Agatha Christie

A FOGORVOS SZÉKE

Agatha Christie: One, Two, Buckle My Shoe

© Agatha Christie, 1940

Fordította: Bencsik Julia

Dorothy Northnak, aki szereti a krimit és a tejszínt,

Abban a reményben, hogy ez a könyv kárpótolni fogja őt az utóbbi hiányáért!

Csatt-csatt, cipő csat,

Zárd be jól az ajtódat.

Gally-gally, gallyacska,

Szedd fel gyorsan, rakd sorba.

Kott-kott, kövér tyúk,

Keress, kutass, hová bújt.

Aj-aj, lányok, lányok,

Konyhádban is figyelj rájok.

Csitt-csitt, hallgass itt,

A végén mondok valamit.

CSATT-CSATT, CIPOCSAT

I

Mr. Morley a reggelinél nem volt a legjobb hangulatban.

Kritikus megjegyzésekkel illette a szalonnát. Megkérdezte továbbá, hogy a kávé miért ilyen iszapszínű, és megjegyezte, hogy a zabpehely még a múltkorinál is rosszabb.

Mr. Morley széles pofacsontú, erős állú, alacsony ember volt. A nővére pedig, aki a háztartását vezette, leginkább egy gránátosra hasonlított.

Az asszony vizsgálódó pillantással méregette zsörtölődő öccsét, és megkérdezte, hogy talán már megint nem volt elég meleg a fürdővíz.

Mr. Morley meglehetősen kelletlenül azt válaszolta, hogy az elég meleg volt. Aztán belenézett az újságba és közölte, hogy a kormány, mely eddig is csak hevenyészve töltötte be feladatát, most már egyenesen csődbe viszi az országot.

Miss Morley mély bariton hangján sajnálkozását fejezte ki.

Nő létére ő mindig úgy találta, hogy a soron lévő kormány – bármilyen kormányról is lettlégyen szó, nagyon hasznos. Nógatta öccsét, hogy magyarázza el, miért is volt a mostani kormány politikája idióta, következetlen, gyengeelméjű, szinte az öngyilkossággal egyenértékű.

Miután Mr. Morley kifejtette véleményét az adott témáról, megivott még egy csésze iszapszínű kávét, és előhozakodott igazi bánatával.

– Ezek a mai lányok – mondta –, mind egyformák. Önzők, megbízhatatlanok. Nem lehet rájuk számítani.

Miss Morley kérdőn nézett rá.

– Gladys?

– Igen, küldött egy üzenetet. A nénikéje gutaütést kapott, és el kellett utaznia hozzá Somersetbe.

Miss Morley azt mondta:

– Elég bosszantó valóban, de elvégre nem az ő hibája.

Mr. Morley a fejét csóválta.

– Ki tudja, hogy tényleg odament-e? Ki tudja, hogy nem azzal a kellemetlen fiatalemberrel tervelték-e ki az egészet? Az a fiatalember a legkevésbé sem Gladyshez való! Biztosan kitaláltak valami kirándulást erre a napra.

– Oh, nem, kedvesem. Nem hinném, hogy Gladys képes ilyesmire. Hiszen mindig olyan becsületesnek találtad.

– Igen, igen.

– Azt mondtad, hogy intelligens lány, és nagyon szereti a munkáját.

– Igen, igen, Georgina, de ez még azelőtt volt, hogy ez a fiatalember megjelent a színen. Mostanában egészen más. Egészen más – szórakozott, rosszkedvű, ideges.

A „gránátos” mélyet sóhajtott.

– De hát Henry, minden lány szerelmes lesz egyszer. Ez a világ sora.

Mr. Morley nagyot szippantott.

– Ez nem kellene, hogy a titkárnői munkáját befolyásolja. És ma különösen nehéz napom van! Nagyon sok betegem lesz, és köztük néhány nagyon fontos ember. Igazán bosszantó!

– Tényleg nagyon kellemetlen, Henry. És az új fiú? Hogy vált be?

Henry Morley borúsan válaszolt.

– A lehető legrosszabb. Képtelen megjegyezni egyetlen nevet is helyesen, és olyan faragatlan, mint egy tuskó. Ha nem tanul bele, kénytelen leszek mást keresni. Nem tudom, hová jut az oktatás, ha így folytatjuk. Az iskolák ontják a tökfilkókat, akik képtelenek megérteni, amit mondasz nekik – hát még hogy meg is jegyezzék?!

A férfi az órájára nézett.

– Mennem kell. Abszolút zsúfolt nap, és még azt a Sainsbury Seale nevű nőt is be kell suszterolnom valahová, mert erős fogfájásra panaszkodik. Mondtam neki, hogy menjen Reilly-hez, de hallani sem akar róla.

– Persze hogy nem – mondta Georgina együttérzéssel.

– Reilly nagyon ügyes – igazán nagyon ügyes. A legjobb diplomával… A legmodernebb technikával…

– De reszket a keze – mondta Miss Morley. – Szerintem iszik.

Az öccse felnevetett. Végre visszatért a jókedve.

– Felugrom egy szendvicsre fél kettőkor, ahogy szoktam.

II

A Savoy Hotelben Mr. Amberiotis a fogát piszkálta egy fogpiszkálóval, és magában mosolygott.

Minden nagyon jól alakult.

Szerencséje volt, mint mindig. Néhány kedves szó, amit egy buta tyúkhoz intézett, milyen busásan jövedelmez.

Hát igen. Mindig is jószívű ember volt. És nagylelkű! A jövőben még inkább nagylelkű lehet. Adakozó tervek lebegtek a szeme előtt. A kis Dimitri… És a jó, öreg Constantopopolus a lerobbant kisvendéglőjével. Micsoda meglepetés lesz nekik…

A fogpiszkáló véletlenül túl mélyre hatolt, és Mr. Amberiotis arca megrándult. A rózsaszín tervek szertefoszlottak, helyükbe léptek a hétköznapi teendők. Nyelvével finoman kitapintotta a fogpiszkáló helyét, majd elővette a jegyzetfüzetét. Queen Charlotte Street 58. Tizenkét óra.

Megpróbálta újra felidézni az iménti lelkes álmokat. Hiába. A jövő most csak hat rövid szóra szűkült:

„Queen Charlotte Street 58. Tizenkét óra.”

III

A Glengowrie Court Szállóban, Dél-Kensingtonban, a reggeli már befejeződött. Miss Sainsbury Seale az előcsarnokban beszélgetett Mrs. Bolithóval. Szomszédos asztalnál ültek az étteremben, és már egy héttel ezelőtt összebarátkoztak; a Miss Sainsbury Seale érkezése utáni napon.

Miss Sainsbury Seale azt mondta:

– Tudod, drágám, már nem is fáj! Egy cseppet sem! Azt hiszem, odatelefonálok, hogy…

Mrs. Bolitho félbeszakította.

– Ne butáskodj! Most már nem szabad lemondani. Túl leszel rajta egyszer és mindenkorra.

Mrs. Bolitho magas, parancsoló hangú hölgy volt. A negyvenes éveiben járó Miss Sainsbury Seale kiszőkített haját rendetlen csigákban viselte. Alaktalan, mondhatni, művészies ruhákban járt, és a csiptetős szemüvege állandóan lecsúszott az orra hegyére. Folyton-folyvást csacsogott.

Most is tovább bizonygatta:

– De tényleg, hidd el, hogy egy cseppet sem fáj.

– Lehetetlen. Az előbb mondtad, hogy nem tudtál aludni miatta egész éjszaka.

– Az igaz, hogy nem aludtam, de, tudod, lehet, hogy most már elhalt az ideg.

– Annál inkább el kell menned a fogorvoshoz – mondta Mrs. Bolitho határozottan. – Mindnyájan szeretjük halogatni gyávaságból. Jobb, ha elszánod magad és túl leszel rajta.

Miss Sainsbury Seale szája megrebbent. Talán a tiltakozás érthetetlen mormogása volt: „Igen, de nem a te fogadról van szó.”

Hangosan csak ennyit mondott:

– Biztosan igazad van. És Mr. Morley olyan óvatos ember, tényleg senkinek sem okoz fájdalmat.

IV

Az igazgatósági értekezlet befejeződött. Minden simán folyt le. A kilátások nem jók. Nem kellett volna, hogy rossz érzése legyen, de Mr. Samuel Rothenstein mégis érzett valamit – valami furcsát az elnök viselkedésében.

Úgy emlékezett, hogy volt valami indokolatlan feszültség vagy élesség az elnök hangjában, egyszer-kétszer az értekezlet alatt.

Valamilyen titkolt félelem? De Rothenstein sehogy sem tudta elképzelni, hogy Alistair Bluntnak titkolt félelmei legyenek. Olyan egykedvű ember. Olyan abszolút normális. Olyan velejéig angol.

Persze, lehet, hogy a mája… Mr. Rothensteinnek időnként májpanaszai voltak. De sohasem hallotta Alistairt a májára panaszkodni. Alistair egészsége éppolyan kikezdhetetlen volt, mint éles esze és pénzügyi érzéke. Nem volt hivalkodóan fensőbbséges, csak csendesen magabiztos.

Mégis egyszer-kétszer, ahogy kezével megérintette az arcát, ahogy feltámasztotta az állát. Tőle szokatlan mozdulatok voltak ezek. Sőt, mintha időnként, igen, mintha elkalandozott volna.

Miután kijöttek a tárgyalóteremből, a lépcsőn lefelé Rothenstein megkérdezte:

– Elvihetem?

– Vár a kocsim – felelte Blunt, s az órájára pillantott. – Nem a belvárosba megyek. – Kis szünet után hozzátette – Fogorvoshoz.

Hát ez volt az eltitkolt félelem!

V

Hercule Poirot kiszállt a taxiból, fizetett a sofőrnek, és becsöngetett a Queen Charlotte Street 58-as számú házba.

Némi késedelemmel szeplős képű, vörös hajú, inasruhás fiú nyitott ajtót.

Hercule Poirot megkérdezte:

– Mr. Morley fogad?

Szíve mélyén ott élt az a gyermeteg remény, hogy Mr. Morleyt talán elszólította a kötelesség; vagy betegeskedik, vagy ma egyéb okból nem fogad betegeket… Minden hiába. Az inas igent intett. Hercule Poirot belépett, és az ajtó becsapódott mögötte az elkerülhetetlen sors fájdalmas csattanásával.

A fiú fontoskodva mondta:

– A nevét, uram.

Poirot megadta a nevét, mire feltárult egy ajtó az előszoba jobb oldalán, és belépett a váróterembe.

A szoba bútorzata szerény volt ugyan, de jó ízlésről tanúskodott, Poirot szemében azonban leírhatatlanul baljóslatú volt. A kifényesített Sheraton (utánzatú) asztalon gondosan elrendezett újságok és folyóiratok feküdtek. A Hepplewhite (utánzatú) szekrénykén két ezüstözött gyertyatartó és egy gyümölcskosár állt. A kandalló párkányát egy bronzóra és két bronzváza díszítette. Az ablakokat kék bársonyfüggöny keretezte. A székeket Jakab korabeli vörös, madár- és virágmintás huzattal vonták be.

Az egyiken egy sápadt arcú, széles bajszú, katonás kinézetű ember ült. Úgy nézett Poirot-ra, mintha valamilyen kártékony rovart pillantott volna meg. Úgy látszott, hogy legszívesebben nem is a puskája után nyúlna, hanem egy doboz Gesarol után. Poirot ellenségesen viszonozta a pillantását, és arra gondolt, hogy vannak angolok, akik annyira utálatosak és nevetségesek, hogy már születésükkor meg kellene fosztani őket az élet szenvedéseitől.

A katonás úriember eme hosszan tartó, megvető pillantás után felvette a The Times legújabb számát, és székét Poirot-tól elfordítva olvasni kezdett.

Poirot egy Punch-ot vett a kezébe.

Aprólékosan mindent végigolvasott benne, de egyetlen viccen sem tudott nevetni.

Ekkor belépett az inas, és Arrow-Bumby ezredest szólította. A katonás úriember távozott vele.

Poirot azon tűnődött, hogy valójában létezhet-e ilyen név egyáltalán, amikor nyílt az ajtó és belépett egy harminc év körüli fiatalember.

Amint a fiatalember megállt az asztalnál, és a lapok között válogatott, Poirot a szeme sarkából figyelte. Nagyon kellemetlen, veszélyes kinézetű fiatalember, gondolta, akár bűnöző is lehet. Tulajdonképpen sokkal inkább bűnözőnek látszott, mint akármelyik gyilkos, akit Poirot pályafutása során letartóztatott.

Az inas lépett a szobába, és közölte a következő áldozat nevét.

– Mr. Pelver.

Poirot, igen helyesen, magára vonatkoztatta a felszólítást. A fiú kivezette az előszobába, ahol egy sarok mögött beszálltak a liftbe, és felmentek a második emeletre. Ott végigmentek egy folyosón, beléptek egy ajtón, amely egy kis előtérbe vezetett. Az inas kopogott egy következő ajtón, és anélkül hogy a választ megvárta volna, kinyitotta. Hátralépett, hogy utat engedjen Poirot-nak. A nyomozó, amint belépett, először vízcsobogás hangját hallotta. Miután az ajtót becsukta, meglátta Morleyt, aki a mosdónál jól beidegződött mozdulatokkal a kezét mosta.

VI

A legkiválóbb emberek életében is vannak bizonyos, megalázó pillanatok. Az a mondás járja, hogy senki sem lehet hős a komornyikja szemében. Ehhez hozzátehetjük, hogy kevés ember lehet hős a fogorvosi székben.

Hercule Poirot nagyon is tudatában volt ennek a ténynek.

A híres nyomozónak általában véve jó véleménye volt saját magáról. Sok tekintetben egyenesen kiválónak találta magát, de ebben a pillanatban nem érzett semmilyen kiválóságot. Érdemei a nullára csökkentek. Csak egy hétköznapi, szürke figura volt, aki retteg a fogorvosi széktől.

Mr. Morley befejezte a szertartásos kézmosást, majd belefogott a szokásos bemelegítő, bátorító beszélgetésbe.

– Meglehetősen hűvös az idő az évszakhoz képest, nemde? – mondta, és közben páciensét udvariasan a SZÉK felé terelte. Hidegvérrel húzogatni kezdte a fejpárnát fel-le.

Hercule Poirot mély lélegzetet vett, fellépett a lábtartóra, és beleült a székbe. Hátrahajtotta fejét, megadva magát Mr. Morley ördögi kezeinek.

– Most – mondta Mr. Morley jókedvűen –, most kényelmes, ugye?

– Igen, egészen kényelmes – felelte Poirot elhaló hangon.

Mr. Morley közelebb húzta asztalkáját, felvett egy kis tükröt, majd egy másik szerszámot, és munkához látott.

Hercule Poirot belekapaszkodott a karfába, becsukta a szemét és kinyitotta a száját.

– Fáj valahol? – kérdezte Mr. Morley.

Nyitott szájjal, kissé artikulálatlanul Hercule Poirot azt felelte, hogy nem fáj sehol.

Évente kétszer kötelességtudatból és rendszeretetből ellenőriztette a fogait. Lehetséges, hogy nem is kell csinálni semmit… Lehetséges, hogy Mr. Morley észre sem veszi azt a bal hátsó fogat, amelyik úgy nyilallt a múltkor… Lehetséges, de nem valószínű, mert Mr. Morley nagyon jó fogorvos.

Mr. Morley lassan haladt, fogról fogra, kopogtatva, ütögetve, közben apró megjegyzéseket mormolva.

– Ez a tömés egy kicsit régi már, de nem vészes. Örülök, hogy az ínye ilyen jó állapotban van.

Gyanús szünet, várakozás – de nem – tovább halad. Az alsó fogsor. Egy… kettő… három? Nem. A héja lecsapott a tyúkra, gondolta Poirot egy kicsit zavaros hasonlattal.

– Itt van egy kis gond. Nem szokott fájni? Hm, csodálom – jegyezte meg, és folytatta a vizsgálódást.

Végül Mr. Morley elégedetten felegyenesedett. – Semmi komoly, csak egy-két töméscsere és egy lyuk azon a felső zápfogon. Mindet meg tudom csinálni ma reggel.

Megnyomott egy kapcsolót, és beindult a zúgás. Leemelte a fúrót, és gyengéd gondossággal új fejet illesztett bele.

– Irányítson! – mondta röviden, és belefogott a munka legrosszabbik részébe.

Poirot-nak nem volt rá szüksége, hogy a kezével hadonásszon, nyögjön, sőt kiabáljon.

Mr. Morley mindig pontosan a megfelelő pillanatban állította le a gépet.

– Öblítsen! – adta ki az utasítást, fejet cserélt a fúróban, majd folytatta. A fúrónak a hangja volt ijesztő, fájdalmat ritkán okozott.

Miközben Mr. Morley a tömést készítette, újra beszédbe elegyedett páciensével.

– Ma ezt is magamnak kell csinálnom – magyarázta. – Miss Nevill nem tudott bejönni. Emlékszik Miss Nevillre?

Poirot bizonytalan hangot hallatott.

– Vidékre kellett utaznia egy beteg rokonhoz. Ennek is egy ilyen zsúfolt napon kellett történnie. El vagyok csúszva ma reggel. Az előző betegem késett. Nagyon bosszantó. Az egész délelőttöt felborítja. Ráadásul be kell suszterolnom egy plusz beteget, akinek nagyon fáj a foga. Mindig ráhagyok egy negyedórát – ilyen lehetőségekre. Mégis nagyon megfeszíti az időrendemet.

Mr. Morley közelebbről belenézett a kis tégelybe, amiben a masszát kevergette, aztán folytatta a monológot.

– Mondok magának valamit, Monsieur Poirot. Megfigyeltem, hogy a nagy emberek, az igazán fontos emberek, mindig pontosak, sohasem várakoztatják meg az embert. A királyi család, például, sohasem késik. És a nagy pénzemberek a Cityből – ők sem. Ma délelőtt jön hozzám egy igen fontos ember – Alistair Blunt!

Mr. Morley szinte győzedelmesen ejtette ki ezt a nevet.

Poirot, akit a beszédben számos vattagöngyöleg és egy üvegcső akadályozott, amit gondosan a nyelve alatt helyeztek el, elismerően nyögött fel.

Alistair Blunt! Ez ám a név, valósággal megborzongatja az embereket manapság. Nem hercegek, grófok, sem miniszterelnökök. Nem. Az egyszerű Alistair Blunt, akinek az arca szinte ismeretlen a tömegek előtt, és akinek a neve csak az újságok hasábjain szerepel – és ott sem túl gyakran.

Csak egy csendes, jellegtelen úriember. Anglia legnagyabb bankhálózatának a feje. Hatalmas vagyon ura. Olyan ember, aki kormányokat irányít. Olyan ember, aki csendes, visszavonult életet él, soha nem mutatkozik nagy közönség előtt, soha nem tart beszédeket. Viszont a kezében teljhatalom van.

Mr. Morley tiszteletteljes hangon folytatta, miközben helyére illesztette a tömést.

– Ő mindig pontosan érkezik a rendelésre. Elküldi a kocsit, és gyalog megy vissza az irodába. Kedves, szerény ember. Szeret golfozni és kertészkedni. Senki sem gondolná, hogy megveheti magának fél Európát! Éppolyan, mint ön vagy én.

Pillanatnyi tiltakozás ébredt Poirot lelkében a személye ilyetén hasonlítgatása ellen. Igaz, hogy Mr. Morley jó fogorvos. Londonban sok jó fogorvos van, de Hercule Poirot nincsen csak egy.

– Öblítsen, kérem! – mondta Mr. Morley.

– Tudja, ez a válasz azokra a hitlerekre, mussolinikre és hasonlókra – folytatta Mr. Morley, miközben a kettes számú fogat vette kezelésbe. – Mi nem csinálunk olyan hűhót. Csak nézze meg, hogy milyen demokratikus a mi Királyunk és Királynőnk. Persze maguk franciák a köztársasági eszmékhez szoktak…

– Énne… ajok anszia… één… elga… ajok…

– Pszt! – mondta Mr. Morley szigorúan. – Teljesen ki kell szárítani az üreget – és forró levegőt fúvatott rá. – Nem is tudtam, hogy ön belga. Nagyon érdekes. Nagyon rendes ember a királyuk, úgy hallottam. Jómagam hiszek a királyságban. A jó iskolázás, tudja. Csak vegyük azt, hogy milyen jól megjegyzik az arcokat és a neveket. Mind az iskolázás eredménye – bár vannak emberek, akiknek természetes érzékük van hozzá. Én például, a neveket nem tudom megjegyezni, viszont az arcokra kitűnően emlékszem. Például az egyik betegemre a minap – már láttam azt az arcot valahol. A neve semmit sem mondott, de rögtön azt kérdeztem magamtól: hol láttam ezt az arcot azelőtt? Még nem jutott eszembe, de biztosan eszembe fog jutni. Még egy öblítést kérek!

Az öblítés után Mr. Morley kritikus szemmel megvizsgálta betege száját.

– Nos, azt hiszem, rendben van. Csukja össze, nagyon óvatosan… Jól illeszkedik? Nem érzi a tömést? Nyissa ki megint! Úgy látom, rendben van.

Hercule Poirot leszállt a székről. Szabad ember!

– Viszontlátásra, Monsieur Poirot! Remélem, nem talált bűnözőket a házamban!

Poirot mosolyogva válaszolt:

– Idefelé jövet mindenkit bűnözőnek láttam. Kifelé menet talán másképp lesz!

– Ó, igen. Egész más előtte, mint utána. Bár a fogorvosok ma már nem olyan félelmetesek, mint régen. Felhívjam a liftet önnek?

– Nem, nem. Inkább gyalog megyek.

– Ahogy tetszik. A lift ott van a lépcső mellett.

Poirot kilépett. Hallotta, hogy Mr. Morley kinyitotta a vízcsapot, miután becsukta az ajtót mögötte.

Lesétált két lépcsőfordulót. Mikor az utolsó fordulóhoz ért, látta, hogy az angol-indiai ezredest éppen most engedik ki. Egész jóképű fickó – tűnődött Poirot. Biztosan nagy vadász. Jó néhány tigrist lelőhetett. Igen hasznos ember – a birodalom biztos támasza.

Bement a váróterembe a kalapjáért és a sétabotjáért. Poirot nem kis meglepetésére a kellemetlen fiatalember még mindig ott volt. Egy másik várakozó a Field-et olvasta.

Poirot jobban szemügyre vette a fiatalembert, mostani emelkedett hangulatában. Még most is nagyon vadnak találta – mint aki gyilkosságra készül – de nem az a típus –, gondolta jólelkűen. Valószínűleg hamarosan ugyanez a fiatalember majd kettesével veszi a lépcsőfordulókat lefelé, boldogan, mosolyogva a világra.

Belépett az inas, és határozottan bejelentette:

– Mr. Blunt.

A férfi az asztalnál letette a Field-et, és felállt. Közepes magasságú, középkorú, közepes testalkatú. Jól öltözött, csendes.

Kiment a fiú után.

Az egyik leggazdagabb és leghatalmasabb ember Angliában – és mégis fogorvoshoz kell járnia, mint mindenki másnak, és bizonyára most ő is ugyanúgy érez, mint minden halandó.

Ilyen gondolatok forogtak Hercule Poirot agyában, amikor felvette a kalapját és a sétabotját. Az ajtóhoz lépett. Még egyszer visszanézett, és az a különös érzése támadt, hogy annak a fiatalembernek nagyon fájhat a foga.

Az előszobában Poirot megállt a tükör előtt, hogy megigazítsa a bajuszát, ami elég rendetlen volt Mr. Morley beavatkozása nyomán.

Megelégedéssel fejezte be a rendezgetést, amikor a lift újra leérkezett, és az inas szállt ki belőle, jókedvűen fütyörészve. Rögtön elhallgatott, amikor meglátta a nyomozót, és előzékenyen kinyitotta neki az ajtót.

Éppen akkor érkezett egy taxi a ház elé, és a nyitott ajtóból egy női láb ereszkedett alá. Poirot jól szemrevételezte a lábat. Csinos boka, igen jó minőségű harisnya. Nem rossz láb. De a cipő nem tetszett neki. Vadonatúj lakkcipő egy nagy fényes csattal. Megcsóválta a fe^jét.

Nem sikkes. Nagyon vidékies!

A hölgy kiszállt a taxiból, de közben a másik lába beleakadt az ajtóba, és leszakadt a csatja. Csilingelve leesett a járdára. Poirot gavallérosan odaugrott, felkapta és udvarias meghajlással nyújtotta át tulajdonosának.

Te jó ég! Majdnem ötvenéves. Csiptetős szemüveg. Rendetlen fakószőke haj, és valami rémes ruha – nyomasztóan zöld. A hölgy, miközben köszönetet mondott, leejtette a szemüvegét és a retiküljét.

Poirot most már kevésbé gavallérosan, de rendíthetetlen udvariassággal mindent felszedett.

A hölgy felvonult a Queen Charlotte Street 58-as számú ház lépcsőjén, Poirot pedig megszólította az alacsony borravaló miatt dörmögő taxisofőrt.

– Szabad?

A taxisofőr kelletlenül válaszolt:

– Igen, szabad vagyok.

– Én is – felelte Poirot nevetve. – Szabad és gondtalan.

Látta a taxisofőr gyanakvását.

– Nem, barátocskám, nem vagyok részeg. Csak most jövök a fogorvostól, és hat hónapig nem kell újra jönnöm. Csodálatos érzés!

ZÁRD BE JÓL AZ AJTÓDAT

I

Délután háromnegyed háromkor csengett a telefon.

Hercule Poirot egy kényelmes karosszékben sziesztázott, elégedettséggel töltötte el a kiváló ebéd.

Poirot nem mozdult meg a telefon hangjára, hanem várta, hogy George felvegye a kagylót.

– Eh, bien? – kérdezte Poirot.

– Azonnal, uram – mondta George a telefonba, és a nyomozó felé tartotta a kagylót.

– Japp főfelügyelő, uram.

– Nahát.

Poirot a füléhez emelte a kagylót.

– Eh bien, mon vieux^[1] – mondta. – Mi újság?

– Maga az, Poirot?

– Természetesen.

– Hallom, hogy fogorvosnál volt ma reggel. Nem így van?

Poirot azt dörmögte:

– A Scotland Yard mindent tud!

– Egy Morley nevű embernél. Queen Charlotte Street 58.?

– Igen – felelte Poirot megváltozott hangon. – Miért kérdi?

– És valóban a rendelésre ment? Úgy értem, hogy nem szimatolni akart vagy ilyesmi?

– Persze hogy nem. Három fogamat betömték, ha tudni akarja.

– Milyennek találta a fogorvost? Teljesen normálisnak?

– Igen. Miért?

Japp hangja mereven hivatalos volt.

– Mert nem sokkal később öngyilkos lett.

– Tessék?

Japp élesen kérdezte:

– Ez meglepi önt?

– Az nem kifejezés, hogy meglep.

– Nekem sem nagyon tetszik a dolog… Szeretnék beszélni magával. Gondolom, nem szívesen jön ide…

– Miért, hol van most?

– A helyszínen.

– Azonnal ott leszek – mondta Poirot.

II

Egy közrendőr nyitott ajtót. Tiszteletteljesen kérdezte: – Monsieur Poirot?

– Igen, én vagyok.

– A főfelügyelő úr fent van a rendelőben. A második emeleten…

– Igen, tudom. Itt voltam ma reggel.

Három férfi volt a szobában. Japp felnézett, amikor Poirot belépett az ajtón.

– Örülök, hogy itt van Poirot. Éppen most viszik el a holttestet. Meg akarja nézni?

A fényképész, aki a holttest mellett térdelt, felállt.

Poirot közelebb lépett. A test a kandalló mellett feküdt.

Mr. Morley egészen úgy nézett ki, mintha élne. Egy kis fekete lyuk volt a bal halántéka alatt. A holttest kinyújtott jobb keze mellett egy pisztoly hevert.

Poirot hosszan csóválta a fejét.

Japp azt mondta:

– Jól van, elvihetik.

Mr. Morleyt kivitték a szobából. Japp és Poirot egyedül maradtak.

– A rutinmunkát elvégeztük, ujjlenyomatok stb.

Poirot leült, és azt kérdezte:

– Mi a véleménye a dologról? Japp összecsücsörítette a száját.

– Lehet, hogy öngyilkosság. Valószínűleg öngyilkosság. A pisztolyon csak az ő ujjlenyomatai vannak… de nekem nem tetszik az ügy.

– Mik az ellenvetései?

– Hát, először is, nem volt rá semmi oka, hogy lelője magát… Jó egészségnek örvendett, jól keresett, és látszólag semmi nem zavarta az életét. Nem voltak nőügyei – mondta Japp, majd óvatosan hozzátette –, legalábbis, amiről mi tudnánk. Teljesen kiegyensúlyozott volt. Ezért akartam hallani az ön véleményét. Milyennek találta ma reggel? Nem vett észre rajta semmi különöset?

Poirot nemet intett.

– A legkevésbé sem. Szerintem pontosan olyan volt, mint máskor.

– Különös, nem? Az ember nem gondolná, hogy egy orvos lelövi magát a rendelés kellős közepén. Miért nem várt estig? Az lett volna a természetes.

Poirot bólintott.

– Mikor történt?

– Pontosan nem tudjuk megmondani. Senki sem hallotta a lövést. Nem is igen hallhatták. A szobát két ajtó választja el a folyosótól. Az ajtók széleit posztóborítással látták el. Kiválóan záródnak. Biztosan külön gondot fordítottak rá, hogy csökkentsék a fogorvosi szék áldozatainak kiszűrődő hangját.

– Nagyon valószínű. A szenvedő alanyok néha meglehetősen hangosak.

– Igen. Az utca pedig nagyon forgalmas, úgyhogy ott sem igen hallhatták.

– Mikor fedezték fel a holttestet?

– Fél kettő körül… Alfred Briggs, az inas talált rá. Ész dolgában nem mondhatnám, hogy az inasok gyöngye. Állítólag Mr. Morley fél egyre berendelt betegének hosszas várakozás után elfogyott a türelme, és felküldte az inast. Körülbelül egy óra tíz perckor a fiú feljött, és bekopogott. Mivel nem kapott választ, nem mert bemenni, Mr. Morley ugyanis jól leszidta már egypárszor, ezért félt, hogy megint rosszat csinál. Inkább lement újra. A beteg nagy patáliát rendezett és elment. Egy óra tizenötkor. Érthető. Háromnegyed órája itt várakozott, és már szeretett volna ebédelni.

– Ki volt az?

Japp elmosolyodott.

– Az inas szerint Miss Shirtynek hívták. Az előjegyzési könyvben Miss Kirby szerepel.

– Az inas milyen rend szerint hívta a betegeket?

– Amikor Mr. Morley végzett egy beteggel, megnyomott egy csengőt, és az inas felvezette a következőt.

– És mikor nyomta meg utoljára a csengőt?

– Tizenkettő után öt perccel. Az inas felvezette a következő beteget, Mr. Amberiotist a Savoy Hotelből.

Poirot gúnyosan elmosolyodott.

– Kíváncsi lennék, hogy az inasunk mit alkotott ebből a névből?

– Egy jó kis zagyvaságot, biztosan. Majd megkérdezzük tőle, ha nevetni akarunk.

Poirot komolyra fordította a szót:

– Mr. Amberiotis mikor ment el?

– Az inas nem kísérte ki, úgyhogy nem tudja… Sok beteg inkább lemegy a lépcsőn, nem várja meg a liftet.

Poirot bólintott. Japp folytatta.

– Felhívtam a Savoy Szállót. Mr. Amberiotis azt mondta, hogy megnézte az óráját, amikor kiment a házból a kezelés után. Huszonöt perccel múlt tizenkettő.

– Nem mondott semmi más fontos dolgot?

– Nem, csak annyit, hogy a fogorvos teljesen normálisnak, nyugodtnak látszott.

– Eh, bien – mondta Poirot. – Világos. Tizenkettő huszonöt és egy óra harminc között valami történhetett. Feltehetőleg a korábbi időponthoz közelebb.

– Feltehetőleg. Mert egyébként…

– Egyébként Mr. Morley hívta volna a következő beteget.

– Pontosan. Az orvosi szakvélemény is egybehangzó ezzel a feltevéssel. A törvényszéki orvos két óra húszkor vizsgálta meg a holttestet. Nagyon óvatos volt az időpont felbecsülésénél – mostanában sosem mondanak pontos időt, azt mondják, túl sok az egyéni tényező. Szerinte a halál egy óra előtt állott be, de nem mondott biztosat.

– Ezek szerint tizenkét óra huszonötkor Mr. Morley még vidáman rendelt, aztán… fél órán belül teljes kétségbeesésbe zuhant, és lelőtte magát?

– Fura – mondta Japp. – Határozottan fura.

– Több mint furcsa – felelte Poirot. – A pisztoly az övé volt?

– Nem. Nem volt pisztolya. A nővére szerint Morleynak sohasem volt pisztolya. A legtöbb embernek nincs. Persze lehet, hogy mostanában vette, ha elszánta magát, hogy öngyilkos lesz. Majd utánanézünk, hogy így történt-e.

Poirot azt kérdezte:

– Van még más is, ami nyugtalanítja?

Japp az orrát dörgölte.

– Az a mód, ahogy feküdt. Nem azt mondom, hogy így nem eshetett el, de valahogy mégsem volt egészen természetes. És a szőnyegen olyan nyomokat találtunk, mintha valamit vonszoltak volna rajta.

– Ez határozottan érdekes.

– Igen, hacsak nem ez a szerencsétlen inas volt az. Lehet, hogy megpróbálta elmozdítani Morleyt, amikor megtalálta. Persze tagadja, hogy ő lett volna, de nagyon meg van ijedve. Ez a fiú olyan kétbalkezes fajta, aki mindig mindent rosszul csinál, állandóan szidják, és ezért már szinte automatikusan hazudik.

Poirot elgondolkodva nézett körül a szobában. Végighordozta tekintetét a mosdón az ajtó mögött, a kartotéktartó szekrényen az ajtó másik oldalán, a fogorvosi széken és a műszeres asztalkán az ablak közelében, a kandallón és azon a helyen, ahol a holttest feküdt. Volt még egy ajtó a kandalló közelében.

Japp követte a nyomozó pillantását. – Az csak egy kis iroda – mondta, és kinyitotta az ajtót.

Kis szoba volt, benne egy íróasztal, egy asztal, rajta spirituszfőző, egy teáskanna és néhány szék. Nem volt másik, kivezető ajtó.

– Itt dolgozott a titkárnő – magyarázta Japp. – Miss Nevill. Állítólag ma el kellett mennie valahová.

Poirot azt felelte:

– Igen, emlékszem, hogy Morley beszélt róla. Ez is az öngyilkosság ellen szól.

– Hogy eltávolították?

Japp eltűnődött, majd folytatta:

– Ha nem lett öngyilkos, megölték. De miért? Ez a feltevés éppoly valószínűtlennek látszik, mint a másik. Egészen ártalmatlan fickónak tűnt. Vajon ki akarta megölni?

Poirot azt kérdezte:

– Egyáltalán ki ölhette meg?

– Nagyon sokan szóba jöhetnek. Például lejöhetett a nővére a fönti lakásból, vagy bármelyik cseléd lelőhette. A társa, Reilly is végezhetett vele, de Alfred, az inas is megtehette. Valamelyik beteg is lelőhette. – Japp rövid szünet után lezárta a sort. – Amberiotis a legkézenfekvőbb.

Poirot egyetértett.

– Ha gyilkosság volt, meg kell találnunk az indítékot.

– Pontosan. Visszatértünk az alapvető kérdéshez: miért? Amberiotis a Savoyban lakik. Miért akarna egy gazdag görög pasas megölni egy ártalmatlan fogorvost?

– Ez lesz az igazi buktatónk. Az indíték.

Poirot vállat vont.

– Úgy látszik, hogy a halál ebben az esetben a legésszerűtlenebb módon választotta ki áldozatát. Milyen természetes lett volna, ha a titokzatos görögöt, a gazdag bankárt vagy a híres detektívet lövik le! Mivel a titokzatos idegenek gyakran keverednek kémhistóriákba, a gazdag bankárokat általában a leendő örökösök akarják eltenni láb alól, a híres detektívek pedig a bűnözők állandó célpontjai.

– A szegény öreg Morley viszont senkire sem volt veszélyes – jegyezte meg elgondolkodva Japp.

– Valóban? – kérdezte Poirot.

– Miért? Kire gondol?

– Senkire. Csak úgy megkérdeztem – mondta Poirot, majd elmesélte Jappnak, hogy a fogorvos beszélt neki ma reggel az arcmemóriájáról, és egy betegről, akiről nem tudta, hogy honnan is ismerős neki.

Japp kételkedve nézett rá.

– Lehetséges, de szerintem kicsit túlzott következtetés, Úgy gondolja, hogy valaki titokban akarta tartani a személyazonosságát? Találkozott más betegekkel ma reggel? Poirot félhangosan dörmögte:

– Láttam a váróteremben egy fiatalembert, akinek határozottan gyilkos kinézete volt.

Japp meghökkenve nézett rá: – Tessék?

Poirot elmosolyodott.

– Mon cher^[2] tudja, a fogorvosra vártam. Ideges voltam, képzelődtem. Minden olyan baljóslatú volt… a váróterem, a betegek, még a lépcsőn a futószőnyeg is. Azt hiszem, annak a fiatalembernek nagyon fájt a foga. Ennyi az egész!

– Igen, tudom, hogy milyen az – mondta Japp –, de azért ellenőrizzük az ön gyilkosát. Mindenkit ellenőrzünk – akár öngyilkosság volt, akár nem. Azt hiszem, először Miss Morleyval kell beszélnünk. Az előbb csak egy-két szót váltottam vele. Természetesen nagy megrázkódtatás volt neki, de nem olyan asszony, aki könnyen megtörik. Menjünk és beszéljünk vele.

III

A magas és méltóságteljes Georgina Morley figyelmesen végighallgatta a két detektívet, majd válaszolt a kérdéseikre.

– Hihetetlen… teljességgel hihetetlen… hogy az öcsém öngyilkosságot követett el – mondta nyomatékkal.

– És a másik lehetőség, hölgyem?

– A gyilkosság? – Gondolkodott egy darabig, majd lassan azt felelte: – Az majdnem ugyanolyan hihetetlen.

– De nem annyira?

– Nem, mert az első esetben olyasmiről beszélek, amit biztosan tudok. Arról, hogy milyen volt az öcsém lelkiállapota. Tudom, hogy nem volt rá oka – semminemű oka, hogy véget vessen az életének.

– Beszélt vele ma reggel, mielőtt rendelni kezdett volna?

– Igen, a reggelinél.

– Természetesen viselkedett? Nem volt rosszkedvű vagy lehangolt?

– Rosszkedvű volt, de nem úgy, ahogy maguk gondolják. Csak bosszankodott.

– Miért?

– Mert egy zsúfolt délelőtt állt előtte, és a titkárnője, aki egyben az asszisztense is, nem jött be.

– Miss Nevill?

– Igen.

– Miss Nevűinek mi volt a dolga?

– Ő intézte a levelezését, ő vezette az előjegyzési könyvet és a kartotékokat. Sterilizálta a műszereket, kikeverte a töméseket, és munka közben Henry kezébe adta az anyagot.

– Régóta dolgozott nála?

– Három éve. Nagyon megbízható lány, és mindketten nagyon szeretjük… nagyon szerettük.

Poirot megjegyezte:

– Valamelyik rokona megbetegedett, ugye?

– Igen, kapott egy táviratot, hogy a nénikéje agyvérzést kapott. Elment hozzá Sommersetbe, a kora reggeli vonattal.

– És ez bosszantotta fel annyira a fogorvos urat?

– I-igen. – Miss Morley kicsit habozott a válasszal, majd sietve folytatta: – Ne gondolják, hogy az öcsém szívtelen volt. Csak azért bosszankodott, mert azt hitte…

– Mit hitt?

– Hogy a lány ki akarja játszani. Ó! Ne értsenek félre. Egészen biztos vagyok benne, hogy Gladys nem tenne ilyet. Mondtam is Henrynek. Az a baj, hogy Gladys eljegyezte magát egy nem hozzáillő fiatalemberrel. Henry nagyon aggódott emiatt, és ma azt hitte, hogy a fiatalember vette rá Gladyst, hogy lógjon a munkahelyéről.

– Ez elképzelhető?

– Szerintem nem. Gladys nagyon lelkiismeretes lány.

– De lehet, hogy a fiatalember rá akarta beszélni?

Miss Morley elfintorította a száját.

– Könnyen lehet, sajnos.

– Mit dolgozik ez a fiatalember – hogy is hívják tulajdonképpen?

– Carter. Frank Carter. Biztosítási ügynök… vagyis jobban mondva, az volt, úgy tudom. Elvesztette a munkáját néhány hete, és úgy látszik, hogy nem tud másikat szerezni. Henry azt mondta, hogy szerinte munkakerülő, és igazat kell, hogy adjak neki. Gladys kölcsönadott neki a megtakarított pénzéből. Henry nagyon mérges volt emiatt.

Japp éles hangon megkérdezte:

– Megpróbálta az öccse lebeszélni a lányt erről a kapcsolatról?

– Igen, megpróbálta.

– Akkor ez a fiatalember nyilván ellenszenvvel viseltetett Mr. Morley iránt.

A Gránátos határozottan kijelentette:

– Badarság! Már ha arra gondol, hogy Frank Carter lőtte volna le Henryt. Henry le akarta beszélni a lányt, ez igaz, de Gladys nem hallgatott rá… Bolondult ezért a fiatalemberért.

– Tud még valaki másról is, aki neheztelt az öccsére?

Miss Morley nemet intett.

– A társával, Mr. Reillyvel hogy jöttek ki?

– Úgy, ahogy egy írrel kijöhet az ember.

– Mit ért ezen?

– Hát az írek mind forróvérűek, és lételemük a veszekedés. Mr. Reillynek a politika volt a vesszőparipája.

– Csak a politika?

– Igen. Mr. Reilly nem hibátlan ember, de nagyon ügyes a szakmájában… az öcsém szerint.

– Hogyhogy nem hibátlan?

Miss Morley habozott egy kicsit, majd kibökte:

– Túl sokat iszik… de kérem, ezt ne adják tovább.

– Volt emiatt összetűzése az öccsével?

– Henry tett neki egy-két megjegyzést, hogy a fogászatban fontos a biztos kéz, és hogy az alkoholos lehelet nem éppen bizalomgerjesztő – mondta Miss Morley didaktikusan.

Japp bólintott, aztán azt kérdezte:

– Mondana nekünk egy-két szót az öccse anyagi helyzetéről?

– Henry jól keresett, és félre is tudott tenni egy kis pénzt. Mindkettőnknek volt egy kis félretett pénze, amit a szüléinktől örököltünk.

Japp köhintett egyet.

– Gondolom, az öccsének van végrendelete.

– Igen… Ismerem a tartalmát. Száz fontot hagyott Gladys Nevillre, a többit nekem szánta.

– Értem. Hát…

Egy erős koppanás hallatszott az ajtón, majd Alfred arca jelent meg. Tágra nyílt szemmel bámulta a két látogatót, miközben zihálva bejelentette:

– Megjött Miss Nevill. A kisasszony egészen odavan. Azt kérdezi, bejöjjön-e.

Japp bólintott. Miss Morley azt mondta:

– Mondja meg neki, Alfred, hogy jöjjön be.

– Igenis – felelte Alfred lelkesen, és eltűnt. Miss Morley felsóhajtott.

– Kész tragédia ez a fiú – mondta szomorúan.

IV

Gladys Nevill huszonnyolc év körüli, magas, szőke, kissé vérszegény lány volt. Annak ellenére, hogy nagyon meg volt rendülve, látszott rajta, hogy talpraesett, intelligens lány.

