A ferde ház Agatha Christie

Agatha Christe

A FERDE HÁZ

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Ez a könyv egyike különleges kedvenceimnek. Évekig tartogattam, gondolkodtam rajta, csiszolgattam, s azt mondogattam magamnak: „Majd egyszer, ha bővében leszek az időnek, és istenigazában át akarom adni magamat az élvezetnek − belekezdek!” Nem tagadom, termésemből öt könyv − munka, egy könyv − élvezet. A ferde ház vegytiszta élvezet volt. Gyakran eltűnődöm, vajon aki olvassa a könyvet, tudja-e, hogy kemény munka volt-e megírni, vagy élvezet? És minduntalan ilyesmit mondogatnak nekem: „Mennyire élvezhette, mikor ezt meg ezt írta!” És ezt olyan könyvről, ami makacsul megtagadta, hogy úgy sikerüljön, ahogyan az ember szeretné, amelynek a szereplői földhözragadtak, a cselekmény túlbonyolított, a párbeszédek erőltetettek − legalábbis az ember maga így gondolja. Ámbár talán nem a szerző a legalkalmasabb kritikusa a tulajdon művének. A ferde ház-at viszont szinte mindenki kedveli, hát talán indokolt a véleményem, hogy egyike legjobb munkáimnak.

Nem tudom, miről jutott eszembe a Leonides család − egyszer csak ott voltak. Aztán egyszerűen „fejlődésnek indultak”. Úgy érzem, nekem csak tollba mondták történetüket.

Sophia Leonidesszel Egyiptomban ismerkedtem meg, a háború vége felé. A külügy egy kinti osztályán dolgozott, meglehetősen magas adminisztratív beosztásban. Hivatali minőségében ismertem meg, és hamarosan megláttam, milyen kiváló szervezőképesség juttatta erre a posztra, fiatal kora ellenére (alig múlt huszonkét éves).

Sophiára jó volt ránézni, emellett éles esze volt, és fanyar humora, amit ugyancsak méltányoltam. Összebarátkoztunk. Sophiával remekül lehetett beszélgetni; gyakran vacsoráztunk együtt, és néha táncolni is elmentünk.

Mindezt nagyon élveztem, de hogy valami más is van a dologban, arra csak akkor jöttem rá, amikor az európai háború véget ért, és engem Keletre vezényeltek. Arra ugyanis, hogy szerelmes vagyok Sophiába, és feleségül akarom venni.

A Shepheard étteremben vacsoráztunk, amikor a fenti megállapításra jutottam. Nem ért a meglepetés megdöbbentő erejével − inkább csak megfogalmaztam egy tényt, amelyet már régóta ismertem. Más szemmel néztem Sophiára − de csak azt láttam, amit régóta tudtam. Minden tetszett rajta. Erős szálú, fekete haja, magas homloka, ragyogó kék szeme, makacs, szögletes kis álla, egyenes orra. Tetszett jól szabott, világosszürke kosztümje, ropogósra vasalt fehér ingblúza. Üdítően angol jelenség volt, annál is kellemesebb, hiszen három esztendeje nem láttam szülőhazámat. Senki sem lehetne angolabb Sophiánál, gondoltam, és egyszer csak belém hasított a kétely. Vajon igazán annyira angol, lehet-e annyira angol, mint amilyennek látszik? Végtére a színház gyakran tűnik valóságosabbnak, mint maga az élet…

Hirtelen rájöttem, hogy bármennyit és bármily fesztelenül beszélgettünk, filozofáltunk, taglaltuk, mit kedvelünk és mit nem, találgattuk, mit hoz a jövő, tárgyaltuk meg barátainkat és ismerőseinket − Sophia soha, egyetlen szóval sem említette az otthonát, sem a családját. Rólam mindent tudott (nagyszerű hallgatóság is volt többek között), én azonban semmit sem tudtam őróla. A szokásos családi hátteret képzeltem mögéje, de ő sohasem beszélt ilyesmiről. És mindeddig ezt észre sem vettem.

Sophia megkérdezte, mire gondolok.

− Rád − feleltem, az igazságnak megfelelően.

− Értem − felelte Sophia. És úgy mondta, mint aki csakugyan érti.

− Lehet, hogy egy-két évig nem találkozhatunk − mondtam. − Nem tudom, mikor kerülök vissza Angliába. De mihelyt otthon vagyok, az lesz az első dolgom, hogy elmegyek hozzád, és feleségül kérlek.

Sophiának a szeme se rebbent. Csak ült, szívta a cigarettáját, és nem nézett rám.

Elfogott az idegesség, hátha nem értett meg.

− Figyelj − mondtam. − Szent elhatározásom, hogy most nem kérlek feleségül. Nem vezetne jóra. Először is: lehet, hogy kikosaraznál, én boldogtalanul eloldalognék, és valószínűleg felszednék valami szörnyű nőszemélyt, hogy sértett hiúságomat kikúráljam. Ha pedig nem kosarazol ki − akkor mi van? Összeházasodunk, és útjaink menten elválnak? Eljegyezzük egymást, és elszánjuk magunkat a hosszú-hosszú várakozásra? Nem szeretnélek erre kényszeríteni. Tegyük fel, találkozol valakivel, de úgy érzed, hozzám köt a szavad. Mi mostanáig az „egy nap a világ” légkörében éltünk. Házasságok és viszonyok szövődtek és bomlottak fel körülöttünk. Én azt szeretném, ha szabadon és függetlenül mennél haza, körülnéznél, felmérnéd a háború utáni új világot, és eldöntenéd, mit akarsz kezdeni. A mi kapcsolatunk legyen tartós, Sophia. Másfajta házasságból én nem kérek.

− Én sem − mondta Sophia.

− Másrészt azonban − folytattam −, úgy érzem, jogom van tudtodra adni, hogy… izé… hogy mit érzek…

− Felesleges lírai cifrázás nélkül? − sietett a segítségemre Sophia.

− Drágám… hát nem érted? Megpróbálom nem kimondani, hogy szeretlek…

Sophia elhallgattatott.

− Pontosan értelek, Charles. És tetszik nekem, hogy ilyen furán vágsz neki a dolgoknak. Amikor pedig hazakerülsz, eljöhetsz hozzám − ha még mindig az a szándékod…

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy félbeszakítsam.

− Efelől nincs egy szemernyi kétségem sem.

− Mindig minden felől lehet némi kétségünk, Charles. Mindig közbeléphet egy előre nem látott tényező, és halomra döntheti a terveinket. Hogy mást ne mondjak − nem sokat tudsz rólam, igaz?

− Még csak azt sem tudom, hol laksz Angliában.

− Swinly Deanben…

Bólintottam. Ismerem Londonnak ezt a híres távoli kertvárosát, amely három kitűnő golfpályával dicsekedhet, londoni bankemberek örömére.

− „… Egy kicsi ferde házban” − tette hozzá halkan, elmélázva Sophia.

Kissé döbbenten bámulhattam, mert elmosolyodott −, aztán kiegészítette az idézetet: -,, S mindannyiuk otthona egy kicsi ferde ház. ” Ezek vagyunk mi. Valójában nem is olyan kicsi a ház. De ferdének határozottan ferde − csupa orom és gerendaváz!

− Nagy a családod? Sok testvéred van?

− Van egy öcsém, egy húgom, anyám, apám, nagybátyám, nagynéném, nagyapám, dédnagynéném meg egy mostohanagyanyám.

− Irgalmas ég! − kiáltottam fel elképedve. Sophia nevetett.

− Rendes körülmények között persze nem lakunk együtt valamennyien. A háború meg a légitámadások hozták így − de persze nem is tudom… − Elgondolkodva összevonta a szemöldökét. − Lélekben talán mindig is együtt élt a család − nagyapám vigyázó tekintete és védelme alatt. Nagyapám − Személyiség. Nagybetűvel. Nyolcvanéves elmúlt, körülbelül százötven centi magas, és mellette mindenki más valósággal elhalványul.

− Érdekes ember lehet.

− Valóban érdekes ember. Szmirnai görög. Aristide Leonides. − Sophia szeme huncutul villant. − És dúsgazdag.

− Lesz-e még egyáltalán gazdag valaki, mire mindez véget ér?

− Nagyapám igen − jelentette ki Sophia magabiztosan. − Neki meg se kottyan semmiféle „fizessenek a gazdagok” politika. Ha valakinek fizetnek, hát őneki.

− Kíváncsi vagyok − tette hozzá kis hallgatás után −, hogy meg fogod-e szeretni.

− Te szereted? − kérdeztem.

− Jobban, mint bárkit a világon − felelte Sophia.

Több mint két év telt el, mire hazatértem Angliába. Nem voltak könnyű esztendők. Gyakran írtam Sophiának, és rendszeresen válaszolt. De az irományaink nem voltak szerelmes levelek. Közeli jó barátok levelei voltak − gondolatokról, eszmékről, a mindennapi élet eseményeiről. Mégis tudtam, hogy ami engem illet − és hittem benne, hogy ami Sophiát illeti −, egymás iránti érzésünk mélyült, erősödött.

Lágy, szürke szeptemberi napon tértem haza Angliába. Aranylottak a levelek az alkonyi fényben. Játszi szélrohamok kergetőztek. A repülőtérről táviratoztam Sophiának.

Most érkeztem. Vacsorázzunk együtt ma este kilenckor Mariónál. Charles.

Két óra múlva a Times-ban a „Születés, Házasság, Halálozás” rovatot olvasgatva, szemem megakadt a Leonides néven:

Szeptember 19-én, 87 éves korában Swinly Deanben elhunyt Aristide Leonides. Mélységes fájdalommal gyászolja szerető felesége, Brenda Leonides.

Közvetlenül alatta pedig a következő gyászjelentés állt:

Leonides − Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Swinly Dean-i otthonában hirtelen elhalálozott Aristide Leonides. Koszorúk mellőzése kéretik. Szerető gyermekei és unokái.

Kissé furcsállottam a két gyászjelentést. Valami hiba csúszott a szerkesztőségi munkába, az okozhatta az átfedést. De fő gondom Sophia volt. Gyorsan feladtam még egy táviratot:

Most értesültem nagyapád haláláról. Nagyon sajnálom. Értesíts, mikor találkozhatunk. Charles.

Apám házában este hatkor ért utol Sophia távirata. Így szólt:

Kilenckor Mariónál leszek. Sophia.

Ideges izgalommal töltött el a gondolat, hogy viszontlátom Sophiát. Őrjítő lassúsággal vánszorogtak a percek. Háromnegyed kilenc előtt már ott voltam Mariónál. Sophia csak öt percet késett.

Mindig bizonyos megrázkódtatást jelent olyasvalakivel találkozni, akit rég nem láttunk, de szüntelenül foglalkoztatta a gondolatainkat. Amikor Sophia végre belépett a lengőajtón, valószerűtlennek tetszett a találkozásunk. Fekete ruha volt rajta, és ez furcsa módon meglepett. A legtöbb nő feketében volt, de én a fejembe vettem, hogy ez a szín a gyász színe −, és meglepett, hogy Sophia gyászruhát visel, még ha közeli rokonért is.

Koktélt ittunk, azután megkerestük az asztalunkat. Hadarva, lázasan beszélgettünk − hajdani kairói ismerősök után kérdezősködtünk. Mesterkélt társalgás volt, de átsegített az első percek félszegségén. Kifejeztem részvétemet nagyapja halála miatt, és Sophia halkan csak annyit mondott, hogy „nagyon hirtelen” történt. Azután visszatértünk az emlékek idézgetéséhez. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy valami nincs rendben −, hogy nem csak a viszontlátás érthető félszegsége zavar. Valami baj van, igen, határozottan van valami baj, magával Sophiával. Azt akarja talán mondani, hogy mást szeret? Hogy irántam táplált érzése puszta tévedés volt?

Úgy éreztem, nem ilyesmiről lehet szó −, de hogy miről, azt nem is sejtettem. Eközben folytattuk a mesterkélt csevegést.

Aztán amikor a pincér felszolgálta a kávét, meghajolt és távozott, egyszeriben minden megvilágosodott. Hiszen itt ülünk Sophiával egy vendéglői asztalnál, mint régen annyiszor! Mintha sohasem váltunk volna el; mintha el sem telt volna az a hosszú idő.

− Sophia! − mondtam. Amire rögtön ráfelelt:

− Charles!

Mélyen, megkönnyebbülten sóhajtottam.

− Hála Istennek, túl vagyunk rajta − mondtam. − Mi bajunk volt?

− Biztosan én tehetek róla. Buta voltam.

− De most már minden rendben van?

− Igen. Most már minden rendben van.

Egymásra mosolyogtunk.

− Drágám! − mondtam. Aztán megkérdeztem: − Mikor vagy hajlandó hozzám jönni?

Sophia ajkán elhalt a mosoly. Az a valami, akármi volt is, visszatért.

− Nem tudom − mondta. − Nem vagyok biztos benne, Charles, hogy egyáltalán hozzád mehetek.

− De Sophia! Miért nem? Mert idegennek érzel? Hagyjak neked időt, hogy megint hozzám szokjál? Vagy… van valaki más? Nem − szakítottam félbe magamat. − Ostoba vagyok. Nem ilyesmiről van szó.

− Nem. − Sophia megrázta a fejét. Vártam. Halkan szólalt meg: − A nagyapám halála miatt…

− A nagyapád halála? De miért? Mit változtat az a kettőnk dolgán? Csak nem úgy érted… azt képzeled… hogy a pénz miatt? Nem maradt utána semmi? De hiszen, tudod, édes, hogy…

− Nem a pénz. − Halványan elmosolyodott. -Alighanem hajlandó lennél elvenni „egy szál pendelyben” is, ahogy régen mondták. És nagyapa soha életében egy garast nem veszített.

− Hát akkor mi a baj?

− A halála… − ugyanis azt hiszem, Charles, hogy nem csak egyszerűen… meghalt. Azt gondolom, hogy talán − megölték…

Rámeredtem.

− De hát… micsoda fantasztikus gondolat. Hogy jutott eszedbe?

− Nem nekem jutott az eszembe. Már a doktor is különösen viselkedett. Nem volt hajlandó kiállítani a halotti bizonyítványt. Boncolás lesz. Nyilvánvaló, hogy gyanakszanak valamire.

Nem vitatkoztam Sophiával. Roppant értelmes; ha bizonyos következtetésre jutott, annak megvan az alapja. Mindössze ennyit mondtam:

− Lehetséges, hogy a gyanújuk alaptalan. De ettől függetlenül, még ha megalapozott is a gyanú, mi köze ennek kettőnkhöz?

− Bizonyos körülmények esetén igenis lehet hozzánk köze. Te diplomáciai szolgálatban állsz. Ott nagyon megnézik a feleségeket. Nem, kérlek, ne mondd ki, ami a nyelveden van. Elhiszem, hogy komolyan gondolod, és elméletileg én is egyetértek veled. Csakhogy én büszke vagyok, irtózatosan büszke. Azt akarom, hogy a házasságunk mindenkinek jó legyen! Nem óhajtom, hogy szerelemből áldozatot hozz értem! Különben is, még jóra fordulhat a dolog…

− Úgy érted, hogy a doktor esetleg tévedett?

− Még ha nem tévedett is, nem baj… ha nagyapát a megfelelő személy ölte meg.

− Ezt meg hogy érted, Sophia?!

− Undok dolog ilyet mondani. De végtére is, az ember legyen őszinte.

A nyelvemen volt a kérdés, de Sophia belém fojtotta a szót.

− Nem, Charles, többet nem mondok. Valószínűleg már így is túl sokat mondtam. De eltökéltem, hogy találkozunk ma este − hogy személyesen mondhassam el és értessem meg veled. Addig nem állapodhatunk meg semmiben, amíg ez az ügy nem tisztázódik.

− De legalább mondd el. Sophia megrázta a fejét.

− Nem akarom.

− De Sophia…

− Nem, Charles. Nem akarom, hogy az én szemszögemből lásd a dolgokat. Azt akarom, hogy pártatlan, külső szemlélő legyél.

− És ennek mi lenne a módja?

Sophia ragyogó kék szemében különös fény gyúlt.

− Majd apád tájékoztat − mondta.

Már Kairóban elmondtam Sophiának, hogy apám a Scotland Yard főnökhelyettese. Azóta is megmaradt hivatalában. Sophia szavaira, úgy éreztem, hideg súly telepedett rám.

− Ilyen rossz a helyzet?

− Azt hiszem. Látod azt a férfit, aki egyedül ül az ajtó melletti asztalnál? Katonaviselt, jóképű ember.

− Látom.

− Ma este ott volt a Swinly Dean-i peronon, amikor vonatra szálltam.

− Azt akarod mondani, hogy követett?

− Azt. Úgy hiszem, valamennyien − hogy is mondják? − megfigyelés alatt állunk. Célozgattak is rá, hogy jobb lenne, ha nem hagynánk el a házat. De én mindenáron találkozni akartam veled. − Szögletes kis állát harciasan előreszegezte. − Kimásztam a fürdőszobaablakon, és lecsúsztam az esőcsatornán.

− Drágám!

− Csakhogy a rendőrség igen éber. És persze ott a távirat, amit küldtem neked. No de mindegy − itt vagyunk, együtt… Azonban mostantól fogva mindegyikünk a maga útját kell, hogy járja.

Elhallgatott; majd hozzáfűzte:

− Sajnos semmi kétség afelől, hogy szeretjük egymást.

− Az égvilágon semmi kétség − mondtam. - És ne mondd, hogy sajnos. Túléltünk egy világháborút, sokszor egy hajszál híja volt csak, hogy ott nem pusztultunk, és nem látom be, hogy egy öregember hirtelen halála… mellesleg hány éves is volt?

− Nyolcvanhét.

− Persze, olvastam is a Times-ban. Szerintem aggkori végelgyengülésben halt meg, és ezt minden valamirevaló körorvosnak el kell fogadnia.

− Ha ismerted volna a nagyapámat − mondta Sophia −, meglepne, hogy bármitől meghalhatott!

Apám rendőri munkája mindig is érdekelt, de álmomban sem jutott volna eszembe, hogy egyszer még közvetlen és személyes kapcsolatba kerülök vele.

Még nem találkoztam az öregúrral. Nem volt otthon, amikor megérkeztem, én pedig megfürödtem, megborotválkoztam, átöltöztem, és a találkára mentem. Amikor hazaértem, Glover közölte, hogy apám a dolgozószobájában van.

Íróasztalánál ült, és összevont szemöldökkel tanulmányozott egy kazal papírt. Amikor beléptem, felugrott.

− Charles! Ugyancsak rég nem láttalak! Első találkozásunk öt háborús esztendő után

elkeserített volna minden franciát. Holott nagyon is átéltük a viszontlátás örömét. Nagyon szeretjük és igen jól megértjük egymást az öregúrral.

− Van itt egy üveg whiskym − mondta. - Szólj, ha tölthetek. Sajnálom, hogy nem voltam itthon, amikor megérkeztél. Ki sem látszom a munkából. Egy pocsék eset van épp alakulóban.

Hátradőltem, és cigarettára gyújtottam.

− Aristide Leonides? − kérdeztem.

Az öregúr összevonta szemöldökét. Fürkész pillantást vetett rám. Hangja udvarias volt, és acélkemény.

− Ezt mégis miből gondolod, Charles?

− Szóval ráhibáztam?

− Honnan tudsz te az egészről?

− Megvannak az információs forrásaim.

Az öregúr nem szólt. Várt.

− Információm egyenesen a tetthelyről származik − közöltem.

− Ejnye, Charles, bökd már ki.

− Nem biztos, hogy örülni fogsz neki − mondtam. − Kint, Kairóban megismerkedtem Sophia Leonidesszel. Beleszerettem. Feleségül fogom venni. Ma este találkoztunk. Velem vacsorázott.

− Veled vacsorázott? Londonban? Ezt vajon hogy tudta véghezvinni? A családot felkérték - no persze igen udvariasan −, hogy ne menjenek el hazulról.

− Tudom. Sophia lecsúszott a fürdőszobaablak mentén az ereszcsatornán.

− Felettébb találékony ifjú hölgy lehet.

− De a te rendőreid sem alusznak − mondtam. − Egy derék, katonaviselt férfiú nyomon követte egészen Marióig. Én is benne leszek a jelentésben, amit holnap az asztalodra tesznek. Magassága száznyolcvan centi, haja, szeme barna, hajszálcsíkos sötétkék öltönyt visel s a többi.

Az öregúr szúrós szemmel nézett rám.

− Komoly a dolog? − kérdezte.

− Igen, apa − feleltem. − Komoly. Egy pillanatra csönd támadt.

− Baj? − kérdeztem.

− Nem lett volna baj − egy héttel ezelőtt. Jó hírű család, a lány örökölni fog, téged pedig ismerlek. Nem veszíted el egykönnyen a fejedet. Most azonban…

− Igen, apa?

− Most is rendben volna, ha…

− Ha?…

− Ha a megfelelő személy követte el. Aznap este másodszor hallottam ezt a mondatot. Kezdett a dolog érdekelni.

− Ha szabad kérdeznem: mégis ki a megfelelő személy?

Az öregúr még szúrósabban nézett rám.

− Mennyit tudsz az egészről?

− Semmit.

− Semmit?! − emelintette meg a szemöldökét. − A lány nem mondta el?

− Nem. Azt mondta, jobb szeretné, ha a magam szemével látnám − a kívülálló szemszögéből.

− Ugyan miért?

− Hát nem nyilvánvaló?

− Nem, Charles. Szerintem nem.

Fel-alá járkált, homlokát ráncolva. Az imént szivarra gyújtott, de a szivar kialudt. Ebből is látszott, mennyire zaklatott az öregfiú.

− Mit tudsz a családról? − szegezte nekem a kérdést.

− Hogy mit? Tudom, hogy volt az öregúr, meg egy csomó gyerek, unoka és beházasodott rokon. A viszonylatokkal még nem vagyok egészen tisztában. − Elhallgattam. Aztán így folytattam: − Szeretném, ha elmagyaráznád az egészet, apa.

− Jó. − Leült. − Nos, kezdem az elején Aristide Leonidesszel. Huszonnégy esztendős korában került Angliába.

− Mint szmirnai görög.

− Szóval ezt tudod?

− Ezt igen, de ennél többet alig.

Nyílt az ajtó. Glover jelentette, hogy Taverner főfelügyelő van itt.

− Ő foglalkozik az üggyel − mondta apám. - Hívjuk be. Ő vizsgálta meg a család hátterét. Többet tud róluk, mint én.

Megkérdeztem, hogy a helybeli rendőrség bevonta-e a Scotland Yardot.

− Eleve hozzánk tartozik. Swinly Dean Nagy-London területén fekszik.

Taverner főfelügyelő belépett. Évek óta ismertem. Melegen üdvözölt, és elmondta, menynyire örül, hogy épségben tértem haza.

− Épp tájékoztatom Charlest − mondta az öregúr. − Kérem, javítson ki, ha tévednék. Leonides 1884-ben jött Londonba. Kis vendéglőt nyitott a Sohóban. Az üzlet jól ment. Hamarosan megnyitotta második vendéglőjét. Nemsokára már nyolcnak volt a tulajdonosa. És remekül ment valamennyi.

− Minden arannyá vált a keze alatt − magyarázta Taverner főfelügyelő.

− Remek szimata van − mondta apám. - Végül már jóformán valamennyi jó nevű londoni vendéglő az ő kezére került. Ezután áttért a nagybani vendéglátóiparra.

− De még ennyivel sem érte be − vette át a szót Taverner. − Használtruha-kereskedelem, olcsó bizsut árusító boltok és még sok egyéb. Persze − tette hozzá elgondolkodva − mindig szívesebben járt a görbe úton.

− Gazember lett volna? − tudakoltam. Taverner megrázta a fejét.

− Nem úgy értettem. Görbe utakon járt −, de mindig vigyázott, hogy ne kövessen el törvénysértést. Csak épp számtalan módját eszelte ki, hogy hogyan lehet megkerülni a törvényt. Még a most véget ért háborúban is módját ejtette, hogy gyarapítsa a vagyonát, pedig már aggastyán volt. Sohasem cselekedett törvényellenesen − csak éppen megelőzte a törvényt, hogy úgy mondjam. De mire a vonatkozó törvényt megalkották, ő már valami másban sántikált.

− Nem lehetett valami vonzó jellem − jegyeztem meg.

− Különös módon, vonzó személyiség volt. Az ember érezte, hogy Aristide Leonides valaki. Szemre nem sokat mutatott, rút kis gnóm volt, de mágneses vonzerő áradt belőle. A nők bolondultak érte.

− Meglepő házasságot kötött − mondta apám. − Egy vidéki földbirtokos lányát vette el, egy falkamesterét.

Felvontam a szemöldököm.

− Pénz? − kérdeztem.

Az öregúr megrázta a fejét.

− Nem; szerelmi házasság volt. A lány barátnőjének esküvői fogadásán Leonides szolgáltatta a büfét − és a lány beleszeretett. A szülei persze kézzel-lábbal tiltakoztak, de a lány hajlíthatatlan volt. Mint mondtam, Leonides vonzó férfi volt − egzotikus jelenség, kirobbanó temperamentum. A lány halálosan unta a „hozzá való” fiatalembereket.

− És boldog volt a házasság?

− Érdekes módon: nagyon boldog. Persze a régebbi barátok mindkettejük mellől elmaradoztak (akkoriban a pénz még nem törölte el az osztálykülönbségeket), de őket ez nyilván nem zavarta. Megvoltak barátok nélkül. Leonides meglehetősen rémületes házat építtetett Swinly Deanben − a Háromormú Házat −, ott éltek, és nyolc gyerekük született.

− Valóságos családregény.

− Swinly Dean okos választás volt, az öreg Leonides eszét dicséri. Akkoriban kezdett divatba jönni. A második meg a harmadik golfpálya még nem épült meg. A kertváros őslakosai mind szenvedélyes kertbarátok, és kedvelték Mrs. Leonidest, az új jövevények pedig, a gazdag üzletemberek, Leonides kegyeit keresték − hát a házaspár kedvére válogathatott. Azt hiszem, felhőtlenül boldogok voltak, míg az asszony 1905-ben meg nem halt tüdőgyulladásban.

− És Leonides ott maradt nyolc gyerekkel?

− Egy meghalt csecsemőkorban. Két fiú elesett az első világháborúban. Az egyik lányuk Ausztráliába ment férjhez, és ott is halt meg. Egy hajadon lányuk autóbaleset áldozata lett. Egy másik egy-két esztendeje hunyt el. Ma már csak két gyermekük van életben − a legidősebb fiú, Roger, aki megnősült, de nincs gyereke, valamint Philip, aki elvett egy híres színésznőt, és három gyereke van: a te Sophiád, Eustace és Josephine.

− És valamennyien ott élnek a… hogy is hívják? − Háromormú Házban?

− Igen. Roger Leonideséket még a háború elején kibombázták. Philip és a családja 1937 óta lakik ott. Van azonkívül egy idős nagynéni, de Haviland kisasszony, az első Mrs. Leonides húga. Sohasem állhatta a sógorát, de amikor a nővére meghalt, kötelességének érezte elfogadni sógora felkérését, hogy költözzék hozzájuk és nevelje a gyerekeket.

− Roppant kötelességtudó − mondta Taverner. − De az emberekről alkotott véleményét nem változtatja meg. Leonidest és a módszereit továbbra sem állhatta.

− Nos, valóban kiterjedt család − állapítottam meg. − Mit gondol, ki ölte meg Aristide Leonidest?

Taverner a fejét rázta.

− Korai volna még megmondani.

− Ejnye, Taverner − mondtam. − Lefogadom, tudja, ki a tettes. Nem vagyunk a bíróság előtt, barátom.

− Nem − mondta borúsan Taverner. − És talán soha nem is kerül oda a dolog.

− Azt akarja mondani, hogy az öregurat talán nem is gyilkolták meg?

− Ó, abban semmi hiba. Meggyilkolták bizony. Megmérgezték. De hát maga is tudja, milyenek ezek a mérgezési esetek. Nagyon nehéz bizonyítékot szerezni. Kényes ügy. Minden valószínűség egy irányba mutat.

− Pontosan ezt szeretném megtudni. Elméletileg már pontosan felvázolta, igaz?

− Igen erős a valószínűség. A dolog nyilvánvaló. A körülmények tökéletesen egybevágnak. De biztos nem vagyok. Kényes ügy.

Esengő pillantást vetettem az öregúrra.

− Mint tudod, Charles − szólalt meg lassan −, gyilkossági ügyekben a nyilvánvaló általában a helyes megoldás. Az öreg Leonides tíz évvel ezelőtt újra nősült.

− Hetvenhét éves korában?

− Igen. Egy huszonnégy esztendős nőt vett el. Füttyentettem.

− És miféle a hölgy?

− Felszolgáló volt egy teázóban. Tisztességes, rendes lány − csinos is, amolyan fakó, élettelen módon.

− És ő volna az erős valószínűség?

− A hölgy még most is csak harmincnégy éves − mondta Taverner. − Veszedelmes életkor. Szeret jól élni. És van a házban egy fiatalember. Az unokák házitanítója. Nem szolgált a háborúban − valami szívnyavalyája van. Igencsak megértik egymást Mrs. Leonidesszel.

Elgondolkodva néztem Tavernerre. Hát, igen, ősöreg, ismerős ábra. A régi nóta. És a második Mrs. Leonides, mint apám hangsúlyozta, tisztességes, rendes nő. Nem egy gyilkosságot követtek el a tisztesség nevében.

− Mi volt a méreg? − kérdeztem. − Arzén?

− Nem. Még nem kaptuk meg a szakértői jelentést − de az orvos ezerinre gyanakszik.

− Meglehetősen szokatlan, nem? Bizonyára könnyű lesz kinyomozni, ki vásárolta.

− Ezt ugyan nem. Az öregúré volt ugyanis. Szemcsepp.

− Leonides cukorbeteg volt − mondta apám. − Rendszeresen kapott inzulininjekciót. Gumitetejű kis fiolából. A gumitetőn átnyomják az injekciós tűt, és felszívják az inzulint.

A folytatást már magam is kitaláltam.

− Csakhogy a fiolában nem inzulin volt, hanem ezerin, igaz?

− Pontosan.

− És ki adta be Leonidesnek az injekciót?

− A felesége.

Most már értettem, mit értett Sophia a „megfelelő személy”-en.

− A család jó viszonyban van a második Mrs. Leonidesszel? − kérdeztem.

− Nem. Jóformán nincsenek beszélő viszonyban.

A kép egyre jobban megvilágosodott. Taverner azonban láthatólag nem volt elégedett.

− Mi nem tetszik a dologban? − fordultam hozzá.

− Ha az asszony tette, Mr. Charles, mi sem lett volna könnyebb, mint utólag kicserélni a fiolát egy valódi inzulinos üvegcsével. Ha valóban ő a tettes, el sem tudom képzelni, miért nem ezt csinálta.

− Hát igen, ez lett volna logikus. Sok inzulin van a házban?

− Sok. Teli fiolák és üresek. És ha valóban ezt teszi, igen nagy a valószínűsége, hogy az orvos nem jött volna rá. Az ezerinmérgezés tünetei roppant nehezen mutathatók ki boncolásnál, így azonban az inzulint ellenőrizte (hogy esetleg nem a megfelelő hatásfokú szert adták be, vagy valami ilyesmi), és persze hamarosan rájött, hogy nem inzulin volt.

− Úgy látszik tehát − mondtam elgondolkodva −, hogy Mrs. Leonides vagy nagyon ostoba volt, avagy éppenséggel nagyon okos.

− Azaz?

− Azaz mindent arra tett föl, hogy a rendőrség arra a következtetésre jut, hogy senki sem lehet annyira ostoba, mint amilyennek ő látszott. Mi az alternatíva? Van más… gyanúsított?

− A házban jóformán bárki tehette − mondta csöndesen az öregúr. − Inzulin mindig volt bőségesen − legalább két hétre való adag. Az egyik fiola tartalmát kicserélhették, abban a tudatban, hogy előbb-utóbb fel fogják használni.

− És többé-kevésbé mindenki hozzáférhetett?

− Nem tartották elzárva. Az öreg Leonides lakrészének a fürdőszobájában volt, a gyógyszerszekrény egy külön polcán. A ház valamennyi lakója szabadon járt-kelt mindenütt.

− Indítóok?

Apám felsóhajtott.

− Drága fiam. Aristide Leonides mérhetetlenül gazdag volt. Igaz, sok pénzt ruházott át a családjára, de lehetséges, hogy valakinek még több kellett.

− De akinek a legtöbb kellett, az valószínűleg az özvegy. A lovagjának van pénze?

− Nincs. Szegény, mint a templom egere. Valami kattant az agyamban. Eszembe jutott

a verssor, amit Sophia idézett. És egyszeriben emlékeztem a gyerekversike egész szakaszára.

Járt egy sanda ember görbe útjain,

Gacsos karón termett neki egy rossz fitying.

Vett rajt görbedt macskát, mely egy sunyi egérre vadász,

S mindannyiuk otthona egy kicsi ferde ház.*

* N. Kiss Zsuzsa fordítása.

− Milyennek látja Mrs. Leonidest? − kérdeztem Tavernertől. − Mi a véleménye róla?

− Nehéz volna megmondani − felelte lassan −, nagyon nehéz. Nem könnyű megítélni. Nagyon hallgatag, nagyon zárkózott − az ember nem tudhatja, mi jár a fejében. De szeret jól élni, az biztos. Macskára emlékeztet, doromboló, lusta macskára… Nem mintha bármi kifogásom volna a macskák ellen. A macskákkal nincs semmi baj…

Felsóhajtott. − Nekünk bizonyítékra van szükségünk!

Igen, gondoltam, mindannyiunknak bizonyítékra volna szükségünk, arról, hogy Mrs. Leonides megmérgezte a férjét. Sophia is ezt szeretné, én is, Taverner főfelügyelő is.

És akkor minden csupa móka volna, és csupa kacagás!

Csakhogy Sophia nem biztos benne, én sem vagyok benne biztos, és véleményem szerint Taverner főfelügyelő sem biztos benne…

Másnap Tavernerrel kimentem Swinly Deanbe. Helyzetem sajátságos volt. Hogy enyhén fejezzem ki magam: merőben szabálytalan. Az öregúr azonban nem kötötte magát mindig szigorúan a szabályokhoz.

Volt bizonyos hivatkozási alapom. A háború kezdetén egy darabig a Scotland Yard Különleges ügyosztályán dolgoztam.

Ez most persze egészen más volt. Régi teljesítményeim azonban, úgy szólván, hitelesítettek.

− Ha valaha is meg akarjuk oldani ezt az ügyet − mondta apám −, belső információra van szükségünk. Mindent tudnunk kell a ház lakóiról. Belülről kell őket megismernünk, nem kívülről. Erre pedig te vagy a megfelelő ember.

Ez nem volt ínyemre. Cigarettám végét a kandallóba hajítottam, aztán megkérdeztem:

− Talán rendőrspicli vagyok? Igen? Belső információt kell szereznem Sophiától, akit szeretek, és aki − legalábbis úgy hiszem − szeret és bízik bennem?

− Az ég szerelmére − förmedt rám ingerülten az öregúr. − Te is közhelyekben gondolkodól? Először is: ugyebár nem hiszed, hogy a szívszerelmed gyilkolta meg a nagypapáját?

− Ugyan már. Micsoda képtelen ötlet!

− Helyes. Mi sem hisszük. Évekig távol volt, és mindig tökéletesen jó viszonyban volt a nagyapjával. Szépen keres, és nagyapja bizonyára boldog lett volna, ha meghallja, hogy az unokája eljegyezte magát veled, és minden bizonnyal szép hozományt adott volna neki. Őt nem gyanúsítjuk. Miért is tennénk? Egy dolog felől azonban légy egészen biztos. Ha ez az ügy nem tisztázódik, az a lány nem fog hozzád menni. Abból, amit meséltél róla, erre kell következtetnem. És jegyezd meg: az ilyenfajta bűntény nemegyszer sohasem tisztázódik. Ha viszonylag bizonyosak vagyunk is benne, hogy a feleség meg a lovagja a ludasak − rájuk bizonyítani, az már más dolog. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egyelőre még bíróság elé sem vihetjük az ügyet. És még ha határozott bizonyítékunk lesz is a hölgy ellen, az sem űzheti el a súlyos kételyt. Ezt te is érted, igaz?

Értettem.

− Akkor miért nem beszéled meg Sophiával? − kérdezte csöndesen az öregúr.

− Mármint azt… hogy én… − Elhallgattam.

Az öregúr buzgón bólogatott.

− Igen, igen. Nem kívánom tőled, hogy orvul beférkőzz a házba, anélkül, hogy megmondanád a lánynak, mi a szándékod. Hallgasd meg, mi a véleménye róla.

Hát így történt, hogy másnap Taverner főfelügyelővel és Lamb nyomozó őrmesterrel kiautóztunk Swinly Deanbe.

Valamivel a golfpálya után befordultunk egy kapunyíláson, ahol, gondolom, a háború előtt impozáns vaskapu ékeskedhetett, ám időközben áldozatul esett a hazafiságnak vagy a könyörtelen rekvirálásnak. Felhajtottunk a rododendron-sövénnyel szegélyezett hosszú, kanyargós úton, és a ház előtti kavicsos térségen álltunk meg.

Hihetetlen látvány tárult elénk! Vajon miért nevezhették el Háromormú Háznak? Tizenegy Orom találóbb lett volna! A ház valamiképpen torznak tűnt − és hamarosan rá is jöttem, miért. Valójában kis vidéki házikó volt − aránytalanul felduzzadva. Mintha óriási nagyítón át nézne az ember egy kis vidéki házat. A ferde gerendák, a faváz, az ormok − kicsi, ferde ház, amelyik éjszaka megnőtt, akár a bolondgomba!

De azért értettem, mi rejlik emögött. Egy görög vendéglős így képzeli el a hamisítatlan angol házat. Angol otthonnak épült − kastély-méretben! Vajon mit gondolhatott a házról az első Mrs. Leonides? Gondolom, aligha kérték ki a véleményét, valószínűleg a tervrajzot sem látta. Egzotikus férje kis meglepetésnek szánhatta a házat. Hogy Mrs. Leonides elborzadt-e, amikor megpillantotta, vagy boldogan mosolygott − ezt már sohasem fogjuk megtudni.

Minden jel szerint viszont boldogan élt a ferde házban, míg meg nem halt.

− Lenyűgöző, igaz? − kérdezte Taverner. - Persze az öreg Leonides jócskán megtoldotta − három, jóformán szeparált házat csinált belőle, konyhával, mindennel. Belül olyan, mint valami luxushotel.

Sophia lépett ki a bejárati ajtón. Nem volt rajta kalap, zöld blúzt viselt és tweedszoknyát. Amikor megpillantott, megtorpant.

− Hát te? − kiáltott fel.

− Sophia, beszélnem kell veled − mondtam. − Hova mehetnénk?

Egy pillanatig azt hittem, ellenkezni fog, de azután megfordult, és intett:

− Erre.

Átmentünk a pázsiton. Szép kilátás nyílt Swinly Dean első számú golfpályájára, azon túl pedig egy dombtetőn álló fenyőfacsoportra. A távolban párába burkolózott a táj.

Sophia egy jelenleg kissé elhanyagolt sziklakertbe vezetett, ahol roppant kényelmetlen, fatörzsből kialakított padféleség állt. Leültünk.

− Nos? − nézett rám. A hangja nem volt biztató.

Elmondtam a mondókámat − elejétől végig.

Figyelmesen hallgatott. Arca nem árulta el gondolatait, amikor azonban elhallgattam, felsóhajtott. Mélyről szakadt fel ez a sóhaj.

− Édesapád − mondta − igen okos ember.

− Az öregúrnak megvannak a jó oldalai. Ez az ötlete szerintem elég pocsék… de…

− Dehogyis! − szakított félbe Sophia. − Egyáltalán nem pocsék az ötlet. Sőt talán ez az egyetlen jó gondolat. Az édesapád, Charles, pontosan tudja, mi megy végbe az agyamban. Jobban tudja, mint te.

Szinte kétségbeesett hevességgel csapott összeszorított öklével a tenyerébe.

− Meg kell tudnom, mi az igazság. Mindenáron tudnom kell!

− Kettőnk miatt? De édesem…

− Nem csak kettőnk miatt, Charles. A tulajdon lelki nyugalmam érdekében kell tudnom.

Tegnap este nem mondtam, de az az igazság, Charles, hogy… az az igazság, hogy félek.

− Félsz?

− Igen. Félek, félek, félek. A rendőrség úgy gondolja, édesapád úgy gondolja, te is úgy gondolod, mindenki más is − hogy Brenda volt az.

− A valószínűség…

− Ó, igen, eléggé valószínű. Sőt lehetséges. De amikor azt mondom: „Valószínűleg Brenda tette”, tudom, hogy csak a vágyaimat fogalmazom meg. ugyanis, tudod, valójában nem hiszem.

− Nem hiszed? − kérdeztem lassan.

− Nem tudom. Azt akartam, hogy kívülállóktól tudj meg mindent rólunk. Most pedig bemutatom neked mindannyiunkat − belülről. Egyszerűen úgy érzem, Brenda nem olyan fajta, nem az az ember, szerintem, aki bármit is csinálna, ami a legkisebb veszéllyel járhat. Ahhoz túlságosan is vigyáz magára.

− És az a fiatalember? Laurence Brown?

− Laurence gyáva nyúl. Nem volna ilyesmihez kurázsija.

− Nem?

− Hát, igen, ezt sem tudhatjuk biztosan. Az emberek olykor roppant meglepően viselkednek. Meg vagyunk győződve valamiről, aztán kiderül, hogy óriásit tévedtünk. Nem mindig, de gyakran. Hanem azért Brenda… − Sophia megrázta a fejét −, Brenda mindig is úgy viselkedik, ami tökéletesen egybevág a jellemével. Amolyan háremhölgy típus. Szeret henyélni, szereti az édességet, a szép ruhákat, az ékszert; filléres regényeket olvas, és moziba jár. Fura ilyet mondani, abban a tudatban, hogy nagyapa nyolcvanhét éves volt, de valójában, azt hiszem, elbűvölte Brendát. Olyasmit éreztethetett vele, hogy… hogy valóságos királynő… a szultán kegyeltje! Mindig is azt gondoltam, azt a meggyőződést táplálta Brendában, hogy izgató, romantikus asszony. Nagyapa egész életében tudott a nőkkel bánni − márpedig ez valóságos művészet, és az embert öreg korában sem hagyja el.

Pillanatnyilag félretettem Brenda problémáját, és visszatértem Sophia egy mondatához, amely az imént felzaklatott.

− Miért mondtad, hogy félsz? − kérdeztem. Sophia megborzongott, és szorosan összekulcsolta a kezét.

− Azért, mert így igaz − mondta halkan. - Nagyon fontos, hogy ezt megértsd, Charles. Tudod, mi roppant furcsa család vagyunk… Jó adag könyörtelenség van bennünk… igen… több, különféle könyörtelenség. Ez az, ami annyira zavar. A különféle fajták.

Láthatta az arcomon az értetlenséget. Határozottabb hangon beszélt tovább.

− Megpróbálom világosabban kifejezni magam. Nagyapa például. Egyszer, amikor a Szmirnában töltött ifjúságáról mesélt, amúgy mellékesen megemlítette, hogy leszúrt két férfit. Valami verekedés tört ki… megbocsáthatatlan sértés hangzott el… nem tudom, micsoda… de az egész dolog magától értetődően történt. Jóformán el is feledkezett róla. Csakhogy itt, Angliában, roppant furcsa hallani, amint csak úgy mellékesen említ valaki ilyesmit.

Bólintottam.

− Ez az egyik fajta könyörtelenség − folytatta Sophia. − Aztán ott volt nagyanyám. Alig emlékszem rá, de sokat hallottam róla. Az ő könyörtelensége alighanem abból fakadt, hogy egy szemernyi fantázia sem szorult belé. Azok a rókavadász ősök meg a hajdani tábornokok, akiknek semmiből sem állt lepuffantani valakit. Csupa öntelt magabiztosság; egy cseppet sem haboztak, vállalhatják-e a felelősséget, hogy döntsenek élet-halál felől.

− Nem túlzód el egy kicsit a dolgot?

− Lehetséges −, de én bizony félek ettől a fajta könyörtelenségtől. Szentül meg van győződve a maga igazáról, becsületes, tisztességes − de könyörtelen. No és aztán az anyám - színésznő, tüneményes teremtés, de tökéletesen hiányzik belőle az arányérzék. Az a fajta ösztönös egoista, aki mindent abból a szemszögből néz, hogy milyen hatással lehet őrá. És ez bizony néha meglehetősen ijesztő. No, aztán jön Clemency, Roger nagybátyám felesége. Clemency tudós. Szörnyen fontos tudományos kutatómunkát folytat − és a maga hidegvérű, személytelen módján ugyancsak könyörtelen. Roger bácsi épp az ellentéte. Nincs nála kedvesebb, aranyosabb ember a földön − csak néha irtózatosan dühbe gurul. Elborítja az agyát a vörös köd, és ilyenkor jóformán nem is tudja, mit csinál. Apám pedig…

Sophia elhallgatott.

− Apám − szólalt meg lassan, hosszú szünet után − szinte túlságosan is fegyelmezett. Nem lehet tudni, mi megy végbe az agyában. Soha semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni az arcáról. Azt gondolom, így védekezik öntudatlanul anyám érzelmi orgiái ellen − de engem néha aggaszt egy kicsit.

− Drága gyermekem − mondtam −, szükségtelenül idegeskedel. A végén még kisütöd, hogy valójában mindenki képes volna gyilkosságra.

− Alighanem így is van. Még én is.

− Ugyan már!

− Igen, igen, Charles, én sem vagyok kivétel. Valószínűleg meg tudnék gyilkolni valakit… − Egykét pillanatig hallgatott, majd hozzátette: − De csak olyasmiért, ami igazán megérné!

Akaratlanul elnevettem magam. Sophia is elmosolyodott.

