1.

Reggel vad zivatar vonult végig a környéken. A folyó megáradt, és elöntötte a mélyebben fekvő réteket. Zúgva rohant medrében. A barna vízen kidöntött fatörzsek és bokrok úsztak. A parton növő két fűzfa villámsújtottan hevert a földön, fehér gyökerük is kifordult a földből.

Még sötét volt, amikor az emberek a folyóparti mocsaras rétre értek. Kihasználták a rövid viharszünetet, mert a vizes füvet könnyebb kaszálni.

Öten voltak: Steve Evans és Ben, a fia, valamint három cowboy. Sorba álltak a villámsújtotta fűzfák alatt. Evans indult meg elsőnek. A többiek követték. Lendületes kaszacsapásokkal haladtak előre, a harmattól nehéz fű egyenletesen feküdt a földre, s a környéket betöltötte a füvet vágó vas kellemes suhogása.

Némán kaszáltak. Csak amikor az öreg Evans abbahagyta a kaszálást, hogy megköszörülje a kaszát, akkor szólalt meg Ben:

– Azt hallottam, hogy egyre több indián szökik meg a rezervátumból. Állítólag lovakat lopnak.

Az öreg Evans megtörölte kézfejével verejtékes homlokát. A felhős égre nézett.

– Milyen fojtó a levegő. Délre újabb vihar várható.

Ben elővette a kaszakövet. A kő dalolni kezdett a kasza élén.

– Azt mondják, hogy a rezervátumban éheznek. Az indiánok már minden állatot leöltek. Még a hörcsögöknek is csapdát állítanak. Nem csodálom, hogy megszöknek.

– Az indiánoktól nem félek – mondta az öreg. – Velük lehet beszélni. Ellopnak két vagy három marhát, elviszik a lovakat… és kész.

– És ha mind kijönnek a rezervátumból?

– Ott az őrség, az ő dolguk, hogy vigyázzanak rájuk.

– Az éhes csejen nem fél az őrtől. Inkább golyótól akar elpusztulni, mint az éhségtől.

Az öreg szétvetett lábakkal állt, a könnyű kasza megvillant göcsörtös kezében.

– Csak azok hagyjanak békén…

Délig kaszáltak, míg a nap ki nem mászott a rongyos felhők mögül, és perzselni nem kezdett. A rétről páragomolyagok törtek fel, az emberek pedig az árnyékba húzódtak, a fák alá. Megérkezett Mat, Steve Evans idősebb fia, főtt borjúhúst és kávét hozott.

– Idegenek járnak a hegy tövében – mondta apjának.

Az öreg arca megmerevedett.

– Bizonyára Ed emberei. Rég nem voltak itt Már azt hittem, békén hagynak.

– Rosszul áll a szénájuk – szólt közbe Ben. – Florence-ben hallottam, hogy az indiánok megölték néhány emberüket.

– Nem hiszem – mondta Mat – Az indiánoknak nincs fegyverük.

Ben vállat vont.

– Ezt hallottam, és csak azt mondom, amit hallottam. Azt is mondták, hogy az öreg Lobbot megtámadta valaki a Vörös Kapunál. Állítólag megvágta háromezer dollárral…

Mat fölnevetett.

– Háromezerrel? Se szó, se beszéd, mindjárt háromezerrel?

Ben kiköpött.

– Azt mondom, amit hallottam.

Az öreg Evans közbeszólt:

– Ha ezt beszélik, akkor bizonyára van is benne valami igazság. Végre nekik sem felhőtlen az égbolt.

Ekkor messze, a korral mellett négy lovast pillantottak meg. Feléjük tartottak, a lovak a szügyig érő fűben gázoltak. Hármójuk arcát kendő takarta, az egyik fedetlen arccal jött.

Evans emberei abbahagyták az evést. Az öreg köré gyűlték.

– Azt hiszem – mondta a ranchero –, Fred Lobbhoz van szerencsénk.

Ben a széthasított fűzfához támasztott kaszáért indult.

– Hagyjad, Ben! – fogta meg az apja. – Állig fölfegyverkezve jönnek.

Ben a fűbe vágta a kaszát.

– Én másképp üdvözölném őket.

A négy lovas lassan közeledett. Látták a fű fölött himbálózó kalapjukat és a kendővel takart arcukat. Fred lovagolt elöl. Alakjából és mozgásából vakmerőség áradt.

Steve Evans elébük ment.

– Mit akarsz tőlem, Fred? – kiáltotta feszült hangon.

Megálltak. Fred nyugodtan beszélni kezdett.

– Jó napot, Evans. Látom, sietnek a szénakaszálással.

– Tán csak nem azért jöttél ide az embereiddel, hogy a kaszálást nézd?

Fred szép ívű száján gúnyos mosoly játszadozott.

– Azért jöttem, hogy szétnézzek a ranchójukon.

– Minden rendben van, Fred. Mindössze kétszáz marhám hiányzik, amit Denverbe hajtottatok.

Fred arca gúnyos mosolyba torzult.

– Szeretnénk közös megegyezéssel elintézni a dolgot.

– Akkor miért hoztad ide ezeket az embereket?

Fred körülnézett. Három társa szinte mozdulatlanul állt. Az arcukat eltakaró kendő fölött várakozón és feszülten villogott a szemük.

– Rendes fickók – tréfálkozott a fiatal Lobb. – A légynek se ártanak.

– Akkor miért takarják el az arcukat?

– Kérdezze meg tőlük.

– Fred – szólt Evans feddő hangon. – A saját ranchómon vagyok, és nem engedem, hogy gúnyt űzzenek belőlem. Miért jöttél?

Lobb világos arcáról eltűnt a, mosoly.

– Hát… – kezdte lassan. – Beszélni szeretnék magával.

– Akkor küldd el az embereidet!

– Szükségem van rájuk.

Steve Evans megfordult.

– Fejezzük be az evést, fiúk – mondta szinte nyugodtan. – Vár a munka. – A kidöntött fűzfa felé indult, de Fred útját állta.

– De fönn hordja az orrát, Evans úr!

Ben az apja mellé állt.

– Vigyázz, Fred! Nincs nálunk fegyver, de azt nem engedjük, hogy… – torkán akadt a szó. Föl akarta venni a lábánál heverő kaszát, de apja elkapta a karját.

– Nyugodj meg! – kiáltotta. – Mire mész vele?

Fred intett a kendős lovasoknak. Azok lassan kihúzták a coltjukat.

– Támadás! – mondta Evans. – Mit akartok?

Fred Evanshez léptetett.

– Beszélni akarok magával.

Evans tanácstalanul leengedte a karját.

– Beszélj.

Fred Lobb hátrált. Sápadt volt, s a szája remegett, amikor beszélni kezdett.

– Apám közös megegyezéssel akarja elintézni a dolgot. Maga nem maradhat itt, Evans. A rancheróink körülvették magát. Egy-két éven belül úgyis tönkremegy…

– Takarodj! – szakította félbe Ben. – Apám nem kíván veled tárgyalni. – Ökölbe szorított kézzel ugrott Frednek, de az öreg elkapta, és magához húzta.

Fred Lobb az embereire nézett. A lovasok közelebb jöttek. Már közvetlenül Evansék háta mögött álltak. A lovak a zabolát tépték.

– Lőjetek! – kiáltotta Ben.

Fred gyűlölettel nézett rá.

– Veled külön elszámolni valóm van.

– Folytasd! – szólt közbe keményen az öreg Evans. – Tán csak nem azért jöttél, hogy megöljél bennünket?

– Nem… Apám közös megegyezéssel akarja elintézni a dolgot. Odaadja magának a Vörös Sziklánál levő ranchót, és arra kéri, hogy a hét folyamán költözzék át minden ingóságával.

Evans keserűen fölnevetett.

– A Vörös Sziklához… Hallottad, Ben? Csupa kő és meszkita. Öt kecskének sem elég a legelő.

– Egy héten belül – vetette oda Fred figyelmeztetően.

Evans Fred felé indult. Sovány, csontos arcán irtózatos harag égett A szeme úgy csillogott, mintha lázas lenne.

– Miért nem lőttök le mindnyájunkat? – kiáltotta haragosan. – Lőjetek! Nincs nálunk fegyver. Inkább elpusztulok, mint hogy egy arasznyit is odaadjak ebből a földből!

– Vigyázz, Evans, hogy mit beszélsz! – kiáltotta Fred Lobb. Fölemelte a kezét. Az egyik lovas magasabbra emelte a coltot. Evansék némán meredtek a pisztoly csövébe.

– Na lőj! – szólt az öreg Evans.

És eldördült a lövés, de más oldalról. A fűzfák mögött emelkedő lankás hegy mögül. A lovak ijedten vágtatni kezdtek, a fák fölött szürke füstcsík szállt az égnek. A völgyhajlatból egy lovas bontakozott ki. Mint a kőszobor állt a felhős égbolt előtt. Fején hatalmas sastoll lengedezett.

– Indiánok! – kiáltotta Fred Lobb a lovakkal küszködő lovasok felé. – Utánuk! – mutatott a hegyre.

Megfordultak. Fred indult meg elsőnek. A ló sörénye fölé hajolt, s úgy gázolt át a hullámzó füvön. A magányos lovas egy pillanatig még a hegyen állt. A felé ügető lovakat nézte. Majd megkerülte a tűhegyes sziklát, és eltűnt a domb mögött.

Amikor Fred a domb tetejére ért, már senkit se látott. Megindult lefelé a hegyoldalon, a sziklák közé. Mögötte a három kendős lovas.

– Vigyázz! – kiáltotta egyikük. – Lehet, hogy kelepcét állítanak.

Lövésre kész fegyverrel, lassan haladtak előre. A lovak nyugtalanul lépdeltek. Mély csend vette körül őket. Messze, a hegyek fölött viharfelhők gyülekeztek. Borongós, fülledt idő volt. Majd zuhogni kezdett. Az eső oldalról verte a mállott sziklákat. A kemény talajon szerteszét fröccsent a víz. Vadul csapkodta a lovakat és embereket. Sűrű esőfüggöny ereszkedett eléjük… Úgy tetszett, hogy a dühös zápor mindent elmos a föld színéről.

Az emberek összebújtak. Szemükre húzták a kalapjukat, fejüket a válluk közé dugták. A lovak csordaösztönnel egymáshoz tapadtak.

– Keressük őket? – kérdezte Fred.

– Elmenekültek – üvöltötte egyikük. – Most már nem fogod el őket.

A második meggyőződés nélkül így szólt:

– Az is lehet, hogy egyedül volt. Várjunk, hadd álljon el ez az átkozott eső.

– Minek várjunk? – mondta a harmadik. – Hosszú út áll előttünk, és Ed estére vár bennünket.

Fred háttal fordult a zuhogó esőnek.

– Remélem, megértett az öreg Evans. Ha helyén van az esze, átköltözik a Vörös Sziklához.

Egyikük fölnevetett.

– Jól a szájába rágtad.

A másikuk megkérdezte:

– És mi lesz, ha nem költözik át?

Fred hitetlenül nézett rá.

– Felgyújtjuk a ranchóját. Egy hét múlva értetek megyünk. És éjszaka kifüstöljük őket, mint a férgeket.

A három lovas a völgy felé indult. Fred még állt egy pillanatig. A lovasokat nézte. Mintha egy eső- és viharfalon keltek volna át. Mélyebbre húzta a kalapját, megsarkantyúzta a lovát, és elindult a hegygerincen. Még csak a tűhegyes sziklánál járt, amikor érezte, hogy zuhan a lóról. Egy másodpercig sem tartott az egész. A lasszó hurka vaspántként szorult a két karjára. Kiáltani akart, de két indián a földre lökte. Két kést pillantott meg. Felnyögött:

– Ne…

Egy keskeny kéz befogta a száját.

Az esőcseppek mint éles kavicsok verték az arcát. Ekkor egy lovas állt meg mellette. Keményen ült a nyersben. Az arcát kendő fedte. Az első pillanatban azt hitte, hogy Evans emberei közül való, de amikor megszólalt, rájött, hogy tévedett.

– Állj fel! – parancsolta a lovas. Intett az indiánoknak, hogy engedjék el. Rövidebbre fogta a szíjat, és mielőtt Fred felállhatott volna, megsarkantyúzta a lovát. Fred mint egy zsák hevert a szíj végén. Kiabált, a földből kiálló kövekbe és bokrokba kapaszkodott, de az erős ló kegyetlenül vonszolta maga után. Egy perc múlva a lovas megállt.

– Állj fel! – kiáltotta kurtán.

Fred föltérdelt.

– Kegyelmezz! – szólt – Nem tudom, ki vagy, de én nem ártottam neked.

– Állj fel! – ismételte a parancsot.

A fiatal Lobb fölegyenesedett, Érezte, hogy nedves ruhája cafatokra szakadt, bőre fölrepedt az éles köveken. Kalap nélkül állt a zuhogó esőben. Remegett.

– Én nem Ed embere vagyok – nyögte.

– És a másik három?

– Azok… igen.

– Mit akartál Evanstől?

– Apám parancsára jöttem.

– Hogy szólt a parancs?

– Hogy Evans költözzön át a Vörös Sziklánál levő ranchóba.

– És itt miért zavar benneteket?

– Nem zavar…

– Hazudsz, csirkefogó! Mondd meg az igazat, mert újra meghúzatlak.

Fred térdre borult.

– Semmit sem vétettem ellened. Kegyelmezz!

– Hány marhát loptál el Evanséktől?

– Kétszázat.

– Mennyit kaptál érte?

– Háromezret.

– Nálad van a pénz?

– Nincs.

– Otthon van?

– Otthon az apámnál, de ezerötszázat már odaadtunk…

– Kinek?

– Ősz Ednek.

– Az engem nem érdekel.

– Megkapod a pénzt, ha elengedsz.

A lovas a riáta szabad végével ráhúzott Fredre.

– Bandita! – kiáltotta fojtott hangon. – Azt hiszed, hogy a pénzedért mindent megvehetsz: nyugalmat, méltóságot, becsületet, szabadságot? Ide hallgass, te nyomorult! Martin Lobb fia vagy, a környék legnagyobb tolvajáé, és magad is tolvaj lettél. Az lenne a legjobb, ha megölnélek, de egy ilyen féreg, mint te, még ezt sem érdemli meg. Ide figyelj! Evansék egyik emberét elküldjük apádhoz egy levéllel. Írd meg apádnak, hogy adja oda Evanséknek a háromezret, amit a lopott marhákért kapott. Ha nem adja oda a pénzt holnap reggelig, a saját kezemmel végzek veled.

Intett a két indiánnak, akik eddig némán, méltóságteljesen álltak mellette. – Fogjátok meg, hadd írja meg a levelet. És reggelig vártok… Értettétek?

Egyikük intett, és tört angolsággal így válaszolt:

– Mindnyájan értenek téged. Nemes haraggal szólsz, de igazságosan.

A lovas a lóra mutatott, amely lehorgasztott fejjel állt az egyre erősödő zivatarban.

– A ló a tietek. – És intett, hogy elmehetnek.

Fellovagolt a domb csúcsára. A zivatar gyengülni kezdett. A távoli hegyek fölött égszínkék csík jelent meg. Hó csillogott a csúcsokon, és ferde fénysugarak törték át a borongós és zord völgyet.

2.

Martin Lobb a seriff háza előtt megállította a lovakat. Nem szállt ki a bricskából, csak hangosan felkiáltott:

– Hé, Graham, itt vagy?

A seriff kicammogott a tornácra.

– Mi történt. Martin?

Lobb leugrott a bricskáról.

– Tenned kell valamit, Graham…

– Mi történt? – ismételte meg a seriff, és feleletet se várva betuszkolta Lobbot a szobába. – Ne üvölts már, még meghallja valaki.

Lobb villámló tekintettel nézett rá.

– Nem vagy te már jó seriffnek. Bábu vagy, Graham. Azt se tudod, hogy mi történik a körzetedben.

A seriff levetette magát a székre. Kelletlenül nézett Lobbra.

– Eddig azt kívántad, hogy semmit se vegyek észre.

– Nem ingyen kértem.

– Ne ugrálj, hanem mondd el, hogy mi történt.

– Megtámadták Fredet, levelet írattak vele, és kihúztak belőlem háromezer dollárt.

– Ki támadta meg? – vágott szavába a seriff. Hangja fáradt volt, zavaros szemében teljes közöny ült.

– Ezt én kérdezem tőled.

A seriff kihúzta rövid szárú pipáját. A vaságy széléhez verte. A dohány a padlóra hullott.

