Üljön le, nyugodjék meg… Mirıl van szó?

– Nem állok fel, amíg szavát nem adja, hogy segít nekem a bajomban… Agyongyötört a sok szenvedés…

Az asszony keserves sírásra fakadt.

– Magától értetıdik, ha módom van rá – mondta Ariel.

– Csak néhány percét veszem igénybe…

Arielnek végül sikerült felemelnie és egy karosszékbe ültetnie az asszonyt. Az csipkeszegélyő, parfümös zsebkendıt vett elı, szemére szorította, és szipogva elkezdte történetét.

Mr. Binoj külföldi, és talán nem ismeri Amerikának és ennek az óriási városnak, New Yorknak a szörnyő erkölcseit… Egyetlen gazdag ember sem érezheti magát itt biztonságban.

Hallott már a gengszterekrıl? Az amerikai gengszter semmiben sem hasonlít a párizsi apacshoz. Ismeri-e Mr. Binoj az Al Capone nevet? Nem? Itt jócskán akad ilyen, mint Al Capone. A legnagyobb amerikai gengszterek dúsgazdag emberek. Villáik, autóik, jachtjaik vannak, és tekintélyes folyószámlájuk a bankban. A rendırséget megvesztegetik, és a rendıri hatóságok pártfogásukba veszik ıket. A gengszterek büntetlenül élnek, bankokat rabolnak ki fényes nappal, az utcán milliomosokat rabolnak el, és ami a legszörnyőbb, a gyerekeiket is. A gyermekekért váltságdíjat követelnek, és ha megkapják, mégis megölik ıket. És akármilyen különös – minél gazdagabb valaki, annál kevésbé számíthat a rendırség segítségére, ha az ügy a gengszterekkel függ össze.

A látogató fájdalmasan felsóhajtott.

– Bocsásson meg, hogy ilyen részletesen mondom el mindezt – folytatta egy perc múlva

–, ez azonban szükséges ahhoz, hogy ön megértsen engem és reménytelen helyzetemet… –

Az asszony megint szemére szorította a zsebkendıjét. – A nevem Warrander. Én meg a férjem a leggazdagabb emberek közé tartozunk az Egyesült Államokban. Legnagyobb kincsünk azonban: egyetlen fiunk, Sam. Csupán hároméves… És… elrabolták…

Szörnyőséges halál fenyegeti.

Mrs. Warrander felzokogott. Az anya drámája megrendítette Arielt.

– Nyugodjék meg, asszonyom. Igyék egy kis vizet! De mivel segíthetek önnek?

Az asszony ivott néhány kortyot, fogai megkoccantak a pohár szélén.

– Köszönöm… Mindjárt megmagyarázok mindent. A banditák már néhány levelet küldtek, és ötmillió dollár váltságdíjat követelnek tılünk. Férjem azonnal kifizetné, fivérem azonban meggyızte arról, hogy várnia kell. Amikor ugyanis a banditák megkapják a pénzt, azonnal megölhetik Samet, az én kis csöppségemet… – Az asszony megremegett. – Mark, a fivérem idıt akar nyerni, azt reméli, módot talál a gyermek megmentésére. A rendırséget természetesen a banditák lepénzelték. „Minden lehetségeset elkövetünk, sajnos, egyelıre azonban nem akadtunk a bőnözık nyomára, akik az ön fiát elrabolták…” – mondja a rendırfınök. Akkor mi, illetve Mark – mert én meg a férjem ettıl a csapástól teljesen elvesztettük a fejünket – magánnyomozókhoz fordult, bıkezően elhalmozta ıket pénzzel, és azok megtudtak egyet-mást. Sıt sokat. Kiderítették például, hol van a fiam. A rendırség a város szegénynegyedeiben, a környéken, sıt a hegyek között kereste, vagy úgy tett, mintha keresné – szegényke pedig a város kellıs közepén van, az egyik legnagyobb building kilencvenharmadik emeletén. Ki gondolta volna?… Most rátérek a lényegre...

Mrs. Warrander szünetet tartott, Arielre nézett, és váratlanul ezt kérdezte:

– Mr. Binoj, tud ön repülni?

– Én? Repülni? Micsoda különös ötlet?! Miért tesz fel nekem ilyen kérdést?