Japp el akarta kerülni Miss Morley jelenlétét a kikérdezésnél, ezért azt kérte Gladystől, hogy mutassa meg neki Mr. Morley nyilvántartását az irodában.

Miss Nevill többször is elismételte:

– Hihetetlen! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Mr. Morley ezt tette.

A lány határozottan állította, hogy a munkaadója jó kedélyű volt, láthatólag nem bántotta semmi.

Japp azt kérdezte:

– Önnek ma el kellett utaznia, Miss Nevill…

A lány közbevágott:

– Tulajdonképpen az egész egy ostoba tréfa volt! Szerintem rémes, hogy az emberek mire nem képesek!

– Miért mondja ezt, Miss Nevill?

– Azért, mert a nagynénémnek semmi baja. Sohasem volt egészségesebb, mint most. Egyszerűen nem értette, hogy miért toppantam be hozzá ilyen hirtelen. Persze örülök neki… de nagyon dühös voltam. Egy ilyen távirat nagyon felzaklatja az embert.

– Itt van a távirat, Miss Nevill?

– Eldobtam az állomáson. Ez állt benne: „A nagynénje agyvérzést kapott tegnap este. Kérem, jöjjön, amint lehet.”

– Kisasszony, biztos benne, hogy nem a barátja adta fel?

– Frank? De hát miért? Ja, úgy érti, hogy előre megállapodtunk benne? Nem, felügyelő, egyikünk sem tenne ilyet.

Gladys olyannyira megütközött a dolgon, hogy Japp adott neki egy kis időt, hogy lecsillapodjon. Aztán inkább a betegekről érdeklődött, ami visszazökkentette Miss Nevillt asszisztensi mivoltába.

– Mindenki be van jegyezve ebbe a könyvbe, amit, gondolom, már megnéztek. Legtöbbjüket ismerem. Tíz óra, Mrs. Soames, új hidat csináltatott. Tíz harminc, Lady Grant, egy idős hölgy a Lowndes Square-ről. Tizenegy óra, M. Hercule Poirot, ő rendszeresen idejár… jajj, persze itt is van… bocsánat Mr. Poirot, annyira meg vagyok zavarodva! Tizenegy harminc, Mr. Alistair Blunt, tudják, a bankár. Ő csak rövid időre jött, mert Mr. Morley már a múltkor előkészítette a tömést. Aztán Miss Sainsbury Seale, aki tegnap este telefonált, hogy nagyon fáj a foga, és Mr. Morley csak ide tudta berakni. Az a nő rettentően bőbeszédű és szörnyen határozatlan is! Tizenkettőkor Mr. Amberiotis, egy új betegünk, aki a Savoy Hotelből telefonált. Mr. Morleynak elég sok külföldi és amerikai betege volt. Aztán tizenkettő harminckor Miss Kirby. Ő Worthingból jött fel.

Poirot azt kérdezte:

– Volt itt egy magas katonás úriember, amikor itt jártam. Ő ki lehetett?

– Gondolom, ő Mr. Reilly betege. Áthozom az ő listáját is, ha óhajtják.

– Legyen szíves, Miss Nevill.

Az asszisztensnő elment, és néhány perc múlva visszatért egy Morleyéhoz hasonló könyvvel, majd olvasni kezdte a feljegyzéseket.

– Tíz óra, Betty Heath, egy kilencéves kislány. Tizenegy óra, Abercrombie ezredes.

– Abercrombie! – dünnyögte Poirot. Cetait ca!^[3]

– Tizenegy harminc, Mr. Howard Raikes. Tizenkettő, Mr. Barnes… Ennyi betege volt előjegyezve ma délelőttre. Mr. Reilly sohasincs úgy betáblázva, mint Mr. Morley.

– Mr. Reilly betegeiről tudna mondani néhány szót?

– Abercrombie ezredes már régóta idejár, és Mrs. Heath gyerekei is. Mr. Raikesről és Mr. Barnesról nem tudok semmit, bár lehet, hogy már hallottam a nevüket. Mindig én veszem fel a telefont, tudják…

– Majd megkérdezzük Mr. Reillyt – mondta Japp. – Kérem, hívja ide őt.

Miss Nevill kiment. Japp Poirot-hoz fordult.

– Csupa „törzsvendég” volt Mr. Morleynál, kivéve Mr. Amberiotist. Azt hiszem, érdekes beszélgetésnek nézek elébe vele. A jelek szerint ő volt az utolsó személy, aki életben látta Mr. Morleyt és kérdés, hogy a fogorvos életben volt-e, amikor a görög vendégünk távozott.

Poirot a fejét csóválta.

– Az indítékot kell keresni.

– Tudom. Ezt kell kiderítenünk. Lehet, hogy találunk Amberiotisról valamit a Yardon – mondta Japp, majd hozzátette: – Poirot, úgy látom nagyon elgondolkozott valamin!

– Semmi, csak eltűnődtem.

– Min?

Poirot halványan elmosolyodott.

– Azon, hogy miért a főfelügyelő?

– Tessék?

– Azon, hogy miért a főfelügyelőt küldték ki egy szimpla öngyilkossághoz?

– Hát, voltaképpen itt voltam a közelben. Lovenhamnél a Wigmore Streeten, egy módfelett bonyolult sikkasztási ügyben nyomoztam. Ott ért utol a telefonhívás.

– És miért hívtak egy ilyen magas rangú tisztet?

– Ennek elég egyszerű oka van. Alistair Blunt miatt. Amint a körzeti felügyelő meghallotta, hogy ő is érintve van az ügyben, a Scotland Yardhoz fordult. Az ilyen emberek külön védelem alá esnek.

– Vannak, akik Bluntot félre akarják állítani?

– Persze hogy vannak. Először is a vörösök, aztán a fekete inges barátaink. Blunt és csoportja áll a kormány mögött. Biztos pénzügyi háttér. Ezért van az, hogyha a leghalványabb gyanú is felmerül, hogy terveznek valamit ellene, alapos nyomozást indítunk.

Poirot bólintott.

– Én is így gondoltam. És van egy olyan érzésem, hogy valami sántít ebben a dologban. Hogy az igazi célpont talán nem is Morley volt… hanem Alistair Blunt. Vagy ez csak a kezdet? Az első figyelmeztetés? Nagy pénzt szimatolok a levegőben!

– Túl messzire megy, nem gondolja?

– Azt gondolom, hogy szegény Morley csak egy kis bábu volt a nagy játszmában. Talán tudott valamit, talán mondott Bluntnak valamit… vagy talán attól féltek, hogy elmond neki valamit.

Poirot elhallgatott; mert Gladys Nevill lépett be a szobába.

– Mr. Reilly éppen fogat húz – mondta. – Azt üzeni, hogy tíz perc múlva szabad lesz, ha megfelel önöknek.

Japp azt üzente, hogy megfelel. Közben újból az inast hívatta.

Alfred egyszerre volt ideges és izgatott, és ugyanakkor félt, hogy a végén mindenért őt teszik felelőssé. Csak két hete állt Mr. Morley szolgálatában, de ez alatt az idő alatt mindent következetesen rosszul csinált. Az állandó kudarcok teljesen elvették az önbizalmát.

– Az úr máma kicsit dühösebb volt, mint máskor – mondta Alfred –, de hát áztat nem gondótam vóna, hogy illyen csúful végzi.

Poirot bátorította a fiút.

– Mindent el kell mondanod, fiam. Mindent, amire emlékszel. Nagyon fontos tanú vagy, és sokat segíthetsz nekünk. Minden fontos lehet, ami ma délelőtt történt.

Alfred arcát elöntötte a pír. A fiú kihúzta magát. Jappnek már röviden beszámolt a délelőtt eseményeiről. Most egészen átszellemült fontosságtudatától.

– Jóvan, elmondok én mindent, csak kérdezzen az úr.

– Először is, történt-e ma délelőtt valami szokatlan?

Alfred gondolkodott egy percig, aztán letörten válaszolt:

– Nemmonhatnám. Minden csak úgy vót, mint a többi napokon.

– Járt-e valaki ismeretlen a házban?

– Nem, uram.

– A betegek között sem volt idegen?

– A betegeket én ugye nem ismerem. Olyan nem jött, aki nem vót bejellentve, ha arra teccik gondóni. Mind benne vótak a könyvbe.

Japp bólintott. Poirot azt kérdezte:

– Lehetséges, hogy valaki besétált kintről?

– Az nem lehet. Csak kuccsal lehet bejönni.

– Viszont könnyen ki lehetett menni.

– Ammán igaz. Csak lenyomja az ember a kilincset, kilép és becsapja az ajtót maga mögött. Majnem mindenki így csinája. Gyakran gyünnek le a lépcsőn, mikor én a következőt viszem föl a liftben, érti az úr?

– Értem. Hát akkor mondd el nekünk, hogy ki jött ma reggel elsőnek, aztán másodiknak és így tovább. Mondd el, hogy néztek ki, ha a nevükre nem emlékszel.

Alfred összeszedte a gondolatait, aztán elkezdte:

– Először jött egy hölgy egy kislánnyal Mr. Reillyhez, aztán egy bizonyos Mrs. Soap Morley doktorhoz…

– Jól van, folytasd csak – mondogatta Poirot.

– Aztán egy igencsak előkelő öreg hölgy… egy Daimler hozta. Rögtön utána egy ezredes következett, aztán jött az úr – mondta Alfred, és Poirot felé intett.

– Úgy van.

– Aztán jött az amerikai.

– Amerikai? – kérdezte Japp meglepetten.

– Igen, az a fiatalúr. Hallani lehetett a hangjárul, hogy amerikai. Korán jött. Csak tizenegy harmincra vót beírva. És ráadásul nem is várta ki a sorát.

– Hogyhogy? – kérdezte Japp.

– Én lejöttem érte, mikor Mr. Reilly csöngője szólt, tizenegy harminckor… vagyis lehet, hogy tíz perccel később, de ő már nem vót itt. Biztos be vót gyulladva, és eliszkót – mondta Alfred tudálékosan. – Sokan eliszkónak ám.

Poirot megjegyezte:

– Úgy látszik, nem sokkal utánam ment el.

– Pontosan, uram. Maga akkó ment el, miután én felkísértem egy nagyon finom urat, aki Rolls Royce-szal jött. Hú… az ám a kocsi! Mr. Blunt vót az, tizenegy harminckor. Osztán legyűrtem, kiengedtem a nyomozó urat, és begyűrt egy dáma. Miss Some Berry Seal, vagy valahogy így hitták, utána, hát szóval, utána kimentem a konyhába egy kis tízóraira. Ott hallottam a csöngőt. Mr. Reilly csöngőjét. Mentem, hogy hívjam az amerikai urat, de már hűtt helye vót. Megmondtam Mr. Reillynek, és ő káromkodott egy jót, ahogy szokott.

– És azután? – kérdezte Poirot.

– Lássuk csak, mi történt azután. Ja, igen. Mr. Morley csöngője szőtt. Az a finom úr éppen akkor jött ki tőle, amikor a Miss Hogyishívjákot felvezettem. Aztán megint legyűrtem. Később két úr jött. Mr. Reillyhez egy fura, magas hangú, alacsony ember… nem emlékszem a nevére. Mr. Morleyhoz pedig egy kövér, külföldi uraság.

– Miss Seal nem volt bent sokáig, nem tovább, mint negyedórát. Kiengedtem a hölgyet, aztán felvittem a külföldi urat. A másik urat már előtte felvittem Mr. Reillyhez.

Japp azt kérdezte:

– És nem láttad, hogy Mr. Amberiotis mikor ment el?

– Nem, uram. Egyik urat sem láttam elmenni.

– Hol voltál tizenkettő után?

– Mindig a liftben ülök, ha nincs más dolog, ott várom, hogy a bejárati csengő vagy a doktor urak csengője mikor szól.

– És mit csináltál? Olvastál?

Alfred megint elpirult.

– Hát az nem tilos, uram. Nem mintha mást nem csinálhatnék, ugye?

– Igazad van. És mit olvastál?

– „Halál tizenegy negyvenötkor.” Amerikai detektívregény. Nagyon klassz, uram. Folyton lövöldöznek benne.

Poirot halványan elmosolyodott.

– Hallani onnan, ha a bejárati ajtó becsukódik?

– Ha elmegy valaki, úgy érti az úr? A liftből nem nagyon hallani, mert ugye hátul van a sarokban eldugva. A csöngők mind ott szólnak mellette. Azokat biztosan hallja az ember.

Poirot bólintott.

– Mi történt azután?

Alfred a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.

– Már csak egy hölgy jött. Miss Shirty. Vártam, hogy Mr. Morley csöngessen, de nem történt semmi. Osztán egy órakor a várakozó dáma nagyon dühös lett.

– Nem gondoltál rá már előbb, hogy meg kéne nézni Mr. Morleyt?

Alfred a fejét rázta.

– Nem én. Eszembe se jutott. Én azt hittem, hogy a másik úr még fönt van. Csak vártam a csengőre. Persze, ha tuttam vóna, hogy Mr. Morley ilyen csúful végzett magával…

Alfred beteges élvezettel elvigyorodott.

Poirot azt kérdezte:

– A csöngő általában előbb szólt, mint hogy a beteg kijött volna, vagy utána?

– Attó függ! Vót úgy, hogy a csengő később szót, de ha a beteg lifttel akart lemenni, akkor előbb szól. Ez nem vót megbeszélve. Néha Mr. Morley várt néhány percet, mielőtt csöngetett a következő betegért. Viszont, ha sietett, azonnal csöngetett, amint elhagyták a szobát.

– Értem – mondta Poirot, majd folytatta:

– Csodálkoztál, hogy az úr megölte magát?

– Átkozottul fejbe kólintott. Nem tudom, mi oka vót rá… – Alfred szeme kerekre nyílt. – Csak nem őték meg??

Poirot megkérdezte, mielőtt Japp megszólalhatott volna:

– Ha így történt volna, meglepne, fiam?

– Háát… nem tudom, uram. Ki akarta vóna megőni Mr. Morleyt? Olyan, olyan rendes uraság vót. Tényleg megőték őt?

Poirot komoly hangon mondta:

– Minden eshetőséget figyelembe kell vennünk. Azért mondtam, Alfred, hogy te nagyon fontos tanú vagy és hogy próbálj meg mindent felidézni, ami ma délelőtt történt.

A detektív minden szót külön hangsúlyozott. Alfred erőlködve ráncolta a homlokát.

– Nem jut eszembe semmi más, uram. Semmi más.

Alfred hangja nagyon bánatos volt.

– Jól van, Alfred. Egészen biztos vagy benne, hogy a betegeken kívül senki más nem járt a házban?

– Idegen nem járt, uram. Miss Nevill udvarlója volt itt… és bosszankodott, hogy nem találja itt a kisasszonyt.

Japp éles hangon kérdezte:

– Ez mikor történt?

– Tizenkettő után. Mikor mondtam neki, hogy Miss Nevill nincs itt, nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy akkor megvárja Mr. Morleyt. Mondtam neki, hogy Mr. Morley nem ér rá egészen ebédig, de ő aszonta, hogy nem baj, akkor is megvárja.

– És megvárta?

Alfred szeméből döbbenet sugárzott.

– Tyűha… ezt sose gonduttam vóna! Mikor benéztem a váróterembe később, már nem vótt ott!

– Biztosan megunta a várakozást, és úgy döntött, hogy visszajön máskor – nyugtatta meg Poirot a fiút.

VI

Miután Alfred kiment a szobából, Japp megszólalt.

– Nem kellett volna gyilkosságról beszélni ennek a fiúnak.

Poirot vállat vont.

– Talán nem. De így jobban oda fog figyelni mindenre, amit lát vagy hall. Nem látta, milyen élvezettel beszél a detektívtörténetekről?

– Akkor is. Nem szeretném, hogy túl korán elterjedjen.

– Attól ne féljen, mon cher. Alfredot senki nem veszi komolyan. Krimiket olvas, és biztos folyton azokról beszél. Bármit terjeszt is, a túlzott fantáziájának tudják majd be.

– Lehet, hogy igaza van, Poirot. Akkor halljuk, hogy mit mesél Reilly.

Mr. Reilly rendelője az első emeleten volt. ugyanakkora szoba, mint a fölötte lévő, csak kicsit sötétebb, és kicsit kevesebb bútor volt benne.

Mr. Morley partnere magas, sötét hajú fiatalember volt. Rendezetlen haja a homlokába hullott. Kellemes hangja és éles szeme volt.

Japp, miután bemutatkozott, azt mondta:

– Mr. Reilly, remélem, hogy ön tud nekünk adni némi felvilágosítást ebben a rejtélyes ügyben.

– Akkor bizonyára csalódni fog, mert nem tudok semmit. Morley volt a legutolsó ember, akiről feltételeztem volna, hogy megöli magát. Én sokkal inkább megtehettem volna.

– Miért mondja ezt? – kérdezte Poirot.

– Mert tengernyi gondom van – felelte a fogorvos. – Anyagi gondok, elsősorban. Sohasem voltam képes a kiadásaimat a bevételemhez igazítani. Morley beosztó volt. Biztos vagyok benne, hogy neki nem voltak adósságai vagy bármiféle anyagi gondjai.

– És szerelmi ügyei?

– Morleyról beszél!? Azt se tudta, mi az élet öröme. A nővére kötényéhez láncolva… szegény kisöreg!

Japp a továbbiakban a betegekről kérdezte Reillyt.

– Ó, biztos valahányan minden gyanú felett állnak. A kis Betty Heath kellemes gyerek, én kezelem az egész családot. Abercrombie ezredes szintén régi betegem.

– És Howard Raikes? – kérdezte Japp.

– Az, aki megszökött? Még nem volt nálam azelőtt. Semmit sem tudok róla. Ma reggel jelentkezett be telefonon.

– Honnan telefonált?

– A Holborn Palace Szállóból. A kiejtése alapján amerikai lehet.

– Alfred is ezt mondta.

– Alfred már csak tudja – mondta Reilly gúnyosan. – Nagy mozirajongó.

– És a másik betege?

– Mr. Barnes? Nagyon precíz kis emberke. A titkosszolgálatnál dolgozott valamikor. Ealing-ben lakik.

Japp egy kis szünetet tartott, majd megkérdezte:

– Mit tud mondani Miss Nevillről? Reilly felvonta a szemöldökét.

– A szép szőke titkárnőről? Semmi különöset, uraim. Az öreg Morleyhoz fűződő kapcsolata abszolút… szűzies volt, hogy így mondjam.

– Nem is erre gondoltam – felelte Japp kissé elpirulva.

– Bocsánat, ez az én mocskos fantáziám – mondta Reilly vigyorogva. – Cherchez la femme!^[4] Azt hittem, ezért kérdik Miss Nevillt.

Majd Poirot-hoz fordult:

– Elnézést, hogy az ön nyelvén idéztem. Mit szól a kiejtésemhez? Apácáknál nevelődtem.

Japp rosszallással fogadta Reilly kérkedő stílusát.

– Mit tud Miss Nevill vőlegényéről, Frank Carterről?

– Morley nem sokra tartotta. Megpróbálta Nevill kisasszonyt lebeszélni erről a kapcsolatról.

– Ez biztosan bosszantotta Cartert.

– Gondolom, fenemód bosszantotta – felelte Reilly mosolyogva, aztán hozzátette: – Bocsánat, de itt öngyilkosságról van szó, nem pedig gyilkosságról.

– És ha gyilkosság lenne? Mi a véleménye?

– Nekem semmi. Szívem szerint az öreglányra fognám. Ki nem állhatom az ilyen robusztus, férfias nőket. De attól tartok, hogy Miss Morley túl erkölcsös ahhoz, hogy ő legyen a tettes. Persze én is könnyen megtehettem volna… Észrevétlenül fellopózom a második emeleti rendelőbe, és lepuffantom. De én nem tennék ilyet az öreg Morleyval. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs róla, ki tehette. De azt sem tudom elképzelni, hogy megölte magát.

Reilly megváltozott hangon hozzátette:

– Tulajdonképpen nagyon sajnálom szegényt. Ne ítéljenek a modoromról. Tudják, nagyon felzaklatott az egész. Kedveltem a kis öreget, és hiányozni fog…

VII

Japp letette a telefonkagylót. Komor arccal Poirothoz fordult.

– Mr. Amberiotis nem érzi jól magát… Nem akar senkivel sem találkozni ma délután. Márpedig velünk találkozni fog! Nem hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Már odaküldtem egy embert a Savoyba, hogy figyelje, ha netalántán szökni próbálna.

Poirot elgondolkodva kérdezte:

– Ön szerint Amberiotis lőtte le Morleyt?

– Nem tudom – felelte Japp –, de ő volt az utolsó személy, aki életben találta… És új beteg volt. Amberiotis vallomása szerint fél egy előtt öt perccel Morley még élt és jó egészségnek örvendett. Ez vagy igaz, vagy nem. Ha Morley valóban élt még akkor, meg kell próbálnunk kideríteni, hogy mi történt utána. Még öt perc volt hátra a következő beteg érkezéséig. Lehet, hogy valaki bement hozzá az alatt az öt perc alatt? Mondjuk Carter vagy Reilly? Fél egykor vagy fél egy után öt perccel Morley már feltehetőleg halott volt, egyébként csöngetett volna Miss Kirbyért, vagy üzent volna, hogy nem tudja fogadni. Nem, vagy lelőtte valaki, vagy valami olyasmi történt, ami annyira kétségbeejtette, hogy végzett magával.

– Minden egyes beteget ki fogok hallgatni – folytatta Japp. – Lehet, hogy valakinek említett olyasmit, ami fényt deríthet az ügyre.

A felügyelő az órájára nézett.

– Alistair Blunt azt üzente, hogy négy óra tizenötkor tud fogadni. Tehát először odamegyünk. A Chelsea rakparton lakik. Aztán beugorhatunk Miss Sainsbury Sealhez, útközben Amberiotishoz. Szeretnék minél többet megtudni, mielőtt görög barátunkkal találkoznék. Aztán azzal a „gyilkos képű” amerikaival is váltanék egy-két szót.

Poirot megrázta a fejét.

– Nem gyilkos, hanem fogfájós.

– Egyre megy, akkor is kihallgatjuk. A viselkedése igazán különös volt. Miss Nevill táviratát is ellenőriztetem, és a nénikéjét is és a vőlegényét is. Mindent és mindenkit lenyomoztatunk.

VIII

Alistair Blunt sosem örvendett széles körű ismertségnek. Valószínűleg azért, mert csendes, visszahúzódó ember volt. Feltehetőleg azért is, mert hosszú éveken át a királynő férje volt, nem pedig király.

Rebecca Sanseverato, született Arnholt, negyvenöt éves, kiábrándult asszonyként került Londonba. Mindkét ágról pénzmágnások családjából származott. Anyja a Rotherstein család európai ágának örököse, apja az amerikai Arnholt bankház igazgatója. Rebecca Arnholt, két bátyjának és unokatestvérének sajnálatos repülőgép-szerencsétlensége következtében, hatalmas vagyon örököse lett. Hozzáment egy jónevű, gazdag európai arisztokratához, Felipe di Sanseverato herceghez. Három évvel később elvált, mert férjéről kiderült, hogy nagyvilági szélhámos, akivel lehetetlen együtt élni. A házasságból született gyermeket nála helyezte el a bíróság. Néhány évvel később a gyermek meghalt.

A szenvedésektől elgyötört Rebecca Arnholt kiváló képességeit a pénzügyi világban kamatoztatta – a hajlam a vérében volt. Apja jobbkeze lett az amerikai bankházban.

Rebecca édesapja halála után is a pénzügyi világ jelentős figurája maradt hatalmas vagyonával. Amikor Londonba jött, a cég egy fiatal partnert küldött a Claridge’sba néhány dokumentummal. Hat hónappal később a világot bejárta a hír, hogy a dúsgazdag Rebecca Sanseverato hozzámegy a nála húsz évvel fiatalabb, névtelen Alistair Blunthoz.

A nagyközönség a megszokott fintorokkal és gúnyos mosolyokkal fogadta a hírt. Rebecca a férfiak dolgában javíthatatlan álmodozó, mondták a barátai. Először Sanseverato – aztán ez a fiatalember! Persze hogy csak a pénzéért veszi el. Megint csak kihívja maga ellen a sorsot. De mindenki meglepetésére, ez a házasság sikeresnek bizonyult. Akik azt jósolták, hogy Mr. Blunt nőkre fogja költeni Rebecca pénzét, tévedtek. Alistair Blunt hűséges maradt a feleségéhez, még annak tíz évvel későbbi halála után is. Blunt, miután a hatalmas vagyon birtokosaként egyedül maradt, tovább folytatta csendes, nyugodt életét. Nem nősült meg újra. Pénzügyi érzéke vetekedett volt feleségéével. Döntései és üzletkötései mindig helyesek voltak, vezetőképessége vitán felül álló. A hatalmas Arnholt és Rotherstein birodalmat senki sem vezethette volna nála jobban.

Mr. Blunt nem volt társasági ember. Ideje nagy részét londoni házában, a hétvégeket pedig norfolki lakában töltötte, néhány megszokott barátjával. Szeretett golfozni, és elég jól játszott. Érdekelte a kertészkedés is.

Japp főfelügyelő és Hercule Poirot ezt az embert készültek meglátogatni.

Zötyögős, öreg taxijuk megérkezett a Gothic House-hoz, a Chelsea rakpart egyik közismert épületéhez. A ház belseje diszkrét gazdagsággal volt berendezve. Nem túl modern, de nagyon kényelmes.

Alistair Blunt nem várakoztatta meg vendégeit. Azonnal elébük sietett.

– Japp főfelügyelő? – kérdezte.

Japp kezét nyújtotta, majd bemutatta társát. Blunt érdeklődéssel nézett Poirot-ra.

– Természetesen ismerem a nevét, Monsieur Poirot. És valahol… mintha már… találkoztunk volna.

– Igen, ma reggel, uram – felelte Poirot –, Mr. Morley várótermében.

– Valóban – mondta Mr. Blunt. – Tudtam, hogy ismerős valahonnan.

Alistair Blunt Japphez fordult:

– Miben segíthetek, uraim? Sajnálattal hallottam a szomorú hírt Mr. Morleyról.

– Meglepte önt a hír?

– Nagyon meglepett. Nem ismertem Mr. Morleyt közelebbről, de sehogy sem tudom összeegyeztetni az egyéniségével az öngyilkosság gondolatát.

– Ma reggel még testi-lelki egészségnek örvendett?

– Igen, nekem úgy tűnt – mondta Alistair Blunt elgondolkodva, majd szinte kisfiús mosollyal hozzátette: – Az igazat megvallva rettentően félek a fogorvosoktól. És egyenesen irtózom a fúrótól. Ezért aztán nem nagyon tudtam odafigyelni az orvosra, amíg kész nem lett. De azt kell mondjam, hogy amennyire én észrevettem, Mr. Morley abszolút természetesen viselkedett. Jókedvű volt, és figyelmes.

– Sokszor volt már nála?

– Most voltam harmadszor vagy negyedszer. Szerencsére nem volt sok bajom a fogaimmal, egészen az elmúlt évig. Úgy látszik, ez a korral jár.

Hercule Poirot azt kérdezte:

– Ki ajánlotta önnek Mr. Morleyt annak idején?

Blunt a homlokát ráncolta.

– Lássuk csak, tavaly, amikor fájt a fogam, valaki azt mondta, hogy menjek, keressem fel Morleyt a Queen Charlotte Streeten… Sajnos nem tudnám megmondani, hogy ki volt az.

– Ha később eszébe jutna, kérem, tudassa velünk – mondta Poirot.

Blunt kérdő pillantást vetett rá.

– Természetesen. Miért? Fontos ez?

– Van egy elképzelésem – felelte Poirot –, és aszerint nagyon is fontos lehet.

Amint a két detektív kilépett a házból, éppen egy kocsi állt meg a bejáratnál. Alacsony sportkocsi. Az a fajta, amelyikből csak kígyószerű mozdulatokkal lehet kikászálódni. Hőseink előtt egy fiatal lány adta elő ezt a mutatványt. Csupa kéz és láb volt. A két férfi már továbbindult, mire a lány végre talpraállt. Utánuk nézett, majd hirtelen felkiáltott: – Hé!

A nyomozók nem gondolták, hogy nekik szól a kiáltás, egyikük sem nézett hátra.

A lány megismételte: – Hé! Hé! Maguk!

A férfiak kérdőn néztek vissza, a lány pedig elindult feléjük. Még így is csupa kéz és csupa láb volt. Magas, vékony teremtés. Arca nem volt szép, de élénk és intelligens benyomást keltett. Sötét hajához jól illett barnára sült bőre. A lány Poirot-t szólította meg:

– Tudom, hogy kicsoda ön! Hercule Poirot, a híres detektív! – A lány hangja mély volt és barátságos, némi amerikai akcentus érződött rajta.

– Állok szolgálatára, kisasszony – mondta Poirot udvariasan.

A lány tekintete a másik férfira siklott.

– Japp főfelügyelő – mutatta be Poirot a kollégáját.

A lány szeme tágra nyílt, majdhogynem ijedtnek látszott. Kicsit kapkodva azt kérdezte:

– Mit csináltak itt? Csak nem… csak nem Alistair bácsival történt valami?

Poirot visszafordította a kérdést:

– Miért gondolja ezt kisasszony?

– Szóval nem… Hál’ istennek! Japp megismételte Poirot kérdését:

– Miért gondolja, hogy valami történt Mr. Blunttal? Kedves kisasszony…

A lány gépiesen bemutatkozott.

– Olivera. Jane Olivera vagyok – mondta, aztán kicsit erőltetetten felnevetett. – Csak úgy gondoltam. Hekusok az ajtóban… bomba a hálószobában.

– Mr. Bluntnak nem esett semmi baja. Miss Olivera Poirot-hoz fordult:

– Ő hívta ki magukat valamiért?

– Nem – felelte Japp –, mi kerestük fel őt, hogy segítsen fényt deríteni a ma délelőtti öngyilkosságra.

– Öngyilkosság? Ki volt az?

– Mr. Morley, a fogorvos, a Queen Charlotte Street 58-ból.

– Ó! – mondta Jane csalódottan. – Ó! – ismételte meg, a homlokát ráncolva. Aztán váratlanul hozzátette:

– Hát ez teljesen abszurd.

A lány sarkon fordult, és faképnél hagyta a két detektívet. Felszaladt a lépcsőn, és saját kulcsával bement a házba.

Japp értetlenül bámult utána. – Hát… ez a lány igen furcsán fejezte ki magát.

– Különös – jegyezte meg Poirot egyetértőleg.

Japp összeszedte magát. Az órájára pillantott, majd leintett egy közeledő taxit.

– Még van időnk, hogy benézzünk Miss Sainsbury Seale-hez.

IX

Miss Sainsbury Seale éppen teázott a Glengowrie Court Hotel homályosan megvilágított szalonjában.

A hölgy nagyon izgatott lett a két civilbe öltözött nyomozó láttán, de zavara kellemes izgalomnak látszott. Poirot szomorúan észlelte, hogy az új lakkcipőre még nem került vissza a csat.

– Kedves uraim – fuvolázta Miss Sainsbury Seale körbepillantva –, tényleg nem tudom, hogy hová mehetnénk. Olyan nehéz ilyenkor csendes helyet találni. Mindenki teázik… de talán önök is innának egy csésze teát.

– Én nem kérek, hölgyem – mondta Japp. – Ez itt Monsieur Poirot.

– Igazán örvendek – mondta Miss Sainsbury Seale. – Akkor hát… Ön sem kér teát? Nem? Akkor talán próbáljuk meg a társalgót, bár ilyenkor az is tele van… Ó, ott látok egy asztalt a sarokban, eléggé félreesik. Éppen most állnak fel mellőle. Odamehetnénk…

A csacsogó hölgy odavezette a nyomozókat a viszonylag csöndes helyen lévő asztalhoz, amely egy alkóvban állt egy szófa előtt. Japp és Poirot követte a hölgyet. Az utóbbi útközben felszedett a földről egy kendőt és egy zsebkendőt, amiket Miss Seale maga után hagyott.

Poirot udvariasan átadta az elhagyott tárgyakat.

– Ó, köszönöm. Olyan ügyetlen vagyok. Szóval, felügyelő úr… vagyis főfelügyelő úr, csak kérdezzen nyugodtan. Micsoda szomorú eset! Szegény ember! Biztosan bántotta valami. Nem csoda, amilyen időket élünk!

– Ön úgy látta, hogy valami bántja Mr. Morleyt?

– Hát – kezdte Miss Sainsbury Seale, majd kelletlenül folytatta: – Nem mondhatnám, hogy látszott rajta. De lehet, hogy csak én nem vettem észre… az adott helyzetben. Tudják, elég gyáva vagyok. – A hölgy felkuncogott, és megigazította madárfészekszerű frizuráját.

– Meg tudná nekünk mondani, hogy még ki volt a váróteremben, amikor ön ott várakozott?

– Igen. Csak egy fiatalember volt ott, amikor bementem. Azt hiszem, nagyon kínozta a foga, mert folyton dünnyögött magában, és elég zaklatottnak látszott. A képes újságot is olyan idegesen lapozgatta. Aztán hirtelen felugrott és kiment.

– Kiment a házból?

– Nem tudom, én azt hittem, hogy bement a fogorvoshoz soron kívül. De Mr. Morleyhoz nem mehetett, mert néhány perc múlva bejött a fiú, és engem vitt fel hozzá.

– Visszament még a váróterembe kifelé jövet?

– Nem, mert már a rendelőben felvettem a kalapom, és megigazítottam a hajam. Vannak nők – folytatta Miss Sainsbury Seale, kedvenc témájához érve –, akik leveszik a kalapjukat lent a váróteremben. Én sohasem veszem le. Az egyik barátnőm rém szerencsétlenül járt egyszer. Gondosan elhelyezte a vadonatúj kalapját egy széken, és képzeljék, mi történt! Ráült egy kisgyerek, és teljesen összelapította. Teljesen tönkrement! Teljesen!

– Micsoda katasztrófa – mondta Poirot udvariasan.

– Szerintem az anyja az oka – folytatta Miss Sainsbury Seale szigorú ábrázattal. – Egy anyának mindig szemmel kell tartania a gyermekét. Ezek a csöppségek nem akarnak rosszat, de mindig figyelni kell őket.

– Szóval nem látott mást a Queen Charlotte Street 58-ban, csak azt a fogfájós fiatalembert?

– Ó, igen. Láttam még egy férfit, aki épp a lépcsőn jött le, amikor én a lifthez indultam. Oh, és emlékszem, hogy egy nagyon különös kinézetű külföldi jött ki a házból, amikor megérkeztem.

Japp köhintett egyet.

– Az én voltam, hölgyem – közölte Poirot méltósággal.

– Ó, istenem! – Miss Sainsbury Seale rábámult a detektívre. – Tényleg! Bocsásson meg! Rövidlátó vagyok, és itt olyan sötét van… Pedig mindig azzal dicsekedtem, hogy milyen jó az arcmemóriám. De tényleg! Csak itt most olyan sötét van, ugye? Kérem, uram, bocsássa meg ezt a baklövésemet.

A két férfi igyekezett lecsillapítani a hölgyet, majd Japp azt kérdezte:

– Miss Seale, biztos benne, hogy a fogorvosa nem beszélt semmi olyasmiről ma délelőtt, ami nyugtalanította őt? Esetleg a betegekkel kapcsolatban?

– Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem.

– Nem említett véletlenül egy Amberiotis nevű beteget?

– Nem, nem. Nem mondott semmit azon kívül, amit a fogorvosok általában mondani szoktak.

Poirot agyán átfutottak a szokásos mondatok: „Öblítsen kérem! Nagyobbra nyissa a száját! Csukja össze finoman…”

Japp hivatalos hangon közölte Miss Sainsbury Seale-lel, hogy valószínűleg tanúskodnia kell majd a bíróság előtt.

Az ijedtség első kitörése után Miss Sainsbury Seale láthatóan megbarátkozott a gondolattal.

Japp puhatolódzó kérdésére Miss Seale előadta az egész élettörténetét.

Indiából jött át hat hónappal ezelőtt. Megérkezése óta különféle szállodákban és panziókban lakott, míg végül kikötött a Glengowrie Court Hotelben, amelyet igen kellemesnek talált családias hangulata miatt. Mielőtt átjött Angliába, Calcuttában lakott, és hittérítő munkát végzett, valamint kiejtéstant tanított.

– A tiszta, jól tagolt kiejtés nagyon fontos az angolban, tudja, főfelügyelő úr. – Miss Sainsbury Seale igazított egyet loknis csigáin, és affektáltan elmosolyodott. – Lánykoromban színésznő voltam. Ó, csak kisebb szerepeket játszottam… kisvárosokban. De nagy ambícióim voltak. Tudja, nagy szerepekre vágytam! Aztán külföldi turnéra mentünk – Shakespeare, Bemard Shaw… – Miss Seale felsóhajtott. – Szegény nőkkel az a baj, hogy ki vannak szolgáltatva az érzéseiknek. A szívüknek! Egy hirtelen, elsietett házasság… Hát, igen. El is váltunk hamarosan. Csúnyán csalódtam. Aztán visszavettem a lánynevemet. Egy ismerősömtől kaptam egy kis tőkét, és beindítottam az én kis iskolámat. Alakítottunk egy elég jó amatőr előadói társulatot. Megmutatom a kritikáinkat.

A főfelügyelő sejtette, hogy ez milyen veszélyekkel jár, úgyhogy igyekezett mielőbb lezárni a beszélgetést.

Miss Sainsbury Seale búcsúzólag még megjegyezte:

– Ha véletlenül megjelenik a nevem az újságban a bűnesettel kapcsolatban, kérem, vigyázzanak rá, hogy helyesen betűzzék: Mabelle Sainsbury Seale. MABELLE, két „l”, „e” és SEALE, „e”-vel a végén. És ha megemlítenék, hogy szerepeltem az „Ahogy tetszik”-ben, Oxfordban…

– Persze, természetesen – szakította félbe Japp, és a két nyomozó szélsebesen elmenekült.

Japp a taxiban a homlokát törülgetve felsóhajtott:

– Ha valaha szükség lesz rá, könnyű lesz utánanéznünk. Nem hiszem, hogy hazudott volna.

Poirot tagadólag rázta a fejét.

– Aki hazudik, az nem ilyen körülményes és nem ilyen következetlen.

– Attól féltem, hogy megtagadja a tanúskodást. Sok vénlány nem hajlandó bejönni a bíróságra… de a színésznői múltja mindent megmagyaráz. Örül, hogy szerepelhet – mondta Japp.

– Tényleg be akarja idézni? – érdeklődött Poirot.

– Nem biztos. Attól függ. – A főfelügyelő eltűnődött. – Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy nem öngyilkossággal állunk szemben.

– És az indíték?

– Azt tegyük félre egyelőre. Ki tudja, lehet, hogy Morley fiatalabb korában elcsábította Amberiotis lányát.

Poirot nem válaszolt. Megpróbálta elképzelni Morleyt a csábító szerepében egy tüzes szemű görög leányzó mellett, de sehogy sem sikerült neki.

Figyelmeztette a főfelügyelőt, hogy Mr. Reilly szerint Morley nem tudta, hogy „mi az élet öröme”.

Japp védte az álláspontját: – Sohasem tudhatja az ember, mi minden történik egy hajóúton –, majd bizakodva hozzátette: – Nemsokára többet fogunk tudni, ha már beszéltünk ezzel a fickóval.

A Savoynál kifizették a taxit, és kiszálltak. Japp a recepciónál Mr. Amberiotis után érdeklődött.

A portás igen furcsán nézett rájuk.

– Mr. Amberiotisszal nem beszélhetnek, uraim.

– De igen – mondta Japp komoran. Félrehúzta a fiút, és megmutatta neki az igazolványát.

– Akkor sem lehet – felelte a portás. – Mr. Amberiotis fél órával ezelőtt meghalt.

Hercule Poirot úgy érezte, mintha egy ajtó becsapódott volna az orra előtt.

GALLY-GALLY, GALLYACSKA

I

Huszonnégy órával később Japp telefonált Poirot-nak.

– Barátom, felejtse el az egész nyomozást? – mondta keserű hangon.

– Hogyhogy?

– Morley valóban öngyilkosságot követett el. Megvan az indíték.

– Mi volt az?

– Most kaptam meg az orvosi jelentést Amberiotis haláláról. Ne kérje, hogy elismételjem a hivatalos zsargont. Egyszerűen szólva adrenalin- és novokain-túladagolás. Nem bírta a szíve. Az a szegény ördög tegnap délután igazat mondott, tényleg rosszul érezte magát. Adrenalint és novokaint fogorvosok használnak helyi érzéstelenítésre. Hát ez volt az! Morley hibát követett el. Véletlenül túladagolta az injekciót, és akkor jött rá, miután Amberiotis elment. Nem bírt szembenézni a tényekkel, és végzett magával.

– Egy olyan pisztollyal, ami nem is az övé volt? – kérdezte Poirot.

– Lehet, hogy az övé volt, csak a nővére nem tudott róla. Sokszor az ember csak csodálkozik, hogy a rokonok mi mindenről nem tudnak.

– Ez igaz.

Japp folytatta:

– Szóval ez mindent megmagyaráz.

Poirot azt válaszolta:

– Tudja barátom, nem egészen elégíti ki ez a magyarázat. Valóban, a betegek néha kedvezőtlenül reagálnak az érzéstelenítőre. Közismert az adrenalin-túlérzékenység, és novokainnal keverve tulajdonképpen viszonylag kis mennyiségnek is mérgező hatása lehet. De ha ilyesmi előfordul is néha, az orvosok általában nem lesznek öngyilkosok!

– Igen, de ön olyan esetekről beszél, amikor az érzéstelenítőt normális adagban adták be, csak a beteg volt túlérzékeny. Ilyen esetekben az orvos nem feltétlenül hibáztatható. Ebben az esetben viszont egyértelmű a túladagolás. Még nem tudom a pontos adatokat, ezek a mennyiségelemzések örökké tartanak, de jóval több volt a szokásos adagnál. Mr. Morley orvosi műhibát követett el.

– Még akkor is – mondta Poirot – csak hiba volt, nem bűntett.

– Nem, de a karrierjének már úgyis lőttek. Ez tönkretette volna az orvosi presztízsét. Ki megy el egy olyan fogorvoshoz, aki csupa szórakozottságból halálos adag mérget ad be a betegnek?

– Elismerem, hogy az eset nagyon különös.

– Ilyen esetek megtörténhetnek… Megtörténhetnek orvosokkal, fogorvosokkal, gyógyszerészekkel… akik egész életükben megbízhatóan dolgoztak – aztán egyetlen pillanat, és megtörténik a katasztrófa. Morley lelkiismeretes ember volt. Általában az orvosok mellett van egy asszisztens vagy patikus, akikkel megoszlik a felelősség, de Morleynak most egyedül kellett vállalnia az egészet.

Poirot hitetlenkedett.

– De nem hagyott volna maga után valami búcsúlevelet, amiben megmagyarázta volna, hogy miért tette? Nem írta volna le, hogy nem képes vállalni a következményeket? Nem búcsúzott volna el legalább egy-két szóval a nővérétől?

– Nem. Úgy látom, hogy váratlanul ráébredt tettére, és elveszítette az önuralmát. A menekülés leggyorsabb módját választotta.

Poirot hallgatott. Japp így folytatta:

– Már ismerem önt, öreg barátom! Ha egyszer szimatot fogott gyilkossági ügyben, akkor nem tesz le róla, hogy idegen kéz van a dologban. Elismerem, hogy én indítottam el ebben az irányban, de tévedtem. Kész vagyok elismerni, hogy ezúttal nem volt igazam.

– Én mégis azt hiszem – felelte Poirot –, hogy nem ez az igazi magyarázat.