– Gazembert csináltál belőlem, Martin, most pedig azt kívánod, hogy tudjam, mi történik a környéken.

Lobb hozzáugrott, megfogta a karját.

– Gyáva alak vagy. Félsz…

– Te csináltál belőlem gyáva gazembert. – Ellökte magától Lobbot, olyannyira, hogy az megtántorodott. – Mit akarsz tőlem?

– Hívd össze az embereidet, és fésüld át a környéket!

A seriff vállat vont.

– Nem tudom, kit keressek. Nem tudom, mit kell tennem. Valamikor becsületes ember voltam, de te meg Ed gazembert csináltatok belőlem. Egy gazember nem keresheti az igazságot.

Martin Lobb majd megfulladt mérgében. Peter Grahamre akarta vetni magát, de végül is meggondolta. Szétvetett lábbal állt Graham elé, kezét bronzszögekkel kivert övére fektette. Bólogatott.

– Gondold meg, Graham! Nagyon jól tudod, hogy a környéken indiánok kószálnak.

– Ez nem az én dolgom. Ezért a rezervátum őrségének fájjon a feje.

– De van velük egy fehér csavargó is. Ő támadta meg Fredet…

A seriff meggyújtotta a pipáját.

– Miért nem fordulsz Edhez?

– Ednek megvan a maga baja. Az indiánok megölték négy emberét.

– Kapja el őket. Ő volt a környék ura, mindenkinek ő parancsolt. Most mutassa meg, hogy mit tud.

– El kell hozzá menned, Graham. Meg kell őt győznöd erről.

– Miért nem mész te vagy valamelyik embered?

– Mert elvégre is te vagy a seriff.

Peter Graham felállt. Tanácstalanul széttárta a karját.

– Micsoda seriff vagyok én? Arra szoktattatok, hogy a parancsaitokat teljesítsem, most meg azt akarod, hogy csodát műveljek. Gondold meg, mit beszélsz. Martin.

Lobb most már nyugodtabban folytatta.

– Térj magadhoz, Graham. Csinálnunk kell valamit, mielőtt ez a csejen banda kikészít bennünket. El kell fognod azt a fehér csavargót.

A seriff nyugodtan fölnevetett.

– Én egymagam nem fogom el, és egész Florence-ban nem akad olyan ember, aki érted és Edért kockáztatná a bőrét.

Martin Lobb az ágyra lökte a seriffet.

– Ide figyelj! Adok melléd néhány embert, és elmész velük Edhez. Mondd el neki, hogy meg kell tisztítania a környéket a csavargó indiánoktól. Evans szövetkezett velük, ezért Evanséket is ki kell készíteni.

– Mit akarsz csinálni velük?

– Fölgyújtjuk a házukat, és ház nélkül a ranchero semmit se ér. Majd csak kiköltözik.

– Kemény ember az az Evans. Mi lesz, ha nem költözik ki?

Martin Lobb összeszorította keskeny száját. Komoran nézett a seriffre.

– De sötét fejed van, Graham! Keményebb alakokkal is boldogultunk már.

A seriff dühösen megmozdult.

– Engem hagyjatok ki ebből.

– Későn ébredtél föl, Graham. A kezünkben vagy: Ki pénzelt téged, ki tartott meg a posztodon, kinek köszönheted, hogy seriff lettél? Elfelejtetted, hogy Ősz Ed egy szavamra végez veled?

A seriff lapos, borostás arca hirtelen bíborvörös lett a tehetetlen dühtől.

– Fenyegetsz?

– Nem, csak rendreutasítottalak. – Graham karjára tette a kezét, és szelídebben hozzáfűzte: – Gondolkozz. Egykettőre végzünk az egésszel. Megtisztítjuk a környéket, kifüstöljük Evanst, és akkor…

– Nem! – szakította félbe élesen a seriff. – Rám ne számítsatok.

Martin Lobb hátralépett. Megvető pillantással mérte végig Grahamet. Fölnevetett.

– Ebben az esetben rosszul áll a szénád. Elintéztük a két helyettesedet, veled is boldogulunk. Hallod, Graham?

A seriff elsápadt, arca megszürkült, szeme beesett, és elvesztette a fényét.

– Mit akartok tőlem?

– Engedelmességet, semmi többet.

– Rendben. Mit tegyek?

A ranchero elnézően mosolygott.

– Na látod, Graham… Hiába vesztegettük az időt. – Majd tömören és tárgyilagosan folytatta. – Eljössz hozzám. Adok melléd néhány embert. A hajad szála se görbül. Aztán elmentek Edhez. Megmondod Ednek, hogy intézze el azt a büdös csejen bandát. Meglátod, kötélnek áll. Neki is meggyűlt velük a baja. Megölték négy emberét.

A seriff a pisztolyos öve után nyúlt.

– És ha nem találom ott Edet?

– Ott kell lennie. Azt is mondd meg neki, hogy vigyázzon a lovaira. Én az enyéimet a kanyonba rejtettem. Az indiánok lovakra vadásznak, érted?

Peter Graham kiment a tornácra. A fészer felé kiáltott.

– Hé, Pablo, nyergeld föl a lovamat! – Majd Lobbhoz fordult. – Nem tetszik nekem ez a dolog… Elveszítjük a lábunk alól a talajt. Meglátod, itt kell hagynunk Florence-t.

A ranchero bátorítóan megveregette a vállát.

– Föl a fejjel, Graham. Elkapjuk azt a csavargót. Kinyírunk néhány csejent, végzünk Evansékkel, és minden úgy lesz, mint régen.

A seriff kihúzta magát, de szeméből nem tűnt el a bánatos csodálkozás.

– Ki lehet az?

– Kicsoda? Az a fehér? Állítólag kitűnően lasszózik.

– Hogan… – suttogta öntudatlanul.

– Miket beszélsz! Hogan sírján már másodszor sarjad a fű. Más talán nem tud lasszózni, csak ő?

– Hát… igen – mondta a seriff mintegy magának. – És sok ember bujkál a hegyekben.

3.

Már sötét éjszaka volt, amikor Martin Lobb a seriffel a Santa Clara rancho határába érkezett. A viharos nap után tiszta és magas volt az ég. Csillogó tejútszalag vágta ketté az égboltot, a hegyek fölött csillagok sziporkáztak.

Hatalmas sziklákkal teli hegyoldalon lovagoltak. A sziklák fantasztikus alakot öltöttek a csillagok szemerkélő fényében. Hol egymás mellett fekvő marhákra emlékeztettek, hol különös emberi alakokra. A hegyek felől csontig hatoló hideg zúdult le.

Hallgattak. A seriff lova mögöttük baktatott. A két hollófekete ló nehezen emelte a lábát. Hegynek föl alig bírták az utat, lefelé menet meg állandóan botladoztak. Félelmetes éjszaka volt. A prérifarkasok hangja többszörösen visszhangzott a pusztaságban. A fürjek félénk hangon rikoltoztak. Csak amikor az utolsó hegy elé értek, akkor bontakozott ki a sziklák mögül a fényes buraként világító hold. Halvány fény ömlött el a földön, a sziklák föltárták holt arcukat. És még félelmetesebb lett az éjszaka.

A lovak megérezték a ház közelségét. Frissebben mozogtak. Martin Lobb fölébredt gondolataiból.

– Eszünk egy jót, alszunk egy nagyot, holnap pedig... Holnap pedig másképp látjuk majd az egészet. No, Graham, miért hallgatsz?

A seriff meg akarta gyújtani pipáját, de a bricska olyan erősen ugrált a göröngyökön, hogy képtelen volt tüzet csiholni.

– Elment a kedvem az egésztől – mondta mintegy magának.

Lobb durván fölnevetett.

– Járkálsz egyet a hegyekben, s mindjárt jobb kedved lesz. Nevess, Graham. Én mondom neked, kamatostul visszaszerezzük azt a háromezret…

A seriffnek nem volt kedve beszélgetni. Hátranézett a lovára, majd megkönnyebbülten szívni kezdte kialudt pipáját.

Fölértek az utolsó hegy tetejére… És ekkor a távoli horizont vonalán tüzet pillantottak meg. Martin Lobb megállította a lovakat. Átkozódni kezdett:

– Ég a meszkita és a bokrok! – Egy pillanatra megbénította a döbbenet, majd fojtott hangon hozzáfűzte: – A Magányos Fenyő melletti legelőn.

A seriff egy szót se szólt. Közömbösen nézte a sziklák közé mászó tüzet. Hirtelen két távoli lövés dördült. Lobb megremegett.

– Megtámadták a gulyánkat.

– Most rajtad a sor.

– Mire vársz, Graham? Pattanj föl a lóra, és nézd meg, mi történik!

– Már késő.

– Ember, hiszen megtámadtak bennünket!

Peter Graham kelletlenül ugrott le a bakról. Elkötötte a lovát.

– Semmi értelme az egésznek. Tudod jól, hogyan csinálják… A gulyádnak már bottal ütheted a nyomát.

– Meg kell szervezni az üldözést.

– A marhák már szétszéledtek a hegyekben. Különben sem lehet éjszaka hajtóvadászatot rendezni.

Martin Lobb lehuppant a bakra. Némán várta, hogy elmenjen a seriff. De annak nem volt sietős. Lassan fölmászott a lóra, csettintett. Elporoszkált. Lobb rávágott a lovakra. Frissen megindultak, a bricska dübörögve futott a köves úton. A ranchero minduntalan a tűz felé fordult. Nem akarta elhinni, hogy valaki meg merte támadni hatalmas gulyáját.

A Magányos Fenyő melletti legelő már teljesen üres volt. Csak néha-néha vágtatott át rajta egy riadt tehén, vagy tűnt fel a sötétben egy-egy árva borjú. Körös-körül, mint vörös sömörök a föld fekete bőrén, parázsló bokrok izzottak, s föl-föllángoltak a száraz fűcsomók. A cowboyok ide-oda száguldoztak a sziklás pusztaságban, nem tudták, merre menjenek, kit keressenek, kit vegyenek üldözőbe. A marhák pedig szétszéledtek a négy égtáj felé.

A seriff átporoszkált a széles legelőn. A hatalmas fenyő alatt álló fészerhez ment. Egy lovast vett észre… Rákiáltott. Az hirtelen megfordította a lovát. A lángoló bokrok visszfényében a homályból kibontakozó kísértetnek látszott.

– Maga az, seriff? – kiáltotta fojtott hangon.

– Te vagy az, Fred? – kiáltott vissza Graham. – Mi történt? – kérdezte teljesen értelmetlenül.

Fred megállította tajtékos lovát.

– Váratlanul megtámadtak… Minden oldalról… És nyomban eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Az egész gulyát szétverték.

– Kik? – vágott a szavába a seriff.

– Az indiánok. Látták őket este… Négyen voltak… Meg az a fehér… A rancho körül ólálkodtak.

– Miért nem kergették el őket?

– Váratlanul bukkantak föl, és nyomban el is tűntek.

– Menjünk utánuk – mondta a seriff meggyőződés nélkül.

Fred futólag ránézett szemébe húzott kalapja alól.

– Apámmal a Toréban lévő ranchóhoz kell mennem. Ott még van ezer marhánk. Figyelmeztetni kell az embereket. Adok magának két legényt…

– Félted a bőröd – mondta gúnyos mosollyal a seriff.

– Azt kell őriznem, ami megmaradt.

– Na, hozd a legényeket! – szólt a seriff megadóan. Bizonyára szívesebben tekergett éjnek idején a hegyek között, mint hogy reggel Ősz Ed elé álljon, de az is lehet, hogy teljes fásultságában a legegyszerűbb megoldást választotta.

– Várjon, Graham! – kiáltotta Fred Lobb, s elvágtatott.

Eltelt egy óra, de az is lehet, hogy több. A seriff a nyeregben aludt, és amikor fölébredt, azt gondolta, hogy jó lenne, ha Fred megfeledkezne róla.

A bokrok kialudtak. Füstjük úgy lebegett, mint a hegyekből alászálló köd, a sziklák és a borókafenyők között egy elveszett marha bőgött.

Végül is megjelent Fred a két cowboyjal. Fiatal, tejfölösszájú legények voltak. A fáradtságtól és a rémülettől majd leestek a lóról.

Egyikük, egy sovány, pisze orrú, szőke legény kelletlenül nézett Fredre.

– Hova küldesz bennünket, Fred? Hárman semmire se megyünk.

A seriff akasztófahumorral odavetette:

– Imádkozz értünk, mert utoljára látsz bennünket.

Fred komoran nézett rá.

– Elmennék magukkal, Graham, de maga is látja, hogy nem hagyhatom magára a Toréban lévő gulyát.

A seriff gúnyosan bólintott. Kihúzta magát a nyeregben.

– Indulás, fiúk! Mit gondoltok, merre hajtották a marhát?

– A Száraz Kanyon felé – válaszolta a szőke legényke.

Hajnalig barangoltak a hegyekben és a tágas völgykatlanokban, majd amikor megszürkült az égbolt, és a tiszta végtelenben vándorló holdtányér is megsápadt, feltárult előttük a hatalmas sziklahasadék, a kopár, süket, víz nélküli Száraz Kanyon. Kétoldalt csupasz sziklák magasodtak. Az út a kanyon mélyén vezetett, a málladozó sziklák között.

– Hová vezet ez az út? – kérdezte hirtelen a seriff. Hangja tompán zúgott, mintha kút fenekén állna.

– A fennsíkra és tovább, a hegyekbe – válaszolta a szőke, felriadva gondolataiból. A másik, a lapos képű, pattanásos fiú hozzátette:

– Félelmetes hely… forduljunk vissza.

A seriff megállította a lovát. Az alig látható ösvényre mutatott, amelyen tehéntrágya hevert.

– Erre ment a gulya. – Meggyújtotta kialudt pipáját. Egy pillanat múlva megkérdezte: – Milyen messze van ide a rancho?

– Vagy tizenöt mérföldet jöttünk már, de lehet, hogy többet is – válaszolta a szőke fiú.

– És a fennsík hány mérföld?

– Az már nincs messze.

– Akkor továbbmegyünk.

A seriff megsarkantyúzta a lovát. A fáradt állat álmosan indult meg. A pattanásos cowboy káromkodni kezdett, mintha a gonosz erőket hívná segítségül a seriff elhatározása ellen. A seriff közömbösen vállat vont.

– Megyünk…

A lovak lassan poroszkáltak, állandóan ösztökélni kellett őket. Az út egyre meredekebb lett, a sziklák egyre szakadékosabbak. Hamarosan egy völgybe értek, amelyet éles hegyi fű borított. A rétről keskeny és meredek szurdokba vezetett az út. Mintha egy sziklacsatornában haladtak volna. Talán egy percig lovagoltak, amikor egy kidöntött évszázados cédrust pillantottak meg maguk előtt. A kivágott fa eltorlaszolta az utat.

Tanácstalanul megálltak.

A seriff hirtelen félni kezdett. Körös-körül csupasz sziklák magasodtak. Nem volt más út. Észrevette, hogy a cédrust nem régen vágták ki. A szurdok fölött emelkedő sziklapadról zuhant a mélybe. Szándékosan döntötték le. De nem szólt róla a fiúknak, csak intett, hogy forduljanak meg. Egy pillanatig állt még, és figyelmesen szemügyre vette a sziklákat. A magasban az omlás fölött egy férfit pillantott meg. A már rózsaszínű ég előtt állt, mintha e vad vidéket őrizte volna. Kezében lövésre kész puskát tartott.

Graham figyelmeztetni akarta a fiúkat, de belé fagyott a kiáltás.

A férfi a levegőbe lőtt.

A keskeny sziklatorok feldübörgött. A lovak felágaskodtak. Rémülten kapálóztak mellső lábukkal. Csikorgott a kavics. Felnyögtek a sziklák. Az ismeretlen érces hangon felkiáltott:

– Dobjátok el fegyvereiteket!

A seriff a ló sörényére hajolt. Menekülni akart, de bekerítették. A másik sziklán egy mozdulatlanul és fenyegetően álló indiánt pillantott meg.

– Dobjátok el a fegyvereiteket! – sürgette őket az ismeretlen férfi. – Adjátok meg magatokat! Nem bántunk benneteket.

A seriff elsőnek dobta el mindkét coltját. Fölemelte a kezét. A fiúk még vártak, de miután rájöttek, hogy bekerítették őket, a földhöz vágták a puskáikat.