− Lehet, hogy nem vagyok eszemnél − mondta −, de muszáj megtudnunk, mi az igazság nagyapa halála körül. Muszáj. Bárcsak Brenda volna…

Hirtelen igencsak megsajnáltam Brenda Leonidest.

A kerti ösvényen magas alak közeledett felénk, fürge léptekkel. Ócska filckalap volt rajta, formátlan szoknya, vastag pulóver.

− Edith néni − magyarázta Sophia.

Az alak egyszer-kétszer megállt, lehajolt a virágokhoz, aztán megint felénk közeledett. Felálltam.

− Bemutatom Charles Haywardot, Edith néni. A nagynéném, Miss de Haviland.

Edith de Haviland hetvenéves lehetett. Rendetlen, ősz haja volt, barázdált arca, szúrós, fürkész pillantása.

− Jó napot − mondta. − Hallom, hogy megjött Keletről. Hogy van az édesapja?

Kissé meglepetten válaszoltam. Köszönöm, mondtam, apám jól van.

− Ismertem gyerekkorában − mondta Miss de Haviland. − Ismertem az édesanyját is. Maga őrá hasonlít. Azért jött, hogy segítsen − vagy épp ellenkezőleg?

− Remélem, segíthetek − mondtam kissé feszengve.

Bólintott.

− Ránk fér a segítség. Tele a ház rendőrrel. Minden zugból előbukkan egy. Nemigen tetszik a fajtájuk. Aki fiúgyerek tisztességes iskolába járt, ne menjen rendőrnek. Moyra Kinoul fiát láttam a minap, a forgalmat akadályozta a Marble Archnál. Az ember már nem is tudja, hányadán áll.

Sophiához fordult.

− Dadus keres, Sophia. A hal miatt.

− A mindenséget − mondta Sophia. − Mindjárt megyek telefonálni.

És szapora léptekkel a ház felé indult. Miss de Haviland megfordult, és lassan követte. Melléje szegődtem.

− Nem tudom, mihez kezdenénk dadusok nélkül − morfondírozott Miss de Haviland. - Minden háznál van ilyen öreg dadus. Mos, vasal, főz, takarít. Hűséges házibútor. Őt még én vettem fel, sok-sok éve.

Megállt, és dühödten tépázni kezdett holmi kusza gyomnövényt.

− Undorító gaz… szulák! Ennél komiszabb gyomnövény nincs is! Mindent megfojt, befon − nem lehet kigyomlálni, annyira hosszú a kanyargós gyökere.

És sarkával vadul rátaposott a letépett gyomra.

− Csúf dolog ez, Charles Hayward − mondta. A ház felé nézett. − Hogyan vélekedik róla a rendőrség? No de, ugye, ne kérdezzem magát. Különös elgondolni, hogy Aristide-et megmérgezték. Ami azt illeti, azt is fura elgondolni, hogy meghalt. Sose kedveltem − soha! De nem tudom megszokni a gondolatot, hogy nem él… Olyan üres nélküle a ház.

Nem szóltam. A katonás modorú de Haviland kisasszonyra úgy látszik rájött az emlékezhetnék…

− Épp ma reggel gondoltam − régóta élek itt. Több mint negyven éve. Akkor jöttem, mikor a nővérem meghalt. Ő kért rá. Hét gyerek − a legkisebb csak kétéves… Nem hagyhattam, hogy egy digó nevelje őket − nem igaz? Lehetetlen egy házasság volt, persze. Mindig is úgy véltem, hogy Marciát… hát, igen… megbabonázták. Egy csúf, közönséges kis idegen! Meg kell hagyni − szabad kezet kaptam. Dajkák, nevelőnők, iskola. És tisztességes, egészséges koszt − nem olyan fűszeres, rizses kotyvalék, amilyet ő szeretett.

− És kegyed azóta itt él? − kérdeztem.

− Igen. Elég fura… Elmehettem volna, mikor a gyerekek felnőttek, megházasodtak… Azt hiszem, igazában a kert miatt maradtam. No és itt van Philip. Ha valaki színésznőt vesz el, ne számítson nyugodt családi életre. Csak tudnám, minek egy színésznőnek gyerek! Mihelyt megszületik, ő már rohan is turnézni Skóciába, vagy akárhova, csak minél messzebb legyen. Okosan tette Philip, hogy összecsomagolta a könyveit, és ideköltözött.

− Mit csinál Philip Leonides?

− Könyveket ír. Csak tudnám, miért. Senki se kíváncsi rájuk. Csupa érdektelen történelmi téma. Nem ismeri a könyveit, igaz?

− Mi tagadás, nem.

− Felveti a pénz, az a baja. Ha meg kéne keresnie a kenyerét, felhagyna a hóbortjaival.

− Nem sokat hoznak a könyvei?

− Semmit. Nem csoda. Philip állítólag nagy szaktekintély. De nem szorul rá, hogy a könyvei pénzt hozzanak; Aristide vagy százezer fontot íratott rá − egészen fantasztikus összeget. Hogy ne terhelje az örökösödési adó! Aristide mindannyiuk anyagi függetlenségét biztosította. Roger igazgatja az Egyesült Vendéglátóipart - Sophia szép apanázst kap. A gyerekek pénzét alapítvány kezeli.

− Tehát senkinek sem jelent anyagi előnyt Mr. Leonides halála?

Edith de Haviland különös pillantást vetett rám.

− Dehogyisnem. Még több lesz a pénzük. De kaphattak volna enélkül is, ha kérnek.

− Van valami elgondolása, Miss de Haviland, hogy ki mérgezhette meg Mr. Leonidest?

− Nem mondhatnám. És ez nagyon elkeserít. Nem kellemes gondolat, hogy egy Borgia szaladgál a házban. A rendőrség alighanem szegény Brendát szúrja majd ki.

− Kegyed szerint méltánytalanul?

− Egyszerűen nem tudom. Mindig is különösen ostoba és közönséges teremtésnek tartottam. Roppant konvencionális. Nem ilyennek képzelem a méregkeverőket. De végtére is ha egy huszonnégy éves nő hozzámegy egy közel nyolcvanéves férfihoz, aligha kétséges, hogy a pénzéért teszi. Rendes körülmények között Brenda arra számíthatott volna, hogy hamarosan dúsgazdag özvegyasszony lesz. Csakhogy Aristide különlegesen szívós öregember volt. A cukorbetegsége nem rosszabbodott. Csakugyan azt lehetett hinni, hogy Aristide megéri a száz évet. Lehetséges, hogy Brenda elunta a várakozást…

− Mely esetben… − kezdtem, azután elhallgattam.

− Mely esetben − kapott a szón Miss de Ha-viland −, nagyjából rendben lesz minden. Kellemetlen hírverés, persze. De végtére is, Brenda nem családtag.

− Más elképzelése nincs? − kérdeztem.

− Miféle más elképzelésem volna?

Eltöprengtem. Gyanítottam, hogy az alatt az ócska filckalap alatt ugyancsak kergetőznek a gondolatok.

A pattogó mondatok mögött igen éles elme működik, gondoltam. Egy pillanatig még az is átfutott az agyamon, hátha maga Miss de Haviland mérgezte meg Aristide Leonidest…

A gondolat nem látszott lehetetlennek. Lelki szemem előtt felrémlett, amint Edith de Haviland gonosz eltökéltséggel tiporja el a szulákot.

És eszembe jutott, milyen kifejezést használt Sophia. Könyörtelenség.

Edith de Havilandre sandítottam.

Megfelelő, alapos indok esetén… De vajon mi lehet Edith de Haviland szemében megfelelő és alapos indok?

Jobban meg kell ismernem, hogy válaszolhassak erre a kérdésre.

Nyitva volt a bejárati ajtó. Beléptünk a meglepően tágas előcsarnokba. Puritán volt a berendezése − ápolt, sötét tölgyfa bútor, csillogó rézveretek. Hátul, ahová az ember az emeletre vezető lépcsőt képzelte volna, fal fehérlett, benne ajtó.

− A sógorom házrésze − magyarázta Miss de Haviland. − A földszinten Philip és Magda lakik.

A baloldalt nyíló ajtón jókora szalonba léptünk. Falát halványkék tapéta borította, a bútorokat nehéz brokáttal kárpitozták, minden szabad felület és valamennyi fal tele volt színészeket, táncosokat, színpadi jeleneteket, díszleteket ábrázoló képekkel, fényképekkel. A kandalló fölött baletttáncosnőket ábrázoló Degas-kép függött. Tömérdek virág volt a szobában; nagy fejű, rozsdaszínű krizantémok, óriási vázákban szekfű.

− Bizonyára találkozni akar Philippel − vélte Miss de Haviland.

Vajon akarok-e találkozni Philippel? Magam sem tudtam. Azt az egyet tudtam csak, hogy Sophiával akarok találkozni. És ez megtörtént. Sophia lelkesen helyeselte az öregúr tervét - csakhogy azóta eltűnt a színről, és most bizonyára buzgón telefonálgat a hal miatt, és nem segít nekem abban, hogy hogyan folytassam. Úgy lépjek-e Philip Leonides elé, mint az a fiatalember, aki feleségül szeretné venni a lányát, vagy mint jó ismerős, aki véletlenül épp erre járt (nem a legmegfelelőbb pillanatban), vagy mint a rendőrség munkatársa?

Miss de Haviland nem hagyott időt, hogy fontolóra vegyem a kérdését. Valójában nem is volt kérdés, inkább állítás. Amennyire megítélhettem, Miss de Haviland nem a kérdések, hanem a kijelentések embere.

− Bemegyünk a könyvtárszobába − mondta. Kivezetett a szalonból, végig a folyosón, majd be egy másik ajtón.

Nagy szoba volt ez is, telis-tele könyvvel. A könyvek nem szorítkoztak a mennyezetig érő könyvszekrényekre. Minden széken, asztalon, sőt még a padlón is könyvek tornyosultak. A szoba mégsem tűnt rendetlennek.

Hideg volt a szobában. És hiányzott belőle valami szag, amire pedig számítottam. Régi könyvek dohos szagát szimatoltam, meg padlóviaszét. Aztán rájöttem, mi hiányzik. A dohányillat. Philip Leonides nem dohányzik.

Amikor beléptünk, felkelt az íróasztala mögül. Ötven körüli, magas és különlegesen jóképű férfi volt. Akivel csak beszéltem, annyit emlegette Aristide Leonides csúfságát, hogy arra számítottam, csúnyák a fiai is. Erre a tökéletes jelenségre aztán igazán nem számítottam − egyenes orr, szabályos áll, a szép formájú homlokról hátrafésült, őszbe vegyülő szőke haj.

− Ez Charles Hayward, Philip − mondta Edith de Haviland.

− Üdvözlöm.

Nem tudtam megállapítani, hallott-e már rólam. Kezet nyújtott; hideg volt a keze. Arca nem árult el kíváncsiságot. Kissé idegesített. Csak állt, türelmesen, és semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

− Hol vannak azok a szörnyű rendőrök? − tudakolta Miss de Haviland. − Voltak idebent?

− Úgy tudom… ööö… − Philip lepillantott az íróasztalán heverő névjegyre − Taverner főfelügyelő hamarosan beszélni óhajt velem.

− Most hol van?

− Fogalmam sincs, Edith néni. Bizonyára odafent.

− Brendánál?

− Igazán nem tudom.

Philip Leonidest látva merőben lehetetlennek látszott, hogy a közelségében gyilkosságot követhettek el.

− Magda már felkelt?

− Nem tudom. Tizenegy előtt nemigen szokott felkelni.

− Mintha őt hallanám − szólt Edith de Haviland.

Kintről magas hang hallatszott: hadart, és sebesen közeledett. Mögöttem felpattant az ajtó, és egy nő lépett be. Nem tudom, hogyan sikerült azt a benyomást keltenie, mintha nem egy nő lépett volna a szobába, hanem három.

Hosszú szipkában cigarettát tartott, barackszín selyempongyoláját fél kézzel összefogta. Hátára tiziánvörös hajzuhatag omlott. Arca szinte megdöbbentően mezítelennek tűnt − mint általában manapság, amikor egy nő nem festi ki magát. Óriási kék szeme volt, és fátyolos, vonzó hangján, akármennyire sebesen beszélt is, tisztán, világosan ejtett ki minden szótagot.

− Drágám, én ezt nem bírom ki − egyszerűen nem bírom ki − gondolj a sajtóra − még nem került be a lapokba, de csak idő kérdése − és képtelen vagyok eldönteni, mit vegyek fel a halottszemlére − valami nagyon, nagyon szolidat − azért nem feketét, de talán sötétlilát − és már egy szál vásárlási kuponom sincs − elvesztettem annak a rémes embernek a címét, akitől feketén szoktam venni − tudod, egy garázsban valahol a Shaftesbury Avenue környékén − és ha kocsival mennék oda, még követnének a rendőrök, és szörnyen kényelmetlen kérdéseket tennének fel, nem? És mit felelhet az ember? Milyen nyugodt vagy, Philip! Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? Fel sem fogod, hogy végre elköltözhetünk ebből a rémes házból? Szabadság… ah, szabadság! Jaj, milyen csúnya dolog − szegény drága kisöreg − persze hogy nem hagytuk volna el, amíg él. Mennyire imádott bennünket, igaz? Hiába próbálta ellenünk uszítani az a nő odafent. Szentül hiszem, ha elmentünk volna, és a drága kisöreget egyedül hagyjuk vele, kihagyott volna minket mindenből. Szörnyű perszóna! Végül is szegény, drága kisöreg már majdnem kilencven volt − a világ minden családi érzése sem vetekedhetett volna egy rémséges nővel, aki ott van a helyszínen. Tudod, Philip, szerintem itt a csodálatos alkalom, hogy színre vigyük az Edith Thompson-darabot. Ez a gyilkosság remek előzetes propaganda lehet! Bildenstein azt mondja, meg tudná szerezni a Thespian Színházat − az a rémes, verses bányászdráma bármelyik pillanatban lekerülhet a műsorról − és a szerep isteni − egyszerűen isteni! Tudom, mindenki azt mondja, csak vígjátékot volna szabad játszanom, az orrom miatt − de hát az Edith Thompsonban rengeteg vígjátéki lehetőség is van − szerintem még maga a szerző sem vette észre − a komikai elemek mindig fokozzák a feszültséget. Pontosan tudom, hogyan játszanám − visszafogottan, bután, tettetve, egészen az utolsó pillanatig, és aztán…

Előrelendítette karját − a cigaretta kihullott a szipkából, egyenesen Philip íróasztalának fényezett mahagónilapjára, és máris kezdte kiégetni. Philip szenvtelenül utánanyúlt, és a papírkosárba dobta.

− …és aztán − suttogta Magda Leonides, és a szeme elkerekedett, vonásai megdermedtek -a puszta rettenet…

A páni félelem vagy húsz másodpercig ott maradt az arcán. Aztán a vonásai fellazultak, ráncokba szaladtak, ijedt zavar ült ki rájuk - úgy látszott, menten sírva fakad.

Majd hirtelen, mintha spongyával törülték volna le, eltűnt minden érzelem; Magda Leonides felém fordult, és köznapi hangon megkérdezte:

− Mit gondol: ugye így kell Edith Thompsont játszani?

Közöltem, hogy véleményem szerint Edith Thompsont pontosan így kell játszani. Pillanatnyilag ugyan csak holmi igen halvány emlékképem volt róla, kicsoda is Edith Thompson, de nagyon szerettem volna bevágódni Sophia édesanyjánál.

− Nagyjából olyan lehetett, mint Brenda, nem? − kérdezte Magda. − Képzelje, erre csak most jöttem rá. Roppant érdekes. Hívjam fel rá a felügyelő figyelmét?

Az íróasztal mögött álló férfi egy kissé összevonta a szemöldökét.

− Egyáltalán nincs szükség rá, Magda, hogy találkozz vele. Én mindent el tudok mondani neki, amire kíváncsi.

− Ne találkozzam vele? − csapott fel Magda hangja. − Már hogyne találkoznék vele! Édesem, benned nincs egy szemernyi fantázia! Fogalmad sincs róla, milyen fontosak a részletek! A felügyelő pontosan akarja tudni, hogyan és mikor történt minden; a legapróbb részletekig értesülni akar mindenről, amit az ember megfigyelt, amin eltöprengett, ami…

− Anya − szólt Sophia, miközben belépett az ajtón −, nem fogod a felügyelőt egy rakás hazugsággal traktálni.

− Sophia, drágám…!

− Tudom, gyönyörűm, hogy az utolsó szóig tudod a szerepedet, és óriásit akarsz alakítani. Csakhogy a szerepfelfogásod téves.

− Ugyan, micsoda beszéd. Fogalmad sincs…

− De van. Egészen másképp kell játszanod, drágám. Visszafogottan… szűkszavúan… tartózkodóan… óvatosan,… hogy védelmezd a családot.

Magda Leonides arcán gyermeki naivitás tükröződött.

− Komolyan azt gondolod, drágám… − kezdte.

− Pontosan. Dobd el. Kezdd elölről. Látszott, hogy Magdának kezd tetszeni a dolog. Sophia elmosolyodott.

− Csináltam neked egy csésze csokoládét. A szalonban van.

− Jaj, de jó! Majdnem éhen halok. Kifelé menet megállt az ajtóban.

− Nem is tudja − szólt, és a szavait vagy hozzám intézte, vagy a mögöttem álló könyvespolchoz −, milyen isteni, ha valakinek lánya van!

És ezzel a végszóval távozott a színről.

− Isten tudja, mit fog mondani a rendőrségnek! − sóhajtott Miss de Haviland.

− Nem lesz vele semmi baj − mondta Sophia. − A rendező utasításai szerint fogja játszani. És a rendező én vagyok!

Kifelé indult, anyja után, majd az ajtóban visszafordult:

− Tavemer főfelügyelő van itt, apa. Veled akar beszélni, ugye nem baj, ha Charles itt marad?

Úgy láttam, mintha igen halvány zavar tükröződnék Philip Leonides arcán. Nem csoda! Egykedvű modora azonban felülkerekedett.

− Ó, dehogy, dehogy − motyogta kissé tétován.

Taverner főfelügyelő maga volt a megbízhatóság, a pontosság − és ez valahogy megnyugtatóan hatott.

„Futó kellemetlenség − mintha ezt sugallta volna a modora −, aztán már itt sem vagyunk, és ezt önöknél csak én szeretném jobban. Higgyék el, nem szívesen fecséreljük az időnket…”

Nem tudom, hogyan sikerült egyetlen szó nélkül, pusztán azzal, hogy egy széket húzott magának az íróasztal elé, mindezeket érzékeltetnie − de sikerült. Tapintatosan hátrább húzódtam, és leültem a sarokban álló székre.

− Nos, főfelügyelő úr? − szólt Philip. Miss de Haviland hirtelen megszólalt:

− Rám nincs szüksége, főfelügyelő úr?

− Pillanatnyilag nincs, Miss de Haviland. Ha később majd válthatnék önnel néhány szót…

− Természetesen. Odafent leszek. Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

− Nos tehát, főfelügyelő úr? − ismételte Philip.

− Tudom, uram, hogy ön igen elfoglalt ember, és nem szeretném hosszasan feltartani. Csupán annyit szeretnék bizalmasan közölni, hogy gyanúnk igazolódott. Az ön édesapja nem természetes halállal halt meg. Halálát fizosztig-min − ismertebb nevén ezerin − túladagolása okozta.

Philip bólintott. Nem tanúsított különösebb érzelmet.

− Nem tudom, mond-e ez önnek valamit -folytatta Taverner.

− Mit mondana? Nézetem szerint apám véletlenül vette be a mérget.

− Csakugyan így gondolja, Mr. Leonides?

− Igen, ez tökéletesen lehetségesnek látszik. Ne feledje: közel járt a kilencvenedik évéhez, és a látása nagyon megromlott.

− Következésképpen a szemcseppes üvegcséje tartalmát beleöntötte egy inzulinos fiolába. Ön ezt valóban hihetőnek tartja, Mr. Leonides?

Philip nem válaszolt. Arca még kifejezéstelenebbé vált.

− Az üres szemcseppes üveget megtaláltuk a szemétládában − folytatta Taverner. − ujjlenyomatok nem voltak rajta. Ez már önmagában különös. Rendes körülmények között kellett volna ujjlenyomatokat találnunk rajta. Az ön édesapjáét, esetleg a feleségéét, az inasét…

Philip Leonides felnézett.

− Az inasét? Johnsonét? Mi van Johnsonnak

− Arra céloz, hogy Johnson lehet a bűnös? Alkalma mindenesetre volt. Ám ha indítóokot keresünk, itt már egészen más a helyzet. Az ön édesapja évente prémiumot adott az inasnak− és a prémium összege évente növekedett. Édesapja tudtára adta az inasának, hogy a prémium helyettesít minden összeget, amelyet egyébként a végrendeletében hagyna rá. Hétévi szolgálat után a prémium igen tekintélyes összeget tesz ki, és tovább is emelkedett volna. Johnsonnak nyilvánvalóan az volt az érdeke, hogy az ön édesapja minél tovább éljen. Kettejük kapcsolata kitűnő volt, Johnson szolgálati bizonyítványa makulátlan − tökéletesen képzett, hűséges urasági inas. − Taverner egy pillanatra elhallgatott. − Johnsont nem gyanúsítjuk.

− Értem − mondta közönyösen Philip.

− Most pedig, Mr. Leonides, ha volna olyan szíves részletesen elmondani, mit csinált édesapja halálának napján.

− Kérem, főfelügyelő úr. Egész nap itt voltam, ebben a szobában − természetesen az étkezéseket leszámítva.

− Nem is látta az édesapját?

− Reggeli után szokásom szerint bementem hozzá és üdvözöltem.

− Kettesben volt vele?

− A… khm… a mostohaanyám is ott volt a szobában.

− Édesapja olyan volt, mint máskor? Philip egy árnyalatnyi gúnnyal válaszolt:

− Nem mutatta semmi jelét, mintha sejtelme volna róla, hogy még aznap meggyilkolják.

− Édesapja lakrésze teljesen külön áll az önökétől?

− Igen. Csak az előcsarnokból nyíló ajtón lehet bemenni.

− Az ajtót zárva tartják?

− Nem.

− Soha?

− Tudomásom szerint soha.

− Bárki szabadon közlekedhetik a két házrész között?

− Természetesen. Éppen csak külön háztartást vezetünk.

− Hogyan értesült édesapja haláláról?

− Roger bátyám, aki az emelet nyugati szárnyában lakik, lerohant, és közölte, hogy apám hirtelen rosszul lett. Alig kap levegőt, és nagyon betegnek látszik.

− Ön mit csinált?

− Telefonáltam a doktornak, amire addig láthatólag senki sem gondolt. Az orvos nem volt otthon, de megüzentem, hogy amint tud, jöjjön el. Ezután felmentem az emeletre.

− És aztán?

− Apám láthatólag nagyon rosszul volt. Mire az orvos megérkezett, már nem élt.

Philip hangja szenvtelen volt. Egyszerűen közölte a tényeket.

− Hol volt a család többi tagja?

− A feleségem Londonban volt. Nem sokkal a történtek után ért haza. Sophia sem volt itthon, azt hiszem. A két kisebb gyerek, Eustace és Josephine, itthon volt.

− Remélem, nem ért félre, Mr. Leonides, ha megkérdem: édesapja halála milyen hatással lesz az ön anyagi helyzetére?

− Természetes, hogy értesülnie kell a tényekről. Apám sok évvel ezelőtt biztosította anyagi függetlenségünket. Bátyám lett az Egyesült Vendéglátóipar elnöke és fő részvényese − ez apám legnagyobb vállalata, és az irányítását teljes egészében Rogerre bízta. Rám ennek megfelelő összeget ruházott, tudomásom szerint százötvenezer fontot különféle kötvényekben és értékpapírokban − a tőkét tehát tetszésem szerint használhattam. Igen tekintélyes összeget íratott két nővéremre is, akik időközben elhaláloztak.

− És ő maga még mindig igen gazdag maradt?

− Nem; csak egy viszonylag szerény jövedelmet tartott meg. Azt mondta, így legalább még van valami az életben, ami érdekli. Azóta − a beszélgetés során most először jelent meg Philip ajkán halvány mosoly − különböző vállalkozások eredményeképpen megsokszorozta a vagyonát.

− Ön és a fivére ideköltöztek. Ez esetleg… anyagi nehézségeknek volt a következménye?

− Szó sincs róla. Pusztán kényelmi okokból történt. Édesapám mindig is azt mondta, itt bármikor otthonra találunk. Bizonyos kényelmi megfontolásból ez volt számomra a legkézenfekvőbb. Azonkívül − tette hozzá Philip, kérdezetlenül −, nagyon szerettem apámat. 1937-ben költöztem ide a családommal. Lakbért nem fizetek, csupán a költségek rám eső részét.

− És a bátyja?

− Bátyámékat 1943-ban Londonban kibombázták. Azután költöztek ide.

− Van róla fogalma, Mr. Leonides, mit tartalmaz édesapja végrendelete?

− Pontosan tudom. 1946-ban új végrendeletet készített. Apám nem volt titkolózó természet. Igen erősen élt benne a családi érzés. Összehívott valamennyiünket, ügyvédje jelenlétében, aki apám kérésére közölte velünk a végrendelet feltételeit. Ön bizonyára már értesült ezekről a feltételekről. Mr. Gaitskill feltehetőleg tájékoztatta. Apám nagyjából százezer fontot hagyott mostohaanyámra, örökösödési adótól mentesen, azon az igen tekintélyes összegen kívül, amelyet házasságkötésük alkalmával ráíratott. Vagyona fennmaradó részét három részre osztotta; egy rám száll, egy a bátyámra, a harmadikat alapítvány kezeli a három unoka javára. A vagyon tekintélyes, de természetesen az örökösödési adó jócskán megcsapolja.

− Alkalmazottak, jótékonysági intézmények részesülnek-e a hagyatékból?

− Nem. Az alkalmazottak bére évről évre emelkedett.

− Elnézését kérem a kérdésért, Mr. Leonides: ön nincs pillanatnyilag pénzszűkében?

− Mint tudja, főfelügyelő úr, a jövedelemadó meglehetősen magas, a jövedelmem azonban bőségesen fedezi a szükségleteimet − valamint a feleségemét. Apám egyébként bőkezű ajándékokkal árasztott el mindannyiunkat, és ha kutyaszorítóba kerültünk volna, azonnal a segítségünkre siet. Biztosíthatom − fűzte hozzá ridegen, jól megnyomva minden szót Philip −, semmiféle anyagi ok nem késztetett rá, hogy apám halálát kívánjam, főfelügyelő úr.

− Nagyon sajnálom, Mr. Leonides, ha úgy érzi, ilyesmire gondolok. De tisztában kell lennünk a tényekkel. Most sajnos néhány kényes kérdést kell feltennem önnek. Édesapjának és a feleségének a kapcsolatára vonatkozóan. Boldog volt a házasságuk?

− Tudomásom szerint tökéletesen.

− Nem volt közöttük nézeteltérés?

− Nem hiszem.

− Roppant nagy volt a korkülönbség, ugyebár?

− Valóban.

− Elnézését kérem a kérdésért: helyeselte ön édesapja második házasságát?

− Nem kérdezték, hogy helyeslem-e.

− Ez nem válasz, Mr. Leonides.

− Ha mindenáron ragaszkodik a kérdéshez, annyit mondhatok, nem tartottam okos dolognak ezt a házasságot.

− Ezt édesapjának is szóba hozta?

− Mire értesültem róla, már megkötötték a házasságot.

− Nagy megdöbbenésére, igaz?

Philip nem válaszolt.

− Visszatetszést keltett a dolog?

− Apámnak jogában állt úgy cselekednie, ahogy neki tetszett.

− Ön szívélyes viszonyban volt Mrs. Leo-nidesszel?

− Tökéletesen.

− Baráti viszonyban?

− Nagyon ritkán találkozunk.

Taverner főfelügyelő más tárgyra tért át.

− Tudna valamit mondani Mr. Laurence Brownról?

− Sajnos nem. Apám fogadta fel.

− Csakhogy az ön gyermekei mellé fogadta fel házitanítónak, Mr. Leonides.

− Valóban. A fiam gyermekbénuláson esett át − szerencsére nem volt súlyos eset −, és ajánlatosnak tetszett, hogy magántanuló legyen. Apám javasolta, hogy fiam és a kislányom, Josephine mellé fogadjunk házitanítót − akkoriban nemigen akadt választék −, hiszen katonai szolgálatra alkalmatlan személyt fogadhattunk csak fel. Ennek a fiatalembernek megfelelő ajánlólevelei voltak, apám és nagynéném (aki a gyerekek nevelését irányítja) meg voltak elégedve, és én elfogadtam a választásukat. Hozzá kell tennem: semmiféle kifogásom nem volt az oktatási módszere ellen; lelkiismeretes, képzett pedagógus.

− Mr. Brown az ön édesapjának házrészében lakik, nem itt?

− Odafent több hely van…

− Észlelte-e valaha − igazán sajnálom, hogy meg kell kérdeznem − a bizalmas kapcsolatnak bármiféle jelét Laurence Brown és az ön mostohaanyja között?

− Nem volt alkalmam, hogy bármi effélét megfigyeljek.

− Hallott valami pletykát, szóbeszédet ilyesmiről?

− Nem szoktam pletykát, szóbeszédet meghallgatni, főfelügyelő úr.

− Felettébb dicséretes − mondta Taverner főfelügyelő. − Ön tehát nem látott rosszat, nem hallott rosszat, nem mond rosszat?

− Így is megfogalmazhatjuk, főfelügyelő úr.

− Nos − állt fel Taverner −, nagyon köszönöm, Mr. Leonides.

Én is felálltam, és szótlanul követtem.

− Phű! − füttyentett Taverner, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó. − Hisz ez nem is ember, hanem jégcsap!

− Most pedig megyünk és elbeszélgetünk Mrs. Philippel − közölte Taverner. − Magda West a művészneve.

− Jó színésznő? − tudakoltam. − Ismerem a nevét, láttam is már egy-két darabban, de nem emlékszem, mikor és hol.

− Amolyan majdnem-sztár − magyarázta Taverner. − Egyszer-kétszer sikeresen szerepelt a West End divatos színházaiban, és meglehetősen népszerű vidéken − amolyan kis kamaraszínházakban is fellép, meg vasárnapi klubelőadásokon. Az a fő baja, azt hiszem, hogy nincs rászorulva a keresetére. Kedvére válogathat, odamegy, ahová kedve tartja, ha megtetszik neki egy szerep, ő finanszírozza a darabot − persze az ilyen szerep rendszerint egyáltalán nem neki való. így aztán inkább amatőrnek tekintik, nem profinak. Persze nem rossz, kivált vígjátékokban, de a rendezők nem szeretik. Nagyon is önfejű, összeférhetetlen − minduntalan civakodás támad körülötte, ő meg élvezetét leli a zűrzavarban. Azt mondják legalábbis. Annyi biztos: nem valami népszerű a kollégái között.

Sophia lépett ki a szalonból.

− Anyám itt van bent, főfelügyelő úr − mondta.

Taverner nyomában beléptem a nagy szalonba. Első pillantásra fel sem ismertem a brokátbevonatú kanapén ülő nőt.

A tiziánvörös hajat magas, régimódi kontyba tornyozta, jól szabott sötétszürke kosztüm volt rajta, pliszírozott, halvány mályvaszínű ingblúzának gallérját kis kámeatű fogta össze. Most vettem csak észre, mennyire bájos Magda fitos orra. Kész lehetetlenség, hogy ez a nő azonos a barackszín pongyolás, viharos vérmérsékletű teremtéssel!

− Taverner főfelügyelő? − szólalt meg. − Fáradjon beljebb, foglaljon helyet. Dohányzik? Szörnyű ez az egész ügy. Szinte el sem tudom hinni.

Halk és egyenletes volt a hangja, olyan emberé, aki eltökélte, hogy kerül amibe kerül, megőrzi az önfegyelmét.

− Kérem, mondja meg − folytatta −, miben lehetnék a segítségére.

− Köszönöm, Mrs. Leonides. Hol tartózkodott a tragédia időpontjában?

− Úgy gondolom, akkor kocsizhattam hazafelé Londonból. Egy barátnőmmel ebédeltem aznap a Borostyánban. Utána divatbemutatóra mentünk. Majd néhány ismerősünkkel ittunk valamit a Berkeleyben. Azután hazaindultam. A legnagyobb zűrzavart találtam itthon, amikor megérkeztem. Mint megtudtam, apósom hirtelen rosszul lett. És… − Magda hangja megremegett − meghalt.

− Kedvelte ön az apósát?

− Imádtam!…

Hangja megemelkedett. Sophia megigazgatta egy kicsit a Degas-kép sarkát. Magda hangja megint alábbszállt az iménti nyugodt mederbe.

− Nagyon kedveltem − mondta halkan. − Mint mindnyájan. Nagyon jó volt hozzánk.

− Jó viszonyban volt ön Mrs. Leonidesszel?

− Nem sokat találkoztunk Brendával.

− Miért nem?

− Hát, nemigen volt közös témánk. Szegény kis Brenda. Nehéz lehetett neki néha az élet.

Sophia megint a Degas-képet babrálta.

− Csakugyan? Milyen tekintetben?

− Ó, nem is tudom. − Magda szomorkás mosollyal megrázta fejét.

− Mrs. Leonides boldogan élt a férjével?

− Ó, igen, azt hiszem.

− Nem volt közöttük nézeteltérés? Megint mosolygós fejrázás.

− Igazán nem tudom, főfelügyelő úr. A lakrészük teljesen szeparált.

− Mrs. Leonides és Mr. Laurence Brown igen jó barátok, ugyebár?

Magda Leonides megmerevedett. Szemrehányó pillantást vetett Tavernerre.

− Nem hiszem, hogy ilyesmiket kellene kérdeznie tőlem − jelentette ki méltóságteljesen. − Brenda mindenkivel barátságos. Igazán nagyon kedves teremtés.

− Kedveli ön Mr. Laurence Brownt?

− Nagyon hallgatag. Egész helyes, de az ember jóformán észre sem veszi, hogy ott van. Nemigen találkozom vele.

− Mint oktató megfelelő?

− Biztosan. Igazán nem is tudom. Philip láthatólag meg van vele elégedve.

Taverner most támadó taktikával próbálkozott.

− Sajnálom, hogy ilyesmit kell kérdeznem, de az ön véleménye szerint fennállt-e szerelmi viszony Mr. Brown és Mrs. Brenda Leonides között?

Magda felállt. Most vérbeli dáma volt.

− Soha semmiféle tanújelét ilyesminek nem láttam − jelentette ki. − Igazán nem hiszem, főfelügyelő úr, hogy ilyen kérdéseket kellene intéznie hozzám. A szóban forgó hölgy az apósom felesége volt.

Alig álltam meg, hogy ne tapsoljak. A főfelügyelő is felállt.

− A kérdéssel forduljak inkább a cselédséghez? − kérdezte.

Magda nem válaszolt.

− Köszönöm, Mrs. Leonides − mondta Taver-ner, és kiment.

− Gyönyörű alakítás volt, drágám − mondta meleg hangon Sophia.

Magda elgondolkodva csavargatta egy fürtjét, és a tükörben szemlélte magát.

− I-i-igen − mondta lassan. − Azt hiszem, ezt így kellett játszani.

Sophia rám nézett.

− Nem kellett volna elmenned a főfelügyelővel?

− Figyelj, Sophia, tulajdonképpen mi… Elhallgattam. Sophia anyja előtt aligha kérdezhettem meg, hogy voltaképpen mi is az én szerepem. Magda Leonides mindeddig semminemű érdeklődést nem tanúsított jelenlétem iránt, csak azt az egy mondatot intézte hozzám, amikor első jelenete után távozott a színről. Lehettem akár újságíró, akár a lánya jegyese, akár holmi rendőrségi hátramozdító. Sőt akár temetkezési vállalkozó − Magda Leonides szemében mindezek a „közönség” kategóriájába soroltattak.

Mrs. Leonides lepillantott a lábára.

− Nem jó − mondta elégedetlenül. − Ez a cipő nem megy a szerephez. Nagyon frivol.

Sophia erélyes biccentésének engedelmeskedve Taverner után siettem. Az előcsarnokban értem utol; az ajtón át épp a lépcső felé tartott.

− Bátyóhoz igyekszem − magyarázta. Minden teketória nélkül elébe tártam problémámat.

− Figyeljen, Taverner, ki legyek én? Meglepetten pillantott rám.

− Hogyhogy ki legyen?

− Igen, igen; mi keresnivalóm van ebben a házban? Ha valaki megkérdezné, mit válaszoljak?

− Aha, értem már. − Egy pillanatig töprengett. Azután elmosolyodott.

− Megkérdezte már valaki?

− Hát… még nem.

− Akkor hagyjuk ennyiben. Sohasem kell magyarázkodni. Legyen ez a jelszava. A ház úgyis a feje tetején áll. Mindenki tele van a maga saját külön aggályaival, félelmeivel − senki sem fog kérdezősködni. Elfogadják, hogy itt van − csak legyen kellően magabiztos. Nem kell fölöslegesen beszélni. No, most bemegyünk ezen az ajtón, aztán fel a lépcsőn. Minden nyitva. Persze rájött, hogy a rengeteg kérdésem mind csak fal. Egy fikarcnyit sem számít, ki volt a házban, ki nem, vagy, hogy hol voltak a gyilkosság napján…

− Akkor miért…?

− Mert közben jól megnézhetem őket magamnak, felmérhetem valamennyit, meghallgatom a mondókájukat, és titokban remélem, hogy véletlenül valamelyikük elejt egy megjegyzést, aminek hasznát vehetem. − Egy pillanatig hallgatott. − Lefogadom − mondta aztán −, hogy Mrs. Magda Leonides mondhatna nekünk egypár érdekes dolgot.

− És megbízható volna, amit mond? − kérdeztem.

− Dehogyis − mondta Taverner. − A legkevésbé sem. De esetleg irányt mutathatna a további nyomozáshoz. Indítóok − az kellene nekem.

Felértünk az emeletre. A jobb oldali folyosót ajtó zárta el. Taverner főfelügyelő bekocogott a sárgaréz kopogtatóval.

Az ajtó azon nyomban felpattant. A férfi, aki kinyitotta, közvetlenül ott állhatott mögötte. Idomtalan óriás volt, torzonborz, széles vállú, roppant rút, de mégsem visszataszító. Ránk nézett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, zavartan, ami általában a félszeg, becsületes emberek szokása.

− Ja − mondta. − Maguk. Jöjjenek be. Csak nyugodtan. Épp menni akartam, de nem baj. Jöjjenek a nappaliba. Hívom Clemencyt − ni-csak, már itt is vagy, kedves. Ez itt Taverner főfelügyelő. Ő a… Van cigaretta? Várjanak egy percet. Elnézést. − Belebotlott egy széklábba, attól is elnézést kért, és zavartan kisietett.

Mintha dongó szállt volna ki a szobából. A nyomában csend támadt.

Mrs. Roger Leonides az ablaknál állt. Nyomban megéreztem, hogy nem mindennapi személyiség, mint ahogy nem volt mindennapi annak a szobának a légköre sem, amelyben álltunk.

A fal fehér volt − hófehér, nem elefántcsontszín vagy törtfehér; kép mindössze egy függött rajta, a kandalló fölött: sötétszürke és acélkék háromszögekből álló mértani fantázia. Bútor is alig volt − csupán a legszükségesebb: háromnégy szék, egy üveglapú asztal, egy kis könyvespolc. Dísz, csecsebecse sehol. Annál több fény, és tér, és levegő, ügy különbözött a lenti, brokátokkal borított, virágban dúskáló szalontól, mint a tűz a víztől. És Mrs. Roger Leonides Mrs. Philip Leonidestől nemkülönben. Az ember úgy érezte, Magda Leonides legalább hatféle nő tud lenni. Clemency Leonides viszont, ezt első látásra megállapítottam, sohasem volna más, mint ő maga. Erős egyéniségű, egyenes asszony.

Ötvenéves lehetett; erősen szürkülő haját rövidre, szinte fiúsra vágatta, de olyan szépen nőtt kicsiny, formás fején, hogy egyáltalán nem volt olyan csúnya, mint amilyen az Eton-frizura általában. Clemencynek intelligens, érzékeny arca volt, és átható tekintetű, világosszürke szeme. Egyszerű, bordó kötött ruhája tökéletesen illett karcsú alakjára.

Úgy éreztem, ijesztő asszony lehet… valószínűleg azért vélekedtem így, mert mindennapi nő aligha élne ilyen körülmények között. Már értettem, miért használta Sophia vele kapcsolatban a „könyörtelen” kifejezést. A szobában hideg volt. Megremegtem.

− Foglaljon helyet, főfelügyelő úr − mondta halkan, jól nevelten Clemency Leonides. − Van valami újság?

− A halált ezerin okozta, Mrs. Leonides.

− Tehát gyilkosság − mondta elgondolkodva Clemency. − Véletlen baleset nemigen lehetett, ugye?

− Nem, Mrs. Leonides.

− Kérem, közölje kíméletesen a férjemmel, főfelügyelő úr. Ez nagyon meg fogja viselni. Bálványozta az édesapját, és roppant érzékeny ember.

− Jó viszonyban volt az apósával, Mrs. Leonides?

− Igen, egészen jó viszonyban. − Azután halkan hozzáfűzte: − Nem nagyon kedveltem.

− Miért nem?

− Nem értettem egyet a céljaival − sem az eszközeivel.

− És Mrs. Brenda Leonidest kedveli?

− Brendát? Ritkán voltunk együtt.

− Lehetségesnek tartja, hogy volt valami közte és Mr. Laurence Brown között?

− Úgy érti, valamilyen szerelmi kapcsolat? Nem hinném. De valójában nem is tudnék róla.

Hangja tökéletes érdektelenségről tanúskodott. Roger Leonides rontott be, ismét dongóhatással.

− Feltartóztattak − magyarázta. − Telefon. Nos, főfelügyelő úr? Nos? Van valami újság? Mi okozta apám halálát?

− A halál oka ezerinmérgezés.

− Igazán? Úristen! Tehát az a nő volt! Nem bírt várni! Apám jóformán a csatornából szedte fel, és ez a jutalma. Hidegvérűen eltette láb alól! Úristen, felforr a vérem, ha csak rágondolok!

− Van valami különleges oka, hogy ilyesmit gondol? − kérdezte Taverner.

Roger fel-alá rohangált, és két kézzel tépte a haját.

− Okom? Miért, ki más lehetett? Sohasem bíztam abban a nőben − sohasem állhattam! Egyikünk sem állhatta. Philip is, én is elképedtünk, amikor apa egy nap hazajött, és elmondta, mit csinált! Az ő korában! Őrület volt − tiszta őrület! Apám elképesztő ember volt, főfelügyelő úr. Észbeli képességeit tekintve friss és fiatal, akár egy negyvenéves férfi. A világon mindent neki köszönhetek. Mindent megtett értem − sohasem hagyott cserben. Én… én hagytam cserben… ha csak rá gondolok…

Egy székbe rogyott. Felesége halkan melléje lépett.

− Elég volt, Roger. Ne izgasd fel magad.

− Tudom, kedves, tudom. − Megfogta Cle-mency kezét. − De hogy is maradhatnék nyugodt… az érzéseimnek nem tudok parancsolni…

− Meg kell őriznünk a nyugalmunkat, Roger. Taverner főfelügyelő számít a segítségünkre.

− Úgy van, Mrs. Leonides.

− Tudják, mit tennék legszívesebben? − kiáltotta Roger. − Tulajdon kezemmel fojtanám meg azt a nőt! Sajnált attól a drága öregembertől még egy-két évet! Ha a kezem közé kaphatnám… − Felugrott. Reszketett dühében. Két kezét görcsösen előrenyújtotta. − Igen, kitekerném a nyakát, kitekerném a nyakát…

− Roger! − szólt rá élesen Clemency.

Roger Leonides meghunyászkodva pillantott feleségére.

− Sajnálom, kedves. − Felénk fordult. − Elnézésüket kérem. Elragadtak az indulataim. Én… bocsánat…

És kiment a szobából. Clemency Leonides halvány mosollyal szólalt meg:

− Valójában persze a légynek sem ártana.

Taverner udvarias főbólintással fogadta a megjegyzést. Azután nekifogott, hogy feltegye a szokásos kérdéseket. Clemency Leonides tömör, pontos válaszokat adott.

Roger Leonides Londonban volt édesapja halálának napján, az Egyesült Vendéglátóipar központjában. Kora délután tért haza, és szokása szerint egy ideig bent volt az édesapjánál. Clemency, mint rendesen, munkahelyén, a Lambert Intézetben tartózkodott, a Qower Streeten. Néhány perccel hat óra előtt tért haza.

− Látta az apósát?

− Nem. Előző nap láttam utoljára. Vacsora után vele kávéztunk.

− És a halála napján nem is látta?

− Nem. Tulajdonképpen átmentem az ő házrészébe, mert Roger azt hitte, hogy ott hagyta a pipáját − igen becses pipa. Történetesen azonban apósom lakrészében a hall asztalán hagyta, tehát nem kellett zavarnom az öregurat. Rendszerint hat óra körül már elbóbiskolt.

− Mikor értesült apósa rosszullétéről?

− Brenda rohant át úgy egy-két perccel fél hét után.

Tudtam, hogy ezek a kérdések nem érintik a lényeget, de észleltem, milyen árgus szemekkel figyeli Taverner az asszonyt. A munkájával kapcsolatban is feltett neki néhány kérdést. Az atomrombolás sugárhatásával foglalkozik, mondta Clemency.

− Tehát az atombombán dolgozik?

− A munkámban semmi destruktív nincsen. Az Intézet az atommaghasadás gyógyászati lehetőségeivel kapcsolatos kísérleteket folytat.

Taverner felállt, és megkérdezte, körülnézhetne-e Roger Leonidesék házrészében. Clemency arca ugyan némi meglepetést árult el, de az asszony készséggel engedett a kérésnek. A hálószobában fehér terítő borította a két ágyat; a legszükségesebbekre szorítkozó berendezés kórházra vagy szerzetesi cellára emlékeztetett. A fürdőszoba is ridegen egyszerű volt; semmi fényűzés, semmi drága kozmetikai szer. A konyha kopár, makulátlanul tiszta, a polcokon praktikus gépek. Ezután egy ajtóhoz érkeztünk.

