Robert Merle

Állati elmék

(Tartalom)

Paul Budkernek és

René-Guy Busnelnek

Előszó

Sok idő eltelt, amióta Mesterségem a halál című könyvem megjelent. De még mindig haragszom magamra, amiért menthetetlen hanyagságból elmulasztottam, hogy előszót írjak hozzá. Minden lustaság elnyeri a büntetését, s az enyém igazán kegyetlenül bűnhődik, amikor a jóhiszemű olvasók még most, tizenöt évvel a könyv megjelenése után is kétségbe vonják a történet hitelességét. Pedig mi sem lett volna könnyebb, mint felkérni őket, hogy álljanak meg egy pillanatra a küszöbön, és így szólni hozzájuk: Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján.(1)

Valóság és képzelet problémája az Állati elmék esetében is felvetődik, csak másképpen. Itt inkább a regény „műfaját” nehéz meghatározni; a műfaj meghatározásából ugyanis, ha egyszer túl vagyunk rajta, önként adódik a „tényszerű” és kitalált elemek arányának meghatározása, ami joggal érdekli az olvasót. Bevallom, most zavarban vagyok. Nem érzem biztosan, hogy ezt a könyvemet éles körvonalakkal meg tudnám határozni. Ilyen körülmények között talán az a legcélszerűbb, ha a megközelítéses módszerhez folyamodom, s mivel kapásból nem tudom meghatározni az írásműveknek ezt a típusát, legalább annyit elmondok róla, hogy majdnem micsoda, vagy hogy minek nem lehet tekinteni.

Az az olvasó, aki mit sem tud a cetológiáról, első pillantásra állatmítosznak vélheti az Állati elmék-et. Csakugyan az volna? Igen is, meg nem is. A válasz, gondolom, nem nagyon kielégítő, pedig pontos, és egyáltalán nem fosztja meg rangjától e műfajt, amely többszörös nemesi levéllel büszkélkedhetik: Cyrano de Bergerac, Swift, Mac Orlan,(2) Karel Čapek, Orwell, Vercors – ez a névsor nagy erejű műveket idéz, amelyek ember és állat viszonyát utópikusan boncolgatják. Többnyire abból indulnak ki, hogy az állatok – madarak, lovak vagy disznók – kifejlesztik értelmi képességeiket, és domesztikálják az embert, aki valamiféle degenerált, ijesztő és kegyetlen jószággá aljasul: Swift jehu hátborzongató képet ad róla.

Vercors szándéka egészen más. Tropi-komédiá-jában kitalál egy primitív lényt, amely annyira közel áll az emberhez, hogy képes megtanulni a nyelvünket, és fajtája kereszteződhetik a miénkkel. A szerző nem az állat felsőbbrendűségét bizonyítja az emberrel szemben; arról van szó, hogy az ember ne zsákmányolhassa ki a felfedezett majomember munkaerejét: a bíróságnak el kell ismernie, hogy a tropi – így nevezi Vercors – emberi lény, nem pedig állat, így lesz a regényből az emberfogalom meghatározásának eredeti és elgondolkoztató kísérlete.

Karel Čapeknek Harc a szalamandrákkal című könyve is egy mitikus állatot szerepeltet, de egyébként semmiben sem hasonlít Vercors művéhez. A szalamandra, akit Čapek elképzel, Ázsiában élő tengeri emlős, nagyon értelmes, nagyon szelíd, és keze van. Európába kerül, akklimatizálódik, megtanul angolul, s ekkor az ember nagy tömegekben használja fel tenger alatti építkezésein, olyan körülmények között, amelyek a négerrabszolgaságra és a koncentrációs táborokra emlékeztetnek. A szalamandra igen józan, szapora és szorgalmas lény; hiába sújtják „faji” megkülönböztetéssel, lassanként felemelkedik, kiművelődik, megépíti a maga tenger alatti üzemeit, és kiaknázza saját nyersanyagait, végül pedig, minthogy égető szüksége van új lakóterületekre, mén rohamosan szaporodó népe a tengerpartok mentén él, úgy szerzi meg a hiányzó partokat, hogy Amerikában, Ázsiában és Európában is a szárazföld óriási darabjait röpíti a levegőbe, miután kivájta és aláaknázta őket... Így süllyednek el városaikkal és falvaikkal együtt a legtermékenyebb síkságok, s az ember iszonyodva látja, hogy a földgolyó egyre zsugorodik a lába alatt, akárcsak a legendás szamárbőr.

A könyv, amely 1936-ban jelent meg, nemcsak írói kvalitásaival, de prófétai jellegével is lenyűgözi az olvasót. A háború utáni gyarmati válság, a koncentrációs táborok világa, az atombomba s talán a kínai nép hihetetlenül gyors modernizálódása is (amit én a magam részéről egyáltalán nem találok riasztónak) pontosan le van írva benne nyolc, kilenc, húsz évvel az események bekövetkezése előtt. Az utolsó rész apokaliptikus hangja a pusztító világháborúra utal, amelynek Čapek jól érezte a közeledtét, bár nem sokkal a kitörése előtt meghalt, ily módon megfosztva a Prágába bevonuló nácikat attól az örömtől, amit letartóztatása jelentett volna.(3)

Ebben a könyvben, amelybe az olvasó mindjárt belefoghat, nem kellett óvakodnom Swift vagy Čapek utánzásától. Másrészt arra sem gondoltam, hogy újításaimmal érdemeket fogok szerezni. Helyettem a kor választott, amelyben élek: az kényszerített, hogy újat csináljak. Minthogy harminc évvel Čapek után írtam könyvemet, nem szorultam rá, mint ő, hogy kitaláljak egy értelmes tengeri emlőst, amely képes megtanulni az emberek nyelvét, mert a tudomány sokat haladt Čapek óta, s ma már tudjuk, hogy az az állat, amelyet ő megálmodott, csakugyan létezik: delfinnek hívják. Čapek ebben is prófétának bizonyult.

Könyvem tehát valóban „állatregény”, akárcsak a többi, ha ezen olyan művet értünk, amely az ember és állat viszonyát tanulmányozza, de az az állat, amelyet én választottam szereplőül, nem mitikus lény, és az emberrel való kapcsolatát reális keretben ábrázolom. Elbeszélésem dokumentumszerű formája ezért nem puszta stiláris fogás. Két kiváló francia cetológus, Paul Budker és René-Guy Busnel bölcs, tudós és baráti irányításával összegyűjtöttem a palackorrú delfinre, vagyis Tursiops truncatusra vonatkozó zoológiai adatokat, s csupán a tálalás történik regényes formában: maguk az adatok valódiak – egészen addig a határig, amely a dokumentumokat elválasztja a szépirodalomtól.

Persze meg kell mondanom, hol húzódik ez a határ. Igaznak ugyanis igaz, hogy a delfin képes elszigetelve kiejteni egyes emberi szavakat, amelyeknek az értelmét is felfogja, de egyelőre még csak remélhető, hogy egyszer sikerül áttérnie a szóról a mondatra: ez a döntő lépés azután lehetővé tenné, hogy rövid időn belül tökéletesen elsajátítsa a tagolt nyelvet. Regényem ezt a döntő lépést már beépíti a cselekménybe. Vagyis a képzelet bátorkodott átvenni a stafétabotot a tényéktől, és a jelen vásznára vetítette a jövőt. Elbeszélésem éppen ezért 1970. március 28-án kezdődik, s az 1973. január 8-ról 9-re virradó éjszakán ér véget.

Jóslatregény? Science-fiction? Első pillantásra igen. Valójában nem. Az én jóslatom ugyanis nem húsz-harminc évet ugrik előre, hanem sokkal rövidebb időt – alig három, illetve hat évet –, s még csak nem is vagyok egészen biztos benne, hogy csakugyan előreugrik-e. A tudományos felfedezések és a nyilvánosságra hozataluk között mindig van némi időbeli eltolódás, még az Egyesült Államokban is. Annál inkább, amikor a kutatások nem közömbösek a nemzetvédelem szempontjából...

Sajnos erről van szó. A delfint, a kedves, elragadó delfint, akit oly hathatós fegyverekkel áldott meg a természet, s aki mégis oly szelíd, oly jóindulatú, oly barátságos az emberrel szemben, az őrült emberiség katonai célokra akarja felhasználni, hogy rettegést és pusztítást zúdítson általa az „ellenség” kikötőire és flottáira. Miket visznek, illetve miket vihetnének végbe ezek az eleven tengeralattjárók, ha majd a tagolt nyelv segítségével „bevethetőkké” válnak, ahogy mondani Szokás: ezt próbáltam meg, korunk politikai összefüggéseibe ágyazva, elképzelni.

Közben nem is sejtettem, hogy igen közel járok egy bizonyos regénytípushoz, amely nemrég született meg az Egyesült Államokban, s máris jelentős példákra hivatkozhat.(4) 1967 júniusában, amikor munkám utolsó fejezete is készen volt, Claude Julien elküldött hozzám néhány ilyen művet, azzal a kéréssel, hogy ismertessem őket a Monde-ban. Olvasás közben eszméltem rá, hogy amiként Jourdain úr a tudtán kívül prózában beszélt, tudtomon kívül immár két esztendeje én is a politics-fictiont művelem, így hívják ugyanis az új műfajt, amelynek akaratlanul is hódoltam. Azért húzom alá az új szót, mert Franciaországban a politikai regény egy idő óta „avultnak” számít. Új? Avult? Bevallom, idegenkedem e fogalmaktól. Úgy gondolom, a divat nem lehet a témaválasztás vagy egy irodalmi mű megítélésének jogos kritériuma.

A politics-fiction volna tehát az a meghatározás, amelyet keresek? Nem egészen. Magam is látom, hogy az Állati elmék számos elemét nem lehet a politics-fictionre visszavezetni, abban az értelemben, ahogy tengerentúli barátaink használják ezt a kifejezést: hadd utaljak csupán az állatregény jellegre s a nagy múltú filozófiai hagyományra, amely Európában hozzátapad, a tudományos jóslatok és a történelmi jóslatok egy beötvözésére, a tudós és az állam viszonyának elemzésére, a delfin-magatartás és az emberi magatartás párhuzamos vizsgálatára.

Az eredmény: egy hibrid mű. Egyáltalán nem szégyellem bevallani, mert az irodalomban éppoly kevéssé vagyok ellensége a vérkeveredésnek, mint a biológiában.

Ez a keveredés egyébként igazán nem mesterséges. Még abban is kimutatható, amit az Egyesült Államok iránt érzek, márpedig az Egyesült Államokról itt sok szónak kell esnie, hiszen a cselekmény színhelyéül választottam. De van-e olyan ember, akit e nagy ország vezetőinek kockázatos politikája ne töltene el szorongással a földgolyó jövőjét illetően? Bár a könyvemben ábrázolt helyzetek történelmi példákra épültek, bizonyára lesznek olyanok, akik nem tudják egykönnyen elfogadni őket. De hadd jelentsem ki legalább, hogy semmit sem akartam bizonyítani. Ez a könyv nem elméleti mű, hanem regény. Problémákat igenis felvet. Megoldásukra nem vállalkozik.

Robert Merle

Párizs, 1967. július 4.

1.1970. március 28.

Haza, legyen szíves, William, mondta Mrs. Jameson, azzal a kimért udvariassággal, amelyet a sofőrje mindig megkapott tőle (tudod, édes Dorothy, engem imád a személyzet, sohasem feledkezem meg a születésnapjukról, és mindig udvariasan beszélek velük), William előrehajtotta kövér, borotvált tarkóját, egyébként nem Williamnek hívták, de Mrs. Jameson az egyszerűség kedvéért így hívott minden sofőrt, aki a férje halála óta nála szolgált, William rátette két párnás kezét a volánra, és valahol messze elöl a Cadillac lágyan feldorombolt, majd végtelenül lassan, óvatosan elindult.

Mrs. Jameson nekitámasztotta terjedelmes hátát az ülés dohányszínű támlájának, a kocsinak angol bőrhuzata volt, luxuskivitel felárral, Mrs. Jameson megigazította szemüvegét, amelynek a keretébe apró, de valódi gyémántok voltak foglalva, krokodilbőr retiküljét leengedte izmos combjára, súlyos fejével bal felé fordult, elbiggyesztette a száját, tágra meresztette szürke szemét, rábámult Sevilla professzorra, alaposan szemügyre vette, szótlanul, fesztelenül, mint egy tárgyat, igen, az első benyomás nem csal, sötét szemek, fakó arc, hollófekete haj, úgy néz ki, mint egy cigány, azt hiszem, olyan szőrös lehet, mint szegény John volt, kész gorilla, még a háta is szőrös, és gyapjas a melle, ez is egy olyan forróvérű, latin hím, ezek a legszívesebben mindig üzekednének.

Mr. Sevilla, ön ugyebár külföldi származású, dehogyis, százszázalékos amerikai vagyok, de az apai dédapám Galíciában született, Galíciában? kérdezte Mrs. Jameson felhúzva a szemöldökét, Sevilla ránézett, és udvariasan elmosolyodott, ez a nő olyan, mint egy tengeri sügér, az alsó ajkának keserű görbülete és a kimeredő, ostoba szeme a sügérre emlékeztet, tetszik tudni, Mrs. Jameson, Galícia az egy spanyol tartomány, milyen romantikus, mondta Mrs. Jameson a retikül zárjával babrálva, hirtelen rosszkedvű lett, hát akkor mégiscsak valamiféle cigány, megint balra fordította a fejét, és ismét rámeredt Sevillára, szép kezére, sötét szemére, a halántékán őszülő fekete hajára, mindegy, azok a hülye nők úgyis odalesznek érte, és különben is csak egy óráig tart az egész.

Mrs. Jameson valami kis fájdalmat érzett a jobb melle táján, és elfojtotta azt a vágyát, hogy benyúljon a kombinéja alá, és ujjaival kitapintsa a bőre alatt azt a bújócskát játszó, mogyoró nagyságú kis duzzanatot, amelynek talán halál a neve, Murphy ugyan megnyugtatta, de hiszen neki a megnyugtatás a mestersége, semmi az egész, Mrs. Jameson, igazán semmi, a hangja mély volt, a szeme átható, arckifejezése türelmes és ugyanakkor agyonhajszolt, Mrs. Jameson előredőlt, behunyta a szemét, a verejték végigfolyt a testén, fülelt a halálra, ijedten fülelt, így telt el néhány másodperc, újra megtámasztotta a hátát, kinyitotta a szemét, acélszürke szembogarai úgy bukkantak elő, mint két nyugtalan jószág, meglátta a krokodilbőr retikült a térdén, az ülések dohányszínű bőrhuzatát, William borotvált tarkóját, minden ott volt a helyén, uram isten, nem igazság, nem lehet igaz, hogy Mrs. Jameson, John B. Jameson özvegye meghaljon, John elsápadt, ránézett a feleségére véreres szemével, ijesztően hörbölve szedte a levegőt, és holtan borult a tányérjára, Isten igazságot szolgáltat, John sokat ivott, sokat dohányzott, szőrös volt és érzéki, Mrs. Jameson egy hegycsúcson ült, pompás jelenség, virágmintás világoskék ruhában, oroszlánok nyaldosták keresztény lábát, felemelte a fejét, felhúzta az alsó ajkát, hogy ne látszódjon a tokája, aztán kinyitotta a retikült, kivett belőle egy lezárt borítékot, s a hüvelyk- és mutatóujja közé fogva szótlanul átnyújtotta a széles Cadillac túlsó oldalára, Sevillának,

köszönöm, mondta Sevilla, fakó arca elpirult, fekete szeme pislogni kezdett, ellenállt a kísértésnek, hogy azonnal a zsebébe gyömöszölje a borítékot, sikerült uralkodnia magán, szórakozottan játszadozott vele, mint egy jelentéktelen tárggyal, amelyet, ha éppen úgy adódik, akár ott is hagyhatna a dohányszínű bőrülésen, amikor majd kiszáll, vannak előadóink, akik jobb szeretik, ha készpénzben kapják meg a honoráriumot, mondta Mrs. Jameson semleges hangon, ugyan, drága asszonyom, igazán nem fontos, mormolta Sevilla, Marian rengeteg pénzébe került, hatalmas tartásdíjat fizetett neki, tudod, drágám, mondta Marian, ha valamelyik barátnőjének megmutatta új lakását, valóságos csoda, hogy egyszerre ennyi pénz hullt az ölembe, de hiszen ő maga volt a csoda, Marian, ahogy a válóper idején viselkedett, maximális igények és maximális ravaszság, kivágta belőlem azt a font húst és még többet is, az ilyen ájtatos hölgyek az utolsó dollárt is ki tudják szipolyozni az emberből, Sevilla neheztelő szemmel nézett Mrs. Jamesonra, évi százezer dollárja van, arra szórja el, amire akarja, a férje hatvanéves korában felmondta a szolgálatot, meghalt, hogy a felesége gazdag lehessen, egy élet megrövidült egy haszontalan élet érdekében, kettős képtelenség, professzor úr nős? kérdezte Mrs. Jameson, elváltam, felelte kurtán Sevilla, gyerekek? kettő, Mrs. Jameson rosszalló szemmel bámult William tarkójára, nem gondolja, kérdezte torokhangon, hogy nagy megrázkódtatás a gyermekeknek, ha a szüleik különválnak, azt hiszem, Mrs. Jameson, sokkal nagyobb megrázkódtatás a gyerekeknek, ha olyan otthonban élnek, ahol nincs egyetértés, mondhatnám, ez a megrázkódtatás pusztítóbb hatású, mert naponta megismétlődik, ezzel nem tudok egyetérteni, mondta Mrs. Jameson, száraz kattintással becsukva a krokodilbőr retiküljét, akkor hát, úgy látszik, nem egyezik a véleményünk, jegyezte meg Sevilla, William elcsúsztatta párnás kezét a volánon, felnézett a visszapillantó tükörre, de az arca szenvtelenül derűs maradt, miközben azt gondolta, na nézd a vén spinét, folyton szarakodik mindenkivel, hány éves, professzor úr? Sevilla odakapta a fejét, ötvenkettő, utólag fellobbant benne a méreg, amiért ilyen engedelmesen válaszolt, mindig túl sok engedményt teszünk az udvariasság nevében, az emberek visszaélnek ezzel, belénk szúrnak, a férjem, mondta Mrs. Jameson, ötvennégy éves korában halt meg, kitűnő ember volt, és hál' istennek sohasem merült fel közöttünk semmilyen nézeteltérés, és mindig rendkívül szigorúan eleget tettem a társasági kötelezettségeimnek, és csak azt az egyet bánom, hogy sajnos nem tudtam elég sokat együtt lenni vele, de John kora reggel elment a gyárba, vigyázott rá, hogy fel ne költse, de este, amikor hazajött, nagyon későn, mindig nagyon későn, szegénykém, én rendszerint nem voltam otthon, és milyen az egészségi állapota? elég jó, mondta Sevilla, és gyanút fogott, feszülten, elégedetlenül figyelt, Mrs. Jameson elhallgatott, sügérajka lebiggyedt egy kicsit, a kérdéssel nem volt semmi célja, és a válasszal nem ment semmire, most úgy nézett ki, mint egy tyúk, amely kapirgálás közben kibányászott egy gilisztadarabot, és aztán oldalról bámulja azzal a kerek szemével, hallgattak mind a ketten, Mrs. Jameson félig leengedte a szemhéját, és megfeledkezett Sevilláról, a professzor sem több, mint egy tárgy, amelyet letettek mellé az ülésre, majd használat után visszaviszi oda, ahonnan hozta, Mrs. Jameson felsóhajtott, a klub, az elnöki teendők, az előadások, micsoda robot, az idő múlik, múlik, ahány év, annyi tavasz, hány tavasz van az ember életében, a Cadillac lassított, derékszögben befordult, lassan gurult tovább a kékes ciprusokkal szegélyezett fasorban, a kavics csikorgott a gumiabroncsok alatt, professzor úr, ugye nem haragszik, ha megkérem, hogy legfeljebb negyven percig beszéljen és csak egyszerű kifejezéseket használjon?

*

Mrs. Jameson rámutatott egy öblös, piros bársonyfotelre, és hellyel kínálta Sevillát. A professzor szemben állt a hallgatósággal: negyven szempár meredt rá. Sevilla biccentett és leült. A fotel puhán besüppedt alatta, félig elnyelte. Hiába próbálta fellökni magát, csípője beleragadt a fotelbe. Azt hitte, székre fogják ültetni, egy asztal mögé, amelyen kiteregetheti a jegyzeteit. De semmi sem volt előtte, az oldalán sem, pedig elkelt volna legalább egy kis alacsony asztalka. Elmerült a bíborvörös bársonyban, csaknem belefulladt, a kényelem megbénította. Még arra sem volt képes, hogy a könyökét rátegye a karfára: ahhoz nagyobbra kellett volna nőnie. Arról sem lehetett szó, hogy a papírjait nekitámassza térde ferde síkjának. Sevilla a zsebe felé nyúlt, tétovázott, majd belenyugodott, hogy jegyzetek nélkül fog beszélni.

Vagy negyven hölgy ült körülötte karéjban, minden korosztályból, és merően bámulták. Sevilla finoman visszanézett rájuk, és elmosolyodott. Eléggé megnyerő, őszinte, fiatalos mosolya volt, tudta, hogy ennek sohasem marad el a hatása. De most nem viszonozta senki. A szemben ülő arcok meg se rezzentek. A hölgyek nézésében nem volt rosszindulat. Igaz, jóindulat sem. Úgy látszik, az a körülmény, hogy ő az egyetlen férfi a helyiségben, nem ruházza fel semmilyen kiváltsággal. Sevilla másodszor is a hölgyekre pillantott, mulatságosnak találta a helyzetet. Szinte látta, mi megy végbe a hallgatóság lelkében: a Klub tagjai hetenként egyszer összegyűlnek, hogy meghallgassanak egy előadót, és befogadják a legújabb ismereteket. E magasztos cél szemszögéből nézve igazán mindegy, hogy az előadó milyen nemű. A Klub erről nem vett tudomást.

Sevilla egyszerre csak ráeszmélt, hogy a jobbján álló Mrs. Jameson éppen az ő életrajzát ismerteti: kezében egy gépelt papírlap, arról olvassa fel. Mrs. Jameson bámulatosan átalakult: szirupos szavakkal méltatta a professzor érdemeit. A keresztényi erények összessége sugárzott róla, és a professzornak is juttatott belőle. Csöpögött belőle a lelkes optimizmus. Minden tökéletes és tiszta: Amerika, Florida állam, a Klub, a pompás város, ahol a Klub megalakult, a Klub tagjai, a Klub elnöknője, az előadó. És a férjek, gondolta Sevilla, vajon mit csinálnak ezalatt ők, a szerencsétlenek? Talán a pénzt hajszolják, hogy a feleségük ráérjen művelődni? De tulajdonképpen miért is ne? A hölgyek rosszabb dolgokat is művelhetnének. Ha jól meggondoljuk, a Klub igazán becsületükre válik, sőt becsületünkre válik mindannyiunknak, az egész nemzetnek.

Mialatt Mrs. Jameson buzgón sugározta a felebaráti szeretetet, Sevillának lassanként sikerült megkülönböztetnie a vele szemben levő arcokat. Hárman-négyen szépek voltak: egy csinos, vörös, ír származású amerikai nő, a bőre tejfehér, a szeme zöld, egy finom vonású, telivér zsidó nő, impozáns, szoborszerű jelenség, egy fiatal hölgy, aki valószínűleg a déli államokból származik, ovális arca csupa finomság, a bőre sápadt, fekete szemében sóvárgó nézés, pilláit néha leengedi, lassan és csábítóan. Azonkívül még egypár fiatal nő, elég csinosak, elég elegánsak, de szárazabbak, nyugtalanabbak és láthatólag boldogtalanok. Az ötvenéves korhatár fölött azután semmi más, csak elhízás, gyémántkeretű szemüvegek, tartós hullámok, gyöngyház hajcsatok. Sevilla hosszasan elnézte őket. Micsoda űr, micsoda rejtett sivárság. Megöregedni sohasem volt jó mulatság, no de így öregedni meg, hogy az embernek nincs foglalkozása, s miután betöltötte a hatvanat, a hetvenet, még csak el sem hitetheti önmagával, hogy dolgozik, kutat, fejlődik! És ez a Klub tulajdonképp milyen nevetséges alibi. Ma a delfinekről hallanak előadást, jövő héten Marcel Proustról, két hét múlva Délkelet-Ázsiáról. Általános műveltség, heti negyvenperces adagokban. Mindenből egy keveset, mint ahogy a büfékben szokás.

Mrs. Jameson elhallgatott; a tapintat és a tökély mintaképe. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, súlyos testtel, az állat felszegve, mintha önmagának volna szobra. Tapsoltak, Mrs. Jameson biccentett, s a szemét lesütve leült. Egy kárpitozott kis alacsony széken foglalt helyet. Otthon volt, megengedhette magának ezt a szerény gesztust. A kis szék egyébként kettős célt szolgált: a világ elé tárta Mrs. Jameson szerénységét, és pihentette a lábát.

– Csupa fül vagyok, professzor úr – mondta ravaszkás, leleményes arccal, mintha ezt a kifejezést külön erre a célra ötlötte volna ki.

Mrs. Jameson a kis széken ült. Hátat fordított a Klubnak. A tagtársnők kiszabadultak szürke tekintetének szorítójából, és Sevilla észrevette, hogy egyik-másik hölgynek élénkebb lesz a pillantása, fesztelenebb a tartása, rácáfolva a kezdeti érdektelenségre. Megkönnyebbült, megint férfinak érezte magát, barátságosan nézett vissza a hallgatóságra, és friss hangon kezdett beszélni.

– Az elmúlt években annyi újságcikk, nyilatkozat, jóslat, karikatúra, rajzfilm és Hollywoodnak szánt forgatókönyv jelent meg a delfinekről, hogy azt hiszem, én már semmi újat nem mondhatok önöknek. (Tiltakozás.) Ha úgy gondolják, hogy nem így van, ha nemcsak udvariasságból tiltakoznak (nem, nem), akkor igyekszem legjobb tudásom szerint megvilágítani a probléma lényegét. De arra kérem önöket, ne várjanak semmi szenzációt, semmi meglepőt. A tudományos kutatás meglehetősen lassan halad, és a delfinológia jelenleg még gyerekcipőben jár.

Az amerikaiak – folytatta Sevilla – híresek arról, hogy szeretik az állatokat, és nagy érdeklődéssel tanulmányozzák őket. Mármost vitathatatlan, hogy nincs még egy állat, amely az elmúlt tíz év folyamán, különböző okokból, akkora érdeklődést keltett volna nálunk, mint a delfin. A kutatás is vele foglalkozott a legtöbbet. Az USA haditengerészete és más állami intézmények évente jelentős összegeket fordítanak különböző kutatócsoportok munkájának a finanszírozására: magam is egy ilyen csoportnak vagyok a vezetője. Azonkívül több magánvállalat, mint például a Lockheed California Company, vagy a Sperry Gyroscope Company, szintén tetemes összegekkel támogatja a delfinológiát. Egészen pontos adatokkal ugyan nem szolgálhatok, de nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy a teljes összeg, amelyet ezek a cégek és az állami szervek a fenti célra költenek, jelenleg már eléri az évi ötszázmillió dollárt. (Élénk érdeklődés.)

Sevilla egy kis szünetet tartott, hogy a hallgatóság felmérhesse az összeg nagyságát.