– Mert ettıl függ minden. Persze hogy különös, valószínőtlen, ön talán azt gondolja, hogy én megırültem a bánattól? De ez nem az én ötletem. Az egyik a detektívek közül, akiket említettem, rendkívül éles szemő és okos ember, azt mondta nekem, arra a következtetésre jutott, hogy ön repülni tud – ez a sportsikereinek titka.

Ariel meghökkent, és nem tudta, milyen ellenvetést tegyen; a látogató azonban nem vette észre zavarát, s folytatta:

– Mr. Toots, ez a detektív, sokáig figyelte az ön fellépéseit, számításokat végzett, összeszedte az indiai repülı emberrıl szóló egész hírlapi anyagot… Hiszen ön is Indiából való… És azt mondta nekünk: „Az egyetlen ember, aki megmentheti a fiukat, Mr. Binoj, ha ugyan hajlandó rá. İt kérjék!” És én elhatároztam, magam jövök el, és könyörgök önnek…

Az asszony olyan mozdulatot tett, mint aki újra térdre akar borulni, Ariel azonban visszatartotta.

– Kérem, maradjon nyugodtan – mondta szinte parancsolón. – Engedje meg, hogy gondolkozzam a dolgon, vajon tudok-e segíteni.

Amerikában tehát akadtak olyanok, akik kitalálták, hogy ı a repülı ember. Titka nemsokára köztudottá válik. S akkor óriási botrány tör ki. Felháborodnak majd a tönkrement fogadók, akik az ı vereségére tettek. Titkának felfedezése nyomán leleplezıdik majd származásának rejtélye is. Jane számára mit jelent az újabb botrány? Mivel különbek az európai elıítéletek az ázsiaiaknál?… Jane másnak mutatkozott, mint amilyenrıl ı ábrándozott, de mégis a nıvére. El kell utaznia innen, mégpedig minél hamarább – határozta el Ariel.

De hogyan teljesítse Mrs. Warrander kérését?

Az anya természetesen arra számít, hogy a repülı ember kiragadhatja gyermekét a banditák kezébıl, ha berepül a felhıkarcoló kilencvenharmadik emeleti ablakán. A város fölötti repülését azonban sokan észrevehetik. Persze Jane felháborodottan fogadná a repülés puszta gondolatát is. De hiszen ezt egy gyermekért tenné. És Jane nem látta ennek a szenvedı anyának az arcát! Lehet-e ellenállni egy anya fájdalmának?

De ki ismerné fel, ráadásul este? Nagy magasságban repülhet, és végtére is nem utazik-e el még aznap kora reggel ebbıl az országból?… De lesz-e ideje rá?

– Hajlandó volnék segíteni önnek, sajnos, igen kevés idı áll rendelkezésemre, csupán két-három óra. Sürgıs dolgom van…

– Két óránál több nem is szükséges – válaszolt gyorsan, örömmel Mrs. Warrander. – A mi buildingünk közel van, és majdnem a tıszomszédságában annak, ahol az én szegény kisfiam sínylıdik. Lent vár az autó. Beleegyezik? Nem utasít el? – kérdezte a nı, s könyörögve nézett Arielre.

Mrs. Warrander erısen megszorította Ariel kezét, és elhagyták a szállodát.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Újabb csalás

A sokemeletes házban levı, fényőzı lakásban, ahová Mrs. Warrander vezette, Ariel ott találta Toots detektívet, Markot és Mr. Warrandert, az elrabolt gyermek atyját. Az apa teljesen letörtnek, jóformán beszámíthatatlannak látszott. A karosszékbıl fel sem állva, kezet nyújtott Arielnek, arcán fájdalmas mosoly suhant át, és egy mozdulattal tessékelte, hogy foglaljon helyet. Erélyes arcvonásai voltak és rövidre nyírt, halántékán ıszes haja.

– Köszönöm, uram, hogy megértést tanúsít a mi nagy bánatunk iránt. Velük beszéljen. –

Tootsra és Markra mutatott. – Én… képtelen vagyok rá, bocsásson meg.

– A feladat egyszerő – kezdte magyarázatát Toots –, csak gyorsan és határozottan kell cselekedni. Itt a város térképe, a building fényképe. Keresztekkel jelöltük meg az emeletet, a lakást, az ablakot. Az ablakok állandóan nyitva állnak. Ez itt a lakás alaprajza…

Toots röviden, világosan és szakszerően felvázolta az akció tervét.