– Sok más magyarázat lehet. Én is sokat végiggondoltam, mind túl fantasztikusnak bizonyult. Tegyük fel, hogy Amberiotis lelőtte Morleyt, aztán hazament, és megbánva tettét öngyilkos lett. Az öngyilkossághoz Morley rendelőjéből vitt magával gyógyszert. Ön szerint ez hihető? Szerintem egyáltalán nem. Amberiotis szerepel a központi nyilvántartásban a rendőrségen. Egészen érdekes. Egy kis szálloda tulajdonosaként kezdte pályafutását Görögországban. Aztán bekapcsolódott a politikába. Németországban, majd Franciaországban teljesített titkos szolgálatot, amivel elég szép pénzt keresett. De ez nem volt elég neki, néhány zsarolási ügybe keveredett. Nem túlzottan szimpatikus egyéniség. Tavaly kint volt Indiában, és a legaljasabb módon mindenét kizsarolta egy hindu hercegnek. Az a baj, hogy semmit sem lehet rábizonyítani. Csúszós, mint egy angolna! Van még egy lehetőség. Lehet, hogy Amberiotis zsarolta Morleyt valamiért. Morley felhasználta a kínálkozó alkalmat, hogy zsarolóját eltegye láb alól, abban a reményben, hogy majd véletlen balesetnek – adrenalin-túlérzékenységnek tünteti fel a dolgot. Miután a páciens távozott, hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, és végzett magával. Ez lehetséges, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy Morley szándékosan ölt volna. Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy az első feltevésem a helyes. Orvosi műhiba… egy olyan túlzsúfolt napon, és ráadásul még az asszisztense sem jött be. Kénytelen lesz belenyugodni, Poirot. A mentőorvos is ezt támasztotta alá. Egészen biztos benne.

– Értem – mondta Poirot, és felsóhajtott. – Értem…

Japp barátságosan azt mondta:

– Tudom, hogy mit érez, öregem. De nem jut minden napra egy jó szaftos gyilkosság. Majd legközelebb. Kérem, bocsássa meg nekem, hogy fölöslegesen elraboltam a drága ide^jét.

Japp letette a kagylót.

II

Hercule Poirot tetszetős, modern íróasztala mellett üldögélt. Szerette a modern bútorokat. Egyszerűségük és szögletességük jobban illett egyéniségéhez, mint az antik bútorok rendszertelen körvonalai.

Az íróasztalon takaros jegyzetlap, rendben sorakozó címszavakkal és jegyzetekkel. Némelyik mellett kérdőjel állt.

Először is:

Ámberiotis – titkosszolgálat.

Miért volt Angliában?

És tavaly Indiában?

Zűrös időszak – felkelések, lázadások.

Kommunista ügynök?

Két üres sor után a következő név szerepelt:

Frank Carter? – Morley nem szerette.

Nemrég elbocsátották.

Miért?

A soron következő nevet csak egy kérdőjel követte.

Howard Raikes?

Ezután egy idézet következett.

„Hát ez teljesen abszurd.” ???

Hercule Poirot elgondolkodva nézett ki az ablakon. Észrevette, hogy egy kismadár gallyakat hord a fészekrakáshoz. Ebben a pillanatban Poirot is egészen úgy gubbasztott az íróasztalnál, mint egy madár.

A detektív hirtelen felocsúdott, és kicsit lejjebb egy újabb nevet jegyzett le.

Mr. Barnes?

Kis szünet után újabb bejegyzés következett:

Morley rendelője? – Nyomok a szőnyegen.

Lehetőségek.

Poirot az utolsó bejegyzést vizsgálgatta egy ideig, azután felállt. Fogta a kalapját, a sétabotját, és elment.

III

Háromnegyed órával később Hercule Poirot kilépett az Ealing Broadway földalatti-állomásról, és öt perccel később megérkezett a Castlegardens Road 88-as számú házhoz.

Egy ikerház volt az. Poirot elismeréssel csodálta meg a takaros kertet.

– Micsoda szimmetria! – dünnyögte magában. Mr. Barnes otthon tartózkodott. A nyomozót bevezették egy kicsi, de otthonosan berendezett ebédlőbe. Ott találkozott a ház urával.

Mr. Barnes csaknem teljesen kopasz, alacsony emberke volt. Szeme hunyorogva pislogott ki a szemüvege fölül, miközben kezében forgatta a szobalány által továbbított névkártyát. Magas, majdhogynem nőies hangon szólalt meg:

– Nos, Monsieur Poirot! Örvendek a megtiszteltetésnek.

– Kérem, bocsássa meg, hogy bejelentés nélkül kerestem fel önt.

– Nagyon helyesen tette, hogy meglátogatott – mondta Barnes –, és éppen a legjobb időben. Háromnegyed hét, ilyenkor nyáron épp a legmegfelelőbb idő arra, hogy otthon találjuk azt, akit keresünk. Kérem, foglaljon helyet. Kétségtelen, hogy sok mindent meg kell beszélnünk. Queen Charlotte Street 58. – nem igaz?

– Úgy bizony – mondta Poirot, majd hozzátette: – De miért gondolja, hogy sok a megbeszélnivalónk?

– Hát, kedves uram, igaz, hogy már nyugdíjas vagyok, de a belügyminisztériumban dolgoztam, és még nem rozsdásodott be teljesen az agyam – mondta Mr. Barnes jelentőségteljesen. – Tudom, hogy ilyen kényes ügyben jobb elkerülni a rendőrséget. Az mindenkit reflektorfénybe állítana.

– Miért gondolja, hogy ez kényes ügy? – kérdezte Poirot.

– Hát nem az? – kérdezte vissza az öregúr. – Szerintem az kell, hogy legyen. – Mr. Barnes előrehajolt, és csíptetőjével a szék karfáját kopogtatta. – A titkosszolgálat nem a kis halakra vadászik… Mindig a fejeseket veszi célba, de gondosan vigyáz arra, hogy a kis halak gyanút ne fogjanak.

– Nekem úgy tetszik, Mr. Barnes, hogy ön többet tud, mint én – mondta Poirot.

– Semmit sem tudok – felelte a másik –, csak megpróbálom összerakni a dolgokat.

– Éspedig?

– Például Amberiotis – mondta Barnes élesen. – Ne felejtse el, hogy szemben ültem vele a váróteremben. Ő nem ismer engem. Én mindig jelentéktelen figura voltam. Ilyesmi néha jól jön az embernek. Én viszont jól ismertem őt… és rögtön sejtettem, mire készül.

– Mire?

– Tudja, mi nagyon unalmas emberek vagyunk ebben az országban. Minden angol konzervatív… a velejéig konzervatív. Sokat morgunk, zsörtölődünk, de azért tulajdonképpen nem akarjuk megváltoztatni a régi, jól bevált demokratikus parlamentünket kétes kísérletek kedvéért. Ez igencsak piszkálja az átkozott külföldi agitátorok csőrét, akik sohasem nyughatnak. Az a fő bánatuk, hogy ez az ország még mindig viszonylag jól működik. Anglia teljesen hitelképes, ami kevés országról mondható el Európában. Ahhoz, hogy tönkretegyék Angliát, először a pénzügyeket kell összezavarni, és ahhoz pedig, hogy a pénzügyeket is kikezdhessék, Alistair Bluntot kell félretenni az útból.

Mr. Barnes rövid szünetet tartott, majd így folytatta:

– Blunt az a fajta ember, aki a magánéletben minden számlát kifizet, mindig csak addig nyújtózik, ameddig a takarója ér, legyen a jövedelme két penny vagy több millió. Ő már csak ilyen, és nem lát rá semmi okot, hogy egy ország másképp működjön. Semmi költséges újítás. Semmi utópiákra szánt, hatalmas összeg. Ezért van az, hogy bizonyos emberek szerint Blunt-nak mennie kell.

– Aha! – mondta Poirot.

Mr. Barnes bólintott.

– Igen. Én tudom, hogy miről beszélek. Néhányan közülük egész rendes emberek. Hosszú hajúak, becsületes tekintetűek, akik egy új, jobb világról szónokolnak. Mások már nem olyan rendesek. Ártalmas, ronda kis patkányok, külföldi akcentussal. Aztán ott vannak a nagydarab, erőszakos fráterek. De mindnyájan egy húron pendülnek, Bluntot akarják eltenni láb alól.

Az öregúr hátradőlt a székében.

– Le a régi rendszerrel! Le a torykkal, a konzervatívokkal, a reakciósokkal, a keményfej ű üzletemberekkel! – ez a jelszavuk. Nem tudom, lehet, hogy igazuk van, de egy dolgot biztosan tudok. Nem elég lerombolni a régi rendszert, valamit a helyébe kell állítani, valami olyat, ami működőképes, mert a szép eszmékből nem élünk meg. Ebbe inkább nem bonyolódom bele. Nézzük a konkrét tényeket, és ne az elvont elméleteket. Ha ledöntik a tartóoszlopot, összeomlik az épület. Jelen esetben Blunt az egyik tartóoszlop.

Mr. Barnes jelentőségteljesen nézett a nyomozóra.

– Bluntra vetették ki a hálójukat… És én mondom önnek, hogy tegnap majdnem elkapták. Kipróbált módszer. Nem hiszem, hogy tévedek.

Az elbeszélő rövid hatásszünetet tartott, majd körültekintően, szinte suttogva három nevet említett. Egy rendkívül agilis pénzügyminisztert, egy haladó gondolkozású, széles látókörű iparmágnást és egy reményteljes fiatal politikust, aki nagy népszerűségnek örvendett. Az első egy műtőasztalon halt meg, a második egy túl későn felismert, homályos eredetű betegségben, a harmadikat pedig egy autó gázolta el.

– Nagyon egyszerű – mondta Mr. Barnes –, az aneszteziológus rosszul adta be az altató injekciót… ilyen megtörténik. A második esetben a körzeti orvos nem ismerte fel a szokatlan betegség szimptómáit. A harmadik esetben a beteg gyerekéért rohanó ideges anya figyelmetlenségből követett el gázolást. Ez a könnyfakasztó történet még az esküdtszéket is meghatotta.

Mindegyik nagyon hihető… és könnyen feledésbe merül. Megmondjam magának, hogy hol van most ez a három ember? Az aneszteziológus valahol a saját első osztályú kutatólaboratóriumát vezeti. A körzeti orvos nyugdíjba vonult, és a jachtján sütkérezik, a szegény anya gyermekei pedig a legdrágább magániskolákba járnak, és a szünidőkben szüleik vidéki birtokán lovagolnak.

– Az élet minden területén vannak olyan emberek, akiket le lehet fizetni. Morley valószínűleg nem olyan volt, és ez okozta a vesztét!

– Így gondolja? – kérdezte Poirot.

– Igen – felelte Barnes. – Tudja nem könnyű közel férkőzni ezekhez a nagy emberekhez. Elég jól őrzik őket. A gázolás kockázatos dolog, és nem is mindig sikerül. De hol lehetnének olyan kiszolgáltatottak, mint a fogorvos székében?

Barnes levette csiptetős szemüvegét, megtörölgette, aztán újra visszatette.

– Ez az én elméletem. Morley nem adta be a derekát. Viszont túl sokat tudott, ezért végezniük kellett vele.

– Kiknek? – kérdezte Poirot.

– A szervezetnek, amelyik a háttérből irányít. Persze csak egy személy követte el a bűntényt.

– Ki az a személy?

– Hát tudnék mondani valakit, aki egészen kézenfekvő – mondta Barnes –, de csak találgatok. Lehet, hogy tévedek.

Poirot csöndesen kérdezte:

– Ki az? Reilly?

– Persze. Ő a legalkalmasabb személy. Valószínűleg nem Morleyt bízták meg a piszkos munkával. Neki csak át kellett volna játszania Bluntot Reilly kezére. Váratlan betegségre hivatkozhatott volna vagy ilyesmi. Reilly végezte volna el a tényleges munkát. Egy újabb sajnálatos véletlen folytán meghalt volna a híres bankár, és a szerencsétlen, fiatal fogorvos a bíróságon falfehéren egész testében remegett volna, hogy meghassa a szíveket. Aztán felhagyott volna a fogorvoslással, és tisztes jómódban letelepedett volna valahol külföldön.

Mr. Barnes Poirot-ra nézett.

– Ne gondolja, hogy fantáziálok. Ilyen esetek valóban megtörténnek.

– Igen, tudom, hogy megtörténnek.

Mr. Barnes egy élénk színű könyvre mutatott, amely ott feküdt, egy közeli asztalkán.

– Mostanában sok kémhistóriát olvasok. Némelyik egészen fantasztikus. De az a furcsa, hogy a való élet sokszor még fantasztikusabb. Tényleg léteznek gyönyörű kalandornők és sötét gonosztevők, akik nemzetközi bandák szövevényes hálózataiban tevékenykednek. Pirulnék, ha egyes dolgokat, amikkel a munkám során találkoztam, nyomtatásban kéne olvasnom.

Poirot azt kérdezte:

– Az ön elmélete szerint hogyan illik Amberiotis ebbe a képbe?

– Nem vagyok egészen biztos benne. Azt hiszem, ő felügyelte az akciót. Már többször játszott kettős játékot. Biztos vagyok benne, hogy szerepe volt ebben az ügyben. No de ez csak az én szerény véleményem.

Poirot higgadtan válaszolt.

– Tegyük fel, hogy a véleménye helyes. Ön szerint mi fog történni ezután?

Barnes az orrát dörzsölte.

– Megpróbálják újra elkapni – mondta. – Ó, igen, hamarosan megpróbálják megint. Az idő sürget. Bluntot jól őrzik, úgyhogy óvatosnak kell lenniük. Nem gondolnám, hogy egy bokorból kiugró pisztolyos ember lesz a támadó. Nem ilyen feltűnően csinálják. Tisztes polgárok közt kell keresni – rokonok, régi szolgálók… a gyógyszerész, aki elkészíti a gyógyszereit, a kereskedő, akitől a borát veszi. Alistair Blunt félreállítása több milliót megér. És bámulatos, hogy az emberek mi mindenre kaphatók… mondjuk egy négyezer fontos évi jövedelemért.

– Ilyen sokért?

– Talán még többért is…

Poirot eltűnődve mondta:

– Én is gondoltam Reillyre még a legelején.

– Ír fiú? Az I.R.A.?

– Nem is azért, hanem azért mert nyomokat találtunk a szőnyegen. Mintha valaki az irodából vonszolta volna oda a holttestet. Ha Morleyt az egyik betege lőtte volna le, az eleve a rendelőben történt volna, és nem kellett volna a hullát elvonszolni. Ezért már az elején arra gyanakodtam, hogy a fogorvost nem a rendelőben lőtték le, hanem az irodában, ami közvetlenül a rendelő mellett van. Ez azt jelentené, hogy nem valamelyik betege volt a tettes, hanem a körülötte élő emberek közül valaki.

– Logikus – mondta Barnes elismerőleg.

Hercule Poirot felállt, és kezet nyújtott.

– Köszönöm – mondta. – Nagyon sokat segített.

IV

Hazafelé Poirot bement a Glengowrie Court Hotelbe, de Miss Sainsbury Seale-t nem találta ott.

Másnap korán reggel Jappnél csörgött a telefon.

– Bon jour, mon ami.^[5] Ma lesz a halottkémi tárgyalás, nemde?

– Igen. Eljön, Poirot?

– Nem hiszem.

– Nem is érdemes. Önnek nem.

– Beidézte Miss Sainsbury Seale-t tanúként?

– A bájos Mabelle-t? Hogy miért nem tudja egyszerűen Mabelnek írni a nevét? Nem értem. Nem idéztem be. Nincs szükség rá.

– Nem hallott róla semmit?

– Nem. Miért? Kellett volna?

– Csak kíváncsi voltam – felelte Poirot. – Talán érdekelni fogja, hogy Miss Sainsbury Seale tegnapelőtt este elhagyta a szállodát, és azóta sem látták.

– Tessék? Meglógott?

– Valószínűleg ez történt.

– De miért? Vele minden rendben van. Tökéletesen gyanú felett állt. Táviratoztam Calcuttába, még mielőtt megtudtam Amberiotis halálának az okát – egyébként nem vesződtem volna vele –, és tegnap jött meg a válasz. Mindent rendben találtunk. Évekig élt ott. Minden stimmelt, amit mondott, kivéve, hogy egy kicsit átsiklott a házassága felett. Egy hindu diákhoz ment hozzá, akinek rajta kívül is volt néhány menyasszonya.

Amikor ez kiderült, Miss Seale visszavette a lánykori nevét, és jó ügy szolgálatába állott. Részt vállalt a misszionárius munkában, helyes kiejtést tanított és amatőr színielőadásokat szervezett. Tehát, annak ellenére, hogy igazán „Rémes Nőszemély”, nem gyanúsítható gyilkosság bűntettével.

– És most ön azt mondja, hogy ez a nő faképnél hagyott bennünket? – folytatta Japp. – Nem értem. Lehet, hogy csak megunta a szállodát. Az ő helyében, könnyen lehet, hogy én is meguntam volna.

– De a holmija ott maradt – felelte Poirot. – Semmit nem vitt magával.

Japp káromkodott egyet.

– Mikor ment el?

– Körülbelül háromnegyed hétkor.

– Mit szólnak hozzá a szállodában?

– Kétségbe vannak esve. A szállodavezetőnő egészen fel van dúlva.

– Miért nem jelentették a rendőrségnek?

– Mon cher, ha egy hölgy nem tölti otthon az éjszakát (ez bármily valószínűtlennek tűnik is Miss Seale külseje alapján), jogosan háborodhat fel azon, ha a rendőrség fogadja, amikor hazatér. Mrs. Harrison, a szállodavezető több kórházat is felhívott, hátha baleset történt. Éppen azon gondolkodott, hogy felhívja a rendőrséget, amikor én megjelentem. Mintha a Megváltó érkezett volna a mennyből. Magamra vállaltam mindent, és megnyugtattam, hogy egy nagyon diszkrét rendőrtiszttel fogom közölni a hírt.

– Ez lennék én?

– Úgy bizony.

Japp felnyögött.

– Na, jól van. Akkor a tárgyalás után rögtön odamegyek a Glengowrie Court Hotelba.

V

Japp rosszkedvűen zsörtölődött, amíg a szállodavezetőre várakoztak.

– Miért akart ez a nő eltűnni?

– Különös, nem gondolja?

Nem volt idejük tovább beszélgetni, mert Mrs. Harrison, a Glengowrie Court tulajdonosa belépett a szalonba.

Mrs. Harrison nagyon zaklatott volt, majdhogynem sírt. Rettentően aggódott Miss Sainsbury Seale miatt. Mi történhetett vele? Sorjában végigvette az összes lehetséges bajt és csapást, ami csak eszébe jutott. Emlékezetkihagyás, hirtelen betegség, ájulás. Vagy talán elütötte egy omnibusz, vagy kirabolták és megbecstelenítették.

Itt végre lélegzetvételnyi szünetet tartott az izgatott nő, majd sajnálkozva hozzátette:

– Olyan kedves hölgy volt… és olyan jól érezte magát itt a szállodában.

Japp kérdésére a szállodatulajdonos felvezette a két urat az eltűnt hölgy szűzies hálószobájába. Minden tiszta volt és rendes. A ruhák a szekrényben lógtak, a hálóing szépen összehajtogatva ki volt készítve az ágyra. Az egyik sarokban ott állt Miss Sainsbury Seale két szerény kofferja. Az öltözködőasztalka alatt néhány cipő sorakozott: egy pár kényelmes papucscipő, két pár magas sarkú bőrcipő különféle díszítésekkel, egy pár sima fekete estélyi cipő – gyakorlatilag teljesen új – és egy pár mokaszin. Poirot észrevette, hogy az estélyi cipő egy számmal kisebb a többinél; de ezt a női hiúságnak tudta be. Kíváncsi lett volna, hogy Miss Sainsbury Seale vajon felvarrta-e a cipőcsatját, mielőtt elment otthonról. Remélte, hogy így történt, mert a hanyag öltözködés mindig nagyon bosszantotta.

Japp néhány levelet vizsgálgatott, amelyeket az öltözőasztalka fiókjában talált. Hercule Poirot óvatosan kihúzta a fiókosszekrény egyik fiókját. Csupa fehérnemű. Szégyenlősen becsukta, és közben azt dünnyögte: – Úgy látszik, hogy Miss Seale a pamut fehérneműt szereti. – Aztán kinyitotta a következő fiókot, amely tele volt harisnyákkal.

Japp azt kérdezte:

– Talált valamit?

Poirot felemelt egy pár harisnyát.

– Harminchetes, olcsó, fényes selyem, két shilling tizenegy penny.

– Nem árverésen vagyunk – mondta Japp felderült ábrázattal. Itt van két levél Indiából, valamint néhány nyugta jótékony célú szervezetektől. Semmi számla, semmi tartozás. Nagyon tiszteletreméltó egyéniség.

– De a ruhákhoz nincs ízlése – vetette ellen Poirot szomorúan.

– Lehet, hogy a szép ruhákat túl világiasnak találta.

Jappnak megakadt a szeme egy két hónappal korábbi levélen.

– Lehet, hogy ezek az emberek tudnak róla valamit – mondta. – Hampsteadből küldték, úgy nézem, hogy közeli ismerősök írták.

A Glengowrie Court Hotelban nem sikerült többet megtudniuk, hacsak azt nem, hogy Miss Sainsbury Seale teljesen nyugodt volt, amikor távozott.

Határozottan úgy tűnt, hogy csak rövid időre megy el, mert amikor elköszönt Mrs. Bolithótól az előcsarnokban, még visszakiáltotta neki:

– Vacsora után majd megmutatom azt a pasziánszot, amiről beszéltem.

Sőt mi több, a Glengowrie Courtban az volt a szokás, hogy ha valaki távol akart maradni az étkezésekről, akkor előre szólt az étteremben. Miss Sainsbury Seale nem így tett, úgyhogy mindenki azt hitte, vissza fog jönni vacsorára, amit fél nyolc és fél kilenc között szolgáltak fel.

De Miss Seale nem jött vissza. Kisétált a Cromwell Roadra, és eltűnt.

Japp és Poirot elmentek a West Hampstead-i címre, ami a levélen állt.

Nagyon barátságos családi házat találtak az adott cím alatt, és a benne lakó család is nagyon barátságosan fogadta őket. Adamsék sokáig Indiában laktak, és nagy szeretettel beszéltek Miss Sainsbury Seale-ről, de nem tudtak segíteni.

Nem találkoztak Miss Sainsburyvel már legalább egy hónapja, úgy emlékeztek, hogy húsvét táján látták utoljára. Akkor még a Russel Square-en lakott, egy másik szállodában. Mrs. Adams megadta Poirot-nak még egy anglo-indiai közös ismerősük címét Streathamben.

Nyomozóink egyik helyen sem jártak sikerrel. Miss Sainsbury Seale-re emlékeztek ugyan az adott hotelben, de nem sokat tudtak róla. Azt mondták, hogy kedves, szerény hölgy volt, aki külföldről érkezett. A streathami ismerős sem tudott segíteni. Február óta nem látta a keresett hölgyet.

Nem maradt más hátra, mint hogy balesetre gondoljanak, de ezt is el kellett vetniük. Egyetlen kórház sem jelentette, hogy az adott leírásnak megfelelő beteget szállítottak volna be hozzájuk. Miss Sainsbury Seale kámforrá változott.

VI

Másnap reggel Poirot elment a Holborn Palace Hotelba, és Mr. Howard Raikest kereste.

Már azon se lepődött volna meg, ha Mr. Howard Raikes is nyomtalanul eltűnt volna a szállodából.

Nem így történt. Raikes az étteremben reggelizett.

Hercule Poirot megjelenése a reggeliző asztalnál Raikest kétes érzésekkel töltötte el.

Bár a fiatalember jelenleg nem látszott olyan fenyegetőnek, mint Poirot homályos emlékképeiben, most is elég barátságtalan ábrázattal fogadta a váratlan látogatót.

– Mi az ördög?

– Megengedi? – kérdezte Poirot, és a székre mutatott.

– Mintha itt sem lennék! – felelte Raikes. – Ne zavartassa magát!

Poirot mosolyogva helyet foglalt.

– Mit akar? – kérdezte Raikes minden teketória nélkül.

– Emlékszik rám, Mr. Raikes?

– Sose láttam önt.

– Ebben téved. Együtt ültünk egy szobában legalább öt percig, három nappal ezelőtt.

– Nem emlékezhetek minden egyes emberre, akikkel különféle unalmas estélyeken találkozom.

– Ez nem estély volt – felelte Poirot –, hanem fogorvosi váróterem.

A fiatalember szeme megrebbent, és a modora megváltozott. Az előbbi flegmaságot támadó bizalmatlanság váltotta fel. Poirot-ra nézett, és azt kérdezte:

– Na, és?

Poirot mielőtt válaszolt volna, alaposan szemügyre vette Raikest. Egészen biztos volt benne, hogy veszélyes fiatalemberrel van dolga. Sovány, kiéhezett arc, agresszív állkapocs, megszállott tekintet. (Bár lehet, hogy a nők vonzónak találják.) Rendetlen, sőt hanyag öltözék, és szinte gondtalan mohósággal eszik, ami az őt figyelő detektívnek fontosnak tűnt.

Poirot így összegezte benyomásait:

„Fanatikus ragadozó.”

Raikes türelmetlenül kérdezte:

– Ki vele, mit akar? Minek jött ide?

– Nyugtalanítja a látogatásom?

– Azt se tudom, hogy kicsoda ön?

– Elnézést – mondta Poirot, és kimérten elővette a névkártyatartóját. Kivett egy kártyát, és átnyújtotta az asztal fölött.

A nyomozó ismételten némi nyugtalanságot vélt felfedezni Raikes arcán. Nem is nyugtalanság volt az, inkább valami agresszív félelem, ami a következő pillanatban dühbe csapott át.

Raikes visszadobta a kártyát.

– Szóval a híres detektív. Hallottam már önről.

– Igen, ezt sokan mondják – felelte Poirot szerényen.

– Ön amolyan privát kopó, ugye? Biztos jó drágán dolgozik. Olyan emberek fogadják fel, akiknek a pénz nem számít… bármit képesek feláldozni, csak hogy mentsék a nyomorúságos életüket.

Poirot kedvesen azt felelte:

– Kihűl a kávéja, ha nem issza meg.

Raikes rámeredt.

– Lássuk csak! Ön milyen rovarfajtához tartozik?

– Az angol kávé amúgy is elég rossz… – mondta Poirot.

– Ebben egyetértünk – vetette közbe Raikes.

– De ha engedi kihűlni, egyenesen ihatatlanná válik.

A fiatalember előrehajolt.

– Szóval mi járatban van? Mit akar tőlem?

Poirot vállat vont.

– Csak… meg akartam ismerni önt.

– Valóban? – kérdezte Raikes bizalmatlanul, majd gyanakodva nézett a nyomozóra.

– Ha pénzt akar tőlem kiszedni, akkor rosszul választott. A magamfajta emberek nem tudnak megvásárolni mindent… és mindenkit. Menjen csak vissza ahhoz, aki megfizeti.

Poirot felsóhajtott.

– Senki sem fizet meg… ebben az ügyben.

– Nekem ne meséljen!

– Pedig ez az igazság – felelte Poirot. – Itt vesztegetem a drága időmet, minden ellenszolgáltatás nélkül. Egyszerűen csak… mondjuk azt, hogy kíváncsiságból.

– Nekem ne mondja, hogy annál a szerencsétlen fogorvosnál is csak kíváncsiságból szimatolt?

Poirot a fejét csóválta.

– Mit csinál az ember egy fogorvos várótermében? Természetesen kezelésre vártam.

– Vagy úgy? – kérdezte Mr. Raikes gúnyos megvetéssel. – Kezelésre jött?

– Természetesen.

– Remélem, megbocsátja, ha ezt nem hiszem el.

– Szabad megkérdeznem, Mr. Raikes, hogy ön mit csinált ott?

Mr. Raikes elvigyorodott.

– Na, mit gondol? Kezelésre vártam.

– Talán fájt a foga?

– Eltalálta.

– Mégis elment kezelés nélkül.

– És ha elmentem? Mi köze hozzá?

Raikes egy kis szünetet tartott, majd dühösen hozzátette: – Mi értelme van ennek a sok nyakatekert dumának? Jól őrizte a pénzeszsákját. Alistair Bluntnak semmi baja nem esett. Mit akar rám fogni?

Poirot azt kérdezte:

– Mr. Raikes, mit csinált azután, hogy olyan hirtelen kirohant a váróteremből?

– Elhagytam a házat.

– Ó! – mondta Poirot, és a mennyezetre nézett. – De senki nem látta önt kimenni.

– Miért érdekes ez?

– Azért, mert valaki meghalt a házban nem sokkal azután. Nem hallott róla?

– Ja, a fogdoktor.

– Igen, ő.

Raikes Poirot-ra meredt.

– Szóval ezt akarja rám fogni? Erre megy ki a játék? Hát ez nem fog sikerülni. Most olvastam az újságban a tegnapi tárgyalás eredményét. Az ön doktorkája lelőtte magát, mert túlérzéstelenítette az egyik betegét, és az elpatkolt.

Poirot változatlan nyugalommal kérdezte:

– Tudja bizonyítani, hogy elhagyta a házat? Tudja valaki tanúsítani, hogy hol járt tizenkettő és egy között?

Raikes szeme összeszűkült.

– Szóval tényleg rám akarja fogni. Biztos Blunt bérelte fel önt ellenem.

Poirot felsóhajtott.

– Bocsásson meg, de már szinte rögeszmeszámba megy önnél, hogy mindig Alistair Blunt-ról beszél. Nem ő bérelt fel. Sohasem dolgoztam neki, és nem vagyok senkinek a bérence. A fogorvosom halála után nyomozok, akit tiszteltem, mert nagyon jó szakember volt.

Raikes a fejét csóválta.

– Sajnálom, de nem hiszek magának. Biztos vagyok benne, hogy Blunt bérelte fel. – A fiatalember arca elsötétült, amint közelebb hajolt Poirot-hoz. – De hiába minden, érti? Bluntot nem tudja megvédeni. Mennie kell! És minden menni fog, ami mögötte áll. Az egész rohadt pénzügyi rendszerük, ami behálózza a világot. Átkozott, pókhasú bankárok! El kell söpörni őket. Nekem személy szerint nincs semmi bajom Alistair Blunttal, de gyűlölöm a fajtáját. Nyárspolgári… önelégült. Csak dinamittal lehet kimozdítani a helyéből. Az ilyen emberek mondják mindig, hogy „nem lehet megrendíteni a civilizáció alapjait”. Nem lehet? Majd meglátják! Az ilyenek csak gátolják a haladást. Félre kell állítani őket. A mai világban nincs helye az Alistair Bluntoknak, akik foggal-körömmel a múlthoz ragaszkodnak. Akik úgy akarnak élni, mint apáik és nagyapáik. Itt Angliában különösen sok van belőlük. Megkövesedett öreg konzervatívok… egy letűnt kor régi szimbólumai. És bizony isten, menniük kell. Új világ lesz, érti? Új világ lesz hamarosan.

Poirot sóhajtva állt fel az asztaltól.

– Mr. Raikes, látom, hogy maga megrögzött idealista.

– És ha az vagyok?

– Túl magasan jár ahhoz, hogy érdekelné egy fogorvos halála.

Mr. Raikes bosszúsan válaszolt:

– Mit számít egy szerencsétlen fogorvos halála?

– Önnek semmit. Nekem viszont sokat. Ez a különbség kettőnk között – felelte Poirot.

VII

Amikor Poirot hazaérkezett, George azzal fogadta, hogy egy hölgy vár rá a nappaliban.

– A hölgy egy kicsit, hm… ideges – mondta George.

Poirot, mivel nem tudta a látogató nevét, találgatni kezdett.

Rosszul számított. A fiatal hölgy, aki izgatottan állt fel a szófáról, amikor a nyomozó belépett, az elhunyt Mr. Morley asszisztense volt, Miss Gladys Nevill.

– Ó, kedves Monsieur Poirot. Rettenetesen sajnálom, hogy így betörtem önhöz. Nem is tudom, honnan vettem hozzá a bátorságot… Félek, hogy tolakodónak tart… Kérem, ne gondolja, hogy sokáig akarom feltartóztatni… Tudom, hogy milyen kevés idejük van az olyan elfoglalt embereknek, mint ön… Attól tartok, hogy csak feltartom a munkájában…

Poirot, aki régóta élt Angliában, és elég jól kiismerte az angolokat, megkérdezte Miss Nevűitől, hogy nem inna-e egy csésze teát. A hölgy pontosan úgy reagált a kérdésre, ahogy Poirot várta.

– Ó, ez nagyon kedves öntől! Ugyan nemrégen reggeliztem, de egy kis tea mindig jólesik, nem igaz?

Poirot, akinek ritkán esett jól ez az ital, képmutatóan helyeselt. George-ot ennek megfelelően utasította, és bámulatosan rövid időn belül Poirot és vendége teáscsésze mellett folytatták beszélgetésüket.

Miss Nevill többé-kevésbé lenyugodott az ital hatására.

– Azért kerestem fel önt, Monsieur Poirot, mert a tegnapi tárgyalás nagyon felzaklatott.

– El tudom képzelni – mondta Poirot bátorítólag.

– Nem voltam beidézve, de úgy éreztem, hogy valakinek el kell kísérnie Miss Morleyt. Mr. Reilly természetesen ott volt, de ő férfi. Miss Morley amúgy sem kedveli. Szóval úgy gondoltam, hogy kötelességem elmenni.

– Ez nagyon kedves dolog volt öntől – mondta Poirot.

– Ó, nem! Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megtehettem. Tudja, már évek óta Mr. Morley-nál dolgoztam… és nagy megrázkódtatás számomra ez az eset. Aztán a tárgyalás még jobban felzaklatott.

– El tudom képzelni… – ismételte Poirot.

Miss Nevill előrehajolt.

– De ez teljesen lehetetlen, Monsieur Poirot. Teljesen lehetetlen.

– Mi lehetetlen, kisasszony?

– Lehetetlen, hogy úgy történt, ahogy a bíróságon mondták. Lehetetlen, hogy az érzéstelenítő injekciót túladagolta volna.

– Úgy gondolja?

– Biztos vagyok benne. Néha a betegek rosszul reagálnak, de csak akkor, ha nem teljesen egészségesek… rossz a szívük például. De biztos vagyok benne, hogy a túladagolás rendkívül ritka. A gyakorló orvosok annyira hozzá vannak szokva a szükséges adaghoz, hogy az egészen mechanikussá válik náluk. Automatikusan a jó adagot adják.

Poirot helyeslően bólintott.

– Én is így gondoltam.

– Tudja, annyira egyszerű a dolog. Nem úgy, mint a gyógyszerészeknél, akik folyton különféle gyógyszereket készítenek, különböző mennyiségeket osztanak, szoroznak. Náluk könnyebben becsúszhat egy hiba. Vagy az orvosoknál, akik mindig másféle recepteket írnak fel… A fogorvosnál azonban nem így van.

Poirot azt kérdezte:

– A bíróságon nem mondta el ezeket az észrevételeit?

Gladys Nevill megrázta a fejét, és idegesen tördelte az ujjait.

– Tudja… attól féltem, hogy csak rontanék vele a dolgon. Én tudom, hogy Mr. Morley nem tett volna ilyet, de mások esetleg azt gondolhatnák, hogy szándékosan csinálta.

Poirot bólintott.

– Ezért jöttem önhöz, Monsieur Poirot – folytatta Miss Nevill –, mert ön… nem olyan hivatalos. De úgy gondoltam, valakinek tudnia kell, hogy ez az egész dolog mennyire hihetetlen.

– Senki sem akar tudomást venni róla – felelte Poirot.

A lány értetlenül nézett rá. Poirot azt mondta:

– Szeretnék egy kicsit többet tudni arról a táviratról, ami elszólította önt a minap.

– Őszintén szólva, nem tudom, hogy mire véljem. Annyira különös. Valaki olyan írta, aki ismer engem és tud a nénikémről… Tudja, hogy hol lakik, meg ilyesmi.

– Igen, úgy tűnik, hogy valaki közeli barátja, vagy esetleg olyan szomszédja küldhette, aki sokat tud önről.

– A barátaim nem tennének ilyet, Mr. Poirot.

– Fogalma sincs róla, ki tehette?

A lány habozott, aztán elgondolkodva mondta: – Először, amikor azt hittem, hogy Mr. Morley öngyilkos lett, arra gondoltam, hogy talán ő küldte.

– Azért, hogy megkímélje önt az eseményektől?

A lány bólintott, majd így folytatta:

– De ez igazán fantasztikus ötlet. Még akkor is, ha előzőleg készült az öngyilkosságra. Frank, a barátom egészen feldühödött attól a távirattól. Azt hitte, hogy valaki mással mentem el – mintha úgy ismerne engem!

– Van valaki más az életében?

– Nem, persze hogy nincs. De Frank úgy megváltozott az utóbbi időben – olyan szeszélyes és féltékeny. Biztos azért van, mert elvesztette a munkáját. Tudja, a semmittevés nagyon rosszat tesz egy férfinak. Nagyon aggódtam Frank miatt.

– Frank nagyon csalódott, ugye, hogy nem találta itt önt aznap.

– Igen. Azért jött, mert el akarta mondani nekem, hogy milyen nagyszerű munkát kapott. Hetente tíz fontot ígértek neki. Alig várta, hogy elmondhassa nekem. Azt hiszem, hogy Mr. Morleyval is közölni akarta, mert nagyon bántotta őt a rosszallása. Sejtette, hogy Mr. Morley megpróbált engem lebeszélni a jegyességünkről.

– Ami igaz is volt, nem?

– De igen. Mr. Morleynak a maga módján igaza volt. Frank már egy csomó mindenféle állást kipróbált. Nem lehet rá azt mondani, hogy állhatatos. De most majd másként lesz. Szerintem sok mindent el lehet érni a jó befolyással, nem gondolja? Ha egy férfi úgy érzi, hogy a nő sokat vár tőle, akkor megpróbál az elvárásoknak megfelelően élni.

Poirot felsóhajtott, de nem vitatkozott. Nők százaitól hallotta már ugyanezt az érvelést a szerelem legyőzhetetlen erejéről. „Ezer esetből jó, ha egyben beválik”, gondolta cinikusan.

A nyomozó végül csak ennyit mondott:

– Szeretnék találkozni a barátjával, ha lehet.

– Szívesen bemutatnám önnek Franket, de csak vasárnap szabad. Egyébként vidéken dolgozik egész héten.

– Ó, az új munkahelyén. Mi a munkája tulajdonképpen?

– Nem tudom pontosan. Valami titkári munka, azt hiszem. Vagy valamilyen állami megbízatás. Frank londoni címére küldhetek csak leveleket, és onnan továbbítják őket.

– Ez elég különös, nem?

– Én is úgy találtam, de Frank azt mondja, hogy manapság sokan így csinálják.

Poirot csöndben nézte a lányt egy-két percig, aztán megszólalt:

– Ugye, holnap vasárnap? Esetleg együtt ebédelhetnénk a Logan’s Corner House-ban. Szeretném, ha közösen megbeszélnénk ezt a szomorú esetet.

– Hát… köszönöm Monsieur Poirot. Szívesen elfogadjuk a meghívást.

VIII

Frank Carter középmagas, szőke fiatalember volt. Megjelenése olcsó eleganciát tükrözött. Szeretett beszélni, és jó társalgó volt. A szemei elég közel ültek egymáshoz, és ha zavarban volt, ide-oda ugráltak.

– Nem is tudtam, hogy önnel fogunk ebédelni, Monsieur Poirot. Gladys nem szólt nekem – mondta Carter bosszús pillantást vetve a lányra.

– Ó, csak tegnap beszéltük meg – felelte Poirot mosolyogva. – Miss Nevillt nagyon felzaklatták Mr. Morley halálának körülményei, és gondoltam, hogyha összedugjuk a fejünket…

Frank Carter dühösen félbeszakította a nyomozót.

– Morley halála! Morley halála! Miért nem tudod már elfelejteni, Gladys? Szerintem nem volt benne semmi különös.

– Ó, Frank. Nem kellene ezt mondanod. Mr. Morley száz fontot hagyott rám. Tegnap kaptam meg az értesítést.

– Jól van – felelte Frank dacosan. – Miért ne hagyott volna? Hiszen úgy dolgoztatott téged, mint egy rabszolgát… és ki zsebelte be a pénzt? Ő.

– Nos, ha arról van szó, nagyon jól megfizetett.

– Szerintem nem olyan jól. Te túl jámbor vagy, Gladys, és hagyod magad rászedni. Én tudom, hogy milyen volt Mr. Morley. Azt is tudom, hogy megpróbált téged ellenem hangolni.

– Nem akart rosszat.

– Dehogynem. Halottról vagy jót, vagy semmit. Egyébként megmondanám a véleményem.

Poirot udvariasan közbeszólt:

– Tulajdonképpen azért ment oda Mr. Carter, a haláleset napján is, nemde?

– Hát ezt meg ki mondta? – kérdezte Carter dühösen.

– Ott volt a házban, nem?

– Igen, ott voltam. Gladyst akartam látni.

– De megmondták önnek, hogy Miss Nevill nincs bent.

– Igen, és, mondhatom, nagyon gyanús volt a dolog. Mondtam annak az ütődött inasnak, hogy akkor várok, és majd Morleyval beszélek. Nem tetszett nekem, hogy folyton ellenem bujtogatja Gladyst. Meg akartam mondani neki, hogy nem vagyok már egy semmirekellő munkanélküli, hanem nagyon is jó állásom van… és ideje, hogy Gladys felmondjon és inkább a kelengyéjével törődjön.

– De végül is nem mondta meg.

– Nem. Meguntam a várakozást abban a sivár mauzóleumban, és eljöttem.

– Mikor jött el?

– Nem emlékszem.

– És mikor ment oda?

– Nem tudom. Azt hiszem, nem sokkal dél után.

– És körülbelül fél órát várt?… Vagy többet? Vagy talán kevesebbet?

– Nem tudom, nem szoktam az órát nézni – mondta Carter bosszúsan.

– Volt valaki a váróteremben önön kívül?

– Volt ott egy zsíros, kövér pasas, amikor bementem, de nem maradt sokáig. Aztán egyedül voltam.

– Akkor valószínűleg fél egy előtt ment el, mert akkor érkezett egy hölgy.

– Biztosan. Az a hely már az idegeimre ment.

Poirot figyelmesen hallgatta Cartert. Dühöngése nem hatott egészen őszintének. De ha az ember akarta, az idegességének is betudhatta.

Poirot egyszerűen és barátságosan beszélt.

– Miss Nevilltől hallom, hogy ön nagyon jó állást kapott.

– Jól fizetnek.

– Tíz font hetente?

– Igen. Nem rossz, ugye? Végre egy kicsit összeszedem magam… És ráadásul könnyű munka – tette hozzá dicsekedve.

– Nem rossz állás – szögezte le Frank Carter röviden.

– És érdekes? – kérdezte Poirot.

– Igen, egész érdekes. – A munkáról jut eszembe, engem mindig érdekelt, hogy önök hogy dolgoznak? Gondolom, nem minden nyomozó Sherlock Holmes. Inkább válásokkal foglalkoznak manapság.

– Én nem foglalkozom válásokkal.

– Igazán? Akkor miből él meg?

– Azért valahogy megélek, barátocskám.

– De Monsieur Poirot, önt a legfelsőbb körökben is ismerik – szólt közbe Miss Nevill. – Mr. Morley mindig azt mondta, hogy Hercule Poirot a minisztériumoknak, hercegeknek, hercegnőknek és királyi méltóságoknak dolgozik.

Poirot elmosolyodott.

– Kisasszony, ön hízeleg nekem.

IX

Poirot szórakozottan sétált hazafelé az üres utcákon.

Miután hazaért, felhívta Jappet.

– Bocsánat, hogy zavarom, barátom, de megpróbálták lenyomozni azt a táviratot, amit Miss Nevill kapott?