– Ötszázmillió dollár – folytatta Sevilla –, az sok pénz, de ennyit érdemes is a delfinre költeni, erről meg vagyok győződve. Megpróbálom tehát kifejteni önök előtt, egyszerű kifejezésekkel és röviden, mint ahogy kedves elnöknőjük a lelkemre kötötte (derültség), hogy miért lett minden állat közül éppen a delfin a legnagyobb érdeklődés, a legkiterjedtebb kutatás tárgya az Egyesült Államokban.

Talán megengedik, hogy elöljáróban néhány szót szóljak a fiziológiájáról. A delfin nem hal, hanem a cetfélék fajtájába tartozik. Nem kopoltyúval, hanem tüdővel lélegzik. Minthogy oxigénszükségletét a levegőből szerzi be, fel kell jönnie a víz színére. A hal, mint minden olyan állat, amelyet helytelenül hideg vérűnek szoktak nevezni, változó testhőmérsékletű: az Antarktisz vizeiben olyan, mint a jég, a Karib-tengerben pedig langyos. A delfin viszont meleg vérű állat, vagyis állandó a testhőmérséklete, függetlenül attól, hogy milyen hőmérsékletű vízben van: ezért borítja testét, akárcsak nagyobb rokonáét, a bálnáét, vastag szalonnaréteg, amely megvédi a hidegtől. Ez a réteg, amelyet a gumihoz hasonló, sima bőr takar, gömbölyű, áramvonalas formát ad a testének, úgyhogy könnyen tud siklani a vízben. A delfin nem rak ikrákat, mint a hal. Emlősállat, és akárcsak az összes többi emlős, az embert is beleértve, a szaporodásnak azt a módját gyakorolja, amelyet valamennyien jól ismerünk (élénk érdeklődés): párosodás, terhesség, szülés, szoptatás. Ezek a folyamatok a delfineknél igen érdekesek és látványosak, minthogy a vízben játszódnak le, de fiziológiai szempontból nincsen bennük semmi rendkívüli, és nem is óhajtom részletesebben leírni őket. (Leplezett csalódás.)

Anatómiai felépítésének egynémely sajátosságából joggal lehet arra következtetni, hogy valamikor, a régmúlt időkben, a delfin szárazföldi állat volt, és csak később kellett alkalmazkodnia a tengerhez. De az alkalmazkodás kitűnően sikerült. Az úszósebessége, hogy csak erre az egy példára szorítkozzam, felülmúlja a legtöbb halét.

Miért szentel az amerikai tudomány ekkora figyelmet ennek a tengeri emlősnek? – folytatta Sevilla, egy kissé felemelve a hangját. – Mert megvan benne az a képesség, amelyet mi, emberek, intelligenciának nevezünk. Egyszóval, úgy látszik, a delfin intelligenciája elég közel áll a miénkhez, s ezért az analógia alapján következtetni tudunk a működésére.

Sevilla elhallgatott, ránézett a hölgyekre, és egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat.

– A cetfélék kivétel nélkül értelmesek – folytatta azután –, de mi azért választottuk kutatásaink tárgyául éppen a delfint, mert ő a legkisebb, és bízvást mondhatom, sokkal kezelhetőbb, mint rokonai, a bálnák, az ámbráscetek vagy a kardszárnyúak. A Tursiops truncatus, köznapi nevén a „palackorrú delfin”, amelyet mind közül a legjobban kedvelünk, nem hosszabb három méternél. Az átlagos példányok két méter ötven centi hosszúak, és súlyuk százötven kiló. Ez a delfin tehát könnyen szállítható autóban vagy repülőgépen. Elegendő számára egy közönséges úszómedence, s bár az ápolása némi gondokkal jár, fenntartási költségei nem túlzottak: naponta mintegy tíz kiló halat fogyaszt.

A delfin azonban mindenekelőtt azért eszményi tárgya a tudományos kutatásnak, mert rendkívül szelíd. Szelídsége nem gyengeségből fakad. Roppant állkapcsának egyetlen csapásával képes megölni egy jól megtermett cápát, ha a kopoltyúján éri. Azonkívül két sor igen éles tépőfoga van, szám szerint összesen nyolcvannyolc, s ha akarná, cafatokra téphetné annak a kezét vagy a lábát, aki foglyul ejti. A delfin azonban emberemlékezet óta sohasem fordította fegyvereit a mi fajtánk ellen. Sőt: a legtöbb háziállat, ha egy kissé fájdalmas kezelésnek vetik alá, harap vagy karmol. A delfin nyugodtan tűri a rá mért fájdalmat, és sohasem válik fenyegetővé. Szinte úgy tetszik, mintha valami kimeríthetetlen, eredendő jóindulat lakozna benne az ember iránt. Egyébként a legrégibb ókor óta azt beszélik róla, hogy szívesen keresi a társaságunkat, különösén a gyerekekét. Ha vad állapotban fogságba ejtik, bámulatosan rövid idő alatt megszelídül, és örömmel fogadja simogatásunkat.

Sevilla elhallgatott. A hallgatóság szemében némi ellágyulást vélt felfedezni, s minthogy maga is nagy állatbarát volt, rokonszenvezett ezzel az érzelmi állapottal, és egy kis szünetet tartott, hogy részt vehessen benne. „Jószívű nép vagyunk”, gondolta lelkesen.

– Alpers – folytatta néhány pillanat múlva – igen érdekes történetet mesél el a delfinek szelídségéről. 1955 karácsonyán Új-Zélandban, egy Opononi nevű kis fürdőhely közelében váratlanul feltűnt egy delfin, pontosabban egy nőstény delfin, elkeveredett a strandolok között, és általános meglepetésre játszadozni kezdett velük. Különösen a gyerekeket kedvelte, és végtelen türelemmel hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Ha labdát dobtak neki, elkapta a fogával, igen magasra elröpítette maga elé, roppant sebesen úszni kezdett, hogy a labda alá kerüljön, és mindig sikerült is elkapnia, mielőtt visszaesett volna a tengerbe. Volt egy másik játéka is, amelyre senki sem tanította. Hasa alá nyomta a labdát, a víz alá bukott vele, és amikor elért egy bizonyos mélységet, elengedte. A labda kipattant a vízből, a delfin odavágtatott a röppálya várható végpontjához, és amikor a labda visszahullt, erőteljesen belevágott a farkuszonyával, mint egy krikettütővel. Ha nem volt labdája, keresett magának egy sörösüveget a tenger fenekén, és az orrán egyensúlyozta... Vagyis nemcsak játszadozott a gyerekekkel, hanem szórakoztatta is őket.

Mondanom sem kell, hogy Opo hírneve – így keresztelték el a delfint a gyerekek – csakhamar bejárta egész Új-Zélandot. A sziget minden részéről és a szomszéd szigetekről is számtalan ember jött, hogy megbámulja. Ekkor a megfigyelők egy érdekes jelenségnek lehettek a tanúi. Az állat kedvessége az emberekre is átragadt. Este a tengerparton az ismeretlenek megszólították egymást, és figyelmesek voltak egymáshoz. A társadalmi és faji korlátok leomoltak. Opononi a barátság faluja lett.

Erre a szóra, hogy társadalmi, melyet mindjárt a faji követett, Mrs. Jameson bóbiskoló szelleme nyomban leadta a vészjelzést: a hölgy kiegyenesedett az alacsony széken, összepréselte ajkát, s szigorú és egyszersmind riadt arccal nézett Sevillára, mintha figyelmeztetni akarná, hogy micsoda szakadék nyílik meg a lába előtt. De Sevilla nem látott semmit. Teljesen elmerült a témában.

– Szívesen mesélnék még sok mindent a delfinek szeretetre méltó tulajdonságairól – folytatta, és fekete szeme ragyogott a gyöngédségtől –, de most nem ez a feladatom. Mindazonáltal hangsúlyozni szeretném, milyen nagy kiváltságnak tartom, hogy e pompás állat tanulmányozásával tölthetem az életemet. A delfin bűbájos jó barát, értelmes, pajkos, hálás. Bár önök mind láttak már delfineket, nem szívesen mondanék le arról az örömről, hogy megmutassak egy fényképet, amely itt van nálam – ezzel a levéltárcájába nyúlt –, és amely az egyik delfinemet ábrázolja. Éppen játszadozik a medencében az asszisztensnőmmel, Arlette Lafeuille-jel (kanadai származású, innen a francia név). A fényképen jól látszik a szája formája. Mármint a delfiné... (Nevetés.) Jókora nyílás, a szájszöglet felgörbül. Olyan, mintha mosolyogna, méghozzá huncutul. És csakugyan – folytatta, miközben a fénykép kézről kézre járt –, ez a benyomás, bár teljesen szubjektív, egyáltalán nem hamis: a delfin a legvidámabb és a legjátékosabb állat az egész teremtésben.

Sevilla megvárta, amíg a fénykép visszakerül hozzá, és a hallgatóság moraja elcsendesedik.

– Mondottam, hogy a delfin rendkívül értelmes, most pedig azt szeretném elmondani, mire alapozzuk ezt a megállapítást. Az első kritérium: az agyvelő súlya. A delfinnél ez átlagosan 1700 gramm, az embernél 1400, a csimpánznál 350. Ezt az adatot azonban, bár nyilván nem közömbös a delfin képességeinek megítélése szempontjából, nehéz pontosan értelmezni. Az agy velő súlyának és az egész test súlyának az aránya, amelynek alapján egyes kutatók igyekeztek skálába foglalni az ember, a delfin, a majom és az elefánt értelmi képességeit, a mai nézetek szerint már nem elég biztos mutató. Az anatómiai vizsgálat sokkal meggyőzőbbnek látszik. Ez pedig legalább ugyanannyira a delfin mellett szól. A delfin agya, akárcsak az emberé, bonyolult, összetett, sejtekben gazdag agy. Az emberi aggyal való hasonlósága különösen akkor tűnik fel, ha a cerebellum és az agykéreg igen nagy fejlettségét tekintjük.

Sevilla elhallgatott. Cerebellum, agykéreg: vajon meg kell-e magyaráznia ezeket a kifejezéseket? Mrs. Jamesonra pillantott, de a hölgy ernyedt testtel, behunyt szemmel ült a helyén, mintegy elmerülve önmaga mélyebb rétegeibe, ahol már igazán nem számít, hogy az előadó egyszerű kifejezéseket használ-e vagy sem.

– E fejlett intelligencia másik bizonyítékát – folytatta Sevilla – természetesen a delfin viselkedése szolgáltatja. Önök is tudják, mennyire elszaporodtak az Egyesült Államok minden részében az oceanáriumok, és milyen sikere van a delfinszámoknak. Ha önök már láttak ilyen előadásokat, bizonyára egyetértenek velem: a delfin mutatványaiból teljességgel hiányzik a cirkuszi állatok sivár rutinja. A cirkuszi állat rabszolga, melyet megbüntetnek, ha hibázik, megjutalmaznak, ha jól végzi a dolgát; vakon, automata módra engedelmeskedik annak az embernek, aki beidomította, és csakis neki. A delfin elfogadja a jutalmat, mert hozzátartozik a játékhoz, de nem tűr semmilyen büntetést. Olyan örömöt talál a mutatványában, hogy szívesen végrehajtja bárkivel, ha megkapja a kellő jelzést. Azonkívül szórakozik, szeret dolgozni, élvezi a tapsot. Az ember, aki a mutatványokra megtanítja, nem az idomítója, hanem a barátja. Például arra akarják megtanítani a delfint, hogy kapjon el a fogával egy labdát, félig emelje ki testét a vízből, és egy erőteljes nyakmozdulattal röpítse a labdát egy kosárlabda-hálóba, amelyet a medence fölött állítottak fel. Mihelyt a delfin megérti, hogy mit várnak tőle, nem kell ösztökélni az ismételt kísérletezésre. Maga is megpróbálkozik újra meg újra, amíg csak ki nem javítja a hibáit. Olyan az egész, mintha nem is egy állatot idomítanának, hanem egy atléta végezné az edzését.

Még szembeötlőbb a delfin intelligenciája, amikor szórakozik. Tudják ugyebár, milyen megejtő látványt nyújtanak játszadozás közben a fiatal állatok. Komolyság és tréfa, báj és sutaság elragadóan keveredik játékukban. De a delfin játéka nemcsak ennyiből áll.

Egy fiatal delfin véletlenül felfedezi, hogy ha egy pelikántoll hull az egyik csap alá, amely a medencéjét táplálja, a tollat egészen a túlsó oldalig sodorja a víz. Csak utána kell úsznia, és máris elkapja. Odavan az örömtől, hogy rájött erre a szórakozásra, újrakezdi, tízszer, hússzor, harmincszor. Egy fiatal nőstény is látja a játékot, és közbelép, hogy tökéletesítse, ő már nem közvetlenül a csap alá ejti a tollat, hanem az örvénybe, amely a vízsugár nyomán keletkezik. Amikor a toll leér a víz színére, forogni kezd az örvény peremén, s mielőtt a tölcsér beszippantaná, hogy azután a víz tovább sodorja, eltelik kéthárom másodperc. A nőstény delfin ezt az időt használja fel, hogy elébe ússzon a tollnak, és amikor odaér hozzá, elkapja. A fiatal hím követi a példáját. Azután már kettesben játszanak. Felváltva hol az egyik, hol a másik viszi a tollat az örvényhez, miközben a társa néhány méterrel távolabb várakozik. Kétségtelen, hogy némely rovarfajtánál is megfigyelhetők igen bonyolult kollektív tevékenységek, ezek azonban sztereotip műveletek, nem tökéletesíthetek, és kezdeményezőjük nem valamely egyed. A delfineknél valamelyik egyed találja ki a játékot, mások tökéletesítik, és többen is részt vesznek benne. Vagyis itt az alkotó értelem nyilvánul meg, látjuk a csoportos játék megszervezését, és olyan megfigyelőképességet, amely rendkívül ritka az állatvilágban.

Sevilla elhallgatott, s amióta beszélni kezdett, most először pihent meg a tekintete azon a két-három csinos arcon, amelyre kezdetben felfigyelt. Még mindig elmerült a témájában, de szükségét érezte egy kis kikapcsolódásnak, mielőtt újabb lendületet venne. „Milyen gyönyörű ovális arc” – gondolta, a déli nőre(5) nézve. Ugyanebben a pillanatban a déli nő néhány fokkal jobbra fordította a fejét, finom vonású arca háromnegyed profilban elvált a sötét bársonykárpittal bevont faltól, egy gyors pillantást vetett Sevilla felé, azután mindjárt leejtette pilláit fekete szemére, nagyon lassan, mintha titkos kincseket zárna el kamrájukba. Mindez mesterien volt időzítve: az arc beállítása, a gyors pillantás és a függöny lassú lebocsátása. „Hű, de hamis” – gondolta Sevilla, kissé megborzongva a gyönyörűségtől. A közjáték legfeljebb egy másodpercig tartott, de amikor újra beszélni kezdett, úgy érezte, hogy lényegesen felfrissült.

– Tudják ugyebár, miket szoktak mondani az emberek, amikor a kutyájukról beszélnek: „Milyen értelmes, épp csak hogy meg nem szólal!” Nyilvánvaló, hogy ebben a kijelentésben egy kis ártatlan önellentmondás rejlik. Az igazi értelemnek ugyanis éppen a nyelv a legfőbb próbája. Ezek szerint tehát a delfin értelmi színvonaláról is csak úgy alkothatunk fogalmat, ha megállapítjuk, hogy képes-e érintkezni társaival.

A delfin nem a szájából bocsát ki hangokat, hanem a fecskendőnyílásából, abból a kis lyukból, amely a homloka fölött található, és légzésre szolgál, és egy szelep segítségével bezárul, ha a delfin alábukik a vízbe. A delfin hangképző szervei tehát különböznek a mieinktől, mindazonáltal felhasználási lehetőségeik meglehetősen rugalmasak. A delfin ugyanis igen sokféle, változatos és modulált hangokat képes kibocsátani. Néha mintha csikorgást hallatna – olyasfélét, mint egy rosszul olajozott ajtó sarokvasai –, máskor csahol, vakkant, dünnyög, sokféleképpen fütyül, és még másféle hangokat is hallat, amelyeket azonban illetlennek minősítenék. (Derültség.)

Mármost az a kérdés: képesek-e rá a delfinek, hogy hangok segítségével információkat közöljenek egymással. Bonyolult információkra gondolok, vagyis nem sorolom közéjük azt a segélyhívást, amelyet egy sebesült állat a társaihoz intéz, sem pedig a párosodás idején azt a szigorú rendreutasítást, melyben a hím részesíti a nőstényt, ha ez utóbbi úgy tesz, mintha el akarna távolodni tőle, vagy egy másik hím iránt érdeklődik. Erre a célra – emberi nyelven szólva – egy közönséges morgás is megfelelne. (Nevetés.)

Magától értetődik, hogy az igazi nyelv fogalma olyan érintkezést jelent, amely ennél magasabb színvonalú. Manapság hajiunk arra a feltevésre, hogy a delfinek igenis képesek az ilyenfajta érintkezésre. Persze ez még csak feltevés, de mint olyan, nagyon is elgondolkoztató.

Elmondok például egy kísérletet, amely ilyen jellegű feltevésekre ad okot: két delfin van a medencében, egy hím és egy nőstény, s egy kifeszített háló választja el őket egymástól. Mindegyik delfin előtt felszerelünk egy táblát, három különböző színű lámpával, a víz alatt pedig, olyan helyen, ahol elérhetik, három lapátkapcsolót. Amikor a táblán a zöld fény gyullad ki, a delfinnek a jobb oldali kapcsolót kell megnyomnia az orrával; ha a piros fény gyullad ki, akkor a bal oldali kapcsolót; ha pedig a fehér lámpa ég, akkor a középsőt. Egymás után meggyújtjuk a három lámpát, változó sorrendben, sorozatosan, és ha a delfin jól végzi a feladatát, kap egy halat.

Ilyen módon végigcsináltatunk egy sorozatot a nősténnyel, majd néhány perc múlva ugyanezt a sorozatot a hímmel is elvégeztetjük az ő medencerészében, az előtte lévő táblánál. Ekkor azt vesszük észre, hogy a hím gyorsabban dolgozik, mint a jelzőtábla, és a különböző színű lámpák még ki sem gyulladtak, de ő már nyomja is a megfelelő kapcsolót. Ebből a megfigyelésből azután újabb kísérletek következnek. Átlátszatlan lemezt állítunk a hím és a nőstény közé oly módon, hogy a hím ne láthassa a nőstényt, és ne „utánozhassa”, amit előtte művelt. Megismételjük a kísérletet. Meglepő dolog: az eredmény ugyanaz. A hím mindig megelőzi a kérdéseket. Vagyis nem a látásának köszönheti a szerzett információt.

Ekkor ismét továbblépünk egy fokkal. Hangszigetelő lemezzel választjuk ketté a medencét teljes hosszában, úgyhogy a hím és a nőstény hangok révén semmiképp sem érintkezhetik. Megfigyeltük ugyanis, hogy a nőstény, miközben a kísérletet végzi, szüntelenül hangokat hallat. Ezek után lejátszunk egy lámpasorozatot a nősténynek, és ő megfelelőképpen reagál. Ezúttal azonban, éspedig most először, amikor a hímre kerül a sor, ő megvárja, hogy kigyulladjanak a lámpák, és csak azután nyomja meg a kapcsolót.

Mármost rést hagyunk a hangszigetelő lemezen, hogy a delfinpár hangok révén is érintkezhessen egymással. Meg ismételjük a kísérletet, és a hím ismét előbb reagál, mintsem a fény kigyulladna. Ezek szerint csakis a nőstény által kibocsátott hangok igazíthatták el. (Élénk érdeklődés.) Vagyis úgy történik az egész, mintha a nőstény, aki a különféle kapcsolókat nyomogatja, közben így szólna a férjéhez, aki nem láthatja: „Most megnyomom a bal oldali kapcsolót, aztán a jobb oldalit, aztán a középsőt, most megint a jobb oldalit, siess te is, csináld ugyanezt, mert ha vége a sorozatnak, kapsz egy halat...” (Nevetés, meghatott hangok.) Ha ezek a közlések csakugyan elhangzanak, márpedig nem kételkedhetünk benne, hogy elhangzanak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a delfinek olyan elvont fogalmakat közölnek egymással, mint jobb oldal, bal oldal, közép; az ilyen fogalmak pedig csakis igazi nyelven közölhetők.(6)

Más kutatók azzal foglalkoznak, hogy regisztrálják a delfinek által kibocsátott különféle hangokat, fénnyé alakítják át és lefényképezik őket. Ha egyszer sikerül megfejtenünk ezeket az ábrákat, természetesen a kísérleti feltételek vagy az állat adott helyzetének ismeretében, akkor talán biztosabbat mondhatunk majd a delfinek nyelvéről.

A következő lépés az lenne, bár erről ma még talán túlzás beszélni, hogy a delfinek nyelvének ismeretében megtanítsuk a delfineket az emberi nyelv elemeire. Ehhez természetesen fel kell tételeznünk, hogy a delfin képes utánozni az emberi hangokat. Mint tudják, ez a véleménye többek között dr. Lillynek, aki jelenleg azon fáradozik, hogy angolra tanítsa a delfinjeit.

Ahhoz azonban, hogy állatunk eljusson a delfinek nyelvétől az emberi nyelvig, olyan hatalmas ugrást kell megtennie, hogy okosabb ha a sok „ha” után, amely idáig vezetett, egyelőre megállunk, és nem haladunk tovább a feltevések útján. Sevilla elhallgatott, mosolyogva szembenézett a hallgatósággal, biccentett, majd így szólt:

– Köszönöm szíves figyelmüket. (Hosszas taps.) – Sevilla így folytatta: – Szívesen válaszolok az esetleges kérdésekre, feltéve, ha nem érzik úgy, hogy máris visszaéltem türelmükkel. (Tiltakozó hangok.)

Mrs. Jameson felállt. Olvatagon a jóságtól és a tapintattól, kövér, gyűrűs kezeit összekulcsolva a mellén, beszélni kezdett mély torokhangján, és köszönetet mondott az előadónak. A közönség egy emberként fordult felé roppant figyelmes tekintettel, de senki sem hallgatott rá.

– ...És abban is bizonyos vagyok – fejezte be Mrs. Jameson –, hogy valamennyien hálásak vagyunk Sevilla professzornak, amiért ő maga biztatott bennünket kérdések feltevésére. (Taps.)

Mrs. Jameson leült. Csend lett, eltartott egy ideig, kínossá vált. Azután suttogás hallatszott, köhécselés, a szomszédnők összenéztek. Egy csontos leányzó, aki az első sorban ült, Sevilla professzorra meresztette a szemét vastag, szarukeretes szemüvege mögül.

– Akkor hát magam járok elöl a jó példával – mondta Mrs. Jameson lágyan, mintha nem tudná, hogy mindenki azt várja, ő legyen az első felszólaló. – Mr. Sevilla – folytatta, és a professzor felé fordult sügérajkával –, ön említette az oceanáriumokat és az ott látható nagy sikerű mutatványokat. Azt is mondotta, hogy egyre nagyobb számban lelhetők fel az Egyesült Államok minden részében: ezek szerint tehát jövedelmező vállalkozásokról van szó?

– Nagyon jövedelmezőek – felelte Sevilla, és egy kis vidám fényecske gyulladt ki a szeme mélyén. – Csak jelzésképpen mondom: tudomásom szerint az egyik ilyen vállalkozás az idén négymillió dolláros forgalmat bonyolított le. Persze a költségek is tetemesek. Azonkívül időre és türelemre van szükség, amíg sikerül összeállítani egy olyan műsort, amely vonzza az embereket. Á közönség hamar ráun mindenre, még a delfinekre is. A csontos lány felemelte a kezét, de a déli nő megelőzte.

– Mr. Sevilla – kezdte, egy kissé félrefordítva bűbájos, tojásdad arcát, és félig leengedve a pilláit –, lehet-e magánmedencében is delfint nevelni?

– Hogyne, feltéve, ha a medence fűthető.

– És az édesvíz nem akadály?

– Könnyen beszerezheti a szükséges tengeri sót bármelyik párolótelepről, és feloldhatja a medence vizében: csupán a megfelelő arányt kell megállapítani.

– Mennyi egy delfin vételára?

– New York-i szállításra ezerkétszáz dollár.

– Ingyen van! – mondta a déli nő csodálkozó és egyben rosszalló hangon.

Sevilla elmosolyodott.

– Az ápolás azért meglehetős gonddal jár – mondta, mintegy megnyugtatásul. – Véleményem szerint az a leghelyesebb, ha állandó személyzetet alkalmaz a delfin gondozására. Különben az állat unatkozik és elpusztul. Más a helyzet persze, ha mindjárt kettőt vásárol: egy hímet és egy nőstényt.

– Az is lehetséges?

– Természetesen. De ha gyerekei vannak, kötelességem figyelmeztetni, hogy a párosodás idején egy kissé heves jeleneteknek lehetnek a tanúi.

Mrs. Jameson pislogni kezdett, a csontos lány felemelte a kezét, de a déli nő még nem hagyta abba.

– De kitől vásárolhatnék egy delfinházaspárt?

– Vannak szakértők, akik delfinfogással foglalkoznak.

– Megadná valamelyiknek a címét?

– Most... most éppen nincs nálam – hazudta Sevilla.

Elmozdította keresztbe tett lábát, és semleges hangon hozzátette:

– De ha volna szíves felhívni holnap délelőtt, készséggel megadom a kért felvilágosítást. A számom benne van a telefonkönyvben.

A déli nő lassan lebocsátotta pilláit, Mrs. Jameson pedig összepréselte vastag ajkát. Nahát, ezek ketten, szinte az orra előtt, mint az állatok, alsó ajka lebiggyedt, valami görcs rándult meg a belsejében, John olyan kedves volt a jegyességük idején, Mrs. Jameson jeges kézzel feküdt a fehér muszlin baldachinos kolóniái ágyon, fehér volt a ruhája is, amelyet levetett, John kijött a fürdőszobából, mint egy gorilla, ó, John! John! gyűlöllek, de hiszen meghalt, gondolta meglepődve, nekem jól állt a gyász, rengeteg pénzt költöttem, a ház olyan szomorú volt, olyan öreges, mindent meg akartam változtatni, Dorian, vajon csakugyan Doriannak hívták-e, Mrs. Jameson, ez a vörös bársony, higgye el, kellő méltóságot ad majd a szalonjának, a haja szőke volt, kissé göndörödön a tarkóján, a keze hosszú, finom, a hangja lágy és dallamos, az úszómedencében, sima melle, hosszú, formás lába, teljesen felforgatta a házat, őrült összegek, micsoda őrült, elképesztő kiadások, Mrs. Jameson, van egy ötletem, a göndör hajával olyan volt, mint egy költő, olyan kecses volt minden mozdulata, sokba kerültek nekem az ötletei, drága Mrs. Jameson, egészen odavagyok, el kell utaznom, anyám súlyos beteg, és azóta soha egy szó, egy sor írás, a leveleim visszajöttek, a távirataimra nem kaptam választ, aljas kis szélhámos, Mrs. Jamesonban hirtelen felfakadt a keserűség, mint egy tályog, epeízt érzett a szájában, nyilalló fájdalmat a jobb melle táján, aztán a fájdalom visszahúzódott, Mrs. Jameson kiegyenesedett, felemelte a fejét, és úgy nézett Sevillára, mintha még sohasem látta volna, állatok ezek, gondolta megvetően, állatok, valamennyien...

