Carmen Carter

Hamlin gyermekei

 1. fejezet

A nappal koncepciója csak a napjuk körül fogolyként keringő bolygókon születhetett meg. Az űr mélyén, távol a lángoló csillagok melegétől és fényétől azonban örök éjszaka uralkodik...

– Kapitány, maga még ébren van?

A szavak kipukkasztották Jean-Luc Picard gondolatainak törékeny buborékát. A férfi figyelme visszatért a végtelenből, és a hajótest védelmet nyújtó belseje felé fordult. Tekintete megállapodott az áttetsző ablakban tükröződő képmásán: sötét, éles szemek, sovány arc, melynek vonásait a magas homlok és a rövidre vágott, kevés ősz haj még inkább kihangsúlyozták. Az üvegen nyugvó keze hideg volt és merev, mintha az űr kiszívta volna belőle az életet. Elemelte tenyerét a hűvös felületről, és a tárgyalóba belépő nő felé fordult.

– Kérdezhetném ugyanezt én is öntől, doktor Crusher – mondta.

Beverly Crusher a kapitány mellé lépdelt és kinézett az ablakon.

– A munkával jár. Orvos vagyok; mi mindig ébren vagyunk, amikor a nagy többség alszik. – Ásított, majd kezével végigsimította hosszú, vörös és kissé kócos haját. – Önnél mi a magyarázat, álmatlanság vagy szolgálat?

– Elmélkedés. – Az imént tapasztalt majdnem misztikus érzés azonban elillant, és a nő jelenlé-tében már nem is kívánta újból felidézni. – Komoly ügyben hívták?

– Nem volt annyira komoly, hogy jelenteni kelljen a kapitánynak, ha erre kíváncsi. – Megborzongott a hűvösben, ezért szorosabban maga köré húzta a kék orvosi köpenyt.

Picard elfordult a hideget sugárzó faltól, és elindult a folyosóra nyíló ajtó felé. Crusher könnyed léptekkel követte. Az enyhén kanyarodó folyosó üres volt és nyugodt, a fedélzeti fények gyengén világították meg a két ember útját.

– Ennek ellenére – mondta Picard –, mindig érdekel a legénység tagjainak egészségi állapota.

– Akkor nyilván megnyugvással hallja, hogy T'sala hadnagy elsőszülött gyermeke végre elhallgatott és most piheni ki az igen csúnya hasgörcs fáradalmait.

– Szóval hasgörcs. – Picard megpróbálta úgy igazítani arckifejezését, hogy lehetőleg szimpatikus érdeklődést mutasson. – Úgy tudtam, a vulcani gyermekek nem hajlanak a hasgörcsre.

– Hát, egészen pontosan Surell állapota, inkább keringési rendszeri, mint gyomori rendellenességekre vezethető vissza. Az eredmény viszont ugyanaz: órákon keresztül igen hangosan síró csecsemő. – Crusher összehúzott szemmel rápillantott, és elmosolyodott. – De általában nem ez a kapitányok fő gondja, igaz?

– Valószínűleg nem – ismerte el Picard mosolyogva. A folyosó gyér világítása ellenére is látta Crusher szemében, hogy jól mulat a dolgon. Micsoda kék szemek!

Zavartan megköszörülte a torkát.

– Hogyan alkalmazkodnak az Enterprise-hoz az új utasok?

– Az oregoni farmerek? – sóhajtott a doktornő. -Nos, a Csillagflotta persze tanúsítja, hogy az emigránsok mindegyike egészségügyileg alkalmas. Viszont lelkileg is alkalmazkodni kell az űrhajóhoz, ami számukra alapvetően eltérő környezet...

– Crusher doktornő – szólt közbe a kapitány. – Mi a probléma?

– Még semmi. De Troi szólt, hogy az egyik fiatal farmert nagyon érdeklik a hajó berendezései. A közösség már többször megbüntette, mert felfedező utakra indult az Enterprise-on.

– Értem – fontolgatta Picard a helyzetet. – Szegény fiatalember! Ha jól tudom az oregoniak eléggé gyanakvóak a modern eszközökkel szemben. Ennek ellenére szerintem nem olyan súlyos a dolog. Nemsokára megérkeznek az új bolygójukra, ahol távol lesznek a...

Hirtelen megállt a folyosó közepén, félbehagyva jövendölését.

– Mi történt? – kérdezte Crusher.

– Nem érzi? – Picard testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve megpróbálta érzékelni a padló finom mozgásait. – Az Enterprise útirányt változtatott... és növelte a sebességét. – Kezével megérintette a mellére tűzött ezüstszínű jelvényt, létrehozva a kapcsolatot a hajó kommunikációs rendszerével. – Híd, itt Picard...

– Itt Riker, kapitány. Sürgős segélykérő hívást fogtunk egy föderációs hajótól. Megtámadták őket.

– Kik? – kérdezte a kapitány. – A ferengik?

– Tisztázatlan. A jel automatikus, valószínűleg egy kilőtt szondáról jön. Folyamatosan próbáljuk elérni magát a hajót.

– Rendben, Egyes, azonnal megyek. – Picard megszakította a kommunikációs kapcsolatot, és gyors léptekkel távolodni kezdett.

– Jó éjt, kapitány – szólt utána Crusher.

– Ja, igen – állt meg Picard hátrafordulva.

– Ne várjon rám – mondta a doktornő anélkül, hogy gyorsított volna kényelmes lépésein. – Az Enterprise a maga páciense, nem az enyém.

Picard határozatlanul búcsút intett, majd elsietett. A hirtelen feladat kitörölt elméjéből minden Crusherrel kapcsolatos gondolatot.

Wesley Crusher éppen a kabin nappali-részében settenkedett, amikor az orvosi segélykérő hívás pittyegése kiugrasztotta anyját az ágyból. Szobájába visszahúzódva hallotta a doktornő és T'sala tompa hangjait, és a háttérből egy vulkáni gyerek sírását, aki még túl fiatal volt ahhoz, hogy kordában tartsa érzelmeit és fájdalmát. A doktornő pár perc múlva elhagyta a kabint.

Wesley elszámolt harmincig, aztán kikukucskált az ajtón, hogy megbizonyosodjon anyja távozásáról. Megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy már elment. Ennek ellenére szíve valamivel gyorsabban vert a kelleténél, amint kilépett a folyosóra, és megindult a turbólift felé. Úgy érezte, elég idős már ahhoz, hogy saját maga ossza be idejét, anélkül, hogy be kellene számolni anyjának – mellesleg ő nem is biztos, hogy beleegyezne ebbe a kiruccanásba. A legegyszerűbb tehát az volt, hogy eltitkolta előle az egészet.

Késő volt, a hajó pedig nyugalmas, a folyosón azonban járkáltak még emberek. Senki nem figyelt fel rá, fiatal kora ellenére Wesley olyan magas volt, mint a legtöbb felnőtt, és gyakorló zászlósi egyenruhája is hangsúlyozta, hogy a legénység tagja. Mindemellett szorgalmas és pontos tanuló hírében állt, ez eloszlatott minden gyanút.

Dnnys a megbeszélt helyen várt, egy elhagyott teremben a 21. szinten.

– Már azt hittem, nem jössz.

– Csak késve tudtam elindulni – mondta Wesley.

A másik fiú elvigyorodott, jelezvén, hogy ismeri a helyzetet.

– Aha, engem is majdnem elkaptak. De ahogy To-mas legutoljára elvert, senki nem gondolta, hogy újból el merem hagyni az utas-részleget. – Majd hirtelen vigyázzba állt. – Hol kezdjük, Mr. Crusher?

– Gépház – mondta Wesley. Az ágyban fekve az útvonal megtervezésével múlatta az időt. – Be tudlak vinni néhány látogatható részlegbe, de jól kell viselkedned, mert már így is épp elég feltűnő vagy.

– Ki, én? – nyitotta nagyra ártatlanul a szemét Dnnys. Lenézett hagyományos farmer-öltözékére: durva vászonból szőtt, kopott, kék nadrág és fekete-piros foltmintás gyapjúing.

– Akartam hozni ruhát, de nem hinném, hogy használt volna, a frizurád miatt – mutatott Wesley a farmer fiú kócos, barna hajára.

Dnnys vállát vonva jelezte, hogy nem érdekli a külseje.

– Felmehetünk a hídra is?

– Kizárt dolog! – mondta Wesley határozottan. -Gyerekeknek tilos a belépés, a kapitány parancsára. Mielőtt gyakorló zászlós voltam, már azért is rám kiabált, mert bekukkantottam a turbóliftből. – Rövid szünet után folytatta. – Nem akartam dicsekedni. Mármint azzal, hogy zászlós vagyok.

– Nem dicsekedtél – mondta Dnnys. – Legalábbis nem annyira. Én is szétkukorékolnám, ha egy csillaghajó vezérlőjében dolgozhatnék. – Elindult az ajtó felé. – Gyere, menjünk! Hamar észreveszik, hogy eltűntem.

Wesley kissé lemaradva követte.

– Biztosan végig akarod csinálni? Bajba keveredhetsz miatta.

– Én mindig bajban vagyok – sóhajtotta Dnnys –, már megszoktam.

Wesley vállat vont, és miután úgy tűnt, Dnnys nem tágít, elvezette a gépház külső részlegébe. A legénység nem vonta kérdőre a zászlóst megjelenéséért, társának is csak kíváncsi pillantásokat szenteltek, mielőtt folytatták munkájukat.

– A központi folyosó sokkal érdekesebb – mentegetőzött Wesley, miközben keresztülsétáltak egy széles, alacsony mennyezetű, vezérlőpanelekkel teli helyiségen.

– Lehet, de egyelőre ez is elég izgalmas – nyugtatta meg Dnnys. Az egyik panelre mutatott. – Ez mi?

Wesley kötelességtudóan elkezdte magyarázni a terminál használatát; szavait a közeli anyag-antianyag egyesítő mély zúgása kísérte. Dnnys csillogó szemmel bólogatott, ahogy megpróbálta elnyelni ennek az új világnak az információit, mely legalább olyan idegen volt számára, mint Wesleynek a farm.

Dnnys összerezzent egy ismeretlen hang hallatán, tekintete a helyiség egyik sarkából a másikba ugrált.

– Ez mi volt?

– Az Enterprise gyorsított! – kiáltott fel Wesley meglepődve a padló vibrálásának erősségétől. Elfordult a termináltól, hogy megkérdezze a sebesség-növekedés okát, de a szolgálatban lévő technikus időközben kisietett a helyiségből.

Egyedül kellett megtudnia.

A híd volt az Enterprise idegrendszerének központja; tágas terem homorú mennyezettel és ívelt falakkal, melyek éppúgy szolgáltak esztétikai, mint funkcionális célokat. A kezelői posztok székei párnázottak voltak, a padlót szőnyeg borította. Tompa, meleg árnyalatok uralkodtak, de a szórt fény által megvilágított lapos, fekete vezérlőpanelek kijelzései élénk színekben tündököltek.

William Riker, az Enterprise első tiszje egyenesen állt; magas, izmos alakja megfeszült az egyenruha alatt, a kör alakú terem elülső falát elfoglaló kilátóernyőre koncentrált.

– Csak óvatosan! – szólt oda a kormányosnak. Hallotta Worf hadnagy lépéseit a hátsó emelvényen, és majdnem újabb jelentést kért a hosszú távú érzékelők adatairól, de meggondolta magát. Felesleges lett volna. Többet egyelőre úgysem tehet.

Riker reakciója a segélyhívásra automatikus volt: az üzenet gyors összegzése, rövid parancsok, melyek megváltoztatták az űrhajó útirányát, és növelték a sebességét. A következő lépés a kapitány értesítése lett volna, de alig mozdult a keze a kommunikátor felé, már meg is szólalt Picard magyarázatot követelő hangja. Riker nem kételkedett a kiadott parancsok helyénvalóságában, és abban, hogy gyorsan kellett cselekedni, mégis bánta, hogy nem tudta megelőzni Picard-t a hívással. Az első tisztnek, aki a kapitány parancsnoki jogát bitorolja – még akkor is ha annak a bizonyos kapitánynak éppen pihenőideje lenne – számot kell adnia cselekedeteiről kérés nélkül is.

A turbólift ajtajának szisszenését Picard kapitány jellegzetes hangja követte:

– Helyzetjelentést, Egyes! – parancsolta élesen tagolt szavakkal, amit lelépdelt a rámpáról a híd parancsnoki szintjére.

Riker gyorsan felmondta a rövid monológot, amit összeállított, miközben Picard-ra várt:

– A U.S.S. Ferrel, egy Constitution-osztályú hajó automatikus segélykérő jelet sugároz. – Mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Azonnali útvonal-módosítást rendeltem el, és növeltem a hajó sebességét hatos fokozatra.

– Igen, észrevettem – mondta Picard szárazon.

Riker rezzenés nélkül állta a kapitány acélos tekintetét. Fél fejjel nagyob volt ugyan Picard-nál, mégis valahogy mindig úgy tűnt, a szemük egy vonalban van.

– Minden rendben, Egyes.

Riker mellkasának emelkedése és süllyedése volt az egyetlen jele a megkönnyebbülésnek. Még ki kellett tapogatnia minden lépését ennél, az új kapitánynál, de egyben máris biztos lehetett: Picard következetesen elkülöníti a szolgálat és az önérzetesség fogalmát. Az első tiszt lazított merev tartásán és befejezte a jelentését:

– A találkozóig hátralévő becsült idő: huszonkét perc.

– Biztonságiak, sárga riadó! – rendelkezett Picard. – És tájékoztassák a Tízes Csillagbázist az útirány-változtatásról! – Riadófények keltek életre és kezdtek folytonos pulzálásba. A kapitány leült a parancsnoki székbe. Gyors mozdulattal kisimította egyenruháját, a derekánál meghúzva.

– Üljön le, Will! Most már csak várni tudunk. Riker irigyelte Picard önuralmát és elgondolkodott, hogy nyugodt hozzáállása vajon őszinte vagy színlelt. Persze valószínűleg mindegy. Az első tiszt leült a kérésnek megfelelően, és megpróbált hasonlóan, de nem pont ugyanúgy viselkedni, mint a kapitány.

Natasha Yar a riadófények második villanásakor már talpon volt. A harmadiknál kék szeme tágra nyílt, teljesen éberen. A kommunikátor után tapogatózott a sötétben.

– Biztonsági főnök a hídnak! – mondta, amint keze a hideg fémjelvény köré fonódott. Teljes öt másodperc telt el a válaszig, amit azzal töltött, hogy egyenruhájába bújt. Sárga riadó esetén rendesen felöltözhetett, de zuhanyra már nem szánhatott időt. Ujjaival megigazgatta rövid, szőke haját, így elintézve a fésülködést.

– Itt a híd, hadnagy.

Felmérte a Riker hangjából kihallatszó feszültséget, és máris tisztában volt a helyzettel. A hajó nincs veszélyben. Legalábbis egyelőre.

– Megyek.

Nem vesződött a világítás bekapcsolásával, amint az ajtó felé rohant. Régen memorizálta a berendezési tárgyak elrendezését, pontosan ilyen vészhelyzetek esetére.

A hídra az eddig mért legjobb idejénél valamivel lassabban ért fel, de sem Riker, sem a kapitány nem vonta ezért felelősségre. Elfoglalta helyét a taktikai pultnál, majd körbepillantott a híd alsó szintjén, az emelvényen, aztán a fő kilátóernyőn. Semmi érdekeset nem fedezett fel, ezért a kommunikációs konzolon egyenletesen villogó segélykérő jelzést kezdte tanulmányozni.

– Nincs válasz az üdvözlőhívásokra – mondta a mellette álló Worf.

– Miért nem szólt rögtön, amikor fogták a jelzést? – sziszegte Yar.

– Dolgom volt – felelte a klingon.

– Nekem kellett volna életbe léptetnem a sárga riadót. Itt kellett volna lennem.

Yar halkan beszélt, nehogy magára vonja a kapitány figyelmét, így nem látszott, hogy valójában milyen mérges. Bár a klingonból egy erőteljes dühkitörés sem váltott volna ki elismerést; számára az emberi faj érzelmi viharai csak egyhe nyári záporok voltak.

– Nem értem rá.

A panelek kijelzései hirtelen megváltoztak, így Yarnak elment a kedve az egyoldalú vitától. Az ingadozó energiaforrás narancsszín jele halvány volt, de egyértelműen kivehető.

Geordi LaForge kisietett a kabinjából, és rögtön megbotlott egy lábban. Erős kar kapta el, mielőtt végigzuhant volna a fedélzeten.

– Mit művelsz?

– Rád várok – válaszolta Data. Erőfeszítés nélkül talpra állította Geordit, majd elindult utána a folyosón. Együtt siettek a turbólift felé. A két személy kirívó ellentétei magukért beszéltek. LaForge hadnagy alacsonyabb volt és erősebb testalkatú. Sötétbarna bőre erőteljesen kihangsúlyozta társa sápadtságát. Data parancsnokhelyettes szeme aranysárga volt, ez illett a Geordi arcán ívelő vizor fémes csillogásához.

– Na és mi a baj? – kérdezte LaForge lihegve, amint beugrottak a megérkező turbóliftbe.

– Sárga riadót rendeltek el – közölte Data, miután megjelölte a célállomást. Geordival ellentétben ő nyugodt volt.

– Igen, de miért? – követelőzött LaForge. A pozit-ronikus komponensek, melyek az android erejét és kitartását szolgáltatták, felelősek voltak bizonyos hiányosságokért is az emberi beszéd értelmezését illetően. Geordi tudta, hová fognak kilyukadni a beszélgetéssel, így hát türelmesen eljátszotta szerepét. Nem hivatalosan magára vállalta Data társasági oktatását, és egy rövid leckére mindig jutott idő.

– Feltehetőleg olyan szituációval találkoztunk szembe, mely fokozott éberségi állapotot tesz szükségessé...

Geordi közbevágott:

– Egyszerűen mondd azt, hogy „nem tudom, Geordi".

– Nem tudom, Geordi – ismételte Data. Eltöprengett a szóváltáson. – Értem. Megint túl bőbeszédű voltam.

– Pontosan.

– Legközelebb törekedni fogok ennek elkerü-lésére.

– Mindig ezt mondod – sóhajtotta Geordi, miközben a turbólift lelassított.

Yar rövid bólintással vette tudomásul érkezésüket.

– A híd legénysége teljes, kapitány – jelentette. Data és LaForge gyakorlott mozdulatokkal helyet cseréltek az éjszakai váltással. A művelet végrehajtása zökkenőmentes volt: két pár kéz elemelkedett a vezérlőpanelektől, majd másik kettő a helyükre siklott.

Deanna Troi már a riadó felhangzása előtt megérezte a hídon növekvő aggodalmat. Összerezzent álmában, miközben elméje egyre feljebb libegett az eszméletlenség réteges szövevényén, és közben már az interkom szólítását várta, hogy befejezhesse vándorútját.

Az azonban nem jött, így átküszködte magát az utolsó akadályon.

– Troi a hídnak.

– Nincs szolgálatban, tanácsadónő. Egyelőre nincs szükség önre.

Riker válaszának meg kellett volna nyugtatnia őt, azonban a „jobb, ha tőlem tudod" hanghordozás bosszantotta egy kicsit. Will jól ismerte őt, előre látta gondolatait.

– Ha valamiben segíthetek...

– Picard kapitány köszönettel fogadja a kezdeményezést; majd hívjuk, ha a helyzet változik.

– Lekötelez... – válaszolta Troi, inkább csak magának. Pillanatnyi töprengés után belátta, hogy inkább azért volt mérges, mert felébresztették, nem Will Rikerre. Úgy döntött, szaván fogja az első tisztet, miszerint nincs rá szükség, ezért úgy döntött, felöltözés előtt lezuhanyozik. Aztán a tükörbe nézett, és a sötét, kusza hajkoronát látva szomorúan összehúzta szemöldökét. Tasha Yar vészhelyzet esetén pillanatokon belül elkészülhetett, Troi azonban, ha tehette, inkább rááldozott néhány percet, és előbb rendbe szedte magát.

Az eddig szunnyadó gépházban most mindenki lázasan dolgozott. A szolgálaton kívüli legénység tagjai beözönlöttek és sietve elfoglalták frissen aktivált állomásaikat. Wesley és Dnnys örömteli pillantásokat vetettek egymás felé, virultak, hogy ilyen szerencsések.

– Most jelentkezned kell a hídon? – kérdezte a fiatal farmer.

A hirtelen izgatottság és talán az alvás hiánya miatt Wesley logikusnak találta a kérdést. Gondolkodás nélkül megnyitott egy csatornát a híd felé:

– Itt Crusher zászlós... – tovább nem jutott.

– Vissza az ágyba, fiatalúr! – csattant rá Picard hangja. A két fiú eliramodott a gépházból.

Miközben az Enterprise a U.S.S. Ferrel felé száguldott, Picard fegyelmezetten ült székében, egy mozdulatot sem engedélyezett magának, nehogy azok elvonják figyelmét a híd személyzetének jelentéseitől.

– Kapitány – szólalt meg Yar –, az érzékelők energiaforrást jeleznek a segélyhívás eredetének koordinátáinál. A minta ismeretlen, de nagyon erős, ezért fogható már ilyen mesziről is.

– Pajzsokat fel! – rendelkezett Picard.

– Találkozó három egész négy tized perc múlva -jelentette Data.

LaForge kezét a kormánymű vezérlőpanelje felett tartva közölte:

– Készen állunk a nulltér elhagyására.

– Impulzus-meghajtás – parancsolta Picard még mindig mozdulatlanul ülve.

A kormányos ujja leheletfinoman megérintette a panelt. Majnem érzékelhetetlen remegéssel a hajtóművek fénysebesség alá lassították a hajót. Az univerzum körülöttük visszanyerte megszokott alakját.

A kilátóernyőn tűhegynyi csillagok jelentek meg fekete, jellegtelen háttéren. A mozdulatlan kép közepén az apró fénypontokat mozgó alakok takarták el. Két csillaghajó hajszolta egymást az űrön át, a csata hevében halálos táncot járva. Ragyogó kék köd vette őket körül.

Picard előrehajolt.

– Vörös riadó!

A várakozás véget ért.

2. fejezet

Andrew Deelor úgy számította: a U.S.S. Ferrel még hat percig bírja ki, mielőtt a híd kupolája beomlik, maga alá temetve őt, Ruthe-ot és a legénységet. Ez azt jelentette, hogy még öt perc és egy pár nagyon kellemetlen másodperc van hátra az életéből. A közelgő halál gondolatainak csak kis részét kötötte le; figyelmét a fő kilátóernyőt beragyogó áttetsző, kék fátyolnak szentelte. Az űrhajót egy energiamátrix ejtette foglyul. A fátyolburok percről percre zsugorodott, mint egy ökölbe szoruló kéz, összezúzva a Ferrelt az ujjai között.

A hajó megremegett. A kilátóernyő elfeketedett.

Az eddig eltelt egy óra óra alatt a Ferrel érzékélői egymás után mondták fel a szolgálatot, míg végül Deelor utolsó információforrása a képernyő lett. Ami feltűnt rajta, arról rögtön leírást suttogott a kezében tartott apró hangrögzítő-egységbe. A legkisebb apróság is, amit megtudott az idegen hajóról – minden elkapott pillantás a külsejéről, a felépítéséről, a taktikájáról – az adattárolón volt. De most, a kilátóernyő nélkül vakon maradt, legalábbis ami a hajó burkolatán kívül zajló eseményeket, illette.

Deelor figyemét közvetlen környezete felé fordította. A terem közepén álló székből az egész helyiséget végigpásztázhatta. Szavakkal leírta és rögzítette a csökkenő hőmérsékletet, a vészfények halványodását, amint a hajó energiatartalékait felélték a pajzsok az idegen erőtér elleni hiábavaló küzdelmükben. Rögzítette a levegőben hóként szállingózó, sziporkázó festékszemcséket, és a fémpanelt, amely a működésképtelen kommunikációs pult alól robbant ki, a korlátnak taszítva Morrissey hadnagyot.

A férfi térdre tápászkodott, aztán élénkpiros vért köhögött a padlóra. Lewin doktor melléugrott, kezében egy egészségügyi készlettel. Deelor ezt hiábavaló cselekedetnek tartotta, ezért nem jegyezte fel. A legénység tagjai az esetleges poszthumusz kitüntetést úgyis a kapitány naplója alapján kapják majd.

A zsugorodó fém sikolyai egyre hangosabbá váltak, már-már elnyomva Deelor szavait. Közelebb emelte a berendezést a szájához, de rekedtségében már így sem tudta túlkiabálni a háttérzajt. Lecsukta a hangrögzítő fedelét, aztán ruhájának belső zsebébe csúsztatta. Ha a felvételt megtalálják, utódja részletes leírást kap a kudarcért járó büntetésről.

Az ő kudarca. Ez jobban bántotta, mint a közelgő halál. A mellette ülő nőhöz fordult. Ruthe szorosan összegömbölyödött, térdét felhúzta az állához, testét szürke köntös fedte. Arcát a durva szövésű anyagba temette. Kósza, fekete, egyenes hajfürtök lógtak a térdére.

Deelor előrehajolt, és a nő füléhez emelte a száját.

– Meg fogunk halni – mondta neki; nem volt biztos benne, hogy Ruthe tisztában van vele. – Sajnálom.

Ruthe felnézett. Sápadt volt, de nem sápadtabb, mint máskor.

– Fázom. Utálom a hideget.

– Igen, tudom.

Az őket körülvevő hirtelen mozdulatlanság Deelor agyában riadót fújt. A legénység megmerevedett a helyén, figyelmen kívül hagyva a hajóburkolat szenvedő légzését, amint az ki-be horpadt. Egy irányba meredtek, a híd hátsó része felé, így ő is megfordult, tekintetüket követve. A kapitányt és az első tisztet nézték. A két férfi egymás mellett állt a fegyverzetkezelő pultnál. Eltakarták ugyan előle a panelt, Deelor mégis rögtön tudta, mire készülnek. És azt is, miért nem engedheti, hogy megtegyék.

Maninre ordított, hogy hagyja abba, de nem tudta túlkiabálni a széthulló fém fülsiketítő lármáját. Kikászálódott székéből, a rángatózó padló azonban térdre kényszerítette. Nem érne oda időben. Kezét ruhája zsebébe mélyesztette. Ujjai oldalra lökték az ismerős hengeres hangrögzítőt, majd rákulcsolódtak a kézi fézer legömbölyített borítására.

Mindkét férfira rálőtt, de a hajó dobálódzása miatt nem tudott pontosan célozni. A kábítósugár földre sújtotta D'Ameliót, a kapitányt viszont csak súrolta. Manin zavartan megperdült. Amint megpillantotta Deelor kezében a fegyvert, az ámultság pillanatok alatt kitörő dühvé változott.

– Megölni! – Az üvöltést nem lehetett hallani, de a szavakat bárki egyértelműen leolvashatta az ajkáról. A parancsnak pedig azonnal engedelmeskedtek.

Andrew Deelor nem látta, ki tüzelt elsőként.

Három évszázadnyi mérnöki tudást, és a Föderáció legélesebb elméinek szakértelmét egyesítette magában az Enterprise névre keresztelt Galaxy-osztályú csillaghajó. A legtisztább fémötvözeteket, a legerősebb polimereket, a legmodernebb számítógépeket építették bele, hogy elérhesse a galaxis legtávolabbi pontjait is. A legénység a legkiválóbb tisztekből és kutatókból állt, készen az ismeretlen, csábítóan hívogató új területek felfedezésére.

A kutatás azonban néha halálos veszélyekkel fenyegetett.

Az Enterprise felvont pajzsokkal és élesített fegyverekkel, vakító fénycsíkokat húzva robbant ki a nulltérből, és száguldva folytatta útját a csata helyszíne felé.

– Mr. Data, mi a véleménye arról a kék auráról? – kérdezte a kapitány, miközben a U.S.S. Ferrel és a támadó ködös körvonalait tanulmányozta.

– Kék? – kiáltott fel Geordi. – Inkább egy hatalmas színkavalkád.

A megjegyzés emlékeztette Picard-t, hogy a kormányos mennyire másként látja a világot VIZOR-jával, ami a teljes elektromágneses spektrumot érzékelni tudja.

– Valamiféle ingadozó energiamező – mondta Data, amint a hajó számítógépe megjelenítette az adatokat a konzolján. – Rendeltetés ismeretlen, de hatótávolsága korlátozottnak tűnik.

– Kapitány, egyik hajó sem válaszol – jelentette Yar. – Minden kommunikációs csatornán teljes a csönd.

– Lehet, hogy a Ferrel nem is tud válaszolni -mondta Data. – Az érzékelők szerint a vezérlőrendszerei működésképtelenek, illetve súlyosan sérültek.

– Mr. LaForge, irány a támadó! – parancsolta Pi-card tömören. Csak pár másodperce volt, hogy eldöntse, miként viselkedik az idegen hajóval szemben. A benne lakozó felfedező felébredt a lehetséges kapcsolatfelvétel gondolatára, de a Csillagflotta kapitányaként elsődleges kötelessége a szövetséges hajók védelmezése, és a Ferrel most igencsak védelmezésre szorul.

– Álljanak készen a tüzelésre! Persze lehet, hogy már az erőviszonyok megváltozása is elveszi az idegenek kedvét a támadástól.

Tasha Yar a posztjáról intett Worfnak; a két tiszt rövid kézjelzésekkel fölosztotta egymás közt a támadási és védekezési feladatokat.

Picard megfeszült.

– Fézerekkel tűz! – mondta.

Worf kiterítette széles tenyerét a fegyverzetvezérlő konzol felett. Ujjainak minden mozdulata egy fézer-sugarat röpített az űrbe az Enterprise hasán elhelyezkedő ágyúkból. A nyalábok nagy része ártalmatlanul eltűnt a feketeségben, kettő azonban telibe találta a célpontot.

Ez azonnal hatott. A csatázó hajókat elnyelő kék derengés eltűnt, feltárva az összecsapás okozta pusztítást. A Constellation-osztályú űrhajó tányér-egysége eltorzult, megcsavarodott. A Ferrel előtt, látszólag sértetlenül, áttetsző, narancsszín gömbök zsúfolt csoportja lebegett. A két hajó egyforma méretű volt, de mindkettő eltörpült az Enterprise mellett.

– Üdvözlőcsatornát megnyitni! – emelkedett fel Picard a székéből. – Itt Jean-Luc Picard, a U.S.S. Enterprise kapitánya. Azonosítsák a hajójukat!

Türelmesen várt pár másodpercet. Riker csendben melléje lépett.

– Nincs válasz – közölte végül Yar.

– Nincs verbális válasz – mondta Data. – De reagálnak. – Ő vette észre először a gömbcsomó mozgását.

Az idegen hajó rendszertelen tömegében nem voltak olyan megkülönböztető jegyek, melyek a hajó elejét illetve végét jelezték volna, de a gömbök csoportja lassan forogni kezdett egy központi tengely körül. Ahogy a hajó lassan elfordult, a narancsszínű ék közé ágyazva előtűnt egy sötét bíborvörös gömb. A forgás gyorsult; az eltérő színű gömb eltűnt szem elől, majd ismét megjelent.

Még mindig forogva a hajó megindult az Enterprise felé.

Picard újból jelzett a kommunikációs állomásnak.

– Idegen űrhajó, ha nem válaszolnak, közeledésüket ellenséges viselkedésnek tekintem.

A gömbcsoport nem lassított.

– Reméltem, hogy erőszak nélkül megoldhatjuk ezt a konfliktust – suttogta a mellette álló első tisztnek. – De úgy tűnik, ezek az idegenek nem értenek egyet. Hát legyen!

Kezének egy intése újabb tűzparancsot adott Worf hadnagynak.

Romboló fénynyalábok fésülték végig a közeledő hajót. A gömbök felszíne megrepedezett és szikrázott, de csak a pár másodperces érintkezésig. Amint a fézerek ragyogása alábbhagyott, látszott, hogy a hajó sértetlen. Worf eleresztett még néhány lövést, látszólag hatástalanul.

– Kitérő pálya! – parancsolta Picard röviden. Geordi LaForge ujjai végigtáncoltak a vezérlőpanelen, az Enterprise pedig útvonalat változtatott.

– Közelednek.

– Folytassák a tüzelést!

A lövöldözés közben Data folyamatosan tájékoztatta a legénységet a két hajó közti, rohamosan csökkenő távolságról:

– Tíz kilométer, öt kilométer, egy kilométer... -Itt megállt. – Egy kilométer.

– Túl közel a fotontorpedókhoz – állapította meg Yar. – Ilyen távolságnál a robbanások már az Enterprise-ban is kárt tehetnek, nem csak az ellenséges hajóban.

– Ha eltávolodunk, azzal a Ferrelt újabb támadásnak tesszük ki – mondta Picard keserűen, miközben az idegen hajót tanulmányozta. Az ellentámadásra maradó idő gyorsan fogyott.

Végül semmi nem maradt belőle. Kiválasztva valamiféle ismeretlen paramétert, a bíborszín gömb elperdült a többitől.

– Egyenesen felénk tart – figyelmeztetett Data. -Ütközésre felkészülni!

Lila fényű robbanás vakította el a legénységet, de az ilyesmit általában kísérő rázkódás elmaradt, csak halvány remegést éreztek a konzolokon és a padlón. A fő kilátóernyőt kék energiafolyam szőtte be.

Data leolvasta a paneljén megjelenő információt:

– Az energiamező teljesen lefedi a tányér-egység külsejét.

– Egy háló! – kiáltott fel Geordi, Picard pedig tudta, hogy a hadnagy sajátos látásmódjának megfelelően írja le a mezőt. – Egy energiaszálakból szőtt -mátrix; látom az egyes fonatokat. És egy vékony vezetéket, ami az anyahajóhoz csatlakozik.

Yar gondosan megvizsgálta a taktikai állomás kijelzőjét.

– A pajzsok ellenállnak, minden nagyobb erőfeszítés nélkül. A háló energialeadása nem túl jelentős.

Picard a homlokát ráncolta.

– Akkor mitől rongálódott meg annyira a Ferrel? A remegés mellé mély dörmögés társult.

– A mező zsugorodik, így növeli a külső burkolatra nehezedő nyomást. – Data pislogott, gyors fejszámolást végezve. – Az összehúzódás mértékét állandónak feltételezve a rendelkezésre álló energiatartalékokkal az Enterprise még két egész hat tized napig tud ellenállni. Azután, pajzsok nélkül, semmi sem véd majd a strukturális károsodástól.

Riker fölsétált a híd hátsó részén lévő környezetszabályzó panelhez, és szemügyre vette a hajó egyes részeiből érkező jelentéseket.

– Kapitány, a külső burkolat közelében a kisebb elektromos rendszereknél helyenként rövidzárlatot jelentenek. Nagyobb sérülések nincsenek.

– Az utasaink nehezebben viselik – mondta Yar hadnagy. – Legalább tucatnyi hívás érkezett már a farmerektől a vörös riadó ekendelése óta.

– Szóljon Troi tanácsadónőnek! – javasolta Riker. -Majd ő megnyugtatja őket. Alighanem egy darabig még elidőzünk itt.

– De a két napot nem várjuk ki – mondta Picard, visszaereszkedve a kapitányi székbe. – Sőt, ha nem muszáj, még két órát sem. Valahogy biztos át lehet ütni a védelmi rendszerüket.

Riker a hátsó emelvény korlátjára támaszkodva az idegen jármű szokatlan felépítését tanulmányozta. Kék köd homályosította el a buborék-hajó képét a kilátóernyőn.

– Azok a buborékok olyanok, mint egy csomó léggömb. Csak egy tű kell, és ki tudjuk pukkasztani őket.

– Érdekes párhuzam, Egyes – helyeselt a kapitány. – Próbáljuk, meg!

Worf buzgón átprogramozta a fegyverek paramétereit, Riker adatainak megfelelően. A fézerek szórását a Csillagflotta előírásai által javasolt minimálisra állították. Aztán némi munkálkodás és zsonglőrködés után a sugarat még vékonyabbra vették. Amikor Riker végre megelégedett az eredménnyel, Worf eleresztett egy próbalövést.

Csökkentett erejének ellenére a fézersugár teljesen átfúrta a célpontot. A csoport szélén egy gömb felrobbant, nyúlós anyagfelhőt eresztve a világűrbe. A külső fal megmaradt darabjai cafatokban himbálóztak a szomszédos buborékok oldalán.

– Szép volt, Worf! – kiáltott fel Geordi.

– Próbáljon meg még egyet! – parancsolta Picard. -Ha kell, gömbönként szedjük szét azt a hajót. – Eltökélte, hogy addig folytatják a támadást, míg az Enterprise-t el nem eresztik az idegenek.

A második robbanás után azonban nem volt szükség többre.

– Az energiamező szétoszlik – jelentette Data, amint a képernyő kitisztult. – És az ellenség távolodik.

Picard azonnal reagált.

– Vonósugarat, Worf hadnagy! Hadd egyék meg, amit főztek!

Sejtette, hogy a klingon szívesebben tüzelt volna tovább, az ellenség megsemmisüléséig, de a parancsnak szó nélkül engedelmeskedett.

– Megvannak, kapitány – szólalt meg, miután a gömbök hirtelen megálltak. – De hihetetlenül gyorsan fogy az energia.

Picard még egyszer megpróbált rádiókapcsolatot létrehozni.

– Ellenséges hajó! Adják meg magukat! Tulajdonképp nem remélt választ. Nem is kapott.

De, mint az imént, az idegen hajó változni kezdett. A gömbök mérete lecsökkent, és elrendeződésük is más lett. Egy buborék kivált a csoportból, majd egy újabb követte. Aztán még egy.

Az Enterprise vonósugara kiszélesedett, hogy le tudja fedni a hajó változó formáját. A híd világítása villódzni kezdett, amint Worf konzoljához egyre több energiát irányítottak. A kijelzőkön egymás után píslantak fel a túlterhelésre figyelmeztető fények, miközben az idegen űrhajó buborékjai egyetlen hosszú sorba rendeződtek.

Riker visszament a parancsnoki szintre. Mérgesen és csalódottan összehúzta szemöldökét.

– Ha így folytatják, kénytelenek leszünk az energiatartalékainkhoz nyúlni. És még azzal együtt se hinném, hogy sokáig vissza tudjuk őket tartani.

– Tényleg van egy pár meglepetés a tarsolyukban. – Picard nem tudta elrejteni az elismerést a hangjából. A dicséret meglepte Rikert.

– Nem szégyen tisztelni a méltó ellenfelet, Egyes.

Csak a vereség a szégyellni való. Picard azt fontolgatta, hogy egy újabb fézer-támadás milyen hatással lenne a szabadulásért küzdő idegen hajóra.

– Kapitány – szólalt meg Data –, az érzékelők szerint a Ferrel burkolata súlyosan sérült, és a meggyengült pontokon az atmoszféra-szigetelés állapota rohamosan romlik. Bármikor összeroppanhat.

A kapitány keze intésére Worf kikapcsolta a vonósugarat. Ahogy fogyott az idő, Picard hangja egyre rekedtebbé vált.

– Yar, minden energiát a transzporterekhez! Azonnak kezdjék el átsugarazni a Ferrel legénységét! Hozzanak át mindent, ami mozog! Gyorsan!

Visszafordult a fő kilátóernyő felé és figyelte, ahogy az idegen hajó sebesen távolodni kezd, mint egy gyöngysor, mely kicsusszan a kézből.

Az öreg Ziedorf süket volt, így végigaludta a felfordulást, de a többi farmer felébredt a furcsa ágyakban; lidérces hang– és fényorkán fogadta őket. Az álmos gyermekeiket magukhoz ölelő nők és férfiak kiáltásai túlharsogták az űrhajó számítógépének nyugodt utasításait. A farmerek egyébként sem hallgattak volna a testetlen hangra, különösen mert az arra kérte őket: maradjanak a kabinjaikban.

Kiözönlöttek hát a folyosóra, zavartságukban kiáltozva. Egyikük, aki valamelyest ismerte a hajó működését, lehalkította a közeli interkom-terminált, hogy jobban hallja szomszédját. Senki sem válaszolt a biztonsági tiszt kéréseire, akinek szavai immár halk suttogássá váltak.

A gyermekek mindebből csak a növekvő izgatottságot érzékelték; kiszabadultak minden szorításból, és szétszéledtek a tömegben, lelkesen kihasználva a lehetőséget, hogy ilyen szokatlan órában játszhatnak. A kevésbé bátrak jajveszékeléssel válaszoltak a félelmet keltő szavakra, így hozzájárulva a lármához.

Dnnys csak erőlködve tudott átfurakodni a felnőttek között. Sokan megragadták a könyökénél vagy vállánál fogva, és magyarázatot követeltek tőle a hajó furcsa viselkedésére: mivel ő köztudottan ismerte az Enterprise-t, a helyzetért őt tették felelőssé. Ugyanakkor azt is tudták, Dnnys még gyerek, nincs értelme rá hallgatni, különösen mert ő is a kabinjaikba sürgette őket.

Megint elkapta egy kéz, de Dnnys lerázta magáról. Aztán észrevette, ki nyúlt felé, és unokatestvére mellé küszködte magát. A lány világosbarna haja túl göndör volt, hogy a hirtelen ébredés nyomait fel lehessen fedezni rajta, de ingjét nem tűrte be a farmernadrágba.

– Nem tudok bejutni anya szobájába – mondta Mry. – Ő persze ott maradt, ahogy azt kell, és amikor nem jött ki, mindenki bement hozzá.

A százhúsz farmerből úgy ötven a szobában szorongott. A többi a folyosókon nyüzsgött.

– Neked is a szobádban kellett volna maradnod -dorgálta meg Dnnys.

– Tomas küldött ki. Azt mondta, meg kell védenünk anyát, és a tiédet is, hiszen ő egyedül van. -Mry hirtelen ferde szemmel pillantott a fiúra. – Én mondtam neki, hogy te Patrishával vagy, de ezek szerint tévedtem.

Dnnys nem figyelt a megrovásra. Tudta, hogy unokatestvére nem árulja el senkinek távollétét.

– Wesley azt mondta, hogy a sárga riadó nem túl komoly, de azért...

A fiatal zászlós tanácsát senki nem tudta meg. A villogó ságra fények vörösre változtak, a farmerek pedig még hangosabban kiabáltak, hogy túlharsogják a felhangzó szirénát. A folyosó ablaka felől átható sikoly hallatszott, ezért az emberek odaözönlöttek. Akik kinéztek, zavarosan körülírták a látottakat, ami szájról szájra vándorolt a tömegen keresztül, egyre érthetetlenebbé válva. Az egyetlen sérült űrhajóból elhagyott, elátkozott hajó, kísértethajók temetője, tomboló kalózflotta lett, attól függően, kit kérdeztek. Amikor az ablakra kék tűzeső hullott, az imént előretóduló tömeg megfordult. Mryt és Dnnyst elszakították egymástól a rájuk rontó emberek, akik végre meggyőződtek róla: tényleg bölcsebb visszatérni a kabinokba.

Aki érzékelni tudta, arra az utasok lakosztályai felől áramló pánik sűrű ködként ereszkedett rá. A pánik pedig fertőző. Amint a farmerek szállásai felé közeledett, Deanna Troi tanácsadónőnek küszködnie kellett ösztönös megérzései ellen, el kellett nyomnia a feltörő vágyat, hogy visszameneküljön saját kabinjának biztonságos falai közé. Körbetapogatózott egy ismerős elme után, majd elindult abba az irányba.

Dnnys egyedül volt a folyosón, arcát a sercegő ablaknak nyomta. Troi odaszaladt, és visszahúzta őt.

– Gyere el onnan!

– Nem fáj. Csak csiklandoz – mutatta a fiú, tenyerét az a dörömbölő ablakra téve. – Honnan jön a kék fény?

– Nem tudjuk mi az – mondta Troi élesen, hogy elhárítsa a hirtelen kérdést. – És lehet, hogy veszélyes. – Dnnys gyerek volt még, s mint minden gyereket, őt is elámította az ismeretlen. Egy felnőttnek kellett volna vigyáznia rá, de a felnőttek a kabinjaikban kucorogtak. Lehet, hogy most, félelmükben, beszélnek majd Troi-jal. A telepesek eddig visszahúzódóan viselkedtek, és elutasítottak minden próbálkozást, hogy vendégként kezeljék őket. Ennek eredményeképp név szerint alig ismert néhányat közülük, és keveset tudott szokásaikról.

– Beszélnem kell a közösség vezetőjével. Dnnys elnevette magát a kérés hallatán.

– Nekünk nincsenek vezetőink.

– Amikor megérkeztetek, beszéltem egy asszony-nyal, aki irányított titeket. – Troi nem faggatózott a nő rangja után, tisztelte a vendégek szűkszavúságát a kérdéssel kapcsolatban, érződött azonban körülötte a neki kijáró tekintély. – A neve Patrisha.

– Ja, ő az anyám. – A fiú összeráncolta a homlokát. – De ő nem vezető. Senkinek nem kell engedelmeskednie neki.

Troi érzékelte a védekező megatartást.

– Sajnálom, nem akartam sértően viselkedni. -Óvatosan keresett egy kifejezést, ami kevesebb érzelemmel írja körül mondandóját. – Úgy értettem, az emberek mintha hallgatnának rá.

– Ó, az más. Anyára mindenki hallgat – mondta Dnnys büszkén. A folyosó túlsó végén nyíló ajtók egyikére mutatott. – Menjen csak be, már jó sokan vannak nála.

Amint elérte a kabin küszöbét, Troi hirtelen csalódottságot érzékelt Dnnys felől. Visszapillantott. A kék fény eltűnt az ablakból.

3. fejezet

Manin kapitány négykézláb mászott át az ingatag romhalmazon, ami egykor a U.S.S. Ferrel hídja volt. Hallotta a haldoklók nyögéseit és köhögését, de nem látta őket a füst és a gomolygó por miatt. Utolsó útjából kevesebb, mint egy perc volt hátra, de a másodpercek örökkévalóságnak tűntek. Meg akart mindenkit kímélni a lassú haláltól, Deelor azonban nem hagyta. Manin félretette dühét, nem akarta arra vesztegetni a megmaradt kevés időt.

Miközben újabb kapaszkodó után nyúlt, a kapitány keze megérintett egy testet; a bőr hideg volt. Ujjaival végigtapogatta az összeroskadt alakot, míg végre felfedezte a vékony csápot. Egyetlen andoriai volt a hídon, így a halott tiszt személyazonosságához nem férhetett kétség. Jó utat kívánt kormányosának a túlvilágra, bármifélében is hitt, majd eltámolygott a kapitányi szék felé. Ott akart szembenézni a halállal. Lépett még egyet, amikor a lába valami puhába ütközött.

A valami pedig visszarúgott.

– Menjen innen! Egyedül akarok lenni – mondta Ruthe, majd köhögési roham tört rá.

Bosszankodása felettébb nevetségesnek hatott az adott körülmények között; Manin pedig még elég éber volt, hogy értékelje a helyzet sajátos humorát. A nevetéstől vér bugyogott szájába. Letörölte a cseppet, ami kiszökött az ajkán. Ha a tolmács itt van, Deelor holtteste sem lehet messze.

– A fézer tiszta halál, Deelor – mondta a kapitány lágyan. – Túl könnyen megúszta.

A csillagok elmosódtak és elmozdultak, amint Data felnagyította a U.S.S. Ferrel képét a fő kilátóernyőn. Picard és az első tisztje egymás mellett álltak, az űrhajó haláltusáját figyelték. Az energiamátrix megszűnt ugyan, de nem elég korán ahhoz, hogy a Ferrel elkerülhesse a pusztulást. Riker kényelmetlenül mocorgott, amint a fém burkolat rángott és megremegett: a belső tartóelemek összeomlottak. A kapitány szólalt meg először.

– Merde. Nincs elég idő. Legalább húsz perc kell, amíg átsugározzák az egész...

– Már robban is – szólalt meg LaForge a kormánynál.

Fehér pára lövellt ki a tányér hasából, majd azonnal szétterjedt az űrben. A hajó belsejéből fagyott vízzel borított törmelék szóródott ki pörögve.

– Worf, szálljon fel minden űrkompunk! – rendelkezett Picard. Tudta, hogy az efféle mentőakciók hasztalanok, de meg kellett próbálni. – Data, koncentrálja az érzékelőket a Ferrel környékére! Lehet, hogy vannak túlélők a törmelék között.

– Nem szükséges, kapitány – mondta Tasha Yar. -A transzporterfőnök jelentése szerint a legénység minden tagja az Enterprise-ra érkezett. – Szünetet tartott, megdöbbenve a számon. – Mind a harminc.

Picard-t valóságos ökölcsapásként érték a szavak. Harminc fő a több száznyi legénységből. Kilenc évvel ezelőtt vesztette el a Stragazert, ismerte a fájdalmat, de az ő legénysége legalább életben maradt. Első tisztjére pillantott, akinek arcán saját megdöbbenése tükröződött. Aki parancsnokságot vállal, tudatában van mindannak a rossznak, ami történhet. Picard tudta, nem időzhet a katasztrófa felett. A félelem nagyon gyorsan bénító rettegéssé válhat.

– Egyes, ellenőrizze a transzporterállomásokat! Találja meg a kapitányt, illetve a legmagasabb rangú tisztet, és kísérje ide! – A megbízás véget vetett az első tiszt tétlen, megfigyelői szerepének.

– Máris, kapitány – mondta Riker, és elsietett a kijárat felé.

A mentőakció vége még távol volt, de Picard érezte, hogy a vészhelyzet tetőpontja már elmúlt. A csata alatt minden figyelmét a feladatnak szentelte, agya kiszűrt minden zavaró tényezőt. Most már nem. A vörös riadó villogó fényei egyre idegesítőbbek lettek.

– Yar hadnagy, milyen messze van az ellenség?

– Úgy tűnik, az érzékelők hatótávolságán kívül. A kijelentés hatására a kormánynál ülő LaForge tiltakozni kezdett:

– Ennyi idő alatt nem hagyhatta el a szektort.

– A mátrix hátrahagyott egy ionizált energiafelhőt

– jegyezte meg Data érdeklődve. – Gyorsan oszlik, de lehet, hogy befolyásolja az érzékelőket.

– Mi a véleménye a hálóról, amit ránk vetettek?

– kérdezte Picard. Ebből a csapdából kijutottak, de lehet, hogy a következőből már kevésbé könnyen fognak. Volt egy kellemetlen érzése, hogy egy újabb találkozó nagyon is valószínű.

– A mező nem hagyományos vonósugárként működött, de az idegen hajó szokatlan felépítése alapján nem ésszerűtlen feltételezni, hogy az ellenfél sokkal fejlettebb vagy gyökeresen eltérő technológia birtokában van.

– Mindig egy jobb egérfogó a cél.

– Nem uram, jobb vonósugár.

Picard úgy döntött, nem válaszol. Aztán elfojtotta mosolyát, amint meghallotta Geordi bosszankodó sóhaját. Data zavartan ráncolta homlokát az alig észrevehető kritika hatására, de az okát látszólag nem tudta megállapítani.

– Yar, fújja le a riadót! – rendelte el Picard. Még ha az idegen hajó távolléte a vihar előtti csend is volt, ki akarta használni a pillanatnyi nyugalmat.

A biztonsági főnök finoman megérintette a konzol felszínét. A villódzó vörös fények kialudtak, de a gondterhelt arc megmaradt.

A kapitány a legénység felé fordult.

– Köszönöm a közreműködésüket. Mivel újabb támadás lehetséges, biztos vagyok benne, hogy különösen éberek maradnak, a jelenlegi nyugalom ellenére.

Ha az idegenek újból támadnak, legalább már minimális ismeretei vannak, amire alapozva ki tud dolgozni egy hatásos védelmi stratégiát. Picard szabad teret hagyott a legénységnek egyes lehetőségek feltárására, de tudta hol kezdődik az értelmetlen találgatás. Immár tényekre volt szüksége, nem feltételezésekre.

* * *

Deanna Troi végigpillantott a lakosztályban összegyűlt farmerek közömbös arcán. A lármás hangok elcsendesedtek, amint belépett. Ha más nem, megjelenése megváltoztatta a kabin lakóinak érzelmeit. Az izgatottság lassan gyanakvásnak adott helyet.

– Troi tanácsadónő vagyok. – Mosolygott, megpróbált ellenállni az elutasítás egyre magasabbra csapó hullámainak. – A híd jelentése szerint megijedtek a...

– Miért háborúznak?!

Az álldogáló farmerek előreengedtek egy rövid szakállú, tömzsi férfit. Nagyon hasonlított a kabinban lévő többi emberre, de sokkal fontosko-dóbbnak tűnt.

– Hagyják abba a harcot! Követelem!

– Nincs háború – ellenkezett Troi. – Csak...