– Ha a gyermek ma nem kerül a kezünkbe, holnap már késı. Menjünk, megmutatom önnek, honnan tud felszállni…

A lapos tetırıl, ahol Warranderék kertet létesítettek, Ariel szélsebesen, függıleges vonalban a magasba emelkedett.

Olyan régóta nem repült, és most élvezettel adta át magát a szabadság, a könnyőség érzésének, a levegı végtelen tágasságának. Mondjon le minderrıl?… Ó, ha lehetséges volna elvinni Lolitát valamilyen gyönyörő, szabad országba, ahol csodálatos virágok és fák vannak… Miért nem vitte a dzsungelba a lányt? Fészket rakott volna egy terebélyes fán, és ott élne vele meg Saraddal.

Ábrándozásra azonban nem volt idı. Odalent az idegen, hatalmas város kavargott és morajlott. Feje fölött pedig, az ég kék szakadékában, békésen hunyorogtak a csillagok. Ariel újra lenézett. Mint valami hatalmas térképet, úgy látta a háztömbök négyzeteire osztott Manhattan szigetet, a Central Park sötét téglalapját meg a városon áthúzódó Broadwayt. A partokat mindenütt dokkok, kikötık csipkéi barázdálták. Íme, a széles, fekete Hudson, amelyben visszatükrözıdtek a temérdek gızös és parti hajó fényei, Long Island… A Szabadság-szobor, az örökké égı fáklya a nıalak kinyújtott kezében. A fényárban úszó utcák világító rácsnak tőntek. A felhıkarcolók komor, sötét szirtekként magaslottak. Az ablakokban kialudt a világosság. A temérdek tisztviselı hazament. A felhıkarcolók és más épületek földszintjein azonban kirakatok, reklámok fényei lángoltak, és vöröses színben verıdtek vissza a falakon. Néhány sötét felhıkarcolón fényújságok kígyóztak. Itt-ott, a legfelsıbb emeleti ablakokban, még lámpa égett. Ezek a fényecskék nagy csillagoknak tőntek, amelyek lehullottak az égbıl, és nem jutottak el a földig.

A távolban pedig, egészen a látóhatár pereméig, az óceán fekete tükre húzódott a hajólámpák mozgó csillagocskáival. Ariel érezte az óceán hővös leheletét, és élvezettel szívta be a tiszta magaslati levegıt.

Némi fáradsággal megtalálta a keresett felhıkarcolót, az emeletet, a lakást, az ablakot.

Toots nem csapta be: a világos ablak nyitva volt.

Ariel elıbb benézett: a szépen berendezett szobában nem tartózkodott senki.

Akkor berepült az ablakon, és leszállt a padlóra. Ajtó szemközt és balra; a bal oldali bizonyára a gyermekszobába vezet. Bemegy oda, felkapja a gyermeket, bebugyolálja kis takarójába, nehogy megfázzon, és kirepül… Ha valakivel összetalálkozik, semmit se mond, és gyorsan cselekszik, kihasználja az elkerülhetetlen meghökkenést.

Ariel a bal oldali ajtóhoz indult, és csendesen kinyitotta. Gyermekszoba tárult elébe; a kiságyban gyermek feküdt, és gyengéd szeretettel hajolt fölébe egy fiatal nı. A gyermek nem aludt, hánykolódott, halkan sírt.

– Mama – szólalt meg hirtelen hívón, s kezecskéjét nyújtotta.

A fiatalasszony karjára emelte a gyermeket, és anyai gyöngédséggel csókolta meg. Az pedig a mellére hajtotta fejét, s apró kezével átkulcsolta a nyakát.

– Ne sírj, picim, ne sírj… A nı háttal állt Arielnek.

İ pedig teljesen tanácstalan és határozatlan volt. Nem kételkedhetett benne, hogy a gyermek mellett az anyját látja. De akkor kicsoda Mrs. Warrander, és milyen kis Samrıl beszélt? Hiszen nem tépheti ki a gyermeket az anyja karja közüli Az asszony, fiacskáját ringatva, megfordult, s észrevette Arielt. Elmosolyodott, bizalommal elébe indult, s így kiáltott fel:

– Végre-valahára! Úgy vártam önt!…

Erre Ariel már végképp nem értett semmit. Mozdulatlanul állt az ajtóban, s nem tudta, mit mondjon, mihez kezdjen.