− A férjem szobája − mondta Clemency, majd benyitott.

− Kerüljenek beljebb − invitált bennünket Roger.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A lakás makulátlan ridegsége meglehetősen nyomasztott. De ez a szoba merőben más volt. A redőnyös tetejű nagy íróasztalon papírhalmok, öreg pipák, lehullott hamu. A fotelok kopottak, de kényelmesek. A padlón perzsaszőnyeg. A falon csoportképek: iskolai felvételek, krikettcsapatot ábrázoló fotók, katonai tablók. Több vízfestmény ábrázolt sivatagi tájat, minareteket, vitorlásokat, tengeri tájat, napnyugtát. Kellemes szoba volt − egy szeretetre méltó, barátságos, társaságkedvelő férfi szobája.

Roger ügyetlen kézzel töltögetett egy kancsóból, aztán az egyik székről lesöpörte a könyveket, újságokat.

− Rémes rendetlenség van. Épp selejtezek. Kidobálom a régi újságokat. Tessék! − nyújtott egy poharat Taverner felé. Az elutasította. Én elfogadtam. − Ne haragudjék az előbbiekért − folytatta Roger, Tavernerhez intézve a szót. − Elragadtak az indulataim.

Szinte bűntudatosan nézett körül, de Cle-mency Leonides nem jött be velünk a szobába.

− Csodálatos asszony − mondta Roger. − Mármint a feleségem. Remekül helytállt ebben az egészben − remekül! El se tudom mondani, mennyire bámulom ezt az asszonyt. És micsoda keserves élete volt! Hadd meséljem el. Mielőtt összeházasodtunk volna, mármint. Az első férje remek fiú volt − pompás agy, mármint −, de szörnyen kényes szervezet. És hát sajnos tüdőbajos. Roppant értékes kutatómunkát végzett a kristálytan területén. Igényes munka, gyenge kereset − de nem adta fel. Clemency robotolt érte, valósággal ő tartotta el, és közben tudta, hogy a fickó napjai meg vannak számlálva. De soha egy panaszos szó nem hagyta el a száját, soha nem mondta, hogy fáradt. Mindig azt vallotta, hogy nagyon boldog. Aztán a férje meghalt, és ő szörnyen odavolt. Nagy nehezen beleegyezett, hogy hozzám jön. Annyira boldog voltam, hogy egy kicsit megkönnyíthetem az életét, hogy boldoggá tehetem. Szerettem volna, ha nem dolgozik, de persze a háború alatt kötelességének tartotta, és még most is úgy érzi, hogy nem hagyhatja abba. De csodálatos feleség − senkinek nincs ilyen csodálatos felesége. Az áldóját, hogy én milyen szerencsés vagyok! A világon mindent megtennék érte!

Taverner hümmögött valamit válaszul. Aztán megint előállt az immár jól ismert rutinkérdésekkel. Mikor értesült Mr. Leonides az édesapja betegségéről?

− Brenda rohant át értem. Apám rosszul van. Azt mondta, görcsei vannak. Fél órája még ott ültem a drága jó öreggel! Az égvilágon semmi baja nem volt. Átrohantam. Az arca elkékült; levegő után kapkodott. Lerohantam Philiphez. Telefonált a doktornak. Nem tudtam… nem tudtunk semmit sem csinálni. Persze nem is álmodtam, hogy valami trükk van a dologban. Trükk? Trükköt mondtam? Úristen, micsoda lehetetlen szó…

Tavernerrel némi nehézség árán kiszabadultunk Roger Leonides túlfűtött légköréből, és kint álltunk megint az ajtó előtt, a földszintre vezető lépcsőnél.

− Phű! − füttyentett Taverner. − Micsoda különbség a két testvér között! − Majd hozzátette:

− Fura, hogy kinek milyen a szobája. Sok mindent elárul a lakójáról.

Bólintottam.

− Az is elég fura − folytatta −, hogy kinek ki a házastársa, nem?

Akár Clemencyre és Rogerre, akár Philipre és Magdára utalt, bármelyikükre illettek a

szavai. Én mégis úgy éreztem, mind a két házasság boldog. Rogeréké mindenesetre.

− Nem mondhatnám, hogy méregkeverőnek látszik − mondta Taverner. − Persze sose lehet tudni. Az asszony már inkább az a típus. Könyörtelen egy nőszemély. Talán nem is egészen épelméjű.

Megint csak egyetértettem vele. − De azért nem hinném − mondtam −, hogy Mrs. Roger Leonides bárkit is meggyilkolna, csak mert nem helyesli a céljait meg az életmódját. Talán ha amúgy istenigazában gyűlölte az öreget… de vajon követnek-e el gyilkosságokat puszta gyűlöletből?

− Nemigen − vélekedett Taverner. − Én legalábbis még eggyel sem találkoztam. Nem, azt hiszem, biztonságosabb, ha kitartunk Brenda asszony mellett. De azt már csak az Úristen tudja, szerzünk-e valaha is bármiféle bizonyítékot.

Szobalány nyitott ajtót, amikor bekopogtattunk a szemközti szárnyba. A lány arcán ijedtség és megvetés tükröződött, amikor megpillantotta Tavemert.

− A nagyságát keresik?

− Igen.

Nagy szalonba vezetett, majd kiment.

A szoba éppen akkora volt, mint a földszinti szalon. A bútorokat tarka kretonnal kárpitozták, az ablakon csíkos selyemfüggöny lógott. Pillantásomat a kandalló fölött függő olajfestmény ejtette rabul − nemcsak mert művészi alkotás volt, hanem mert lenyűgöző személyt ábrázolt.

Szúrós fekete szemű kis öregembernek volt az arcképe. Fekete bársonysipkát viselt, a feje válla közé süppedt, de életereje, energiája még a vászonról is csak úgy sugárzott. A villogó szem valósággal fogva tartotta pillantásomat.

− Ez ő − mondta kurtán Taverner főfelügyelő. − Augustus John festette. Ez aztán a személyiség, mi?

− Az − mondtam; de úgy éreztem, ez az egy szótagos válasz nem elegendő.

Már értettem, mire gondolt Edith de Havi-land, amikor azt mondta: üres a ház a sógora nélkül. Ez itt maga a görbe úton járó sanda kis ember, aki felépítette a kicsi ferde házat − és ha ő nincs, a kicsi ferde ház alól kicsúszik a talaj.

− Az ott az első felesége. Sargent festménye − mondta Taverner.

Szemügyre vettem a két ablak közti falon függő festményt. Mint Sargent valamennyi portréján, ezen is volt valami kegyetlenség. El volt túlozva valamennyi vonás − az arc hosszúsága − a lóra emlékeztető orrlyuk − a vitathatatlan korrektség. Hamisítatlan Angol Hölgy arcképe volt − a vidéki (nem a nagyvárosi) jó társaságból. Tetszetős, de élettelen. Egyáltalán nem ilyen feleséget képzeltem a kandalló fölött vigyorgó energikus kis zsarnok mellé.

Nyílt az ajtó; belépett Lamb őrmester.

− Amennyire tudtam, kifaggattam a személyzetet, uram − jelentette. − Semmire se jutottam.

Taverner sóhajtott.

Lamb őrmester elővette jegyzetfüzetét, a szoba túlsó végébe húzódott, és szerényen leült. Megint nyílt az ajtó, és megjelent Aristide Leonides második felesége.

Feketében volt − igen drága és igen bőséges feketében. Fekete kelme borította, majdhogynem tetőtől talpig. Könnyedén, fesztelenül lépkedett, és láthatólag tudatában volt, hogy jól áll neki a fekete. Igénytelenül csinos volt; szép barna haját bonyolult frizurába fésülte. Arca gondosan ki volt sminkelve, de látszott, hogy nemrégiben sírhatott. Nagy szemű gyöngysort viselt, egyik kezén óriási smaragdköves gyűrűt, a másikon irdatlan rubint.

És észrevettem rajta még valamit. Rémültnek látszott.

− Jó reggelt, Mrs. Leonides − köszönt Taverner könnyedén. − Sajnálom, hogy megint zaklatnom kell.

− Ez bizonyára elkerülhetetlen − mondta fakó hangon az asszony.

− Ugyebár tisztában van vele, Mrs. Leonides: ha óhajtja, hogy az ügyvédje jelen legyen, annak semmi akadálya.

Vajon megérti-e, mi rejlik ezek mögött a szavak mögött?, töprengtem. Aligha. Csak ennyit mondott, durcásan:

− Nem szeretem Mr. Gaitskillt. Nincs rá szükségem.

− Fogadhat saját ügyvédet, Mrs. Leonides.

− Muszáj? Nem szeretem az ügyvédeket. Mindig összezavarnak.

− Ezt önnek kell elhatároznia − mondta gépies mosollyal Taverner. − Folytathatjuk tehát?

Lamb őrmester megnyálazta a ceruzáját. Brenda Leonides leült egy kanapéra, szemközt Tavernerrel.

− Rájöttek valamire? − kérdezte. Észrevettem, hogy az ujjai idegesen gyűrögetik ruhája egy hajtását.

− Immár határozottan állíthatjuk, hogy az ön férje ezerinmérgezés következtében halt meg.

− Azt akarja mondani, hogy a szemcseppjei ölték meg?

− Egészen bizonyosnak látszik, hogy amikor ön beadta Mr. Leonidesnek az utolsó injekciót, a fecskendőben ezerin volt, nem inzulin.

− De én arról nem tudtam. Nekem ahhoz nem volt semmi közöm. Igazán nem, felügyelő úr.

− Akkor valaki szándékosan kicserélte az inzulint a szemcseppekkel.

− Micsoda gonoszság!

− Valóban, Mrs. Leonides.

− Azt gondolja, hogy szándékosan csinálta valaki? Vagy véletlenül? Vagy talán… tréfából?

− Nem hinnénk, hogy tréfa lett volna, Mrs. Leonides − mondta szenvtelenül Taverner.

− Biztosan valamelyik cseléd csinálta.

Taverner nem válaszolt.

− Egészen biztosan! Nem tudom, ki más tehette volna.

− Bizonyos ebben? Gondolkodjék, Mrs. Leonides. Nincs semmiféle elgondolása? Nem volt valakiben rosszindulat? Nem történt nézeteltérés? Nem volt valakinek oka haragra?

Brenda Leonides csak bámult rá, tágra nyílt szemmel, közönyösen.

− Fogalmam sincs − mondta.

− Ön ugyebár moziban volt aznap délután?

− Igen. Fél hétkor értem haza − akkor kellett beadni az inzulint −, én… én be is adtam, úgy, mint mindig, és akkor ő… egészen fura lett. Szörnyen megijedtem −, átrohantam Rogerhez, de hiszen ezt már mind elmondtam. Muszáj újra meg újra elmondani? − Hangja hisztérikusan felcsapott.

− Sajnálom, Mrs. Leonides. Beszélhetnék most Mr. Brownnal?

− Laurence-szel? Miért? Ő nem tud semmit az egészről.

− Én mégis szeretnék vele beszélni.

Brenda Leonides gyanakodva pillantott Tavernerre.

− Eustace-szel van latinórája a tanulószobában. Azt akarja, hogy idejöjjön?

− Nem, majd mi megyünk be hozzá.

Taverner már ki is sietett a szobából. Az őrmester meg én követtük.

− Jól ráijesztett, uram − mondta Lamb őrmester.

Taverner válaszul mordult egyet. Felsietett előttünk egy rövid lépcsősoron, majd végig a folyosón, egy kertre néző nagy szobáig. Odabent egy harmincévesforma, szőke hajú fiatal férfi meg egy csinos, fekete, tizenhat esztendős fiú ült az asztalnál.

Amikor beléptünk, felpillantottak. Sophia Eustace öccse rám nézett, Laurence Brown pedig Taverner főfelügyelőre szegezte elgyötört pillantását.

Sose láttam még ennyire begyulladt férfit. Valósággal megbénult a rettegéstől. Felállt, aztán rögtön újra leült. Szinte a sipításig elvékonyodott a hangja, amikor megszólalt:

− Eh… khm… jó reggelt, főfelügyelő úr.

− Jó reggelt − viszonozta kurtán a köszönését Taverner. − Beszélhetnék magával?

− Hogyne, persze. Örömmel. Illetve…

Eustace felállt.

− Akarja, hogy kimenjek, főfelügyelő úr? − Kellemes hangjában kis pimaszság bujkált.

− Majd… majd később folytatjuk az órát − szólt tanítója.

Eustace hanyagul az ajtó felé indult. Kissé húzta a lábát. Ahogy kilépett, rám kacsintott, mutatóujját elhúzta a nyaka előtt, és elvigyorodott. Azután becsukódott mögötte az ajtó.

− Nos, Mr. Brown − kezdte Taverner −, az analízis eredménye nem hagy kétséget. Mr. Leonides halálát ezerin okozta.

− Én… mármint… Mr. Leonidest valóban megmérgezték? Azt reméltem, hogy…

− Megmérgezték − szakította félbe Tavemer. − Valaki ezerin szemcseppre cserélte az inzulint.

− Nem tudom elhinni… hihetetlen…

− A kérdés az: kinek volt rá indítéka.

− Senkinek. A világon senkinek! − A fiatal férfi hangja izgatottan felcsapott.

− Óhajtja, hogy az ügyvédje jelen legyen? − érdeklődött Tavemer.

− Nincs ügyvédem. Nem is kell. Nincs semmi titkolnivalóm… semmi…

− És tisztában van vele, hogy amit mond, jegyzőkönyvbe veszik?

− Ártatlan vagyok… higgye el, ártatlan vagyok.

− Semmi mást nem állítottam. − Taverner elhallgatott. − Mrs. Leonides jóval fiatalabb volt a férjénél, ugyebár?

− Bizonyára… azt hiszem… mármint igen, hogyne.

− Olykor nyilván nagyon magányosnak érezte magát, nem?

Laurence Brown nem felelt. Megnyalta száraz ajkát.

− Alighanem kellemes lehetett a számára, hogy egy fedél alatt él valakivel, aki nagyjából az ő korosztályához tartozik, ugyebár?

− Én… nem, dehogyis… mármint… Nem tudom.

− Egészen természetesnek tartom, hogy önök között vonzalom támadt.

− Nem igaz! − fakadt ki a fiatalember. − Semmi ilyesmi nem történt! Tudom, mire gondol, de egyáltalán nem úgy volt! Mrs. Leonides mindig nagyon kedves volt hozzám, és én a legnagyobb… a legmélyebb tiszteletet éreztem iránta… de semmi mást, semmi mást! Felháborító ilyesmire még csak célozni is! Felháborító! Én senkit nem bírnék megölni… vagy fiolákkal babrálni… semmi ilyesmire nem volnék képes! Én érzékeny idegrendszerű ember vagyok, kérem, ha csak erőszakra gondolok, az nekem valóságos lidércnyomás! Ezt a sorozáson is megértették − én vallási okokból ellenzem az emberölést. Kórházban dolgoztam katonai szolgálat helyett − kazánt fűtöttem −, irtózatosan nehéz munka − nem is bírtam sokáig −, helyette oktatási munkát végezhettem. A lelkemet is kiteszem itt Eustace-szel és Josephine-nel -igen értelmes gyermek, de nehezen kezelhető, nagyon nehezen. És itt mindenki nagyon kedves volt hozzám − Mr. Leonides és Mrs. Leonides és Miss de Haviland. És most ez a szörnyűség történt… És maga engem − engem − gyanúsít gyilkossággal!

Taverner főfelügyelő érdeklődő pillantást vetett rá.

− Ezt nem mondtam − jegyezte meg.

− De ezt gondolja! Tudom, hogy ezt gondolja! Valamennyien ezt gondolják! Ahogy rám néznek… Én… én nem tudok tovább beszélni. Nem érzem jól magam.

Kisietett a szobából. Taverner lassan felém fordult.

− Nos, mi a véleménye róla?

− Hogy szörnyen be van gyulladva.

− Igen, tudom, de vajon gyilkos-e?

− Szerintem − szólalt meg Lamb őrmester − nem volna hozzá kurázsija.

− Senkit nem vágott volna fejbe, se pisztolyt el nem sütött volna − bólintott a főfelügyelő. -De a jelen bűnténynél mit kellett csinálni? Elszórakozni néhány fiolával… Egy aggastyánt kisegíteni ebből a világból, viszonylag fájdalommentes módon.

− Szinte euthanázia − mondta az őrmester. − Szép halál.

− Majd tisztes idő múltán feleségül venni egy nőt, aki százezer fontot örököl, adómentesen, és akinek már addig is körülbelül ugyanannyi volt a vagyona, és ráadásul galambtojás nagyságú rubinokat meg smaragdokat visel!

− No, hagyjuk… − sóhajtott Taverner. − Ez mind elmélet, feltevés! Igen, sikerült ráijesztenem, de ez még semmit sem bizonyít. Begyulladhat éppenséggel akkor is, ha ártatlan. Különben sem hinném, hogy személy szerint ő követte volna el. Sokkal valószínűbb, hogy a nő c− csakhogy, az ég szerelmére, miért nem dobta el az inzulinos fiolát, vagy legalábbis öblítette ki? − Az őrmesterhez fordult. − Sikerült megtudni valamit a cselédektől egy kis etyepetyéről?

− A szobalány szerint odavannak egymásért.

− Mire alapozza?

− Arra, ahogy a nő ránéz az ürgére, miközben kitölti neki a kávét.

− Ezzel aztán sokra mennénk a bíróság előtt! Semmi etyepetye?

− Senki nem látott semmit.

− Márpedig láttak volna, ha lett volna mit látni. Kezdem azt hinni, hogy nem is volt semmi kettejük között. − Taverner rám nézett. − Menjen vissza, beszéljen vele. Kíváncsi volnék, mi a maga benyomása róla.

Meglehetősen kelletlenül mentem vissza, pedig, mi tagadás, engem is érdekelt az ügy.

Brenda Leonides pontosan ugyanott ült, ahol az imént, amikor kijöttünk. Amikor visszatértem, felkapta a fejét.

− Hol van Taverner főfelügyelő? Visszajön?

− Egyelőre nem.

− Maga kicsoda?

Végre feltette valaki a kérdést, amelyre egész délelőtt vártam.

Az igazsághoz viszonylag híven válaszoltam:

− Kapcsolatban állok a rendőrséggel, de a család barátja vagyok.

− A család! A dögök! Utálom valamennyit!

Rám nézett, szája megvonaglott. Láttam rajta, hogy duzzog, hogy fél, és hogy dühös.

− Utálatosan viselkedtek velem, kezdettől fogva. Mért ne mehettem volna feleségül a drágalátos apukájukhoz? Mit számított nekik? Tele voltak pénzzel. Tőle kapták. A maguk erejéből soha egy garast nem bírtak volna keresni!

Egyre jobban belelovallta magát:

− Miért ne nősülhetne újra egy férfi − még akkor is, ha már egy kicsit megöregedett? És igazán nem volt öreg − egyáltalán nem hatott annak. Nagyon kedveltem. Igazán nagyon kedveltem! − És dacos pillantást vetett rám.

− Értem − bólintottam. − Értem.

− A, biztos nem hiszi el, pedig így igaz. Elegem volt a férfiakból. Otthont akartam – azt akartam, hogy valaki körüludvaroljon és szépeket mondjon. Aristide mindig nagyon szépeket mondott − és hogy meg bírt nevettetni! Rém okos volt. Mindenféle furfangot kitalált, hogyan játszhatna ki ezeket a hülye törvényeket. Nagyon, nagyon okos volt. Egyáltalán nem örülök, hogy meghalt. Sőt sajnálom.

Hátradőlt a kanapén. Szája különös, álmos mosolyra húzódott.

− Én itt boldog voltam. Biztonságban voltam. Eljártam a menő divatszalonokba −, amikről azelőtt csak olvastam. Voltam én is olyan dáma, mint akárki más. És Aristide elhalmozott ajándékokkal. − Kinyújtotta a kezét, és merengve nézte a rubinköves gyűrűt.

A kinyújtott kar, a kéz egy percre olyannak tűnt, mint a macska mancsa, a hang pedig, akár a dorombolás. Brenda még mindig mosolygott magában.

− Mi rossz van ebben? − tudakolta. − Rendes voltam vele. Boldoggá tettem. − Előrehajolt. − Tudja, hogyan ismerkedtem meg vele?

Választ sem várva folytatta.

− A Négylevelű Lóherében történt. Rántottát rendelt, pirítóssal, és amikor kivittem, épp sírtam, „üljön le”, azt mondja, „és mesélje el, mi bántja.” „Jaj, nem lehet”, mondom erre én. „Ki is rúgna a főnök.” „Szó sincs róla”, mondja ő. „Itt én vagyok a főnök.” Csak akkor néztem meg jobban. Olyan fura kis ember volt −, de volt benne, hogy is mondjam csak, valami erő. Meg is mondtam neki… Tőlük már mindent hallott, igaz? Elmondtak engem mindennek, hogy micsoda rossz nő vagyok − pedig nem is igaz.

Nekem nagyon is jó volt a neveltetésem. Boltunk volt − nagyon elegáns bolt. Kézimunka -üzlet. Én nem voltam az a fajta lány, aki minden fiúval szóba áll, aki olcsón adja magát. De Terry más volt. ír fiú volt − és a tengerentúlra vezényelték… Egy sort nem írt soha − én meg persze, amilyen hülye voltam, bajba kerültem, mint valami olcsó kis cselédlány… Hangja megvető volt, fennhéjázó.

− Aristide csodálatos volt. Azt mondta, minden rendbe fog jönni. Rém magányos, mondta. Rögtön összeházasodunk, azt mondta. Olyan volt, mint egy álom. És csak akkor tudtam meg, hogy ez a nagy Mr. Leonides. Töméntelen boltja meg vendéglője meg lokálja van. Tisztára, mint egy tündérmese, hát nem?

− Modern tündérmese − mondtam fanyarul.

− Egy belvárosi kis templomban volt az esküvőnk, azután elutaztunk külföldre.

Olyan volt a pillantása, mintha nagyon-nagyon messziről érkezett volna vissza.

− Végül is nem lett gyerek. Tévedtem. Mosolygott, féloldalas, ferde mosollyal.

− Magamban megfogadtam, hogy jó felesége leszek, és az is voltam. Mindig olyan ételt rendeltem, amit szeret, olyan ruhákat hordtam, amikben tetszettem neki, és mindent a kedvére tettem. És boldog is volt. De a családjától nem bírtunk szabadulni. Folyton csak jöttek, és szipolyozták, és belőle éltek. Az a vén Miss de Haviland − mikor összeházasodtunk, odébb kellett volna állnia. Meg is mondtam. De Aristide erre azt mondta: „Olyan régóta él itt. Most már ez az otthona.” Az az igazság, hogy szerette, ha mind körülötte vannak. Hozzám utálatosak voltak, de ő észre se vette, vagy nem bánta. Roger gyűlöl engem − találkozott Rogerrel? Mindig is gyűlölt. Mert féltékeny. Philip meg… hát az annyira beképzelt, hogy szóba se áll velem. Most meg úgy tesznek, mintha én gyilkoltam volna meg az apjukat − pedig nem én voltam, nem én voltam! − Felém hajolt. − Kérem, higgye el, hogy nem én voltam!

Szánalmasnak találtam. A megvető mód, ahogyan a Leonides család beszélt róla, az a buzgalom, ahogy hinni akarták, hogy ő követte el a bűntettet − most, ebben a pillanatban, embertelennek látszott. Brenda magányos, védtelen, és üldözik.

− Ha pedig nem én, akkor azt gondolják, hogy Laurence volt − folytatta.

− És mi a helyzet Laurence-szel? − kérdeztem.

− Rémesen sajnálom. Laurence-nek gyenge a szervezete, nem volt képes fegyverrel harcolni. Nem mintha gyáva volna, csak rém érzékeny. Megpróbáltam egy kicsit felderíteni, hogy jobban érezze magát. Muszáj szegénynek azokat a rémes gyerekeket tanítani. Eustace folyton kigúnyolja, Josephine meg… hát hiszen látta Josephine-t. Tudja, milyen.

Közöltem, hogy még nem találkoztam Josephine-nel.

− Néha azt hiszem, az a gyerek nem komplett. Folyton ólálkodik, és hogy hogy néz az emberre… A hideg futkároz tőle a hátamon.

Nem óhajtottam Josephine-ről csevegni. Visszatértem Laurence Brownra.

− Kicsoda ő? − kérdeztem. − Honnan jön?

Ügyetlenül fogalmaztam meg a kérdést. Brenda arcát elfutotta a vér.

− Hogy kicsoda? Tulajdonképpen senki. Pont olyan, mint én. Miféle esélyünk lehet nekünk velük szemben?

− Nem gondolja, Mrs. Leonides, hogy egy kissé hisztérikus?

− Ugyan, dehogy. Mindenáron azt akarják kihozni, hogy Laurence követte el − vagy én. Az a rendőr is az ő pártjukon van. Miféle esélyem lehet itt nekem?

− Nem szabad felizgatnia magát − mondtam.

− Miért ne ölhette volna meg közülük valaki? Vagy valami kívülálló? Vagy az egyik cseléd?

− Nemigen volna indíték.

− Indíték, indíték! Miféle indítékom volna nekem? Vagy Laurence-nek?

Kissé kényelmetlenül éreztem magam, miközben válaszoltam:

− Esetleg felmerülhet a gondolat, hogy maga, és… khm… Laurence… szerelmesek egymásba… hogy össze akarnak házasodni.

Brenda felegyenesedett.

− Micsoda elvetemültség ilyet még csak gondolni is! Nem igaz! Soha egyetlen olyan szó el nem hangzott köztünk. Egyszerűen megsajnáltam, és megpróbáltam egy kicsit felvidítani. Jó barátok vagyunk, és kész. Maga hisz nekem, ugye?

Hittem neki. Vagyis hát elhittem, hogy ő meg Laurence, ahogyan mondta: csak jó barátok. Ám hittem azt is, hogy talán Brenda maga sem tudja, de bizony szerelmes a fiatalemberbe.

Ez járt az eszemben, miközben lementem, hogy megkeressem Sophiát.

Épp benyitottam volna a szalonba, amikor Sophia kidugta a fejét egy másik ajtón, a folyosó vége felé.

− Hahó − szólt. − Segítek Dadusnak ebédet főzni.

Bementem volna a konyhába, de Sophia kijött a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, karon fogott, és bevezetett az üres szalonba.

− Na, voltál Brendánál? − kérdezte. − Mi a véleményed róla?

− Őszintén szólva: megsajnáltam. Sophiát láthatólag mulattatta a válaszom.

− Szóval téged is behálózott.

− Csupán arról van szó − mondtam kissé ingerülten −, hogy én az ő szempontjait is látom. Ti pedig láthatólag nem.

− Miféle szempontjait?

− Mondd meg nekem, Sophia, de őszintén: volt-e a családnak bármelyik tagja kedves hozzá, vagy csak egyszerűen tűrhetően rendes, amióta csak idekerült?

− Nem, nem voltunk hozzá kedvesek. Miért lettünk volna?

− Tiszta keresztényi jóindulatból.

− Ó, ó, minő erkölcsi magaslatról szónokolsz, Charles! Brenda ügyesen játszotta ki a lapjait.

− Igazán, Sophia, hogy te… Nem is értem, mi ütött beléd.

− Egyszerűen csak őszinte vagyok, és nem tettetem magam. Mint mondod, látod Brenda szempontjait. Most pedig légy szíves, vedd figyelembe az én szempontjaimat is. Nem szeretem azt a fajta fiatal nőt, aki kitalál valami búbánatos történetet, és ennek az alapján elveteti magát egy dúsgazdag öregemberrel. Szívem joga, hogy ne szeressem az ilyenfajta fiatal nőt, és az égvilágon semmi okát nem látom, miért kellene úgy tennem, mintha szeretném. Ha könyvben olvasnád, higgadtan, ezt a históriát, te se szeretnéd a szóban forgó fiatal nőt.

− Mese volt az egész? − kérdeztem.

− A gyerek? Nem tudom. De szerintem az volt.

− És helyteleníted, hogy nagyapád bedőlt neki?

− Ugyan, dehogyis dőlt be! − nevetett Sophia. − Olyan ember nem született a világra, akinek nagyapa bedőlt volna. Kellett neki Brenda. El akarta játszani az öreg király és a kolduslányka meséjét. Pontosan tudta, mit csinál, és minden úgy is alakult, ahogyan elképzelte. Nagyapa szemszögéből a házasság fényesen sikerült − mint minden egyéb manővere.

− Az is a sikerei közé tartozik, hogy Laurence Brownt szerződtette házitanítónak? − kérdeztem csúfondárosan.

Sophia összevonta a szemöldökét.

− Tudod, még ez sem lehetetlen. Nagyapa azt akarta, hogy Brenda elégedett legyen, hogy ne unatkozzék. Talán úgy vélte, az a sok ékszer meg ruha nem elég. Úgy gondolhatta, hogy Brendának szüksége van egy ártatlan kis szerelemre. Kiszámíthatta, hogy egy Laurence Brown-féle személy, valaki, aki, hogy úgy mondjam, teljesen szelíd, ha érted, hogyan gondolom, az épp megfelelne. Egy gyönyörű, ábrándos, édesbús barátság megakadályozhatná Brendát, hogy valakivel igazi viszonyt folytasson. Nem tartom lehetetlennek, ismerve nagyapát, hogy ilyesmit spekulált ki magában. Agyafúrt vén gazember volt igazában.

− Csakugyan így lehetett − véltem.

− Azt persze nem láthatta előre, hogy ez gyilkossághoz vezet… És éppen ezért nem hiszem, bármennyire szeretném is − mondta tőle szokatlan hevességgel Sophia −, hogy Brenda volt a tettes. Ha azt tervezi, hogy meggyilkolja nagyapát − vagy ha Laurenceszel együtt tervezik −, nagyapa tudott volna róla. Számodra ez nyilván kissé fantasztikusnak tűnik…

− Bevallom, így van.

− Csakhogy te nem ismerted nagyapát. Ő nem vállalt volna bűnrészességet a tulajdon meggyilkolásában! Hát, tessék, zsákutca.

− Az az asszony fél, Sophia. Nagyon fél.

− Taverner főfelügyelőtől és daliás legényeitől? Hát igen, elég ijesztőek. Laurence persze hisztérikus, ugye?

− Igen. Elég gyalázatosan viselkedett. Nem értem, mi tetszik egy nőnek egy ilyen férfiban.

− Csakugyan nem érted? Pedig Laurence-ben sok a szexepil.

− Egy ilyen nyámnyila alakban?! − hitetlenkedtem.

− Miért gondoljátok ti, férfiak, hogy bennünket csak az izompacsirták vonzanak? Laurence-ben igenis van szexepil − még ha te nem hiszed is el. − Rám sandított. − Brenda szépen befont, úgy látom.

− Ne beszélj szamárságokat. Brenda még csak nem is szép. És tévedsz, ha azt hiszed, hogy…

− Be akart hálózni? Nem, csak a szánalmadra apellált. Brenda nem különösebben szép, nem okos, de van egy roppant jeles tulajdonsága. Pompásan tud bajt keverni. Mint most például, kettőnk között.

− Sophia! − kiáltottam fel elképedve. Sophia az ajtóhoz lépett.

− Felejtsd el, Charles. Mennem kell; nem készül el az ebéd.

− Megyek segíteni.

− Nem, maradj csak. Dadus nem szereti, ha „az urak katicáskodnak”.

− Sophia − szóltam utána.

− Tessék.

− Kérdeznék valamit a cselédekkel kapcsolatban. Miért nincs idelent személyzet, mikor pedig odafent egy szabályszerű, bóbitás − kötényes szobalány nyitott nekünk ajtót?

− Nagyapának volt szakácsnője, konyhalánya, szobalánya, inasa. Szerette, ha nyüzsögnek körülötte. Persze busásan megfizette őket, és sosem volt gondja velük. Clemencyékhez naponta jön a takarítónő. Nem szeretik a bentlakó személyzetet − Clemency legalábbis. Ha Roger nem ebédelne rendesen a városban mindennap, éhen halna. Clemency számára az étkezés: saláta, paradicsom és nyers sárgarépa. Nekünk hébe-hóba vannak cselédeink, aztán anyámra rájön a temperamentum-túltengés, a személyzet odébbáll, egy darabig jönnek a bejárónők, aztán kezdődik minden elölről. Most épp a bejárónő-periódusban vagyunk. Dadus az egyetlen állandó jelenség, és helytáll minden szükséghelyzetben. Na, most már tudod.

Sophia kiment. Belesüppedtem egy nagy, brokáthuzatú fotelba, és átadtam magam az elmélkedésnek.

Odafent Brenda szemszögéből láttam a helyzetet. Itt és most megismerhettem Sophia álláspontját. Tökéletesen megértettem, mi az igazság Sophia szemszögéből − vagyis gyakorlatilag a Leonides família szemszögéből. Nem volt ínyükre, hogy idegen kerüljön a várukba, idegen, aki ráadásul alantas eszközökkel férkőzött be. Joguk van így vélekedni. Ahogy Sophia mondta: ha könyvben olvasnám, magam is így látnám.

Csakhogy van a dolognak emberi oldala is − amit én látok, ők pedig nem. Ők világéletükben gazdagok voltak, megvolt a helyük a társadalomban. Fogalmuk sincs róla, micsoda kísértésnek lehet kitéve valaki, aki nem született burokban, mint ők. Brenda Leonides gazdagságra vágyott, szép ruhákra, ékszerekre, biztonságra − és otthonra. Cserében pedig, azt mondta, boldoggá tette öreg férjét. Együtt éreztem Brendával. Igen, amíg beszélgettünk, őszintén együtt éreztem vele… Vajon még most is él bennem ez az együttérzés?

A kérdést több szemszögből lehet nézni… többféle szempontból… ugyan, melyik az igazi… az igazi…

Előző éjjel igen keveset aludtam. Korán keltem, hogy idejében elindulhassak Tavernerrel. És most, Magda Leonides szalonjának virágillatú melegében, testem elernyedt a párnás fotel puha ölelésében, szemem lecsukódott…

Brenda és Sophia és az öregember arcképe ködös egyveleggé folyt össze előttem.

Elnyomott az álom.

Fokozatosan tértem magamhoz; szinte nem is voltam tudatában, hogy az imént elaludtam.

Orromban ott volt a virágok illata. Előttem kerek fehér folt lebegett. Beletelt néhány másodperc, mire rájöttem, hogy emberi arcot látok − a levegőben lebeg, úgy félméternyire tőlem. Ahogy magamhoz tértem, élesebb lett a látásom. Az arc még akkor is mintha manóé lett volna − kerek volt, a homloka domború, a haja hátrafésülve, és két kis fekete gombszem nézett alóla szúrósan. De a fejhez test is tartozott − kicsi, vézna test. És a szúrós szempár engem nézett, roppant komolyan.

− Szervusz − szólalt meg a fej.

− Szervusz − feleltem, és pislogtam.

− Én vagyok Josephine.

Időközben erre magam is rájöttem. Sophia Josephine húga úgy tizenegy-tizenkét éves lehetett. Fantasztikusan rút gyermek volt, a megszólalásig hasonlított a nagyapjához. Talán még az eszét is örökölte.

− Te vagy a Sophia fiúja − szólt Josephine. Nem tagadtam.

− De Taverner főfelügyelővel jöttél ide. Miért vele jöttél?

− Mert a barátom.

− Tényleg? Én nem szeretem. Nem is mondok el neki semmit.

− Mit nem mondasz el neki?

− Amit tudok. Mert én sok mindent tudok ám. Szeretek sok mindent tudni.

Leült a fotel karfájára, és tovább tanulmányozta az arcomat. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam.

− Nagyapát meggyilkolták. Tudod?

− Igen − mondtam. − Tudom.

− Megmérgezték. E-ze-rinnel. − Igen óvatosan ejtette a szót. − Érdekes, igaz?

− Hát, igen.

− Eustace-t és engem rémesen érdekel. Imádjuk a detektívregényeket. Én mindig is nyomozó akartam lenni. Most már az is vagyok. Gyűjtöm a nyomravezető adatokat.

Micsoda kis vámpír!, gondoltam. Josephine ismét támadásba lendült.

− Az az ember, aki Taverner főfelügyelővel jött, az is nyomozó, igaz? Azt olvastam, hogy a civil ruhás nyomozókat meg lehet ismerni a bakancsukról. De ez a nyomozó antilopcipőt visel.

− Változnak az idők − mondtam. Josephine a maga szája íze szerint értelmezte ezt a megjegyzést.

− Hát, igen − bólintott −, itt is lesz egy csomó változás. Beköltözünk Londonba, és egy nagy házban fogunk lakni a Temze partján. Anya már rég szeretne elhurcolkodni. Rémesen boldog lesz. Apának, azt hiszem, mindegy, csak a könyvei ott legyenek. Eddig nem volt pénze házra. Szörnyű sokat vesztett a Jezabel-en.

− Jezabelen? − néztem rá értetlenül.

− Azon hát. Nem láttad?

− Ja, az egy színdarab? Nem, nem láttam. Külföldön voltam.

− Nem ment sokáig. Irtózatos nagy bukás volt. Szerintem anya nem megfelelő típus Jezabelhez, nem gondolod?

Fontolóra vettem Magdáról szerzett impresszióimat. Sem a barackszín pongyolában, sem a jól szabott kosztümben nem volt olyan, amilyennek Jezabelt elképzeltem, de feltételeztem, hogy létezik még egy sereg Magda, akikkel eddig nem volt szerencsém megismerkedni.

− Lehet − mondtam óvatosan.

− Nagyapa mindjárt mondta, hogy nagy bukás lesz. Azt mondta, egy fillért nem ad olyan történelmi meg vallásos darabokra. Azokból sose lesz kasszasiker, azt mondta. De anya majd megveszett a darabért. Nekem se tetszett. Egyáltalán nem volt olyan, mint a bibliai történet. Úgy értem, Jezabel nem volt olyan gonosz, mint a Bibliában. Buzgó honleány volt, és igazán elég aranyos. Úgyhogy szörnyen unalmas volt az egész. Csak a vége volt jó. Kihajították az ablakon. Csak épp nem jöttek a kutyák, hogy felfalják. Szerintem kár, nem gondolod? Nekem az a kedvencem, amikor a kutyák felfalják. Anya azt mondja, nem lehet kutyákat behozni a színpadra, de szerintem nyugodtan lehetne. Idomított kutyákat. − És nagy gusztussal idézte: − „Az ebek falták fel testét csak a keze fejét hagyták meg.” Miért nem falták fel a keze fejét?

− Fogalmam sincs − válaszoltam.

− Az ember igazán nem hinné, hogy az ebek olyan válogatósak. A mieink egyáltalán nem. A világon bármit felfalnak.

Josephine néhány másodpercig eltöprengett a bibliai talányon.

− Sajnálom, hogy a darab megbukott − mondtam.

− Hát, meg. Anya rém odavolt. Borzasztó kritikát kapott. Amikor elolvasta, sírva fakadt, és bőgött egész nap, és a reggelijét tálcástul Gladyshez vágta, és Gladys felmondott. Rém jó hecc volt.

− Úgy veszem észre, kedveled a drámát, Josephine.

− Nagyapát felboncolták − közölte a gyermek. − Hogy megtudják, miben halt meg. Már én is boncoltam, csak békát. Eustace-szel. De nem volt nagyon érdekes − tette hozzá elgondolkodva.

− Sajnálod, hogy nagyapád meghalt? − tudakoltam.

− Nem különösebben. Nem nagyon szerettem. Nem engedte, hogy balett-táncosnőnek tanuljak.

− Szerettél volna balettot tanulni?

− Igen, és anya engedte volna, és apa se bánta, de nagyapa azt mondta, nem lenne hozzá tehetségem.

Lecsusszant a fotel karfájáról, lerúgta a cipőjét, és megpróbált spiccelni.

− Persze balettcipő kell hozzá − magyarázta −, és az embernek néha még abban is rémes tályog lesz a lábujja hegyén. − Felvette a cipőjét, és félvállról megkérdezte: − Tetszik neked ez a ház?

− Nem tudom biztosan − feleltem.

− Most majd eladják. Hacsak Brenda nem akar továbbra is itt lakni. De talán Roger bácsi meg Clemency néni se megy el mégsem.

Megmoccant bennem az érdeklődés.

− Úgy volt, hogy elmennek?

− Úgy. Kedden. Valahova külföldre. Repülőn. Clemency néni vett is légibőröndöt.

− Nem hallottam, hogy külföldre készülnek − mondtam.

− Persze hogy nem − mondta Josephine. −Nem is tudta senki. Titok. Nem akartak szólni senkinek, csak amikor már elmentek. Levelet akartak hagyni nagyapának.

Aztán hozzátette:

− De nem tűpárnára tűzve. Az csak a régimódi könyvekben van, mikor a feleség otthagyja a férjét. De most tiszta hülyeség volna, hiszen nincs is már senkinek tűpárnája.

− Nincs hát. De mondd csak, Josephine, azt is tudod, miért volt úgy, hogy Roger bácsikád elmegy?

Josephine ravaszul rám sandított.

− Tudom hát. A londoni irodája miatt. Azt hiszem − de nem tudom biztosan −, hogy elsikkasztott valamit.

− Ezt miből gondolod?

Josephine közelebb jött, és az arcomba szuszogott.

− Aznap, amikor nagyapát megmérgezték, Roger bácsi irtó sokáig bezárkózott vele a szobájában. Beszéltek, és beszéltek, és Roger bácsi azt mondta, soha nem vitte semmire, és csalódást okozott nagyapának, és nem is annyira a pénz miatt, hanem mert nem méltó a bizalmára. Rémesen felizgatta magát.

Vegyes érzelmekkel pillantottam Josephine-re.

− Josephine − szóltam −, mondta már neked valaki, hogy nem szép dolog az ajtónál hallgatózni?

Josephine hevesen bólogatott.

− Persze hogy mondták. De ha az ember meg akar tudni mindenfélét, muszáj az ajtónál hallgatózni. Lefogadom, hogy Taverner főfelügyelő is azt csinálja. Szerinted nem?

Fontolóra vettem a kérdést. Josephine hevesen folytatta:

− És különben is, ha ő nem, hát a másik, az antilopcipős biztosan. És belenéznek mindenkinek az íróasztalába, és elolvassák a leveleiket, és kikutatják a titkaikat. Csak éppen ostobák! Nem tudják, hol kellene keresni!

Josephine hűvös fensőbbséggel beszélt. Én meg voltam olyan tökkelütött, hogy nem olvastam ki a szavaiból a jelentésüket. A kellemetlen gyermek rendületlenül folytatta:

− Eustace meg én sok mindent tudunk − de én többet, mint Eustace. És nem is mondom el neki. Azt mondja, hogy nőkből sose lesz nagy detektív. Hát ebben nagyon téved. Mindent le fogok írni egy füzetbe, aztán mikor a rendőrség zsákutcába jut, előlépek, és így szólok: „Majd én megmondom nektek, ki volt a tettes!”

− Sok detektívregényt olvasol, Josephine?

− Rengeteget.

− És netalán úgy véled: tudod, hogy ki ölte meg nagyapádat?

− Hát, azt hiszem, igen − de még szükségem van néhány nyomra vezető adatra. − Hallgatott egy kicsit; aztán megkérdezte: − Ugye Taverner főfelügyelő szerint Brenda volt a tettes? Vagy Brenda és Laurence együtt, merthogy szerelmesek egymásba.

− Nem illik ilyesmiket beszélni, Josephine.

− Miért nem? Igenis szerelmesek.

− Ezt te nem tudod megítélni.

− Dehogyisnem. Irkálnak egymásnak. Szerelmes leveleket.

− Josephine! Ezt meg honnan tudod?

− Mert olvastam őket. Rém érzelgős levelek. De hát Laurence érzelgős. És nem mert harcolni a háborúban. Elbújt az alagsorban, és kazánt fűtött. Mikor jöttek a bombázógépek, hát Laurence egészen zöld lett − igen, igen, zöld. Jókat nevettünk Eustace-szel.

Hogy erre mit mondtam volna, nem tudom, mert ekkor autó fékezett a ház előtt. Josephine, mint a villám az ablakhoz szökött, turcsi orrát az üveghez nyomta.

− Ki az? − kérdeztem.

− Mr. Gaitskill, nagyapa ügyvédje. Biztosan a végrendelet miatt jött.

Izgatottan szuszogva kiszaladt; nyilván folytatni akarta kopói tevékenységét.

Magda Leonides jött be a szobába. Nagy meglepetésemre egyenesen hozzám lépett, és megfogta mind a két kezemet.

− Drágám − mondta −, hála az égnek, hogy még itt van. Oly nagy szükség van ilyenkor egy férfira!

Elengedte a kezemet, egy magas támlájú székhez lépett, kicsit igazított rajta, a tükörbe pillantott, majd egy asztalkáról felemelt egy antik, zománcozott szelencét, és elmerülten nyitogatta-csukogatta.

Tetszetős póz volt.

Sophia bekukkantott az ajtón, és figyelmeztetően suttogta:

− Gaitskill!

− Tudom − mondta Magda.

Pár pillanat múlva Sophia belépett a szobába, egy idősebb emberke társaságában, Magda pedig letette a szelencét, és elébük sietett.

− Jó reggelt, Mrs. Philip. Felfelé igyekszem. Úgy látom, valami félreértés van a végrendelet körül. A kegyed férje abban a hitben írt nekem, hogy a végrendelet nálam került megőrzésre. Magától Mr. Leonidestől viszont úgy értesültem, hogy a páncélszekrényben van. Kegyednek van valami tudomása a dologról?

− Szegény drága kisöreg végrendeletéről? -Magda tágra nyitotta szemét. − Ó, dehogy. Csak nem akarja azt mondani, hogy az a gonosz nő odafent megsemmisítette?