– Hazudik! – kiáltotta egy nő a férfi mellett. Soványabb és sokkal öregebb volt, azonban a testfelépítés– és korbeli különbség ellenére hasonlítottak egymásra. Valószínűleg egy családba tartoztak. – A maguk önműködő gépei elárulták gyalázatos cselekedeteiket! Hallgassa!

A nő parancsoló hangját követő csendben végre mindenki végighallgathatta a számítógép szenvtelen tájékoztatóját:

– A hajó ellenséges egységgel harcol. Kérem, maradjanak kabinjaikban a vörös riadó végéig!

Troinak emlékeztette magát, hogy át kell néznie Dalával a számítógép utasfedélzeti bejelentőszövegeit. Az android által javasolt precízség, úgy látszik, néha rossz hatással van a vendégekre. Nyilván egy diplomatikusabb, de kevésbé informatív megfogalmazás nem ijesztette volna meg őket" annyira.

– Ez csak egy figyelmeztetés – mondta Troi. – Ismeretlen űrhajóval találkoztunk. Mivel nem tudtunk kommunikálni velük, félreértésre került sor, amit rövidesen tisztázunk. – Megkönnyebbülésére hirtelen véget ért a riadó. A számítógép ezt követő szavai már biztatóbbak voltak.

– Vörös riadó lefújva. Folytathatják tevékenységeiket.

Egy másik farmer lépett elő a tömegből; Troi megismerte: Dnnys anyja volt. Patrisha arcvonásai túl kemények voltak, hogy csinosnak, de túl megragadok, hogy érdektelennek lehessen őt nevezni. Őszülő haja egyetlen fonatban hullott le egészen a derekáig. Az éveken át végzett nehéz munka durvává tette kezeit, és megerősítette testalkatát, de tartása egyenes volt.

– Köszönjük a látogatást, Troi tanácsadónő.

Ez nyilvánvaló felszólítás volt a távozásra. Deanna az asszony felől nem érzékelt személyes rosszindulatot, de a többi farmerből áradó ellenszenv nem lankadt. Érezte, hogy további jelenléte csak rontaná a helyzetet, így csendben távozott.

– Nem lett volna szabad eljönnünk a Grzydcről! -mondta Tomas, amint az idegen elment. Dühösen megrántotta szakállát.

– Nem maradhattunk – emlékeztette Patrisha, de Tomas nyilván nem a kivándorlásról akart beszélni. A szobában lévők közül túl sokan tudták, mennyi mindenben nem értett egyet a férfi a grzydci kormánnyal, s hogy ez is hozzájárult a farmerek és befogadó bolygójuk közti súrlódásokhoz.

– Valakinek beszélnie kell a kapitánnyal erről a gyalázatról! – Tomas nyomatékos szavait a tömeg egyetértő mormogása követte. – Tájékoztatni kell őt az elveinkről.

Egy kívülálló talán azt gondolta volna, hogy Tomas magának kívánja a feladatot, de Patrisha tudta, nem így van. A csoport őt fogja választani. Persze elutasíthatja, de a maga módján ő is ugyanolyan kiszámítható, mint a többi farmer. Inkább vállára veszi a felelősséget, mint hogy hagyja Tomast még egyszer szembeszállni egy olyan hatalommal, amitől az életük függ.

Andrew Deelor a hátán feküdt, és a jellegtelen égboltot bámulta, érzése szerint legalább száz évig, mire elég erőt gyűjtött, hogy elfordítsa a fejét.

– A mennyország olyan, mint egy transzporterál-lomás. Milyen eredeti! – mondta gyengén.

– Hangosabban, nem hallom!

Hatalmas erőlködéssel a másik irányba nézett, és meglátta Ruthe elmosódott körvonalát, amint törökülésben mellette ül.

– Ön pedig egy angyal.

Egyszerű, de gyönyörű angyal volt: kiálló pofa-csontú, szögletes arc, mely kihangsúlyozta a nagy, barna szemeket.

– Mit beszél? – kérdezte Ruthe élesen.

– Halottnak kellene lennem, ez a hely azonban nagyon hasonlít egy transzporterállomásra. – Mégpedig egy olyanra, amelyik ide-oda imbolyog, ám Deelor sejtette, hogy csak szédül. Becsukta a szemét, és érezte, amint a padló megnyugszik alatta.

– Valaki azt mondta, hogy az Enterprise nevű hajón vagyunk.

– Akkor már értem.

Egy időre elveszthette az eszméletét, mert amikor újból kinyitotta a szemét, a látása már kitisztult. Látta a padlón heverő többi áldozatot. Aztán egy ismeretlen hangra lett figyelmes, amely a Lewin doktor mellett álló tiszttől származott.

– A Ferrel parancsnokát keresem – közölte az idegen. Odébb lépett, mert Lewin egy beteget tolt ki hordágyon a transzporterállomás ajtaján.

– Az nem maga? – kérdezte Ruthe Deelortól, elfojtva a doktor szavait. Szerencsére nem beszélt hangosan, így az ismeretlen tiszt nem hallott őt. -Nem ön volt a parancsnok?

– Egyelőre ne szóljunk – suttogta vissza Deelor. Leküzdte a rátörő émelygést. Az alvadásgátlók tipikus mellékhatása; nyilván valaki ellátta őt. – Később, majd ha jobban érzem magam, elmondom nekik. – Tiszta elmére lesz szükség, hogy megmagyarázza a jelenlétét a Ferrelen, és hogy megalapozza tekintélyét az Enterprise-on.

– Manin kapitányt a gyenkélkedőbe vitték.

Picard megkönnyebbüléssel hallgatta Riker jelentését, még ha nem is mutatta ki. Ha egy Cons-tellation-osztályú csillaghajó teljes legénységéből csak harmincan maradnak életben, nem sok remény van rá, hogy magas rangú tiszt is legyen köztük.

– Jelentkezzen a hídon, Egyes, miután beszélt vele!

Picard-ban égett a vágy, hogy ő kérdezhesse ki, de egy támadás után ilyen hamar nem hagyhatta el a hidat. A kapitány türelmetlenül várta az első tiszt visszatérését, az engedetlen érzelmet hagyományos mesterkélt nyugalma mögé rejtve.

Tíz perc múlva Riker kilépett az elülső turbóliftből, aztán megfordult, és sietve kitessékelt egy másik, poros egyenruhás férfit. A jövevény magas volt és szikár, fején kusza, őszülő hajjal.

– Manin kapitányt éppen műtik – magyarázta Riker. – Ő D'Amelio, az első tiszt.

– Üdvözlöm az Enterprise fedélzetén – mondta Picard, és közelebb lépett a két emberhez. A kapitány köszöntése hallatán D'Amelio elmosolyodott, de eltartott egy pár másodpercig, amíg észrevette a kinyújtott kezet is. Lassan felemelte karját, és erőtlenül kezet rázott Picard-ral. Utána azonban nem mozdult, amíg Riker gyengéden könyéken nem fogta, és vezetni nem kezdte a kapitány szolgálati kabinja felé.

Picard követte őket. Megvárta, amíg az ajtó becsukódik, csak azután adott hangot nemtetszésének.

– Egyes, ez az ember sokkos állapotban van. A gyengélkedőn a helye.

Riker lesegítette az első tisztet az egyik székbe.

– Már kapott ellátást. Biztos vagyok benne, hogy doktor Crusher elengedte volna, ha megkérdezem, de nem akartam zavarni.

– Vagyis jobban tesszük, ha sietünk, mert nemsokára rájön, hogy hiányzik egy betege – mondta Picard, és leült az első tisztekkel szemben levő székre.

A beszélgetés nem ment simán. D'Amelio nem tudott, néha pedig úgy tűnt, nem akar válaszolni a Ferrelt megtámadó idegen hajóval kapcsolatos kérdésekre. A kevés válasz pedig még több kérdést vetett fel.

Picard mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára.

– Mr. D'Amelio, ön azt állítja, hogy a Ferrelen csökkentett létszámú legénység szolgált. Ez vitathatatlanul jó hír. Eddig azt hittük, sokkal több a halálos áldozat. Viszont remélem, megérti, ha kissé zavarban vagyunk... Negyvenhat fő szokatlanul kevés egy ekkora űrhajón.

– Többre nincs szükség.

– Mihez? – kérdezte Riker.

D'Amelio megint nem válaszolt, csak üres szemekkel körbetekintett a kabinon. Picard és Riker egyre növekvő csalódottsággal és kételkedéssel nézett egymásra. Kialakult a beszélgetés sablonja. A Ferrel küldetésével kapcsolatos kérdésekre D'Amelio elmerengéssel válaszolt. Nem volt szükség Deanna Troi jelenlétére, hogy rájöjjenek: az első tiszt elhallgat valamit, de Picard fontolgatta, hogy esetleg mégis idekéreti a tanácsadónőt, ha a válaszok nem válnak tartalmasabbá.

A kapitányt a kommunikátor hangjelzése tartotta vissza attól, hogy rákérdezzen D'Amelio kitérő válaszainak okára.

– Crusher a kapitánynak! Picard már várta a hívást.

– Ne aggódjon, doktornő, gondját viseljük Mr. D'Ameliónak. – Elégedetlenül tanulmányozta a Ferrel első tisztjének arcát. – De még szeretnénk neki néhány kérdést...

Crusher közbevágott:

– Kapitány, a Ferrel egyik tisztjét egy kézifé-zerrel sebesíttették meg.

Mindhárom férfi megdöbbent a kijelentésen.

– Biztos benne? – kérdezte Picard. – Nem érintkezett az idegen energiahálóval...?

– Nem, nem a mátrix volt. A sejtek rongálódása tipikus fézer-égést mutat, és ő az egyetlen, akit ilyen sérüléssel hoztak a fedélzetre. Mindenki más sokkos, vákumnak volt kitéve, vagy a repeszektől sebesült meg. Ezt az embert egyszerűen lelőtték.

Picard az első tiszt felé fordult, de ezúttal nem palástolta haragját.

– Mr. D'Amelio, mi a fene történt azon a hajón?!

– Nem tudom. – Zavarában egy pillanatra kitisztult a férfi álmatag pillantása. Rikerre nézett. – Komolyan nem tudom. A híd összeomlott... nem sok időnk maradt. Nem gondoltuk, hogy megmenekülünk. Manin kapitánnyal éppen aktiválni akartuk az önmegsemmisítő programot...

– De nem fejezték be.

– Nem. – Megrázta fejét, mintha helyre akarná rázni a gondolatait. – Éppen meg akartam adni az azonosítómat, amikor elvesztettem az eszméletem.

– Mit keres ott az az ember? – követelte Crusher. Késő, gondolta a kapitány, amint észrevette, hogy a doktornő még a vonalban van. – Azonnal küldjék...!

Hirtelen félbeszakadt a beszéde, annak ellenére, hogy a kommunikációs csatorna nyitva maradt. Picard csattanást hallott, majd elhaló kiáltozást. Aztán megint Crusher szólalt meg.

– Állj! Manin kapitány, nem tűröm, hogy... Biztonságiak a gyengélkedőre!

Szavai hallatán Picard és Riker kirohantak az ajtón.

A gyengélkedő heves összecsapásoknak csak a legritkább esetben szolgált szinteréül, ráadásul a küzdő felek sem voltak túl meggyőzőek. Crusher doktornő elrángatta Manint a másik pácienstől, akit megtámadott, de sokkal inkább aggódott a kapitány épsége miatt, amint az megpróbált kiszabadulni a szorításból, hogy folytassa a harcot. Meglepően sok ereje volt – a doktornő eddig súlyosan sebesültnek hitte. A hirtelen fellángoló düh tüzelte, így kerekedett felül testének gyengeségén.

– Deelor, te átkozott! – üvöltötte Manin, amint Crusher szorítása ellen küzdött. – Elpusztítottad a hajóm, a legénységem!

Crusher hátrafordította a fejét, és a vádak célpontjára tekintett, majd felbecsülte az illető állapotát. Deelor a falnak roskadt, arca verejtékben úszott. Manin több csapást mért az ellenfele mellkasán lévő megperzselt bőrfelületre, de a kötésen nem jelent meg újabb folt, így a doktornő a férfi sápadtságát inkább a kiújuló fájdalomnak, mint vérveszteségnek tulajdonította.

A gyengélkedő ajtaja kinyílt. Yar biztonsági főnök rontott be, sarkában Riker és Picard kapitány. A Crusherrel tusakodó férfi láttán Tasha fézert rántott.

– Ne! – A doktornő Manin elé állt. – Súlyosan sebesült. Egy kábítólövést sem élne túl.

Manin kapitány kihasználta, hogy Beverly figyelmét egy pillanatra elterelték, és Deelor felé vetette magát. Picard a két férfi közé ugrott, és felemelte karját, hogy megállítsa az előrelendülő öklöt, de a csapás elmaradt. Manin tántorogva megállt egy lépés után. Picard elkapta, és gyengéden a földre segítette.

– Ne mozogjon, attól csak rosszabb lesz! – győzködte, de szavai csak növelték a férfi izgatottságát.

– Nem az én hibám – kapkodott Manin levegő után. – Én csak az ő parancsait teljesítettem. A Csillagflotta kényszerített rá.

– Csendet! – figyelmeztette Deelor. – Parancsolom, hogy hallgasson!

Crusher letérdelt, és megvizsgálta a Picard karjaiban heverő embert.

– Segítsen feltenni őt az ágyra!

Gyorsan felemelték az ernyedt testet a diagnosztikai gép ágyára, de a doktor már látta, hogy Manin percről percre gyengül. A mellkasa felett összezáródó panel viharos elektronikus zajongásba kezdett.

– Újabb belső vérzések!

Crusher doktornő ápolókért kiáltott, miközben kiterjedt szövetkárosodást állapított meg a májban, a lépben és a vesékben.

– Alvadássegítőt! – rendelkezett, mire az egyik nővér fecskendőpisztolyt csúsztatott a tenyerébe. A doktornő az egyik nyaki vénába adta a szert, de a vérzés nem állt el, sőt, még egy újabb dózis ellenére is fokozatosan tovább telt a mellüreg. Egy harmadik adag már teljesen leállította volna a keringést.

Nem törődve a doktornő próbálkozásaival a Ferrel kapitánya megragadta Picard karját. Szorítása erőtlen volt ugyan, de Picard engedte magát közelebb húzni..

– Teljhatalom a küldetés felett... egy átkozott bürokratának!

– Hallgasson, Manin! – Deelor ellökte magát a faltól, és az ágy felé tántorgott. Yar hadnagy az azóta is kezében tartott fézert feléje fordította. Deelor támolyogva megállt.

– Megszegi a Csillágflotta biztonsági szabályait!

Crusher tudta, hogy páciense túl gyenge a műtéthez. Ennek ellenére megpróbálta volna, csakhogy a kapitány szervei valósággal péppé olvadtak. Mivel nem volt mit megoperálni, mindössze fájdalomcsillapítót kért.

Manin hangja suttogássá halkult. Picard közelebb hajolt, fülelnie kellett, hogy megértse. Csak egy szót tudott kivenni.

– Hamlin – ismételte. – Mi van Hamlinnel? Nem kapott választ. A kéz elengedte a karját, és lehullott.

– Bolond! – Nem törődve Yar figyelmeztető kiáltásával Deelor közelebb lépett Manin ágyához. – Ezért megfosztom a rangjától!

– Már nem hallja. – Crusher doktor kikapcsolta a diagnosztikai számítógépet. – Meghalt.

4. fejezet

Hajónapló, kiegészítés. A U.S.S. Ferrel pusztulásának körülményeit még mindig homály fedi. Harminc embert sugároztunk át a hajóról, ahol több száznak kellett volna lennie. És egyikük sem árulja el, miért támadták meg őket.

A tárgyalótermet úgy tervezték, hogy használói kellemesen érezzék magukat benne. Párnázott székek vették körül a jókora, ovális asztalt; széles, enyhén ívelt ablakok nyíltak a külső falon, gyémánt-csillagok lélegzetelállító panorámáját nyújtva. Tucatnyi ember elfért egymás mellett, anélkül, hogy bezárva érzték volna magukat. Most azonban csak négyen léptek be.

– Tanácsadónő, jól van? – kérdezte Picard. Troi belesüppedt egy széles szék nyugtató ölelésébe, majd azonnal becsukta a szemét. Sötét pillái megrezdültek, aztán ismét felpillantott.

– Kicsit elfáradtam – ismerte be vonakodva. – A beszélgetések a farmerekkel és a Ferrel túlélőivel kimerítők voltak.

– És nem túl eredményesek – mondta Riker, miközben Datával megkerülte az asztalt. – Úgy viselkednek, mintha mi lennénk az ellenség.

Picard látta, hogy Troi megfeszül, amint Riker elhalad a széke mögött. A reakció alátámasztotta gyanúját, hogy Deanna különösen érzékeny az első tiszt hangulatváltozásaira. A férfi bosszúsága bizonyára ostromolja a betazoid emocionális védelmi rendszerét.

– Kezdjük az eligazítást! – javasolta Picard, és eltávolodott Troitól az asztalfő felé. Ráébredt, hogy saját türelmetlensége csak súlyosbítja a tanácsadónő elméjét felkavaró érzelmi vihart.

– Nem értem, mi történik itt – füstölgött Riker, miközben elhelyezkedett. – Az első tiszt szerint Deelor egy operációs szakértő, akit a Ferrel működési és karbantartási hatásfokának növelésére rendeltek oda, de a Csillagflotta szerint nem tagja a legénységnek. Sőt, az utaslistán sincs feltüntetve.

– Végrehajtottam egy számítógépes keresést a neve alapján – jelentette Data. – Eredmény nélkül. Sem a Csillagflotta, sem a szektor civil nyilvántartásában nem szerepel Andrew Deelor nevű személy.

– A Ferrel legénysége pedig nem akarja elárulni, hogy ki akarta megölni, és miért. Úgy tűnik, mindenki éppen máshová nézett, amikor rálőttek – mondta Riker nyilvánvaló undorral. – Deanna, mondd el a kapitánynak, mit éreztél!

Troi tétovázott, ahogy megpróbálta szavakba önteni a felfogottakat.

– Ellentétes érzések keveredése. Bánat a kapitány halála miatt; harag, inkább düh Deelor neve hallatán, és folyamatos titkolódzás. Ha tudnak is valamit, kényszerítés nélkül nem fogják elárulni.

– Ez nem az inkvizíció – mondta Picard, kezével elutasítóan intve. – Viszont nem hagyhatom, hogy az incidens felderítetlenül maradjon. Meg kell tudnom, mi történt a Férrellel, ha másért nem is, azért, hogy megvédjük az Enterprise-t. – Lelki szemei előtt felötlött amint saját hajója eltorzulva, összetörve sodródik az űrben, a legénység és az utasok pedig a törmelék közt lebegnek. A gondolatra a homlokát ráncolta. – Mi a helyzet a civillel, a nővel?

– A neve Ruthe – mondta Riker. Bosszús sóhaj után folytatta. – Nem mondja meg a vezetéknevét, és nem válaszol kérdésekre. Csak azt hajtogatja: „Kérdezzék Deelort".

– Aki egyelőre túl gyenge, hogy kikérdezzük. -Manin halálhíre hallatán Deeloron varázslatos erőtlenség lett úrrá. – A sérülések igaziak, de az időzítés kicsit gyanús. Csak színleli a lankadtságot – mondta a kapitány sötéten. – D'Amelio hasonlóan tetteti a sokkot. Vajon miért? Mit rejtegetnek?

Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, mert Yar jelentkezett.

– Patrisha farmer hívta a hidat. Már megint. – A hadnagy hangján hallatszott, hogy idegesíti a dolog. – Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen találkozzon önnel, kapitány.

– Mondja meg neki... – Picard elgondolkodott, aztán újra kezdte. – Mondja meg neki, hogy urai vagyunk a helyzetnek, és amint időm lesz rá, meglátogatom.

Egy pöccintessél megszakította a kapcsolatot.

– Az utasaink olyanok, mint a gyerekek: jobb, ha látjuk, de nem halljuk őket. – Agyában félretette az oregoni farmereket, és visszatért a fejtörőhöz. -Hamlin. Nekem erről egyetlen dolog jut eszembe: a hamlini vérfürdő. Gyerekkoromban történt, de jól emlékszem rá.

– Elolvastam róla az Akadémián a feljegyzéseket -mondta Riker, és amikor elkapta Troi érdelkődő pillantását, magyarázni kezdte: – Hamlin bányászkolónia volt a Föderáció határvidékén. Ötven évvel ezelőtt kapcsolatot teremtettek egy idegen fajjal, majd ezt követően megszűnt minden kommunikáció az állomással. A legközelebb érkező utánpótlást szállító hajó jelentése szerint a kolónia minden tagját megölték.

– Nem mindenkit – javította ki Data. – Csak a felnőtteket. A gyermekek eltűntek, azonban feltehetőleg ők is meghaltak.

– Azt is mondják, megették őket – morogta Picard sötéten, mintha rég elfeledett szavakat visszhangozna.

– Kérdés: „megették", úgy mint „elfogyasztották"? Élelmezési forrásként?

– Hát igen, a fantáziadúsabb jelentések szerint fennáll ez a lehetőség is. – Picard rögtön megbánta az iménti megjegyzést, így most megpróbálta elterelni róla a figyelmet. Riker felé fordult. – Lehet, hogy a Ferrelt megtámadó idegenek felelősek a hamlini vérfürdőért is?

Ám Datát nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni az újabb lehetőségek feltárásától.

– Lehet, hogy az űrhajó hiányzó tagjait is megették. Ámbár több száz holttest eltüntetése jelentős mértékű éhséget feltételez..

Yar újabb hívása miatt Picard-nak nem kellett válaszolnia. -

– Remélem, nem a farmerek – szólalt meg a kapitány.

– Nem, uram, adást fogtunk a Tízes Zendi Csillag-bázisról.

Riker hátradőlt székében és összefonta a karját.

– Elég sokáig tartott, míg válaszoltak. A kommunikációs időeltolódás csak pár óra, nem egy egész nap.

– Késett vagy sem, most legalább válaszokat kapunk Zagráth admirálistól – mondta Picard. – Irányítsa át ide, hadnagy!

– Inkább fogadja a szolgálati kabinban, uram! 47-es kóddal érkezett – csak a kapitány részére.

– Az az üzenet háromperces volt – bosszankodott Yar. Előrehajolt az emelvény korlátjára támaszkodva, és az ívelt falat bámulta, amely a hidat és a szolgálati kabint választotta el egymástól. – Órák óta bent van.

Data megperdült a székén, és a többi tiszt felé furdult.

– Tíz perc, tizenkét másodperc óta. Ez nem ésszerűtlen időtartam bizalmas információ feldolgozására. Legalábbis egy embernek.

– Én húsz percet már ésszerűtlennek tekintek – szólalt meg Geordi valamivel később. – Végül is... hányszor lehet meghallgatni egy háromperces üzenetet?

– Hat egész hatezerhatszázhatvan...

– Data! – vágott közbe Yar. – Nézze meg, hogy érzékel-e valami aktivitást a kapitány termináljáról!

– A számítógép szerint...

Riker erőteljesen megrázta a fejét.

– Elég volt, Data. Ez már lassan a magánjogok megsértése. Nemsokára megtudjuk, mi a helyzet.

Újabb tíz perc elteltével az első tiszt Troi felé fordult.

– Te hozzá se szóltál a témához. Nem vagy kíváncsi?

– Érzem, mi bujkál a kérdés mögött – válaszolta Troi mogorván. – Mi történt iménti aggodalmaddal a kapitány magánjogai iránt?

Geordi és Data elfordultak konzoljaiktól, és a tanácsadónőre meredtek. Deanna felpillantott, látta, hogy Yar és Worf is őt nézi. Nagyot sóhajtott.

– Ha ennyire tudni akarják, a kapitány igen haragos. Megpróbálja kordában tartani az érzelmeit.

A további magyarázatot a szolgálati kabin ajtajának nyílása majd csukódása hiúsította meg. Picard érzelmektől mentes arccal a híd elülső részébe lépdelt. Háttal a kilátóernyőnek kihúzta magát, majd hangosan köhintett, mintha egy fegyelmezetlen osztályteremben szeretne csendet teremteni. Színtelen hangon szólalt meg, maga elé meredve:

– A Csillagflotta-parancsnokság utasítására a Ferrel segélyhívását követő eseményekről a legénység egyetlen tagja sem beszélhet, még egymás között sem. A Ferrelről és támadójáról minden naplóbejegyzést, minden érzékelők által rögzített adatot zárolunk. Remélem mindegyikük szó szerint követi ezeket az utasításokat.

A csendet az interkom hangjelzése törte meg. Yar egy gyors kézmozdulattal megszakította az átható sípolást.

– Az oregoni farmerek, kapitány.

– Kérem, tájékoztassa Patrishát, hogy máris lemegyek hozzá – válaszolta Picard nyugodt hangon. Már a turbólift ajtajánál járt, amikor megfordult, és újból megszólalt. – Data, öné a híd. Egyes, szükségem van a segítségére.

Riker nem kérdezett semmit, amint a fülke szintről szintre süllyedt velük a tányér-egység tengelye mentén. Egyenesen előre nézett, és a kapitány kimért magatartását katonás pózzal viszonozta.

– Állj! – Picard hirtelen parancsa megállította a turbóliftet. Egy villogó fény jelezte, hogy két szint között ragadtak. – Első tisztként joga van tudni legalább valamennyit az üzenet tartalmáról.

– Nyilván nem hivatalosan. – Riker körbepillantott az apró fülkében. – Az eligazítás színhelye kicsit szokatlan.

Picard szája alig észrevehető mosolyra húzódott.

– Úgy tűnik, hogy a rejtélyes Andrew Deelor mégiscsak létezik. Mághozzá igen ritka rangjelzéssel. Zagráth admirális diplomáciai követnek nevezte. – Egy száraz köhintés elárulta hitetlenségét. – Szerintem inkább a Csillagflotta hírszerzésétől jött.

– Ez megmagyarázza a Ferrel kisszámú legénységét. Szigorúan titkos küldetés, nagy kockázat.

– Igen, de valószínűleg soha nem tudjuk meg, mit műveltek odakinn. Az egész Ferrel-incidenst hirtelen hatalmas titkolódzás veszi körül. – Picard elindította a liftet. – A Föderáció biztonsága érdekében.

Az egyszerű mondat hallatán Riker tiltakozni kényszerült.

– De kapitány, ez a legmagasabb használatban lévő biztonsági besorolás!

– Pontosan.

A turbólift ajtaja kinyílt. A beszélgetés véget ért.

Amint a kabin csengője megszólalt, Patrisha vett egy mély lélegzetet, majd az ajtó felé fordult.

– Szabad! – szólalt meg, mire az ajtó magától kinyílt. Milyen ostoba energiapocsékolás, gondolta, aztán félretette megvetését, hogy üdvözölje a két belépő férfit.

– Köszönöm, hogy meglátogat, kapitány – mondta Patrisha az idősebbik idegennek. Még nem találkozott Picard-ral, és nem volt ideje tanulmányozni a Csillagflotta egyenruháinak gallérjára kitűzött rangjelzéseket sem, de megérezte, ki a befolyásosabb. Ezek a férfiak jellegzetesen magabiztosan, sőt, ön-telten viselkedtek, de az idősebb minden eddig látott tisztnél méltóságteljesebb volt.

Aztán megszólította a férfit, amelyiket ismerte már.

– Hát újra találkozunk, Mr. Riker.

– Túl sokára, Patrisha farmer.

A fiatalabb ember mosolya sokkal melegebb volt, mint társáé, ráadásul Riker a hagyományos szófordulattal válaszolt. Patrisha szívesebben folytatta volna vele a beszélgetést, de vendéglátóiknál nem ez volt a szokás. Tisztelni kellett a szigorú rangsort.

– Ha jól értem, aggódtak a riadó miatt – mondta a kapitány.

– Az egész közösség aggódik az események miatt – ismerte el Patrisha. A kapitány meglepően gyorsan a tárgyra tért, de a nő sem akarta tovább halogatni a beszélgetést. – A többiek nevében beszélek.

– Igen, észrevettem – mondta Picard a lakosztály másik szobája felé pillantva.

Patrisha elpirult a fanyar megjegyzés hallatán. A kapitány hallotta a fal mögötti mocorgást és suttogást, és tudta, hogy a többiek ott hallgatóznak. A nő zavartságát a farmerek egyik alapelvének ismertetésével leplezte.

– Kapitány, mi békés emberek vagyunk.

– Sajnálom, ha az idegen hajóval való találkozás bárkit is felzaklatott – mondta Picard, de Patrisha érezte, hogy a bocsánatkérés nem őszinte. – Kérem, biztosítsa társait, hogy egyáltalán nem voltak veszélyben, a támadó hajó pedig elhagyta a szektort.

– Nem ez a lényeg, kapitány. Mi nem veszünk részt katonai tevékenységben.

– Megértem aggodalmukat, azonban az Enter-príse-nak segítenie kell bajba került hajókon. Jelen esetben a segítség keretében szükség volt erőszakra is. Sajnálatos volt, de elkerülhetetlen. Nemsokára folytatjuk utunkat New Oregon felé.

– És mi az oka a késedelemnek? – követelte Pat-risha. Ha neki kell oltalma alá venni a farmereket, márpedig a többiek nem mernek szembesülni a kapitánnyal, akkor ő teszi fel a szükséges kérdéseket.

Riker válaszolt.

– Segítünk a sérült hajó legénységének a javítási munkákban, hogy eljuthassanak a Tízes Csillagbázisig.

Patrisha látta, Picard türelme a végét járja: a kapitány egyik lábáról a máskra helyezte testsúlyát. Olyan volt, mint Dnnys: készen arra, hogy kirontson az ajtón, mihelyt megtette, amit az udvariasság megkíván. Mindenesetre több kérdés nem jutott eszébe.

– Nem szeretném tovább feltartani.

Hagyományos farmer-végszóval zárta a beszélgetést. Picard megmerevedett, amint ráébredt, menynyire látszik rajta türelmetlensége. Arcára erőltetett egy őszinte mosolyt, mielőtt távoztak.

– Kérem, hívják Troi tanácsdónőt, ha szükségük van további segítségre.

– Örömmel – válaszolta Patrisha udvariasan, miközben az ajtó felé tessékelte a két férfit.

Kimerültén sóhajtott, amint a kívülállók vissztértek oda, ahová valók: kívülre. Pillanatokkal később kinyílt háta mögött a másik helyiség ajtaja.

– Maguk után hagyták a gépeik bűzét – mondta Dolora hangosan szimatolva, miközben keresztüllépdelt a kabinon.

– Ugyan már! – morgott Patrisha, de hangját elnyomták az egyre hangosabb panaszkodó szavak. Még több farmer özönlött rejtekhelyéről a lakosztály nappalijába.

– Túlságosan előzékeny voltál – mondta Tomas szokásos fellengzős hanghordozásával. – Nem tarthatnak itt akaratunk ellenére.

– Éppen ellenkezőleg. Más lehetőségünk nincs – ellenkezett Patrisha. – Ám Picard kapitány tapintatos volt, és ezt nem említette. – Csak Tomas tudta annyira felidegesíteni, hogy védelmébe vegyen egy kívülállót.

Dolora ujjával fenyegető mozdulatot tett a folyosó felé.

– Felháborító! Tájékoztatni kell a grzydci kormányt, hogy így bánnak a polgáraikkal.

– Ők sem bántak jobban velünk – morgott egy másik nő.

– A kívülállók nem tudják, mi a tisztelet! Egyáltalán nincsenek ránk tekintettel! – kiabált egy férfi a helyiség túlsó végéből.

Nincs értelme túlkiabálni a farmereket logikus érvekkel, csak az erejét vesztegetné. Patrisha leroskadt egy díványra, és kizárta agyából a valós és légből kapott sérelmeket. Ez az előadás többször lezajlott már, mióta megkezdték egyéves utazásukat New Oregon felé, és minden alkalommal egyformán unalmas volt.

– A farmerek hamarabb belenyugodtak a várakozásba, mint vártam – jegyezte meg Picard, miután Rikerrel távoztak az utasok kabinjából. Első tisztje nem volt hajlamos a panaszkodásra, azonban a kapitányt más utakon is elérték a hírek a telepesek érzelmi viharairól.

– Ez a nő tényleg nyugodtan fogadta a híreket -mondta Riker fintorogva, miközben a folyosón mentek.

– Mostanra már megszokhatták volna a várakozást. A Tízes Csillagbázison egy hónapot vártak, mielőtt felvettük őket az út hátralévő részére. A bolygójuk diplomáciai befolyását felhasználva juttatta őket az Enterprise-ra..

– Nem gondoltam volna, hogy a Grzydcnek van bármi befolyása – mondta a kapitány, amint beléptek a turbóliftbe.

Riker elindította a fülkét a híd felé.

– Wesley szerint a grzydci kormány még fizetett is a farmerek új lakhelyéért.

– A földiesített terület nagyon drága – gondolkodott el Picard. Meglepő, hogy egy kevés erőforrással rendelkező világ, mint Grzydc, ilyen lelkesen segít egy csoport kivándorlónak.

– Lehet, hogy így még olcsón megszabadultak tőlük – mosolyodon el Riker gyászosan.

A turbólift elérte célját. Picard és Riker a hídra lépve heves vita közepén találták magukat, amely Yar biztonsági főnök és Andrew Deelor között zajlott. Yar a kapitány láttán abbahagyta a kiabálást és vigyázzba merevedett; Deelor ökölbe szorított kezét a kék orvosi zubbony zsebébe lökte. A Ruthe néven ismert köpenyes nő mellette állt, tudomást sem véve a zűrzavarról.

– Mi a probléma? – kérdezte Picard. Yarhoz beszélt, de valójában Deelorra figyelt. Rövid gyengélkedőbeli találkozásuk óta elmosódtak a férfi külsejéről maradt emlékei. A nagykövet arca jellegtelen volt, se jóképű, se csúf: könnyen felejthető. Középmagas és közepes testfelépítésű – mindent egybevéve egyáltalán nem feltűnő ember.

– Deelor nagykövet nem hajlandó elhagyni a hidat – Yar a férfi rangjelzését használta, de annak hitelességére vonatkozó kétségei egyértelműek voltak. – Éppen egy biztonsági egységet akartam hívni, hogy visszakísérjék őt a kabinjába.

– Helyesen tette, Yar hadnagy. – Picard Deelorhoz és társához fordult. – Engedélyem nélkül utasok nem léphetnek a hídra.

– Én nem közönséges utas vagyok – hangsúlyozta Deelor.

– Kétségkívül. – Picard elmosolyodott, de szemében látszott, hogy nem őszintén. – Bámulatosan kiheverte a sérüléseit, nagykövet úr.

– Crusher doktor kiváló szakember. Már sokkal jobban érzem magam. – Kivette kezét a zsebéből, és lazán maga mellé eresztette, de a válla feszült maradt.

– Nagyszerű! Legalább választ tud adni egy pár kérdésre. – Picard lekísérte a nagykövetet és a nőt az íves rámpán a szolgálati kabinja felé. Riker is velük tartott, de Deelor a fejét ingatta.

– Jobb, ha négyszemközt beszélünk, kapitány. – Meg sem próbált úgy tenni, mintha kérné őt. Ez parancs volt.

– Ahogy óhajtja, nagykövet úr. – Picard jelzett

Rikernek, hogy távozzon.

Ruthe látszólag nem törődött a szobában lappangó feszültséggel, és elbűvölve bámulta a fali akváriumban úszkáló tűzhalakat. Riker gyorsan megkerülte őt, és kiment. Miután az ajtó becsukódott, Picard átlépdelt az asztal túloldalára, hogy leüljön a székére, háttal az ablaknak; aztán mégis inkább állva maradt, kezét a fényes asztallapon pihentetve.

– Zagráth admirális egyértelmű utasítást adott, hogy tartózkodjam a Ferrel támadójára vonatkozó kérdésektől. Talán az ön megtámadásának vizsgálatát is felfüggesszem?

– Nem történt támadás, kapitány – mondta Deelor magabiztosan. – A sérülés oka baleset volt.

– Ennek örülök. Ezek szerint teljes biztonságban lesz a Ferrelen a Tízes Zendi Csillagbázis felé. Persze a szállás kissé szűkös lesz, minthogy harminc embernek kell elférnie a gépház szolgálati területén. Viszont az út csak kilenc hétig tart.

Erőltetett mosoly jelent meg Deelor szája sarkában.

– Touché, kapitány. De vessünk véget a vívásnak! Máris túl sokat tud, de mégsem eleget.

A nagykövet egy széket húzott az asztalhoz, és leült, kényelmesen hátradőlve. Picard is leereszkedett a székére, ügyelve arra, hogy egyenesen tartsa magát. Nem dőlt be a látszólagos közvetlenségnek.

– Nem szándékozom visszatérni a Ferrelre -vallotta be Deelor. – Ahogy rámutatott, az út kényelmetlen és unalmas lenne. A bezártság pedig próbára teszi az emberek béketűrését.

– A Ferrel legénysége gyűlöli magát. Miért?

– Mert a küldetés alatt átvettem a parancsnokságot kapitánytól. És mert alábecsültem az ellenséget. Ahogy már nyilván feltételezte, a minket megtámadó idegenek felelősek a Hamlinen történt meglehetősen kellemetlen incidensért is.

– A hamlini vérfürdő – mondta Picard szárazon. A szavak még mindig megrázóan hatottak rá. – Háromszáz ember meghalt, ok nélkül. Az efféle mészárlás általában többnek számít, mint egyszerű „incidens".

Deelor szemöldöke feljebb kúszott.

– Látom, nem kell ismertetnem a részleteket.

– Mit tud ezekről az idegenekről?

– Ők choraiiknak nevezik magukat.

– Choraii – ismételte Picard lassan. Az ellenségnek immár van neve. – És ez nem véletlen találkozás volt.

– Nem ám. Több hónapos rádiókapcsolatba tellett, mire meg tudtunk egyezni egy találkozásban a Ferrel és a choraii hajó között. – Deelor bizonytalan szünetet tartott. Amikor újból megszólalt, a hangjából kicsengő önteltség tompult. – Felkészültem rá, hogy a choraiik erőszakhoz folyamodnak, próbára tenni a védelmi rendszereinket. Rendkívül fontos volt, hogy a Ferrel az övékhez méltó katonai erőt vonultasson fel; ami elég erős, hogy kiérdemeljük elismerésüket, de nem túl erős ahhoz, hogy elijedjenek.

– Hol csúszott be a hiba? – kérdezett vissza Picard.

– Elszámoltam magam, túl sokáig tétováztam. A choraiik ezt gyengeségnek vették, és lecsaptak ránk. Az energiaháló meglepett minket. A tartalékaink csak néhány óráig tudtak ellenállni a mező szorításának. Kemény, de tanulságos lecke volt. Legközelebb sikerrel járok. Majd az Enterprise-zal.

Picard nyitott tenyere nagyot csattant az asztallapon.

– Az én hajómmal ugyan nem!

– Engedélyem van a parancsnokság átvételére. Vagy nem mondta az admirális? – Deelor arroganciája visszatért.

Picard-nak harminc éves csillagflottai tapasztalatára és fegyelmére volt szüksége, hogy ne vesse magát a férfira, két kézzel utasítva rendre a nagykövetet.

– Igen, tájékoztatott – mondta végül. Az üzenet erre vonatkozó része olyan dühöt lobbantott lángra benne, mely még most is égett. – És ha szabad tudnom, mi a choraiikkal való kapcsolatfelvétel célja?

Most, hogy a kapitány így megalázkodott, Deelor arcán halvány önelégültség jelent meg. Picard összeszorította a száját. Bárcsak eltörölhetné azt a mosolyt!

– A choraiiknak különböző fémekre van szükségük: cink, arany, platina, ólom. Kétségkívül képtelenek az aszteroidákban található ércek finomítására. Szükség esetén gyilkolni is hajlandók, hogy megszerezzék, amire szükségük van. Az én feladatom meggyőzni őket: kezdjünk inkább cseretárgyalásokba.

– Cseretárgyalásokba! – kiáltott fel Picard felháborodva. – Ugyan mire cseréljük a fémet? Mijük van, amire szükségünk lehet?

Ruthe előrelépett a háttérből.

– A hamlini gyermekek.

5. fejezet

A U.S.S. Ferrel az űrben sodródott. Az összeroskadt tányér-egység a hajó négy hajtóműgondolájának gyenge, kék fényében fürdött, ablakai sötétek, élettelenek voltak.

Picard az Enterprise parancsnoki székének biztonságos és kényelmes öléből tanulmányozta a képet. Két oldalán első tisztje és a tanácsadónő ült.

– Biztos benne, Egyes? – kérdezte a kapitány kételkedve, miközben újból szemügyre vette a kilátóernyőt.

Riker vállat vont.

– Én is alig hiszem, de Logan esküszik, hogy a Ferrel hajtóműve képes impulzusmeghajtást szolgáltatni egészen a Tízes Csillagbázisig. – Kinyújtott kézzel a sérülés felé mutatott. – Az összehúzódó energiamező a tányér-egységre terpeszkedett rá, ami saját magába roskadt, de a gondolák épek maradtak. A karbantartóink lezárták a sérült részekhez vezető folyosókat, és a legfontosabb funkciók helyreállítására koncentráltak. Nincs gravitáció, a replikátorok nem működnek; semmi komfort, de az utasok életben maradhatnak.

– Nem valami kényelmes – mondta Geordi halkan, de a kapitány meghallotta.

– Egyetértek, Mr. LaForge. Most, hogy a Ferrel legénysége megtapasztalta a hajó állapotát, esetleg meggondolják magukat. Yar hadnagy, nyisson meg egy csatornát feléjük!

Logan gépész minden igyekezete ellenére a tányéregység kommunikációs berendezéseinek sérüléseit nem tudták annyira kijavítani, hogy vizuális kapcsolatot hozhassanak létre.

– Csatorna nyitva, kapitány.

– Még mindig végig akarja, csinálni, Mr. D'Amelio?

– Manin kapitány a saját bajóján tér haza. Másképp nem történhet – válaszolta az első tiszt hangszórókból érkező, testetlen hangja.

Troi Picard-hoz hajolt, és halkan megszólalt.

– Elhatározták, hogy a hajójukon maradnak, de nem csak a kapitány tiszteletére. Meg akarnak szakítani minden kapcsolatot Deelor nagykövettel.

Picard együttérzett velük.

– Ahogy óhajtja, parancsnok. A Ferrel útra kész. Sok szerencsét!

A recsegő rádiócsatorna furcsa rekedtséget kölcsönzött a felhangzó nevetésnek.

– Ne pazarolja ránk a szerencséjét, Picard kapitány! Önnek több szüksége lesz rá.

A U.S.S. Ferrel mindenféle szertartás nélkül távozott. Rövid rázkódás futott végig torz burkolatán, aztán lassan, imbolyogva elindult a kilátóernyőn. Picard egyre növekvő aggodalommal nézte a távolodó csillaghajót. Elgondolkodtatta, hogy a kellemetlen érzést vajon a megrokkant Ferrel látványa, vagy az Enterprise-ra váró megpróbáltatások váltják-e ki benne. D'Amelio búcsúszavai vészharangként kongtak a fejében.

Az Enterprise már többször megállta a helyét csatákban, ám küldetése alapvetően békés volt. Előző parancsnoki posztjaival ellentétben Picard mostanija családokat is szállított. Hetekbe telt, mire megszokta, hogy a folyosókon gyerekek járkálnak. Ők voltak a hajó kibővített legénységének legszembetűnőbb jegyei, és jelenlétük zavarta a kapitányt. Folyamatosan emlékeztették rá, hogy felelősségének jellege megváltozott, méghozzá újszerűen és kellemetlenül. A Stargazeren Picard nem habozott volna kiszabadítani a hamlini foglyokat, ám az Enterprise más volt. Mi a fontosabb? Vajon furdalná a lelkiismerete, ha kockára tenne több, mint ezer embert azokért az elfeledett gyermekekért? S ami sokkal nyugtalanítóbb: beleszólhat-e egyáltalán ebbe a döntésbe az Enterprise parancsnoka?

– Kapitány – szólt Data a kormánymű vezérlőpultjánál ülve. – Kiszámítottam a choraii hajó útvonalvektorát az érzékelők adatai alapján. A menetirány beprogramozva. – Várakozóan Picard-ra tekintett. Ha meg is lepődött a kapitány tétovázásán, nem mutatta ki.

– Térváltás, négyes sebességfokozat, Mr. LaForge – mondta végül. Kivárta, míg a döntés teljesen a sajátja lehetett, nem pedig a nagyköveté, bár a végeredmény így is ugyanaz volt. Azaz mégsem egészen. – Mr. Riker, rendelje a híd legénységét a tárgyalóba! Yar hadnagy, tájékoztassa Deelor nagykövetet, hogy készen állunk az eligazításra!

A vendéglakosztályok tágasak voltak, a Ferrel kabinjaihoz képest egyenesen pazarok, de a nagykövet túlságosan gondolataiba merült, hogy hasonlítgasson, Ruthe pedig nem törődött a szálláshelyekkel.

Deelor a háló-rész tükrében tanulmányozta magát, különös figyelmet szentelve fekete egyenruhájának.

Elégedetten tapasztalta, hogy az égéseit fedő vékony szintetikus bőr nem látszik a testhezálló szöveten keresztül. Deelor nem volt hiú, de tisztában volt a tekintély apró jelzéseinek fontosságával. A legkisebb hiba is gyengítheti a helyzetét.

Miután megelégedett öltözékével, tekintetét a mögötte álló nő tükörképére irányította.

– Önnek is is új ruhára van szüksége.

– Nem – mondta Ruthe, és összegömbölyödött az ágyon, szorosan maga köré húzva köpenyét. Az anyagot nemrég tisztították, de a szövet megviselt volt, és eredeti sötét színe mostanra egyenetlen szürkévé fakult.

Deelor eléggé ismerte őt, tudta, nem érdemes erőltetni a dolgot, így visszatért az előző témához.

– És bízza rám a beszédet az eligazítás során! Ruthe elődugta arcát a ruha redői közül.

– Mindig önre bízom. Illetve majdnem mindig.

– Igen, és én pontosan ezért aggódom. Picard nem ostoba; a legkisebb nyelvbotlásra lecsap, így nagyon fontos... – Odament Ruthe-hoz, aki ismét alaktalan labdává változott. Deelor leült az ágy szélére, biztosan benne, hogy a nő hallja, majd folytatta. – Nagyon fontos, hogy ne tudjon meg többet annál, amit én el akarok árulni.

– Akkor miért kell vele beszélni? – kérdezte a nő tompán.

– Ha nem lenne muszáj, nem tenném. – Gyengéden meghúzta Ruthe könyökét. – Jöjjön! Várnak ránk.

Picard a bejárat mellett állva nézte, ahogy a tárgyalót megtöltik a híd legénységének tagjai. Worf hadnagy korán érkezett, ő lépdelt el elsőnek a kapitány mellett, hogy aztán háttal a falnak üljön le. A klingont Data és Geordi követte; az android a számítógép vezérlőpaneljénél helyezkedett el, a navigátor pedig mellette.

– Korán jött – jegyezte meg Picard, amint Crusher doktor belépett.

– Előfordul.

– Olvassa el ezt, amíg elkezdődik az eligazítás! – Odaadta neki a Hamlinről szóló orvosi jelentést, amit Deelortól kapott. A doktornő elvette a csomagot, és az asztalhoz vitte.

Kisvártatva megérkezett a második csoport is. Crusher a nyomtatvány lapjait böngészte, majd felpillantott; fiát látta, valamint Tasha Yart és Deanna Troit. Felemelte kezét, hogy Wesleyt magához intse, de időben észrevette magát. Picard jól szórakozott, ahogy Beverly megvakarta orra hegyét, így rejtve el a mozdulatot.

– Hol a nagykövet? – kérdezte Riker, amikor megérkezett. Hajszálpontos volt. – És Ruthe?

– Igen, mindig párban vannak – jegyezte meg Picard. – Tulajdonképp ki ez a nő? Asszisztens, attasé, segédtiszt? – Jelentés nélküli, egymással felcserélhető kifejezések, de nélkülük Ruthe jelenlétére nincs magyarázat.

– Szerető? – vetette föl Riker. – Nem kértek külön kabinokat.

Picard vállat vont.

– Akár a felesége is lehet.

Az utolsó mondatnál az ajtó kinyílt, a küszöbön Deelor és Ruthe állt. Picard eltöprengett, vajon mennyit hallott a nagykövet a beszélgetésből.

– Kapitány, ez így elfogadhatatlan – mondta Deelor meglátva a teremben üldögélő jókora csoportot. – Különösen a fiú.

– Nem küldöm a legénységem semmiféle küldetésre anélkül, hogy tökéletesen tisztában lennének a helyzettel. Crusher zászlós pedig a legénység tagja.

Picard az asztalfőn lévő székéhez sétált.

– Biztos vagyok benne, hogy az ügyet bizalmasan fogják kezelni.

Deelor nemteszését szemöldöke összehúzásával fejezte ki, de nem mondott semmit, miközben elfoglalta a kapitány melletti üres helyet. Picard szeme sarkából látta, amint Ruthe sietve ellépdel Rikertől, aki hellyel kínálta. A szoba hátsó részébe ment, és ott is maradt az árnyékban.

– Akkor kezdjük! – rendelkezett Deelor, mintha a társaság megváratta volna.

Picard jelzett Datának, hogy kapcsolja be a számítógép-kijelzőt. A buborék-hajó kicsinyített, remegő képmása jelent meg az asztallap felett.

– Tizenöt évvel ezelőtt – kezdte Deelor minden bevezető nélkül –, egy ferengi kereskedő sérült choraii hajóra bukkant. A hajó cink-készlete kimerült, így mozgásképtelenné vált. A ferengi üzletet szimatolt, ezért adott néhány kilogrammot az említett fémből az egyetlen dologért cserébe, amit a choraiik fel tudtak ajánlani: öt foglyul ejtett emberért. A kereskedő később jelentős összeg ellenében átadta a foglyokat a Föderációnak. Ekkor tudtuk meg, mi lett a sorsa a hamlini gyermekeknek. A choraii hajókra vitték, és több, mint negyven éve ott tartják őket.

A férfi érzelmektől mentes szavai nem csökkentették azok szörnyűségét.

– Öt túlélő – mondta Picard. – A jelentés szerint negyvenkét gyermek tűnt el a kolóniáról. Azóta hányat sikerült visszaszerezni?

– Az említett ötön kívül még nyolcat.

Worf hadnagy irányából igen mély morgás hangzott fel. A legénység többi tagja kevésbé közvetlenül, mocorgással és sötét pillantásokkal fejezte ki haragját.

– Meg kell érteniük, milyen nehéz helyzetben voltunk – mondta Deelor. – A choraiik a hajóikon élnek, s bár laza csoportokban utaznak, az űrhajók önállók; nem alkotnak összetartó politikai rendszert. Ezenkívül nomádok, és általában lakatlan űrön át közlekednek, így a Föderáció sokszor évekre is elvesztette velük a kapcsolatot. Miután megtudtuk, hogy újból feltűntek ebben a szektorban, hónapokig tartott, mire megtaláltuk a hajócsoportot, és csak több heti üzenetváltás után sikerült találkozót megbeszélni. Végül meggyőztük az egyik buborékot, hogy cseréljék el a foglyukat pár kilogram ólomért.

Yar közbeszólt:

– Ha így megy tovább, a többi gyermek kiszabadítása újabb negyven évbe telik.

– Már aligha gyermekek – mondta Data. – A foglyul ejtéskor fennálló korbeli eltéréseket figyelembe véve a legfiatalabb is legalább annyi idős, mint Picard kapitány.

Mosoly suhant át Crusher doktornő arcán. Data szinte ösztönös érzékkel rátalált a lehető legtapintatlanabb megjegyzésekre. Picard eltűnődött, hogy Beverly vajon ezen szórakozik ilyen jól, vagy az ő reakcióján.

A doktornő kiegészítette az android hozzászólását, megpaskolva a kezében tartott lapokat:

– A hamlini feljegyzések szerint az idősebb foglyok a hatvanas éveikben járhatnak. Feltéve, hogy még élnek az ötven éves fogság után, ahol ki tudja, milyen körülmények között tartják őket.

A társaság felfigyelt a kabin hátsó részéből hallatszó hangra.

– A choraiik jól bánnak velük.

– A fogság természeténél fogva kegyetlen dolog! -válaszolt Picard kapitány hevesen Ruthe megjegyzésére.

– Igen, ez tényleg igaz – mondta Deelor gyorsan. -Azonban ne feledjék: uralkodjanak ellenséges érzéseik felett a tárgyalások második szakaszában, különben könnyen kockára tesszük az egyébként is igen ingatag diplomáciai kapcsolatot! És akkor a maradék foglyok örökre elvesznek.