– Sam már reggel fejfájásra panaszkodott – mondta az asszony, és Ariel felé nyújtotta a gyermeket. – Egyik szerencsétlenség a másik után…

Ariel rájött, hogy orvosnak tartják. S hogy legalább egyetlen félreértést tisztázzon, így szólt:

– Bocsánat, de én nem vagyok orvos…

Az asszony elsápadt, hírtelen erısen melléhez szorította gyermekét, néhány lépést hátrált, és ijedten kérdezte:

– Akkor ki ön? Hogyan jött be? Csak nem tılük jön? Azoktól a szörnyő emberektol, akik el akarják venni tılem drága kincsemet?… – Elhallgatott, s aggodalommal nézett a fiára.

Nem! Ariel semmiképp sem kapható ilyen dolgokra! Legjobb lett volna, ha sarkon fordul, átrohan a másik szobába, kirepül az ablakon, s a szerencsétlen asszony akkor azt gondolhatja, hogy csak képzelıdött. Arielnek azonban eszébe jutott, hogy csalással valamilyen aljas bőncselekménybe keverték bele, és szerette volna megtudni az igazat.

– Bocsásson meg, asszonyom, ne féljen tılem… Mindjárt megmagyarázom az egészet.

Itt nyilván valamilyen félreértésrıl van szó.

– George! – sikoltotta a nı, s egész testében reszketett.

Izgalma átragadt a gyermekre, és az is felsírt.

Gyors lépések hallatszottak, és egy középkorú férfi lépett be a szobába. Amikor észrevette Arielt, elsápadt, akárcsak a felesége, kettıjük közé állt, mintha védelmezné az asszonyt, és szigorúan, szinte gorombán kérdezte:

– Kicsoda ön? Mit keres itt?! – Majd jobban szemügyre vette Arielt, és ıszinte csodálkozással kiáltott fel: – Mister Binoj?!

– És ön kicsoda, Sir?

– Warrander vagyok.

– Warrander?! – kiáltotta ugyanolyan csodálkozással Ariel. Kis ideig értetlenül néztek egymásra. Azután Ariel, aki már végképp meggyızıdött arról, hogy becsapták, úgy határozott, ıszintén elmond mindent Sam szüleinek.

– Beszélnem kell önnel.

Warrander dolgozószobájában Ariel elmesélte, hogyan keveredett bele ebbe az ügybe; csak azt hallgatta el, hogy repülni tud.

– A banditák ki akarták használni kivételes ügyességemet. Úgy jutottam be önökhöz…

hogy a szomszéd lakásból kimásztam a párkányra. Rendkívül örülök, hogy nem váltam e szörnyő emberek eszközévé.

Warrander megcsóválta a fejét.

– Hiszek önnek, Mr, Binoj. Megtévesztették. Bocsásson meg, de úgy látom, hogy sportzseni létére nagyon tapasztalatlan fiatalember, és nemigen ismeri a mi országunkat.

Egyébként ilyen ügyes fogás nemcsak a magafajta naiv ifjút ejtette volna zavarba…

Elgondolni is szörnyő! Hiszen ha a feleségem nincs véletlenül a gyermek mellett, aki éppen gyengélkedik, akkor a katasztrófa elkerülhetetlen. A gyermek elpusztult volna, a mi életünk kettétörik; de ezek a könyörtelen, ravasz emberek egyúttal arra is számítottak, hogy ön, mivel akarva, nem akarva részt vett egy bőncselekményben, és ezáltal kompromittálta magát, teljesen a kezükbe kerül, vak eszközükké válik, hiszen bármikor villamosszékbe juttathatják –

ez a szokásos kivégzési mód országunkban –, ha bőncselekményeiket önre fogják. A rendırséget lepénzelték… Szörnyő! Ez a merényletük egyelıre nem sikerült. De mi lesz holnap?

Mr. Warrander is elmesélte Arielnek, micsoda lidércnyomásban él a feleségével együtt álló hónapja, s megmutatta a pénzt követelı névtelen leveleket!