− Ejnye, Mrs. Philip − billegtette meg az ügyvéd a mutatóujját −, ne ragadtassuk el magunkat. Kizárólag az a kérdés: hol tartotta kedves apósa a végrendeletét.

− De hiszen elküldte önnek − egész biztosan elküldte −, miután aláírta. Ő maga mondta nekünk.

− Értesülésem szerint a rendőrség átvizsgálta Mr. Leonides magántermészetű iratait − mondta Mr. Gaitskill. − Azonnal beszélek Taverner főfelügyelővel.

Kiment.

− Drágám! − kiáltott fel Magda. − Az a nő megsemmisítette! Tudom, tudom!

− Ugyan már, anya, miért csinált volna ilyen ostobaságot?

− Egyáltalán nem lett volna ostobaság. Ha nincs végrendelet, minden az övé.

− Csitt − itt jön Gaitskill!

Az ügyvéd már benn is volt a szobában. Vele jött Taverner főfelügyelő, Taverner mögött pedig Philip.

− Úgy értesültem Mr. Leonidestől − mondta Gaitskill −, hogy a végrendeletét a bankjában helyezte el megőrzésre.

Taverner a fejét rázta.

− Kapcsolatba léptem a bankkal. Bizonyos kötvényektől eltekintve nincs náluk semmiféle magántermészetű irat, amely Mr. Leonides tulajdona volt.

− Talán Roger… − szólalt meg Philip − vagy Edith néni… Sophia, kérlek, hívd le őket.

Azonban Roger Leonides sem tudott a segítségükre lenni.

− De hisz ez képtelenség, teljes képtelenség! − kiáltotta. − Apa aláírta a végrendeletet, és kifejezetten azt mondta, hogy másnap elküldi Mr. Gaitskillnek.

− Ha nem csal az emlékezetem − mondta Mr. Gaitskill (hátradőlt, és félig lehunyta szemét) −, tavaly november 24-én továbbítottam a Mr. Leonides utasításai alapján megszövegezett fogalmazványt. Jóváhagyta, visszaküldte, én pedig csakhamar elküldtem neki a végrendeletet, aláírásra. Egy hét elteltével bátorkodtam emlékeztetni, hogy nem kaptam még meg a szabályosan aláírt és tanúsított végrendeletet, és megkérdeztem, óhajt-e rajta valamit változtatni. Mr. Leonides azt válaszolta, hogy tökéletesen elégedett, és hozzáfűzte, hogy a végrendeletet aláírás után elküldte a bankjának.

− Úgy is van − bólogatott Roger. − Tavaly november vége felé lehetett, emlékszel, Philip? Apa egy este összehívott valamennyiünket, és felolvasta a végrendeletet.

Taverner Philip Leonideshez fordult.

− Ön is így emlékszik rá, Mr. Leonides?

− Igen − válaszolt Philip.

− Majdnem olyan volt, mint A Voysey örökség nagyjelenete − sóhajtott élvezettel Magda. − Szerintem egy végrendelet annyira drámai!

− Miss Sophia?

− Igen − mondta Sophia. − Pontosan emlékszem.

− Mit tartalmazott a végrendelet? − kérdezte Taverner.

Mr. Gaitskill már nekikészült, hogy a maga precíz módján válaszoljon, de Roger Leonides megelőzte.

− Teljesen egyszerű végrendelet volt. Electra és Joyce meghalt, és a rájuk ruházott vagyon visszaszállt apára. Joyce fia, William elesett Burmában, és az ő része az édesapjára szállt. Nem maradt más leszármazott, csak Philip meg én, és a gyerekek. Apa ötvenezer fontot hagyott adómentesen Edith nénire, százezer fontot adómentesen Brendára, ezt a házat − vagy egy megfelelő értékű londoni házat, választása szerint, ugyancsak Brendára. A fennmaradó összeg három részre oszlik, egy az enyém, egy Philipé, a harmadik megoszlik Sophia, Eustace és Josephine között, az utóbbi kettőét alapítvány kezeli, míg el nem érik nagykorúságukat, ugye így volt Mr. Gaitskill?

− Nagy vonalakban ezek az általam megfogalmazott dokumentum rendelkezései − hagyta helyben Mr. Gaitskill, de látszott rajta, ingerült, amiért nem engedték, hogy maga adja elő mondókáját.

− Apa felolvasta nekünk − folytatta Roger. − Megkérdezte, van-e valamelyikünknek megjegyzése. Persze nem volt senkinek.

− Brenda tett egy megjegyzést − szólt Miss de Haviland.

− Igen! − helyeselt buzgón Magda. − Azt mondta: nem bírja elviselni, hogy az ő drága öreg Aristide-je halálról beszéljen. „Kileli tőle a hideg”, mondta. És ha a drága Aristide meghal, neki egy fillér sem kell az utálatos pénzből!

− Konvencionális tiltakozás − állapította meg Miss de Haviland. − Jellemző a társadalmi osztályára.

Kegyetlen, maró megjegyzés volt. Egyszeriben rájöttem, mennyire utálja Edith de Haviland Brendát.

− A vagyonnak igen méltányos és ésszerű felosztása − jelentette ki Mr. Gaitskill.

− És a felolvasás után mi történt? − kérdezte Taverner.

− Apám aláírta − mondta Roger. Taverner előrehajolt.

− Pontosan hogyan és mikor írta alá?

Roger esengő pillantást vetett feleségére. Clemency azonnal reagált. Ennek láthatólag a család valamennyi tagja örült.

− Arra kíváncsi, hogy pontosan mi történt?

− Ha lenne olyan szíves elmondani, Mrs. Roger.

− Apósom letette a végrendeletet az íróasztalára, és megkérte egyikünket − azt hiszem, Rogert −, hogy csengessen. Roger megtette. Amikor a csengőszóra megjelent Johnson, apósom megkérte, hogy hívja be Janet Woolmert, a szobalányt. Amikor mind a ketten ott voltak, apósom aláírta a végrendeletet, és felkérte őket, írják a nevüket az ő aláírása alá.

− A szabályos eljárás − bólintott Mr. Gaitskill. − Egy végrendeletet az örökhagyónak két tanú jelenlétében kell aláírnia, akik ugyanakkor és ugyanott látják el aláírásukkal az okmányt.

− És azután? − kérdezte Taverner.

− Apósom megköszönte, és ők kimentek. Apósom felvette a végrendeletet, betette egy hosszú borítékba, és megemlítette, hogy másnap elküldi Mr. Gaitskillnek.

− Valamennyien egyetértenek abban − nézett körül Taverner főfelügyelő −, hogy az eset pontosan így történt?

Mindenki igenlő választ adott.

− A végrendelet tehát az íróasztalon volt. Mennyire voltak önök közel az íróasztalhoz?

− Nem voltunk nagyon közel. Talán öt-hat méternyire.

− Amikor Mr. Leonides felolvasta önöknek a végrendeletet, ő maga az íróasztalnál ült?

− Igen.

− A végrendelet felolvasása után, és az aláírása előtt, felkelt? Elhagyta az íróasztalt?

− Nem.

− A cselédek elolvashatták az iratot, amikor aláírták a nevüket?

− Nem − mondta Clemency. − Apósom egy papírlappal letakarta az irat felső részét.

− Nagyon helyesen − mondta Philip. − A végrendelet tartalma nem tartozott a személyzetre.

− Értem − mondta Taverner. − Illetve nem értem.

Fürge mozdulattal előhúzott egy hosszú borítékot, és előrehajolva átnyújtotta az ügyvédnek.

− Szíveskedjék megnézni − mondta. − És legyen szíves megmondani, mi ez.

Mr. Gaitskill egy összehajtott iratot vett ki a borítékból.

Nagy megdöbbenéssel nézte, ide-oda forgatta. − Ez − szólalt meg végül − némiképpen meglepő. Egyáltalán nem értem. Hol volt ez, ha szabad kérdeznem?

− A páncélszekrényben, Mr. Leonides egyéb iratai között.

− De mi ez? − tudakolta Roger. − Mit jelentsen ez az egész cirkusz?

− Ez az a végrendelet, amelyet elkészítettem az édesapjuknak, aláírásra… de… azok után, amit mindannyian elmondtak, nem értem: nincs aláírva…

− Micsoda? Hát akkor biztosan csak fogalmazvány.

− Nem − mondta az ügyvéd. − Mr. Leonides visszaküldte nekem az eredeti fogalmazványt.

Azután megírtam a végrendeletet − ezt a végrendeletet − és megkoppintotta az ujjával −, és elküldtem neki, aláírásra. Az önök tanúbizonysága szerint valamennyiük jelenlétében aláírta a végrendeletet − két személy tanúsította az aláírást −, és ez a végrendelet még sincs aláírva!

− De hiszen ez lehetetlen! − kiáltott fel Philip Leonides, nála merőben szokatlan hevességgel.

− Milyen volt az édesapjuk látása? − kérdezte Taverner.

− Zöld hályog volt a szemén. Olvasáshoz természetesen erős szemüveget használt.

− Aznap este rajta volt a szemüveg?

− Hogyne. Csak azután vette le, hogy aláírta az iratot. Azt hiszem, nem tévedek.

− Nem tévedsz − bólintott Clemency.

− És senki − ebben valamennyien bizonyosak − nem ment az íróasztal közelébe, mielőtt Mr. Leonides aláírta volna a végrendeletet?

− Hogy is volt csak… − hunyta le a szemét Magda. − Bárcsak fel tudnám idézni…

− Senki sem ment az íróasztal közelébe − jelentette ki Sophia. − És nagyapa egész idő alatt ott ült az íróasztalnál.

− Ugyanott volt az íróasztal, mint most? Nem volt ajtó, ablak vagy függöny közelében?

− Pontosan ugyanott volt, ahol most.

− Arra próbálok rájönni, hogyan lehetett elcserélni az iratot − mondta Taverner. − Mert valamiféle cserének kellett történnie. Mr. Leonides abban a meggyőződésben írta alá az okmányt, hogy az azonos az imént felolvasott végrendelettel.

− Nem lehetséges, hogy az aláírásokat kiradírozták? − kérdezte Roger.

− Nem, Mr. Leonides. Annak megmaradt volna a nyoma. Csupán egy lehetőség van. Hogy ez nem az az irat, amelyet Mr. Gaitskill elküldött Mr. Leonidesnek, és amelyet ő az önök jelenlétében aláírt.

− Épp ellenkezőleg − szólt Mr. Gaitskill. − Meg mernék rá esküdni, hogy ez az eredeti irat. A papírban van egy kis hiba − a bal felső sarokban. Kis túlzással, olyan a formája, mint egy repülőgép. Annak idején rögtön észrevettem.

A család értetlenül összenézett.

− A körülmények roppant különös összjátéka − mondta Mr. Gaitskill. − Praxisomban ilyesmi még nem fordult elő.

− Tisztára lehetetlen − mondta Roger. − Valamennyien itt voltunk. Egyszerűen nem történhetett meg.

Miss de Haviland köhintett.

− Kár bizonygatni, hogy valami nem történhetett meg, ami megtörtént − jegyezte meg. − Arra vagyok kíváncsi: mi a jelenlegi helyzet?

Gaitskill azon nyomban felöltötte az ügyvédi óvatosságot.

− A helyzetet roppant gondosan meg kell vizsgálnunk. Ez az irat természetesen semmissé tesz minden előző végrendelkezést. Számos tanú bizonyítja, hogy látta, amint Mr. Leonides tökéletes jóhiszeműséggel aláírt egy okmányt, amelyről azt hitte, hogy ez a végrendelet. Hm. Érdekes. Roppant érdekes. Egészen csinos kis jogi probléma.

Taverner az órájára pillantott.

− Elnézést, most veszem észre, hogy már ebédidő van.

− Itt maradna ebédre, főfelügyelő úr? − kérdezte Philip.

− Köszönöm, Mr. Leonides, de Gray doktorral találkozom Swinly Deanben.

− Velünk ebédel, Gaitskill? − fordult az ügyvédhez Philip.

− Köszönöm, Philip.

Mindenki felállt. Észrevétlenül Sophia mellé sodródtam.

− Menjek vagy maradjak? − suttogtam. Nevetségesen hangzott; mint valami régi kupié egy sora.

− Inkább menj − mondta Sophia. Kisurrantam, hogy megkeressem Tavernert. Josephine a cselédfertályhoz vezető, zöld posztós ajtón hintázott, ügy láttam, magában ugyancsak jól mulat valamin.

− A rendőrök buták − állapította meg.

Sophia lépett ki a szalonból.

− Mit műveltél, Josephine?

− Segítettem Dadusnak.

− Szerintem az ajtónál hallgatóztál. Josephine grimaszt vágott, és visszavonult.

− Meglehetősen problémás ez a gyerek − sóhajtott Sophia.

A Scotland Yardon apám irodájában bukkantam Tavernerre, aki épp bánatosan beszámolt a történtekről.

− Hát így állunk − mondta éppen. − Alaposan kiforgattam az egész társaságot − és mire jutottam? Az égvilágon semmire! Indíték nincs. Egyikük sincs pénzszűkében. Ami pedig az özvegynek meg a lovagjának a szerelmi ügyét illeti − hát, a legterhelőbb adat az, hogy a fiatalúr bánatos birkaszemmel bámulja az asszonyt, mikor az kitölti a kávéját!

− Ejnye, ejnye, Taverner − csóváltam a fejem. − Én azért egy kicsivel többre jutottam.

− Igazán? Na, halljuk, Mr. Charles, mit tudott megy?

Leültem, cigarettára gyújtottam, hátradőltem, és előadtam a mondókámat.

− Roger Leonides és a felesége kedden külföldre akartak szökni. Roger és az édesapja között heves szóváltás zajlott az öregúr halála napján. Aristide Leonides rájött, hogy valami nincs rendben, és Roger beismerte vétkességét.

Taverner céklaszínűre vörösödött.

− Ezt meg honnan a csudából szedte? Ha a cselédségtől…

− Nem a cselédségtől. Magánnyomozótól.

− Hogyhogy?

− És meg kell mondanom, a legjobb detektívregények hagyományai szerint, az illető alaposan megcsúfolta a rendőrséget. Továbbá -folytattam − magánnyomozóm alighanem előállhatna még néhány adalékkal.

Taverner szóra nyitotta a száját, aztán megint becsukta. Annyi kérdése lett volna, hogy nem tudta, hol kezdje.

− Roger! − szólalt meg végre. − Szóval Roger a fekete bárány?

Mi tagadás, nem éreztem túlságosan jól magam, amikor kitálaltam. Megkedveltem Roger Leonidest. Kényelmes, barátságos szobája, a maga barátságos, vonzó lénye ismeretében nemigen volt ínyemre, hogy ráuszítsam a kopókat. Persze lehetséges, hogy Josephine információja megbízhatatlan, de ezt magam sem hittem.

− Tehát a kiskölyök mesélte? − kérdezte Taverner. − Úgy látszik, nagyon is jól értesül mindenről, ami a házban történik.

− Mint a gyerekek általában − mondta fanyarul apám.

Ez az információ − már persze ha megfelel a valóságnak − megváltoztatja az egész helyzetet. Ha Roger − mint Josephine sugallta − „elsikkasztotta” az Egyesült Vendéglátóipar pénzét, és az öregúr erre rájött, létfontosságú lehetett elhallgattatni az öreg Leonidest és meglépni Angliából, mielőtt az igazság kiderül. Roger valószínűleg nem kerülhette volna el a bűnvádi eljárást.

Nem volt kérdéses, hogy haladéktalanul meg kell vizsgálni az Egyesült Vendéglátóipar helyzetét.

− Nagy krach lesz, ha tönkrement a vállalat. Óriási konszern. Milliókat érint a sorsa − jegyezte meg apám.

− Ha csakugyan a csőd szélén van, akkor megkaptuk, amit keresünk − mondta Taverner.

− Az apja hívatja Rogert. Roger megtörik, és vall. Brenda Leonides moziba ment. Rogernek nincs egyéb teendője, mint kimenni apja szobájából, be a fürdőszobába, kiüríteni az inzulinos fiolát, erős ezerinoldatot tölteni a helyébe, és kész. Vagy a felesége csinálta. Amikor aznap hazaért, átment a ház másik szárnyába − azt mondja, Roger ott felejtett pipájáért. De mehetett azért is, hogy kicserélje a két folyadékot, mire Brenda hazaér és beadja férjének az injekciót. Mrs. Roger hidegvérű teremtés; tökéletesen alkalmas lehetett rá, hogy véghezvigye a dolgot.

− Igen − bólintottam −, szerintem is ő hajthatta végre. Hűvös, szenvtelen nő. És nem is hinném, hogy Roger Leonidesnek méreg jutott volna az eszébe. Ez az inzulintrükk női agyra vall.

− Jócskán akadtak hímnemű méregkeverők is − közölte apám.

− Hogyne, uram, tudom − mondta Taverner.

− De még mennyi! − tette hozzá érzéssel.

− Én mégiscsak azt mondom: Roger nem az a típus.

− Mondjuk, hogy közösen csinálták.

− Különös tekintettel Lady Macbethre − mondta apám, miután Taverner távozott. − Olyasfajta nőnek látod, Charles?

Magam elé képzeltem a karcsú, kecses alakot, amint az ablaknál áll abban a rideg szobában.

− Nem egészen − válaszoltam. − Lady Macbeth mohó asszony volt. Nem hinném, hogy Clemency Leonides az volna. Úgy látom, nem ragaszkodik tárgyakhoz, és nincs is igénye sokra.

− Viszont nagyon is óhajtja, hogy a férje biztonságba kerüljön.

− Azt már igen. És el tudom képzelni, hogy adott esetben − hát, igen. Könyörtelen.

„Különféle könyörtelenség”… Ezt mondta Sophia.

Felnéztem, és láttam, hogy az öregúr figyel.

− Min töröd a fejed, Charles? Nem válaszoltam a kérdésére.

Másnap hívattak. Taverner bent ült apámnál. Némi önteltség tükröződött az arcán, és kissé izgatott volt.

− Az Egyesült Vendéglátóipar a tönk szélén van − közölte apám.

− Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a katasztrófa − tette hozzá Taverner.

− Láttam az este, hogy sokat estek a részvények − mondtam. − De mintha mára javultak volna valamelyest.

− Igen óvatosan kellett eljárnunk − magyarázta Taverner. − Semmi közvetlen érdeklődés. Semmi, ami pánikot kelthetne − vagy éppenséggel felkelthetné a rossz útra tért úriember gyanúját. Vannak azonban bizonyos információs forrásaink − és az információjuk meggyőző. Az Egyesült Vendéglátóipar valóban a csőd szélén van. Nem tudja teljesíteni kötelezettségeit, ügy tűnik, már évek óta súlyos hibák történtek az irányításban.

− Roger Leonides révén?

− Igen. Ő a vezérigazgató.

− És belenyúlt a kasszába…

− Nem − mondta Taverner. − Nem hisszük. Sarkítottan fogalmazva: lehet, hogy gyilkos, de nem valószínű, hogy sikkasztó. Mit kerülgessem: egyszerűen ostoba. Nincs ítélőképessége. Terjeszkedett, amikor okosabb lett volna, ha meghúzza magát, aggodalmaskodott és visszahúzódott, amikor terjeszkednie kellett volna. Olyan emberek kezébe adott hatalmat, akikre a macskámat nem bíznám rá. Bízik az emberekben − csak sose abban, akiben kellene. Minden lehető alkalommal épp az ellenkezőjét csinálta annak, ami ésszerű lett volna.

− Vannak ilyen emberek − bólintott apám. − És igazában talán nem is ostobák. Rossz az emberismeretük, ennyi az egész. És rosszkor kapja el őket a lelkesedés.

− Az ilyen pasas ne menjen üzletembernek − vélekedett Taverner.

− Valószínűleg eszébe sem jutott volna − mondta apám −, ha történetesen nem Aristide Leonides fiának születik.

− Az üzlet virágzott, amikor az öreg átadta neki. Valóságos aranybánya lehetett volna! Szinte mást sem kellett volna tennie, mint hagyni, hogy minden menjen a maga útján.

− Az nem megy − rázta a fejét apám. − Semmiféle üzlet nem megy magától. Döntéseket kell hozni − itt elbocsátani valakit, ott új embert kinevezni −, apró, üzletpolitikai kérdések. És Roger Leonides, úgy látszik, minden kérdésre rosszul válaszolt.

− Úgy bizony − bólintott Taverner. − Először is: lojális ember. Megtartotta a legbalkezesebb ürgéket, csak mert rokonszenvesek voltak neki, vagy mert olyan régóta szolgáltak a cégnél. Néha meg elképesztő ötletei támadtak, és körömszakadtáig ragaszkodott a megvalósításukhoz, ha vagyonokat kellett is elpocsékolni.

− De semmi törvénybe ütköző? − kérdezte apám.

− Nem. Semmi törvénybe ütköző.

− Akkor miért a gyilkosság? − kérdeztem.

− Lehet, hogy nem volt gazember, csak ostoba − mondta Taverner. − A végeredmény ugyanaz, vagy majdnem ugyanaz. Az Egyesült Vendéglátóipart csak az mentheti meg a katasztrófától, ha óriási összeghez juthat (Taverner a jegyzetfüzetébe pillantott) legkésőbb jövő szerdáig.

− És Roger ilyen összeget örököl, vagy vélt örökölni, apja végrendelete alapján?

− Pontosan.

− De nem tudott volna készpénzben hozzájutni.

− Nem. De lett volna hitele. Egyre megy. Az öregúr bólintott.

− Nem lett volna egyszerűbb, ha odamegy az apjához és a segítségét kéri? − vetette fel.

− Azt hiszem, meg is tette − mondta Taverner. − Ez lehetett az a beszélgetés, amit a kiskölyök kihallgatott. Az öreg kerek perec megtagadta, gondolom, hogy egy vagyont hajítson ki az ablakon. Jellemző lett volna rá.

Igen, gondoltam, Tavernernek valószínűleg igaza van. Aristide Leonides nem volt hajlandó támogatni a Magda-féle darab színrevitelét, mert nem lesz kasszasiker, mondta. Az események őt igazolták. A családjával bőkezű volt, de kétes vállalkozásokra nem pazarolta a pénzét. Márpedig az Egyesült Vendéglátóipar esetében nyilván ezrekről, ha ugyan nem százezrekről lehetett szó. Kereken megtagadta, és Roger számára az látszott az egyetlen kiútnak az anyagi romlásból, ha az apja meghal.

Hát igen, ez indíték a javából.

Apám az órájára nézett.

− Megkértem, hogy jöjjön be ide − mondta. − Bármelyik pillanatban megérkezhet.

− Roger?

− Igen.

− „Gyere be a házacskámba, szólt a légyhez a vén pók” − motyogtam magam elé.

Taverner sértett pillantást vetett rám.

− El fogjuk mondani neki az ilyenkor szokásos figyelmeztetést − mondta zordan.

A szín készen állt, a gyorsíró elhelyezkedett. Hamarosan megszólalt a berregő, és néhány perc múlva Roger Leonides lépett a szobába.

Buzgón közeledett − és meglehetősen ügyetlenül: belebotlott egy székbe. Mint már előzőleg, most is nagy, barátságos kutyára emlékeztetett, ugyanakkor határozottan eldöntöttem magamban, hogy nem ő cserélte ki az inzulint és az ezerint. Eltörte volna a fiolát, vagy kilöttyenti a folyadékot, vagy másképpen tolja el a dolgot. Nem, mondtam magamban, a kéz Clemencyé volt, bár Roger tudott a tettről.

Ömlött belőle a szó.

− Beszélni akarnak velem? Rájöttek valamire? Nini, Charles, szervusz! Észre se vettelek! Rendes, hogy eljöttél. De kérem, Sir Arthur, mondja el, legyen szíves…

Olyan helyes ember − igazán annyira helyes. De hát hány meg hány gyilkos volt helyes ember − mint döbbent barátaik utólag megállapították. Valóságos Júdásnak éreztem magam, amikor üdvözlésül elmosolyodtam.

Apám kiszámítottan, hűvösen hivatalos volt. Elhangzottak a szokásos mondatok, jegyzőkönyv… kényszer nélkül… ügyvéd…

Roger ugyanazzal a jellegzetes türelmetlenséggel hessegette el az ajánlatokat.

Taverner főfelügyelő arcán halvány, gunyoros mosoly tűnt fel. Szinte olvasni tudtam a gondolataiban.

„Mindig magabiztosak ezek az ürgék. Ők aztán nem követnek el hibát! Mert ők a legokosabbak!” Meghúzódtam egy sarokban, és figyeltem.

− Nem azért kérettem, Mr. Leonides − mondta apám −, hogy újabb információkat közöljek, hanem hogy én kérjek öntől információt − olyan információt, amelyet ez idáig elhallgatott.

Roger Leonides döbbenten bámult.

− Elhallgattam? De hiszen elmondtam mindent − a világon mindent!

− Szerintem nem. Ön beszélgetést folytatott a megboldogulttal a halála délutánján?

− Igen, igen, együtt teáztunk. Már elmondtam.

− Ezt elmondta, igen, de magáról a beszélgetésről nem mondott semmit.

− Mi… csak beszélgettünk.

− Miről?

− Napi eseményekről, a házról; Sophiáról…

− Hát az Egyesült Vendéglátóiparról? Arról is történt említés?

Addig alighanem abban reménykedtem, hogy Josephine találta ki az egész históriát -ám ez a remény hamar hamvába holt.

Roger arca elváltozott. Az iménti buzgalom helyett olyasmi ült ki rá, ami nagyon közel volt a kétségbeeséshez.

− Uramisten! − sóhajtott. Egy székbe zökkent; arcát kezébe temette.

Taverner somolygott, mint egy jóllakott macska.

− Beismeri, Mr. Leonides, hogy nem volt őszinte hozzánk?

− Honnan tudnak erről? Azt hittem, senki sem tudja… és nem is értem, hogyan tudhat róla bárki.

− Megvannak az eszközeink, hogy megtudjuk az ilyen dolgokat, Mr. Leonides. − Taverner hatásszünetet tartott. − Gondolom, most már belátja, hogy jobb lesz, ha elmondja az igazságot.

− Igen, igen, persze. Elmondom. Mit akarnak tudni?

− Igaz, hogy az Egyesült Vendéglátóipar a tönk szélén van?

− Igaz. A katasztrófát már nem lehet elhárítani. Bárcsak apám úgy halt volna meg, hogy nem tud róla. Annyira szégyellem magam… micsoda gyalázat…

− Lehetséges, hogy bűnvádi eljárásra kerül sor?

Roger felkapta a fejét.

− Dehogy! Csőd lesz − de tisztes csőd. A hitelezőket teljes mértékben ki tudjuk elégíteni, ha bedobom a saját részvényeimet, amit meg is teszek. Nem; az a gyalázat, hogy csalódást okoztam az édesapámnak. Ő bízott bennem. Átadta nekem a legnagyobb érdekeltségét − a kedvenc vállalkozását. Soha semmibe bele nem szólt, sohasem kérdezte, mit csinálok. Egyszerűen… bízott bennem. Én pedig csalódást okoztam neki.

− Ön szerint tehát nem volt valószínűsége bűnvádi eljárásnak? − kérdezte szárazon apám. − Akkor miért tervezte ön és a felesége, hogy külföldre utaznak, és miért nem szóltak senkinek a szándékukról?

− Ezt is tudják?

− Ezt is tudjuk, Mr. Leonides.

− Hát nem értik? − Roger izgatottan előrehajolt. − Nem tudtam elébe állni az igazsággal. Olyan színben tűntem volna fel, mintha pénzt kérnék tőle. Mintha azt akarnám, hogy talpra állítson. Apám… nagyon szeretett engem. Segíteni akart volna. De én nem… én nem bírtam tovább. Megint csak elrontottam volna mindent. Nem vagyok én jó semmire. Tehetségtelen fráter vagyok. Méltatlan fia az apámnak. Mindig is tudtam. Pedig próbálkoztam − de hiába. Annyira el voltam keseredve… Úristen! Fogalmuk sincs, mennyire! Próbáltam kikeveredni a slamasztikából, reméltem, hogy egyenesbe kerülök, reméltem, hogy a drága öreg fülébe nem jut el a dolog. És akkor bekövetkezett… már nem volt remény, hogy elkerülhetjük a bukást. Clemency − a feleségem -megértett; egyetértett velem. Kigondoltuk ezt a tervet. Nem szólunk senkinek. Elmegyünk, utánunk az özönvíz. Levelet hagyok apámnak, abban mindent elmondok − hogy mennyire szégyellem magam, és könyörgök, bocsásson meg. Olyan jó volt hozzám mindig − el sem tudják képzelni! De akkor már késő lett volna, hogy bármit is tegyen. Épp ezt akartam. Nem kérni tőle segítséget − még a látszatát is elkerülni, hogy segítséget akarnék kérni. Elölről kezdeni valahol, a magam erejéből. Egyszerűen, szerényen élni. Gyümölcsöt termeszteni, vagy kávét. Nem kellene más, csak ami a puszta megélhetéshez szükséges. Clemencynek nehéz lenne, de becsületszavára azt mondta, nem bánja. Csodálatos asszony!

− Értem. − Apámnak száraz volt a hangja. − És mi bírta rá, hogy megváltoztassa az elhatározását?

− Hogy megváltoztassam az elhatározásomat…?

− Igen. Miért határozott mégis úgy, hogy bemegy az édesapjához, és anyagi segítséget kér?

Roger rábámult.

− De hiszen nem kértem!

− Ugyan, Mr. Leonides.

− Egészen rosszul tudják! Nem én mentem be hozzá. Ő hívatott! Valahogyan hírét vette a dolognak, a Cityben. Holmi kósza pletyka jutott el hozzá. De hiszen mindig, mindenről tudott… Kérdőre vont. Akkor persze letörtem, és mindent elmondtam. Azt is, hogy nem annyira a pénz bánt, hanem az, hogy őt cserbenhagytam, mikor pedig annyira bízott bennem. Roger görcsösen nyelt egyet.

− A drága öreg… El sem tudják képzelni, milyen jó volt hozzám. Egyetlen szó szemrehányás sem. Csak kedvesség. Megmondtam, hogy nem akarok segítséget, hogy jobban szeretném, ha nem kapnék − hogy legszívesebben elmennék, úgy, ahogyan terveztük. De nem hallgatott rám. Ragaszkodott hozzá, hogy kihúzzon a bajból, hogy talpra állítsa az Egyesült Vendéglátóipart.

Taverner szólalt meg. Éles volt a hangja.

− Azt óhajtja elhitetni velünk, hogy az édesapja anyagi segítséget akart nyújtani önnek?

− Akart is. Ott helyben írt a tőzsdeügynökének, és megfelelő utasításokkal látta el.

Roger alighanem észrevette a két férfi arcán a hitetlenséget. Elvörösödött.

− Ide figyeljenek − mondta. − Még most is megvan a levél. Fel kellett volna adnom, de persze később… a szörnyű megdöbbenés… a zűrzavar… hát elfelejtettem. Valószínűleg itt van a zsebemben.

Előhúzta a tárcáját, és turkálni kezdett benne. Végre megtalálta, amit keresett. Gyűrött boríték volt, rajta bélyeg. Előrehajoltam, és elolvastam a címzést: a Greatorex és Hanbury tőzsdeügynökségnek szólt.

− Olvassák csak el, ha nem hisznek nekem − mondta Roger.

Apám felbontotta a levelet. Taverner mögéje állt, és a válla fölött olvasta. Én akkor nem láttam a levelet, de később igen. utasította Greatorex és Hanbury urakat, hogy tegyenek pénzzé bizonyos befektetéseket, és kérte, hogy másnap küldjék ki hozzá a cég egyik tagját, hogy utasításokkal láthassa el az Egyesült Vendéglátóipar ügyében. Nem mindent értettem a szövegből, de a lényeget igen. Aristide Leonides hajlandó volt talpra állítani az Egyesült Vendéglátóipart.

− Elismervényt adunk róla, Mr. Leonides − mondta Taverner.

Roger elvette az elismervényt.

− Végeztünk? − kérdezte, és felállt. − Most már mindent tudnak.

− Mr. Leonides odaadta önnek ezt a levelet, majd ön kiment a szobából? − kérdezte Taverner. − Azután mit csinált?

− Visszarohantam a lakrészünkbe. A feleségem épp hazaért. Elmondtam, mi apám szándéka. Hogy milyen csodálatosan viselkedett! Én… én jóformán azt sem tudtam, mit csinálok.

− És az édesapja mennyi idővel ezután lett rosszul?

− Nézzük csak… úgy fél órával. Vagy talán egy órával. Brenda berohant. Halálra volt rémülve. Borzasztó furcsán néz ki apám, azt mondta. Én… én átrohantam vele. De hiszen ezt már elmondtam.

− Előző látogatása során bement az édesapja szobája melletti fürdőszobába?

− Nem hiszem. Nem… nem, egész biztosan nem. Miért, csak nem gondolja, hogy én…

Apám elfojtotta a feltörő méltatlankodást. Felkelt, és kezet nyújtott Rogernek.

− Köszönöm, Mr. Leonides. Roppant sokat segített. De mindezt előbb is elmondhatta volna.

Roger mögött becsukódott az ajtó. Felkeltem, és megnéztem az apám asztalán heverő levelet.

− Talán hamisítvány − reménykedett Taverner.

− Lehetséges − mondta apám −, de nem hinném. Alighanem így kell elfogadnunk a dolgot. Az öreg Leonides hajlandó volt kihúzni a fiát a csávából. Sokkal hatékonyabban intézhette volna el ő maga, ha életben marad, mint a halála után Roger − kivált ha tekintetbe vesszük, hogy végrendelet nem található, következésképpen Roger tényleges öröksége meglehetősen kérdéses. Ez késedelmet jelent − és nehézségeket. A dolgok pillanatnyi állásának ismeretében igen valószínű, hogy a krach bekövetkezik. Nem, Taverner, Roger Leonidesnek meg a feleségének nem állt érdekében, hogy az öreget eltegyék láb alól. Épp ellenkezőleg…

Elhallgatott, majd mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, az utolsó mondatot megismételte:

− Épp ellenkezőleg…

− Mire gondol, uram? − kérdezte Taverner.

− Ha Aristid Leonides csak egy nappal tovább él − mondta lassan apám −, Roger Leonides kint lett volna a vízből. De nem élt egy nappal tovább. Hirtelen, drámai módon meghalt, alig egy óra múltán.

− Hm − ingatta fejét Taverner. − Gondolja, hogy a házban valaki akarta, hogy Roger tönkremenjen? Valaki, akinek ellentétesek voltak az anyagi érdekei? Nem látszik valószínűnek.

− Mi a helyzet most a végrendelettel? − kérdezte apám. − Valójában ki kapja meg az öreg Leonides pénzét?

− Tudja, uram, milyenek az ügyvédek − sóhajtott Taverner. − Nem lehet egy egyenes választ kihúzni belőlük. Van egy korábbi végrendelet. Akkor készült, amikor az öreg másodszor házasodott. Abban a végrendeletben ugyanannyit hagy a feleségére, Miss de Havilandre kevesebbet, a maradék megoszlik Philip és Roger között. Azt gondoltam volna, hogy ha ez a végrendelet nincs aláírva, automatikusan hatályban marad az előző, de a dolog valójában nem ilyen egyszerű. Először is, az új végrendelet elkészítése érvénytelenítette az előzőt, az aláírását pedig többen tanúsítják, nemkülönben az örökhagyó szándékát. Nem lehetetlen, hogy kiderül: voltaképpen végrendelkezés nélkül hunyt el. Ez esetben nyilván az özvegy kap mindent − legalábbis a holtig tartó haszonélvezetet.

− Ha tehát a végrendelet eltűnt, az a legvalószínűbb, hogy ennek Brenda Leonides látja hasznát?

− Igen. Ha bármiféle trükköt vittek véghez, valószínűleg ő van a dolog mögött. Márpedig nyilván véghezvittek valami trükköt, de ha a fejem tetejére állok, akkor se tudok rájönni, hogy hogyan.

Én is így voltam vele. Alighanem valamennyien szörnyen ostobák voltunk. De persze merőben téves szögből szemléltük az egész históriát.

A Taverner távozása után beállt csöndet én törtem meg.

− Apa, milyenek a gyilkosok?

Az öregúr elgondolkodva nézett rám. Annyira jól megértjük egymást, hogy pontosan tudta, mi megy végbe az agyamban, amikor ezt a kérdést felteszem. Nagyon komolyan válaszolt.

− Igen − bólintott. − Most ez a fontos − neked ez nagyon fontos. Közel került hozzád a gyilkosság. Már nem tudod kívülről szemlélni.

Amúgy amatőr módon mindig is érdekeltek a bűnügyi osztály „látványos” esetei, csakhogy, mint apám mondta, a kívülálló szemszögéből, mintegy a kirakaton át nézve. Most azonban − és ezt Sophia sokkal hamarabb megértette, mint én − a gyilkosság életem meghatározó tényezője lett.

− Nem tudom, épp tőlem kell-e ezt kérdezned − folytatta az öregúr. − Elküldhetnélek érdeklődni a pszichiáterekhez, akiket igénybe szoktunk venni. Nekik mindenre megvan a szép, takaros válaszuk. Tavernertől is megtudhatsz néhány belső adatot. Te azonban vélhetőleg arra vagy kíváncsi, mi az én személyes véleményem, hosszú évtizedek tapasztalatai alapján.

− Arra bizony − bólintottam.

Apám ujjával rajzolgatott az íróasztal lapján.

− Hogy milyenek a gyilkosok? Akadt köztük − arcán halvány mosoly tűnt fel − nagyon rendes fickó.

Kissé meglepődtem.

− Igen, igen − bólintott apám. − Rendes, mindennapi fickó, mint te vagy én. Vagy mint az az ember, aki az imént ment ki innen − Roger Leonides. A gyilkosság ugyanis amatőr bűntény. Én persze olyanfajta gyilkosságokról beszélek, amilyenekre gondolsz − nem gengsztertémákról. Az ember gyakran úgy érzi, ezeknek a rendes, mindennapi fickóknak szinte véletlenül került az útjukba a gyilkosság. Kutyaszorítóba kerültek, vagy nagyon megkívántak valamit, pénzt vagy egy nőt − és öltek, hogy hozzájussanak. A legtöbbünkben működő fék bennük nem működött. A gyerek gátlás nélkül váltja tettre a vágyait. Ha megharagszik a macskájára, azt mondja: „Megöllek”, és fejbe vágja kalapáccsal − aztán majd a szíve szakad meg bánatában, hogy a macska nem támad fel! Sokszor megesik, hogy a nagyobb gyerek kiveszi csecsemő testvérét a gyerekkocsiból, és meg akarja fojtani, mert az áll a figyelem központjában, vagy mert nem hagyja őt békében játszani. A gyerek már kiskorában tudja, hogy ezt „nem szabad” − vagyis hogy büntetést kap érte. Később már érzi is, hogy rosszat csinál. De az a gyanúm, hogy némelyek erkölcsileg éretlenek maradnak. Tudják persze, hogy gyilkolni helytelen, de nem érzik. Az a tapasztalatom, hogy soha nem akadt még olyan gyilkos, aki önvádat érzett volna… És talán ez a Káin-bélyeg. A gyilkos − külön fajta, „más” ember − a gyilkosság helytelen, de ez rá nem vonatkozik. Az ő számára szükséges − az áldozat „rászolgált”, „nem volt más megoldás”.

− Gondolod − kérdeztem −, hogy ha valaki gyűlölte az öreg Leonidest, ha mondjuk, már nagyon régóta gyűlölte… ez kellő indíték lehetett?

− Vegytiszta gyűlölet? Igen valószínűtlen. − Apám kíváncsian nézett rám. − Amikor gyűlöletről beszélsz, bizonyára a végsőkig vitt utálatra gondolsz. A féltékenységből fakadó gyűlölet más − az vonzalomból és frusztrációból ered. Mindenki azt mondta, hogy Constance Kent nagyon szerette a kisöccsét, akit megölt. Csak éppen magának akarta mindazt a figyelmet és szeretetet, amit a csecsemőre „pazaroltak”. Azt hiszem, az emberek gyakrabban ölnek meg szeretett személyeket, mint olyanokat, akiket gyűlölnek. Valószínűleg azért, mert csak szeretteink tudják elviselhetetlenné tenni az életünket.

− De hát ez rajtad nem segít, igaz? − folytatta apám. − Ha jól értettelek, te valami általános jelet keresel, amelynek segítségével megállapíthatod, ki a gyilkos egy ház látszólag normális és kellemes lakói közül.

− Így valahogy.

− Hogy van-e közös nevező? Nem tudom. De ha van − mondta elgondolkodva apám −, akkor az alighanem a hiúság.

− Hiúság?

− Igen. Még nem találkoztam olyan gyilkossal, aki ne lett volna hiú. Tíz eset közül kilencben a hiúság lesz a vesztük. Még ha rettegnek is attól, hogy elkapják őket, azért csak hencegnek, dicsekszenek, és rendszerint biztosak benne: olyan okosak, hogy őket aztán el nem csípik. − Majd hozzátette: − És még valami. Egy gyilkos rendszerint beszélni akar.

− Beszélni?

− Igen. Ha valaki gyilkosságot követett el, nagyon magányos lesz. Szeretné valakinek elmesélni, de ez lehetetlen. És ettől csak még jobban szeretné. Ha tehát arról már nem beszélhet, hogyan követte el, beszél legalább magáról a gyilkosságról − megvitatja, elméletekkel hozakodik elő, rágódik rajta.

− Én a helyedben, Charles − folytatta apám −, ilyesmit keresnék. Menj ki megint, beszélgess mindannyiukkal, bírd szóra őket. Persze nem lesz könnyű. Akár bűnös, akár ártatlan, mindegyikük meg fogja ragadni az alkalmat, hogy idegennel beszélgethet, akinek olyasmit is elmondhat, amit egymás közt nem tudnak megbeszélni. De lehetséges, hogy idővel észreveszel majd valami különbséget. Akinek rejtegetnivalója van, nem engedheti meg magának, hogy beszéljen. A fiúk a katonai hírszerzésnél jól tudták ezt a háborúban. Ha elfognak: mondd meg a nevedet, a rangodat, a számodat, de semmi mást. Aki hamis információval próbál szolgálni, szinte mindig elcsúszik egy banánhéjon. Bírd szóra a ház népét, Charles, és árgus szemmel figyeld, mikor vétik el a lépést, vagy mikor látszik egy pillanatra a valódi arcuk.

Elmeséltem apámnak, mit mondott Sophia a családban fellelhető könyörtelenségről − a különféle könyörtelenségekről. Érdeklődéssel hallgatta.

− Igen − bólintott. − A szíved hölgyének igaza lehet. A legtöbb családban van valami bibi; egy rés a páncéljukon. Egyetlen gyengeséggel a legtöbben megbirkóznak − de két különböző gyengeséggel talán már nem. Érdekes dolog az átöröklés. Vegyük a de Haviland-féle könyörtelenséget, meg azt, amit a Leonides-féle gátlástalanságnak nevezhetünk − a de Havilandekkel nincs baj, hiszen nem gátlástalanok, a Leonidesekkel sincs baj, mert gátlástalanok ugyan, de kedvesek −, ám ha akad egy leszármazott, aki mind a két vonást örökölte… Érted, mire gondolok?

Én nem egészen így fogalmaztam meg magamban a dolgot. De apám megnyugtatott:

− Én a helyedben nem törném a fejemet az átöröklésen. Bonyolult tárgy; sok benne a buktató. Nem, fiam, menj csak oda, és hagyd, hogy beszéljenek neked. A te Sophiádnak egy dologban igaza van. Semmi más nem válhat a javára sem neki, sem neked − csak az igazság. Meg kell tudnotok.

És amikor kifelé indultam, még utánam szólt:

− És legyen gondod a gyerekre.

− Josephine-re? Úgy érted, ne hagyjam, hogy kiszagolja, miért vagyok ott?

− Nem, nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy vigyázz rá. Hogy ne történjen vele valami.

Értetlenül bámultam apámra.

− Ejnye, Charles. A házban egy hidegvérű gyilkos lappang. Az a kislány pedig láthatólag nagyjából tisztában van vele, mi folyik ott.

− Hát Rogerről mindenesetre tudott − még ha arra a következtetésre jutott is, hogy Roger sikkasztott. De a hallottakról meglehetős pontossággal számolt be.

− Valóban. A gyerekek tanúbizonysága ér mindig a legtöbbet. Én bátran mernék rá hagyatkozni. A bíróság előtt persze semmit sem ér. Gyerekekhez nem lehet egyenes kérdéseket intézni. Motyognak valamit, vagy bután néznek, és azt mondják, hogy nem tudják. Csak akkor villognak, amikor fel akarnak vágni. És az a gyerek most épp ebben sántikál. Imponálni akar neked. Ezen az alapon tudsz majd belőle még többet kiszedni. Ne tégy fel neki kérdéseket. Csinálj úgy, mintha azt hinnéd, hogy úgysem tud semmit. Ezzel lépre csalhatod.

Aztán még hozzátette:

− De vigyázz rá. Lehet, hogy valamivel többet tud, mint amennyi biztonságos volna.

Enyhe bűntudattal mentem el a ferde házba (ahogy magamban neveztem). Elmondtam ugyan Tavernernek, mit hallottam Josephine-től Roger dolgai felől, arról azonban egy szót sem szóltam, hogy a gyerek szerint Brenda és Laurence Brown szerelmes leveleket irkálnak egymásnak.

Azzal mentegettem magam, hogy ez csak a gyermeki fantázia műve; semmi ok nincs feltételezni, hogy igaz. De valójában holmi fura viszolygást éreztem attól, hogy újabb bizonyítékkal szolgáljak Brenda Leonides ellen. Meghatott szánalmas helyzete a házban − az egymással szolidáris, vele ellenséges család gyűrűjében. Ha valóban léteznek ilyen levelek, Taverner meg a kopói majd megtalálják őket. Nem óhajtottam eszköze lenni, hogy újabb gyanú támadjon egy amúgy is nehéz helyzetben levő nő ellen. Különben is, ünnepélyesen kijelentette nekem, hogy semmi ilyesmi nincs közte és Laurence között, és jobban hajlottam rá, hogy neki higgyek, mint Josephine-nek, annak a gonosz kis manónak. Hát nem Brenda maga mondta, hogy Josephine nem komplett?