Picard meglepődött saját válaszának hevességén, és látta, hogy az érzés tükröződik tisztjeinek pillantásaiban is. A hamlini vérfürdő még mindig kényes témának számított a Flottánál, s ez alól nyilvánvalóan ő sem volt kivétel. Megpróbált példát mutatni egy kevésbé indulatos válasszal.

– Értettük, Deelor nagykövet. Én és a legénységem nem akarjuk veszélyeztetni a küldetést. Számíthat teljes együttműködésünkre a choraiikkal való kapcsolatfelvétel során.

Ismét Ruthe szólalt meg.

– Köszönjük, kapitány.

Picard újból, közelebbről szemügyre vette a nőt. Eddig Deelor erős jellemének árnyékába szorult, de ez a válasz azt sejtette, hogy több köze van a küldetéshez, mint eddig gondolta.

– Már korábban be kellett volna mutatnom Ruthe tolmácsnőt – mondta Deelor. – Ő fog kommunikálni a choraiikkal. – Hirtelen felállt. – Akkor, ha ön és a legénység ügyelnek magukra, a vásár simán és kellemetlenség nélkül fog lezajlani.

Ruthe és a nagykövet minden további szó nélkül elhagyták a tárgyalót.

Deelor és a tolmácsnő távozását újabb aggódó mozgolódás követte. Picard érezte, hogy emberei elnyomják a bennük forrongó feszültséget, és megvárta az elkerülhetetlen kitörést.

– Nem igaz, hogy azokkal az idegenekkel fogunk üzletelni, akik lemészárolták a hamlini bányászokat! – kiáltott fel Yar.

Még Geordi sem tudott ellenállni kirobbanó indulatának.

– Ráadásul nyereséghez is jutnak a támadás által. Ez így nem stimmel!

– És a bosszú a helyes válasz? – kérdezte a kapitány. Örömmel látta, hogy Yar hadnagy megfékezi haragját. A legénység többi tagja sem tett egyéb bíráló megjegyzést.

A biztonsági főnök nagyot sóhajtott.

– A gyermekek visszaszerzése fontosabb.

– Én még szeretnék feltenni néhány kérdést, kapitány – mondta Data. Higgadtsága erősen ellentétben állt a többiek érzelmeivel.

– Én is, Data – válaszolta Picard. – Azonban úgy tűnik, Deelor nagykövet egyelőre nem hajlandó megválaszolni őket. – Felállt, és szavait most már az egész csoporthoz intézte. – Tudjuk, hogy a choraiik képesek elpusztítani egy Constellation-osztályú űrhajót, és nem sokon múlott, hogy az Enterprise-t is mozgásképtelenné tegyék. Elsődleges feladatunk egy jobb védelmi terv kidolgozása a következő találkozásig. Egyelőre el kell boldogulni a rendelkezésre álló kevés információval.

Az eligazítás véget ért. A tisztek kisebb csoportokra oszlottak, miközben állomásaik felé tartottak.

Picard kapitány azzal a bizonytalan elhatározással hagyta el a tárgyalót, hogy visszatér a kabinjába, ehelyett azon kapta magát, hogy Beverly Crusher mellett lépked. Elvetette a lehetőséget, miszerint ez a cselekedet nem a puszta véletlen műve. Végül is korban a doktor állt hozzá legközelebb, így természetes, hogy időnként az ő társaságát keresi.

A folyosón sokan voltak, így a kapitány és Crusher csak a hajó általános ügyeiről tudtak beszélni, de a doktornő irodájának viszonylagos biztonságot nyújtó falai közt Picard egy személyes esemény feltárásával tért a hamlini témára.

– Rémálmok? – hökkent meg a doktornő.

– Igen, évekig – vallotta be Picard. – Meglehetősen élénk volt a képzelőerőm, és elég eleven képeket idéztem fel magamban az elveszett gyerekek véres haláláról. Az pedig különösen nem tett jót, hogy egy környékbeli nagyobb fiú azzal fenyegetett: hajóra rak, és elküld Hamlinbe, ahol az éhes szörnyek csak arra várnak, hogy felfalhassák az alkalmatlankodókat. – Beverly kuncogásán csak egy pillanatra sértődött meg. – Végül is csak ötéves voltam, és sok mindent elhittem.

Crusher a hamlini orvosi akták szétcsúszó lapjait maga mellé dobva az asztal szélére ült.

– És ennek ellenére az űrben vállalt munkát. Picard felvette a doktornő fesztelen testtartását. A

bejárati ajtófélfának dőlve visszagondolt.

– Igen, a félelmek ellenére... Vagy talán inkább épp azok miatt. Meguntam, hogy rettegnem kell, és meguntam a fiú zsarnokságát. Szembe kellett néz-nem a rémálmaimmal.

– Milyen vicces! A gyerekek nem haltak meg, de mivel azt hitte, hogy igen, most lehetősége van megmenteni őket.

Picard visszatért a merevebb testtartáshoz.

– Nem nekem. Én csak a fuvaros vagyok, elviszem a kufárt az üzlet színhelyére. Egy ferengi kereskedő most hasznunkra lenne, ő biztosan jobb alkut kötne a choraiikkal.

– Pár kiló ólom nem nagy ár. A fém gyakorlatilag értéktelen. Az emberekre mérgező is. Könnyen meglennénk százszor ennyi nélkül is.

– Igen, és ha a choraiik vették volna a fáradságot ötven évvel ezelőtt, és elkérték volna, amire szükségük volt, a hamlini telepesek most is élnének. Több, mint száz embert megöltek... lemészároltak, mint az állatokat. Aligha értéktelen a fém, Crusher doktor. Ennek az ólomnak mérhetetlenül magas az ára.

Az előbbi derűs hangulatuk elillant. Crusher felvette az imént ledobott lapokat.

– Nem volt lehetőségem említeni az eligazításon, de a orvosi akták, amiket Deelor adott inkább történelmi dokumentumok. Nem említenek semmit a visszaérkezett személyek egészségi állapotáról. Ha túlélőket hozunk a fedélzetre, a legaktuálisabb információkra lesz szükségem.

– A kérés jogos – értett egyet Picard –, de valami miatt úgy gondolom, nem lesz egyszerű teljesíteni. Deelor nagykövetből olyan nehéz kiszedni a válaszokat, mint feltörni egy aldebarani kagylót. Amit kapunk, azért nem érdemes annyit fáradozni.

– De ő azt akarja, hogy a küldetés sikeres legyen. Nyilván észreveszi, hogy mi csak segíteni akarunk neki.

– Igen – mondta Picard –, ez kézenfekvő. Az is lehet, hogy csak egy kicsinyes bürokrata, aki megszállottan kapaszkodik a ranggal járó kiváltságokba, mint például a szigorúan titkos ügyek kezelése. – A kapitány összevetette a kijelentést azzal a kevés információval, amit Deelor tevékenykedése alatt gyűjtött róla. Nem, nem illenek össze. – Vagy pedig rejteget valamit.

Miután visszatért a lakosztályába, és megállapította, hogy Ruthe nyugodtan alszik a másik szobában, Deelor az Enterprise számítógépes vizsgálatába kezdett. Nagyköven rangja szabad betekintést engedélyezett a hajó műszaki adataiba, de a rendszer megmakacsolta magát, amikor a legénység személyes adatait akarta lehívni. Deelor egy ötjegyű kóddal válaszolt, ami minden ellenkezést elhallgattatott, és eltüntette a betolakodás nyomait.

Első célpontja Jean-Luc Picard volt. Deelor végigpásztázta a kapitány régebbi beosztásait, de a kitüntetéseket unalmasnak találta, így az újabb keletű információkat vette elő. A hajónapló megnyitásához egy hétjegyű kódra volt szükség. A feljegyzések alapján felmérte Picard stílusát, és megbecsülte, hogyan reagál az adott szituáció által támasztott követelményekre. A kapitány tapasztalt ember volt, de Deelor nem is várt kevesebbet egy Galaxy-osztályú hajó parancsnokától.

Kevesebbet időzött William Riker első tisztnél és Data parancsnokhelyettesnél, de ezeket az aktákat is alaposan átnézte. A híd személyzetének többi tagjával egyelőre ráér megismerkedni.

Ruthe nem ébredt fel, amikor Deelor felvette az ágy melletti asztalkán heverő kis dobozt. Csak ezt hozta át a Ferrelről, mielőtt elhagyta a hajót. Nem szerette a tulajdontárgyakat, a tároló tartalmától is buzgón meg akart szabadulni. Kérésére a számítógép megállapította, hogy Riker és Data a tudományos részlegben dolgoznak, majd udvariasan felajánlotta, hogy ellátja útbaigazítással, de Deelor elutasította.

A labor megtalálása kényelmesen próbára tette memóriáját, ahol elraktározta a hajó folyosóinak alaprajzát. Útközben egyszer sem tévedt el. A Ferrelen ugyanennyit ment a sötétben, hogy elérje a hidat; ezzel megmentve a saját és Ruthe életét. Talán újra sor kerül majd rá, ha a choraiik megnyerik a következő menetet. Deelor észrevette, hogy a tisztek meglepődnek, amint belép a szobába. Ez tetszett neki. A kiszámíthatóság unalmas. És veszélyes.

– Mr. Riker, ezt önre bízom. – Deelor ledobta a kis dobozt a labor asztalára. A csattanás elárulta tömegét. Kivette a hangrögzítőt a köpenye zsebéből, és Data felé hajította. Az android kitűnően reagált. – Ez pedig az öné, Mr. Data.

Riker tüzetesen megvizsgálta a dobozt, mielőtt kinyitotta volna.

– Ólom – mondta, miközben megszámolta a rudakat. – Úgy hét kilogramm.

– Hoztam tartalékot, ha esetleg a choraiik felemelik a foglyok árát.

– Miért ilyen keveset? – kérdezte Riker. – Még a nagyon tiszta fém is viszonylag olcsó.

– Csak annyit kérnek, amennyire szükségük van – mondta Deelor. – Miután letarolták Hamlint, onnan is valószínűleg csak tíz kilogramm fémet vittek el.

– És most megint adunk nekik.

– Nem adunk, cserélünk.

Riker undorral rácolta a homlokát, Data mindössze kíváncsian nézett.

– Nyilvánvaló technikai fejlettségük ellenére a choraiik miért nem fejlesztették ki saját fémfeldolgozási eljárásukat? Az aszteroidák az általuk keresett anyagok gazdag forrásai.

– Valami politikai perpatvar – magyarázta Deelor. – Azok a hajók, amelyek bányászni tudnak, visszavonultak a csoportból. A choraii társadalmi szerkezet igen bonyolult, és elég keveset tudunk a működéséről. – Aztán, mielőtt Data tovább faggathatta volna, gyorsan visszatért az utasításokhoz. Fontosabb dolga volt, mint egy android kíváncsiságának kielégítése. – Mr. Riker, tartsa a dobozt biztonságos helyen, egy transzporterállomás közelében, hogy ha szükséges, gyorsan hozzá lehessen férni!

– Én mihez kezdjek ezzel? – kérdezte Data, felemelve az imént elkapott eszközt.

– A hangrögzítő a Ferrel érzékelőinek adatairól tartalmaz leírást. Vizsgálja meg, esetleg talál-e valamit, ami megmagyarázná a szokatlan fegyvertechnológiát! Kimerítő jelentést kérek, minél hamarabb!

Riker megmerevedett.

– Tud a kapitány ezekről a feladatokról?

– Tájékoztassák őt belátásuk szerint! – mondta Deelor, majd, aznap már másodszor, hirtelen távozott.

6. fejezet

– Ennek a fiúnak egy nagybácsi kellene – jelentette ki Dolora, amint összehajtott egy újabb inget, és a padlón heverő bőröndbe gyömöszölte.

– De nincs neki – válaszolta Patrisha. Egy párnás szék öléből figyelte a másik nő ténykedését. Más körülmények között jól érezte volna magát az Enterprise-on. A farmerek alapelvei ugyan nem tiltották a kárpitozott bútorokat és tágas szobákat, de a közösség aligha engedhetne meg magának ilyen kényelmet. Az viszont, hogy egy hétig egy kabinban kellett laknia nagynénjével, minden komfort ellenére majdnem elviselhetetlenné tette az utat. – Újabb bizonyítéka annak, hogy anyám milyen elhamarkodottan cselekedett, amikor fiatalon meghalt.

Dolora összeszorította keskeny ajkát. Patrisha humorát néha igen morbidnak találta.

– Tomas lehetne a nagybátyja. Ha megkérnéd, biztos elvállalná.

– Tomas kérés nélkül is megpróbálja eljátszani a testvérem szerepét.

– Ő az unokatestvéred.

– Tomas egy... – Patrisha lenyelte a mondandóját. Tomas egy makacs szamár, de Dolora fia. Becsületesen szerezte idegesítő természetét. – Nagyon kedves Tomastól, hogy így aggódik értünk, de egyedül is boldogulok Dnnysszel.

Dolora alaposan szemügyre vette a bőrönd tartalmát, azt fontolgatva, hogy kiszedjen-e mindent, és elölről kezdje a csomagolást.

– Nagyon konok vagy, mert nincs testvéred.

– Hála Istennek! – A káromlás kicsússzant, mielőtt Patrisha meg tudta volna fékezni magát. – Sajnálom, Dolo néne. – Arcátlanul felhasználta a régi becézést, ami manapság olyan ritka. – Csak Dnnys rossz híreket hozott, és aggódom.

Dolora orcája egy kicsit piros volt még, de megbo-csátott.

– Hiszel a fiúnak?

– Igen – mondta Patrisha. – Biztos benne, hogy a hajó már nem New Oregon felé tart.

– Ami azt is jelenti, hogy Dnnys nem tanult a megrovásból – szippantott egyet Dolora. – Még mindig elszökik.

S ezzel visszajutottak az eredeti vitatémához. Patrisha fia pártját fogta, mint azelőtt, óvatosan összekapcsolva a védekezést a közösség érdekeinek támogatásával.

– Szükségünk van az ismereteire az Enterprise terén, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Meg a rakományt.

Az érv gyakorlati oldalának még egy olyan ésszerűtlen ember, mint Dolora, sem tudott ellentmondani, de könnyen talált benne egyéb kivetnivalót.

– Jobban örülnék, ha lány lenne. A fiúk sokkal fogékonyabbak az élettelen környezet csalfa vonzereje iránt.

– Ha lány lenne, Krnnek nem lenne bátyja.

– Krn pedig... – kezdte Dolora vészjósló pillantással. Már egyáltalán nem törődött a csomagolással.

A további vitának Dnnys érkezése vetett véget. Patrisha megpróbálta visszaküldeni a fiút a másik szobába egy figyelmeztető pillantással, de a gyermek mindkettőjüket megmentette Dolora támadásától.

– Picard kapitány van itt, anya.

Patrisha felállt, Dolora pedig bejelentette, hogy a másik helyiségben hagyta a kedvenc pulóverét. Gyorsan kiszaladt érte. Patrisha tudta, hogy míg a kapitány a kabinban van, nénje nem tér vissza.

– Hát újra találkozunk, Patrisha farmer – mondta a tiszt, amint belépett. Ugyanolyan magabizatosnak látszott, mint előző találkozásukkor, de türelmetlensége mostanra teljesen eltűnt.

– Túl sokára, Picard kapitány. – Patrisha úgy döntött, rögtön a tárgyra tér, ami nem volt szokás farmerkörökben, de az információ forrását nagyon is farmermódszerrel ködösítette el. – Igen nyugtalanító hír terjed a közösségben. Egyesek szerint az Enterprise már nem New Oregon felé tart.

Picard rögtön a nő fiára pillantott.

– Jól összebarátkoztál Wesley Crusherrel, ugye? -Hanghordozásával szándékosan igyekezett félelmet kelteni a fiúban.

– Nekem ő ilyet nem mondott, ha erre gondol -jelentette ki Dnnys komoran. – Farmer létemre is van annyi eszem, hogy észrevegyek egy jelentősebb útirányváltást. Csak ki kell néznem az ablakon.

– Igen, így van – vallotta be Picard. Visszafordult Patrisha felé. – A fia elismerést érdemel megfigyelőképességéért.

A dicséret nem terelte el a nő figyelmét.

– Tehát igaz, hogy már nem New Oregon felé tartunk.

– A kitérő rövid – mondta Picard. – A Tízes Csillagbázis kérésére találkozunk ebben a szektorban egy hajóval, és árut cserélünk. Amint látja, az Enterprise sok feladatot ellát a felfedezésen kívül is: utasszállító, kereskedő– és mentőhajó.

A felsorolás egy pillanatra emlékeztette, hogy milyen terhes pozícióban van. A farmerek előző szállítója nem viselte ilyen jól őket. A négyhónapos út a végsőkig kimerítette Bucher kapitány türelmét. Kirakta az egész csoportot a legközelebbi föderációs csillagbázison, és nem lehetett meggyőzni, hogy újból felvegye őket a Foroxra. Visszaemlékezve az eset szégyenteljességére Patrisha eltökéltsége alábbhagyott.

– Köszönöm, hogy időt fordított ránk, és elmagyarázott mindent.

– Nagyon szívesen – mondta Picard barátságosan. – Erre való a kapitány.

Miután Picard távozott, de mielőtt még Dolora visszaosonhatott volna Patrisha megkérdezte a fiát:

– Igazat beszélt?

– Nem tudom – válaszolta Dnnys komoran. – Wesley pedig nem mondja el, mi történik.

Riker és Data Yar hadnagy két oldalán álldogált, fürkészően szemlélve az érzékelők adatait, melyek a taktikai pult kijelzőjén tűntek föl.

– Megvan! – kiáltotta győzedelmesen Yar. – Irány: harmincnégy egész tizenkettő.

Data beleegyezően bólintott az első tiszt felé.

– A vegyület maradványát viszonylag könnyű követni, most, hogy az elemi lebontás elkészült.

Picard kilépett a turbóliftből, és meglátta a tisztek csoportját.

– Mi ez a nagy izgalom?

– A hajsza kezdetét vette, uram! – jelentette be lelkesen Data. – Vérnyomot találtunk.

– Vér? A hajómon?

Riker elmosolyodott a kapitány zavartságán.

– Data képletesen beszélt, kapitány. Találtunk egy módot, amivel követni tudjuk a choraii hajót.

– Kitűnő – mondta Picard a kapitányi szék felé lépdelve.

– Tulajdonképp a „vér" szónak nem is annyira képletes a jelentése – szegődött a nyomába Data. – A csata színhelyéről gyűjtött törmelék vizsgálata során kiderült, hogy a choraii hajó szerves és szervetlen anyagok rendkívüli keverékéből épül fel. Azzal, hogy elpusztítottunk néhány gömböt, tulajdonképpen megsebesítettük a hajót. Az érzékelőket úgy állítottuk be, hogy reagáljanak a sérülésből szivárgó anyag alkotóelemeire.

Riker túloldalt jött le a rámpáról, majd a parancsnoki szinten a kapitány mellé állt.

– Az adatokat közvetlenül a navigációs számítógépbe küldjük. Nem vektort számítunk, hanem Geordi fogja követni a nyomot, nehogy szem elől veszítsük.

LaForge színpadias mozdulattal megtornáztatta ujjait.

– Én készen állok.

Számítógépes vezérlés és beállított útirány nélkül repülni, ez minden pilóta álma. A többi csak töltelék, amit el kell viselni a következő lehetőségig, amikor átveheti a kormányt.

– Hatos sebességfokozat! – parancsolta a kapitány.

– Mi van veled? – kérdezte Beverly Crusher, amikor fia elszontyolodva beállított a gyengélkedőbe. – Beteg vagy?

– Nem – tiltakozott Wesley, de anyja a homlokára tette a kezét.

– Nincs lázad – mondta. – Akkor miért nézel úgy ki, mint aki elvesztette a legjobb barátját?

– Mert ez történt.

A doktor elvette a kezét a fia fejétől, és megölelte. Wesley még el sem húzódott.

– Dnnys sejti, hogy valami nincs rendben, és tudni akarja, hogy mi. De nem csak kíváncsiságból, aggódik a családjáért. Én meg nem mondhatok neki semmit a Hamlinre vonatkozó biztonsági előírások miatt.

Anyja sóhajtott. Egy lázzal könnyebben elbánna, mint ezzel.

– Wesley, ha komolyan gondolod a pályafutásod a Csillagflottában... – leintette a fiú automatikus tiltakozását –, akkor meg kell találnod az egyensúlyt a szolgálat és a magánélet követelményei között. Nem mindig lehet őket összeegyeztetni.

Az Enterprise-on töltött hónapok alatt Beverly végignézte, amint fia testileg és szellemileg egyre érettebbé válik, de még így is túl fiatal volt, hogy megértse, milyen fájdalmas a két kötelezettség ütközése. Ezt persze nem feltétlenül az anyjától kell megtudnia, gondolta.

– Megesküdtem – mondta Wesley komolyan. -Ehhez tartanom kell magam, mindenáron.

Sokan említették, hogy a fiú nagyon hasonlít rá, de ebben a pillanatban Crusher doktor látta, hogy milyen sokat örökölt az apjától is. Ez büszkeséget és félelmet váltott ki belőle. Jack elhivatottsága a Csillagflotta iránt személyiségének túl nagy részét tette ki ahhoz, hogy Beverly ezt bánja, de korai halála igenis bántotta.

Kinyújtotta a kezét, hogy megborzolja Wesley haját, de a fiú ezúttal kitért a simogatás elől, ami azt jelentette, hogy már jobban érzi magát. A doktornő hátrapillantott, és az üvegfalon keresztül Andrew Deelort látta belépni a gyengélkedőbe.

– Apropó eskü... – sóhajtott, amint a nagykövet közeledett –, ideje odafigyelni az orvosira. Pácienst várok, úgyhogy ki innen, Crusher zászlós, egy-kettő, vagy önt is alaposan megvizsgálom! – Örömmel látta, hogy fia elmosolyodik, mielőtt elsiet. Wesley túl kiegyensúlyozott volt, semhogy az események felett rágódjon.

Beverly félretette magánéletének problémáit, és minden figyelmét Deelor felé irányította. Már több napja elengedte a gyengélkedőből, de a fézerseb súlyos volt, így naponta vissza kellett jönnie ellenőrzésre.

– Kitűnő! Az égés már majdnem meggyógyult – állapította meg Crusher doktornő, miután Deelor levette az egyenruhát, és a sérülést fedő szintetikus bőr előtűnt. A mesterséges anyag már majdnem teljesen beépült az élő szövetbe. Felemelte az orvosi letapogató tetejét, majd intett Deelornak, hogy feküdjön az ágyra. Az eszköz által szolgáltatott eredmények megerősítették előző prognózisát.

– Bámulatos gyorsan gyógyul. – Közelebbről szemügyre véve a letapogató kijelzőjét észrevett egy elmosódott képet a bőrréteg alatt. Megérintette a vezérlőpanelt, mire az eszköz felnagyította a területet. – Ami igen szerencsés, figyelembe véve az évek alatt összegyűjtött sebeket. Mély szövetsérülések a szív és a máj környékén... – odébb mozgatta a letapogatót –, szúrások nyoma a bal tüdőn, és több törésre utaló vonal a bordákon.

A vizsgálatot befejezve felhajtotta a panelt a férfi mellkasáról.

– Fogalmam sem volt, hogy a diplomácia ilyen veszélyes.

– Vonzom a baleseteket – válaszolt röviden Deelor, miközben lemászott az ágyról.

– Például kóbor fézersugarak elé esik?

Deelor óvatosan belebújt a ruhájába. Az öltözködés már nem fájt, de izmai kicsit merevek voltak még.

– Azok a régi sérülések miért nincsenek az orvosi aktájában? – szólalt meg újból Crusher doktornő.

– Nincsenek? – kérdezett vissza Deelor felhúzott szemöldökkel. Színlelt meglepődése általában meggyőző volt, de az Enterprise orvosát nem csaphatta be.

– Ezek szerint ön nem csupán ügyetlen, de szórakozott is. Szükségem van a hamlini túlélők aktuális orvosi aktáira.

– Mindent a maga idejében, doktornő. – Deelor összezárta egyenruhája zubbonyát, mintha valami titkot rejtene el. – Mindent a maga idejében.

A mesterséges gravitáció és az inerciális kiegyenlítők a sima repülés érzetét keltették az Enterprise-on élő ezer emberben. Nyugodtan járkáltak a folyosókon, jó étvággyal táplálkoztak az étkezdékben, vagy mélyen aludtak a kabinjaikban, és nemigen törődtek azzal, hogy az űrhajó ide-oda kanyarog, sűrűn irányt váltva, amint Geordi LaForge a choraiik útvonalát jelző, elszórt részecskék nyomát követi. Azonban bármelyik ablak feltárta az Enterprise valódi viselkedését, így az emberek hamar rájöttek, hogy nem ajánlatos kipillantani a vadul kergetőző csillagokra. A híd kilátóernyőjén látszó űrszelet vízszintes és függőleges elmozdulásait nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, így a legénység nem egy tagja eltántorgott a gyengélkedő felé. A gyakorlottabbak állomásuk terminálját vették célba tekintetükkel.

Ez Picard számára bizonyult a legnehezebbnek, Data ugyanis a kilátóernyő előtt állva tartotta beszámolóját. A kapitány egyre többször kapta magát azon, hogy pillantását egy semleges pontról az android arcára kell irányítania. Amögött pedig a csillagok örvénylettek. Picard megpróbált nem odafigyelni az enyhe émelygésre, hátha akkor elmúlik, de az érzés csak tovább erősödött.

– Elég! – állította meg Datát, és önkéntelenül nyelt egyet. A jelentés utolsó néhány mondatát már nem fogta fel. – Menjünk át a szolgálati kabinomba!

– Jó ötlet, uram – mondta Riker.

– Egyes, maga olyan sápadt, mint Data – állapította meg a kapitány, mikor már biztonságban voltak az iroda falai közt.

Riker halványan elmosolyodott. Székét a kabin ablakának háttal helyezte el.

Az androidra azonban nem hatott a látszólagos mozgás és a belső fül által észlelt stabilitás közti eltérés. Megszakítás nélkül folytatta jelentését.

– Sajnos a legtöbb érzékelőt zavarta az energiaháló. Deelor nagykövet rendelkezésemre bocsátotta a Ferrellel történtekről készült feljegyzéseket, de a másik hajó berendezései is hasonlóan reagáltak.

– Ez azt jelenti, hogy nem tudunk működőképes védelmi rendszert kidolgozni a choraiik fegyverzete ellen? – kérdezte Picard a homlokát ráncolva.

– Nem, uram – mondta Data. – A feladat nehéz, de nem lehetetlen. Elég rendelkezésre álló időt feltételezve a megoldás megtalálható. – Számított a kapitány következő kérdésére. – De nem tudom megbecsülni, mennyi időt venne igénybe ez a kísérlet.

– Minél kevesebbet, annál jobb, Mr. Data – sóhajtott Picard. – Szeretném, ha a következő találkozásunkkor nagyobb előnyünk lenne a choraiikkal szemben.

– Értettem. – Data egy apró fémhengert helyezett az asztalra, majd megjegyezte: – Érdekes. Ez a hangrögzítő technológia sokkal fejlettebb annál, amit a Csillagflotta általában használ. Szerintem sokkal inkább alkalmas titkosszolgálati illetve kémkedési feladatokra.

– Ez a véleménye, vagy tény, Mr. Data? – kérdezte Riker.

– Vélemény, uram – vallotta be Data. – De nálam a kettő szorosan kapcsolódik.

– Akkor tartsa meg a véleményét, barátom! Ingatag talajon jár.

Data zavartan a padlóra pillantott, majd rádöbbenve a kifejezés jelentésére, bólintott.

– Értem. Veszélyt jelző metaforát használt. Ez esetleg magyarázatot ad a szalagon lévő folytonossági hiányokra: biztonsági eljárás. Ezt is tartsam meg magamnak?

– Nekünk elmondhatja – mondta Picard. A testi kellemetlenségek feledésbe merültek, amint elméje belekapaszkodott az új talányba.

– A hangrögzítőn található feljegyzések csak a találkozás későbbi részét írják le, miután a choraii hajó elfogta a Ferrelt az energiahálóval. A fájl korábbi részeit kitörölték, de néhány bájtnyit sikerült helyreállítanom.

– És mit talált?

– Egy töredéket, amely a hajó állapotáról ad tájékoztatást. Eszerint a Ferrel igen alacsony energiaszinten működött, így különösen sebezhető volt az összehúzódó háló által.

– Data, megmagyarázza a feljegyzés, hogy mi merítette ki a Ferrel energiatartalékait?

– Nem, uram. Ha létezett is ilyen információ, sikeresen megsemmisítették.

– Szóval a nagykövet még mindig űzi a kisded játékait... – Picard elgondolkodva megdörzsölte az állát. A semmiből újból felcsendült fülében D'Amelio utolsó figyelmeztetése. „Ne pazarolja ránk a szerencséjét, Picard kapitány! Önnek több szüksége lesz rá". Vajon ki a veszélyesebb? A choraiik vagy Andrew Deelor?

Wesley lépései visszhangot vertek a szűk szervizfolyosón, és a zaj csak nagy sokára halt el majd eltűntek az elöl terjengő homályban. A sötétség azonban mintha menekült volna a fiú elől. Tízlépésenként egy süllyesztett fali fény kelt életre előtte, míg egy másik elaludt mögötte. Gyorsított a tempón, amint képzelőereje félig elfeledett rémtörténeteket keltett életre az árnyékok mögött.

A hirtelen szisszenés hallatán ijedten felsikoltott, annak ellenére, hogy agya majdnem azonnal felismerte a nyíló ajtó hangját. Öngerjesztő rémületén nevetve belépett a küszöbön túli tágas terembe. Dnnys mutatta meg neki ezt a folyosót a raktér felé, és hamarosan ez lett a kedvenc útvonala.

A farmerek megérkezése előtt Wesleyt nem érdekelte az Enterprise raktere. Természeténél fogva a bonyolultabb technikát felvonultató részlegek: a gépház és a híd felé vonzódott. Az egyik gépész elejtett szavai nyomán figyelt fel a farmerek által a fedélzetre hozott sztázisberendezésre.Kíváncsisága egy látogatáshoz, a gépért felelős fiúval való találkozás pedig barátsághoz vezetett.

Wesley felsóhajtott, amint eszébe jutott, hogy ez a barátság valószínűleg a végét járja. Átfurakodott a szögletes tartályok között, automatikusan számolva a bal és jobb kanyarokat. Még el sem érte az utolsó sarkot, de már hallotta a csövekben áramló mélyhűtőfolyadék bugyborékolását.

– Dnnys? – Wesley általában erre találta a farmerfiút a hajó nappali ciklusa alatt. Egyedül ide engedték őt ki, így ideje nagy részét itt töltötte.

Egy kócos fej tűnt fel a lépsejt-alakú sztáziskamrák mögül, aztán rögtön vissza is húzódott. Wesley félt ettől a találkozótól, és most rettegését megerősítette a csendes elutasítás. Nem mozdult, bizonytalan volt a következő lépést illetően.

– Siess már! – kiáltotta Dnnys; hangját eltompította a jó halom berendezés. – Vártalak. Baj van.

– Szólhattál volna – mondta Wesley, miközben négykézlábra ereszkedett, és bemászott a vezérlőfülkébe. Ketten éppen elfértek benne, összegömbölyödve.

Dnnys úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Valami nem stimmel. – Megkopogtatta az egyik számlapot. A mutató megremegett. – A kijelzők rendben vannak, de valami nem stimmel.

Wesley nem tiltakozott a kijelentés hallatán. A hűtőberendezés ősrégi volt; kivetett múzeumi darab, amit csak egy olyan szegény bolygó, mint Grzydc tartott meg. Működéséhez naponta igényelt karbantartást. Wesley elméleti, és saját gyakorlati ismereteire támaszkodva Dnnys megkereste a probléma forrását. Háton fekve befurakodott egy nyílásba, amit egy más méretű és alakú idegen faj műszerészeinek terveztek, majd mélyen benyúlt egy vezérlőegység gyomrába, és kihúzott egy kormos fémdarabot.

– Teljesen megolvadt – mondta Wesley, megvizsgálva a négyzet alakú áramkört. – Akkor kaphatott zárlatot, amikor az energiaháló fogva tartott minket. – Az Enterprise számítógépe megtalált minden ilyen hibát a hajón, de a sztázisberendezés túl régi volt a Csillagflotta zavarelhárító rendszereinek. Wesley egy pótalkatrészt nyomott Dnnys markába, majd nézte, amint a kijelzők új értékeket vesznek fel.

Az egyik zsúfolt panel változásaira rögtön felfigyeltek. Egy órának tűnő berendezés számolni kezdte az időegységeket.

– Megkezdődött az élesztési ciklus! – kiáltott fel Dnnys. – Csak pár nap maradt az első kirakodásig. – Kimászott a vezérlőfülkéből, és a legközelebbi kamra üvegfalához nyomta az arcát. A gyenge vörös derengésben alig látta a bent lebegő parányi embriót; megnőtt, mióta utoljára ellenőrizte. A következő ablakhoz lépett, és szemügyre vette a rubinszínű fényben úszó lényt. Ez az embrió nagyobb volt, felismerhetőbb tagokkal. Egy apró pata moccant.

– Nem lehet leállítani a ciklust? – kérdezte Wesley.

– Csak magas halálozási aránnyal – mondta Dnnys. – Wes, tudnom kell. Elérjük New Oregont a kirakodás megkezdése előtt?

Wesley megrázta a fejét. Nem magyarázhatta meg a kitérőt, de a késedelmet hamarosan észreveszik a telepesek is.

– Akkor pedig – mondta a farmer –, derékig fogtok gázolni a disznók és a birkák között. A kutyákról és a csirkékről nem is beszélve. Remélem a kapitány szereti az állatokat.

– Jobb, ha hívom a hidat – válaszolta Wesley. Ha szerencséje van, először Riker parancsnokkal tud beszélni.

7. fejezet

– Kidobják az állatokat az űrbe? – kérdezte Patrisha kétségbeesetten.

– Biztos, hogy nem – mondta Riker. A nő nyilván nem gondolta komolyan, hogy ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodnak. – Nem akarjuk bántani a felélesztett állatokat.

– De akkor hová tesszük őket?

Picard ugyanezt a kérdést tette fel, de az ő változata sokkal indulatosabb volt és tartalmazott egy kevéssé szalonképes kifejezést is. Hozzáértő első tiszthez illően Riker már jóval a raktárban forrongó probléma bejelentése előtt fölkészült a válaszra.

– A hajó holofedélzetén létre lehet hozni legelőt és gazdaságot, a hozzá tartozó istállóval és karámmal. Wesley Crusher már programozza a számítógépet.

A kapitány ragaszkodott hozzá, hogy ő kapja a feladatot, mintha a hírvivőt büntetné a rossz hírért. Azonban a fiatal zászlós örömmel vállalta fel a szimulációs paraméterek beállítását. Mivel Dnnys szolgált tanácsadóként a farmerek igényeivel kapcsolatban, a munkát sokkal inkább játéknak érezte.

Patrisha még mindig aggódóan nézett.

– Egy holofedélzet. Jó ég!

– Valami nincs rendben? – kérdezte Riker. Dnnys megkönnyebbüléssel fogadta a megoldást, anyja azonban egyre nyugtalanabb lett.

– Ez az egyetlen megoldás, belátom – mondta a farmer. – Mégis... a holofedélzetek... – kétségbeesetten vállat vont.

– Az ördög masinái? – javasolta Riker tiszteletlen felhanggal, mely nem állt szándékában.

– Nem vagyunk babonásak, Mr. Riker. – Patrishát láthatóan bosszantotta a mondat, de komolyan nem sértődött meg. – Mivel farmerek vagyunk, megpróbáljuk elkerülni a technika fölösleges igénybevételét, hogy minél kevésbé függjünk a gépektől.

– De a hitük engedélyezi a sztáziskamrákat – mutatott rá Riker. A telepesek közül ezt a nőt lehetett a legnehezebben felingerelni, de lehet, hogy magával kellett volna hoznia Troit, aki figyelmeztetheti, ha túl messzire megy.

– Mert nagy szükségünk volt rájuk. Nem maradt más lehetőségünk. S bár az idő sürgetett, sok farmer ellenezte a szokatlan szállítási módszert. És az, hogy a sztáziskamrák elromlottak, csak alátámasztja az érveiket. Hogy ebből mi lesz!

Riker érezte, hogy Patrisha kevésbé tartózkodó, mintha mintha már nem akarná annyira távol tartani őt magától. Beszélgetéseik kezdete óta most először hellyel kínálta a parancsnokot a kabin díványán, ő pedig egy kisebb székre kuporodott; még mindig mereven, de kevésbé védekezőn.

– Mi vándorok vagyunk, Mr. Riker. Ziedorf, a közösség legöregebb tagja a Titánon született, csaknem kétszáz éve. Anyám és nagynéném a Yonadán születtek, én pedig úton a Grzydc felé. Mindegyik bolygóról azt gondoltuk, tökéletes, így rövid időre átvettünk néhány helyi szokást, megmásítottuk neveinket, hogy alkalmazhassuk őket az ottani nyelvben is, de ezek csak felületes változások voltak. Mindenekelőtt oregoni farmerek vagyunk, így a népeink közti különbségek miatt távozásra kényszerültünk. Akárhányszor új bolygóra költöztünk, a közösség és a vagyonunk egyre kisebb lett.

– Tehát New Oregon újabb otthon lesz.

– Remélem; a végleges – mosolygott Patrisha szomorúan. – Bár anyám ugyanezt mondta Grzydcről is. – Megrázta magát, aztán élénkebben folytatta: – A lányom, Krn az új területen vár minket, és a leendő település végső előkészületeit rendezi. Eredeti otthonunkról, a földi Oregonról neveztük el. Majdnem ezren indultak el onnan, úgy háromszáz évvel ezelőtt. Csak mi maradtunk ebből a csoportból. És az állati embriókon kívül nem sok vagyonunk maradt.

– Értem, Patrisha farmer – állt fel Riker, hogy távozzon. – Az Enterprise biztonságban eljuttatja önöket és az állataikat New Oregonra. – Örömmel fogadta, hogy a nő nem kérdezi meg: Mikor?

– Milyen évszakot szeretnél? – kérdezte Wesley. A számítógép kérdése folyamatosan villogott a képernyőn, miközben türelmesen várta az új adatot.

• Dnnys azonnal felkurjantott: – Tavaszt!

A grzydci év elég hosszú volt, így eddig még csak négyszer tapasztalta meg ezt a ragyogó évszakot. Nem tudta, milyen a földi tavasz, de biztosra vette, hogy jobb annál, amit a Grzydc tudott felvonultatni; mint majdnem minden, amit a bolygóról való távozása után látott.

– Még berakok egy pár különlegességet – folytatta Wesley, és tovább programozott. – Riker parancsnok mindig azt mondja, hogy ha van időd valamit jól megcsinálni, akkor akár megpróbálhatod nagyon jól is.

– Mintha Dolorát hallanám – sóhajtott fel Dnnys. – De mivel Mr. Rikertől származik a mondás, nem zavar annyira. Kedvelem őt.

– Én is. – Wesley ujjai abbahagyták táncukat. – Néha azon gondolkodom, hogy... – Nem fejezte be.

– Mondd! – noszogatta Dnnys.

– Szóval... elég kicsi voltam még, amikor az apám meghalt. Néha megpróbálok visszaemlékezni rá, de elég nehéz. – Ugyanilyen nehéznek érezte bevallani ezt az anyjának. Valószínűleg megértené, de attól, hogy Wesley emlékei az apjáról halványulnak, szomorú lenne. – És néha azon tűnődöm, hogy egy kicsit olyan volt-e mint Mr. Riker.

– Nekem nagybátyám nincs – mondta a farmerfiú. – A különbség az, hogy neked egy valóságos ember hiányzik, én meg egy nemlétezőről gondolkodom. – Ezt még senkinek nem árulta el, de úgy érezte, barátja megérti.

Egy pillanatra megfeledkeztek a szimulációról.

– Szóval téged is zavar a dolog?

– Tulajdonképp nem annyira – mondta Dnnys vállat vonva. Néha hetekig nem gondolt nagybácsikra. Máskor pedig a hiányérzet Tomashoz vitte, akit nem nagyon szeretett, de ő legalább hús-vér ember volt, nem képzeletbeli. – És egész jól kijövök anyával. A testvérem, Krn nem. Ő mindig veszekszik vele. Szerintem részben ezért ment előre New Oregonra.

Wesley elképzelt egy vörös hajú nővért, amint dühösen kiabál Beverly Crusherrel, de a puszta gondolatra nevetnie kellett.

– Nem kedvelik egymást?

– Dehogynem. – Ezt ő jobban felismerte, mint a két nő. – Tomas azt mondja mindig, két különböző pakliból valók.

– Két pakliból? – visszhangozta az utolsó szavakat egy mély férfihang. Riker lépett a terembe, éppen amint Dnnys befejezte mondandóját. – Farmot építetek, vagy kártyáztok?

A két fiú nevetésben tört ki, majd lelkesen magukhoz hívták az első tisztet, hogy vizsgálja meg a munkájukat. Apák és nagybácsik átadták helyüket a holofedélzet-programozás feladatának.

Picard általában a híd parancsnoki szintjén tartózkodott, de miközben a choraiik utáni keresgélés nem akart véget érni, felfigyelt Tasha Yar ösztönös homlok-ráncolására. A biztonsági tiszt a konzolját figyelte, és mivel egyre növekvő nemtetszéssel tette, mégsem szólt semmit, a kapitány felgyalogolt a rámpán. Yar általában rögtön megmondta a véleményét, sokszor túl hamar, viszont néha a makacs önfegyelmezést is túlzásba vitte. Ösztöne azonban a helyén volt, és ezt kár lett volna szem elől téveszteni az óvatosság labirintusában.

– Talált valamit, hadnagy? – érdeklődött Picard színlelt a közömbösséggel.

Tasha nem számított a kérdésre.

– Igen, uram – mondta, majd helyesbített. – Mármint lehet.

A kapitány a kijelzőre pillantott. Az értékek normálisnak tűntek.

– Megérzés?

A nő összerezzent a feltételezett pontatlanság gondolatára.

– Valószínűleg csak torzítás, kapitány. – Ujjával a letapogató képernyőjének szélén látszó apró ráncra irányította Picard tekintetét. – De a koordinátákat nem fedi le a jelenlegi vektor.

– Mr. Data, ön mit gondol a hadnagy méréséről? Data hasonlóan határozatlanul értelmezte az adatot.

– Ha a choraii hajó ott van, akkor rossz az útirányunk.

– Miféle útirány? – kérdezte Geordi. VIZOR-ral fedett szeme a panel jelzéseire meredt. – Ezek mindenhová kanyarogva mennek, nem egyenesen. Akárhol lehetnek.

Picard gyorsan felmérte a tisztek szavait. A tények áttekintése logikai folyamat volt, de végső döntésénél inkább ösztöneire hagyatkozott. Varral ellentétben ő már legyőzte a megérzések helytelenségéhez fűződő félelmeit.

– Mr. LaForge, célozza meg a torzulás koordinátáit!

– Parancsára, kapitány! – mondta a navigátor. A kilátóernyőn örvénylő csillagok egy utolsót kanyarodtak, majd megállapodtak egy helyben.

– A számítógépes navigációnak is megvannak az előnyei – jegyezte meg Picard Worf hadnagynak.

A klingon komolyan bólintott. Egy furcsa, bugyborékoló hang emlékeztette a kapitányt, hogy Worf megvetően elutasította Crusher doktornő egyensúlysegítő injeckióját, annak ellenére, hogy mindenki más szolgálatkészen elfogadta. A hadnagy testéből távozó hangok alapján Picard megállapította, hogy a klingonok az emberekhez hasonlóan hajlamosak a hányingerre, még ha kevésvé is készek beismerni a kellemetlenséget.

Elégedetten tapasztalva, hogy a hátsó részleg problémái megoldódtak, Picard visszatért parancsnoki székébe. Egymás után kétszer megérintette a jelvényét, és a hídra rendelte Rikert valamint Troit. Deelort csak akkor szólítja, ha már beszélt az embereivel. Teljes együttműködést garantált a küldetés során, és Deelor meg is kapja, de vakon azért nem engedelmeskedik neki. Mostantól Picard részletes tájékoztatást akart a nagykövet minden mozdulatáról.

Andrew Deelor nem volt mély alvó. A hídról érkező hívás rögtön fölébresztette, és a hangjában nyoma sem volt álmosságnak, amikor válaszolt Picard-nak.

A szóváltás rövid volt, és Deelor a kapcsolat megszakítása után máris kibújt az ágyból. Mióta az Enterprise a choraii hajó nyomát követte, nappali ruhában aludt, hogy bármikor készen álljon, ha hívják.

– Ruthe? – felkapcsolta a kabinban a lámpát, egyet pislogott a hirtelen fényárban, majd a tolmács szürke köpenye után nézett. Valószínűleg abba burkolózott be. Előző éjszaka Ruthe leszedte a párnákat az ágyról, és a földön aludt, most azonban egy széken kuporgott a szoba túlsó végében.

Deelor felrázta, majd fülébe suttogta a hírt. Ruthe utálta a hangos zajokat. Lustán kinyújtózott, és már készen is állt az indulásra. Ez közös vonásuk volt: kevés csomaggal utaztak.

A hajó folyosója csendes volt, az a néhány ember, akivel találkoztak, egyedül járt. A híd ennek szöges ellentéteként élénk hangokkal és nyüzsgéssel fogadta őket; Ruthe visszarettent, amint kiléptek a turbóliftből.

– A hajó ki-be csúszkál az érzékelők hatósugarából – magyarázta Picard Deelornak és a nőnek, mialatt ők lejöttek a parancsnoki szintre. – Nem jutunk elég közel, hogy pontosan leolvashassuk az adatokat.

– Fölösleges próbálkozni – mondta Deelor. Intett Rikernek, hogy menjen odébb, majd leült a kapitány jobbján. – A choraiik nem reagálnak a közvetlen hajszára.

– Akkor mire reagálnak? – kérdezte Picard rosszkedvűen.

– Erre – mondta Ruthe, és előhúzta kezét köpenye redői közül. Három bonyolult mintákkal díszített farudat tartott. Gyakorlott könnyedséggel összeállította őket egy egységgé.

Törökülésben leült Deelor elé a földre. Szájához emelte a hangszert, mint egy fuvolát, de a felcsendülő hang mélyebben zengett, hasonlóan az oboáéhoz vagy a fagottéhoz, csak a rezgő nádnyelv jellegzetessége nélkül.

– Kezdjenek adásba! – rendelkezett Deelor. Látta, hogy Yarnak csöppet sem tetszik ez az önkényes parancsolgatás. A hadnagy megvárta, míg a kapitány beleegyezően bólint, csak azután nyitotta meg a csatornát. Az időpont rohamosan közeledik, gondolta Deelor, amikor Picard-nak át kell majd adnia a parancsnokságot. Még nem érkezett el, de hamarosan.

A fuvolából felhangzó, váltakozó hangjegyek visszaterelték a nagykövet figyelmét Ruthe-ra. A dallam egyszerű volt, nem sokkal bonyolultabb egy skálánál, amit egymás után többször, a tempó és a ritmus apró változtatásával játszott le, ám mindezek ellenére kísértetiesen hangzott. Minden szakasz ugyanazon a hangon végződött, elidőzött rajta, aztán elszökkent, hogy később visszatérjen rá.

– B – mondta Riker pár perces hallgatózás után.

– Oktávos eltérésekkel, de mindig B.

– Ennél jobb nevet nem is talál a choraii hajónak

– válaszolta Deelor.

Az üdvözlés befejeztével Ruthe kitartotta a névadó hangot, amíg levegővel bírta. Leeresztette a hangszert az ölébe, és várt.

A válasz sokkal bonyolultabb volt. Három fuvola–, de lehet, hogy énekhang szőtte át a B hangot, amit egy negyedik szólam vitt folyamatosan. Ruthe egy darabig hallgatta, majd megint játszani kezdett, elegyítve saját dallamát a másikkal. A koncert perceken át tartott, aztán a hangok egyenként elhallgattak, és a végén csak Ruthe szólója maradt.

A tolmácsnő még mindig csukott szemmel játszott, amikor Yar bejelentette, hogy a choraii hajó kikerült az érzékelők hatótávolságából. Deelor gyengéden megérintette Ruthe vállát, mire ő hirte– len abbahagyta a játékot, mintha transzból ébredne.

– Be kell fejezniük egy dalt, aztán találkoznak velünk.

– Annak ellenére, hogy megsebesítettük a hajójukat? – kérdezte Picard hitetlenkedve. – Azt hittem, tovább kell majd győzködni őket egy újabb kapcsolatfelvételhez.

– Ja, az... – Ruthe egy vállrándítással elintézte az előző találkozót. – Senkinek nem esett bántódása, a hajó pedig meggyógyult.

– Hol és mikor kell találkoznunk?

Ruthe tétovázott, majd felemelte a fuvolát, és megismételte a párbeszéd egyik részletét, átalakítva a hangokat emberi fogalmakká.

– Húsz óra múlva. A helyet én választottam ki. A következő koordinátáknál van: 856-12.

– A rendelkezésre álló idő alatt a megadott helyet hatos sebességfokozattal érhetjük el – jelentette be Data, miután bevitte a koordinátákat a konzolján. – De miért ott? Ennek a pozíciónak nincs semmilyen különleges ismertetője.

– Mert jól hangzott.

Riker elmosolyodott az android döbbent arca láttán.

– Néha a csomagolás fontosabb, mint a tartalom.

– Nem értem, hogy...

– Később, Mr. Data – mondta a kapitány határozottan. – Most hogy a találkozót megbeszéltük, leválaszthatjuk a parancsnoki tányért, és a térhajtómű-egységgel fogadhatjuk a choraiikat.

– Kizárt dolog – mondta Deelor. – A hajó egyben marad.

Picard megmerevedett az ellenparancs hallatán.

– Nem kényszeríthetem az utasokat, hogy részt vegyenek a közelgő konfliktusban.

– Nagyobb biztonságban vannak, ha a felfegyverzett egységgel maradnak. A choraiik kiszámíthatatlanul közlekednek, bármikor visszafordulhatnak. A tányéregység könnyű préda lenne.

– Értem, mire gondol – sóhajtotta Picard. – Az utasok mindenképp veszélyben vannak.

– Pontosan. – Deelor nem akart tovább vitatkozni. Felállt, és intett Ruthe-nak, jelezve, hogy elhagyják a hidat. Utolsó parancsát már az elülső turbólift fülkéjéből adta ki. – Vigye a hajót a találkozó koordinátáira, Picard kapitány!

– A nagykövet modora nem valami megnyerő – morogta Picard, miután a turbólift elszállította Deelort a hídról. Felszólította a kormányost, hogy programozza be a Ruthe által szolgáltatott koordinátákat, de nem minden gyanakvás nélkül. Nem volt zenész; míg Rikert lenyűgözte az előadás, a kapitány egyre növekvő aggodalommal hallgatta az érthetetlen üzenetet.

– Csak a tolmács szavára hagyatkozhatunk; fogalmunk sincs mi zajlott le köztük – hivta fel Riker figyelmét. – És bár nincs okom rá, hogy ne higgyek neki... – csalódottan széttárta a kezét –, egyszerűen nem bízom sem benne, sem Deelorban.

A kapitány Troira nézett, véleményét kérve, de a tanácsadónő nem sok mindennel tudott előállni.

– Ruthe kizárólag a zenére figyelt. Deelor pedig, mint mindig, most is gondosan árnyékolta az érzelmeit. Tudja, hogy félig betazoid vagyok, ezért erősen koncentrál, amikor a közelemben van.

– Az egész adást rögzítettük, kapitány – mondta Data, magára irányítva Picard figyelmét. – Elméletileg a lingvisztikai számítógép le tudja fordítani, de a choraii beszéd elég bonyolultnak tűnik; inkább hangulatszerű, mint szó szerinti. Több információra van szükségem a pontosabb és gyorsabb fordításhoz.

Picard első tisztjéhez fordult.

– Maga zenész, Egyes. Hallottam a játékát.

– Amatőr szinten – ellenkezett Riker. – És tulajdonképp csak a dzsesszhez értek.

– Amatőr vagy sem, maga az egyetlen biztonsági engedéllyel rendelkező tiszt, aki valamelyest fogékony a choraii nyelv zenei természete iránt. – A kapitány röviden mérlegelte az első tiszt szolgálaton kívüli érdeklődési körét, majd helyeslőén bólogatott. – Igen, biztos vagyok benne: rá tudja venni Ruthe-ot, hogy beszéljen a munkájáról.

– De kapitány...

– Egy kicsit olyan ez, mint Beáta úrnővel, az Angel 1-en. Az ön szónoki tehetségének köszönhetően kegyelmezett meg az Odin legénységének. – Bizonyos hírforrások szerint Riker nem pusztán rábeszélő-képességének köszönhette sikerét. Picard elhatározta: nagyobb hitelt ad ezeknek a híreszteléseknek, mert látta, hogy Riker füle hegye elpirul.