– Már jókora összeget fizettem, de minél többet adok, ık annál többet követelnek, s azzal fenyegetnek, hogy ha törik, ha szakad, elrabolják a gyermeket. Villámból a biztonság kedvéért ide költöztem. Úgy gondoltam, itt csak az ajtókra kell ügyelni, az ablakok miatt nem kell aggódnom. Szolgákat fogadtam fel, kizárólag arra, hogy szemmel tartsák az ide járókat; de ki kezeskedik afelıl, hogy a szolgák között nincsenek a gyermekrabló gengszterek cinkosai? Azt hiszem, csak egy választásunk maradt: hogy elhagyjuk ezt az országot! –

fejezte be szomorúan.

Ariel órájára nézett. Az idı már éjfélre járt. Felkelt.

– Én teljesen hiszek önnek, Mr. Binoj – mondta búcsúzóul Mr. Warrander. – Banditák nem viselkednek így. Nyugodtan elhagyhatja a lakásomat. De kötelességem figyelmeztetni, hogy a banditákat nem lehet büntetlenül elárulni. Ön pedig elárulta ıket. Élete nagy veszélyben forog. Legjobb, ha azonnal elhagyja New Yorkot, s még annál is jobb, ha végképp elutazik Amerikából.

– Köszönöm a jó tanácsot, Mr. Warrander! Így is cselekszem! Igaza van. Ebben az országban még a jótett is egy csapásra szörnyőséges bőnné változik!

Búcsúzáskor erısen kezet szorítottak.

Aurélius kilépett Warrander dolgozószobájából, s töprengve indult el a hosszú folyosón.

Hát ide vezet ebben a szörnyő világban az ı repülni tudása! Pears, a rádzsa, Chatfield lelkész meg a banditák – ı csupán eszköz a személyes, önzı céljaikhoz. Itt sohasem léphet önálló, független útra, nem építhet magának becsületes és nyugodt életet.

A csodálatos adottság, amelyre az emberek ábrándjaikban, álmaikban áhítoztak, itt átokká változik.

El hát ebbıl a városból, ezektıl a keményszívő, kegyetlen emberektıl!

De mitévı legyen most?

Helyzete kockázatos. Hátha Warrander vagy a felesége mégis telefonál a rendırségre?

Azonkívül a gengszterek és cinkosaik az épület elıtt ırködhetnek. És Ariel úgy döntött, hogy kirepül a folyosó egyik ablakán.

Szélsebesen szállt a városon keresztül…

Kiszemelte egy park legsötétebb zugát, gyorsan leereszkedett, és kiment a sétányra.

Néhány ember szaladt vele szemközt: nyilván észrevették, hogy valami leesett.

– Lezuhant valaki? – kérdezte az egyik lihegve.

– Nem valaki, hanem valami – felelte a másik. – Ön nem látta? – fordult Arielhez.

– Igen, én is láttam… Ott… Azt hiszem, a rácson tul, a virágágy mellett – válaszolta Ariel, és arrafelé mutatott. Majd továbbsietett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Minden szerencsésen végzıdött!

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Vissza a jó barátokhoz

– Miért késtél el? Hol a poggyászod? Miért zihálsz ennyire? – halmozta el kérdéseivel fivérét Jane.

– Te már kész vagy, Jane? Induljunk hamar… Útközben elmesélem… Kis híján súlyos szerencsétlenség ért…

Az autóban, a kikötı felé menet Ariel egy kitalált történetet mesélt el nıvérének.

Banditák támadásának esett áldozatul, akik elrabolták, hogy váltságdíjat zsaroljanak ki. –

Amerikában ez megszokott dolog –, egyetlen óriási ugrással sikerült elmenekülnie… Nem, nem repült. Nem volt több annál, mint amit a cirkuszban mutatott. Milyen jó, hogy a hajójegyeket már megváltották,

– Most magad is látod, mennyire igazam volt, amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy minél hamarább elutazzunk! – jegyezte meg oktatóan Jane.

– Már én is gondoltam erre – válaszolta ıszintén Aurélius.

Jane pártfogón megveregette a kezét, s így szólt:

– Mindig csak hallgass rám.

Aurélius csak akkor lélegzett fel, amikor az óriási óceánjáró elindult a kikötıbıl, és a parttól elválasztó vízcsík egyre szélesedett. Szerencsére repülni nem tudnak a gengszterek!

Ariel a korlátnál állt, s elnézte, amint a ködös messzeségben elmosódnak a város körvonalai, és elhalványulnak fényei, azé a városé, amely nem kevésbé érdekes és félelmetes, mint a távoli Madras.