A férfi leugrott a sziklapadról. Gyorsan mászott feléjük. Leért az útra. Most már jól látták. Középtermetű, karcsú, macskamozgású férfi volt. Úgy öltözött, mint az indiánok: szarvasbőr kiskabát, mokasszin, feszes nadrág. Csak fekete, nyűtt cowboykalapja különböztette meg rézbőrű társaitól. Arcát kendő borította. Puhán, kissé megroggyant térddel járt. Megállt a seriff előtt, és boldogan így kiáltott:

– Peter Graham, a florence-i seriff! Mi szél hozta erre?

A seriff fölemelt kézzel állt.

– A marhákat keressük – válaszolta tettetett nyugalommal.

– Fölösleges fáradozás, a marhák már messze vannak, az utat pedig elzártuk. Látom, nagyon a szívén hordja Martin Lobb ügyét.

– A kötelességemet teljesítem.

A fiatalember fölnevetett.

– Amikor Evansék gulyáját támadták meg, akkor nem jutott eszébe a kötelessége.

A seriff krákogott, mintha a szavakat keresné.

– Minden támadás bűntény. Az én kötelességem…

– Martin Lobb jogainak védelme – vágott a szavába a férfi. Hangja keményen csengett. – Úgy látom, Graham, számodra két törvény létezik. Az egyik Lobb és Ősz Ed bandája számára, a másik a köznépnek. Én mondom neked, Graham, éppolyan gazember vagy, mint ők. Nem voltál méltó a seriff csillagra. Add ide!

A seriff lassan leengedte kezét. Megfogta a csillagot, hatalmának szimbólumát.

– Milyen jogon? Ki hatalmazott fel téged erre? – replikázott maradék bátorságával.

A fiatalember a csillagért nyúlt.

– Add ide! Ha a törvénytelenség az úr, akkor mindenki a saját lelkiismerete szerint cselekszik. Számomra nem vagy seriff.

Peter Graham lekapcsolta a zubbonyán lógó csillagot.

– Gondold meg! Ezért még megfizetsz.

– Már megfizettem.

A seriff átadta a csillagot.

– És most engedj, mert semmi kedvem itt ácsorogni.

A fiatalember néhányszor földobta a csillagot. Figyelmesen szemügyre vette.

– Sietsz?

– Hív a kötelesség. Jelentést kell tennem a támadásról.

A fiatalember galléron ragadta a seriffet.

– Te csirkefogó, a törvény nevében feloldalak minden kötelességed alól. Felakaszthatnálak az első fára… De nem szoktam ilyet tenni. Nem vagyok gyilkos… Jelenteni akarsz? Kinek? Ősz Ednek? Jelentsd! Mondd meg neki, hogy elhajtottunk néhány száz marhát, amit az az öreg csirkefogó, Martin Lobb lopott el a környékbeli rancheróktól. Jól jegyezd meg… A rezervátumba hajtottuk őket. Ott gyerekek, asszonyok és öregek pusztulnak éhen, és te törvényről beszélsz nekem… – Magához húzta a seriffet, és képen törülte. – Féreg vagy, aljas féreg! A nézésedtől is rosszul vagyok. – Fölemelte a kezét. A jelre, mint az árnyak, két indián surrant elő a sziklák mögül. Parancsára vártak.

A seriff elsápadt. Rémülten meredt az indiánokra. Remegett félelmében.

– Mit akarsz csinálni velem? Csak nem adsz oda ezeknek a vörös ördögöknek?…

– Ne félj! – vágott szavába a fiatalember. – Veled megyek, és ha eljön az ideje, majd Florence polgárai előtt felelsz aljas tetteidért. Hadd lássák, milyen seriffjük volt.

A seriff tehetetlenül prüszkölt. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, összeszorított szájjal hallgatott. Közben a szőke legényke hozzájuk lépett, és szemére húzott kalapja alól bátortalanul pislogott az ismeretlen férfira.

– Hát mi?… Velünk mi lesz?

– Ti menjetek vissza a ranchóra.

A legények csodálkozva néztek egymásra, mintha nem hinnék a szavát. Egyikük megindult a lova felé.

– Állj! – kiáltott utána a fiatalember. – A lovakat és fegyvereket hagyjátok itt! Van a gazdátoknak elég. És mondjátok el neki, hogy mit láttatok és hallottatok itt. Hadd tudja meg, hogy eljön az idő, amikor neki is fizetnie kell minden aljasságáért és bűnéért.

4.

Az Indián Kút Völgye felett sziporkázott az égbolt. Á hegyeken a lemenő nap tüze lángolt. A távoli hófoltok úgy izzottak, mint a tüzes bádoglap. A völgy fái sötétkék árnyékban úsztak.

Ben Evans fölért az utolsó kaptatóra. Lova megérezte patája alatt a harmatos füvet. Frissebben indult a pajta és a tábortűz felé, amelyből egyenes füstoszlop tört az égnek. Ben maga elé nézett. A völgyben békésen folyt az élet. A marhák zárt csoportban özönlöttek vissza a folyóról. A fakó színű tehenek között cowboykalapok feketéllettek. A két hatalmas, bozontos juhászkutya a lemaradó állatokat terelgette. A pajta irányából füst és marhasült illata szállt felé. Csettintett a lovának… Szeretett volna már a pajtánál lenni. Fáradt és éhes volt.

– Hé, Bueno! – kiáltotta.

Az öreg vaquero elébe jött. A fiú lecsúszott a nyeregből. Megbéklyózta a lovát, és a legelőre engedte.

– Mi újság nálatok?

– Minden rendben.

– Nem láttad az indiánokat?

– Tegnap láttam kettőt a hágó alatt.

– Nem támadnak?

– Nem.

– Furcsa, ugyanis Lobbnak szétverték az egész gulyáját. Apám küldött, hogy figyelmeztesselek. Mindenki résen legyen. Éjszaka gyújtsatok tüzet, nappal pedig tartsátok együtt a gulyát.

Bueno gondolataiba merült.

– Különös – mondta egy perc múlva. – Azt beszélik, egyre többen szöknek meg a rezervátumból… – Hirtelen elhallgatott, és tekintetét a gömbölyű hegyoldalra emelte, ahol néhány lovas jelent meg. – Katonák –; suttogta. – Mit keresnek itt?

Öten voltak. A hegyi utakhoz nem szokott, jól megtermett kentuckyi lovakon ültek. A lovak testét tajték borította, a lovasok fáradtak voltak. Világoskék, fakó és poros egyenruhájukon izzadtságfoltok sötétlettek, arcuk borostás és piszkos volt.

A szakállas őrmester, az őrjárat parancsnoka messziről így kiáltott:

– Ez Steve Evans ranchója?

Ben a katonák felé indult.

– Steve Evans fia vagyok – mondta. – Ez nem rancho, hanem nyári legelő.

Az őrmester gyanakvó tekintettel méregette.

– Az öreg Evans fia vagy?

– Igen.

– Én pedig, mint bizonyára kitaláltad már, a rezervátum őrségéhez tartozom. Peters őrmester vagyok.

– Igenis, őrmester.

– És most mondd el, mi történt nálatok ma egy hete.

– Négy nappal ezelőtt – helyesbített Ben.

– Tőlem akár három nappal ezelőtt is lehetett. Beszélj, mert roppant kíváncsi vagyok.

Ben vállat vont.

– Négy nappal ezelőtt – mondta lassan és határozottan. – Kár, hogy nem voltak itt. Későn érkeztek.

Az őrmester mérgesen nézett rá.

– Beszélj, fiú, mert nincs időm.

Ben maga mögé nézett. Bueno lassan közeledett görbe lábán.

– Fred Lobb idehozta Ősz Ed embereit, és megfenyegetett…

– Ez engem nem érdekel – vágott a szavába élesen az őrmester. – Azt mondd meg, hogy jártak-e itt a rezervátumból szökött indiánok.

– Jártak.

– Ki vezette őket?

– Nem tudom.

– Jobb lenne, ha eszedbe jutna.

– Kire gondol, őrmester úr?

– Tudod te azt, hogy kire.

– Nem tudom.

– Hazudsz!

– Milyen jogon vádol engem hazugsággal?

– Ki volt az az ember, aki lasszóval elfogta Fred Lobbot?

– Lobbot kérdezze, ne engem.

– Lepaktáltál vele, te is meg az egész családod.

Ben kihívóan a szemébe nézett.

– Én nem paktáltam le senkivel. Lobbék paktáltak le Ősz Ed bandájával.

– Ed nem érdekel. Engem az a csavargó érdekel, aki a csejenekkel megtámadja az embereket és a marhákat: Tegnap a Santa Clara ranchón szétkergették Lobb gulyáját, és ellopták a florence-i seriffet…

Ben hitetlenkedve nézett Buenóra.

– Hallod, Bueno… A florence-i seriffet, Peter Grahamet?

Bueno kurtán fölnevetett.

– Végre valaki megtanítja kesztyűbe dudálni.

Az őrmester türelmetlenül csettintett.

– Téged nem kérdeztelek. – Benhez fordult. – Te pedig beszélj nekem arról a csavargóról, aki apád ranchójára vezette a csejeneket.

– Nem ismerem, nem is láttam…

Az őrmester Benhez léptetett.

– Akkor ki szedte ki Martin Lobb-ból a háromezer dollárt, és ki adta oda nagylelkűen az apádnak?

– Nem mi kértük. De azzal a háromezerrel apámnak tartozott…

– Ki?

– Martin Lobb. Mert azt bizonyára nem tudja, hogy az öreg Lobb meg az Ősz Ed bandája…

– Nem érdekel Ősz Ed. Én azt az embert keresem… – Hirtelen Buenóhoz fordult. – Te sem ismered őt, öreg?

– Nem – válaszolt a mexikói.

– Nem láttad errefelé a büdös csejen bandával?

– Nem. Tegnap estefelé láttam két indiánt… A hágón – mutatott a nyereg felé.

– Érdekes – dünnyögte az őrmester, s Benre nézett. – Lobbnak elhajtották az egész gulyáját, nektek meg egy se hiányzik… s ráadásul kaptatok tőlük háromezer dollárt… Mi a véleményed erről?

– Magam is különösnek találom.

– És azt állítod, hogy nem ismered azt a csavargót?

– Nem ismerem.

Az őrmester gúnyosan mosolygott.

– Vagy naiv vagy, vagy hazudsz.

– Nem ismerem és kész.

– Majd meglátjuk. Tudod, hogy milyen büntetést von maga után a szökött csejenek támogatása?

Ben oldalvást az öreg Buenóra pislantott, mintha segítséget várna tőle. A vaquero előrelépett, fejét fölemelte, és bátran az őrmesterre nézett.

– Csecsemő kora óta ismerem ezt a fiút. Én tanítottam lovagolni. Ez a fiú soha nem hazudik.

Az őrmester mélyet sóhajtott.

– Majd kiderül… De ha megtudom, hogy támogatjátok ezt a csavargót, meggyűlik velem a bajotok. – Még egyszer fölsóhajtott, majd szigorú arcvonásai hirtelen elernyedtek, mintha lehullott volna róla a szolgálati maszk. – Majd kiderül.

Az öreg megszánta a fáradt katonákat. Barátságosan a tűzhöz hívta őket.

– Fáradtak vagytok. Üljetek le közénk, pihenjetek meg kissé, egyetek valamit.

Az őrmester kihúzta meggörbült hátát.

– Nincs időnk – mondta. – Meg kell találnunk ezeket a büdös csejeneket.

Ben kötekedve odavetette:

– Jobb lenne, ha Ed bandájával törődnének.

– Az nem a mi dolgunk. – Az őrmester sapkájához emelte a kezét. Megindult, a négy katona követte. A lovak fáradtan vánszorogtak. Az emberek szomorúan nézték a tüzet.

Leereszkedtek a folyóhoz, majd eltűntek a sziklák között.

5.

Ugyanebben az órában egy csavargó külsejű fiatalember és három csejen ereszkedett le a tágas legelők felé a Sólyom Kanyon szakadékos partjáról. A nap már lebukott a csipkés sziklák mögé. Csupán a hófoltok izzottak a hegycsúcsokon, mint zsarátnok a hamvadó tűzben. Az egyik csejen vette észre elsőnek a hegyoldalon lefelé ereszkedő katonákat. Halk füttyel figyelmeztette társait. Gyorsan letértek az útról, és elrejtőztek a patak partján tornyosuló sziklák között.

A fiatalember leugrott lováról.

Egy hatalmas fenyőfa törzse mögül leste a távolodó katonákat. A völgy mélyén vonultak. Lovaik fáradtan poroszkáltak. „Milyen szerencse – gondolta –, hogy nem futottunk össze a tisztáson. Micsoda lövöldözés lett volna…" S azt mindenképp kerülni akarta.

A katonák már a kanyon torkánál jártak. Világoskék, fakó egyenruhájuk szinte beleolvadt a sziklás hegyoldalba.

A fiatalember kivárta, amíg a katonákat elnyeli a kanyar. Aztán visszament a lovakhoz. Intett a legidősebb csejennek, a lapos képű, komor, sebhelyes indiánnak. Lassan és tagoltan így szólt hozzá:

– Bölcs Holló, figyelj rám! Ne gyújtsatok tüzet, ne beszéljetek hangosan! Elmegyek a legelőre ennivalóért. Nem maradok sokáig. Vigyázzatok a lovakra.

Bölcs Holló, aki tudott egy kicsikét angolul, bólintott. A fiatalember felült a lóra. Óvatosan megindult a pajták felé.

Már sötét volt, amikor a lovas a tisztásra ért. Elsőnek Bueno vette észre.

– Valaki közeledik! – kiáltotta Bennek.

Felálltak a tűz mellől. Nyugtalanul figyelték a lovast. Az egy kődobásnyira megállt, s fölemelte a kezét, annak jeléül, hogy nincsenek gonosz szándékai. Bueno intett, hogy jöjjön. A lovas megindult, lassan gázolt a sűrű fűben. Amikor közelebb ért, megpillantották szakállas, merész és fiatal arcát és a fekete kalap alól bátran sugárzó tekintetét.

– Mit keresel itt? – kiáltotta Evans, s kezét a coltokra helyezte.

A lovas megállította lovát.

– Nem ismersz meg, Ben?

A fiú lassú mozdulattal kihúzta pisztolyát.

– Nem ismerlek. Soha nem láttalak. És azt ajánlom, fordulj vissza.

A lovas még egyszer fölemelte kezét.

– Nézz meg jobban!

– Sohase láttalak.

– Hát te, Bueno?

– Én sem ismerlek.

– Nézzetek meg jobban!

A fiatal Evans és az öreg Bueno egymásra néztek. Ben lövésre emelte pisztolyát.

– Tűnj el innét, míg jókedvemben vagyok!

A fiatalember egészségesen fölnevetett.

– Nem ismeritek meg a hangomat?

Bueno szemében meleg fény csillant meg. Elkapta Ben kezét, mintha ki akarná ütni kezéből a pisztolyt.

– Megismerem – suttogta. – Hiszen ez Ron Hogan.

– Ron Hogan nem él… – kiáltotta Ben. – Ron Hogant eltemették Florence határában, a Fekete Árokban. Ron Hogannak nem volt fekete szakálla, és ő volt a legelegánsabb ember, akit életemben láttam.

Bueno meglökte a könyökével.

– Nem ismered meg a szemét?

– A szeme ismerősnek tetszik, de… – Még mindig gondterhelten és hitetlenül méregette a jövevényt. Hirtelen felkiáltott: – Kapj el a lasszóddal, akkor elhiszem.

Ron Hogan lassú mozdulattal levette a nyeregkápáról a riátát, áthúzta tenyerén, majd villámgyors mozdulattal eldobta… A lasszó hurka megsuhant Ben feje fölött, és a vállára szorult.

– Ron! – kiáltotta a fiú. – Te vagy az!? És mi már azt gondoltuk, hogy…

Ron fölnevetett.

– Amint látod, föltámadtam.

Ben a lóhoz futott, elkapta a kengyelt, mintha így akarna meggyőződni róla, hogy nem kísértettel van dolga. Majd végighúzta kezét Hogan lábán.

– Ron – nyögte –, mi történt veled?

Hogan lecsúszott a nyeregből.

– Hosszú história – válaszolta vidáman. – De előbb meg kell etetnem az embereimet.

– Kiket? – tudakolta Bueno.

– Ne kérdezzetek. Adjatok, amitek van, mert tegnap óta egy falat sem volt a szánkban.

Bueno a nagy tűzhöz rohant, levett a nyársról egy ökörcombot, és késsel fölszeletelte.