– Még mindig a régi nóta? Igen, lenyomoztuk. Valóban ment egy távirat… méghozzá nagyon agyafúrt módon. A nagynéni Richbourne-ban lakik, vidéken, Somersetben. A táviratot pedig London külvárosában Richbarnban adták fel. Hercule Poirot elismerőleg kiáltott fel:

– Ügyes! Nagyon ügyes. Ha a címzett meg találja nézni, hogy honnan jött, a felvétel helyét akár Richbourne-nak is olvashatja.

Kis szünet után azt kérdezte:

– Tudja, mi a véleményem, Japp?

– Igen.

– Az, hogy nem buta ember, aki ezt az egészet kiagyalta.

– Hogyha Hercule Poirot gyilkosságot szimatol a levegőben, akkor nem egykönnyen adja fel a meggyőződését.

– Miért? Hogy magyarázza ezt a táviratot?

– Véletlen egybeesés. Valaki ugratta a lányt.

– De miért?

– Jaj, kedves barátom, miért szokták a lányokat ugratni? Viccből. Rossz vicc volt. Ez minden.

– És valaki pont aznap viccelődött, amikor Mr. Morley túladagolta az injekciót?

– Lehet másféle okozati összefüggés is. Mivel Miss Nevill nem volt bent, Morley jobban le volt terhelve, mint máskor. Következésképpen könnyebben követhet el hibát.

– Ez nem elég meggyőző.

– Lehetséges. De nem látja, hogy hová vezet az érvelése? Ha valakinek szándékában állt Nevill kisasszonyt félreállítani, akkor az csak Morley lehetett. Abban az esetben, ha Amberiotis meggyilkolása a szándékában állt.

Poirot nem válaszolt.

– Hát nem érti? – kérdezte Japp.

– Amberiotist másképp is megölhették.

– Nem hiszem. Senki sem látogatta meg őt a Savoyban. Az ebédjét a szobájában fogyasztotta el. Az orvosi vélemény szerint a mérgező anyagot egyértelműen injekcióban kapta, nem szájon keresztül jutott a szervezetébe, mert nem a gyomorban volt. Szóval ugyanoda jutunk. Tiszta sor.

– A tettes azt akarja, hogy úgy gondoljuk.

– A mentőorvos is így gondolja.

– És az eltűnt hölgy?

– A kámforrá vált Miss Seale? Azt az ügyet még nem zártuk le. Valahol meg kell találnunk. Nem lehet, hogy csak kisétált az utcára, és elnyelte a sűrű köd.

– Pedig úgy látszik a dolog.

– Pillanatnyilag igen. De előbb vagy utóbb meg fogjuk találni valahol… Élve vagy halva. De nem hiszem, hogy meghalt volna.

– Miért nem?

– Mert akkor már megtaláltuk volna a holttestet.

– Ó, kedves Japp, a holttestek mindig rögtön előkerülnek?

– Szóval azt hiszi, hogy a hölgyet meggyilkolták, és egy kőbányában fogunk rátalálni feldarabolva?

– Volt már olyan a történelemben, hogy egy eltűnt személy nem került elő.

– Nagyon ritkán fordul elő ilyesmi. A legtöbb nőről, aki eltűnt, hamarosan kiderül, hogy nagyon is jól érzi magát egy fess csábító társaságában. Tízből kilenc esetben az eltűnéseknek a jó, öreg szex az oka. Bár nem hiszem, hogy a mi Mabelle-ünkkel is ez történt.

– Sosem lehet tudni – felelte Poirot óvatosan. – Bár én sem tartom valószínűnek. Szóval ön biztos benne, hogy meg fogjuk találni a hölgyet?

– Persze. Már leadtuk a személyleírását a sajtónak, és a rádió is be fogja mondani.

– Ó – mondta Poirot –, remélem, ez hoz majd némi eredményt.

– Ne aggódjon, öreg barátom. Megtaláljuk az ön hiányzó Hamupipőkéjét… a pamut fehérneműjével és selyemharisnyájával együtt.

Japp letette a kagylót.

George lépett a szobába, és egy gőzölgő kancsóban forró kakaót, valamint egy kekszes tálkát helyezett a karosszék melletti kis asztalkára.

– Óhajt még valamit, uram?

– Egy nagyon bonyolult eseten töröm a fejem, Georges.

– Valóban, uram?

Hercule Poirot töltött magának egy kis kakaót, és az italt kavargatta elgondolkozva.

George nem mozdult, türelmesen várakozott. Gyakran előfordult, hogy Poirot megbeszélte a bűnügyeket a komornyikjával. Mindig azt mondta, hogy George megjegyzései sokat segítenek a nyomozásban.

– Georges, biztosan hallott a fogorvosom haláláról, ugye?

– Mr. Morleyról? Igen, uram. Nagyon szomorú, uram. Úgy tudom, lelőtte magát.

– Igen, mindenki így tudja. De lehet, hogy nem ő lőtte le magát, hanem valaki más tette.

– Igen, uram?

– Az a kérdés, hogy ha meggyilkolták, akkor ki volt a gyilkos.

– Így van, uram.

– Csak bizonyos számú ember jöhet szóba. Tudja, Georges, azok az emberek, akik bent voltak a házban az adott időben.

– Így van, uram.

– Ott volt a szakács és a szobalány, régi jó cselédek, akikről senki nem feltételez ilyesmit. A doktor úr nővére, aki szintén nem valószínű, hogy… Bár ő örökli az öccse pénzét, és az anyagi szempontokat sohasem szabad elhanyagolni. Mr. Morleynak volt egy igen jó képességű kollégája, aki szintén a házban rendelt… neki viszont nem volt indítéka. Van még egy nehézfej ű inas, aki él-hal a detektívregényekért, és végül egy görög beteg, akinek kissé kétes az előélete.

George köhintett egyet.

– Ezek a külföldiek, uram…

– Igen. Egyetértek. A görög úriember határozottan gyanús. De tudja, Georges, a görög úriember szintén meghalt, és Mr. Morleyt okolják vele – akár szándékosan tette el láb alól, akár véletlen orvosi műhiba következtében állt be a halál.

– Lehet, uram, hogy megölték egymást. Úgy értem, hogy mind a ketten végezni akartak a másikkal, de természetesen a másik nem tudott róla.

Poirot helyeslőn mormogott.

– Nagyon eredeti gondolat. A fogorvos halálos mérget ad be a székben ülő szerencsétlen betegnek, mit sem tudva arról, hogy a beteg perceken belül elő fogja rántani a pisztolyát, és rálő. Hát éppenséggel így is történhetett, de számomra nagyon valószínűtlennek látszik. És még nem értünk a lista végére. Van még két ember, akik lehetséges, hogy a házban tartózkodtak a gyilkosság idején. Mr. Amberiotis előtt minden beteget láttak a házból kimenni, kivéve egy fiatal amerikait. O elhagyta a várótermet tizenkettő előtt húsz perccel, de senki sem látta, hogy a házból kiment volna. Ezért őt is számításba kell vennünk. A másik lehetőség egy bizonyos Mr. Frank Carter, aki nem sokkal tizenkettő után érkezett, és Mr. Morleyval akart találkozni, de nem volt a betege. Őt sem látták elmenni. Jó, öreg George-om, ezek a tények. Mit gondol róluk?

– Mikor történt a haláleset, uram?

– Abban az esetben, ha Mr. Amberiotis volt a tettes, tizenkettő és tizenkettő huszonöt között. Ha valaki más követte el, akkor tizenkettő huszonöt után, egyébként Mr. Amberiotis látta volna a holttestet.

Poirot bátorítóan nézett George-ra.

– Nos, jó öreg Georges-om, mit szól mindehhez?

George eltűnődött.

– Nagyon lesújtó, uram.

– Igen, Georges.

– Most majd keresnie kell egy új fogorvost.

Hercule Poirot nevetve válaszolt:

– Georges, ma felülmúlja önmagát. A dolognak ez a vetülete eddig meg sem fordult a fejemben.

George elégedetten hagyta el a szobát.

Hercule Poirot tovább szürcsölgette a kakaóját, és még egyszer átgondolta az elmondottakat. Elégedett volt azzal, ahogy összefoglalta a tényeket. A felsorolt személyek között ott rejtőzik a tulajdonképpeni gyilkos – attól függetlenül, hogy ki volt a megbízója.

A nyomozó hirtelen felvonta a szemöldökét, amikor rádöbbent, hogy a lista nem teljes. Kimaradt egy név.

Senkit sem szabad kihagyni, még olyat sem, akiről az ember legkevésbé sem gondolná…

Volt még egy személy a házban a gyilkosság pillanatában.

Mr. Barnes.

X

– Egy hölgy kéri önt a telefonhoz, uram – jelentette George.

Egy héttel ezelőtt Poirot rosszul ítélte meg, hogy ki lesz a látogatója, most azonban kitalálta, hogy ki hívja.

Rögtön megismerte a nő hangját.

– Monsieur Hercule Poirot?

– Én vagyok az.

– Én pedig Jane Olivera. Mr. Alistair Blunt unokahúga.

– Igen, Miss Olivera.

– El tudna jönni a Gothic House-ba, kérem? Úgy érzem, fontos lenne.

– Természetesen. Mikor menjek?

– Fél hétkor, legyen szíves.

– Ott leszek.

Miss Olivera határozott hangja egy pillanatra megingott.

– Remélem… hogy nem zavarom a munkájában.

– Ó, egyáltalán nem. Már vártam, hogy hívjon.

Poirot gyorsan letette a telefont, és elmosolyodott. Kíváncsi volt, hogy Jane Olivera milyen ürügyet talált rá, hogy odahívja őt.

Amikor Poirot megérkezett a Gothic House-ba, egyenesen egy nagy könyvtárszobába vezették, amelynek ablakai a folyóra néztek. Alistair Blunt az íróasztalánál ült, és szórakozottan egy tollkéssel játszadozott. Olyan ember benyomását keltette, akinek az idegeire mentek a nőrokonai.

Jane Olivera a kandallónál állt. Egy kövérkés, középkorú nő éppen Mr. Blunttal zsörtölődött, amikor Poirot belépett. – És ne felejtsd el, hogy én mit érzek, Alistair.

– Nem fogom, Julia, ígérem – mondta Alistair Blunt békítőleg, majd felállt, hogy a nyomozót üdvözölje.

– És ha rémtettekről akartok beszélni, akkor én már itt sem vagyok – tette hozzá a zsémbes asszonyság.

– Anya, menj nyugodtan – mondta Jane Olivera.

Mrs. Olivera elviharzott, anélkül hogy Poirot-ról tudomást vett volna.

– Nagyon kedves öntől, hogy eljött, M. Poirot. ügye, ismeri az unokahúgomat? Jane hívta ide önt…

Jane közbeszólt:

– Amiatt az eltűnt nő miatt, akivel tele vannak az újságok. Valami Seale kisasszony.

– Igen, Miss Sainsbury Seale.

Jane megint Poirot-hoz fordult.

– Olyan cikornyás neve van, azért emlékszem rá. Én mondjam el, Alistair bácsi, vagy te beszélsz róla?

– Ez a te sztorid, kedvesem…

Jane Poirot-ra nézett.

– Lehet, hogy nem olyan fontos, de szerintem tudnia kell róla, M. Poirot.

– Igen?

– Akkor történt, amikor Alistair bácsi legutóbb a fogorvoshoz ment… nem most, hanem három hónappal ezelőtt. Én is vele mentem a Queen Charlotte Streetre, és úgy volt, hogy a Rolls Royce engem továbbvisz a Regent’s Parkba, a barátnőmhöz, aztán visszajön a bácsikámért. Megálltunk az 58-as számú háznál, és amikor Alistair bácsi kiszállt az autóból, éppen egy szőke, középkorú nő jött le a lépcsőn, elég slampos ruhában. Amikor észrevette a bácsikámat, odament hozzá, és azt mondta (Jane Olivera affektált hangon folytatta): „Ó, Mr. Blunt, biztosan nem emlékszik rám.” Persze, láttam a bácsikám arcán, hogy egyáltalán nem emlékezett…

Alistair Blunt felsóhajtott.

– Sosem emlékszem. Már többször előfordult velem hasonló eset.

– Alistair bácsi felvette a legudvariasabb ábrázatát – folytatta Jane –, de én már jól ismertem. Egy gyereket se tudna becsapni. Annyira látszott rajta a bizonytalanság. Azt rebegte „Ó… igen… természetesen.” Aztán az a rémes nőszemély így folytatta: „A felesége barátnője voltam, emlékszik?”

– Általában ezt mondják – jegyezte meg Mr. Blunt komoran, majd szomorúan elmosolyodott. – És mindig ugyanúgy végződik – folytatta –, hogy adakozzak valamire. Most öt fonttal megúsztam, valamilyen Zenana Misszió javára. Egész olcsó volt.

– Mit gondol? Az a nő valóban ismerte a feleségét?

– Hát, mivel egy Zenana Misszióval volt kapcsolatban, gondolom, Indiában találkozhattak. Tíz évvel ezelőtt voltunk ott. De természetesen nem lehetett a feleségem barátnője, mert akkor én is ismertem volna. Lehet, hogy egy fogadáson találkozott vele.

Jane Olivera azt mondta:

– Nem hiszem, hogy ismerte volna Rebecca nénit. Szerintem ez csak ürügy volt, hogy megszólíthassa a bácsikámat.

Alistair Blunt türelmesen azt mondta:

– Hát ez könnyen meglehet.

– Szerintem különös, hogy így próbált megkörnyékezni téged – mondta Jane.

Alistair Blunt változatlan türelemmel felelt:

– Csak pénzt akart.

Poirot megkérdezte:

– Utána nem igyekezett kapcsolatban maradni önnel?

Blunt megrázta a fejét.

– Teljesen el is felejtettem. Nem is jutott eszembe a neve, csak amikor Jane megmutatta az újságban.

Jane kicsit határozatlanul azt mondta:

– Szóval, én úgy gondoltam, hogy M. Poirot-nak szólni kellene róla.

– Köszönöm, kisasszony – felelte Poirot udvariasan. – Nem akarom feltartani, Mr. Blunt. Ön nagyon elfoglalt ember.

– Majd én lekísérem – ajánlkozott Jane. Hercule Poirot a bajusza alatt mosolygott. A földszinten Jane hirtelen megszólalt:

– Kérem, jöjjön be ide.

A lány bevezette egy kis szobába, majd szembefordult vele.

– Miért mondta azt a telefonban, hogy már várta a hívásomat?

Poirot elmosolyodott, és széttárta a karjait.

– Mert így volt. Számítottam rá, hogy hívni fog, és valóban hívott is.

– Azt is tudta, hogy Miss Sainsbury Seale miatt fogom hívni?

Poirot a fejét rázta.

– Az csak egy apropó volt. Más ürügyet is talált volna, ha szükséges.

Jane bosszúsan kérdezte:

– Mi az ördögnek hívtam volna önt?

– Miért akarta ezt a viszonylag jelentéktelen információt velem közölni, miért nem jelentette a Scotland Yardnak? Az lett volna a legtermészetesebb, nem?

– Jól van, Nagyokos, mi mindent tud még?

– Tudom, hogy azóta érdeklődik irántam, hogy a Holborn Palace Hotelban jártam.

A lány annyira elfehéredett, hogy Poirot egészen megijedt. Nem is gondolta volna, hogy az a szép barnára sült arc ilyen zöldes színárnyalatot tud ölteni.

A nyomozó nyugodtan és makacsul folytatta:

– Azért hívott ide, mert ki akarta szedni belőlem, hogy mit tudok Howard Raikesről.

– Az meg kicsoda?

Ez nem volt valami ügyes védekezés.

– Nem kell semmit kiszednie belőlem, kisasszony. Magamtól is elmondom, hogy mit tudok, és hogy mit gondolok. Aznap, amikor Japp főfelügyelővel itt jártam, ön nagyon megijedt. Azt hitte, hogy valami történt a nagybátyjával. Miért?

– Mert ő olyan ember, akivel mindig történik valami. Egy bombát küldtek neki postán… a herzoszlovákiai kölcsön után. És gyakran kap fenyegető leveleket.

Poirot folytatta:

– Japp főfelügyelő közölte önnel, kisasszony, hogy Mr. Morley, a fogorvos meghalt. Emlékszik rá, hogy ön mit válaszolt? Azt mondta: „Ez igazán abszurd.”

Jane az ajkát harapdálta.

– Ezt mondtam? Hát ez elég abszurd volt tőlem, nem?

– Igen, elég különös megjegyzés volt. Arra enged következtetni, hogy ön ismerte Mr. Morleyt, és számított rá, hogy valami történni fog a rendelőjében… de nem vele, hanem valaki mással.

– Úgy látom, ön nagyon szeret mesélni.

Poirot nem vett tudomást a megjegyzésről.

– Tehát ön arra számított, vagy inkább attól tartott, hogy Mr. Morley házában történni fog valami. Attól félt, hogy a nagybátyjával fog történni valami. Ebben az esetben ön, kisasszony, tud valamit, amit mi nem tudunk. Végiggondoltam, hogy azok közül az emberek közül, akik Morley házában jártak a gyilkosság napján, kivel állhat ön kapcsolatban. Szerintem az ifjú amerikai, Howard Raikes lehet az.

– Akárcsak egy folytatásos képregény. Miről szól a következő szívszorító részlet?

– Meglátogattam Mr. Howard Raikest. Szerintem veszélyes, de vonzó fiatalember…

Poirot szünetet tartott.

Jane elmerengve, halvány mosollyal az ajkán azt mondta:

– Ugye, hogy vonzó?… Jól van, ön nyert. Halálra ijesztett.

Jane közelebb hajolt a nyomozóhoz.

– Elmondok mindent, M. Poirot. Magát nem lehet az orránál fogva vezetni. Inkább beszélek, mint hogy folyton itt szimatoljon körülöttem. Én szeretem Howard Raikest. Egészen odavagyok érte. A mamám azért hozott át Angliába, hogy elszakítson tőle. Részben ezért… részben pedig azért, mert reméli, hogy Alistair bácsi megkedvel engem, és rám hagyja a pénzét.

A lány tudálékosan folytatta:

– A mamám édesanyja Alistair bácsi sógornője volt, Rebecca Arnholt nővére. Szóval én másodunokahúg vagyok. Viszont a bácsinak nincsenek közelebbi rokonai, úgyhogy a mamám azt kérdezi: „Miért ne lehetnénk mi Alistair Blunt örökösei?” A mama már most is elég rendesen kihasználja a rokonságot.

– Látja, M. Poirot, én őszinte vagyok önhöz. Mi ilyen emberek vagyunk. Tulajdonképpen nekünk is elég sok pénzünk van… Howard nézetei szerint túlságosan is sok… de messze lemaradunk Alistair bácsi mögött.

Jane indulatosan a szék karfáját kezdte ütögetni. – Hogy magyarázzam el önnek? Minden, amit belém neveltek, Howardot gyűlölettel tölti el. Pont azok ellen az eszmék ellen harcol. És néha már én is úgy érzek, mint ő. Én szeretem Alistair bácsit, de sokszor az idegeimre megy. Olyan nehézkes, olyan óvatos… olyan konzervatív… olyan brit. Néha úgy érzem, hogy az ilyen embereket tényleg el kéne söpörni. Csak gátolják a haladást. Nélkülük végre cselekedhetnénk.

– Szóval egyetért Mr. Raikesszel?

– Igen is, meg nem is. Howard elszántabb, mint mások, akik osztják a nézeteit. Vannak emberek, akik egyetértenek vele egy bizonyos pontig. Hajlanának rá, hogy kipróbáljanak bizonyos dolgokat, ha az Alistair bácsi-félék megengednék. De az Alistair bácsi-félék sohasem fognak a változtatásokba beleegyezni, csak ülnek, és csóválják a fejüket: „Ekkora kockázatot nem vállalhatunk.” „Nem forgathatjuk fel az ország gazdaságát.” „Ez hatalmas felelősség!” „Gondoljatok a történelemre!” Szerintem nem a történelmet kell nézegetni. Az csak visszatekintés, nekünk pedig előre kell néznünk. Poirot kedvesen azt mondta:

– Nagyon tetszetős jelszavak. Jane rosszallóan nézett a detektívre.

– Maga is ezt mondja?

– Talán azért, mert már öreg vagyok. Tudja, az öregek mindent másképp látnak.

Rövid hallgatás után Poirot tárgyilagos hangon azt kérdezte:

– Miért ment el Mr. Howard Raikes aznap a Queen Charlotte Street 58-ba?

– Én kértem meg rá. Azt akartam, hogy lássa Alistair bácsit, és másképp nem tudtam megszervezni a dolgot. Howard olyan ellenszenvvel, mondhatnám, gyűlölettel beszélt mindig Alistair bácsiról, hogy rosszulesett nekem, úgy éreztem, hogyha látná a bácsikámat…, látná, hogy milyen kedves, szerény ember, akkor megváltozna a véleménye. Nem hívhattam ide Howardot a mama miatt… Ő mindent elrontott volna.

– És miután megszervezte ezt a találkozót, kisasszony, félni kezdett.

Jane szeme elsötétült.

– Igen, mert… mert Howard néha annyira elragadtatja magát. Ő… Ő…

Hercule Poirot fejezte be a mondatot:

– Ő nem teketóriázik. Kiirtja a régit…

Jane Olivera felkiáltott: – Ó, nem!

SZEDD FEL GYORSAN, RAKD SORBA

I

Telt-múlt az idő. Már több mint egy hónapja, hogy Mr. Morley meghalt, és még mindig nem találták meg Miss Sainsbury Seale-t.

Japp egyre ingerültebb lett, ha ez a téma szóba került.

– A ménkű csapjon bele, Poirot! Biztos, hogy meglesz az a nő!

– Biztosan, mon cher.

– Vagy élve, vagy halva. Ha meghalt, hol van a holtteste? Mondjuk, ha például öngyilkos lett…

– Még egy öngyilkosság?

– Hagyjuk ezt! Nem akarok újra visszatérni Morley esetére. Tudom, hogy mi a véleménye, de szerintem öngyilkosság volt.

– Nem nyomozta le a pisztoly eredetét?

– Külföldi gyártmány.

– Ez gyanús, nem?

– Nem úgy, ahogy ön érti. Morley járt külföldön. Sétahajó-utazásokon vett részt a nővérével. A brit szigetek minden lakója sétahajó-utazásokra jár. Lehet, hogy Morley egy ilyen utazás során vette a pisztolyt. Az emberek szeretnek félni.

Japp rövid szünet után folytatta:

– Ne terelje el a gondolataimat, Poirot! Az előbb azt kezdtem mondani, hogyha az az átkozott nőszemély netalántán vízbe fojtotta magát, akkor mostanra már a holttestet rég partra vetette volna a víz. Ha meggyilkolták, ugyanaz a helyzet.

– Akkor nem, ha súlyt kötöttek rá, és a Temzébe dobták.

– Egy limehouse-i pincéből, ugye? Poirot, ön olyan dolgokat talál ki, mint egy rossz rémtörténetíró.

– Tudom, tudom. Amikor kitalálom, magam is mindig elszörnyedek rajta.

– Biztos egy nemzetközi bűnszövetkezet tette el láb alól a hölgyet – mondta Japp gúnyosan.

Poirot felsóhajtott.

– Nem is olyan régen hallottam valakitől, hogy valóban léteznek ilyenek.

– Kitől hallotta?

– Mr. Reginald Barnestól a Castlegarden Roadon.

– Hát ő már csak tudja! – mondta Japp. – Külföldiekkel foglalkozott a belügyminisztériumban.

– És ön nem ért egyet vele?

– Ez nem az én szakterületem… Igen, biztosan előfordulnak ilyen esetek, de nagyon ritkán.

A pillanatnyi csöndben Poirot a bajuszát pödörgette.

Japp folytatta.

– Van egy-két újabb információnk, amelyek nem túl jelentősek. Miss Sainsbury Seale ugyanazon a hajón utazott hazafelé Indiából, mint Mr. Amberiotis. De a hölgy másodosztályon, az úr pedig első osztályon, szóval nem valószínű, hogy találkoztak. Bár a Savoyban az egyik pincér úgy emlékszik, hogy látta őket együtt ebédelni, körülbelül egy héttel Amberiotis halála előtt.

– Tehát lehet, hogy volt köztük valamilyen kapcsolat.

– Lehet, de nem tartom valószínűnek. Nem tudom elképzelni, hogy egy misszionárius nő részt vegyen ilyen cifra ügyekben.

– Miért? Amberiotis részt vett cifra ügyekben?

– Igen. Közeli kapcsolatban állt a közép-európai barátainkkal. Kémkedés.

– Biztos benne?

– Igen. Persze nem lehet semmit rábizonyítani, mert ő nem végzett piszkos munkát… Szervezőtevékenység… Jelentések begyűjtése stb.

Japp elgondolkodott, aztán folytatta:

– De ez mit sem segít a Sainsbury Seale-ügyben. Miss Seale nem dolgozott ezen a vonalon.

– Ne felejtse el, Japp, hogy Miss Seale Indiában élt, és ott nagyon sok felkelés és lázongás volt az elmúlt időszakban.

– Amberiotis és a kiváló Miss Sainsbury Seale. Nem tudom elképzelni, hogy egy húron pendültek.

– Kedves barátom, tudta, hogy Miss Sainsbury Seale jó barátnője volt a néhai Mrs. Alistair Bluntnak?

– Ki mondta? Nem hiszem el. Más társadalmi osztályba tartoznak.

– Ő maga mondta.

– Kinek?

– Mr. Alistair Bluntnak.

– Vagy úgy. Blunttal biztos gyakran megesik az ilyesmi. Gondolja, hogy Amberiotis küldte hozzá a nőt? Nem igazán praktikus. Blunt biztos gyorsan lerázta, némi adakozással. Nem hiszem, hogy meghívta volna a hölgyet a hétvégi házába vagy ilyesmi. Annál sokkal jobb ízlésű.

Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy Poirot sem ellenkezett. Egy-két perc múlva Japp folytatta a Sainsbury Seale-ügy elemzését.

– Lehet, hogy egy őrült tudós beletette a hullát egy savval teli tartályba. Ez is nagyon közkedvelt megoldás, amivel számtalan regényben találkozhatunk. De higgye el nekem, Poirot, hogy itt nincs ilyesmiről szó. Ha a nőt egyáltalán megölték, akkor a tettes biztosan eltemette a holttestet valahol.

– De hol?

– Ez jó kérdés. Londonban tűnt el. Itt nincsenek kertek – tisztességesek legalábbis. Egy magányos csirkefarm, az kéne nekünk.

Kertek! Poirot szeme előtt hirtelen megjelent az a takaros kis kert Ealingben, a jól ápolt virágágyásaival. Milyen fantasztikus lenne, ha a nő holttestét ott találnák meg. A nyomozó rögtön leintette magát: „Barátocskám, ne légy abszurd!”

Japp tovább fejtegette a dolgot:

– És ha Miss Seale nem halt meg, akkor hol van? Már több mint egy hónapja eltűnt. A leírása megjelent a sajtóban, szétküldték az egész országban.

– Senki sem látta őt?

– Ó, dehogynem. Szinte mindenki látta őt. Ön el sem tudja képzelni, hogy milyen sok fakószőke hajú, középkorú, zöld kardigános hölgy szaladgál Angliában. Látták őt a yorkshire-i mocsaraknál, a liverpooli szállodákban, a devoni vendéglőkben és a ramsgate-i tengerparton. Az embereim türelmesen lenyomozták az összes jelentést, de nem értünk el velük mást, mint hogy fölöslegesen zaklattunk számos, mit sem sejtő, tiszteletre méltó középkorú hölgyet.

Poirot bosszúsan csettintett a nyelvével.

– Pedig – mondta Japp –, létező személy, úgy értem, hogy sokszor valaki csak megjátszik egy bizonyos szerepet, aztán kiderül, hogy nem is létezik olyan személy. De ez a nő valódi… Van múltja, van háttere… Mindent tudunk róla, a gyerekkoráig visszamenőleg. Teljesen normális, szolid életet élt, és aztán egyszer csak… hipp-hopp… eltűnt!

Kell hogy legyen rá valami magyarázat.

– Nem ő lőtte le Morleyt, ha erre gondol. Amberiotis Miss Seale után járt a fogorvosnál, és akkor még élt. Azt pedig már lenyomoztuk, hogy Miss Seale mit csinált a fogorvostól való távozása után.

Poirot türelmetlenül válaszolt:

– Egy szóval sem mondtam, hogy Miss Sainsbury Seale lőtte le a fogorvost. Persze hogy nem ő volt az. De akkor is…

Japp közbevágott:

– Ha Morleyt valóban megölték, ahogy ön mondja, kedves barátom, akkor sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a fogorvos mondhatott valamit Miss Seale-nek, ami fényt deríthetne a gyilkosságra. Ebben az esetben érthető, hogy elhallgattatták a hölgyet.

Poirot azt mondta:

– Ez mind arra utal, hogy több emberrel van dolgunk. Valamilyen bandával, ami túl jól szervezettnek tűnik ahhoz, hogy csak egy szegény fogorvost vegyen célba a Queen Charlotte Streeten.

– Nem kell mindent készpénznek venni, amit Reginald Barnes mesél. Az öreg rókának mindig csak a kémeken és a kommunistákon jár az esze.

Japp felállt, és Poirot így szólt hozzá:

– Ha van valami újság, kérem, értesítsen. Japp elment, Poirot pedig a homlokát ráncolva ült le az íróasztalhoz.

Várt valamire. Maga sem tudta, hogy mire. Eszébe jutott, hogy amikor utoljára itt ült, különféle összefüggéstelen eseményeket és neveket jegyezgetett egy fehér lapra. Akkor egy madár gallyakat hordott az ablak előtt.

Ő is gallyakat gyűjtögetett.

Most már elég sok gallyat összegyűjtött. Ott voltak az agyában, rendszertelenül elraktározva.

„Gally-gally gallyacska, Szedd fel gyorsan, rakd sorba…” – jutott eszébe az ismert versike.

Az volt a következő lépés, hogy sorba rakja, rendszerezze a történteket, de még valami visszatartotta. Mi volt az?

Valami elkerülhetetlen, valami előre megjósolható esemény. A hiányzó láncszem a történetben.

Poirot ezt várta.

II

Egy héttel később, késő este érte utol a hír. Japp nyers hangon közölte a telefonban: – Poirot? Megtaláltuk. Legjobb lesz, ha idejön. King Leopold Mansions. Battersea Park 45.

Negyedóra múlva Poirot kiszállt a taxiból a King Leopold Mansions előtt.

A többemeletes bérház a Battersea Parkra nézett. A 45-ös számú lakás a második emeleten volt. Japp nyitott ajtót komor arccal.

– Jöjjön be – mondta. – Nem valami kellemes látvány, de gondolom meg akarja nézni.

Poirot azt kérdezte:

– Meghalt?

– De még mennyire!

Poirot felkapta a fejét egy kellemetlen hangra, ami egy jobb oldali helyiségből jött.

– A házmester az – mondta Japp. – A mosogatóba hány. Fel kellett hoznom őt, hogy azonosítsa a holttestet.

Japp végigvezette kollégáját a folyosón. Poirot elfintorította az orrát.

– Nagyon bűzlik – mondta a főfelügyelő –, de hát nem csoda! Több mint egy hónapja halott.

A szoba, ahová beléptek, amolyan raktárhelyiség lehetett. Középen egy nagy fémláda állt, amelyben téli bundákat szoktak tárolni. A fedele fel volt nyitva.

Poirot közelebb lépett és belenézett. Először a lábat pillantotta meg az elnyűtt cipővel és a díszes csattal. Eszébe jutott, hogy amikor Miss Sainsbury Seale-lel először találkozott, akkor is a cipőcsatjára figyelt fel.

A nyomozó pillantása fölfelé haladt. Látta a zöld gyapjúszoknyát, a kardigánt, majd elérte a fejet. A meghökkenéstől felkiáltott.

– Tudom, hogy rémes – mondta Japp.

Az arcot a felismerhetetlenségig szétroncsolták. Ehhez még hozzájárult a természetes bomlás folyamata. Nem csoda, hogy hőseink falfehéren távoztak a helyiségből.

– Sajnos nem szokatlan – mondta Japp. – Mármint a mi munkánk során nem szokatlan. Kétségtelen, hogy időnként förtelmes tud lenni. Van egy kis brandy a másik szobában. Az majd helyrehozza magát, barátom.

A nappali modern eleganciával volt berendezve – sok fémvázas bútor, nagy négyszögletes fotelek, a bútorhuzat geometriai mintázatú.

Poirot megtalálta a bárszekrényt, és töltött magának egy kis brandyt. Miután felhajtotta az italt, azt mondta:

– Hát, elég borzalmas, mondhatom. Hogy akadtak rá?

Japp elkezdte a történetet:

– Ezt a lakást Mrs. Albert Chapman bérli. Mrs. Chapman, az elbeszélések szerint egy negyven körüli csinos szőke nő. Rendszeresen fizeti a lakbért, szeret a szomszédokkal bri-dzsezni, de egyébként eléggé magának való. Gyerek nincs. Mr. Chapman utazó üzletember.

– Miss Sainsbury Seale aznap jött ide, hogy mi beszéltünk vele. Körülbelül negyed nyolckor. Tehát valószínűleg idejött a Glengowrie Court Hotelből. Már járt itt egyszer azelőtt is, azt mondja a házmester. Baráti látogatás – teljesen világos és természetes. A házmester lifttel hozta fel Miss Sainsbury Seale-t a második emeletre. A hölgy a lakásajtónál állt és csengetett, amikor a házmester utoljára látta.

– Jó sokáig tartott, amíg eszébe jutott! – mondta Poirot.

– Valamilyen gyomorpanaszai voltak, és másnap kórházba került. Egy másik ember helyettesítette, amíg bent volt. A házmesterünk körülbelül egy héttel ezelőtt látta meg egy régi újságban az eltűnt nő személyleírását. Azt mondta a feleségének: „Ez a leírás nagyon emlékeztet arra az öreglányra, aki Mrs. Chapmanhez jött akkoriban. Rajta is zöld kardigán volt, és csatos cipőt viselt!” A férfi körülbelül egy óra múlva újra visszatért a témára: „Tudod, annak a nőnek is valami hasonló neve volt. Valamilyen Miss Seale.”

Japp folytatta:

– Ezután a házmester még négy napig rágódott a dolgon. Végül is, legyőzve természetes irtózását a rendőrségi ügyektől, bejelentést tett.

– Nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget… tudja, hogy milyen sok hamis bejelentést kaptunk. Azért Beddoes őrmestert ráállítottam az ügyre. Jó eszű fiatal fiú. Kicsit túl sokat tanult, de nem tehet róla. Most ez a divat.

– Szóval Beddoes rögtön gyanút fogott. Mrs. Chapmant ugyanis nem látták több mint egy hónapja. Távozott, anélkül hogy meghagyta volna a címét. Már ez is különös volt. Tulajdonképpen minden zavaros volt, amit Chapmanékről hallott.

– Beddoes megtudta, hogy a házmester nem látta Miss Sainsbury Seale-t elmenni. Ez magában véve nem volt szokatlan. Miss Seale lejöhetett a lépcsőn úgy, hogy a házmester nem látta őt. Viszont kiderült, hogy Mrs. Chapman elég hirtelen távozott. Csak egy cédulát tűzött ki az ajtóra a Miss Seale látogatása utáni reggelen: „Nem kérek tejet. Mondja meg Nellie-nek, hogy el kellett mennem.”

– Nellie a bejárónő. Már néhányszor előfordult régebben is, hogy Mrs. Chapman váratlanul távozott, ezért Nellie nem csodálkozott. Csak az volt a különös, hogy nem hívta a házmestert segítségül a bőröndök lecipeléséhez.

– Szóval Beddoes elhatározta, hogy kinyittatja a lakást. Szereztünk egy házkutatási engedélyt és egy pótkulcsot a háztulajdonostól. Nem találtunk semmi különöset, csak a fürdőszobában. Vérnyomokat találtunk a linóleumon a sarokban, amit a takarításnál kifelejtettek. Ezután már csak meg kellett találni a holttestet. Mrs. Chapman nem vitt magával nagy csomagot, mert arról a házmester tudott volna. Tehát a holttestnek még mindig a lakásban kellett lennie. Hamarosan rátaláltunk arra a ládára. Légmentesen zárható. Pont a megfelelő rejtekhely. A kulcs az öltözőasztalka fiókjában volt.

– Felnyitottuk és… ott volt a hölgy. Mint egy modern rémregény!

– És Mrs. Chapman? – kérdezte Poirot.

– Valóban… Ki lehet Sylvia Chapman? Egy dolog biztos. Mégpedig az, hogy vagy Sylvia, vagy a barátai gyilkolták meg a ládában található hölgyet.

Poirot bólintott.

– De miért roncsolták szét az arcát? Ez nem volt szép dolog.

– Mondhatom, hogy nem volt szép tőlük. De hogy miért, az egyszerű. Merő bosszúvágyból… vagy pedig el akarták titkolni a nő személyazonosságát.

– De ez nem rejtette el a nő személyazonosságát.

– Nem, mert részletes leírásunk volt arról, hogy Miss Seale milyen ruhát viselt. Ráadásul a retiküljét is belegyömöszölték a ládába, és a retikülben volt egy régi levél, amit neki címeztek, a Russel Square-re.

Poirot felfigyelt.

– De hát… hát ez teljesen ellentmond a józan észnek.

– Természetesen. Szerintem figyelmetlenség volt.

– Igen… talán… figyelmetlenség – mondta Poirot, majd felállt.

– Átkutatták, az egész lakást?

– Igen. Elég alaposan. Nem találtunk semmi nyomravezetőt.

– Szeretném megnézni Mrs. Chapman hálószobáját.

– Jöjjön, megmutatom.

A hálószobában nem látszottak a hirtelen távozás jelei. A ruhák rendben sorakoztak a szekrényben, az ágy szépen be volt vetve. Mindent vastag porréteg fedett.

Japp azt mondta:

– Nem találtunk ujjlenyomatokat, csak néhány konyhai eszközön. Azok valószínűleg a bejárónőtől valók. Ez azt jelenti, hogy a gyilkosság után mindent alaposan áttörölgettek.

– Igen.

Poirot lassan körbehordozta a szemét a szobában. Akárcsak a nappaliban, itt is modern bútorok voltak. A berendezés szerény jövedelemről tanúskodott. Jó minőségű berendezési tárgyak, de nem túl drágák. Mutatósak, de nem első osztályúak. A szoba rózsaszín árnyalatú volt. Poirot kinyitotta a beépített szekrényt. A benne lógó ruhák csinosak voltak, de szintén nem első osztályúak. A cipőkre esett a pillantása. Nagyon divatos cipők voltak. Némelyiknek magas parafa talpa volt. Poirot a kezébe vett egyet, és megállapította, hogy 36-os. Egy másik szekrényben egy halom bundát talált.

– A ládából rakták át őket – mondta Japp. Poirot bólintott. Éppen egy szürke mókusprém kabátot simogatott. Elismerőleg jegyezte meg:

– Első osztályú prém.

A nyomozók átmentek a fürdőszobába, ahol kozmetikai cikkek pazar gyűjteménye ékeskedett. Poirot érdeklődéssel nézegette a készletet. Púder, rúzs, ránctalanító krém, bőrápoló krém, két üveg hajfesték.

– Mrs. Chapman nyilván nem természetes szőke szépség – mondta Japp.

Poirot azt dünnyögte:

– Negyven fölött, mon ami, a legtöbb nő őszülni kezd, de a mi barátnőnk nem adta meg magát a természet erejének.

– Lehet, hogy most már lángvörösen járkál, a változatosság kedvéért.

– Elképzelhető.

Japp Poirot-hoz fordult:

– Látom, hogy valami nyugtalanítja, barátom. Mi az?

Poirot azt felelte:

– Igen, nyugtalanít valami. Komolyan nyugtalanít. Tudja, van itt egy érthetetlen dolog.

Poirot elszántan visszament a raktárhelyiségbe. Megfogta a halott nő lábán lévő cipőt. A cipő ellenállt, csak nehezen lehetett lehúzni.

Poirot megvizsgálta a csatot. Kézzel volt felvarrva, elég ügyetlenül.

A nyomozó felsóhajtott.

– Lehet, hogy csak képzelődöm.

Japp ingerülten kérdezte:

– Mit csinál? Még tovább akarja bonyolítani az ügyet?

– Pontosan.

– Egy csattal díszített lakkcipő – mondta Japp. – Mi baj van vele?

– Semmi. Egyáltalán semmi – felelte Poirot. – Mégsem értem a dolgot.

III

A házmester a 82-es lakásban lakó hölgyet nevezte meg, mint Mrs. Chapman legjobb barátnőjét a házban.

Ezért Japp és Poirot becsöngettek a 82-es számú lakásba.

Mrs. Merton, a háziasszony, fekete, szúrós szemű, bőbeszédű asszonyság volt, jól fodrászolt frizurával.

Nem kellett sokat noszogatni. Túlságosan is átélte a helyzet drámaiságát.

– Sylvia Chapman… persze hogy ismerem… bár nem túl közelről. Nem vagyok kebelbarátnője, hogy úgy mondjam. Időnként együtt bridzsezünk, vagy elmegyünk moziba, vagy vásárolni. De… mondják, kérem… ugye, nem halt meg?

Japp biztosította őt, hogy Mrs. Chapman nem halt meg.

– Meg kell mondjam, hogy ennek nagyon örülök. A postás épp az előbb újságolta rettentő izgatottan, hogy találtak egy hullát valamelyik lakásban. Persze az ember sohase higgye el a felét se annak, amit hall. Én soha nem hiszem el.

Japp tovább kérdezett:

– Nem, nem hallottam semmit Mrs. Chapmanről, amióta megbeszéltük, hogy elmegyünk megnézni az új Ginger Rogers és Fred Astaire-filmet. Nem említette, hogy távozni akar valamiért.

Mrs. Merton nem hallott Miss Sainsbury Seale-ről. Mrs. Chapman nem beszélt neki ilyen nevű ismerőséről.

– És mégis, tudják, valahonnan ismerős nekem ez a név. Határozottan ismerős. Nemrég olvashattam valahol.

Japp szárazon felelte:

– Tele voltak vele az újságok néhány héttel ezelőtt.

– Hát persze… keresett személy, ugye? És azt hiszik, hogy Mrs. Chapman ismerte? Biztosíthatom önöket, hogy Sylvia nekem soha nem említette ezt a nevet.

– Tudna nekünk valamit mondani Mr. Chapmanről?

Mrs. Merton arca elég furcsa kifejezést öltött. – Mrs. Chapman azt mondta, hogy a férje külkereskedelmi ügynök. Valamilyen fegyvergyártó cégnek dolgozott, ha jól tudom. Sokat utazott Európa-szerte.

– Ön találkozott vele?

– Nem, soha. Olyan ritkán volt itthon, hogy amikor hazajött, természetesen a felesége kettesben akart lenni vele. Nem hívtak vendégeket.

– Nem tudja, hogy Mrs. Chapmannek voltak-e közeli rokonai vagy barátai?

– Nem ismerem a barátait. Nem hiszem, hogy voltak közeli rokonai, mert nem beszélt róluk.

– Járt valamikor Indiában?

– Nem tudok róla.

Mrs. Merton elhallgatott, aztán kitört belőle a kérdés:

– De miért kérdezik tőlem ezeket? Értem, hogy a Scotland Yardtól jöttek, de kell hogy legyen valami oka a látogatásuknak!

– Hamarosan megtudja, Mrs. Merton. Az a helyzet, hogy egy holttestet találtak Mrs. Chapman lakásában.

– Ó…? – Mrs. Merton egy pillanatig úgy bámult, mint az a bizonyos borjú az új kapura.

– Egy holttestet? Mr. Chapmanét? Vagy valami külföldi férfiét?

– Nem férfi volt az áldozat, hanem nő.

– Nő? – Mrs. Merton láthatóan még jobban meglepődött.

Poirot udvariasan megkérdezte:

– Miért gondolta, hogy férfiról van szó?