Egy ötven év körüli hölgy, akinek mahagóniszínű haja volt, bár a szín nem hatott éppen eredetinek, felemelte a kezét, és így szólt:

– Lehet-e mondani, hogy a delfin előbb-utóbb háziállatunkká válik?

Sevilla rokonszenvvel nézett a kérdezőre. Ha senki másnak nem beszélt volna, csak neki, akkor sem vesztegette hiába az idejét.

– A kérdés igen érdekes, de mielőtt válaszolnék rá, meg kellene határozni, hogy mit értünk háziállaton.

– Jó, akkor próbáljuk meg – mondta buzgón a hölgy. – Mondjuk, a háziállat olyan állat, amely élelmet fogad el az embertől.

– Nem jó – felelte Sevilla. – Csaknem minden foglyul ejtett állat elfogad élelmet az embertől, például az oroszlán, a tigris, a boa is... Én inkább úgy mondanám, hogy egy állatfajta akkor nevezhető domesztikáltnak, ha tűri minden ember irányítását. Ebben különbözik a domesztikált állat a szelídített állattól. A szelídített állat is eltűri azt a kapcsolatot, amely a szelídítőjéhez fűzi, de más kapcsolatot nem tűr, és még ebben a kapcsolatban sem egészen megbízható: hiszen tudjuk, milyen balesetek szoktak előfordulni. Azonkívül a domesztikálásnak is megvannak a maga fokozatai. A szarvasmarhafélék esetében például a nőstény százszázalékosan domesztikálható, de a bika mindig elég veszélyes marad. Márpedig a domesztikálást szerintem így lehetne a legjobban meghatározni: akkor domesztikáltunk egy állatot, ha minden veszély nélkül kezelhetjük.

– Szerintem – mondta a mahagóni hajú hölgy – ez a meghatározás a szelídített állatra is éppúgy ráillik.

Sevilla elgondolkodott.

– A szelídített állat mindig csak egy példánya a fajtájának. A domesztikálás viszont az egész fajtára vonatkozik.

– Ha ez így van – vágta rá a hölgy –, akkor a delfin még nem nevezhető háziállatnak, hiszen a delfinek többsége vadon él.

– De mihelyt fogságba esnek – felelte Sevilla, és érdeklődve nézett a hölgyre –, valamennyien rendkívül barátságossá válnak. Egyébként – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után – csak a jelen pillanatban beszélhetünk egy új állatfajta domesztikálásának a problémájáról, mert ha egyszer a delfin és az ember beszélni tudna egymással, akkor a delfint talán nem lehetne többé állatnak tekinteni, és másféleképp kellene meghatároznunk a kapcsolatukat.

– Az is elképzelhető, sajnos, hogy kapcsolatuk az úr és a rabszolga kapcsolata lesz.

– Remélem, hogy nem – mondta Sevilla felindultan.

A hölgy csóválta a fejét, és rámosolygott. Sevilla visszamosolygott rá, és mélabúsan gondolta: semmi se tökéletes. Ott, a festett haj alatt, egy jó minőségű agyvelő működik. Milyen kár, hogy ez az agy velő nem inkább a déli nő fejében talált magának szállást. Igen, úgy ismerem ezt a déli nőt, mint a tenyeremet, csupa sznobizmus és gőg, infantilis fokon megrekedt érzékenység, egy kis nárcisztikus érzékiség, épp csak annyi, hogy szereti, ha simogatják, istenem, miért kell nekem ehhez a lélektelen húsdarabhoz vonzódnom, ennek semmi értelme, ennek a gyötrő szomjúságnak, ennek a láznak, ennek a mániákus vonzódásnak a másik nem iránt (a Sevilla család minden tagja katolikus volt, Sevilla anyja minden reggel misére járt a két fiával, ők ministráltak, és közben az anyjuk térdepelve, fájó térddel, gyűlölködve imádkozott a volt férje lelki üdvösségéért, mert a férje Miamiban élt egy kubai nővel). A csontos lány felemelte kezét, de az ír származású nő gyorsabb volt nála:

– Professzor úr azt mondotta, hogy az Egyesült Államok haditengerészete érdeklődik a kutatásai iránt: ezek szerint a delfin katonai célokra is felhasználható?

Sevilla teste alig észrevehetően megfeszült, de arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Ezt a kérdést – mondta tréfás hangon – inkább talán egy tengernagynak szíveskedjék feltenni. (Derültség.)

– Azért mégiscsak feltételezhető – makacskodott az ír nő –, hogy az Egyesült Államok haditengerészete nem egészen érdektelenül érdeklődik a delfinek iránt.

– Nem ismerem az Egyesült Államok haditengerészetének a terveit – felelte Sevilla. – Ebben a kérdésben teljesen laikus vagyok. Legfeljebb feltevésekbe bocsátkozhatnék. Csupán ennyit mondhatok: a rendőrség igenis alkalmaz kutyákat; miért ne alkalmazhatna a haditengerészet delfineket?

– Azok után, amiket professzor úrtól hallottunk, igazán lebecsülnénk a delfineket, ha a kutyákkal egy kategóriába sorolnánk őket.

Sevilla jól megnézte a nőt. A szeme kék volt, mint a nefelejcs, hihetetlenül üde, ártatlan, rebbenéstelen. Jól elképzelhető mint római nő, Néró alatt, hosszú fehér köntösben, amint elevenen lángol a kereszten, mert nem hajlandó megtagadni Jézusát.

– Igaza van – mondta Sevilla. – A delfinektől másféle szolgálatokat is elvárhatunk. De hogy pontosan milyeneket, azt nem tudom. Nem az én dolgom. És nem akarok feltevésekbe bocsátkozni.

– Mégis úgy vélem – folytatta az ír nő –, hogy már most foglalkoznia kellene kutatásainak gyakorlati következményeivel, nehogy később esetleg megbánást erezzen, amiért egyáltalán belekezdett.

A közönség soraiban egy kis mozgás támadt, és Mrs. Jameson összevonta a szemöldökét.

– Ne túlozzunk – mondta Sevilla, egy kézmozdulattal kísérve a szavait. – A mi kedves delfinjeink távolról sem hasonlítanak a hidrogénbombára.

Többen elmosolyodtak, de az ír nő arca komoly maradt, feszült, elgondolkodó.

– Úgy látom – szólt közbe Mrs. Jameson –, hogy valaki már régóta szeretne szót kérni. Miss Andersen?

A csontos lány összerezzent, és vastag szemüvege az orra hegyére csúszott. Aránytalanul hosszú mutatóujjával visszatolta a helyére, hirtelen kidüllesztette lapos mellét, és merő tekintetét Sevillára függesztette.

– Professzor úr azt mondotta – kezdte igen komoly és buzgó hangon –, hogy a delfinek ugyanúgy szaporodnak, mint a többi emlős. Véleményem szerint azonban ezek a folyamatok, a párosodás, a szülés, a szoptatás meglehetős nehézségekkel járhatnak, hiszen lebegő állapotban történnek, a vízben, és olykor minden bizonnyal nagy hullámverés közepette. Talán professzor úr részletesebben is kifejthetné...

Mrs. Jameson felállt.

– Azt javasolnám – mondta megsemmisítő tapintattal –, hogy ne éljünk többé vissza Sevilla professzor úr türelmével, és inkább menjünk át valamennyien a szomszéd helyiségbe, ahol a professzor úr megkóstolhatja frissítőinket.

2.

Higiénikusan üres helyiség, sehol egy folyóirat, sehol egy újság, három fotel, egy kis asztal hamutartóval, az olajjal festett falakon három metszet, ocean clippereket ábrázol, dagad valamennyi vitorlájuk, viharos tenger, C unatkozó pillantást vetett a vitorlásokra, valami nyilallást érzett a gyomra táján, a fájdalom nem volt éles, csak folyamatos, mintha nem a szervek belsejéből jött volna, hanem a burkából, inkább valamiféle nyomás volt, az izmok kellemetlen görcsölődése, kisugárzott lefelé egészen a hasig, felül pedig, a bordák alatt, néha elérte a csigolyákat, C úgy képzelte, hogyha sikerülne elnyúlnia, felhúznia a lábait és elernyesztenie az izmait, akkor sajgó szervei visszakerülnének a rendes helyükre, de tévedett, a fájdalom sohasem szűnt meg, nem is igazi fájdalom volt, inkább csak valami bizonytalan, megfoghatatlan, makacs, elviselhetetlen kínos érzés, C több mint egy óra hosszat is meg tudott feledkezni róla, ha másra összpontosította a figyelmét, de a fájdalom dermesztő szabályossággal mindig visszatért, még éjszaka is, az álom elillant, minden kizökkent a helyéből, az idegei pattanásig feszültek, hamar elfáradt, lassabban szedte össze magát, C hátradőlt a fotelben, behunyta a szemét. Ugyanebben a pillanatban Johnnie szőke feje hanyatlott a karjára, egy kis görcsös rándulás, az ajka reszkető vonaglással szürcsölte a levegőt, a lábak hirtelen elernyedtek, és ezzel vége is volt, egy rizsföldön feküdtek, körülöttük mályvaszínű moszkitók, lövedékek, robbanások felhője, egy közlegény hangját hallottam a hátam mögött, „Ez is megkapta”, a helikopterek csak éjszaka tudtak leszállni, a helikopteres szanitéc leszedte a halottakról az azonossági lapocskákat, a szemük összetalálkozott, szomorú és keserű arca volt, megrázta tenyerében a fémlapocskákat, és azt mondta: „Egy tucat amerikai milyen kis helyen elfér.”

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta egy hang –, nevem David Keith Adams, Mr. Lorrimer várja önt – negyven körüli férfi, magas, sovány, az arca hosszúkás, fekete szeme mélyen ül a gödrében, ajka hullámos, van szerencsém, Mr. Adams, mondta C, szótlanul végigmentek az olajjal festett, szűk folyosón, nem akart véget érni, mint a fedélzeti átjárók a hajókon, kinyílt egy ajtó, örvendek a szerencsének, Mr. C, mondta Lorrimer, parancsoljon helyet foglalni.

C úgy érezte, mintha álarcként venné fel mosolyát, parancsol? kérdezte frissen, és felemelkedve odanyújtotta Lorrimernek a szivartárcáját az íróasztal fölött, Lorrimer egy gyors pillantást vetett rá, megnézte pufók arcát, kemény szemét, szívélyes és őszintétlen mosolyát, egy Upman, mondta Lorrimer, a szivarok nagyon szorosan préselődtek össze a tárcában, nem sikerült kipiszkálnia azt, amelyiket kiválasztotta, C mosolygott, leengedte a pilláit, és kör bej aratta élénk, szakszerű pillantását az irodában, a mikrofont biztos az egyik asztallábba építették bele, mert maga az íróasztal szűzien üres volt, hiányzott róla mindenféle papiros, könyv, jegyzettömb vagy töltőtoll, az előkelő pucérság csodája, akárcsak Mr. Lorrimer ravasz, barna, kifürkészhetetlen arca, szigorú elegancia, tökéletes fizikai megjelenés, fekete haj, a halántékon szép, fokozatos őszülés, nemes ráncok, egy kissé hajlott orr, mint egy színész, C a karját az íróasztal fölött tartva változatlanul barátságosan mosolygott Lorrimerre, ez is egy olyan nagyképű bostoni pofa, aki angolosan ejti az a hangot.

– Egy Upman – mondta Lorrimer, finom kezével megtapogatva a szivart. – Párizsból hozatja, Mr. C?

– Meg fog lepődni, Mr. Lorrimer: közvetlenül Havannából kapom.

– Ezek szerint – mondta Lorrimer, felhúzva az egyik szemöldökét – nem jól működik a blokádunk.

– Azt azért nem mondanám. Parancsol egy Upmant, Mr. Adams?

– Köszönöm, nem dohányzóm.

– Hivatali kötelességeim teljesítése közben – mondta C – néha kapcsolatba kerülök olyan emberekkel, akik Kubába mennek, és vissza is jönnek onnan.

– Értem – mondta Lorrimer, és arca ismét bezárult.

C mosolygott. Szőke, pufók arcáról az a joviális komolyság áradt, amelynek nagyrészt a karrierjét köszönhette. Lorrimer tűnődve, elgondolkodva kivett a zsebéből egy kis bicskát, és precíz, kimért mozdulatokkal vágni kezdte a szivar gömbölyű végét, no jó, nem kívánom tőle, hogy a fogával harapja el a szivarvéget, és aztán kiköpje a szőnyegre, de azért mégis idegesítő ez a szertartás, ennek a pasasnak én egy senki vagyok, nem izgatja magát, ráér, fölényeskedik velem, szerinte kétféleképpen lehet szolgálni az Egyesült Államokat: tiszta eszközökkel, ahogy ő teszi, és piszkosan, ahogy én, fogadni mernék, hogy az a faragott elefántcsont szivarszipka egyenesen Hong Kongból érkezett, hát az öngyújtó? talán aranyból van? nem, dehogy, egyszerű utility-lighter, fémből, egy angol barátjától kaphatta a háború alatt, büszkén hirdeti a dicső emléket és a rafinált szegénységet, C ingerülten elfordult, és kinézett az ablakon, a juharfák alatt csokoládébarna színben hömpölygött az Anacostia sáros vize, ez az ő híres folyójuk, szar, semmi más, na és ezek a régiségek, micsoda mánia, ezek a zöld patinás ágyúk, s az egyiknek a torkában, esküszöm, nem igaz: egy madárfészek, micsoda szimbólum, egy nyavalyás pacifistának hízna tőle a mája, majd éppen ilyesmit köpnek az ágyúink a kínaiakra, fecskefészket!

– Hát akkor, Mr. C – mondta Lorrimer, kifújva az Upman füstjét –, miben állhatok rendelkezésére?

– Arra gondoltunk – felelte C –, hogy ideje volna általában is érdeklődni a delfinek iránt, és itt nemcsak az amerikai delfinekről van szó... nem tudom, érti-e, mire célzok.

Lorrimer bólintott.

– Mivel pedig ebben laikus vagyok, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.

– Csak tessék – mondta hűvösen Lorrimer.

C keresztbe tette a lábát, gyomrában megint jelentkezett a görcs, ingerültség fogta el, csak csipesszel hajlandó hozzám nyúlni ez a piszok, de abban a pillanatban mintha valahol kigyulladt volna egy vészjelző lámpa, mintha kattant volna valami az agyában, minden elmosódott, C rég megtanulta, hogyan kell uralkodni az érzésein, hogyan kell egy másodperc törtrésze alatt elfojtani őket, szembenézett Lorrimerrel, és szőke, pufók, céltudatos arca barátságosan mosolygott.

– Első kérdés: a szovjetek is érdeklődnek-e a delfinek iránt?

– Hogyne. Még a mi tanulmányainkat is kiadják oroszra fordítva.

C csak nézte, figyelmesen és barátságosan, igen, így gondolta, bostoni kiejtés, affektált hanglejtés, tagolt beszéd, a hangtani elegancia netovábbja.

– És a saját kutatásaikkal mennyire jutottak? – kérdezte.

– Abból, amit publikálnak, márpedig nagyon keveset publikálnak, úgy látszik, hogy nem sok eredményt értek el. C ránézett Lorrimerre.

– Ha jól értem, a szovjetek felhasználják a mi kutatásainkat, mi pedig nem használjuk fel az öveiket.

Lorrimer elmosolyodott. Ha mosolygott, a felső ajka jobboldalt megduzzadt és felgörbült, amitől kimondhatatlanul fölényes lett az arckifejezése.

– Nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy első hallásra gondolhatnánk. A delfinkutatásban egyelőre még a kezdeti lépéseknél tartunk. Ebben a szakaszban a titkolózás nemcsak fölösleges lenne, hanem hátrányos is.

– Miért?

– Itt, az Egyesült Államokban, több kutatócsoportunk dolgozik a delfinekkel, egyeseket állami szervek finanszíroznak, másokat nagy magáncégek, mint például a Lockheed. A kutatás egy helyben topogna, ha egyik csoport sem tenné közzé az eredményeit.

– De nem lehetne úgy intézni, hogy a kutatások eredményei csak magukhoz a kutatókhoz jussanak el?

– Nehéz lenne. Az Egyesült Államokban jelenleg elég sok a delfinológus. Azonkívül jó néhány külföldi kutató is nekünk dolgozik a maga hazájában.

C megvakarta az orrcimpáját.

– Ne haragudjon, hogy újra csak ezt mondom: de ha minden kutató, akit mi fizetünk, akár külföldi, akár amerikai, közzéteszi a munkáit, a szovjetek pedig nem teszik közzé az öveiket, akkor a Szovjet előbb-utóbb utolér, sőt talán el is hagy bennünket.

– Az lehetetlen.

– Miért?

Lorrimer felemelte szép fejét, mint egy szentségtartót.

– Mi vagyunk az egyeden ország a világon, amely megengedheti magának, hogy évente ötszázmillió dollárt költsön a delfinekre. És azonkívül mi vagyunk az egyetlen ország a világon, amely százötven delfinológust képes foglalkoztatni a saját területén, igen, jól hallotta: százötvenet, nem beszélve azokról, akik a szövetséges országokban dolgoznak a mi költségünkön.

Egy kis szünetet tartott, szembenézett C-vel, szép arca szigorú kifejezést öltött, majd anélkül, hogy felemelte volna a hangját, így szólt:

– Sohasem érnek utol bennünket.

– Akkor sem, ha mindent közzéteszünk? Lorrimer arcán halvány mosoly jelent meg.

– Az Egyesült Államokban, mint mindenütt, szükségképpen van egy kis időbeli eltolódás a tudományos eredmények felfedezése és publikálása között.

– Félig már meg vagyok nyugodva.

– Hadd nyugtassam meg egészen. Valószínűleg eljön az az idő is, amikor már nem bízhatjuk rá az egyes laboratóriumokra, hogy maguk döntsék el, mit tesznek közzé és mit nem, s akkor megszervezzük a titkos ügykezelést.

– És ez mikor fog bekövetkezni?

– Ha majd a delfinológusaink kutatásai gyakorlati eredményekkel kecsegtetnek.

Ezúttal C tartott szünetet, és figyelmesen nézte Lorrimert:

– És egyelőre még nem tartunk ott?

– Nem.

Lorrimer csak egy tizedmásodpercig tétovázott a válasz előtt, de C értett annyira a szakmájához, hogy ezt is észrevegye.

– Gondolom – mondta lassan –, ha egyszer majd bevezetik a hírzárlatot, az mindenkire érvényes lesz, engem is beleértve. Másrészt viszont szeretném, ha mindig megkaphatnám a szükséges felvilágosításokat, méghozzá idejében, hogy azokhoz képest irányíthassam a munkámat külföldön.

– Meg fogja kapni – felelte Lorrimer szárazon.

C félig behunyta a szemét, és ránézett Lorrimerre, szép arca valósággal hirdeti a lemondást, a tízparancsolat rá van írva minden vonására, de kettőnk közül mégsem ő az, aki lemond valamiről, hanem én, ő még megengedheti magának azt a luxust, hogy személyes érzései és erkölcsi elképzelései legyenek.

– Mr. Lorrimer – szólalt meg újra C –, szeretném, ha tájékoztatna néhány részletkérdésről is, amelynek ismeretében határozott irányt szabhatnék a kutatásaimnak. Tudni szeretném például, hogy mi az, ami a delfinológiából a leginkább érdekli a fegyveres erőket.

Lorrimer elmosolyodott, jobboldalt megduzzadt a felső ajka, Adamsra pillantott, és kurtán így felelt:

– A bőr.

– A bőr? – kérdezte C.

Tekintete átsiklott Lorrimerről Adamsra, majd visszatért Lorrimerre.

– Nagy titok rejlik abban a bőrben – mondta Adams, és látszott rajta, hogy szórakoztatja a dolog.

C megint ránézett az egyikre, aztán a másikra. Lorrimer egy tétova mozdulatot tett a szivarjával.

– Magyarázza el, David – mondta leereszkedő hangon.

– Mr. C – kérdezte Adams –, mit tud ön a delfin bőréről?

– Semmit, természetesen.

– És az úszósebességéről?

– Azt hiszem, nagyon gyorsan úszik.

– Megmérték, Mr. C. Óránként harminc csomót is képes megtenni.

– Az nem kevés.

– Rengeteg.

– És mi köze ehhez a bőrnek? – kérdezte C egy pillanatnyi szünet után.

– A feltevések szerint a delfin a bőre sajátosságainak köszönheti ezt a sebességet. Két elmélet is van erről – mondta Adams –, az egyik a Max Krameré...

– Max Kramer? – vágott közbe izgatottan C. – Jól hallottam: Max Kramer? A rakétaszakértő?

Adams egy pillantást vetett Lorrimerre:

– Pontosan.

– És mi a véleménye Max Kramernek? – kérdezte C, aki máris visszanyerte nyugalmát.

– Hogy a delfinnek tulajdonképpen két bőre van. Az egyik belül van, és a szalonnaréteget burkolja, a másik kívül, a felszínen, és arra szolgál, hogy eltakarjon bizonyos apró, függőleges csatornákat, amelyeket egy szivacsos, vízzel telített anyag tölt ki. Kramer szerint a delfin rendkívüli úszósebessége ezzel a külső bőrrel magyarázható. Ez a bőr ugyanis igen puha, igen rugalmas, a legkisebb nyomásra is érzékenyen reagál, és behorpad vagy meggyűrődik a közegellenállás hatására.

C félig lehunyta a szemét.

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. Mit ért azon, hogy közegellenállás?

– Bármely test, amely vízben vagy levegőben mozog, közegellenállásba ütközik, ami azt jelenti, hogy apró örvényeket támaszt, és ezek fékezik. Kramer szerint a delfin külső bőre, mivel rendkívül rugalmas, kiküszöböli ezeket az örvényeket.

– Szellemes magyarázat.

– Van egy másik is. A kutatók megállapították, hogy a delfin külső bőrét rengeteg apró vérerecske szövi keresztül-kasul. Amikor a delfin nagy sebességgel halad, ezekben az erekben állítólag hirtelen vértolulás támad, amely elegendő kalóriamennyiséget szolgáltat ahhoz, hogy felmelegítse a bőrrel érintkező víznek egy vékony rétegét. Ha ez így van, akkor a felmelegedés küszöböli ki az örvényeket.

Adams elhallgatott, egy pillantást vetett Lorrimerre, majd így folytatta:

– Bizonyára ön előtt is nyilvánvaló, Mr. C, e kutatások gyakorlati jelentősége.

– Sajnos nem – mondta C, félig lehunyva a szemét –, már megbocsásson, de egyáltalán nem nyilvánvaló. Adams Lorrimerre pillantott, és kurtán felnevetett.

– Jó, akkor gondolja meg a következőt: a delfinek segítségével esetleg rájönnek arra, hogy a hidrodinamika és aerodinamika egyik legfontosabb kérdése nem a forma, hanem a burkolat. Tegyük fel, hogy megfejtik a delfinbőr rejtélyét: akkor ipari úton is utánozni lehetne ezt a bőrt, és bevonhatnák vele azokat a tárgyakat, amelyeket vízben vagy levegőben óhajtanak továbbítani. Ezáltal lehetővé válna a sebesség hallatlan fokozása.

– A rakéták sebességének fokozására gondol?

– Nemcsak a rakétákra: repülőgépekre, tengeralattjárókra, torpedókra is.

Rövid hallgatás után C így szólt:

– Ennyi az egész?

– Ennyi – felelte Adams.

C naiv arccal nézett Adamsra és Lorrimerre:

– Ez bizony csalódás. Azt hittem, olyasmit fognak közölni velem, hogy a delfinek már angolul beszélnek.

– Mr. C – mondta Lorrimer, felgörbítve az ajkát –, nem szabad mindent elhinni, amit az újságírók mondanak.

– Vagyis ezekben a históriákban nincs semmi igazság?

Lorrimer úgy tett a szájával, hogy egy kevésbé választékos egyénről azt mondták volna: grimaszt vág.

– Keresse fel dr. Lillyt, Mr. C, majd ő elmondja. Az órájára pillantott.

– Még csak két kérdésem volna hátra – mondta C nyájas mosollyal.

– Kérem, csak tessék – felelte Lorrimer, jobb keze mutatóujját az ajkára nyomva, és közben a mennyezetet bámulta.

– Igaz-e, hogy a delfin akkor is tökéletesen tájékozódik a vízben, ha nem lát semmit?

– Így mondják.

Hallgattak. Te piszok, gondolta C. Így mondják!...

– Az utolsó kérdés – mondta C. – Csakugyan meg lehet szelídítem a delfint?

– Attól függ, mit ért megszelídítésen – felelte Adams.

– Hát például, ha az idomítója elengedné a nyílt tengeren, és néhány perc múlva visszahívná, visszajönne?

– Tudomásom szerint – mondta Lorrimer –, erre a kísérletre még nem vállalkozott senki. Felállt.

– Megbocsásson, Mr. C, de értekezletre kell mennem, s máris elkéstem. C is felállt:

– Én kérek bocsánatot. Túl sokat raboltam el drága idejéből.

– David majd kikíséri – mondta Lorrimer, s egy pillanatra elmosolyodott. – Viszontlátásra, Mr. C.

Az ajtó becsukódott mögöttük. Megint a hosszú, fehérre mázolt folyosó. Adams belekarolt C-be.

– Na – mondta, jobb felé fordítva a fejét –, mi a véleménye az öregről?

– Egy kissé merev.

– Úgy érti, önnel szemben?

– Igen.

– Mindenkihez ugyanilyen merev. Aztán hozzátette:

– Nézze, minek titkolózzam: fölöslegesnek tartja az ön kutatásait.

C meghökkent, felnézett:

– Fölöslegesnek? Miért?

– De hiszen megmondta. Véleménye szerint kár a szovjet delfinológia körül szaglásznunk. Úgysem érnek utol bennünket soha.

– Tegyük fel – mondta C –, hogy az oroszoknak van egy zseniális tudósuk, aki egyszer csak döntő lépéssel viszi előbbre a delfinológiát.

Adams kinyitotta a liftajtót, és előreengedte C-t:

– Az öreg erre azt mondaná, hogy ön nem halad a korral. Az az idő már elmúlt, amikor egyes lángelmék valamilyen ismeretlen anyaggal foglalkozva, mindenki mástól függetlenül szenzációs felfedezéseket tehettek. Napjainkban a tudományos haladáshoz óriási befektetésekre és számtalan kutatócsoportra van szükség: egyszóval rengeteg pénzre. A probléma elsősorban mennyiségi jellegű. A legnagyobb felfedezések szükségképpen a leggazdagabb országban fognak megszületni.

– Ön hisz ebben?

– Hiszek.

– Ha én is hinnék – mondta C –, nem lenne más hátra, mint hogy harakirit kövessek el. Adams elnevette magát.

– No jó – mondta C –, köszönöm, hogy kikísért. És engedje meg, hogy alkalomadtán felhívjam, ha esetleg valami kiegészítő információra lenne szükségem.

– Hogyne, nagyon szívesen – felelte Adams, könnyedén megveregetve a vállát.

Mihelyt Adams visszaért a szobába, Lorrimer fürgén felállt, és elébe sietett. Méltóságteljes magatartása most sem hagyta el, de arcán és mozdulataiban nyoma sem volt annak a merevségnek, amely C-t annyira feszélyezte.

– No? – kérdezte vidám hangon. – A vendég benyomásai?

– Ön egy kissé merev. Én hajlékonyabb és készségesebb vagyok. Legközelebb majd engem keres fel. Aztán hozzátette:

– Tetszett nekem, ahogyan meg akarta győzni arról, hogy a szovjet delfinológia egyáltalán nem aggasztja.