– Megpróbálom, uram.

Az első tiszt kényelmetlen helyzete ellenére Picard úgy sejtette, Rikert érdekli is a feladat.

– De bizonyosodjon meg, hogy Deelor nincs a környéken. Nekem úgy tűnt, féltékeny fajta.

Az elterelést hamar megszervezték. Crusher doktornő nem szívesen falazott Rikernek Deelor megvizsgálásával, de némi unszolás után megegyezett egy időpontban a nagykövettel. Ruthe kicsalogatása a kabinból nehezebb feladatnak bizonyult. Riker percek óta nyomkodta a csengő gombját, mire a tolmácsnő ajtót nyitott. Az ajánlatra, miszerint körbevezeti a hajón, Ruthe üres bámulássál válaszolt, de mivel nem küldte el őt, az első tiszt megpróbálkozott egy közvetlenebb módszerrel.

– Elragadó volt a zene, amit a hídon fuvolázott. Játszana nekem?

– Itt? – kérdezte Ruthe kissé meghökkenve.

Riker elszántan beleegyezésként kezelte a választ, majd inkább a közeli szabadidőközpontot javasolta. Még több noszogatás után Ruthe követte őt a párnás székekkel és bozótos növényekkel teli nyílt térbe. Üres volt, ami láthatóan megnyugtatta a nőt, mert ellenállása megszűnt. Megelőzte Rikert, és leült az egyik székbe egy nagy ablak mellett. Valószínűleg a látvány is tetszett neki. Az űr láttán elmosolyodott.

A bizalmas környezet csalóka volt. Yar hadnagy biztonsági tisztjei a teremhez vezető folyosók túlsó végén őrt álltak. Szigorú utasítást kaptak, hogy a legénység szolgálaton kívüli tagjait tartsák távol a helyiségtől. Ruthe és Deelor szétválasztásának tervét nagy körültekintéssel dolgozták ki, hogy a rövid rendelkezésre álló időt a legnagyobb mértékben ki lehessen használni.

Riker átnézte a számítógép zenei fájljait a találkozó előtt. Erre alapozva kezte meg a beszélgetést.

– Az a kevés, amit a choraii üzenetből hallottam, engem a középkori földi zenére emlékeztet. A nyugati dallamformák is több szólamból álltak, de nem kötötte őket össze egy téma vagy ritmus, mindegyik külön mozgott.

Ruthe meglepődött. Elfordult a csillagoktól és Riker-re nézett.

– Igen, a polifónia hasonló, de a choraii harmóniák közelebb állnak Schönberghez, a huszadik századból.

– Tehát ön hivatásos zenész? – kérdezte az első tiszt. Eddig ez volt a nő leghosszab mondata, Riker pedig szerette volna, ha így folytatja. A kérdéssel azonban pont az ellenkező hatást érte el.

– Zenetörténetet tanultam. – Ruthe visszafordult az ablakhoz, és hallgatásba burkolózott.

– Az üdvözlés, amit játszott... – Riker eldúdolt néhány ütemet a hídon hallott dallamból –, saját szerzemény, vagy valami szabványos choraii köszöntés?

– A hangjegyek mindig ugyanazok – válaszolta Ruthe –, de a ritmus kötetlen. – Elővette a hangszer darabjait. – A dal mindig más, akárhányszor játszom.

Riker nézte, ahogy összeállítja a fuvolát, és megint elámult a nő szépségén. Részben a zenére figyelt, amit játszott, részben pedig tiszta arcvonásaiban gyönyörködött, amint belefújt a hangszerbe, és törékeny ujjai a lyukak felett táncoltak.

Ruthe nem hagyta abba a játékot, amikor Data belépett a terembe, de a zene tempója lelassult, amint végignézte ahogy helyet foglal. Úgy tűnt, az androidot a zenénél jobban érdekli a magával hozott nyomtatvány, így a dallam vissztért eredeti sebességéhez. Riker tudta, hogy a Data markában lapuló rögzítő minden egyes hangot felvesz.

Deanna Troi érkezett következőnek. Riker attól félt, a tanácsadónő jelenléte megzavarja Ruthe-ot, de a nő ügyet sem vetett újabb hallgatójára, a zene minden figyelmét lefoglalta. A parancsnok azonban nem tudta palástolni saját ingerültségét a növekvő közönség láttán.

A zene leple alatt Troi odasúgta neki:

– Lehet, hogy meghittebb környezetben jobban tudnál koncentrálni.

A kitartott B hang a dallam végét jelezte.

– Gyönyörű volt, annak ellenére, hogy nem tudom, mit jelent – mondta Riker. – Viszont biztosra veszem, a choraiik a mi nyelvünket is ugyanilyen titokzatosnak találják.

Ruthe megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem. A choraiik megtanulták a Föderációs Standardot a gyerekektől. Sőt, nagyon is jól beszélik, de nagyon rút, esetlen kommunikációs módszernek tartják, nem szeretik használni.

Ez már érdekelni fogja Picard-t, gondolta Riker, többet azonban már nem tudhatott meg a tolmácsnőtől.

– Will...! -Troi figyelmeztetésekor Deelor nagykövet már csupán pár méternyire járt.

– Csodálkoztam, hogy elment.

– Unatkoztam a kabinban.

– Többet nem fordul elő – biztosította őt Deelor. – A gyengélkedőbe vezető kirándulásaimnak vége. – Ez pedig már Rikernek szólt.

A nagykövet maga mellé intette Ruthe-ot. Ő felállt, és követte a férfit, ki a teremből.

Riker homlokráncolva figyelte a távozó párt. Ruthe egyetlen búcsúpillantás nélkül távozott.

– Nem tetszik, ahogy Deelor parancsolgat neki.

– Ruthe nem bánja – mondta Troi. – Neked sem érdemes.

Will megfordult, de elharapta a választ, amint észrevette, hogy Data még mindig a közelben ül. Az android felhagyott előző érdektelen hozzáállásával, és most leplezetlen kíváncsisággal figyelte őket.

– Data, ideje mennie.

Data összehúzta szemöldökét, és átnézte memóriáját egy esetleges elfeledett megbeszélés után kutatva.

– Jelenleg nincs más elfoglaltságom. – Közelebbről szemügyre vette Riker arckifejezését. – Szeretnék, hogy távozzak?

– Igen, Data – mondta Troi határozottan. Az android nem mozdult.

– Az emberi interakcióval kapcsolatos ismereteimet nagy mértékben szélesíthetném, ha több alkalmam lenne közvetlen megfigyelésre. Az önök párbeszéde tanulságosnak ígérkezik.

– Szeretnénk egyedül maradni – erősködött Riker.

– De pontosan ez az egyedüllét akadályozza az emberi interperszonális kapcsolatok részletesebb tanulmányozását.

– Viszlát, Data – mondta Riker. Az android felállt, és távozott, de igen lassan. Az első tiszt eltűnődött, vajon milyen messzire hall el, ezért megvárta, míg eltűnik szem elől, csak azután folytatta.

– Deanna, valami azt súgja, féltékeny vagy.

– Nincs jogom a féltékenységre. Elválásunk ebből a szempontból pontosan meghatározta a kapcsolatunkat.

– És okod sincs rá.

– Tudom, Will – ismerte be Troi sóhajtva. – Igaz, éreztem az átmeneti érdeklődést Ruthe iránt, a külseje iránti csodálatod, de komoly vonzódást nem. Tőle pedig...

Deanna hirtelen aggódni kezdett Ruthe érzései miatt.

– Vagyis nem fog belém szeretni?

– Nem, nem fog – válaszolta Troi a vártnál nagyobb meggyőződéssel. – Sőt, semmilyen érdeklődést nem éreztem benne irántad.

Deanna elmosolyodott a Riker arcán átsuhanó bosszúság láttán. Ám következő szavai megnyugtatták az első tiszt önérzetét, és megmagyarázták a tanácsadónő aggodalmát.

– És itt a lényeg. A zenén kívül semmi más nem érdekli. Üres, Will. Minden érzés hiányzik belőle.

8. fejezet

Tíz férfi és nő csoportosult a holofedélzet bejárata előtt. Az ajtó nyitva volt. A küszöbtől szelíd dombok vezettek egy árnyas facsoporthoz, leveleit szellő zörgette. A terem túlsó falánál alkonyi vörösre festett faházak sorakoztak, de a zöld legelők mintha tovább folytatódtak volna, egészen a távolinak tűnő horizontig.

Leonard bemerészkedett az ajtón, és szippantott egyet a levegőből. Üde volt, és lőne illata érződött rajta. A farmer mélyet lélegzett, beszippantva az ismerős szagot.

– Kora tavasz, épp a vetés ideje.

A félénkebb telepesek óvakodva figyelték, de úgy tűnt, semmi baja. Többen melléje oldalogtak.

– Grzydci éveink alatt összesen nem láttam ennyi zöldet – sóhajtott Charla. – Pont olyan, mint a Yonada.

Tomas hangosan felhorkantott, és hátralépett.

– Olcsó parádé. Illúzió. – Morcosan megrántotta a szakállát.

– Ennyi űrben töltött idő után nekem jó az illúzió is – mondta Mry. – Nem lehet rosszabb, mint a valóság.

Ő lépett először a kemény fémpadlóról a talajra, ami besüppedt a lába alatt. A szabad levegő és a meleg napfény csalogatásának a többiek sem tudtak sokáig ellenállni. Egyesével, kettesével besétáltak az ajtón.

Tomas egyedül maradt a küszöbön.

– Szégyen, gyalázat! – szólt utánuk. – Nem először mondom: inkább nyeletem le magam egy sárkánnyal, mint hogy belépjek egy holoszimulációba. – Felemelte hangját, ahogy a többiek távolodtak. – Régebben helyeseltétek az elveimet, de ezek szerint nem tudtok kitartani a sajátjaitok mellett, nem tudtok ellenállni a kísértésnek.

– Gyere, Tomas – válaszolta Myra.. Az idős asszony lemaradt, így még közel volt a bejárathoz.

Tomas nem mozdult. Beakasztotta hüvelykujjait a derékszíjába, hogy ne remegjen a keze.

– Innen is jól látok. – Szeme összeszűkült, amint a fűben hancúrozó és nevetgélő testvérét és Leonardot nézte.

– Mry vonzó nő – jegyezte meg Myra száraz kuncogás közepette. – És elég idős, hogy gyereket szüljön.

– Lehet – mondta a férfi –, de előtte lesz egy pár szavam az urasághoz. – Fogcsikorgatva lépett egyet.

Amint átment az ajtón, a fém szárnyak lágy szisszenéssel összecsukódtak, majd eltűntek. Az illúzió teljessé vált. Tomas egy hullámzó rét közepén állt. Tiszta, kék ég emelkedett fölé, és a meleg, sárga nap arra késztette, hogy kigombolja gyapjúingét.

A fiatal Steven térdre ereszkedett. Kezével kiásott egy markonyi földet, majd szétmorzsolta az ujjai között. Az öreg Steven letépett egy fűszálat, és megrágcsálta a gyökerét.

– Kukoricának nem alkalmas, de egy vetésnyi búza egész jól megteremne benne.

– Ide csak az állatok kerülnek, nem vetőmag -mondta Tomas a másik két férfira bámulva.

– Akkor is, kár parlagon hagyni az ilyen jó földet -válaszolta Stvn, egyetértőén bólogatva a nagybátyjával.

– New Oregont évtizedekig kell művelnünk, mire ilyen kellemes hellyé változtajuk.

Aztán Tomas Dnnysre és Wesleyre meredt, amint azok kiszaladtak az istállóból, majd keresztül a réten, hogy üdvözöljék a felnőtteket.

– Még egy rövidzárlat, és a birkáink fémlapokon fognak legelni – dorgálta meg Tomas Dnnyst, amint hallótávolságon belülre kerültek.

– Szerintem nagyszerűen sikerült – mondta Mry. Lágyan csapkodó szárnyak simították végig az arcát, aztán eltáncoltak.

– Nézzétek ezt a narancssárga pillangót! Még soha nem láttam ilyet. Ki gondolt ilyen kedves részletekre?

– Öö... az én ötletem volt – ismerte be Wesley.

– Szóval nem csak mérnök vagy, hanem művész is. – Mry kiszedett egy kósza szalmaszálat a fiú hajából.

– Mi van veled? – lökte oldalba Dnnys a barátját. -Egészen elvörösödtél.

– A nap túl fényesen süt – mondta Wesley. Mry rámosolygott, mire ő újból elpirult. – Megyek, átnézem a programot.

– Bárcsak farmon élni is olyan izgalmas volna, mint programot írni hozzá! – sóhajtott fel Dnnys. – Akkor nem bánnám...

Unokatestvére a fiú szájára tette kezét, majd sajátjához emelte az ujját.

– Pszt, Dnnys! Meghallják. – Félénken a többi farmerre pillantott.

Myra nehéz léptekkel odament hozzájuk, vészjóslóan ráncolva a homlokát.

– Ne álldogáljatok! Látni akarom a karámot.

– Nem kell már több dolgot megnézni – próbálkozott elkeseredetten Tomas.

Myra elhessegette az ellenkezést, mint valami rossz szagot.

– Ez itt egy farm, a farmon pedig dolgozni kell. Ezek az ifjak túl sokat tétlenkedtek; elfelejtették, milyen fontos a kemény munka. Felfrissítem az emlékezetüket.

Myra ösztökélésére az egész csoport az épületek felé sodródott.

Tomas a húga mellett masírozott, eltakarva őt Leonard érdeklődő pillantása elől. A szimuláció elleni kifogásokról mindenki megfeledkezett.

A B-vel való találkozást előkészítették, de Deelor ideje a hídon még nem érkezett el. Tétlenségre ítélve Ruthe és ő a várakozáson kívül nem sokat tehettek.

Deelor kuporogva ült, mint egy ugrásra kész macska. Már egy órája nem mozdult el a székéből, azonban elméje fáradhatatlanul repdesett a megváltoztathatatlan múlt és a nagyon is változékony jövő között.

Ruthe ellenben kinyújtózva feküdt az ágyon és egy kíséret nélküli cselló lágy dallamait hallgatta, amit a hajó számítógépében talált. Ő nyilvánvalóan elégedett volt a jelennel.

– Riker kedveli magát – mondta Deelor hirtelen.

– Tényleg? – nézett rá Ruthe érdeklődés nélkül.

Deelor elgondolkodott, hogy a choraiik többre tartanák-e az embereket, ha ismernék ezt a Bach-szvitet, vagy egy Mozart-concertót.

– Honnan tudja? – kérdezte Ruthe.

– Abból, ahogy önre néz.

– Kell valamit tennem?

– Nem. Ha nem akar. – A sarabande helyet adott a gavottnak, Ruthe kedvenc részének a D-dúr szvitből. Deelor tudta ezt, így megvárta a végét. A gigue elejénél folytatta. – Azt hiszi, szeretők vagyunk.

– Kicsoda?

– Riker.

– Ja, ő – ráncolta hirtelen a homlokát Ruthe. – Ezért akarta, hogy játsszak neki? Mert kedvel engem?

– Részben. Viszont az is valószínű, hogy parancsot kapott: gyűjtsön információt a choraiikról.

Ruthe összegömbölyödött, biztos jeleként, hogy a szavak nem estek jól.

– Mit mondott neki? – Deelor vigyázott, hogy ne legyen túl faggató a hangneme. Ha a nő feszültséget érez a kérdésben, akár véglegesen is abbahagyhatja a beszélgetést.

– Nem emlékszem.

Valószínűleg így is volt. A múltat legalább annyira érdektelennek találta, mint a jövőt. Deelor felállt. Egy gyors koppintással a vezérlőpanelen elzárta a zenét.

Ruthe hirtelen felült. Minden figyelme a nagyköveté volt.

– Ruthe, ismeri az utasításokat. Ha a kapitány és a legénység rájönnek a choraiikkal fennálló megállapodására, nem tudom magát támogatni. Annak idején hivatalos beleegyezés nélkül tette. Saját érdekében legyen óvatos Rikerrel és a többiekkel.

– Úgysem tetszik az a Riker.

– Nekem sem – nevetett Deelor. – De magát kedvelem. – Felsóhajtott a nő gyanakvó pillantása láttán. – És nem, nem kell semmit tennie ez ügyben sem.

Data finoman megérintette a vezérlőpult paneljét, mire a híd kilátóernyőjén megjelent a choraii energiaháló mása. Újabb érintésre a jókora mező ragyogni kezdett.

– Ez csak feltételezés – figyelmeztette az android a parancsnoki székekben ülő két tisztet.

– Igen, értem – mondta Picard a hirtelen fénytől hunyorítva. Elgondolkodva megdörzsölte az orra tövét. – Kérem, folytassa!

– A choraii háló rugalmas energiaszálakból áll. Úgy gondolom, lehetséges megragadni a szálak egyikét, majd meghajlítani, így gyenge pont keletkezik, amin át tudunk hatolni egy külön erre a célra kifejlesztett szondával.

– Milyen célra? – kérdezte Riker a kilátóernyőn megjelenő, Data által elkészített sematikus ábrát szemlélve. Az animáció a szondát mutatta, amint közeledik a hálóhoz.

– Hogy megcsapoljuk a háló energiaforrását. – Miközben Data beszélt, a kék vonalak egyre kevésbé izzottak. – Vagy elvezetjük az energiát az űrbe, vagy felhasználjuk azt. Akárhogyan is, a meggyengített mező hatástalan lesz a pajzsunk ellen.

– Kockázatosnak tűnik – ráncolta a homlokát Riker. – Mi van, ha nem tudjuk szabályozni az energiaszintet?

– A túlterhelés, majd az ennek eredményeképp bekövetkező robbanás valószínűsége harmincnégy százalék – erősítette meg Data. – Mint mondtam, a modell feltételezéselen alapul, és változtatásokat igényelhet a tényleges működés során.

Picard elgondolkodott: vajon milyen veszélyek várnak rájuk, ha csatában teszik próbára az elméletet?

– Reméljük erre nem kerül sor, Mr. Data.

– Négy órányira vagyunk a találkozótól – mondta Riker. Görnyedten ült, túl fáradt volt, hogy fenntartsa szokásos egyenes pózát. A híd tisztjei több váltást végigdolgoztak már, pihenő nélkül. – Nem sok lehetőségünk van.

– Meg kell próbálnunk Andrew Deelor diplomáciai képességeire hagyatkozni. A nagykövet remélhetőleg raktáron tart egy adag tapintatot, amit beosztottakra nem pazarol. – A kapitány szemügyre vette első tisztjét. – A hátralévő időt pedig kihasználhatjuk pihenésre. Maga is, Egyes.

Riker felült, gyorsan helyre téve roskadt testtartását.

– Egy feltétellel, kapitány. Önnek is távoznia kell a hídról. – Felkészült az ellenkezésre. – Biztos vagyok benne, hogy az orvosi részleg vezetője is ragaszkodna hozzá, ha megkérdezném a tanácsát.

Picard halványan elmosolyodott. Ezek szerint ő sem rejtette el jobban kimerültségét, mint Riker.

– Nem szükséges Crusher doktornőt zavarni. Jó kisfiú leszek, lefekszem. – Kezére támaszkodva felállt, majd megszólította az egyetlen személyt, akinek nem volt szüksége pihenésre. – Data parancsnok, a hajó az öné.

Miután azonban Picard elérte a kabinját, egyszerűen nem tudott elaludni. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyán, és gondolkodott. Andrew Deelor nemsokára át akarja venni a parancsnokságot. És Zagráth admirális világosan megmondta: át kell adnia.

„Ne pazarolja ránk a szerencséjét, Picard kapitány! Önnek több szüksége lesz rá."

Picard fülében D'Amelio intelme visszhangzott. Érezte Phil Manin súlyát, amikor a karjai között meghalt. A Ferrel kapitánya követte a nagykövet parancsait, és elég sokáig élt, hogy megbánhassa. Vajon mikor változott az engedelmesség feltétel nélküli ostobasággá?

Órák teltek el.

Picard még nem kapott választ a kérdéseire, amikor Data a hídra hívta. Felkelt az ágyból, de fáradtabbnak érezte magát, mint amikor lefeküdt.

Worf hadnagy sztoikusan fogadta Picard kapitány parancsát, miszerint pihennie kell, mégis kötelességtudóan a kabinjába masírozott. Klingon volt, így az utasításokat szó szerint teljesítette, ugyanezen okból azonban szívesen félre is értelmezte azokat, ha nem tetszettek neki. Most jó két percig a kabinjában maradt tehát, majd azonnal visszatért a hídra.

– Az emberek túl sokat alszanak – mondta Datának magyarázat gyanánt. – Az tompítja a reflexeket.

Mivel az androidnak nem volt szüksége efféle inaktív periódusokra, nem tudta megerősíteni a kijelentés érvényességét. Hozzáfűznivalója azonban akadt.

– Úgy tűnik, számukra igen kellemes folyamat.

– Annál inkább tartózkodni kell tőle.

Worf nekilátott a probléma megoldásának, amely már napok óta bántotta: a B képes túlterhelni a vonósugarat. A choraii gömbök csúszósak voltak; ha nem is tudtak kiszabadulni az energianyaláb fogságából, átrendeződtek benne. Azzal, hogy egyetlen hosszú láncot alakítottak ki, egyre inkább leterhelték az Enterprise energiaellátását. A számítógépes szimulációk szerint egy gyűrűformának is hasonló lenne a hatása. Minden alakzat arra késztette a vonósugarat, hogy túllépje az engedélyezett energiafelvételt.

– Nem szabadultak ki a vonósugárból – mondta Worf, amikor megmutatta Datának a számítások eredményét. – Arra kényszerítettek, hogy kikapcsoljuk, mert túl sokba került nekünk a működtetése.

– Lehet, hogy a Ferrel túl későn kapcsolta ki a vonósugarát – elmélkedett Data. – Ez megmagyarázná, miért rongálta meg olyan könnyen az energiamátrix a hajót.

– A számítógép szerint több energiára van szükségünk.

– Tényleg ez a legkézenfekvőbb megoldás – mondta Data. – Lehet, hogy az is megállította volna a choraii hajót, ha több energiát irányítunk a fézerekhez.

Worf összehúzta szemöldökét Data érvelésének ki nem mondott részére gondolva.

– Viszont Riker parancsnok kevesebb energiát használva ejtett sebet a B-n, a nyaláb vékonyításával. Más szóval: hagyományos módszerek nem működnek a choraiik ellen.

Visszatért a kutatótiszti pulthoz, ezúttal új szemlélettel. A számítógép a létező paraméterek alapján számolt, ezért ha a vonósugár adatait megváltoztatja, új választ kaphat.

Egy órával később meg is kapta.

– Elvileg ez működik – mondta Data a grafikus szimulációt figyelve. Worf felosztotta a vonósugarat négy nyalábra. Mindegyik külön gömbre irányult. A buborékok elrendezésétől függetlenül a sugarak nem engedték a hozzájuk rendelt célpontot. Az ösz-szes energiafelhasználás nem volt nagyobb, mint egy sugár esetében.

Ezúttal nem szöknek el – mondta Worf. Ez üdítőbb volt számára, mint az alvás.

* * *

Crusher doktornő hallotta a lépéseket, amint valaki befordul az irodájába, de nem nézett fel a monitorról.

– Menjen el, dolgom van!

Az asztalra terülő árnyék nem tűnt el.

– Az egyik nővér mondta, hogy harapós a kedve. Crusher felrántotta fejét Deelor gúnyos szavai nallatán.

– A hajó orvosa vagyok, így az én feladatom, hogy ellássam a hamlini túlélőket, de részletes információk nélkül csak a legáltalánosabb előkészületeket tudom megtenni. Érzelmi zavar várható, vitaminhiány is valószínű. Ezen kívül még egy csomó betegség az apró rendellenességtől a teljes rokkantságig. – Megkopogtatta a monitort, amit eddig figyelt. – Ha a choraii hajón nincs gravitáció, a foglyoknak már jóformán nincsenek csontjaik, csak porcok, amik nem bírják majd el a testük tömegét. És ez csak a kezdet...

– Elég már – mondta Deelor lustán. – Itt a gyógyír a doktor bajára. – Egy kazettát dobott az asztalra. – Ezek itt orvosi feljegyzések. A kérdések nagy részét megválaszolják.

– Épp ideje!

– Szívesen. – Nyeglesége még jobban fölidegesítette Beverlyt. – És Crusher doktornő, ezek... remélem nem kell emlékeztetnem, hogy szigorúan bizalmas adatok. – A hangnem könnyed volt, a szavak annál komolyabbak.

– Tudom, nagykövet. – Beverly betolta a kazettát a számítógépbe és olvasni kezdett.

Mire Picard visszatért a hídra, az első tiszt már átvette a parancsnokságot, Data pedig a helyén ült, a kormánynál. Riker szokatlanul komoran üdvözölte a kapitányt. – Deelor nagykövet beszélni kíván önnel.

Picard számított erre.

– Mondja neki, hogy jöjjön a szolgálati kabinomba!

– Uram, már ott van.

Amikor Picard belépett a kabinba, – Deelor az űrt bámulta az ablakon keresztül.

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta a kapitány szárazon, az asztal mögötti székre mutatva.

Deelor ellépett az ablaktól.

– Az asztal az öné, kapitány. Az enyém a híd. Mostantól átveszem a parancsnokságot a hajó felett.

– Ön a küldetést irányítja – válaszolt Picard. – Nem az Enterprise-t.

Deelor a homlokát ráncolta, de nem lepődött meg.

– Zagráth admirális...

– Most nincs itt – mondta a kapitány nyugodtan. – Elsődlegesen a legénységért vagyok felelős, és nem adom a maga kezébe a sorsukat.

– Még ha ezért hadbíróság elé is kerül?

– A hadbíróságon nyíltan kell kezelni a choraiik, a hamlini foglyok és a U.S.S. Ferrel ügyét.

– Ravasz – modta Deelor. – Phil Manin bedőlt ennek a blöffnek. Azonban sokféleképp megszabadulhat a kapitányi széktől, Picard. Például kinevezhetik valami kilátástalan állásba, egy félreeső bolygóra.

– Inkább, mint hogy elveszítsem a hajómat. A Ferrelt elpusztította, de az Enterprise-t nem fogja.

A nagykövet homlokán lévő ráncok elmélyültek.

– Az aggodalma bámulatra méltó, kapitány, de felesleges. Már volt dolgom a choraiikkal. Én megalapozottabb döntéseket tudok hozni.

– Akkor mondja el, mit tud!

– Maga rendkívül makacs – sóhajtotta Deelor. – Ne engedje, hogy az irántam érzett ellenszenv elvakítsa magát!

Bármit gondol, a cselekedeteim helyénvalók, és nem önkényesek.

Megkocogtatta az akváriumot, és az ujja tükörképét harapdáló halakat figyelte. Amikor visszafordult, bánatosan mosolygott.

– Tartsa meg a hajót, kapitány! Nem engedhetjük meg, hogy egymással harcoljunk; a choraiik gyorsan kihasználnák az esetleges megosztottságot.

Picard érezte, hogy feltámad benne a kétség. Deelor ügyes, és ki tudja, miben mesterkedik. Most, hogy vesztett, váratlanul engedékeny lett.

A két férfi távozott a kabinból, és visszatért a hídra. Picard észrevette első tisztjének fürkésző pillantását, de nem mondott semmit, amivel kielégítette volna Riker kíváncsiságát. Pókerarccal elfoglalta szokásos helyét a parancsnoki székben; Deelor a kapitány balján ült le. Picard csak ezután nézett az első tiszt szemébe.

– Megkezdheti a közeledést, Egyes.

– Impulzusmeghajtás, Mr. LaForge! – rendelkezett Riker, amint a hajó közeledett a találkozó színhelyéhez.

– Visszatértünk a normáltérbe.

– Jeleznek valamit az érzékelők, Mr. Data? – szólította meg az első tiszt a kormányost.

– Semmi nyomuk a choraiiknak.

– Minden gép, állj!

A hajó elérte a Ruthe által megadott koordinátákat. Az Enterprise a semmi közepén függött.

– Nos, nagykövet úr? – kérdezte Picard élesen. -Itt a megbeszélt hely és idő. Hol vannak a choraiik? – A karrierjét tette kockára ezért a találkozóért. Ha a B nem jelenne meg, az kicsit lehangoló lenne.

– Türelem, kapitány! Biztos vagyok benne, hogy jönnek. – Deelor hátrapillantott. – És Ruthe is jön.

– Tulajdonképpen egy kicsit korán érkeztünk – jegyezte meg Data. – A találkozóig még egy perc tizenöt másodperc van.

Picard túl feszült volt, hogy elviselje a túlzásba vitt pontosságot.

– Data, nincs hajó az érzékelők hatósugarán belül, ami azt jelenti, a choraiik késnek. Már ha egyáltalán eljönnek.

– Kapitány! – kiáltott fel Yar. – A hosszú távú letapogatók egy objektumot észlelnek. Most lép be... nem, máris jóval a hatótávolságon belül van. Gyorsan, hihetetlen gyorsan közeledik!

Picard megfeszült.

– Pajzsot fel!

– Oda nézzenek! – mondta Geordi a kilátóernyőre mutatva.

Pillanatokkal azelőtt még üres volt, most azonban megjelent rajta egy apró pont, ami mind nagyobb és nagyobb lett. A B egyre közelebb ért az Enterprise-hoz.

– Egyenesen felénk tartanak – hangzott el Yar figyelmeztetése, amint a piros-narancsszín gömbcsoport kitöltötte a kilátóernyőt. A sárga riadó szirénája sikítva tiltakozott a roham ellen.

Picard mély levegőt vett, csak aztán szólalt meg.

– Kitérő manőver!

– Nem! – tiltakozott Deelor. – Nem támadnak.

– Mitől olyan biztos benne? – vágott vissza a kapitány, de nem erősítette meg a parancsát.

Az ütközés előtti utolsó pillanatban a choraii hajó megállt; a gömbök remegtek és rázkódtak a hirtelen lassítástól.

– Huszonkét másodperccel korábban a megbeszéltnél – mondta Data. – A pontosságuk elismerésre méltó.

– Nem beszélve a sebességükről – jegyezte meg Pi-card egyik szemöldökét felhúzva. Most már értette, miért választott a Csillagflotta egy hírszerzőt a diplomáciai küldetésre.

9. fejezet

A kapitány személyes naplója: A szolgálat keretében sokszor vállaltam kellemetlen feladatokat. A mostani különösen visszataszító. Árucikkeket cserélünk el emberekért: Fizetünk azok visszatéréséért, akiket eleve nem lett volna szabad elvinni. Ennél többre nem képes a diplomácia?

Ruthe üdvözlő dallama hirtelen harsam fel. A tolmácsnő megjelenése a hátsó rámpán épp olyan meglepetésszerű volt, mint a choraiiké a kilátóernyőn. Lelépdelt az alsó szintre, közben tovább játszott, tekintetét le nem véve a másik hajó képéről.

– Tudnak képet adni a belső térről? – kérdezte Pi-card Deelortól, míg a hosszadalmas melódia szólt.

A nagykövet a fejét rázta.

– Nem. Úgy tűnik, nincs olyan videorendszerük, ami a miénkkel kompatibilis lenne. A hangtechnológiájuk viszont nagyon fejlett.

Picard merített a következő információforrásból:

– Mi a véleménye, tanácsadónő?

Deanna Troi kiürítette agyából saját gondolatait, kizárta belőle a körülötte lévők ismerős érzéseit, és tanulmányozni kezdte a maradékot.

– Egy erős egyéniséget érzek, ami elhomályosítja az utasok jellemét. Mintha maga a hajó is élőlény lenne, esetleg a benne lakók kiegészítése.

Ruthe befejezte a zenét. A choraiik egy szólamban válaszoltak. Egyszerre négy hang lépkedett fel-le sebesen a skálán.

Deelor nagykövet türelmesen megvárta, amíg az előkészítő bemutatkozások megtörténnek, aztán felszólította Ruthe-ot, hogy erősíttesse meg az előző cseremegállapodás érvényességét. A tolmácsnő a szavakat hangjegyekké változtatta, majd szünetet tartva várta a választ.

Picard hallotta a disszonanciát a choraiik üzenetében, még ha a jelentését nem is értette. A Riker arcára kiülő aggodalom azt mutatta, ő is észrevette a nézeteltérést.

– Mi történt? – kérdezte az első tiszt.

– A choraiik több ólmot akarnak – magyarázta Ruthe. – Öt és fél kilogrammot az eddig megbeszélt négy és fél helyett. – Deelorra nézett, várta az utasításait.

– Nem. Mondd meg, hogy már megállapodtunk! Összesen négy és fél kilogramm. Emlékeztesd őket, hogy a fizetség első részét már megkapták!

Ruthe folytatta dolgát és ide-oda fordított a choraiik nyelve és a föderációs standard között. A kapitány eltűnődött, hogy a fáradságos eljárással csak a choraiik kedvében akartak járni, vagy a legénység elől eltitkolni a tárgyalások egy részét. Annak ellenére, hogy most másképp állt Deelorhoz, mint egy órával ezelőtt, és hajlandóbb volt megbízni benne, még mindig nem lehetett biztos a fordítás pontosságában. Picard tudta, hogy Data lingvisztikái programjai készülnek, de ott még nem tartottak, hogy követni tudják az alkudozás bonyolultságát.

A B üzenetében egyre nőtt a széttartás. Ruthe megrázta, a fejét a válasz hallatán.

– Ragaszkodnak hozzá, hogy ez egy új hajó, tehát új szerződés a szabályszerű.

– Egyetértek – mondta Deelor határozottan. – Egy egész háromtized kilogramm a fogolyért, mivel az Enterprise erősebb hajó, és a csatában legyőzte őket. Hacsak nem szándékoznak újból harcolni és új árat kialkudni az ütközet végeztével.

Picard mély dörmögéssel megköszörülte torkát, de nem szállt szembe a nagykövettel. Beleegyezett, hogy a küldetés ezen részét Deelorra hagyja. Feszengése azonban nem maradt észrevétlen.

– A choraiik tisztelik ha valaki tud alkudozni – magyarázta Deelor félhangosan Picard-nak. – Egyébként is, minél kevesebb fémjük van, annál hamarabb lesznek hajlandók újabb cserére.

Ruthe-nak sikerült hangokba átültetni Deelor feltételeit.

– Az eredeti ár elfogadható – jelentette újabb dallamváltás után. – Hajlandók megbeszélni a cserefolyamatot.

– Először át kell hozni a foglyot.

Eddig a tolmácsnő Deelor minden mondatát megjegyzés nélkül fordította. Most megkockáztatta, és hozzáfűzte véleményét.

– Kezességet fognak követelni.

– Nincs kezesség – mondta a férfi szilárdan. – Ezt a lehetőséget eljátszották azzal, amit a Ferrel ellen cselekedtek. Az én feltételeim szerint kötünk üzletet, vagy sehogy.

Ruthe vállat vont, majd ajkához emelte a fuvolát. Széthangzó, staccato dallam csendült fel. Deelor hátradőlt a széken.

– Lazítsanak! – javasolta a kapitánynak és Rikernek. – Ez most eltart egy darabig.

– Mi történt a Ferrellel? – kérdezte Picard halkan. Újabb elutasítást várt a nagykövettől, ezúttal azonban egyenes választ kapott.

– Átsugároztuk a fizetendő ólom felét, bizalmunk jeleként. – Visszaemlékezve a történtekre Deelor a homlokát ráncolta. – A B pedig egyszerűen elhúzta a csíkot.

– Aztán megpróbálták visszatartani őket a vonósugárral, aminek hatása az energiaforrások kiapadása lett – elmélkedett Data. – Legalábbis erre következtetek a rendelkezésre álló adatok alapján. Helyes a feltételezésem?

Deelor egy pillanatig hallgatott, a tiszt feltevéseit fontolgatva. Felettük Ruthe zenéje lebegett.

– Igen – mondta végül. – Amikor ránk vetették az energiahálót, már túl gyengék voltunk, hogy kiszabaduljunk, sőt a fézereket sem tudtuk használni.

A tolmácsnő dala véget ért. Leeresztette a hangszert.

– Meglehetősen nyugtalanítják őket a kikötések.

– A choraiik lezárták a kommunikációs csatornát – mondta Yar a termináljára pillantva.

– De nem mennek el – jegyezte meg Deelor elgondolkodva. – Tehát várunk.

– A fenébe! – mondta Beverly, amikor végzett a hamlini fájlokkal. – A fészkes fenébe!

A doktornő kivette a kazettát a leolvasóból, így eltávolítva a bizalmas adatokat a számítógépből, és elgondolkodott a látottakon. A fejlemények nyilvánvalók, és ezt egy orvosnak meg kellett volna látnia. Bosszús volt, hogy nem tekintett eléggé előre, és nem vonta le egyedül a helyes következtetéseket, de erről rögtön megfeledkezett a hamlini gyermekek jelenlegi egészségi állapota láttán. Már megint ez a csalóka név! Data rámutatott, hogy régen nem gyerekek, a képet mégsem bírta kiverni a fejéből.

Még mindig az új információk következményeit fontolgatva elindult a híd felé. Érezte a padló rázkódását, amint az Enterprise elhagyta a nullteret. A tárgyalások a B foglyáért már valószínűleg folynak.

A hídon zenére számított, nem feszült csendre. A legénység felfigyelt rá, amint belépett. A helyzet kényelmetlen volt, így a parancsnoki szintig tartó rövid sétája alatt szokatlanul zavarban érezte magát. Minden széken ültek már, ezért Ruthe mellé kellett állnia, ami csak még feltűnőbbé tette a jelenlétét.

– Végzett a kötelező olvasmánnyal, doktornő? – kérdezte Deelor.

– Igen. – Zsebre tette kezét, és ellenállt a kényszernek, hogy suttogjon. – Nagyon érdekes volt. – A kapitány a kilátóernyőre figyelt; nem fogta fel a megjegyzés jelentését, Crusher pedig nem szívesen részletezte volna közönség előtt. A többiek példáját követve inkább csendben várt.

– Üzenet a choraii hajóról – szólalt meg végül Yar, és kihangosította. A disszonancia tompult, de maga a dallam is.

Ruthe a choraii énekesekre koncentrált, aztán megszólalt.

– Beleegyeznek, de a döntés nem egyhangú. Azt javaslom, siessünk, mielőtt a széthangzás növekedni kezd. – Egy lármás dallam félbeszakította. – Egyikük figyelmeztet, ha az Enterprise megpróbál elmenekülni, számítsunk az azonnali megtorlásra.

– Hát persze – szólt Deelor. Intett a tolmácsnak, hogy játsszon. – Mondja meg nekik, tiszteletlenségnek éreznénk, ha nem így tennének.

Ruthe lefordította a megjegyzést, aminek eredménye egy ficánkoló, majdnem szemtelen dallam lett. Mind a négy choraii szólamból könnyed vidámság hallatszott ki.

– Elégedettek, és jót mulattak a szavain. Vigyázzon, a végén még önt kérik cserébe!

– Nem tudnának megfizetni. – Deelor felugrott. – Mr. Riker, kérem készítse elő az ólmot, míg Ruthe átsugároz a choraii hajóra!

– Feltétlen szükséges a közveden kapcsolat? – kérdezte riadtan Picard.

Data közbeszólása megkímélte a nagykövetet a magyarázkodástól.

– A B sűrű, organikus szerkezete igen megnehezíti az életjelek pontos tájolását. Az érzékelők nem tudják megállapítani a fogoly pontos transzporter-koordinátáit.

– A felderítőcsapatom rendelkezésére áll, nagykövet úr – mondta Riker, és felállt. – Átsugározhatunk...

– Ne avatkozzon bele! – szólalt meg Ruthe. – Nem kell a segítsége.

– Köszönjük az ajánlatot, Mr. Riker – mondta Deelor gyorsan –, de attól tartok, a csapata nincs kiképezve a choraii hajón végrehajtandó küldetésre. – A válasz folytatását a kapitányhoz intézte. – A hajó belseje nem veszélyes, de be kell lélegezni a belső atmoszféra folyékony anyagát. A szkafanderek viselése súlyos sértés lenne, és azt hinnék, hogy félre akarjuk őket vezetni, hiszen az ember az űrruha mögött elrejti testi lényét.

Picard még mindig kételkedve nézett, így Crusher doktornő is beszállt a beszélgetésbe.

– Az akták szerint a folyadék oxigéndús és belélegezhető. A tüdő megtelik vele, mégsem fullad meg az illető. Azonban az egész nagyon kellemetlen egy levegőt lélegző élőlény számára.

– Viszont – szólt közbe Deelor –, szeretnék egy tartalék csapatot, arra az esetre, ha valami baj történik. Megengedi, hogy Mr. Riker és Yar hadnagy elkísérje Ruthe-ot a transzporterállomásra?

– Természetesen – mondta Picard gúnyosan mosolyogva. Csak Crusher hallotta, hogy a kapitány halkan hozzáteszi: – Általában nem vesződik a kérdéssel.

Aztán Deelor finoman meghajolt Beverly felé.

– És természetesen Crusher doktornő is. A legkiválóbb orvosi ellátás végett.

– Menjünk! – mondta Ruthe, és türelmetlenül elindult a turbólift felé. – A choraiik várnak.

A doktornő vonakodva követte a tolmácsot. Szerette volna előbb megbeszélni a kapitánnyal a hamlini egészségügyi fájlokat. Még akkor is, ha nem mondhatott volna el mindent.

Ruthe előkészülete az átszállásra egyszerű volt. Odaadta fuvoláját Yar hadnagynak, majd kibújt köpenyéből, és a transzporter emelvényének lépcsőjére dobta. A nyakában egy kommunikátor lógott, láncon. Semmi más nem volt rajta.

Fellépett az emelvénye, és minden szégyenkezés nélkül várakozott az átsugárzásra. Riker, sokkal nehezebben imitálva a nő közömbösségét, ismertette a kódot.

– Egy jelzés azonnali visszatérést jelent, kettőre pedig átküldjük a tartalék csapatot.

– Nem lesz rá szükség – mondta Ruthe nyugodtan. – Elég a várakozásból, Mr. Riker!

Az első tiszt ellépett a paneltől és bólintott Tasha Yar-nak. Biztonsági tisztként ő felügyelt minden tevékenységet, ami a hajó védelmét befolyásolhatta; az átsugárzás közben pedig egy pillanatra le kellett engedni a pajzsokat. Yar mestere volt az időtartam minimálisra csökkentésének. Amint a hadnagy aktiválta a transzportért, magas sivítás töltötte meg a helyiséget. Ruthe villódzó fényáram közepette eltűnt.

A csere első része kezdetét vette. Riker és Yar azonnal felkészült a másodikra. Crusher doktor figyelte, amint a két tiszt ólomrudakat vesz elő egy kis ládából, és takaros kupacot épít belőlük az emelvényen, nem messze a helytől, ahonnan Ruthe távozott.

– A fizetség készen áll – mondta Riker, amint az utolsó rudat is kiszámolták.

– Igen – mondta Crusher aggódóan rácolva a homlokát. – De vajon kit kapunk a pénzünkért?

A choraii üdvözlő-szertartás ráérős irama felkészítette az Enterprise legénységét egy újabb hosszadalmas várakozásra, ám hiába tudták előre, ez nem csökkentette a feszültséget. A beszéd a hídon egyre ritkább lett, majd megszűnt. Egy óra eltelt anélkül, hogy a tolmács jelzést adott volna. Aztán még egy.

Riker vonta elsőnek kétségbe a várakozás helyességét.

– Azt javaslom, menjünk utána – hallatszott hangja a híd interkomján keresztül.

– Kizárt dolog – ellenkezett Deelor. – Ruthe járt már choraii hajón; tudja, mit csinál. Várják meg a jelzését.

– Lehet, hogy bajban van.

A nagykövet minden udvariasság nélkül folytatta.

– Én vagyok a küldetés parancsnoka, Mr. Riker. -Megszakította a kapcsolatot, mérgesen a jelvényére ütve.

– Érthető az aggodalma – mondta a kapitány első tisztje védelmére kelve.

– Ezek időigényes dolgok – mondta Deelor a kilátóernyőt betöltő hajóra meredve. – A choraiikat nem lehet sürgetni.

– Ezek szerint. – Picard megdörzsölte a tarkóját. A kedélyállapot romlott, az övé is. – Troi tanácsadó?

Deanna csalódottan megrázta a fejét.

– Nem érzek veszélyt, de a hajóról érkező képek még mindig nagyon ködösek. Ruthe-tól még egészen közelről sem éreztem semmit.

– Mr. Data, mit tud mondani a tolmácsnő kommunikációs kapcsolatáról?

– Úgy tűnik, átkutatja a hajót. Nyomon követtem, bejárta majdnem az összes gömböt.

– És a hamlini fogoly?

– Szintén jelen van – mondta Data homlokrán-colva. – Azonban az atmoszféra áramlatai és örvényei nem tesznek lehetővé pontos meghatározást. „Szellemképes" a jel az egyes életfunkciók adatainál.

– Tud kompenzálni? – kérdezte Picard.

– A probléma komplex volta kihívást jelent. Megpróbálom úgy beállítani az érzékelőket, hogy a sűrűséget és a viszkozitást is figyelembe vegyék. Ha megnövelem a vezérlő...

– Köszönöm, Mr. Data. Nincs szükség részletes magyarázatra.

– Igen, uram – sóhajtotta az android. Csendben folytatta munkáját.

A harmadik óra elteltével Yar egyetlen impulzust érzékelt Ruthe kommunikátorától.

– Egy vagy két személy? – kérdezte Riker.

– Nem tudom megállapítani – mondta Yar. – A transzport helyszínéről érkező adatok nem egyértelműek. Megadta a számítógépnek a koordinátákat, és szélesre állította a sugarat, hogy az behúzza Ruthe-ot, és bárkit, aki a közelében van. A villódzó fények feltűnésekor Crusher doktornő automatikusan a vállára akasztott orvosi készletért nyúlt.

Ruthe teste ragyogva megjelent, majd formát öltött. Csupasz bőre nevesen csillogott, orrából folyadék csurgott, amint kilélegezte a choraii atmoszférát.

Karjában egy fiatal gyereket tartott.

Egyetlen személy állt készen. Crusher doktornő előreugrott, és kikapta a fiút a tolmácsnő suta öleléséből. Majd tenyerét a gyermek mellkasára helyezte, és óvatosan, de erősen megnyomta a a bordái alatti részt. A fiú felköhögte a folyadékot, majd életében először levegőt vett. Másodpercekkel később sírni kezdett.

– Szerintem szóljanak a kapitánynak! – mondta Crusher Rikernek. Bebugyolálta a sikoltozó gyereket egy takaróba, és elsietett a gyengélkedő felé.

– Egy gyerek? – tombolt Picard, amint Riker végzett jelentésével az interkomon keresztül. A kapitány a még mindig mellette ülő Deelorhoz fordult.

– Maga tudott erről, nagykövet úr?

– Erről az esetről nem – mondta Deelor halkan. – De szereztünk már vissza fiatalokat az eredeti hamlini csoport leszármazottjai közül.

– Amit elfelejtett megemlíteni az eligazításon – mutatott rá Picard anélkül, hogy ő bármennyivel is visszavett volna a hangerőből. – Ez pedig még jobban bonyolítja az ügyet. A hamlini vérfürdő még ötven év utén is kényes téma föderációs körökben. És az, hogy a rabságban tartott emberek száma növekszik, csak tovább izzíthatja az indulatokat.

– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, kapitány, de az idő és a hely nem alkalmas a vitatkozásra. – Deelor idegesen körbepillantott a hídon. – A Hamlin-projektnek ebbe a részébe csak egy szűkebb kört akartam beavatni, pontosan az előbb említett okok miatt.

– Bízom a legénységemben – csattant fel Picard. -Amit nem mondhatok el...

– Kapitány – szólalt meg Troi. Átült Riker helyére, és szavai arra kényszerítették Picard-t, hogy elforduljon Deelortól. – Ha megengedi, felajánlom támogatásomat Crusher doktornak. A choraiikkal való tárgyalás során nem sok hasznomat vették, de a fogoly körül biztosan tudok segíteni.

Picard gyors bólintással elengedte Troit. A tanácsadónő felállt, és az elülső turbólifthez ment. Amint az ajtó kinyílt, oldalra lépett, és kiengedte a fülkéből Ruthe-ot.

– Hogy van a gyermek? – kérdezte Troi aggódóan. A tolmácsnő vállat vont.

– Gondolom, jól – mondta, és elsétált Troi mellett. Kimért léptekkel megközelítette a parancsnoki székeket. A haja még mindig nedves volt a choraii hajó atmoszférájától; apró cseppek gördültek le a nyakán, elsötétítve a köpeny gallérját. Óvatosan eltartotta a fafuvolát a nedves ruhától.

– Miért nem szólt a gyerekről? – követelte Picard.

– A csere egy fogolyra vonatkozott. Korról nem volt szó. – Leereszkedett a székbe, amit Troi üresen hagyott. – Már átsugározták az ólmot? A choraiik várják a búcsúdalt.

Picard megrázta a fejét.

– Yar hadnagy akkor küldi át a fémet, ha a nagykövet parancsot ad rá.

– Türelmesen vártunk a choraiikra – mondta Deelor. Hátradőlt, kinyújtotta, majd keresztbe tette lábát. – Ők is megvárják, amíg ellenőrizzük az áru minőségét.

– És visszaküldjük a fiút, ha nem jól működik? – kérdezte Picard keserűen.

– Nem, de lehet, hogy árengedményt követelünk.

– Ez nem vicces.

– Nem viccelek – mondta Deelor. – Csak a choraiik szemszögéből nézem a helyzetet. Önre is ráfér egy kis elfogulatlanság, kapitány.

Picard összeszorította a fogait. Csak pár másodperc múlva érintette meg a kommunikátorát.

– Crusher, itt Picard. Kérem a jelentést a hamlini gyerek állapotáról.

– Fiú, körülbelül két éves. A tüdeje jól viseli az átállást a levegőre. – A háttérből keserves sírás hallatszott. – A vizsgálat eredményeit még elemezni kell, de úgy tűnik, az egészségi állapota kitűnő. Jól bántak vele.

– Persze – mondta Ruthe miután Crusher befejezte az értékelést. – A choraiik nagyra becsülik az embereket.

– Miért? – kérdezte Picard. – Jó munkaerők? Ruthe megrázta a fejét.

– Az emberek nem dolgoznak. Csak... szimbolikus funkciójuk van. Ha egy hajó emberi gyermeket ajándékoz egy másiknak, az erősíti a csoporton belüli jó viszonyt. Ahhoz, hogy az ajándék tiszteletet fejezzen ki, a gyermekkel gyengéden és gondoskodva kell bánni.

– Még ha dédelgetik is: kedvenc vagy szolga, a különbség nem sok – jegyezte meg Picard. Hangja megint éles lett. – Az eredmény pedig egyformán megalázó.

Deelor nagyot sóhajtott.

– Az erkölcsi vitát hagyjuk későbbre, ha lehet! – Összefonta karját, közben pedig egyik ujjával megérintette a fém jelvényt. – Transzporterállomás, itt Deelor. Hajtsák végre a cserét!

A parancsnoki szinten ülő három ember a kilátóernyőn látszó choraii hajót nézte, amint csendesen várja, hogy az üzletkötés befejeződjön. Az aláfestést Data vezérlőpultjának halk ciripelése szolgáltatta. Az android keze fel-le futkározott a panel fölött, csak egy-egy pillanatra időzött el egy helyen.

– Kapitány, itt Riker. Az ólmot leszállítottuk.

A nagykövet bólintására Ruthe felemelte a hangszerét, és laza, szerkesztetlen dallamot kezdett játszani. A B lassan elúszott a búcsúdal kíséretében.

Deelor leeresztett szempillák alól figyelte, ahogy a hajó távozik. Amikor Picard megmozdult, és szóra nyitotta a száját, a nagykövet egy parancsoló kézmozdulattal feltartóztatta.

– Hallgassa! – suttogta.

A kapitány felállt, és a kormányoshoz lépett, parancsait azonban halkan adta ki.

– Mr. Data, útirány: a New Oregon.

Data egyik kezével bevitte a koordinátákat, másikkal továbbra is a visszavonuló choraii hajóról leolvasott adatokat rendezte.

– Mr. LaForge, készüljön fel a térhajtómű aktiválására!

– Kapitány, várjon! – mondta Data hirtelen. Felnézett. – Mégsem tévedtem az életfunkciók pozíciójának meghatározásánál. Még egy halvány jelet fogok a choraii hajóról, ami kétségkívül emberi életformától származik.

10. fejezet

Picard kapitány a tárgyalóteremben járkált, az asztalt és az annál ülő három embert kerülgetve. Megállt Ruthe-tal szemben.