– Hívd ide őket! – mondta, s a forró húsdarabot egy cintálra dobta.

Ron titokzatosan mosolygott.

– Jobb lesz, ha odaviszem nekik.

Amikor visszajött a csejenektől, leült a tűz mellé Ben és Bueno közé, levett a tálról egy darab húst, és gyorsan és mohón enni kezdett. Hagyták. Nem faggatták. Még mindig hitetlenül nézték, mintha szellem ülne mellettük, nem pedig élő ember. Bueno egy bögre forró kávét adott neki.

– Megváltoztál, Ron – mondta némi kis szomorúsággal a hangjában. – Olyan elegáns voltál, mint egy spanyol grand, most pedig úgy nézel ki, mint egy csavargó.

Ron Hogan szárazon fölnevetett.

– Megváltoztam… – mondta lassan. – Már nem az a Ron vagyok, aki két hónappal ezelőtt Florence-ba érkezett. – Lenyelt egy korty forró kávét, keze fejével megtörölte a száját, és mesélni kezdett…

6.

– De előbb hadd mondjam el, miért kaptak el a Fekete Kapunál. Hát az csúnya munka volt… Ősz Ed bizonyára erős fedezettel indult a Martin Lobbal való találkára… Turner meg két lovas kísérte. Útközben rábukkantak a fához kötött Garyre. Gary mindent elmondott, s megleptek a sziklakapunál… Hogy Ősz Ed mit csinált közben, nem tudom. Lehet, hogy elment a Három Szilfa Völgyébe, a találka helyére, és visszafelé jövet ott talált bennünket annál az átkozott sziklakapunál… Fogalmam sincs, csak találgatni tudok…

Ron Hogan nyugodtan mesélte kalandjait. Amikor odaért az elbeszélésben, hogy Ősz Ed és Martin Lobb elmentek, őt pedig a banditák a fenyőfa alá vezették, váratlanul elhallgatott. Gondolataiba merült, kezét végighúzta az arcán, mintha fel akarná idézni az eseményeket. Hirtelen Buenóra nézett. Elmosolyodott.

– Akkor Bud Turner így szólt: „Na, melyik fán akarsz lógni?" – Azt gondoltam, itt a vég. Nem féltem… Csak azt sajnáltam, hogy kiegyenlítetlen számlával távozom. És bosszantott, hogy úgy halok meg, mint egy bandita vagy egy lótolvaj. Ezt mondtam nekik: „Megvetlek benneteket. Egyszer majd ti is lógni fogtok…" Bud Turner az arcomba vágott, Gary, a postakocsis pedig a hasamba rúgott. A földre zuhantam. Akkor Bud Turner még egyszer megkérdezte: „Na, melyik fán akarsz lógni?" Felálltam. Olajos, bosszúvágytól csillogó szemek meredtek rám. Csak a mexikói, az a fekete oldalszakállas nézett rám másképpen. Megszánt. Nem tudom, hogy történt. Felkiáltott: „Ne kínozzátok!" – és golyót akart röpíteni a fejembe, de Gary fölütötte a kezét. Igen… Ha Gary nem üti ki a kezéből a fegyvert, most nem ülhetnénk itt együtt…

Aztán már semmit sem kérdeztek. A legközelebbi fenyőfa alá vezettek. Gary odahozta a riátámat. Bud Turner összekötözte a kezemet… A nap egyenesen a szemembe sütött. Láttam a mezítelen, repedezett és komor sziklákat, a magas, izzó eget. És azt gondoltam, hogy most látom utoljára a földet és az eget…

Gary a nyakamra dobta a hurkot. Szellemeskedett: „Rendes legény ez, még csak nem is csiklandós." Bud Turner pedig átdobta a lasszó másik végét a fenyőágon, és akkor elszürkült körülöttem a világ, és fázni kezdtem… Annyira fáztam, hogy remegett minden porcikám, és féltem, hogy most már mindig fázni fogok. Bud Turner megfogta a lasszó másik végét…

És ekkor suhogást hallottam. Az első nyíl Turner mellébe fúródott. Majd valóságos nyílzápor hullott rájuk. Turner a lábam előtt feküdt, Gary pedig a kövek között üvöltött fájdalmában. A mexikói meg se nyikkant. Szíven lőtték. A negyedik, aki a lovakat őrizte, menekülni akart, de hiába. Úgy álltak hátában a nyilak, mint a tűk a tűpárnában.

Nem tudtam, mi történt. Hurokkal a nyakamon álltam. Mozdulni se tudtam.

A sziklák mögül indiánok bújtak elő. Tízen voltak, vagy tán többen is. A lovak után vetették magukat, majd amikor elfogták, visszajöttek a fenyő alá.

Egyikük, egy vékony, magas, sebhelyes arcú férfi hozzám lépett. Kezét a vállamra tette, és így szólt angolul:

„Láttalak téged az öreg vadásszal. Hallgató Száj, az öreg vadász a mi barátunk. Te a vadász barátja vagy. A mi nyilaink csak az ellenséget ölik meg."

Azt gondoltam, hogy szabad vagyok, de az indiánok nem oldották meg a köteléket. Kértem, hogy engedjenek el. A csejen tagadólag rázta meg a fejét.

„Mi hiszünk az öreg vadásznak, de nem hiszünk egyetlen sápadt arcúnak se!"

"Mit csináltok velem?" – kérdeztem. A csejen sokáig tanácskozott embereivel. Majd hozzám lépett, és így szólt:

„Nem engedhetlek szabadon. Elviszlek téged Fekete Szarvas táborába. Ő majd megmondja, mit csináljunk veled."

Ettől a perctől kezdve egy szót se szóltak hozzám. Engem fölültettek a pónimra, ők pedig a lovakra ültek. Megindultunk. Egész nap a hegyek között lovagoltunk, estére egy cédrusrengetegbe értünk. Végre megálltunk egy tágas tisztáson. Vagy egy tucatnyi régi tipi állt a tisztáson, előttük asszonyok meg gyerekek. A réten megbéklyózott lovak legeltek.

A csejenek a tűzhöz vezettek, ahol Fekete Szarvas, Tüzes Villám indián főnök fia ült. Nem tudtam, mit beszélnek, mert nem ismerem a csejen nyelvet, de amikor Fekete Szarvas a szemembe pillantott, megéreztem, hogy veszély fenyeget.

Az indián főnök fia leültetett a tűz mellé. Behunyta a szemét. Halkan, de tagoltan beszélt. Az egyik csejen angolra fordította szavait. „Országunk valaha a bőség országa volt. A prériken bölénycsordák legeltek. A hegyekben vapitiszarvas-csordák rejtőztek. A fehér csúcsok alatt havasi zergék legeltek. A folyókban tömérdek hal volt. A csejenek boldogan éltek. Akkor Kelet felől megérkeztek a sápadt arcúak. Leölték a bivalyokat, a vapitiszarvasokat, a havasi zergéket elkergették. Ott, ahol bőség uralkodott, most éhség uralkodik. Ott, ahol valaha a mi főnökeink uralkodtak, most a sápadt arcúak főnökei uralkodnak. Minket meddő és puszta földekre száműztek. Nincsenek lovaink, nincs mit ennünk. Gyermekeink éhen halnak. Asszonyaink kiégnek, és nem szülnek nekünk új gyermekeket, a harcosokat járvány tizedeli. De őseink lelkei azt mondják, hogy eljön a nap, amikor ismét nagy vadászatokra indulunk…"

Fölpillantott, rám nézett véres szemével, s ezt kérdezte:

„Mit vársz tőlem?"

„Igazságot" – válaszoltam.

„Hogyan várhatsz tőlem igazságosságot, amikor lábad a mi országunkat tapodja?"

„Nem ártottam nektek – válaszoltam. – És ha akarjátok, segíthetek nektek, mert harcosaitok megmentették az életemet."

Fekete Szarvas ismét behunyta a szemét. Tűnődött. Mindnyájan az arcát figyelték, és várták, mikor szólal meg. Én is vártam. Úgy éreztem, hogy most dől el a sorsom. Nem volt nálam fegyver, azt tehettek velem, amit akartak. Fekete Szarvas rám nézett.

„Mondd, Hallgató Száj, az öreg vadász ismer téged?"

„Megmentettem az életét" – válaszoltam.

A sebhelyes arcú csejen megerősítette szavaimat. Fekete Szarvas jóindulatúan bólintott.

„Hogyan segíthetsz nekünk?" – kérdezte.

Tudtam, hogy elsősorban lovakra van szükségük, tehát így szóltam:

„Ismerek egy helyet a hegyekben, ahol sok ló van. Ha adsz mellém néhány embert, megszerezhetjük őket." Természetesen Ősz Ed bandájának a lovaira gondoltam. Mint már említettem, ismertem a helyet, ahol a banda lovai legelnek. Váratlanul szövetségesekre bukkantam, akik segítségemre lehettek a rég kigondolt terv végrehajtásában. Roppant egyszerű tervem volt. Tudtam, hogy a lovakat mindössze egy ember őrzi. Éjszaka rajtuk ütünk, szétzavarjuk a lovakat, és Ed bandája lovak nélkül megadásra kényszerül.

Fekete Szarvas barátságosabban tekintett rám. „Sok lóra van szükségünk – mondta. – Sok lóra és marhára, mert gyermekeink, asszonyaink éhen halnak…"

7.

Ron Hogan- szünetet tartott az elbeszélésben. A kávésbögre után nyúlt. Az utolsó cseppig kiitta. Majd lassan megtöltötte a pipáját. Ben Evans hűvösen nézett rá.

– Vagyis te, intézted el akkor Fred Lobbot, és te írattad vele a levelet az apjának a háromezer dollár miatt?

Hogan keserűen fölnevetett.

– Igen, én voltam az… Megtettem, amit a Fekete Sziklánál elmulasztottam.

– És te kergetted szét Lobb gulyáját?

Hogan vállat vont.

– Marhát kellett szereznem az éhező csejeneknek.

– És ráadásul elraboltad a seriffet.

– Igen, régóta álmodoztam erről a pillanatról. Ezt az embert bíróság elé állítjuk. Támogatta Ősz Ed bandáját.

– Hol van most? – szólt közbe Bueno.

– Két csejen elvitte őt Fekete Szarvas táborába. Remélem, haja szála sem görbül, és ha eljön az ideje, a lasszómon Florence-ba vezetem. Gazember. Lepaktált Ősz Eddel.

Ben eltűnődött. Fiús arca grimaszba torzult. A tűzben kaparászott egy bottal.

– A rezervátumőrség keres téged – mondta halkan.

– Tudok róla. Láttam, amint elmentek innét.

– Igen… És tudod-e, hogy mit kockáztatsz?

Hogan fölnevetett.

– Kinek mondod ezt. Ben?

– Neked. A vörös bőrűek támogatásáért leültethetnek, sőt…

Hogan felszisszent.

– Már tudom, mit akarsz mondani. Csodálkozol, hogy szövetkeztem velük. – Meggyújtotta a pipáját. – Mondd, jártál valaha a rezervátumban?

– Nem.

– Én jártam.

– Én is – szólt közbe a mind ez ideig hallgató Bueno.

Hogan hálás mosolyt küldött az öreg felé.

– Mondd el neki, Bueno, mit láttál ott.

Az öreg mesztic hunyorgott hályogos szemével.

– Szörnyű ott az élet – mondta mintegy önmagának. – Télen jártam ott. A fennsíkot derékig érő hó borította. A vihar szétdúlta kunyhóikat. Egy falat ennivalójuk se volt. Százával pusztultak el. A hó tele volt hullákkal. A gyerekek sírtak az éhségtől. Az asszonyok a hajukat tépték. Éjszakánként úgy üvöltöttek, mint az éhes anyafarkasok. És az őrök a bódékban whiskyt ittak, és a menekülőkre lövöldöztek. Maga a pokol.

Ben dühösen felhorkant.

– Nem én, sem a fivérem, sem az apám… nem mi zártuk őket a rezervátumokba…

Hogan megragadta Ben karját.

– Ben, hát nem érted? Nem érted, hogy mindnyájan felelősek vagyunk?

Ben a szemébe húzta a kalapját.

– Tegnap Lobb marháját hajtották el, holnap pedig a miénket hajtják el. Veszélyes játékba kezdtél, Ron. Én nem ártottam nekik, hagyjanak békén. És te se keveredj ilyesmibe. Ahogy van, úgy van, és úgy is marad.

Hogan elhúzódott a tűztől.

– Segítenem kellett nekik. Nem nézhettem, hogyan pusztulnak… Megmentették az életemet. Nem tudom, érted-e ezt… Azt hiszem, az adósuk voltam, így kellett tennem…

– Hiába minden – vágott a szavába Ben. – Ideküldenek egy zászlóaljnyi katonát, és visszakergetik őket a rezervátumba.

– Igen – sóhajtott szomorúan Bueno. – Két évvel ezelőtt is kiszökdöstek, de szomorú vége lett. Két zászlóaljnyi katona rendet teremtett. Az indiánok fele elpusztult.

Ron Hogan a meszticre mosolygott.

– Mondd meg nekem, Bueno, te mit választanál a helyükben? Az éhhalált vagy a golyót?

Bueno lehorgasztotta a fejét.

– Én megértem őket. Bennem is indián vér folyik. Nem tehetnek másképp.

Ben a tűzbe köpött.

– Mit akarsz csinálni, Ron?

Hogan kiegyenesítette a lábát. A tűzhöz húzódott.

– A tervem mindenáron meg akarom valósítani. Leszámolok Ősz Ed bandájával.

Ben gúnyosan mosolygott.

– A csejenek segítségével?

– Más nem hajlandó segíteni. Még rátok számítottam.

Ben dühösen kiköpött.

– Az ilyen ügyeket a fehérek mindig egymás között intézték el.

Ron kurtán fölnevetett.

– Láttad, hogyan intézik el. Magad is tapasztalhattad a saját bőrödön. Várj csak, amíg Ősz Ed meg Lobb kikészítenek benneteket. Fura alak vagy. Hiszel az igazságban, de csak a fehérek igazságában. Azt hittem, segítesz…

Ben vállat vont.

– Mit akarsz tőlem?

Ron Hogan erősen megragadta Ben karját. Megrázta.

– Ide figyelj, Ben, amíg a banditák uralkodnak itt… Ősz Ed, Lobb, a seriff… addig nem találsz igazságot. Ezt jól jegyezd meg! Puska nélkül ki se teszed a lábad a házból, a Síró Squaw Hegyét lesed, és várod, mikor bukkannak föl Ősz Ed emberei…

Ben eltolta Hogan kezét.

– Ne beszélj mellé. Mit kívánsz tőlem?

– Holnap éjszaka szét akarom kergetni Ősz Ed lovait. Azt hittem, velem jöttök.

– Meg a csejenekkel.

– Igen, kevesen vagyunk…

Ben talpra ugrott. Hogan elé állt.

– Ne számíts rám, Ron! Veled, Buenóval, de még az ördöggel is elmennék, de a csejenekkel nem.

Ron Hogan lassan föltápászkodott. Szomorúan mosolygott Benre.

– Sajnálom, akkor egyedül megyek…

– Én veled megyek – mondta Bueno.

Ben szigorúan az öregre nézett.

– Nem. Neked a gulyákat kell őrizned.

Az öreg mesztic lassan föltérdelt, majd Ron Hogan mellé állt. Arca megmerevedett, szeme határozottan csillogott.

– Gondold meg, Ben, mit beszélsz. Évek óta hűen szolgálom apádat.

– Éppen ezért hallgatnod kell a szavamra.

A mesztic hirtelen fölemelte göcsörtös kezét, mintha a láthatatlan szálakat akarná eltépni.

– Gondold meg – suttogta.

– Már meggondoltam.

– Ron Hogan a barátod.

– Nem megyek azzal a vörös bőrű bandával.

– Rólad van szó, az apádról, a családról, a ranchóról.

– Nem megyek…

A mesztic a lába elé köpött.

– Rendben van, de én nem maradok nálatok.

Ben ökölbe szorított kézzel Buenóhoz ugrott.

– Ezt nem teheted, Bueno! Apám nem enged el.

Bueno a fiú ökölbe szorított kezére nézett.

– Meg akarsz ütni??

– Nem engedlek el.

– Ben, még gyermek vagy, és nem beszélhetsz így velem.

– Apám nem engedne, és én sem engedlek.

– Jól gondold meg, miket beszélsz.