– Gondolja, hogy sikerült?

– Nem, nem hiszem. Jó szimatú embernek látszik, és többet tud, mint amennyit elmondott.

– Úgy van. Éppen most kaptam róla telefonjelentést. Először is: a vendég nem az a szürke kis ügynök, akinek kiadta magát, hanem a tudományos hírszerző szolgálat egyik vezetője.

– Hát akkor így utólag nagy megtiszteltetésnek fogom fel a látogatását – mondta Adams, alig észrevehetően elmosolyodva.

– Másodszor: C a Yale Egyetemen oklevelet szerzett fizikából...

– És úgy tett, mintha nem is konyítana a közegellenálláshoz!

– Véleményem szerint éppen ezzel árulta el magát. Egy laikus igyekezett volna szakértő képet vágni. Kopogtattak.

– Tessék! – szólt ki Lorrimer.

Bejött egy tisztviselő, átadott Lorrimernek egy nagyméretű fényképet, aztán kiment.

– Nem lazsálnak a kisfiúk – mondta Lorrimer. – Jöjjön, David, nézze.

Adams megkerülte az íróasztalt, és odahajolt a főnöke válla fölött.

– Kitűnő felvétel – mondta, elnevetve magát. Egy pillanat múlva még hozzátette:

– Ez az arc őszintétlenséget izzad minden pórusán keresztül.

– Ne túlozzon – mondta Lorrimer. – Sok átlagamerikai játssza ezt a joviális szerepet. Az asztalra dobta a még nedves fényképet.

– Hát így van ez – mondta felsóhajtva. – Ő átejt bennünket, mi meg átejtjük őt. Micsoda képtelenség.

– Kíváncsi vagyok – jegyezte meg Adams –, vajon neki sikerült-e kibányásznia valamit a beszélgetésünkből.

– Nem hinném. De hadd győződjünk meg róla. Kihúzott egy fiókot, telefon volt benne, leemelte a kagylót:

– Kérem visszajátszani a szalagot. Elejétől fogva. Hátradőlt, felvette a fényképet, messziről nézegette, oldalt hajtva a fejét.

– Micsoda átok ez a kölcsönös kémkedés az egyes állami szervek között. Micsoda időpocsékolás! Szegény C, este, amikor hazamegy, biztos bekukucskál a kulcslyukon, hogy meglesse önmagát, amint kiüríti a zsebeit.

Adams felnevetett. Abban a pillanatban egy beépített szekrényből megszólalt Lorrimer hangja, és betöltötte a szobát.

– Egy Upman! Párizsból hozatja, Mr. C?

– Meg fog lepődni, Mr. Lorrimer: közvetlenül Havannából kapom.

– Ezek szerint nem jól működik a blokádunk.

– Azt azért nem mondanám. Parancsol egy Upmant, Mr. Adams?...

Amikor a szalag véget ért, Lorrimer felállt.

– No, David, milyen szöveget adtunk le? Adams mosolyogva felelte:

– Elemzésünk nem hatolt a bőr felhámjánál mélyebbre, de éppen ezért remek volt...

*

Mihelyt kilépett a repülőgépből, koponyájára zúdult a kaliforniai napfény, elnyúlt az ágyon, meztelenül és nyirkosan, a szálloda tizenötödik emeletén, ezerötszáz egyforma szoba, ugyanazok a hatalmas lámpák, a talpuk óriási ananászformára mintázva, ugyanaz a függöny, nagy sárga és zöld virágokkal, ugyanaz a fürdőkád, eltolható tükörrel körülzárva – az ember úgy érezte magát, miközben zuhanyozott, mint egy hal az akváriumban –, C izzadtan hevert a fémrugós heverőn, az alvásra szolgáló hatalmas épület váza is fémből készült, őrjítő volt elképzelni az óriási kaptárát és a jelentéktelen kis embereket, akik az egyes sejtekben vergődnek a halál előtt, egy múló pillanatra, ki-ki a maga rekeszében, és mi az oka? az álom, az álmatlanság, a szerelem, a pénzgondok, az öngyilkossági tervek, mire jó ez az egész, uram isten, üvölteni kell, olyan őrültség, C csak feküdt az ágyon, mozdulatlanul és nyirkosan, micsoda marhaság, istenem, kétszer is zuhanyozott egymás után, a kellemes érzés talán öt percig tartott, utána még rosszabb volt, izzadt, fuldokolt, de ugyanakkor a fejére és még nedves hajára hullt a kondicionált levegő hűvös áramlata, felkelt, elcsavarta a légkondicionáló szerkezet gombját, megpróbálta kinyitni az ablakot, nem nyílt ki, hiába, minden idegszála remegett, a gyomra megfeszült, görcsbe rándult, és az alattomos, makacs fájdalom kisugárzott egészen a májáig, a bordák alatt, püffedt hasáig, amelybe az ujjait nyomkodta, mint valami tésztába, hogy masszírozza, olyan egyedül érezte magát, hogy kis híján felemelte a kagylót, Bessie-nek telefonált volna New Yorkba, hülyeség, mit mondhatnának egymásnak? mi maradt közöttük, néhány fintor, néhány szó, sok hallgatás, még gyerek sincs, már hozzá sem nyúlok, undorodom attól a nagy mellétől, attól a puha hústól, de jó lenne felcsípni az első tyúkot, jól befűtenék neki a lába közé, már öt éve nem fizetem az életbiztosításomat sem, szeretnék feltámadni néhány másodperccel a halálom után, hogy lássam a pofáját, biztos férjhez megy megint az első idiótához, akivel összeakad, aztán újabb idiótákat hoz a világra, erre valók ezek a poloskák, a fajfenntartás szolgálói, na, azért ne húzzuk fel az orrunkat kinyújtotta a kezét, fájt a mája a bordák alatt, felvette a borítékot, benne volt az egész beszélgetés, az ügynöke gépelte le a magnószalagról, amelyet akkor sem kapcsoltak ki, amikor Lorrimer és Adams már kettesben beszélgetett tovább, C távozása után, végigolvasta a szöveget, az a két hülye palira vett, micsoda komédia, kénytelen vagyok átvágni az egész Egyesült Államokon, keletről nyugatra, hogy megtudjak valamit, Point-Muguban kell szimatolnom, te jóisten, már Saigonban is elég rohadt volt, az ember nem ismerte ki magát, az a rengeteg hivatal, ügynökség, ügyosztály, biztonsági szervezet, egyebet se csináltak, csak fölényeskedtek egymással, irigykedtek, szaporodtak, ahelyett, hogy inkább a vietnamiakra összpontosították volna az erejüket, a szovjetek a túlzott centralizmus miatt szoktak bakot lőni, mi meg átesünk a ló másik oldalára, itt minden csak osztódik, vége-hossza nincs a pazarlásnak, egyre több a hatóság, az önkémkedés mániává fajult, előbb-utóbb a bolondokházába jutunk mindannyian, nem lehet kibírni ezt a hajszát meg az elektrosokkot, felemelte a kagylót, ébresztőt kért reggel hét órára, bevett két kis tablettát, lenyelte, altató nélkül most már egy percre se tudná lehunyni a szemét, holnap aztán olyan rozoga lesz, hogy csak két No-Doz tabletta segítségével tudja megállni a helyét Point-Muguban, nappalra izgatószer, éjszakára nyugtató, mint egy morfinista, na és akkor hol van még a konyak, a szivar, nem csoda, hogy beteg a májam, egy kis láda fenekén majd csak vége lesz az egésznek, benn a gödörben, és akkor? akkor? szarok rá, még csak feltámadni sem akarok, a két karja súlyosan nehezedett az ágyra, a feje nem moccant többé, a lábában megereszkedett egy ideg, jobban érezte magát, egy floridai országúton suhant, nyitott Ford kocsiban, jobbra mellette egy nő, a háta mögött Johnnie egy másik nővel, micsoda pipik, egyébként még a nevüket is elfelejtettem, részegek voltunk mind a négyen, én nem annyira, mint a többiek, én vezettem, épen és sértetlenül akartam megérkezni a bérvillába, nagyon lassan vezettem, Johnnie felállt a hátulsó ülésen, és azt mondta: „Várjál, Bill, majd én segítek!”, evezni kezdett a levegőben a karjával, és röhögött, mint egy őrült, a nője beleakaszkodott, hogy leültesse, aztán a villában ittak, megint csak ittak, aztán ettek is egy keveset, kellemes idő volt, az ég sötétkék, a telihold narancssárga, Johnnie felállt, „Az istenit neki, mondta, itt pucéron lesz mulatva, te is, Bill, oda nézz, a hold, olyan csupasz, mint egy segg!”, a lányok visítottak, én meg röhögtem, röhögtem, letéptem a ruhámat, „Vége a civilizációnak! mondta Johnnie, pucérra, mindenki!”, a lányok visítva bezárkóztak az egyik szobába, reggel Johnnie-val ébredtem az ágyban, Johnnie feje ott feküdt a párnán az enyém mellett, a karját átdobta a mellemen, nem moccantam, a teraszra nyíló nagy üveges ajtó nyitva volt, sütött a nap, láttam a falnak egy darabját, a vakolat fehéren vált ki az égbolt hátteréből, addig még sohasem vettem észre, milyen szép az a fehér fal, háttérben a kék égbolttal.

*

A kör alakú medence ragyogott a kaliforniai ég alatt, és C elnézte, hogyan mozog a delfin a reflexektől villogó kék vízben. Fáradhatatlanul körözött, talán egy méterre a felszíntől, s ha lélegzenie kellett, igen elegánsan felgörbítette a hátát, nem állt meg közben, csak a fecskendőnyílás tájéka bukkant ki a vízből. A farka nem függőleges volt, mint a halaké, hanem vízszintes, és nemcsak az uszonyát tudta mozgatni, hanem azt a formás, izmos részt is, amelyből kinőtt. C nagy figyelemmel szemlélte a delfint: tulajdonképp ennek a vízszintes faroknak köszönheti, hogy függőleges irányban is oly ügyesen mozog, s hogy akár egy emelet magasságra is fel tud szökni a vízből, mint ahogy Miamiban láttam. Nem kell hozzá más, csak elég mély legyen a medence, akkor megáll a fenekén, lendületesen ellöki magát, és kipattan a felszínre. De a legfantasztikusabb a tánca volt, ott Miamiban, amikor a teste háromnegyed részét kidugja a vízből, egyensúlyt tart ebben a helyzetben, és erőteljes farkcsapásokkal hátrál a medence egyik végétől a másikig. Mint egy ember, aki hátrafelé jár. Ha meggondoljuk, sokkal nagyobb teljesítmény, mint egy szolgáló kutyáé, vagy akár az akrobatáé, aki a kifeszített kötélen halad, mert a felszínre bukkant delfin kizárólag a vízben lévő farkával tartja magát függőlegesen, amiből elképesztő izomerőre és önfegyelemre lehet következtetni.

A delfin abbahagyta a körözést, C felé úszott, a medence falától egy méterre megállt, és nagy fejét oldalt hajtva ránézett. Nem a halak kerek és kifejezéstelen szemével: csaknem emberi volt a szeme, mozgékony, hamiskás, kedves, csupa kíváncsiság. Elfordította a fejét, a másik szemével is megnézte magának C-t, aztán egy kissé szétnyitotta az állkapcsát: szájnyílásának görbe vonala úgy hatott, mintha pajkosan mosolyogna C-re. Így telt el néhány másodperc. Végül a delfin abbahagyta a szemlélődést, megállapította, hogy C nem óhajt játszani vele, meg sem akarja simogatni, úgyhogy fordult egyet a tengelye körül, és folytatta a körözést. Világosan látszott, hogy csakis a farkával hajtja magát előre. Oldaluszonyai csak irányváltoztatásra vagy az egyensúly biztosítására szolgáltak, mint egy hajó rozsdamentes kílerei. A jókora hátuszony valószínűleg ugyanazt a szerepet játszotta, mint egy kis vitorlásnál a hajótő: lehetővé tette, hogy haladás közben ne veszítse el a stabilitását, és gyorsabban tudjon fordulni.

Bámulatos volt, milyen rugalmasan, könnyedén és erőteljesen úszik. Mozgás közben úgyszólván egyáltalán nem kavarta fel a vizet, vagy ha mégis, akkor nem a nyomában támadt örvénylés, hanem csak a medence felszínén, alig észrevehetően, néhány apró tölcsér: mi sem természetesebb, hiszen a farkuszonya vízszintes volt, és előrehaladtában alulról felfelé hajtotta a vizet. Lent viszont, a víznek abban a rétegében, ahol a delfin haladt, szemmel egyáltalán nem lehetett örvényeket látni. Sőt, úgy látszott, még akkor sem fékez, amikor fel kell jönnie lélegezni a víz színére, olyan lendületes, kerek mozdulattal dugta ki a fecskendőnyílását. A medence nagyon kicsi volt, maximális sebességének a tizedrészét sem mutathatta meg benne, de roppant erőtartalékai akkor is érződtek, ha a leghanyagabbul úszott.

– Látom, már megismerkedett Dashsel – mondta egy kedélyes hang C háta mögött. C megfordult.

– M. D. Morley – mondta a jövevény, a kezét nyújtva, amely vörös volt, mint egy sonka. – Engem bíztak meg az ön fogadásával. Isten hozta, Mr. C, a point-mugui tengerészeti támaszponton – tette hozzá csúfondáros és szívélyes ünnepélyességgel. – S ha megengedi, hogy egy tanácsot adjak: azt ajánlom, fütyüljön a protokollra, és vegye le a zakóját.

– Boldogan – mondta C.

Morley maga is ingujjban volt, az arca gömbölyű, a felsőteste gömbölyű, a szeme gömbölyű, a haja rövidre nyírva: a jó egészség és a jó kedély mintaképe, mintha egy jónevű sörfajta reklámjáról mosolyogna.

– Biztosan unatkozik egyedül – mondta C, Dashre mutatva.

– Csakhogy nincs ám egyedül! – felelte Morley. – Telefon-, jobban mondva hidrofon-összeköttetésben áll Dorisszal, aki egy másik medencében tartózkodik.

– Ismerik egymást?

– Egy ideig ugyanabban a medencében éltek. Csak a kísérlet érdekében választottuk el őket egymástól: fel akartuk venni a beszélgetéseiket.

– És beszélgetnek?

– De még hogy! Mint két szerelmes a telefondrót két végén.

– De honnan tudják, hogy csakugyan beszélgetnek?

– Sohasem beszélnek egyszerre, mindig csak felváltva, mintha kérdések és válaszok hangoznának el egy párbeszédben.

– Mr. Morley – mondta C –, ha jól emlékszem, azt hallottam, hogy a delfinek a legkülönbözőbb hangokat hallatják, morgásokat, csettintéseket, vakkantást...

– Igen, de ha beszélgetnek, főleg füttyöket használnak. Ezek a füttyök időtartam, hangterjedelem, frekvencia és moduláció szempontjából igen különbözőek. Lehetséges, hogy a delfinnyelv füttyökből áll – tette hozzá Morley, és nagy elégedettség ömlött el gömbölyű arcán.

– Hát akkor fejtsük meg – felelte C tréfás hangon, de hűvös szeme figyelmesen szegeződött Morley arcára.

– Éppen azon fáradozunk – mondta Morley változatlanul kedélyesen. – Előbb azonban osztályoznunk kell a hangokat. Egy kis szünet támadt, majd C így szólt:

– Bár optimista vagyok, nem hinném, hogy nagyon közel járunk a célhoz.

– Nem. De nyugodjék meg, nemcsak a füttyöket tanulmányozzuk. Több irányból is feszegetjük a problémákat.

– Például?

– Például igyekszünk megtanítani a delfineket az angol magánhangzókra, amelyeket az általuk használt frekvencián és modulációban közlünk velük. Más szóval, delfinizáljuk az angolt, hogy képesek legyenek felfogni.

– Szóval valamiféle delphin-Englisht próbáltak kialakítani – mondta C –, olyasfélét, mint a pidgin-English, amelyet a csendes-óceáni bennszülöttek beszélnek. És sikerül?

– Még korai volna megmondani. De várjon, mutatok magának valamit.

Morley lehajolt, gyorsan felemelt három tárgyat, amely a medence külső párkánya mentén hevert, és bedobta őket a vízfelszín közepére. C csak akkor tudta megállapítani, hogy micsodák, amikor leestek: egy sombrero-típusú, ócska sárgás kalap, egy piros labda és egy kékre festett, rövid bot.(7)

– Dash – szólt Morley, és szaporán megkopogtatta a medencepárkány belső síkját, hogy felhívja a delfin figyelmét.

Dash azonnal Morley felé kezdett úszni, s amikor körülbelül egy méterre ért a medence szélétől, kiemelte fejét a vízből.

– Kalap! – kiáltotta Morley. – Fogd meg a kalapot! Dash egy pillanatnyi tétovázás nélkül a sombrero felé lendült, alábukott, az orrára vette, és visszahozta Morleyhoz. Morley elvette tőle, visszadobta a víz közepére, és elkiáltotta magát:

– Bot! Fogd meg a botot!

Dash megragadta fogaival a botot, odavitte, Morley pedig azonnal visszadobta ismét.

– Labda! – kiáltotta Morley. – Fogd meg a labdát!

– Bravó – mondta C. – Előfordul néha, hogy téved?

– Ritkán. De magam sem tudom, nem azért teszi-e, hogy ugrasson. Persze a kísérlet nem valami magas színvonalú. Pedagógiai haszna azonban kétségtelen. Felkeltjük Dash figyelmét, rászoktatjuk a tanulásra, hozzászoktatjuk az emberi hangokhoz. Továbbá, érdekes lesz megállapítani, ha majd a kísérletet más tárgyakra is kiterjesztjük, hogy hány angol szót sikerül megjegyeznie és felismernie.

Morley hirtelen abbahagyta ezt a témát, az órájára pillantott, és azt mondta:

– Jöjjön, Mr. C, épp jókor érkezett. Mutatok magának valami nagyon érdekeset.

Gyors léptekkel megindult egy medence felé, amelyet keskeny kőgát választott el a Csendes-óceántól. Két férfi, fekete békaember-kezeslábasban, éppen azzal foglalatoskodott, hogy feladjon valamiféle hámot egy delfinre.

– Bemutatom magának Billt – mondta Morley. – Ő különleges kiképzésben részesült. Megtanítottuk arra, hogy ha az idomítója működtetni kezd a víz alatt egy buzzert, azonnal induljon oda. Tessék, ez az – mondta, kivéve a műszert az egyik ember kezéből, aki ott állt egy csörlő mellett. – Mint látja, a buzzer hasonlít a zseblámpára, vízmentesen van megszerkesztve, és ha bekapcsolják, rezgésbe hoz a víz alatt egy csengőt, amelynek hanghullámai igen messzire terjednek. Billt beidomítottuk arra, hogy mihelyt meghallja ezt a hangot, siessen a buzzer kezelője felé, akár a vízben van az illető, akár csónakban. Akkor aztán kap jutalmul egy halat...

– Csodálom, milyen békésen tűri – mondta C. – Rákapcsolják a hámot, és nem is moccan.

– Nagyon kedves állat – felelte Morley. – Nagy jóindulattal viseltetik irántunk. Ezt egyébként minden megfigyelő alátámasztja: a delfin szereti az embert. Isten tudja, miért – tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után.

Ez a megjegyzés annyira nem illett jó kedélyéhez és optimistán gömbölyű arcához, hogy C ránézett:

– De hiszen jól táplálják őket, és nem bánnak rosszul velük.

Morley megvonta gömbölyű vállát.

– Higgye el, Mr. C, ha egyszer majd megtanulnak beszélni, lesz mit mondaniuk arról, hogy milyen szűk medencékben tartjuk őket, és milyen kellemetlen magányt kényszerítünk rájuk... Meglátja, akkor majd szervezkedni is fognak, követelésekkel állnak elő, talán még sztrájkok is lesznek.

C elnevette magát, majd az idomítókra összpontosította figyelmét. Ezek éppen beledugták a delfint egy hordszékforma kasba, amelynek a két oldala lyukas volt, hogy kiférjenek rajta az oldaluszonyok. A kas négy hosszú csőlábon állt, alul össze voltak kötve. Az idomítok rákapcsolták a csörlő kábelét a hordszékre, intettek társaiknak, és a delfin lassan emelkedni kezdett. Aztán a csörlő elfordult a tengelye körül, és leengedte terhét a nyílt tenger felé. A két idomító feljött a medencéből, majd a betonlépcsőkön gyorsan lesietett a tengerbe, hogy odalent fogadja az állatot. Körülbelül derekukig ért a víz.

– Szabadon akarják engedni? – kérdezte C.

– Úgy látszik – felelte Morley, s gömbölyű, pirospozsgás arca megfeszült egy kissé.

– Most először?

– Igen.

Morley az idomítókat nézte. A delfin már úszott a vízben, kiengedték a kasból, s a két ember azzal bíbelődött, hogy ráerősítsen a hámjára egy körülbelül másfél méter hosszú kötelet, amelynek a végén egy hurkaforma, narancsszínű kis bója függött.

– Látom, azért megteszik a szükséges óvintézkedéseket – mondta C.

– Meg – felelte kurtán Morley.

Az idomítok egyszerre emelték fel a fejüket, és Morleyra néztek. Fekete gumi kezeslábasuktól még szőkébbnek látszott rövid hajuk és még világosabbnak a szemük. Közrefogták a delfint, és két kezükkel a hámot fogva, jó erősen tartották maguk között, fejét a láthatár felé irányítva; az állatnak félig nyitva volt a szája. A nyílt tengernek jó íze lehet, gondolta C.

– Mehet – mondta Morley feszült arccal.

Az idomítok felemelték kezüket. A delfin talán fél másodpercig nem moccant, majd egy óriásit csapott a farkával; és elindult, mintha parittyából lőtték volna ki. A nyílt tenger felé úszott, körülbelül egy méterrel a víz színe alatt. Egy másodperc sem telt bele, és C szem elől vesztette formás szürke testét, de a bója, amelyet maga után vonszolt, ott ugrált a felszínen, és mutatta, hogy merre halad. A narancsszínű hurka csíkot hasított az óceán sötétkékjébe.

– Úgy röpül, mint a nyíl – mondta C.

– Gyorsabban is tud – felelte büszkén az egyik idomító.

– Most fékezi a bója.

Morley nem szólt semmit. A bója ott táncolt a tenger sima felszínén, s ő komoly szemmel, összepréselt ajakkal nézte, hogyan kerül egyre távolabb, ahogy múlnak a másodpercek.

– Ez a fickó élvezi a szabadságot – mondta C. – Nekem az ő helyében fejembe szállna a mámor. S a maguk helyében – tette hozzá egy pillanat múlva – nyugtalankodni kezdenék.

Morley nem válaszolt.

– Kezdjem? – kérdezte idegesen az egyik idomító.

– Lehet – felelte Morley.

Az idomító bedugta a vízbe a buzzert, és megnyomta a gombját. Alig telt el egy pillanat, s a narancsszínű bója lassított, egy ideig cikcakkban haladt, mintha tétovázna, majd kanyarodva megfordult. Bill visszafelé úszott.

– Nyertünk – mondta Morley tompa hangon.

Nagy csend támadt. C, Morley és a két ember a narancsszínű hurkára meresztette a szemét. Megbabonázva nézték, hogyan ugrál az óceán apró ráncain, mialatt a delfin teljes sebességgel igyekszik vissza az emberi társadalom felé.

Két másodperc múlva Bill vigyorgó és csúfondáros szeme felbukkant az idomítótól egy méter távolságra, s az ember adott neki egy halat.

– Rakják vissza – mondta Morley, nagyot sóhajtva. – Mára elég.

C ránézett. Öröm és fáradtság volt az arcán.

– Jöjjön – mondta Morley. – Menjünk a büfébe. Úgy érzem, nem ártana egy kis harapni való.

– Hadd kérdezzek valamit – mondta C, gépiesen a Morley lépteihez igazítva lépteit. – Maga szerint miért jött vissza? Igen, miért jött vissza, ahelyett, hogy a szabadságot választotta volna, mikor egy rabságban tartott állatnál az lenne a legtermészetesebb. Tudom, most azt akarja mondani, hogy azért jött vissza, mert a buzzer meg a hal működésbe hozták a feltételes reflexeit. De egy olyan értelmes állatnál, mint a delfin, ez nem egészen kielégítő magyarázat. Elvégre Bill nyugodtan megállapíthatta magában, hogy van elég hal a tengerben, nincs szükség arra, amit maguktól kap...

Morley komoly szemmel nézett C-re:

– Ezt a kérdést már én is feltetten? magamnak, Mr. C. És a következőket feleltem rá: a delfin társas lény, nem szereti a magányt. A tengerben a családjával együtt él, a család pedig egy meghatározott csoportnak a része, a csoportnak valószínűleg van egy bizonyos területe a tengerben, amelyet nem hagy el soha, megvan a maga hierarchiája, a maga szervezete. Tegyük fel, hogy a parttól néhány kilométerre „elveszítjük” Billt. Hova menne akkor?

– Kereshetne egy másik csoportot.

– Nem lenne könnyű. És egyáltalán nem biztos, hogy befogadnák.

– Értem.

– Itt viszont, Point-Muguban, befogadták, foglalkoznak vele, etetik, játszanak vele, ismer bennünket.

– Vagyis azt akarja mondani, hogy azért jött vissza, mert érzelmi szálak fűzik magukhoz.

– Azt – felelte Morley. – így gondolom. Most már mi vagyunk a családja.

*

Washingtonból Los Angelesbe, Los Angelesből Miamiba, Miamiból Seattle-be, micsoda marhaság, mennyi kárba veszett idő, erő, pénz, agymunka, pusztán azért, mert ezek a gazemberek titkolózni akartak előttem, egy hétig, egy teljes hétig kellett vándorolnom az amerikai földrészen, egyik repülőről le, a másikra fel, az egyik hotelből ki, a másikba be, kutatóintézetről kutatóintézetre, hogy nagy kínnal, apránként összegyűjtsem azokat az információkat, amelyeket egy óra alatt megadhattak volna, végiggondoltam, mondhatom, alaposan végiggondoltam azt a „felhámnál mélyebbre nem hatoló” elemzésüket meg a mélységes ostobaságukat, uraim, és most, hogy beleütöttem az orromat a dolgaikba, nem is hagyom abba többé, mindent meg fogok tudni, még a kutatók családfáját is, bár ravaszul elhallgatták előlem a nevüket, igen, az önök kedvencei mostantól fogva üvegházban fognak lakni, hat hónapot se kérek, és kiismerem minden porcikájukat, önök pedig, felhámelemző urak, majd megtudják, hol lakik az isten, majd szívhatják a fogukat, azt is meg fogják bánni, hogy ide születtek ebbe a világba, mostantól fogva a kisujjukat sem mozdíthatják, hogy én tudomást ne szerezzek róla, még a szellemesüket is hallani fogom, és ha felemelnek egy papírnehezéket, én leszek alatta, behálózom, elkábítom, gúzsba kötöm, elintézem önöket, úgyhogy a végén azt se fogják tudni, ki parancsol a házuk táján, önök vagy én.

– Mr. C? – kérdezte egy hang a háta mögött, s erre megfordult. – W. D. Hagaman – mondta a hang, C kezet fogott vele, negyvenéves, nagyon magas, nagyon keskeny vállú, aránytalanul hosszú nyak, hosszú, sápadt arc, olyan keskeny, mintha csak két dimenziója volna, a szeme kék, fakó, élettelen, Hagaman keze lehanyatlott, mihelyt C elengedte, lógott az oldalán, hátranyúlt, megtalálta a bal kezet, összekulcsolódott vele a háta mögött, és nem mozdult többet.