Magamban kényelmetlenül azt gondoltam, hogy Josephine nagyon is komplett: hogy az a szúrós, fekete szempár csupa értelem.

Felhívtam Sophiát, és megkérdeztem, kimehetek-e megint.

− Kérlek, gyere, Charles.

− Hogy mennek a dolgok?

− Nem is tudom. Rendben. Folyton kutatnak a házban. Mit keresnek?

− Fogalmam sincs.

− Valamennyien kezdünk egy kicsit idegesek lenni. Gyere, amint csak tudsz. Megbolondulok, ha nem beszélhetek valakivel.

Már indulok is, mondtam.

Senki sem volt a látóhatáron, amikor a bejárati ajtó elé kanyarodtam. A taxi elhajtott, én pedig tétováztam: csengessek-e, vagy menjek be egyenesen. Az ajtó nyitva volt.

Egyszer csak kis zörej hallatszott a hátam mögül. A hang irányába kaptam a fejemet. Josephine állt a magyalsövény nyílásában; óriási almát majszolt, ami félig eltakarta az arcát.

Ahogy odanéztem, elfordult.

− Szervusz, Josephine.

Nem válaszolt; eltűnt a sövény mögött. Átvágtam a kocsifelhajtón, és Josephine nyomába szegődtem. Az aranyhalas tavacskánál értem utol; letelepedett a kényelmetlen, fatörzs padra, a lábát lóbálta, és majszolta az almát. A gyümölcs gömbölyű pirossága fölött sötéten meredt rám a szúrós szempár − és óhatatlanul úgy éreztem: ellenségesen.

− Megint itt vagyok, Josephine − mondtam. Gyenge nyitómondat volt, de idegesített

Josephine hallgatása és rezzenetlen tekintete. Kiváló stratégiai érzékkel most sem válaszolt.

− Jó az alma? − kérdeztem.

Ezúttal Josephine válaszra méltatott. Válasza egy szóból állt.

− Kásás.

− Kár − mondtam. − Nem szeretem a kásás almát.

− Senki se szereti − mondta megvetően Josephine.

− Miért nem feleltél, amikor az előbb köszöntem neked?

− Nem akartam.

− Miért nem?

Josephine egy pillanatra megvált az almától, hogy jobban értsem a mondókáját.

− Mert elmentél besúgni a rendőrségnek.

− Ó… − Kissé meghökkentem: − Úgy érted…

− Roger bácsi miatt.

− De nincs semmi baj, Josephine − igyekeztem megnyugtatni. − Minden a legnagyobb rendben van. Tudják, hogy nem csinált semmi rosszat − mármint nem sikkasztott, és semmi ilyesmit nem csinált.

Josephine elkeseredett pillantást vetett rám.

− Hogy te milyen buta vagy.

− Sajnálom.

− Nem aggódtam én Roger bácsi miatt. Csak egyszerűen ez nem nyomozás. Nem tudod, hogy a detektív csak a legvégén mond el mindent a rendőrségnek?!

− Aha − bólintottam. − Értem. Sajnálom, Josephine. Igazán nagyon sajnálom.

− Sajnálhatod is. − Aztán szemrehányóan hozzátette: − Én bíztam benned.

Harmadszor is elmondtam, mennyire sajnálom. Josephine némileg megengesztelődött. Megint beleharapott az almába.

− A rendőrség úgyis rájött volna − mondtam. − Nem tarthattad… tarthattuk volna titokban.

− Azért, mert Roger bácsi csődbe megy?

A gyermeknek szokás szerint jók az információi.

− Ma este fogják megbeszélni − közölte Josephine. − Apa és anya és Roger bácsi és Edith néni. Edith néni odaadja neki a pénzét − csak még nem kapta meg −, de nem hiszem, hogy apa odaadná. Azt mondja, ha Roger bajba jutott, csak magának köszönheti, és nincs értelme kidobni a pénzt az ablakon, és anya hallani se akar róla, hogy adjanak neki, mert azt akarja, hogy apa adjon pénzt Edith Thompsonra. Ismered Edith Thompsont? Férjnél volt, de nem szerette a férjét. Szerelmes volt egy Bywaters nevű fiatalemberbe, aki hajón jött, és színház után befordult egy mellékutcába, ő meg hátulról leszúrta.

Megint egyszer elámultam Josephine széles körű ismeretein; nemkülönben a drámai érzéken, amellyel összefoglalta a legfontosabb eseményeket.

− Egész jól hangzik − közölte Josephine −, de nem hiszem, hogy a darab hasonlítani fog hozzá. Megint olyan lesz, mint a Jezabel. − Felsóhajtott. − Csak tudnám, hogy a kutyák mért nem falták fel a keze fejét!

− Josephine − szóltam. − Azt mondtad, majdnem biztosan tudod, ki a gyilkos.

− Na és?

− Ki az?

Mindössze egy megvető pillantás volt a válasz.

− Értem − bólintottam. − Csak az utolsó fejezetben. És ha megígérem, hogy nem árulom el Taverner főfelügyelőnek?

− Szükségem van még néhány nyomra vezető jelre − jelentette ki Josephine. − És különben is − tette hozzá, miközben az almacsutkát az aranyhalas tavacskába hajította −, neked úgyse árulom el. Ha egyáltalán valaki vagy, akkor te vagy Watson doktor.

Lenyeltem a sértést.

− Oké − mondtam. − Én vagyok Watson doktor. De még Watson is megkapta a faktumokat.

− A miket?

− A tényeket. Aztán téves következtetésre jutott belőlük. Nem lenne jó mulatság, ha néznéd, hogyan jutok téves következtetésekre?

Josephine-t egy pillanatra meglegyintette a kísértés. De aztán megrázta a fejét.

− Nem. És különben se vagyok oda Sherlock Holmesért. Rém ódivatú. Hintón furikáznak.

− Mi van azokkal a levelekkel? − kérdeztem.

− Milyen levelekkel?

− Amiket szerinted Laurence Brown és Brenda írtak egymásnak.

− Azt csak úgy kitaláltam − mondta Josephine.

− Nem hiszem.

− De igenis kitaláltam. Én gyakran kitalálok mindenfélét. Muris.

Farkasszemet néztünk.

− Ide hallgass, Josephine. Ismerek egy embert a British Museumban, aki mindent tud a Bibliáról. Ha megtudom tőle, miért nem falták fel a kutyák Jezabel keze fejét, mesélsz nekem azokról a levelekről?

Ezúttal Josephine komolyan tétovázott.

Valahol a közelben megroppant egy gally.

− Azért se − mondta konokul Josephine. Beletörődtem a vereségbe. Aztán, kissé

megkésve, eszembe jutott apám tanácsa.

− Na mindegy − vontam vállat. − Hiszen csak játék. Persze hogy igazából nem tudsz semmit.

Josephine szeme megvillant; de ellenállt a csábításnak. Felálltam.

− Be kell mennem, megkeresni Sophiát. Gyere.

− Én itt maradok − mondta Josephine.

− Nem maradsz itt. Velem jössz.

És minden teketória nélkül talpra rántottam. Meglepődött; láttam, hogy szeretne ellenkezni, de aztán viszonylag könnyen engedett − vélhetőleg részben azért, mert meg akarta figyelni, hogyan reagál a ház népe megjelenésemre.

Nem tudtam volna megmondani, miért olyan fontos, hogy Josephine bejöjjön velem a házba. Csak akkor jöttem rá, amikor beléptünk a bejárati ajtón.

Azért, mert az imént megroppant mögöttünk egy gally.

Hangok hallatszottak a nagy szalonból. Tétováztam, de végül nem léptem be. Végigmentem a folyosón, és valamiféle ösztön hatására benyitottam egy zöld posztóval bevont ajtón. Mögötte sötét volt a folyosó, de hirtelen ajtó nyílt, és beláttam a világos, tágas konyhába. Az ajtóban egy öregasszony állt − meglehetősen testes öregasszony. Patyolattiszta kötényt hordott vastag derekán, és amint megpillantottam, már tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ilyen érzést kelt az emberben egy jó öreg Dadus. Harmincöt éves vagyok, mégis úgy éreztem magam, mint egy négyéves kisfiú, akit megvigasztaltak.

Tudomásom szerint Dadus még sohasem látott, mégis nyomban megszólított:

− Charles úr, ugye? Jöjjön be a konyhába, kap egy csésze teát.

Kellemes, nagy konyha volt. Leültem a középen álló asztalhoz, és Dadus elém tett egy csésze teát meg két szem édes kekszet. Gyerekszobában éreztem magam. Minden a legnagyobb rendben van − elmúlt a sötétségtől, az ismeretlentől való félelem.

− Sophia kisasszony örülni fog magának − mondta Dadus. − Nagyon ideges mostanában. − Helytelenítő hangon hozzátette: − Mind nagyon idegesek.

Hátrasandítottam.

− Hová lett Josephine? Együtt jöttünk be.

Dadus rosszallóan csettintett.

− Ajtóknál hallgatózik, és mindenfélét irkál abba a buta kis könyvbe, amit mindig magával hordoz − mondta. − Már rég iskolába kellett volna adni, hogy játszópajtásai legyenek. Megmondtam Edith kisasszonynak, neki is ez a véleménye −, de az úr hallani se akart róla, azt mondta, idehaza van a legjobb helyen.

− Biztosan nagyon szereti − véltem.

− Szerette, uram. Szerette mindnyájukat.

Kissé meglepetten néztem; eltűnődtem, vajon Philip miért csak múlt időben kedvelte leszármazottait. Dadus arckifejezésem láttán kissé elvörösödött.

− Amikor az urat emlegettem, az öreg Mr. Leonidesre gondoltam.

Mielőtt válaszolhattam volna, nagy csattanással nyílt az ajtó, és beszaladt Sophia.

− Jaj, Charles… − szólt; majd gyorsan hozzátette: − Jaj, Dadus, úgy örülök, hogy eljött.

− Tudom, aranyom.

Dadus összeszedett egy rakás lábost, fazekat, és kivonult a mosogatókonyhába. Becsukta maga mögött az ajtót.

Felkeltem az asztaltól, és Sophiához léptem. Átöleltem, magamhoz szorítottam.

− Drágám, hiszen te reszketsz. Mi baj?

− Félek, Charles − suttogta Sophia. − Félek.

− Szeretlek − mondtam. − Bárcsak elvihetnélek innen…

Elhúzódott, és megrázta a fejét.

− Lehetetlen. Ezt végig kell csinálnunk. De tudod, Charles, nagyon nem szeretem ezt. Nem szeretem az érzést, hogy valaki − valaki itt, a házban −, valaki, akit mindennap látok, akivel naponta beszélek − hidegvérű, számító gyilkos…

És én nem tudtam, mit válaszoljak. Sophiát nem lehet felületes, megnyugtató szavakkal kifizetni.

− Hiszen, ha az ember tudná… − sóhajtott.

− Ez lehet a legrosszabb − bólintottam.

− Tudod, mitől félek legjobban? − suttogta Sophia. − Hogy talán sohasem fogjuk tudni…

Magam is éreztem, miféle lidércnyomás lehet ez.

…És ami azt illeti: nagyon is valószínűnek éreztem, hogy sohasem fog kitudódni, ki ölte meg Aristide Leonidest.

De eszembe jutott egy kérdés is, amelyet már régebben fel akartam tenni Sophiának.

− Mondd csak: hányan tudtak a házban az ezerin szemcseppről − mármint egyrészt, hogy nagyapád használja, másrészt, hogy mérgező hatású, és hogy mekkora lenne a halált okozó adag?

− Értem, mire akarsz kilyukadni, Charles. De ezzel sem megyünk semmire, ugyanis valamennyien tudtuk.

− No igen, úgy nagyjából, de nem pontosan…

− Pontosan tudtuk. Egy alkalommal ebéd után valamennyien nagyapánál kávéztunk. Szerette, ha ott vagyunk körülötte. És a szemével sokat bajlódott. Brenda becseppentett mind a két szemébe egy-egy csepp ezerint, és Josephine, akinek mindig kotnyeleskednie kell, megkérdezte: „Miért van az az üvegen, hogy Csak külsőleg!?” Amire nagyapa elmosolyodott és azt mondta: „Ha Brenda tévedésből szem − cseppinjekciót adna be nekem inzulin helyett, alighanem hápognék egyet, elkékülnék, és meghalnék, mert a szívem nem valami erős.” Amire Josephine azt mondta: „Juj!”, nagyapa pedig folytatta: „Hát vigyázni kell, nehogy Brenda ezerininjekciót adjon inzulin helyett, igaz?” − Sophia elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: − Mind ott voltunk, érted? Valamennyien hallottuk!

Értettem. Előzőleg olyasmi motoszkált az agyamban, hogy a dolog végrehajtásához kellett valami kis szakismeret. De most megvilágosodott előttem, hogy az öreg Leonides valójában maga szolgált használati utasítással a tulajdon meggyilkoltatásához. A gyilkosnak nem kellett fáradnia, hogy kifőzze a tervet, hogy számítgasson, fontolgasson. Maga az áldozat ismertette a módját, hogyan kell könnyen, gyorsan ölni.

Mélyet lélegeztem. Sophia olvasott a gondolataimban.

− Iszonyú, igaz?

− Tudod, Sophia − szólaltam meg lassan −, eszembe jutott valami.

− Mégpedig?

− Az, hogy igazad van, és hogy nem lehetett Brenda. Egyszerűen nem tehette meg, hogy pontosan ugyanígy hajtsa végre −, mikor valamennyien hallottátok, és valamennyien emlékeznétek rá.

− Azért ebben nem vagyok egészen biztos. Brenda meglehetősen buta, ha nem tudnád.

− Annyira azért nem buta − véltem. − Nem, nem lehetett Brenda.

Sophia elhúzódott tőlem.

− Nem akarod, hogy Brenda legyen, igaz? -kérdezte.

Mit felelhettem? Nem − nem tudtam kimondani, hogy: „De igen, remélem, Brenda volt.”

És miért nem? Mert úgy éreztem, Brenda egyes-egyedül áll az egyik oldalon, és vele szemben a hatalmas Leonides család egyesített ellenségessége? Lovagiasságból? A gyengébb, a védtelen iránti szánalomból? Felidéztem Brenda képét, amint ott ül a kanapén a drága gyászruhájában, felidéztem reményvesztett hangját − és szemében a félelmet.

Dadus épp jókor jött be a mosogatókonyhából. Nem tudom, észrevette-e a kettőnk közt támadt feszültséget.

− Mindig csak gyilkosságról meg ilyen csúnyaságokról beszélnek. Felejtsék el, azt mondom. Hagyják a rendőrökre. Az ő csúf mesterségük, nem a maguké.

− Jaj, Dadus, hát nem tudod, hogy ebben a házban valaki… gyilkos?

− Szamárság, Sophia kisasszony. Ne beszéljen már ilyeneket, mert megharagszom. Tán nincs egész nap nyitva a bejárati ajtó − minden ajtóablak; semmi zárva −, hiszen valósággal hívogatnak mindenféle tolvaj meg betörő népséget!

− Nem lehetett betörő, hiszen nem tűnt el semmi. Különben is, miért jutna eszébe holmi betörőnek, hogy megmérgezzen valakit?

− Én nem mondtam, hogy betörő volt, Sophia kisasszony. Én csak annyit mondtam, hogy tárva-nyitva áll minden ajtó. Bárki bejuthatott. Ha engem kérdez, szerintem a kommunisták keze van a dologban.

És Dadus mindentudón bólogatott.

− Miért akarnák a kommunisták meggyilkolni szegény nagyapát?

− Hát, mindenki azt mondja, az ő kezük van minden csúfságban. Ha meg nem a kommunisták, akkor a katolikusok. A Babiloni Parázna, ez illik rájuk pontosan!

És mint aki kimondta az utolsó szót, Dadus ismét kivonult a mosogatókonyhába. Nevettünk.

− Nyakas kálvinista − mondtam.

− Az bizony. Na, gyere, Charles, menjünk be a szalonba. Ülésezik a családi nagytanács. Ma estére terveztük − de idő előtt elkezdődött.

− Jobb, ha nem lábatlankodom, Sophia.

− Ha be akarsz házasodni a családba, nem árt, ha meglátod, milyenek, amikor nem kesztyűs kézzel bánnak egymással.

− Miről van szó?

− Roger ügyeiről. És már úgyis beleavatkoztál a dologba. De őrült vagy, ha azt hiszed, Roger képes lett volna megölni nagyapát. Hiszen imádta!

− Én nem is gondoltam igazában, hogy Roger volt az. De talán Clemency.

− Csak azért, mert én beleplántáltam ezt a gondolatot a fejedbe. De ebben is tévedsz. Nem hiszem, hogy Clemency egy percig is bánná, ha Roger akár az utolsó fillérjét elvesztené. Szerintem inkább örülne. Különös szenvedéllyel viseltetik a nincstelenség iránt. Na, gyere.

Amikor beléptünk a szalonba, a hangok hirtelen elhallgattak. Minden szem ránk szegeződött.

Ott voltak valamennyien. Philip a két ablak közt álló nagy, vörös, brokáthuzatú fotelban ült, szép arca most rideg, zord álarcot viselt. Mintha bírói székben ülne, ítélethirdetés előtt. Roger a kandalló elé telepedett egy nagy puffra, lovaglóülésben. Addig borzolta a haját, amíg minden szála égnek nem állt. Bal nadrágszára felgyűrődött, nyakkendője ferdén lógott. Az iménti vita hevében kivörösödött. Clemency mögötte ült, vékony alakja valósággal eltűnt a hatalmas fotel öblében. Nem nézett a többiekre; szenvtelen pillantással tanulmányozta a faburkolatot. Edith szálegyenesen ült egy magas hátú karosszékben: hihetetlen energiával csattogtatta kötőtűit, ajkát összeszorította. A szobában a legszebb látványt Magda és Eustace nyújtotta. Mintha egy Gainsborough-festmény-hez ülnének modellt. Egymás mellett ültek a kanapén − a csinos, fekete hajú fiú, durcásan, mellette pedig, karját a kanapé támlájára vetve, Magda, a Háromormú Ház Hercegnője, taft fogadóruhában, brokátcipőbe bujtatott kicsi lábát kivillantva.

Philip összevonta szemöldökét.

− Sophia − szólalt meg −, nagyon sajnálom, de mi most magántermészetű családi ügyet tárgyalunk.

Miss de Haviland kötőtűi csattogtak. Készen a visszavonulásra, már majdnem mentegetőzni kezdtem, de Sophia megelőzött. Tiszta és eltökélt volt a hangja.

− Charles és én szeretnénk összeházasodni. Azt akarom, hogy Charles itt legyen.

− És miért is ne? − kiáltott fel Roger, és kitörő energiával felugrott a puffról. − Mondom neked, Philip, nincs ebben semmi magántermészetű! Holnap vagy holnapután tudni fog róla az egész világ! Különben is, drága fiam − lépett hozzám, és barátságosan vállamra tette a kezét −, te már úgyis tudod. Hiszen ott voltál ma délelőtt.

− Meséljen! − kiáltott fel Magda, és előrehajolt. − Milyen a Scotland Yard belülről? Milyenek a bútorok? Van-e függöny? Virág persze nincs, gondolom. Csak diktafon, ugye?

− Állítsd le magad, anya − szólt Sophia. − Különben is azt mondtad Vavasour Jonesnak, hagyja ki a Scotland Yard-jelenetet. Szerinted ott nagyot esik.

− Olyan lesz, mint valami közönséges bűnügyi darab − magyarázta Magda. − Az Edith Thompson lélektani dráma − vagy inkább pszichológiai rémdráma? Maga szerint melyik hangzik jobban?

− Ott voltál ma délelőtt? − kérdezte éles hangon Philip. − Miért? Ó, persze… az édesapád…

Összevonta szemöldökét. Egyre világosabban láttam, hogy jelenlétem nem kívánatos, Sophia azonban vasmarokkal fogta a karomat.

− Üljön már le − tolt előre egy széket Clemency.

Hálás pillantással elfogadtam az ajánlatot.

− Akármit mondtok − szólalt meg Miss de Haviland, nyilván ott folytatva a vitát, ahol abbahagyták −, nekem igenis az a véleményem, hogy tiszteletben kell tartanunk Aristide kívánságát. Mihelyt ez a végrendelet-bonyodalom tisztázódik, az örökrészem teljes egészében rendelkezésedre áll, Roger. Roger vadul túrta a haját.

− Nem, Edith néni! − kiáltott fel. − Nem és nem!

− Szeretném, ha én is elmondhatnám ugyanezt − szólt Philip −, de az embernek minden tényezőt figyelembe kell vennie.

− Drága öregem, hát nem érted? Egyikőtöktől sem fogadok el egy garast sem!

− Persze hogy nem! − kontrázott Clemency.

− Különben is, Edith − mondta Magda −, ha a végrendelet tisztázódik, Roger is megkapja az örökrészét.

− Csakhogy valószínűleg nem tisztázódhat idejében, igaz? − kérdezte Eustace.

− Te ehhez nem értesz, Eustace − mondta Philip.

− A fiúnak tökéletesen igaza van! − kiáltott fel Roger. − Fején találta a szöget! Semmi el nem háríthatja a bukást! Semmi!

Valósággal élvezettel beszélt.

− Nincs semmi megvitatnivaló − jelentette ki Clemency.

− És egyáltalán − így Roger − mit számít?

− Véleményem szerint nagyon is sokat − mondta Philip, és összeszorította a száját.

− Nem − rázta meg a fejét Roger. − Nem! Mit számít bármi is ahhoz képest, hogy apa meghalt? Apa meghalt! És mi itt ülünk, és pénzügyeken vitatkozunk!

Philip halvány arcát elfutotta a pír.

− Mi csak segíteni akarunk − mondta mereven.

− Tudom, öregem, tudom. De senki sem tehet semmit. Hát jobb, ha befejezzük.

− Úgy gondolom − mondta Philip −, hogy bizonyos összeget elő tudnék teremteni. A kötvények jócskán veszítettek az értékükből, és tőkém egy része úgy van lekötve, hogy nem lehet hozzányúlni: a Magdára ruházott összeg, és így tovább, de azért…

Magda sietősen közbevágott:

− Hát hogy is tudnád előteremteni azt a pénzt, drágám? Merő képtelenség − és nem lenne méltányos a gyerekekkel szemben.

− De ha mondom, hogy nem kérek senkitől semmit! − kiabált Roger. − Tisztára berekedtem, annyit hajtogatom. Tökéletesen elégedett vagyok azzal, ha a dolgok mennek a maguk útján.

− Presztízskérdés − mondta Philip. − Apáé. A miénk.

− Nem volt családi vállalkozás. Tisztára az én ügyem volt.

− Igen − nézett rá Philip. − Teljesen a te ügyed volt.

Edith de Haviland felállt.

− Azt hiszem, eleget vitatkoztunk − mondta.

Határozott hangja nem tévesztett hatást.

Philip és Magda is felkelt. Eustace kiballagott a szobából, és észrevettem, hogy furcsán, mereven jár. Nem volt éppenséggel sánta, csak kissé húzta a lábát.

Roger belekarolt Philipbe.

− Rendes vagy, öregem, hogy egyáltalán eszedbe jutott ilyesmi.

És a két fivér együtt ment ki a szobából.

− Sok hűhó…! − motyogta Magda, és utánuk ment. Sophia pedig azt mondta, gondoskodnia kell a szobámról.

Edith de Haviland összecsavarta a kötését. Felém pillantott; azt hittem, mondani akar valamit. Mintha valami könyörgésféle lett volna a pillantásában. De aztán láthatólag meggondolta magát, felsóhajtott, és követte a többieket.

Clemency az ablakhoz ment, és kinézett a kertbe. Melléje léptem. Felém fordította a fejét.

− Hála Istennek, hogy ezen túl vagyunk. − mondta, majd némi undorral hozzátette: − Micsoda rémes szoba ez!

− Nem szereti?

− Nem jutok itt lélegzethez. Tele van porral meg félig hervadt virágok szagával.

Úgy éreztem, igazságtalan. De megértettem, mire gondol. A szoba színházi díszletre emlékeztetett.

Női szoba volt, egzotikus, puha, a külvilág viharaitól védett. Ilyen szobában férfiember nem bírná ki sokáig. Itt nem lehet kényelmesen hátradőlni, újságot olvasni, pipázni, felrakni a lábunkat. Nekem mégis jobban tetszett, mint Clemency absztrakt önkifejezése odafent. A budoár mégiscsak kellemesebb, mint a műtő.

− Színpadkép − nézett körül Clemency. − Háttér Magda jeleneteihez. − Rám pillantott. − ügye látta, mit játszottunk az imént? Második felvonás − a családi nagytanács. Magda rendezte. Nem jelentett az égvilágon semmit. Nem volt itt semmi megbeszélnivaló. A dolog el van intézve − kész, vége.

Nem volt szomorúság a hangjában. Sőt talán inkább elégedettség csendült ki belőle. Clemency elkapta a pillantásomat.

− Hát nem érti? − kérdezte türelmetlenül. − Végre megszabadultunk! Nem tudja, hogy Roger szerencsétlen volt − végtelenül szerencsétlen hosszú évek óta? Nincs semmi üzleti érzéke. Szereti a lovakat, a teheneket, szereti a környéket járni. De az apját ő is imádta, mint a többiek, valamennyien. Ez a baja ennek a háznak − a családtúltengés. Nem azt akarom mondani, hogy az öreg zsarnok volt, hogy rájuk telepedett, hogy dirigálta őket. Nem. Pénzt adott nekik, és szabadságot. Csüggött rajtuk. És ők is csüggtek rajta.

− Mi ebben a rossz?

− Hogy mi? Szerintem ha a gyerekek felnőnek, az ember szakadjon el tőlük, vonuljon a háttérbe, kényszerítse őket, hogy felejtsék el.

− Kényszerítse? Ez egy kissé drasztikus, nem? A kényszer mindig helytelen, akármilyen irányba hat.

− Ha nem csinált volna magából olyan személyiséget…

− Az ember nem csinálhat magából személyiséget − mondtam. − Aristide Leonides személyiség volt.

− Roger számára túlságosan is. Roger bálványozta. Mindent meg akart tenni, amit az apja kívánt tőle, olyan fia akart lenni az apjának, amit az elképzelt. De nem tudott olyan lenni. Apja ráruházta az Egyesült Vendéglátóipart − az volt az öreg szeme fénye, büszkesége, és Roger majd megfeszült, úgy igyekezett apja nyomdokain haladni. De nincs meg a megfelelő adottsága, üzleti dolgokban − igen, kimondom kereken − Roger ostoba. És a szíve majdhogy bele nem szakadt. Évek óta szerencsétlen volt, küszködött, látta, amint a vállalat megindul a lejtőn, néha csodálatos „ideái”, „tervezetei” voltak, de kivétel nélkül mind félresikerült, és a helyzet csak még rosszabb lett. Szörnyű azt érezni, évről évre, hogy az ember sikertelen, hogy mindenben kudarcot vall. Maga nem tudja, milyen boldogtalan volt Roger. Én tudom. Megint szembefordult velem.

− Maga azt gondolta, sőt egyenesen sugalmazta a rendőrségnek, hogy Roger képes lett volna megölni az apját − a pénzért! Fogalma sincs róla, hogy ez milyen… hogy milyen végletesen nevetséges!

− Már tudom − mondtam alázatosan.

− Amikor Roger látta, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen, valósággal megkönnyebbült. Igen, igen. Az aggasztotta csak, hogyan fogja tudomásul venni az apja − semmi egyéb. Örült, hogy új életet kezdhetünk.

Clemency arcán remegés futott át; hangja ellágyult.

− Hova készültek? − kérdeztem.

− Barbadosra. Egy távoli rokonom nemrég meghalt, és hagyott rám odakint egy kis birtokot. Nem nagy, de ahhoz elegendő, hogy megvessük rajta a lábunkat. Koldusszegények lettünk volna, de valahogyan összekapartuk volna a megélhetéshez valót. Nem kell hozzá sok. Együtt lettünk volna, gondtalanul, távol a többiektől.

Clemency felsóhajtott.

− Roger olyan nevetséges. Miattam aggódott − hogy én szegény leszek. Túlságosan mély gyökeret vert benne a Leonidesek pénztisztelete. Amikor élt az első férjem, szörnyen szegények voltunk − és Roger azt hiszi, hogy én bámulatra méltó bátorsággal viseltem! Nem tudja, milyen boldog voltam −, igazán boldog! Azóta sem voltam annyira boldog. Pedig Richardot korántsem szerettem annyira, mint Rogert!

Félig lehunyta a szemét. Láttam, hogy nehezen tudja leküzdeni az elérzékenyülést. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett.

− Talán megérti, hogy soha nem lettem volna képes megölni valakit, a pénzért. Én nem szeretem a pénzt.

Biztos voltam benne, hogy így is gondolja. Clemency Leonides azon kevesek egyike, akiket nem vonz a pénz. Nem szereti a fényűzést, a puritán élet híve, megveti a tulajdont.

Csakhogy sokan vannak, akiket nem vonz maga a pénz, de kísértésbe hozhatja őket a pénz által nyerhető hatalom.

− Lehetséges, hogy nem magának akarta a pénzt − mondtam. − De a pénz sok mindenre képes. Például a kutatás támogatására.

Gyanítottam, hogy Clemency megszállottja a munkájának. De csupán ennyit válaszolt:

− Nem hinném, hogy az adományok igazán hasznosak. Rendszerint nem a megfelelő célra fordítják őket. A lelkesedés, a tettvágy, a tág látókör nem a pénz függvénye. A drága felszerelés, a költséges képzés, a kísérletekre költött vagyon nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az adományok nagy része rossz kezekbe jut.

− Nem sajnálja feladni a munkáját, ha Barbadosra mennek? − kérdeztem. − Mert ugye azért elmennek?

− Hogyne, mihelyt a rendőrség megengedi. Bárcsak gyorsan felgöngyölítenék a dolgot, és elszabadulhatnánk!

− Clemency − szóltam −, van valami elképzelése arról, hogy ki tehette? Feltéve hogy magának meg Rogernek nem volt része benne (és igazán nem látom okát, miért kellene úgy gondolni, hogy volt), a maga intelligenciájával nyilván van valami elgondolása arról, hogy ki lehetett.

Különös oldalpillantást vetett rám. Amikor megszólalt, már nem csengett annyira őszintén a hangja. Félszeg volt, kissé zavart.

− Az ember ne találgasson; nem volna összeegyeztethető a tudományos gondolkodással. Csupán azt lehet mondani, hogy Brenda és Laurence a kézenfekvő gyanúsított.

− Úgy gondolja tehát, hogy ők tették? Clemency vállat vont.

Állt egy darabig, mintha figyelne valamire, azután sarkon fordult és kiment. Az ajtóban a befelé tartó Edith de Havilanddel találkozott.

Edith egyenesen hozzám lépett.

− Beszélni akarok magával − mondta. Apám szavai jutottak az eszembe. Vajon ez

most…

De Edith de Haviland folytatta:

− Remélem, nem szerzett téves benyomást. Mármint Philipről. Philipet nem könnyű megérteni. Maga bizonyára tartózkodónak, ridegnek látja − pedig egyáltalán nem az. Csak ilyen a modora. Nem tehet róla.

− Én igazán nem gondoltam… − kezdtem. Edith ügyet sem vetett a közbeszólásra.

− Az imént − folytatta −, Rogerrel kapcsolatban. Igazán nem irigy. Sohasem volt fukar. És valójában olyan aranyos fiú − mindig is az volt −, csak meg kell érteni.

Igyekeztem roppant megértő arckifejezést erőltetni magamra.

− Részben abból fakad − folytatta Edith −, hogy nem ő az első a családban. A második gyerek mindig hátránnyal indul, ugyanis Philip imádta az édesapját. Persze valamennyi gyerek imádta Aristide-et, és ő is imádta valamennyit. De mindig Roger volt a szeme fénye, a büszkesége. Hiszen ő volt a legidősebb − az első. És Philip ezt megsínylette. Visszahúzódott. A könyveihez menekült, minél távolabb a való élettől… Azt hiszem, szenvedett… a gyerekek nagyon tudnak szenvedni…

Kis szünet után folytatta:

− Valójában, azt hiszem, mindig is féltékeny volt Rogerre. De talán még ő maga sem tudja. De azt, hogy Roger befuccsolt − rémes ilyet mondani, és talán még ő maga sem fogja fel −, azt talán Philip nem bánja annyira, amennyire kellene.

− Úgy érti, szinte örül, hogy Roger bolondot csinált magából?

− Igen − bólintott Miss de Haviland. − Pontosan így értem.

Összevonta a szemöldökét.

− Elszomorított − mondta −, hogy nem ajánlotta fel első szóra a segítségét.

− Miért tette volna? − kérdeztem. − Végtére is Roger csakugyan elszúrta a dolgot. Roger felnőtt ember. Nincs gyereke. Ha beteg volna, ha valóban szükséget szenvedne, természetes, hogy a családja segítene −, de semmi kétségem afelől, hogy Roger sokkal jobban szeretne mindent elölről kezdeni, és megállni a maga lábán.

− Hát hogyne! Ő csak Clemency miatt bánkódik. Clemency különleges teremtés. Őszintén szeret kényelmetlenül élni, nem bánja, ha két cserépbögre az egész háztartása. Modern nő. Nincs érzéke a múlthoz, az igazi szépséghez.

Éreztem, hogy Edith de Haviland éles szeme végigmér.

− Szörnyű megpróbáltatás ez Sophiának − mondta. − Sajnálom, hogy elszomorítja a fiatalságát. Annyira szeretem mindnyájukat. Rogert és Philipet, és most Sophiát, Eustace-t és Josephine-t. Valamennyi drága gyereket. Marcia gyerekeit. Igen, szívből szeretem őket. − Elhallgatott, majd élesen hozzátette: − De nem a bálványozásig.

Sarkon fordult és kiment. Úgy éreztem, utolsó megjegyzésében volt valami, amit nem egészen értettem.

− Kész a szobád − mondta Sophia. Mellém lépett, és kinézett a kertbe. Kopár és szürke volt minden, a levelüket vesztett fák hajladoztak a szélben.

− Milyen szomorú… − visszhangozta a gondolataimat Sophia.

És ahogy néztük a kertet, a sziklakert magyalsövényének nyílásán egy alak lépett ki. A nyomában még valaki. Szürkének, testetlennek látszottak a félhomályban.

Brenda Leonides volt az első alak. Szürke csincsillabundába burkolózott, mozgása olyan volt, akár a lopakodó macskáé. Légiesen surrant át a félhomályon.

Megpillantottam az arcát, amint elhaladt az ablak előtt. Az a ferde félmosoly ült rajta, amit már ismertem. Néhány perc múlva a vézna, hajlott hátú Laurence Brown is átsurrant a félhomályon. Másképp nem tudom kifejezni. Nem olyanok voltak, mint két ember, aki sétál, két ember, aki járt egy jót. Volt bennük valami rejtőzködő, valami testetlen − olyanok voltak, akár a kísértet.

Vajon Brenda vagy Laurence lába alatt roppant meg az a gally?

Természetes eszmetársítással megkérdeztem:

− Hol van Josephine?

− Valószínűleg Eustace-szel a tanulószobában. − Sophia összevonta szemöldökét. − Aggódom Eustace miatt, Charles.

− Miért?

− Annyira rosszkedvű és furcsa. Az a nyomorult paralízis egészen kiforgatta magából. Nem is sejtem, mi megy végbe az agyában. Néha azt hiszem, gyűlöl mindnyájunkat.

− Majd kinövi. Ez csak átmeneti periódus.

− Lehet. Én mégis aggódom, Charles.

− Miért, kedves?

− Valójában, azt hiszem, azért, mert anya és apa sohasem aggódik. Egyáltalán nem olyanok, mint általában a szülők.

− Ami talán nem is baj. Több gyerek sínyli meg a beavatkozást, mint a be nem avatkozást.

− Igaz. Tudod, soha nem is gondoltam rá, csak amióta hazajöttem külföldről, hogy valójában milyen fura pár az anyám meg az apám. Apám eltökélten visszahúzódik a kevéssé ismert történelmi tények mellékutcájába, anyám pedig remekül szórakozik azzal, hogy állandóan jeleneteket visz színre. A ma esti cirkuszt is ő ötlötte ki. Nem volt rá semmi szükség. Csak épp kedve volt fellépni egy családi kupaktanács jelenetben, unatkozik idekint, és megpróbál drámát kitalálni.

Egy pillanatra fantasztikus látomásom támadt: Sophia anyja könnyed kézzel megmérgezi apósát, hogy az életből lessen el egy gyilkossági drámát, amelyben ő játssza a főszerepet.

Mulatságos gondolat! Mint ilyet, el is hessentettem, de azért maradt bennem egy kis nyugtalanság.

− Anyára állandóan vigyázni kell − mondta Sophia. − Sose lehet tudni, miben töri a fejét.

− Felejtsd el a családodat, Sophia − mondtam határozottan.

− Boldogan megtenném, csak pillanatnyilag ez egy kicsit nehéz. Annyi biztos, Kairóban boldog voltam, amikor mindenestül elfelejtettem őket.

Eszembe jutott, hogy Sophia odakint sohasem emlegette az otthonát, a családját.

− Ezért nem beszéltél róluk soha? − kérdeztem. − Mert el akartad őket felejteni?

− Azt hiszem. Mi mindig így éltünk, összezárva. És valamennyien… túlságosan szeretjük egymást. Nem vagyunk olyanok, mint sok család, akik úgy utálják egymást, akár a bűnt. Az rossz lehet; de talán még rosszabb ilyen bonyolult, ellentmondó szeretetben élni.

Elhallgatott. Aztán hozzátette:

− Ilyesmire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy mindannyiunk otthona egy kicsi ferde ház. Nincs bennünk persze semmi ferde hajlam, a szó rossz értelmében. Csak épp nem tudtunk önállóan, függetlenül, egyenesen felnőni. Mindannyiunkban van valami ferdeség, valami görbeség, valami… valami kacskaringó.

Lelki szemem előtt feltűnt Edith de Haviland, amint beletiporja a gazt a földbe. Mert Sophia hozzátette:

− Mint a szulák…

És egyszer csak megjelent Magda − kitárta az ajtót, és felkiáltott:

− Drágáim, hát miért nem gyújtjátok meg a villanyt? Már egészen besötétedett.

És felkattintotta valamennyi kapcsolót, és a falon meg az asztalkákon kigyulladtak a fények, és Magda meg Sophia meg én behúztuk a súlyos, rózsaszínű függönyt, és ott voltunk a virágillatú színpadon. Magda a kanapéra vetette magát, és felkiáltott:

− Micsoda fantasztikus jelenet volt, nem? Hogy Eustace milyen durcás! Azt mondta, szerinte roppant ízléstelen volt az egész. Milyen különösek ezek a kamaszok!

Felsóhajtott. − Roger olyan aranyos. Imádom, amikor beletúr a hajába, és felborít mindent, ami az útjába kerül. Hát nem volt édes Edith, hogy felajánlotta az örökrészét? Komolyan is gondolta, nem csak afféle gesztusnak szánta. Persze szörnyű nagy butaság volt − arra is késztethette volna Philipet, hogy ő is kötelezőnek érezze magára nézve ugyanezt! Na igen − Edith bármit megtenne a családért! Van abban valami szánalmas, ahogy egy vénlány imádja a nővére gyerekeit. Egyszer majd eljátszom egy ilyen vénkisasszony nagynénit − mindenbe beleüti az orrát, önfejű, és csupa-csupa odaadó szeretet…

− Nem lehetett könnyű neki, a nővére halála után − szóltam közbe, hogy ne kelljen megvitatnunk Magda egy újabb szerepét. − Mármint ha csakugyan annyira utálta a sógorát.

− Citálta? − kiáltott fel Magda. − Ezt meg honnan veszi? Szamárság. Szerelmes volt belé.

− Anya! − szólt Sophia.

− Csak ne is próbálj ellentmondani, Sophia. A te korodban természetesen azt hiszi az ember, hogy a szerelemhez hamvas ifjúság kell és holdfény.

− Ő maga mondta − vetettem közbe −, hogy mindig is utálta a sógorát.

− Eleinte valószínűleg úgy is volt. Haragudott a nővérére, amiért hozzáment Aristide Leonideshez. Mindig is volt közöttük valami ellenségeskedés − de azért közben szerelmes volt a sógorába. Édesem, én tudom, miről beszélek! Persze a drága kisöreg nem vehette feleségül a megboldogult felesége húgát, valószínűleg nem is gondolt rá − és azt sem hiszem, hogy Edith gondolt volna házasságra. Boldogan lett anyjuk helyett anyja a gyerekeknek, és boldogan csatározott a sógorával. Hanem azt már megsokallta, amikor a sógora elvette Brendát. Az már nem tetszett neki!

− De neked meg apának sem − mondta Sophia.

− Hát persze hogy nem! Még a gondolatot is utáltuk! Mi sem természetesebb! De legjobban Edith utálta. Hogy, hogy tudott ránézni Brendára!

− Ejnye, anya − szólt rá Sophia.

Magda szeretetteljes és félig-meddig bűntudatos pillantást vetett rá − mint valami pajkos, elkényeztetett gyerek.

Aztán folytatta; észre sem vette, hogy közben témát változtatott.

− Elhatároztam, hogy Josephine-t most már igazán intézetbe küldöm.

− Josephine-t? Intézetbe?

− Igen. Svájcba. Holnap utána is nézek. Szerintem azonnal el kell innen küldenünk. Nagyon rosszat tesz neki, hogy belekeveredik egy ilyen szörnyűségbe. Egészen morbid gondolatai támadnak. Vele egykorú gyerekek társaságára van szüksége. Iskolai életre. Mindig is ez volt a véleményem.

− Nagyapa nem akarta, hogy intézetbe menjen − mondta lassan Sophia. − Nagyon ellenezte.

− A drága kisöreg azt szerette, ha mindannyian itt vagyunk körülötte. A nagyon öreg emberek gyakran ilyen önzők. Gyereknek gyerekek közt a helye. És Svájc annyira egészséges − az a sok téli sport, meg a levegő, meg az az isteni koszt − annyival jobb, mint amiket mi eszünk!

− Nem lesz nehéz elintézni Svájccal, a fennálló devizakorlátozások ismeretében? − kérdeztem.

− Ugyan, Charles. Van valamilyen oktatásügyi buli − svájci cseregyerekeket lehet kérni −, van mindenféle megoldás. Rudolph Alstir Lausanne-ban van. Holnap táviratozok neki, hogy intézzen el mindent. A hét végén már indíthatjuk is Josephine-t.

Magda felveregetett egy párnát, ránk mosolygott, az ajtóhoz ment, egy pillanatra megállt, és bűbájos mosollyal visszanézett ránk.

− Csak a fiatalság számít − mondta. Hatásos színpadi megszólalás volt. − Ők a legfontosabbak. És gondoljatok csak a virágokra, drágáim… a kék encián, a nárcisz…

− Októberben? − kérdezte Sophia. De Magda mögött már becsukódott az ajtó.

Sophia elkeseredetten felsóhajtott.

− Anya elképesztő! Támad valami falrengető ötlete, ezrével küldözgeti a táviratokat, és mindent egy perc alatt el kell intézni! Miért kellene Josephine-t ripsz-ropsz Svájcba zsuppolni?

− Az intézet nem rossz ötlet. Szerintem sem ártana Josephine-nek, ha korabeli gyerekek között lenne.

− Nagyapának nem ez volt a véleménye − mondta konokul Sophia.

− De Sophia kedves − mondtam kissé ingerülten −, csakugyan azt gondolod, hogy egy nyolcvanon felüli öregúr tudja a legjobban megítélni, mi jó egy gyereknek?

− Ebben a házban neki volt a legjobb ítélőképessége − közölte Sophia.

− Jobb, mint Edith nénéteké?

− Hát, nem, nála talán nem. Edith néni is hajlott rá, hogy Josephine bennlakásos iskolába kerüljön. Elismerem, Josephine rémes szokásokat vett fel − állandóan leselkedik, hallgatózik. De hát ez csak amolyan detektívesdi.

Eltűnődtem: vajon csakugyan Josephine érdeke rejlik Magda hirtelen elhatározása mögött? Josephine meglepően tájékozott mindenről, ami a gyilkosság előtt a házban történt, és ami egyáltalán nem rá tartozik. Az egészséges iskolai élet, a sok sport bizonyára nagyon jót tenne neki. De hogy ez indokolja-e Magda hirtelen elhatározását?… Svájc bizony messze van.

− Hagyd őket beszélni − tanácsolta apám. Másnap, borotválkozás közben, fontolóra vettem, mire mentem a tanácsával.

Edith de Haviland beszélt velem − külön ebből a célból keresett meg. Clemency is beszélt velem (vagy én beszéltem vele?), bizonyos értelemben Magda is beszélt velem − vagy mondjuk inkább úgy, én is ott voltam a közönség soraiban egyik fellépése alkalmával. Természetesen Sophia is beszélt velem. Sőt még Dadus is. De okosabb lettem mindezektől? Elhangzott egyetlen jelentőségteljes mondat? Avagy: láttam-e bármiféle tanújelét annak az abnormális hiúságnak, amire apám oly nagy súlyt helyez? Magam sem tudtam.

Egyetlen ember volt, aki a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta, hogy beszéljen velem, bárhogyan, bármiről − Philip. Nem abnormális jelenség ez valamiképpen? Most már tudnia kell, hogy feleségül akarom venni a lányát. És mégis úgy viselkedik, mintha itt sem volnék a házban. Valószínűleg nehezményezi a jelenlétemet. Edith de Haviland mentegetőzött a nevében. Azt mondta, Philipnek ilyen a modora. Nyugtalannak látszott Philip miatt. Vajon miért?