– Data nyomon követte magát, minden gömböt végigjárt a B-n. Tudta, hogy még egy ember van ott.

– Igen – vallotta be a nő védekezve –, de rá nem érvényes a megállapodás. Ő túl öreg, már nem lehet visszahozni.

– Miből gondolja, hogy ezt maga döntheti el? – Picard Deelor felé fordult, aki a tolmácsnő mellett ült. – Vagy maga határozott így?

– Én erről nem tudok semmit – mondta Deelor. -Azonban a Föderáció álláspontja egyértelmű: minden hamlini túlélőt vissza kell szerezni.

– Beszéltem Jasonnel – mondta Ruthe. – Megkérdeztem, vissza akar-e jönni velem és a gyerekkel, de ettől megijedt. Nagyon régóta van velük, nem akar máshol élni.

Picard megtorpant, majd leült az egyik székre.

– Persze, erre gondolnom kellett volna. Természetes; bármelyik foglyot megzavarná a hirtelen megjelenésünk. De ennek az embernek is tudunk segíteni, hogy visszaszokjon a természetes környezetéhez. Nem hagyhatjuk magára pusztán a félelme miatt.

Ruthe megrázta a fejét. A kapitány bátorítása nem tántorította el őt.

– Mondja el nekik, mi fog történni vele! – kérte Deelort. – Értesse meg velük!

Deelor nem válaszolt. Az asztallapra bámult, mintha a tükröző felszínen keresné a választ. Nem találta meg.

– Kérem – mondta Ruthe végül, megtörve a nyugtalanító csendet.

Deelor összerezzent az egyszerű szó hallatán, amit a tolmácsnő olyan ritkán használt. Felemelte fejét, de Picard-hoz intézte szavait.

– A Föderáció hivatalos álláspontja az összes hamlini túlélő visszaszerzését diktálja.

– Nem! – mondta Ruthe. Arca, mely általában nyugodt és kifejezéstelen volt, most haragosan életre kelt. – Minek feláldozni? Úgyis meghal. Mindegyik meghal!

– Ez igaz? – kérdezte Picard.

Deelor ismét hallgatott. Helyette Crusher doktornő válaszolt a kérdésre.

– Az öt ferengitől vásárolt fogoly közül mindhárom felnőtt meghalt. Csak a két gyerek maradt életben.

– Értem – mondta Picard, vészjóslóan lassan. Nem csak az információ zavarta, hanem az is, hogy Crusher a birtokában volt. – Miért nem tudok én erről?

– Sajnálom, csak pár órája kaptam meg a megfelelő fájlokat...

Picard elhessegette a bocsánatkérést; tudta, ki a hibás. Az „Oszd meg és uralkodj!" Deelor egyik kedvenc mondása lehetett.

– Folytassa, doktor!

– A halál közvetlen oka mindegyiküknél más volt, de az érzelmi zavarok mindhárom esetben kimagaslóan hozzájárultak a testi leépüléshez. Az egyik szívrohamot kapott, a másik tüdőgyulladásban halt meg. – Crusher mély levegőt vett, aztán folytatta. – A harmadik pedig öngyilkos lett.

– Tehát, orvosként mit javasol? – kérdezte Pi-card, elgondolkodva, hogy ha döntésre kerül a sor, ő hozhatja-e meg. Úgy tűnt, Data bejelentése óta Deelor lemondott mindenféle hatalmi törekvéséről. – Túléli ez a férfi, ha visszahozzuk?

– A három előző eset alapján nem tudom megállapítani – mentegetőzött Crusher. – Túl kevés a minta, ennyiből nem tudok következtetést levonni. Ezen kívül nem lehet tudni, hogy az az idő amit a ferengiknél töltöttek, mennyire befolyásolta az állapotukat.

– Ferengi vagy emberi környezet... – mondta Ruthe. – Nem értik, hogy mindegy? Mindkettő teljesen más, mint a choraii hajóké. Hagyják őt békén!

– Nem lehet – szólt Deelor halkan. – A döntést már meghozták a feletteseink. Nem tehetünk mást, tárgyalnunk kell a másik fogolyért is.

– Nem fordítok – mondta Ruthe makacsul.

– A choraiik beszélik a föderációs standardot. -Picard kijelentése megdöbbentette a tolmácsnőt, és Deelort is. – Ruthe elmondta az első tisztemnek, hogy a gyerekektől megtanulták.

– Igen, ez igaz – mondta Deelor vonakodó bólin-tással. – Azonban a mi nyelvünk kevésbé alkalmas a kommunikációra. A durva hangok megijesztik a choraiikat.

– Meg kell próbálnunk, mást nem tehetünk -jelentette ki Picard. Deelor nem ellenkezett. Aztán a kapitány Ruthe-hoz fordult. – Ezt csak megérti?

– Nem. És nem segítek. – Ezzel az utolsó tiltakozással a tolmácsnő kiszaladt a tárgyalóból.

A vákuumban nem terjed a hang, de a bolygókhoz kötődő evolúció faragta ösztönöket nehéz kioltani, így amíg az Enterprise a B-t követte, a legénység tagjai a prédáját cserkésző ragadozó viselkedését vették fel. Csak akkor beszéltek, ha muszáj volt, és puha, zajtalan léptekkel közlekedtek a szőnyeggel fedett padlón. Még a hajtóművek is elcsendesedtek, csak az impulzusmotor működött. Az Enterprise tempója a choraii hajó kényelmes cammogásához igazodott. A B közben idegen álmok dalait dúdolta magában. Data összefüggést fedezett fel a hajó kanyargós útja és a nyelv hangjegyei között, de a minták jelentését nem tudta megállapítani. Lehet, hogy Ruthe megfejthette volna, de a tolmácsnő nem tért vissza a hídra.

– Helyzetjelentést, Egyes! – követelte a kapitány, miközben lelépdelt a rámpán. Hangját automatikusan leeresztette, tekintettel a csendre..

Riker hasonlóan visszafogta magát:

– A B lassan mozog. Eddig gondosan az érzékelőik hatótávolságán kívül maradtunk, így nem vették észre, hogy követjük őket.

– Ruthe nem hajlandó segíteni – mondta Picard. Nem fejtette ki a tolmácsnő vonakodásának okát. – Nekünk kell üdvözölnünk őket.

– Ehhez pedig egy kis csalásra lesz szükség, amihez Datánál van a megfelelő eszköz. – Riker az androidra nézett, aki egyetértőén bólintott. – Amikor

Ruthe lejátszotta az üdvözlés egyik verzióját a pihenőteremben, Data fel tudta venni a nagykövet hangrögzítőjével. Mivel a choraiik még nem ismerik ezt a dalt, azt fogják hinni, személyesen hívja őket.

– Kitűnő – mondta Picard.

Data felállt, és odaadta Yar hadnagynak a hangrögzítőt, majd ellátta a megfelelő utasításokkal.

– Az üdvözlet elején áll. Megkezdheti a lejátszást, amint vételi távolságon belülre érünk.

– Ön igen meggyőző tud lenni, Mr. Riker – jegyezte meg Deelor, miközben leült a parancsnok mellé. -Minden fiatal nő elolvad magától? Vagy csak akik könnyelműen megbíznak magában, mint Ruthe?

Riker összeszorította a fogát, de nem válaszolt.

– Közelítse meg a B-t, Mr. LaForge! – rendelkezett Picard. – Tartsa az impulzusmeghajtást, de készüljön fel a térváltásra, szükség lehet rá!

– Vételi távolságon belül vagyunk. Megkezdem Ruthe üdvözletének lejátszását – jelentette Yar.

A B a zene dallamára szabálytalan kanyarral válaszolt, majd az Enterprise felé fordult. A gömbcsoport egyre nőtt a kilátóernyőn. Mint eddig, a choraiik saját dallamukkal válaszoltak a melódiára, aztán csendben várták, hogy Ruthe megmagyarázza az új hívást.

– Nagykövet úr – mondta Picard. – Beszél ön a choraikkal, vagy én tegyem?

Deelor, aki eddig mereven a kilátóernyőre meredt, most felriadt. Eddigi sikamlós modora szelídült.

– Majd én beszélek velük.

Ábrázata életre kelt. A nagykövet felállt, mély levegőt vett, és válaszolt a choraiiknak egyetlen hosszan kitartott B hanggal, melyről a hajó a nevét kapta. Meglepően jó tenor, gondolta Picard.

– Ki vagy? – kérdezte egyetlen vibráló choraii hang, az idegen hajó folyékony környezetén átszűrődve. A szavak is zenei ritmust követve emelkedtek és süllyedtek, ami emberi füllel hallva szűnni nem akaró sziréndalra emlékeztetett.

– Deelor vagyok – mondta a nagykövet, de halkan beszélt, kisimítva a szavak érdességét.

– Hol van a másik? Miért nem ő dalol nekünk?

– Fáradt, pihennie kell. Az én beszédem nem olyan kellemes, mint az ő dala, mégis, meghallgattok?

Egy újabb choraii hang szólalt meg:

– Mit akarsz?

– Örülünk, hogy sikeres volt a csere – magyarázta Deelor. – Szeretnénk újra cserélni, és megint ólmot adni nektek.

– Nem tudjuk megfizetni.

– De meg tudjátok... – Deelor elakadt egy pillanatra, aztán folytatta. – Meg tudjátok fizetni a másik emberrel.

A kommunikációs csatornán keresztül disszonáns akkord visszhangzóit. Mind a négy choraii beszállt a vitába, míg jókora hangzavar keletkezett. Végül az egyik felülkerekedett.

– Nincs csere!

Picard felismerte a negyedik énekes hangját, ő ellenezte az első alku feltételeit is. Deelor felvette a kereskedők megnyerő hozzáállását.

– Bármilyen fémet felajánlunk.

– Jasont ajándékba kaptuk. Ő nem eladó.

– A fiúnak volt ára – erősködött tovább Deelor.

– Mert még nem neveztük el. Jason más; őt nagyon szeretjük, nem adjuk.

– Ha annyira szeretitek Jasont, visszaadjátok. A saját fajtájánál a helye.

– Menjetek el, Vad Lények! – Deelor megpróbált válaszolni, de a choraiik túlharsogták. – A hangjaitok csúfak. Nem dalolunk többet veletek.

– Megszakították a kapcsolatot – mondta Yar.

– Távolodnak. Sebesség: egyes fokozat – tette hozzá Data.

A nagykövet Picard-ra nézett, várta, hogyan reagál.

– Ha megpróbáljuk feltartóztatni őket, a hajó veszélybe kerül.

A kapitány megfontoltan bólintott.

– Igen, tudom, de vannak új fogásaink a choraiik ellen.

– Akkor tegyen ahogy jónak látja! – mondta Deelor, átadva a parancsnokságot Picard-nak, ahogy azt megígérte. – Nem szólok bele.

Picard parancsára az Enterprise előrerugaszkodott, a visszavonuló idegen hajó nyomába eredve. A choraiik megpróbáltak kitörni, de mivel nem készültek fel az ellenség hirtelen gyorsítására, nem tudtak elmenekülni a feléjük markoló vonósugarak elől. A négy nyaláb egy-egy gömböt ejtett foglyul.

– Vonósugarak aktiválva – mondta Worf hadnagy.

A choraii hajó megremegett. Egy horpadás jelent meg a csoport közepén, majd lyukká nőtt, gyűrűt formálva a buborékokból. A karika kitágult, addig vékonyodva, míg a körvonal mindössze egy gömb-nyi vastagságú lett. A négy vonósugár forgott velük együtt, mindegyik erősen tartotta saját foglyát. A hajó gyorsan alakot váltott. Két gömb elvált egymástól. A gyűrű szétnyílt, majd egyetlen sorba rendeződött. Az előző vonósugarat így sikerült túlterhelniük.

– Az enregiafogyasztás állandó, amint azt sejtettük. – Worf elméleti modellje ténnyé változott.

A kapitány jelzett Yarnak, hogy nyisson meg egy üdvözlőcsatornát az idegen hajó felé.

– Itt Jean-Luc Picard. Megismétlem előző kérésünket. Engedjék, hogy áthozzuk Jasont az Enterprise-ra

A buborékok újabb geometriai alakzatokat vettek fel, de egyik variáció sem lazított Worf vonósugarainak szorításán. Utolsó próbálkozásként az egyik gömb teljesen levált, majd odébb úszott, magával hurcolva a sugárnyalábot. Worf másodperceken belül visszacsatolta a kóbor sugarat a fő csoporthoz. A choraiik nem próbálkoztak újra a manőverrel.

A buborékok szorosan összehúzódtak, egyetlen csomóvá. Yar hadnagy a rádiókapcsolat létrehozásával próbálkozott, de a B néma maradt és mozdulatlan.

– Nem fogják feladni – mondta Riker. – Valamivel még megpróbálkoznak, lehet, hogy az energiamátrixszal.

Picard megrázta a fejét.

– Attól már elment a kedvük a fézersortűz után. Ne feledje, most négy gömbjük működésképtelen, így a hajó is kisebb.

– És a rangjuk is alacsonyabb lett – mondta Dee-lor. – Tudomásunk szerint minden hajó kezdetben három-négy gömbből áll, aztán, ahogy a legénység életkora nő, egyre több buborékot kapcsolnak a csoporthoz. Lehet, hogy ránő, ki tudja. Egy nagyobb hajó az életkora miatt nagyobb tiszteletet parancsol.

– És most mi lesz? – kérdezte Riker. – Hogyan...? A híd hatalmasat rázkódott, ide-oda dobálva a

legénységet. A sárga riadó fényei életre keltek, Picard pedig rögtön fölfigyelt a hajtóművek egyre erősödő sivítására. Worf konzolján sorra felvillantak a túlterhelésre figyelmeztető jelzések.

– Jelentést minden részlegtől! – kiáltotta Picard széke karfájába kapaszkodva. – Mi történt?

Geordi LaForge találta meg elsőként az okot.

– A B megpróbál kiszabadulni a vonósugarakból a térhajtóművével.

– Data, meddig tudjuk őket tartani? – kérdezte Picard. A híd visszanyerte egyensúlyát, de még mindig remegett, amint a hajtóművek küszködtek, hogy helyben tartsák az űrhajót. Az erőlködést kísérő visítás fülsiketítő volt.

– Nem meghatározható. Az időtartam a hajó maximális sebességétől függ, amiről nincs adatunk.

– Kilenc egész kilenctizedes fokozat – mondta Deelor, majd erőltetett mosollyal hozzátette: -Egyébként ez szigorúan bizalmas információ.

Data oldalra billentette a fejét a kiszámított értéken tűnődve.

– Ebben az esetben az energiatartalékok körülbelül tizennégy egész hattized perc múlva kimerülnek.

Picard felállt, és megtámaszkodva védekezett a rázkódások ellen.

– Yar, készüljön fel a tüzelésre!

– A fézerek nyegyven százalékos hatásfokon, kapitány – válaszolta a hadnagy.

– Ha átirányítunk energiát a fézerekhez – mondta Data, gyorsan újraszámítva az adatokat. –, az energiatartalékok öt egész két tized perc múlva kimerülnek.

– Kapitány, nézze! – mutatott Riker a kilátóernyőre. A choraii hajó narancs buborékjai között egy lila gömb jelent meg.

– Az ördög vigye el! – átkozódott Picard. – Ránk eresztik mindenüket!

Riker várakozóan a kapitányra pillantott.

– És most?

– Worf, tartsa fönn a vonósugarakat! – Már a parancs kiadása közben megoldások után kutatott. Meg lehetne próbálni Data energiamező-semlegesítőjét, de a szondát még nem tesztelték. Ha nem működik, az Enterprise megsemmisülhet.

Picard mély levegőt vett, majd újabb parancsot adott ki a kommunikátoron keresztül.

– Figyelem! Mindenki készüljön fel egy hirtelen gyorsításra! Gépház, kapcsolják ki...!

Váradanul hatalmasat lódult az Enterprise, amint a choraii gömbök előreszökkentek, magukkal húzva az őket visszatartó csillaghajót. Az inercia-kiegyenlítők elnyelték a lökés nagyját, de egy jókora zökkenésnyi megmaradt belőle. Picard akkora erővel vágódott hátra a székébe, hogy egy pillanatra elállt a lélegzete. A kilátóernyőn látszó csillagok csíkokká nyúltak.

– Teret váltottunk. Kettes fokozat – mondta Data. Ő meg tudott kapaszkodni, így a konzoljánál maradt, de ujjai behorpasztották a panel széleit. – Ötös fokozat.

Picard megpróbált megszólalni, de tüdejéből csak rekedt suttogásra jutott szusz.

– Kárjelentést!

– Minimális rongálódás – válaszolta Riker, amint az adatok befolytak a hídra. – Minden fő rendszer hibátlanul működik.

– Kilences fokozat – közölte Data. A következő jelentés Yartól jött.

– Kapitány, a fegyverek hatásfoka újra száz százalékos.

– Híd, itt a gyengélkedő – hallatszott Crusher doktornő dühös hangja az interkomból. – Mi a fene volt ez? Két másodperces figyelmeztetéssel senki nem megy semmire. Minden szintről sérüléseket jelentenek.

– Nem érek rá, doktornő. – Picard újból levegőhöz jutott. Megszakította a kapcsolatot a gyengélkedővel. A sérültekkel később kell törődnie. – Yar hadnagy, állítsa keskenyre a fézernyalábot, és vegye célba a hajó szélén lévő gömbök egyikét, amelyikből nem fog életjelet!

– Kilenc egész héttized – hallatszott Data figyelmeztetése.

Yar kiválasztott egy lakatlan gömböt.

– Cél bemérve, fézerek tüzelésre készek.

– Tűz! – kiáltott Picard.

Mint korábban, a buborék a sugár egyetlen érintésére felrobbant, az atmoszféra permetként távozott a szétzúzott burokból. Folyadékcseppek örvénylettek az ürességbe. Picard visszatartotta lélegzetét, az ellenség reakciójára várva.

Először nem történt semmi. Aztán az Enterprise zökkent egyet.

– A choraiik csökkentik a sebességet. Nyolcas fokozat – mondta Data. – Hatos fokozat.

– Meghátrálnak – mondta Riker elismerő mosollyal. – Tudtam, hogy túljár az eszükön, kapitány.

Picard visszamosolygott és megpróbálta elrejteni saját megkönnyebbülését. Data tovább számolt visszafelé, igazodva Picard lassuló pulzusához.

– Elég volt, Vad Lények! – jött az özenet a B-ről, amint az megállt. – Vigyétek Jasont, csak ne lőjetek tovább!

– Egyetértek – válaszolta Deelor, mielőtt Picard meg tudott volna szólalni. Most, hogy a hajó biztonságban volt, megint a nagykövet lett a küldetés parancsnoka. A híd hátsó része felé fordult.

– Yar hadnagy, készüljön fel, át fog szállni a choraii hajóra!

– Egyedül? – kérdezte Yar a nagykövetre meredve.

– Én nem szándékozom odamenni, hadnagy -mondta Deelor kényelmetlenül a kilátóernyőre pillantva. – A choraiikat szemmel kell tartani a csere közben, és ezt innen tudom a legjobban megtenni.

Riker gyorsan a felderítőcsapat tagjának védelmére kelt.

– Kérek engedélyt a hadnagy elkísér...

– Elutasítom, parancsnok – mondta színtelenül Deelor. – Ez nem invázió. És ha Ruthe el tudott intézni egy efféle tranzakciót, biztos vagyok benne, hogy Yar hadnagy is elboldogul.

A biztonsági tiszt pontosan úgy reagált, ahogy azt Picard sejtette. És amire Deelor is számíthatott.

– Átmegyek, uram. Ha valami baj van, hívok erősítést.

A kapitány az egyetlen számára lehetséges módon ellenkezett:

– Mr. Riker, Mr. Data! Kísérjék el a hadnagyot a transzporterállomásra!

Miközben a turbólift kabinja lefelé ereszkedett, Data részletesen ismertette a choraii hajó furcsa összetételét. Yar nyugodtan hallgatta az objektív, közönyös kifejezéseket, melyek távol álltak a félelemtől, amit a folyadékba süllyedésre gondolva érzett. Önuralmát nagyobb próbatétel várta, miután elérték a transzporterállomást. Dr. Crusher várt rájuk, tanácsa pedig rátapintott Yar félelmének lényegére.

– Ne tartsa vissza a lélegzetét! Préseljen ki minél több levegőt a tüdejéből, aztán szívja be a folyadékot!

– Néhány buborékkal odébb teszem le Jasontől -mondta Data a transzporter vezérlőjéhez lépve –, hogy hozzá tudjon szokni a környezethez.

– Akkor gyerünk! – mondta Yar az emelvényre szökkenve. Nem akart elidőzni a jövendő felett.

A choraii atmoszféra nyugodt folyamában materializálódott. Crusher utasítása ellenére rögtön visszatartotta a lélegzetét. Ösztönei görcsösen ellenkeztek a kilélegzés ellen.

Kezének és lábának finom mozdulataival egyensúlyozva magát megpóbált eligazodni az idegen környezetben. Egy körülbelül tíz méter átmérőjű gömb közepén lebegett. Körülötte halk zene visszhangzott, a falak felől pedig vöröses derengés szűrődött egészen a buborék közepéig. Nyílást nem látott.

Yar tudta, még egy jó darabig képes visszatartani a lélegzetét, legalább addig, míg átjut a következő gömbbe, sőt, talán még arra is jut szusz, hogy visszajuttassa a foglyot az Enterprise-ra. Ha minden jól megy. Ha nem, előbb-utóbb be kell lélegeznie a folyadékot. Akkor pedig inkább most, mert lehet, hogy később nem tud már felülkerekedni a félelmén. Gyorsan kifújt egy csomó légbuborékot, majd mély lélegzetet vett. Pillanatnyi pánik homályosította el agyát, amint tüdeje megtelt a meleg, híg folyadékkal, de minden várakozása ellenére nem kezdett fuldokolni. Még egyszer jó nagyot szívott az atmoszférából. A folyadék ki-be áramlott az orrán; sűrűbb volt a levegőnél, de ugyanolyan lélegezhető. Halvány fahéjillatot érzett benne.

Egy kartempóval a két gömb metszését jelölő lapos körhöz úszott. Az átlátszatlan membrán sima volt és hűvös. Tenyerével megnyomta; a felszín rugalmasan behorpadt. Erősebben nekiveselkedett, de nem jutott át. Eszébe jutott Riker taktikája a gömbök külseje ellen, így megpróbálta összeszorított tenyérrel, ujjait előre tartva, mint egy műugró. Ezúttal könnyen átsiklott a nyíláson. Egy gyors rúgással egész teste átjutott a szomszédos buborékba. Üres volt, de az azt követő már nem.

Egy férfi lebegett benne. Csukott szemmel hallgatta a helyiségben zengő, nyugtató choraii zenét. Yar megjelenése felkavarta a folyadékot. Az egyik áramlat végigsimította Jason csupasz testét, figyelmeztetve őt a társaságra. Tasha azt hitte, hogy a férfi menekülni fog az idegen láttán, ehelyett kíváncsian és bizalomteljesen úszni kezdett felé. Nem tudta megállapítani az életkorát. Kövérkés volt, sima, ránctalan, gyermeki arccal, de barna hajában ősz szálakat is látott. Amint melléje került, Yar jelzett az Enterprise-nak.

Az őt körülölelő langyos folyadék csípős levegővé változott, a lebegés pedig terhes gravitációvá. Nem készült fel az átmenetre. Éles, fehér fényözön vakította el.

Megpróbált lélegezni. Térdre esett az emelvényen, és erőlködve köhögött, amint folyadék és levegő keveredett a tüdejében. Gyötrő görcsök fojtogatták a torkát. Pár másodperc múlva elvesztette az eszméletét.

11. fejezet

Crusher doktornő hívása riadóztatta a gyengélkedő személyzetét. Utasításait követve orvosok és nővérek készültek a transzporterállomásról érkező sebesültek fogadására

Data érkezett elsőnek. Beszaladt a gyengélkedőbe, karjaiban Tasha eszméletlen testével. A hadnagy előrebukott a transzporteremelvényről, egyenesen az android ölébe, ő pedig ahelyett, hogy megvárt volna egy hordágyat, maga vitte Yart az elsősegélyhelyre.

– Ide! – rendelkezett az egyik várakozó orvos egy üres ágyra mutatva.

Data a fekhelyre emelte a nőt. Az egyenruhájából csöpögött a choraii folyadék, haja a fejéhez tapadt.

– Úszás közben baleset érte? – kédezte az egyik nővér, de nem várt Data válaszára, figyelmét máris lekötötte a diagnosztikai berendezés kijelzője. – Az értékek lassan normalizálódnak. A tüdőben már nincs víz.

– Tathwell, elemezze nekem azt a folyadékot kémiailag! – kapkodott levegő után Crusher, amint megérkezett. Érezte a Yar körül terjengő halvány fahéjillatot. Amikor Ruthe és a gyerek visszajöttek, rajtuk nem érzett ilyesmit.

Riker érkezett utolsónak, majd átadta rakományát az orvosoknak. Nem fogadta el Data ajánlatát, miszerint az android elhozza Yart és Jasont is, az pedig, hogy futtában megpróbált vele lépést tartani, teljesen kifullasztotta.

– Ha kérhetem, máshol hiperventilláljon! – szólt rá Crusher, és odébb lökte, hogy le tudja olvasni Jason életfunkcióinak adatait a kijelzőről. – Egyszerre csak egy pácinest tudok ellátni.

Mivel túlságosan kifulladt, Riker hagyta, hogy Data érdeklődjön Yar és Jason állapota felől.

– Stabil – mondta Crusher. Mint a fedélzetre hozott gyermek, Jason is hadonászni kezdett zavarában, amint átsugározták, így a doktornő kénytelen volt nyugtatót adni neki. Mire Yarhoz fordult, a hadnagy már elájult.

– A kapitány előrejelzést fog kérni a várható gyógyulásukról. – Riker még mindig szaporán vette a levegőt Jason hurcolása miatt, de beszélni,már tudott.

– Később – mondta Crusher nyersen. – Majd ha részletesen megvizsgáltam őket. – Több figyelmet nem tudott Rikernek szentelni, lefoglalta őt a két páciens ellenőrzése. Ki is törölte őt és Datát a gondolataiból, amint elhagyták a gyengélkedőt.

– Crusher doktornő! – Tathwell nővér ismertette a változó életfunkciókat, miközben Yar lassan visszanyerte eszméletét. A hadnagy hatalmas levegővétellel ébredt fel, mintha addig fulladozott volna.

– Tasha! – kiáltotta Crusher, megragadva a nő vállát. – Újra az Enterprise-on van. – A doktornő nem engedte el, amíg Yar abba nem hagyta a rángatózást, és szemébe vissza nem tért a fény. Crusher észrevette, hogy a pupillák még tágak.

– Biztos álmodtam – mondta Yar reszkető hanggal. – Azt hittem, fuldoklom.

– Csak szokatlan volt a folyékony atmoszféra – felelte Crusher biztatóan mosolyogva, majd elsimított egy nedves hajtincset Yar homlokából. A hadnagy még mindig szaporán lélegzett, de a diagnosztikai panel riadófényei kialudtak. Fizikai állapota jó volt; érzelmi felépülése valamivel tovább fog tartani.

– És ő? – kérdezte Yar Jason felé intve fejével, aki hason feküdt a szomszédos ágyon. – Jól van?

– Eszméletlen marad, amíg a nyugtató hatása tart, – Crusher intett két nővérnek, hogy vigyék Jasont a másik kórterembe, ahol tovább felügyelik, majd egy kinyíló fémzár csattanása hallatán megfordult. Yar felnyitotta az orvosi letapogató fedőlapját, és éppen az ágyról mászott lefelé. – Maga meg hová igyekszik?

– Már jól vagyok – mondta Tasha miközben megkapaszkodott a fekhely szélében, hogy megtartsa magát. – A posztomon a helyem.

Crusher látta, a sápadt hadnagy zavartan elpirul arra a gondolatra, hogy eszméletét vesztette. Vajon mit szólt volna, ha tudja, hogy Data hozta a gyengélkedőbe?

– Felfüggesztem, hadnagy. Orvosi ellenőrzésre van szüksége, legalább huszonnégy órán keresztül.

– De csak pár percig voltam eszméletlen!

A doktornő ismerte a hadnagy makacsságát, így nem vesződött gyengéd rábeszéléssel.

– Tasha, ha nem fekszik vissza arra az ágyra, elkábítom. A fenyegetés nem volt komoly, de a kívánt célt elérte.

Nem fogja elengedni a tisztet, amíg meg nem bizonyosodik, hogy a choraii atmoszférának semmilyen káros mellékhatása nem volt rá. És a fűszeres aromára magyarázatot nem talál.

* * *

– Yar hadnagy elájult?

– Úgy tűnt, nehezére esik a lélegzés, uram.

Data csak biztosítani akarta a kapitányt arról, hogy a mentőakció sikerrel zárult, de a transzporterállomáson történtek nagyon is valósághű illusztrálása csak növelte Picard aggodalmát.

Deelor nagykövet azonban úgy tűnt, elégedetten vette tudomásul, hogy a hadnagy és a fogoly végre a gyengélkedőn voltak.

– Worf hadnagy, nyisson meg egy csatornát a B felé!

– parancsolta, aztán türelmetlenül dobolt az ujjaival, amint a klingon Picard-ra nézett, megerősítést várva.

– Tolvajok! – A choraiik vádja egyhangú volt. – Ez nem csere volt!

– Lássuk, meg tudunk-e állapodni velük! – suttogta Deelor Picard-nak, majd emelt hangon folytatta. – A maradék ólom még a tiétek. Felajánlom fizetségképp azért, amit elvettünk.

– Tartsátok meg a fémet, csak engedjetek el minket!

Picard hallotta a disszonanciát a hangokban, és látta, hogy Deelor hiába próbálkozik.

– Ha fogva tartjuk a hajót, könnyen lehet, a choraiik megint felveszik a harcot.

– Rendben – mondta Deelor rövid szünet után. – Engedje el őket!

Worf szemtelenül kikapcsolta a vonósugarakat. Amint a nyalábok visszahúzódtak, a B teljes sebességgel előreszökkent. Az egész legénység ámulva nézte, ahogy a gömbcsoport tűhegynyi méretűre zsugorodik, majd eltűnik a kilátóernyőről.

– A hosszú távú letapogatok észlelési körének határán járnak – jelentette Worf, aztán kicsit később hozzátette: – Elmentek.

Amilyen hirtelen kezdődött, olyan váratlanul ért véget kalandjuk a choraiikkal. Az Enterprise győzött. Picard kapitány egy pillanatra eltöprengett hajója diadalán, majd a jelen problémáira koncentrált. A nagykövetre nézett.

– Most már csak utas vagyok – mondta Deelor, megválaszolva a Picard elméjében megfogalmazódó kérdést. – Kirakhatnak a Tízes Csillagbázison Ruthe-tal és a hamlini túlélőkkel együtt.

– Először haza kell vinnünk a farmereket – mondta Picard. – Épp elég kényelmetlenségben volt már részük. – Ellenállást várt, de Deelor vállat vont. Hátborzongató volt, ahogy megérezte, milyen kérdésben lesz engedékeny a kapitány, és melyek esetében nem érdemes erőlködnie. – Kormányos, irány a New Oregon! Négyes fokozat!

Data megsejtette a parancsot, így a szükséges koordináták már a számítógépben voltak.

– Útirány betáplálva, uram.

Picard hátradőlt a székében. Néhány eseménytelen nap jól fog jönni a sok hercehurca után.

– Indulás!

Geordi útnak indította a csillaghajót, aztán ellenőrzött egy számot a konzolján.

– Data, itt valami nem stimmel. – A navigátor megfordult, szavait a kapitányhoz intézve. – Az adatok szerint harminchat nap múlva érjük el a New Oregont.

– Micsoda? – ugrott fel Picard a székéből. – Mr. Data, magyarázat?

– Egészen pontosan harminchat nap, öt óra, tizenkét perc – mondta Data, elcsodálkozva társai izgatottságán. – A choraii hajó üldözése eltérített minket a megfelelő útiránytól.

– Igen, de több mint egy hónapnyi távolságra? – hitetlenkedett a kapitány. – Az eredeti találkozóhely másfél napnyira volt a New Oregontól.

– A B több másodpercig kilenc egész kilenctizedes sebességfokozattal haladt – mondta Data. – Megmutathatom a pontos távolság-sebesség grafikont a...

– Nem szükséges, Mr. Data – vágott közbe a kapitány. Felsóhajtott arra gondolva, hogy még több időt kell Deelor nagykövettel és egy csapat pörlekedő farmerrel eltöltenie. – Mr. LaForge, gyorsítson hatos fokozatra!

Data kötelességtudóan újraszámolta az érkezési időt.

– Tizenkét nap, tíz óra...

– Köszönöm – szakította félbe Picard. Hangulatán nem javított a megváltozott program, különösen, hogy a telepesek magyarázatot fognak követelni a késedelemre. Majd Riker megadja, döntötte el magában. A ranggal járt a kiváltság, hogy a kellemetlen feladatokat másra bízhatta.

A farmerek közül senki nem sérült meg, amikor az Enterprise-t megrántotta a choraii hajó. A csalogató farm híre szájról szájra járt, így nemsokára az egész közösség a holofedélzeten csoportosult, hogy saját szemével lássa a szimulált csodát. A legtöbb telepes még a mezőt fürkészte, amikor hirtelen megrándult lábuk alatt a föld, és a fűbe hemperedtek.

A merészebb felfedezők már elérték a faépítményeket, de az istálló talaját vastag szénaréteg borította, ami tompította esésüket. Mindenki közül Tomas járt a legszerencsétlenebbül. Az egyik ajtó jól tarkón vágta, mire ő pár másodpercre elvesztette az eszméletét.

– Tomas, fiam, szegény fiam! – siránkozott Dolora a földön heverő terjedelmes test fölé hajolva. Aggódóan nézett a Tomas pulzusát ellenőrző nőre. A farmerek laza kört alkottak körülöttük, Tomast szemlélték, és Carla szavait várták.

– Még púp sincs – nevetett fel Carla.

A férfi pislogva kinyitotta a szemét, majd tekintete megállapodott anyja arcán. Nyögött egyet.

– Jaj, ne mozogj! – kiáltott fel Dolora, amikor Tomas felült. Belekapaszkodott a karjába és megpróbálta lent tartani, amint a fia erőlködve felállt. – Ettől csak rosszabb lesz.

– Anya, kérlek – mondta Tomas összeszorított foggal. Megpróbálta elfordítani a fejét a rámeredő farmerektől, de a közönség teljesen körülvette. – Nem vagyok már gyerek.

– Szerencsére nem. Felnőtt vagy, méghozzá jó erős koponyával – mondta Patrisha.

Tomas nem válaszolt a csípős megjegyzésre. Gyors mozdulatokkal lesöpörte a ruhájára tapadt szénát, majd mérgesen betűrte ingjét a nadrágjába. A nézelődők lassan elszállingóztak. Amikor Tomas újból felnézett, rögtön meglátta Dnnyst és Wesleyt.

– Földrengés. Ki gondolt ilyen kedves részletekre? – utánozta gügyögve húga korábbi dicséretét.

– Ez nem volt a program része – tiltakozott Wesley, majd sután hozzáfűzte: – Persze lehet, hogy valahová hiba csúszott be. – Sejtette a rázkódás valódi okát, de inkább magára vállalta a felelősséget, mint hogy felhívja a figyelmet az űrhajó harci manővereire. Egy programhiba valószínűleg kevésbé szítja fel a farmerek haragját.

– És még miféle meglepetéseket tartogat számunkra, Crusher zászlós? – Tomas kezdte magára terelni a megzavarodott telepesek figyelmét. – Tűz az istállóban? Tornádó? Esetleg maga a bibliai özönvíz?

– Tomas! – kiáltott rá anyja. – Ez már több a soknál! Tomas elvörösödött.

– Sajnálom, anya, de nagyon bevertem a fejem. – Kioldalgott az istállóból.

Kihasználva, hogy éppen nem rájuk figyelnek, Wesley és Dnnys felmászott egy hosszú létrán a szénapadlásra. A szédítő magasságból a felnőttek gondjai ugyanolyan érthetetlennek tűntek, de sokkal kevésbé fontosnak.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Wesley. – Miért kért bocsánatot?

Dnnys motyogott valamit, miközben szorosra kötözött bálákon másztak át, és laza szénában gázoltak. Lépteik nyomán por szállt fel, amitől tüsszögniük kellett. Elérték az ajtót, kinyitották, és mélyeket szívtak a kinti friss levegőből.

– Ki vele! – mondta Wesley, miután leültek, lábukat lelógatva a fal mentén. A délutáni nap hosszú árnyékokat szórt az alattuk elterülő udvaron.

– Ilyesmiről nem beszélünk.

– Miről?

Wesley meglepetésére barátja egészen elpirult. Dnnys mély levegőt vett, majd suttogva válaszolt.

– Tudod... vallásos dolgokról.

– Aha. – Wesley tapintatos volt, nem mutatta ki, milyen mulatságosnak találja ezt. Annyiféle kultúrával találkozott már, hogy megtanulta tisztelni a megannyi tabut, és ezt a tilalmat sem érezte furcsábbnak, mint bármelyik másikat. Témát váltott, hogy megkímélje barátját a további feszengéstől. – Mikor kezdődik az élesztés?

Dnnys egy szalmaszálat vett a szájába, és hátradőlt, a könyökére támaszkodva.

– Holnap reggel – mondta komoran, mintha halálra ítélt volna valakit.

Wesley megértette. Miután az állatok a holofedélzetre kerülnek, Dnnysnek nem lesz többé ürügye eltávozni a kabinból. Ami pedig azt jelentette, hogy ezentúl nem mászkálhat szabadon az Enterprise-on.

– Figyelj, ha valamit tehetek...

– Igen, tehetsz – mondta Dnnys. – Tégy nekem egy szívességet! Egy nagy szívességet.

Wesley várta a magyarázatot, de Dnnys vonakodott.

– Mi az, Dnnys? Tudod, hogy segítek.

– Van egy tervem. – A farmer fiú letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról. – De titokban kell tartanod!

Wesley figyelmesen végighallgatta barátja szavait, és ahogy figyelt, homlokán egyre mélyültek a ráncok.

Az orvosi izolációs kamra ügyes, sokcélú szerkezet volt. Ha a páciens fertőző betegségben szenvedett, a légzárak nem engedték ki a kórokozókat. Illetve gyenge immunrendszerrel rendelkező személyektől ugyanez a zár tartotta távol a vírusokat és baktériumokat. A halvány vörös fény megnyugtatta a fáradtságtól, láztól kimerült szemeket, míg a puha párnák és a csökkentett gravitáció különösen megfelelők voltak égési sebektől szenvedőknek, a gyógyulás utolsó stádiumában.

A choraii hajó belső viszonyait Crusher doktornő hirtelenjében ezzel tudta legjobban szimulálni.

A diagnosztikai berendezés figyelemmel kísérte a kamrában fekvő pácienst, folyamatosan kijelezve állapotát és az utolsó nyugtató injekció hatását. A panel azt azonban nem árulta el a doktornőnek, amit valójában tudni szeretett volna. Alaposan szemügyre vette a Jason nevű alvó embert, választ keresve a kérdésekre, melyeket a többi felnőtt fogoly halálhíre vetett fel benne. A férfi térde és könyöke még mindig fel volt horzsolva. Rögtön összeroskadt, amint a transzportersugár elengedte, és a choraü atmoszféra már nem vette körül. Most nyugodt volt az arca, de Beverly visszaemlékezett az érkezés pillanatára, ahol Jason szemébe pillantva pusztán rémületet látott.

A férfi minden figyelmeztetés nélkül egy számára teljesen idegen világba csöppent, kiáltásait elfojtotta a tüdejébe váratlanul beáramló levegő. Még ha tényleg a hamlini túlélők egyike is, a réges-régi gyermekkori emlékek nem könnyítettek az átálláson. Tasha csak pár percig volt a hajón, mégis elájult, amikor visszatért.

Vajon túl későn mentették meg a férfit? Meghal, mint a többiek?

Crusher doktornő az átlátszó ablakra tette tenyerét. Érintésére a kamra üvege elsötétedett, biztosítva a zavartalan környezetet Jason számára. Tudta, pár óráig még eszméletlen marad, mégis lábujjhegyen ment ki, mintha félne, hogy felébreszti.

A szomszédos helyiségben egy újabb izolációs kamrában másik alvó alak feküdt, de a gyermek álma természetes és mély volt. Karamell színű bőre és fekete, göndör haja szöges ellentétben állt Jason sápadtságával.

– Végre kisírta magát – mondta Troi, aki a fiú mellett virrasztóit. Követte Crusher doktornő metsző tekintetét a vércukorszint kijelzőjéig. – Nem akart enni, túl zaklatott volt, de ha felébred, éhes lesz. Akkor teszek majd még egy kísérletet.

Crusher automatikusan bólintott, de aztán megrázta a fejét.

– Nem lesz olyan egyszerű, Deanna. – Ez világosan kiderült a Hamlin-ügy orvosi fájljaiból. – Folyadék-atmoszférában nőtt fel. Teljesen át kell szoknia a mi világunkba, és meg kell tanulnia, hogyan élhet benne.

– Ez pedig folyamatos felügyeletet jelent – mondta Troi. – És hogyan magyarázzuk meg a jelenlétét a beosztottjainak?

– Jó kérdés. – Csak néhányan látták, amint Crusher besurrant, és az izolációs kamrába fektette a gyereket, távollétében pedig nagyrészt Troi gondozta, de már nem sokáig titkolózhatnak. Egy kétéves fiú bejelentés nélküli feltűnése, amiről az orvosi személyzet semmit nem tud, bizonyosan felvet egy pár kérdést. – És ha már itt tartunk, hogyan magyarázzuk meg Jasont?

– Hajótöröttek? – javasolta Troi. – Nem valami eredeti, de közel áll az igazsághoz.

– Megteszi, azt hiszem – sóhajtott a doktor. – Csak ügyelnünk kell, hogy a híd személyzetének többi tagja is ugyanezt a történetet adja elő. Arra figyelnek fel a leghamarabb, ha feltűnésük magyarázata nem egyhangú. – Elindult az ajtó felé. – Később benézek, és megbeszéljük, mit csináljunk, ha felkel.

– Beverly – szólalt meg Troi, amint a másik nő elérte a küszöböt. – Nem hívhatjuk úgy, hogy „a fiú" meg „a gyerek". Nevet kell adni neki.

– Mit szól a Mózeshez? – javasolta Crusher, és kilépett a szobából, hogy folytassa a vizitet.

A folyosón lépkedve az orvosi részleg vezetője félretette a hamlini foglyok szükségleteit, és a páciensek következő csoportjára koncentrált. A gyengélkedő teljesen tele volt, és ez azt jelentette, hogy valószínűleg egész éjszaka dolgozni fog.

Picard figyelmeztetése, mielőtt a choraii hajó elrángatta az Enterprise-t, hirtelen jött. Túl hirtelen ahhoz, hogy a fedélzeten lévő több, mint ezer személy felkészülhessen a váratlan gyorsulásra. Volt, aki egyáltalán nem hallotta a riasztást, és egyszer csak kiszaladt lába alól a padló. Mások egy pillanattal később reagáltak a kelleténél. A sérülések mértéke attól függött, testük melyik része érintkezett a legközelebbi szilárd tárggyal. Aki súlyosabban megsebesült, lebegő hordágyon vagy bajtársai segítségével hamar eljutott a gyengélkedőbe, ahol ellátták az orvosok. A következő órában aztán egyre többen bicegtek be egyedül, gyógyírt keresve zúzódásaikra és rándulásaikra.

– Duncan egész jól van – mondta az intenzív részleg vezető ápolója. Biztatóan gyógyuló idegek képét jelenítette meg a számítógép kijelzőjén. Crusher megkönnyebüléssel tapasztalta, hogy a távcső, ami derékon csapta a csillagászt, nem vágta el a gerincvelőt, csak összezúzta.

– És Butterfield? – A legénység legsúlyosabban sérült tagja egy botanikus volt, aki fejjel nekiesett egy cserép caudiferának. Valószínűleg jól fog mulatni, ha megtudja: saját növénye támadta meg. Feltéve hogy visszanyeri az eszméletét. Crusher doktor meggyógyította a kutató betört koponyáját, de abban nem volt biztos, hogy agya is eddigi tökéletességével fog újra működni.

Doswell vállat vont.

– Változatlan.

Ennél többet nem tehetett a beteg gyógyulásáért. Crusher doktornő a tehetetlenségét dühvel vezette le – erre a célra pedig kitűnően megfelelt az irodájában várakozó személy.

– Kapitány, a gyengélkedő tele van sebesültekkel, és Deelor átkozott titkolózása miatt még azt sem tudják, miért sérültek meg. Ez nem az ő csatájuk, mégis ők szenvednek miatta.

A kíméletlen szavak tükrözték Picard saját gondolatait, ezzel csak erősítve bűntudatát. Egyedül ő volt felelős a betegszobákban fekvő emberekért.

– Ők utasok. Nem lett volna szabad olyan szi-tuácóba keveredni velük, amiről tudta, hogy veszélyes! – mondta Crusher keserűen. – Szét kellett volna választani a hajót.

Picard ösztöne is ezt súgta: azonnal lekapcsolni a hajtómű-egységet a parancsnoki tányérról. Vajon Deelor érvei térítették el? Vagy nem harcolt elég keményen a döntés jogáért? Mi történt volna, ha hátrahagyják a tányért? A visszatérő hajtómű-egység vajon épségben találta volna, vagy mindenkit lemészárolnak az arra járó choraiik?

– Nem így döntöttem.

– Ezt mondja a sebesülteknek!

– Kiállok a cselekedeteim mellett.

– Maga legalább tud állni, nem úgy mint But-terfield és Duncan. – Amint kimondta már meg is bánta a megjegyzést, de Picard nem hagyott neki időt, hogy visszavonja.

– Az ön dolga, hogy helyrehozza a döntéseim okozta hibákat – mondta nyersen. – Legyen hálás, hogy legalább lemoshatja a vért a kezéről!

– Jean-Luc, sajnálom, nem lett volna szabad ilyet mondanom. Igazságtalan volt.

– Soha ne mentegetőzzön, Crusher doktor! -mondta Picard. – Különösen, ha igaza van. – Nem akarta elfogadni a feloldozást a bűnei alól. Kivonult az irodából, mielőtt Beverly újból megszólalhatott volna.

A magasabb rangú tisztek szép lassan elszállingóztak a hajó más részeibe, és a híd felügyelete végül Geordi LaForge-ra maradt. Akárhányszor felcserélhette a kormányosi széket a kapitányéval, önkéntelenül is álmodozni kezdett arról, hogy egyszer saját jogán ülhet majd bele. Miután megtapasztalta, hogyan viselkedett Picard a choraiik ellen, a hadnagy elgondolkodott, miként reagálna ő hasonló vészhelyzetben. Nem mintha a közeljövőben erre sor kerülne.

– Geordi?

Összerezzenve neve hallatán LaForge felnézett, hogy ki szólította.

– Ó, szervusz, Wesley.

Nem vette észre, amikor a fiú belépett a hídra. Geordi megkönnyebbült, hogy egy tiszt helyett csak a zászlós kapta álmodozáson.

– Használhatod bármelyik állomást...

– Nem dolgozni jöttem – csóválta a fejét Wesley. – Egy szívességet szeretnék kérni.

– Nosza! – mondta Geordi, leolvasva a fiatal zászlós arcáról, hogy fontos a dolog.

– Hát, tulajdonképp nem is a hajó ügye – mentegetőzött Wesley. – Az egyik barátomnak információk kellenének.

– Miféle információk?

Wesley nyugtalanul körülnézett, majd előrehajolt, és Geordi fülébe súgott valamit. Amint meghallotta a kérést, LaForge rögtön tudta, melyik barátjáról beszél a fiú.

– Szerintem kérdezd meg Logant!

– Ó.

Geordi elmosolyodott a fiú nem valami lelkes válaszán.

– Tudom, a főgépész nem rajong érted, de ő biztos meg tudja mondani. Ha úgy vesszük: egyszer végre ő válaszolhat a te kérdéseidre.

– Tulajdonképp igen... – mondta Wesley, elfordulva.

– És Wes, mondd meg Dnnysnek... mármint a barátodnak, hogy sok szerencsét kívánok neki.

– Kösz, Geordi – szólt hátra a zászlós, miközben felszaladt a rámpán a híd hátsó része felé. – Szüksége lesz rá.

Riker éppen a kabinja felé tartott, amikor a fülbemászó dallam letérítette útjáról, majd egy valóságos folyosó-labirintus átkutatására kényszerítette. Az egyik sarkon befordult: a zene hangosabb lett; elkanyarodott egy másikon: halk búgássá tompult. Saját nyomát visszakövetve egyszer csak újból meghallotta a melódiát egy plafonon nyíló szervizalagútból kiszűrődni. Pár másodpercig hallgatta, hagyta, hogy a hangok szomorú könnyekként ráhulljanak.

Megragadta a nyílásból lelógó létra alját, és felhúzta magát. Válla hozzáért a keskeny járat íves falaihoz. Egyre csak mászott, egyik kezét a másik fölé téve, míg elért egy szerelőkamrába, két szint között félúton.

Ruthe a nyílást küszöbként körülvevő szegélyen ült, törökülésben. A zene elhalkult, amint Riker kimászott a csatornából, majd teljesen elhallgatott, amikor leült mellé. Leeresztette a fuvolát az ölébe, de úgy tűnt, nem bánja a betolakodást.

– Megsebesült – mondta Riker, aggodon tekintve a nő nyakán végighúzódó alvadt vércsíkra. Az első tiszt elsimított egy hajtincset, és felfedezte a lilás zúzódást a tolmács homlokán.

Ruthe lerázta magáról a kezet.

– Éles peremek és kemény fém. Ilyen ez a hajó.

– Áthoztuk Jasont. Úgy gondoltam, jó ha tudja. – Picard elmesélte szembesülését a tolmáccsal, és a nő mentőakció iránti ellenszenvét. – Crusher doktor mindent megtesz érte...

– Hazudott – mondta Ruthe hirtelen.

Riker majdnem megkérdezte, kire gondol, de nyilvánvaló volt, kiről beszél. Hagyta, hogy tovább mondja.

– Mindig is tudta, mit csinálok. Ezt a kapitány is sejtette.

– Akkor miért tagadta Deelor?

Ruthe nem válaszolt. Szétszedte a hangszert, majd a részeket köpenye zsebeibe tette. Mindegyiknek megvolt a helye.

– Mást is tud. Veszélyes dolgokat, amiket szintén nem mond el.

– És maga elmondja?

Ruthe felkapta a fejét. Úgy nézett Rikerre, mintha most látná először.

– Én már mondtam dolgokat. Most Deeloron a sor. Ellökte Rikert, majd fürgén lemászott a szervizjárat létráján. Az első tiszt utánament, de mire leugrott a folyosó padlójára, a tolmácsnő már eltűnt.

12. fejezet

Számtalan csillag ragyogott fényesen a tárgyalóterem ablakain kívül, de fényük nem melegítette a bent tartózkodó három férfit.

– Tudta, hogy van egy felnőtt a B-n, mégis el akarta engedni a choraiikat. Miért? – követelte Pi-card kapitány.

– Ruthe saját döntései alapján cselekedett, kapitány – mondta Deelor valamivel nagyobb meggyőződéssel, mint pár órával ezelőtt ugyanebben a teremben. – Nem tudtam semmit...

Picard úgy tett, mintha elvesztené az önuralmát. Öklével jókorát csapott az asztalra, majd kiabálni kezdett.

– Unom már ezeket az öncélú játékokat, Deelor nagykövet! Vagy Deelor ügynök, vagy tudom is én, ki maga. Elég a kitérő válaszokból, elég az információmorzsákból! Tudni akarom, mit műveltek ott kinn!

Az ártatlan kifejezés ráfagyott Deelor arcára. Kezével elsimította. Az álarc alatt tekintete komor volt és elcsigázott.

– Igen, tudtam Jasonről, és tudtam, hogy Ruthe ott akarja hagyni. – Lejjebb ereszkedett a székében, mintha így keresne támaszt, hogy folytatni tudja. -Megegyeztünk: nem szólok bele, mert tudtam, ha áthozzuk, valószínűleg meghal. Több csere volt már, olyan is, amiről még Ruthe sem tud. A Föderáció összesen tizenkét eredeti hamlini foglyot-szerzett vissza.

– És mindegyikük meghalt? – kérdezte Riker.

– Nem mindegyik – mondta Deelor. – De a túlélők visszahúzódóak, katatóniások. Csak a kisgyermekek képesek megszokni a choraii hajókon kívüli életet.

Picard visszagondolt a gyengélkedőn fekvő sebesültekre, és egyre jobban elkeseredett.

– Miért nem mondta ezt el, mielőtt áthoztuk volna Jasont?