– Mr. C – mondta Hagaman, mint aki az emberi kapcsolatok megteremtése érdekében legfeljebb annyi erőfeszítésre képes, amennyit nevének közlése és egy kézfogás igényel –, ön ugyebár tudja, mi az a hangradar?

C naiv arccal mosolygott:

– Gondolom, az a szerkentyű, amivel a hajók az ellenséges tengeralattjárókat kutatják, nem?

Kár volt olyan naiv arcot mutatnia. Hagaman rá sem nézett. C nem más, mint egy kétlábú lény, amelyet C-vel jelölnek, semmi több.

– Pontosabban – mondta Hagaman – olyan szerkezet, amely ultrahangot bocsát ki a víz alatt. A hanghullámok visszaverődnek a víz alatti tárgyakról, és a szerkezet felfogja őket. Minthogy tudjuk, milyen sebességgel terjed a hang a vízben, egy elektronikus számítógép nyomban kiszámítja a víz alatti tárgy távolságát és formáját. Ne feledje, hogy a szerkezet, az elektronikus számítógéppel együtt, igen súlyos és bonyolult, s az adatok, amelyeket szolgáltat, néha pontatlanok, mert a vízben lévő zavaró hullámok esetleg eltérítik a visszhangot.

Hagaman két keze mozdulatlanul kulcsolódott össze a háta mögött, mondatait mindig befejezte, bármilyen hosszúak voltak is, egyáltalán nem gesztikulált, a teste meg sem rezzent, még csak nem is pislogott, hosszú arca mozdulatlanul gubbasztott a nyakán, kifejezéstelen szemét előremeresztette C feje fölött, ajka alig vált szét, miközben beszélt, lassan, pontosan, tanárosan ejtette a szavakat, soha nem akadt meg, semmi se mozgott rajta az ajkain kívül, csak a kiugró ádámcsutkája, amely körülbelül C szemével egy magasságban ugrált fel s alá.

– Ilyen volna tehát az a hangradar, amelyet iparilag állítunk elő – mondta Hagaman. Egy kis szünetet tartott.

– A delfin természetes hangradarja – folytatta ugyanolyan lassú, gépies és személytelen hangon – sokkal tökéletesebb. Súlya mindössze néhány száz gramm, a delfin a fejében hordja az egészet, és a szerkezet végtelenül pontosan működik.

Ismét szünetet tartott, s néhány pillanat múlva C rájött, hogy ennek a szünetnek semmi köze őhozzá. Hagaman nem azért hallgatott el, hogy C jobban megértse a hallottakat, vagy hogy ideje legyen kérdezni valamit. Azért hallgatott el, mert témát akart változtatni. A C-nek nevezett emberi lény jelenléte legfeljebb elvont jelentőséggel bírt. C csupán az a valaki volt, akinek felsőbb utasításra el kellett magyaráznia a delfinek hangradarját: Hagaman tehát elmagyarázta. Ugyanazokkal a szavakkal és ugyanazokkal a szünetekkel magyarázta volna el bárki másnak.

– A szemléltető módszer a legjobb – szólalt meg újra Hagaman. – Jöjjön, Mr. C.

Kör alakú medence, mint Point-Muguban, vakító napfény és egy delfin. A medence mellett, vízhatlan kezeslábasban, egy idomító áll.

– Bemutatom Dicket. Megtanulta, hogy kap egy halat, a következő feltételekkel: a kör alakú párkány egy bizonyos pontján, amelyet állandóan váltogatunk, elhelyezek egy csengőt, a vízből működtethető, egy fogantyú segítségével. Fütyülök. Amikor meghallja a füttyszót, a delfinnek oda kell mennie a fogantyúhoz, és meg kell nyomnia az orrával. Erre megszólal a csengő, és a medence egy másik pontján, amely szintén változik minden alkalommal, bedobok egy halat, függőlegesen, a farkánál fogva. A delfinnek meg kell találnia a halat. Idomítás után a sikeres kísérletek arányszáma Dick esetében: száz százalék.

Hagaman elhallgatott.

– Karl – mondta aztán –, rakja rá a födőket.

Karl átlépett a párkányon, és leereszkedett a vízbe. Dick két farkcsapással azonnal mellette termett, és hízelegve hozzádörgölőzött, hogy megsimogassák. Karl megcirógatta, és néhány másodperc múlva a delfin jobb szeme felé közelítette az egyik födőt. Olyan volt, mint egy fél tojás, fehér műanyagból. Karlnak nagy türelemre és ügyességre volt szüksége, mert Dick többször is el akart evickélni, mielőtt tűrte volna, hogy ideiglenesen megvakítsák.

Azután Karl kijött a medencéből, és megváltoztatta a csengő helyét a párkányon.

– A medencében – mondta Hagaman – van egy hidrofon, amely felfogja és felerősíti a delfin által kibocsátott hangokat, hogy itt kint a szabadban is hallhassuk. Figyeljen: mihelyt fütyülök, Dick működésbe lépteti a hangradarját. Készen van, Karl?

Karl kiemelt egy halat egy vödörből, átment a medence másik oldalára, és várta, hogy mikor kell bedobnia. Hagaman füttyentett. C egy sorozat pattogó hangot hallott, szabályos időközönként: pák, pák, pák, pák, ugyanakkor pedig, egy pillanatnyi tapogatózás nélkül, a megvakított delfin egyenesen a fogantyú felé indult, és megnyomta. A csengő megszólalt. A medence másik oldalán Karl bedobta a halat, amelyet a farkánál fogva tartott. A delfin félkörívben megfordult, ismét hallatta azokat a pattogó hangokat, majd játszi könnyedséggel, minden vargabetű vagy tétovázás nélkül átvágott a medence egész szélességén, ráúszott a halra, és elkapta.

– Fantasztikus – mondta C. – Alig hinné az ember, hogy nem lát.

– Menjünk közelebb Karlhoz – mondta Hagaman az előbbi személytelen hangon. – Következik a második kísérlet. Ezúttal Karl egyszerre két halat fog bedobni. Nézze meg jól: két különböző fajta, de a hosszúságuk és a formájuk csaknem azonos.

– Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy az egyik nem egészen olyan széles, mint a másik.

– Úgy van. És Dick véletlenül épp a szélesebbik fajtát kedveli. A másikhoz soha hozzá sem nyúl. Figyelem. Áthelyezem a csengőt a párkányon. Most pedig fütyülök.

A füttyszóra Dick működésbe léptette hangradarját, megtalálta és megnyomta a fogantyút. A csengő megszólalt. Ugyanakkor Karl bedobta a vízbe a két halat, egymástól mintegy húsz centiméter távolságra. Dick ugyanolyan pattogó hangokat hallatott, mint az előbb, egyenesen odaúszott ahhoz a halhoz, amelyet kedvelt, és bekapta.

– Előfordul néha, hogy téved? – kérdezte C.

– Soha.

– Talán a szag után találja meg a neki való halat.

– A cetféléknek nincs szaglóérzékük.

– Hát akkor elképesztő – mondta C. – Elképesztő, hogy milyen pontosan működik a hangradarja. A fülével lát.

– Pontosabban – felelte Hagaman lassú, kérlelhetetlen hangján – a fecskendőnyílásával lát, a fülével lát, és azzal a miniatűr elektronikus számítógéppel lát, amely értelmezni tudja a fülébe visszaérkező hullámokat.

Hagaman egykedvűen várt, kezét összekulcsolva a háta mögött, mozdulatlan testtel és arccal, fakó szeme húsz centiméterrel C feje fölött a semmibe bámult. A maga részéről elvégezte a feladatát. De azért nem akadályozta meg, hogy a látogató kérdéseket tegyen fel.

– Ha jól értem – mondta C –, a természet olyan hangradarral ajándékozta meg a delfint, amely összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél, és mi most arra törekszünk, hogy felderítsük szerkezetének a titkait.

Hagaman elgondolkozott.

– Ha gyakorlati szempontból nézzük a kérdést, azt hiszem, kutatásaink célját így is megfogalmazhatjuk.

– De vajon nem lehetne közvetlenül is felhasználni a delfinek hangradarját?

– Mit ért azon, hogy „közvetlenül”?

– Például, hogy tenger alatti felderítő szolgálatra használjuk fel a delfineket. Egy kis szünet után Hagaman így felelt:

– A kérdésnek ez a vonatkozása teljesen idegen előttem.

*

C JELENTÉSE

KL/256/21, SZIG. BIZ.

(C megjegyzése: az itt következő beszélgetést emlékezetből jegyzem fel, minthogy az a személy, akit Informátor-nak nevezek, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy beszélgetésünket ne vegyem magnószalagra. Ugyanebből az okból fénykép sem készült róla, és megállapodtunk benne, hogy a nevét csakis én fogom ismerni.)

INFORMÁTOR: Már akkor elhatároztam, hogy érintkezésbe lépek önnel, amikor tudomást szereztem Atalantával folytatott megbeszéléséről. De nem volt könnyű megtalálnom.

C: Tudom. Hálásan köszönöm, hogy nem sajnálta a fáradságot.

INFORMÁTOR: Az igazat megvallva, nem értem, miért zárkózott el Atalanta az elől, hogy együttműködjön önnel. Nagyon helytelen, hogy az egyes hatóságok ennyire el vannak szigetelve egymástól. Különösen akkor, amikor ugyanazt a célt szolgáljuk.

C: Vajon csakugyan ugyanazt a célt szolgáljuk-e? Vajon tévedek-e, ha azt hiszem, hogy Atalanta hivatalában egyes munkatársak életfilozófiája nem egészen azonos a miénkkel?

INFORMÁTOR: Értem, mit akar mondani. Hát akkor hadd jelentsem ki, hogy ami engem illet, az én életfilozófiám közelebb áll az önéhez.

C: Gondoltam. De örülök, hogy az ön szájából is hallom. Atalanta környezetében túl sok a pacifista vagy a félpacifista...

INFORMÁTOR: Én is azt hiszem.

C: Szükség esetén hajlandó lenne beszélni róluk?

INFORMÁTOR: Én nem azért akartam összeköttetésbe lépni önnel. Arra gondoltam, hogy nem azokról lesz szó, akikkel együtt dolgozom, hanem a delfinekről.

C: A kettő nem zárja ki egymást. Az igazat megvallva, eléggé fő a fejünk Atalanta környezete miatt. Az ügy talán komolyabb, mintsem ön gondolja. Mégsem vethetjük el azt a gondolatot, hogy a harmadik világháború netalán a közeljövőben kirobban. Ebből a perspektívából nézve mindaz, amit ön elmondhat, felbecsülhetetlen értékű.

INFORMÁTOR: Én nem egészen így fogtam fel a szerepemet. Véleményem szerint elég piszkos dolog volna, ha bemártanám azokat, akikkel együtt dolgozom. Azért, mert nem osztoznak a nézeteimben, még nem tartom őket árulóknak.

C: Engedje meg, hogy erre azt mondjam: háború idején vagy a háborút közvetlenül megelőző időkben igen nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik az árulás. A szóban forgó egyének barátai önnek?

INFORMÁTOR: Nem, dehogy!

C: Hát akkor nem egészen értem, miért vannak aggályai. Annál is inkább, mert szó sincs róla, hogy „bemártsa” őket. Csupán arra kérem önt, segítsen abban, hogy véleményt alkothassak róluk.

INFORMÁTOR: Olyan nagy a különbség a kettő között?

C: Hogyne, van egy árnyalatnyi különbség. Vegye például Atalanta jobb kezét. Nevezzük Azúrnak. Tudja, kire gondolok?

INFORMÁTOR: Tudom.

C: Nahát, egy kicsit zavarban vagyok Azúr miatt. Nem tudom, hová tegyem. Nehéz eligazodni rajta. Mi a véleménye róla? Melyik kategóriába tartozik?

INFORMÁTOR: Szerintem se hús, se hal.

C: Na látja. Többet nem is kívánok öntől. Most, hogy ezt mondta, az az érzése, mintha „bemártotta” volna Azúrt?

INFORMÁTOR: Nem, dehogy.

C: Az igazság az – ha egyetért velem –, hogy Azúr opportunista, aki végül mindig a győztesek mellé áll.

INFORMÁTOR: Talán még hozzátenném, hogy azért eleve némi előnyben részesíti azt az életfilozófiát, amely nem azonos a miénkkel.

C: Igen. Én is így gondolom. Pontosan így van. Ön nagyon jól megérezte ezt az árnyalatot. És valami azt súgja, hogy a fenti megállapítás Atalantára is érvényes.

INFORMÁTOR: Nem, Atalanta az egészen más kérdés... Nálunk senki se tudja, mi van Atalanta fejében.

C: Hogy egészen őszinte legyek, éppen ezért olyan fontos a számomra, hogy jól megismerjem a környezetét. De térjünk vissza a delfinjeinkhez. Feltehetnék néhány kérdést?

INFORMÁTOR: Éppen a delfinek miatt akartam érintkezésbe lépni önnel. Ezen a téren számíthat maximális segítségemre.

C: Tulajdonképp csak egy kérdésem van. Hogyan képzelik a delfinek gyakorlati felhasználását az olyan emberek, mint Atalanta és Azúr?

INFORMÁTOR: Ebben a tekintetben egészen világosak az elképzelések. Minden olyan vállalkozásunkban, amelynek víz alatti építés vagy pusztítás a célja, és ahol békaembereket alkalmazunk, sokkal előnyösebb lenne delfineket alkalmazni.

C: Miért?

INFORMÁTOR: A delfinnek van egy nagy előnye az emberbúvárral szemben: nem ismeri a nitrogénnarkózist, és ha feljön a felszínre, nem kell különleges kezelésnek alávetni. Nyilván tudja, hogy a Sealab egy Tuffy nevű delfint alkalmazott összekötőnek a tenger alatti harang és a felszínen lévő hajó között. Tuffy vitte le az újságot, a postát, a sört...

C: Igen, emlékszem. Olvastam róla valahol. Nagyon meglepő volt, de tulajdonképp nem nevezhető munkának. A delfinnek nincs keze: nem gondolja, hogy ez a körülmény nagymértékben korlátozza felhasználhatóságát a tenger alatti munkálatoknál?

INFORMÁTOR: Igen is, meg nem is. A delfin nagyon ügyesen bánik az orrával. Fogantyúkat működtet, labdákat dobál, egyensúlyoz. Azonkívül az oldaluszonyainak olyan a csontozata, mint egy kézben végződő, csonka karnak; talán abból az időből maradt vissza, amikor még a szárazföldön élt. Ezek az oldaluszonyok bizonyos mértékig alkalmasak rá, hogy a delfin fogni tudjon velük. Talán sikerül egyszer kifejleszteni őket és beidomítani az állatot. Addig azonban hámot vagy különleges felszerelést kell alkalmaznunk.

C: Úgy van. Beszéljen, kérem, erről a hámról. Azazhogy várjon, pontosabban teszem fel a kérdést. Felmerült-e annak a lehetősége, hogy a hámra például aknát kapcsolnak, amelyet a delfin lerakhatna egy kikötő bejáratában, sőt esetleg egy hajó fenekére is rátehetne?

INFORMÁTOR: Igen. Ezt a kérdést most tanulmányozzuk. De pillanatnyilag nem tudok róla többet, mint ön. Annyit mindenesetre közölhetek, hogy egyes delfinek máris meg tudják különböztetni a „baráti” hajókat az „ellenséges” hajóktól, még sötétben is.

C: Hogyan?

INFORMÁTOR: A „baráti” hajók orrára, a merülési vonal alatt, egy kis táblácska van felerősítve, s ez a táblácska másféle fémből készült, mint a hajótest.

C: És a delfinek a sötétben is megérzik ezt a táblácskát?

INFORMÁTOR: Igen. Még akkor is, ha ugyanazzal a festékkel van bevonva, mint a hajótest.

C: Hogyan lehetséges ez?

INFORMÁTOR: A hangradarjuk segítségével. Bizonyára van egy árnyalatnyi különbség a táblácskáról és a hajótest többi részéről visszaverődő hanghullámok között.

C: Fantasztikus. Az ön véleménye szerint mi lenne a delfin szerepe a támadó és védekező hadműveletekben?

INFORMÁTOR: Hadd idézzem az egyik tételünket: a delfin egyszersmind felderíthetetlen tengeralattjáró és értelmes torpedó.

C: Miért felderíthetetlen?

INFORMÁTOR: Az ellenséges hangradarok számára csupán hal. Másodsorban, ha a delfin támad, akár fényes nappal is, könnyűszerrel ki tudja játszani az ellenséges hajókat, bárhogyan mozognak. Ne feledje, milyen hallatlan sebességgel halad a víz alatt. Azt se feledje, hogy rendkívül mélyre tud alábukni, méghozzá igen gyorsan.

C: Taktikai szempontból hogyan látja a kérdést az önök hivatala?

INFORMÁTOR: Tegyük fel, hogy sikerül nagy létszámú delfincsapatokat betanítanunk, szolgálatba állítanunk és járőrként alkalmaznunk a Csendes-óceán vagy az Atlanti-óceán vizeiben. Hangradarjuk segítségével jó előre felderíthetnék az atomtengeralattjárók flottáját, és a megsemmisítésükben is közreműködhetnének azáltal, hogy aknákat raknak le az útjukba. A felszínen úszó hajókat is megtámadhatnák, bombákat helyezve el a merülési vonaluk alatt. Szükség esetén még atombombákat is szállíthatnának az ellenséges kikötőkbe. Ez esetben persze számolni kellene azzal, hogy a bombaszállító állatok elpusztulnak.

C: Ha meggondoljuk, mennyi ideig tart és milyen sokba kerül a kiképzésük, akkor azt hiszem, elég nagynak kell tartanunk az áldozatot.

INFORMÁTOR: Én most abból a feltevésből indulok ki, hogy már több száz ilyen beidomított állatunk van. Akkor nem lenne túl nagy veszteség, ha néhány tucat delfin, mint eleven torpedó, feláldozná magát – természetesen öntudatlanul –, hiszen a potenciálunk ezáltal nem csökkenne jelentősen.

C: Mindez rendkívül jelentősnek ígérkezik.

INFORMÁTOR: Csakhogy mondanom sem kell, e bonyolult együttműködésnek előfeltétele, hogy beszéd útján érintkezni tudjunk a delfinekkel. Ez a dolog conditio sine qua nonja.

C: Atalanta említette nekem dr. Lillyt.

INFORMÁTOR: Dr. Lilly rendkívül intelligens, és nagyszerű dolgokat ért el, de még messze van a céltól. Véleményem szerint Sevilla sokkal előbbre jár.

C: Sevilla?

INFORMÁTOR: Majd megadom az adatait. Valójában a Delfin Terv sikere teljes egészében Sevillától függ.

C: És ő tud róla?

INFORMÁTOR: Nem, dehogy! Azok a szempontok, amelyekről most beszéltünk, teljesen ismeretiének Sevilla előtt. Sevilla idealista. Őt csak a fajtaközi kapcsolat megteremtése érdekli. Véleménye szerint nagy diadala lenne az emberiségnek.

C: Nem lehetséges, hogy véletlenül ez a Sevilla is egy olyan...

INFORMÁTOR: Nem. Nem hisszük. Politikai szempontból rendkívül tudatlan. Az ilyesmi nagyon távol áll tőle.

C: Hát akkor köszönöm szépen. Az ön segítsége felbecsülhetetlen értékű a számomra.

INFORMÁTOR: Pedig csupa elcsépelt dolgot mondtam. A tudomány-népszerűsítő újságírók tollából sokkal szenzációsabb beszámolókat is olvashat.

C: Igen, de náluk mindig nagy szerepet játszik a feltevés, a képzelet. Az öntől kapott információk komolyságát viszont a forrásuk garantálja.

INFORMÁTOR: Mindenesetre örülök, hogy hasznát veszi annak, amit mondtam. Ezután is mindenben állok rendelkezésére.

C: Köszönöm. Igazán nagyon hálás vagyok. Megengedi, hogy újra hangsúlyozzak valamit, amit az előbb mondtam? Igen nagy szolgálatot tenne nekünk, ha időnként egy kis figyelmet szentelne az Atalanta környezetével kapcsolatos aggályaimnak.

INFORMÁTOR: Majd gondolkodom rajta.

3.

Mr. C? kérdezte Maggie Miller, huszonkilenc éves, alacsony, izmos, pirospozsgás kis nő, a szeme sarkából állandóan valami tej szerű folyadék szivárog, arcán vörös foltok, haja gyér és fakó, felső ajka és álla mintha találkozni szeretne a vastag, vörös, duzzadt alsó ajak fölött, amely folyton nedves a nyáltól, gömbölydedségét csak kiemeli a kék farmernadrág, amelyet sebtiben kapott magára, s a nagy zöld-piros kockás ing, arca szenvedélyes és engesztelhetetlen, mindig előreszegezi, így védi a gonoszok ellen az isteneit, akár élők, akár holtak, Sevilla professzort, James Deant, Bob Manningot, nem beszélve a kisebb, futó istenekről, örvendek a szerencsének, Mr. C, a munkatársam, Jim Foyle, hello, Mr. Foyle, de nincs itt valami félreértés, Mr. C? az előjegyzési naptáramban az ön látogatása tizenhét óra harmincra volt beírva, nem pedig (Maggie egy pillantást vetett hatalmas, vízhatlan acél karórájára) tizenöt óra harmincra, nagyon sajnálom, Miss Miller, igazán szóra sem érdemes, Mr. C, Sevilla professzor sajnos nincs itt, de az asszisztensnője, Miss Lafeuille minden szükséges felvilágosítást megad,

egy kis csend támadt, Maggie Miller lesütötte a szemét, az előjegyzési naptárt nézte, bocsánatért esedezett az Úrhoz, amiért hazudott, s a tiszta és érdekmentes gyűlölet érzésével gondolt Mrs. Fergusonra, hogyan is tudná megérteni a professzort ez a sznob nőszemély, ez a kurva, mondjuk ki (Uram Istenem, ne haragudj a csúnya szóért), szegény professzor, hát már sohasem hagyják békén a nők, és ez a legrosszabb mind közül, a finom arcával és álszent pilláival, teljesen romlott és cinikus teremtés, elragadta a laborból munka közben, a szemünk láttára, jól láttam, hogy Arlette is dühöngött, Sevilla pedig, a nagy szamár, hagyja magát, egy kis szempilla-játék, és kész van, már ott is ül mellette, abban a sznob kis autóban, jól néz ki, kétrét görnyedve, az a nő az orránál fogva vezeti, mint ahogy Bob Manning mondja, a gyenge leigázza az erőset, de tulajdonképpen, ha az erős igazán erős volna, nem hagyná, hogy a gyenge leigázza, mindjárt hívom Miss Lafeuille-t, Mr. C, a medencében van Ivánnal, tessék? igen, Lafeuille, francia származású kanadai nő, innen a neve, bocsánat, nem mutattam be önnek Bob Manningot, Bob is a munkatársunk, Bob közelebb lépett, és C tekintete megállapodott rajta, magas, sovány, karcsú fiatalember, kecses minden mozdulata, a két karja hosszú, a keze finom, hajlékony, örvendek, Mr. C, mondta Bob elragadó mosollyal,

amikor Maggie kilépett az előregyártott barakkból, amely laboratóriumnak szolgált, arcába zúdult a tengeri napfény és a levegő, hirtelen úgy érezte, mintha a langyos floridai szellő átölelné, és magához szorítaná, szépnek és boldognak érezte magát, nagyot lélegzett, szaporán rakosgatta rövid kis lábait, előreszegezte pufók, pirospozsgás, harcias arcát, Arlette fürdőruhában feküdt az egyik poliészter tutajon, amelyet a medence falához kötöttek ki, az Iván nevű delfin fölé hajolt, keze a vízbe lógott, a szeme vörös volt, amikor Maggie odaért hozzá, felvette napszemüvegét, kedves Arlette, ez szörnyű, a professzor elfelejtette, hogy fogadnia kell ezt a C nevű pasast, tudja, valami nagykutya lehet, mert a kísérletünk elvben szigorúan titkos, ez a pofa talán még árthat is a professzornak, egy csöppet se tetszik a szeme, olyan hideg, mosolygós és alattomosan fenyegető, érti ugye, hogy mit akarok mondani, hát legyen szíves, fogadja, és magyarázza el neki a kísérleteinket, és bájologjon vele, bár egyáltalán nem az a típus, aki hagyja, hogy a nők behálózzák, engem még csak meg se nézett, most otthagytam őt is meg a kísérőjét Bobbal, hiszen tudja, milyen Bob, imádni való, egy század csörgőkígyót is el tudna bűvölni, hozza ide őket, mondta Arlette sóhajtva, nem akarok feltűnést kelteni azáltal, hogy fürdőruhában lépek be a laborba,

hát persze, folytatta Maggie szaggatott, ziháló hangon, mintha az élet túl rövid volna ahhoz, hogy minden mondanivalóját elmondja, maga ugye tudja, hogy mi van Bob Manning és közöttem, gyerek még, nélkülem el volna veszve, amikor rám néz, olyan az arca, hogy James Dean jut az eszembe, néhány hónappal a halála előtt, szegény James, Agatha néni ósdi foteljében ült, Denverben, a kezemet fogta, egyszerre csak fáradtan lehunyta a szemét, és azt mondta, nélküled, Maggie, úgy erezném, hogy el vagyok veszve, maga biztos nem figyelte meg Bob szemét, Arlette, még gyerek, teljesen védtelen és hihetetlenül sebezhető, egészen magamon kívül vagyok, ha arra gondolok, milyen kegyetlenül bánik vele az apja, irtózatos, szegény Bob, arra gondolok, talán boldoggá tenné, ha a napokban bejelenteném az eljegyzésünket, nagyon szeretne gyereket tőlem, nem mondta, de érzem, ha csak ránéz egy gyerekre, már mosolyog, és muszáj grimaszokat vágnia, persze, tette hozzá titokzatos arccal, rengeteg probléma is van, már említettem Sevillának, de alig figyel oda, mindig siet, szórakozott, meg aztán tudja, ugye, hogy én igazán odavagyok érte, de most ő is úgy viselkedik, mint egy gyerek, Sevilla már elég idős ahhoz, hogy tudja, mit csinál, mondta Arlette, de nem, éppen ez az, kedves Arlette, ne feledje, hogy én öt éve ismerem, bizonyos tekintetben igenis gyerek, remélem, nem akarja azt mondani, hogy szerelmes abba a hülye nőbe, az lehetetlen, az agyveleje legfeljebb akkora, mint egy habcsók, esküdni mernék, hogy kétszáz grammot se nyom, csak a dolog hízeleg a professzor hiúságának, ennyi az egész, vagy pedig „érzékileg” meg van babonázva, mondta Maggie, vastag, piros, duzzadt, sebforradásra emlékeztető ajkát csücsörítve, hát akkor hozza ide azokat a pofákat, mondta Arlette elfordítva a fejét, szeretnék minél hamarabb túlesni rajta,

nem tudom, mit vacakol olyan sokáig, mondta Bob Manning, tudja, mindig irtó sokat fecseg, C súlyos, kitartó tekintete az arcára tapadt, zavarta, az volt az érzése, mintha C szürkéskék szeme birtokba venné, megyek, megkeresem, mondta elpirulva, nem, köszönöm, nem szivarozok, kiment, Bill, mondta Foyle, C felé fordítva ártatlan bokszolóarcát, miféle masina ez a magnetofon, amely szünet nélkül forog? ne izguljon, Jim, össze van kötve egy hidrofonnal, amelyet a medencében helyeztek el, hogy felvegye az egyik delfinjük víz alatti hangjait, három héttel ezelőtt már láttam egy ugyanilyen apparátust Point-Muguban, C odahajolt Maggie íróasztala fölé, közelebb húzta az előjegyzési naplót, belepillantott, majd visszatette a helyére, mindjárt gondoltam, Jim, ez a kis szörnyeteg hazudott, persze hogy tizenöt óra harmincra beszéltük meg, fenéket volt félreértés, Sevilla egyszerűen meglógott, jó lesz utánanézni egy kicsit, hogy honnan bújt elő ez a tősgyökeres amerikánus, és ha már benne vagyunk, akkor az asszisztensnőjét is, a francia nevű leányzót, igaz, Bill? csak nem gondolja, hogy a gaulle-isták... én senkiben sem bízom, mint ahogy Lorrimer oly találóan mondotta, este lefekvéskor a kulcslyukon át figyelem, hogy mit rakok ki a zsebeimből, haha...