– Nem engedlek! Velünk vagy, és velünk is maradsz? – Egyetlen mozdulattal, kirántotta a pisztolyát. A mesztic hátralépett. Hályogos szemében fájdalmas megdöbbenés tükröződött. Olyan mozdulatot tett, mintha fegyverét keresné, de nem volt nála. Felnyögött:

– Ben…

Hogan kettőjük közé állt.

– Rakd el a fegyvert! – mondta keményen Bennek.

A fiatal Evans majd megfulladt dühében.

– Nem engedem el, te pedig tűnj el innét, mert… – Hoganra fogta a pisztolyt.

Ron szánakozva fölnevetett.

– Tedd el a fegyvert. Ben. Nem viszem el Buenót. Egyedül is boldogulok.

8.

Másnap estefelé Fekete Szarvas tíz legderekabb harcosával megjelent a Szürke Medve Völgyében. Ron Hogan a megbeszélt helyen, a magányos sziklánál várta. A nap már lebukott a havasok mögött, s a mezítelen sziklafalak hirtelen elkomorultak a félhomályban. Mintha ólomlemezek lettek volna. És a szürkülő égen feltünedeztek az első csillagok.

Fekete Szarvas fölemelt kézzel üdvözölte Hogant.

– Hány lovat láttál? – kérdezte.

– Huszonöt lovat számoltunk meg, tíz öszvért és tizennégy marhát. A lovak mind a legelőn vannak.

– És hány embert számoltatok össze?

– Az emberek a barlangokban rejtőznek. Ha szét tudjuk zavarni a lovakat meg az öszvéreket, és a fennsíkra hajtjuk őket, az emberek tehetetlenek lesznek.

Fekete Szarvas bólintott, mintegy annak jeléül, hogy tudomásul vette a hallottakat. Hogan már nyugodtabban folytatta:

– Már mindent előkészítettem. Barátom és fivérem. Fekete Szarvas nyugodt lehet. Egész napot szenteltem annak, hogy mindent alaposan átgondoljak.

Fekete Szarvas arccal a hegyek felé fordult, kezét fölemelte, hosszan hallgatott, majd így szólt:

– Most egyenek az emberek, mert nehéz éjszaka vár rájuk.

A csejenek a sziklák közé rejtették a lovakat. A zsákokból és tarisznyákból vékonyka szárítotthús-darabokat szedtek elő. Leültek a patak partjára, iszogattak, és hallgatagon rágtak.

Hogan egy-egy szelet marhapecsenyét adott embereinek, hozzá kukoricalepényt, amit Buenótól kapott az útra.

Amikor befejezték az evést, Ron Hogan az úthoz vezette őket. Mély csendben lovagoltak a hegyoldalig, amely fölött a sziklafal és a banda táborhelyére vezető sziklahasadék volt. Ron Hogan letért az ösvényről, és a sziklaomlás felé indult. Ház nagyságú sziklákat és fenyőligeteket hagytak maguk mögött. Végre egy vad völgykatlanba értek, amelyet minden oldalról szakadékos fal övezett. Itt hagyták a lovakat két csejen őrizete alatt.

A tervet már régén kidolgozta. Hét embert a szakadékon át a hegyoldalra és a sziklakapuhoz irányít, ő pedig Fekete Szarvassal és négy harcossal megpróbál átjutni a szűk hasadékon, és szétzavarja a legelésző lovakat, Ősz Ed annyira biztos a dolgában, hogy mindössze egyetlen embert állított a hasadékhoz. Vagyis ha lefegyverzik az őrt, nyugodtan besétálhatnak a legelőre.

A természet a kezükre játszott. Felhők lepték el az este még derűs égboltot. Sötét, néma éjszaka zuhant a tájra, Először az a csapat indult el, amelynek a megzavart lovakat kellett összefogdosnia a sziklakapun túl. Ron Hogan és Fekete Szarvas hallgatagon várakoztak. Egyetlen sző sem esett. Csupán a legelésző lovak nyihogását lehetett hallani. Az emberek mozdulatlanul ültek, mint megannyi kőszobor.

Ron Hogan érezte, hogy közeledik a döntő pillanat. Végre leszámol Ősz Ed bandájával. Két hónapja várt erre az alkalomra. A sors nem kedvezett neki. De most biztosra vette, hogy végre a kezébe kerül ez az ember. A megbeszélt jel, a háromszor megismételt csendes huhogás riasztotta fel gondolataiból. A megzavart lovak összefogására kijelölt csejenek tudtul adták, hogy elérték a mélyebben fekvő legelőt.

Hogan fölállt. Bólintott Fekete Szarvasnak. Némán megindultak. A csejenek úgy mozogtak, mint az árnyak Kavics sem csikordult a talpuk alatt. Térdüket kissé megroggyantva, gyorsan surrantak. Hogan alig tudott velük lépést tartani.

Maguk mögött hagyták a füves hegyoldalt. Hatalmas sziklafal zárta el útjukat. Ron Hogan intett, hogy álljanak meg. Körülnézett, de a csejenek már eltűntek a kövek között, mintha maguk is kövek lennének. Ekkor odalépett hozzá a fiatal csejen, akivel az őr megkötözésére készült.

Hogan maga elé tolta a csejent. Az indián a földhöz lapult. A sziklahasadék felé kúszott. A sziklatömbön mint fekete vonás sötétlett a hasadék.

Már csak néhány lépésnyire voltak a hasadéktól. Itt, a kidöntött fenyő törzse mögött szokott állni az őr. Hogan jelt adott a csejennek. Az még jobban a földhöz lapult.

Mozdulatai lelassultak, de tele voltak feszültséggel. Zajtalanul kúszott. Előtte magasodott a szikla. Mint egy hatalmas gyík, úgy kapaszkodott föl rá, és becsusszant a kövek közé. Hirtelen megállt… Hogan minden mozdulatát követte. Várta, mikor feszül meg a teste, mikor veti rá magát az őrre, hisz ettől függött az egész vállalkozás sikere, de a csejen mozdulatlanul feküdt a sziklán, mintha inába szállt volna a bátorsága… S így is maradt.

Egy perc múlva Hogan észrevette, hogy a csejen magához hívja. Lassan megindult. Fölkapaszkodott a sziklára, és ekkor meghűlt ereiben a vér. A kidöntött fenyő törzse alatt senki se állt.

Ez rosszul kezdődik. Az ördögbe is, megváltoztatták volna az őr helyét? Ha a sziklahasadék kijáratához tették át, akkor nem lesz könnyű dolguk. Jól emlékezett rá, hogy a hasadék rendkívül szűk. Szinte lehetetlen észrevétlenül átjutni rajta.

Aki mer, az nyer. Intett a csejennek, hogy maradjon a helyén. Gyorsan levette a mokaszinját, rongyokkal tekerte be a talpát. Kihúzta a coltját. Belépett a sziklahasadékba. Váratlanul olyan sötétség vette körül, hogy csak tapogatózva jutott előre. Hátát a rücskös falnak támasztotta, és araszolva haladt előre. Csend volt. Hallotta a víz cseperészését és a csermely zúgását, s amikor fölnézett, úgy tetszett, hogy egy fekete boltozat függ fölötte. És a nagy csöndben kúszott előre a sziklafal mentén… Lassan lépkedett, óvatosan, nehogy meglökjön akár csak egy kavicsot is.

Hűvös és nyirkos volt a levegő, a sziklákról víz cseperészett, a vállán és a hátán már teljesen átnedvesedett az inge, mégis forró verejték borította az egész testét.

Egyszer csak úgy érezte, hogy közeledik valaki. Megdermedt, teljesen a sziklához lapult, mintha egész terhét magára akarta volna venni. Megmarkolta a pisztolyt. Várt… A fekete űrben hirtelen két zöldes kis lángocskát pillantott meg. Két fénylő pontocska függött a semmiben. Bizonyára egy prérifarkas, egy éjszakai csavargó.

Hogan megmozdult. A szempár kialudt. Az állat hirtelen megfordult. Még testének körvonalait sem látta.

Felsóhajtott, de ugyanakkor szöget ütött a fejébe az állat megjelenése: honnét került ez az éjszakai csavargó a hasadékba? Ha a kijáratnál őr áll, akkor élőlény nem juthat be a sziklarésbe. Vagy elaludt az őr?…

Bátrabban indult tovább. Szeretett volna már a kijáratnál lenni. A fekete űrben végre megpillantott egy keskeny kis szürke csíkot. És akkor ismét megállt.

Minden meglepetésre felkészült. Ha észreveszi valaki, lőni fog és visszavonul. Az alkalmat ugyan elszalasztja, de ép bőrrel kerül ki az egészből. Ha ellenben az őr elaludt, akkor könnyen ártalmatlanná teheti, övéről lekapcsolta a lasszót, áthúzta kezében… Lábujjhegyen lépkedve lassan megindult. A sziklahasadék ezen a helyen két bokros sziklafallá nyílt szét. Bár még mindig sötét volt, de már kivette a sziklák és a sziklaküszöbhöz tapadó törpefenyők körvonalait.

Egy fenyő mögé rejtőzve kilépett a hasadékból. Már csupán a hegyi legelő szelíd kaptatója volt előtte. Senki se vette észre, és ő se látott senkit. Szinte földbe gyökerezett a lába. Teljesen elhagyatott, csendes táj terült el a lába előtt.

És akkor félni kezdett. Mi lesz, ha azok csapdát állítottak? De csakhamar összeszedte magát. Elhatározta, hogy megnézi a legelőt, ott vannak-e a lovak. Bal felől, a sziklafal alatt megpillantotta a sötétben derengő sziklákat. A sziklák fedezéke alatt futva a tisztás felé indult.

A hegyek fölött kitisztult az ég, néhány csillag reszketett a határtalan űrben. Már jobban látott, de a legelő üres volt. Kilépett a sziklák mögül. Átvágott a tisztáson, elment egészen az öreg fészerig. Lónak, embernek még csak nyoma se volt. Csak a bagoly huhogott vészjóslóan a szerteszét heverő sziklák között, majd hirtelen felüvöltött a kaguár. És akkor rádöbbent, hogy a banda váratlanul elhagyta táborhelyét.

9.

Ugyanezen az éjszakán, hajnal előtt a Martin Lobb gulyáját őrző cowboy a legelő fölött emelkedő hegyen vágtató lovak dobogásának visszhangját hallotta, és fojtott emberi hangokat. Megrémült. Biztos volt benne, hogy indiánok. Begázolt a marhák közé. A tehenek már megérezték a lovasok és lovak szagát. A fakó bika ugrott meg elsőnek. Figyelmeztetően felbőgött, mire az egész gulya örvénylő mozgásba kezdett. A cowboy lova alig tudott kiszabadulni a vágtató marhák közül. Dühösen csapkodott mellső lábaival, úgy kergette szét a megvadult állatokat. Hogy kiért a sűrűségből, vágtatni kezdett. A lovas tehetetlenül ült a nyeregben. Sokáig kellett rángatnia a kantárt, míg az állat végre megállt.

A folyó felől Fred Lobb közeledett.

– Mi történt? – kiáltotta dühösen. – Állítsd meg a marhákat!

A cowboy a gyöngyszínű szürkeségből kibontakozó hegyekre mutatott.

– Azt hiszem, indiánok!

– Láttad őket?

– Nem.

– Akkor őrizd a gulyát, te torzszülött!

Ekkor egy lovast pillantottak meg a hegyen. Mozdulatlanul állt Sziluettje élesen kirajzolódott a fénnyel telítődő égbolton. Hirtelen megfordította a lovát, és egyenesen feléjük vágtatott. Feszülten, lövésre kész fegyverrel vártak.

Egy perc múlva Fred így szólt megkönnyebbülten:

– Ősz Ed embere.

A lovas lassan ereszkedett le a meredek hegyoldalon. Tisztán hallották a lezúduló kövek robaját és a fáradt ló hörgő lélegzését. Csakhamar leért a rétre. Fred elébe indult. Amikor találkoztak, a lovas így szólt fáradt hangon:

– Fred, szaladj az apádért!

– Mi történt?

– Ősz Ed beszélni akar vele.

– Itt van Ed? – a fiatal Lobb hangjában csodálkozás csengett.

– Mindenki itt van. Otthagytuk a helyünket.

– Mi történt?

– Ne faggass! Menj gyorsan az apádért! Ott vagyunk mind, a hegy mögött.

Fred hangosat füttyentett. Megfordult, megsarkantyúzta a lovát, és a távoli rancho felé vágtatott. Útközben még visszakiáltott a cowboynak:

– Rendben van, Dany. A mieink.

Egy óra múlva Martin Lobb a legelőn volt. Ed és a banda megjelenésének híre kissé aggasztotta. Nem értette, mi történt. Ed a mai napig nyugodtan ült a hegyekben. Úgy tetszett, hogy nincs erő, amely onnan kimozdíthatná, és most mit kell hallania. Valami rendkívül komoly dolog történhetett, hogy Ősz Ed rászánta magát zsiványtanyájának elhagyására.

Az öreg Lobb lassított, megállította a felhevült lovat, fölnézett a hegyre, majd elindult a sziklás hegyoldal felé. Amikor túljutott a gerincen, tüzet pillantott meg a sziklák között. A füst lilán tekergett a fenyők és a borókagyertyák között. A tűz mellett emberek ültek. A lovak lejjebb, a sűrű fűben legeltek. Néhány öszvért le se málháztak. Lobb megállapította, hogy Ed minden ingóságával együtt hagyta el rejtekhelyét.

A ranchero egy pillanatra megállt. Annyira megdöbbent a látványtól, hogy nem mert közeledni. Attól félt, hogy Ed majd nála akarja meghúzni magát. Az utóbbi időben rosszul alakultak Martin Lobb ügyei. Amíg Ősz Ed a hegyekben rejtőzött, védelmet jelentett számára, most, amikor úgy tetszett, hogy az ég is a fejére szakad, már csak éppen ez hiányzott. Mintegy önmaga nyugtatására megpaskolta a lova nyakát. Ekkor a háta mögül jól ismert hang ütötte meg a fülét:

– Mi újság, Lobb?

Megfordult. Néhány lépésnyire tőle ott állt Ősz Ed. Ló nélkül jött. Kezében egy borókafenyő pálcát tartott. Elegánsan felöltözött, szürke kord kabát, bricsesz és angol csizma volt rajta. Texasi kalapja alól ősz haj hullott a vállára. Keserű és szánakozó mosoly ült a száján.

Martin Lobb leugrott a lóról, de annyira meglepődött, hogy nem tudta összeszedni gondolatait. Mindössze ennyit bökött ki:

– Jó napot, Campbell.

Ősz Ed hozzálépett. Hajlékony pálcájával a csizmáját csapkodta.

– Nem várta a látogatásomat – mondta nyugodtan. – Nem számított az embereimre. Meglepődött. Ne féljen. Nem történt semmi.

A ranchero lapos arcán a megkönnyebbülés mosolya terült el.

– Ugyan már. Nagyon örülök. Csak azt nem értem, miért ilyen gyorsan.

Ősz Ed vállat vont.

– Ismer engem. Szeretek gyorsan gondolkodni és gyorsan határozni. És most kettőnk nevében kell döntenem.

– Mondja már, mi történt!

– Semmi. Csak jobb lenne, ha az embereim magánál maradnának.

Martin Lobbnak torkán akadt a szó. Alig tudta kinyögni:

– Ez lehetetlen. Maga is tudja, milyen nyugtalan időket élünk.

– Aha… – mondta az gúnyosan. – Azt mondja, hogy nyugtalan?

– És veszélyes.

– És veszélyes. Igaza van. Éppen ezért jobb lesz, ha összecsapjuk a két bandát.

A ranchero összehúzta bozontos szemöldökét.

– Bandát… Nekem nincs bandám.

Ősz Ed szája sarkában mosoly jelent meg.

– Ne akadjunk fenn egy szón. Figyeljen rám! Nincs időm. Fontosabb elintéznivalóim vannak. – Hangja szigorúan csengett. – Ön nagyon jól tudja, hogy indiánok jelentek meg a környéken, és arról is tudomása van, hogy a rezervátumőrség már keresi őket.

– Igen – bökte ki Lobb. – Sőt tegnap nálam is jártak.

– Az indiánok nem érdekelnek. Ellenben a katonákkal nem kívánok találkozni. Világos?

– Semmit se értek.

– Azonnal megmagyarázom. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan nagyobb osztagokat dobnak be. Véletlenül rábukkanhatnak a rejtekhelyemre, és az kellemetlen lenne. Nincs kedvem ujjat húzni a katonasággal. Remélem, most már világos.

– Világosnak világos, de mi közöm nekem az egészhez?