A válasz megerősítette a kapitány félelmét.

– Mert lehet, hogy a choraiiknál hagyta volna őt – mondta Deelor. – És mivel ön becsületes ember, ezt feljegyezte volna a hajónaplóba. Én kevésbé vagyok lelkiismeretes. Hajlandó lettem volna elengedni Jasont, ha senki nem tud róla. Túl sok magasrangú személy van, akik vissza akarják szerezni a hamlini foglyokat.

Picard ugyan helytelenítette Deelor erkölcsi hozzáállását, de most végre őszinte volt.

– Miért olyan fontos, hogy visszakerüljenek?

– Ahány admirális, annyi ok. Némelyikük azt hiszi, valószínűleg tévesen, hogy a túlélőket meg lehet menteni, vagy hogy jobb nyomorékon élni a mi világunkban, mint azoknál maradni, akik megölték a szüleiket. Van, amelyik azért akarja visszaszerezni a felnőtteket, mert azt reméli, hogy esetleg hasznos információkkal szolgálhatnak. A gyerekek ugyanis nem tudják elmondani, hogyan működik a choraii csillaghajtómű.

– Nem! – ellenkezett Picard megvetően. – Nem hiszem, hogy Zagráth képes lenne életeket feláldozni ezért.

– Ne ítélkezzen elhamarkodottan! – mondta Dee-lor. Ráharapott az ajkára, elfojtva a szavakat, melyeket majdnem kimondott. Idegességének első megnyilvánulásaként ujjaival dobolni kezdett az asztalon, és szemügyre vette Picard-t, aztán Rikert. A kopogás abbamaradt, Deelor pedig folytatta. – A romulánok is hajszolják azt a hajtóművet, vagy nemsokára fogják. Legalább egy hadihajójuk, a Defender, elpusztult a choraiikkal való találkozásuk során. Az a hír járja, hogy más összecsapások is voltak, de nem ismerjük a kimenetelüket. – A két tiszt most már tényleg odafigyelt. – Eredeti feladatom az volt, hogy kiderítsem, hogyan győzték le a choraiik a Defendert.

Riker rögtön felfedezte az összefüggést.

– Úgy, hogy hagyja elpusztulni a Ferrelt.

– Ha szükséges.

– Maga hidegvérű gazfickó! – jegyezte meg a kapitány.

– Lásson végre tovább az orránál, Picard! – kiáltott fel Deelor. – Ön szerint mi történik, ha a romulánok megfejtik a choraii hajtómű működésének a titkát? Simán átszelhetik a Semleges Zónát, eljuthatnak egészen a Föderáció szívéig, és egész bolygókat tarolhatnak le. Én már láttam, mit hagynak maguk után. Képzeljék, mi történt volna már a határőr-posztjainkkal, ha a romulánok fejlettebb repülési technikával rendelkeznek!

– Egyszer az Enterprise-t is odaküldtek, hogy fenntartsa az erőegyensúlyt – emlékezett vissza Picard, hátradőlve a székében. – Elég ingatag volt az az egyensúly.

– Igen, tudom. Én is ott voltam. Csak éppen a másik oldalon, így tudtam meg, mi lett a Defender sorsa. Szerencsére átértem a Semleges Zónán, mielőtt elvéreztem volna.

Picard Deelorról alkotott véleménye ismét változáson esett át, immár a férfi karakterének újabb arculatát is figyelembe véve. Az efféle feladatok végrehajtásához jókora adag bátorság kellett. A kapitány növekvő elismeréssel hallgatta Deelor heves beszámolóját.

– „A Föderáció biztonsága érdekében." Ezt a mondatot nem szabad meggondolatlanul kimondani. Esetünkben azt jelenti, hogy pár tucat fogoly vagy egy űrhajó legénysége feláldozható, ha így több millióan megmenekülnek. Manin kapitány erről megfeledkezett, amikor fel akarta robbantani a Ferrelt. Gyors halált akart magának és a legénységnek, valamint bosszút állni a choraiikon. Nem engedhettem.

A kép lassan kezdett összeállni Picard lelki szemei előtt.

– Ezért lőttek magára.

– Amint már párszor említette, a hamlini vérfürdő felkavarja az emberek érzelmeit... lehet, hogy túlságosan is. Ha a cél a bosszú volna, a megoldás kétségkívül a gyors katonai megtorlás lenne. Azonban a Föderáció érdekei a lassú diplomáciához fűződnek. Mivel a choraii hajók között a gyermekek cseréje a kapcsolatokat erősíti, azt reméljük, hogy a Föderáció és a choraiik közti árucsere hasonló kapcsolatokat, jobb esetben technikai tudás megszerzését eredményezi majd.

– Hát én nem sokat javítottam ezen a kapcsolaton – sóhajtott Picard kimerültén.

– Mivel a Föderáció álláspontja nem egyértelmű, patthelyzet alakult ki. Egyes tisztek a felnőtt foglyokat akarják, mások baráti viszonyt szorgalmaznának. – Deelor higgadtan vállat vont. – A B csak egy hajó a helyi csoportból, és nem is a legfontosabb. Majd megpróbálom egy másikkal.

– Rengeteget segített volna, ha mindezt rögtön az elején elmondja.

– Egyáltalán nem lett volna szabad elmondanom – közölte Deelor, aztán egy újabb oldaláról mutatkozott be a két tisztnek, amely minden addiginál sokkal rémisztőbb volt. – És ha bárki más megtudja az itt elhangzottakat, maguk meghalnak. Személyesen intézkedem róla.

Deelor visszatért a kabinjába és meglepetten látta, hogy Ruthe kényelmesen összegömbölyödött egy alacsony díványon, és egy Vivaldi hegedűversenyt hallgat. A nő felnézett a belépő férfira, majd figyelmét újból a zenének szentelte. A szótlanság nem árulkodott hangulatáról, hiszen üdvözlésre és társalgásra szinte soha nem fecsérelte az idejét. Deelor eddigi együttlétük során már megtanulta, hogy Ruthe visszahúzódó és személytelen, kivéve, ha valamit szeretne a férfitól, illetve ha ő szóra bírja. Azt várta, a vita valamelyest megváltoztaja majd igen laza kapcsolatukat, de az is lehet, hogy Ruthe már meg is feledkezett az egész epizódról.

Vagy az árulásával törleszteni akart az elszenvedett sérelmekért.

Deelor leült egy székre, és hagyta, hogy a hegedűk és brácsák magukkal ragadják a csillaghajó tisztjeivel vívott szópárbaj feszültségeit. Ha Ruthe nem mérges, ő sem az.

Miután a két férfi távozott, Picard még a tárgyalóban maradt. Sosem unt bele a széles ablaksor mögött elterülő látványba, mert a csillagok mintázata mindig más volt. A megfoghatatlan jelzőtüzek gyönyörűsége mindig ösztönözte, új kihívások elfogadására késztette őt, ezúttal azonban a panoráma barátságtalannak hatott.

Hallotta, amint a terem ajtaja kinyílik, és egy pillanatra azt hitte, Riker jött vissza, de a háta mögül felhangzó könnyed lépések nem származhattak az első tiszttől. Aztán meglátta Beverly Crusher tükörképét az ablakban. A nő pár lépésnyire tőle megállt, majd követte a kapitány tekintetét, ki az űrbe. Csendben álltak egymás mellett pár percig, végül a doktornő megszólalt.

– Ha túl sokáig nézi a csillagokat, istennek érezheti magát. Vagy azt gondolja, hogy hozzájuk hasonló lehet. Mindentudó, mindenható, tévedhetetlen.

Picard nem válaszolt.

– A kapitányok és az orvosok is hajamosak erre a szindrómára. Úgy gondoljuk, mindent megoldhatunk, mindenkit meggyógyíthatunk, és ha a lehetetlen feladatot nem tudjuk teljesíteni, magunkat hibáztatjuk. Vagy másokat.

Picard végre rápillantott.

– Csak nem kioktat, Crusher doktornő?

– Valahogy úgy. – Még mindig a kinti látványt nézte. – Ez jobban megy, mint a bocsánatkérés.

– Egyikre sincs szükségem.

– Mindkettőt megérdemli. – Crusher mély levegőt vett, majd egyenesen ránézett. – Bocsánatkérést azért, amit a gyengélkedőben mondtam, és rendreutasítást azért, mert meghallgatott, annak ellenére, hogy túl rosszkedvű voltam értelmes beszédhez.

A kapitány merev tartása ellazult.

– Az én hangulatom se volt valami fényes – ismerte be fanyarul. – Egyébként sem mondott semmi olyat, amit nem mondtam el magamnak több százszor.

– Ezek szerint mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés. Picard elmosolyodott, szorongása feloldódott, majd helyébe lépett egy másik, ismerős feszültség. Crusher elhátrált, a kapitány pedig visszafordult a csillagokhoz. Eltűnődött, hogyan is érezhette az imént olyan barátságtalannak őket.

– Hogy van Yar hadnagy?

– Romokba dönti a gyengélkedőt – sóhajtotta Crusher. – Nemsokára elengedem, hacsak meg nem fojtom hamarabb.

– És Jason?

– Tovább nyugtatózzuk – válaszolta a doktornő. -Megállapítottam a személyazonosságát a régi hamlini feljegyzések alapján. A DNS-e egyezik egy bizonyos Jason Reardonével. Hároméves korában ejtették foglyul, nem volt sokkal idősebb, mint a gyermek, akit áthoztunk.

– Rokonok?

– Nem – mondta a doktornő. – Viszont a génjei alapján neki is megállapítottam a származását. Az apja az eredeti foglyok egyike, anyja viszont fogságban született, két serdülő gyermektől.

– Harmadik generáció – mondta a kapitány. Aggódva összehúzta a szemöldökét.

– Igen, és valószínűleg nem ő az egyetlen. Feltéve, hogy jó egészségnek örvendenek, az emberi populáció viszonylag gyorsan terjed a choraii hajókon. Hogyan szerzünk vissza mindenkit?

– És egyáltalán, ez a helyes kérdés? – jegyezte meg a kapitány, visszaemlékezve a Deelor által megadott magas halálozási arányra a megmentettek körében.

Crusher felemelte a kezét, és megállította a kapitányt.

– Egyelőre nem érek rá ezzel foglalkozni. Ó, Jean-Luc, ha látta volna Jasont, amikor átsugároztuk... Az a rémülettel teli tekintet... – A doktornő megrázkódott. – Vissza kell mennem a gyengélkedőre. Jason nyugtatója már nem hat soká.

Együtt mentek ki a tárgyalóból, de a küszöbön elváltak. Picard már messze járt, amikor a doktornő megfordult, és utána szólt.

Egyébként, kapitány... Butterfield professzor caudifera-salátát kért ebédre.

Annak ellenére, hogy Dalának saját kabinja volt, mint emberi társainak, nagyrészt Geordi lakosztályában vagy a hajó könyvtárában tartózkodott. Mindkét helyszín az android egyetlen éhségének – a kíváncsiságnak – csillapítását szolgálta. Datát nem korlátozták az emberi test szükségletei, de örömét lelte a tudás keresésében, és ugyanolyan hatalmas étvágyat érzett az adatok iránt, mint egyesek, amikor új ínyencfalattal találják szembe magukat.

Geordi jelenleg a hídon teljesített szolgálatot, így Data a szabadidejét legújabb kutatásainak szentelte. Feldolgozta azokat az adatokat, melyek leírák, milyen fiziológiai okai vannak az organikus lények alvásszükségletének, azonban egyes pszichológiai szempontok töprengésre késztették. A hajó könyvtárába lépve szokatlan tevékenységre figyelt fel a terem egyik sarkában.

– Ó, szervusz, Data – sóhajtott fel Wesley, amint az android a nyomtató-terminálhoz közeledett. Megpróbálta összeszedni az asztalon heverő keményfedelű könyveket, de Data felvette az egyiket.

– Nagyon érdekes – mondta az android a gerincre írt címet elolvasva. Ő személy szerint a nyomtatott formájú szöveget kissé esetlennek és időigényesnek tartotta, azonban a médium szoros összefüggése az emberekkel bizonyos vonzerőt kölcsönzött neki. -Gépészeti alapelvek. Archiválni szeretnéd? Ezt az anyagot már megtanultad.

– Az egyik barátom kért tőlem egy szívességet. – Wesley levette az utolsó kötetet is a nyomtatóegységről. – És jó lenne, Data, ha ezt megtartanád magadnak.

Az android a homlokát ráncolta. A frázis ismeretlen volt számára.

– Én is vigyek el egy példányt?

– Nem. Úgy értem – Wesley mély levegőt vett –, ne mondd el senkinek, amit itt csináltam! Maradjon... szóval...

– Titok? – kérdezte Data.

– Igen – mondta Wesley.

Az android elmosolyodott, és lelkesen belekezdett:

– Titok: mások elől elhallgatott, leleplezett tény, dolog. Rejtélyesnek látszó...

Wesley félbeszakította a mondókáját.

– Elnézést, uram, de elkésem az óráról. – Bocsánatkérő mosollyal összeszedte a kinyomtatott anyagot, és sebesen a távozott a kijárat felé.

Data gondolataiba merülve felállt, a titkok rejtélyeit latolgatva.

Most, hogy volt egy titka, nem tudta, mihez kezdjen vele.

* * *

Ahogy Riker egyre többször találkozott Patrisha farmerrel, a nő mind szívélyesebben üdvözölte. Ezúttal megkínálta teával az első tisztet, ő pedig elfogadta. Egy darabig barátságos csendben kortyolgatták a keserű főzetet, csak utána tértek a lényegre. Riker azt remélte, Patrisha szívélyessége a hírek meghallgatása után is megmarad. Letette az üres csészét.

– Jó hírt hozok. Folytatjuk utunkat a New Oregon felé.

– Odaérünk, mielőtt az állatok élesztése megkezdődik? – kérdezte Patrisha.

– Nem, sajnos nem. – Eddig őszinte volt, de most belekezdett előre kitervelt meséjébe. – A térhajtóműveken rutinszerű szerelési munkákat végzünk el, ez sajnos lassítja a hajót. – Szerencsére nem valószínű, hogy Logan beszél a farmerekkel. A főgépésznek nem tetszene, ha megtudná, hogy a részlegét ócsárolják.

– Mennyi lesz a késés?

Riker mosollyal próbálta enyhíteni a választ.

– Csak két hét.

Az első tiszt fölöslegesen aggódott, Patrisha megjegyzés nélkül fogadta az újságot. Riker eltűnődött, higgadtságát befolyásolta-e Dolora döntése, hogy addig is költözzenek a holofedélzet-farmra. Erről pedig újabb probléma jutott eszébe.

– Ami pedig az élesztést illeti... A sztáziskamrákat legegyszerűbben a transzporterrel tudjuk a holofe-délzetre áthelyezni.

– Ebbe nem fognak beleegyezni – mondta Patrisha azonnal. Szemöldöke felszaladt a káromló ajánlat hallatán. – A farmerek hite határozottan tiltja a transzporterek használatát.

– Tartottam tőle. – Az egész csoportot és a holmijaikat kompon kellett az Enterprise-ra. szállítani, így a várt egy helyett a beszállás öt órába. telt. Az űrkompok oda-vissza röpködtek a bázis és az űrhajó dokkjai között, a telepeseket mindkét irányba szállítva, elkeveredett csomagok és szétválasztott családok zajos kavalkádja közepette. Riker szerette volna elkerülni a kellemetlen epizód megismétlődését. – A másik megoldás, hogy szétszedjük a gépet, és a kamrákat kézben visszük át.

– Ami sorscsapás lenne az állatok számára – vonta le a következtetést Patrisha. Ezek szerint Rikerhez hasonlóan ő is élénken emlékezett a zűrzavaros beszállásra.

– A döntés nem az enyém – mondta az első tiszt, azt fontolgatva, meddig lehet erőltetni a dolgot.

– De nem is az enyém – Patrisha letette a csészéjét az asztalra. – Ilyesmikhez a közösség beleegyezése kell.

És mindketten tudták, hogyan fog dönteni a közösség. Legalább megpróbáltam, gondolta Riker, miközben távozni készült. Esetleg meg lehet kérni a farmereket, engedjék meg a legénység tagjainak, hogy segítsenek az átrakodásban. Eltűnődött, hány emberre lehet majd szükség, ellentételezni a telepesek munkájának alacsony hatásfokát.

– Persze ha nem kérdezi meg őket, nem is tudnak ellenkezni – mondta Patrisha, felállva a székéről.

– Tessék?

A nő nem tudott Riker szemébe nézni, de határozottan megfogalmazta álláspontját.

– Ha a sztáziskamrák holnap reggel a farmon lesznek, már késő lesz ellenkezni. És lehet, hogy senki nem is fogja megkérdezni, hogyan kerültek oda.

– Köszönöm a teát, Patrisha farmer – mondta Riker széles mosollyal. – És a tanácsot.

– Szóra sem érdemes – mondta Patrisha határozottan. – Tehát ne is hozza, szóba!

– Egy percig sem bírom tovább abban az ágyban! – kiáltotta Tasha Yar, berontva a doktor szobájába. – A hídon lenne a helyem, ott legalább tehetnék valami hasznosat. Egy szigorúan titkos küldetés kellős közepén vagyunk, az én fogságom pedig zavarja a biztonsági részleg alapvető működését. – Ökölbe szorított kézzel Crusher asztalára támaszkodott. – Egyébként is, jól vagyok.

– Örülök, Tashá – sóhajtotta a doktor. Hátradőlt, hogy távolabb kerüljön a hadnagyól. – Nem akartam elengedni, amíg ezt itt vissza nem kaptam. – Felemelt egy kazettát. A labor tesztjeinek eredménye az asztalon várta őt. Elővigyázatosságból végeztette el őket, a megkapott adatok azonban kellemetlen meglepetéssel szolgáltak. – Mire emlékszik, milyen volt a choraii atmoszféra?

– Olyan volt, mint a fuldoklás – rezzent össze Yar. – Az első pár pillanatot éreztem a legszörnyűbbnek. De azután már nem volt olyan rossz, mint amire számítottam. A folyadék tulajdonképp kellemes. Kicsit fahéjillata, sőt, azt mondanám, fahéjíze volt.

Beverlyben is ez keltett gyanút.

– Megvizsgáltattam az illatos folyadékot. Kábítószert kevertek bele.

– Ezek szerint nem mehetek el? – Yar semmi másra nem tudott gondolni.

– Pontosan! – mondta határozottan Crusher. Tisztelte a kitartó biztonsági tiszteket, de nem az efféle pácienseket. Kiment az irodából, a hadnagy pedig követte a folyosón. – Nem engedhetem el, amíg nem vagyok benne biztos, hogy a szervezete teljesen lebontotta a kábítószert. És még akkor sem tudhatjuk, milyen hosszú távú mellékhatásai lehetnek.

– De hisz jól vagyok! – kiáltott fel Yar.

– Tasha, ezt szokta mondani akkor is, amikor Parrises Squarest játszik Worffal. Kékre-zöldre vereti magát, mégsem panaszkodik.

– Az nem összehasonlítási alap.

– Elég volt! – Crusher hirtelen megállt, majd Tasha felé fordult. – Még egy szó, és a saját embereivel vetetem őrizetbe.

Az előttük nyíló kabinból felhangzó fájdalmas kiáltás hallatán a veszekedés abbamaradt. Mindketten végigszaladtak a folyosón, és berontottak az elkülönítőbe. Crusher doktornő azonnal felismerte a helyzetet.

– Tasha, törődjön Troijal! – ő pedig egyenesen a kamrához ment.

Jason felébredt. Siránkozása összekeveredett Troi zokogásával. A doktornő leeresztette az elkülönítő kamra védőfalát, hogy elérje a férfit, aki az egyik sarokban kuporgott, és félelmében előre-hátra hintázott. Szeme nyitva volt, de üresen bámult, és úgy tűnt, nem érzékeli Crusher érkezését.

– Jason! – A doktor kinyújtotta a kezét és hozzányúlt. A férfi felüvöltött az érintésre. Összegömbölyödött,

fejét a térdéhez szorította. Keze és lába fékezhetetlenül remegett.

– Ne! – kiáltotta Troi. – Ne menjen közelebb! – Tasha vigasztaló ölelése ellenére a tanácsadónő szintén rázkódott. Arca eltorzult, Jason érzelmeit tükrözte. – Csak még jobban megijed.

– Hogyan nyugtathatnám meg?

– Nem tudom – zokogta Troi. – Sehogy. Hagyja békén!

Jason még szorosabban összegömbölyödött, kiáltásai ritmusos kántálássá alakultak.

– A fenébe! – Crusher elővett egy fecskendőt. Jason összerezzent a hideg fém érintésére, egyébként nem törődött vele. Pár másodperccel később, amint a nyugtató hatni kezdett, elcsendesedett és összeroskadt. A doktornő lefektette a férfit, majd a végtagjait kényelmes alvóhelyzetbe rendezte. Most így marad újabb hat óráig.

Crusher megnyomta a kamra védőfalának vezérlőpaneljét, az elválasztó pedig a helyére csúszott, eltakarva az eszméletlen alakot. A diagnosztikai terminál azt jelezte, hogy Jason teste egészséges, ha az elméje nem is, de az erőteljes érzelmeknek később lehetnek depresszív hatásai. Átkapcsolva a fecskendőpisztolyt, Beverly a tanácsadőnő felé fordult.

– Ne! – tiltakozott Troi, de későn szólt, az orvosság halk szisszenéssel a testébe került. – Tényleg... már jól vagyok.

– Mindenki ezzel jön... – mormolta Crusher. – Ez majd megnyugtatja, amíg elér a kabinjába.

– Nem hagyhatom itt Mózest. – A tanácsadónő legalább annyira a gyengélkedőn akart maradni, mint amennyire Tasha el akarta hagyni az előbb. – Már kezd megszokni engem.

– Majd én itt maradok magával – ajánlotta fel Yar hadnagy.

Crusher hitetlenkedve felnézett.

– Azt hittem ki akar szabadulni a gyengélkedőről. Yar zavarában megvonja a vállát.

– Nem bírom Troit sírni látni.

A tanácsadónő felnevetett, és megtörölte a szemét.

– Köszönöm az ajánlatot, de tud egyáltalán bánni kisbabákkal?

– Nem nagyon – vallotta be a hadnagy. – De most legalább szerezhetek tapasztalatokat. – Szünetet tartott. – Feltéve, hogy a baba nem viszi túlzásba azokat a bizonyos szaftosabb tesfunkciókat.

– Á, csináljanak, amit akarnak! – mondta Crusher feldühödve. Troi érzelmi egyensúlya gyorsan helyreállt, de az ő reakciója Jason ébredésére csak most kezdett komollyá válni.

Amikor már egyedül ült az irodájában, teljesen elvesztette az uralmat egyre növekvő elkeseredettsége fölött. Egymás után hívott elő mindenféle adatokat a képernyőn, de a tartalmukból nem fogott fel semmit. Gondolatai vissza-visszatértek a hamlini fogolyhoz. Azon töprengett, hogyan segíthetne neki, de a helyzet gyökeresen különbözött minden eddigitől. Segítségre volt szüksége. Kezét a jelvényéhez emelte, és megérintette.

– Már vártam a hívását – választolta Andrew Deelor. – És sejtem, hogy mit akar.

– Megkéri?

– Igen, megkérem – mondta a férfi vonakodva. – De nem garantálhatom, hogy fog is segíteni. – Megszakította a kapcsolatot.

Én pedig nem tudom garantálni, hogy Jason életben marad, vallotta be magának Crusher most először.

13. fejezet

Patrisha távolabb állt a többi farmertől. A közösség tagjai félkörbe tömörültek az istálló bejárata előtt, suttogva társalogtak, és toporogtak, hogy ne fázzanak a hűvös reggeli levegőn. Patrisha pedig nézte őket, ahogy az istállót figyelik. Kora reggeli fény simította végig a fából készült építményt. A dráma színpada készen állt az előadásra.

A csoport elcsendesedett, amint Dnnys és Wesley átfurakodtak az ajtóhoz, tudván, hogy minden mozdulatukat figyelik. Idegesen egymásra mosolyogtak, majd kireteszelték, és kitárták a jókora szárnyakat. A farmerek előrelépkedtek, kinyújtott nyakkal próbálták megpillantani a benn álló hibernációs berendezést. Pár megvető mormogáson kívül a gép bonyolultságára vonatkozóan nem tettek más megjegyzést.

Patrisha szinte elszégyellte magát, amiért kérdés nélkül elfogadták a sztáziskamrák ottlétét. Senkinek, még Tomasnak sem tűnt fel, hogy nincsenek lábnyomok a földön. Hát persze, egy jó farmer nem tud annyit a transzporter működéséről, hogy felismerje használatának jeleit. Patrisha hálás volt, hogy Mr. Riker éjszaka varázsolta ide az állatokat, és most nem jött el learatni a babérjait. Egy kívülálló biztos kinevetné őket, amiért ilyen könnyen bolondot lehet csinálni belőlük. Csakhogy maga Patrisha tette őket gúny tárgyává, amikor tanácsot adott Rikernek.

Dnnys végrehajtotta az élesztési folyamat első pár lépését. Leválasztott egy tartót a lépformáról. Wesley feltűnt a gép hátulja felől, letekerve egy vékony, rugalmas csövet. A csatlakozót a farmerfiúnak nyújtotta. Dnnysnek volt gyakorlata, így biztos kézzel illesztette a csavarmenetes szerelvényt a cella elszívónyílásához. Elfordított egy kapcsolót, a szivattyú pedig szörcsögve működésbe lépett.

– Dnnys nem ilyen fürge, amikor farmermunkáról van szó – mondta Tomas, Patrishához oldalogva.

– Megnőtt, mióta elhagytuk a Grzydcet. – De vajon mikor telt meg izommal a vékony gyerektest? – Egyébként is, örülj, hogy valaki tud bánni a géppel!

Patrisha megvédte a fia döntését, hogy ő ügyeljen a régi berendezésre a hosszú New Oregon-i út során, hiszen egyébként a közösségnek fel kellett volna fogadni egy hozzáértő mérnököt is. Most saját szemével látta, mennyire könnyedén kezeli Dnnys a gépet, és azt kívánta, bárcsak ne ismernék fel ezt a többiek.

Patrisha és Tomas figyelték, amint Wesley megismétli az előbbi mozdulatokat a többi kamrával is, gyakran pillantva a farmerfiúra eligazításért. Nyilvánvaló volt, hogy a gépezet fő kezelője Dnnys, nem a hajó zászlósa.

Újabb bámészkodó csatlakozott hozzájuk.

– Anyja fia.

Patrisha tudta, hogy Dolora nem dicséretnek szánta a megjegyzést.

Magas zümmögés jelezte, hogy az első cellából kiürült a tartósító folyadék, a farmerek pedig mocorogni és susogni kezdtek, kíváncsian a kamra tartalmának állapotára. Dnnys kinyitotta a fedelet, és benyúlt a tartóba. Kiemelt egy rózsaszín újszülött nyulat, aztán egy másikat.

– Életben vannak – jelentette be büszkén, amint az apró húskupac tekeregni és vinnyogni kezdett.

– Ilyen átkozott születést még nem láttam – mondta az öreg Steven és nyomatkékképp a földre köpött.

Patrisha látta, hogy Dolora összeszorítja a száját, vagyis biztosan hallotta a káromkodást. Csak az öreg Steven mert az ő jelenlétében átkozódni. Ők ketten már nem tartották a kapcsolatot, viszont Steven volt Dolora gyermekeinek apja, és ezek szerint ez a szentimentális összetartozás bizonyos szabadságot engedélyezett a férfi cselekedeteinek.

– Hé, ide nézzenek! – kiáltotta Wesley izgatottan. Felfedezett egy kutyakölykökkel teli cellát. Szemük csukva volt, és amikor felvette az egyik fekete-fehér foltosat, az állat az orrát a fiú tenyeréhez dörzsölte, tejet kutatva.

Myra-kikapta a kezéből a kölyköt és felcsattant:

– Lássatok munkához, mielőtt ez a fiú megöli az összesét! – mondta, átnyújtva a kutyát Carlának.

Patrisha előrelépett, hogy elvegye a következőt. A nő éles nyelvétől felpezsdítve a farmerek olyan gyorsan hordták el az állatokat, ahogy azt az élesztés sebessége megengedte. A kutyakölyköket egy alom malac követte, majd néhány fészekalja csirke– és kacsatojás, kikelésre készen. Minden újszülöttet – anyjuk híján – etetni kell, és törődni velük, éjjel-nappal. Tíz hónapnyi kényszerű pihenés után a telepeseket újból várta a munka, amit most már életük végéig nem hagyhatnak abba.

– Holnapután pedig felélesztjük a lovakat! – lelkendezett Wesley. Beverly egyenesen ránézett, de egyáltalán nem reagált. – Anya! Te nem is figyelsz!

– Tényleg? – mondta Crusher doktornő, majd felsóhajtott. – Tényleg.

Letette az orvosi adattárolót, majd újból sóhajtott.

– És nem is nézted meg az oregoniak farmját. -Wesley átvette a másik kezébe a jókora csomagot, ami nála volt. – Óra után visszamegyek. Jössz velem?

– Sajnálom, Wesley. Tudom, sokat dolgoztál a holofedélzet programján, és tényleg kíváncsi vagyok rá, de...

– De te is sokat dolgoztál – mondta Wesley nehez-telés nélkül. – Sőt, ami azt illeti, fáradtnak is tűnsz. -Pár hónappal ezelőtt ilyenre nem figyelt volna fel.

– Keveset aludtam mostnában. – Wesley nem is emlékezett, mikor látta utoljára anyját a kabinjukban. – De amint megnyugszik a helyzet, lemegyek és megnézem a farmot.

– Nincsnek jól a volt foglyok, ugye? Beverly nem válaszolt.

– Igyekezz, mert elkésel a fizikaóráról!

– Csillagászat – javította ki a fiú kifelé menet. A küszöbnél megállt. – Anya, ha megkérne az egyik barátod, hogy tégy neki szívességet, ami viszont bajba keverné a családjával...

– Tessék Wesley?

– Semmi – mondta a fiú. – Szia, anya. Crusher doktornő szórakozottan intett a fiának, majd újból felvette az adatbankot. Egyre nehezebbnek tűnt. Szemügyre vette a következő pontot a betegek listáján. Az ágyak nagy része aznap reggel kiürült. Legjobban azonban a következő beteg távozását várta.

* * *

– Menjen vissza a hídra! – rendelkezett. – Az utolsó vizsgálat szerint is rendben van.

– Nem ezt mondtam egész végig? – kérdezte Yar hadnagy, leugorva az ágyról. – Soha nem éreztem a drog hatását.

– Az elájulástól eltekintve – mutatott rá Crusher. Szerencsére Yar csak néhány percig lélegezte be a kábítószert. Bárcsak Jason is ilyen gyorsan felépült volna, viszont ő ötven évet töltött a hajón, és azon kívül, hogy visszaviszik oda, más... A megoldás képe kezdett kialakulni az elméjében. – Mi a helyzet az emlékeivel, azokra hatott a drog?

– Ó nem. Egy jó darabig nem fogom elfelejteni. – Crusher örült a hadnagy válaszának, de Yar egyelőre annak örült, hogy elmehet, így nem érdekelte, miért kérdezi a doktor. – Troi pedig...

– Tudom, elfáradt. Már szóltam valakinek, aki majd segít neki – mondta Crusher. Túl sok apró dolog vonta el a figyelmét, de Yar távozásával egy jókora zavarforrás fog elapadni. – Tasha, ön pedig vigyázzon magára! Egy darabig nem akarom a gyengélkedőn látni.

– Ne aggódjon! – mondta Yar az ajtó felé sietve. -Nem jövök vissza.

Crusher doktornő álldogált egy darabig, alaposan átgondolva a vázlatos tervet. A következő lépés Data felkeresése. Az android bejelentkezett a hívásra, és türelmesen meghallgatta a doktornő kívánságait.

– Igen, elméletileg a projekt kivitelezhető -mondta Data némi fontolgatás után. – Az ide vonatkozó adatok nagy része rendelkezésemre áll. – Aztán elmondta, mit akar még tudni.

– Ebben esetleg Tasha tud majd segíteni – mondta a doktornő elgondolkodva. – De Ruthe biztosan. – Feltéve, ha hajlandó.

– Most szeretne hozzáfogni?

– Még nem, Data – mondta Crusher. – Majd szólok. – Meg akarta várni, mi Ruthe válasza az első ajánlatra. Ha abba nem egyezik bele, a másodikba sem fog.

Lisa Iovino az üvöltő gyermek hangját követve talált rá Troi tanácsadónőre. A diétás nővér fülkéjében voltak, amit szokásos lakója üresen hagyott, nyilván békésebb környezet után kutatva. Troit túlságosan elfoglalta teendője, így nem figyelt fel Lovinóra. A nővér csöndben figyelte őket pár percig.

A tanácsadónő a replikátornál ült, ölében a vonagló gyerekkel. Mindenféle étel sorakozott előtte, legtöbbjük érintetlenül. A hiányzó adagok Troi arcán és ruháján kenődtek szét.

– Ezt kóstold meg! – öszökélte, felemelve egy kanál burgonyapürét. A fiú felsírt, Troi pedig kitűnő időzítéssel becsúsztatta a kanalat a szájába.

Pillanatnyi csend után a gyerek kiköpte az ételt, újabb díszítőelemmel gazdagítva a szennyes egyenruhát, aztán újból rákezdett. Úgy tűnt, Troi is nemsokára könnyezni fog.

– Itt a felmentősereg – jelentette be Lisa, belépve a szobába. – Crusher doktornő azt üzeni, hogy pihenjen le. – Most, hogy megfigyelhette a tanácsadónőt, látta, rá is fér. A fiú fülsiketítő sírása órák óta visszhangzóit az orvosi részlegben.

– De nem szereti az idegeneket – mondta Troi kimerültén. A gyerekek nagyon erősen közvetítették érzelmeiket, ezért a fiú boldogtalanságának leárnyékolása is elég sok energiát vett igénybe. – Attól tartok, megijed, ha elmegyek.

– Hát, hangosabb már nem lehet, mindegy ki van vele. – Iovino elvette a síró gyereket Troi karjai közül.

Az átszállás döbbenetétől Mózes átmenetileg elhallgatott. Abbahagyta a sírást, szemügyre vette új gondozóját, aztán gyanakodva nyöszörögni kezdett. Szorosan fogta a zöld takarót, amibe bele volt bugyolálva. Az anyagot mindenütt ragadós massza borította, könnyes arcát ugyancsak.

– Nem vagy éhes, mi? – kérdezte Iovino a fiút.

– Épp ellenkezőleg. Nagyon éhes.

Hangja hallatán a fiú újból Troira tekintett. A folyamatos sírás ellenére Mózes élénken figyelt a felnőttek beszélgetésére, a tanácsadónő pedig eltűnődött, vajon érti-e a szavakat. Az emberi beszéd a folyékony atmoszférában nyilván másképp hallatszott.

– Csak szokatlan neki a mi ételünk – folytatta Troi, azt kívánva, bárcsak tartalmazott volna a csere néhány ételmintát is. Érezte a gyerek csalódottságát, amit az ismeretlen íz és állag váltott ki. – Próbáltam levest, pudingot, fagylaltot, gyümölcsszószt és zöldségeket.

– Fog enni – mondta Iovino. – A gyerekek nem halnak éhen, ha van valami ehető a közelben.

Iovino lágy, barna haja és krémszínű arca ártatlanságot és bájt sejtetett, de Troi érezte, hogy a nővér tárgyilagos válaszából pontosabban lehet a személyiségére következtetni.

– Ő egy különleges gyermek. – A tanácsdónő habozott, nem volt benne biztos, mennyit árulhat el Mózesről a biztonsági előírások megsértése nélkül. -Szokatlan a neveltetése.

– Igen, tudom – mondta Iovino. Tehát elolvasta a nyilván megcenzúrázott orvosi feljegyzéseket a titokzatos hajótöröttekről. A gyerek kórtörténete nem volt valami részletes, és egyáltalán nem felelt meg Crusher doktornő szokásos pontosságának, ami azt jelentette, hogy egyes kérdések megválaszolatlanok maradtak. – Boldogulok vele.

A testi és lelki kimerültség ellenére Troi tétovázott, hogy valaki másra hagyja-e Mózest, amikor észrevette, hogy a fiú már nem sír. Leeresztette a gondolatpajzsokat, és megérezte a gyerek érdeklődését. Hogy mi keltette fel a kíváncsiságát az új jövevény iránt, azt nem tudta megállapítani.

– Ön ért a gyerekekhez.

– Igen, attól tartok – sóhajtott Iovino. Mózes rámeredt, majd csuklott egyet. A nővér szórakozottan megpaskolta a gyerek hátát, hogy enyhítse az izomrángást. – Nagy a családom. Nagyon nagy.

– Megrázta a fejét, amint visszaemlékezett szülőbolygójára. LonGiland terjedelmes kontinenseit a szapora telepesek pár száz év alatt benépesítették. – Nálunk a korai házasság régi hagyomány, így egész életemben testvérekre és unokatestvérekre vigyáztam.

– De a hagyomány követése helyett inkább belépett a Csillagflottába – mondta Troi elgondolkodva. – Tudom, az ilyen nehéz döntés. Én sem a hagyomány szerint cselekedtem annak idején.

– Teljesen mégsem tudtam tőle megszabadulni

– nevetett fel Iovino. Mózes elaludt a karjában. -Az egész gyengélkedő himnuszokat zeng arról, mennyire értek a kicsikhez. Ha nem vigyázok, gyermekorvosként végzem.

A vita a gyengélkedő külső részében kezdődött, de Crusher doktornő észrevette beosztottjai gyorsan elforduló tekinteteit és rádöbbent, hogy kezd kijönni a sodrából. Vagy a nagykövet volt szokatlanul idegesítő, vagy az alváshiány gátolta érzelmei kordában tartását. Crusher úgy döntött: Deelor az oka a dolognak. Bekísérte őt az irodájába.

– Nem adhatok neki végig nyugtatót, amíg el nem érjük a Tízes Csillagbázist – folytatta Crusher. – Már így is sokkal többet kapott, mint szerettem volna.

– Próbálkozzon gyengébb dózisokkal! – javasolta Deelor.

– A fenébe, nekem ne adjon orvosi tanácsokat!...

– Pedig korábban pontosan erre kérte. Mély levegőt vett, majd nyugodtabban folytatta. – Próbálkoztam gyengébb adagokkal, de az eredmény afféle fél-narkózis volt, ami még jobban összezavarta Jasont. Ettől csak tovább romlik az állapota.

– Előfordulhat.

– De nem az én páciensemmel! Deelor vállat vont.

– Én nem tudok segíteni.

– De Ruthe igen.

– Megkérdeztem, nem hajlandó.

Crusher nem próbálta tovább visszatartani érzelmeit.

– Kérdezze meg újra!

– Nem! – Deelor hasonló hevességgel viszonozta Crusher szavait. – Nyilván tudja, ez milyen következményekkel jár.

– Szeretném megmenteni Jason életét.

A kiabálás eltompította a közeledő lépteket. Picard kapitány belépett a szobába, majd várta, hogy megmagyarázzák a viselkedésüket. Miután látta, ezt nem kapja meg, bejelentette érkezésének okát.

– Megkaptam a jelentést a choraii atmoszféráról. Miféle szerről van szó?

– A kémiai elemzés alapján gyenge kábítószer – válaszolt Crusher szórakozottan. – Hozzájárulhatott Yar hadnagy eszméletvesztéséhez, miután visszatért a B-ről, de úgy tűnik, nincs rá tartós hatással, így elengedtem. – A doktor homlokát ráncolva Deelorra nézett. – Viszont azt még nem tudom, hogy Jasonnél és a gyermeknél fellépnek-e elvonási tünetek. A kémiai függőséggel kapcsolatos vizsgálataim még nem meggyőzők.

– És úgy véli, Ruthe tudna segíteni? – Picard annyit meghallott a veszekedésből, hogy kitalálja a vita tárgyát.

Crusher bólintott.

– Csakhogy nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre.

– Nagykövet, ön az egyetlen aki befolyásolni tudja – vonta felelősségre Picard Deelort.

– Én? – gúnyolódott amaz. – Régóta ismerem, de ezt ne keverjék össze befolyással! Ruthe saját akarata szerint tesz. – A hanghordozás alapján Crusher úgy vélte, Deelor csodálja ezt a tolmácsnőben.

A kapitány nem engedett.

– Megértem, hogy Ruthe ellenezte Jason áthozatalát, de nyilván nem hagyja, hogy a férfi szenvedjen emiatt.

– Ruthe-ot nem érdeklik a foglyok.

– Miért? – érdeklődött Picard.

– Erre nem válaszolhatok – felelte Deelor.

– Akkor hagyja! – mondta Picard mérgesen. – Majd én megkérdezem. – Elindult az ajtó felé, de Deelor útját állta. – Megtiltja, hogy beszéljek vele, nagykövet úr?

– Nem – mondta Deelor némi szünet után, és félreállt.

A nagykövet és Crusher közé kényelmetlen csend telepedett; nem is szóltak többet, míg a kapitány visszatérését várták.

Ruthe beengedte Picard-t, de nem volt a lakosztály elülső helyiségében, így a kapitánynak meg kellett keresnie őt. Átsétált a személyes tárgyaktól mentes kabinon. Tudta, hogy Deelor és Ruthe elvesztették a holmijaikat, amikor a Ferrel elpusztult, de úgy tűnt, nem vették igénybe a hajó raktárát, hogy pótolják az esetleges hiányt. Deelor szert tett új ruhákra, de a tolmácsnő azóta is az ütött-kopott köpenyt viselte..

Picard a hálóban találta meg Ruthe-ot.

– Crusher doktornő szeretne feltenni néhány kérdést Jason állapotával kapcsolatban.

– Semmi közöm hozzá. – Ruthe a kabin egyetlen ágyán ült, felhúzott térddel. – Megmondtam: ne hozzák át!

A testtartása nem sugallt csábítást, ennek ellenére Picard szívesebben beszélgetett volna a nappaliban. A környezet fesztelensége zavarba ejtő meghittséget sugárzott.

– Jason halála pedig igazat adna önnek. Felér a büszkesége egy ember életével?

– Az én dolgom a fordítás, semmi más. A hamlini foglyok nem rám tartoznak.

– Nem tagadhatja meg a felelősséget, csak mert kellemetlen, vagy akár visszataszító – érvelt Picard, de látta, hogy nincs hatása. Ruthe görcsösen tépkedte a gyűrött takarót, amint kezdeti védekező hozzáállása nyugtalanságnak adta át a helyét. – Azt mondta, a choraiik nagyra értékelik az embereket, mégis ártottak Jasonnek.

A vád rögtön felkeltette Ruthe érdeklődését.

– Mit mond?

– Crusher doktornő ismeretlen vegyületet talált a choraii atmoszférában, valamilyen kábítószert, ami hatással volt Jasonre. Lehet, hogy a gyermeket is befolyásolta. Az adott körülmények között nem bánom a döntésemet, hogy áthoztuk őket, és hangsúlyozni fogom a Csillagflottának, hogy mindent tegyenek meg a többi felnőtt fogoly visszaszerzése érdekében.

Ruthe kibogozta végtagjait, majd felállt az ágyon, és lemeredt a kapitányra. Picard egy pillanatig azt hitte, meg fogja támadni. Ehelyett a nő leugrott a padlóra.

– Mutassa meg azt a drogot! – Összehúzta maga körül a hullámzó köpenyt, majd elindult a kapitány után.

A gyengélkedőre érve Beverly Crusher igen szakszerűen semleges pózt vett fel, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Picard ne vegye észre a megkönnyebbült pillantást. Deelor arcán ugyanakkor meglepődést látott... és szemernyi csalódottságot a kapitány sikere láttán.

Ruthe ismételten a kábítószert kérte, Crusher pedig átnyújtott neki egy kémcsövet, amiben pár milliliter sárga folyadék lötyögött.

– Akkor figyeltem fel az illatra, amikor Yar hadnagy visszatért a choraii hajóról.

Ruthe kinyitotta az üvegcsét, és óvatosan beleszippantott.

– Fahéj – suttogta.

Mozdulatlan maradt, kezében a kémcsővel, amíg Deelor meg nem szólította.

– Ruthe?

– Már alig emlékszem. – Szeme még mindig valami belső látomásra koncentrált. Deelor megérintette a karját, csak erre tért vissza a valóságba. Visszatette a kémcső fedelét, elzárva az aromát.

– Már volt dolga ezzel a szerrel? – kérdezte a kapitány.

– Évekkel ezelőtt – mondta Ruthe. – Még gyerekkoromban.

Picard nem értette.

– Ez hogyan lehetséges?

Ruthe eltette az üvegcsét a köpenyébe.

– Egy choraii hajón születtem.

14. fejezet

– Általában nem mondja el senkinek – közölte Deelor, amint ő és Picard beléptek a kapitány szolgálati kabinjába. A gyengélkedőn Crusher doktornő az ajtó irányába vetett pillantásával világosan értésükre adta, hogy zavartalanul, hallgatóság nélkül szeretne beszélni Ruthe-tal. – Mások titkait én pedig nem árulhatom el.

– Igen, megértem – mondta Picard bólogatva. – Úgy tűnik, ez a küldetés újabb és újabb meglepetéseket tartogat – tette hozzá.

A kapitány leült az íróasztal mögötti székre, hátradőlt, majd Deelor felé fordult, aki a tűzhalat csodálta.

– Mikor mentették meg?

– Az első cserénél, tizenöt éve. – Most, hogy Ruthe származására fény derült, Deelor úgy döntött, nincs értelme elhallgatni a részleteket. – Ő a ferengikkel elcserélt öt fogoly egyike. – Leült az egyik székre, tekintetét az akváriumról a Picard mögötti ablakra irányította.

– És mindhárom felnőtt meghalt – emlékezett vissza Picard. – Nem csoda, hogy Ruthe nem volt hajlandó áthozni Jasont az Enterprise-ra. És a másik gyerek?

– Él és virul. Ő fiatalabb, mint Ruthe, ezért elég hamar alkalmazkodott az emberi élethez. – A kórtörténet szerint Ruthe átállása sokkal körülményesebb volt, de ez nem tartozott Picard-ra.

– Nos, a bátorsága figyelemre méltó – mondta a kapitány. – A küldetés nyilván fájdalmas emlékeket ébreszt benne a fogságról.

– Ő jelentkezett. A segítségével néhány év alatt a Föderáció öt hamlini utódot szerzett meg. – Deelor ezzel együtt attól tartott, pár fogoly kicsúszott a kezeik közül, mielőtt megtudta, hogy Ruthe idegenkedik a felnőttek visszahozásától.

– Valószínűleg az, hogy megmenthet hamlini túlélőket, kárpótolja őt a kellemetlenségért – mondta Picard.

– Biztos. – Legalábbis Deelor eleinte így gondolta. Viszont a cserék után Ruthe nem érdeklődött a gyermekek után. Erről eszébe jutott valami. – Hogy vette rá, hogy jöjjön a gyengélkedőre?

– Kelepcébe csaltam. – Picard felvázolta a stratégiáját. – Csak úgy ellenkezhetett a döntésemmel, miszerint több felnőttet visszaszerzünk, hogy átjön a gyengélkedőre, és bebizonyítja, hogy nem bánnak velük rosszul a choraiik.

– Igen, hát persze. Nagyon ügyes, kapitány. – Deelor egész karrierje során pontosan így manipulálta az embereket, és sokszor a küldetés sikeréhez hasonlóan az élete is ezen képességétől függött. Egy efféle egyszerű húzásnak nyilvánvalónak kellett volna lennie számára. Vajon neki miért nem jutott eszébe?

Amint feltette a kérdést, megkapta a választ, és rögtön elriadt tőle. Ő egyedül utazott. Nem volt szüksége bonyodalmakra.

Crusher doktor még nem beszélt négyszemközt Ruthe-tal. Most, hogy ilyen közel voltak egymáshoz, és Andrew Deelor személyisége nem vonta magára a figyelmet, a tolmácsnő visszahúzódó magatartása még jobban kihangsúlyozódott. Az arckifejezés hiánya egy vulcani-nál még természetes, de emberek esetében az efféle viselkedés kellemetlenül zavaró. Most először Crusher doktornő nem pusztán utast látott maga előtt, hanem pácienst is.

– A drog ártalmatlan – mondta Ruthe, amint visszaadta a fahéjillatú folyadékot tartalmazó kémcsövet Crusher-nek. – A choraiik csak segíteni akartak az átszállításkor. A szer hatása nélkül Jason bizalmatlanul fogadta volna Yar hadnagyot.

A doktornő nem enyhült azt hallván, ahogy a tolmácsnő értelmezi a drog célját.

– Az lehet, de ugyancsak a szertől volt sokkal zavarodottabb, miután átsugároztuk.

– Először mindig erőszakosan reagálnak, még a fiatalok is. – Ruthe oldalra biccentette a fejét. A gyengélkedő falán átszűrődött a gyereksírás. – Ő a másik fogoly?

– Igen – sóhajtotta Crusher. Iovino varázsa nem helyettesítette az élelmet, a fiú pedig azóta sem evett.

– A fahéjtól megnyugodna.

– Étel kell neki, nem kábítószer. – A doktornő igyekezett, hogy ne halljék ki a szavaiból a bosszúság. Most nem idegeníthette el a tolmácsot. Ehelyett felhasználta a témát, hogy rákérdezzen Ruthe múltjára. – Ön mit evett először, miután elhagyta a choraii hajót?

Ruthe közönyösen vállat vont.

– Nem emlékszem.

Crusher számított az ellenállásra. Az orvosi jelentésben szereplő pszichológiai jellemzés nélkül is arra következtetett, hogy Ruthe érzelmi visszavonultsága pajzsként szolgál, megvédi őt fájdalmas múltjától. Viszont Jason túlélése most attól függött: rá lehet-e venni a tolmácsnőt, hogy idézze fel azt, amit legszívesebben elfelejtene.

– Van egy tervem, hogyan lehetne kezelni Jasont, de segítségre lenne szükségem.

– Már megválaszoltam a kérdéseit a fahéjillatról -mondta Ruthe. – Másról nem volt szó. – Hátat fordított a doktornőnek.

– Szeretném létrehozni a choraii atmoszféra másolatát a holofedélzeten – mondta Crusher nyugodtan. – Ha Jason visszatérhet az ismerős környezetbe, talán fel lehet oldani a zárkózóttságát. – Figyelnie kellett, hogy megállapíthassa, hogyan reagál Ruthe, azonban ez még szemtől szembe is nehéz volt. Ügyelve, hogy a tolmácsnő ne érezze a hangján a sürgetést, folytatta a magyarázatot. – Data elég adatot gyűjtött az érzékelőkkel, hogy nagyjából megállapíthassuk a buborékok szerkezetét, és az atmoszféra összetételét. Yar hadnagy el tudja mondani, amit a hajó belsejében tapasztalt, de nem túl részletesen. Ön az egyeden, aki hitelesítheti a végeredmény helyességét.

– A gyermek nagyon hangos – mondta Ruthe. – Nem idegesíti ez a sok sírás?

– De. – Ne erőltesd, emlékeztette magát Crusher. Majd ő eldönti, segít-e.

– Adjon neki szőlőt! – Ruthe visszafordult a doktornő felé. – Vagy akármit, aminek puha a közepe. A choraiik mindig buborékban adják az ennivalót. – Az egyetlen elhangzó tanács után távozott a gyengélkedőről.

Crusher doktornő megérintette a kommunikátorát.

– Data, kezdhetjük a holofedélzet programozását. Ruthe nem mondott nemet, és ez egyelőre elég volt, hogy nekiláthasson a munkának.

* * *

Első pillantásra a helyiség szerkezete egyszerű volt. Téglatest alapforma, díszítés nélküli falak, szőnyeg nélküli padló. De a külső csalóka. A holofedélzet az Enterprise egyik technikailag legösszetettebb berendezése volt.

Ez a holofedélzet kisebb volt, mint az oregoniak farmját tartalmazó, az általa létrehozott illúzió pedig ki sem töltötte a termet. Egyetlen átlátszó buborék remegett egy helyben, íves vonala ellaposodva, ahol a padlóval érintkezett. Sima felületén megcsillant a forrás nélküli szórt fény, ami az elsődleges tervezési fázisban lévő projektet megvilágította.

A gömbben Tasha Yar lebegett, lusta karcsapásokkal hasítva a vizet, szőke haja glóriaként úszott a feje körül. Intett, mire a szimuláció eltűnt, ő pedig tompát puffant a padlón.

– Data! – kiáltott fel tiltakozva. Felállt a guggolásból, amivel felfogta az esést, majd elsimított a szeme elől egy hajfürtöt.