Az utazás sokáig tartott. Idınként mély hangú, roppant bugás reszkettette meg a levegıt: szembejövı hajónak szólt. Az utasok mozival, tánccal szórakoztak, Jane azonban rávette Arielt, hogy ne hagyja el a kabint. A lány attól tartott, hátha a hajón akadnak utasok, akik látták „A legyızhetetlen Binoj – a világ csodája” mősorát. S Ariel beteget jelentett, és engedelmesen fülkéjében gunnyasztott az egész úton: unatkozott, és a kerek ablakon keresztül az egyhangú vízfelületet bámulta.

Csak egyetlen öröme volt: ha távoli barátaira emlékezett.

Ezekrıl az emlékekrıl a világ minden kincséért sem mondott volna le. Állandóan Lolita, Sarad és Nizmat járt a fejében.

Egy ízben – már közel jártak Londonhoz – Ariel nem állta meg, hogy ne beszéljen nıvérének Lolitáról. Jane részletesen leíratta öccsével a lány külsejét, majd elgondolkozott, s így szólt:

– Csak nem az a nyomorult teremtés, aki felsikoltott, amikor megtaláltunk téged az út mellett, és kihúztunk a zsákból?

– Lehet – válaszolta zavartan Ariel. Errıl nem tudott. Valóban olyan közel volt akkor Lolita?

– No és te mit gondolsz errıl a Lolitáról?

– Én… Persze, nagyon szegény lány, ha nem is koldus. .. Indiában milliók élnek így…

Olyan szép, akár az álom. Nagyon szeretem, és sohasem felejtem el.

– Csak nem akarod feleségül venni ezt a füstös képő maszatot? – Jane száraz nevetésre fakadt. – Ez hiányzott! Nagyszerő! Sir Aurélius Galton törvényes házasságra lép Lady Lokitával!

– Lolita, nem Lokita! – lobbant fel a fiú. Nıvére azonban céltalannak tartotta a vitát.

– Neked tisztességes ruhákat kell rendelned, Aurélius. Frakkot, szmokingot, zsakettet.

Amerikában úgy járkáltál, mint egy firkász. Barbara barátnım megpukkad a nevetéstıl, ha ilyen öltözetben lát.

Jane útközben és otthon sem hagyott nyugtot fivérének. Ariel szigorú nevelınıt kapott, aki minden percben kijavította: hol nem jól mondott valamit, hol pedig rossz mozdulatot tett.

Nıvére arra kényszerítette, hogy a kellemetlen emberekkel való beszélgetés közben mosolyogjon, mert ezt kívánja a jó modor, bókokra tanította. Ariel türelmesen elviselte mindezt a kínzást, amit a lelke mélyén idomításnak nevezett. Jane különösen azon háborodott fel, ahogyan öccse a személyzettel bánik.

– Úgy beszélsz velük, mintha veled egyenrangúak volnának! – kiáltotta Jane.

– De hát nem olyan emberek, mint mi? – ellenkezett Ariel.

Jane unalmas elıadásokat tartott az osztálykülönbségrıl, arról, hogy a személyzettel hővösen, de korrektül kell viselkedni. Viszont a saját köréhez tartozók iránt rendkívüli nyájasságot tanúsítson.

– Hátha az illetı ellenszenves nekem?! – kiáltott fel Ariel.

– Lehetetlen vagy! Teljesen neveletlen! – mondta kétségbeesetten Jane.

Egy ízben Ariel, Jane és Dotaller a város környékére indultak, hogy megtekintsék a Galton család téglagyárait. Ott minden lehangoló hatással volt Arielre: az alacsony barakkok, az agyagos talaj, a fejtıgödrök árkai és vízlevezetı csatornái, a pallók alatt cuppogó víz.

Jane azonban ezt észre sem vette: hiszen ebbıl a sárból, ebbıl az agyagból pénzt csinálnak!

Egy öregasszony a munkásteleprıl éppen átment a pallón, de elesett, és nem tudott felkelni.

Ariel odaugrott és felsegítette. Közben összepiszkította glaszékesztyőjét és felöltıjét, amelyet a legjobb londoni szabó varrt.