– Nem tudom. Az valószínűbbnek látszott valamiért.

– De miért? Talán azért, mert Mrs. Chapman gyakran fogadott férfi látogatókat?

– Ó, nem. Egyáltalán nem – tiltakozott Mrs. Merton. – Szó sincs ilyesmiről. Sylvia Chapman nem az a fajta asszony. Ő nem olyan. Mr. Chapman miatt gondoltam…

A hölgy elhallgatott. Poirot azt mondta:

– Azt hiszem, asszonyom, hogy maga többet tud, mint amit nekünk elmondott.

Mrs. Merton bizonytalan hangon válaszolt:

– Nem tudom, hogy… mit tegyek. Nem akarok kibeszélni semmilyen titkot. Nem is mondtam el eddig senkinek, amit Sylviától hallottam… kivéve persze néhány közeli barátnőmet, akik felől egész biztos vagyok, hogy nem adták tovább…

Mrs. Merton közelebb hajolt, és suttogóra fogta a hangját.

– Egyszer, csak úgy véletlenül kicsúszott Sylvia száján… amikor egy kémfilmet láttunk… hogy aki ezt a filmet írta, nem sokat ért a témához. Akkor derült ki, de megesketett, hogy senkinek nem mondom el… hogy Mr. Chapman a titkosszolgálatnál dolgozik. Ezért kellett olyan sok időt töltenie külföldön. A fegyvergyártó cég nem igaz. Mrs. Chapman rettenetesen aggódott, mert nem írhatott a férjének, és nem kaphatott tőle leveleket, amikor külföldön volt. És, természetesen, szörnyű veszélyes munka!

IV

Amint lefelé mentek a lépcsőn a második emeletre, Japp elkeseredetten sóhajtott fel:

– Phillips Oppenheim, Valentine Williams és William le Queux szelleme kísért. Azt hiszem, megőrülök.

A nyomozók visszamentek a 45-ös lakásba, ahol az okos, fiatal Beddoes őrmester várta őket. Beddoes tisztelettel jelentette:

– Nem tudtam kiszedni a bejárónőből semmi hasznosat, uram. Úgy látszik, hogy Mrs. Chapman gyakran váltogatta a lányokat. Ez a bejárónő csak egy-két hónapja dolgozik nála. Azt mondja, hogy Mrs. Chapman kedves asszony, szeret rádiót hallgatni. A lánynak az a véleménye, hogy úrnőjét a férje csúnyán megcsalja, de az asszony mit sem sejt. Mrs. Chapman időnként kapott leveleket külföldről – néha Németországból, kétszer Amerikából, egyszer Olaszországból és egyszer Oroszországból. A lány udvarlója bélyeget gyűjt, és Mrs. Chapman odaadta neki a bélyegeket a levelekről.

– Talált valamit Mrs. Chapman papírjai között?

– Semmit. Nem sok papírt őrzött meg. Néhány számla és nyugta – mind helybeli. Néhány régi műsorfüzet, egy-két újságból kivágott ételrecept, valamint egy szórólap a Zenana Misszióról.

– Ez utóbbi sejtjük, hogy kitől származik. Mrs. Chapman nem tűnik gyilkosnak. Pedig az kell, hogy legyen. Vagy legalábbis bűnrészes. Nem láttak a házban idegen férfit azon az estén?

– A házmester nem emlékszik senkire. Persze nem is hiszem, hogy emlékezhetne. Ebben a nagy házban ki-be járkálnak az emberek. Miss Sainsbury Seale látogatására is csak azért emlékszik, mert másnap kórházba ment, és elég rosszul érezte magát, már amikor a lifttel felvitte a hölgyet.

– A szomszédos lakásokban sem hallottak semmi különöset?

A fiatalember megrázta a fejét.

– Az alatta és a fölötte levő lakásban is érdeklődtem, de ott sem hallottak semmit. Mindkét helyen szólt a rádió.

A körzeti rendőrorvos most jött ki a fürdőszobából, miután megmosta a kezét.

– A leggusztustalanabb hulla, amit valaha is láttam – mondta vidáman. – Küldjék majd át, ha végeztek, és én ízekre szedem.

– Nem tudja megmondani a halál okát?

– A boncolás előtt nem mondhatok semmit. De az biztos, hogy az arcán a sebeket a halál után ejtették. Majd többet tudunk, ha ott lesz a boncteremben: középkorú nő, egészséges… a haja a tövénél őszes, egyébként szőkére van festve. Lehet, hogy a testén találunk valamilyen ismertetőjelet… egyébként nem lesz könnyű azonosítani… Ó, már tudják is, hogy ki az? Az az eltűnt nő, akiről annyit írtak? Tudják, én sosem olvasok újságot. Csak a keresztrejtvényeket fejtem meg.

Japp keserűen jegyezte meg, miközben az orvos távozott:

– Ennyit ér a sajtó.

Poirot az íróasztalon matatott. Felemelt egy kis barna noteszt.

A fáradhatatlan Beddoes őrmester azt mondta:

– Nincs benne semmi érdekes… fodrászok, varrónők stb. A magánszemélyek nevét és címét kiírtam belőle.

Poirot kinyitotta a noteszt az „M” betűnél. „Dr. Maxwell, Prince Albert Road 17.” „Marconi and Pomponetti, halárus bolt.” „Mr. Morley, fogorvos, Queen Charlotte St. 58.” Poirot szemében hirtelen fény gyulladt:

– Úgy látom, nem lesz nehéz kétséget kizáróan azonosítani a holttestet.

Japp értetlenül nézett a kollégájára:

– Hát persze… Csak nem gondolja, hogy… Poirot ingerülten azt felelte:

– Biztos akarok lenni a dolgomban.

V

Miss Morley vidékre költözött. Hertford közelében lakott egy kis házban.

A „gránátos” szívélyesen üdvözölte Poirot-t. Az öccse halála óta a nő arca még szigorúbbá vált, tartása még jobban kiegyenesedett, az élethez való viszonya, ha lehet, még ridegebb lett. Keserűen fájlalta a szégyenfoltot, amelyet a halottkémi tárgyalás ejtett a testvére szakmai hírén.

Miss Morley tudta, hogy Poirot osztja a véleményét afelől, hogy az ítélet helytelen. A „gránátos” arca egy kicsit meglágyult: Poirot kérdéseire készségesen válaszolt. Elmondta, hogy Mr. Morley beteglapjait Miss Nevill nagy figyelemmel és pontossággal kezelte. A beteglapokat átadta Mr. Morley utódjának. A régi betegek közül néhányan átmentek Mr. Reillyhez, mások az új társánál maradtak, a többiek pedig más fogorvost kerestek.

Miután Miss Morley kimerítően válaszolt Poirot kérdéseire, megjegyezte:

– Hallom, megtalálták azt a nőt, Henry betegét, Miss Sainsbury Seale-t. Őt is meggyilkolták.

Miss Morley szinte diadalmasan ejtette ki az utolsó mondatot, külön nyomatékot adva az „is” szónak.

Poirot azt kérdezte:

– Az öccse soha nem említette önnek Miss Sainsbury Seale nevét?

– Nem, nem emlékszem rá. Általában csak akkor beszélt a betegekről, ha különösen nehéz dolga volt valamelyikkel, vagy pedig, ha valami érdekeset meséltek. Egyébként nem sokat beszélt a munkájáról. Örült, hogy elfelejtheti, amikor vége volt a rendelésnek. Sokszor nagyon elfáradt.

– Miss Morley, nem emlékszik, hogy hallotta-e Mrs. Chapman nevét a betegek között?

– Chapman? Nem hiszem. Miss Nevill jobban tudna ebben segíteni önnek.

– Szeretném minél hamarabb felkeresni őt. Hol dolgozik most?

– Egy másik fogorvosnál Ramsgate-ben, úgy tudom.

– Még nem esküdött meg Frank Carterrel?

– Nem. Remélem nem is fog. Nem kedvelem azt a fiatalembert. Egyáltalán nem. Van benne valami, amit nem szívelhetek. Még most is az a véleményem, hogy nincs semmilyen erkölcsi érzéke.

Poirot azt kérdezte:

– Elképzelhetőnek tartja, hogy ő ölte meg Mr. Morleyt?

Miss Morley elgondolkodva válaszolt.

– Talán… képes lett volna rá… nagyon hirtelen természetű. De nem hiszem, hogy lett volna rá indítéka. Alkalma sem nagyon volt. Végül is Henrynek nem sikerült rábeszélnie Gladyst, hogy szakítson a fiúval. Hűségesen kitartott mellette.

– Mit gondol, Mr. Carter pénzért megtette volna?

– Pénzért ölte volna meg az öcsémet? Milyen fantasztikus gondolat!

Csinos, barna hajú lány lépett a szobába. Teát hozott. Miután kiment, Poirot megkérdezte:

– Ez a lány már Londonban is önnél szolgált, ugye?

– Agnes? Igen, ő volt a szobalány. A szakácsnőt elbocsátottam… úgysem akart vidékre jönni. Most mindent Agnes csinál, úgy látom, igazán jó szakács válik belőle.

Poirot bólintott. Elég jól ismerte a személyzetet a Queen Charlotte Street 58-ból. A tragédia után mindenkit külön-külön kikérdeztek. Mr. Morley és nővére a két legfelső emeleten laktak. Az alagsor le volt zárva, kivéve egy kis átjárót, ami a hátsó udvarba vezetett. A hátsó udvarban volt egy kis ketreclift, amiben a kereskedők által szállított árut lehetett felhúzni, és mellette volt egy hangcső, ami szintén felvezetett. Az egyetlen bejárat a házba az utcai ajtó volt, amit Alfred szokott kinyitni. Tehát a rendőrség biztos lehetett benne, hogy senki nem lépett be a házba másutt, mint a bejárati ajtón.

A szakácsnő is és a szobalány is már évek óta Morleyéknál szolgáltak, és megbízható emberek voltak. Így, bár elméletileg lehetséges volt, hogy valamelyikük észrevétlenül lemenjen a második emeletre, és lelője a gazdáját, senki sem gyanúsította őket. Egyikük sem látszott indokolatlanul idegesnek vagy feldúltnak a kihallgatáskor, és nem volt rá semmilyen elképzelhető ok, hogy rájuk gondoljanak a halállal kapcsolatban.

Ennek ellenére, amikor Agnes átadta Poirot-nak a kalapját és sétabotját kifelé menet, szokatlanul izgatott hangon szólította meg a nyomozót.

– Mr. Poirot, nem tudnak valami… valami újat a gazdám haláláról?

Poirot a lányra nézett:

– Nincs semmi újabb hír.

– Még mindig azt tartják, hogy Mr. Morley lelőtte magát egy orvosi hiba miatt?

– Igen. De miért kérdezi?

Agnes a kötényét gyűrögette. Arca feszült volt. Kicsit határozatlanul válaszolt.

– Mert… az asszonyomnak más a véleménye.

– És maga egyetért vele, Agnes?

– Én? Hát, én semmit sem tudok, uram, csak… csak kíváncsi voltam.

Hercule Poirot a lehető legkedvesebb hangon felelt:

– Örülne neki, ha a gyilkosság minden gyanúját kizárhatnánk?

– Igen, uram – helyeselt a lány, túlságosan is gyorsan.

– És van rá valamilyen különleges oka?

A lány ijedt tekintettel nézett a nyomozóra, és kicsit hátralépett.

– Nincs. Én nem tudok róla semmit. Csak úgy kérdeztem.

„De miért kérdezte vajon?”, tűnődött el Poirot, amint kifelé sétált a kerti ösvényen. „Biztos van rá magyarázat.” De egyelőre nem tudta kitalálni.

Ennek ellenére Poirot úgy érezte, hogy egy lépéssel közelebb jutott a megoldáshoz.

VI

Amikor Poirot hazaért, váratlan látogató várta. Egy kopasz fejet pillantott meg a karosszék háttámlája fölött, majd Mr. Barnes ismerős, apró, jól öltözött figurája emelkedett fel mögüle.

Mr. Barnes szeme csillogott, mint mindig. Röviden szabadkozott. Azt mondta, azért jött, hogy viszonozza a nyomozó látogatását.

Poirot örömének adott kifejezést, majd behívta George-ot, hogy hozzon egy kis kávét, vagy teát, vagy esetleg whiskyt szódával – amit a vendég kíván.

– A kávé nagyszerű lesz – mondta Mr. Barnes. – Gondolom, az ön inasa jó kávét készít, mert az angol inasok általában nem értenek hozzá.

Rövid udvarias beszélgetés után Mr. Barnes köhintett egyet, és azt mondta:

– Őszinte leszek önhöz M. Poirot. Engem a puszta kíváncsiság hozott ide. Úgy hiszem, hogy ön jól értesült ennek a különös ügynek a részleteit illetően. Olvastam az újságban, hogy megtalálták Miss Sainsbury Seale-t, és hogy a nyomozás vele kapcsolatban még nincs lezárva. Az újság szerint a halál oka medinal-túladagolás volt.

– Így van – felelte Poirot.

Rövid hallgatás után Poirot azt kérdezte:

– Mr. Barnes, hallott ön egy bizonyos Albert Chapmanről?

– Ó, annak a hölgynek a férje, akinek a lakásában Miss Sainsbury Seale meghalt? Elég titokzatos ember, úgy néz ki.

– De nem kitalált személy?

– Ó, nem – mondta Mr. Barnes. – Létező. Igen, létező… vagy legalábbis létezett, úgy hallottam, hogy meghalt, de ezekben a pletykákban sohasem lehet megbízni.

– Ki volt az?

– Nem hiszem, hogy elmondják a rendőrségnek. Ha nem muszáj, biztosan nem teregetik ki. Ki fognak tartani az utazó fegyverkereskedelmi ügynöknél.

– Szóval a titkosszolgálatnak dolgozott?

– Persze. De a feleségének nem beszélhetett volna semmiről. Nem lett volna szabad. Amikor megházasodott, ki kellett volna lépnie. Általában nősülés után nem folytatják a szolgálatot. Különösen, ha valaki kényes területen dolgozik.

– És ő kényes területen dolgozott?

– Igen. A Q.X. 912-es. Ezen a néven ismerték. Igazi néven soha nem nevezik. Nem azt mondom, hogy a Q.X. 912-es különösen fontos ügynök volt. De nagyon gyakran használták, a jelentéktelen külseje miatt. Olyan arca volt, amilyet nem könnyű megjegyezni. Sokszor teljesített futárszolgálatot Európában. Tudja, hogy megy ez. Van egy miniszteri levél a ruritaniai nagykövetnek, szép, kerek mondatokkal, és van egy nem hivatalos küldemény a lényeggel, amit Q.X.912 visz – azaz Mr. Albert Chapman.

– Sok hasznos információ volt a birtokában?

– Valószínűleg nem tudott semmit – mondta Mr. Barnes mosolyogva. – Az ő dolga csak az volt, hogy fel- és leugráljon vonatokra, hajókra, repülőkre, és mindenre legyen elfogadható magyarázata.

– És úgy hallotta, hogy meghalt?

– Igen, úgy hallottam, de az ember nem kell, hogy elhiggyen mindent, amit hall. Én legalábbis nem szoktam mindent elhinni.

Poirot figyelmesen nézett Mr. Barnesra.

– Mit gondol, mi történt a feleségével?

– El nem tudom képzelni – mondta Mr. Barnes, majd nagyra nyitott szemmel azt kérdezte: – Ön mit gondol?

– Volt egy elképzelésem… – mondta Poirot, de aztán elhallgatott.

A nyomozó lassan azt mondta:

– Nagyon zavarbaejtő.

Mr. Barnes együttérzéssel kérdezte:

– Mi aggasztja, Monsieur Poirot?

– Az, hogy nem merek hinni a saját szememnek.

VII

Japp lépett be Poirot nappalijába, és úgy odacsapta a kalapját, hogy az asztal beleremegett.

– Hogy az ördögbe találta ki? – kérdezte ingerülten a házigazdától.

– Kedves, jó barátom, azt sem tudom, hogy miről van szó?

Japp lassan és nyomatékosan azt kérdezte:

– Honnan jött az az ötlete, hogy a holttest nem Miss Sainsbury Seale-é?

Poirot zavartan válaszolt:

– Az arc miatt gondoltam. Miért roncsolták szét egy halott nő arcát?

Japp azt felelte:

– Remélem, hogy szegény Morley, valahol a másvilágon, tudomást szerez minderről. Nagyon valószínűnek tartom, hogy azért tették el láb alól, hogy ne tudjon tanúskodni.

– Jobban örültem volna, ha ő szolgáltathatott volna bizonyítékot.

– Megteszi az utódja is. Leatheran jó szakember és kifogástalan modorú. A bizonyíték amúgy is egyértelmű.

Az esti lapok új szenzációval jelentek meg. Bizonyítást nyert, hogy a battersea-i lakásban talált holttest, amelyet Miss Sainsbury Seale holttestének hittek, valójában Mrs. Albert Chapman.

Mr. Leatheran a Queen Charlotte Street 58-ból kétséget kizáróan azonosította a holttestet az állkapocs és a fogak röntgenképei alapján, amelyekről pontos leírás szerepelt az elhunyt Mr. Morley adatlapján.

A holttesten Miss Sainsbury Seale ruhája volt, és mellette az ő kézitáskáját találták meg.

De hol van Miss Sainsbury Seale?

KOTT-KOTT, KÖVER TYÚK

I

Amint a két nyomozó a bíróságról jött kifelé, Japp győzedelmesen mondta Poirot-nak:

– Szép munka volt! Most aztán kaptak az újságírók szenzációt!

Poirot bólintott.

– Ön volt az, aki először gyanút fogott – mondta Japp –, de nekem sem tetszett az a holttest. Ki megy neki egy hullának, hogy szétroncsolja az arcát és a fejét, csak úgy kedvtelésből? Fáradságos és piszkos munka. Kellett, hogy legyen valami jó oka rá a tettesnek. Mégpedig csak egyetlen ok volt kézenfekvő: hogy megnehezítse az azonosítást. – Japp elismerő hangon hozzátette: – Én nem jöttem volna rá ilyen hamar, hogy a másik nő az.

Poirot mosolyogva válaszolt:

– Pedig alapjában véve a két nő külsőleg nem nagyon különbözött egymástól. Mrs. Chapman elegáns, csinos nő volt… festette magát, és követte a divatot. Miss Sainsbury Seale slampos volt, és mit sem tudott az arcfestékről. De alapjában véve nagyon hasonlítottak. Mindketten a negyvenes éveikben jártak, körülbelül azonos termetűnek és magasságúnak mondhatjuk őket. Mindkét nő haja őszülni kezdett, és ezt aranyszőke festékkel próbálták palástolni.

– Igen, ha úgy vesszük. Egy dolgot el kell ismernünk: a kedves Mabelle jól átejtett mindkettőnket. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem hazudik.

– Hát nem is hazudott, barátocskám. Minden igaz, amit a múltjáról mondott.

– Nem gondoltuk volna, hogy képes gyilkosságot elkövetni… pedig most úgy áll a helyzet. Nem Sylvia ölte meg Mabelle-t. Mabelle ölte meg Sylviát.

Hercule Poirot hitetlenül csóválta a fejét. Nehezére esett, hogy Mabelle Sainsbury Seale-t gyilkossággal gyanúsítsa. Viszont fülébe csengett Mr. Barnes figyelmeztető hangja: „Tisztes polgárok közt kell körülnézni…”

Mabelle Sainsbury Seale minden szempontból tisztességes polgárnak számított.

– A végére járok ennek az ügynek – mondta Japp indulatosan. – Nem hagyom, hogy ez a nő az orromnál fogva vezessen.

II

Másnap Japp telefonált. Furcsán halk volt a hangja.

– Poirot, akar egy jó hírt? Sss, sss, barátom. Sss, sss!

– Tessék?… Rossz a vonal. Nem hallom jól…

– Vége, öregem. VEGE! Elmehetünk nyaralni.

Poirot rájött, hogy nem a vonalban van a hiba, és egészen megijedt.

– Minek van vége?

– Ennek az egész rohadt bújócskának. És a felhajtásnak. amit körülötte csaptunk. Nincs sajtó, nincs nyilvánosság. Minden leállítva.

– Még mindig nem értem.

– Hát figyeljen jól, mert nem említhetek neveket. Tudja, hogy kit keresünk? Egy szőke énekes madárkát.

– Igen, igen, tudom már.

– Na, hát erről van szó. Leállították. El vagyunk némítva. Érti?

– Igen. De miért?

– A külügyminisztérium utasítása.

– Különös, nem?

– Hát… nem ez az első eset.

– De miért védik így Miss… ja, az énekes madárkát?

– A madárka nem érdekli őket, egy fikarcnyit sem. De ha bíróságra kerül az ügy, és nyilvánosságra hozzák a részleteket, esetleg túl sokat tudnánk meg az áldozatról. Miatta van az egész. Biztosan a férje miatt. Érti?

– Igen, igen.

– Gondolom, külföldön van, valami kényes helyen, és nem akarnak beleköpni a levesébe.

– Ccc!

– Mit mond?

– Semmit, mon ami, csak a méltatlankodásomnak adtam kifejezést.

– Jól van. Azt hittem tüsszentett. Én erősebb kifejezést használnék, mint maga. Elönt a düh, ha arra gondolok, hogy a madárka szépen kirepül a hálóból.

Poirot finoman megjegyezte:

– Nem fog kirepülni.

– Meg vagyunk kötve, mondom.

– Én nem.

– Kedves, öreg Poirot. Csak nem akarja folytatni?

– Mais out… ^[6] mindhalálig.

– Ne beszéljen a halálról, barátom. Ha ez az ügy úgy folytatódik, ahogy elkezdődött, akkor valószínűleg hamarosan kap egy mérgeskígyót postán.

Japp letette a kagylót, és Poirot azt gondolta magában:

– Miért kellett nekem ilyen dramatikus kifejezést használnom: „mindhalálig?”

Vraiment^[7], teljesen abszurd!

III

Az esti postával egy levél érkezett. Géppel írták, kivéve az aláírást.

Kedves M. Poirot!

Igen lekötelezne, ha felkeresne az otthonomban a holnapi nap folyamán. Megbízatásom lenne az ön számára. Számomra tizenkét óra harminc lenne a legalkalmasabb. Ha önnek ez valamilyen oknál fogva nem megfelelő, kérem, értesítse telefonon a titkáromat. Kérem, nézze el, hogy ilyen hirtelen hívatom.

Tisztelettel, Alistair Blunt

Poirot kisimította a levelet, és még egyszer elolvasta.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.

Poirot gyakran azzal a gondolattal játszott magában, hogy a telefon csöngéséből ki tudja találni, milyen üzenet érkezik.

Ez alkalommal egészen biztos volt benne, hogy a hívás fontos. Nem téves kapcsolás, nem baráti csöngetés.

Odament, és felvette a kagylót. Szokásos, külföldi kiejtésével szólt bele:

– Allo?

– Milyen szám az? – kérdezte egy jellegtelen hang.

– Whitehall 7272.

Rövid szünet, kattanás, majd egy női hang hallatszott:

– M. Poirot?

– Igen.

– M. Hercule Poirot?

– Igen.

– M. Poirot. Ön már kapott, vagy hamarosan kapni fog egy levelet.

– Ki beszél ott?

– Azt nem szükséges tudnia.

– Jól van hölgyem. Nyolc levelet és három számlát kaptam ma este.

– Akkor tudja, hogy melyik levélre gondolok. M. Poirot, ön nem fogadhatja el a megbízatást, ami a levélben szerepel.

– Majd én eldöntöm, hogy elfogadhatom-e.

A hang hűvösen folytatta:

– M. Poirot, figyelmeztetem, hogy tartsa távol magát ettől az ügytől. Nem fogjuk eltűrni a további beavatkozást.

– És ha nem maradok távol?

– Akkor megtesszük a szükséges lépéseket…

– Vegyem ezt fenyegetésnek, hölgyem?

– Mi csak arra kérjük, hogy viselkedjen okosan… a saját érdekében.

– Ön nagyon nemes lelkű!

– Nem tudja megváltoztatni az események folyását. Ne üsse az orrát olyan dolgokba, amelyekhez semmi köze. Megértette?

– Ó, igen. Értem. Mr. Morley halálához van közöm.

A nő éles hangon válaszolt.

– Mr. Morley halála mellékes. Az az ember keresztezte a terveinket.

– Egy ember halála nem lehet mellékes, hölgyem. Mr. Morley még sokáig élhetett volna.

– Nem volt jelentősége.

Poirot halk, de félelmetes hangon válaszolt:

– Ebben nagyon téved…

– Az ő hibája volt. Nem viselkedett okosan.

– És ha én sem viselkedem okosan?

– Akkor ön ostoba.

Kattanás hallatszott a vonal túlsó végén.

– Allo? – mondta Poirot, majd letette a kagylót. Kár lett volna a központtól kérdezősködni. Egész biztos volt benne, hogy valamelyik utcai fülkéből jött a hívás.

Az zavarta és bosszantotta a nyomozót, hogy ezt a hangot már hallotta valahol. Végigszántotta a hangfoszlányokat az emlékeiben. Miss Sainsbury Seale hangja lenne?

Poirot emlékezete szerint Miss Seale hangja magas volt, és beszéde kicsit affektált, túlságosan is tisztán kimondott minden szót. Ez a hang egyáltalán nem olyan volt, de mégis… Lehet, hogy Miss Sainsbury Seale elváltoztatta a hangját? Elvégre színésznő volt valamikor. Valószínűleg elég könnyen tudott játszani a hangjával. A hangszín nem nagyon különbözött attól, amire Poirot emlékezett.

De nem elégedett meg ezzel a magyarázattal. A hang valaki másra emlékeztette őt. Olyasvalakire, akit nem nagyon jól ismer, de biztos, hogy hallotta már egyszer… vagy talán kétszer.

Miért vesződnek azzal, hogy felhívják és megfenyegessék?, tűnődött Poirot. Azt hiszik, hogy el tudják tántorítani a céljától? Úgy látszik, azt hiszik. Rossz pszichológusok!

IV

Szenzációs hír jelent meg a reggeli lapokban. Rálőttek a miniszterelnökre tegnap este, amikor egy barátjával kilépett a Downing Street 10-ből. Szerencsére a golyó nem találta el. A tettest, egy indiai férfit, őrizetbe vették.

Poirot, miután elolvasta a cikket, taxiba szállt, és a Scotland Yardra ment. Ott felvezették Japp főfelügyelő szobájába. Japp szívélyesen üdvözölte őt.

– Szóval idehozta a hír. Megírta a lap, hogy ki volt a miniszterelnök barátja?

– Nem. Ki volt az?

– Alistair Blunt.

– Valóban?

– Igen – felelte Japp –, és nagyon valószínű, hogy a golyót nem a miniszterelnöknek, hanem Bluntnak szánták. Hacsak nem rosszabb lövő az emberünk még annál is, mint amilyennek látszik.

– Ki tette?

– Egy őrült hindu diák. Zavaros fejű alak. De felbérelték. Nem az ő ötlete volt.

Japp hozzátette:

– Még jó, hogy elkaptuk. Tudja barátom, hogy mindig figyeli néhány emberünk a miniszterelnöki rezidenciát. Amikor a lövés eldördült, egy fiatal amerikai elcsípett egy kis szakállas embert, úgy megmarkolta, mint a fekete halál, és ordítozott, hogy „Rendőrség! Rendőrség! Elkaptam!”. Közben az indiai csöndesen kereket akart oldani, de az egyik emberünk megfogta.

– Ki volt az amerikai? – kérdezte Poirot kíváncsian.

– Egy Raikes nevű fiatalember. Miért? – kérdezte Japp, majd Poirot-ra meredt. – Mi baj van?

– Howard Raikes a Holborn Palace Hotelből?

– Úgy van! Hát persze! Ismerős volt a név. Ő az a beteg, aki meglógott a fogorvostól aznap, hogy Morley lelőtte magát…

Japp elhallgatott, majd lassan folytatta:

– Hm… Miért van az, hogy ez a régi ügy mindig előbukkan? Magának még mindig megvannak a saját elképzelései róla, ugye, Poirot?

– Igen. Megvannak a magam elképzelései.

V

A Gothic House-ban Mr. Blunt titkára fogadta a nyomozót. Kifogástalan modorú, magas, sápadt fiatalember volt.

A titkár udvariasan szabadkozott:

– Rettentően sajnálom, M. Poirot, hogy idefáradt. Mr. Blunt elnézését kéri, de a tegnap esti incidens miatt beszólították a Downing Street 10-be. Próbáltam önt otthon hívni, de sajnos már eljött hazulról.

A fiatalember gyorsan folytatta:

– Mr. Blunt megbízott azzal, hogy tolmácsoljam önnek a meghívását a hétvégére a kenti házába. Ha M. Poirot el tud jönni, akkor holnap este elmegyünk önért autóval.

Poirot habozott.

A fiatalember bátorításul hozzátette:

– Mr. Blunt nagyon szeretné látni önt.

A nyomozó bólintott:

– Köszönöm. Elfogadom.

– Ó, ez nagyszerű. Mr. Blunt nagyon fog örülni. Ha háromnegyed hatkor érkezik a kocsi, az önnek… Ó, jó napot, Mrs. Olivera!

Jane Olivera édesanyja lépett be a hallba. Nagyon elegánsan volt felöltözve. Kalapja féloldalt a szemére volt húzva, a másik oldalon előtűnt művészi frizurája.

– Ó, Mr. Selby, kapott utasítást a kerti székekre nézve? Tegnap este akartam beszélni róluk Mr. Blunttal, mert tudom, hogy lemegyünk a hétvégén és…

Mrs. Olivera észrevette a nyomozót, és elhallgatott.

– M. Poirot, ismeri Mrs. Oliverát?

– Már volt szerencsém találkozni önnel, asszonyom. – Poirot meghajolt.

– Ó? Örvendek – mondta Mrs. Olivera félvállról, majd folytatta utasításait. – Természetesen tudom, Mr. Selby, hogy Alistair nagyon elfoglalt ember, és nem foglalkozik ilyen ház körüli dolgokkal.

– Minden rendben van, Mrs. Olivera – mondta a titkár. – Mr. Blunt szólt nekem, és én felhívtam a Deevers boltot.

– Jól van, Mr. Selby, nagy kő esett le a szívemről. Meg tudja nekem mondani, hogy…

Mrs. Olivera tovább kotyogott. Olyan, mint egy tyúk, gondolta Poirot. Nagy, kövér tyúk. Mrs. Olivera termetes kebleit az ajtó felé fordította, de továbbra is járt a szája.

– …És ha most hétvégén csak magunk leszünk, akkor…

Mr. Selby köhintett.

– Öö… M. Poirot is lejön velünk hétvégére.

Mrs. Olivera elhallgatott. Visszafordult, és látható ellenszenvvel mérte végig a nyomozót.

– Valóban?

– Mr. Blunt volt olyan kedves és meghívott – mondta Poirot.

– Csodálkozom. Ez igazán furcsa Alistairtől. Már megbocsásson, M. Poirot, de Mr. Blunt azt mondta, hogy csendes, családi hétvégét szeretne.

Selby nyomatékosan leszögezte:

– Mr. Blunt határozott óhaja, hogy M. Poirot ott legyen.

– Ó, igazán? Nekem nem szólt róla.

Kinyílt az ajtó. Jane szólt be türelmetlenül:

– Anya miért nem jössz? Negyed kettőkor várnak minket az étteremben.

– Jövök már! Ne türelmetlenkedj!

– Indulj már el, az ég szerelmére… Hello, M. Poirot.

Jane a nyomozó láttán megmerevedett. Ingerültsége megdermedt, szemében gyanakvás ült.

Mrs. Olivera hűvösen közölte.

– M. Poirot is lejön Exhambe a hétvégére.

– Ó, értem.

Jane utat engedett az édesanyjának, és mielőtt utána indult volna, visszafordult.

– M. Poirot – mondta parancsoló hangon. A nyomozó közelebb lépett a lányhoz. Jane visszafogott hangon kérdezte:

– Miért jön el a hétvégére?

Poirot vállat vont.

– A nagybátyja ötlete.

– De a bácsi nem tudhatja meg… Ő nem tudhatja meg… Mikor szólt magának? Nem kellene…

– Jane! – hallatszott Mrs. Olivera hívása. Jane gyorsan még annyit mondott:

– Ne jöjjön el! Kérem!

Jane kiment. Poirot veszekedés hangjait hallotta az előszobából. Mrs. Olivera magas, kotkodácsoló hangon mondta: – Nem fogom eltűrni az udvariatlanságodat, Jane! Megteszem a szükséges lépéseket!

A titkár azt mondta:

– Akkor holnap hat óra előtt, M. Poirot.

Poirot automatikusan rábólintott. Úgy állt ott, mint aki szellemet látott. De egy hang volt az, nem pedig látvány, ami ilyen hatást gyakorolt rá.

Az a két mondat, amit a nyitott ajtón át hallott, pontosan úgy hangzott, mint az, amivel tegnap este telefonon megfenyegették. Most már tudta, hogy miért volt olyan ismerős.

Amint Poirot kilépett a napfénybe, értetlenül csóválta a fejét.

Mrs. Olivera?

De ez lehetetlen! Nem létezik, hogy Mrs. Olivera beszélt a telefonban.

Ez az üresfej ű, rátarti nő – önző, mohó, kapzsi, egocentrikus. Minek is nevezte?

„Buta, kövér tyúk. Cestridiculer.^[8]” mondta magában Poirot.

– Úgy látszik, a fülem becsapott. És mégis…

VI

A Rolls Royce pontosan érkezett, néhány perccel hat óra előtt.

Poirot beszállt a kocsiba. Csak Alistair Blunt és a titkár ült benne. Mrs. Olivera és Jane már korábban lementek, egy másik kocsival.

Az utazás eseménytelen volt. Először Blunt beszélt, főleg a kertjéről, és egy nemrég látott kertészeti kiállításról.

Aztán Poirot gratulált neki az életben maradása alkalmából. Blunt tiltakozott.

– Ó, nem hiszem, hogy az a szerencsétlen engem akart lelőni. Azt sem tudta, hogyan kell célozni. Ez is csak egy félőrült diák. Nem igazán veszélyesek. Csak hőzöngenek. Azt hiszik, ha lelövik a miniszterelnököt, azzal megváltoztatják a történelmet. Szánalmasak.

– Már máskor is megkíséreltek az életére törni, Mr. Blunt, nem így van?

– Ez a kijelentés nagyon vészjóslóan hangzik – mondta Blunt, és kacsintott egyet. – Nemrég kaptam egy bombát egy csomagban. Nem volt nagyon hatásos. Mit gondol, ha ezek a szerencsétlen flótások átveszik a világ vezetését, mi fog kisülni belőle? Még egy jól működő bombát sem tudnak összeállítani.

Alistair Blunt a fejét csóválta.

– Mindig ugyanaz a nóta. Hosszú hajú, ködös idealisták, egy szemernyi józan ész nélkül. Én nem vagyok egy nagyokos – soha nem is voltam –, de tudok olvasni, írni és számolni. Érti, hogy mire gondolok?

– Igen, azt hiszem, de inkább magyarázza el.

– Nos, ha én elolvasok valamit, ami angolul van írva, akkor értem, hogy mit olvasok. Nem homályos dolgokról beszélek, elvont dolgokról, filozófiai tételekről, hanem az egyszerű angol nyelvről – a legtöbb ember nem érti. Ha én le akarok írni valamit, akkor le tudom írni. Rájöttem, hogy az emberek jó része nem tud fogalmazni. És mint mondom, ismerem az alapvető matematikai műveleteket. Ha azt kérdezik, hogy Jonesnak van nyolc báránya, de Brown elvesz tőle tízet, akkor mennyi marad Jonesnál – ezt az emberek többsége szemrebbenés nélkül megválaszolja. Nem ismerik be azt, először is, hogy Brown nem tud tízet elvenni, másodszor pedig, hogy nem létezik negatív bárány.

– Úgy fogják fel, mint egy bűvészmutatványt.

– Pontosan. A politikusok éppilyen rosszak. Én mindig kitartottam a józan ész mellett. Azt nem lehet megcáfolni.

Mr. Blunt egy kicsit önelégült nevetéssel tette hozzá:

– De nem jó, ha mindig az üzletről beszélek. Rossz szokás. Jobban szeretem a komoly problémákat magam mögött hagyni, amikor eljövök Londonból. M. Poirot szeretném hallani az ön kalandjait. Tudja, nagyon sok detektívregényt olvasok. Gondolja, hogy ezek a regények élethűek?

Az út hátralevő részében Poirot mesélte el pályafutása legizgalmasabb eseteit. Blunt kisfiús érdeklődéssel figyelt és kérdezett.

Ez a kellemes hangulat kissé megfagyott, amikor megérkeztek, mégpedig Mrs. Olivera ridegsége miatt. A termetes asszonyság igyekezett tudomást sem venni a nyomozó ottlétéről, kizárólag a háziúrral és Mr. Selbyvel társalgott.

A titkár felvezette Poirot-t a szobájába.

A ház nagyon kellemes volt. Nem túl nagy. Ugyanazzal a szerény, jó ízléssel rendezték be, mint a londoni lakást. Minden drága volt, de nem hivalkodó. A hatalmas vagyonra csak az egyszerű berendezés tökéletessége engedett következtetni. A kiszolgálás elsőrangú volt. Az ízletes, eredeti angol konyha és a vacsoránál felszolgált borok Poirot-ban szenvedélyes elragadtatást váltottak ki. A gyönyörű, aranysárga húsleves után roston sült lepényhal és báránygerinc következett, zsenge, kerti zöldborsóval körítve, majd tejszínhabos eperrel fejezték be az étkezést.

Poirot annyira élvezte a vacsora apró örömeit, hogy szinte észre sem vette Mrs. Olivera változatlanul fagyos magatartását és a lánya bárdolatlan modorát. Jane valamilyen oknál fogva, határozottan ellenséges volt vele szemben. A vacsora vége felé Poirot-ban ködösen felmerült a kérdés, hogy vajon miért ilyen a lány?

Alistair Blunt érdeklődve kérdezte meg az asztalnál:

– Helen ma nem eszik velünk?

Julia Olivera összeszorította a száját, majd így válaszolt:

– A drága Helen ma nagyon kifárasztotta magát a kertben. Azt javasoltam neki, hogy feküdjön le nyugodtan, ne fáradjon a vacsorával és az öltözködéssel. Egyetértett velem.

– Ó, értem – mondta Blunt egy kissé zavartan. – Azt hittem, hogy örül egy kis változatosságnak, legalább a hétvégeken.

– Helen olyan egyszerű lélek. Szeret korán lefeküdni – mondta Mrs. Olivera határozottan.

Vacsora után Poirot követte a hölgyeket a szalonba, Blunt viszont hátramaradt néhány percre, hogy megbeszéljen valamit a titkárával.

Jane Olivera azt mondta:

– Anya, Alistair bácsinak nem tetszett, ahogy Helen Montressorról beszéltél.

– Ostobaság – mondta Mrs. Olivera nagy hangon. – Alistair túl jószívű. Kényezteti a szegény rokonokat. Éppen elég, hogy Helen ingyen itt lakhat a kerti házban, de hogy minden hétvégén velünk egyen, az már túlzás! Elvégre csak egy másod-, vagy harmadunokatestvér. Nem kellene annyira ráakaszkodnia Alistairre.

– Szerintem Helen elég büszke a maga módján – mondta Jane. – Mennyit dolgozik a kertben!

– Ez így van rendjén – mondta Mrs. Olivera leereszkedően. – A skótok nagyon önállóak, ezt méltányolni kell bennük.

Julia Olivera kényelmesen elhelyezkedett egy szófán, és még mindig semmibe véve a nyomozót, a lányához szólt:

– Add ide a Low Down Review-t, kicsikém. Van benne valami jó kis cikk Lois Van Schuylerről és a marokkói csábítójáról.

Alistair Blunt jelent meg az ajtóban.

– M. Poirot, kérem, jöjjön át a szobámba.

Mr. Blunt szentélye egy hosszú, alacsony szoba volt, a ház kert felőli oldalán. Kényelmes, mély karosszékek voltak benne és éppen csak annyi rendetlenség, hogy lakályos legyen.

(Mondanunk sem kell, hogy Poirot-nak jobban tetszett volna egy kicsit nagyobb szimmetria.)

Miután vendégét cigarettával kínálta, ő maga pedig rágyújtott egy pipára, Alistair Blunt minden kertelés nélkül a tárgyra tért.

– Sok minden nem tetszik nekem ezzel a Sainsbury Seale nővel kapcsolatban. A hatóságok, az ő szempontjukból jogosan, lefújták a nyomozást. Én nem tudom pontosan, ki ez az Albert Chapman, és mit csinál, de biztosan valami fontosat, és könnyen kutyaszorítóba kerülhet. Nem ismerem a részleteket, de a miniszterelnök úgy tájékoztatott, hogy nem engedhetnek meg semmilyen nyilvánosságot az üggyel kapcsolatban. Annál jobb, minél hamarabb kimegy a köztudatból.

– Rendben van. Ez a hivatalos álláspont. Ha akarják, ők megköthetik a rendőrség kezét – folytatta Mr. Blunt, majd előrehajolt.

– De én tudni akarom az igazságot, M. Poirot. Csak ön tudja kideríteni. Az ön munkáját nem korlátozzák hivatalos utasítások.

– Mit óhajt, Mr. Blunt?

– Találja meg nekem azt a nőt. Miss Sainsbury Seale-t.

– Élve vagy halva?

Alistair Blunt felvonta a szemöldökét.

– Gondolja, hogy már nem él?

Hercule Poirot egy-két percig hallgatott, majd lassan azt mondta:

– Ha tudni akarja a véleményem… de persze ez csak az én személyes véleményem, ne felejtse el. akkor nem él… Szerintem halott.

– Miért gondolja ezt?

Hercule Poirot halványan elmosolyodott:

– Mondjam azt, hogy egy pár új harisnya miatt, amit a fiókban találtam?

Alistair Blunt kíváncsian nézett a nyomozóra.

– Ön különös ember, Poirot.

– Igen, különös vagyok. Módszeres vagyok… rendszeres és logikus. Nem szeretem kiforgatni a tényeket, csak azért, hogy alátámasszak velük egy teóriát.

– Már napok óta ezen az ügyön jár az eszem – mondta Alistair Blunt. – Tudja, mindig időbe telik, hogy megemésszek bizonyos dolgokat. Ez az eset átkozottul különös. A fogorvos lelövi magát, aztán Mrs. Chapman ott van bepakolva a saját ruháskosarába szétzúzott arccal, undorító! Határozottan undorító! Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy van valaki a háttérben.

Poirot bólintott. Blunt folytatta:

– Tudja, minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy az a nő nem ismerhette a feleségemet. Csak ürügyet akart keresni, hogy beszélhessen velem. De miért? Mire volt ez jó neki? Hogy kicsikarjon egy kis adományt – és azt sem magának, hanem egy társaságnak. Mégis úgy érzem, hogy volt valami célja vele. Olyan jól volt időzítve. Éppen, amikor kiléptem a házból. Minden klappolt. De miért? Mindig ezt kérdezem magamtól: Miért?

– Ez az örök kérdés: miért? Én sem tudok rá válaszolni.

– Nincs semmilyen ötlete?

Poirot mentegetőzve tárta szét a karjait.

– Az én ötleteim néha egészen gyermetegek. Azt mondom magamban: talán azért csinálta, hogy megmutassa önt valakinek. De ez teljes képtelenség, hiszen ön jól ismert egyéniség, és egyébként is könnyebb lett volna neki rámutatni a kilépő emberre, és azt mondani: „Nézd, az a férfi Alistair Blunt.”

– És egyébként, miért akart volna engem megmutatni valakinek – vetette közbe a házigazda.

– Mr. Blunt, próbáljon meg még egyszer visszaemlékezni arra a délelőttre, amikor a fogorvos székében ült. Semmi nem ütötte meg a fülét, amit Morleytól hallott? Nem jut eszébe semmi, ami valamilyen támpontot adhatna?