Miss Lafeuille a medencénél várja önöket, mondta Maggie, ha szabad tanácsolnom valamit, talán tegyék fel a kalapjukat, és vegyék le a kabátjukat, odakint nincs árnyék, Arlette felállt, barnára sült kis alakja közeledett a medence mentén, a napfényben, az égbolt párás kéksége alatt, C kedélyesen és őszintétlenül mosolygott, Foyle megszorította a kemény, meleg kis kezet, hirtelen jó érzés öntötte el, olyasvalakire számított, mint Maggie, ez a lány pedig nagyszerű, kicsi, karcsú és formás, arca kerek, orra egy kissé fitos, a bőre sima, szép fekete szeme élénk, csillogó, beszédes, a szája nagyon szép, a tekintetében van valami elevenség, érzékiség, nagylelkűség, három lépést tett feléjük, aprókat lépett, mert kicsi volt, nem mintha affektált volna, de teltkarcsú teste mégis ringott a csípőjén, olyan gömbölyű, zsenge és sima volt, hogy új értelmet adott a „bébi” szónak, tetszik nekem, gondolta Foyle, lüktetett a halántéka, kiszáradt a torka, tetszik, a kutyafáját, és azonkívül nagyon kedves lány, látszik a szemén, nem egy férfifaló, nem egy érdeknő, nem egy bestia, jó, ha százezer közül akad egy ilyen, még esze is van neki, én meg holnap reggel már megint Washingtonban leszek.

C kedélyesen mosolygott Arlette-re, örvendek a szerencsének, Miss Lafeuille, hideg, mosolygó szemét rászögezte az arcára, ez a kis majom sírt az előbb, látszik a könnyek nyoma az arcán.

– Úgy tudom, Miss Lafeuille – mondta C –, Sevilla professzor egy rendkívül eredeti kísérletbe vágta a fejszéjét.

Arlette ránézett. C mosolygott, de a szeme hideg maradt. Látszik rajta, hogy dühös, amiért csak egy asszisztensnő fogadja. Arlette-nek sírhatnékja támadt, de erőt vett magán, és nyájasan visszamosolygott a látogatóra.

– Elvileg nem is olyan eredeti, Mr. C, mert egy csimpánzzal már végrehajtották, de most történik először, hogy a kísérlet alanya delfin.

– Arra a kísérletre gondol, amelyet Hayesék hajtottak végre a Viki nevű majommal?

– Úgy van.

– Csak hallomásból tudok róla, Miss Lafeuille, azt hiszem, épp külföldön voltam, amikor Hayesék könyve megjelent.

– Nahát, Hayesék, mint tudja, kétnapos korában magukhoz vettek egy majomkölyköt, és úgy nevelték, mint a tulajdon gyereküket.

– Hősies kísérlet – mondta Foyle.

– Azt elhiszem. Képzelhetik, mennyi bajuk volt Hayeséknek. A függönyök, a bútorok, a lámpák, az edények látták a kárát. De szerintük a kísérlet mindezt megérte. Az elgondolásuk az volt, hogy pontosan úgy nevelik Vikit, mintha embergyerek volna, s mivel a csimpánzok hangképző szervei hasonlóak a mieinkhez, megtanítják beszélni.

– És ha jól tudom, kudarcot vallottak.

– Mondjuk inkább úgy, hogy a kísérlet nem sikerült. C elnevette magát:

– Maga szerint mi a különbség a kudarc és a sikertelen kísérlet között?...

– A sikertelen kísérletből sok mindent tanulhatunk.

– Például?

– Először is ezt: a csimpánz nem képes szántszándékkal, elhatározásból hangot adni. Igaz, hogy különféle hangokat hallat, de mindig valamilyen inger hatására, sohasem önszántából. Más szóval, a kibocsátott hangok éppúgy nem függnek az akaratától, mint az ön reflexmozdulata, amikor az orvos a térdére koppint egy kis kalapáccsal. Hayeséknek tehát először is arra kellett megtanítaniuk Vikit, hogy önmagától is hangot adjon. Ha ennivalót akart kapni, Vikinek meg kellett tanulnia, hogy azt mondja: „a”.

– És sikerült neki?

– Nem könnyen. Ezután Hayesék előbbre léptek egy fokkal: olyasféle módszereket alkalmaztak, mint azokban az iskolákban, ahol az értelmi fogyatékos gyerekeket tanítják beszélni. Amikor Viki azt mondta, hogy „a”, Mr. Hayes összeszorította a kis majom ajkait, majd rögtön elengedte. Kétheti fáradozás után így sikerült kimondatni Vikivel a „mama” szót. Akkor tizennégy hónapos volt. Kétéves korában már azt is tudta mondani, hogy „papa”, huszonnyolc hónapos korában megtanulta a „cup” szót, hároméves korában pedig az „up” szót.(8)

– Viki aktív szókincse tehát összesen négy szóból áll?

– És még ezt a négyet sem használja értelmesen. Viki számára ez a négy szó a kérést jelenti. Amikor Hayeséknek vendégeik vannak, Viki úgy koldul tőlük ennivalót, hogy válogatás nélkül használja a „mama” vagy a „papa” szót. A „cup” jelentése már jobban körül van határolva, Viki akkor mondja ezt, ha inni kér. Ebből arra lehet következtetni, hogy a csimpánz a megtanult szót nem asszociálja, vagy rosszul asszociálja azzal a tárggyal, amelyet jelöl.

– És a passzív szókincse?

– Hayesék körülbelül ötven szóra becsülik. De a szó és a tárgy közötti kapcsolat itt is nagyon bizonytalan. Vannak napok, amikor Viki hibátlanul rámutat az orrára, a fülére vagy a szemére, ha kiejtik előtte a megfelelő szavakat. Más napokon viszont téved. Amikor Mr. Hayes azt mondja: „szem”, ő az orrára mutat, és így tovább. Végül pedig, amikor Viki új szavakat tanul, hajlamos arra, hogy a régebben tanultakat elfelejtse.

Egy ideig hallgattak, aztán Foyle szólalt meg, elég halkan:

– Négy szó három év alatt! Mondhatom, elég szomorú.

– Szomorú, de kinek? – kérdezte C, és a szemében volt egy árnyalatnyi gúny és bágyadtság. – Hayeséknek vagy Vikinek? Az embernek vagy a csimpánznak?

– Mind a kettőnek – felelte Arlette, és barátságosan rámosolygott Foyle-ra. – A történelem folyamán most első ízben kísérelte meg az ember, komoly, kitartó és módszeres erőfeszítéssel, hogy nyelvi kapcsolatot létesítsen egy állattal, és ez nem sikerült neki.

– Maguk több reményt fűznek a delfinbébijükhöz? – kérdezte C, a gyomra tájékát nyomogatva.

– Már nem bébi, Mr. C, hanem felnőtt. S a kísérlet még nincs befejezve. De ha megengedi, inkább a legelején kezdeném.

– Nem ülhetnénk le valahol? – kérdezte C fakó hangon. – Egy kissé megvisel az álldogálás ebben a nagy melegben.

– Bocsásson meg, Mr. C – mondta zavartan Arlette. – Erre nekem kellett volna gondolnom. Maggie, ugye lesz szíves itt maradni Ivánnal; mi akkor visszamegyünk a laborba.

C sóhajtott egy kicsit, helyet foglalva az összecsukható vászonszéken, amellyel Arlette megkínálta.

– Nem inna valamit, Mr. C? – kérdezte Ari ette aggódó hangon.

– Semmi az egész – felelte C –, egy kissé túlhajszoltam magam, de azért hálásan fogadnék egy pohár italt. Bob kecsesen, fesztelenül odalépett.

– Ne zavartassa magát, Arlette – fuvolázta. – Majd én leszek a háziasszony. Ugye, Mr. Foyle is megiszik egy pohár whiskyt?

Foyle is helyet foglalt egy vászonszéken.

– Szíves ajánlatát semmiképpen sem utasíthatom vissza – mondta nyomatékkal.

Arlette velük szemben foglalt helyet. Feszélyezte, hogy fürdőruhát visel a laboratóriumban, másrészt viszont úgy érezte, képmutatás volna elmenni, hogy sortot vegyen föl.

– Kérem, folytassa, Miss Lafeuille – mondta C –, teljesen jól érzem magam.

– Először is el kell mondanom – kezdte Arlette –, hogy két medencénk van, egymástól nem nagy távolságra. Az egyikben egy hímet és két-három nőstényt tartunk, mikor hogy. A másikban, amelyet az imént láttak, szükség esetén elkülöníthetjük valamelyik delfinünket. Hát így. Mármost hogy is kezdődött az egész? Eléggé véletlenszerűen, amiként rögtön kiderül: nem egészen négy évvel ezelőtt két nőstényünknél megindult a szülés, alig néhány órás időbeli különbséggel. Az egyik nőstény meg is halt a szülésben, miután világra hozott egy eleven delfint, a másiknak pedig halva született a kicsinye. Arra gondoltunk, mi sem természetesebb, mint hogy az életben maradt nőstény örökbe fogadja az anyátlan újszülöttet. Ebből azonban nem lett semmi. A nőstény nem vállalta a kis delfint. Az ilyesfajta magatartás más állatfajtáknál sem ritka: megfigyelték, hogy egyes juhok, ha szüléskor elvesztik a kicsinyüket, nem hajlandók szoptatni egy idegen, árva bárányt.

Arlette elhallgatott. Bob jött vissza, tálcán hozta az üvegeket és a poharakat. C nyomban kivett a zsebéből egy kis dobozt, és lenyelt két tablettát. Arlette megfigyelte, hogy a keze reszket egy kissé, miközben szájához emeli a whiskys poharat. Nyilván kábítószereket szed, semmi kétség.

– Sevilla professzornak – folytatta egy pillanatnyi szünet után – ekkor támadt az az ötlete, hogy maga neveli fel a kis delfint. E célból el kellett különítenie a második medencében, nehogy a hím megsebesítse heves csapkodásával: tudniillik épp a legvadabb párzási időszakban volt. Aztán meg kellett fejni az életben maradt nőstényt, hogy az újszülött megkaphassa a tejet, így elmondva talán egyszerűnek hangzik a dolog, de a valóságban sok nehézséggel járt. Számunkra, akik a laboratóriumban dolgozunk, az volt a legfáradságosabb, hogy az első hetekben állandó társaságot kellett biztosítanunk a vízben úszkáló kis delfinnek, különben belepusztult volna az egyedüllétbe. Békaember-ruhába öltöztünk, és párosával váltottuk egymást. Egy hónap múlva a professzor két poliészter tutajt készíttetett, amelyen a kis delfin mostohaszülei helyet foglalhattak. Természetesen hangszórót is felszereltünk a víz alatt, hogy a delfin állandóan érzékelhesse emberi családjának a hangját, és simogatásokkal is ápoltuk a kapcsolatot. Iván zokszó nélkül tűrte, hogy mostohaszülei neveljék. Éjszaka és néha nappal is a két tutaj kényelem okából ki van kötve a medence széléhez.

– Miért kell két tutaj, Miss Lafeuille? – kérdezte C. – Miért nem elég egy?

– Mert a kis delfineknek két anyjuk van. Az egyik a természetes anya, hogy úgy mondjam, a másik a pótmama, aki a terhesség idején állandó társa a természetes anyának, szülés közben távol tartja tőle a kíváncsiakat, később pedig segít neki, hogy megvédje kicsinyét a hímek vadságától. Sevilla professzor megpróbálta pontosan reprodukálni ezt a szituációt: amikor a két tutaj ki volt kötve a medence széléhez, hagytunk közöttük egy kis hézagot, és Iván csaknem mindig itt helyezkedett el, legalábbis az első hónapokban. Ha éjszaka valamelyikünk a vízbe engedte a kezét, Iván azonnal odaúszott hozzá, és fejét a „szülő” ujjai alá tette, még akkor is, ha az éppen aludt.

Foyle elmosolyodott.

– Milyen kedves jószág – mondta, megrázva poharában a jégkockákat.

– Iván a családjának tekinti magukat? – kérdezte C. Már visszanyerte magabiztosságát, arcszínét, metsző tekintetét.

– Azt hiszem, az egész kutatócsoportot tartja a családjának. Sevilla professzort és engem pedig a természetes anyjának, illetve a pótmamának.

– Miért?

– Mert mi sokkal több időt töltöttünk vele, mint a csoport többi tagja, és főleg azért, mert kezdettől fogva egyedül mi etettük, előbb cuclisüvegből, később halakkal.

– Miss Lafeuille – mondta mosolyogva Foyle –, maga a beszélgetésünk kezdetétől fogva mesterségesen szítja a feszültséget: még mindig nem mondta meg, hogy a delfinjük végül is elkezdett-e beszélni...

Arlette ránézett, gesztenyebarna szeme pislogni kezdett, és Foyle azt gondolta magában: „Micsoda nő, micsoda mosoly, felgörbül a szája szöglete, milyen őszinte, milyen jóindulatú.”

– Mindjárt rátérek arra is – felelte Arlette. – Előbb azonban hangsúlyozni szeretném a következőt: Sevilla professzor kísérlete lényegében azon a jelenségen alapul, amelyet először dr. Lilly tárt fel, később pedig más kutatók is igazoltak: a delfin képes rá, hogy spontán módon utánozza az emberi hangot. Mi állandóan beszéltünk Ivánhoz, reggeltől estig „családi hangfürdőbe” merítettük, ahogy a professzor mondja, s ennek alapján reméltük, hogy egyszer majd utánozni fogja a hangokat, amelyekkel átitatjuk, eleinte anélkül, hogy megértené őket (mint a csecsemő, aki a bölcsőjében gőgicsél és gügyög), később pedig lassanként felfogva a szavak értelmét.

Arlette elhallgatott, ránézett az egyik látogatóra, majd a másikra, majd hozzátette, miközben a száján akaratlanul is ki csúszott egy kis diadalmas nevetés:

– És pontosan ez történt.

– Egyszóval beszél! – kiáltotta C, kiegyenesedve a széken, s egy gyors pillantást vetve Foyle-ra.

Foyle előredőlt, két kezét nagy erővel rákulcsolta a pohárra, és tompa hangon, fojtott izgalommal mondta:

– Tehát sikerült!

– Részben – bólintott Arlette, felemelve a jobb kezét. – Még egy pillanat, és elmondom, mennyiben korlátozott a sikerünk. De előbb hadd ismertessem a körülményeket. A delfin hangképző szerve nagyon különbözik a miénktől. A delfin nem a szájából bocsát ki hangot – az csak evésre szolgál –, hanem a fecskendőnyílásából, vagyis a lélegzőszervéből, amelyet nem szívesen hagy megérinteni, tehát szó sem lehet róla, hogy úgy bánjunk vele, mint ahogy Hayesék bántak Viki ajkaival. Egyébként erre az eljárásra nem is volt szükség, mert Iván kezdettől fogva felülmúlta Vikit, két szempontból is: képes arra, hogy szántszándékkal hangot bocsásson ki, és spontán módon utánozni tudja az emberi hangot. De ami a legszenzációsabb eredmény, Mr. C, s ami a jövőt illetően rendkívül biztató, az a következő: Iván eljutott odáig, hogy világos és állandó kapcsolatot teremtsen az általa megismételt szó és a szó által megjelölt tárgy között. Vagyis Iván eljutott a szószimbólum sajátosan emberi fogalmához.

– Ez aztán a hatalmas ugrás! – mondta Foyle.

– Én is azt hiszem – felelte Arlette csillogó szemmel. – Még ha Sevilla professzor kísérlete már nem hozna több eredményt, így is döntő fordulatot jelentene a fajtaközi kapcsolatok történetében.

Csend lett, C tekintete hűvösen siklott végig Arlette testén, milyen disznó dolog egy női test, ezek a nagy mellek, ez a csípő, minden olyan gyenge és puha, félig lehunyta a szemét: „döntő fordulat a fajtaközi kapcsolatok történetében”, ez nyilván Sevilla mondása, szerelmes a főnökébe, hát persze, mind egyforma, mindig a nemiség, egy percre sem tudnak megfeledkezni a hüvelyükről.

– Miss Lafeuille – mondta nyájas hangon –, eddig hány szót tanult meg Iván?

Ugyanakkor Foyle is megszólalt:

– Nagyon eltorzítja a szavakat?

Bob Manning trillázva felnevetett, és Arlette felé fordult:

– Sorszámokat kellene osztogatni!...

– Hadd válaszoljak az első kérdésre – mondta Arlette. Egy gyors pillantást vetett Bobra. Kis hülye, nem tudom, minek izeg-mozog annyit. Aztán így folytatta:

– Iván aktív szókincse negyven szóból áll.

– De hisz az rengeteg! – mondta Foyle. – Negyven szó: az tízszer annyi, mint a Vikié!

– Például milyen szavakat ismer? – kérdezte C.

– Várjunk – mondta Foyle, szemrehányó arccal fordulva C felé –, Miss Lafeuille még nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy Iván mennyire torzítja el a szavakat...

Arlette a válla magasságáig emelte a két kezét, és azt mondta:

– Mielőtt válaszolnék a kérdéseikre, szeretnék hangsúlyozni valamit: Iván teljes biztonsággal kezeli a legelvontabb nyelvi szimbólumokat. Például ki tudja mondani, hogy right, left, in, out, és hibátlanul használja ezeket a szavakat. Igéket is használ: go, come, listen, look, speak, méghozzá tudatosan.(9)

– Igazán nem értem – mondta C –, miért nevezi akkor a sikert korlátozottnak...

– Mindjárt elmagyarázom – felelte Arlette. – Egyúttal pedig Mr. Foyle kérdésére is megfelelek.

– Végre! – mondta Foyle. Arlette rámosolygott.

– Azzal kezdem, ami nem olyan súlyos: (mint ahogy számíthattunk is rá) Iván nagymértékben delfinizálja az emberi hangokat. A hangja éles, nazális, vakkantó, és nem mindig könnyű megérteni. Sajnos nemcsak ezek az apró kis tökéletlenségek jelentenek akadályt, vannak sokkal komolyabbak is.

Egy kis szünetet tartott, majd így folytatta:

– Iván beszélőkészségének a korlátja a következő: csak egytagú szavakat tud kimondani. Amikor egy kéttagú szóra akarjuk megtanítani, csak az utolsó szó tagot jegyzi meg, akár arra esik a szóhangsúly, akár nem. Így például a musicból „sic” lesz, az Ivánból „Fa”, a listenből „sen”. Ezzel rá is tapintottunk arra a nehézségre, amely Sevilla professzor szerint egyelőre minden további haladást meggátol: Iván nem képes összefűzni egymással a szótagokat.

– Hadd vegyem el a poharát, Mr. C – mondta Bob.

– Köszönöm szépen – felelte C, meghitten rámosolyogva, bár oda sem nézett.

Bob kecsesen melléje siklott, s nyájas arccal elvette a poharát és a Foyle-ét is. E művelethez csupán a törzsét kellett könnyedén elfordítania derékból, s a csuklója épp csak meghajlott egy pillanatra. Arlette hallgatott: bosszantotta, hogy félbeszakították, és még inkább, hogy C nem folytatja rögtön a beszélgetést újabb kérdésekkel. Bob szándékosan szakította félbe, hogy kedvébe járjon C-nek, és C szándékosan hallgatott, hogy zavarba hozza Arlette-et.

– Miss Lafeuille – szólalt meg Foyle –, az előbb azt mondta, hogy Iván nem tudja összefűzni a szótagokat.

– Ennél súlyosabb a baj, Mr. Foyle – felelte Arlette, és hálásan pillantott rá. – Iván a szavakat sem tudja összefűzni. Például kimondja és megérti a give szót. Ugyanúgy megérti és kimondja a fish szót is, de odáig még nem jutott el, hogy azt mondja: give fish,(10) ha ez sikerülne neki, a professzor szerint Iván a fejlődés újabb döntő szakaszába lépne.

– Vagyis – mondta C – csak akkor jelenthetjük ki, hogy Iván megtanult beszélni, ha majd eljutott a szótól a mondatig.

– Úgy van.

Hallgattak, majd Foyle így szólt:

– Már az is csodálatos, hogy az egytagú szavakig eljutott.

– Igen – mondta Arlette –, teljesen egyetértek önnel, Mr. Foyle: egyszerűen csodálatos.

C kivette zsebéből a szivartárcáját, Foyle felé nyújtotta, aki nemet intett, erre maga vett ki belőle egy Upmant, és rágyújtott.

– Gondolom – mondta aztán –, Sevilla máris megpróbálkozott valamivel, hogy leküzdje az előbb említett nehézséget...

Ez a mondat úgy is hangozhatott volna, mint a legártatlanabb kérdés, de C hanghordozása valahogy olyan színezetet adott neki, mintha vádat emelne Sevilla ellen.

– Igen – felelte Arlette –, nagyon jól emlékszem rá, hogyan kezdődött. Sevilla professzor egyszer mindannyiunkat összehívott a laborba, és a következőket mondotta – igazítson ki, Bob, ha rosszul emlékezem – : Tegyük fel, mondotta, hogy fogoly vagyok, de igen jól bánnak velem, és az élőlényeknek egy olyan fajtája, amely fölötte áll az emberi fajnak, fogva tart valami kellemes, bár szűk helyen, őreim olyan feladatot tűznek ki elém, amelyhez nagy szellemi erőfeszítésre van szükség. Én mindent elkövetek, hogy végrehajtsam. Látszólag a legjobb körülmények között. Teljes kényelem vesz körül, kitűnő kosztot kapok, és őreim nagy szeretettel gondoznak. Mégsem vagyok egészen boldog. Éspedig azért, mert, ahogy mondani szokás, páratlan vagyok a magam nemében. Társra van szükségem: azazhogy pontosabban, egy társnőre. Mármost tegyük fel, hogy jóakarata őreim odahozzák mellém ezt a társnőt, nekem tetszik is, és beleszeretek. Akkor minden megváltozik. Életem új dimenziót kap. Hatalmas pszichikai ösztönzésben részesülök, amely kifejleszti önbizalmamat, vállalkozó szellememet és alkotó lendületemet. Nem gondolják, hogy e változásnak először is a munkám látná a hasznát?

– Bravó! – mondta hangosan Bob Manning, egy oldalpillantást vetve C-re. – Egész jól adta elő Sevilla szövegét! A „szöveg” szót a gúny alig érezhető árnyalatával ejtette ki. Arlette sértődötten nézett rá vissza:

– Azt hittem, maga is egyetértett ezzel a „szöveggel”, ahogy mondja.

– Most is egyetértek – felelte Bob a maga bájos mosolyával, amely ezúttal C-nek szólt. – Miből gondolja, hogy nem értek egyet?

C kurtán felnevetett: az embernek utólag úgy rémlett, mintha sikertelenül el akarta volna fojtani a nevetését.

– Ha jól értem – mondta aztán komolykodó hangon –, a professzor arra a feltevésre jutott, hogy egy nőstény társaságában Iván könnyebben tudná megoldani nyelvészeti problémáit. És tulajdonképpen miért is ne? – tette hozzá, naiv tekintetét végigsiklatva a többieken. – Miért ne lehetne kapcsolat a filológia és a szexualitás között?

Bob úgy nézett C-re, mintha ő is el akarná fojtani a nevetési ingert, és nyomatékos hangon megismételte:

– Miért ne?

Foyle értetlenül pillantott Bobról C-re, majd a tekintete megállapodott Arlette-en. Észrevette, hogy a nő arca milyen bosszús, és nagy hévvel így szólt:

– Mondja hát el gyorsan, Miss Lafeuille, hogyan végződött a kísérlet. Arlette rámosolygott:

– Mindenesetre elég váratlan módon...