Nıvére pedig, nem restellve magát Dotaller elıtt, azon nyomban, a meghökkent öregasszony jelenlétében, korholni kezdte. Véleménye szerint ez teljesen felesleges cselekedet volt. Ariel komoran hallgatott, és zsebkendıjével törülgette agyagfoltos kezét.

Egy héttel Angliába érkezése után beköszöntött az a nap, amikor Ariel nagykorú lett.

Jane izgatottan készült erre az ünnepségre, s fáradhatatlanul ismételgette öccsének, hogy ezen a napon felveszik az elıkelı társaságba. A legjobb arisztokrata családoknak küldtek meghívót.

A nagy nap reggelén megjelent Ariel gyámja, Mr. Bowden, Mr. Haselong kíséretében.

S ekkor az ügyvédek és Jane között viharos jelenet játszódott le. Jane szóba hozta az elszámolást a volt gyámok elıtt, és fellángoltak a szenvedélyek. Természetesen sem a lány, sem a két gyám nem kiabált, nem hadonászott. Ellenkezıleg: a beszélgetés visszafogott hangon folyt, a szavakat tartózkodó taglejtések kísérték. Minden szóban azonban méreg rejlett, s a pillantások szinte öltek.

A jelenet olyan nyomasztó hatással volt Arielre, hogy nem bírta tovább, komoran szobájába ment.

Idegei pattanásig feszültek, úgy érezte, ez a levegı fojtogatja. A hideg ıszi idıjárás ellenére kinyitotta az ablakot, köd és gyári füst tört be a szobába. Ariel becsapta az ablakot, és fel-alá járkált a szobában. Lelkében nıttön-nıtt a tiltakozás.

Az ünnepélyes nap végén aztán csordultig telt a pohár.

Amikor a meghívottak összegyőltek, Arielnek úgy tőnt, valami álarcosbált, az emberiség valamiféle torzképét látja. Itt minden hamis volt: hamis a mosoly, a szó, a haj, a fog, a hölgyek pirossága. Az üde arc ritka kivételnek számított. Vörös hajú, szeplıs, lófogú lányok; ösztövér vagy hájtól fuldokló, frakkos, kövér férfiak. És Ariel kénytelen volt szívélyesen mosolyogva kezet szorítani mindegyikkel, néhány üdvözlı szót mondani. És mindez Jane vesébe látó pillantásai közepett, aki minden lépését, minden szavát figyelte.

Vacsora után az Ariel mellett ülı öntelt, fontoskodó Lord Forbes terjengısen beszédbe fogott Indiáról. A hindukat csakis így emlegette: „ezek a barmok” Vagy „ezek a tehenet imádó, otromba állatok”.

Ariel sokáig türtıztette magát, de végül is felkiáltott:

– Ezeknek az egyszerő, munkaszeretı, becsületes embereknek a többsége jóval nagyobb tiszteletet érdemel, mint az itt jelenlevık közül sokan, akik, mellesleg szólva, ezekbıl az emberekbıl élnek!

Hallatlan botrány támadt. A társaság hirtelen elnémult. Lord Forbes dühében reszketni kezdett, és félig elszívott szivarját a hamutálca helyett a dobozba bökdöste. Jane elsápadt, és kétségbeesetten próbált úrrá lenni a helyzeten.

A vendégek távozása után rátámadt Arielre. A jó modorról megfeledkezve kiabálta, hogy ı megtagadja az ilyen testvért, hogy Arielben nem arisztokrata, hanem plebejus vér folyik, s ı kénytelen öccsét egy olyan nevelıintézetbe adni, ahol majd embert faragnak belıle – vagy pedig útjaik végképp szétválnak. Ariel mindenét elveszíti, és kihajítják az utcára, ahol nyilván megtalálja azt a társaságot, amely után annyira vágyódik.

Jane csodálkozására, majd némi ijedségére azonban Ariel egyetlen szóval sem ellenkezett, s megırizte komor nyugalmát.

Nıvére gyanúsnak tartotta ezt. Úgy tett, mintha megbánná viselkedését, sıt mentegetızött heveskedése miatt.

– Te persze nem vagy hibás. Nem lehet egyetlen ugrással cirkuszporondról arisztokrata szalonba röppenni. Részben magam is hibás vagyok: még korai volt bevezetni téged a társaságba. De hát magad is megérted majd…

– Már megértettem. Mindent megértettem – válaszolt Ariel. – Ne aggódj, Jane. Többé semmilyen kellemetlenséget sem okozok neked. De már késı van. Fáradt vagyok. Jó éjszakát!