Ősz Ed gúnyosan fölnevetett.

– Igazán nem panaszkodhat a gyors észjárására. Mit tegyek, megmagyarázom magának. Van elég embere, hogy megvédje a gulyáit az indiánokkal szemben?

– Azt hiszem… azt hiszem… igen – nyögte ki.

– Azt hiszem, nincs. Hasznát veszi az embereimnek.

Martin Lobb olyannyira zavarba jött, hogy elengedte a lovát, amely eddig mellette toporgott.

– Ez kizárt dolog! – kiáltotta. – Hogyan vehetném magamhoz a maga embereit? Mit gondolnának a szomszédok? Én becsületes ranchero vagyok.

– Magához veszi az embereimet – vágott szavába Ed ellentmondást nem tűrő hangon. – És figyeljen, mert valami fontos mondanivalóm van. Pillanatnyilag nem éppen rózsás a helyzet. Ezt különben maga is tudja, hisz a saját bőrén érzi. Ezelőtt csak ketten voltunk itt, de most van egy harmadik is.

– Az indiánok?

– Ne beszéljen ostobaságokat, Lobb! Az indiánokkal boldogulnánk. Azok nem számítanak. Hanem az a harmadik.

Martin Lobb eltátotta a száját.

– Az a csavargó?

– Nem csavargó az, higgye el nekem. Lázító. Bizonyára tudja, hogy ellopta a seriffet.

– Peter Graham már úgyse felelt meg erre a posztra. Teljesen elhagyta magát.

– Tudom, de tisztában van azzal, hogy mi történik Florence-ban? Az a vén hülye Douglas bíró új seriffet nevezett ki.

– Kit?

– Találja ki!

– Nem tudom, fogalmam sincs.

– Sam Collinst.

– Collinst? Azt a kovácsot?

– Igen, azt a kovácsot, és az a kovács azonnal összehívta a polgárőrséget, és kijelentette, hogy rendet teremt a környéken.

– Hát ezen nevetnem kell – horkant föl Martin Lobb. Kihúzta magát, mintha hájas testébe új erő költözött volna, és szeme fenyegetően megcsillant. – Maga is nevessen, Campbell; amíg én élek, én nevezem ki az új seriffet. Kicsavarom a nyakát ennek a részeges bírónak. Ki engedte meg neki?

Ősz Ed türelmetlenül felszisszent.

– Ostobaságokat beszél, Lobb. Most hiába minden. Egy-két nap múlva itt a katonaság, és akkor magát is megszorongatják. Hallgasson rám…

– Hallatlan – tört ki Martin Lobb –, hogy egy csavargó miatt…

Ősz Ed a vesszővel csizmájára csapott.

– Ne szóljon közbe! Ha meghallgat, akkor átverekedhetjük magunkat a nehézségeken, és talán még nyerünk is valamit.

– Egyszerűen el kell fogni ezt a semmirekellőt.

– Gondolkodni kell, Lobb. – Ősz Ed gúnyos mosollyal nézett rá. – Úgy kell irányítani a dolgokat, hogy mások kapják el. Az embereim egyelőre magánál maradnak. – Martin Lobb ismét tiltakozni akart, de Campbell egyetlen pillantással belé fojtotta a szót. – Hasznukat veszi a ranchón. Majd megjátsszák a békés cowboyt. Csak nem akarja, hogy a csejenek meglopják a marháját?

– Már elhajtottak háromszáz darabot.

– Na látja. Most biztonságban lesz. Az embereim jól tudnak lőni, ahogy azt maga is tudja… Ne üsse bele az orrát az új seriff dolgaiba se. Ha itt lesz az ideje, másik embert teszünk a helyére. Egyelőre azonban úgy kell irányítanunk az eseményeket, hogy eltereljük magunkról a figyelmet.

– De hát Collins elsősorban magát és a bandáját fogja keresni.

– Más munkát kell neki adni – halkította le hangját, anélkül hogy Lobbra nézett volna, s hozzáfűzte: – Önnek elintéznivalója van Evanssel.

– Igen – kapott a szón Martin Lobb. – Az az érzésem, hogy ez a csirkefogó szövetkezett a csejenekkel, és rám szabadította őket. Az ő gulyája érintetlen maradt.

Ősz Ed gúnyosan összehúzta a szemét.

– Ha az az érzése, hát legyen. Van egy tervem… Kikészítjük Evanst, és egyben eltereljük magunkról a figyelmet. Most keménynek kell lennie. Egyszerű az egész. Meg akart szabadulni Evanstől, és fel akarta gyújtani a házát, igaz?

– Ez most túl veszélyes lenne.

– Egy pillanatig gondolkodjon csak rajta. A magunk javára fordíthatjuk a játékot. Az embereim között van néhány mesztic. Majd indiánnak öltöznek. Éjszaka Evansék ranchójára küldjük őket, és felgyújtatjuk a farmot. De ez még nem minden. Le kell számolnunk azzal a fehér emberrel, mert az a legveszélyesebb számunkra. A maga emberei, ha jól tudom, látták őt.

– Igen. Két legény látta akkor…

– És emlékeznek rá, hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta?

– Természetesen.

– Akkor az egyik emberünket úgy maszkírozzuk, és a csejeneknek öltözött legényekkel együtt odaküldjük.

Az öreg Lobb hirtelen a homlokára csapott.

– Pompás ötlet.

Ősz Ed szánalommal bólogatott.

– Látja, maga helyett is én gondolkodom.

– De nem nagyon kockázatos ez a játék?

– Az ördögbe is, játsszunk végre nagyban. Ha a florence-i seriff megtudja, hogy ez az ember a csejenekkel megtámadta a tiszteletreméltó és becsületes ranchero házát, akkor az egész polgárőrséget kiküldi az elfogatására, és nyomban felkötteti.

Martin Lobb durván fölnevetett.

– Mindig tiszteltem önt, Campbell, de a mostani ötletére egy zseni is büszke lehetne. Enyém lesz Evansék ranchója!…

Ősz Ed megragadta Lobb gallérját.

– Remélem, jól megértett mindent. Nekem ebben a pillanatban fontosabb dolgaim vannak. Egyedül kell végrehajtania a tervet.

10.

– Azt mondtad, hogy a tisztáson sok lovat találunk. Azt mondtad, hogy miénk lesz a sok ló. Most mit mondasz, sápadt arcú fivérem? – szólt Fekete Szarvas Ron Hoganhoz.

A tisztáson álltak a hajnali ragyogásban. Fölöttük a sziklás szakadék csupasz falai meredeztek. A fecskék egyenetlen öltésekkel varrták át az ég kékjét, és az első sas mint fekete kis pont függött, magasan a légben. A füvön nehéz harmat feküdt, s az emberek arca kővé keményedett a fáradtságtól és a csalódástól.

Hogan az ajkába harapott. A csejen mély és tűnődő szemébe nézett.

– Nem hiszel nekem?

Fekete Szarvas behunyta a szemét, csak egy kis résen át nézte Hogant. Kelletlen hangon ismételte meg:

– Azt mondtad, hogy miénk lesz a sok ló, hogy miénk lesz a sok öszvér, ami itt legelt.

Hogan kihúzta magát, de állandóan az volt az érzése, hogy a kőfal teljes súlyával ránehezedik.

– Az embereid látták napnyugta előtt a legelésző lovakat és öszvéreket. Hadd erősítsék meg szavamat.

Fekete Szarvas a szavába vágott:

– Az embereimet már meghallgattam. Most téged akarlak hallani.

– Harmadszor ismétlem: Ősz Ed emberei elmentek innét, és magukkal vitték a lovakat és az öszvéreket.

– Ez azt jelenti, hogy becsaptál bennünket.

Ron Hogan hirtelen mozdulattal kicsatolta övét a pisztolyokkal, és az indián főnök fiának lábához hajította.

– Ha nem hiszel nekem, vedd el a fegyveremet, vedd el a lovamat, és csinálj velem, amit akarsz!

A csejen némán fölemelte a kezét.

– Vedd föl a fegyvered!

Ron Hogan hátralépett.

– Nem veszem föl, amíg nem hiszel nekem. A barátotok vagyok, sok-sok marhát vittem nektek. Nekem köszönhetitek, hogy gyermekeitek nem sírnak az éhségtől. Miért nem hiszel nekem?

Fekete Szarvas még följebb emelte a kezét.

– Vedd föl a fegyvert!

Hogan lehajolt az övért. A két csodálatos tengerészcoltra nézett, és azt gondolta, hogy legszívesebben mind a kettőből beleeresztene egy-egy golyót ebbe a makacs és bizalmatlan emberbe.

Amaz leengedte a kezét.

– Ha megszerzed azokat a lovakat, akkor hiszek neked.

Hogan összeszorította a fogát.

– Megígérem.

Fekete Szarvas megfordult, és elment a tűztől.

A nap kigördült az éjsötét fenyők mögül, a tisztás szivárványszínben ragyogott, a sziklák kibontakoztak a szakadozott ködfátyolból, és megmutatták komor ábrázatukat. A sas még mindig a sziklás szakadékok fölött lebegett.

Napkelte után Hogan magához vett öt csejent. Útnak indult. Nem tudta, hová ment Ősz Ed a bandájával, de remélte, hogy rábukkan a pihenőhely vagy a tábor nyomára. De arra a gondolatra, hogy a banda esetleg elköltözik erről a vidékről, és akkor el kell hagynia a csejeneket, és egyedül kell keresnie Edet az ismeretlen környéken, megrémült.

Délig lovagoltak. Délben egy sekély kanyonba értek, ahol vizet is találtak. Megitatták a lovakat, elfogyasztották a néhány, útközben elejtett fürjet, és amikor a nap sugarai kissé megszelídültek, újból útnak indultak. Martin Lobb ranchója felé vették útjukat. Hogan abban reménykedett, hogy ott nyelvet tud fogni.

A nap már alacsonyan állt, amikor egy hatalmas sziklákkal teli völgy pereméhez értek. Az indiánok Kőemberek Völgyének nevezik. Ezen a helyen a szelíden hullámzó hegyek váratlanul egy pineákkal benőtt teknőt alkottak. A teknőből gigantikus alakok, furcsa sziklák emelkedtek ki. Őrt álló harcosokra emlékeztettek: kőszemmel néző kőtorzók, kőfejek és kőarcok. A sziklák lábánál szétporladt sziklák hevertek, a völgy mélyén pedig egy fürge folyócska rohant kavicsos medrében.

A völgy pereme meredeken zuhant alá. Le kellett szállniuk a lóról, s úgy vezették le őket a vad szakadékon. Amikor leértek a völgybe, az egyik csejen jelzett, hogy álljanak meg. Éles füle gyanús hangokat fogott. Az indián leugrott lováról, letérdelt, és fülét a földhöz szorította. Majd fölegyenesedett. Súgott valamit Bölcs Hollónak. Az angolul elismételte Hogannak:

– Lovasok közelednek.

Hogan megparancsolta az embereknek, hogy rejtőzzenek a sziklák közé. Letértek az útról, és gyalog folytatták útjukat. Az egyik csejen fölmászott a sziklára.

Csakhamar intett Bölcs Hollónak, és törzsi szokás szerint jeleket váltottak.

Bölcs Holló Hoganhoz lépett. Így suttogott:

– Két lovas.

– Hadd menjenek – szólt Hogan. Bölcs Holló arca elfelhősödött.

– Két ló… Jól jönne.

– Hadd menjenek. Nem akarok lövöldözést. Nekünk sok lóra van szükségünk.

– Úgy elkapjuk őket, hogy meg se mukkannak.

Hogan ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Azt mondtam, hadd menjenek!

A csejen forradásos arcán csalódás tükröződött. Hogan közben a szikla peremére lépett, és fokozódó feszültséggel várta a lovasok megjelenését. Ki jár itt, ahol a madár se jár? A lába alatt látta az égszínkék, tiszta folyót, és a napon kiszáradt csontokra emlékeztető fehér köveket, közvetlenül alatta pedig a folyó felé meredeken lejtő rétet. A füvet lágy szellő fodrozta, a hegyi folyó ringatózó színén felhőárnyak úsztak. Följebb két sziklatömb emelkedett, a formájuk batyu terhe alatt görnyedő öreg indián asszonyokra emlékeztetett.

Még nem látta a lovasokat, csak a hangos lódobogást hallotta. Először a hosszú árnyékokat pillantotta meg, majd a lovasok is feltűntek. Hogan csak két kalapot látott, egy fehér texasit és egy fekete mexikói sombrerót. Mintha villámütés érte volna. A sombrerós lovas sziluettje ismerősnek tetszett, mintha már látta volna. Olyan szépen ült a nyeregben, és könnyed mozdulataiban annyi báj volt, hogy Hogan szinte felhorkant, majd hirtelen megvilágosodott a feje, „Hiszen ez Antonio…" A második lovas kiléte felől már nem voltak kétségei. Megismerte jól szabott zekéjéről és arról a magabiztosságról, amellyel átlovagolt a réten. Már biztos volt benne, hogy Frank Ellis az, a mexikói szolgájával.

„Az ördögbe is – suttogta öntudatlanul –, mit keresnek ebben az elhagyatott völgyben?" A vér a fejébe szökött, s mint a villám vágott belé a florence-i este emléke… a mögötte lopakodó árnyék… a tompa lövés és a menekülés. Tűnődött: engedje őket és keresse Ősz Ed bandáját, vagy… Döntött: „Meg kell tudnom, miért lőtt rám akkor…"

Intett Bölcs Hollónak. Odasúgta:

– Szép lovaik vannak.

A csejen szeme fölizzott, mint két faszéndarabka.

– Szép lovak – ismételte meg. – Érdemes lenne megpróbálni.

– Ketten állják el az utat… Négyen pedig hátulról támadunk. Az utolsó pillanatig a sziklák mögött maradunk. – Intett, és a csejenek felugrottak lovaikra. Ketten a hegyoldal felé indultak. Szállt, röpült a kavics a lovak patája alól, a lovak vágtáztak a bokrok között.

A völgyben közeledő lovasok meghallották a lódobogást. Megtorpantak, Antonio villámgyors mozdulattal kihúzta puskáját a nyeregkápa alól, Ellis pedig görcsös mozdulattal a pisztolya után nyúlt. De mielőtt elsüthették volna fegyverüket, a két csejen átvágtatott előttük az úton, és eltűnt a sziklák mögött.

Hogan lassan leereszkedett embereivel a hegyoldalon. Csak akkor léptek elő, amikor azok megfordultak. Láttukra Ellis megállította a lovát. Lőtt. A völgyet betöltötte a lövés visszhangja. Sziklától szikláig szállt. A bokrok közül is eldördült az első lövés. Megsebesítette a szolgát. Antonio kiengedte kezéből a puskát. Felnyögött, a vállához kapott. A ló a sziklák felé ragadta, de a lovas nem maradt sokáig a nyeregben. Úgy zuhant le a lóról, mint egy bábu.

Ellis a folyó felé hajtotta lovát, s a ló hatalmas lendülettel vetette magát a folyó sodrába. Egy pillanatra eltűnt a habokban.

Amikor Hogan a menekülő után vetette magát, az már a folyó közepén volt. Leteríthette volna egyetlen lövéssel, de mindenáron élve akarta elkapni.

A ló feje fölé hajolt, úgy vágtatott a menekülő után. Már a folyóban voltak. A ló megcsúszott a köveken, megingott. Hogan kis híján kiesett a nyeregből, Megsarkantyúzta a lovát. A ló kelletlenül úszott. Fáradt volt az egész napos úttól, és nehezen birkózott a folyó erős sodrával.

Eközben Ellis erős hátaslova már eltűnt a meredek part mögött. Úgy tetszett, egérutat nyert. Két indián megelőzte Hogant. Apró lovaik csodálatos könnyedséggel keltek át a folyón. A szinte lovaik hátára tapadó csejenek átható hangon üvöltöttek.

Előttük sziklás rét húzódott. Ellis már messze járt. Hirtelen eltűnt a pineák között. Hogan érezte, hogy lova gyengül, hallotta nehéz, hörgő lélegzetét, várta, mikor botlik meg. A csejenek úgy suhantak előtte, mint az árnyak.

Beértek az erdőbe. Elnyelte őket az árnyék, arcukat hűvös szellő simogatta. Amikor kiléptek a fák közül, egy szelíden lejtő hegyoldalt és két torony nagyságú sziklát pillantottak meg. A távolban fenyőcsúcsok és szakadékok sötétlettek. Ellist már nem látták.