Alistair Blunt elgondolkodva a homlokát ráncolta, aztán megrázta a fejét.

– Sajnálom, de semmi olyasmire nem emlékszem.

– Biztos, hogy nem említette önnek ezt a hölgyet, Miss Sainsbury Seale-t?

– Nem.

– És a másikat? Mrs. Chapmant?

– Nem, nem. Egyáltalán nem beszéltünk emberekről. Virágokról, kertekről, az időjárásról és a nyaralásról beszélgettünk. Semmi másról.

– És senki nem jött be a szobába, amíg ön ott volt?

– Nem, úgy emlékszem, nem. Máskor szokott ott lenni egy fiatal nő… egy szőke hajú lány. De most nem volt ott. Ó, igen. Egy másik fogorvos bejött. Ír kiejtéssel beszélt.

– Mit mondott? Mit csinált?

– Csak feltett Morleynak egy-két kérdést, aztán ki is ment. Morley nagyon kimért volt vele, úgy láttam. Csak egy-két percig volt bent összesen.

– Semmi másra nem emlékszik?

– Nem. Mr. Morley teljesen normális volt.

Poirot elgondolkodva válaszolt:

– Én is teljesen normálisnak találtam.

Hosszabb szünet következett, majd Poirot szólalt meg:

– Nem emlékszik, Mr. Blunt, egy fiatalemberre, aki együtt ült önnel a váróteremben?

– Lássuk csak… Tényleg volt ott egy fiatalember. Elég nyugtalannak látszott. Bár nem nagyon emlékszem rá. Miért?

– Megismerné, ha újra találkozna vele? Blunt a fejét rázta.

– Épp hogy csak ránéztem.

– Nem próbált beszédbe elegyedni önnel?

– Nem.

Blunt őszinte kíváncsisággal kérdezte:

– Miért kérdi? Ki az a fiatalember?

– Howard Raikesnek hívják.

Poirot figyelmesen nézte partnere arcát, de nem látott rajta semmilyen változást.

– Ismernem kellene? Találkoztam már vele valahol?

– Nem hiszem, hogy találkozott vele. Az ön unokahúgának, Miss Oliverának a barátja.

– Ó, Jane egyik barátja.

– A jelek szerint Mrs. Olivera nem helyesli ezt a barátságot.

Alistair Blunt szórakozottan válaszolt:

– Nem hiszem, hogy ez Jane-t megakadályozná bármiben is.

– Jane édesanyja annyira komolyan ellenzi ezt a kapcsolatot, hogy kimondottan ezért hozta át a lányát az Egyesült Államokból. Hogy elszakítsa ettől a fiatalembertől.

– Ó! – mondta Alistair Blunt, és fény gyulladt a szemében. – Szóval arról a fiúról van szó.

– Aha! Most már jobban érdeklődik, Mr. Blunt.

– Értesüléseim szerint az a fiatalember egyáltalán nem Jane-hez való. És felforgató tevékenységet folytat.

– Miss Olivera elmondta nekem, hogy ő küldte el Howard Raikest a Queen Charlotte Streetre aznap reggel.

– Hogy megpróbálja velem megkedveltetni?

– Úgy állt a helyzet, hogy éppen fordítva: azért küldte, hogy önt próbálja megkedveltetni vele.

– A pimasz csirkefogó!

Poirot visszafojtotta a mosolyát.

– Tulajdonképpen ön a megtestesítője mindannak, amit ez a fiatalember helytelenít.

– Minden bizonnyal ő meg annak a megtestesítője, amit én helytelenítek! Csupa hőzöngéssel, utcasarki szónoklással tölti az idejét, ahelyett, hogy komoly munkát végezne.

Poirot csendben maradt egy darabig, majd megszólalt:

– Nem bántom meg, ha felteszek önnek egy személyes jellegű kérdést?

– Ki vele!

– A halála esetére hogyan végrendelkezett?

Blunt rábámult a nyomozóra, majd élesen azt kérdezte:

– Hogy jön ez ide?

– Úgy, hogy… lehetséges, hogy köze van az ügyhöz – mondta Poirot felvonva a vállát.

– Ostobaság.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

Alistair Blunt hűvös hangon válaszolt:

– Szerintem indokolatlanul eltúlozza a dolgokat. M. Poirot. Ki akarna engem megölni?

– Egy bomba az asztalon, egy lövés az utcán…

– Vagy úgy! Mindenki, aki a pénz világában jelentősebb szerepet játszik, ki van téve ilyen veszélyeknek. Mindig voltak és lesznek őrült fanatikusok.

– Lehet, hogy ebben az esetben nem egy őrült fanatikusról van szó.

Blunt nagy szemeket meresztett.

– Hová akar kilyukadni?

– Egyszerűen tudni szeretném, hogy kinek válik hasznára az ön halála?

Blunt gúnyosan elmosolyodott.

– Elsősorban a St. Edward Kórháznak, a Rákkutató Intézetnek és a Vakok Intézetének.

– Ó!

– Ezenfelül hagyok egy meghatározott összeget a feleségem unokahúgára, Mrs. Oliverára, valamint ugyanannyit a lányára, Jane Oliverára és némi életjáradékot az egyetlen élő rokonomra, a másod-unokatestvéremre, Helen Montressorra, aki igen szerény körülmények között élt, és idevettem a kerti házamba.

Blunt szünetet tartott, majd hozzátette:

– M. Poirot, mindez szigorúan bizalmas.

– Természetesen, Monsieur, természetesen.

Alistair Blunt azt kérdezte:

– Csak nem gondolja, hogy Julia, vagy Jane Olivera, vagy az unokatestvérem, Helen, meg akarnak gyilkolni a pénzemért?

– Én nem gondolok semmit.

Blunt ingerültsége egy kicsit csillapodott.

– És azt a megbízatást elvállalja?

– Miss Sainsbury Seale megkeresését? Igen.

– Köszönöm, barátom – mondta Mr. Blunt szívélyesen.

Amint Poirot kilépett a szobából, az ajtóban egyenesen beleütközött egy magas, női alakba.

– Bocsánat, kisasszony – rebegte.

Jane Olivera egy kicsit hátrébb húzódott.

– Tudja, mi maga, M. Poirot? – kérdezte szikrázó szemekkel.

– Eh, bien, mademoiselle…

Jane nem hagyott időt, hogy befejezze. Kérdése pusztán költői természetű volt, és azonnal meg is válaszolta:

– Maga egy besúgó! Egy nyomorult, kis szimatoló besúgó, aki mindenbe beleüti az orrát, és mindenütt bajt kever!

– Biztosíthatom, mademoiselle, hogy…

– Tudom, hogy minek van itt! És tudom, hogy miért hazudozik összevissza! De én megmondom magának, hogy semmit nem fog kiszimatolni! Egyáltalán semmit! Mert nincs mit kiszimatolnia! A drágalátos bácsikámnak egy haja szála sem fog meggörbülni. Ő biztonságban van. Mindig is biztonságban lesz. Védett emberfajta. Sikeres és önelégült. Vaskalapos angol John Bull. Ez ő! Semmi fantázia, semmi érzelem!

Jane elhallgatott, majd nyers, támadó hangja gyűlölködő, mélyebb árnyalatot vett. – Látni sem bírom magát… Maga nyomorék, burzsoá detektív!

A lány sarkon fordult, és legújabb divatú, méregdrága ruhája utánaúszott a levegőben. Hercule Poirot tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul állt, majd elgondolkozva megsimította a bajuszát.

El kellett ismernie, hogy a burzsoá jelzőt helyesen alkalmazta a lány. Poirot életszemlélete alapjában véve mindig is polgári volt, de a jelző ilyetén használata, a magából kikelt Jane Olivera szájából, a nyomozót, amint ő mondaná, „heves gondolkozásra” késztette.

Poirot gondolataiba merülve belépett a szalonba.

Mrs. Olivera ott pasziánszozott.

Az asszonyság felnézett Poirot-ra, és hideg szemmel végigmérte, mintha egy szarvasbogarat látna, aztán visszatért a kártyáihoz, és azt dünnyögte:

– A piros bubi a fekete királynőre.

Poirot távozott. Panaszosan felnyögött:

– Úgy látszik, engem senki sem szeret itt.

Kisétált a kertbe. Gyönyörű este volt. Poirot boldogan szívta be a kerti virágok illatát, és elindult két virágágyás között.

Amint az ösvény befordult, észrevette, hogy két homályos alak ugrik szét, kicsit messzebb.

Láthatólag megzavart egy szerelmespárt. Poirot gyorsan megfordult, és visszafelé indult.

Keserűen állapította meg, hogy még itt sem kívánatos a jelenléte.

Elment Alistair Blunt ablaka alatt. Hallotta, amint a házigazda levelet diktál Mr. Selbynek.

Csak egyetlen lehetőség maradt számára. Felment a hálószobájába.

Lefekvés előtt még eltűnődött helyzete visszásságán és a Morley-ügy néhány érthetetlen részletén.

Vajon jól gondolta, hogy a telefonban Mrs. Olivera hangját hallotta? Nagyon különös.

Felidézte magában a csendes kis Mr. Barnes figyelmeztető megjegyzéseit. Töprengett rajta, hogy hol lehet a titokzatos Albert Chapman, a Q.X. 912-es számú ügynök. Hirtelen megjelent előtte az ijedt arcú szobalány, Agnes… Mindig ugyanez történik, gondolta Poirot bosszúsan. Az emberek elhallgatnak dolgokat. Sokszor egészen jelentéktelen dolgokat, de addig nem lehet továbbmenni az úton, amíg mindent nem tisztázunk.

Bár ebben a pillanatban nem látott maga előtt semmilyen utat.

És a legnagyobb akadály, ami előtte tornyosult, ami gátolta a tisztánlátásban, az Miss Sainsbury Seale érthetetlen problémája volt. Mert ha azok a tények, amiket Poirot megfigyelt, igazak voltak, akkor minden eddigi feltevés értelmét vesztette.

Hercule Poirot megdöbbenve tette fel a kérdést:

– Lehet, hogy öregszem?

KERESS, KUTASS, HOVÁ BÚJT

I

Hercule Poirot korán ébredt egy nyugtalan éjszaka után. Az idő változatlanul szép volt, úgyhogy fölkelt és kiment a kertbe.

Elindult ugyanazon az ösvényen, mint előző nap este. A virágágyások teljes pompával ékeskedtek, és bár Poirot jobban kedvelte a rendezettebb, pontosabban kimért kerteket – mint például Ostendében a mértani pontosságú muskátlisorokat –, el kellett ismernie, hogy az angol kertművészet tökéletes megvalósulásával áll szemben.

A rózsakerten át folytatta útját. A virágágyások elrendezése itt különösen elnyerte Poirot tetszését. Majd egy sziklakert kanyargós útjain keresztül elért egy fallal körülvett veteményeshez.

Poirot itt megpillantott egy fekete szemöldökű, rövid fekete hajú, határozott nőszemélyt, aki szövetkabátkát és szoknyát viselt. A hölgy lassan, erős skót tájszólásban beszélt, nyilvánvalóan a főkertésszel. Poirot úgy látta, hogy a főkertész nem nagyon örül a beszélgetésnek.

Poirot egy mellékösvényre menekült Miss Helen Montressor erőteljes hangja elől.

Az egyik kertész, aki Poirot gyanúja alapján nemrég az ásót támasztotta, most hirtelen buzgalommal ásni kezdett. Poirot közelebb ment. A fiatalember változatlan igyekezettel ásott tovább, háttal az őt figyelő detektívnek.

– Jó reggelt! – mondta Poirot udvariasan. Egy dörmögő „Reggelt!” volt a válasz. A kertész nem hagyta abba a munkát.

Poirot-nak szemet szúrt ez a viselkedés. Tapasztalata szerint a kertészek, akik látogató közeledtére buzgón mutatják szorgalmukat, általában túlságosan is könnyen abbahagyják a munkát, ha az ember megszólítja őket.

Ez a viselkedés Poirot szerint nem volt természetes. Néhány percre megállt, és figyelte a görnyedt alakot. Mintha ismerős lett volna a testfelépítése. Lehet, hogy már szokásává vált a képzelődés? Talán igaz, amitől félt tegnap este: valóban öregszik?

Poirot megfordult és kisétált a körbekerített veteményeskertből. Megállt, hogy megcsodáljon egy zöldellő élősövényt.

Néhány pillanattal később valami holdszerű, kerek tünemény emelkedett a veteményeskert fala fölé. Hercule Poirot tojás alakú feje volt az. Hercule Poirot szeme pedig kíváncsian szegeződött a fiatal kertész arcára, aki éppen abbahagyta az ásást, és ingujjával a homlokát törölgette.

– Nagyon különös és nagyon érdekes – dünnyögte a nyomozó, amint észrevétlenül visszaereszkedett a fal mögé.

Poirot kilépett a sövényből, és letisztogatta a gallyakat és a leveleket, amelyek határozottan rontottak kifogástalan megjelenésén.

Igen, valóban nagyon különös, hogy Frank Carter, aki jól fizető titkári állást kapott vidéken, a földet ássa Alistair Blunt kertjében.

Amint Poirot az említett fiatalemberen gondolkozott, egy gongütést hallott a távolban. Visszafordult, és meggyorsította lépteit.

Útközben hallotta, hogy házigazdája Miss Montressorral társalog, aki épp most jött ki a konyhakertből egy másik kijáraton.

A nő hangja jól kivehető volt.

– Nagyon kedves tőled Alistair, de jobb szerretnék távol marradni, amíg az amerrikai rrokonaid itt vannak.

Blunt békítőleg azt mondta:

– Julia elég tapintatlan, de nem rosszindulatú.

Miss Montressor nyugodtan válaszolt:

– Szerintem Mrs. Olivera pökhendi. Ki nem állhatom a pökhendi nőket – akárr amerikaiak, akárr angolok.

Miss Montressor távozott, és Alistair Blunt ott maradt a helyszínen olyan birkatekintettel, mint a legtöbb férfi, akinek gondja van a nőkkel. Poirot jókedvűen köszöntötte, mire panaszosan tört ki:

– Ezek a nők! Ördög és pokol! Jó reggelt, M. Poirot. Szép napunk van, nemde?

A házhoz közeledve Mr. Blunt felsóhajtott:

– Bárcsak élne a feleségem.

Az ebédlőben Alistair Blunt megjegyezte a rettenthetetlen asszonyságnak:

– Julia, attól tartok, hogy megbántotta Helen érzelmeit.

Mrs. Olivera komoran válaszolt:

– A skótok mindig érzelgősek.

A házigazda boldogtalannak látszott. Hercule Poirot megszólalt:

– Láttam egy fiatal kertészüket, aki, azt hiszem, nemrég került ide.

– Valóban – mondta Blunt –, Burton, a harmadik kertészem itt hagyott minket körülbelül három hete, akkor vettük fel ezt a fiatalembert.

– Nem tudja, honnan jött?

– Nem tudom. MacAlister szerződtette. Valaki megkért, hogy adjak neki egy lehetőséget, úgy emlékszem, melegen ajánlották. Elég furcsa, mert MacAlister szerint semmire sem jó. El akarja küldeni.

– Hogy hívják?

– Dunning… Sunbury… Valami ilyesmi.

– Nagy szemtelenség lenne, ha megkérdezném, hogy mennyit fizet neki?

– Dehogy. Két font ötvenet kap hetente, ha jól emlékszem.

– Nem többet?

– Semmiképpen. Talán kicsit kevesebbet.

– Hát ez nagyon különös – mondta Poirot.

Alistair Blunt csodálkozva nézett rá.

De Jane Olivera elterelte a figyelmüket. Az újságot kezdte zörögtetni.

– Úgy látom, sokan akarják a fejedet venni, Alistair bácsi.

– Ó, a képviselőház vitáját olvasod? Csak Archerton akarja… mindig szélmalmokkal harcol. A legostobább ötletekkel jön elő. Ha szabadjára engednénk, akkor egy hét alatt csődbe juttatná Angliát.

Jane azt kérdezte:

– Te soha nem akarsz kipróbálni semmi újat?

– Addig nem, amíg nem tudok a réginél jobbat.

– De soha nem is gondolkozol rajta. Csak ráfogod, hogy ez úgysem működik anélkül, hogy kipróbálnád.

– A kísérletezés sok bajt okozhat.

– Igen, de hogy lehetsz ilyen elégedett a dolgokkal manapság? Ez a sok pazarlás, egyenlőtlenség, becstelenség. Valamit tenni kell ellene!

– Ez az ország nem is olyan rossz, Jane, ha mindent figyelembe veszünk.

Jane szenvedélyesen válaszolt:

– Új világ kell égen és földön! Te meg csak itt ülsz, és eszed a velőt tojással!

A lány felpattant, és kiment a francia ajtón át a kertbe.

Alistair kissé meglepődött, és kényelmetlenül érezte magát.

– Nem tudom, mi lelte Jane-t. Mostanában úgy megváltozott. Honnan szedi ezeket a gondolatokat?

– Ne is figyelj oda – mondta Mrs. Olivera. – Jane még buta kislány. Tudod, milyenek a lányok, elmennek mindenféle házibulira, kis garzonlakásokba, ahol a fiatalemberek teleduruzsolják a fejüket mindenféle ostobasággal.

– Igen, de Jane mindig józan eszű ifjú hölgy volt.

– Ez csak divat, Alistair. Mindenütt ezt hallja.

– Tényleg mindenütt ezt hallani – mondta Alistair Blunt aggodalmasan.

Mrs. Olivera felemelkedett a székről. Poirot kinyitotta neki az ajtót. Az asszonyság emelt fővel távozott.

Alistair Blunt megszólalt.

– Nem tetszik nekem. Tudja, mindenki ilyeneket mond, és nincs mögötte semmi. Csak hőzöngés. Mindig feldühít. „Új világ kell égen és földön!” Micsoda marhaság! Ők sem tudják, mit akarnak, csak megrészegülnek a szavaktól.

A bankár szomorkásán elmosolyodott.

– Tudja, én az utolsók egyike vagyok, a régi gárdából.

Poirot kíváncsian kérdezte:

– És ha önt… félretennék, mi történne?

– Félretennének! Micsoda megfogalmazás? – Blunt arca komolyra változott. – Megmondom, mi történne. Egy csomó gőzös fej ű fiatal kipróbálna mindenféle költséges kísérletet, amikkel lerombolná az anyagi stabilitást, a biztonságunkat, a fizetőképességünket. Tulajdonképpen ez a mai Anglia végét jelentené.

Poirot bólintott. Alapjában véve egyetértett a bankárral. Ő is az anyagi stabilitás híve volt. Most új értelmet nyert szemében Alistair Blunt szerepe a társadalomban. Mr. Barnes már régebben beszélt erről, de akkor nem fogta fel igazán. Poirot elkezdett félni…

II

– Befejeztem a levélírást – mondta Blunt később délelőtt, a szobájából kilépve. – Jöjjön, M. Poirot, megmutatom a kertemet.

A két férfi kisétált a kertbe. A házigazda lelkesen beszélt a hobbijáról.

Blunt kedvenc helye a sziklakert volt, ritka alpesi növényeivel. Itt hosszabb időre megálltak, és Blunt bemutatott vendégének egyes ritka növényfajokat.

Hercule Poirot, aki legújabb lakkcipőjét viselte, türelmesen hallgatta házigazdáját, miközben észrevétlenül az egyik lábáról a másikra váltogatta testsúlyát és hangtalanul szenvedett, mert a forró naptól lábai hatalmas pudingként dagadtak új cipőiben.

Továbbsétáltak, és Blunt különféle virágokat mutatott a virágágyásokban. Körülöttük méhek döngicséltek, és a közelből egy metszőolló csattogása hallatszott egy babérsövény mögött.

A kert nagyon békés és nyugodt volt.

Blunt megállt a sövénynél és visszanézett. A metszőolló most egészen közelről hallatszott, bár a kertészt nem lehetett látni.

– Nézze ezt a látképet, Poirot. A rododendronok különösen szépek ebben az évben. Nem is tudom, mikor voltak ilyen gyönyörűek… és azok a csillagfürtök milyen csodálatos színekben pompáznak!

Puff! Egy lövés hangja szakította meg a kert csendjét. Valami elhúzott mellettük a levegőben. Alistair Blunt elképedve nézte a babérbokor mögül felszálló füstfoszlányt.

Hirtelen dühödt kiabálás hangzott fel, majd két verekedő férfi hemperedett ki a bokrok közül. Az egyik amerikai kiejtéssel kiabált:

– Elkaptalak, átkozott csirkefogó! Dobd el a pisztolyt!

A fiatal kertész, aki reggel olyan szorgosan ásta a földet, egy nála jó fejjel magasabb férfi szorításából próbált kitörni.

Poirot rögtön felismerte az utóbbit. Már a hangjáról vélve sejtette, hogy ki lehet.

Frank Carter felhorkant.

– Engedjen! Nem én voltam! Sose tennék ilyet!

Howard Raikes csúfondárosan kérdezte:

– Ó, nem? Talán madarat akart lőni?

Raikes a másik két férfihoz fordult:

– Mr. Alstair Blunt? Ez a kertész le akarta lőni magát. Éppen jókor kaptam el.

Frank Carter kétségbeesetten tiltakozott:

– Hazudik! Éppen a sövényt nyírtam. Hallottam egy lövést, és a lábamhoz esett egy pisztoly. Felkaptam – ez már csak természetes, aztán rám vetette magát ez a vadállat.

Howard Raikes komoran azt felelte:

– A maga kezében volt a pisztoly, és maga sütötte el.

Raikes odadobta a pisztolyt Poirot-nak:

– Halljuk, mit mond a zsaru! Még szerencse, hogy időben elcsíptem magát. Gondolom, van még több töltény is abban a pisztolyban.

Poirot azt mormolta:

– Pontosan.

Blunt dühösen rátámadt a kertészre:

– Szóval Dunnon… Dunbury… vagy hogy is hívják?

Hercule Poirot válaszolt:

– Frank Carter.

Carter Poirot ellen fordult:

– Maga állandóan engem figyel. Rám akarja kenni az egészet. A múltkor vasárnap is azért jött. Hát megmondom magának, hogy nem én voltam. Eszembe se jutna lelőni Mr. Bluntot.

Hercule Poirot udvariasan megkérdezte:

– Akkor ki lőtt?

Nyugodtan hozzátette:

– Nincs itt más, csak mi ketten.

Jane Olivera feléjük futott az ösvényen. A haja csak úgy lobogott utána a levegőben, szeme tágra nyílt a félelemtől.

Lihegve kiáltotta: – Howard?

Howard Raikes derűsen válaszolt:

– Hello, Jane, éppen most mentettem meg a nagybátyád életét!

– Ó! – mondta Jane, amikor odaért. – Te mentetted meg?

– Ön valóban a legjobbkor érkezett, Mr… hm… Mr. – Blunt kérdőn nézett a jövevényre.

– Ez Howard Raikes, Alistair bácsi. A barátom.

Blunt elmosolyodott.

– Ó – mondta. – Szóval ön Jane barátja. Köszönöm a segítségét.

Julia Olivera is odaért, fújtatva, mint egy gőzmozdony.

– Lövést hallottam – mondta lihegve. – Alistair… Maga? – kérdezte Julia Raikest megpillantva. – Maga hogy merészel?

Jane fagyos hangon közölte:

– Anya, Howard megmentette Alistair bácsi életét.

– Tessék? Mit csinált?

– Ez az ember le akarta lőni Alistair bácsit, de Howard elfogta, és kicsavarta a pisztolyt a kezéből.

Frank Carter dühödten tiltakozott:

– Nem igaz! Hazudik! Itt mindenki hazudik!

Mrs. Olivera csak ennyit mondott:

– Ó! – és tátva maradt a szája. Eltartott egykét percig, míg visszanyerte önuralmát. Először Blunthoz fordult.

– Drága Alistair! Milyen rémes! Hála istennek, hogy nem történt bajod. Mekkora ijedelem! Azt hiszem… mindjárt… elájulok. Talán egy kis brandy jót tenne.

Blunt csitítgatta az asszonyt.

– Persze, persze. Menjünk vissza a házba. Mrs. Olivera belekarolt a bankárba, és teljes súlyával ránehezedett.

Blunt visszanézett Poirot-ra és Howard Raikesre.

– Behoznák azt a kertészt, kérem? Majd bentről felhívjuk a rendőrséget.

Frank Carter kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Falfehér volt, és remegett a lába. Howard Raikes durván megrántotta.

– Gyerünk már!

Frank Carter rekedten dörmögte:

– Hazugság az egész.

Howard Raikes Poirot-ra nézett.

– Na, mit szól ehhez, zsarukám! Nem nagyon töri magát főkopó létére.

– Gondolkozom, Mr. Raikes.

– Hát jó is, ha gondolkozik. Minek fizeti magát ez a pénzeszsák? Ha én nem vagyok itt, nyugodtan kinyírhatták volna az öreget.

– Mr. Raikes, ha jól tudom, nem ez az első jótette mostanában.

– Mit akar ezzel mondani?

– Tegnap is elkapott egy embert, akiről azt hitte, hogy Mr. Bluntra és miniszterelnökre lőtt.

Howard Raikes halkabban azt felelte:

– Hm… igen. – Úgy látszik, ez már a szokásommá válik.

– De az más volt, ugye? – firtatta Poirot. – Tegnap nem azt az embert fogta el, aki leadta a lövést. Tegnap tévedett.

Frank Carter makacsul közbeszólt:

– Ma is tévedett.

– Csönd legyen! – ripakodott rá kísérője. Hercule Poirot a bajusza alatt azt mormolta:

– Majd elválik…

III

Poirot vacsorához készülődött. Miközben a nyakkendőjét igazgatta, elégedetlenül nézegette magát a tükörben.

Nem tudta megmagyarázni elégedetlensége okát. Minden olyan világos volt. Frank Cartert elfogták a tett elkövetése közben.

Nem mintha Poirot különösebben kedvelte volna Cartert, vagy szavahihetőnek tartotta volna. Nem. Carter pontosan az a fiatalember, akit tisztes polgárok „semmirekellőnek” neveznek. Jóvágású, üresfejű szépfiú, akiért bolondulnak a lányok, mert a fiatal nők soha nem akarják tudomásul venni a belső ürességet a csinos külső mögött.

Carter története nagyon kevéssé hihető. Azt mondta, hogy megkörnyékezte őt a titkosszolgálat egyik embere, és egy jól fizető állást ajánlott neki. Kertészként kellett munkába állnia, hogy kihallgassa a többi kertész beszélgetését, és jelentést tegyen róla. Könnyű volt megcáfolni, mert semmi sem bizonyította.

Gyermeteg történet, és Poirot úgy gondolta, hogy Carter pont ilyen ostobaságot találna ki.

Semmit nem lehetett felhozni Carter mellett. Magyarázatként makacsul csak azt hajtogatta: nem ő sütötte el a fegyvert. Szerinte előre megrendezett dolog volt az egész.

Nem. Semmi sem szólt Carter mellett, kivéve talán azt a furcsa egybeesést, hogy Howard Raikes két napon belül kétszer volt jelen, amikor elhibázták Mr. Bluntot.

Feltehetőleg ez a véletlen műve volt. Howard Raikes nem lőtt a Downing Streeten. Az itteni megjelenése pedig egészen természetes magyarázattal bír. Meg akarta látogatni szíve hölgyét. Az ő története abszolút hihető.

Persze nagyon jól jött Howard Raikesnek ez az eset. Ha valaki megmenti az ember életét, akkor természetesen nem tilthatja ki a házából az illetőt. Sőt kénytelen barátságos és vendégszerető magatartást tanúsítani iránta. Mrs. Oliverának ez nyilvánvalóan nem tetszett, de belátta, hogy nem tehet ellene semmit.

Jane nemkívánatos udvarlója betette a lábát a házba, és láthatólag nem is akart távozni egyhamar.

Poirot elgondolkodva figyelte a fiatalembert egész este.

Howard Raikes ügyesen játszotta a szerepét. Nem hozakodott elő világmegváltó elveivel, távol tartotta magát a politikai témáktól. Szórakoztató történeteket mesélt autóstoppos kirándulásairól, sátorozásairól.

Az ordas farkas báránybőrbe bújt, gondolta Poirot. De mi rejtőzik legbelül?

Vacsora után Poirot már lefeküdni készült, amikor kopogtak az ajtaján. – Tessék – mondta a detektív, és belépett Howard Raikes.

Raikes felnevetett, amikor meglátta Poirot arckifejezését.

– Nem számított rám, ugye? Figyeltem magát egész este, és nem tetszett az ábrázata. Túl sokat gondolkodik.

– És ez miért zavarja önt, barátom?

– Nem tudom miért, de zavar. Gondolom, hogy nehéz lenyelnie egy-két dolgot velem kapcsolatban.

– Eh bien?És ha így van?

– Úgy döntöttem, hogy tisztára mosom magam. Már ami a tegnapi esetet illeti. Színjáték volt, elismerem. Én azt figyeltem, hogy jön ki őfőméltósága a Downing Street 10-ből, amikor a tömegben megláttam Ram Lalt. Láttam, hogy rálőtt. Én ismerem Ram Lalt. Rendes srác, csak egy kicsit forrófejű. Túlságosan a szívére veszi India ügyét. Végül is nem történt semmi, nem esett kár a féltve őrzött keménykalapos urakban. A golyó célt tévesztett. Szóval elhatároztam, hogy rendezek egy kis jelenetet, hátha az indiai kereket oldhat. Galléron ragadtam egy szakállas fickót, és elkezdtem kiabálni, hogy megfogtam a gazembert. Sajnos Ram Lalnak nem sikerült meglógnia, mert a zsaruk nagyon résen voltak. Abban a percben elkapták. Hát így történt. Most már érti?

Poirot bólintott:

– És ma?

– Ez más volt. Itt nem ólálkodott senki a környéken. Frank Carter volt az egyetlen ember. Ő sütötte el a pisztolyt. Még a kezében volt, amikor ráugrottam. Másodszor is meg akarta próbálni, gondolom.

– Hogyhogy ennyire félti Mr. Blunt életét? Raikes elvigyorodott.

– Furcsa, ugye? Azok után, amiket mondtam. Valóban azt tartom, hogy a Blunt-féle embereket félre kell állítani az emberiség haladása érdekében… de nem rá gondolok, személy szerint. Alistair Blunt kedves öregfiú, a maga brit sajátosságaival. Amikor láttam, hogy le akarják lőni, az elveimet megtagadva közbeléptem és megakadályoztam. Ez is csak azt mutatja, hogy az ember sosem cselekszik logikusan. Hülye dolog, mi?

– Az elmélet és a gyakorlat sokszor nagyon messze esik egymástól.

– Így van – mondta Raikes, és felkelt az ágyról, ahová korábban letelepedett.

Kedvesen és megnyerően rámosolygott Poirot-ra. – Csak gondoltam, hogy megmagyarázom – mondta, és távozott.

Raikes óvatosan becsukta az ajtót maga mögött.

IV

„Szabadíts meg engem, uram, a gonosz embertől” – énekelte Mrs. Olivera erőteljes, de kissé hamis hangon.

Mrs. Olivera éneklése olyan kifejező volt, hogy Hercule Poirot elképzelése szerint nem is gondolhatott másra, mint Howard Raikesre.

Poirot elkísérte házigazdáját és családját a falusi templomba, a reggeli istentiszteletre.

Howard Raikes enyhe fintorral az arcán megkérdezte:

– Szóval maga mindig eljár a vasárnapi misére, Mr. Blunt?

Alistair Blunt határozatlanul dünnyögött valamit válaszképpen. – Tudja, vidéken elvárják az emberek. Nem hagyhatom cserben a tiszteletesünket. – Ez a tipikusan angol mentalitás egészen felbőszítette az amerikai fiatalembert, amin Poirot megértően mosolygott.

Mrs. Olivera természetesen csatlakozott a háziúrhoz, és Jane-t is magával vitte.

„Nyelvöket élesítik, mint a kígyó” – énekelte a fiúkórus éles szoprán hangon – „áspiskígyó mérge van ajkaik alatt…”

A tenorok és baritonok lendületesen folytatták:

„Ments meg, oh, uram, a gonosz kezétől. A zsarnok férfitól védj meg engemet! A kik megejteni szándékoznak lépéseimet…”

Hercule Poirot bizonytalan baritonján énekelt a tömeggel:

– „Tőrt hánytak elém titkon a kevélyek és köteleket; hálót terítettek ösvényem szélére, hurkokat vetettek elém…”^[9]

Poirot szája tátva maradt.

Minden megvilágosodott előtte. Látta a csapdát, amelybe majdnem beleesett!

Hercule Poirot nyitott szájjal, égre meredő tekintettel állva maradt. Jane Oliverának kellett lerángatnia, amikor a gyülekezet zajosan helyet foglalt.

A nyomozó leült.

Egy idős szakállas pap fennhangon olvasni kezdett:

„Sámuel első könyvének tizenötödik fejezete.”

Poirot mit sem hallott abból, hogy miképpen győzték le az amalekitákat.

Tőrt hánytak eléje, hálóba akarták csalni, vermet ástak, hogy szépen beleessen.

A nyomozó diadalmasan átszellemült. Lelki szeme előtt vadul forogtak az események összefüggéstelen képei, hogy aztán kerek egésszé álljanak össze. Mint egy kaleidoszkóp apró darabkái: egy cipőcsat, egy pár harminchetes harisnya, egy összezúzott arc, Alfred, a krimikedvelő inas, Mr. Amberiotis titokzatossága, és Mr. Morley szerepe, mind ott kavarogtak a fejében, aztán szépen a helyükre kerültek.

Poirot most érezte először, hogy jól látja a dolgokat.

„Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy király.

– Itt végződik az első rész” – rebegte az öreg pap nagy lélegzetvétellel.

Mintha mindezt álmodná, Hercule Poirot felemelkedett, hogy az urat dicsőítse a Te Deummal.

AJ-AJ, LÁNYOK, LÁNYOK

I

– Mr. Reilly, ugyebár?

Az ír fiatalember a Hajózási Társaság irodájának pultjára támaszkodott.

A hang a bal könyöke felől jött.

Odafordult, és egy nagy bajuszú, tojás fejű emberkét pillantott meg.

– Talán nem emlékszik rám – mondta az emberke.

– Nagyon téved, M. Poirot. Önt nem lehet olyan könnyen elfelejteni.

Mr. Reilly visszafordult a pult mögött álló kisasszonyhoz, aki a válaszát várta.

Néhány perc múlva a hang a bal könyöke felől megint megszólalt:

– Külföldre megy vakációzni?

– Nem vakációra megyek. És ön, M. Poirot? Remélem, nem fordít hátat a jó öreg Angliának?

– Tudja, néha visszatérek a szülőhazámba, Belgiumba, egy-egy rövid kirándulásra.

– Én messzebb megyek – mondta Reilly. – Amerikába. És nem hiszem, hogy visszajövök ide.

– Ezt sajnálattal hallom, Mr. Reilly. Akkor felmondta a rendelést a Queen Charlotte Streeten?

– Így is mondhatjuk. De inkább a betegeim mondtak fel nekem.

– Ó, nagyon sajnálom.

– Én nem sajnálom annyira. Ha arra gondolok, hogy mennyi adósságot hagyok magam után… kifizetetlenül, akkor kimondottan örülök.

Reilly elvigyorodott, és bizalmasan azt mondta:

– Én nem fogom lelőni magam a pénz miatt. Inkább otthagyok mindent, és új életet kezdek. Kitűnő diplomám van. Ha én mondom, elhiheti.

Poirot megjegyezte:

– Nemrég találkoztam Miss Morleyval.

– Nagy öröm lehetett! Még nem láttam Miss Morleynál szárazabb nőt. Mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet részegen… de ezt már sose fogom megtudni.

A nyomozó megkérdezte:

– Mr. Reilly, egyetért a bírósági ítélettel a társa halálát illetően?

– Nem – mondta Reilly.

– Nem hiszi, hogy tévedett az érzéstelenítő mennyiségében?

Reilly azt mondta:

– Ha Morley akkora mennyiséget adott be a görögnek, amekkorát mondanak, akkor vagy részeg volt, vagy szándékosan meg akarta ölni. És én sose láttam, hogy Morley ivott volna.

– Szóval szándékosan csinálta?

– Azt se mondhatom. Az komoly vád lenne, és az igazat megmondva, nem is hiszem.

– Kell hogy legyen valamilyen magyarázat.

– Biztos, de én még nem jöttem rá.

Poirot azt kérdezte:

– Mikor látta utoljára Morleyt… életben?

– Lássuk csak. Hát ez nem könnyű kérdés, ennyi idő után. Azt hiszem, előző este, hét óra tájban.

– A halála napján nem látta?

Reilly a fejét rázta.

– Biztos ebben? – erősködött Poirot.

– Hát biztosan nem állíthatom. Nem emlékszem…

– Nem ment fel a társa szobájába tizenkettő körül, amikor ott volt egy betege?

– De igen, felmentem. Új műszereket rendeltem telefonon, és azokkal kapcsolatban kérdeztem Morleytól valamit. De csak egy percre szaladtam fel, azért nem emlékeztem rá. Tényleg volt nála egy beteg.

Poirot bólintott.

– Van itt még egy kérdés, amit fel akartam tenni önnek. A betege, Mr. Raikes nem ment be a rendelésre, hanem elsétált. Mit csinált ön azalatt a félóra alatt?

– Ha van egy szabad félórám, mindig ugyanazt szoktam csinálni: keverek magamnak egy italt. És, mint már mondtam, felmentem Morleyhoz, és telefonáltam.

– Úgy tudom, hogy Mr. Barnes után megint csak nem volt betege. Fél egy és egy között. Mit csinált akkor?

– Ugyanazt. Kevertem egy italt.

– És újra felment Morleyhoz?

Reilly elmosolyodott.

– Úgy érti, hogy felmentem és lelőttem? Már megmondtam önnek, hogy nem én tettem: de nincs rá bizonyítékom.

Poirot azt kérdezte:

– Mi a véleménye a szobalányról, Agnesről?

Reilly rábámult.

– Milyen érdekes kérdéseket tud feltenni!

– De szeretném tudni a válaszát.

– Megmondom. Nincs róla véleményem. Georgina Morley szigorúan őrizte a cselédeit. Jól tette. A szobalány soha rám se nézett… ami azt mutatja, hogy nincs jó ízlése.

– Az az érzésem, hogy az a lány tud valamit – mondta Poirot, és érdeklődve nézett Reillyre.

Az utóbbi elmosolyodott és a fejét csóválta.

– Ne engem kérdezzen. Én semmit sem tudok. Nem tudok segíteni magának.

Reilly elrakta a jegyeit a pultról, mosolyogva elköszönt és kiment.

Poirot elmagyarázta az őt megszólító kisasszonynak, hogy még nem tud határozni a ha-jóútját illetően.

II

Poirot újra elment Hampsteadbe. Mrs. Adams egy kicsit csodálkozott, hogy megint látja a nyomozót. Bár tudta, hogy a Scotland Yard főfelügyelőjével együtt dolgozik, mégsem vette igazán komolyan ezt a furcsa kis külföldit. Ennek ellenére szívesen beszélgetett vele.

Az első szenzációs hír után, amely az áldozat személyazonosságát taglalta, a bírósági tárgyalás már igen kis publicitást kapott a sajtóban. A közönség csak annyit tudott, hogy tévesen azonosították a holttestet. Miss Sainsbury Seale helyett Mrs. Chapman volt az áldozat. A lapok arról nem írtak, hogy valószínűleg Miss Sainsbury Seale látta utoljára a szerencsétlenül járt Mrs. Chapmant. Még csak nem is célzott rá a sajtó, hogy Miss Sainsbury Seale-t körözi a rendőrség, bűntett elkövetésének a gyanújával.

Mrs. Adams elmondta, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor olvasta, hogy nem a barátnője holttestét találták meg ilyen tragikus körülmények között. Láthatólag nem tudta, hogy mivel gyanúsítják Miss Sainsbury Seale-t.

– Milyen különös, hogy valaki így eltűnjön. Én azt hiszem, M. Poirot, hogy emlékezetkiesése van.

Poirot azt felelte, hogy ez elképzelhető. Látott már egy-két ilyen esetet a munkája során.

– Igen – folytatta Mrs. Adams –, emlékszem az unokatestvérem egyik barátnőjére. Annyi baja volt a gyerekeivel, hogy végül ilyen zavarai lettek. Amnéziának hívják, azt hiszem.

Poirot mondta, hogy ő is így hiszi.

Rövid szünet után a nyomozó megkérdezte, hogy Mrs. Adams hallotta-e a barátnőjétől Mrs. Albert Chapman nevét?

Nem. Mrs. Adams nem emlékezett rá, hogy barátnője valaha is beszélt volna erről a hölgyről. Persze nem biztos, hogy Miss Seale minden ismerősét megemlítette neki. Miért, ki volt Mrs. Chapman? Tudják már, hogy ki ölte meg?

– Ez még rejtély – felelte Poirot a fejét csóválva, majd megkérdezte, hogy Mrs. Adams ajánlotta-e barátnőjének Mr. Morleyt.

Mrs. Adams elmondta, hogy nem ő ajánlotta. Ő Mr. Frenchhez jár a Harley Streeten, és ha Mabelle őt kérdezte volna, akkor Mrs. Adams biztosan őt ajánlotta volna.

Poirot úgy gondolta, hogy akkor valószínűleg Mrs. Chapman ajánlotta Miss Seale-nek Mr. Morleyt.

Mrs. Adams egyetértett. Nem tudják megmondani a fogorvosnál?

Poirot már feltette ezt a kérdést Miss Nevillnek, de ő sem tudta, vagy nem emlékezett rá. Mrs. Chapmanre emlékezett, de nem hallotta, hogy a fogorvos említette volna Miss Sainsbury Seale nevét. És mivel elég ritka név, ha hallotta volna, biztosan emlékezne rá.

Poirot tovább kérdezősködött.

Mrs. Adams még egyszer megerősítette, hogy Indiában ismerkedett meg Miss Sainsbury Seale-lel.

– Nem tudja véletlenül, hogy Indiában Miss Sainsbury Seale találkozott-e Mr. vagy Mrs. Alistair Blunttal?

– Ó, nem hiszem, M. Poirot. A híres bankárral? Kint voltak néhány éve a feleségével az indiai alkirálynál, de biztos vagyok benne, hogyha Mabelle találkozott volna velük, akkor beszélt volna nekem róla.

– Igen – folytatta mosolyogva –, ha nagy emberekkel találkozunk, azt mindig elmeséljük az ismerőseinknek. A szíve mélyén mindenki sznob egy kicsit.

– Miss Sainsbury Seale soha nem említette Bluntékat vagy Mrs. Bluntot?

– Soha.

– Ha Miss Seale közelebbről ismerte volna Mr. Bluntot, arról ön nyilván tudna.

– Ó, igen. Neki nem voltak ilyen ismerősei. Mabelle barátai közönséges emberek voltak, mint amilyenek mi is vagyunk.

– Ezt azért nem mondanám, madame – felelte Poirot udvariasan.

Mrs. Adams tovább mesélt Mabelle Sainsbury Seale-ról. Úgy beszélt róla, mint ahogy nemrég elhunyt barátokról szoktunk. Felsorolva Mabelle jótettek, ecsetelte kedvességét, fáradhatatlanságát és elszántságát a misszió munkájában.

Hercule Poirot figyelt. Jappnak igaza volt. Mabelle Sainsbury Seale valóban létező személy. Valódi múltja van. Calcuttában tanított, indiaiak között dolgozott. Köztiszteletben álló, jó szándékú ember volt… talán nem túl okos és kissé aggályoskodó, de ahogy mondani szokták, arany szíve volt.