*

Drága Margaret, mondta Mrs. Ferguson, hadd mutassam be Sevilla professzort, Henry, ez itt Mrs. Margaret Mandeville, húzódjon közelebb hozzám, Henry, ha nem esik nagyon nehezére (az o-t nagyon nyíltan ejtette, az r-t pedig szinte a torkából), elég soványak vagyunk, hárman is elférünk elöl, a kocsiajtó becsapódott, na igen, meg vagyok fogva, gondolta Sevilla dühödten, még ezt a gardedámot is rám sózza, most már nyugodtan kimehetünk abba a part menti, elhagyatott kis bungalóba, örvendek a szerencsének, mondta Mrs. Mandeville, egy rövid, szakértő és végtelenül szemérmetlen pillantást vetve Sevillára, pontosan az a fajta nő, mint Grace Ferguson, magas, sovány, a nyaka hosszú, prerafíaelita stílus, ovális arc, sóvár pillák, mind a kettő roppant elegáns, sikerült rávenniük a természetet, hogy fossza meg őket a mellüktől, a csípőjüktől, a feneküktől, csak a csontváz maradjon, egy serdülő fiú csontváza, amelyre fel lehet akasztani a híres párizsi divatszalonok aszexuális kreációit, Henry, mondta Grace Ferguson, gargalizálva az uvuláris r-rel, mint a Shakespeare-színésznők, szájából lassú, dallamos, előkelő, alig hallható morajban ömlöttek a mondatok, Margaret Mandeville ugyanilyen vontatottan beszélt, a Vassar College legelegánsabb köreiben vették fel ezt a hanghordozást, ezt a hangsúlyozást, a torkuk mélyén artikulálják a szavakat, szinte éneklik a mondatokat, de minimális hangerővel, úgyhogy azok mintegy végkimerülésben hullanak le az ajkukról, tudod, drágám, Henry rettentő kedves volt, hagyta, hogy elraboljam a laboratóriumából, pedig az ő ideje rendkívül drága az országnak, borzasztó hazafiatlannak érzem magam, amiért nem hagyom dolgozni, az az érzésem, mintha Washingtont, Lincolnt, az Egyesült Államokat fosztanám meg tőle, Mrs. Ferguson mosolygott, lassan leengedte a pilláit, hosszú ujjai, amelyeken igazán nem volt semmi más ékszer, csak egy mérhetetlen nagy gyémánt, ráhulltak a sebességváltó karjára, amely a kocsipadlóból nyúlt ki, és kellemetlenül nyomta Sevilla bal combját (azt azért mégsem kívánhatja, hogy az én kocsimnak is olyan közönséges, automatikus sebességváltója legyen, mint egy Buicknak), Sevilla hallgatott, körülötte meztelen karok és drága parfümök, be volt ékelve, rosszul érezte magát, dühöngött, micsoda hülye kis kocsi, a legújabb vívmány a kényelmetlenség terén, még a lábamnak sincs helye, a nő már egy hónapja járatja vele a bolondját, semmit se kapott tőle, még egy csókot sem, na de hogy képzeli, drága Henry, csak nem fogunk flörtölni, az olyan közönséges, vagy semmit, vagy mindent, adjon egy kis időt, hogy rászánjam magam, pillái lassan lecsukódtak, a szeméből annyi ígéret sugárzott, de egyelőre sehol semmi, egy elegáns, fagyos és megközelíthetetlen próbabábu, akit a kirakatban nézünk, hüvelyknyi vastag üveg mögött, drága Margaret, könyörgök, ne faggasd Henryt a delfinjeiről, imádja őket, jobban, mint engem, borzasztó féltékeny vagyok, soha egy szót sem szól róluk, ezzel kapcsolatban olyan néma, mint a sír, úgy látom, mondta Mrs. Mandeville, hogy általában nagyon néma, attól félek, drága Grace, hogy nem méltányolja elbűvölő jelenlétemet annyira, mint illenék, jaj dehogy, mondta Sevilla, összeszorítva a fogát, el vagyok bűvölve jobbról, el vagyok bűvölve balról, szinte alig bírom, ugye mondtam, Margaret, milyen elragadó ember, borzasztó szellemes, a megtestesült vén Európa, úgy imádom, hogy teljesen elvesztettem a fejem, már aludni se tudok éjszaka, ezt én is érzem, mondta Mrs. Mandeville, énrám is hat a bubája, szörnyű dolog, drágám, nem akarok neked fájdalmat okozni, de a legjobb úton vagyok afelé, hogy őrülten beleszeressek a professzorba, beszéd közben rátette a kezét Sevilla combjára, és ott is hagyta, Grace mosolygott, hát ez igazán szörnyű, éppen te, a legjobb barátnőm, hátba támadsz, a végén még vetélytársnők leszünk, és egymás vérét ontjuk, Sevilla hallgatott, szorongva, kétrét görnyedve, mindabban, amit mondtak, volt valami megfoghatatlan gunyorosság, az udvari komédiákra emlékeztetett, mintha azzal szórakoznának, hogy levetik egy pillanatra az abroncsos szoknyát, és a többi, közönséges asszony paraszti érzelmeit öltik magukra, a férjeiknek még volt valami közük az igazi emberekhez, vállalati igazgatókhoz, titkárokhoz, ügyvédekhez, de nekik már befellegzett, őket már senkihez sem fűzik igazi kapcsolatok, még egymáshoz sem, még a cselédeikhez sem (az angol butler(11) mindent elintéz), behúzódtak pénzük hatalmába, mint csiga a házába, onnan nézik a világot személytelen tekintettel, alig észrevehetően mulatva rajta, elteltek a maguk felbecsülhetetlen értékével, már nem is kell lenézniük az embereket, annyira fölötte állnak az emberiségnek, és mégis, gondolta dühödten Sevilla, szabadjon feltételeznem, hogy a széklet problémája nem egészen ismeretlen előttük,

Margaret, kérlek, itt a kulcs, légy oly drága, nyisd ki a bungalót, mialatt én Henryvel beviszem a kocsit a garázsba, az ajtó becsapódott, Margaret lesimította tenyerével a szoknyáját, és kecsesen szökdécselve elindult a kavicsos ösvényen, jaj, szívem, mondta Grace, de nem indította el az autót, maga ki se nyitotta a száját az egész úton, mit fog gondolni Margaret, komolyan, maga rémesen viselkedik, be kell vallanom, mondta Sevilla, elhúzódva tőle a kocsiajtó felé, s a fejét balra fordítva, hogy fekete szemét az asszonyra szögezze, csakis azért nem kértem meg, hogy rakjon le útközben, mert nem akartam kínos helyzetbe hozni a barátnője előtt, mindegy, most már nem kell sokáig szenvednie a rossz modoromtól, ez azt jelenti, hogy meg fog javulni? azt jelenti, hogy ez a találkozásunk az utolsó, Grace felhúzta a szemöldökét, a száját csücsörítette, és gőgös hangon mondta: igazán? igazán, felelte Sevilla, Grace megmaradt gőgös tartásában, egyik keze a volánon, a másik a sebességváltón, a szemöldöke felhúzva, tekintete maga elé meredt, Calibán lázadásra vetemedett, és csak egyféleképpen lehet megbüntetni, azonnal ki kell mondani az ítéletet, nagyon sajnálom, Henry, a kapcsolatunk véget ért, de ezt nem bírta kimondani, mert hiszen Henry kezdte, hiába, övé az elsőbbség, nem blöfföl, micsoda szeme van, fekete, büszke, dühöngő, spanyol szemek, képes volna megölni, valahol megmozdult benne valami, hasonlított a megadáshoz, de nem, dönteni kell, nem szabad elvesztenem a fejemet, pedig milyen kellemes volt, hogy az övemen hordozhattam, mint egy fityegő csecsebecsét, azzal a forró szemével, amely minden mozdulatomat felitta, az volt az érzésem, mintha valami forró szellő lengene körül, Grace lassan leeresztette a pilláit, lopva oldalt pillantott, Henry, mondta egy kissé rekedt, elfúló, dallamos hangon, borzasztóan fáj, amit mond, maga teljesen félreérti Margaret jelenlétét, egyáltalán nem az az oka, amit maga gondol, most azonnal eloszlatom ezt a félreértést, kiszállt a kocsiból, de a slusszkulcsot nem húzta le, Sevilla is kiszállt, várjon meg, mondta Grace behízelgő mosollyal, a lába megbicsaklott, ahogy elindult, a bungaló roppant egyszerű kis semmi volt, iszonyatosan drága, fényezett mahagóniból, terméskő alapzaton, egyetlen helyiség teakonyhával, fürdőszobával, odakint szabadtéri tűzhely és fészernek álcázott garázs, majdnem közvetlenül az óceán partján, a legszélső hullámok házhoz jöttek a gazdagok lábait nyaldosni, Sevilla látta, hogy Grace a parton beszélget Mrs. Mandeville-lel, leroskadt egy fotelbe, nem bírta tovább, minden idegszála vibrált, Grace hunyorgott, vakította az ég kékje, drágám, valami fantasztikus dolog történt, Galibán szörnyű jelenetet csinált, igazán szörnyeteg, nekem jött és agyba-főbe vert, a szó szoros értelmében, csupa kék és zöld folt vagyok, mint az a szegény lány, emlékszel, akit King Kong szorongatott a szőrös kezében az Empire State Building tetején, nem tudnál segíteni rajtam? jaj, drágám, tudnék, csak azt nem tudom, hogy szabad-e... na nem, Grace, igazán, csak tréfáltam, hát persze, értem, most mindjárt eszembe fog jutni, hogy régi barátaim vannak itt a közelben, és elkérem tőled a kocsit, hogy átugorjak hozzájuk, muszáj, különben megsértődnének, hallatszott a kocsiajtó csapódása, a motor felbúgott, Sevilla felállt, odalépett az ajtóhoz, kölcsönadtam a kocsit Margaretnek, mondta Grace a küszöbön, tündöklő mosolyával, hazug szemével, át akart ugorni egy régi barát..., Sevilla hirtelen odalépett hozzá, elkapta, jaj, Henry, egészen összegyűr, mondta Grace, és el taszította, mit képzel, minden csak úgy megy magától? kibontakozott az ölelésből, az állat felszegve odament a díványhoz, leült, elegánsan és fölényesen keresztbe tette a lábát, Sevilla nem mozdult, dühös szemmel meredt rá, nem, mondta olyan indulattal, hogy ez a „nem” elnyomta a hullámverés moraját, nem, nem megy magától, de elegem van abból, hogy bolondítson, vagy igen, vagy nem, és ha nem, akkor elmegyek, gyalog, ebben a pillanatban, Henry, maga rettenetes, mondta Grace, felállt, közelebb lépett hozzá, a szemöldökét felhúzta, komolyan, félek magától, elképesztően viselkedik, aztán egyszerre csak, mintha a gőgje valami vékony hártya lett volna, amelyet Sevilla a körme hegyével felhasított, vége volt az ellenállásnak, hagyta magát levetkőztetni, Sevilla egy szót sem szólt, a fogát összeszorítva, mereven, teljesen vágytalanul simogatta, Grace nem mozdult, nem csinált semmit, de én sem, gondolta Sevilla megszégyenülten, múlt az idő, hallgatta a parton a megtörő hullámverést, nem sikerült felajzania magát, de Henry, mondta Grace, maga nem is kíván engem, még csak sértődöttség sem volt a hangjában, dehogynem, kedvesem, nézze csak, azért maga is csinálhatna valamit, de hát persze ez se volt jó, ez a nő semmihez sem ért, még ehhez sem, Sevilla az üveges ajtón át látta a partnak egy homokos csücskét és a hullámok tajtékos szegélyét, nézze, Grace, nem akarom megbántani, de nagyon rosszul csinálja, hogyhogy? kérdezte a nő, és most először volt sértődöttség a hangjában, a többiek ezt még sohasem vetették a szememre, Sevilla felkönyökölt, a „többiek” olyan könnyedén hangzott, talán azt hiszi, a tapintat netovábbja, hogy a „többiekről” beszél éppen most? amikor épp nekem vannak kifogásaim, és nem a „többieknek”, ugyanakkor, gondolta, micsoda hülye beszélgetés, milyen szomorú, ezek a mozdulatok, amikor még barátság sincsen közöttünk, és ez a szegény hülye kis milliomosnő, ugyan mi öröme lehet az életben, fölébe hajolt, és egyszerre csak a magáévá tudta tenni, de nem jól, sietve, a dívány egyik sarkában, kényelmetlenül, kapkodva, a legrosszabb helyzetben, semmi, de semmi gyöngédség, reménytelen, el van rontva, el van fuserálva, nincs benne öröm, tulajdonképp igazi élvezet sincsen, fel támaszkodott, most köszönje meg szépen, mondta Grace durcás mosollyal, Sevilla ránézett, hihetetlen, még köszönje is meg neki, bámulatos, mennyire nincs humorérzéke, köszönöm szépen, mondta, de nem mosolygott, nem akar megfürödni? kérdezte Grace, mintha egy csésze teával kínálná, nem, nem ragaszkodom hozzá, de ha nincs jobb dolga, járjunk egyet a parton, hát persze, mezítláb, mondta Grace, az nagyon jót tesz a bokának, jó félórát sétálgattak egymás mellett, beszélgettek, Sevilla később sohasem tudott visszaemlékezni rá, hogy mit mondtak egymásnak, csak egyetlen emléke maradt, egy megjegyzés, amit a nő tett, miközben ő lehajolt egy kagylóért, Henry, le kellene vágatnia a haját, túl hosszú, nem való így járni, lapos, érdektelen megjegyzés volt, még csak nem is rosszindulatú, Sevilla kiegyenesedett, kezében a kagyló, és egyszerre csak úgy érezte, hogy minden porcikájával unja és utálja ezt a nőt, annyira torkig volt vele, mintha már tíz éve sétálna mellette a hidegben és az űrben, és akkor, miközben udvariasan visszamosolygott, ráeszmélt, hogy ezennel döntött, és végérvényesen kirekeszti Grace-t az életéből.

*

– Mindenesetre – mondta Arlette –, nem volt kétség, hogy Iván egyre rosszabbul viseli a magányt, ingerült volt, nyugtalan, szórakozott, egyre kevésbé tudta összpontosítani a figyelmét a beszédgyakorlatokra; úgy is mondhatnám, hogy ellustult. Azonkívül miránk vetítette ki az érzéseit, mert előfordult, hogy előttünk görbült S alakúra, ami a hím delfin jellegzetes csábtartása, ha udvarol a nősténynek. Aztán egyre gyakrabban dörgölőzött hozzánk, simogatta fejünket az oldaluszonyaival, és harapdálta a lábunkat meg a karunkat. Ezek az erotikus tünetek egyre sűrűbbé és hevesebbé váltak, már nem is mertünk együtt úszni vele, mert féltünk, hogy megsebesít a harapásaival – amelyeket, gondolom, egy nőstény delfin rendkívül kellemesnek talált volna... (Foyle elmosolyodott.)

C felemelte a szivarját.

– Kivel szemben viselkedett így?

– Hadd válaszoljak én erre a kérdésre – mondta Bob felnevetve, és C-re kacsintott. – Eleinte majdnem mindenkivel. Később egyre inkább csak Arlette-tel.

– Meg tudom érteni – mondta Foyle. Arlette ránézett Bob Manningra, és összevonta a szemöldökét.

– Folytassa, Miss Lafeuille – mondta C.

– Egyszóval minden okunk megvolt, hogy feltételezzük: Iván szívesen fogadja majd azt a nőstényt, akit neki szántunk, s akit Minának kereszteltünk el. Úgy is lett. Persze Iván először némi aggodalmat mutatott, amikor még egy állat került a medencéjébe, amelyet saját, kizárólagos birodalmának tartott. Megdermedt, mozdulatlanul bámult egy pillanatig, de úgy látszik, a megfigyelés kielégítő eredménnyel járt, mert a legnagyobb óvatosságról pillanatok alatt áttért a legőrjöngőbb udvarlásra. A simogatások, dörgölőzések és harapások egyre sűrűbbek lettek, és a nászi balett lélegzetelállító crescendóban folytatódott egész nap. A delfinek rendszerint éjszaka és a kora hajnali órákban párosodnak, így tehát nem tudtuk megállapítani, hogy Mina és Iván egymásra talált-e, de másnap reggel a mi delfinünk magatartása a nősténnyel szemben gyökeresen megváltozott. Nemcsak hogy nem ment utána, de a leghatározottabb módon elhárította a nőstény kezdeményezéseit. Mihelyt Mina közeledni próbált hozzá, fenyegetően csattogtatta a fogát. Aztán hátat fordított neki, és elúszott tőle, farkával hevesen csapkodva a vizet. Mina ekkor S alakba görbült előtte, de sikertelenül, mert amikor aztán meg akarta simogatni, Iván rásuhintott az oldaluszonyával, és megint a fogait csattogtatta. A következő nap sem tanúsított több kedvességet a szegény Mina iránt. Sőt, még ellenségesebbé és fenyegetőbbé vált. Minthogy Mina nem hagyta abba a közeledést, Iván beleharapott a farkába – ezúttal egész komolyan –, és attól fogva a nőstény nem mert többé közeledni hozzá. Amikor már kétségtelen volt, hogy Iván nem bírja elviselni Minát, Sevilla professzor félteni kezdte tőle a nőstényt, és áthelyeztette a másik medencébe, ahol egyébként azonnal befogadta a többi delfin: egy hím és két nőstény.

– Vagyis mi történhetett? – kérdezte C.

– Ezen sokat vitatkoztunk, és még mindig vitatkozunk – felelte Arlette –, de sajnos kénytelenek vagyunk feltevésekre szorítkozni.

– Például?

– Először is tisztában kell lenni azzal – mondta Arlette –, hogy a delfinek közösülése igen nehéz aktus. Nagy türelem és segítőkészség kell hozzá a nőstény részéről. Mármost tegyük fel, hogy Mina ügyetlen volt, hogy akkor is elsiklott, amikor már egy helyben kellett volna maradnia, és ezért Iván kísérletei kudarccal végződtek. Lehet, hogy Iván nagyon fájdalmas csalódást érzett.

– És megorrolt Minára? – kérdezte Foyle mosolyogva. – Mina túl sokáig kacérkodott vele, és Iván végül is megdühödött? De akkor még mindig nem érthető, hogy miért nem próbálkozott újra másnap.

– Én inkább azt hinném – mondta C –, hogy miután ez a kísérlet nem sikerült, örökre megundorodott a nőstényektől.

Arlette mosolygott.

– Talán nem olyan súlyos az eset. Talán Mina nem az a fajta nőstény, amely fel tudja kelteni Iván érdeklődését...

Foyle elnevette magát:

– Ne haragudjon, Miss Lafeuille, de azt hiszem, ez már túlzás!

– Egyáltalán nem. Szerelmi vonzódásaikban vagy idegenkedésükben a delfinek éppoly válogatósak, mint az emberek. Egyszer volt két hímünk az egyik medencében; szoros barátságot kötöttek, és végül már minden jel arra vallott, mintha homoszexuális kapcsolat alakulna ki közöttük.

– Komolyan? – kérdezte C. – Milyen jelekre gondol?

– Arra, hogy felváltva udvaroltak egymásnak; simogatás, dörgölőzés, harapdálás, minden megvolt, még közösülni is megpróbáltak. Akkor betettünk hozzájuk egy nőstényt, de ügyet sem vetettek rá. Sőt, ha a nőstény közeledni próbált hozzájuk, hogy részt vegyen a játékukban, elkergették. Úgy gondoltuk, a homoszexualitás már olyan erős bennük, hogy képtelenek heteroszexuális kapcsolatok létesítésére, és eltávolítottuk a nőstényt a medencéből. Egy idő múlva azonban helyhiány miatt kénytelenek voltunk ismét betenni hozzájuk egy másik nőstényt, ezt pedig legnagyobb meglepetésünkre mind a ketten roppant lelkesedéssel fogadták, és azonnal udvarolni kezdtek neki.

C elnyomta szivarját az előtte lévő hamutartóban.

– Vagyis Iván csupán Mina személye ellen érzett ellenszenvet, és ezért nem sikerült a kísérlet?

– Ez persze csak feltevés.

C alig palástolt gúnnyal mondta:

– Maguk szerint tehát a terápia, amelynek el kellett volna vezetnie Ivánt a szótól a mondatig, nem vallott kudarcot.

– Nem látom be, miért kellene azt mondanom, hogy kudarcot vallott – felelte Arlette egy árnyalatnyi merevséggel a hangjában. – Egyetlen kísérletből nem lehet ilyen következtetést levonni.

– Ez azt jelenti, hogy Sevilla meg akarja ismételni a kísérletet egy másik nősténnyel?

– Nem mondta, de feltételezem.

C felállt, fogta a kalapját, és mosolyogva mondta:

– Úgy látom, nagyon kitartó ember.

– Kitartónak kell lenni – mondta Arlette teljes meggyőződéssel. – A siker nem egyéb, mint a túlhaladott kudarcok sorozata.

– Kitől származik ez a szellemes meghatározás, Miss Lafeuille? – kérdezte C gunyoros mosollyal.

– Sevillától – felelte halkan Bob Manning.

C, aki nagyokat lépve már az ajtó felé tartott Foyle-lal, odafordult a válla fölött, és rámosolygott. Arlette merően Bob Manningra nézett, s amikor ő is elhaladt előtte, megfogta a karját, és halkan, dühösen mondta:

– Most azt hiszi, hogy nagyon okos? Az egész idő alatt folyton hízelgett ennek a ronda fráternek, mi ütött magába?

*

C meztelenül, nedvesen feküdt az ágyon, kétszer is végighúzta a kezét pufók arcán, mintha le akarná tépni róla a fáradtságot, istenem, már a lábát sem érezte, rettenetesen álmos volt, mindjárt elalszik altató nélkül, micsoda hülye reflex, istenem, mit számít, hogy gyógyszerrel élek-e vagy sem, a nyavalyába, nevetséges, vannak emberek, akik az én koromban lemondanak a dohányzásról, az alkoholról, a túlzott megerőltetésről, és a fekvőtámaszt gyakorolják a szőnyegen, micsoda marhák, mire mennek vele, harcolnak az öregedés ellen, előbb-utóbb úgyis alulmaradnak, apránként fognak meghalni, kicsinálja őket a tüdő, a máj, a szív, a prosztatarák, C felnyerített, érezte, hogy kicsordul belőle a gyűlölet, nem volt határozott tárgya, de jólesően felpezsdítette, felajzotta, felgyorsította a gondolkodását,

röhögnöm kell rajtuk, testmozgás, szabad levegő, higiénia, egészséges és rendszeres életmód, de hát mi ez az egész? szánalmas utóvédharc, semmi más, a végén ott a teljes vereség, az egészen biztos, semmi más nem biztos – élet vagy halál, mi a különbség? már ez a szó is: élet, kész röhej, szélhámosság, életnek mondják azt a néhány szaros pillanatot, a két semmi között, csalás, szélhámosság, minden előre ki van csinálva, a végén ott a halál, micsoda marhaságokat fecsegnek a „sikeres életről”, micsoda élet? micsoda siker? én is hittem a sikerben, még az egyetemen, és később is, emlékszem, azt gondoltam, így csak egy szuperzsaru vagyok, pedig tudós lehetett volna belőlem, és még ma is, amikor azt a kis kurvát hallgattam, volna laboratóriumom, asszisztenseim, alkotó munkám, mint annak a „százszázalékos” amerikainak, hülyeség, hülyeség, senki sem érhet el sikert az életben, mindenütt csak elfuserált alakok, minden ember el van fuserálva, mert a végén meghal,

én is, Johnnie is, jó, hát dögöljenek meg mind, mind, a lehető leghamarabb, pucolják el őket a hidrogénbombával, égessenek szénné egynéhány milliót, és közöttük engem is, mit érdekel, én talán meg akartam születni, az volt az egyetlen örömöm, ha jól végeztem, amit kellett, és ha Johnnie életben marad, őt is beszerveztem volna, voltak szép pillanataink együtt, gyönyörű volt reggel az ébredés, mint két középkori báró, csizma csizma mellett, sarkantyú sarkantyú mellett, a mámorító szabadság, az állandó életveszély, Johnnie ott állt a faluban, amelyet éppen elfoglaltunk, sütött rá a nap, széles válla volt, szétvetette lábát, atlétatermet, szinte azt hihette az ember, hogy elpusztíthatatlan, látod azt a vén faszit, aki a kunyhója előtt imádkozik, fej vagy írást játszok vele, ha fej, akkor nem bántom, ha írás, akkor kicsinálom, feldobja a pénzt a levegőbe, pörög és ragyog a napfényben, elkapja az egyik tenyerével, rácsapja a másik keze fejére, írás! vesztett az öreg, mondja, miközben kibiztosítja a puskáját, az öreg elterült a porban, úgy halt meg, mint egy elnyomott bolha, Johnnie abban a pillanatban olyan volt, mint egy isten, fenséges, személytelen, rám nézett mozdulatlan és teljesen kifejezéstelen arcával, fakó hangon mondta: ma neki, holnap nekem, és holnapután tényleg rá került a sor,

istenem, mit érdekel a mesterségem, ha ez így megy tovább, már erre se leszek képes, ma is azt hittem, mindjárt kinyiffanok ott a kis kurva meg az Iván nevű delfinje előtt, de kezdjük azzal, hogy miért éppen Iván? kinek jutott eszébe, hogy orosz nevet adjon egy amerikai delfinnek? gyomrában jelentkezett a görcs, elnyúlt a hátán, szétvetette a lábát, nagy erővel masszírozni kezdte a hasát, az ujjai besüppedtek, igen, gondolta, ez a hús, ezek a belek, ezek az idegek, ez a vér, mi ez, egy állat, semmi más, puha, csupa izzadság és mocsok, az a „százszázalékos” amerikai a végén talán mégiscsak eléri, amit akar, annyi biztos, hogy valami másban is sántikál, csak Lorrimer eltitkolta előlem, hogyne, nyugodtan publikálhatják az eredményeiket, egyelőre még „nem titkos”, hát ezzel a „nem titkossal” kitörülheti a seggét, kedves uram, nem tudom, miféle intézkedéseket tesznek, de attól függetlenül azért én is intézkedni fogok, és akármibe lefogadom, hogy az a jóképű kis buzi szívesen elvállalja Sevilla mellett az informátor szerepét,

a telefon fülsértően felvijjogott, az anyád kínja, mondta C, épp amikor el akartam aludni, felemelte a kagylót, halló, Bill, én vagyok az, Keith, ne haragudj, hogy zavarlak, most kaptam egy bizalmas jelentést, két mondatban összefoglalom: a szovjetek hivatalosan megtiltották felségvizeiken a delfinhalászatot. Szigorú büntetés vár mindenkire, aki megsebesít vagy megöl egy delfint. Jó, jó, mondta C, és mi a jelentés dátuma? Március tizenkettő. Köszönöm, Keith, letette a kagylót.

A következő pillanatban felkelt, már nem volt álmos, belebújt a papucsába, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

4.

Aznap délután, amikor az a C nevű pofa eljött lábatlankodni hozzánk, mondta Maggie, emlékszel, a kísérőjével, aki úgy nézett ki, mint egy bokszoló, mindenesetre sokkal szimpatikusabb feje volt, mint neki, az a C úgy nézett az emberre, hogy a hideg futkározott a hátamon, emlékszem, mondta Lisbeth, a dupla ágy egyik részén feküdt, abban a szobában, amelyben együtt lakott Maggie-vel, még meleg volt, a redőny alig szűrte meg a fényt, Lisbeth csak bugyiban és melltartóban, nagydarab, erős, szőke, atlétatermetű nő, masszív arc, széles homlok, négyszögletes állkapocs, mintha egy nagyon szép, értelmes és akaratos fiú az utolsó pillanatban eltévesztette volna, hogy melyik nemet válassza, még a nagy mellével sem látszott egészen nőnek, a könyökére támaszkodva feküdt, öntudatos arccal szívta a cigarettáját, és Maggie-re szegezte figyelmes kék szemét, nagyon jól emlékszem, mondta világos, tagolt hangján, Arlette bejött velük a laborba, új fürdőruha volt rajta, kiemelte azt a formás kis testét, én meg veled maradtam a tutajokon, a medencében, nahát, aznap szakított, mondta Maggie, későn jött meg, nagyon későn, azzal a jól ismert, zárkózott arckifejezésével, és azt mondta: ha Mrs. Ferguson újra telefonálna, mondja neki, hogy nem vagyok itt, én felálltam, roppant erőfeszítést tettem, hogy a fülemig ne szaladjon a szájam, és azt kérdeztem: meddig? ő szórakozottan felhúzta a szemöldökét, mégis, mondtam, tudnom kell, hogy ez az utasítás csak ideiglenes vagy állandó jellegű, majd meglátja, mondta ő, és én rögtön láttam az arcáról, hogy végleges a dolog, képzelheted, milyen boldog voltam, nem tudom, mit művelhetett vele az a nő, de ő dühöngött, egy kicsit később aztán, ahogy elgondolkodtam rajta, feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon tényleg olyan hasznos volt-e a szakítás, azt én is tudni szeretném, mondta Lisbeth a homlokát ráncolva, összenéztek és elhallgattak, nem tudták egész biztosan, hogy ugyanarra gondolnak-e mind a ketten, most már a pillantásuk sem találkozott, így telt el néhány másodperc, olyanok voltak, szemtől szembe egymással, mint két óvatos macska, amely egyszerre csak behúzza a karmait, maga alá húzza a lábát, leül, és félig becsukja a szemét.