Elgondolkodtam: miféle ember lehet Sophia apja? Minden tekintetben elnyomott. Boldogtalan, féltékeny gyerek volt. Visszahúzódó, zárkózott. A könyvek világában keresett menedéket − a történelmi múltban. Kimért hűvössége, tartózkodása talán nagyon is szenvedélyes érzésvilágot rejt. Nem tesz szert annyi anyagi előnyre apja halála révén, hogy ez indítóokkal szolgálhatna − egy pillanatig sem gondoltam, hogy Philip Leonides megölte volna apját azért, mert nem volt annyi pénze, mint amennyit szeretett volna. De ettől még lehetett holmi mélylélektani oka, hogy apja halálát kívánja. Philip visszaköltözött apja házába, majd később, a bombázások következtében, Roger is odaköltözött − és Philipnek nap mint nap látnia kellett, hogy most is Roger az édesapjuk kedvence… Lelki gyötrelme addig fokozódhatott, hogy az egyetlen gyógyírt apja halálában vélte megtalálni? És ha ezt a halált történetesen a bátyja számlájára lehetne írni? Roger pénzszűkében van − sőt a csőd szélén. Ha Philip nem tudott a Roger és édesapjuk közt lefolyt utolsó beszélgetésről, és arról, hogy apjuk felajánlotta a segítségét − vajon kellőleg erősnek hihette-e az indítékot ahhoz, hogy nyomban Rogert gyanúsítsák a gyilkosság elkövetésével? Eléggé megbillent-e Philip lelki egyensúlya ahhoz, hogy gyilkosságra ösztönözze?

Megvágtam az államat a borotvával, és szitkozódtam.

Mégis miben sántikálok én? Gyilkosságot akarok Sophia apjának a nyakába varrni? Szép dolog, mondhatom! Sophia nem ezért akarta, hogy idejöjjek.

Vagy − mégis? Valami van, valami egész idő alatt volt Sophia kérése mögött. Ha él benne holmi lappangó gyanú, hogy apja lehetett a gyilkos, akkor soha nem lesz hajlandó hozzám jönni − már persze ha a gyanú igazolódik. És mivel Sophia olyan, amilyen: tiszta tekintetű és bátor − ő az igazságot akarja, hiszen a bizonytalanság örökös, áthághatatlan akadály lenne kettőnk között. Valójában nem ez rejlett a mondatai mögött: „Bizonyítsd be, hogy ez a szörnyűség, amit elképzelek, nem igaz − de ha mégis igaz, akkor azt bizonyítsd be: hogy tudjam a legrosszabbat, és szembenézhessek vele!”?

Edith de Haviland tudja, vagy gyanítja, hogy Philip bűnös? Mit értett azon, hogy „…nem a bálványozásig”?

És mi volt a jelentősége Clemency különös oldalpillantásának, amikor megkérdeztem, kit gyanúsít, és ő azt felelte: „…Brenda és Laurence a kézenfekvő gyanúsított”?

Az egész család azt akarja, hogy Brenda és Laurence lett légyen a tettes, azt reméli, hogy Brenda és Laurence volt az, de valójában nem hiszi, hogy Brenda és Laurence lett volna az.

Vagy esetleg Laurence volt az, de Brenda nem…

Ez sokkal jobb megoldás lenne.

Elállítottam az imént megvágott államon a vérzést, és lementem reggelizni. Szentül elhatároztam, hogy amint csak lehet, elbeszélgetek Laurence Brownnal.

Csak a második csésze kávé fogyasztása közben jutott eszembe, hogy a ferde ház már rám is megtette hatását. Én sem a valóságnak megfelelő megoldást keresem, hanem azt, ami nekem megfelel.

Reggeli után átmentem az előcsarnokon, és fel a lépcsőn. Sophiától tudtam, hogy Laurence-nek órája van Eustace-szel és Josephine-nel a tanulószobában.

Az emeletre érve tétován megálltam Brenda bejárati ajtaja előtt. Csengessek, kopogjak, vagy egyszerűen menjek be? Úgy döntöttem, hogy egységes Leonides-otthonnak tekintem a házat, nem pedig Brenda magánrezidenciájának.

Benyitottam, és bementem. Teljes csend fogadott; sehol egy lélek. Baloldalt, a nagy szalonba vezető ajtó csukva volt. Jobbra két nyitott ajtón beláttam a hálószobába és a mellette levő fürdőszobába. Tudtam, hogy ez az Aristide Leonides hálószobája melletti fürdőszoba, ahol az ezerint és az inzulint tartották.

A rendőrség végzett már ezzel a helyiséggel. Halkan beléptem. Láttam, mennyire könnyű lehetett bárki házbelinek (vagy akár kívülről jött személynek) észrevétlenül feljönni ide és bemenni a fürdőszobába.

Körülnéztem. Pazarul felszerelt fürdőszoba volt, csillogó csempével, süllyesztett káddal. Egyik oldalon különféle elektromos szerkentyűk: villanyfőző grill-lel, elektromos teafőző, villanymelegítő, kenyérpirító − minden, amire egy öregúr szolgálatában álló inasnak szüksége lehet. A falon zománcozott fehér faliszekrény. Kinyitottam. Két mérőpohár állt benne, mellettük szemcseppentő feküdt. Néhány, címkével ellátott dobozban aszpirin, bórsav, egy kis üvegben jód. Sebtapasz. Külön polcon az inzulinkészlet, két injekciós fecskendő, egy üveg tiszta alkohol. A harmadik polcon, üvegben, tabletták − felirata: Orvosi utasítás szerint, esténként egy vagy két tabletta. Bizonyára ezen a polcon állt eredetileg a szemcseppes üveg. Minden patyolattiszta, rendezett, könnyen elérhető − hasonlóképpen a gyilkos számára is.

Kedvem szerint matathattam volna az üvegekkel, s ha azután halkan kimegyek, és leosonok a lépcsőn, soha senki meg nem tudta volna, hogy itt jártam. Ez persze nem újság, de én csak most ébredtem rá, milyen nehéz is a rendőrség dolga.

Csak a bűnöstől vagy a bűnösöktől tudhatja meg az ember, amire kíváncsi.

− Hozza őket zavarba − tanácsolta Tavemer. − Ijesszen rájuk. Hitesse el velük, hogy nyomon vagyunk. Legyünk csak mindig a szemük előtt. A mi bűnösünk előbb-utóbb előbújik, megpróbál túljárni az eszünkön − és akkor megfogtuk.

Nos, a bűnös egyelőre nemigen óhajtja bekapni ezt a csalit.

Kijöttem a fürdőszobából. Sehol senki. Elindultam a folyosón. Elhaladtam az ebédlő ajtaja mellett − baloldalt nyílt −, és Brendának a jobboldalt nyíló hálószobája és fürdőszobája előtt. Az utóbbiban egy szobalány takarított. Az ebédlő ajtaja csukva volt. Egy távolabbi szobából Edith de Haviland hangját hallottam: telefonon beszélt, alighanem a sokat emlegetett halkereskedővel. Csigalépcső vezetett a következő emeletre. Felmentem. Tudtam, hogy itt van Edith hálószobája és nappalija, még két fürdőszoba, valamint Laurence Brown szobája.

Ezután rövid lépcsősor vezetett a cselédfertály fölé épített nagy, hátsó szobába, amelyet tanulószobának használtak.

Az ajtó előtt megálltam. Laurence Brown kissé emelt hangja hallatszott bentről.

Josephine hallgatózhatnékja alighanem ragályos. Szégyentelenül az ajtóra tapasztottam fülemet, és hallgatóztam.

Történelemóra folyt bent, a francia direktórium volt a téma.

Hallgattam, hallgattam, aztán ámulatomban tágra nyílt a szemem, ugyancsak nagy meglepetéssel észleltem, hogy Laurence Brown fantasztikus tanár.

Nem is tudom, miért lepett ez meg ennyire. Végtére is Aristide Leonides jó emberismerő volt. Laurence, egérszerű jelenség létére, rendelkezett azzal a nagy adománnyal, hogy fel tudta kelteni tanítványai lelkesedését, szárnyat adott képzeletüknek, A Termidor drámája, Robespierre híveinek törvényen kívül helyezése, Barras nagyszerűsége, Fouché agyafúrtsága − Napóleon, a kiéhezett ifjú hadnagyocska − mindmind életre kelt.

Laurence egyszer csak abbahagyta az előadást, kérdéseket tett fel Eustace-nek és Josephine-nek, felszólította őket, képzeljék magukat a dráma különféle szereplőinek helyzetébe. Josephine-ből nem tudott sokat kicsikarni, a gyerek náthás hangon dünnyögött, Eustace azonban egészen más volt, mint megszokott duzzogó önmaga. Értelmes, intelligens válaszai élénk történelmi érzékről tanúskodtak − minden bizonnyal apjától örökölte.

Aztán meghallottam, hogy széklábak csikorognak a padlón. Gyorsan felmentem a lépcsőn, és amikor az ajtó kinyílt, épp jöttem megint lefelé.

Eustace és Josephine lépett ki a tanulószobából.

− Szervusztok − köszöntem. Eustache meglepetten nézett rám.

− Óhajtasz valamit? − kérdezte udvariasan. Josephine-t szemmel láthatólag nem érdekelte jelenlétem; elsurrant mellettem.

− Szerettem volna megnézni a tanulószobát − válaszoltam nem éppen találékonyan.

− De hiszen már láttad a múltkor, nem? Igazából gyerekszoba. A régi játékszobánk. Még most is van bent egy csomó játék.

Eustace kinyitotta előttem az ajtót, én pedig beléptem.

Laurence Brown az asztal mellett állt. Felnézett, elvörösödött, köszönésemre válaszul motyogott valamit, és kisietett.

− Megijesztetted − mondta Eustace. − Könnyen begyullad.

− Kedveled, Eustace?

− Rendes tag. Persze nagy szamár.

− De nem rossz tanár?

− Nem, az az igazság, hogy egész érdekes. Rengeteget tud. Egészen új megvilágításban láttat mindent. Eddig nem is tudtam, hogy VIII. Henrik verseket írt − persze Boleyn Annához −, méghozzá egész klassz verseket.

Néhány percig elbeszélgettünk A vén tengerészről, Chaucerről, a keresztes hadjáratok politikai indítékairól, a középkori életszemlélétről, valamint arról a Eustace számára meglepő tényről, hogy Olivér Cromwell megtiltotta a karácsony megünneplését. Eustace megvető és durcás modora, mint megállapítottam, érdeklődő és élénk elmét rejt.

Hamarosan rájöttem, mitől olyan rosszkedvű. Betegsége nem csak keserves megpróbáltatás volt − súlyos törést okozott fiatal életének egy ígéretes szakaszában.

− A következő tanévben bekerültem volna az iskolai válogatottba. Ócska ügy, hogy itthon kuksolok, és egy ilyen vacak kis kölyökkel tanulok, mint Josephine. Hiszen csak tizenkét éves.

− De ugye nem azonos anyagot tanultok?

− Nem, persze, ő még nem tanul magasabb matekot, se latint. De az is elég baj, ha az embernek közös tanára van egy lánnyal.

Azzal próbáltam gyógyítgatni sértett férfibüszkeségét, hogy megjegyeztem: Josephine nagyon értelmes kislány a korához képest.

− Gondolod? Szerintem szörnyen hülye. Odáig van ezért a detektívesdiért − mindenbe beleüti az orrát, mindent beír a kis fekete könyvébe, és úgy tesz, mintha szörnyen sok mindenre rájött volna. Kis hülye kölyök, nem más − jelentette ki fensőbbségesen Eustace.

− Különben is − tette hozzá −, lány nem lehet detektív. Meg is mondtam neki. Anya nagyon jól teszi, hogy elküldi Svájcba. Minél hamarabb, annál jobb.

− Nem fog hiányozni?

− Nekem? Egy ekkora kölyök? − kérdezte gőgösen Eustace. − Persze hogy nem. Tiszta lepra ez a ház. Anya folyton Londonba rohangál, és terrorizálja a színdarabíróit, hogy írjanak át neki mindenféle drámát, és szörnyű hűhót csap semmiért. Apa meg bezárkózik a könyveivel, és rendszerint nem is hallja, ha szól hozzá az ember. Nagy teher, ha valakinek ilyen ütődött szülőket kell elviselnie. Na és Roger bácsi − olyan kedélyes, hogy az ember frászt kap tőle. Clemencyvel nincs baj, nem száll rá az emberre, de néha azt hiszem, egy kicsit dilis. Edith néni rendes tag, de öreg. Amióta Sophia hazajött, kicsit javult a helyzet − bár néha őrá is rájön a rapli. Fura egy család, nem gondolod? Az embernek van egy mostohanagyanyja, aki a korától akár a nagynénje vagy a nővére lehetne. Tökhülye egy helyzet.

Megértettem az érzéseit. Halványan emlékeztem, mennyire túlérzékeny voltam én is Eustace korában. Hogy iszonyodtam attól, hogy bármiképpen kilógjak a sorból.

− Hát nagyapád? − tudakoltam. − Szeretted? Különös kifejezés futott át Eustace arcán.

− Nagyapa − közölte − tökéletesen antiszociális volt!

− Hogyhogy?

− Egyetlen gondolata volt: a haszonszerzés. Laurence ezt teljesen helytelennek tartja. És szörnyen individualista volt. Az ilyesminek már el kellene tűnnie a múlt süllyesztőjében, nem gondolod?

− Hát − mondtam eléggé brutálisan −, ő el is tűnt.

− Valójában jó dolog − mondta Eustace. − Ne tarts érzéketlennek, de ebben a korban az ember már nem tudja élvezni az életet!

− És ő nem élvezte?

− Képtelenség lett volna. Különben is, épp ideje volt, hogy lelépjen, hiszen…

Eustace elhallgatott, amikor Laurence Brown belépett a tanulószobába.

Laurence holmi könyvekben lapozgatott, de úgy vettem észre, a szeme sarkából engem figyel.

Órájára pillantott, és megszólalt:

− Kérlek, Eustace, pontosan tizenegyre gyere vissza. Az elmúlt napokban sok időt elfecséreltünk.

− Oké, tanár úr.

Eustace az ajtóhoz ballagott, és fütyörészve kiment.

Laurence Brown megint rám sandított. Egyszer-kétszer megnyalta ajkát.

Meggyőződésem, hogy csakis azért jött vissza, hogy beszéljen velem.

Egy darabig még rakosgatta a könyveket, mintha keresne valamit, azután megkérdezte:

− Khm… hogyan haladnak? − Kik?

− A rendőrség.

Orra megrándult. Egér az egérfogóban, gondoltam.

− Nem avatnak a bizalmukba − mondtam.

− Csakugyan? Úgy tudtam, az édesapja a Yard helyettes vezetője.

− Az − válaszoltam. − De nem avat be hivatali titkokba.

Igyekeztem minél nagyképűbb modorban beszélni.

− Akkor nem is tudja, hogy… hogy mit… ha… − Hangja a semmibe veszett. − Nem készülnek letartóztatásra, ugye?

− Tudomásom szerint nem. De, mint mondom, lehetséges, hogy csak nekem nincs róla tudomásom.

„Ugrassza ki a nyulat a bokorból”, tanácsolta Taverner. „Hozza őket zavarba.” Nos, Laurence Brownt sikerült alaposan zavarba hoznom.

− Maga nem tudja, milyen az… − hadarta idegesen − …a feszültség… Hogy az ember nem tudja, mit… úgy értem, csak jönnek-mennek… Kérdezősködnek… Olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeknek látszólag semmi közük az ügyhöz…

Elhallgatott. Vártam. Ha beszélni akar − hát csak beszéljen.

− Ott volt, amikor a főfelügyelő azzal az elképesztő feltételezéssel állt elő? Hogy Mrs. Leonides meg én… Elképesztő volt. Felháborító. Az ember annyira tehetetlennek érzi magát. Nem tudja megakadályozni, hogy azok mindenfélét gondoljanak! És aljas hazugság az egész! Csak azért, mert… mert ő annyival fiatalabb volt a férjénél. Szörnyű… szörnyű, micsoda rosszindulat szorult az emberekbe! Én… én óhatatlanul úgy érzem, hogy ez egy nagy összeesküvés!

− Összeesküvés? Érdekes.

Érdekes is volt, bár nem egészen olyan értelemben, ahogyan ő gondolta.

− A család, tudja; Mr. Leonides családja sohasem volt irántam jóindulattal. Lenéztek. Állandóan a megvetésüket éreztették velem.

Reszketett a keze.

− Csak azért, mert ők mindig gazdagok voltak. Hatalmasak. Azért néznek le. Mert mi vagyok én nekik? Csak a házitanító. Aki lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot. És az én okaim igenis a lelkiismeretemből fakadtak!

Nem szóltam.

− Hát jó! − tört ki Laurence. − És ha… féltem? Féltem, hogy mindent elrontok. Féltem, hogy ha meg kell húznom a ravaszt, egyszerűen nem bírom megtenni. Hogyan lehet benne biztos az ember, hogy náci az, akit meg akar ölni? Lehet, hogy egy rendes gyerek − parasztfiú −, nem is konyít a politikához, csak egyszerűen besorozták, hogy a hazáját szolgálja. Én hiszek abban, hogy a háború helytelen, érti? Hiszem, hogy helytelen.

Még akkor is hallgattam. Úgy éreztem, hallgatásommal többet érek el, mint bármiféle érvvel vagy ellenérvvel. Laurence Brown önmagával vitatkozik, s eközben sok mindent elárul magáról.

− Engem mindig mindenki kinevetett. − Megremegett a hangja. − Különös érzékem van hozzá, hogy nevetségessé tegyem magamat. Nem a bátorság hiányzik belőlem − csak mindig azt teszem, amit nem kellene. Egyszer bementem egy égő házba, mert azt mondták, bennrekedt egy asszony. De rögtön eltévedtem, a füsttől elvesztettem az eszméletemet, és a tűzoltók csak nagy üggyel-bajjal találtak rám. Hallottam, amint azt mondják: „Miért nem hagyta ránk a dolgot ez a hülye alak?” Hiába is próbálkozom, mindig mindenki ellenem van.

Akárki ölte meg Mr. Leonidest, úgy rendezte, hogy engem gyanúsítsanak. Azért ölte meg, hogy engem tönkretegyen.

− És Mrs. Leonides? − kérdeztem. Elvörösödött. Már nem annyira egérhez

hasonlított, már szinte férfinak látszott.

− Mrs. Leonides földre szállt angyal − jelentette ki. − Csodálatosan gyengéd és kedves volt idős férjéhez. Ő meg a mérgezés − nevetséges gondolat −, nevetséges! És ezt az a keményfejű felügyelő nem érti!

− Előítéletét bizonyára praxisának az a rengeteg esete okozza − mondtam −, amikor idős férjeket bájos ifjú feleségek mérgeznek meg.

− Elviselhetetlen fajankó! − mondta dühösen Laurence Brown.

A sarokban álló könyvszekrényhez lépett, és a könyvek között turkált. Úgy éreztem, többet nemigen szedhetek ki belőle. Lassan kimentem a szobából.

Ahogy a folyosón lépkedtem, baloldalt nyílt egy ajtó, és Josephine jóformán rám esett, úgy bukkant elő, mint az ördög a bábjátékban.

Arca-keze mocskos volt, fülén jókora pókháló lebegett.

− Hát te hol jártál, Josephine? Bekémleltem a félig nyitott ajtón. Két lépcső

vezetett fel egy padlásforma négyszögletes helyiségbe, amelynek homályában ciszternákat véltem látni.

− A ciszternaszobában.

− Mit kerestél ott? Josephine tömören válaszolt:

− Nyomoztam.

− Miféle nyomoznivaló akad a ciszternák között?

Erre viszont Josephine mindössze ennyit felelt:

− Megyek mosakodni.

− Rád fér.

Josephine eltűnt a legközelebbi fürdőszobaajtó mögött. Aztán kidugta a fejét, és imigyen szólt:

− Szerintem itt az ideje a következő gyilkosságnak. Nem gondolod?

− Hogyhogy… a következő gyilkosságnak?

− Hát a detektívregényekben úgy nagyjából ilyenkor történik a második gyilkosság. Valaki túl sokat tud, és mielőtt elmondhatná, lepuffantják.

− Teletömöd a fejedet detektívtörténetekkel, Josephine. A való élet nem ilyen. És ha ebben a házban bárki is tud valamit, láthatólag esze ágában sincs elmondani.

Josephine válaszát némileg elnyomta a vízcsobogás.

− Néha olyasmi, amiről nem is tudja, hogy tudja.

Pislogtam egyet-kettőt, mire megfejtettem. Aztán Josephine-t a habokra bízva, lementem a lépcsőn.

Épp kiléptem volna a bejárati ajtón, hogy továbbmenjek a földszintre, amikor Brenda lépett ki, selyemsuhogás közepette, a szalon ajtaján.

Hozzám lépett, kezét a karomra tette, és felnézett rám.

− Nos? − kérdezte.

Ő is ugyanazt az információt szerette volna megkapni, amit Laurence, csak máshogy fogalmazta a kérdést. És ez az egy rövidke szó sokkal hatásosabbnak bizonyult.

− Semmi − ráztam meg a fejemet. Brenda felsóhajtott.

− Annyira félek, Charles… − suttogta. − Olyan nagyon félek…

Látszott is rajta. Érződött is. Szívesen megnyugtattam volna, szívesen segítettem volna rajta. Megint csak megéreztem, mennyire magányos ez az asszony az ellenséges környezetben.

Mintha csak felkiáltott volna: „Ki van az én pártomon?”

És mit is válaszolhattam volna? Laurence Brown? Hát kicsoda voltaképpen Laurence Brown? Nem valami kőszikla a bajok viharzó tengerében. Gyenge legény, bizony. Megjelent előttem a kép, amint előző este besurrantak ketten a kertből.

Segíteni akartam Brendának. Szívből akartam. De nemigen tehettem, sőt nemigen mondhattam semmit. És az agyamban ott motoszkált a zavart bűntudat, mintha Sophia gúnyos szeme figyelne. Hallottam magamban a hangját: „Szóval téged is behálózott.”

És Sophia nem látta, nem akarta látni Brenda szemszögéből a dolgot. Egy szál magában, gyilkossággal gyanúsítva, sehol egy segítő kéz…

− Holnap lesz a törvényszéki halottszemle -mondta Brenda. − Mi… fog történni?

Efelől megnyugtathattam.

− Semmi. Ne aggódjék. El fogják napolni, hogy a rendőrség folytathassa a nyomozást. Ámbár a sajtó bizonyára elszabadul. Eddig egy sort sem írtak arról, hogy Aristide Leonides

nem természetes halállal halt meg. Leonidesék-nek nagy a befolyásuk. De ha a halottszemlét elnapolják − akkor aztán kezdődik a tánc.

(Micsoda hülyeségeket beszél az ember. A tánc! Miért épp ezt a szót választottam?)

− Nagyon… nagyon szörnyűek lesznek?

− A maga helyében nem nyilatkoznék. Tudja, Brenda, ügyvédet kellene fogadnia… − Brenda rémülten visszahőkölt. − Nem, nem, nem úgy, ahogy gondolja. De valakinek törődnie kellene a maga érdekeivel, tanácsot adnia, mit mondjon, mit csináljon, főleg pedig, hogy mit ne mondjon és ne csináljon. Hiszen − tettem hozzá − maga annyira egyedül van.

Keze szorosabban kulcsolódott a karomra.

− Igen. Maga megért engem, Charles. Maga segít nekem…

Melegség támadt a szívem körül. Elégedetten mentem le a lépcsőn. Aztán megpillantottam Sophiát, aki a bejáratnál állt. Rideg és száraz volt a hangja.

− Milyen sokáig maradtál fent − mondta. − Londonból kerestek. Édesapád hívat.

− A Yardra?

− Igen.

− Mit akarhatnak? Nem mondták?

Sophia megrázta a fejét. Tekintetében szorongás ült.

− Ne aggódj, kedves − mondtam, és magamhoz vontam. − Hamarosan jövök.

Apám szobájában feszültség érződött a levegőben. Az öregúr íróasztala mögött ült, Taverner főfelügyelő az ablakkeretnek támaszkodott. A vendégek székében Mr. Gaitskill ült; igen zaklatottnak látszott.

− …a bizalom szokatlan hiánya! − mondta épp maró hangon.

− Hogyne, hogyne − szólt csillapítólag apám.

− Nicsak, Charles, szervusz! Hamar ideértél. Meglehetősen meglepő fordulat történt.

− Példátlan eset! − tódította Mr. Gaitskill.

Ugyancsak megbillentette valami a kis ügyvéd lelki egyensúlyát. A háta mögül Taverner főfelügyelő rám vigyorodott.

− Ha megengedik, összefoglalom − szólt apám.

− Mr. Gaitskill ma reggel némileg meglepő dologról értesült, Charles. Bizonyos Mr. Agrodopolous jelentkezett nála, a Delphos vendéglő tulajdonosa. Ez az idős úr görög származású, és fiatal korában barátilag segítette őt Aristide Leonides. Mindvégig nagy hálával viseltetett barátja és jótevője iránt, és úgy tűnik, Aristide Leonides is mélységesen megbízott benne.

− Sohasem hittem volna, hogy Leonides ennyire gyanakvó és titkolózó természet − mondta Mr. Gaitskill. − Bár természetesen az élemedett kor… hisz jóformán második gyermekkorát élte, mondhatnók.

− A szülőföld − magyarázta szelíden apám. − A nemzetiségi összetartozás. Tudja, Gaitskill, ha az ember megöregszik, szeret visszaemlékezni ifjúkorára, fiatalkori barátaira.

− De amikor Leonides ügyeit több mint negyven éve én kezeltem! − lamentált Mr. Gaitskill. − Pontosabban szólva, negyvenhárom éve és hat hónapja!

Taverner a háttérben megint elvigyorodott.

− Mi történt? − kérdeztem.

Mr. Gaitskill szóra nyitotta száját, de apám megelőzte.

− Mr. Agrodopolous közölte, hogy barátjának, Aristide Leonidesnek az utasítása alapján jár el. Röviden: Mr. Leonides úgy egy esztendeje rábízott egy lepecsételt borítékot, azzal, hogy Mr. Leonides halála esetén Mr. Agrodopolous azonnal továbbítsa Mr. Gaitskillnek. Amennyiben Mr. Agrodopolous halálozik el elsőnek, a fia, Mr. Leonides keresztfia köteles végrehajtani ugyanezt az utasítást. Mr. Agrodopolous mentegetőzik a késedelem miatt, de tüdőgyulladása volt, és csak tegnap délután értesült öreg barátja haláláról.

− Az egész ügy roppant szakszerűtlen − méltatlankodott Mr. Gaitskill.

− Amikor Mr. Gaitskill felbontotta a lepecsételt borítékot és megismerkedett a tartalmával, úgy döntött, kötelessége…

− Az adott körülmények között − szúrta közbe Mr. Gaitskill.

− …bemutatni nekünk. A küldemény tartalma egy szabályszerűen aláírt végrendelet és egy kísérőlevél.

− Tehát mégiscsak előkerült a végrendelet? − kérdeztem.

Mr. Qaitskill arcszíne céklavörösbe váltott. − Nem ugyanaz a végrendelet! − horkant fel. − Ez nem az az okirat, amelyet Mr. Leonides felkérésére megfogalmaztam. Ezt ő maga írta, kézírással − roppant veszedelmes, ha laikus ilyesmit művel. Mr. Leonidesnek láthatólag az volt a szándéka, hogy ország-világ előtt ostobának tüntessen fel!

Taverner főfelügyelő enyhíteni igyekezett az ügyvéd keserűségét.

− Mr. Leonides nagyon öreg volt, Mr. Gaitskill − magyarázta. − Igen idős emberek néha egy kissé furcsák − persze nem háborodottak, a világért sem, csak épp hajlanak a különcködésre.

Mr. Gaitskill megvetően szippantott.

− Mr. Gaitskill felhívott minket − mondta apám −, és értesített a végrendelet lényegéről, én pedig megkértem, jöjjön el és hozza magával az iratot. Téged is én hívattalak, Charles.

Nem egészen értettem, miért. Mind apám, mind Taverner részéről merőben szokatlannak látszott ez az eljárás. Idővel amúgy is értesültem volna a végrendelet tartalmáról, és igazán nincs hozzá közöm, kire hagyta az öreg Leonides a pénzét.

− Más a végrendelet? − kérdeztem. − Mármint, másképp rendelkezik a vagyona felől?

− Meghiszem azt − mondta Mr. Gaitskill. Apám rám nézett. Taverner főfelügyelő nagy

igyekezettel kerülte a pillantásomat. Kezdtem magam kissé kényelmetlenül érezni.

Látszott, hogy mind a kettejüknek valamin jár az esze − de nem tudtam megfejteni, mi lehet az. Kérdő pillantást vetettem Gaitskillre.

− Nem rám tartozik − mondtam −, de… Gaitskill kapott a szavamon.

− Mr. Leonides végrendelkezése természetesen nem titok − mondta. − Kötelességemnek tartottam, hogy először a rendőrhatóság elé tárjam a tényeket, a továbbiak tekintetében pedig az ő útmutatásuk szerint járjak el. Értesülésem szerint… − Elhallgatott. − Bizonyos… bizonyos megállapodás áll fenn, mondjuk így, ön és Miss Sophia Leonides között?

− Feleségül szeretném venni − mondtam −, de pillanatnyilag nem hajlandó rá, hogy megtartsuk az eljegyzést.

− Igen helyesen − bólintott Mr. Gaitskill. Nem értettem egyet vele, de úgy éreztem,

erről most kár volna vitatkozni.

− Mr. Leonidesnek múlt év november 29-én kelt jelen végrendelete − közölte Mr. Gaitskill −, százezer font kivételével, amit feleségére hagy, teljes ingó és ingatlan vagyonának kizárólagos örököseként unokáját, Sophia Katherine Leonidest jelöli meg.

Bennem rekedt a szusz. Akármit vártam − ezt aztán nem.

− Az egész mindenséget Sophiára hagyta − szólaltam meg nagy nehezen. − Ez aztán különös. Az oka?

− Az okokat igen világosan kifejti a kísérőlevélben − mondta apám. íróasztaláról felvett egy papírlapot. − Nincs ellene kifogása, Mr. Gaitskill, ha Charles elolvassa?

− Az önök kezében vagyok − jelentette ki fagyosan Mr. Gaitskill. − A levél legalább magyarázattal szolgál − és esetleg (noha én ebben erősen kételkedem) némi mentséggel Mr. Leonides roppant különös viselkedésére.

Az öregúr átnyújtotta a levelet. Szurokfekete tintával, apró betűs, kusza kézírással rótták. A kézírás erős egyéniségre vallott. Merőben más volt, mint a hajdani idők kínosan elsajátított, gondosan formált és kellőleg nagyrabecsült betűvetése.

Kedves Gaitskill (kezdődött a levél)

Amikor ezt megkapja, meg lesz lepve, és talán egy kicsit meg is lesz sértve. De megvan az okom a maga szerint bizonyára szükségtelen titkolózásra. Régóta hiszek az egyéniségben. Minden családban (mint kölyökkoromban megfigyeltem, és azóta sem felejtettem el) van egy szokatlanul erős jellem, és rendszerint ennek a személynek jut osztályrészéül, hogy gondját − és terhét viselje a család többi tagjának. Az én családomban én voltam ez a személy. Londonba jöttem, megvetettem a lábamat, támogattam Szmirnában élő anyámat és idős nagyszüleimet, egyik öcsémet kiszabadítottam a törvény karmai közül, húgomat kimenekítettem egy boldogtalan házasságból, és így tovább. Hála Istennek, aki hosszú élettel ajándékozott meg, gondoskodhattam gyermekeimről és az ő gyermekeikről. Sokakat elragadott tőlem a halál; de mindazok, akik életben maradtak, nagy boldogságomra az én fedelem alatt élnek. Amikor meghalok, a teher, amelyet én hordoztam, szükségképpen másra száll. Hosszasan mérlegeltem, vajon osszam-e fel vagyonomat a lehető legegyenletesebben szeretteim között − ez azonban nem eredményezte volna a tényleges egyenlőséget. Nem születünk egyformának − a természet adta egyenlőtlenséget ki kell egyensúlyoznunk. Más szóval, valaki legyen a követőm, és vállalja a felelősséget a család többi tagjáért. Szeretett, drága Roger fiamnak nincs üzleti érzéke, s habár a természete szeretetre méltó, túlságosan elhatalmasodnak rajta az indulatai, hogysem megbízható legyen az ítélőképessége. Philip fiamnak annyira nincs önbizalma, hogy csupán visszavonultságra képes. Eustace unokám igen fiatal, és nem hiszem, hogy megvan benne a szükséges józan ész és ítélőképesség. Nemtörődöm természet, és könnyen befolyásolható. Megítélésem szerint egyedül Sophia unokám rendelkezik a megfelelő adottságokkal. Okos, jó az ítélőképessége, bátor, méltányos és elfogulatlan, azonkívül, úgy vélem, nagylelkű. Kezébe teszem le a család sorsát − valamint kedves sógornőmét, Edith de Havilandét, aki iránt mélységes hálát érzek, mert életét a családnak szentelte.

Mindez megmagyarázza a mellékelt okmányt. Nehezebb megmagyarázni − legalábbis magának, öreg barátom − a csalafintaságot, amellyel éltem. Nem tartottam volna okosnak, ha találgatásra adok okot vagyonom felosztását illetően, és nem szándékozom a család tudtára adni, hogy Sophia lesz az örökösöm. Minthogy két fiamra már tekintélyes vagyont ruháztam, úgy érzem, végrendelkezésemmel nem hozom őket megalázó helyzetbe. Megelőzendő a kíváncsiságot és a találgatást, felkértem magát, hogy szövegezzen meg egy végrendeletet. Ezt olvastam fel egybegyűlt családomnak. Az iratot az íróasztalomra helyeztem, rátettem egy lap itatóspapírt, és hívattam két cselédemet. Amikor bejöttek, az itatóspapírt feljebb csúsztattam, hogy az irat széle kilátszott, aláírtam a nevemet, és velük is aláírattam. Mondanom sem kell, hogy én is, ők is azt a végrendeletet írtuk alá, amelyet most mellékelek, nem azt, amit maga, barátom, megszövegezett, és én a családnak felolvastam.

Nem remélhetem, hogy megérti, mi indított erre a trükkre. Csupán arra kérem: bocsássa meg, hogy nem tájékoztattam. A nagyon öreg emberek szeretik megőrizni kis titkaikat.

Köszönöm, drága barátom, hogy oly kitartó hűséggel kezelte ügyeimet. Tolmácsolja szeretetemet Sophiának. Kérje meg: ügyeljen a családra, és óvja meg őket minden bántódástól.

Igaz barátsággal Aristide Leonides

Nagy érdeklődéssel olvastam el ezt a figyelemre méltó dokumentumot.

− Különös − mondtam végül.

− Roppant különös! − jelentette ki Mr. Gaits-kill, és felállt. − Ismétlem: úgy érzem, régi barátom, Mr. Leonides megbízhatott volna bennem.

− Nem, Gaitskill − mondta apám. − Aristide Leonidesnek elferdült gondolkodása volt. Vagy, ha úgy tetszik, szívesebben járt görbe úton, mint egyenesen.

− Úgy is van! − hagyta rá Taverner főfelügyelő. − Egy kis ferdeségért nem ment a szomszédba!

Gaitskill változatlanul sértődötten távozott. Mélységesen sértve érezte magát szakmai becsületében.

− Ez szíven találta az öreg fiskálist − állapította meg Taverner. − Igen tisztes cég a Gaitskill, Callum és Gaitskill ügyvédi iroda. Csak tiszta ügyeket vállalnak. Amikor az öreg Leonides rosszban sántikált, más jogászhoz fordult. Legalább fél tucat ügyvédi irodát foglalkoztatott. Nagyon értett a csűrés-csavaráshoz!

− Kiváltképpen, amikor végrendeletet készített − mondta apám.

− Ostobák voltunk − jelentette ki Taverner. − Ha az ember jobban belegondol, az egyetlen, akinek módjában volt a végrendelettel bűvészkedni − maga az öregfiú volt. Csak épp nem jutott eszünkbe, hogy ez lehetett a szándéka.

Lelki szemem előtt felrémlett Josephine fensőbbséges mosolya, miközben kijelentette: − A rendőrök ostobák!

Csakhogy Josephine nem volt jelen a végrendelet felolvasásánál. És még ha hallgatózott is az ajtónál (ami nagyon is valószínű!), aligha találta ki, miben sántikál a nagyapja. Miért hát a fensőbbséges modor? Mit tudhat, aminek hatására kijelenti, hogy a rendőrök ostobák? Vagy megint csak felvág?

Észrevettem, hogy nagy csend támadt a szobában. Felkaptam a fejemet. Apám is, Taverner is merőn nézett. Volt valami a magatartásukban, ami arra késztetett, hogy dacosan odamondjam:

− Sophia nem tudott erről! Az égvilágon semmit!

− Nem? − kérdezte apám.

Vajon ez kérdés akart lenni, vagy kijelentés?…

− Tökéletesen el lesz képedve!

− Igen?

− Igen! Tökéletesen!

Csend. És a csendbe egyszer csak belehasított az apám íróasztalán álló telefon csengése.

− Igen? − szólt apám a kagylóba. Hallgatott, majd megszólalt: − Kérem, kapcsolják.

Rám nézett.

− Szíved hölgye. Veled akar beszélni. Sürgős.

Elvettem apámtól a kagylót.

− Sophia?

− Charles? Te vagy az? Képzeld… Josephine! Elcsuklott a hangja.

− Mi van Josephine-nel?

− Fejbe vágták. Agyrázkódás. Nagyon… nagyon rossz állapotban van. Azt mondják… talán meg se marad…

Apámhoz és Tavernerhez fordultam.

− Josephine-t leütötték.

Apám elvette tőlem a kagylót. És közben élesen így szólt hozzám:

− Megmondtam neked, hogy tartsd szemmel azt a gyereket…

Tavernerrel perceken belül rendőrkocsin száguldottunk Swinly Dean felé.

Felrémlett előttem Josephine, amint kibukkan a ciszternák közül; eszembe jutott félvállról tett megjegyzése, hogy „itt az ideje a következő gyilkosságnak”. Szegény gyerek nem is sejtette, hogy talán ő maga lesz a „második gyilkosság” áldozata…

Apám megjegyzése hallatán nyomasztott az önvád. Hát persze hogy szemmel kellett volna tartanom Josephine-t. Sem én, sem Taverner nem sejtettük, ki lehet az öreg Leonides gyilkosa, de nagyon is valószínű, hogy Josephine nyomon volt. Amit én gyerekes csacsiságnak, „felvágásnak” minősítettem, könnyen lehetett valami egészen más. Josephine, miközben kedvenc sportját, a hallgatózást-leskelődést űzte, rábukkanhatott holmi információra, amelynek a valódi értékével nem volt tisztában.

Eszembe jutott, hogy a kertben megroppant egy gally.

Akkor sejtettem, hogy veszedelem leselkedik. Ösztönösen cselekedtem, és később úgy véltem, színpadias és irreális volt a gyanakvásom. Holott, épp ellenkezőleg, rá kellett volna döbbennem, hogy itt gyilkosság történt, hogy aki a gyilkosságot elkövette, a nyakát kockáztatja, következésképpen ugyanaz a személy habozás nélkül újabb bűntényt fog elkövetni, ha ezáltal biztonságban érezheti magát.

Talán Magda, holmi rejtett anyai ösztön hatására felismerte, hogy Josephine veszedelemben forog, és ez indíthatta arra, hogy lázas gyorsasággal Svájcba küldje a gyereket?…

Amikor megérkeztünk, Sophia elénk jött. Josephine-t bevitték a mentők a Markét Basing-i kórházba, mondta. Gray doktor azonnal telefonál, mihelyt elkészül a röntgenfelvétel.

− Hogyan történt? − kérdezte Taverner. Sophia hátravezetett a ház mögé, majd egy

ajtón át egy elhanyagolt kis udvarba. Egyik sarkában nyitva állt az ajtó.

− Amolyan mosókonyhaféle − magyarázta Sophia. − Az ajtó aljába nyílást vágtak a macskának, Josephine oda szokott felállni és hintázni.

Magam is sokat hintáztam lengő ajtókon sráckoromban.

A mosókonyha kicsi volt és sötét. Ládák álltak benne, a földön gumicső hevert, néhány rozzant kerti szerszám szanaszét, pár törött bútor. És közvetlenül az ajtó mögött egy oroszlánt ábrázoló márvány ajtórekesztő.

− A bejárati ajtóé − mondta Sophia. − Ezzel szoktuk kitámasztani. Most, úgy látszik, az ajtó tetejére rakták.

Taverner felnyúlt. Az ajtó alacsony volt, a teteje alig harminc centivel lehetett Taverner feje fölött.

− Álcázott csapda − mondta Taverner. Ide-oda lengette az ajtót. Azután lehajolt a márványoroszlánhoz, de nem nyúlt hozzá.

− Hozzáért valaki?

− Nem − mondta Sophia. − Nem engedtem, hogy megfogják.

− Nagyon helyes. Ki talált a gyerekre?

− Én. Egy órakor nem jött be ebédelni. Dadus hívta. Josephine vagy negyedórája ment ki a konyhaajtón az istállóudvarra. „Biztosan a labdáját dobálja, vagy megint azon az ajtón hintázik”, mondta Dadus. Majd én kimegyek érte, mondtam.

Sophia elhallgatott.

− Azt mondja, a gyerek így szokott játszani? Ki tudott erről?

Sophia vállat vont.

− Nagyjából mindenki.

− Ki használja még a mosókonyhát? Kertészek?

Sophia megrázta a fejét.

− Nemigen jön ide senki.

− És ezt a kis udvart látni a házból? Nem? Tehát bárki kisurranhatott, megkerülhette a házat, és elkészíthette a csapdát. Persze kockázatos volt…

Taverner elhallgatott, az ajtót nézte, és lassan ide-oda lengette.

− Az illető nem mehetett biztosra. Gyenge a találatarány. Valószínűbb, hogy nem talál. De a kislányt, balszerencséjére, eltalálták.

Sophia megremegett.

Taverner a padozatra pillantott, ütésnyomok látszottak rajta.

− Úgy látszik, valaki előbb kísérletezett. Ki akarta tapasztalni, hová zuhan a súly. A hang nem hallatszott a házig.

− Nem, nem hallottunk semmit. Nem is sejtettük, hogy baj van, csak amikor kijöttem, és itt találtam Josephine-t, hasmánt, elterülve…

Sophia hangja megremegett. − Véres volt a haja.

− Ez a sál az övé? − Taverner a padlón heverő kockás gyapjúsálra mutatott.

− Igen.

Taverner a sállal megfogta a márványtömböt, és óvatosan felemelte.

− Talán vannak rajta ujjlenyomatok − mondta, de nem sok remény csendült a hangjában. − Bár inkább azt hiszem, aki elkövette, óvatos volt. Mit néz? − fordult hozzám.

A többi roncs közt álló törött támlájú konyhaszéket néztem. Földmaradványok voltak az ülésén.

− Furcsa − mondta Taverner. − Valaki sáros lábbal ráállt, ugyan miért?

Tanakodva csóválta a fejét.

− Hány órakor talált rá, Miss Leonides?

− Úgy öt perccel egy után.

− És Dadus körülbelül húsz perccel korábban látta kimenni. Ezt megelőzőleg ki volt az, aki tudottan utoljára a mosókonyhában tartózkodott?

− Fogalmam sincs. Valószínűleg maga Josephine. Azt tudom, hogy ma reggeli után is hintázott az ajtón.

Taverner bólintott.

− Tehát attól számítva egészen a háromnegyed egyig terjedő időközben valaki elkészítette a csapdát. Azt mondta, hogy az a márványfigura a bejárati ajtórekesztő? Nem tudja, mióta nem volt ott?

Sophia megrázta a fejét.

− Az ajtót ma egész nap nem támasztottuk ki. Hideg van.

− Tudja, hol tartózkodtak a családtagok délelőtt?

− Én jártam egyet. Eustace-nek és Josephine-nek fél egyig órája volt − fél tizenegykor tartottak szünetet. Apa, azt hiszem, egész délelőtt a könyvtárszobában volt.

− És az édesanyja?

− Épp akkor jött ki a hálószobájából, amikor hazaértem − körülbelül negyed egy lehetett. Anya nem kel korán.

Visszamentünk a házba. Követtem Sophiát a könyvtárszobába. Philip sápadtan, gondterhelten a szokásos székében ült. Magda a lábánál kuporgott, és csendesen sírt.

− Telefonáltak már a kórházból? − kérdezte Sophia.

Philip megrázta a fejét. Magda felzokogott.

− Miért nem engedték, hogy vele menjek? Az én kisbabám − az én kis fura, csúnya babám! És én még váltott gyereknek hívtam, és milyen dühös volt! Hogy is lehettem olyan kegyetlen? És most meg fog halni. Tudom, tudom!

− Csitt, kedves − szólt Philip. − Csitt.

Úgy éreztem, nincs helyem ebben a csupa fájdalom, csupa szorongás családi jelenetben. Csendben kimentem, és megkerestem Dadust. A konyhában sírdogált.

− Betelt rajtam az ítélet, Charles úr, a sok csúnyaságért, amit gondoltam. Ítélet, bizony.

Meg sem kíséreltem megfejteni, vajon mire gondol.

− Gonoszság van ebben a házban. Az. Nem akartam észrevenni, nem akartam elhinni. De most hiszem, mert a magam szemével látom. Valaki megölte az urat, és ugyanaz a valaki próbálta megölni Josephine-t.

− Miért akarná valaki megölni Josephine-t?

Dadus elvette szeme elől a zsebkendőt, és mindentudó pillantást vetett rám.