„Talán elrejtőzött a sziklák között, vagy egérutat nyert". Hogan megállította a csejeneket. Megparancsolta, hogy kerüljék meg a sziklákat, ő pedig óvatosan megindult a folyó mentén. Az átjárót kereste, amelyen Ellis kisurranhatott. De csakhamar rájött, hogy arrafelé ember nem juthatott ki. A folyó egy sziklatorkon át zuhant a mélybe. Az utat hatalmas kőtömbök és kidöntött fenyőtörzsek torlaszolták el. Akkor hová lett Ellis?

Megkerülte a mohás kőtömböket, átverekedte magát a sűrű növényzeten.

A tisztáson megpillantotta Ellis lovát. Idegesen futkosott, kapált mellső lábaival. Merő tajték volt. Hogan láttára megzavarodott, és a folyóparti legelő felé rohant. A csejenek utánavetették magukat.

Hogan magára maradt. Feltételezte, hogy Ellis, miután váratlan akadályba ütközött, bizonyára a sziklákon keresztül próbál menekülni. Leugrott a lóról. Előtte sziklafal emelkedett. Figyelmesen szétnézett, de nem látott embert. Ellis bizonyára behúzódott egy hasadékba. Fölkapaszkodott az első sziklára. És hirtelen golyófütyülést, majd dörrenést hallott. A golyó mellette csapódott a falba. A sziklához tapadt. Várt egy pillanatig. A sziklaereszek alá rejtőzve mászni kezdett a szinte függőleges falon. A sziklapadról megpillantotta Ellist. Egy sziklakiszögellés mögött állt.

Hogan biztonságos helyre mászott át. Várta, hogy Ellis elmozduljon, de nem hallott semmiféle neszt. Ezért úgy döntött, hogy kiugrasztja. Köveket dobált a mélybe. Ekkor eldördült a második lövés.

És hirtelen csend lett. Ron Hogan előmászott rejtekhelyéről. Maga fölött mély sziklarepedést látott. Elhatározta, hogy följebb megy, és felülről támad ellenfelére. Mászni kezdett. Lábát és hátát erősen a falnak vetette, és hol a lábát, hol a hátát emelve kapaszkodott fölfelé a kürtőben. Végre egy lejtős sziklapadra ért Lehajított egy követ. Mintegy feleletként lövés dördült Most már biztos volt benne, hogy elkapja Ellist. Lehasalt, kimászott a pad pereméig, s kihajolva megpillantotta ellenfelének fehér kalapját.

– Add meg magad! – kiáltotta fojtott hangon.

A férfi egy pillanatra fölemelte a fejét, de amikor megpillantotta maga fölött Hogant, pánikszerűen menekülni kezdett: leugrott. Hogan azt hitte, hogy összetörte magát, hogy meghalt, de szerencsére egy füves rétre esett, és legurult a meredeken.

Hogan nem sokat teketóriázott, leereszkedett az alsó sziklapadra, és Ellis után ugrott. Ügyesebbnek bizonyult, mint Ellis. Talpra esett. Leszaladt, és a gyalogfenyők között megpillantotta Ellis fehér kalapját.

„A kezemben vagy" – gondolta. Észrevette ugyanis, hogy a csapdából csak a sziklahasadékon át lehet kijutni. Megkerülte a sziklákat, és lesbe állt.

A hasadék olyan szűk volt, hogy egy ember is üggyel-bajjal tudott átvergődni rajta. A sziklák mellett törpefenyő nőtt. Hogan meghajtotta a fenyő gyantás gallyát, és várt.

Ellis óvatosan széthajtotta az ágakat. Óvatosan, lépésről lépésre haladt előre, készen arra, hogy bármely pillanatban leadja a halálos lövést. Már egészen közel volt. Hogan megpillantotta sebes, véres arcát…

Elengedte a gallyat.

Az, mint a rugó, Ellis szemébe vágódott. Ellis felkiáltott, kétszer a levegőbe lőtt, de Hogan rávetette magát. A szeme közé irányzott vaskemény csapással a földre döntötte; kitépte kezéből a pisztolyt, félreugrott, s a pisztolyt Ellis mellének szegezve gúnyos mosollyal így szólt:

– A kezemben van, Ellis.

11.

Ellis lassan föltápászkodott. Hűvösen és gyűlölködve nézett Hoganra. Arcán leplezett harag és kétségbeesés tükröződött. Fölemelte a lábánál heverő kalapot. A térdéhez csapta néhányszor, majd elővette gondosan összehajtott zsebkendőjét. Sokáig törülgette véres arcát és pergamensárga, borotvált fejét. E tevékenysége közben arca lassanként mozdulatlan maszkká merevedett. Határozott mozdulattal fejébe húzta a kalapot, és kényszeredett udvariassággal így szólt:

– Gratulálok… Pedig biztos voltam benne, hogy nem kap el.

Ron Hogan néhány lépést hátrált. A pisztoly csövét továbbra is Ellisre fogta.

– Nem ajánlom, hogy szökéssel próbálkozzék.

Ellis tanácstalanul leengedte a kezét.

– Vesztettem, de tudok veszteni, és remélem, hogy úriemberként bánik velem.

– Mit ért ezen?

– Azt értem, hogy szabadon enged, mert semmi oka, hogy fogva tartson. Egy bizonyos pittsburghi vállalat képviselője vagyok…

– Tudom – vágott a szavába gúnyosan Hogan. – Hogy s mint halad az érckeresés?…

– Köszönöm, halad.

Hogan dühösen fölszisszent.

– Ne játssza meg magát! Maga nem képvisel semmiféle vállalatot, és nem keres érceket se.

Ellis Hoganba mélyesztette acélszemeit.

– Ó… – mondta megjátszott csodálkozással. – Honnét vannak az információi?

– Semmi köze hozzá.

– Valóban. De remélem, hogy megértjük egymást. A vadászat módjáról arra következtetek, hogy pénzre van szüksége. Mennyit kér?

Ron Hogan elpirult.

– Nem vagyok bandita.

– Elnézést, nem akartam megsérteni.

– Hagyja csak a bocsánatkérést. És ne játssza meg az ártatlan bárányt. Mit keres itt?

Ellis halványan mosolygott, mintha hirtelen zavarát akarná leplezni.

– Megengedi, hogy leüljek? Mind a ketten fáradtak vagyunk, és nekem a térdem is fáj – mondta, s közben szakadt bricseszét nézte.

– Üljön le és válaszoljon, miért csavarog erre?

Ellis leült egy kiálló sziklapadra. Fölszisszent fájdalmában. Sebesült lábát maga elé nyújtotta.

– Már mondtam – mondta hűvösen és nyugodtan. –, Egy bizonyos pittsburghi vállalat képviselője vagyok…

– Nem igaz! Engem nem csap be.

Ellis hirtelen hangot változtatott. Békülékenyen folytatta:

– Igaza van. És ön kicsoda, fiatalember?

– Most én kérdezek. Kicsoda ön?

– Miért fontos ez magának?

– Ne játsszunk szembekötősdit. Ismerem magát. Frank Ellisnek hívják, mexikói szolgájával utazgat, akinek Antonio a neve, geológusnak és egy bizonyos pittsburghi cég alkalmazottjának adja ki magát, holott a képére van írva, hogy utolsó gazember.

Ellis hűvös szemében harag lobbant föl. Látszott, hogy élesen akar válaszolni, de uralkodott magán, és mindössze ennyit mondott gúnyos hangon:

– Rendben van, játsszunk nyílt kártyákkal. Nem az vagyok, akinek mondom magamat, maga pedig… Magát Ron Hogannak hívják. Nagyon örülök, hogy találkoztunk.

– Megismer? – suttogta csodálkozva Hogan. – Hiszen… – Egy pillanatig nem tudott úrrá lenni megdöbbenésén. Nem gondolta, hogy Ellis ilyen gyorsan fölismeri. A férfi megérezte Hogan gondolatait.

– Ne gondolja, Hogan – mondta békülékenyen –, hogy naiv vagyok. És meg kell jegyeznem, hogy szeretem azokat, akik mernek kockáztatni. Különben én is kockáztattam… amikor elszaladtam maga elől. Azt gondoltam, hogy túljárok az eszén. De hagyjuk ezt. Maga roppant mód érdekel engem…

– Tőlem… – vágott dühösen a szavába Hogan. Mindenképp titkolni akarta zavarát.

– Az a sírdombos ötlete nem túl eredeti, de nem is haszontalan.

– Szaglászott utánam?

– Természetesen. Még a sírjához is elzarándokoltam. Ellenőrzésképpen a szolgámmal kiásattam a gödröt, egészen a gallyakig, amiket beledobált. Biztosíthatom, senkinek sem szóltam róla.

Hogan igyekezett úrrá lenni megdöbbenésén.

– Hát ez szép. És minek köszönhetem kedvességét?

– Józan eszemnek. Látja, nekem fontos volt, hogy senki se szerezzen róla tudomást. És most mondja meg, mit akar velem csinálni.

Ebben a pillanatban a sziklák mögül előbukkantak a csejenek. Kiáltozva és integetve hívták Hogant.

– Félbe kell szakítanunk ezt az érdekes beszélgetést – vetette oda Ellisnek.

Ellis elsápadt, és mélyebbre húzta kalapját.

– Jobb szeretném, ha ezekkel nem lenne dolgom.

– Értem.

– Mindent elintézhetünk kettesben. A kettőnk beszélgetésétől függ a maga sorsa.

– Talán a magáé – nevetett föl Ron Hogan, és élesen így folytatta: – Menjünk, Ellis!

A csejenek a tisztáson várták őket a sebesült Antonioval és az elfogott lovakkal. Antonio egy kidöntött fa hatalmas törzse mellett ült. Fejét lehorgasztotta, és görcsösen fogta átlőtt vállát. Ura láttán fölemelte fejét. Fekete, ködös szemében döbbenet tükröződött.

– Elfogták?

Ellis bólintott. Hoganhoz fordult.

– Arra kérem, hogy emberségesen bánjanak vele. Ez a fiú rendkívül ragaszkodik hozzám…

Ron Hogan az ajkába harapott.

– Tudom, Ellis. Vakon végrehajtja minden parancsát – Gyors léptekkel a mexikóihoz lépett, megfogta az állát és egyetlen rántással fölemelte a fejét. A szemébe nézett.

– Miért lőttél rám?

– Hogan – hallotta a háta mögött Ellis nyugodt hangját. – Ez félreértés.

Ron Hogan dühösen felhorkant.

– Miért parancsolta meg, hogy rám lőjön?

– Mikor?

– Jól tudja, hogy mikor.

Ellis vállat vont.

– Talán Florence-ban?

– Igen, pontosan Florence-ban, amikor meg akarta vásárolni tőlem a mexikói kést.

– Gondolkozzon, mi célból tettem volna…

– Éppen erről van szó… Én nem akartam eladni önnek a kést, ezért elhatározta, hogy más úton-módon szerzi meg tőlem.

Ellis ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.

– Erőszakkal is megszerezhettem volna Donald Smithtől.

– De előbb meg akarta ismerni a tulajdonosát, nem?

Ellis tehetetlenül fölemelte a kezét. Összevonta szemöldökét, és figyelmesen szemügyre vette Hogant.

– Ne értsen félre, Hogan. Ha el akartam volna tenni láb alól, könnyedén megtehettem volna reggel, amikor ön színházasdit játszott. Igazán gyerekjáték lett volna. Maga után lovagolok, elbújok a sziklák mögött, és lepuffantom. Azt gondolja, olyan naiv vagyok, hogy kiengedem magát Florence-ból, ha nem akarom? Különben is… tudom, hogy ki lőtt magára.

Ron megremegett.

– Kicsoda, az ördögbe is?

– Ne heveskedjen! Mondtam már, hogy a beszélgetésünktől függ a sorsa, és maga nem hisz a szavamnak. Kérem, hallgasson meg nyugodtan! Számomra igen fontos, hogy kikerüljek ebből a kellemetlen helyzetből. Magának pedig, ha nem tévedek, még fontosabb, hogy megtalálja a mexikói kés tulajdonosát. Ha okosan cselekszik, mind a ketten nyerünk rajta.

– Mondja már meg, ki lőtt rám! – kiáltotta Ron Hogan.

– Először tudnom kell, hogy mit akar csinálni velem.

Hogan galléron ragadta Ellist.

– Velem ne cicázzon! Tőlem nem szabadul egykönnyen.

Ellisnek szeme se rebbent, összehúzott szemmel nézett ellenfelére. Arca nyugodt volt, mozdulatlan, mint egy maszk.

– Azt ajánlom, jól gondolja meg, Hogan. Ha a vörös ördögök kezére ad, elszalasztja az egyetlen alkalmat…

– Csak szép sorjában, Ellis – vágott a szavába élesen Ron Hogan. – Tehát ki lőtt rám?

– Don Bayard – mondta lassan Ellis. – Ősz Ed egyik embere.

– Ősz Ed embere… – ismételte meg tűnődve Ron Hogan.

Ebben a pillanatban hozzájuk lépett Bölcs Holló. Szemében nyugtalanság tükröződött.

– Mit csinálunk vele?

Ron türelmetlenséget érzett a csejen hangjában.

– A lovak a tieitek – vetette oda kitérően.

– És ők? – A csejen szemében tűz csillant fel. Gyűlölettel nézett Ellisre.

– Ők az enyémek.

– Nem visszük őket magunkkal. Hosszú az út, és veszélyes.

Ellis hátralépett. Sápadt arca megmerevedett a feszült várakozásban. Ron Hogan nyugodtabban így szólt:

– Lovaink fáradtak. Közeledik az éjszaka. Itt kell táboroznunk.

Ellis összeszorította szederjes száját, és úgy suttogta:

– Ez az utolsó lehetőség. Ha elenged, megmondom, ki ölte meg a bátyját, Samuel Hogant.

Hogan lassan homlokához emelte a kezét, tenyerével eltakarta a szemét, és egy pillanatig teljes némaságba dermedt. Majd feszült hangon a csejenekhez fordult.

– Gyújtsatok tüzet! Reggel továbbindulunk.

Ellis megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hát akkor – mondta csendesen –, látom, hogy mégse hagyta el a józan esze. Talán mégiscsak közös nevezőre jutunk.

– Meglehet – suttogta mintegy önmagának Hogan, és megparancsolta, hogy nyergeljék le a lovakat.

12.

A hold kigördült a komor szakadék fölé, és elöntötte a sziklákat halott és fémes sugaraival. Hűvös éjszaka borult a Kőemberek Völgyére. Az ezüsthomlokú magas cédrusok mozdulatlanul álltak, s a rétre nehéz harmat hullott. A völgyben, az árnyékos sziklaszurdokban fortyogva és tajtékozva zúgott a folyó. Kövek, hold és csend, ebből állt az egész világ.

A csejenek már bebújtak a pokrócok alá, úgy egymáshoz tapadtak, mint a bábok. Antonio hangosan jajgatott a takarója alatt. Csak Hogan és Ellis ültek még a pislákoló tűz mellett. Hogan száraz fadarabokat dobott a tűzre. A fényes lángok csakhamar kicsaptak a gallyak közül.

Ellis már erős, nyugodt hangon beszélt:

– Szóval… mint már mondtam, Don Bayard, Ősz Ed embere lőtt akkor magára. Szerencséje, hogy sötét volt, mert Bayard nem szokott tévedni… De hát ez csak egy kis epizód. A történet nem itt kezdődik. Azt kérdezte, honnét ismerem Ősz Edet. Ez is érdekes história. Dick Manory fogadójában ismertem meg, Santa Fében, a kártyaasztal mellett. Akkor még nem hívták Ősz Ednek, sem Ed Campbellnek. A Tom Bennet nevet viselte, és természetesen nem volt sem bandavezér, sem botrányhős. Váratlanul jelent meg Santa Fében. Senki sem kérdezte meg tőle, honnét és minek jött. Nem szokás ilyesmiket kérdezni. Az emberek jönnek-mennek, ez mindenkinek jogában áll. Fegyelmezett ember benyomását keltette, az a fajta, aki tudja, hogy mit akar, és meg kell mondanom, kitűnő modora volt. Akkor még senki sem gyanította… De ne vágjunk elébe. Pókereztünk. Pompásan játszott, és a szerencse is kedvezett neki. Egyetlen este több ezer dollárt nyert…

– De mi köze volt a bátyámhoz? – szólt közbe Hogan. – Maga ismerte a bátyámat?

Ellis lassan megtömte a pipáját.