Mrs. Adams tovább beszélt: „Mabelle olyan komolyan vett mindent, M. Poirot. És az emberek olyan közönyösek… olyan nehéz meggyőzni őket. Nem könnyű adományokat gyűjteni. Minden évben nehezebb… ahogy emelkednek az adók, csökken az életszínvonal. Egyszer Mabelle azt mondta nekem: „Ha az ember arra gondol, hogy mennyi emberen segíthet a pénzzel, akkor, tudod, Alice, néha még bűnözni is képes lenne az előteremtése érdekében.” Ez is azt mutatja, M. Poirot, hogy Mabelle mennyire szeretett volna segíteni másokon.

– Ezt mondta önnek? – kérdezte Poirot elgondolkodva. – Mikor tette a barátnője ezt a megállapítást?

– Körülbelül három hónappal ezelőtt.

Poirot megköszönte a beszélgetést, és gondolataiba merülve elindult hazafelé.

A nyomozó azon töprengett, hogy milyen ember lehetett Miss Sainsbury Seale.

Rendes ember… jólelkű, segítőkész… tiszteletre méltó. Pontosan olyan típus, amilyenek közt Mr. Barnes szerint a bűnözőket kell keresni.

Mabelle Sainsbury Seale ugyanazzal a hajóval utazott vissza Angliába, mint Mr. Amberiotis. A Savoyban együtt látták őket ebédelni.

Miss Sainsbury Seale az utcán megszólította Mr. Bluntot, és azt állította, hogy ismeri a feleségét.

Kétszer látták Miss Seale-t a King Leopold Mansionsben, ahol később egy holttestet találtak az ő ruhájában és az ő retiküljével, minden azonosító irattal együtt.

Túlságosan is összevágott minden.

Miss Sainsbury Seale hirtelen elhagyta a Glengowrie Court Hotelt, a rendőrségi kihallgatás után.

Hercule Poirot feltevése vajon igazolni tudná mindezen tényeket?

A nyomozó úgy gondolta, hogy igen.

III

Ezek a gondolatok forogtak Poirot fejében útban hazafelé, amíg el nem érte a Regent’s Parkot. Úgy döntött, hogy átvág a park egyik részén, mielőtt taxit fogna. Már tapasztalatból tudta, hogy mit bír ki a lába az új cipőben.

Szép nyári délután volt, és Poirot kedvtelve legeltette szemét a fiatal gyereklányokon, akik a fák alatt gavallérjaikkal csiviteltek, kacarásztak, miközben a gondjaikra bízott dundi gyerekek élvezték, hogy rájuk nem figyel senki.

Kutyák ugattak és futkároztak a füvön.

A tavon gyerekek úsztatták kis csónakjaikat.

Szinte minden fa alatt ült egy-egy szerelmespár…

„Ah! Jeunesse, jeunesse!”^[10] – mormolta Poirot, akit lenyűgözött ez a látvány.

Csinosak voltak ezek a londoni fruskák. Sikkesen viselték tarka nyári ruháikat.

Bár az alakjuk, gondolta Poirot, némi kívánnivalót hagy maga után. Hol vannak azok a telt idomok, azok a csípők és keblek, amelyek régen megigézték a férfiszemet?

Ő, Hercule Poirot még emlékezett ilyen nőkre… különösen egyre… az volt ám a nő… tökéletes szépség… Vénusszal vetekedett…

Ezek a mai lányok még a lába nyomában sem léphettek Vera Rossakoff grófnőnek. Igazi orosz arisztokrata volt. Arisztokrata a kisujja körméig. És milyen zseniális tolvaj volt… született tehetség.

Poirot felsóhajtott, amint a múlt pompázatos képei elhalványultak szeme előtt.

Megállapította, hogy nem csak cselédlányok üldögélnek a Regent’s Park fái alatt.

Egy elegáns divatház legújabb ruhakölteménye ütötte meg a szemét az egyik padon. A fiatalember egészen közel hajolt a lányhoz, és szívhez szólóan könyörgött.

Nagyon helyes – vélte Poirot. Egy lánynak nem szabad túl hamar megadnia magát. Nem szabad kihagyni az ostromlás élvezetét.

Miközben az udvarlás művészetén meditált, ráeszmélt, hogy ez a két alak nagyon is ismerős neki.

Szóval Jane Olivera is a Regent Parkba jött a forrófejű amerikai fiújával.

Poirot hirtelen elkomolyodott.

Rövid habozás után elszántan átvágott a füvön, és kalapját meglengetve udvariasan köszöntötte a kisasszonyt.

– Bonjour, mademoiselle!^[11]

A nyomozó úgy látta, hogy Jane-t nem érinti kellemetlenül a meglepetés. Howard Raikes viszont határozottan rátámadt a tolakodó ismerősre.

– Ó, már megint itt van?

– Jó napot, M. Poirot! – mondta Jane. – Ön milyen váratlanul tud megjelenni!

– Előugrik, mint egy paprikajancsi a dobozból – mondta Raikes hidegen.

– Nem alkalmatlankodom? – kérdezte Poirot.

– Ó, nem. Egyáltalán – mondta Jane Olivera kedvesen.

Howard Raikes nem szólt.

– Milyen kellemes helyet találtak itt.

– Kellemes volt mostanáig – felelte Raikes.

Jane csitította barátját:

– Howard, légy udvariasabb!

Raikes dühösen felelt:

– Mire való az állandó udvariasság?

– Sokat segít az életben – mondta Jane. – Igaz, én sem vagyok jó modorú, de nekem mindegy. Én gazdag vagyok, csinos vagyok, és sok befolyásos barátom van. Jó modor nélkül is elboldogulok.

Raikes komoran azt mondta:

– Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy a jó modorról csevegjek. Úgyhogy jobb lesz, ha odébbállok.

A fiatalember felállt, biccentett Poirot-nak, és elsétált.

Jane állát a tenyerébe támasztva nézett utána. Poirot felsóhajtott.

– Elnézést, nem akartam megzavarni az édes kettest.

– Édes kettes? Micsoda szó!

– Miért? Önökre nem illik? Így szokták mondani.

– Furcsa szavakat használ, M. Poirot.

– Nézzen csak körül, minden lány édes kettesben üldögél a párjával.

– Szóval én is egy voltam a sok közül – mondta Jane csípősen, majd komolyabbra fordította a szót.

– Kérem, bocsásson meg nekem, a múltkor tévedtem. Azt hittem, azért jött le Exhambe, hogy Howard után kémkedjen. Később Alistair bácsi mondta, hogy ő hívta meg magát, mert ki akarja deríteni ennek az eltűnt nőnek, Miss Sainsbury Seale-nek az ügyét. Így volt, ugye?

– Pontosan.

– Szóval ne haragudjon, hogy úgy letámadtam, de azt hittem… tudja, azt hittem, hogy minket akar leleplezni Howarddal.

– Még ha így is lett volna, kisasszony, nagyon jól jött a jelenlétem, mert tanúsíthatom, hogy Mr. Raikes bátran megmentette az ön bácsikáját. Elszántan rávetette magát a támadóra, és meggátolta, hogy a gazember még egy lövést leadjon.

– M. Poirot, olyan furcsán fogalmaz, hogy sose tudom, mikor beszél komolyan és mikor nem.

– Most nagyon komolyan beszélek, Miss Olivera.

Jane hangja enyhén megremegett, amikor megszólalt:

– Miért néz így rám?… Ilyen sajnálkozva?

– Talán azért, kisasszony, mert nagyon sajnálom, amit majd meg kell tennem.

– Hát, akkor ne tegye meg!

– Sajnos kénytelen leszek megtenni…

Miss Olivera hosszan nézett a nyomozó szemébe, majd azt kérdezte:

– Megtalálta… azt a nőt?

– Inkább úgy mondanám, hogy tudom, hol van.

– Meghalt?

– Azt nem állíthatom.

– Hát akkor él?

– Azt se állíthatom egyértelműen.

Jane ingerülten felkiáltott:

– Hát vagy él, vagy meghalt, nem?

– Nem olyan egyszerű a dolog.

– Szerintem csak ön bonyolít túl mindent.

– Mások is mondták már ezt – ismerte el Poirot.

Jane megborzongott.

– Nem furcsa? Meleg nyári nap van, és én mégis fázom…

– Talán jobb lenne, ha sétálnánk egy kicsit, kisasszony.

Jane felállt. Bizonytalanul nézett Poirot-ra, majd hirtelen megszólalt.

– Howard el akar venni feleségül. Most rögtön. Titokban. Azt mondja, hogyha halogatjuk, akkor sosem fogok hozzámenni. Túl gyenge vagyok, szerinte.

A fiatal lány meglepő erővel ragadta meg nyomozó karját.

– M. Poirot, mit tegyek?

– Miért engem kérdez? Hiszen alig ismer.

– Kit kérdeznék? Anyámat? Ő fellármázná az egész házat a puszta gondolatra. Alistair bácsit? Ő csak óvatoskodna. „Van még időd, kicsikém. Ne siesd el a dolgot. Igen furcsa ez a fiatalember…”

– Miért nem kérdezi meg a barátait?

– Nincsenek barátaim. Csak üresfejű fiatalok vannak körülöttem, akikkel együtt iszom és bulizom. Howard az egyetlen „igazi” ember az életemben.

– De mégis… miért nekem mondja el mindezt?

– Mert ön olyan különösen néz rám… mintha sajnálna… mintha tudná, hogy mi fog történni…

Jane elhallgatott, majd kétségbeesetten kérdezte:

– Mondja meg, mit tegyek? Poirot lassan megcsóválta a fejét.

Aj-aj, lányok, lányok!, gondolta magában.

IV

Amikor Poirot hazaért, a komornyik azzal fogadta, hogy Japp főfelügyelő vár rá.

Japp széles mosollyal fogadta régi kollégáját.

– Hát, megint itt vagyok, öregem. Eljöttem, hogy csodálatomnak adjak kifejezést. Árulja el, hogy csinálja? Honnan veszi az ötleteit?

– Miről van szó?… Bocsánat, adhatok egy kis frissítőt? Egy pohár szörpöt? Vagy talán egy whiskyt?

– Jó lesz a whisky.

Néhány perccel később a whiskyvel a kezében Japp megszólalt:

– Emelem poharam a „nagy detektívre”, akinek mindig igaza van.

– Oh, nem, mon ami.

– Itt volt egy szép kis öngyilkosság, de Hercule Poirot ragaszkodott hozzá, hogy az gyilkosság… azt akarta, hogy gyilkosság legyen, és az is lett.

– Ah? Szóval ön is egyetért velem?

– Hát, nem mondhatja, hogy rugalmatlan vagyok, és nem veszem figyelembe a bizonyítékokat. Csak az volt a baj, hogy eddig nem volt bizonyíték.

– És most van?

– Igen. Azért jöttem, hogy tálcán hozzam önnek a csemegét, és hogy helyesbítést tegyek.

– Egészen fel vagyok csigázva.

– Helyes. Arról van szó, hogy az a pisztoly, amellyel Frank Carter akarta lelőni Mr. Bluntot, pontos párja annak a pisztolynak, amellyel Morleyt megölték.

– Hát ez fantasztikus! – kiáltott fel Poirot.

– Igen. Ez elég rossz fényt vet Frank barátunkra.

– Nem feltétlenül.

– Nem, de elég ahhoz, hogy felülvizsgáljuk az öngyilkosság tényét. Különleges külföldi pisztolyokról van szó.

Poirot felvont szemöldökkel, hitetlenkedve nézett kollégájára.

– Frank Carter? Az nem lehet.

Japp keserűen felsóhajtott.

– Nem értem önt, Poirot. Először makacskodik, hogy gyilkosság volt, nem öngyilkosság. Aztán mikor végre mi is hajlandók vagyunk elfogadni az álláspontját, akkor csak hebeg és habog, nem örül neki.

– Tényleg azt hiszi, hogy Morleyt Frank Carter ölte meg?

– Miért ne hihetném? Már az elejétől fogva tudjuk, hogy Frank Carter dühös volt Morleyra. Elment a Queen Charlotte Streetre aznap, és úgy tett, mintha a menyasszonyának akarna beszámolni az új munkahelyéről. Kiderítettük, hogy akkor még nem is volt új munkahelye, csak később kapta meg a nap folyamán. Ezt ő maga is beismeri. Ez az egyes számú hazugság. Nem tudja bizonyítani, hogy hol volt tizenkettő huszonöt után. Azt mondja, hogy sétált a Marylebone úton. Az első dolog, amit bizonyítani tud, az, hogy beült egy italra egy sörözőbe egy óra után öt perccel. A csapos azt mondja, hogy úgy nézett ki, mint egy alkoholista: reszketett a keze és falfehér volt az arca.

Poirot felsóhajtott, és a fejét csóválta.

– Frank Carter nem illik a képbe.

– Miféle képbe?

– Nagyon zavaró, amit mond – dünnyögte Poirot –, nagyon zavaró. Mert, ha igaza van, akkor…

Kinyílt az ajtó, és George bocsánatkérő arccal szólt be:

– Elnézést, uram, de…

Az inas nem tudta folytatni, mert Miss Gladys Nevill félrelökte őt, és beviharzott a szobába. Miss Nevill sírt.

– Ó, Monsieur Poirot…

– Na, én megyek – közölte Japp gyorsan, és már indult is.

Gladys Nevill haragos pillantást vetett utána.

– Ez az ember… ez az a felügyelő a Scotland Yardról, aki kiagyalta az egészet. Tönkre akarja tenni szegény Franket.

– Jól van, jól van. Ne idegeskedjen.

– Hogyne idegeskednék. Először ráfogják, hogy le akarta lőni Mr. Bluntot, és ez még nem elég, most Morleyt is a nyakába akarják varrni.

Hercule Poirot azt mondta:

– Tudja, kisasszony, én ott voltam Exhamben, amikor eldördült a lövés.

Gladys Nevill kissé zavaros fejtegetésbe kezdett.

– Még ha Frank csinált is valamit… efféle ostoba dolgot, csak azért lehetett, mert ő is egy olyan birodalmi inges, akik mindenféle zászlókkal és nevetséges karlengetésekkel szoktak masírozni az utcán. Hallottam, hogy Mr. Blunt felesége igen rossz hírű zsidó asszony volt, így aztán könnyű belelovallni a tudatlan fiatalembereket, mint Frank, és bebeszélni nekik, hogy hazafias cselekedetet hajtanak végre…

– Frank Carter ezzel védekezik?

– Ó, nem. Frank esküszik rá, hogy nem csinált semmit, és sohasem látta azt a pisztolyt azelőtt. Én nem beszéltem vele – nem engednek be hozzá –, de van egy ügyvédje, és tőle tudom, hogy Frank mit mondott. Frank azt mondja, hogy előre megrendezték az egészet.

Poirot azt dörmögte:

– Az ügyvéd pedig azt gondolja, hogy a védencének valamilyen hihetőbb történetet kellene előadnia.

– Nem könnyű az ügyvédekkel! Semmit sem mondanak ki egyértelműen. De engem a gyilkosság izgat. Biztos vagyok benne, hogy Frank nem ölte meg Mr. Morleyt. Ez egész biztos, M. Poirot, Franknek nem volt rá semmi oka.

Poirot azt kérdezte:

– Igaz, hogy Frank Carternek még nem volt semmiféle állása, amikor odament a rendelőbe?

– Nos, M. Poirot, mit számít az, hogy délelőtt kapta meg az állást vagy délután?

– Frank azt állítja, hogy azért ment oda, mert el akarta újságolni önnek a jó hírt. Ezek szerint nem volt semmiféle jó hír. Akkor miért ment oda?

– Nos, M. Poirot, az a szegény fiú nagyon el volt keseredve, és az igazat megvallva, azt hiszem, ivott is egy kicsit. Szegény Frank nem bírja az italt, és rosszkedvű lesz tőle. Nyilván veszekedni támadt kedve, és elment a Queen Charlotte Streetre, hogy Mr. Morleyn töltse ki a keserűségét, mivel, tudja, M. Poirot, Frank nagyon érzékeny, és nagyon elkeserítette őt, hogy Mr. Morley ennyire helytelenítette a jegyességünket, és, ahogy Frank mondja, telebeszélte a fejemet.

– Szóval Frank elhatározta, hogy jelenetet rendez Mr. Morley rendelési ideje alatt?

– Igen, azt hiszem. Persze nagyon helytelen elhatározás volt.

Poirot elgondolkodva nézte a könnyes kék szemeket, majd azt kérdezte:

– Miss Nevill, ön tudta, hogy Franknek pisztolya volt? Két pisztolya?

– Ó, nem, M. Poirot. Esküszöm, hogy nem tudtam. És nem is hiszem, hogy volt neki.

A nyomozó tanácstalanul csóválta a fejét.

– Ó, M. Poirot, segítsen nekünk. Bárcsak tudnám, hogy a mi oldalunkon áll!

Poirot azt felelte:

– Én nem állok senkinek az oldalára. Csak az igazságot akarom kideríteni.

V

Poirot, miután megszabadult Miss Nevilltől, felhívta a Scotland Yardot. Japp még nem ért vissza, de Beddoes őrmester szívesen adott felvilágosítást.

A rendőrségnek még nem volt bizonyítéka rá, hogy Frank Carter tulajdona lett volna az a pisztoly, amellyel Exhamben elkövették a merényletet.

Poirot elgondolkodva tette le a telefont. Egy jó pont Carter javára. De egyelőre ez az egyetlen dolog, ami mellette szól.

Beddoes őrmester elmondott még egy-két részletet Carter vallomásából. Carter fenntartotta azt az állítást, hogy a titkosszolgálat alkalmazta őt erre a munkára. Előzőleg kapott egy ajánlólevelet a megbízójától, amely a kertészeti munkákban való jártasságát igazolta, és pénzbeni előleget is biztosítottak számára. Azt mondták, hogy jelentkezzen Mr. MacAlisternél, a főkertésznél.

Carter azt a feladatot kapta, hogy figyelje a többi kertész politikai beállítottságát, különös tekintettel a kommunista tendenciákra. Azt mondták neki, hogy tegyen úgy, mintha ő is a vörösökhöz húzna. Carter egy nőtől kapta az utasításokat, aki úgy mutatkozott be, mint a Q.H.56-os ügynök. A nő azt mondta, hogy Cartert meggyőződéses antikommunistaként ajánlották neki. A tárgyalás egy viszonylag sötét szobában folyt, úgyhogy Carter nem volt benne biztos, hogy felismerné a nőt, ha újra látná. Annyit tudott mondani, hogy vörös haja volt, és erősen festette magát.

Poirot felnyögött. Megint Phillips Oppenheim szelleme jelent meg előtte.

A nyomozó úgy érezte, hogy Mr. Barneshoz kellene fordulnia tanácsért.

Mr. Barnes szerint ezek a dolgok valóban megtörténnek.

Poirot az esti postával kapott egy levelet, ami még jobban összezavarta a gondolatait.

A levél olcsó borítékban érkezett. Kissé iskolás kézírással címezték meg. Hertfordshire-ből jött.

Poirot felnyitotta a borítékot, és ezt olvasta:

Tisztelt Uram!

Remélem nem zavarom önt, de nagyon aggaszt a dolog, és nem tudom, mitévő legyek. Nem akarok a rendőrségre menni. Tudom, hogy már előbb el kellett volna mondanom, de mivel azt hitték, hogy a gazdám öngyilkos lett, azt gondoltam, nem fontos, és nem akartam Miss Nevill vőlegényét bajba keverni. Én nem is gondoltam egy percig sem, hogy ő volt az, de hallom, hogy letartóztatták, mert rálőtt egy emberre, és ezért azt hiszem, hogy talán mégis ő tehette. Azért gondoltam, hogy írok önnek, mert ön jól ismeri a kisasszonyt, és különben is kérdezte tőlem, hogy tudok-e még valamit, persze jobb lett volna, ha akkor mindjárt megmondom, de remélem, hogy nem kell bemennem a rendőrségre emiatt, mert azt semmiképpen sem szeretném. A mamám sem szeretné. Ő különösen nem.

Őszinte tisztelettel, Agnes Fletcher

Poirot azt dörmögte:

– Mindig is tudtam, hogy férfi van a dologban. De én egy másik férfira gondoltam.

KONYHÁDBAN IS FIGYELJ RÁJOK

I

Poirot Hertfordban találkozott Agnes Fletcherrel egy meglehetősen szegényes kávéházban, mert Agnes nem akart Miss Morley előtt beszélni.

Az első negyedóra azzal telt el, hogy Poirot végighallgatta, mennyire tisztességes Agnes családja. Agnes apjának, kocsmáros létére, soha nem volt dolga a rendőrséggel, mindig szigorúan betartotta a zárórát, és Agnes szülei valóban köztiszteletnek örvendtek a falujukban, Little Darlinghamben, Gloucestershire megyében, és a hat gyerek közül (mert kettőt még csecsemőkorában elvesztettek) egyik sem okozott bánatot a szüleinek. És ha Agnes bármiféle rendőrségi ügybe keveredne, a mamája és a papája belehalnának szégyenükbe, mert ők mindig tisztességesen éltek, és betartották a törvényeket.

Miután Agnes ezt ékes szóval többszörösen elismételte, témát változtatott, bár nem sokkal került közelebb a tárgyhoz.

– Nem szeretném, ha Miss Morleynak elmondaná, uram, mert, tudja, lehet, hogy ő összeszidna, mert nem szóltam előbb, de amikor a szakácsnővel megbeszéltem a dolgot, úgy gondoltuk, hogy nem szükséges, mert világosan megírták az újságok, hogy a gazdám hibázott az injekcióval, és ezért lelőtte magát, és egyébként is a pisztoly a kezében volt, úgyhogy nem is lehetett másként, ugyebár.

– És miért döntött úgy, hogy mégis szól? – kérdezte Poirot abban a reményben, hogy sikerül egy kicsit közelebb kerülnie a beígért fontos információhoz.

Agnes habozás nélkül válaszolt.

– Mert láttam az újságban Frank Carter nevét, és elolvastam, hogy rálőtt az úrra, akinél kertészkedett. Akkor rögtön azt gondoltam, hogy ez a fiatalember biztosan megzavarodott, mert vannak ilyen emberek, akik azt hiszik, hogy üldözik őket, azt hiszik, hogy csupa ellenség között élnek vagy ilyesmi, és végül veszélyesek lesznek, és be kell vinni őket a bolondokházába. És rögtön azt gondoltam, hogy Frank Carterrel is ez történhetett, mert eszembe jutott, hogy Mr. Morleyra is milyen dühös volt, mert azt mondta, hogy Mr. Morley ellene van, és mindenáron el akarta vinni onnét Miss Nevillt. Miss Nevill persze nem hallgatott a gazdámra, és Emma, a szakácsnő is megmondta, hogy igaza volt, mert azt meg kell hagyni, hogy Mr. Carter nagyon jóképű és nagyon gáláns úriember. És persze egyikünk sem gondolta, hogy ő lőtte le Mr. Morleyt. Csak egy kicsit furcsának tartottuk a dolgot, tudja.

– Mi volt a furcsa? – kérdezte Poirot türelmesen.

– Aznap történt, uram, amikor Mr. Morley lelőtte magát. Éppen azon gondolkodtam, hogy le merjek-e menni, hogy megnézzem a postát, mert, tudja, Alfred nem hozta fel a leveleket délig, hacsak nem Mr. vagy Miss Morleynak szóltak. Ha Emmának vagy nekem jött levél, Alfred nem törődött vele.

– Szóval kimentem a lépcsőházba, és lenéztem, hogy nincs-e ott Miss Morley, mert ő nem szerette, ha rendelési idő alatt lemászkáltunk. De gondoltam, hogy esetleg szólok Alfrednak, ha éppen meglátom őt, és megkérdezem, hogy nincs-e levelem.

Agnesből kifogyott a szusz, úgyhogy mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta a történetet: – És akkor megláttam őt… mármint Frank Cartert. A lépcsőn állt, félúton a második és a harmadik emelet között. Ott állt, lefelé nézett és figyelt. Én rögtön azt gondoltam, hogy nagyon különös a viselkedése. Vajon mit figyelhetett?

– Ez mikor történt?

– Úgy fél egy körül lehetett. És akkor eszembe jutott, hogy itt van Frank Carter, és biztosan Miss Nevillt várja, de a kisasszony ma nem is jött be. Éppen azon gondolkodtam, hogy lemegyek és szólok neki, mert az a lüke Alfred biztosan elfelejtette megmondani, egyébként nem várna itt a fiatalember. De amíg én gondolkodtam, Mr. Carter elhatározta magát, lement a lépcsőn, és elindult a másodikon a gazdám rendelője felé. Gondoltam, hogy a gazdám nem fog örülni neki, és kíváncsi voltam, hogy lesz-e veszekedés, de vissza kellett mennem, mert Emma kiszólt, hogy ne lábatlankodjak a lépcsőházban. Később hallottam, hogy a gazdám lelőtte magát. Ez olyan borzalmas volt, hogy minden mást elfelejtettem. Csak később, miután a főfelügyelő úr elment, akkor mondtam Emmának, hogy nem is beszéltem a rendőröknek Mr. Carterről, és aztán el kellett neki mesélni az egészet, mert Emma nem tudott semmit. Azt mondta, hogy talán el kellene mondani, de én úgy gondoltam, hogy inkább várok egy kicsit. Ezt Emma is helyeselte, mert nem akartuk Frank Cartert bajba keverni. Aztán később, amikor a tárgyalás után megírták, hogy Mr. Morley rosszul adagolta a gyógyszert, és amikor rájött a hibájára, öngyilkos lett, ami nagyon is természetes, akkor már nem gondoltunk Frank Carterre. De amikor láttam a nevét az újságban, két nappal ezelőtt – ó! Akkor meggondoltam magam, mert, ugye, ha tényleg megzavarodott, és azt hiszi, hogy mindenki őt üldözi és lövöldöz az emberekre, akkor lehet, hogy a gazdámat is ő lőtte le.

Agnes riadt tekintettel, segítséget várva nézett a nyomozóra. Poirot igyekezett a lehető legkedvesebb hangon megnyugtatni őt.

– Agnes, biztos lehet benne, hogy nem is cselekedhetett volna helyesebben.

– Hát, meg kell mondanom, uram, hogy nagy kő esett le a szívemről. Tudja, mindig csak az járt a fejemben, hogy szólnom kéne, de, tudja, mindig visszatartott az, hogy mit mondana a mamám, ha a rendőrségre kéne mennem. Belehalna a szégyenbe, ha bűnügybe keverednék…

– Értem, értem – mondta Hercule Poirot sietve.

Úgy érezte, hogy már a soknál is többet hallott Agnes mamájáról.

Poirot bement a Scotland Yardra, és Jappet kereste. Felvezették őt a főfelügyelő szobájába.

– Beszélni akarok Carterrel – mondta Poirot, miután belépett a szobába.

Japp gyanakvó pillantást vetett kollégájára.

– Miben sántikál már megint?

– Szóval nem engedélyezi?

Japp vállat vont.

– Hogy tarthatnám vissza, barátom? Én hátráltassam a belügyminiszter kedvencét? Ne adjak szabad utat annak a nyomozónak, akinek a zsebében van a fél kabinet? Aki ismeri a kormány minden szennyesét?

Poirot-nak eszébe villant az az eset, amit mindig „Augiász istállójának” nevezett, és nem kis elégedettséggel mondta:

– Ügyes megoldás volt, azt meg kell hagynia. Jó elképzelés, nem?

– Hát nem tudok még egy embert, aki képes lett volna megoldani. Poirot, néha azt hiszem, hogy önnek nincsenek gátlásai.

Poirot arca hirtelen elkomorodott.

– Ez nem igaz.

– Jól van, nem komolyan gondoltam. Csak néha annyira el van telve a saját zsenialitásával, barátom. Miért akar Carterrel beszélni? Meg akarja tőle kérdezni, hogy ő ölte-e meg Morleyt?

Japp meglepetésére Poirot bólintott.

– Igen. Pontosan ezt akarom.

– És azt hiszi, hogy be fogja vallani? – kérdezte Japp nevetve, de Hercule Poirot komoly maradt.

– Igen. Lehet, hogy be fogja vallani.

Japp csodálkozva nézett kollégájára.

– Mióta is ismerjük egymást? Már vagy húsz éve? De sokszor még most sem tudok eligazodni az észjárásán. Tudom, hogy Frank Carter nem hagyja nyugodni a képzeletét, barátom. Valamiért azt akarja, hogy Carter ne legyen bűnös…

Hercule Poirot megrázta a fejét.

– Nem, nem. Pont fordítva van a dolog…

– Azt hittem, hogy Carter barátnője, az a szőke kis cica puhította meg a szívét, öregem. Tudom, hogy ön is csak egy szentimentális vén bolond.

Poirot méltatlankodva válaszolt:

– Nem én vagyok szentimentális, hanem az angolok általában. Angliában mindenki megkönnyezi az elszakított szerelmesek, a haldokló anyák és a szerető gyermekek történeteit. Én a logikát többre becsülöm. Ha Frank Carter gyilkos, akkor nem leszek olyan szentimentális, hogy összeboronáljam egy kedves, de igencsak hétköznapi lánnyal, aki egy-két év alatt könnyen elfelejtené őt.

– Akkor miért nem akarja elfogadni, hogy Frank Carter bűnös?

– Éppen arról akarok meggyőződni, hogy bűnös.

– Úgy hiszem, ön tud valamit, ami Carter ártatlansága mellett szól. Miért nem osztja meg velünk? Ez nem tisztességes játék, Poirot.

– Én ügyelek a tisztességes játékra, és hamarosan át fogom adni önnek egy szemtanú nevét és címét, aki nagyon hasznos információkkal szolgálhat, és bizonyíthatja Carter bűnösségét.

– De, hát akkor… Most már teljesen összezavart! Akkor miért akar vele mindenképpen beszélni?

– Azért, hogy megnyugtassam magam – felelte Poirot, és többet nem mondott.

II

Frank Carter beesett, sápadt arccal, de régi önhittsége maradékával fogadta látogatóját. Nem titkolt ellenszenvvel kérdezte:

– Szóval maga az? Még ide is bejön szimatolni utánam?

– Beszélni akarok önnel.

– Én nem mondok semmit. Hívják az ügyvédemet. Ehhez jogom van, nem? Ügyvéd nélkül nem szólok egy szót sem.

– Természetesen joga van hozzá. Elküldhetünk az ügyvédjéért, ha akarja, de én nem szeretném idehívni.

– Azt elhiszem. Csapdába akar csalni, hogy ellenem fordíthassák, amit mondok.

– Egyedül vagyunk. Ne felejtse el.

– Furcsállom. Biztos lehallgatnak minket.

– Téved. Ez magánkihallgatás.

Frank Carter felnevetett. Arca ravasz volt és ellenszenves.

– Ne nevettessen. Ki hinne önnek?

– Carter, emlékszik egy Agnes Fletcher nevű lányra?

– Sose hallottam róla.

– Biztos vagyok benne, hogy ismeri, csak nem fordított rá különösebb figyelmet. Ő volt a szobalány a Queen Charlotte Street 58-ban.

– Na és?

Hercule Poirot lassan válaszolt.

– Aznap, amikor Mr. Morleyt lelőtték, ez az Agnes éppen kint járt a lépcsőházban, és lenézett a legfelső emeletről, amikor ön ott állt és hallgatózott. Látta, hogy ön elindult Mr. Morley szobája felé. Ez körülbelül tizenkét óra huszonhat perckor történt.

Frank Carter megremegett. Izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. A szeme még jobban járt ide-oda, mint máskor.

Carter dühösen felkiáltott.

– Hazudik! Hazudik a nyomorult! A rendőrség megfizette, hogy bemártson engem!

Poirot folytatta:

– A saját állítása szerint ön ebben az időben már elhagyta a házat, és a Marylebone úton sétált.

– Így is volt. Az a lány hazudik! Nem láthatott engem. Ez egy ronda összeesküvés. Ha látott, miért nem szólt előbb?

A nyomozó csendesen válaszolt.

– Először csak a szakácsnőnek szólt róla. Nagyon meg voltak ijedve, és nem tudták, hogy mit csináljanak. Amikor megjelent a halottkémi szemle eredménye az öngyilkosságról, megkönnyebbültek, és úgy döntöttek, hogy nem szükséges szólniuk róla.

– Egy szavát sem hiszem. Mind a kettőt lefizették. Két mocskos kis…

Carter cifra káromkodásban tört ki.

Poirot várt.

Miután Carter kiadta a dühét, Poirot változatlanul nyugodt és kimért hangon szólt hozzá:

– A tiltakozás és a káromkodás ebben az esetben nem segít. Ezek a lányok elmondanak mindent a bíróságon, és az esküdtek hinni fognak nekik. Hinni fognak nekik, mert az igazat mondják. Agnes Fletcher valóban látta önt. Ön ott volt a lépcsőházban. Nem ment ki a házból. És tudom, hogy bent járt Morley szobájában.

Poirot elhallgatott, majd csöndesen azt kérdezte:

– Mi történt Morleynál?

– Nem igaz. Hazudnak!

Poirot úgy érezte, hogy belefáradt. Öreg már ehhez. Nem érzett semmilyen rokonszenvet Frank Carter iránt. Sőt ebben a pillanatban utálta őt. „Hazug, szélhámos, szépfiú”, gondolta. „Az életünk sokkal egyszerűbb lenne ilyen emberek nélkül. Csak fel kellene állnom, és hagynom, hogy hadd főjön Frank Carter a saját hazugságaiban. Legalább megfosztanám a világot egy kellemetlen lakójától.”

Végül Poirot megszólalt:

– Azt ajánlom, hogy mondja el az igazságot.

A detektív világosan látta, mi megy végbe Carter fejében. A fiatalember nagyon ostoba volt. De nem volt annyira ostoba, hogy ne tartson ki az eredeti állítása mellett. Tudta, hogyha egyszer beismeri, hogy járt a fogorvos szobájában tizenkettő után huszonhat perccel, akkor nagy veszélybe sodorja magát. Mert azután mondhat bármit, hazugságként fog hatni.

Ha Poirot hagyja Cartert makacsul ragaszkodni a hazugságához, akkor valószínűleg a fiatalembert fel fogják akasztani Morley meggyilkolásáért… és lehet, hogy jogosan.

A nyomozónak csak fel kellett volna állnia, és nyugodt szívvel otthagyhatta volna a szépfiút.

Carter újra megszólalt:

– Hazugság!

A két férfi csendben ült. Poirot nem állt fel. Pedig nagyon szeretett volna elmenni. Mégis maradt.

A nyomozó előrehajolt. Sugárzó egyéniségének minden erejét latba vetve megszólalt:

– Higgye el nekem, hogy a javát akarom. Ha nem ön Morley gyilkosa, akkor az egyetlen módja, hogy megmentse az életét az, ha elmondja a teljes igazságot. Mi történt aznap a rendelőben?

Frank Carter ostoba, öntelt arca megvonaglott. A száját harapdálta. Szeme olyan sebesen járt jobbra-balra, mint egy üldözött vadállaté.

Késélen táncolt a dolog.

Végül Carter mégis megadta magát az erősebb jellemnek. Dühösen horkant fel:

– Jól van… elmondom! De átkozott legyen, Poirot, ha most hazudott nekem! Igen, bementem. Vártam a lépcsőházban, amíg biztos nem lehettem benne, hogy senki nincs Morleynál. A második emeleti lépcsőforduló fölött álltam. Kijött tőle egy férfi… egy kövér férfi, és lement. Már éppen el akartam indulni lefelé, amikor még egy férfi kijött a rendelőből, és ő is lement a lépcsőn. Tudtam, hogy sietnem kell. Lefutottam, és bementem hozzá kopogtatás nélkül.

Fel voltam rá készülve, hogy mindent kitálalok. Elegem volt belőle, hogy telebeszéli Gladys fejét…

Carter elhallgatott.

– És aztán? – kérdezte Poirot sürgetően. Carter hangja megcsuklott a válasz közben.

– Ott feküdt… holtan. Ez az igazság. Esküszöm rá, hogy így történt. Pontosan úgy feküdt, ahogy a tárgyaláson elmondták. Először nem hittem a szememnek. Fölé hajoltam. Láttam, hogy tényleg meghalt. A keze jéghideg volt, és láttam a golyó nyomát a fején. Megalvadt a vér rajta.

A visszaemlékezés hatására Carter megint verejtékezni kezdett.

– Rájöttem, hogy bajban vagyok. Azt fogják mondani, hogy én tettem. Nem értem hozzá semmihez, csak Morley kezéhez és a kilincshez. A kilincset letöröltem, mielőtt kimentem. Leszöktem a földszintre olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Nem volt senki az előszobában, úgyhogy kimentem és elhúztam a csíkot. Nem csoda, hogy szerettem volna minél messzebb kerülni attól a helytől.

Carter elhallgatott. Kétségbeesetten nézett Poirot-ra.

– Ez az igazság. Esküszöm, hogy ez az igazság… Akkor már halott volt. Higgyen nekem!

Poirot felállt, és azt mondta, fáradtan és szomorúan:

– Hiszek magának.

A nyomozó elindult az ajtó felé. Frank Carter utána kiáltott:

– Fel fognak akasztani! Fel fognak akasztani, ha megtudják, hogy ott jártam!

Poirot azt felelte:

– Elmondta az igazságot, és így megmenekült az akasztástól.

– Nem hiszem el! Azt fogják mondani, hogy…

Poirot félbeszakította a fiatalembert:

– Az ön története csak alátámasztotta azt, amit már úgyis tudtam. Most már rám bízhatja az ügyet.

A nyomozó távozott, de egyáltalán nem volt boldog.

III

Poirot 6.45-kor érkezett Mr. Barnes házához Ealingben. Emlékezett rá, hogy Mr. Barnes ezt az időpontot nagyon alkalmasnak tartotta vendégfogadásra.

Mr. Barnes a kertben dolgozott.

Üdvözlésképpen ennyit mondott:

– Nagyon kellene egy kis eső, M. Poirot. Nagyon kellene.

Elgondolkodva nézett a vendégére.

– Nem látszik nagyon vidámnak, M. Poirot.

– Van, amikor nem szívesen teszem, amit meg kell tennem.

Mr. Barnes megértőn bólintott.

– Tudom.

Poirot szórakozottan a kertet nézegette.

– Milyen rendezett kis kert. Minden arányos benne. Kicsi, de szépen rendezett.

Vendéglátója így válaszolt:

– Ha az embernek csak kis hely áll rendelkezésére, akkor megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem szabad tévedni a méreteket illetően.

Poirot bólintott. Barnes azt kérdezte:

– Szóval megvan az emberük?

– Frank Carter?

– Igen. Nagyon csodálkozom rajta.

– Nem gondolta volna, hogy magánügy húzódik meg a gyilkosság mögött, ugye?

– Nem – felelte Barnes. – Komolyan nem gondoltam. Amberiotisszal és Alistair Blunttal a szereplők között, meg voltam róla győződve, hogy valamilyen politikai vagy kémhistóriáról van szó.

– Igen, így magyarázta a dolgot, amikor először beszélgettünk.

– Tudom. Egészen biztos voltam benne.

Poirot lassan válaszolt.

– De tévedett.

– Igen. Kérem, ne dörgölje az orrom alá. Az a baj, hogy az ember mindig a saját tapasztalataiból indul ki. Én mindig titkos ügynökökkel foglalkoztam, és ezért hajlamos vagyok arra, hogy mindenütt őket lássam.

Poirot azt kérdezte:

– Ismeri azt a bűvészmutatványt, amikor az ember bárhol üti is fel a paklit, mindig ugyanaz a kártya van legfelül?

– Igen, ismerem.

– Velem is ez történt. Akárhányszor valamilyen privát indítékot találtam Morley meggyilkolására, mindig ugyanabba a kártyába ütköztem. Amberiotis, Alistair Blunt, az ország bizonytalan politikai helyzete… – Poirot megvonta a vállát. – Meg kell mondjam, hogy ön volt az, aki leginkább félrevezetett, Mr. Barnes.

– Ó, nagyon sajnálom, Poirot. Nem szándékosan tettem.

– Ön bennfentes, ezért a szavai külön súlyt kaptak.

– Komolyan hittem, amit mondtam. Csak ezzel védekezhetek.

Mr. Barnes felsóhajtott.

– És az egész ügy csak személyes indíttatású volt?

– Pontosan. Sokáig tartott, amíg rájöttem a gyilkosság igazi okára, pedig határozottan szerencsém volt.

– Mennyiben?

– Amennyiben tudomásomra jutott egy beszélgetés töredéke. Csak akkor még nem tudtam, hogy a töredék mennyire sokatmondó.

Mr. Barnes megdörgölte az orrát kezében a palántaültető kanállal. Egy kis földdarabka maradt az orrán.

– Nagyon rejtélyes ügy – mondta.

Hercule Poirot megvonta a vállát.

– Talán csak az bánt egy kicsit, hogy ön nem volt teljesen őszinte hozzám.

– Én? – kérdezte Barnes.

– Igen.

– Kedves barátom, nekem fogalmam sem volt róla, hogy Carter a tettes. Én azt hittem, hogy Carter már jóval előbb elhagyta a házat, mint hogy Morleyt lelőtték. Úgy látszik, kiderült, hogy mégsem ment el.

Poirot azt mondta:

– Carter a házban volt tizenkét óra huszonhat perckor, és látta a gyilkost.

– Nem Carter volt…

– Carter látta a gyilkost, azt mondtam.

– És felismerte?

Poirot lassan megrázta a fejét.

CSITT-CSITT, HALLGASS ITT

I

Másnap Hercule Poirot néhány órát töltött egy ismerős színházi ügynökkel. Délután elment Oxfordba. A következő nap vidékre utazott, és elég későn ért haza.

Még elutazása előtt megbeszélt egy találkozót Mr. Alistair Blunttal.

Este fél tíz volt, amikor Poirot megérkezett a Gothic House-ba.

Alistair Blunt egyedül ült a könyvtárszobában.

A bankár kérdő tekintettel nézett látogatójára, miután kezet fogott vele.

– Nos?

Poirot lassan bólintott.

Blunt hitetlenkedő elismeréssel kérdezte:

– Megtalálta?

– Igen. Megtaláltam.

Blunt hellyel kínálta vendégét.

– Fáradtnak látszik.

– Igen fáradt vagyok. És nem túl vidám, amit mondani akarok.

Blunt azt kérdezte:

– Meghalt?

– Ahogy vesszük – felelte Poirot megfontoltan.

Blunt a homlokát ráncolta.

– Kedves uram, az emberek vagy élnek, vagy meghaltak. Miss Sainsbury Seale sem kivétel ez alól.

– Ó, de kicsoda Miss Sainsbury Seale?

– Csak nem azt akarja mondani – kérdezte Alistair Blunt –, hogy nem létezik ilyen személy?

– Nem, nem. Létezett ilyen személy. Calcuttában élt. Szép angol kiejtést tanított. A misszióban tevékenykedett. És Angliába jött a Maharanahon, ugyanazon a hajón, amelyen Mr. Amberiotis. Bár nem egy osztályon utaztak, Mr. Amberiotis segítségére sietett a hölgynek valamilyen poggyászügyben, úgy látszik, hogy a gazdag görög szívélyes is tudott lenni.

És tudja, Mr. Blunt, a szívélyesség néha váratlan eredménnyel járhat. Mr. Amberiotisszal is így történt. Londonban véletlenül ismét összefutott a hölggyel. Gáláns akart lenni, és nagylelkűen meghívta őt ebédre a Savoyba. A meghívás váratlanul érte Miss Sainsbury Seale-t, de az ebéd még váratlanabb eredménnyel zárult Mr. Amberiotis számára. Álmaiban sem sejthette, hogy ez a hervadó külsejű középkorú hölgy egy aranybányát fog feltárni előtte. Pedig Miss Sainsbury Seale, anélkül, hogy ő maga tudatában lett volna ennek, ezt tette.

– Tudja, Miss Seale nem volt különösebben éleseszű – folytatta Poirot. – Nagyon jó szándékú volt, de nem volt több esze, mint egy tyúknak.