− Maga is jól tudja, Charles úr, milyen az a gyerek. Mindent tudni akar. Ilyen volt már aprócska korában is. Elbújt az ebédlőasztal alatt, kihallgatta, mit beszélnek a szobalányok, aztán megfenyegette őket, hogy beárulja, amit hallott. Ettől érezte fontosnak magát. Mert az úrnő jóformán nem is szeretett ránézni. Nem volt olyan szemrevaló gyermek, mint a másik kettő. Csúf kis jószág volt. Váltott gyerek, mondta mindig az úrnő. Hibáztatom is miatta, mert a gyermek alighanem attól keseredett el. De azért valahogyan mindig kiverekedte magának, ami kellett, mert mindenkiről kiszimatolt mindent, aztán tudtukra adta, hogy tudja. Csakhogy nem biztonságos ilyesmit művelni, ha méregkeverő járkál a házban!

Hát nem volt biztonságos. És ez eszembe juttatott valamit.

− Nem tudja, Dadus − kérdeztem −, hol tartott Josephine valami kis fekete könyvet − holmi jegyzetfüzetfélét, amibe mindent beírt?

− Tudom, mire gondol, Charles úr. Igen ravasz képpel írogatott bele, közben a ceruzája végét rágta, aztán megint írt, aztán megint rágta a ceruzáját. Hányszor mondtam neki, „ne csináld, mert még ólommérgezést kapsz”, amire ráfelelte, hogy nem ólom van a ceruzában, hanem grafit, attól pedig miért kapna ólommérgezést.

− Történetesen igaza volt − mondtam. (Josephine-nek mindig igaza van!) − De mi van azzal a jegyzetfüzettel? Tudja, Dadus, hogy hol tartja a gyerek?

− Fogalmam sincs, uram. Nagyon szeret titkolózni.

− Nem volt nála, amikor rátaláltak?

− Nem, Charles úr, nem volt nála semmiféle jegyzetfüzet.

Talán elvette valaki? Vagy Josephine a szobájában rejtegeti? Elhatároztam, hogy megnézem. Nem voltam benne biztos, melyik Josephine szobája, ám ahogy tétován megálltam a folyosón, Taverner szólt ki valahonnan:

− Jöjjön ide. A kiskölyök szobájában vagyok. Látott már ehhez foghatót?

Beléptem a szobába, és menten megtorpantam.

A kis szobát mintha forgószél dúlta volna fel. A fiókos szekrény valamennyi fiókját kirángatták, tartalmukat a padlóra szórták. A kis ágyról letépték az ágyneműt, a matracot. A szőnyegeket halomba hányták. A székeket felfordították, a képeket leszedték a falról, a fényképeket kifeszegették a keretükből.

− Jóságos ég! − kiáltottam fel. − Mit jelentsen ez?

− No mit gondol?

− Valaki keresett valamit.

− Ahogy mondja. Körülnéztem és füttyentettem.

− De hát ki az ördög… Hisz lehetetlen, hogy valaki idejött, ezt művelte, és nem látta, nem hallotta senki?

− Miért? Mrs. Leonides a hálószobájában tölti a délelőttöt, manikűröz, telefonálgat a barátnőinek, a ruháit próbálgatja. Philip a könyvtárban borong a könyvei fölött. A dajkaasszony a konyhában krumplit hámoz, zöldbabot pucol. Mi sem lenne könnyebb, olyan családban, ahol jól ismerik egymás szokásait. És mondok én magának valamit. A házban bárki elvégezhette ezt a kis műveletet − csapdát állított a gyereknek, és feldúlta a szobáját. De nagyon sietős volt a dolga, nem volt ideje szép nyugodtan kutatni.

− A házban bárki, azt mondja?

− Azt. Ellenőriztem. Mindenkinél van bizonyos idő, amiről nem tud számot adni. Legyen az Philip, Magda, a dajka, a maga szíve hölgye. Ugyanez vonatkozik az emeletiekre. Brenda a délelőtt java részét egyedül töltötte. Laurence-nek és Eustace-nek volt fél óra szünete − fél tizenegytől tizenegyig −, maga egy darabig velük volt, de nem egész idő alatt. Miss de Haviland egyedül volt a kertben. Roger a dolgozószobájában.

− Csak Clemency volt Londonban, a munkahelyén.

− Nem, nem, ő sincs kinn a buliból. Ma fájt a feje, és itthon maradt. Egyedül volt a szobájában, a fejfájásával. Bármelyikük… az áldóját, bármelyikük lehetett! És nem tudom, melyik. Halvány fogalmam sincs. Ha tudnám, mit kerestek itt…

Pillantása körüljárt a szoba romjain.

− És ha tudnám, hogy megtalálták-e… Valami megrebbent az agyamban − egy

emlékfoszlány…

Taverner tapintott rá, amikor megkérdezte: − Mit csinált a kiskölyök, amikor utoljára látta?

− Várjon − mondtam. Kiszáguldottam a szobából, fel a lépcsőn.

Bementem a baloldalt nyíló ajtón, fel a legfelső szintre. Betaszítottam a ciszternaszoba ajtaját, felmentem a két lépcsőfokon, és lehajtottam a fejemet, mert a ferde mennyezet alacsony volt. Körülnéztem.

Amikor megkérdeztem Josephine-t, mit művel idefent, azt felelte: „nyomoz”.

Nem tudtam, mi nyomoznivaló lehet egy víztartályokkal teli, pókhálós padlásszobában, de egy ilyen padlás mindenesetre jó rejtekhely. Nem lehetetlen, hogy Josephine eldugott valamit, amihez, és ezt nyilván ő maga tudta a legjobban, nincs semmi köze. Márpedig ha így van, nem lesz nehéz megtalálni.

Három perc múlva meg is találtam. A legnagyobb tartály mögé dugva − amelynek belsejéből sziszegő hang tört elő, s ettől csak még kísértetiesebb volt a légkör −, szakadt csomagolópapírba burkolt levélcsomóra leltem.

Olvasni kezdtem az első levelet.

Ó, Laurence drága szerelmem… Milyen csodálatos volt tegnap este, amikor azt a verset idézted! Tudtam, hogy nekem szól, pedig nem is néztél rám. − Jól olvas verset − mondta Aristide. Nem is sejtette, mit érzünk mi ketten. Drágám, meg vagyok róla győződve, hogy hamarosan minden rendbejön. Örülni fogunk, hogy ő nem tudott semmiről, hogy boldogan halt meg. Nagyon jó volt hozzám. Nem akarom, hogy szenvedjen. De nem hiszem, hogy az ember élvezheti az életet, ha már elmúlt nyolcvanéves. Isten őrizzen meg attól, hogy megérjem! Nemsokára együtt leszünk − mindörökre. Istenem, milyen csodálatos lesz, ha azt mondhatom majd neked: „Drága, drága férjem…” Drágám, bennünket egymásnak teremtettek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek − végtelen a mi szerelmünk! Én…

Volt ott még több is, de nem óhajtottam tovább olvasni.

Komoran lementem, és a csomagot Taver-ner kezébe nyomtam.

− Nem lehetetlen − mondtam −, hogy ismeretlen barátunk ezt kereste.

Taverner elolvasott néhány mondatot, füttyentett, és végigpergette a többi levelet.

Amikor felnézett, olyan volt az ábrázata, akár a macskáé, mikor jóllakott tejszínnel.

− Nos… − szólalt meg halkan −, ez egy kicsit áthúzza Mrs. Brenda Leonides számítását. Valamint Mr. Laurence Brownét. Hát mégiscsak ők voltak…

Ha visszagondolok, különösnek látom, milyen hirtelen és tökéletesen eltűnt Brenda Leonides iránti szánalmam és együttérzésem, mihelyt megtaláltam a leveleit − a Laurence Brownhoz írt leveleket. Talán a hiúságomat sértette a leleplezés, hogy elvakult, édeskés érzelemmel csügg Laurence Brownon, és engem az orromnál fogva vezetett? Nem tudom. Nem vagyok lélekbúvár. Szívesebben hiszem, hogy együttérzésemet az a gondolat apasztotta el, hogy a kis Josephine-t a könyörtelen önvédelem ösztökélésére kis híján agyonütötték.

− Szerintem Brown eszkábálta a csapdát − mondta Taverner −, és így már értem, amin eddig hiába törtem a fejemet.

− Mi volt az?

− Hogy olyan kétbalkezes dolog volt az egész. Tegyük fel, a kiskölyök megkaparintotta ezeket a leveleket − amelyek ugyancsak terhelő bizonyítékul szolgálnak. Az első teendő, hogy megpróbálják őket visszaszerezni (hiszen ha a kiskölyök csak fecseg róluk, de nem tud semmivel előállni, rá lehet fogni, hogy kitalálta az egészet), csakhogy nem tudják visszaszerezni, mert sehol sem találják őket. Nincs más hátra: el kell tenni a gyereket láb alól. Tudják, hogy szeret az ajtón hintázni az elhagyatott udvarban. Legideálisabb megoldás: elbújni az ajtó mögött, aztán amikor belép a gyerek, fejbe kólintani egy piszkavassal, vasrúddal, gumicsővel. Ott van minden kéznél. Minek vesződni egy márványoroszlánnal, minek az ajtó tetején egyensúlyozni, mikor nagyon valószínű, hogy el sem fogja találni, vagy ha igen, csak félmunkát végez (mint ahogy végül így is történt)? Minek, ha szabad kérdeznem?

− Nos − szóltam −, mi a felelet?

− Első gondolatom az volt, hogy így kellett valakinek alibit szereznie. Szép, gusztusos alibit arra az időpontra, amikor Josephine-t leütötték. Csakhogy ez nem áll − először is: láthatólag senkinek sincs alibije, másodszor pedig ebédidőben valószínűleg keresni fogják a gyereket, megtalálják a csapdát, a márványtömböt, és napnál is világosabb az egész eljárás. Persze ha a gyilkos eltávolította volna a márványtömböt, mielőtt a gyerekre rátaláltak, nehezebb lett volna a dolgunk. Így azonban az egésznek nincs semmi értelme.

− És mi a jelenlegi magyarázat? − kérdeztem.

− A személyes elem. Az egyéni neurózis. Laurence Brown irtózik az erőszaktól − nem bírja rávenni magát, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon. Egyszerűen nem lett volna képes odaállni az ajtó mögé, és fejbe kólintani a gyereket. Az viszont kitelhetett tőle, hogy felszerelte a csapdát, aztán odébbállt, és nem látta tulajdon szemével a következményeket.

− Értem − mondtam lassan. − ugyanaz, mint ezerint tölteni az inzulinos üvegcsébe.

− Pontosan.

− Gondolja, hogy azt Brenda tudta nélkül csinálta?

− Ez megmagyarázná, miért nem dobta el az asszony az inzulinos fiolát. Persze kifőzhették közösen − vagy az asszony egymaga fundálta ki a méregtrükköt −, szép, könnyű halál törődött, vén férjének, aztán minden a legszebb minden világok e legjobbikán! De lefogadom, hogy a csapdát nem ő csinálta. Nők sose bíznak mechanikus dolgokban. Igazuk is van. Szerintem az ezerin az ő gondolata volt, de elvakult rabszolgájával végeztette el a műveletet. Brenda asszony az a típus, aki rendszerint elkerüli, hogy egyértelmű cselekedeteket hajtson végre. Így aztán megőrizheti kiegyensúlyozott, nyugodt lelkiismeretét.

Taverner kis hallgatás után folytatta:

− Ezeknek a leveleknek az ismeretében a főügyész nyilván azt fogja mondani, kellő alap van a vádemelésre. Mert ezeket aztán nehéz volna kimagyarázni! És ha a kiskölyök felépül, minden a legnagyobb rendben van. − Taverner rám sandított. − Milyen érzés, ha az ember eljegyezte magát úgy egymillió fontsterlinggel?

Összerázkódtam. Az elmúlt néhány óra izgalmában elfelejtettem a végrendelet körüli fejleményeket.

− Sophia még nem tudja − mondtam. − Akarja, hogy közöljem vele?

− Tudomásom szerint Gaitskill fogja a szomorú (avagy örömteli) hírt közölni, holnap, a törvényszéki halottszemle után. − Taverner elhallgatott, és elgondolkozva nézett rám.

− Mit gondol − szólalt meg −, vajon hogyan reagál majd a család?

A halottszemle nagyjából úgy folyt le, ahogyan megjósoltam. A rendőrség kérésére elnapolták. Jó volt a hangulatunk, mert előző este telefonáltak a kórházból: Josephine sérülése nem annyira súlyos, mint kezdetben hitték, és hamarosan gyógyultan hazaengedik. Egyelőre azonban Gray doktor nem engedi, hogy látogassák − még az édesanyjának sem.

− Kiváltképpen nem az édesanyjának − súgta nekem Sophia. − Ezt jól megértettem Gray-jel. Egyébként is ismeri anyát.

Tekintetem némi kételkedést tükrözhetett, mert Sophia éles hangon megkérdezte:

− Minek köszönhetem ezt a helytelenítő pillantást?

− Nos… azért egy anya…

− Örülök, hogy ilyen szép, ódivatú eszméid vannak, Charles. Csakhogy te még nem tudod, mire képes az anyám. Szegénykém nem tehet róla, de egyszerűen muszáj volna drámai nagyjelenetet rendeznie. És a drámai nagyjelenet nem éppen a legajánlatosabb gyógymód valakinek, aki fejsérüléséből lábadozik.

− Te mindenre gondolsz, kedves!

− Hát valakinek gondolkodnia is kell, most, hogy nagyapa már nincs közöttünk.

Tűnődő pillantást vetettem rá. Az öreg Leonidest nem hagyta cserben az ítélőképessége. Sophia máris vállára vette a felelősség terhét.

A halottszemle után Gaitskill is eljött velünk a Háromormú Házba. Megköszörülte a torkát, és − mintha csak szószékről beszélne − kijelentette:

− Kötelességemnek tartom, hogy ezennel a tudomásukra hozzak bizonyos tényeket.

A család Magda szalonjában gyűlt össze. Ez alkalommal abban a kellemes helyzetben voltam, hogy előre tudtam, mi van Gaitskill tarsolyában.

Felkészültem, hogy jól megfigyeljem valamennyi jelenlevő reagálását.

Gaitskill röviden, tárgyszerűen beszélt. Egyéni érzelmeit, bosszúságát féken tartotta. Felolvasta Aristide Leonides levelét, majd magát a végrendeletet.

Igen érdekes volt megfigyelni a hatást. Csak azt sajnáltam, hogy nincs legalább hat pár szemem.

Brendával nem sokat törődtem. Ez a végrendelet ugyanúgy gondoskodott róla, mint az előző. Elsősorban Rogert és Philipet figyeltem, utánuk pedig Magdát és Clemencyt.

Első benyomásom az volt, hogy mindannyian kitűnően viselkednek.

Philip összeszorította ajkát, szép fejét hátravetette magas hátú karosszékében. Nem szólt. Magdából viszont, amint Mr. Gaitskill befejezte a felolvasást, menten kitört a szózuhatag. Szép, telt hangja úgy bontotta el a kis ügyvéd vékonyka tónusát, mint csordogáló csermelyt a szökőár.

− Drága Sophia − milyen fantasztikus − milyen romantikus! Hogy a drága kisöreg ilyen ravaszdi kis csaló volt − drága, öreg gyerek! Hát nem bízott bennünk? Azt gondolta, haragudni fogunk? Sosem vettem észre, hogy Sophiát jobban szeretné nálunk, többieknél. De igazán, roppant drámai!

És Magda egyszer csak talpra szökkent, Sophia elé perdült, és mély, udvari bókot vágott ki előtte.

− Sophia úrnő, kegyelmességed nincstelen, szegény, öreg édesanyja alamizsnáért könyörög. − Aztán londoni külvárosi tónusban folytatta: − Ugyan szúrj már le egy tízest, anyukám! Tisztára kiszáradt a torkom!

És karommá görbített kezével Sophia ruháját rángatta.

Philip nem mozdult. Mereven szólalt meg:

− Magda, kérlek, semmi szükség nincs ilyen cirkuszra.

− De hát Roger! − kiáltott fel Magda, és hirtelen Rogerhez fordult. − Szegény, drága Roger! A drága kisöreg ki akarta húzni a csávából, de már nem jutott rá ideje. És most Roger nem kap semmit! Sophia − fordult fenséges tartással lányához −, tenned kell valamit Rogerért!

− Nem − szólalt meg Clemency, és előrelépett. Kihívó volt az arckifejezése. − Semmit. A világon semmit.

Roger odabaktatott Sophiához, mint valami nyájas nagy medve. Szeretettel megfogta a két kezét.

− Nem kell nekem egy árva penny sem, drága kislányom. Mihelyt ez az ügy tisztázódik − vagy elcsitul, ami valószínűbb −, Clemency meg én már indulunk is a Nyugat-Indiákra, vissza a természethez. Ha valamikor kutyaszorítóba kerülök, majd a családfőhöz folyamodom − mosolygott megnyerőén Sophiára −, de addig nem kell nekem egy árva garas sem. Igazából igen szimpla ember vagyok, drágám − kérdezd csak meg Clemencyt.

Váratlanul Edith de Haviland hangja csendült fel.

− Ez mind nagyon szép − mondta −, de arra is gondolj, hogy néz ki ez az egész. Ha csődbe mégy, Roger, aztán elhúzol a világ végére, és Sophia nem segít, tápot adsz a rosszindulatú szóbeszédnek − ez pedig nem lesz kellemes Sophiának.

− Mit számít a közvélemény? − kérdezte megvetően Clemency.

− Jól tudjuk, hogy neked semmit, Clemency − mondta éles hangon Edith de Haviland −, de Sophia ebben a világban él. Jó feje van és jó szíve. És Aristide-nek minden bizonnyal igaza volt, hogy őrá bízta a család sorsát − bár a mi angol felfogásunk számára meglehetősen idegen, hogy valaki még életükben kizárja a fiait az örökségből −, de nem hinném, hogy szerencsés dolog volna, ha azt híresztelnék, Sophia kapzsi, és még csak nem is próbálta Rogert megmenteni a katasztrófától.

Roger a nagynénjéhez ballagott, és átölelte.

− Drága vagy, Edith néni, és nem adod fel egykönnyen, de nem érted, miről van itt szó. Clemency meg én tudjuk, mi kell nekünk − és azt is, hogy mi nem kell!

Clemency keskeny arcán hirtelen két lázrózsa ütközött ki.

− Egyikőtök sem érti meg Rogert! − állt kihívóan a többiek elé. − Soha nem is értettétek! És valószínűleg nem is fogjátok soha! Gyerünk, Roger.

Kimentek a szobából, miközben Mr. Gaitskill torkát köszörülve rendezgette iratait. Arca mély rosszallást tükrözött. Láthatólag nem volt ínyére az imént lezajlott jelenet.

Tekintetem végül magán Sophián pihent meg. Szálegyenesen állt a kandalló mellett, állát felszegte, szeme rezzenéstelenül állta a többiek pillantását. Óriási vagyon örököse lett, de hirtelen magára maradt. Gát emelkedett közte és a családja között; immár elválasztja tőlük − és úgy véltem, Sophia már tudja is ezt, és szembenéz vele. Az öreg Leonides súlyos terhet rakott a vállára − és ezt tudtuk mind a ketten. Nagyapja bízott benne, hogy Sophia elég erős lesz a teher viseléséhez − de ebben a pillanatban kimondhatatlanul megsajnáltam.

Mindeddig nem szólt − igaz, nem is volt rá lehetősége; de most már hamarosan meg kell szólalnia. A család szeretete mögött már megéreztem a lappangó ellenségességet. Még Magda kecses alakításában is rosszindulat bujkált. És még sok sötét gondolat lappanghat a felszín alatt.

Mr. Gaitskill felhagyott a torokköszörüléssel, és kimért, pedáns modorában megszólalt.

− Engedje meg, Sophia, hogy gratuláljak. Nagy vagyonnak lett az úrnője. Nem tanácsolnék semmiféle… khm… elsietett cselekvést. Rendelkezésére bocsáthatom a folyó kiadásokra szükséges készpénzt. Amennyiben a jövőbeni elképzeléseit óhajtja megvitatni, boldogan állok szolgálatára a tőlem telhető legjózanabb tanácsokkal. Mihelyt alaposan átgondolta a dolgokat, beszéljünk meg egy időpontot, amikor felkeres irodámban.

− Roger… − kezdte makacsul Edith de Haviland.

Mr. Gaitskill közbevágott.

− Rogernek magának kell kimásznia a bajból. Felnőtt ember − ha nem tévedek, ötvennégy esztendős. És Aristide Leonidesnek tökéletesen igaza volt. Roger nem üzletember. Nem is lesz az soha. − Sophiára nézett. − Ha talpra állítja az Egyesült Vendéglátóipart, ne legyenek illúziói a tekintetben, hogy Roger sikeresen irányíthatná a céget.

− Álmomban sem jut eszembe, hogy talpra állítsam az Egyesült Vendéglátóipart − mondta Sophia.

Most szólalt meg először. Határozott és hivatalos volt a hangja.

− Őrültség volna − tette hozzá.

Gaitskill rápillantott, aztán elmosolyodott. Majd elköszönt mindenkitől, és távozott.

Néhány pillanatig csend volt. A család magára maradt.

Majd Philip mereven felállt.

− Vissza kell mennem a könyvtárszobába − mondta. − Igen sok időt elvesztegettem.

− Apa… − szólalt meg Sophia bizonytalanul, szinte könyörögve.

Ereztem, hogy megremeg és visszahúzódik, amint Philip ridegen, ellenségesen ránéz.

− Meg kell bocsátanod, hogy nem gratulálok − mondta Philip. − De meglehetősen megdöbbentett ez a dolog. Nem hittem volna, hogy apám képes engem ennyire megalázni, hogy megfeledkezik arról, milyen odaadással… igen, igen, odaadással vettem körül egész életemben!

A jeges tartózkodáson végre áttört Philip valódi természete.

− Úristen! − kiáltott fel. − Hogy tehette ezt velem? Mindig igazságtalan volt hozzám… mindig!

− Nem, nem, Philip, nem szabad ezt gondolnod! − kiáltott Edith de Haviland. − Ne vedd ezt már megint sértésnek! Amikor valaki megöregszik, egészen természetes, hogy a fiatal generáció felé fordul… Hidd el, erről van csak szó… és különben is, Aristide-nek igen kitűnő üzleti érzéke volt. Gyakran hallottam tőle, hogy a kétszeres örökösödési illeték…

− Sohasem szeretett − mondta Philip. Halk és rekedt volt a hangja. − Mindig csak Roger, Roger. De legalább apa is rájött − és Philip szép vonásait heves rosszindulat torzította el −, hogy Roger ostoba, hogy kudarcot vallott! Rogerre se hagyott semmit!

− Hát én? − kérdezte Eustace.

Eddig jóformán észre sem vettem, hogy ott van; de most láttam, hogy reszket heves felindulásában. Arcát elfutotta a vér, szemében könnyeket láttam. Hangja megremegett, majd hisztérikusan felcsapott.

− Szégyen, gyalázat! Hogy mert nagyapa ilyet művelni velem? Hogy merészelte? Én voltam az egyetlen fiúunokája. Hogy merte Sophiát előnyben részesíteni? Nem igazság! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Amíg élek, ezt meg nem bocsátom! Bestiális vén zsarnok! Akartam, hogy meghaljon! Ki akartam szabadulni ebből a házból! A magam ura akartam lenni! És most majd Sophia terrorizál, és taszigál, mint valami hülyét. Bárcsak meghalnék…

Elcsuklott a hangja. Eustace kirohant a szobából.

− Semmi önfegyelem − csettintett helytelenítően Edith de Haviland.

− Megértem, mit érez! − kiáltott fel Magda.

− Azt elhiszem! − mondta maró hangon Edith.

− Szegény kicsikém! Megyek, megvigasztalom.

− Ejnye, Magda… − És Edith kisietett Magda után.

Sophia továbbra is Philipre nézett. Könyörgést véltem kiolvasni a tekintetéből. Ha így volt is, apja nem reagált. Ridegen nézett Sophiára; immár visszanyerte önfegyelmét.

− Jól forgattad a lapjaidat, Sophia − mondta, aztán ő is kiment.

− Micsoda kegyetlen mondat! − kiáltottam fel. − Sophia…

Felém nyújtotta két kezét. Magamhoz öleltem.

− Sok volt ez neked, kedves.

− Pontosan tudom, mit éreznek − mondta Sophia.

− Vén ördög nagyapád szép kis kalamajkát okozott neked.

Sophia kihúzta magát.

− Bízott benne, hogy elviselem. És el is fogom viselni. Csak azt bánom, hogy Eustace ennyire a szívére veszi.

− Majd túljut rajta.

− Gondolod? Nem tudom. Nagyon is hajlik a búskomorságra. És szörnyen bánt, hogy apa vérig van sértve.

− Anyád viszont nem bánja.

− Egy kicsit azért ő is. Nem természetes, hogy az ember a lányától kunyoráljon pénzt, ha színre akar vinni egy darabot. Most aztán majd, meglátod, rám száll, hogy hadd csinálja meg azt az Edith Thompsont.

− És te mit fogsz mondani? Ha ez boldoggá teszi…

Sophia kibontakozott ölelésemből; fejét felvetette.

− Azt mondom, hogy nem! Pocsék darab, és anya nem tudná eljátszani a szerepet. Kidobnánk a pénzt az ablakon.

Elnevettem magam.

− Mi az? − kérdezte gyanakodva Sophia.

− Kezdem érteni, miért hagyta rád nagyapád a pénzét. Mert az alma nem esik messze a fájától…

Csak azt az egyet sajnáltam, hogy Josephine kimarad a szenzációból. Annyira élvezte volna.

Állapota gyorsan javult; bármelyik nap várható volt, hogy hazaengedik, de még így is elmulasztott egy újabb fontos eseményt.

Egyik délelőtt kint voltam a sziklakertben Sophiával és Brendával, amikor autó állt meg a bejárat előtt. Taverner és Lamb őrmester szállt ki a kocsiból. Felmentek a lépcsőn, be a házba. Brenda dermedten bámult az autóra.

− Azok az emberek… − szólalt meg. − Visszajöttek… pedig azt hittem, abbahagyták… azt hittem, vége.

Láttam, hogy megremeg. Vagy tíz perce csatlakozott hozzánk, csincsillabundájába burkolózva.

− Ha nem jutok egy kis levegőhöz és mozgáshoz, megőrülök − mondta. − Ha kilépek a kapun, mindig ott leselkedik egy riporter, hogy lecsapjon rám. Mintha ostromlott várban élnék. Ez most már örökké így lesz?

A riporterek hamarosan elunják a dolgot, vélte Sophia.

− Elmehetsz autón − tette hozzá.

− De ha mondom, hogy mozgásra van szükségem! − Aztán hirtelen megkérdezte: − Miért mondtál fel Laurence-nek, Sophia?

− Mert más terveink vannak Eustace-szel − válaszolta Sophia nyugodtan. − Josephine pedig Svájcba megy.

− Laurence rémesen fel van dúlva, úgy érzi, nem bíztok benne.

Sophia nem válaszolt; és ebben a percben futott be Taverner kocsija.

− Mit akarnak? − suttogta Brenda, ahogy ott állt reszketve a nyirkos őszi levegőben. − Miért jöttek?

Tudni véltem, miért. Sophiának nem szóltam a víztartály mögött talált levélkötegről, de tudtam, hogy a levelek már eljutottak a főügyészhez.

Taverner kijött a házból. Felénk közeledett. Brenda még hevesebben reszketett.

− Mit akarhat? − ismételte idegesen. − Mit akarhat?

Taverner odaért hozzánk. Hivatalos hangon szólalt meg, pattogó, szabályszerű mondatokban.

− Letartóztatási parancsom van ön ellen − azzal vádolják, hogy szeptember 19-én ezerint adott be Aristide Leonidesnek. Figyelmeztetem, hogy bármit mond, bizonyítékként felhasználható a perében.

És ekkor Brenda kiborult. Felüvöltött. Belém kapaszkodott.

− Nem, nem, nem! − sikoltotta. − Nem igaz! Charles, mondja meg nekik, hogy nem igaz! Nem én voltam! Nem is tudtam semmiről! Összeesküdtek ellenem. Ne hagyja, hogy elvigyenek! Nem igaz, ha mondom… Nem igaz!… Én nem csináltam semmit…

Szörnyű volt − kimondhatatlanul szörnyű. Megpróbáltam lecsillapítani. Lefejtettem az ujjait a karomról. Megmondtam, hogy szerzek neki ügyvédet, hogy meg kell őriznie a nyugalmát, hogy az ügyvéd majd mindenről gondoskodik.

Taverner szelíden karon fogta Brendát.

− Jöjjön, Mrs. Leonides − mondta. − Akar kalapot venni? Nem? Akkor mehetünk is.

Brenda elhúzódott; óriási macskaszemével Tavernerre bámult.

− Laurence − szólalt meg. − Mit csináltak Laurence-szel?

− Mr. Laurence Brown is le van tartóztatva − mondta Taverner.

Brenda ekkor összeomlott. Mintha fizikailag is összezsugorodott volna. Patakokban ömlöttek a könnyei. Némán hagyta, hogy Taverner a pázsiton át a kocsihoz vezesse. A házból Laurence Brown lépett ki, Lamb őrmester kíséretében. Mindannyian beszálltak az autóba. A kocsi elhajtott.

Mélyet lélegeztem, és Sophiához fordultam. Borzasztóan sápadt volt; arca elkeseredett.

− Szörnyű, Charles − suttogta. − Irtózatos.

− Igen.

− Egészen elsőrangú ügyvédet kell szerezned neki − a lehető legjobbat. Minden segítséget meg kell kapnia.

− Az ember nem is tudja, valójában milyenek ezek a dolgok − mondtam. − Még sohasem láttam, amint valakit letartóztatnak.

− Igen. El sem tudjuk képzelni, milyen az.

Hallgattunk. Felrémlett előttem Brenda arcán a rettenet. Ismerősnek tetszett, és már tudtam is, miért, ugyanezt a kifejezést láttam Magda Leonides arcán, aznap, amikor eljöttem a Ferde Házba, és ő az Edith Thompson-darabról mesélt.

− És aztán… − suttogta akkor Magda − a puszta rettenet!

A puszta rettenet − ez ült Brenda arcán. Brenda nem harcos alkat. Csodálom, hogy egyáltalán volt mersze gyilkosságot elkövetni. De talán nem is ő követte el. Talán Laurence Brown az üldöztetéses kényszerképzetével, az ingatag személyiségével − talán ő töltötte át az egyik üvegcse tartalmát egy másik üvegcsébe

− Milyen könnyű, milyen egyszerű! −, hogy megszabadítsa a nőt, akit szeret.

− Hát túl vagyunk rajta − mondta Sophia. Mélyet sóhajtott, azután megkérdezte:

− De miért most tartóztatták le őket? Azt hittem, nincs elegendő bizonyíték.

− De igen, előkerült bizonyíték. Levelek.

− Mármint kettejük szerelmes levelei?

− Igen.

− Milyen ostobaság ilyesmit megőrizni!

Hát igen. Az a fajta ostobaság, amely nem tanul a más kárán. Nem lehet úgy kinyitni az újságot, hogy az ember ne találkoznék ennek az ostobaságnak valamely példájával − valóságos szenvedély megőrizni az írott szót, a szerelem írásos bizonyítékait!

− Szörnyűség az egész, Sophia − mondtam.

− De nincs értelme bánkódni miatta. Végtére is, ezt reméltük egész idő alatt, nem? Te magad mondtad, akkor este, Mariónál. Azt mondtad, nem volna semmi baj, ha a megfelelő személy ölte meg nagyapádat. Brenda volt a megfelelő személy, nem igaz? Brenda vagy Laurence.

− Ne is mondd, Charles, rágondolni is rossz.

− De hát legyünk végre józanok. Most már összeházasodhatunk, Sophia. Nem vagyok hajlandó tovább halogatni. A Leonides család kint van a dologból.

Sophia rám meredt. Még sohasem vettem észre, mennyire élénkkék a szeme.

− Igen − mondta −, most már alighanem kint vagyunk belőle. Igen? Egészen biztos vagy benne?

− De drága angyalom, hiszen egyikőtöknek sem volt egy hajszálnyi indítóoka sem!

Sophia falfehérre sápadt.

− Csak nekem, Charles. Nekem volt indítékom.

− Igen, persze… − Meghőköltem. − De hát valójában nem is! Hiszen nem tudtál a végrendeletről.

− De tudtam, Charles − suttogta Sophia.

− Micsoda?! − bámultam rá. Végigfutott rajtam a hideg.

− Tudtam, hogy nagyapa rám hagyta a pénzét.

− De honnan?

− Tőle magától. Körülbelül két héttel a halála előtt egyszer hirtelen így szólt: „Rád hagytam a pénzemet, Sophia. Neked kell a családról gondoskodnod, ha én már nem leszek.”

Nem találtam szavakat.

− És nem is szóltál!

− Nem. Tudod, amikor mindenki magyarázkodott a végrendeletről, meg arról, hogy nagyapa aláírta, azt gondoltam, talán tévedett. Talán csak úgy képzelte, hogy rám hagyta a pénzt. Vagy hogy ha csakugyan írt egy végrendeletet, amiben rám hagyta, az talán elveszett, és nem is fog előkerülni. Én nem akartam, hogy előkerüljön − féltem.

− Féltél? Miért?

− Talán… a gyilkosság miatt.

Felrémlett előttem Brenda arca − a puszta rettenet. Felrémlett a rettenet, amit Magda varázsolt egy szempillantás alatt az arcára, amikor fontolóra vette, hogy eljátssza egy gyilkos szerepét. Sophia agyában nincs helye rettenetnek, de Sophia reálisan gondolkodik − pontosan látta, hogy Leonides végrendelete alapján ő is gyanúsítható. Most már megértettem (vagy legalábbis érteni véltem), miért nem volt hajlandó az eljegyzésre, és miért ragaszkodott hozzá, hogy derítsem ki az igazságot. „Meg kell tudnom, mi az igazság. Mindenáron tudnom kell!”, mondta. Most a fülemben csengett komoly, szenvedélyes hangja.

Megfordultunk és a ház felé indultunk. És hirtelen eszembe jutott még valami, amit Sophia mondott. „Valószínűleg meg tudnék gyilkolni valakit… De csak olyasmiért, ami igazán megérné!” Ezt mondta.

A sziklakert kanyarulatában Roger és Clemency közeledett felénk, fürge léptekkel. A viseltes tweedöltöny sokkal jobban illett Rogerre, mint a citybeli üzletember korrekt viselete. Örömteli izgatottság tükröződött az arcán. Clemency a homlokát ráncolta.

− Hahó, gyerekek! − kurjantotta Roger. − Hát végre-valahára itt tartunk! Már azt hittem, soha le nem tartóztatják azt az aljas nőszemélyt. Fogalmam sincs, mire vártak. No de most végre elkapták, a nyamvadt fiújával együtt − és remélem, együtt fognak lógni az akasztófán!

Clemency még komorabban ráncolta a homlokát.

− Ne légy olyan civilizálatlan, Roger.

− Civilizálatlan?! Ez jó. Hidegvérrel, szántszándékkal megmérgezni egy tehetetlen, gyanútlan öregembert − és ha én örülök, hogy elkapják a gyilkost, és lakolni fog tettéért, azt mondod, civilizálatlan vagyok! Mondhatom, legszívesebben a tulajdon két kezemmel fojtanám meg azt a nőt!

Aztán megkérdezte:

− Ugye veletek volt, amikor eljöttek érte a rendőrök? Hogy viselkedett?

− Szörnyű volt − mondta halkan Sophia. − Halálra volt rémülve.

− Úgy kell neki.

− Ne légy már olyan bosszúszomjas − mondta Clemency.

− Tudom, drágám, tudom, de te ezt nem érted. Nem a te apád volt. Én szerettem az apámat. Hát nem érted? Szerettem!

− Ne aggódj: értem. Elég régóta.

− Neked nincs fantáziád, Clemency − mondta, félig tréfásan, Roger. − Mi lett volna, ha engem mérgeznek meg?

Az asszony szemhéja leereszkedett, keze ökölbe szorult. − Ilyet még tréfából se mondj! − szólt élesen.

− Sose búsulj, drágám, nemsokára távol leszünk mindentől.

A ház felé mentünk. Roger és Sophia elöl; Clemency meg én néhány lépéssel hátrább.

− Most már ugye elengednek bennünket? − kérdezte.

− Nagyon szeretne elmenni?

− Elfáradtam, Charles.

Meglepetten néztem rá. Halvány, fanyar mosollyal viszonozta pillantásomat.

− Hát nem látja, hogy én folyton csak harcolok? Harcolok a boldogságomért. Roger boldogságáért. Annyira féltem, hogy a család végül rábeszéli: maradjon Angliában! Akkor továbbra is itt élnénk, összegabalyodva velük, a családi kötelékek fojtogatásában. Féltem, hogy Sophia jövedelmet ajánl neki, és hogy ő Angliában marad, mert itt nagyobb lenne a kényelmem, jobbak a körülmények. Rogernek az a legnagyobb baja, hogy nem hallgat az emberre. Gyökeret ver az agyában valami gondolat − de sohasem a helyes gondolat. Nem tud semmit. És van annyira Leonides, hogy azt higgye: egy asszony csak kényelemben, sok pénzzel lehet boldog. De én harcolni fogok a boldogságomért, igen. Elviszem innen Rogert, és megteremtem neki azt az életet, ami neki való, ahol nincs állandó kudarcélménye. Én magamnak akarom őt − távol a többiektől, minél távolabb…

Halkan, sietősen beszélt, és megdöbbentő elkeseredés fűtötte a hangját. Eddig nem is sejtettem, hogy mennyire kikészültek az idegei. És azt sem tudtam, mennyire kétségbeesetten szeretné magának kisajátítani Rogert.

Eszembe jutott Edith de Haviland furcsa mondása. „De nem a hatványozásig.” Clemencyre gondolt volna?…

Roger jobban szerette az édesapját, mint ahogyan bárkit bármikor szeretne, még a feleségénél is jobban, akihez pedig nagyon ragaszkodik. Most jöttem csak rá, mennyire szeretné Clemency magának megszerezni a férjét. A Roger iránti szerelem tölti ki az életét. Roger a gyereke, a férje, a szeretője.

Autó gördült a bejárat elé.

− Mini! − mondtam. − Megjött Josephine. Josephine és Magda szállt ki a kocsiból.

Josephine-nek kötés volt a fején, de máskülönben feltűnően jól nézett ki.

− Az aranyhalaimat akarom látni − hangzott első kijelentése, és már indult is felénk és az aranyhalas tavacska felé.

− Drágaságom − kiáltott Magda −, jobb lenne, ha előbb bejönnél, lefeküdnél egy kicsit, és talán ennél egy kis finom, tápláló levest!

− Ugyan, hagyjál, anya − mondta Josephine. − Nincs semmi bajom, és különben is utálom a tápláló levest.

Magda tétovázott. Tudtam, hogy Josephine már néhány napja hazajöhetett volna a kórházból, és csak Taverner közbelépésére tartották még ott. Nem óhajtotta kockáztatni Josephine biztonságát, amíg gyanúsítottjai lakat alá nem kerülnek.

− A levegő biztosan jót tesz neki − mondtam Magdának. − Én majd szemmel tartom.

Josephine-t utolértem, mielőtt az aranyhalakhoz érkezett volna.

− Mindenféle történt a távollétedben − mondtam.

Josephine nem válaszolt. Rövidlátó szemével a tavacskába kémlelt.

− Nem látom Ferdinándot − mondta.

− Melyik az a Ferdinánd?

− Amelyiknek négy farka van.

− Az mókás fajta. Nekem az a szép, csillogó aranyhal tetszik.

− Egészen mindennapi példány.

− Az a molyrágta fehér viszont elég csúf. Josephine megvető pillantást vetett rám.

− Az a legértékesebb. Sokkal drágább, mint az aranyhalak.

− Nem is vagy rá kíváncsi, mi történt, Josephine?

− Úgyis tudom.

− Tudtad, hogy találtak egy másik végrendeletet, és hogy nagyapád minden pénzét Sophiára hagyta?

Josephine unottan bólintott.

− Anya mesélte. Különben is már tudtam.

− Úgy érted, hogy a kórházban hallottad?

− Nem; úgy értem, tudtam, hogy nagyapa Sophiára hagyta a pénzét. Hallottam, amikor megmondta neki.

− Már megint hallgatóztál?

− Igen. Szeretek hallgatózni.

− Roppant illetlen dolog, és ne feledd: aki hallgatózik, sose hall jót magáról.

− Hallottam, mit mondott rólam nagyapa, ha erre gondolsz − sandított rám. Majd hozzátette: − Dadus frászt kap, ha meglátja, hogy hallgatózom. Szerinte úrilány nem csinál ilyet.

− Igaza is van.

− Phö − mondta Josephine. − Manapság nincsenek úrilányok. A rádióban mondták. Azt is, hogy az ilyesmi elavult. − Óvatosan ejtette a szót.

Témát váltottam.

− Lekésted a nagy eseményt. Taverner főfelügyelő letartóztatta Brendát és Laurence-et.

Arra számítottam, hogy Josephine, az ifjú mesterdetektív, izgatottan hallja majd ezt az információt, de ő csak a szokásos unott modorban válaszolt:

− Igen, tudom.

− Nem tudhatod. Alig néhány perce történt.

− Találkoztunk az autóval útközben. Taverner felügyelő meg az az antilopcipős detektív ült benne, Brendával és Laurence-szel, hát persze rögtön tudtam, hogy le vannak tartóztatva. Remélem, a felügyelő elmondta a szokásos figyelmeztetést. Mert az kötelező, tudod?

Megnyugtattam, hogy Taverner szigorúan tartotta magát az etiketthez.

− Muszáj volt szólnom a levelekről − mondtam mentegetőzve. − A víztartály mögött találtam rájuk. Hagytam volna, hogy te szólj, de téged éppen leütöttek.

Josephine óvatosan megtapogatta a fejét.

− Igazából meg kellett volna hogy öljenek − mondta öntelten. − Megmondtam neked, hogy ideje már a második gyilkosságnak. Hülyeség volt a víztartály mögé dugni a leveleket. Mindjárt kitaláltam, amikor egyik nap megláttam Laurence-et kijönni onnan. Mert ő nem olyan ezermesterfajta, aki csapokkal meg csövekkel meg biztosítékokkal vacakol. Hát tudtam, hogy biztosan eldugott valamit.

− De hát én azt hittem… − kezdtem, amikor Edith de Haviland szigorú hangja félbeszakított: − Josephine, Josephine, gyere be azonnal! − kiáltotta.

Josephine felsóhajtott.

− Sok hűhó. De azért jobb lesz, ha bemegyek. Muszáj, ha Edith néni hív.

Átfutott a pázsiton. Én lassabban követtem. Josephine rövid szóváltás után bement a házba. A teraszon csatlakoztam Edith de Havi-landhez.

Ezúttal nagyon is meglátszott rajta a kora. Döbbenten láttam, hogy arcára mély redőket vésett a fáradtság, a szenvedés. Kimerültnek, csüggedtnek tűnt. Látta rajtam a nyugtalanságot; elmosolyodott.

− Ez a gyerek hamar kiheverte a megrázkódtatást. De ezentúl jobban kell rá vigyáznunk. Habár… ugye, most már nem lesz erre szükség? − Felsóhajtott. − Örülök, hogy túl vagyunk rajta. De micsoda jelenet! Ha már az embert letartóztatják gyilkosságért, legalább legyen benne egy kis méltóság. Nem állhatom az ilyeneket, mint Brenda, aki kikel magából és hisztériásán sikoltozik. Nincs az effélében kurázsi. Laurence Brown olyan volt, mint a sarokba szorított nyúl.

Holmi szánalomféle ébredezett bennem.

− Szegény ördögök − mondtam.

− Igen… szegény ördögök. Mit gondol, lesz Brendának annyi esze, hogy gondoskodik magáról? Mármint megfelelő ügyvédről, ilyesmiről.

Fura, gondoltam, mindannyian utálják Brendát, mégis aggályosan igyekeznek gondoskodni róla, hogy a lehető legjobb védelemben részesüljön.

− Meddig fog tartani? − kérdezte Edith de Haviland. − Meddig tarthat az egész ügy?

− Nem tudom pontosan. A rendőrbíróság vádat emel, és annak alapján perbe fogják őket. ügy három-négy hónapig, gondolom − és ha elítélik őket, kegyelemért folyamodhatnak.

− Gondolja, hogy el fogják őket ítélni?

− Nem tudom. Azt sem tudom pontosan, mennyi bizonyíték áll a rendőrség rendelkezésére. Vannak bizonyos levelek.

− Szerelmes levelek… Szóval mégis szeretők voltak?

− Szerelmesek voltak egymásba.

Edith de Haviland arca még jobban elkomorult.

− Nincs jó érzésem az egésszel kapcsolatban, Charles. Nem szeretem Brendát. Régebben nagyon utáltam. Csúnyákat mondtam róla. De most… úgy érzem, szeretném, ha minden lehetőséget megkapna… ami csak elképzelhető. Aristide így akarná, úgy érzem, nekem kell gondoskodnom róla, hogy Brenda tisztességes elbánásban részesüljön.

− És Laurence?

− Laurence! − vont vállat türelmetlenül Edith de Haviland. − Férfiember gondoskodjék magáról. De azt Aristide soha meg nem bocsátaná nekünk, ha… − Nem fejezte be a mondatot.

− Ebédidő − mondta kis hallgatás után. − Menjünk be.

Én Londonba megyek, mondtam.

− Kocsival?

− Igen.

− Hm. Nem vinne be engem is? Most már alighanem elengednek minket a pórázról.

− Szívesen beviszem, de úgy tudom, Magda és Sophia is bemegy ebéd után. Kényelmesebben utazhatna velük, mint az én kis sportkocsimban.

− Nem akarok velük menni. Vigyen be, és ne szóljon róla.

Meglepődtem, de teljesítettem a kérését. Útközben nem sok szó esett kettőnk között. Megkérdeztem, hol tehetem le.

− A Harley Streeten.

Ez kissé nyugtalanított, de nem akartam kérdezősködni. De Edith folytatta:

− Nem, még korán van. Tegyen ki a Debenham előtt. Ott megebédelek, és utána megyek a Harley Streetre.

− Remélem… − kezdtem, de aztán elhallgattam.