Ariel kulcsra zárta szobája ajtaját, és izgatottan járkált fel-alá; azután nyugodtan összecsomagolta legszükségesebb holmiját, s kis bırönddel elhagyta a házat.

Ködös éjszaka volt. Néhány lépésre sem lehetett látni. Ariel taxit fogadott, és a kikötıbe vitette magát.

Örömmel értesült róla, hogy egy óra múlva, hajnalban indul a nagy óceánjáró, amely London és Bombay, Colombo, Madras között közlekedik. Harmadosztályú jegyet váltott: elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy útját olyan emberek társaságában tegye meg, akik hasonlítanak Sir George Forbeshoz, a Lordok Házának tagjához, aki miatt végleg összeveszett Jane-nel.

Egy óra múlva a hatalmas óceánjáró elhagyta a kikötıt, és a távoli India felé indult.

A parton álló emberek figyelték, mint halad a sőrő ködben a kerek ablakok sorát villogtató, elmosódó, sötét alkotmány. Ebben a hajnali órában a hajó valami képzelet szülötte, mesebeli szörnyetegnek látszott. Fakó fényei kis ideig még hunyorogtak, de mindjobban elmosódtak, halványultak, mígnem belevesztek a ködbe.

A hajó, Ariellel a fedélzetén, tovatőnt, akár az álom.

Tartalom

Elsı fejezet

A pokol körei

Második fejezet

A Dandarat

Harmadik fejezet

Mister Hyde kísérletei

Negyedik fejezet

A két jó barát

Ötödik fejezet

Új ösvényen

Hatodik fejezet

Ismeretlen sors elébe

Hetedik fejezet

Bowden & Haselong

Nyolcadik fejezet

A botránykõ

Kilencedik fejezet

Az emberi hangyaboly

Tizedik fejezet

Hajléktalan koldusok

Tizenegyedik fejezet

Tiszta vizet a pohárba

Tizenkettedik fejezet

Potyautasok a levegõben

Tizenharmadik fejezet

Visnu és a páriák

Tizennegyedik fejezet

Az istenek is irigyelhetik az embereket

Tizenötödik fejezet

Abrándozhat-e a napról az út pora?

Tizenhatodik fejezet

Megint rabságban

Tizenhetedik fejezet

Erisz almája

Tizennyolcadik fejezet

Sikertelen keresés

Tizenkilencedik fejezet

Az uralkodó haragszik

Huszadik fejezet

Helyreáll a béke

Huszonegyedik fejezet

Rendben van

Huszonkettedik fejezet

Az új játékszer

Huszonharmadik fejezet

Mohita rosszban sántikál

Huszonnegyedik fejezet

Kitör a vihar

Huszonötödik fejezet

A herceg tétovázik

Haszonhatodik fejezet

Élethalálharc

Huszonhetedik fejezet

Találkozás

Huszonnyolcadik fejezet

Ariel elrepül

Huszonkilencedik fejezet

Légi harc

Harmincadik fejezet

Egén és földön idegen

Harmincegyedik fejezet

A dzsungelban

Harminckettedik fejezet

Az „új hivı”

Harmincharmadik fejezet

„A csoda”

Harmincnegyedik fejezet

Megzavart kedélyek

Harmincötödik fejezet

Üzleti tárgyalás

Harminchatodik fejezet

A repülés

Harminchetedik fejezet

A leszerzõdött égi lakó

Harmincnyolcadik fejezet

„Minden elmúlik, akár az álom”

Harminckilencedik fejezet

„Emelkedett beszélgetés”

Negyvenedik fejezet

„A legyızhetetlen Binoj”

Negyvenegyedik fejezet

Két világ

Negyvenkettedik fejezet

A szenvedı anya

Negyvenharmadik fejezet

Újabb csalás

Negyvennegyedik fejezet

Vissza a jó barátokhoz

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelıs szerkesztı: Rónaszegi Miklós

A szıveghőséget ellenırizte: Bognár Edit

Mőszaki vezetı: Gonda Pál. Képszerkesztı: Zigány Edit

Mőszaki szerkesztı: Simon Zoltán

62.200 példány, 13,4 (A/5) ív, MSZ 5601-59

IF 1289-1-7173