– Nem. Csak egyszer láttam, akkor este, a halála előtt. De ne vágjon a szavamba. Mindent elmondok sorjában. Aznap késő éjszakáig játszottunk. Bennetnek jó lapjárása volt. Már azt hittem, mindnyájunkat megnyúz. Egyszer csak hozzálépett egy ember, amolyan csavargó külsejű. Kimentek. Amikor Bennet visszajött az asztalhoz, furcsa mód szórakozott volt. Veszteni kezdett. Addig-addig, hogy elfogyott a pénze. Ekkor öve mögül kihúzott egy régi mexikói vadászkést, és az asztalra tette. Dan Tosby, aki velünk játszott, hangosan fölnevetett. Megkérdezte, mennyit ér a kés. Bennet elsápadt. Azt hittük mindjárt ráveti magát Danre, de uralkodott magán, majd közölte, hogy nincs nála pénz, de száz dollár ellenében itthagyja a kést. Száz dollár egy késért, ki hallott ilyet?! Valóban szép kés volt, régi, de hát ki kockáztatott volna? Bennet azonban kötötte az ebet a karóhoz. Azt mondta, hogy számára ez a kés rendkívül értékes. Végül is elfogadtuk az ajánlatát. De nem sokáig játszottunk, mert csakhamar megjelent a maga bátyja… Jól emlékszem rá. Arányos termetű, magas, karcsú férfi volt, az arca nemes vonású, a szeme szép fekete. A szemét és a tekintetét kivéve nem hasonlított magára. Tom Bennet a jövevény láttán fölugrott. Megálltak egymással szemben, gyűlölködve méregették egymást. Látszott, hogy halálos ellenségek. Azt hittem, mindjárt egymásnak ugranak, de csak némán álltak egymással szemben. Bennet bólintott, és szó nélkül megindult a lépcső felé. A maga bátyja követte. A kés az asztalon maradt.

Ellis egy pillanatra elhallgatott. Összehúzott szemmel nézte a pislákoló tüzet. Hogan ismét gallyakat dobott a tűzre.

– Némán álltak egymással szemben – suttogta tűnődve. – Nem tudja véletlenül, hogy mi volt közöttük? Mi dolguk volt egymással?

Ellis kivett a tűz széléről egy kis parazsat. Meggyújtotta a pipáját.

– Fogalmam sincs. Ha tudnám, megmondanám. Senki se tudta, hogy mi bajuk egymással. Titokzatos ügy volt.

– Vagy csak maga teszi ilyen titokzatossá – szólt közbe kötekedve Hogan.

– Mi hasznom lenne belőle? Amit mesélek, két éve történt Santa Fében. Magam is megdöbbentem. De hagyjuk ezt. Tudtam, vagy inkább éreztem, hogy valami történni fog. Eközben a két férfi fölment Bennet szobájába; Hallottuk az indulatos hangjukat. Szenvedélyesen és hevesen vitatkoztak. Majd váratlanul megjelent az ön bátyja. Futva jött lefelé a lépcsőn. Nagyon ingerült volt. Nem nézett semerre, az ajtóhoz rohant és eltűnt. Azután lejött Bennet. Látszott, hogy valami bántja. Lassan, lehorgasztott fejjel jött. Odalépett az asztalunkhoz, meghajolt, és így szólt: „Bocsássanak meg, sajnos el kell mennem." Anélkül, hogy ránk nézett volna, fölvette a mexikói kést az asztalról, az öve mögé dugta, meghajolt, és lassú léptekkel távozott. Reggel az egész város erről beszélt… Mondták, hogy leszúrták a maga bátyját, és a holttest mellett megtalálták a mexikói kést.

Hogan keserűen fölnevetett.

– Érdekes… Ide figyeljen, Ellis! Én mindenkivel beszéltem, aki tudott valamit a bátyám halálának körülményeiről. De Tom Bennet nevét senki se említette.

– Hát a kés? – suttogta Ellis.

– Az igaz, a kést a holttest mellett találták. De biztos maga benne, hogy Tom Bennet ölte meg Samuelt?

Ellis vállat vont.

– Hogy biztos vagyok-e benne? Hogyan lehetnék biztos?… – mondta lassan –, de minden jel arra mutat, és a maga kétségei, már megbocsásson, de kissé naivak. Bizonyára ismeri a Santa Fében uralkodó állapotokat. Bennet még azon az éjszakán eltűnt, az emberek, mivelhogy nem tudták, kiféle-miféle, inkább hallgattak. Különben rajtam, Dan Tosbyn és azon a harmadikon kívül – akinek nem emlékszem a nevére, de velünk pókerozott – azt hiszem, senki se látta a kést. Én… megmondom magának őszintén… nem tartozom a gyáva emberek közé, de mégis jobbnak láttam, ha elutazom Santa Féből. Talán megért.

– Nem, nem értem meg. Én a maga helyében jelentkeztem volna a seriffnél.

Ellis nagyokat pöfékelt. Egymás után eregette a füstkarikákat.

– Aztán engem is holtan találtak volna, egy másik késsel a hátamban. Nem tartozom a gyáva emberek közé, de ilyen esetekben jobb óvatosnak lenni. Maga pedig furcsa ember, Hogan. Nem gondolja, hogy jóságos vagyok magához? Megmondom miért. Nekem köszönheti, hogy a feje még a nyakán van.

– Köszönöm – vetette oda Hogan gúnyosan.

– Nincs miért. Egyszerűen csak megsajnáltam magát.

– És miért akarta megvenni azt a kést? Ez valóban titokzatos ügy.

– Véletlenül vettem észre a kést. Beugrottam Donald Smithhez elintézni egyet-mást. Azonnal megismertem a kést. És be vallom, kíváncsi voltam a tulajdonosra, s amikor meghallottam a maga nevét, tudtam, hogy veszélyes játékba kezdett. Figyelmeztettem is, emlékszik… Maga tetszik nekem. Ne kockáztasson feleslegesen!

– És akkor miért nyomozott utánam?

– Hogan! – kiáltott fel Ellis. – Komolyan nem érti? Hisz én az első perctől fogva tudtam, hogy kit keres itt, és kivel akar leszámolni. Maga őrülten vakmerő. Egyedül mindenki ellen. Ha bárkinek kifecsegem Florence-ban, hogy maga él, Ősz Ed nyomban eltette volna láb alól. Maga nem tudja, kivel van dolga.

– Nagyon is jól tudom.

– És mi a célja?

– Az igazságot keresem – mondta makacs elszántsággal Ron Hogan. – Két éve keresem. Amikor megtudtam, hogy meghalt a bátyám, odahagytam bostoni otthonomat, az egyetemet, és Santa Fébe utaztam. Ön nem ismerte a bátyámat. Nemes lelkű ember volt. Sokat köszönhetek neki. Nem tudtam belenyugodni abba, hogy a gyilkos büntetlenül él valahol. A késen kívül sajnos nem volt semmi nyom. De én makacs vagyok. Elhatároztam, hogy megkeresem Samuel gyilkosát. Két évig barangoltam Arizonában és Texasban, két hosszú évet vesztegettem a keresésére, végül is Coloradóba értem. Véletlenül tudomást szereztem Ősz Ed bandájáról. Mint tudja, a gonosztevők gyakran bandákban rejtőznek el az igazságszolgáltatás elől. Ezért így okoskodtam: „Talán most… Talán most végre sikerül… Két év után végre megláthatom ennek az embernek az arcát…" Szerettem volna a szemébe nézni, és megküzdeni vele, mint férfi a férfival.

Elhallgatott. Fáradt mozdulattal megtörölte a szemét. Ellis nem nézett rá. Hűvösen megkérdezte:

– Látta ön Ősz Edet?

– Igen – rezzent föl Hogan. – Egyszer láttam messziről, számomra nem túl kedvező körülmények között. Ahelyett, hogy én mondtam volna ítéletet rá, ő ítélkezett felettem. Nem volt nálam fegyver… – Mélyet sóhajtott, fölvett egy gallyat, és turkálni kezdett vele a hunyó parázsban.

Ellis oldalvást nézett rá.

– És most is fegyvertelen. Nem tudom, adhatok-e tanácsot magának… Ne menjen fejjel a falnak. Őrültséget csinál. Sajnálom magát, Hogan. Azt hiszem, Ősz Eddel nem boldogul. Ha hallgatna rám, lemondana szándékáról.

– Nem! – szólt keményen Hogan. – Most már nemcsak rólam van szó. Most, hogy Florence-ba kerültem, megértettem, hogy az én ügyem csupán egy kis része a rengeteg igazságtalanságnak.

Ellis köhécselve a szavába vágott:

– Bravó! Úgy beszél, mint egy lelkipásztor a vasárnapi prédikáción. A naiv gyermek szemével nézi a világot. Hallgasson rám, Hogan! Maga fiatal, energikus, intelligens ember, kár magáért. Meneküljön, amíg nem késő, mert különben nem sok jót jósolok magának.

Hogan keserűen fölnevetett.

– Ha mindenki úgy gondolkodna, mint maga, kizárólag csirkefogók és banditák uralkodnának a földön. És milyen jogon ad nekem tanácsokat, amikor a maga fején is vaj van?

Ellis arca megmerevedett. A szeme hideg lett, a tekintete kelletlen.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, amit mondtam. Azt állítja, hogy geológus, holott isten tudja, micsoda. Hazudott nekem Florence-ban, amikor azt mondta, hogy sohasem járt Santa Fében, ugyanis megtudtam, hogy éppen onnét érkezett. Váratlanul fölbukkan, eltűnik, mint egy szellem, s csavarog, mint egy őrült lovag vagy egy gonosztevő. – Kutató tekintettel nézett Ellis szemébe. – És most mondja meg, mivel foglalkozik valójában, mert erről még nem beszélt.

– Persze, persze – válaszolt Ellis némi iróniával. – Még tartozom magának a magyarázattal. Bevallom, hazudtam, de… azonnal megmondom, miért. Hogy ki vagyok? Mint bizonyára sejti, művelt ember vagyok, és ráadásul a tapasztalatom is több mint magának. Hogy miért hazudtam? Ugyan! Hát maga is másnak adta ki magát, és ezt nem is vehettem rossz néven. Vannak helyzetek, amelyekben…

– Térjen a tárgyra, Ellis! – vágott a szavába élesen Hogan. – Késő van már, én pedig pokolian fáradt vagyok.

Ellis kialudt pipáját szívta.

– Teljesen őszinte leszek magához.

– Ezt nem kérem.

– És én mégis megmondom magának, hogy mit csinálok itt, mert szeretném, ha végre megértené, hogy csak jót akarok magának, hogy nem akartam megtéveszteni. Nem vagyok semmiféle pittsburghi cég képviselője, és nem is érceket keresek itt. Valami sokkal konkrétabb dolgot keresek.

– Térjen már a tárgyra!

– Kincset keresek. Itt rejtették el a hegyekben.

Hogan füttyentett egyet.

– Hát ez szép. – Ebben a pillanatban eszébe jutott az öreg vadász története. Megkérdezte: – Talán a csejen indián főnök kincsét keresi?

Ellisnek elkerekedett a szeme.

– Maga is hallott róla?

– Hallottam, de nemigen hiszek benne.

– A birtokomban levő dokumentumok azt bizonyítják, hogy igenis van kincs a hegyekben. Santa Fében, a spanyol Benedek-rendiek apátságában találtam egy beszámolót, pontosabban egy spanyol tiszttől származó jelentést, amely szerint 1698-ban hatalmas kincset szállítottak a Colorado-hegyekből Santa Fébe, majd tovább, Mexikóba. Egy vad völgyben váratlanul megtámadták őket a csejen törzsbeli indiánok. A csejenek elrabolták a kincset, ő pedig csodával határos módon menekült meg.

– Azt mondja, hogy egy vad völgyben… Talán arra a völgyre gondol, amely fölött havas csúcsok emelkednek, a mélyén patak folyik, és két jellegzetes szikla emelkedik a szélén…

Ellis megremegett, de azonnal uralkodott pillanatnyi megdöbbenésén, és nyugodtan megkérdezte:

– Honnét tud róla? Talán az öreg vadásztól, Hallgató Szájtól?

– Eltalálta. Ő beszélt nekem róla.

– Érdekes, mert nekem is megmutatta az indiánok által készített kecskebőr térképet.

– Stimmel. Csak azon csodálkozom, hogy nekem azt mondta, én vagyok az egyedüli beavatott.

Ellis hirtelen elkomorult, mintha váratlan csalódás érte volna.

– Nekem is ezt mondta.

– De azt hiszem, nem találunk ilyen völgyet – mondta Hogan gúnyosan –, hiszen Hallgató Száj hosszú évek óta itt lakik, és mégsem találta meg.

Ellis elgondolkodott. Egy vékony gallyal kipiszkálta pipájából a hamut. Végre megszólalt:

– Mindenesetre elgondolkoztató a spanyol tiszt beszámolója és az indián főnök térképe közötti hasonlóság. Maga is kereste már a völgyet?

Hogan vállat vont.

– Nem hiszek a kincsben, és különben sincs rá időm.

Ellis megkönnyebbülten fölsóhajtott.

– Én ellenben már két évet vesztegettem el a keresésére.

– És mik a további szándékai?

– Keresni fogom – válaszolta határozottan Ellis. Egy pillanatig maga elé meredt. Majd megkérdezte: – Nem kereshetnénk együtt a kincset?

Hogan vállat vont.

– Nem hiszek a kincsben. Ha valóban létezne ez a kincs, már rég megtalálták volna. Aztán időm sincs rá, s ami a legfontosabb, ez a kincs a csejeneké, úgyse lenne belőle semmi hasznom. – Kutató tekintettel nézett Ellisre. – Még egy dolgot nem magyarázott meg nekem. Kapcsolatban van Ősz Eddel?

Ellis arca elkomorult. Egy pillanatig hallgatott, majd így válaszolt:

– Nehéz ezt kapcsolatnak nevezni. Láttam őt, beszéltem vele… – Majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzáfűzte: – Csak nem képzeli, hogy az engedélye nélkül büntetlenül bolyonghatnék a hegyekben?

– Talán támogatja, hogy ilyen nagylelkű és megértő magával szemben?

– Nem… egyszerűen csak fizetek azért, ami nekem sokat ér. De remélem, hamarosan megtérülnek kiadásaim.

Hogan hitetlenül mosolygott Ellisre.

– Kíváncsi vagyok, miféle ember lehet.

– Mit mondjak… Nem ismerem őt annyira, hogy véleményt alkothassak vagy ítéletet mondhassak róla. De el kell ismerni, eredeti alak. Santa Fé óta pompás bandavezérré vedlett át.

Hogan érezte, hogy borzalmas fáradtság tör rá. Föltekintett a magas égre. Fátyolos volt, a hold éppen a felhők mögé bújt. A sziklák felől hideg áradt. Az arcán még érezte a tűz melegét, de a háta már lúdbőrzött. Az indiánok hangosan horkoltak a tűz másik oldalán. Antonio nyögdécselt álmában. A megbéklyózott lovak mozdulatlanul álldogáltak a fák alatt. Egy csejen járkált körülöttük, időről időre megjelent a tűz halvány fényében. Hogan felállt. Magához hívta a csejent, és odadobta neki a hosszú szíjat.

Ellis fölugrott.

– Mit akar csinálni?

Hogan tenyerével megtörölte az arcát.

– Itt az ideje, hogy lepihenjünk – szólt ásítva. – Sajnos meg kell kötöznöm magukat.

– Nem elég, ha szavamat adom?

– Nem. Előbb meg kell győződnöm róla, hogy igazat mondott-e. Nem vagyok annyira naiv, mint ahogy képzeli.

– Azt hittem, megegyeztünk – rémült meg Ellis.

– Csak részben. Nem szalaszthatom el az alkalmat.

– Nem értem.

– Mondtam már, hogy nincs hőbb vágyam, mint hogy végre találkozzam Ed Campbellel, Illetve Tom Bennettel, és maga segítségemre lesz ebben. Akkor talán kiderül, hogy ki mond igazat.

Ellis hátralépett.

– Maga túl sokat követel tőlem – mondta fojtott hangon. – Nem tehetem ki ennek sem magát, sem magamat.

– Miattam ne aggódjon. Én már sok mindent túléltem. Maga pedig… gondolom, magát se kell félteni. Holnap szeretnék találkozni Ősz Eddel. Gondolkodjon rajta, hogyan valósítható meg a találkozás. Most pedig, kérem, ne haragudjon, de jól megkötöztetem, nem szeretnék kellemetlen meglepetést.