− Ezért nem akartam Magdával menni. Ő mindent dramatizál. Sok fölösleges hűhó.

− Igazán sajnálom − mondtam.

− Nincs miért sajnálkozni. Jó életem volt. Nagyon jó életem. − Hirtelen elmosolyodott. − És még nem ért véget.

Néhány napja nem láttam apámat. Más ügyekkel volt elfoglalva, hát elmentem megkeresni Tavernert.

Épp volt egy kis szabadideje, és hajlandó volt eljönni velem, hogy igyunk valamit. Gratuláltam, hogy felderítette az ügyet, ő el is fogadta a gratulációmat, de a magatartása nem volt valami vidám.

− Hát ezzel megvolnánk − mondta. − Van ügyünk. Senki sem mondhatja, hogy nincs.

− Gondolja, hogy sikerül elítéltetni őket?

− Nem lehet tudni. A bizonyítékanyag közvetett − mint gyilkossági ügyeknél majdnem mindig. Sok függ attól, milyen benyomást keltenek az esküdtekben.

− Mi derül ki a levelekből?

− Első látásra igencsak terhelőek. utalnak jövendő életükre, majd ha a férj már meghalt. Ilyesféle mondatok, hogy „már nem tarthat soká”. A védelem nyilván majd megpróbálja úgy értelmezni, hogy a férj annyira öreg lévén persze joggal várhatták, hogy hamarosan meghal. Mérgezésről nem esik szó − feketén-fehéren nem −, de van néhány rész, amit úgy lehet értelmezni. Attól függ, ki lesz a bíró. Ha az öreg Carberry elé kerül az ügy, tőle nem sok jót várhatnak. Roppant erkölcsösen viszonyul az illegális szerelmekhez. A védelemre, gondolom, Eaglest vagy Humphrey Kerrt fogják felkérni -Humphrey nagyszerű az ilyen esetekben, de szereti, ha dicső háborús magatartás vagy valami hasonló áll a védence mögött: akkor szebben tudja felépíteni a védelmet. Egy szolgálatmegtagadó esetében nem tud majd kibontakozni. A kérdés az, hogy az esküdtek rokonszenvesnek találják-e majd őket. Esküdteknél sose lehet tudni. Tudja, Charles, ezek ketten nem valami rokonszenvesek. Az asszony: csinos nő, aki hozzáment egy nagyon öreg emberhez a pénzéért, Brown pedig neurotikus alkat, aki lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot. A bűntény annyira ismerős − annyira régi sablon szerint történt, hogy az ember szinte el sem hiszi, hogy elkövették. Persze az esküdtszék úgy is dönthet, hogy Brown követte el, és az asszony nem is tudott róla − vagy éppenséggel úgy, hogy az asszony követte el, és a másik nem tudott róla − vagy pedig úgy, hogy mind a ketten benne voltak.

− És mi a maga véleménye? − kérdeztem. Kifejezéstelen arccal nézett rám.

− Nekem nincs véleményem. Én előterjesztettem a tényeket, ezek a főügyész elé kerültek, és az a határozat született, hogy elegendő alapot szolgáltatnak a bűnvádi eljáráshoz. Ennyi az egész. Én megtettem a kötelességemet, és részemről ezzel kész is. Hát, most tudja, Charles.

Csakhogy nem tudtam. Annyit láttam, hogy Taverner valami okból elégedetlen.

Csak három nap múlva volt alkalmam apámnak elmondani a problémáimat. Ő maga nem hozta szóba az ügyet. Bizonyos tartózkodás volt kettőnk között − és úgy véltem, ismerem az okát. De elhatároztam, hogy ezt az akadályt lerombolom.

− Ki kell ezt beszélnünk − mondtam. − Taverner nincs meggyőződve róla, hogy azok ketten követték el − és te sem vagy meggyőződve.

Apám megrázta a fejét, ugyanazt mondta, amit előzőleg Taverner:

− A dolog kikerült a kezünkből. A többi már a bíróságra tartozik.

− De sem te nem hiszed, sem Taverner, hogy bűnösek?

− Ezt az esküdtszéknek kell eldöntenie.

− Az isten szerelmére − mondtam −, ne próbálj szakkifejezésekkel kifizetni. Mit gondolsz, mit gondoltok − személy szerint?

− Az én személyes véleményem sem mérvadóbb, mint a tiéd, Charles.

− Dehogyisnem. Nagyobb a tapasztalatod.

− Akkor megmondom őszintén. Egyszerűen nem tudom!

− Lehetséges, hogy bűnösek?

− Hogyne.

− De nem vagy benne bizonyos, hogy azok?

Apám vállat vont.

− Hogy lehetne bizonyos az ember?

− Ne kertelj, apa. Más esetekben igenis bizonyos voltál, nem igaz? Egészen bizonyos? Egy szemernyi kételyed sem volt?

− Néha. Nem mindig.

− Kívánom Istentől, bárcsak ezúttal bizonyos volnál.

− Magam is azt kívánom.

Hallgattunk. Arra a két kísérteties alakra gondoltam, amint az alkonyi homályban besodródnak a kertből. Magányosan, űzötten, rettegőn. Féltek az első perctől fogva. Ez vajon nem bűnös lelkiismeretre vall?

Mindjárt feleltem is magamnak: − Nem szükségképpen. − Brenda is, Laurence is félnek az élettől − nincs önbizalmuk, nem hiszik, hogy el tudnák kerülni a veszedelmet, a vereséget, és nagyon is tisztán látták, hogy a sablon − a gyilkosságba torkolló törvénytelen szerelem − bármikor a vesztüket jelentheti.

Apám komolyan, gyengéden szólalt meg:

− Nézzünk szembe a dolgokkal, Charles. Téged még most is az a gondolat bánt, hogy esetleg mégis a Leonides család valamelyik tagja a bűnös?

− Valójában nem. Csak azon töprengek…

− De azt gondolod. Lehet, hogy tévedsz, de igenis azt gondolod.

− Azt − ismertem be.

− Miért?

− Azért… − keresgéltem a szavakat; tisztán akartam látni; összeszedni a gondolataimat −, azért (igen, megvan), azért, mert ők maguk is azt gondolják.

− Maguk is azt gondolják? Érdekes. Nagyon érdekes. Úgy érted, hogy egymást gyanúsítják, vagy pedig valóban tudják is, ki volt a tettes?

− Nem vagyok benne bizonyos − mondtam. − Minden olyan ködös, annyira zavaros. Nagyjából úgy gondolom, hogy maguk előtt is leplezik, ha tudják.

Apám bólintott.

− Roger nem lehet − mondtam. − Roger teljes szívéből hiszi, hogy Brenda volt az, és teljes szívéből szeretné, ha lógni látná. Valójában megkönnyebbülés, ha Roger társaságában van az ember, mert ő oly szimpla, oly egyenes, és nincs semmiféle fenntartása. A többiek viszont mentegetőznek, kényelmetlenül érzik magukat, sürgetnek, hogy szerezzem meg Brenda számára a legjobb védelmet, hogy minden lehetőséget megkapjon − vajon miért?

− Mert valójában, a szívük mélyén, nem hisznek a bűnösségében… − válaszolt apám.

− Igen, ez így lehet. − Azután csöndesen megkérdezte: − Melyikük tehette? Beszéltél valamennyiükkel? Ki a legvalószínűbb?

− Nem tudom. És ettől fogok becsavarodni. Egyikükre sem illik a leírás, ahogyan te a „gyilkos”-t ábrázoltad, és mégis úgy érzem − igenis úgy érzem −, hogy egyikük gyilkos.

− Sophia?

− Nem. Jóságos úristen, dehogy!

− A lehetőség igenis ott motoszkál az agyadban, Charles − igen, igen, ne is tagadd. Annál is inkább, mert nem vagy hajlandó elismerni. No és a többiek? Philip?

− Csakis a legfantasztikusabb indítékból.

− Az indítékok néha fantasztikusak − vagy éppenséggel abszurd módon jelentéktelenek. Mi lehet az ő indítéka?

− Keservesen féltékeny Rogerre − amióta az eszét tudja. Az apa mindig Rogert részesítette előnyben, s ennek hatására Philip egyre jobban befelé fordult. Roger a csőd szélén állt, és az öreg ezt megtudta. Megígérte, hogy talpra állítja Rogert. Tegyük fel, hogy Philip értesült erről. Ha az öreg aznap este meghal, Rogert nem lehet megmenteni. Roger el volna intézve, egyszer s mindenkorra. Ó, tudom, hogy képtelenség…

− Nem, nem. Abnormális, de megesik. Emberi dolog. Hát Magda?

− Meglehetősen gyerekes. Nincs arányérzéke. De meg sem fordult volna az agyamban, hogy része lehetett benne, ha nem akarja olyan egykettőre Svájcba zsuppolni Josephine-t. Óhatatlanul úgy éreztem, fél, hogy Josephine esetleg tud vagy mondhat valamit…

− És aztán Josephine-t főbe kólintották?

− Hát az csak nem lehetett az anyja!

− Miért nem?

− De apa, egy anya mégsem…

− Charles, Charles, hát te sohasem olvasod a rendőri híreket? Számtalanszor előfordul, hogy egy anya megutálja valamelyik gyerekét − csak egyet; a többit odaadóan szereti. Lehet valami ok, valami asszociáció, de általában nehéz kibogozni. Ám ha létezik, akkor nehezen megokolható ellenérzés, és igencsak erős.

− Josephine-t váltott gyereknek szokta nevezni − ismertem be kelletlenül.

− A gyereknek ez rosszulesik?

− Nem hiszem.

− Ki van még? Roger?

− Roger nem ölte meg az apját. Ebben egészen bizonyos vagyok.

− No, hagyjuk Rogert. A felesége − hogy is hívják? −, Clemency?

− Igen − mondtam. − Ha ő ölte meg az öreg Leonidest, hát annak igen különös oka volt.

Elmeséltem apámnak, milyen beszélgetést folytattam Clemencyvel. Nem lehetetlen, mondtam, hogy oly szenvedélyesen el akarja vinni Rogert Angliából − hogy talán e célból megmérgezte az öreget.

− Rávette Rogert, úgy menjenek el, hogy nem szólnak az apjának. De az öreg megtudta. Ki akarta húzni az Egyesült Vendéglátóipart a vízből. Clemency reményei, tervei tehát füstbe mentek. Márpedig ő elkeseredetten odavan Rogerért − a bálványozásig.

− Edith de Havilandet idézed?

− Igen. És Edith is olyan, aki szerintem elkövethette a tettet. Csak azt nem tudom, miért. Mindenesetre feltételezem róla, hogy ha megfelelő okot vél találni, hajlandó saját kezébe venni a törvényt. Az a fajta ember.

− És ő is hangsúlyozta, hogy Brendának megfelelő védelemben kell részesülnie?

− Igen. Ezt talán a lelkiismerete diktálja. Egy pillanatig sem gondolom, hogy ha ő volt a tettes, azt akarná, hogy amazokat vádolják.

− Lehet. De vajon leütötte volna azt a gyereket?

− Nem − mondtam lassan −, azt nem hiszem. De erről jut eszembe: Josephine mondott valamit, ami nem hagy nyugton, és egyszerűen nem emlékszem, mi volt az. Kiment a fejemből. De valami, ami sehogyan sem illik oda, ahova illenie kéne. Csak jutna eszembe…!

− Ne törd a fejed. Majd eszedbe jut. No, maradt még valaki vagy valami?

− Igen. Nagyon is. Mit tudsz a gyermekparalízisről? Milyen hatással van a jellemfejlődésre?

− Eustace?

− Igen. Minél többet töprengek rajta, annál világosabban látom, hogy Eustace beleillik a képbe. Nem szerette a nagyapját, lázadozott ellene. Különös, depressziós hajlama… Az a fiú nem normális. Ő az egyetlen a családban, akiről el tudom képzelni, hogy teljes lelki nyugalommal képes fejbe vágni Josephine-t, mert a kislány tud róla valamit − márpedig nagyon is valószínű, hogy tud. Az a gyerek tud mindent. És leírja egy kis könyvbe.

Elhallgattam.

− Úristen! − sóhajtottam fel. − Hogy én milyen ostoba vagyok!

− Mi baj?

− Most már tudom, mi nem hagyott nyugton. Taverner meg én feltételeztük, hogy Josephine szobáját azért dúlta fel valaki, mert a leveleket kereste. Azt gondoltam, Josephine megtalálta a leveleket, aztán eldugta a ciszternaszobában. Csakhogy amikor a minap beszélgettünk, kiderült a szavaiból, hogy a leveleket Laurence rejtette oda. Josephine meglátta, amint kijött onnan; szaglászott egy darabig, és megtalálta a levélköteget. Aztán persze el is olvasta valamennyit. De nem vitte el őket.

− No és?

− Hát nem érted? Josephine szobájában nem a leveleket keresték. Nyilván valami mást.

− És az a valami…

− Az a kis fekete könyv volt, amibe beírja, mit „nyomozott ki”. Azt keresték! És akárki kereste, nem hinném, hogy megtalálta. Az a kis könyv még most is Josephine-nél van. Akkor pedig… Felálltam.

− Akkor pedig − vette át a szót apám −, a gyerek még most sincs biztonságban. Ezt akartad mondani?

− Ezt. Mindaddig veszedelem fenyegeti, amíg útnak nem indítják Svájcba, ugyanis oda akarják küldeni.

− És ő akar menni? Fontolóra vettem a kérdést.

− Nem hinném.

− Akkor valószínűleg nem is megy − mondta szárazon apám. − De a veszedelmet illetően igazad van. Jobb lesz, ha kimégy hozzájuk.

− Eustace? − kiáltottam elkeseredetten. − Clemency?

− Véleményem szerint − szólalt meg szelíden apám − a tények egészen világosan egy irányba mutatnak… Csodálom, hogy te nem látod. Én…

Glover nyitott be az ajtón.

− Elnézést, Mr. Charles − telefon. Miss Leonides keresi, Swinly Deanből. Sürgős.

Mintha lidérces álom ismétlődne meg. Megint Josephine az áldozat! És ha a gyilkos ezúttal nem hibázott…?

A telefonhoz siettem.

− Sophia? Itt Charles.

Sophiának elkeseredett volt a hangja.

− Charles, nem vagyunk túl rajta. A gyilkos még köztünk van.

− Mi az ördögöt beszélsz? Mi baj? Csak nem… Josephine?

− Nem Josephine. Dadus.

− Dadus?

− Igen, volt ott egy csésze kakaó − Josephine kakaója, de ő nem itta meg. Az asztalon hagyta. Dadus sajnálta kiönteni. És megitta.

− Szegény Dadus. Nagyon rosszul van? Sophia hangja elcsuklott.

− Jaj, Charles… Meghalt.

Ott voltunk megint a lidérces álom kellős közepén.

Erre gondoltam, miközben Tavernerrel kifelé kocsiztunk Londonból. Mintha előző utunk ismétlődnék meg.

Tavemer időnként elkáromkodta magát.

Én pedig bután, hasztalanul el-elismételtem:

− Hát mégsem Brenda és Laurence volt. Nem Brenda és Laurence.

Hittem egyáltalán, hogy ők voltak? Annyira szívesen elhittem volna. Annyira boldogan elhessegettem az egyéb, komorabb lehetőségeket…

Egymásba szerettek. Buta, érzelgős leveleket irkáltak egymásnak. Reménykedtek, hogy Brenda öreg férje hamarosan meghal, békésen és boldogan − de már-már nem is hittem, hogy valójában kívánták a halálát. Az volt az érzésem, hogy egy boldogtalan szerelem kétségbeesett vágyakozása sokkal jobban megfelel nekik, mint holmi köznapi házasélet. Nem hinném, hogy Brenda valójában szenvedélyes alkat. Ahhoz túlságosan vérszegény, apatikus. Neki érzelmes regény kell. És Laurence alighanem az a típus, aki élvezetét leli a frusztráltságban, szívesebben dédelget ábrándokat a majdani boldogságról, mintsem engedne a test ördögének.

Csapdába estek, és rémületükben, fejvesztettségükben nem találtak egérutat. Laurence, hihetetlen ostobaságában, még csak nem is semmisítette meg Brenda leveleit. Az övéit Brenda bizonyára elégette, hiszen nem kerültek elő. És a márványtömböt nem Laurence illesztette az ajtó tetejére. Hanem valaki más, akinek az arcát még mindig maszk rejti.

A bejárat elé hajtottunk. Taverner kiszállt, én követtem. Az előcsarnokban egy civil ruhás nyomozóval találkoztunk, akit nem ismertem, üdvözölte Tavernert, az pedig félrevonta.

Figyelmemet az előcsarnokban álló poggyászhalom vonta magára. Mindegyik bőröndön címke, útra készen. Ahogy nézelődtem, Clemency jött le a lépcsőn, és át az előcsarnokba nyíló ajtón. A bordó ruhája volt rajta, tweedkabát és bordó kalap.

− Épp jókor jött, Charles, hogy elköszönjön − mondta.

− Elutaznak?

− Ma este Londonba megyünk. A gépünk holnap kora reggel indul.

Nyugodt volt, mosolygott, de a szemében óvatos figyelem bujkált.

− De most csak nem mehetnek el?

− Miért ne? − Kemény volt a hangja.

− Ez a haláleset…

− Dadus halálához nincs semmi közünk.

− Talán nem, de azért…

− Miért mondja, hogy „talán nem”? Nincs hozzá közünk. Roger meg én odafent voltunk, csomagoltunk. Le sem jöttünk egész idő alatt, amíg az a kakaó itt állt az asztalon.

− Be tudják bizonyítani?

− Én szavatolok Rogerért. Ő pedig szavatolhat értem.

− Ennyi? Ne feledje: maguk házasok.

Clemency felfortyant.

− Lehetetlen maga, Charles! Roger meg én elmegyünk, hogy a magunk életét éljük. Miért akarnánk megmérgezni egy derék, buta öregasszonyt, aki sohasem ártott nekünk?

− Talán nem őt akarták megmérgezni.

− Még kevésbé valószínű, hogy egy gyereket akarnánk megmérgezni.

− Attól függ, ki az a gyerek, nem?

− Ezt meg hogy érti?

− Josephine nem mindennapi gyerek. Sok mindent tud sok mindenkiről. Ő a… − Elhallgattam. Josephine bukkant elő a szalonba vezető ajtó mögül. Természetesen most is almát majszolt. A gyümölcs rózsás gömbölyűsége fölött ördögi élvezettel csillogott a szeme.

− Dadust megmérgezték − közölte. − Épp, mint nagyapát. Rém izgalmas, nem?

− Egyáltalán nem is vagy szomorú? − tudakoltam szigorúan. − Hiszen kedvelted, nem?

− Nem igazán. Mindig szidott valamiért. Sok hűhót csapott.

− Egyáltalán kedvelsz te valakit, Josephine? − kérdezte Clemency.

Josephine Clemency felé fordította vámpírtekintetét.

− Edith nénit szeretem − mondta. − Edith nénit nagyon szeretem. És tudnám szeretni Eustace-t is, csak mindig olyan undok hozzám, és nem hajlandó részt venni a nyomozásban, hogy ki követett el mindent.

− Te is jobban tennéd, ha felhagynál a nyomozással, Josephine − mondtam. − Nem valami biztonságos.

− Már nem kell semmit kinyomoznom − jelentette ki Josephine. − Mert tudom.

Egy pillanatra csend támadt. Josephine komoran, rezzenéstelenül Clemencyre szegezte szemét. Valahonnan sóhajfélét hallottam. Gyorsan hátrafordultam. Edith de Haviland a lépcsőn állt − de nem hinném, hogy ő sóhajtott volna. A hang a mögül az ajtó mögül hallatszott, ahonnan Josephine az imént előbukkant.

Gyorsan odaléptem, és felrántottam az ajtót. Nem volt mögötte senki.

Mindamellett nagyon nyugtalan voltam. Valaki az előbb ott állt az ajtó mögött, és hallotta, mit mondott Josephine. Visszamentem, és megfogtam Josephine karját. ő még mindig az almáját majszolta, és konokul bámult Clemencyre. Komolysága mögött, úgy véltem, némi rosszindulatú elégedettség bujkál.

− Gyere, Josephine − mondtam. − Beszélgessünk egy kicsit.

Josephine tiltakozni akart, de nem tűrtem semmiféle ellenkezést. Gyorsan bevezettem az ő lakrészükbe. A kis reggelizőszobában vélhetőleg nem zavar bennünket senki. Bevittem oda, határozott mozdulattal becsuktam az ajtót, és leültettem Josephine-t egy székre. Magamnak is kihúztam egy széket, és leültem, szemközt a gyerekkel. − Most pedig, Josephine − szóltam −, lássuk a medvét. Pontosan mi az, amit tudsz?

− Sok mindent.

− Efelől semmi kétségem. A koponyád bizonyára csordultig tele van érdekes és érdektelen információval. De nagyon jól tudod, mire gondolok. Vagy nem?

− Dehogyisnem. Én nem vagyok buta.

Hogy a közvetett összehasonlításnak én vagyok a tárgya, vagy a rendőrség, nem tudtam, de nem is törődtem vele.

− Tudod, ki tett valamit a kakaódba? − kérdeztem.

Josephine bólintott.

− Tudod, ki mérgezte meg nagyapádat?

Josephine megint bólintott.

− És hogy ki vágott téged fejbe?

Josephine erre is csak bólintott.

− Akkor pedig most szépen kirukkolsz vele. Mindent el fogsz nekem mondani − ebben a minutumban.

− Azért se.

− Muszáj. Minden információt, amit megszereztél vagy kiszimatoltál, tudatni kell a rendőrséggel.

− Nem mondok én semmit a rendőrségnek. Buták. Azt gondolták, Brenda csinálta, vagy Laurence. Én nem voltam olyan buta. Nagyon is jól tudtam, hogy nem ők csinálták. Egész idő alatt gondoltam, hogy ki volt az, aztán elvégeztem egy próbát, és most már tudom, hogy igazam volt.

És diadalmas pillantást vetett rám. Magamban türelemért fohászkodtam, és elölről kezdtem.

− Figyelj, Josephine. Én tudom, hogy te nagyon okos vagy… − Josephine-nek ez láthatólag tetszett. − De nem sok hasznod lesz az okosságodból, ha nem maradsz életben. Hát nem tudod, te kis szamár, hogy ameddig ostoba módon őrizgeted a titkaidat, állandó veszedelemben forogsz?

Josephine helyeslően bólintott.

− Dehogyisnem tudom.

− Két alkalommal épp csak megúsztad. Az egyik kísérletnél majdnem odavesztél. A másik valakinek az életébe került. Nem érted, hogy ha továbbra is csak pöffeszkedsz, és fennhangon hirdeted, hogy tudod, ki a gyilkos, akkor további kísérletek következnek − és vagy te halsz meg, vagy valaki más?

− A könyvekben sorra meggyilkolnak mindenkit − közölte nagy élvezettel Josephine. − A végén onnan lehet tudni, ki a gyilkos, mert jóformán ő az egyetlen, aki életben marad.

− Ez itt nem detektívregény. Ez a Háromormú Ház, Swinly Deanben, te pedig egy buta kislány vagy, akinek a sok összeolvasott história a fejébe szállt. El fogod nekem mondani, amit tudsz, ha úgy kell is kiráznom belőled.

− És mi van, ha nem mondok igazat?

− Megteheted, de nem fogod megtenni. Egyébként is, mire vársz?

− Te ezt nem érted − mondta Josephine. − Talán soha nem mondhatom el. Mert például kedvelem az illetőt.

És elhallgatott, hogy megemészthessem a közlést.

− Ha pedig elmondom − folytatta aztán −, annak megadom a módját. Mindenkit leültetek körben, aztán elejétől végigveszem az egészet − a nyomra vezető adatokkal, és aztán hirtelen azt mondom:

− Te voltál!…

És mutatóujját drámai mozdulattal előreszegezte, épp abban a pillanatban, amikor Edith de Haviland lépett a szobába.

− Dobd azt az almacsutkát a szemétbe, Josephine − szólt Edith. − Van zsebkendőd? Ragad a kezed. Elviszlek autón. − Jelentőségteljesen rám pillantott, amikor így folytatta: − Odakint nagyobb biztonságban leszel. − Josephine ellenkezni készült, de Edith hozzátette: − Elmegyünk Longbridge-be, eszünk egy fagyit.

Josephine szeme felcsillant.

− Kettőt!

− Talán − mondta Edith. − No, eredj, vegyél kalapot, kabátot, meg a sötétkék sáladat. Hideg van ma odakint. Charles, menjen vele, amíg összeszedi a holmiját. Ne hagyja egyedül. Nekem még meg kell írnom egypár levelet.

Leült az asztalhoz, én pedig kikísértem Josephine-t a szobából. Edith figyelmeztetése nélkül is úgy tapadtam volna Josephine-re, akár a pióca.

Meg voltam róla győződve, hogy a gyereket közvetlen közelből fenyegeti a veszedelem.

Miközben Josephine öltözött, s én asszisztáltam, Sophia lépett a szobába. Meglepődött, amikor megpillantott.

− Mi az, Charles, elszegődtél pesztonkának? Nem is tudtam, hogy itt vagy.

− Longbridge-be megyek Edith nénivel! − jelentette fontoskodva Josephine. − Fagyizni fogunk!

− Brr, ilyen hidegben?

− A fagyi mindig finom − közölte Josephine. − Ha belülről fázol, annál inkább meleged van kívülről.

Sophia összevonta a szemöldökét. Gondterheltnek látszott; megdöbbentett sápadtsága, karikás szeme.

Visszamentünk a reggelizőszobába. Edith épp leitatott két borítékot. Fürgén felállt.

− Indulhatunk − mondta. − Szóltam Evans-nek, hogy hozza ki a Fordot.

És kisietett az előcsarnokba. Mi követtük.

Pillantásomat megint magukra vonták a bőröndök és rajtuk a címkék. Valamilyen okból tétova nyugtalanságot keltettek bennem.

− Egészen szép idő van − pillantott fel az égre Edith de Haviland, miközben a kesztyűjét húzta. A Ford már a ház előtt várt. − Hideg, de egészséges. Igazi szép, angol őszi nap. Milyen szépek a fák, ahogy kopár ágaik az égre rajzolódnak! Csak itt-ott libeg még egy-egy arany levél…

Hallgatott egy-két pillanatig, majd Sophiához fordult, és megcsókolta.

− Isten veled, kedves − mondta. − Ne emészd magad. Bizonyos dolgokkal szembe kell nézni, el kell viselni.

Majd pattogó hangon azt mondta: − Gyere, Josephine − és beszállt a kocsiba. Josephine bemászott melléje.

Integettek, és a kocsi elhajtott.

− Alighanem igaza van; jobb, ha Josephine-t távol tartjuk az egésztől egy darabig. De mindenképpen ki kell szednünk ebből a gyerekből, amit tud, Sophia.

− Valószínűleg nem tud semmit. Csak felvág. Josephine nagyon szeret fontoskodni.

− Ez több annál. Tudják már, milyen méreg volt a kakaóban?

− Valószínűleg digitalin. Edith néni szed digitalint, a szíve miatt. Egész üveg tablettája van fent a szobájában. És az üveg most üres.

− Az ilyesmit zárva kellene tartania.

− Úgy is volt. De hogy hol tartotta a kulcsot, azt könnyen megtudhatta valaki.

− Valaki? Kicsoda? − És megint a poggyászhalomra pillantottam. Aztán hirtelen megszólaltam:

− Nem mehetnek el. Nem szabad megengedni.

Sophia meglepett pillantást vetett rám.

− Roger és Clemency? Charles, csak nem gondolod…

− Miért, te mit gondolsz?

Sophia tehetetlenül széttárta karját.

− Nem tudom, Charles − suttogta. − Csak azt tudom, hogy már megint rajtunk… rajtunk a lidércnyomás…

− Igen. Én is ezt mondtam magamban, miközben Tavernerrel idefelé tartottunk.

− Mert ez valóban olyan, mint egy lidérces álom. Az ember járkál, olyanok között, akiket jól ismer, az arcukba néz − és az arcok egyszer csak megváltoznak − már nem ismerős néz rád, hanem idegen… kegyetlen idegen…

Sophia felkiáltott:

− Gyere ki, Charles − gyere ki! Odakint biztonságban vagyunk… Félek bent maradni ebben a házban…

Sokáig kint maradtunk a kertben. Hallgatólagos megegyezéssel nem beszéltünk a valamennyiünket nyomasztó borzalomról. Sophia gyengéd szeretettel mesélt a halott asszonyról, arról, hogy mi mindent csináltak együtt, miket játszottak gyerekkorukban Dadussal, és hogy miket mesélt nekik Dadus apjukról, Rogerről, meg a többi testvérről.

− Ők voltak az igazi gyerekei. Hozzánk csak a háború alatt jött vissza, amikor Josephine kisbaba volt, Eustace meg furcsa kisfiú.

Sophia lelkére valamelyes enyhülést hozott, hogy felelevenítette ezeket a régi emlékeket.

Vajon mit csinálhat Taverner?, töprengtem. Bizonyára a házbelieket kérdezi ki. Elhajtott egy autó, benne a rendőrségi fényképész meg még két ember, és nemsokára begördült egy mentőautó.

Sophia megborzongott. A mentőautó hamarosan elment, és tudtuk, hogy Dadus holttestét elszállították, boncolásra.

Mi pedig még akkor is a kertben ültünk, vagy sétáltunk, és beszélgettünk − és szavaink egyre inkább arra szolgáltak, hogy valódi gondolatainkat leplezzék.

Sophia megint megremegett.

− Nagyon késő lehet, már egészen besötétedett − mondta. − Be kell mennünk. Edith néni és Josephine még nem jött meg… Már vissza kellett volna érniük…

Tétova nyugtalanság fogott el. Mi történhetett? Edith szándékosan tartja távol a gyereket a ferde háztól?

Bementünk. Sophia összehúzta a függönyöket. Égett a tűz, és a nagy szalont a hajdani fényűzés szelleme hatotta át. Rozsdaszínű krizantémmal telt nagy vázák álltak az asztalokon.

Sophia csengetésére bejött a szobalány, akit legutóbb az emeleten láttam, és behozta a teát. Vörös volt a szeme, és szüntelenül szipogott. Azt is észrevettem, hogy minduntalan hátrahátrapillant a válla fölött, mintha félne.

Magda velünk tartott, de Philip teáját bevitték a könyvtárszobába. Magda most a kőbe vésett fájdalmat alakította. Alig beszélt. Egyszer megkérdezte:

− Hol van Edith és Josephine? Sokáig elmaradnak.

De a hangja távoli volt, közönyös.

Én azonban egyre jobban nyugtalankodtam. Megkérdeztem, ott van-e még Taverner. Magda azt mondta, úgy hiszi, igen. Elmentem megkeresni. Megmondtam, hogy aggódom Miss de Haviland és a gyerek miatt.

Taverner azonnal a telefonhoz ment, és utasításokat adott.

− Ha megtudok valamit, azonnal szólok − mondta.

Megköszöntem, és visszamentem a szalonba. Sophia ott volt, Eustace-szel. Magda már

kiment. − Taverner szól, ha tud valamit − mondtam Sophiának.

− Valami történt, Charles − mondta halkan Sophia −, valami egész biztosan történt.

− Sophia kedves, hiszen még nincs is olyan késő.

− Mit izgultok? − kérdezte Eustace. − Biztosan moziba mentek.

Kiballagott a szobából.

− Lehet, hogy Edith elvitte Josephine-t egy szállodába, vagy be Londonba − mondtam Sophiának. − Felmérte, hogy a gyerek veszélyben van − hamarabb felmérte, mint mi.

Sophia komor pillantása titokzatos volt.

− Elbúcsúzott tőlem… − suttogta.

Nem egészen értettem, mit jelent ez a megjegyzés, vagy mire lehet belőle következtetni. Megkérdeztem, Magda aggódik-e.

− Anya? Nem, nincs semmi baj vele. Nincs időérzéke. Most éppen Vavasour Jones új darabját olvassa, az a címe: Ember tervez − asszony végez. Bűnügyi vígjáték, egy női Kékszakállról − szerintem az Arzén és levendulá-ból lopták, de van benne egy jó női szerep, egy asszony, aki imád özvegy lenni.

Nem szóltunk többet. Ültünk, és úgy tettünk, mintha olvasnánk.

Fél hét volt, amikor Taverner benyitott, és a szobába lépett. Már láttuk az arcán, mit fog mondani.

Sophia felállt.

− Igen? − szólt.

− Nagyon sajnálom. Rossz hírem van az önök számára. Általános riasztást rendeltem el az autó megkeresésére. Egy motorkerékpáros jelentette, hogy egy ilyesféle rendszámú Fordot látott lekanyarodni az országútról a Flackspur Heath-nél be az erdőbe.

− Csak nem… a flackspuri kőfejtő felé?

− De igen, Miss Leonides. − Kis hallgatás után folytatta. − A kocsit a kőfejtőben találták meg. Mindkét utasa halott. Talán vigasztaló a tény, hogy azonnal meghaltak.

− Josephine! − Magda állt az ajtóban. Hangja jajongva felcsapott. − Josephine!… Az én kisbabám…

Sophia hozzá lépett és átölelte.

− Várjunk csak egy percet − szóltam. Eszembe jutott valami. Edith de Haviland két levelet írt, azután kivitte őket az előcsarnokba.

De amikor beszállt a kocsiba, nem volt a kezében semmi.

Kirohantam az előcsarnokba, a tölgyfa fiókos szekrényhez. És megtaláltam a két levelet − a nagy vörösréz szamovár mögé tette valaki.

A fölsőt Taverner főfelügyelőnek címezték.

Az imént Taverner utánam jött. Most átnyújtottam neki a levelet, és ő feltépte. Mellette álltam, és én is elolvastam a rövid néhány sort.

Várakozásom szerint ezt a levelet halálom után találják meg. Nem óhajtok részletekbe bocsátkozni, de teljes felelősséget vállalok sógorom, Aristide Leonides, valamint Janet Rowe (Dadus) haláláért. Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy Brenda Leonides és Laurence Brown ártatlan Aristide Leonides meggyilkolásában. Ha érdeklődnek dr. Michael Chavasse-nál, Harley Street 783., ő közölheti, hogy az életemből alig néhány hónap lett volna hátra. Szívesebben választom ezt az utat, és ezzel egyben megóvhatok két ártatlan embert attól a megpróbáltatástól, hogy olyan gyilkossággal vádolják őket, amelyet nem követtek el. A fentieket szellemi képességeim teljes birtokában írtam.

Edith Elfrida de Haviland

Amikor végeztem a levéllel, tudatára ébredtem, hogy Sophia is elolvasta; hogy Taverner engedelmével-e vagy sem, azt nem tudom.

− Edith néni… − suttogta Sophia.

Lelki szemem előtt megjelent Edith de Haviland, amint könyörtelenül beletiporja a szulákot a földbe. Emlékeztem kezdeti, fantasztikus gyanúmra. De miért…

Sophia mondta ki a gondolatot, amely még meg sem formálódott az agyamban.

− De miért vitte magával Josephine-t? Alighogy kimondta, én már tudtam, mi az igazság. Tisztán állt előttem minden. Ráébredtem, hogy a második levél még mindig a kezemben van. Lenéztem, és a magam nevét láttam meg a borítékon.

Ez a levél vastagabb és keményebb volt, mint az első. Azt hiszem, már akkor tudtam, mi van benne, amikor még ki sem nyitottam. Feltéptem a borítékot, és Josephine kis fekete jegyzetfüzete esett ki belőle. Felemeltem a padlóról − kinyílt a kezemben, és megláttam benne az első bejegyzést…

Mintha nagyon messziről hallottam volna Sophia tiszta, fegyelmezett hangját:

− Tévedtünk − mondta. − Nem Edith tette.

− Nem − szóltam én. Sophia közelebb húzódott.

− Josephine volt − suttogta −, ugye? Igen. Josephine.

Együtt néztünk le a fekete könyvecske első bejegyzésére. Kialakulatlan, gyerekes betűkkel rótták:

Ma megöltem nagyapát.

Később már csodálkoztam: hogyan is lehettem ennyire vak. Hiszen az igazság oly nyilvánvaló volt. Josephine, és csakis Josephine rendelkezett valamennyi szükséges tulajdonsággal. Hiúsága, fontosságérzete, állandó beszélhetnékje, önnön okosságának meg a rendőrség butaságának a hangoztatása…

Sohasem vettem számításba Josephine-t − hiszen gyerek. De gyerekek is követtek el gyilkosságokat, és ez a gyilkosság nagyon is kitelt egy gyerektől. Hiszen nagyapja magyarázta el neki a módját − majdhogy leírást nem mellékelt hozzá. Nem kellett mást tennie, mint vigyáznia, hogy ne hagyjon ujjlenyomatokat, és aki életében csak egy detektívregényt elolvasott, tisztában van ezzel. A többi mind hókuszpókusz volt, a tömérdek elolvasott ponyvából merített összevissza részlet. A jegyzetfüzet − a nyomozás − az állítólagos gyanú; ahogy kötötte magát, hogy addig nem mondja el, amíg nem tökéletesen biztos a dolgában…

És végül a merénylet saját maga ellen. Szinte hihetetlen teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy könnyen végezhetett volna magával. De gyerekfejjel erre még csak nem is gondolt. Hiszen ő a hősnő. A hősnőt nem ölik meg. De mégis volt ott nyomra vezető jel − a földmaradványok a rozoga széken, a mosókonyhában.

Josephine volt az egyetlen, akinek fel kellett állnia egy székre, hogy a márványtömböt az ajtóra illeszthesse. Nyilván többször is elvétette (innen a horpadások a padlón), majd türelmesen újra meg újra felmászott, és visszarakta a márványtömböt: a sáljával fogta meg, hogy ne hagyjon rajta ujjlenyomatot. És a márványtömb lezuhant − és Josephine-t kis híján agyonütötte.

Tökéletes volt a rendezés − elérte a kívánt hatást. Josephine-t veszedelem fenyegeti, Josephine „tud valamit”, Josephine-nek az életére törnek!

Már láttam azt is, hogy szándékosan vonta magára a figyelmemet a ciszternaszobában. És mielőtt kiment volna a mosókonyhába, előzőleg gondosan feldúlta a szobáját.

Hanem amikor hazajött a kórházból, és megtudta, hogy Brendát és Laurence-et letartóztatták, alighanem elégedetlen lett. Az ügy lezárult − és ő, Josephine, kikerült a reflektorfényből.

Ellopta hát Edith szobájából a digitalint, beletette a tulajdon kakaójába, és otthagyta az érintetlen csészét az előcsarnok asztalán.

Tudta vajon, hogy Dadus fogja meginni? Valószínűleg. Aznap délelőtti szavaiból ítélve, berzenkedett Dadus bíráló megjegyzései ellen. Dadus vajon, aki egész életét gyerekek között töltötte, gyanakodott volna? Dadus bizonyára tudta, kezdettől fogva tudta, hogy Josephine nem normális. Koraérettsége fejletlen erkölcsi érzékkel párosult. Talán benne találkoztak az átöröklés különféle elemei − az, amit Sophia a család „könyörtelenségének” nevezett.

Megvolt benne nagyanyja családjának parancsoló könyörtelensége, és Magda könyörtelen önzése, aminek révén mindent csak a maga szemszögéből látott. És valószínűleg örökölte Philip érzékenységét, és szenvedett a csúnyaság bélyegétől, hogy ő a család „váltott gyermeke”. És végül, de nem utoljára, vérében voltak az öreg Leonides alapvetően ferde tulajdonságai, a bűnre való hajlam. Ő volt az igazi Leonides-sarj, hasonlított nagyapjához, eszében, agyafúrtságában − de míg a nagyapa szeretete családja és barátai felé áradt, a Josephine-é befelé fordult; ő csak magamagát szerette.

Az öreg Leonides valószínűleg rájött arra, amire a családból senki más: hogy Josephine veszedelmes lehet önmagára és másokra nézve. Nem engedte bentlakásos iskolába, mert tartott attól, amit a gyerek ott elkövethet. Otthonának falai közt védelmezte, őrizte − és most már értettem, miért kérte nyomatékosan Sophiát, hogy vigyázzon Josephine-re.

Magda hirtelen elhatározása, hogy külföldre küldi a gyereket − vajon ez is Josephine féltéséből fakadt? Nem volt ez talán tudatos félelem, csak holmi homályos anyai ösztön.

És Edith de Haviland? Kezdetben gyanakodott, azután félt − majd végezetül mindent tudott? Lenéztem a kezemben tartott levélre.

Kedves Charles. Ez a levél csak magának szól -és ha úgy határoz, Sophiának. Fontos, hogy valaki tudja az igazat. A mellékelt füzetet a hátsó ajtó mögötti régi kutyaólban találtam. Josephine ott tartotta. A füzet igazolja régi gyanúmat. A cselekedet, amelyet végre fogok hajtani, talán helyes, talán helytelen − nem tudom. Az én életemből már nincs sok hátra, és nem akarom, hogy a gyerek szenvedjen, ha itt a földön felelősségre vonják azért, amit tett. Minden alomban akad egy „hibás példány”.

Ha helytelenül cselekszem, Isten bocsássa meg − de szeretetből teszem. Isten áldja meg mindkettőjüket.

Edith de Hauiland

Egy pillanatig haboztam csupán, aztán átnyújtottam a levelet Sophiának. És együtt kinyitottuk újra Josephine fekete könyvecskéjét.

Ma megöltem nagyapát.

Forgattuk a lapokat. Elképesztő termék volt. Pszichológusoknak való csemege. Elrettentő nyíltsággal tárta fel egy elferdült, önző természet dühét. Ott állt előttünk a bűntény szánalmasan gyerekes és jelentéktelen indítóoka.

Nagyapa nem enged balettozni, hát elhatároztam, hogy megölöm. Akkor Londonba költözhetünk, és anya nem bánja, ha balettozok.

Csak néhány bejegyzést másolok le. Mindegyik sokatmondó.

Nem akarok Svájcba menni − nem is megyek. Ha anyu kényszerít, őt is megölöm − csak honnan szerezzek mérget. Talán tudok csinálni magyal-bogyóból. A könyvben az áll, hogy mérgező.

Eustace-re ma nagyon megharagudtam. Azt mondja, csak lány vagyok, és semmi értelme a hűje detektívesdinek. Majd nem tartana hűjének, ha tudná, hogy én követtem el a gyilkosságot.

Charles elég hejes − csak nagyon buta. Még nem határoztam el, ki legyen a tettes. Talán Brenda és Laurence − Brenda undok velem, azt mondja, nem vagyok komplet de Laurence-et bírom − mesélt Charlot Kordayről aki leszúrt egy embert a fürdőkádban. Nem valami okosan csinálta.

Sokatmondó volt az utolsó bejegyzés is.

Gyűlölöm Dadust… gyűlölöm… gyűlölöm… Azt mondja, még kislány vagyok. És hogy felvágok. Ráveszi anyát, hogy küldjön el külföldre… Meg fogom ölni Dadust is. Edith néni orvossága talán jó lesz. Ha még egy gyilkosság történik, visszajönnek a rendőrök, és lesz megint egy kis izgalom.

Dadus meghalt. Örülök. Még nem határoztam, hova dugjam az orvosságos üveget, amiben a tabletták voltak. Talán Clemency néni szobájába − vagy Eustace-ébe. Amikor nagyon öreg leszek és meghalok, ezt hátrahagyom, a rendőrfőnöknek címezve, és akkor majd megtudják, milyen nagy bűnöző voltam.

Becsuktam a könyvecskét. Sophia szeméből ömlöttek a könnyek.

− Charles, jaj, Charles, ez iszonyú. Kis szörnyeteg volt − és mégis… mégis olyan nagyon szánalmas.

Kedveltem Josephine-t… Még most is maradt a szívemben egy kis gyengédség iránta… Az ember nem szeret valakit kevésbé azért, mert megbetegszik tüdővészben vagy egyéb halálos betegségben. Josephine, ahogy Sophia mondta, kis szörnyeteg volt − de szánalmas kis szörnyeteg. Rossz hajlammal született − a Ferde Ház elferdült lelkű gyermeke.

− Ha életben marad… mi történt volna? − kérdezte Sophia.

− Valószínűleg javítóintézetbe kerül, vagy gyógypedagógiai iskolába. Később esetleg kiengedték volna… vagy talán elmegyógyintézetbe zárják. Nem tudom.

Sophia megborzongott.

− Jobb, hogy így történt. De Edith néni, nem szívesen gondolok rá, hogy mindent magára vállalt.

− Ő akarta így. Nem hiszem, hogy a dolog nyilvánosságra kerül. Úgy gondolom, amikor Brenda és Laurence bíróság elé áll, egyszerűen elejtik ellenük a vádat.

− Te pedig, Sophia − folytattam más hangon, és két kezét a kezembe fogtam −, hozzám jössz feleségül. Most tudtam meg, hogy Perzsiába helyeznek. Velem jössz, és elfelejted a kis Ferde Házat. Anyád színre viheti a darabját, apád annyi könyvet vehet, amennyit akar, és Eustace hamarosan egyetemre kerül. Ne aggódj már miattuk. Most énrám gondolj.

Sophia a szemembe nézett.

− Nem félsz feleségül venni, Charles?

− Miért félnék? Szegény kis Josephine-ben összpontosult mindaz, ami rossz a családban. Te pedig, Sophia, hiszem és vallom, örökölted a Leonides család legjobb, legderekabb tulajdonságait. Nagyapád igen jó véleménnyel volt rólad, és azt hiszem, ő nemigen tévedett. Emeld fel a fejed, drága szerelmem. Miénk a jövő.

− Elhiszem, Charles. Szeretlek, a feleséged leszek, és boldoggá teszlek. − Lenézett a kis fekete könyvre. − Szegény Josephine.

− Szegény Josephine − mondtam én is.

II.

− Nos, Charles, mi az igazság? − kérdezte apám. Az öregúrnak sohasem hazudok.

− Nem Edith de Haviland volt, apám − mondtam. − Hanem Josephine.

Apám szelíden bólintott.

− Igen. Egy ideje magam is ezt gondoltam. Szegény gyermek…