Az android összehúzott szemöldökkel, értetlenül felnézett a terem bejáratánál lévő vezérlőpanelről. Meghallotta a Yar szavaiból kicsengő ingerültséget, de eltartott egy pillanatig, míg megállapította az érzelem okát, és levonta a következtetést: bocsánatkérés szükséges.

– Elnézést. A gravitációs mezőt is a program vezérli. Majd egy bejáratra lesz szükség, de egyelőre a choraii hajó belsejével törődtem. Azonban időt szakíthatok...

– Nem fontos. – Yar szórakozottan az egyenruháját simogatta, aztán abbahagyta, amikor rájött, hogy az anyag száraz. Amikor Data leállította a programot, a folyadék is eltűnt a héjjal együtt. – Egyre jobb.

– Tudna pontosabban fogalmazni? – kérdezte az android.

– A hőmérséklet jónak tűnik, a folyadék sűrűsége is. Azt hiszem. – Összpontosított, megpróbálva visszaemlékezni a choraii hajón tett látogatása közben észleltekre. Az emlékek, amikről nemrég azt hitte, hogy eltörölhetetlenek, egyre homályosabbak lettek a szimulációban tett minden látogatás alkalmával. – De valami még nem stimmel.

Data szóra nyitotta a száját, de Yar felemelte a kezét.

– Tudom, tudnék-e pontosabban fogalmazni -mondta. Az android bólintott, majd a hadnagy újra próbálkozott. – A felhajtóerő még mindig nem az igazi.

– Milyen szempontból? – kérdezte Data. Crusher doktornő rendelkezésére bocsátott mintát a gömb belsejéből, néhány millilitert kicsavartak Yar egyenruhájából, de a folyadék tulajdonságait nehéz megállapítani ilyen kevésből. Ahogy nőtt a folyadék tömege, a jellemzői is változtak. Ez a változékonyság elméleti szempontból lenyűgöző volt, most azonban gátolta őt a pontos másolat létrhozásában.

– Nem tudom. Egyszerűen nem érzem jónak. – Yar gyorsan a következő pontra tért, mielőtt Data újabb kérdést szegezhetett volna neki. – És a falak még mindig túl kemények.

– Ó. Ez a tényező is rendkívül érdekes – mondta Data, miközben beállította a programnak a buborék falára vonatkozó paramétereit. – A choraiik bámulatosán tudják szabályozni a felületi feszültséget.

– És be lehetne esetleg színezni? – kérdezte Yar. -Lehet, hogy attól valóságosabbnak tűnik majd.

Data bólintott, és újabb számsorozatott vitt be a vezérlőprogramba. A choraii buborék általános jellemzőit már beállították, de ezek az apró részletek is éppen olyan fontosak voltak a hiteles másolat létrehozásához. Sajnos az emberi pontatlanság lassította az egyébként is időigényes folyamatot. Ha Data-t sugározták volna át a choraii hajóra a hadnagy helyett, a szimuláció már kész lenne. Újraindította a programot.

– Hé! – Yar felemelkedett a levegőbe, amint a gravitáció megszűnt. Átlátszó narancsszín gömb materializálódott körülötte.

Amikor Wesley belépett a farmerek holofedélzetére, a napsütötte mező még nedves volt a reggeli esőtől, az égen pedig halvány szivárvány nyújtózott. Az idilli képet a zöld gyepen ugrándozó fehér bárányok, és a legelésző tehénborjak körül szaladgáló hosszú lábú csikó tette tökéletessé. Átgázolva a helyenként nyíló vadvirágokon, Wesley azon tűnődött, vajon mikor bújnak elő a gombák, és hogy felfigyel-e valaki rájuk.

– Szép időnk van – szólította meg az öreg Steven, amikor a gyümölcsöshöz ért. A férfi egy kidőlt fatörzsön ült, zsebkésével óvatosan egy almát hámozott.

– Bizony az – válaszolta a fiú. Nem tudta eldönteni, hogy Steven dicséretnek szánta, vagy puszta megjegyzés volt. Akár így, akár úgy, nem illene büszkélkedni, hogy az ő érdeme, ezért továbbment.

Wesley gyakran látogatta meg a farmot, és űrhajósegyenruhája ellenére a zászlós különösen jól beilleszkedett a farmerek közösségébe. Ő is rászokott arra a határozott járásra, amit Dnnys használt a munka során, és megtartotta a véleményét magának, mint egy jó magaviseletű farmerfiú. Egy idő után még a legellenségesebb telepesek is hozzászoktak a jelenlétéhez. A legtöbben megelégedtek azzal, hogy nem figyeltek rá; mások, mint az öreg Steven és Mry barátságosan köszöntötték.

– Dnnys fent van a szénapadláson – mondta az utóbbi, amikor Wesley belépett az istállóba. Az ő dolga volt a nyulak etetése, éppen a következő étkezésre szánt tej palackozásával foglalatoskodott.

Felkarolva az egyik fiatal állatot, Wesley megsimogatta hosszú fülét, és megcsodálta a puha szőrzetet.

– Gyapjúhoz juttok a bárányoktól, a tehenek tejet adnak, de mit csináltok a nyulakkal?

– Megesszük őket – mondta Mry. Wesley lenézett a puha, barna gombócra.

– Megeszitek?

– Persze. Miért lep meg annyira? – Mry kinyújtotta a kezét a Wesley karjában lévő állatért.

– Nem tudom. – Átnyújtotta a nyulat, nem minden bűntudat nélkül. – Valami miatt azt hittem, vegetáriánusok vagytok.

– Ilyenkor még aranyosak – helyeselt a farmerlány, amint a nyúl az üveget nyaldosta. – De az ízük is jó. A bundájuk meg meleg.

– Vigyázat! – kiáltott egy hang fentről, de túl későn, így Wesley nem tudott ellépni a lehulló vasvillányi széna elől. Dnnys lepillantott a padlás pereméről, és elvigyorodott, miközben barátja köhögve lerázta magáról a szálakat. – Gyere fel, itt biztonságos!

Wesley gyorsan felmászott a létrán. Közelről látta, hogy a fiú mosolya aggodalommal teli.

– Na, milyen lett? – suttogta Dnnys. Beleszúrta a vasvillát egy kibontott bálába, megzörgetve a száraz fűszálakat, hogy az eltompítsa a hangjukat.

– Átnéztem a teszt kérdéseit ma reggel. Átmennél, de épphogy.

Dnnys homlokát táncolta egy pillanatig, aztán beletörődve sóhajtott.

– Ha többet tudnék tanulni, azt hiszem jobban sikerülne.

– Én biztos vagyok benne – mondta Wesley. – Nagyon gyorsan megértetted a matematikát, és sok gyakorlatra tettél szert út közben. Most már csak tanulni kell egy kicsit. – Elvette a villát Dnnystől és ledobott egy adag szénát a padlásról. – Úgyhogy láss hozzá! Egy óránál tovább nem tudlak fedezni.

Dnnys a padlás hátulsó részébe mászott, és elővett egy könyvet az egyik laza deszka alól. A kötet szétnyílt középen. Az istálló gyenge fényében hunyorogva a fiú olvasni kezdett.

Iovino letépte az utolsó szőlőszemet a csupasz fürtről. Több meztelen szár hevert már szanaszét az asztalon.

– Szőlő? – kérdezte, tisztán tagolva.

Mózes élénken bólogatott, és kinyújtotta a kezét a gyümölcsért. Elvette a nőtől, aztán csücsörítő szájához emelte, és beszippantotta. A szőlő halk pukkanással eltűnt. A kisfiú a következő szemért nyújtózott.

– Elég a szőlőből – mondta Iovino. Mást nem evett ma még a fiú, de kezdésnek a szilárd étel terén nem volt rossz. A szót is felismerte már. Viszont a nővér következő feladata is elég nehéznek tűnt. Mózes nem volt hajlandó inni. Lehet, hogy a choraii hajókon az étel elég folyadékot tartalmazott, de mióta az Enterprise-on tartózkodott, a fiú kezdett kiszáradni.

Iovino úgy tervezte: ezen változtat.

Akarattal produkálva magát, eltúlozva minden mozdulatát, hogy magára vonja a fiú figyelmét, felvett az asztalról egy pohár vizet. Színes szívószál állt ki belőle. Iovino lassan szájához emelte a poharat, és hangosan teleszívta a száját vízzel; arca egészen fel-puffadt tőle.

Aztán egészen közel hajolt Mózeshez, és ráspriccelte a folyadékot. A víz lepergett a homlokáról, az arcán keresztül egész az álláig. A fiú elragadtatva nevetett a mutatvány láttán.

– Ez tetszett, mi? – kérdezte a nő. – Még egyszer? – A gyerek nem reagált a szavakra, de amint Iovino újból a pohárért nyúlt, Mózes gügyögni kezdett.

A nővér többször megismételte a folyamatot, aztán a fiúnak adta a szívószálat. Nem kellett bevezetni őt használatának rejtelmeibe, ami érdekes megjegyzés lesz az igen szegényes adatlapján. Mózes teleszívta száját vízzel, úgy, mint az előbb a nő. Sokkal ügyesebben csinálta lovinónál. Vízsugár fröccsent a nővér orrára.

– Nagyon jó – nevetett. – Most megint én jövök. -Folytatták a játékot, míg mindketten csuromvizesek nem lettek. Iovino telitöltötte az üres poharat, és odanyújtotta Mózesnek, de ezúttal kezét gyorsan a fiú szájához emelte, mielőtt az kiköphette volna a vizet. Hüvelykujjaival lezárta a gyerek száját, mutatóuj-jaival pedig megnyomta az arcát, mire a víz lefolyt Mózes torkán.

A kisfiú ezúttal nem nevetett, de mielőtt sírni kezdhetett volna, Iovino megengedte, hogy rajta is eljátssza a mutatványt. Amint Mózes ügyetlen ujjai megbökték az arcát, lenyelte a szájába, szívott vizet.

– Hát nem nagyszerű?

Ügy tűnt, Mózes egyetérthetett, mert újból szippantott egyet a szívószálból, és felpuffasztotta arcát, de nem köpte ki a tartalmát. Ehelyett várta, hogy a nővér betartsa az új játék szabályait.

Crusher doktornő hangosan felolvasta a kapitánynak Iovino jelentésének részleteit, de a nővér méltóságának megőrzése érdekében tartózkodott a videofelvételek bemutatásától. A látvány, amint a fiú vidáman vizet köp Lisa arcába, valamelyest javított a kedélyén, de a jelenet nem kerülhet nyilvánosságra.

– Találékony módszer – helyeselt Picard. Elmosolyodott ahogy a doktornő leírta a vízicsatát, de zavartan pillantott Beverly elkínzott arcára. A kimerültségtől kiálltak a csontjai, világos bőre kifakult.

– Ő az egyik legjobb emberem – mondta Crusher büszkén, de nem vette észre Picard fürkésző tekintetét. – A fiú jól fejlődik, mióta ő gondozza. Lehet, hogy mire elérjük a Tízes Csillagbázist, már járni fog. Persze az sokat számít, hogy ilyen fiatal. A gyerekek bámulatosán tudnak alkalmazkodni az új környezethez.

Tizenöt évvel ezelőtt a tolmácsnő is hasonló rehabilitáción esett át. Picard megpróbálta kiszámolni az időbeli különbséget, de Ruthe korát nehéz volt megállapítani.

– Mennyi idős lehetett ő, amikor visszahozták?

– A vizsgálat azt mutatja: nagyjából tíz, de tévedhetek pár évet. Semmi információm nincs arról, hogy a choraii környezet hogyan befolyásolja a korai testi fejlődést.

– Tízéves – mondta Picard elgondolkodva. – Képzelje el, hogy ebben a korban kell megtanulni levegőt venni, járni, beszélni, vizet inni!

– Mondok rosszabbat. Képzelje el mindezt ötvenévesen! – Jasontól sokkal kevessebbet várt el: maradjon életben. A holofedélzet először ígéretesnek tűnt, azonban Yar nem emlékezett tisztán, Data pedig egyre kevésbé hitte, hogy a szimuláció sikeres lesz.

– Beverly, maga sántít – mondta Picard élesen, amikor a doktornő az ajtó felé indult.

– Nem is vettem észre. – Most, hogy a kapitány említette, Crusher felfigyelt a tompa lüktetésre a jobb lábában. Nem zavarta a dolog. Időnként elkezdett fájni, mióta megsebesült két héttel ezelőtt.

– Azt hittem, az a seb már begyógyult. – A vágás mély volt, az azt követő vérveszteség pedig csaknem végzetes. Tulajdonképp Picard nem is akarta belátni, milyen kevésen múlott, hogy Beverly Crusher nem halt meg a Minoson.

– Begyógyult. Csak túl sokat járkáltam.

– Nem maga figyelmeztetett: ne érezzem magam sebezhetetlennek?

Crusher erőtlenül felnevetett.

– Úgy érzem magam, mint egy eltaposott bogár.

– Akkor feküdjön le, ahogy mindenki más teszi!

– Azt már nem is említette, mennyire látszik rajta a fáradtság.

Crusher doktornő máris a gondolataiba merült, így nem hallotta a tanácsot. Picard felé fordult és egy pillanatra a szakemberi önuralom eltűnt róla, mintha letenné a páncélt, amit már nem bír hordozni.

– Jean-Luc, ha nem tudjuk elkészíteni a choraii hajó holo-modelljét, nem tudom, mit tehetek Jasonért.

A kapitány olyan félelmet fedezett fel a doktornő hangjában, amit még a Minoson sem hallott, amikor saját élete forgott kockán. És mint akkor, most sem tudott válaszolni.

A szimuláció eleresztette Yart. Már számított az esésre, így ezúttal talpára érkezett, egyensúlya elvesztése nélkül. A lába fájt, a padlón pedig karcolások látszottak, ott, ahová újra meg újra lezuhant, de büszkesége nem engedte, hogy megkérje Datát, adjon a buborékhoz egy bejáratot inkább most. Különösen, hogy miatta haladtak ilyen lassan.

Az android várakozóan nézett rá.

– Nem tudom, mit mondjak – kiáltott fel Yar, kezét csalódottan a levegőbe emelve. – Melegebb, hidegebb, nagyobb nyomás, alacsonyabb nyomás. Data, annyiféleképp megpróbáltuk már, hogy teljesen összezavarodtam. – Az elején még tisztán, élesen emlékezett a choraii hajóra, de immár nem bízott ebben a képben. Akárhányszor ugyanis kinyújtotta érte a kezét, az elillant, mint a délibáb.

– Esetleg állítsunk a viszkozitáson – javasolta Data. – Azt mondta, az már majdnem jó.

– Mikor mondtam ilyet? – zúgolódott Yar. – Data, nincs értelme folytatni. – Elfordult, hogy az android ne lássa izzó arcát.

Data türelmének forrása kiapadhatatlan volt, így ő addig folytatta volna, amíg szükséges, azonban ő is érezte a próbálkozások hiábavalóságát.

– A doktornő csalódni fog. – Az emberi érzéseket sokszor nem értette, de azzal tisztában volt, hogy Crusher számít a program sikerére. És hogy sürgős a dolog.

Elindította a szimulációt, és alaposan szemügyre vette. A belső folyadékról ugyan elsőkézből semmit nem tudott, a choraii buborék külseje azonban megegyezett azzal a képpel, amit a memóriájában tárolt.

– Lehet, hogy ez elég lesz a kezeléshez.

– Lehet – sóhajtotta Yar.

Még egyszer megpróbálta felidézni az emléket, amit már felülírtak a kísérletek sikerei és kudarcai, de újból azt érezte: egyre messzebb kerül a valós képtől. A vízió túl törékeny volt, komoly igénybevételt nem bírt ki.

Data beletörődött, hogy a projekt befejeződött. Éppen a legutolsó változtatásokat akarta véglegesíteni, amikor Yar riadt arckifejezése figyelmeztette őt a harmadik személy jelenlétére.

Egyikük sem hallotta, mikor Ruthe belépett. Mintha a semmiből jelent volna meg a holofedélzet bejáratánál. Mozdulatlanul és csendben állt, megbabonázva a bent magasodó áttetsző, narancsszín gömb által. Aztán, mintha valaki akarata ellenére vonszolná el az ajtótól, lépett egyet, aztán még egyet, egészen addig, míg kartávolságnyira nem került a szimulációtól.

Kinyújtotta kezét, és megérintette a buborék felszínét. Amint ujja ellenállásba ütközött, visszarántotta a karját, mintha megégette volna. Yarra nézett.

– Hogyan juthatok be?

15. fejezet

Ruthe súlytalanul lebegett a meleg tengerben a choraii hajó kellős közepén. A legbelső gömb nagy volt, átmérője többszöröse Ruthe magasságának, körös-körül pedig az oválisok látszottak, ahol a buborék a többivel érintkezett. Kényelmes karcsapásokkal odaúszott a lapos felülethez, és elrúgta magát a rugalmas faltól. Az anyag visszarándult, és átlökte Ruthe-ot egészen a túloldalra. Előre tartott ujjaival átszúrta az átjáró membránját. Átcsusszant, és hallotta, hogy a kapu halk pukkanással bezárul utána. Lábát megint a legközelebbi felszínhez támasztotta, és lendületet vett. így jutott át több gömbön is.

Pusztán szórakozásból kezdte az úszkálást a buborékokon át. Ritmusos zene hangzott fel, mely áthullámzott az őt körbevevő folyadékon, és megrezegtette bőrét. Gondtalanul forgott és bukfencezett, amikor egy mélyebb, sötétebb, dohogó hang kezdte elfojtani a táncot. A játékból vadászat lett, és ő volt a préda.

Ahogy továbbúszott, a buborékok mind kisebbek lettek. Egyre gyorsabban haladt előre, de a hajsza folytatódott. Rúgás, csusszanás, rúgás, csusszanás. Amikor meglátta az ívelt falon megtörő csillagfényt, tudta, hogy csapdába esett a choraii hajó peremén. A kapuk egyre hangosabban záródtak össze, ahogy az üldöző közeledett. Áramlat sodródott feléje, veszélytől bűzlő ismeretlen szagot hozva magával.

A rémület eltörölte a józan észt. Ruthe átrúgta magát az utolsó falon; üvöltött, amint lecsapott rá a kinti űr jéghideg vákuuma, és a folyadék kiáramlott a tüdejéből...

Deelor átkecmergett a sötét kabinon, Ruthe kiáltásait követve a sarokig, ahol a nő aludt. Átkarolta hánykolódó testét, és addig szólongatta őt újra meg újra, míg a kiabálás zokogássá nem változott; a tolmácsnő már nem küzdött az ölelés ellen. Lassan, miközben haját simogatva folyamatosan biztató szavakat suttogott a fülébe, a nő izmai elernyedtek. Reggel felé, amikor újból nyugtalan álom telepedett Ruthe-ra, Deelor magára hagyta.

– Ne nézzenek le! – mondta Yar, amint bekísérte a többieket a holofedélzetre.

Beverly Crusher automatikusan lába elé pillantott. Fekete semmi fölött állt, fényévekre az alant vibráló csillagoktól. Leküzdve a szédülést a doktornő felemelte tekintetét az előtte lebegő narancssárga gömbre. Data javasolta, hogy helyezzék a choraii buborékot kozmikus környezetbe, Crusher pedig egyetértett, ez szerinte is valóságosabbá tette az élményt. Az eredmény lenyűgöző volt. És az érzékeket is összezavarta.

– Ő megmondta – mosolygott rá Troi együttér-zően.

– És ne feledje, ne tartsa vissza a lélegzetét! – Yar meg sem próbálta elrejteni nyilvánvaló örömét, hogy a doktornő saját szavaival oktathatja ki Crushert. – Csak szívja be a folyadékot! Semmi az egész.

– Köszönöm, Tasha – mondta Beverly szárazon. Emlékeztette magát, hogy ez csak egy holo-szimu-láció, nem igazi choraii hajó, de ez keveset segített, amint átsiklott a bejáraton az idegen környezetbe. A folyadékban lebegve teste nem volt hajlandó elfogadni agya parancsát a lélegzésre.

Szakszerű mellúszással a doktornő Jason mellé tempózott. Yar a gyengélkedőről közvetlenül a projekció közepébe transzportálta a férfit. Még mindig össze volt gömbölyödve, de nem olyan szorosan, mint korábban. Crusher elővette az oldalához erősített műszert, és megkezdte a vizsgálatot. A férfi teste mellett végigvezetve az eszköz kimutatta, hogy szervezete teljesen lebontotta a nyugtatót; az agyműködés kijelzője szerint Jason érzékelte a doktornő jelenlétét. Ez pedig határozott javulás az állapotában.

Crusher visszaúszott a kapuhoz, de mielőtt elhagyta volna a buborékot, erőlködve vett egy rövid lélegzetet az atmoszférából, megtöltve tüdejét a szokatlan tömegű és nyomású anyaggal. Yar iránti tisztelete többszörösére nőtt. A biztonsági főnöknek volt mersze.

– Működik a dolog – mondta Crusher, miután elhagyta a gömböt. Összefogta haját, és kicsavarta belőle az atmoszféra maradékát. Apró patakok folytak le az egyenruháján, tócsába gyűlve a láthatatlan padlón. – Kezd magához térni.

– Igen – helyeselt Troi kevesebb lelkesedéssel. A Jason ébredése közben felfogott érzések nem voltak valami biztatók.

* * *

Patrisha még mindig a tankönyvet fogta, amikor Dnnys belépett a szobába.

– Az az enyém – mondta a fiú önérzetesen.

– Sajnálom, Dnnys, nem akartam kíváncsiskodni. – Letette a könyvet az éjjeliszekrényre a ruhák mellé, amiket a fiókokból vett elő. – Csak összecsomagoltam a holmidat a leszálláshoz. Olyan sok dolgod volt mostanában... – Végighúzta ujjait a könyv címén. – Most már értem, miért.

A fiú lesütötte a szemét.

– Nem kérek bocsánatot. Mindegy, mi a büntetés, nem mondom, hogy elnézést.

– Nem is várom el – sóhajtott fel Patrisha. – Ha Tomas nem vert beléd józan észt, már nincs remény.

A fia felkapta a fejét, szeme mérgesen villant.

– Te sem hiszel ezekben a buta szabályokban, akkor miért higgyek én?

Patrisha érezte, hogy elszorul a torka.

– Ennyire látszik? – kérdezte.

– A többiek nem veszik észre, de én igen.

– És mi ez a könyv? Mi hasznod származik belőle, ha elolvasod?

– Szerelői engedélyt kapok – mondta Dnnys. – És lehetőséget, hogy elrepüljek a New Oregonról az első teherhajóval, amelyiknek kell egy kisegítő.

Jason kintről is látszott, de csak halvány, elmosódott alakként, amint ide-oda lebeg. Szeme csukva volt, és nem reagált a három emberre, akik halkan róla beszéltek. Bár karját és lábát már nem szorította a testéhez, mozdulatai még fásultak és korlátozottak voltak.

– Mi lenne, ha Data több buborék-csoportot hozna létre? – javasolta Beverly Crusher. Összehúzta a szemöldökét, arcára aggodalom ült ki. -A szerkezet jobban hasonlítana az eredetire...

– Nem segítene – mondta Troi. – Nem a gömb szerkezetével van baj. Jason olyasmi után kutat, amit mi nem tudunk megadni neki. – A tanácsadónő, vonakodva bár, de leeresztette gondolati pajzsát, és megérezte, amit a férfi. Szavakat keresett, hogy leírja a vágyakozást, az elhagyatottságot, de könnyekbe fűlt.

– A choraiik után hallgatózik – mondta Ruthe csendesen. Ő a másik két nőtől távolabb állt. – Pedig tudja, hogy elhagyták.

– Játsszon neki! – kérte Crusher. – Lehet, hogy az ön zenéje eléri őt.

A tolmácsnő egy pillanatig mozdulatlanul állt, mielőtt megszólalt.

– Amikor még kicsi voltam, és anyám meg én az anyahajó meleg vizében úszkáltunk, egy történetet mesélt nekem a Hamlinről. Egy gyermek annak idején meghallotta a choraiik dalát, és örömmel telve nevetett meg tapsolt, annak ellenére, hogy körülötte minden elporlott és lángra lobbant. A choraiik pedig megmentették őt, és minden gyermeket, hogy életük végéig hallgathassák a zenét.

– Szörnyű – sírta Troi.

– Tényleg úgy gondolja? – töprengett el a tolmácsnő.

– Ruthe – kérte őt Crusher elszorult torokkal –, segítsen megmenteni Jasont!

A tolmácsnő megrázta a fejét.

– Nem érti? A fuvolám gyenge lehellete nem versenghet a choraii énekesek melódiáival. Egyébként is, most csak szomorú dalokra lennék képes.

Sarkon fordult és kiment a teremből.

– Az ördögbe! – morogta a doktornő mérgesen. Troi megragadta Crusher karját.

– Beverly, ez őt is érinti. Amikor a fedélzetre jött, Ruthe elzárkózott minden érzelemtől. Most pedig kénytelen újra átélni a múltat Jasonon és a gyermeken keresztül. Rengeteg érzés feléledt benne. Nagyon óvatosnak kel lennünk, ha megkérjük valamire.

– Hát én nem értek belőle semmit – mondta Riker, amint Datával a híd felé tartottak a folyosón. – Hogyan lehet valakinek vallása, ha nem is beszélhet róla?

– Egyes kultúrák tiltják a szexről szóló beszélgetést, mégis fenntartják a fajt. – Data nem szánta humorosnak a megjegyzést, de az első tiszt elnevette magát.

Az android megcsóválta a fejét.

– Az én vicceimre sosem reagál így.

– Mert azok nem viccesek – válaszolta Riker, és még jobban nevetett.

– A téma alapos vizsgálatot igényel – vallotta be Data.

– Nem hinném, hogy a humorérzéket lehet kutatással fejleszteni. – Megpillantott egy ismerős alakot, és gyorsított a léptein, hogy utolérje az előttük haladó nőt. – Magától kell kialakuljon.

– Mint az alvás képességének? – Data automatikusan alkalmazkodott az első tiszt hosszabbodó lépéseihez. – Az szintén igen összetett fogalom. Egye-lőre nem tudom megérteni az eszméletlenség vonzerejét.

Riker már nem rá figyelt.

– Deanna!

Troi csak akkor fordult meg, amikor Riker már másodszorra szólította.

– Mi a baj? – kérdezte Will élesen, mikor meglátta az arcát.

– Csak fáradt vagyok – mondta a tanácsadónő. Felemelte a kezét, és megérintette nedves arcát. – Ja, és sírtam.

– Deanna...

– Jól vagyok, Will. Csak túl sokáig voltam a hamlini fogollyal. Olyan magányos, kétségbeesett.

Bár magán érezte az elhaladó emberek pillantásait, és Data leplezetlen kíváncsiságának is tudatában volt, Riker nem akarta magára hagyni Troit.

– Elkísérlek a kabinodba.

– Köszönöm, Will – mondta Troi –, de most inkább egyedül szeretnék lenni. Ezek nem az én érzéseim, de amíg hatnak rám, sebezhető vagyok. – Gyors léptekkel követett két utast a turbólift fülkéjébe.

– Deanna!

Az ajtó becsukódott köztük.

– A könnyek előállításával kapcsolatban is vannak kérdéseim – mondta Data. – Talán ez kitűnő alkalom...

– Nem az, Data – fojtotta belé a szót Riker, és gyorsan elgyalogolt.

– Talán igaza van – motyogta maga elé az android. A meghökkentő emberi viselkedésmódok véget nem érő listájára újabb feljegyzés került.

Iovino nővér letörölte a vizet az egyenruhája elejéről.

– Szerintem már eleget ittál – mondta, elvéve a poharat Mózestől. Még nem tudta meggyőzni, milyen kellemes lenne leszokni a minden étkezéskor sorra kerülő ivó-játékról.

– Nem! – kiáltotta a fiú nyomatékosan.

– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. – Folyamatosan beszélt hozzá, és úgy tűnt, a gyermek egyre többet ért meg, mintha már ismerné a nyelvet. Beszélni azonban csak ritkán beszélt. Szókincse pillanatnyilag egyeden szóból állt. – Ha esetleg érdekel, a viselkedésed menetrendszerűen fejlődik.

– Nem!

– Pontosan. A kétéves gyerekek mindig nagyon rosszak. Igaz? – Majd megválaszolta saját kérdését, együtt kiáltva a fiúval:

– Nem!

Mózes vidáman fölkuncogott.

Árnyék vetődött a padlóra, ezért Iovino felnézett, hogy megtudja, ki lépett a kabinba. Felismerte a nőt: A U.S.S. Ferrel egyik túlélője volt, és a nővér gyanította, köze van a gyerek hirtelen feltűnéséhez. Valamelyest a nő is hasonlított egy gyerekre. Lisa nem figyelt tovább Ruthe-ra, és tovább beszélt a fiúhoz.

– Ide nézz, mi van nálam! – Felemelt egy darab csokoládét. Mózes már kezdte megszokni a szilárd ételt, és ez volt az egyik kedvence. – Kérsz belőle?

– Nem! – jelentette be a fiú boldogan.

Iovino gyorsan a háta mögé rejtette a csokoládét, és várta a gyerek reakcióját. Amikor pityeregni kezdett, finoman tagolva a szavakat megkérdezte:

– Kérsz belőle? – Újból felmutatta az édességet. -Igen?

Mózes ajka abbahagyta a remegést.

– Igen. – mondta. Kikapta Iovino kezéből a csokoládét, s máris fülig ért a szája.

– Vidámnak tűnik – mondta Ruthe némileg meglepődve.

– Jó a természete. Mózes elboldogul, akárhová kerül.

Iovino összeráncolta homlokát saját megjegyzése hallatán. Annyira elfoglalta a gyerek mostani állapota, hogy nem is gondolt a jövőjére. Hirtelen kíváncsi lett, vajon mi történik majd a furcsa fiúval.

– Vajon mindegyik ilyen?

– Mindegyik micsoda? – kérdezte Iovino. Most ő lepődött meg.

– A többi gyerek. Próbáltam elfelejteni őket, de lehet, hogy ők is boldogok.

A nő olyan hirtelen távozott, amilyen hirtelen érkezett, magára hagyva Iovinót, hogy eltűnődhessen a morzsányi információn. A nővér elgondolkodva figyelte Mózest, aki a csokoládé utolsó darabját majszolta. Aprókat harapott, miközben arca a korához képest meglepően tiszta maradt. Nem szerette összepiszkolni magát. A vizet viszont annál inkább kedvelte.

– Képzeld, Mózes! Még több hozzád hasonló gyerek.

– Igen! – mondta Mózes mély meggyőződéssel.

Jason élete csendben illant el.

Egy teljes percig nyugodtan lebeghetett, mielőtt a mentőcsapat megérkezett, és szétzúzta a choraii gömb illúzióját. Az emberek egy kupacban hajoltak az egyszerű terem durva padlójára lefektetett test fölé, Beverly Crusherrel a csoport közepén. Éles, mechanikus zaj, és kiabálás visszhangzott a falak között, amint az élesztőberendezést újra meg újra bekapcsolták

Ruthe figyelte, amint az orvosok a sápadt, mozdulatlan testért harcolnak, de tudta, minden erőlködésük hiábavaló. Jason kiszabadult.

Crusher doktor az íróasztalára dőlt, fejét a karjába temette, de Picard látta, a gerince túl feszes ahhoz, hogy aludjon. Tett még egy lépést.

– Beverly? – A doktornő felegyenesedett, de nem szólalt meg. – Máskor is vesztett el pácienseket – mondta Picard gyengéden.

– Igen, sérülteket – mondta végül Crusher. – Olyan sebekkel, amiket nem tudtam meggyógyítani, vagy valamilyen ismerelen fertőzéssel. Azok a halálok elkerülhetetlenek. Jason ellenben jól volt, csak én nem tudtam életben tartani.

– Én döntöttem úgy, hogy hozzuk át.

– Nem önt hibáztatom. Sőt, még magamat sem. Akkor még helyénvalónak tűnt, de Ruthe tudta, hogy nem az. Ott kellett volna hagynunk.

– Fogságban? – Picard nehezen feledkezett meg a gyermekek raboskodása hallatán érzett iszonyatról.

– Neki ez volt a fogság – mondta Crusher, kezével a fal felé intve. – Jean-Luc, Jason öngyilkos lett. Nem közvetlenül, nem tett kárt a testében. Egyszerűen úgy döntött: meghal.

Picard egyre növekvő aggodalommal hallgatta Beverly remegő hangját, majd ráébredt, mennyire sápadt a doktornő.

– Látom, milyen fáradt. Majd később megbeszéljük.

– Nem tudok aludni – mondta Crusher ridegen, és felállt. – Dolgom van.

– Attól Jason nem éled fel, hogy ön a gyengélkedőn túlhajtja magát.

– Vannak még betegeim.

– Nem bízik a saját beosztottjaiban, Crusher doktornő?

– Dehogynem, csak...

– Akkor mi a baj?

– Túl fáradt vagyok az alváshoz.

Picard ismerte az érzést. Egy idő után a kimerültség saját magát táplálta, az agy pedig tovább zakatolt, nem törődve azzal, hogy a testnek pihenésre van szüksége.

– Ezen könnyen segíthetünk egy kis nyugtatóval.

– Ne gyógyítson engedély nélkül – javasolta Crusher az iroda bejárata felé lépdelve –, akkor én sem parancsolgatok a hídon!

Picard hagyta, hogy a doktor kimenjen mellette az előtérbe, majd követte őt. Beverly nem jutott messzire, egy nővér útját állta.

– Mi van, Iovino? – kérdezte Crusher türelmetlenül.

– Kérdezni akarok valamit Mózessel kapcsolatban. Picard megvárta, amíg a fiatal nővér Crusher mellé kerül, majd megszólalt:

– Beverly...

A doktornő megfordult. Iovino hihetetlenül ügyesen előkapott egy fecskendőpisztolyt, és az orvosi részleg vezetőjének karjához nyomta. Crusher elrántotta a kezét a szisszenés hallatán, de már elkésett. Az ampulla tartalma a testébe került.

– Mi a fenét csinál, Iovino?

– Engedelmeskedik a parancsomnak – mondta Picard, melléjük lépve. Reménykedett, hogy nem kell így meglepnie Crushert, de a doktornő makacssága nem hagyott számára más lehetőséget. Iovino nővér készségesen beleegyezett a manőverbe.

– Rajtam kívül seki sem osztogat parancsokat az én embereimnek! – förmedt rá Crusher Picard-ra. A kapitány némán tűrte. A doktornő lovinóhoz fordult.

– Retranin?

– Tíz köbcenti.

– Ezért megrovást érdemel.

– Csak ne köpjön le – mondta a nővér megbánás nélkül –, mert abból már elegem van.

Crusher megtántorodott. A nyugtató máris kezdett hatni. Kimerültén felsóhajtott.

– Öt is elég lett volna, Iovino vállat vont.

– Féltem, hogy ruhán keresztül beadva kevés lesz.

– Ja, igen – motyogta Crusher. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a fejét.

– Jöjjön! – Picard határozottan megfogta a könyökét. – Elkísérem a kabinjába.

Az éjszakai váltás ideje alatt kevesen voltak a hídon. Data ügyelt a kormányra, Worf hadnagy pedig a hátsó műszerekre. Szükség esetén rendelkezésükre álltak segédek, de a klingon nem szólította őket. Még egyszer lefuttatta az ellenőrzőprogramot a kommunikációs konzolon, immár harmadszor, majd kifejezéstelen arccal közzé tette az eredményt.

– Nincs válasz.

– A fenébe! – Riker előrehajolt a kapitányi székben. – Data?

– Vételi távolságon belül vagyunk – fordult hátra az android. – A rádiókapcsolat hiánya azt jelzi: valami nincs rendjén.

Az első tiszt gyorsan végigpergette a New Oregon hallgatásának lehetséges okait.

– A berendezés hibája, ionvihar...

– Ez az eshetőség már nekem is eszembe jutott – szakította félbe Data. – Az érzékelők szerint az ionizáció mértéke a megengedett alatt van.

Riker folytatta.

– Frekvenciazavar...

– Ellenőrzöm a kommunikációs sávokat – jelentette be Worf, hatalmas keze gyengéden megérintette a konzol felszínét. – Az említett szektorból egy frekvencián sem érkezik adás.

Riker hatalmasat sóhajtott.

– Akkor marad a bolygón lévő berendezések meghibásodása, vagy... – a fél mondat megállt a levegőben.

– A további feltételezések meglehetősen spekulatívak – mutatott rá Data.

– Tudom, de a legrosszabbat kell feltételeznünk, míg ki nem derül, hogy mi történt. Az előírások megkövetelik ezt a hozzáállást. Mennyi idő múlva érkezünk meg.

– Tizenöt óra, huszonhárom perc... – Data szünetet tartott, majd gyorsan befejezte –, és öt másodperc.

Riker lázasan gondolkodott, így nem vágott közbe. Sok minden történhet tizenöt óra alatt.

– Gyorsítsunk hetes fokozatra!

– Hetes fokozat – erősítette meg Data, a hajó pedig alig érezhető remegéssel válaszolt.

A kapitány ennek ellenére észre fogja venni. Ezúttal Riker megérintette a kommunikátort, mielőtt Picard magyarázatot követelhetett volna.

– Kapitány, szükségünk van önre a hídon.

16. fejezet

Crusher doktornőt hívták utolsónak a hídra. Álmosan megdörzsölte a szemét, és megpróbálta kitalálni a csoportosulás okát. A híd teljes legénysége jelen volt. Wbrf és Yar a taktikai konzol fölé hajoltak, annyira elfoglaltan, hogy nem is vették észre az érkezését. Látszott rajtuk, úgy koncentrálnak, mintha riadókészültség lenne. Crusher egyre növekvő aggodalommal lelépdelt a parancsnoki szintre, ahol Picard, Riker és Deelor állt, halkan beszélgetve. Geordi és Data az elülső állomásoknál ült.

Picard felnézett, amint meglátta őt, majd abbahagyta a beszédet. Az utolsó percig várt, mielőtt hívta a doktornőt, a lehető legtöbb pihenőt engedélyezte neki, de most eljött az ideje, hogy megtudja, mi történt. Ő volt az egyetlen orvos a hajón, akivel ilyen bizalmas információkat közölhetett.

Crusher szemügyre vette a kilátóernyő képét: egy halványsárga bolygót, zöld sávokkal.

– A New Oregon. Korán érkeztünk.

– Igen – mondta Picard. – Baj történt.

– Baj? Miféle baj?

– Úgy hisszük, a kolóniát megtámadták.

Picard színtelen hangja felkészíthette volna Crushert a következő mondatra, de agya nem volt hajlandó elfogadni a valóságot.

– Miért a hídra hívtak? Lent kéne lennem a felszínen, egy mentőcsapattal.

Riker kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Picard a kezét felemelve elhallgattatta. Ő akarta elmondani.

– Már nincs szükség orvosi ellátásra, doktornő.

– Nincsenek túlélők? – Crusher elkábulva leroskadt az egyik székre. Úgy érezte, a teste és a lelke is halálosan kimerült. A gyengélkedő már felkészült a Föderáció mintegy húsz földiesítő mérnökének, szerelőjének és technikusának vizsgálatára. – Mindenki meghalt?

Picard nem hagyott lehetőséget reménykedésre.

– Nem fogunk életjeleket a bolygó felszínéről. Még a növényzet is haldoklik.

Mire Geordi LaForge bolygó körüli pályára állította az Enterprise-t a New Oregon fölött, az érzékelők igazolták, hogy már nem érdemes sietni. A rádiósávok továbbra is hallgatni fognak.

– Hogyan? Miért? – kérdezte Crusher, majd rögtön megkapta a választ, amint Andrew Deélorra pillantott. – A choraiik.

– Valószínűleg – mondta Picard. – Data talált néhány szerves részecskét a naprendszer peremén. A bizonyíték közvetett, de sokatmondó. Nem lehetünk biztosak, amíg egy felderítőcsapat meg nem vizsgálta a felszínt.

Data hátrafordult a konzoljától.

– Megállapítottam a földiesítő állomás és a telep transzporter-koordinátáit. Illetve ami megmaradt belőlük. Jelentős mennyiségű romhalmazt kellett átnéznem, amíg találtam egy tisztást a felderítőcsapatnak. – Vészjóslóan vöröslő foltra mutatott a kijelzőn. – És az időjárás is igen zord. Az atmoszféra-szabályozó erőterek nem működnek.

– Két csapat – rendelkezett Picard röviden. – Egy-egy a két helyszínre.

A vezetői ranggal járó egyik legnehezebb kötelesség az volt, hogy saját érzékei helyett a felderítőcsapatot kellett szemként, fülként és kézként használnia. Riker állandóan biztonsági okokra hivatkozott, arra, hogy a kapitánynak a hídon a helye, ám Picard is rájött, messziről jobban rálát a dolgokra, hiszen egyaránt rendelkezésére állnak a hajó, illetve a felderítők erőforrásai.

Riker gyorsan összeállította az első csapatot.

– Data, Yar, nézzék meg a farmerek házait! – A szólított tisztek elhagyták posztjaikat, magukra hagyva LaFor-ge-ot és Worfot a híd két ellentétes oldalán. Riker ezután Deelorra és Crusherre mutatott. – Mi pedig a földiesítő állomáshoz megyünk. Ott lesz a legnagyobb a pusztítás.

Crusher a kezére támaszkodva felállt, vészesen fogyatkozó tartalékaiból erőt merítve.

Az a dolgom, hogy életet mentsek – morogta maga elé. – Ám mostanában csak halottakkal van dolgom.

Riker felderítőcsapata széles, jellegtelen síkságon materializálódott. Hideg, sűrű eső verte őket, a napot bíborvörös felhők fedték el, a délutánt késő estévé varázsolva. A lábuk alatt, a vizenyős talajon rothadó növények vastag takarója hevert. Az első tiszt házak után vizsgálódott.

– Arra – mondta Deelor egy tőlük úgy száz méterre lévő pontra mutatva.

Riker odanézett. A földiesítő állomásokat általában inkább funkcionálisra tervezik, mint szépre, de a New Oregonon lévő épület mindkét tulajdonságot nélkülözte. A vezérlőközpont lapos, csőszerű járatai és kupolái romokban hevertek a földön.

Riker a többieket a törmelék felé vezetve átgázolt az összegyűlt vízen, ügyelve arra, hogy hová lép. Óvatossága ellenére megbotlott egy roncsdarabban, amely az iszapban rejtőzött. Lehajolt, és felvette az eltorzult fémforgácsot. Eredeti funkcióját nem lehetett megállapítani, de miután az eső lemosta a mocskot róla, Riker égett foltokat fedezett fel rajta. Odaadta Deelornak, aki tüzetesen szemügyre vette.

– A külső réteg teljesen elszenesedett – jelentette be. Körmével vékony, fényes csíkot karcolt a felszínre.

– Megkeresem a holttesteket – mondta Crusher, majd lassan tovább lépdelt. Körbenézett a megégett építőanyagon. Amikor a trikorder fütyülni kezdett, közelebbről megvizsgálta az egyik fekete halmot, amely az útjában hevert. – Találtam valamit, parancsnok.

– Ez egy holttest? – kérdezte Riker, amint megérkezett. Arca elsápadt, majd hányingere ellen küzdve nyelt egyet.

A doktornő bólintott, és megmutatta a trikordert.

– A magas kalciumszint csontok jelenlétére utal. -A műszert az összeomlott állomás felé tartotta. – Van néhány arrafelé is, a romok és a hamu alatt. Szintén megégtek.

– Ilyen pusztításhoz a tűznek nagyon forrónak kellett lennie – mondta Riker.

– Nem tűz volt. – Deelor odébb rúgott egy fémlapot a test mellől. – Nagy energiájú becsapódás. A jelek egyértelműek. Egy fentről lesújtó erőtér összezúzta a területet, azt pedig savas fürdő követte.

– Honnan tudja? – kérdezte Riker.

– Már olvastam feljegyzéseket egy másik bolygón történt hasonló pusztításról. Megismételték a Ham-linen történteket.

Data egy nyitott kommunikációs csatornán keresztül figyelemmel kísérte Deelor leírását, és összehasonlította a hallottakat a telepen tapasztaltakkal. Épületfa hevert mindenfelé, rothadó halmokban. Az eső a megmunkált földet sártengerré változtatta.

– Itt is jártak a choraiik – jelentette Data Picard-nak. – A faházakból nem sok maradt meg. A bennük lakó emberekből még kevesebb.

– Azért léptem a Csillagflottába, hogy ilyesmi ne történhessen meg – mondta Yar, körbepillantva. Összeszorította a száját. – Ezúttal későn érkeztünk.

A tárgyaló újból megtelt. Picard kapitány összevetette az eligazítást a két héttel ezelőttivel. Wesley Crusher, aki általában minél messzebb ült az anyjától, most közvetlenül mellette foglalt helyet, mintegy védelmet keresve. Troi tanácsadónő, akit szintén megrázott a kolónia pusztulása, kevésbé egyértelműen nyilvánította ki rossz közérzetét, de azért közel húzódott Rikerhez. Ez a legtöbb embernek nem mondott semmit, ám Picard tudta, mit jelent.

Egy személy szembetűnő módon hiányzott. Picard a nagykövethez fordult.

– Hol van Ruthe?

– Nem volt időm tájákoztatni őt a támadásról -mondta Deelor, majd gyorsan hozzátette: – Úgysem tudott volna semmi hasznosat mondani.

Picard elutasította a magyarázatot, megközelítve az igazságot.

– Nem titkolhatja el. Előbb-utóbb meg kell tudnia.

– Akkor inkább utóbb – morogta a nagykövet kényelmetlenül. – Essünk túl ezen, rendben?

Az eligazítás első pár percét a felderítőcsapatok megfigyeléseinek megbeszélésével töltötték. Data szokásos precizitásával összefoglalta a két helyszínen tapasztalt pusztítás közös jellemzőit. Picard eltűnődött, miféle érzések rejlenek a tárgyilagos felsorolás mögött. Nem kételkedett benne, hogy az androidnak vannak érzelmei, de az is eszébe jutott, hogy Data – akár egy kisgyermek -nem tudja összekapcsolni a katasztrófát saját életével. Talán ez az egymáshoz rendelés nem kezdődhet meg, amíg Data át nem él egy személyes tragédiát. A doktornő hasonlóan professzionálisan viselkedett a jelentése közben, de szabad kezével a fia karját fogta.

Miután Crusher befejezte a savas pusztítás bizonyítékainak felsorolását, Deelor részletesebben beszámolt a choraii támadásról a hamlini vérfürdő információira alapozva.

– Valószínűleg egy nagy hajó volt, sokkal nagyobb, mint a B. Csak a legöregebb choraii hajók élik túl a belépést egy bolygó atmoszférájába. Pontosan nem ismerjük az eljárás dinamikai paramétereit, de az adatok szerint a gömbök összezsugorodnak az atmoszferikus nyomás hatására, amíg a burok nem organikus összetevői szilárd falat nem alkotnak.

– Egy kisebb buborékokkal rendelkező, fiatalabb hajó annyira összezsugorodna, hogy a legénységet is összenyomná – következtetett Data. – Vagy ha nem rendelkezik elég fém alkotóelemmel, nem tudna létrehozni szilárd burkolatot.

– De miért támadtak? – kérdezte Riker keserűen. – A Hamlin bányászkolónia volt, de a New Oregon... csakis mezőgazdasági. Miért gondolták, hogy fémet találnak itt?

– Lehet, hogy soha nem tudjuk meg. – Deelor sötét szemöldökei összehúzódtak. – Ha kifogyott a készletük, elképzelhető, hogy nem maradt más lehetőségük. Vagy csak kíváncsiságból tették. Lehet, hogy utoljára a földiesítés megkezdése előtt jártak erre, és az azóta történt változások felkeltették az érdeklődésüket.

– És az ok nélküli gyilkolás? – kérdezte Picard. – Mi a magyarázat arra?

Deelor megmerevedett.

– Én nem védelmezem őket, kapitány.

– A Föderáció viszont tovább építi a diplomáciai kapcsolatokat a choraiikkal?

Méltatlankodó hangzavar tört ki a helyiségben, amint a tiszti kar tagjai feldolgozták a New Oregon-i támadás hosszú távú következményeit.

– Kizárt dolog – jelentette ki Yar hadnagy, túlkiabálva a többieket. – Először a Hamlin, most a New Oregon. Én láttam, mit csináltak a farmerek településével. A choraiik tömeggyilkosok.

Picard folytatta, még mindig félrevezetőén halkan.

– Mi a diplomácia ára, nagykövet? – És gondolatban hozzátette: vagy az idegenek csillaghajtóművének?

– Ezt nem mi döntjük el – mondta Deelor komolyan. – A morális és a védelmi szükségletek összevetése a Csillagflotta admirálisainak a dolga. Amíg más parancsot nem kapok, az éppen érvényesnek engedelmeskedek. Ami azt jelenti, hogy a New Oregon-i incidenst egyelőre minden más choraii találkozáshoz hasonlóan kell kezelni. Vagyis szigorúan titkos információként.

– Ezt nem lehet titokban tartani! – kiáltotta Riker. – A Földiesítő Központnak tudnia kell, hogy az embereik meghaltak. És farmerek is voltak odalenn. Az ő halálukat sem rejtegethetjük az utasaink elől.

Deelor a homlokát ráncolta.

– Igen, túl sokan ismerik a felderítőcsapat által begyűjtött adatokat. Nincs más lehetőség, el kell mondanunk a fermereknek, hogy a kolónia elpusztult, de egyelőre a támadók ismeretlenek.

Picardnak nem tetszett, hogy Deelor ilyen könnyen veszi az egyik legnehezebb kötelességet: a halálhír átadását. Ez általában a kapitányra hárult, és ő minden másnál jobban gyűlölte a rangjával járó terhek közül.

A vele szemben ülő Beverly Crusherre nézett, az arcélére koncentrálva. Visszaemlékezett arra, ahogy akkor nézett ki, amikor megtudta, hogy a férje meghalt. Picard személyesen adta át a hírt. Már a be nem jelentett látogatás Jack nélkül elég volt, hogy Beverly gyanítani kezdje a dolgot. Mielőtt Picard megszólalhatott volna, rémület homályosította el a doktornő szemét. Valószínűleg nem is emlékszik magára a mondatra, Picard viszont annál inkább...

A kapitány elhessegette a szörnyű emlékeket, de nehezére esett az összpontosítás. Deelor utolsó megjegyzését nem tudta kiverni a fejéből.

Troi lépett elsőnek Picard-hoz a megbeszélés végén.

– Kapitány, szeretném elkísérni a farmerekhez.

Picard gyorsan bólintott. Tehát a tanácsadónő megérezte a nyugtalanságát. Troi felbecsülhetetlen érték volt, ha a legénység érzelmi állapotát kellett fölmérni, de a kapitány kényelmetlenül érezte magát, ha a telepatikus képességét rajta használta. Velószínűleg ezt a reakciót is észlelte.

– Picard kapitány?

– Igen, Mr. Crusher? – mondta Picard a gyakorló zászlóshoz fordulva. Róla is eszébe jutott Jack halála. – Miről van szó?

– Úgy gondoltam, tudnia kell, hogy az egyik New Oregon-i telepes Patrisha lánya volt.

– Köszönöm, zászlós – mondta a kapitány. A fiúnak igaza volt, az információ fontos. És egyúttal alaposan meg is nehezíti az ő feladatát.

Abban legalább biztos lehet, hol találja Ruthe-ot, gondolta Deelor, amint belépett a kabinjukba. A nő nem hagyta el a lakosztályt Jason halála óta.

Most felpillantott a padlóról, ahol összegömbö-lyödve pihent.

– Sokáig nem jött.

– Sajnálom – válaszolt Deelor, és nem tudta, hogy szemrehányásként, vagy csak kijelentésként fogja fel Ruthe szavait. A nő általában nem törődött a nagykövet távollétének okával. – Lesugároztam a New Oregonra. – Aztán elmondta, miért.

– Mikor történt? – kérdezte Ruthe, miután Deelor befejezte a rajtaütés rövid elbeszélését.

– Majdnem egy hete. Legalábbis Crusher doktornő erre következtet a holttestek állapotából. Data becslése kicsit tartózkodóbb. Szerinte legalább négy nappal ezelőtt támadtak, de ennél pontosabb meghatározásra nem hajlandó.

Ruthe lustán kinyújtózkódott, mezítelen lába kivillant a köpeny alól.

– Akkor még a közelben lehetnek. Megpróbálunk beszélni velük?

– Az Enterprise-zal nem. Picard kapitánynak nem tetszene az ötlet. Lehet, hogy át tudunk szállni egy másik hajóra a Tízes Csillagbázison.

– Addigra már elmennek – mondta Ruthe megve -tően. – Tekervényes úton járnak ugyan, de nagyon gyorsan.

Mást nem kérdezett, de a beszélgetéseik soha nem nyúltak hosszúra. A tolmácsnő érdeklődése hamar alábbhagyott. Majdnem egy óra telt el teljes csendben, miután Ruthe megtette utolsó megjegyzését a New Oregonnal kacsolatban.