Blunt azt kérdezte:

– Akkor nem ő ölte meg Mrs. Chapmant?

Poirot vonakodva válaszolt:

– Nem tudom, hogy miképp fogalmazzam meg a történteket. Talán legjobb, ha az elejénél kezdem. Számomra az egész ügy egy cipővel kezdődött.

– Egy cipővel? – kérdezte Blunt értetlenül. Hercule Poirot bólintott.

– Igen, egy csatos cipővel. Kijöttem a fogorvostól, és amint mentem lefelé a Queen Charlotte Street 58-as számú ház lépcsőjén, egy taxi állt meg előttem. Kinyílt a taxi ajtaja, és egy női láb ereszkedett alá belőle. Szeretem megnézni a nők lábát, úgyhogy nagy megelégedéssel töltött el a formás láb és a csinos boka, valamint a szép harisnya, de nem tetszett a cipő. Egy új, fényes lakkcipő volt, rajta díszes csattal. Nem volt sikkes.

– Míg a lábát figyeltem, a hölgy kiszállt a taxiból. Legnagyobb csodálkozásomra rosszul öltözött, cseppet sem vonzó, középkorú nő volt.

– Miss Sainsbury Seale?

– Pontosan. Amint kiszállt, egy kis baleset történt. A cipőcsatja beleakadt az ajtóba és leszakadt. Felvettem és odaadtam neki. Ezzel lezárult az epizód. Aznap délután Japp főfelügyelővel kihallgattuk a hölgyet. (Megjegyzem, akkor még nem volt visszavarrva a cipőcsatja.) Ugyanazon az estén Miss Sainsbury Seale kisétált a szállodából, és nyoma veszett. Mondjuk, hogy itt van vége az első felvonásnak.

– A második felvonás akkor kezdődött, amikor Japp főfelügyelő a King Leopold Mansions-be hívott. Elmondta, hogy egy hullát találtak a lakásban egy nagy ládában. Amikor beléptem a szobába és odamentem a ládához, az első dolog, amit megpillantottam, egy pár kopott csatos cipő volt.

– És?

– Úgy látom, nem figyelt fel a lényegre. Ez a cipő régi volt és kopott. Pedig Miss Sainsbury Seale ugyanaznap ment a King Leopold Mansionsbe, amikor Morleyt megölték. Délelőtt még új cipő volt rajta, este pedig már régi. Egy nap alatt nem lehet egy cipőt elkoptatni, érti, ugye?

Alistair Blunt közönyösen válaszolt.

– Lehet, hogy két pár cipője volt.

– De nem így volt. Japp-pel átkutattuk a hölgy szállodai szobáját a Glengowrie Court Hotelben, és nem találtunk még egy pár csatos cipőt. Igen, feltételezhető, hogy volt egy kényelmes régi cipője, amit szívesen vett fel este a fárasztó nap után. De ha így lett volna, megtaláltuk volna az új cipőt a szállodában. Furcsa, nem?

– Nem értem, hogy ez miért lényeges.

– Nem lényeges. Tulajdonképpen egyáltalán nem lényeges. De az embert bosszantja, ha nem talál magyarázatot valamire. Ott álltam a ládánál és csak néztem a cipőt – a csatot kézzel varrta fel rá. Bevallom, hogy abban a pillanatban kételkedni kezdtem saját magamban. Azt gondoltam, hogy talán túlságosan is vidám voltam, amikor először találkoztunk. Rózsaszínben láttam a világot. Ezért látszott a kopott cipő újnak.

– Talán ez a magyarázat?

– Nem. Nem ez. Az én szemem nem csal. Amikor tovább vizsgáltam a holttestet, nagyon különösnek találtam valamit. Miért roncsolták szét az arcát ilyen vandál módon?

Alistair Blunt nyugtalanul fészkelődött.

– Muszáj mindezt még egyszer megbeszélni? Már úgyis tudjuk…

Poirot határozottan közbeszólt:

– Meg kell beszélnünk. El akarom mondani, hogyan jutottam el a megoldásig. Szóval azt mondtam magamban, hogy itt valami nem stimmel. A ládában van egy női holttest Miss Sainsbury Seale ruhájában (talán a cipőt kivéve) és az ő kézitáskájával – de az arca felismerhetetlen. Miért? Talán azért, mert nem is Miss Sainsbury Seale arca az. Megpróbáltam összeszedni, amit a másik nőről, a lakás tulajdonosáról hallottam. És rögtön azt kérdeztem magamtól: „Nem lehet, hogy ez a másik nő holt teste?” Körülnéztem Mrs. Chapman hálószobájában. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen ember a szoba tulajdonosa. A külsőségek alapján egészen más, mint Miss Seale, elegáns, feltűnően öltözik, festi magát. De alapjában véve a két nő hasonló. Azonos életkor, azonos testfelépítés, azonos hajszín. De van egy különbség. Mrs. Albert Chapman 36-os cipőt hordott. Miss Sainsbury Seale pedig, tudtam, hogy 10-es harisnyát viselt, ami azt jelenti, hogy legalább 37-es a lába. Tehát Mrs. Chapmannek kisebb a lába, mint Miss Seale-nek. Visszamentem a holttesthez. Ha az elképzelésem helyes, és Mrs. Chapman viseli a másik nő ruháját, akkor a cipőnek túl nagynak kell lennie a lábán. Megpróbáltam levenni a cipőt, de nem jött le egykönnyen. Meg sem mozdult, úgy látszik, gondoltam, hogy mégis Miss Sainsbury Seale az. De akkor miért tették az arcát felismerhetetlenné? A személyazonosságát bizonyította a kézitáska. Azt könnyen el lehetett volna tüntetni, mégsem tüntették el.

– Nem hagyott nyugodni a holttest kérdése. A megoldásra az utolsó reményt Mrs. Chapman noteszában láttam. A fogorvos az egyetlen személy, aki bizonyosságot nyújthat ebben az esetben. Véletlenül Mrs. Chapman is Mr. Morley páciense volt. Bár Morley már nem élt, azért a szükséges információt sikerült beszereznünk. Az eredményt már ismeri. Morley utódja a bíróságon tanúsította, hogy a holttest Mrs. Chapmannel azonos.

Blunt türelmetlenül zongorázott ujjaival az asztalon, de Poirot nem vett róla tudomást.

– Most egy pszichológiai problémával kellett szembenéznem. Milyen ember volt Miss Sainsbury Seale? Erre a kérdésre két válasz volt. Az egyik választ Miss Seale egész élettörténete és a barátai tanúvallomása adta. Eszerint a kedves Mabelle lelkiismeretes, önfeláldozó, de kissé lassú észjárású teremtésnek mutatkozott. És a másik válasz? A másik választ az utóbbi időszak eseményei szolgáltatták. Miss Sainsbury Seale együtt ebédelt egy külföldi titkos ügynökkel, megállította önt az utcán azzal a (minden valószínűség szerint hamis) ürüggyel, hogy ismerte az ön feleségét; a fogorvos házában járt nem sokkal a gyilkosság előtt; meglátogatott egy másik nőt aznap este, amikor azt meggyilkolták; aztán nyomtalanul eltűnt, pedig biztosan tudja, hogy a rendőrség körözi. Ön szerint mindez összeegyeztethető azzal a személlyel, akit az első válaszból ismerünk? Nyilvánvalóan nem. Tehát, ha Miss Sainsbury Seale nem az a szeretetre méltó, kicsit butuska nő, aminek a barátai leírták, akkor nem más, mint egy hidegvérű gyilkos, vagy legalábbis tettestárs.

– Még egy szempontot hozzá kelleti lennem: a saját személyes tapasztalatomat. Én is találkoztam Miss Sainsbury Seale-lel. Milyen benyomást tett rám? Talán ez volt a legnehezebb kérdés. Miss Seale egész jelleme, megjelenése, beszéde, modora és minden, amit mondod, beleillett a róla alkotott képbe. De ugyanakkor mindez könnyen lehetett egy ügyes színésznő színjátéka is. És tulajdonképpen Miss Sainsbury Seale színésznőként kezdte a pályáját.

– Nagy hatással volt rám egy beszélgetésem Mr. Barnesszal, aki szintén a Queen Charlotte Street 58-ban járt azon a bizonyos napon. Az ő elmélete szerint Morley és Amberiotis halála csak a véletlen műve, mert az igazi célpont ön volt.

– Ó, már megint ezzel jön – mondta Alistair Blunt. – Túlbonyolítja a dolgokat.

– Úgy gondolja, Mr. Blunt? Tagadja, hogy most is számos csoport készen áll arra, hogy félretegye önt az útból, hogy ne fejthesse ki tovább befolyását a kormányra?

Blunt azt felelte:

– Nem tagadom, ez igaz. De mi köze; van ennek Morley halálához?

– Mert határozott… hogy is mondjam?… nagyvonalúságot látok ebben az ügyben. A pénz nem akadály. az emberélet nem akadály… Igen, van benne valami féktelenség, valami tékozlás… ami nagystílű bűnügyre utal.

– Szóval azt gondolja, hogy Morley nem lett öngyilkos?

– Egy percig sem gondoltam, hogy öngyilkos lett. Nem. Morleyt meggyilkolták, Amberiotist meggyilkolták, egy felismerhetetlen nőt meggyilkoltak. Miért? Valamilyen nagy cél érdekében. Barnes elmélete szerint Morleyt megvesztegették, hogy végezzen önnel, Mr. Blunt.

Alistair Blunt határozottan tiltakozott.

– Ostobaság!

– Valóban ostobaság? Mondjuk, hogy valaki végezni akar önnel. Ilyen embert, mint ön, nem könnyű megközelíteni. Felkészült a lehetséges támadásokra, védelem alatt áll. Úgy kell megközelíteni, hogy ne fogjon gyanút… és mi lenne alkalmasabb erre a célra, mint a fogorvos széke.

– Úgy vélem, igaza van. Sosem gondoltam erre.

– Először én sem gondoltam rá, és amikor ráébredtem, hogy ez állhat a dolgok mögött, akkor kezdett először derengeni bennem a megoldás.

– Ezek szerint elfogadta Barnes elméletét? Egyébként ki ez a Barnes?

– Barnes volt Reilly tizenkét órára bejelentett betege. A belügyminisztériumból ment nyugdíjba. Ealingben lakik. Jelentéktelen emberke. De ön téved, ha azt hiszi, hogy elfogadom Barnes elméletét. Csak az elmélet alapelvét fogadtam el.

– Mit ért ezen? Hercule Poirot így felelt:

– A nyomozás során egész idő alatt félrevezettek. Volt, amikor akaratlanul, és volt, amikor szándékosan. Szinte minden kihallgatás és minden újabb fejlemény azt a feltevést látszott alátámasztani, hogy úgynevezett politikai bűntényről van szó. Vagyis, hogy ön áll a dolgok középpontjában, mint közéleti személyiség. Mr. Blunt, a bankár, a gazdasági élet irányítója, a konzervatív hagyományok támasza.

– Persze a közéleti személyiségeknek is van magánélete. És ez volt az én hibám! Elfeledkeztem a magánéletről. Morley meggyilkolásának magánjellegű indítéka is lehetett – például Frank Carter részéről.

– Magánjellegű indíték létezhetett az ön meggyilkolására is, Mr. Blunt. A rokonai sok pénzt örökölnének az ön halála esetén. Vannak emberek, akik szeretik, és vannak, akik gyűlölik önt – mint magánembert, nem mint közéleti személyiséget.

– Aztán jött a legszélsőségesebb példája annak a kártyatrükknek, amit említettem. Frank Carter állítólagos támadása ön ellen. Ha valóban ő támadott, akkor politikai bűntényről van szó. De nincs egy másik lehetőség? Bizony van! Volt még egy ember a sövény mögött, az, aki leleplezte Cartert. Könnyen előfordulhat, hogy ez a másik férfi lőtt, aztán Carter elé dobta a pisztolyt, aki önkéntelenül felemelte azt, és végül az ő kezében találták meg.

– Fontolóra vettem Howard Raikes szerepét az ügyben. Raikes ott volt a Queen Charlotte Streeten Morley halála napján. Raikes elkeseredetten tiltakozik minden ellen, amit ön képvisel a társadalomban. Sőt, ami még fontosabb, Raikes abban reménykedik, hogy elveheti feleségül Jane Oliverát, aki az ön halála esetén jelentős évjáradékot örököl, még akkor is, ha az ön bölcs intézkedése nyomán az alaptőkével nem rendelkezhet.

– Végül is az egész bűnügyi sorozat mögött magánérdek húzódik meg? Miért gondoltam olyan sokáig, hogy közügyekről van szó? Azért, mert nem esetlegesen, hanem sorozatosan erre utaltak a tények. Mindig ezzel találtam szemben magam, mint egy bűvös kártyalappal.

– Amikor rájöttem, hogy ez nem lehet a véletlen műve, akkor kezdett derengeni előttem az igazság. A templomban történt, amikor éppen egy zsoltárt énekeltünk. A zsoltár egy kelepcéről, csapdáról szólt…

– Kelepcét állítottak nekem? Lehetséges… – folytatta Poirot. – De ki állította? Csak egy személy jöhetett szóba… De az elképzelhetetlen volt. Vagy mégis? Lehet, hogy előzőleg mindent a visszájáról néztem? A pénz nem akadály… Pontosan! Az emberi élet semmibevétele… Szintén. Nagyon is elképzelhető, ha az elkövető számára a tét emberfeletti.

– És ha ez az új, különös gondolatom igaznak bizonyul, akkor mindent megmagyaráz. Megmagyarázza például Miss Sainsbury Seale kettős jellemét. Megoldja a csatos cipő rejtélyét. És megadja a választ arra a kérdésre is, hogy hol van most Miss Sainsbury Seale.

– Eh bien, valójában választ kaptam minden kérdésemre. Rájöttem, hogy Miss Sainsbury Seale volt mindennek a kezdete, a folytatása és a befejezése. Nem csoda, hogy én az elképzeléseimben két Miss Sainsbury Seale-t láttam magam előtt. Valóban két ember rejtőzött e mögött a név mögött. Az egyik a jóságos, butácska és szeretetre méltó Mabelle, akiért rajongtak a barátai. A másik a hazug Mabelle, aki két gyilkosságban vett részt, és aztán titokzatosan eltűnt.

– Emlékezzen csak, a King Leopold Mansionsban a házmester azt mondta, hogy Miss Sainsbury Seale járt már ott egyszer korábban is.

– Az én feltevésem szerint az volt az egyetlen eset, hogy a szóban forgó hölgy ott járt. Többé nem hagyta el a házat. A másik Miss Sainsbury Seale lépett a helyébe. Ez a másik Mabelle, hasonló stílusú ruhában és egy új csatos cipőben (mert a másik túl nagy volt neki) elment a Russel Square Hotelbe másnap egy forgalmas időszakban, összepakolta a halott nő holmiját, kifizette a számlát, és elment. Átköltözött a Glengowrie Court Hotelbe. Ne felejtsük el, hogy az igazi Miss Sainsbury Seale nem találkozott ezután az ismerőseivel. Ez a nő több mint egy hétig játszotta Miss Sainsbury Seale szerepét. Mabelle ruháját viselte, az ő hangján és stílusában beszélt és viselkedett, de kénytelen volt vásárolni magának egy pár kisebb méretű estélyi cipőt. És azután… nyoma veszett, utolsó fellépése az volt, amikor újra elment a King Leopold Mansionsbe annak a napnak az estéjén, amikor Morleyt megölték.

– Azt akarja mondani, hogy mégis Mabelle Sainsbury Seale holtteste volt abban a lakásban? – kérdezte Blunt.

– Persze hogy az övé volt! A tettes nagyon ügyes, kettős csavart eszelt ki. Az arcot azért roncsolta szét, hogy kételkedjünk a holttest személyazonosságában.

– És a fogorvosi bizonyíték?

– Ah! Helyben vagyunk. Nem a fogorvos szolgáltatta a bizonyítékot, hiszen Morley már halott volt. Ő biztosan tanúsíthatta volna, hogy ki volt a halott nő. Így viszont csak a kartotékokra támaszkodhattunk… és a kartotékokat meghamisították. Mindkét nő Morley betege volt. Csak át kellett írni a kartotékokon a neveket.

Poirot hozzátette:

– Mr. Blunt, látja már, mit értettem azon, amikor megkérdezte tőlem, hogy meghalt-e Miss Seale, és én azt feleltem, hogy az attól függ? Mert attól függ, hogy melyik nőt érti rajta. Azt, aki eltűnt a Glengowrie Court Hotelből vagy az igazi Miss Sainsbury Seale-t?

Alistair Blunt azt mondta:

– Monsieur Poirot, tudom, hogy ön nagy elismerésnek örvend. Ezért feltételezem, hogy van valami alapja rendkívüli elképzeléseinek… mert ezek csak feltevések, nincs rájuk bizonyíték. Számomra ez az egész teória fantasztikusnak tűnik. Ön azt állítja, hogy Mabelle Sainsbury Seale-t szándékosan meggyilkolták, és Morleyt azért ölték meg, hogy ne tudja azonosítani a nő holttestét? De miért? Ezt szeretném tudni. Itt van ez az ártalmatlan teremtés, akit barátok vesznek körül… sehol egy ellenség. Ki a csuda tervelt volna ki egy ilyen bonyolult bűntényt az eltüntetésére?

– Igen. Kicsoda és miért? – felelte Poirot. – Az ön szavai szerint Miss Sainsbury Seale egy ártalmatlan teremtés volt, aki a légynek sem ártott. Akkor miért gyilkolták meg ilyen brutálisan? Nos, elmondom, mit gondolok.

– Hallgatom.

Hercule Poirot közelebb hajolt a bankárhoz.

– Szerintem Miss Sainsbury Seale-t azért ölték meg, mert túl jó volt az arcmemóriája.

– Hogyhogy?

– Már szétválasztottuk a két Mabelle-t. De van egy esemény, ami a két nő eltűnése és megjelenése közé esik. Melyik Mabelle volt az, aki megállította önt Mr. Morley háza előtt? Ez a nő azt állította, hogy jól ismeri az ön feleségét. Ezt az állítását cáfolták Miss Seale barátai, és egyébként sem látszott valószínűnek. Tehát azt kell hinnünk, hogy hazugság volt. Az igazi Miss Sainsbury Seale viszont nem hazudik. Ezek szerint a hamis Mabelle mondhatta valamilyen okból?

Alistair Blunt bólintott.

– Igen, ez világos. De még mindig nem tudom, hogy miért mondta.

Poirot azt mondta:

– Ó, bocsánat, először vegyük szemügyre a másik lehetőséget. Ha az igazi Miss Sainsbury Seale mondta, aki nem szokott hazudni, akkor az állítás igaz.

– Ez is lehetséges, de teljesen valószerűtlen.

– Természetesen nem valószínű, de ha mégis így van, akkor Miss Sainsbury Seale valóban ismerte az ön feleségét. Méghozzá jól ismerte. Vagyis az ön felsége olyan ember volt, akit Miss Sainsbury Seale jól ismerhetett. Valaki, aki hasonló körökben mozgott, mint ő. Egy indiai angol… egy misszionárius… vagy még régebben együtt játszott vele színésznő korában. És ez nem lehetett Rebecca Arnholt.

– Látja, Mr. Blunt, erre gondoltam, amikor közéletről és magánéletről beszéltem. Itt van ön, a tekintélyes bankár. Ön egy gazdag nőt vett feleségül. Mielőtt elvette Rebecca Arnholtot, ön csak egy fióküzlet igazgatója volt, aki nemrég jött Oxfordból.

– Tulajdonképpen most kezdem el a cselekmények valódi okát feltárni. A pénz nem akadály… természetesen nem akadály – önnek. Az emberi élet semmibevétele… szintén igaz önre, aki már hosszú évek óta diktátor a pénzvilágban, és egy diktátor számára a saját élete mindenki másénál fontosabb.

Alistair Blunt azt kérdezte:

– Mire akar kilyukadni, M. Poirot?

– Csak arra, hogy amikor elvette Rebecca Arnholtot, ön már házasember volt. Mr. Blunt önt megszédítette… nem is annyira a vagyon, mint inkább a hatalom, és szándékosan bigámiát követett el. Az első felesége pedig alkalmazkodott a helyzethez.

– És mit gondol, ki volt az eredeti feleségem?

– Mrs. Albert Chapmanként volt bejelentve a King Leopold Mansionsben. Nagyon alkalmas helyen, alig ötpercnyi járásra az ön otthonától. Egy igazi volt titkosügynök nevét kölcsönözte a férjének, akinek a gyakori távollétét valóban indokolhatta a munkája. A terv tökéletesen bevált. A gyanú árnyéka sem vetült rá. Ennek ellenére továbbra is fennállt az a tény, hogy az ön házassága Rebecca Arnholttal nem volt törvényes. Ennyi év után önnek már álmában sem jutott eszébe, hogy a bigámia kiderülhet. A veszély úgy jött, mint derült égből a villámcsapás… egy szerencsétlen nő személyében, aki csaknem húsz év távlatából felismerte önt, a régi barátnője férjét. A véletlen műve volt, hogy hazatért Indiából, hogy találkozott önnel a Queen Charlotte Streeten és a véletlen műve volt az is, hogy az ön unokahúga is éppen ott volt, és megemlítette a dolgot. Egyébként soha nem jöttem volna rá.

– Én magam meséltem el önnek, kedves Poirot.

– Nem. Az ön unokahúga akarta mindenáron elmesélni, és ön nem tiltakozott ellene, hogy ne keltsen gyanút. Ez után a találkozás után még egy véletlen esemény egészíthette ki a sort, ami az ön szempontjából kellemetlen volt. Mabelle találkozott Amberiotisszal, és együtt ebédeltek. Mabelle elfecsegte neki, hogy találkozott egy régi barátnője férjével, aki „ennyi év után szinte semmit sem változott”. Elismerem, hogy ez részemről csupán találgatás, de valószínűleg ez történhetett. Nem hiszem, hogy Mabelle Sainsbury Seale távolról is sejtette volna, ki lett a régi barátnője férjéből, Mr. Bluntból. Elvégre ez a név elég hétköznapi. De ne felejtsük el, hogy Amberiotis nemcsak titkos ügynök, hanem zsaroló is volt. Nyilván megindult a képzelete, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy ki ez a bizonyos Mr. Blunt. Nincs kétségem afelől, hogy nem szalasztotta el ezt az alkalmat. Valószínűleg írt vagy telefonált önnek… Ó, igen. Egy aranybánya nyílt meg Amberiotis előtt.

Poirot rövid szünetet tartott, majd folytatta:

– Csak egyetlen hatásos módszer van a gátlástalan, gyakorlott zsarolók ellen. El kell hallgattatni őket.

– Pont az ellenkezője volt igaz annak, amit eredetileg elképzeltem. Nem Bluntot akarták elhallgattatni, hanem Amberiotist. De a módszer ugyanaz. Akkor kell támadni, amikor az áldozat a legkevésbé gyanakszik. És hol gyanakodna valaki kevésbé, mint a fogorvos székében?

Poirot megint szünetet tartott, majd halványan elmosolyodott.

– Pedig Alfred, az inas, készen tálalta a megoldást már a legelején. Alfred könyvének a címe ez volt: „Halál tizenegy negyvenötkor”. Ezt akár készpénznek is vehettem volna, mert tulajdonképpen ez volt Morley halálának az ideje. Ön lőtte le őt, mielőtt eljött volna. Aztán megnyomta a csengőt, kinyitotta a csapot és távozott. Úgy időzítette a dolgot, hogy éppen akkor érjen le a lépcsőn, amikor Alfred a lifthez vezette az ál Sainsbury Seale-t. Ön kinyitotta a bejárati ajtót, talán ki is lépett rajta, de amikor Alfred eltűnt a liftben, akkor visszalopózott, és újra felment a lépcsőn.

– Saját tapasztalatomból tudom, hogy Alfred hogyan engedte be a betegeket: kopogott, kinyitotta az ajtót és hátralépett, hogy beengedje a beteget. A mosdónál folyt a víz, tehát Mr. Morley a kezét mosta. De Alfred ténylegesen nem látta az orvost.

– Amint Alfred visszaszállt a liftbe, ön besurrant a rendelőbe. A feleségével együtt átvitték a holttestet a szomszédos irodába. Gyorsan kikeresték a kartotékokat, és ügyesen átírták a neveket. Ön fehér köpenyt öltött, esetleg a felesége segítségével elmaszkírozta az arcát, de tulajdonképpen nem volt szüksége rá. Amberiotis először járt Mr. Morleynál, és önnel sem találkozott azelőtt. Az újságokban nagyon ritkán jelenik meg az ön fényképe. De egyébként is, miért gyanakodott volna? Az ember nem gyanakszik a fogorvosra! Miss Sainsbury Seale távozik – Alfred kivezeti. A csengő ismét megszólal, és az inas felvezeti Mr. Amberiotist. A fogorvos az ajtó mögött, a mosdónál mossa a kezét, aztán leülteti a beteget. A beteg megmutatja, hogy melyik foga fáj. A fogorvos a szokásos módon beszél. Azt mondja, hogy érzésteleníteni kell a fogat. A novokain és adrenalin rendelkezésre áll. Akkora mennyiséget ad be, amekkora halált okoz. És a beteg utána nem veheti észre az ön járatlanságát a szakmában!

– Amberiotis teljesen gyanútlanul távozik. Ön kivonszolja Morley holttestét és elhelyezi a rendelőben, most már kissé nehézkesen, mert egyedül kell csinálnia. Megtörli a pisztolyt, és Morley kezébe teszi. Majd letörli a kilincset, hogy ne az ön ujjnyoma legyen rajta az utolsó. A műszereket a fertőtlenítőfolyadékba teszi. Kimegy a szobából, le a lépcsőn és egy alkalmas pillanatban ki az utcára. Ez az egyetlen kockázatos pillanat.

– Minden olyan jól ki volt tervelve. Mindkét ember, aki az ön biztonságát fenyegette, meghalt. Egy harmadik személy is meghalt, de ez a terv véghezviteléhez elengedhetetlen volt. És milyen kézenfekvő magyarázat! Mr. Morley öngyilkos lett, mert orvosi műhibát követett el Amberiotis kezelésekor. Sajnálatos véletlen. A tettes viszont két legyet ütött egy csapásra.

– Eddig minden rendben volna, de megjelenek én a színen. Kételkedem a tényekben és ellenvetéseim vannak. Mégsem megy minden olyan simán, mint ahogy remélték. Fel kell építeni még egy védelmi vonalat. Bűnbakot kell találni. Addigra alaposan feltérképezték Mr. Morley háza táját, és megtalálták Frank Cartert. Ő megteszi. Az ön felesége és egyben bűntársa titokzatos körülmények között szerződteti Cartert. Ha később a fiatalember beszámol erről a nevetséges történetről, senki sem fogja elhinni. Közben a rendőrség megtalálja a holttestet a ládában. Először mindenki azt hiszi, hogy Miss Sainsbury Seale holtteste, aztán jön a fogorvosi bizonyíték. Micsoda szenzáció! Először az egész csak szükségtelen komplikációnak látszik, mégis szükség van rá. Önöknek nem hiányzik, hogy a rendőrség Mrs. Albert Chapmant keresse. Legyen inkább Mrs. Chapman halott, és keressék Miss Sainsbury Seale-t. Úgysem fogják megtalálni. Azonkívül, ön elég befolyásos ember ahhoz, hogy leállítsa az ügyet.

– Ön így is tett. Mindamellett tudni akarta, hogy én mit csinálok, ezért értem küldött, és megbízott, hogy nyomozzak az eltűnt nő ügyében, ugyanakkor ön folytatta a kártyatrükköt velem szemben. A tettestársa felhívott, és drámai hangon megfenyegetett – megint politikai bűntényt sugallva. Nagyon ügyes színésznő az ön felesége, de amikor elváltoztatja a hangját, természetes módon valaki mást utánoz. Amikor felhívott, Mrs. Olivera hangját utánozta. Ez egy ideig megtévesztett.

– Aztán amikor ön meghívott Exhambe, ott megrendezték a végső nagyjelenetet. Milyen könnyű úgy intézni, hogy a babérsövény mögött elsüljön egy pisztoly, és a sövényt nyíró kertész lába elé essen, aki ijedtében felkapja. Mi kell még? A tetten ért kertész előad egy nevetséges történetet, és pisztolya pontos mása annak, amellyel Morleyt megölték.

– Az egész csak egy kelepce Hercule Poirot félrevezetésére.

Alistair Blunt a székében fészkelődött. Az arca komor volt és talán kissé szomorú.

– Ne értsen félre, M. Poirot, de szeretném tudni, hogy ebből mennyi a kitaláció, és mi az, ami tényszerű?

Poirot azt felelte:

– Van egy házasságlevelem az oxfordi anyakönyvi hivataltól: Martin Alistair Blunt és Gerda Grant házasságlevele. Frank Carter látott két embert kijönni Mr. Morley rendelőjéből tizenkét óra huszonötkor. Az első, egy kövér férfi, Amberiotis volt. A második természetesen ön. Bár Frank Carter nem ismerte fel önt, mert felülről látta.

– Milyen kedves, hogy ezt megemlíti!

– Aztán Carter bement a rendelőbe, és ott találta Morley holttestét. Morley keze hideg volt és a vér megalvadt a halántékán. Ez azt jelenti, hogy már egy ideje halott volt. Tehát Amberiotist nem kezelhette Morley, csakis Morley gyilkosa.

– Hát még?

– Még annyi, hogy Helen Montressort letartóztatták ma délután.

Alistair Blunt egy heves mozdulatot tett. Majd teljesen mozdulatlanná vált.

– Akkor… vége a játéknak…

Poirot azt felelte:

– Igen. Az igazi Helen Montressor, az ön távoli unokatestvére meghalt Kanadában, hét évvel ezelőtt. Ön ezt a tényt eltitkolta, és most hasznot húzott belőle.

Alistair Blunt elmosolyodott. Szinte kisfiús örömmel kezdett el beszélni.

– Gerda találta ki az egészet. Szeretném, ha megértene. Ön olyan eszes fickó. Gerdát titokban vettem feleségül. Színésznő volt. A családom meg olyan vaskalapos fajta. Nem nézték volna jó szemmel. Egyébként is pénzügyi pályára készültem. Úgy döntöttünk Gerdával, hogy titokban tartjuk a házasságunkat. Ő folytatja a színjátszást. Mabelle Sainsbury Seale ugyanannál a társulatnál volt. Mindent tudott rólunk. Aztán Mabelle külföldre ment turnézni. Gerda kapott tőle egy-két levelet Indiából, aztán többet nem. Hozzáment valami hinduhoz. Mindig nagyon buta, hiszékeny lány volt.

– Szeretném, ha megértené a Rebeccával kötött házasságomat. Gerda megértette. Rebecca olyan volt a szememben, mint egy királynő. Lehetőségem nyílt arra, hogy feleségül vegyek egy királynőt, és én legyek mellette a főherceg vagy akár a király. A Gerdával kötött házasságomat morganatikusnak tartottam. Szerettem őt, és nem akartam lemondani róla. Minden ragyogóan működött. Rebeccát nagyon megbecsültem. Nagy pénzügyi koponya volt, akárcsak én. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Rendkívül izgalmas és nagyszerű társ volt. Azt hiszem, boldog volt mellettem. Őszintén gyászoltam, amikor meghalt. Az volt a különös az egészben, hogy ugyanakkor Gerdával nagyon élveztük a titkos együttléte-ket. Rengeteg trükköt találtunk ki. Gerda született színésznő. Nemcsak egy, hanem hétnyolc szerepet is eljátszott. Mrs. Albert Chapman csak egy volt a sok közül. Gerda volt amerikai özvegy Párizsban – amikor ott jártam üzleti utakon; festőnő Norvégiában, ahová horgászni mentem, azután később ő lett Helen Montressor Exhamben. Ez a színjátszás nagyon jó móka volt, és ébren tartotta a szerelmünket, azt hiszem. Rebecca halála után újra összeházasodhattunk volna, de nem akartunk. Gerda nem szívesen vett volna részt mellettem a közéletben, és attól is óvakodtunk, hogy felbolygassuk a múltat. Persze az igazi oka szerintem az volt, hogy élveztük a titkolódzást. A szokványos házaséletet unalmasnak találtuk volna.

Blunt elhallgatott. Amikor újra megszólalt, egészen megkeményedett a hangja.

– Aztán ez az átkozott nő tönkretett mindent. Ennyi év után felismert. És ráadásul elmondta Amberiotisnak. Meg kell értenie, hogy tennünk kellett valamit! Nem csak rólam volt szó. Ha engem tönkretesznek, azt az egész ország bánja. Mert el kell ismernie, M. Poirot, hogy sokat tettem a hazámért. A gazdaság szilárd és hitelképes. Nincsenek diktátorok, elkerülte a fasizmus és a kommunizmus. Engem nem érdekel a pénz, mint a vagyon jelképe. Én a hatalomra vágyom. Irányítani akarok – de nem zsarnoki módon. Angliában demokrácia van. Igazi demokrácia. Moroghatunk és tiltakozhatunk, elmondhatjuk a véleményünket és kinevethetjük a politikusainkat. Szabadok vagyunk. Számomra ez a legfontosabb, erre áldoztam egész életem munkáját. – De ha én elmegyek – tudja mi fog történni. Rám szükség van, M. Poirot. És az a szélhámos, az a jellemtelen görög zsaroló tönkre akarta tenni az életművemet. Valamit tennünk kellett. Gerda is látta ezt. Sajnáltuk Mabelle-t, de nem volt más kiút. El kellett hallgattatnunk őt. Nem olyan ember volt, aki tudja tartani a száját. Gerda elment hozzá, és hívta, hogy látogassa meg. Mondta, hogy Mrs. Chapman néven van bejelentve, mert Mr. Chapman lakásában lakik. Mabelle Sainsbury Seale gyanútlanul el is ment. Sosem gyanakodott senkire. A gyógyszer a teájában volt feloldva. Fájdalom nélkül végzett vele. Csak elaludt, és többé nem ébredt fel. Az arca csak később jött. undorító munka volt, de meg kellett csinálni. Mrs. Chapmannek ki kellett lépnie a játékból. Odavettem Gerdát, mint távoli unokatestvéremet, a kerti házba. Elhatároztuk, hogy egy kis idő elmúltával összeházasodunk. Csak még Amberiotistól kellett megszabadulnunk. Minden jól ment. Fogalma sem volt róla, hogy nem vagyok igazi fogorvos. Egész jól dolgoztam a kéziszerszámokkal. A fúrót nem mertem megkockáztatni. Persze az injekció után úgysem érezte, hogy mit csinálok.

Poirot azt kérdezte: – És a pisztolyok?

– Azok egy régebbi titkárom pisztolyai. Valahol külföldön vette őket. Aztán amikor elment, otthagyta nálam.

Mr. Blunt elhallgatott, aztán megkérdezte:

– Mit akar még tudni?

– Mit mond Morleyról?

– Sajnálom – mondta Alistair Blunt egyszerűen.

Hercule Poirot azt felelte:

– Igen, értem.

Hosszú szünet után Blunt azt kérdezte:

– Nos, M. Poirot mit fog tenni?

– Hát, Helen Montressort már letartóztatták.

– Szóval rám is ez a sors vár.

– Igen. Kénytelen vagyok ezt mondani.

– De nem szívesen mondja, ugye?

– Nem. Egyáltalán nem örülök neki.

Blunt azt mondta:

– Három embert megöltem. Valószínűleg fel kell hogy akasszanak. Önnek elmondtam mindent, amit felhozhatok a védelmemre.

– Éspedig?

– Azt, hogy teljes szívemmel és lelkemmel hiszem, hogy szüksége van rám a hazának, ahhoz, hogy folytatódjék a béke és a jólét.

Poirot elismerte:

– Igen, ez lehetséges.

– Egyetért velem, nem?

– Igen, egyetértek. Maga mindig a számomra fontos dolgokat képviselte. Mindig kiállt az ország egészséges fejlődéséért a gazdaság egyen súlyának megőrzéséért és a tisztesség érvénye süléséért.

Alistair Blunt csendesen ennyit mondott:

– Köszönöm –, aztán megkérdezte: – Mit fog tenni?

– Ön azt szeretné, hogy hallgassak és ejtsem el az ügyet.

– Igen.

– És a felesége?

– Azt el lehet tussolni. Téves személyazonosítás.

– És ha nem hallgatok?

Alistair Blunt azt felelte:

– Akkor állok elébe…

– Az ön kezében van az életem – folytatta. – Azt tesz, amit jónak lát. De figyelmeztetem: rám szüksége van a világnak. Nem egyszerűen csak a bőrömet akarom menteni. Szüksége van rám az országnak. És tudja, miért? Mert én becsületes ember vagyok, és a józan ész vezérel. Én sosem a magam malmára hajtottam a vizet.

Poirot bólintott. Különös, de valóban igazat adott Bluntnak.

– Igen. Ez a mérleg egyik oldala. Ön a megfelelő ember a megfelelő helyen. És nagyon is fontos helyen. De ott van a mérleg másik oldala, a három ember halála.

– Igen, de milyen emberek? Miss Sainsbury Seale-ről ön mondta, hogy annyi esze sem, volt, mint egy tyúknak. Amberiotis pedig egy sötét zsaroló volt.

– És Morley?

– Már mondtam, hogy sajnálom. Ő tisztességes ember volt, és jó fogorvos, de olyan sok jó fogorvos van a világon…

– Igen – mondta Poirot –, van még más jó fogorvos is rajta kívül. És Frank Carter? Hagyta volna kivégeztetni, minden lelkiismeret-furdalás nélkül?

Blunt azt felelte:

– Őt nem sajnáltam volna, üresfejű szépfiú, aki ráadásul dolgozni sem szeret.

– De ő is ember…

– Ó, persze. Mindnyájan emberek vagyunk…

– Igen, mindnyájan emberek vagyunk. És úgy látom, hogy ön ezt a tényt nem veszi figyelembe. Azt mondja, hogy Miss Seale buta ember, Amberiotis gonosz ember, Carter üres ember és Morley… csak egy fogorvos a sok közül. Ez az, amiben ön és én nem értünk egyet. Mert számomra ennek a négy embernek az élete éppen olyan fontos, mint az öné.

– Nincs igaza.

– De igazam van. Ön becsületes, feddhetetlen ember volt. Életében egyszer eltért a becsületes úttól, ami a pályafutásában nem akadályozta. A munkájában továbbra is megbízható, feddhetetlen ember maradt. Egy idő után azonban a hatalom imádata legyőzte minden önkontrollját. Ön minden gátlás nélkül kioltotta három ember életét, és még egy negyedik embert is képes lenne feláldozni.

– Hát nem érti, Poirot, hogy egy egész nemzet biztonsága forog kockán?

– Én nem foglalkozom a nemzetek sorsával, uram. Én csak emberek sorsával törődöm; emberekkel, akiknek joguk van az élethez.

Poirot felállt.

– Szóval ez a válasza – mondta Alistair Blunt keserűen.

– Igen, ez a válaszom – felelte Poirot fáradt hangon.

A nyomozó kinyitotta az ajtót. Két ember lépett a szobába.

II

Hercule Poirot lement a földszintre, ahol egy lány várt rá.

Jane Olivera arca sápadt és feszült volt. A kandallónak támaszkodott. Mellette állt Howard Raikes.

– Nos? – kérdezte Jane. Poirot csendesen válaszolt.

– Lezártuk az ügyet.

– Mit ért ezen? – kérdezte Raikes nyers hangon.

– Alistair Bluntot letartóztatták gyilkosság vádjával.

– Azt hittem, az öreg lefizeti önt – mondta Raikes.

– Nem. Én egy percig sem hittem ezt – tiltakozott Jane.

Poirot felsóhajtott.

– Önöké a világ, gyermekeim. Megteremthetik az új életet itt a földön és a mennyekben. Csak egy kérésem van: ne csak szabadság legyen benne, hanem legyen könyörület is…

A VÉGÉN MONDOK VALAMIT

Hercule Poirot elhagyatott, üres utcákon sétált hazafelé.

Egyszer csak egy szürke kis alak lépett mellé.

– Nos? – kérdezte Mr. Barnes.

Poirot vállat vont és széttárta karját.

– Hogy védekezett? – kérdezte Barnes.

– Mindent bevallott, és mindent megmagyarázott. Azt mondta, hogy az országnak szüksége van rá.

– Ez igaz – felelte Mr. Barnes, aztán pár perc múlva megkérdezte:

– Ön nem így gondolja?

– De igen.

– Hát akkor?

– Lehet, hogy nincs igazunk – mondta Poirot.

– Ez soha nem jutott az eszembe; de lehetséges – felelte Barnes.

Csendben folytatták útjukat, aztán Barnes kíváncsian megkérdezte:

– Most mire gondol, Mr. Poirot?

– „Mivel Te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is megvetett Téged, hogy ne légy király”

– idézte a nyomozó.

– Hm… igen… – mondta Mr. Barnes. – Saul az amálekiták legyőzése után. Igen, így is mondhatjuk.

A két férfi tovább sétált, majd Barnes megszólalt:

– Itt felszállok a földalattira. Jó éjt, Poirot? – A kopasz emberke elhallgatott, majd félénken hozzátette: – Tudja, még valamit szeretnék elmondani önnek.

– Mit, mon ami?

– Ezzel még tartozom magának, ugyanis félrevezettem önt. Albert Chapmanről van szó, a Q.X. 912-es ügynökről.

– Igen?

– Én vagyok Albert Chapman. Ezért érdekelt annyira a dolog. És, tudja, egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem volt feleségem – mondta Mr. Barnes kuncogva, és otthagyta a megdöbbent nyomozót.

Poirot csak állt az utcán felvont szemöldökkel és tágra nyílt szemmel, aztán lassan elindult hazafelé.

– A végén mondok valamit… – motyogta magában.

JEGYZETEK

^[1] Ki az?

Nos, öregem

^[2] Barátom

^[3] Aha!

^[4] Keresd a nőt!

^[5] Jó napot, barátom.

^[6] Dehogynem…

^[7] Valóban

^[8] Nevetséges!

^[9] 140. zsoltár, Károli Gáspár fordítása.

^[10] Ó! Fiatalság, fiatalság!

^[11] Jó napot, kisasszony!

TARTALOM

CSATT-CSATT, CIPOCSAT

I

II

III

IV

V

VI

ZÁRD BE JÓL AZ AJTÓDAT

I

II

III

IV

VI

VII

VIII

IX

GALLY-GALLY, GALLYACSKA

I

II

III

IV

V

VI

VII

VIII

IX

X

SZEDD FEL GYORSAN, RAKD SORBA

I

II

III

IV

V

VI

VII

KOTT-KOTT, KÖVER TYÚK

I

II

III

IV

V

VI

KERESS, KUTASS, HOVÁ BÚJT

I

II

III

IV

AJ-AJ, LÁNYOK, LÁNYOK

I

II

III

IV

V

KONYHÁDBAN IS FIGYELJ RÁJOK

I

II

III

CSITT-CSITT, HALLGASS ITT

I

II

A VÉGÉN MONDOK VALAMIT

JEGYZETEK

Table of Contents

CSATT-CSATT, CIPOCSAT

I

II

III

IV

V

VI

ZÁRD BE JÓL AZ AJTÓDAT

I

II

III

IV

VI

VII

VIII

IX

GALLY-GALLY, GALLYACSKA

I

II

III

IV

V

VI

VII

VIII

IX

X

SZEDD FEL GYORSAN, RAKD SORBA

I

II

III

IV

V

VI

VII

KOTT-KOTT, KÖVER TYÚK

I

II

III

IV

V

VI

KERESS, KUTASS, HOVÁ BÚJT

I

II

III

IV

AJ-AJ, LÁNYOK, LÁNYOK

I

II

III

IV

V

KONYHÁDBAN IS FIGYELJ RÁJOK

I

II

III

CSITT-CSITT, HALLGASS ITT

I

II

A VÉGÉN MONDOK VALAMIT

JEGYZETEK