– Nagyon nagy hajó lehetett.

Ennek hallatán Deelor tartani kezdett attól, hogy Ruthe is arra gyanakszik, amire ő.

– Egyedül van – mondta Troi a kapitánynak Patrisha kabinja előtt.

Picard felemelte a kezét, hogy csengessen, de tétovázott.

– Talán a telepesek közül valakit idehívhatnánk, mielőtt közlöm vele a hírt.

A tanácsadónő eltöprengett azon, amit a bent lévő nőről tudott. Csak párszor találkoztak, akkor is rövid időre, Troi mégis úgy érezte, helyesen fel tudja mérni Patrisha magabiztos személyiségét.

– Nem. Szerintem most épphogy egyedül szeretne lenni. Sokszor kényelmetlenül érzi magát a többi

telepes társaságában, és ez az érzés az utazás kezdete óta egyre erősebb.

– Rendben, tanácsadónő. Ön jobban tudja. – Pi-card úgy érezte, mély vízbe dobták, Troi ítélőképességére kellett hagyatkoznia. Ő a maga részéről örült, hogy nem várnak tovább. A várakozástól csak aggódni kezdene, hogy nem viselkedik elég komolyan, vagy éppen hogy túl zordnak fog tűnni. Mély levegőt véve megnyomta a csengő gombját.

Miután az ajtó kinyílt, Picard és Troi személyes holmik nélküli kabinba lépett be. A poggyászt tároló konténerek a nappali közepén csoportosultak, takaros kupacban.

– Miért nem szállhatunk le? – kérdezte Patrisha. -Mi történt?

– A New Oregon-i kolónia elpusztult.

A csapást semmilyen bevezető nem csillapította volna, de Picard megkímélte Patrishát a choraii támadás részleteitől. Elmondta, hogy a lánya meghalt, de azt nem, hogy élete utolsó másodpercei perzselő fájdalomban teltek. Azt sem, hogy a holttest felis-merhetetlenné égett.

– A felderítőcsapat megállapította, hogy nincsenek túlélők – magyarázta Troi gyengéden.

– Nagyon sajnáljuk – tette hozzá Picard, miután elfogyott a mondanivaló. Ezután a dolgok a maguk útját vették, ahogy az efféle alkalmakkor történni szokott. Szavait először hitetlenkedés, majd egvre növekvő lelki fájdalom fogadta. Egyesek egyből sírni kezdtek volna, Patrisha azonban a csendesek közé tartozott. A gyötrő szomorúság később jelentkezik majd nála, miután a tisztek távoztak. Troinak igaza volt, ennek a nőnek csak ártott volna a társaság.

A kínos csend után Patrisha végre megszólalt.

– Kapitány, mi történt volna a késedelmek nélkül?

Az évek során Picard magtanulta, hogy ne bocsátkozzon efféle haszontalan spekulációkba, de értette a farmernő aggodalmát, ezért megválaszolta a kérdést.

– Az egész közösség elpusztult volna. Száz fegyvertelen telepes, még kétszer annyi sem változtathatott volna a végeredményen. – Sovány vigasz, de ennél többet nem tudott nyújtani.

– Lassan két éve nem láttam Krnt – mondta Patrisha. Arca üres volt és kifejezéstelen. – Két éve jelentkezett a kedvesével az előzetes felderítő útra. Annyit veszekedtünk, hogy még örültem is, amikor végre elmentek.

Picard Troira pillantott. Távozásra nem volt alkalom, így a tanácsadónő csendben jelezte, hogy egyelőre hallgassák meg a farmert. Picard nem akart többet hallani, de elviselte. A kényelmetlenség, amit érzett, semmiség volt Patrisha fajdalmához képest.

– Dvd ennek ellenére mindig ki akart békíteni minket. Különbözött a többi farmertől. Ékszerész volt, ezüsttel dolgozott...

Ezüst. Ez az egy szó előugrott, és árnyékot vetett a következő mondatokra. Picard szinte látta Troi megdöbbent reakcióját, amint a tanácsadónő megérezte az agyában megszólaló vészriadót, majd ő maga is ráébredt az összefüggésre. Az elég tiszta finomított fém, ha kis mennyiség is, megfelel a choraiik igényeinek. A kapitány figyelmét annyira elvonta az idegenek támadásának indítéka, hogy majdnem elsiklott az ezt követő mondat fontossága felett.

– Barátságos férfi volt, és annyira szerette a lányukat, hogy a gyerek nagybácsinak hívta őt.

– Volt egy gyerek is? – kérdezte Picard élesen.

– Igen, az unokám, Emily. Nem sokkal az érkezésünk után töltötte volna be a negyedik évét. – A kapitány kérdésének hevessége egy pillanatra áttört Patrisha megrendültésén. – Miért olyan fontos ez?

Picard nem adhatott választ. Még nem. És lehet, hogy soha nem is fog.

Ruthe fel-le járkált a tárgyaló ablakai mellett, miközben a társaság helyet foglalt. Deelor nagykövet és Picard kapitány megszokásból mindketten az asztalfő felé indultak el, majd a diplomata mosolyogva visszavonult, és Crusher doktornő mellé ült le. Utolsónak Riker és Data érkezett meg, éppen visszatértek a viharvert bolygófelszínen tett legfrissebb kirándulásukról. Ruthe abbahagyta a járkálást, de állva maradt.

– Nincs bizonyítékunk, hogy a lány életben maradt – kezdte meg a beszélgetést Picard a legsürgősebb üggyel.

Riker derűlátóbb volt.

– Nem találtuk meg a holttestét.

– Ami nem jelenti azt, hogy nem halt meg – figyelmeztette őt Beverly Crusher ferde tekintettel. – Mindössze négyéves volt. Talán a sav teljesen elpusztította a testet, vagy akkora kárt tett benne, hogy a maradványokból a trikorder nem ismerte fel az emberi eredetet.

– Gyereket nem ölnek meg – szólalt meg Ruthe meggyőződéssel a hangjában.

– Szeretnék hinni önnek – mondta Picard. – De a choraiik lemészárolták a New Oregon lakosságát, ahogy a hamlini bányászokat is. Bizonyosak lehetünk benne, hogy gyilkosok. Miért könyörülnének egy gyereken?

– Nem érti – mondta a tolmács. – A choraiik az emberi felnőtteket szelídíthetetlennek és veszélyesnek tartják. Mint a vadállatokat. És ha valami értékes van az állatok birtokában, akkor, nos, el kell őket távolítani. Legegyszerűbb megölni. De az emberi gyermekeket érdemes megmenteni, mert őket meg lehet szelídíteni.

Picard elfintorodott a magyarázat hallatán.

– Igencsak kifogásolható hozzáállás, de ezúttal a hasznunkra lesz. Valószínű, hogy a farmerlányt a choraii hajóra vitték. – Andrew Deelor szemébe nézett. – Milyen irányelvek érvényesek ezúttal?

– Már túl vagyunk az irányelveken – vallotta be Deelor vállat rántva. – A Csillagflotta admirálisainak a képzelőereje nem terjedt ki egy újabb emberrablásig, így miénk a döntés.

– Szerintem kövessük őket! – mondta Riker azonnal. – Még most, amíg az érzékelők fogják a visszamaradt szerves részecskéket.

Data óvatosabb volt.

– És ha megtaláljuk a hajót, hogyan cselekszünk? A New Oregont megtámadó hajó nagyobb, mint a B. Hogyan kényszerítjük őket, a gyermek kiadására?

– Nem kényszerítjük – mondta Ruthe az asztalhoz lépve –, hanem meggyőzzük. – Picard felé fordult. Hangjából kiszűrődött a türelmetlenség, kezével erősen szorította a köztük álló szék támláját. – Ha megtaláljuk a choraiikat, én rá tudom őket venni, hogy kiadják a lányt.

Data tovább kötötte az ebet a karóhoz.

– Ha nem jár sikerrel, az Enterprise olyan csatába keveredhet, amelyben nem győzhet. Mindez egyetlen gyermekért, aki lehet hogy holtan fekszik New Oregon romjai alá temetve.

– És ha mégis él? – kérdezte Crusher. – Engem nem hagyna nyugodni Emily sorsa, amíg valami bizonyosat nem tudunk felőle, akár jót, akár rosszat. Meg kell győződnünk.

– A choraiiknál van! – kiáltott fel indulatosan Ruthe. – És már legalább egy hete velük van, egy idegen világban, ami nem az otthona. Utánuk kell mennünk és visszahozni!

– Egyetértek – mondta Riker, ökével az asztalra csapva. – Egyébként is, jó esélyeink vannak, ha mégis csatára kerül a sor. Data és Worf azóta is dolgoznak a fegyvereik elleni védelmen.

Picard sejtette, hogy a bolygón tett látogatás fellázította. Rikert a choraiik üldözésére. És persze a fiatal tiszt természetes lelkesedése. Mindkét motivációnak megvoltak az érdemei, ha nem vitték túlzásba őket.

– Ön mit gondol, nagykövet úr? – kérdezte Picard. Kíváncsi volt, hogy Deelor miért nem mondta még meg a véleményét.

A nagykövet még mindig a tolmácsnő iménti kifakadásán ámuldozott, de a kapitány szavaira felrezzent.

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ruthe tud tárgyalni a choraiikkal. A találkozás békés lehet.

Picard felemelte a kezét, hogy megállítsa Data visszavágását.

– Ennek ellenére az erőszakot nem zárhatjuk ki. Leeresztette karját, jelezve, hogy a tárgyalásnak vége.

Szorosan figyelemmel kísérte a vitát, odafigyelt minden megjegyzésre, ami esetleg befolyásolhatná a döntést, mely már órákkal korábban megszületett benne, Patrisha kabinjában. Az elhatározás azonban maradt.

– Egyes, tájékoztassa a híd legénységét, hogy lépjenek harci készültségbe! A hajtómű-egység a choraiik nyomába fog eredni.

– Igen, uram – válaszolta Riker lelkesen, akcióra készen, amint a kapitány feloszlatja a gyűlést.

Ruthe örömmel fogadta a hírt. A mosoly merev volt és ügyetlen, s csak pár másodpercig tartott, de a szeme fényesen, szenvedélyesen ragyogott.

17. fejezet

– Készüljenek fel a szétválasztásra!

Picard figyelmeztetését az Enterprise minden zugában hallották.

– Megkezdeni!

Az egyszerű szó hatására a korong alakú parancsnoki tányért és a hajtómű-egységet összekapcsoló hatalmas karmok elengedtek, kettéválasztva a hajót. A két rész lassan távolodott egymástól, miközben a fémzárak visszahúzódtak a kamráikba. Aztán a két hajtóműgondola által hajtott harci egység elkanyarodott a tányértól, majd kilépett a New Oregon körüli pályáról.

Riker a parancsnoki híd kilátóernyőjén követte nyomon az egyre gyorsuló hajtómű-egységet. Sóhajtva leereszkedett a kapitányi székbe.

– Bárcsak én is velük mehettem volna! – mondta Troi halkan, mellette ülve.

Az első tisz vállat vont, hogy elhessegesse a csalódottságát.

– Valakinek itt kellett maradnia a hajóval... meg a farmerekkel. A choraiik bármikor visszafordulhatnak, és veszélyeztethetik a tányér-egységet.

– Te jobban aggódsz a kapitányért és a többiekért. Ki akarod venni a részedet a rájuk leselkedő veszélyből.

– Igen – vallotta be Riker. – De ha Ruthe teszi a dolgát, akkor nem lesz semmi veszély.

Picard kapitány az emelvényről végigpillantott a harci hídon. Ez a parancsnoki szék széles, vaskos trón volt, és ő egyenes háttal ült rajta. Homlokán barázda jelezte, ahogy akaratlanul is alkalmazkodni próbál az eltérő környezethez.

A harci híd tükrözte a tányér-egység parancsnoki központjának alaprajzát, de az elegancia hiányzott belőle. A funkcionális elrendezés miatt a terem sokkal szűkösebb volt, a két elülső állomás is közelebb helyezkedett el egymáshoz. A falon csak kisebb kilátóernyő fért el, a hátsó emelvényt pedig egy magas lépcső helyettesítette. A műszerpultoktól eltekintve mindenfelé sima és jellegtelen fémborítás csillogott.

A tisztek szokásos helyeikre ültek, a vendégekről azonban már nehezebb volt gondoskodni. Andrew Deelornak nem jutott szék a kapitányé mellett, ezért az egyik oldalt húzódó korlátra támaszkodott. Ruthe a nagykövet lábánál a földre ült, törökülésben. Beverly Crusher az egyik kisegítő állomás székére telepedett le.

– Az érzékelők egyértelműen jelzik, hogy a cho-raiik erre jártak – jelentette Data a kormányműtől. – A navigációs koordinátákat kiszámítottam.

– Gyorsítson a megfelelő sebességre, Mr. La-Forge! – rendelkezett a kapitány.

– Igenis – válaszolt a navigátor, majd az idegen hajó nyomába indította az Enterprise-t. Kevesebb, mint egy óra elteltével azonban le kellett lassítaniuk.

– Az érzékelők nem jeleznek – jelentette Yar a taktikai állomástól.

Picard egy biccentéssel nyugtázta a nő szavait.

– Köszönöm, hadnagy – tette hozzá, lerázva magáról a harci híd steril, szűkös légkörét. – Mr. Data?

Egyedül az androidra nem hatott a nyomasztó környezet. Szokásos lelkesedésével válaszolt.

– A choraii hajók folyamatosan bocsátják ki az elhalt szerves részecskéket, ahogy az emberek elhalt külső bőrsejtjei is lehullanak. Azonban egy idő után a hátramaradt részecskék koncentrációja csökken, ahogy kezdeti lendületük egyre távolabbra sodorja őket egymástól, ezért...

– Tehát nem tudjuk tovább nyomon követni a hajót – mondta Picard, levonva a következtetést Data előadásából.

– Nem fordulhatunk vissza! – kiáltott fel Yar. – Valahogy biztosan tudjuk őket követni.

– Megtaláljuk a hajót – mondta Picard kiszámított nyugalommal, ami csillapította Yar lobbanékony modorát, anélkül, hogy tényleg meg kellett volna dorgálnia őt.

– Mr. LaForge, fel tud fedezni valamilyen mintát a hajó útjában?

– Persze – mondta Geordi. VIZOR-jával végigpillantott a navigációs konzolon végighúzódó kanyargós vonalon, aminek a vége elhalványodott. – De az útvonal nagyon komplex. Közvetlen szenzor-adatok nélkül nem sokra megyek.

Ruthe felugrott a földről, és a vezérlőpulthoz lépett. Átpillantott a navigátor válla fölött, egy darabig tanulmányozta a kijelzőt, majd megrázta a fejét.

– Bárcsak hallhatnám, merre jártak!

– Á! – mondta Data elégedetten bólintva. – Ennek igazán semmi akadálya. Nagyjából át tudtam ültetni az útvonal koordinátáit hangjegyekre. -Megérintette a panelt, és előhívott egy fájlt a nyelvi programok közül. – Sajnos a rekonstruált ritmus véletlenszerű, és nem olyan változatos, mint a cho-raii dallamok.

– Ha megvan a dallam, megtalálom. – Becsukott szemmel, visszatartott lélegzettel kétszer végighallgatta a hajó útjának melódiáját a New Oregontól a legutóbbi pozícióig. – Utazódal – jelentette ki végül. Pislogva kinyitotta a szemét.

– Már hallotta? – kérdezte Deelor.

– Népszerű dallam, sokan énekelték a helyi csoportban – mondta Ruthe. – Nem kell tovább követnünk a nyomot. Eljátszom a dallam hátralévő részét, és megmutatom a végét.

A tolmács elővette fuvolája darabjait a köpenyéből, és összeállította. Szájába vette a fúvókat, finoman belefújt, és előcsalogatta ugyanazt a dallamot, amit az előbb a számítógép játszott, de a merev gé-piesség folyamatos, lágy zenévé alakult. Ruthe folytatta a melódiát, és végigjátszotta, nem hagyta abba ott, ahol a komputes. Az utolsó hang után leeresztette a hangszert.

– Ide mennek.

– Indítom a fordítóprogramot – mondta Data, aztán ellenőrizte az eredményt a számítógépen. -Koordináták kiszámítva.

– Akkor irány arrafelé! – parancsolta Picard. -Nyolcas fokozat!

Ruthe elégedett mosollyal leereszkedett a földre. Ölébe helyezte a fuvolát, de ujjai tovább mozogtak a lyukakon, mintha magában tovább zenélt volna. Ettől eltekintve mozdulatlanul ült.

Wesley az udvar kemény talajára esett, de felfogta az ütést kinyújtott karjával, ahogy azt Tashától tanulta. Aztán automatikusan felemelte a másik karját, hogy megvédje a mellkasát a dobást követő ütésektől. Dnnys ügyetlenül verekedett, könnyen ki lehetett védeni az csapásait, Wesley hamar a földre kényszeríthette volna. Ehelyett az önvédelemre koncentrált.

– Mondd el! – kiáltotta Dnnys. A düh elvakította, nem is látta, hogy az ökle nem talál célba. – Mit akart tudni a kapitány Emilyről?

Wesley kivédett egy újabb ütést.

– Hagyd abba a verekedést, és elmondom! Dnnys visszavonult.

– Sajnálom – hebegte, ahogy az indulata alábbhagyott. -De ő az unokahúgom. Tudod, ez mit jelent, bármelyik farmer nagybácsinak.

– Ezért akarom elmondani – bólintott Wesley, és felült. Lesöpörte a zubbonyára tapadt port, szal-maszálakat, és húzta az időt, amíg megfogalmazta magában a választ, úgy, hogy ne szegje meg a biztonsági előírásokat. – Talán Emily még él. Lehet, hogy elvitték a bolygóról.

– Vagyis a támadóknál van? – kérdezte Dnnys. Eddig kipirult arca most elsápadt.

– Igen – mondta Wesley, veszélyesen közel az esküszegéshez. – Jól bánnak vele, de nehéz lesz visszaszerezni. – Óvatosan megérintett egy égő foltot az állán, és eltűnődött, hogy begyógyul-e, mire az anyja visszatér. Az, hogy Beverly a harci hídon volt, sokkal jobban fájt neki, mint a horzsolások. Wesley nemigen törődött a veszéllyel, amikor együtt voltak a hajón, de a várakozás aggodalommal töltötte el. Vajon anyja is így érzett, amikor Jack Crusher a Stargazeren járta az űrt? Dnriys megragadta a barátja vállát.

– Mikor derül ki?

– Nem mondhatom meg, mert magam sem tudom – felelte Wesley, majd lerázta a kezet, és talpra kecmergett. – Gyere, be kell fejeznünk a házimunkádat még naplemente előtt! – Azon kapta magát, hogy nem tudja kiverni a fejéből apja utolsó útjának következményét.

Az Enterprise megérkezett a megadott helyre, amely nem különbözött a néhány fényéven belül található helyek egyikétől sem. Egyelőre – emlékeztette őket Andrew Deelor. Ha a choraiik hívek maradnak a szokásaikhoz, ez minden előzetes figyelmeztetés nélkül megváltozhat.

– Itt vagyunk – jelentette be Geordi. – Ellenőriztem a navigációs programmal.

– Az érzékelők nem jeleznek szerves részecskéket – mondta Data. – Vagy a koordináták nem helyesek, vagy a choraiik még nem érkeztek meg.

– Jó helyen vagyunk, és jönni fognak – közölte Rut-he anélkül, hogy felállt volna. – Csak még nem értek a dal végére.

– Közelednek – kiáltott fel Yar hadnagy. – Gyenge rádióadást fogok. Felerősítem. – Kezei nyomán zubogó hang szólalt meg.

A legénység minden tagja megmerevedett. Az öblös kórus sokkal mélyebb volt, mint a B énekeseinek szólamai; terjedelmes volt és zengzetes, mint egy katedrális orgonája. Hangok széles skálája hallatszott, melyek összetett harmóniát alkotva elmelkedtek-süllyedtek. Deelor Ruthe reakcióját figyelte, de nem látott rajta semmit. A nő vagy közömbös volt a hallottak iránt, vagy már számított rájuk.

– Ez nem egy hang – mondta Picard meglepetten, amint a hullámzó zenét hallgatta. – Inkább egy akkord.

– Egy D-dúr, egészen pontosan – jegyezte meg Deelor. A kapitány széke mellé lépett. – Baj van.

A csendes megjegyzés hallatán Picard rögtön felé fordult.

– Magyarázza meg!

– A hangnem a hajó életkorát jelzi. És hallgassa a zenészek számát! – mondta a nagykövet. – Csak öt különböző hang hallatszik, de szerintem az egyes szólamokat ketten, akár hárman is éneklik. Ha óvatos akarok lenni, még akkor is tizenegy zenészt gyanítok, ami azt jelenti, hogy a hajó nagyon öreg, vagyis nagyon erős. Méltó ellenfele az Entetprise-nak.

Ruthe válasz-dala meglepte. A nő felment a hátsó lépcsőre, mintha színpadról játszott volna. A fuvola könynyed dallama pár hanggal a choraii D-dúr felett lebegett, amint bonyolult kísérőszólamot szőtt az akkord köré.

– Kapitány, közvetítsem a választ? – kédezte Yar, lehalkítva az egyre hangosabb choraii adást.

Picard tétovázott.

– Valami baj van, nagykövet?

– Hogy? – Deelor csak ekkor vette észre, hogy homlokát ráncolja, miközben a zenét hallgatja. – Nem, minden rendben.

A kapitány jóváhagyóan intett Yarnak. Ruthe tovább játszott, az összefonódó dallamok tempója pedig felgyorsult.

– Meghallották – Deelor szíve gyorsabban kezdett verni, mintha követni akarná a zene lüktetését.

– És már jönnek is – jelentette Geordi. Energiára is érzékeny VIZOR-jával meglátta a hajót, amint feltűnt a harci híd kilátóernyőjén. Mire a többiek is felfigyeltek, addigra a jármű képe háromszorosára nőtt.

Deelor lélegzete elakadt. Még viszonyítási pont nélkül is érezte, milyen hatalmas az idegen hajó. Míg a B két tucat, gondosan elrendezett kisebb buborékból állt, a D-dúr több, mint száz, szabálytalanul csoportosuló gömbből. A központot elnyújtott, óriási gömbök alkották, a résekbe itt-ott bepréselt kisebbekkel pöttyözve. Deelor még soha nem látott ilyen összetett hajót.

– Nagyítást csökkenteni! – parancsolta Picard, amint a D-dúr kitöltötte a kilátóernyőt, majd túlcsordult a keretein. Összeráncolta a homlokát. – íme a New Oregon elpusztítói.

A közelgő hajó megfordult. Amint a túloldala feltűnt, Deelor meglátta a külső rétegbe ágyazott néhány bíborvörös gömböt.

– Kapitány...

– Igen, látom – mondta Picard gyorsan. – Data, készítse fel kilövésre a semlegesítő szondát, ha esetleg újból az energiahálóban találjuk magunkat!

– A szonda hatástalan lenne – mondta Data. Újból csökkentette a nagyítást, amint a choraii hajó ismét ki akarta nőni a keretet. – A háló a járműtől kapja az energiát, a D-dúr pedig sokkal többet tud leadni, mint amit a szonda el tudna nyelni.

– Ezek szerint hamarabb össze is tud roppantani minket.

– Kapitány, arra maradna idő, hogy a fézerekkel kilyukasszuk a gömböket – mondta Worf.

– Igen – csatlakozott Data. – De a számításaim szerint ez az összecsapás hetvennyolc százalékos valószínűséggel kölcsönös pusztulást eredményezne.

– Elég volt, ne beszéljenek csatáról! – mondta Deelor türelmetlenül. – A találkozás békés lesz.

– Eddig csakis a mi szándékaink voltak békések -mondta keserűen Picard. – A choraiik fosztogatnak és pusztítanak, mi pedig fizetünk nekik az ebül szerzett vagyonért.

A D-dúr hirtelen megállt. A narancsszín gömbökben áramló atmoszféra megremegett.

– Nagykövet...

Deelor csendre intette a kapitányt.

– Hallgassa! – Az utazódal véget ért, de Ruthe tovább játszott a choraiikkal, szünet nélkül új melódiába kezdve. – Az üdvözlést éneklik.

A kapitány közelebb hajolt Deelorhoz, és halkan megjegyezte:

– Barátságosnak hangzik.

– Igen, az. – Tehát a kapitány is meghallotta a zenéből kiszűrődő örömöt. – Amint Ruthe közli, hogy a szándékaink barátságosak, meg lehet... – Deelor elhallgatott.

– Mi történt?

– Ruthe egy harmadik dalba kezdett – magyarázta a nagykövet. A tolmácsnő nem is pillantott rá utasításért, a hagyományos üdvözlésen azonban már egyértelműen túljutott. Vajon mit mondhat most nekik? Deelor megpróbálta megfejteni a dallam jelentését, szétválasztani a magas fuvola– és a zengő orgonahangok kötelékét, de a zene ismeretlen volt, ezért nem érthette meg. Crusher doktor lépett mögéje.

– Náluk van a gyerek?

– Igen, azt hiszem – válaszolta Deelor, de valójában nem volt ilyen biztos benne. Elvesztette a melódia szálát, csak itt-ott értett meg néhány hangot.

– Na és hogy szerezzük vissza? – zendült föl Picard hangja. Az énekesek hirtelen elhallgattak, csak maga a D-dúr dörmögött tovább.

Miközben lekapcsolta a fuvola egyik részét, a tol-mácsnő megválaszolta Picard kérdését.

– Visszaadják a lányt, mindent megbeszéltem velük. – Ruthe gyorsan szétszedte a hangszer maradék darabjait, és a köpenyébe rejtette őket. – Emilyt akkor találták, amikor kifosztották a New Oregont, ezüst után kutatva. Belőle nem lett még ajándék, így hajlandók elengedni a megfelelő ár ellenében.

Deelor tenyere izzadni kezdett. Az egyenruhájába törölte.

– Mi az ár?

– Másfél kiló arany, pár deka cink és platina. -Ruthe lelépett a lépcsőről. – Átsugárzok, amíg a fémet előkészítik.

Deelor annyira megdöbbent, hogy nem is tudott válaszolni. Eddig akárhányszor az életét is rábízta volna Ruthe-ra, most is megtenné. Viszont eléggé ismerte ahhoz, hogy megérezze a szavai mögött rejlő hazugságot. Vajon mi a célja vele?

Picard lelépett az emelvényről, hogy szembenézzen Ruthe-tal.

– Nem tetszik nekem ez az ügy. Túl könnyen beleegyeztek.

– Inkább csatázni akar a choraiikkal? – kérdezte Ruthe, egyik szemöldökét felvonva. – Nem hinném, hogy győzne.

Eltartott egy darabig, mire a kapitány megszólalt.

– Yar hadnagy, Crusher doktornő, kérem kísérjék el Ruthe-ot a transzporterállomásra! – Picard hátralépett, a tolmácsnő pedig elvonult mellette.

Deelor követte a szemével, amíg el nem tűnt a turbólift ajtaja mögött.

– Bízom Ruthe-ban – szólalt meg, aztán elgondolkodott, hogy nem sietett-e túl hamar a védelmére, így elárulva egyre növekvő nyugtalanságát a kapitánynak. – Tudja, mit csinál.

Picard visszaült a székébe, lábát szilárdan a padlónak támasztotta, kezével pedig megragadta a karfát. A kilátóernyőre meredt.

– Lehet, hogy ön bízik Ruthe-ban, de én nem bízom a choraiikban.

Tasha Yart kellemetlen érzés fogta el, amikor le kellett eresztenie a hajó pajzsát arra a pár kritikus másodpercre, amíg Ruthe áttranszportált a choraiikhoz. Feszengése alig hagyott alább, miután a védőernyők újból működésbe léptek; az Enterprise fölé tornyosuló choraii hajó nyugtalanította.

– Ezt nagyon utálom – vallotta be a konzolra támaszkodva. – Utoljára majdnem három órát vártunk Ruthe jelentkezésére.

Crusher nagyot sóhajtott.

– Ha a szertartásos úszás a B-n órákig tartott, vajon mennyi idő alatt járja be a D-dúrt?

– Napok, hetek... – Az elektronikus ciripelésre a biztonsági tiszt hirtelen felegyenesedett. – A jelzés! -Gyorsan végrehajtotta az eljárás ellenkezőjét, ami pár perccel azelőtt átküldte Ruthe-ot a choraii hajóra.

– Túl korai! Valami nincs rendben. – Crusher az emelvényhez szaladt, miközben a fehér fény újból elöntötte a helyiséget. Amikor a vakító sugár elhalványodott, a doktor egy kislányt látott meg. Egyedül. A nyakába akasztott láncon Ruthe kommunikátora lógott.

– Vigyék onnan! – kiáltotta Yar, miközben igyekezett szélesíteni a keresősugarat a koordináták körül. Minden másodperc, amit a vezérlők állítgatásával töltött, növelte a hajóra irányuló veszélyt.

Crusher lekapta a gyereket az emelvényről, és erőteljesen mellkasához szorította az apró testet; megörült, hogy a New Oregon-i pusztításból legalább egy életet megmenthettek. A csurom vizes fürtök alatt rejtőző arc nagyon hasonlított Dnnysére.

– Emily!

– Ez jó volt! – válaszolta vidáman a lány, miután a doktornő elengedte őt. Emily gond nélkül állt át a levegő lélegzésére. – Visszamehetek játszani?

– Nem, édesem. Hazamegyünk – mondta Crusher, és ő is megpróbált mosolyogni. Vajon a hamlini gyerekeket sem rázta meg a szüleik halála?

– Az a kedves néni is jön?

Ruthe. A doktor felnézett. Yar keze a transz-portervezérlőn már nem mozgott.

– Tasha, hol van?

– Nem találom – mondta a biztonsági főnök. Arca merev volt, szeme lesütve. – A pajzsokat felvontam.

* * *

– Az érzékelők az egész hajót egyetlen életformának látják – mennydörgött Worf a kisebb hídon. – A kijelzés zavaros. Nem tudom megállapítani a nő pontos pozícióját az atmoszférában. – A taktikai konzol másik részére pillantott. – Az üdvözlőfrekvenciákon még mindig nincs válasz.

– Mi történhetett odaát? – Picard kezdettől fogva kételkedett a choraiik szándékaiban, de nem engedhette, hogy a gyanakvása háttérbe szorítsa az ítélőképességét. Ha rosszul értelmezi az idegenek indítékát, a két hajó szükségtelenül csatába keveredhet. – Elképzelhető, hogy átküldenék egy foglyot a fizetség fogadása nélkül?

– Azt hiszem, lehetséges. Hogy kifejezzék az önteltségüket.

Picard aggodalmát azonban újabb sejtelem növelte.

– Esetleg elhozhatta a gyereket a choraiik tudta nélkül?

– Nem – mondta Deelor keményen. – Nem olyan ostoba.

– Fogalmunk sincs, mi történik odaát, de amíg nem viselkednek ellenségesen...

– Kapitány – szakította félbe Data. – A D-dúr távolodik.

– Kormányos, utánuk, teljes sebességgel! – parancsolta Picard. Majd gyorsan folytatta, és ezt már az egész hajón hallották. – Minden részleg, harckészültség!

Az Enterprise a choraii buborék-jármű után szökkent. A két hajó közti jókora távolság csökkenni kezdett, de csak nagyon lassan.

– Nagykövet, nem kényszeríthetjük ki Ruthe kiadását – mondta Picard –, legalábbis anélkül nem, hogy rendkívüli veszélybe sodorjuk őt.

Deelor bólintott. Arca sápadt volt, de higgadt.

– Csak vonja magára a figyelmüket és húzza, az időt, kapitány!

– Értem. – Picard mély levegőt vett és kiadta a következő parancsot. – Worf, aktiválja a vonósugarakat, amint hatótávolságon belül vannak!

A klingon úgy tartotta kezét a taktikai konzol felett, mint egy ragadozómadár a karmait, majd lecsapott. A hajó megrázkódott, amint fél tucat vonósugár rákapcsolódott a D-dúr gömbjeire. A híd fehér világítása kialudt, vérvörös vészfények villantak fel. A kilátóernyőn a choraii hajó lassan, remegve megállt.

– Emberek, engedjetek el! – Mély, bugyborékoló hangok mennydörögtek, mint valami mérges görög kórus.

– Az egyik társunk még a hajójukon van – kiáltotta Deelor, de a choraiikhoz képest a tenorja gyengének tűnt. – Adjátok vissza!

– Az Elvesztett Emberre gondolsz? Sok éve meg kellett válnunk tőle, de most visszatért.

– Az átkozott! – szitkozódott Deelor halkan. Picard jelzett Worfnak, hogy kapcsolja ki a csatornát.

A híd csendbe burkolózott.

– Nagykövet, mit jelent az, hogy „Elvesztett Ember"?

– Már korábban is sejtettem. Csak pár hajó van a helyi csoportban, amelyik le tud ereszkedni a bolygófelszínre, de azt hittem, elmondja, ha... – Elgondolkodva elgallhatott.

– Mit? – kérdezte Picard türelmetlenül.

– A D-dúr Ruthe hajója. Itt született és nevelkedett. – Deelor ujjaival hátrafésülte a haját, mérges tüskéket gyártva a feje tetején. – Nyilván azonnal megismerte őket, amint meghallotta a dalukat, de nem szólt nekem.

– Miért?

– Mert nem engedtem volna, hogy átsugározzon. – Deelor sietve intett Worfnak, majd felemelte hangját, hogy folytassa a szóváltást a choraiikkal. – Adunk bármilyen fémet cserébe érte.

– Nem, Vad Lény. Itt az otthona. Beleegyezett; hogy itt marad, ha helyette átadjuk a fiatalt.

Felemelkedve a székéből Picard mélyebb hangjával a nagykövet segítségére sietett.

– Nem áldozzuk őt fel!

– Nem vagyok áldozat, kapitány. – Ruthe szavai remegtek és visszhangzónak a tüdejét megtöltő folyadék miatt. – Önként maradtam itt.

– Nem, nem hiszem! – kiáltotta Deelor. – Alkut kötött a choraiikkal, és ez az ár!

– Alacsony ár. – Nevetése végighullámzott a vízen.

– Elfogadhatatlan! – vágott vissza Picard mérgesen. – A choraiik annyi ember halálát hozták, gondolkodás és kegyelem nélkül. Nem hagyhatjuk önt náluk.

– De én véget tudok vetni az öldöklésnek. Elének-lem nekik az önök dalait. Mozart, Beethoven és a többiek zenéjét. Megmutatom a choraiiknak, hogy még a Vadak is tudnak zenélni. Ha felismerik az emberekben rejlő értéket, megtanulják, hogy elkérjék amire szükségük van.

– Ez a döntés túl drasztikus, túl hirtelen jön. Van más mód is, hogy...

– Még mindig nem érti. Én mindig is vissza akartam térni ide, az igazi otthonomba. Sok fajtámbelit elárultam, hogy megtaláljam ezt a hajót, de csak gyermekeket, mert ők fiatalok, és hamar felejtenek. Én túl öreg vagyok, hogy feledjek, de túl fiatal, hogy meghaljak az emlékekért.

– Igazat beszél? – követelte Picard a mellette mozdulatlanul álló férfitól. – Tényleg ezt akarja?

– Igen – suttogta Deelor rekedten. – Igen, az az átkozott.

Ruthe hangja újból felcsendült, sürgetőbben, mint az imént.

– Engedjetek el, Vad Lények! Sokat kell még dalolnunk.

– Worf hadnagy – mondta Picard halkan –, engedje el őket!

A klingon gyorsan engedelmeskedett, kikapcsolva a vonósugarakat a D-dúr körül. A harci híd eddig energiaveszteségtől tompított fényei és zajai most újból életre keltek.

– Nem mozdulnak – jegyezte meg LaForge az idegen hajóra pillantva. Leeresztette a kezét a kormánypanelre.

Mély, dörmögő hang szólalt meg az Énterprise-t és a D-dúrt összekötő kommunikációs csatornán keresztül. Összehangzó choraii szólamok duzzadtak gyászdalszerű melódiává, zenével elöntve a hidat. Egy magas szoprán kísérte a komor dallamot.

A nyomasztó zene hallatán Picard-t pillanatnyi nyugtalanság fogta el.

– Mi történik?

Deelor nem válaszolt. Ehelyett Data fordult meg a vezérlőpultjánál.

– Azt hiszem, elbúcsúznak.

18. fejezet

A New Oregon talaja még mindig ázott volt a hosszú eső után, de a víz lassan elfolyt a magasabb területekről. A rothadó növényzet szaga megmaradt, Elnyomva az új hajtások édesebb illatát. Elszórt zöld foltok jelezték, hogy a fű és a bokrok hamarabb kinőnek, mint azelőtt, az első generáció maradványaiból táplálkozva. A felszínt felszántó vad szelek gyengéd szellőkké enyhültek, a tiszta, azúrkék égen pedig nyári nap ragyogott.

Amíg a csillaghajó technikusai az időjárás-szabályzókat javították, a farmerek az ásóikat vették kézbe, de nem magvetéshez. Tizenkét sír hagyott forradást új földjükön.

A hetedik napon, amit ezen a bolygón töltött, Pat-risha friss lombokat vitt Krn sírjára. Ha a virágok kihajtanak, majd hoz egy csokrot. Régi szokás volt, a közösség kezdetéig nyúlt vissza, és ismerős is annak a nőnek, aki gyermekkorát az anyja sírjának látogatásával töltötte. Lehet, hogy ha a fű benövi ezt a friss, barna földkupacot, a kínzó fájdalom elmúlik, és inkább megszokásból jön majd ki ide, nem a györtő szükség által hajtva.

Patrisha felnézett a lomha lépések hallatán. Az unokatestvére bakancsa sáros volt, keze pedig vörös és duzzadt a szokatlan munka után, Tomas mégis visszanyert valamennyit méltóságából az elmúlt hét során. Még mindig bosszantó ember volt, de emellett farmer is. Ide tartozott.

– Dnnyst kerestem, de úgy hallom felment amoda. – Szemrehányóan az égre mutatott. – A transzporterrel!

– Okolj engem, ha valakit hibáztatni akarsz! Én engedtem el. – A Krn sírján heverő ágak levelei máris fonnyadni kezdtek a hőségben. – Elbúcsúzik a barátjától.

– A fiú túl sokáig volt azon a hajón – jelentette ki Tomas, bár inkább leverten, mint morcosan. – Hidd el nekem, nem lesz hű a hitünkhöz. Nemsokára arról fog álmodni, hogy elhagyja a közösséget.

– Nem fogom marasztalni – válaszolta Patrisha halkan. Ő már évekkel azelőtt elvesztette a hitét, de nem elég hamar, hogy máshol új életet kezdjen. Itt volt a helye, a New Oregonon, Krn lányával, mert máshová nem mehetett.

Wesley és Dnnys utolsó találkozása sok szempontból kényelmetlen volt.

Dnnys még soha nem esett át molekuláris transzporton, és bár mindig kigúnyolta a kifordított testekről szóló farmer-történeteket, az utolsó pillananatban őt is elfogta a rémület, amint a sugár megragadta. A fiú sá-padtan és reszkető lábbal materializálódott az emelvényen, és biztos volt benne, hogy a barátja és a konzol kezelője észrevették gyávaságát.

Wesley pedig – bár értelmetlenül – bűntudatot érzett, mert olyan szerencsés, hogy űrhajón lakhat. Megpróbálta megosztani mással ezt az előnyös helyzetet, – de most, amikor meglátta barátja fanyar arcát, a zászlós eltűnődött, vajon nem lenne-e boldogabb a farmerfiú, ha soha nem ismerte volna meg azt az életmódot, amiről ezután le kell mondania.

Pár másodpercnyi kínos csend után Dnnys lelépett az emelvényről. Néhány könyv volt nála.

– Ezekre már nincs szükségem – mondta nyersen, és Wesley kezébe nyomta a gépészeti jegyzeteket. Komoran nézett, hogy elrejtse az összegyűlő könnyeket, azán megpróbálta megmagyarázni a döntését.

– Egész életemben nagybácsi nélkül voltam. Nem hagyhatom, hogy Emilyvel is ez történjen.

– Sejtettem, hogy maradni fogsz – mondta Wesley, és nem zavarta, hogy Dnnys visszaadta az ajándékait. Odalépett a konzol melletti asztalhoz, és kicserélte a farmerfiú könyveit egy másik csomagra, amit már korábban előkészített. – Ezért elhoztam ezeket.

Dnnys elvette az új könyveket.

– Ezek mik? -<– kérdezte, bár igazán nem érdekelte. Nem sok értelme volt bármit olvasgatni, amit Wesley adott. A farmerek életmódja kevés időt hagy az álmodozásra.

– A földiesítő állomás technikai leírása. – Wesley örömmel látta a barátja arcára kiülő döbbenetet, amint lepillantott a kezében lévő könyvekre. – Már úton van a csapat, akik majd újraépítik a vezérlőközpontot, de földiesítő mérnökökből hiány van, ezért az állomásra aligha jut elegendő személyzet.

– Tehát bárkit, aki segíteni tud... – kezdte Dnnys, halvány mosollyal az arcán.

-... szívesen látnak – fejezte be Wesley vigyorogva. Nem maradt több idejük beszélgetni.

– Mindjárt elhagyjuk a bolygó körüli pályát – szólalt meg a transzporter kezelője. – Menned kell.

Dnnys visszalépett az emelvényre, a könyveket szorosan a mellkasához szorította. Amint a transz-porter visítása egyre magasabb hangra váltott, eszébe jutott egy utolsó, fontos kérdés.

– Meddig tart a földiesítés utolsó szakasza?

– Életed végéig – mondta Wesley, és a barátja már el is tűnt.

A tenger hajói még az árapályhoz kötve vitorlázhattak el a kikötőből, az Enterprise indulása azonban már csak a kapitányától függött. Picard úgy döntött, megvárja, amíg a hajó belső fényei a lemenő nap ragyogását utánozzák.

– Indulás! – rendelkezett akkor, hátradőlve a párnázott parancsnoki székben! A késői óra miatt egyes kapitányok talán átengedték volna ezt a feladatot az első tisztjüknek, de Picard számára, egyetlen indulás sem volt köznapi tevékenység, így mindig a hídon tartózkodott, ha űrhajója kilépett a bolygó körüli pályáról. Pár percig még itt marad, és ízlelgeti az új kaland ígéretét, melyet minden kezdet magában tartogat.

A kapitány szó nélkül hallgatta Riker parancsnok és Troi tanácsadónő barátságos vitáját. A szúrós megjegyzések ide-oda röpködtek a parancsnoki központ két oldala között.

– Egy konferencia nem pihenés – mondta Troi. -Fontos szakmai célja van.

– Persze, például megtudni, hány pszichológus fér be egy transzporterfülkébe! – vágott vissza Riker.

A gúnyos megjegyzés hallatán elfojtott nevetés hangzott fel Tasha felől, a hátsó emelvényről.

– Deanna, én láttam, amikor becsomagolt, és néhány ruha...

– Tasha, csss! – szólt rá Troi élesen.

Picard mosolyogva Rikerre pillantott, de arra ügyelt, hogy ne forduljon Troi felé. Sajnos a tanács-adónő valószínőleg megérezte, hogy mulatságosnak találja a dolgot.

– Elnézést, kapitány – mondta színlelt udvariassággal. – Fel kell készülnöm az utazásra.

Riker vigyorgása kissé elhalványodott, amikor a tanácsadónő felállt.

– Deanna, csak vicceltem.

Troi megfordult, és Picard eltűnődött, vajon milyen gonoszság rejtőzik az ártatlan mosoly mögött?

– Ha jól emlékszem, te megtapasztaltad már, hány első tiszt fér el egy kompban. – Troi kilibegett a hídról, miután a legénység figyelmét Rikerre terelte.

Picard nem tudott ellenálni a támadás lehetőségének. Kérdőn felvonta egyik szemöldökét, és nézte, amint Riker fészkelődni kezd.

– Kísérlet volt, vészriadó esetére – mondta az első tiszt. Arca komoly maradt a magyarázat közben, de füle elpirult. – A válasz pedig tizenkettő.

Data megperdült a vezérlőpultjánál.

– Ha a gyakorlat célja a maxmiális utassűrűség megállapítása volt, akkor a legkisebb űrkompban is több, mint tizenkét személy fér el.

– Igen, de hirtelenjében csak tizenkét első tisztet találtunk, akinek éppen kimenője volt a Mardi Gras-n: így a maradékot a helyiekkel pótoltuk ki.

– Ön járt a Mardi Gras-n? – Picard visszaemlékezett saját kimenőjére azon a bizonyos bolygón. – Nem túl fiatal még Data ehhez a történethez?

– Uram? – Az android kissé zavartan nézett a kapitány megjegyzése hallatán. Geordi nevetése csak növelte tanácstalanságát.

Riker széles vigyorra húzta a száját.

– Tudja, kapitány, említette, hogy szeretné részleteiben tanulmányozni az emberi interperszonális kapcsolatokat. Márpedig ez a legjobb lehetőség rá.

– Akkor mindenképp folytassa, Egyes! – mondta Picard. – Ez parancs.

Az orvosi részleg vezetőjeként Crusher doktornő saját maga választhatta ki beosztottjait. Büszkén mondhatta el, hogy elsőrendű csapatot állított össze az Enterprise számára. Ha valakit erre az új csillaghajóra osztottak be, már magában kitüntetésnek számított, ami után a Csillagflotta doktorai és nővérei igencsak áhítoztak, így a részleg személyzete ritkán változott. Ennek ellenére a Crusher doktornő íróasztala előtt álldogáló fiatal ápolónő most elvezénylését kérte.

– Hol hallott a gyerekekről? – kérdezte Crusher. Hangjából élesen kihallatszott a csalódottság. Lisa Iovino távozása, hatalmas veszteség a gyengélkedő számára. – Mindegy, nem számít.

– Átmehetek hozzájuk? – erősködött Iovino, bár nem volt igazán biztos benne, hová megy valójában. Csak az számított, hogy a gyermekek is ott vannak.

– Igen – sóhajtotta Crusher. Belátta, hogy a hamlini gyermekeknek nagyobb szükségük van a nővérre, mint az űrhajó legénységének.

– Biztos el tudom intézni, hogy hozzájuk kerüljön. – Deelor nagykövet tartozott neki ennyivel. – A Tízes Csillagbázis hatóságai pedig majd elirányítják a végleges célállomásra.

– Köszönöm, Crusher doktor – mondta Iovino kissé elkábulva az életében beállt hirtelen változástól. – Soha nem terveztem, hogy gyermekekre szako-sodom, de ezek a kölykök...

– Lisa! – A kórteremből felhangzó kiáltást gyanús csörömpölés követte. – Lisa?

– Azt hittem, alszik – mondta a nővér, és az ajtó felé indult. – Rávettem, hogy járjon, de most már föl is mászik mindenre!

A lármás Mózes pusztító bohóckodásán mosolyogva Crusher doktornő elindult a gyengélkedőből a régóta esedékes kirándulásra. Saját gyermeke -inkább fiatal férfi már – a holofedélzet bejáratánál várta. Az ajtó mögött a lenyugvó nap látszott a bíborvörös és kék égen. Még elég világos volt egy sétához a hömpölygő dombokon.

– Jobb volt, amikor az állatok is itt voltak – mondta Wesley, miközben az első kerítéshez közeledtek. A farm furcsa nyugalomba burkolózott, mintha egy varázsló minden élőlényt elaltatott volna a vidéken.

Beverly mélyen beszívta a mézillatú levegőt. Régi emlékek, még a Csillagflotta és Jack előttről, keltek életre.

– Ó, el tudom képzelni, milyen lehetett. Végül is egy mezőgazdasági kolónián születtem.

A fia kireteszelte a fakaput, és beléptek rajta. Visszazárta, bár a bárányok már nem szabadulhattak ki. Az udvar közepén állva Wesley a disznóólra és a nyúlketrecekre mutatott, A lyukas szivattyú csöpögése áthatóan visszhangzott, amikor nem beszélt. Elgondolkodva megdörzsölte a bőrkeményedést, amit akkor szerzett, mikor vizet hordott a lovaknak, és megpróbált rájönni a kétkezi munka értelmére.

– Még mindig nem értem, miért élnek így. A technika lényege, hogy megkímélje az embert az efféle nehéz munkától, hogy jusson ideje másra.

– Igen, talán – mondta Beverly. – De én megértem a farmerek bonyolult berendezések iránt érzett ellenszenvét. Az én bolygómon sokkal kevesebbet kellett volna szenvedniük az embereknek, ha nem függtek volna annyira a gépektől. – Az Arvada III katasztrófája még az ő születése előtt zajlott le, de Crusher nagyanyja elmesélte a nehéz évek történetét. – Amikor a létfenntartáshoz szükséges berendezések elromlottak, a lakosság védtelen maradt. A túlélőknek újra meg kellett tanulniuk a régi életmódot, de tanítók nélkül.

– Erre nem is gondoltam – mondta Wesley.

Még bolyongtak egy darabig barátságos csendben, amíg a terem áramkörei vissza nem juttatták őket a bejárathoz. Wesley vetett egy utolsó pillantást a sötétségbe burkolózó mezőkre, aztán kikapcsolta a programot.

Picard belépett a tárgyalóba, majd megtorpant, amint meglátta az ablaknál álló sötét alakot. Felismerte a személyt a körvonalak alapján.

– Crusher doktornő, maga még ébren van? Újabb riasztás T'sala elsőszülöttjéhez?

– Nem, csak szomorkodok – válaszolta a nő, de Picard-ra mosolyodott, miután amaz melléje lépett. -Vigyázzon, fertőző!

– Megkockáztatom.

– Elgondolkodtam Ruthe-on – mondta Crusher. -Az elmúlt tizenöt évben emberekkel élt. Jean-Luc, mi van, ha túlságosan megváltozott ahhoz, hogy visszatérhessen a choraiikhoz?

Picard érezte, hogy nyaka és válla megfeszül a kérdés súlya alatt.

– Akkor nincs hová mennie. – A felismerés szomorúsága egy pillanatra magával ragadta, majd megcsóválta a fejét. – Nem, ez nem igaz. Meg kell tanulnia mindkét világban élni.

A doktor tovább vitte a gondolatot, mint Picard azt szerette volna.

– Mi is ezt tesszük, itt, az Enterprise-on. Elhagytuk az otthonunkat, és vándorok lettünk, mint a choraiik.

– Bár kevésbé vérszomjasak – mondta Picard szárazon. – De a hasonlóságot nem tagadom. – Az összevetés elhessegette utolsó kétségeit is Ruthe elengedésével kapcsolatban. – Abbahagyta a szomorkodást, Beverly?

– Igen, abba.

– Jó – mondta Picard. – Akkor ez a történet az első tisztünkről tetszeni fog. – A sztori másnap estére biztosan bejárja az egész hajót, és a kapitány legalább egyszer szerette volna újdonságként elmondani..

Andrew Deelor nem aludt, csak várta a reggelt, majd, mikor végre elérkezett, ledobta magáról a takarót, és felkelt. Nem volt éhes, de inkább a reggelit választotta, mint hogy a kabinjában maradjon. Felszedte a gyűrött köpenyt, ami takaróként szolgált, és elindult az ajtó felé.

A nappalin keresztülsétálva rájött, hogy Ruthe-nak semmi nyoma nem maradt a lakosztályban. A köpenyén és a fuvoláján kívül más holmija nem volt. Távozásakor mindkettőt a transzporterállomás padlójára ejtette. Deelor a fuvolát a fiatal farmerlánynak adta. A choraii hajókról áthozott gyerekekből kitűnő zenészek lesznek, lehet, hogy a velük töltött rövid idő Emilyre is hatással volt. Ruthe-ból mindössze a kezében tartott kopott ruhadarab maradt meg. A szövet enyhe fahéjillatot árasztott.

Deelor begyömöszölte a köpenyt egy hulladékej-tőbe, és üres kézzel távozott a kabinból. Kevés csomaggal utazott, Ruthe köpenye pedig túl nehéz poggyász lett volna.

Szerzőnkről

Carmen Carter 1954-ben született. Első irodalmi műve, egy fantasy kisregény (A félénk szörnyeteg), 1984-ben jelent meg. Ezután érdeklődése a Star Trek felé fordult, és 1987-ben meg is született ennek első gyümölcse, A holló álma. A regény főszereplői Kirk kapitány és az eredeti Enterprise legénysége, de elsősorban dr. McCoy. Amikor a televízióban kezdetét vette Az Új Nemzedék sugárzása, hamar megkedvelte ezt a csapatot is. A most kezében tartott könyvön kívül azóta még kettőt írt Picard-ék kalandjairól, az egyiket érdekes vállalkozás keretében három (!) másik szerző társaságában.

Table of Contents

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

Szerzőnkről