Bobnak is ez a véleménye, mondta Maggie, tudod, milyen okos, szólnom sem kell, és máris megért, fantasztikus, hogy milyen kapcsolat van közöttünk, elég egyetlen pillantás, szavakra tulajdonképpen már nincs is szükség, de pontosan így voltam James Deannel is, szegény James, mintha most is látnám, ott ül Agatha néni ócska bőrfoteljében Denverben, rám mereszti azt a szomorú szemét, egy szó nélkül, emlékszel, milyen bánatos szeme volt, mintha az egész világ szomorúsága oda lett volna besűrítve, de hogy visszatérjek Bobra, ő nem egészen ugyanaz az eset, rettentő félénk, annyira irtózik az érzelemnyilvánításoktól, hogy nem is tudom, bejelenthetem-e az eljegyzésünket még a nyáron, ahogy terveztem, no de mondd, kérdezte Lisbeth felhúzva az egyik szemöldökét, Bob tényleg...? ugyan, hova gondolsz, mondta Maggie, előreszegezve vörös arcát és vastag, duzzadt ajkát, Bob nem olyan, még azzal sem próbálkozott, hogy megcsókoljon, irtó tapintatos, egy mozdulattal sem árult el semmit, ő csupa finomság és no gyöngéd árnyalat, például a múltkor is bementünk kettesben a városba kirakatokat nézni, egyszer csak meglátott egy kis fekete csíkos fehér blúzt, egészen odavolt, és azt mondta: milyen édes, csuda szép darab, borzasztóan szeretném megvenni, én azt se tudtam, hová legyek, de Bob, csak nem vennél fel egy ilyen micsodát! erre, kérlek, elpirult, olyan vörös lett, mint a rák, gyorsan elfordította a fejét, és azt mondta, dehogyis, terád gondoltam, elképzeltem, milyen jól állna neked, én egy szót se tudtam szólni, teljesen megzavarodtam, látod, ez ő, ilyen finoman célzott a közös életünkre, amikor majd össze leszünk házasodva, annyira elérzékenyültem, hogy megfogtam a kezét, egy szó nélkül megszorítottam, de Bobnak még ez is sok volt, kitépte a kezét, és száraz hangon azt mondta: mi az, Maggie, megőrültél, mi bajod van? meg kell őrülni érte, nem igaz?

persze, persze, mondta Lisbeth lesütve a szemét, a cigarettáját nézte, homlokán gyöngyözött a verejték, a két melle között is, a hóna alatt is, a lakószobákban nem volt légkondicionálás, szippantott egyet a mentolos cigarettájából, és sóhajtva gondolta: most megint James Deanről fog beszélni, aztán megint Sevilláról, aztán megint Bobról, az agyára ment neki, nem normális, ha nem volna olyan rendes lány, előbb-utóbb megutálnám, és ráadásul milyen csúnya, néha szinte felfordul a gyomrom, mindig kedvem volna elővenni a zsebkendőmet, hogy megtöröljem a szeme sarkát, azt hiszem, mondta felülve az ágyon, fürdőruhát veszek, és megmártózom egy kicsit a medencében, csak vigyázz, hogy meg ne gyűljön a bajod Ivánnal, mondta Maggie, most már bizony isten szemérmetlenül viselkedik, nem beszélve a harapásokról meg a farkcsapásokról, tudom, tudom, nagyon kedves és erős és szeretetre méltó, de mégis, a múltkor elkapta a bokámat, tudod, engem egy kicsit jobban szeret a többieknél, nahát, nem akart elengedni, majdnem ittam egy jót, arra gondolok, mondta Lisbeth, miközben felkelt, és hátranyúlt a jobb karjával, hogy kikapcsolja a melltartóját, Sevilla talán nagyot fog csalódni, ha csodát vár az új nősténytől, elvégre ha Iván nem tud eljutni a szótól a mondatig, akkor nem tudom, mit segíthet rajta egy sikeres házasság, ez olyan, mintha azt hinnéd, hogy egy férfi egyszerre csak okosabb lesz, mert megkapott egy nőt, általában fordítva szokott történni,

ugyan, Lisbeth!, mondta Maggie, elfordítva a szemét, nem szerette Lisbethnek ezt a szokását, hogy meztelenül járkál a szobában, Lisbethben nem volt semmi szeméremérzet, még csak el sem takarta a mellét, ha melltartót váltott, Lisbeth, folytatta Maggie, egyáltalán nem erről van szó, Sevilla sohasem mondott ilyesmit, azt mondta, hogy egy nőstény önbizalmat adna Ivánnak, és felfokozná alkotó lendületét, na tessék, mondta Lisbeth, micsoda önző szempont, mintha a nő csak használati tárgy volna, amelynek az a rendeltetése, hogy elősegítse a hím munkáját, miután az élvezetét már kiszolgálta, majd meglátod, folytatta, most, hogy Sevilla szakított a nagyvilági nőjével, rövidesen közülünk szemel ki valakit, Arlette-et, Suzyt, engem – téged (azért tette hozzá, hogy „téged”, mert Maggie ránézett), persze csak az alkotó lendületének a felfokozása érdekében, ahogy ő mondja, imádom ezt a finom fogalmazást, mondta kurtán felnevetve, na de kérlek, felelte Maggie, azon a komoly és feszült hangján, húsos, vörös lánycserkész-arca lángolt a méltatlankodástól, a nőben megvan az a természetes ösztön, hogy segítsen annak a férfinak, akit szeret, én is hozzámentem volna Sevillához – biztosan tudod, hogy most egy éve majdnem összeházasodtunk, de ő nem tudta rászánni magát, alapjában véve, tudod, ő is irtó félszeg, magamnak kellett volna kézbe venni a dolgot, de hát ismersz, én még a látszatától is irtózom annak, mintha rá akarnék akaszkodni valakire –, szóval, ha végül is hajlandó lettem volna hozzámenni, hidd el, Lisbeth, boldogan dolgoztam volna neki éjjel-nappal, így is éppen eleget dolgozol, mondta Lisbeth, és Arlette is, pedig Arlette-nek nincs olyan erős fizikuma, mint neked, hagyja magát kizsákmányolni Sevillától, ez az igazság, nagyon aggódom érte – és érted is, tette hozzá egy fél másodpercnyi késéssel, bolondok vagytok mind a ketten, ezzel a Sevillátokkal, pedig Arlette olyan bájos, gyönge lány, biztosan csalódna benne, nagyon szereted, igaz? kérdezte váratlanul Maggie,

hát hogyne, felelte Lisbeth, becsületes és szögletes arcát könnyű pír futotta be, nemigen találkoztam még ilyen vonzó lánnyal, nemcsak azt akarom mondani, hogy csinos, érted, hanem van benne valami bűbáj, valami rejtély, kopogtattak az ajtón, meghallották Bob Manning hangját: bemehetek, Maggie? persze, kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön. Bobról sose lehetett azt mondani, hogy csak úgy bejön a szobába, ő mindig megjelent a színen, mint egy színész, magas, karcsú, kecses alakjával, barna, arisztokratikus fejével, finoman ívelt orrával, szép gesztenyebarna szemével, amely sohasem pihent a fekete pillák alatt, hajlékony karjával, amely hosszú, finom kézben végződött (sohasem vágta zsebre a kezét, és ha leült, sohasem tette keresztbe a lábát, mindig tájékozva volt mindenről, az ezoterikus regényekről, az avantgardista filmekről, a hipermodern zenéről, a legújabb költőkről), puff neki, mondta Lisbeth, kifacsart karjával a háta mögött babrálva, segítsek?, kérdezte Bob elbűvölően mosolyogva, két lépéssel máris ott volt a szoba közepén, és tapogatózás nélkül, az első kísérletre összehúzta a melltartó két szárát, bekapcsolta, ennivaló ez a fürdőruha, mondta féloldalt hajtva a fejét, tudod, hogy fütyülök a bókokra, mondta Lisbeth, Bob várt egy kicsit, majdnem színpadiasan emelte fel csinos fejét, és egy teljes pillanatig nem mozdult, csak állt, a fél csípőjét kinyomva, hanyagul, hosszú karjával a falnak támaszkodva, majd fuvolázó hangján így szólt: drága gyermekeim, fontos hírt hozok, megérkezett a menyasszony, akivel Sevilla össze akarja házasítani Ivánt, épp most készülünk bevezetni jövendőbeli férjének a hajlékába, és úgy gondoltam, hogy egyrészt Iván iránti szeretetből, másrészt az örömapa, vagyis Sevilla iránti tiszteletből, ti is szívesen részt vennétek a szertartáson, arról nem is beszélve, hogy a professzor már öt perce keres mindkettőtöket, méghozzá elég türelmetlenül, előbb nem tudtál volna szólni?, mondta Lisbeth, megvonva széles vállát.

*

A delfinlány a szállítókasban feküdt, idegesen, nyugtalanul, de kíváncsi szemmel és mindent megfigyelve, ami körülötte történt, a szállítókas egy kábel végén himbálózott, a kábel másik vége a csörlőn, amely arra szolgált, hogy a kast leengedje a medencébe. Iván túloldalt várakozott, mintegy kétlábnyira a víz színe alatt, mozdulatlanul, figyelmesen, farka alig észrevehetően verte a vizet. Fejét a delfinlány felé tartotta, és hajlékony, erőteljes mozdulatokkal fordította hol jobbra, hol balra, hogy mind a két szemével jól megnézhesse magának. Közben-közben füttyöket is hallatott, melyeket odakint felerősített a hangszóró. A delfinlány egyelőre semmilyen hanggal nem válaszolt, talán azért, mert felfüggesztett és himbálózó állapotát nem érezte elég biztonságosnak, de a szempillája, amely szinte mozdulatlan volt a füttyök közti szünetekben, azonnal verdesni kezdett, mihelyt Iván újra fütyülni kezdett.

Sevilla a csörlő mellett állt, fehér vászonnadrágban és pólóingben: fiatalos alak, fekete haj, fekete szem, csupa elevenség és türelmetlenség; a két oldalán Peter és Michael jó egy fejjel magasabbak voltak nála, fürdőnadrágot viseltek, Peter szőke volt, Michael pedig sötétbarna, de mindketten egyforma izmosak, rugalmasak, barnára sülve, a hajuk rövid, leborotválva, szájuk szögletében gödröcskék, mosolyuk őszinte, fogsoruk vakít, csak úgy sugárzott róluk az egészség, a felelősségtudat és a jóltápláltság.

Amikor Lisbeth és Maggie megjelent a barakk küszöbén, mögöttük Bob hosszú sziluettje, Sevilla türelmetlenül intett nekik, hogy jöjjenek, Lisbeth és Bob megszaporázta a lépteit, Maggie pedig futásnak eredt, egy kissé bűnösnek érezte magát, mert látta, hogy Suzy és Arlette már ott van a két fiú mellett. Az egész csoport jelen volt.

– Azért hívtam össze mindannyiukat – mondta Sevilla, végigjártatva rajtuk ragyogó, vidám, fekete szemét –, mert nem akartam, hogy megismétlődjék az a hiba, amelyet Mina esetében követtem el. Mint emlékeznek rá, biztosra vettem, hogy Mina és Iván között teljes lesz az egyetértés, eszembe se jutott, hogy kezdettől fogva megfigyelés alatt tartsam őket. Tudják, mi lett ennek a következménye: sohasem sikerült megtudnunk, hogy mi történt közöttük éjszaka, egyszóval nem ismerjük szakításuk igazi okát. Ezúttal gondosabbak leszünk, és felváltva fogjuk figyelni őket, éjjel-nappal. Mihelyt besötétedik, a medencét átvilágítják a beépített reflektorok. Kettesével osztottam be önöket, egyikük mindig a felszínről figyeli majd a delfinpárt, a másik a víz alatti kamraablakon át, a két megfigyelő telefonon érintkezhetik egymással, és mindegyikük magnóra veheti a megfigyeléseit. Fényképezőgépet is kap mindenki. A megfigyelőcsoportok kétóránként váltják egymást.

Az időbeosztás a következő – folytatta Sevilla, egy papírlapot húzva ki a zsebéből – 18 órától 20 óráig: felszín, Suzy; kamra, Peter. 20 órától 22 óráig: felszín, Michael; kamra, Lisbeth. 22 órától 24 óráig: felszín, Maggie; kamra, Bob. 0 órától 2 óráig: felszín, Arlette; kamra, én magam. 2 órától 4 óráig: felszín, Suzy; kamra, Peter, és így tovább... A beosztást holnap délig készítettem el, de lehet, hogy meg kell hosszabbítanunk. Maggie majd kifüggeszti a táblára.

Egy kis szünetet tartott, majd azt mondta:

– Kinek van valami kérdése?

Suzy felemelte a kezét, és Sevilla barátságosan nézett rá vissza. Michael és Arlette mellett ő volt a kutatócsoport harmadik legértékesebb tagja. Sovány, szőke nő, az a fajta harmonikus arc, amely a sznobizmussal és a ridegséggel is jól összefér, de Suzy esetében – hála kifejező szemének – az őszinteség kellemes benyomását keltette fel.

– Gondolom – mondta Suzy –, elég film és magnószalag lesz kéznél?

– Petert bíztam meg, hogy gondoskodjon róla.

– És Peter gondoskodott róla – mondta Peter.

Mosolyogva nézett Suzyra, és Suzy visszamosolygott rá. Egy ideig csend volt, majd Lisbeth szólalt meg, egy kissé agresszív hangon:

– Úgy látom, mindegyik csoport egy fiúból és egy lányból áll...

– Miért, nem jó így? – kérdezte Sevilla, felhúzva sűrű, fekete szemöldökét.

– És professzor úr általában a lányt osztotta be a felszínre, a fiút pedig a kamrába.

– A maga esetében nem így történt, Lisbeth, magát a kamrába osztottam be.

– De a másik három lány esetében így történt – folytatta Lisbeth olyan hangon, mintha vádat emelne Sevilla ellen. Sevilla egy pillantást vetett a papírlapra.

– Igen, igaza van. No és?

– Minthogy a kamra fontosabb megfigyelőhely, mint a fejszín, arra kell gondolnom, hogy professzor urat esetleg antifeminista előítéletek vezették, amikor elkészítette a beosztást.

– Ugyan, nem hiszem – mondta Sevilla mosolyogva. – Nem tudok róla, hogy ilyesféle előítéleteim volnának. A kamrát valószínűleg azért tartottam fenn magamnak és a fiúknak, mert valamivel kényelmetlenebb hely, mint a felszín.

– Ha így van – kérdezte Lisbeth –, miért tett engem a kamrába?

– Ugyan, Lisbeth, nem lehet egyszerre a szememre vetni, hogy antifeminista vagyok, amiért a három lányt a felszínre osztottam be, és ugyanakkor anti-lisbethiánus, amiért maga a kamrába került. Válasszon, vagy az egyik, vagy a másik.

Többen elmosolyodtak, és Lisbeth nem nézett senkire, úgy mondta:

– Kérem, választok, és megismétlem a kérdésemet: miért vagyok én az egyetlen lány, akit a kamrába osztott be? Sevilla felemelte a két kezét, és türelmetlenül mondta:

– Mit tudom én, véletlen volt.

– A pszichológia – mondta Lisbeth – nem ismer véletleneket, csak tudat alatti indítóokokat.

– Jó – mondta Arlette indulatosan –, akkor tegyük fel, hogy Mr. Sevilla azért osztotta be a kamrába, mert tudat alatt így akarta kifejezni elismerését a maga atlétikai képességei iránt.

Megint mosolyogtak, Lisbeth vérig sértve nézett Arlette-re, szeme megtelt könnyel, elfordította a fejét, és duzzogva elhallgatott. Sevilla figyelmesen nézte egy másodperc töredékéig, majd az egész csoportra tekintett, és semleges hangon így szólt:

– Ha bárki cserélni akar bárkivel, természetesen nincs ellene semmi kifogásom.

– Egyáltalán nem akarok cserélni senkivel – mondta Lisbeth végtelenül dühös hangon. – Nekem teljesen mindegy, hogy X, Y vagy Z mellé vagyok beosztva.

Hátat fordított a csoportnak, és a barakkra szögezte a szemét, mintha egyáltalán nem érdekelné, mi fog történni a medencében.

Egy kis szünet után Sevilla így folytatta:

– Mielőtt az ifjú hölgyet leengednénk a vízbe, szeretnék mondani valamit: azért, mert a megfigyeléseink magnószalagra kerülnek, ne higgyék, hogy hivatalos és feszes hangot kell használniuk. Kérem, hogy a lehető legtermészetesebben és legfesztelenebbül fejezzék ki magukat. Nyugodtan mondjanak ki mindent, amit akarnak. A magnószalag úgysem kerül ki a laboratóriumból. Ha végül esetleg írásba foglaljuk a tartalmát, mindent kihagyhatunk, amit jónak látunk. Mi most magatartásformákat tanulmányozunk, és könnyen meglehet, hogy egy-egy spontán megjegyzés értékes adalékokkal járul hozzá elemzésünkhöz. Hát akkor kezdjük, Michael. Ideje, hogy bemutassuk Ivánt a jövendőbelijének.

– Még nem is tetszett megmondani a nevét – mondta Maggie.

– Hű, ez igaz! – felelte Sevilla, összecsapva a két kezét. Körülnézett, és mosolyogva mondta:

– Lisbeth, szeretném bebizonyítani, hogy itt nincs semmiféle összeesküvés a női nem vagy a maga személye ellen, felkérem tehát, keresztelje el Iván feleségét.

Lisbeth sarkon fordult, és szembenézett vele.

– Maga úgy beszél velem – mondta keserűen –, mintha üldözési mániában szenvednék.

– Szó sincs róla – mondta Sevilla. – Egyáltalán nem így értelmeztem az előbbi megjegyzéseit.

– Miért, hogyan értelmezte őket? – kérdezte Lisbeth kihívóan.

Sevilla felemelte a két kezét:

– Sehogy sem!

Mindenki hallgatott, Maggie előreszegezte duzzadt, vörös arcát, és nagy nyomatékkal mondta:

– Ide hallgass, Lisbeth, ne kezdd elölről. Az a szegény jószág türelmetlen, siess hát, adjál nevet neki.

– Legyen a neve Bessie – mondta Lisbeth mogorva hangon.

MEGFIGYELÉSEK IVÁNRÓL ÉS BESSIE-RŐL; A FELSZÍNEN ÉS A KAMRÁBAN KÉSZÜLT MAGNÓFELVÉTELEK TELJES SZÖVEGE, LEGÉPELVE, MIELŐTT SEVILLA PROFESSZOR MEGRÖVIDÍTETTE VOLNA. 1970. MÁJUS 6. ÉS A MÁJUS 6-RÓL 7-RE VIRRADÓ ÉJSZAKA.

SUZY: Itt felszín. 18 óra 5 perc. A csörlő leengedi Bessie-t a víz színére. Iván nem moccan. Michael bemegy a vízbe, kiszabadítja az oldaluszonyokat a vászonkas nyílásaiból. Bessie békésen tűri. Nyugodtnak látszik, az izgalomnak semmilyen jelét nem mutatja.

PETER: Itt kamra. 18 óra 10. Halló, Suzy, hallasz?

SUZY: Igen.

PETER: Bessie-t nagyon jól látom, de hol van Iván? Kívül esik a látókörömön.

SUZY: Jobbra van tőled, egészen a sarokban. Nem mozdul. Bessie-t nézi. (Csend.) Mennyi az idő nálad?

PETER: 18 óra 12.

SUZY: Hozzáigazítom az órámat a tiédhez. Hallod a fütyülést? Iván fütyül, és Bessie válaszol.

PETER: Innen, ahol vagyok, nem hallani a hangszórót. De Bessie-t nagyon jól látom. Mintha soványabb és rövidebb volna Ivánnál. Egyáltalán nem mozdul, kivéve, amikor felgörbíti a hátát, hogy levegőt kapjon a felszínről. Nyilvánvalóan azt várja, hogy Iván közeledjen hozzá, ő nem akar kezdeményezni. (Csend.) Valósággal csillog a szeme a női ravaszságtól.

SUZY: Jaj, Peter! (Nevet.)

PETER: 18 óra 15. Szeretném, ha Iván végre rászánná magát. Mit csinál?

SUZY: Hol a jobb szemével, hol a bal szemével nézi Bessie-t, és fütyül. (Csend.) Most megmozdul. 18 óra 16.

PETER: Aha, látom! Két méterre van Bessie-től, továbbsiklik, forog körülötte. Bessie nem mozdul.

SUZY: Iván egyre kisebb köröket ír le.

PETER: Amikor a kamraablak elé ér, nem látom tőle Bessie-t. Bocsánat, ha lehajolok, akkor látom, meg se moccan, csak a szeme sarkából figyeli Ivánt. (Csend.)

SUZY: 18 óra 20. Kezd elegem lenni ebből a körözésből. Mennyi ceremónia!

PETER: 18 óra 22. Csináltam egy felvételt. Remélem, jól fog látszani rajta, hogy Bessie a szeme sarkából lesi Ivánt.

SUZY: Figyelem. Iván megáll, és odaúszik Bessie mellé, teljes hosszában. Mintha két hajó volna lehorgonyozva egymás mellett. 18 óra 25.

PETER: Bessie részben eltakarja előlem. De azért látom Iván farkát az övé mögött. Mondd, a feje egy magasságban van a Bessie-ével?

SUZY: Igen.

PETER: Akkor világos, hogy nagyobb Bessie-nél. Bessie-t nagyon jól látom. Pislog.

SUZY: Ne viccelj!

PETER: Nem viccelek. Csak azt mondom, amit látok: Bessie pislog. És Iván mit csinál?

SUZY: Oldalról hozzádörzsöli a fejét a Bessie-éhez. Csinálok egy felvételt. De nincs rá idő. Bessie elindult.

PETER: Kitűnően látom. Távolodik Ivántól; Iván nem mozdul.

SUZY: Nem mozdul, de vakkant. Nem tetszik a dolog.

PETER: Milyen a vakkantása?

SUZY: Rövid, hangos, éles. Visszahívja Bessie-t. Nyugtalannak látszik. Bessie visszamegy. 18 óra 30. Iván teljes hosszában elhelyezkedik Bessie mellett.

PETER: Nagyon jól látom őket. Iván majdnem hozzáér az ablakomhoz. Bessie a másik oldalán van. Iván rám néz. Mondhatnám, rám kacsint! Csinálok egy felvételt. Szeretném megörökíteni az arckifejezését.

SUZY: Elindulnak együtt.

PETER: Most már nem látom őket.

SUZY: A medence fala mentén köröznek, az óramutató járásával egyező irányban. 18 óra 35.

PETER: Látom őket.

SUZY: Iván a medence fala és Bessie között helyezkedett el, talán azért, hogy Bessie ne ütközzön neki a falnak. Biztos arra gondol, hogy Bessie nem ismeri olyan jól a medencét, mint ő.

PETER: Igen, azt hiszem, igazad van. Iván egy kicsit megelőzi Bessie-t. Mintha oltalmazná és vezetné.

SUZY: Kíváncsi vagyok, mikor hagyják abba ezt a körözést. Leállítom a magnót.

PETER: Én is.

SUZY: Itt felszín. Peter, bekapcsolom a magnót.

PETER: Oké.

SUZY: 18 óra 45. Még mindig köröznek. Félek, hogy sokáig eltart. Te mit csinálsz?

PETER: Ülök, dohányzom, és unatkozom. Fütyülnek?

SUZY: Igen, szünet nélkül.

PETER: Egyszóval sétálnak és beszélgetnek. Egyformán sokat fütyülnek?

SUZY: Nem, Iván többet fütyül. Bessie csak ritkán.

PETER: Világos a magyarázat: Iván szédíti a nőt, és Bessie hallgatja.

SUZY (nevet): Leállítom a magnót.

PETER: Én is.

SUZY: Itt felszín, bekapcsolom a magnót, a rend kedvéért. 19 óra 45.

PETER: Rendben. Megöl az unalom, és ami még rosszabb, éhes vagyok. Már egy órája és tíz perce köröznek. Iván még mindig fütyül?

SUZY: Még mindig.

PETER: Telebeszéli Bessie fejét!

SUZY: Nem hittem volna, hogy a flörtölő szakasz ilyen sokáig tart.

PETER: Ne legyél olyan türelmetlen.

SUZY (nevet): Azt hiszem, jobb, ha leállítom a magnómat. De te azért beszélhetsz.

PETER: Oké.

SUZY: Itt felszín. Átadom Michaelnek, húsz óra van.

PETER: Várj meg az ebédlőben, utánad megyek, mihelyt Lisbeth megjön. Halló, Michael, csalódni fogsz. Már egy órája és huszonöt perce köröznek. Ezek nem nászutasok, hanem hosszútávfutók...

MICHAEL (nevet): Semmi érdekes?

PETER: De, az elején. A közeledés érdekes volt. Itt van Lisbeth. Átadom neki.

LISBETH: Itt kamra. Mi újság?

MICHAEL: Itt felszín. Peter szerint egy órája és huszonöt perce köröznek így.

LISBETH: Nagyon szórakoztató. (Csend.)

MICHAEL: Nagyon kedvesek, úgy látszik, nagyon jóban vannak.

LISBETH: Én már szédülök. Remélem, nem fognak így körözni két óra hosszat. (Csend.) Leállítom a magnót.

MICHAEL: Én is.

LISBETH: Itt kamra. 20 óra 25.

MICHAEL: Itt felszín.

LISBETH: Iván nekilendült, és Bessie utánament.

MICHAEL: Igazolom a megfigyelést. Némi izgalmat tanúsítanak. A körtánc most már nem az az ártatlan játékocska, mint az elején. (Csend.) Kiderült az ég, látom a holdat. Egész kellemes az idő.

LISBETH: Szerencséd van.

MICHAEL: Ha akarod, cserélhetünk. Én lemegyek a kamrába, te feljössz a felszínre.

LISBETH: Köszönöm az előzékenységedet, de nagyon jól megvagyok itt is.

MICHAEL: Azért még nem kell fújni rám.

LISBETH: Nem fújok rád.

MICHAEL: Dehogynem... Pedig csak kedves akartam lenni hozzád.

LISBETH: Nincs rá semmi szükség.

MICHAEL: Köszönöm. (Csend.) Ide hallgass, Lisbeth, ha azt szeretnéd, hogy inkább valaki mással osszanak be munkára, csak szólj nyugodtan, nem leszek megsértve.

LISBETH: Mondtam már, hogy senkivel sem akarok cserélni. Nekem teljesen mindegy, hogy veled vagyok-e vagy mással.

MICHAEL: Kedves vagy.

LISBETH: Ne haragudj, de rémesek vagytok ezekkel a gyanúsításokkal.

MICHAEL: Ki az a „vagytok”?

LISBETH: Te, Sevilla, a többiek... Mindenben a nemiséget keresitek.

MICHAEL: És te nem? Akkor szerencsés vagy.

LISBETH: Mindegy, nem látom be, miért kéne egy férfival dolgoznom együtt, amikor delfinmegfigyelő vagyok.

MICHAEL: Szívesebben dolgoznál együtt egy nővel?

LISBETH: Ezt ki mondta?

MICHAEL: Akárhogy vesszük, csak ez a két nem létezik.

LISBETH: Mindig a nem, a nem! Ez a beszélgetés kezd teljesen elhülyülni, abbahagyom.

MICHAEL: Itt felszín. Halló, Lisbeth, bekapcsolom a magnót. 20 óra 30.

LISBETH: Én is.

MICHAEL: Azt hiszem, Iván az előbb S alakba görbült.

LISBETH: Nem láttam semmit.

MICHAEL: Lehet, hogy tévedtem. Csak egy pillanatig tartott. (Csend.) Jobban vagy?

LISBETH: Nem vagyok jobban, de megvagyok, köszönöm.

MICHAEL: Oda nézz, most nem lehet tévedés.

LISBETH: Tényleg.

MICHAEL: Gondolom, egy delfinnek jó nagy izomerőt kell kifejtenie, hogy S alakúra görbíthesse a testét...

LISBETH: Szerintem nevetséges.

MICHAEL: Nem nevetségesebb, mint a galamb, amikor a párja előtt pöffeszkedik.

LISBETH: Kíváncsi vagyok, hány másodpercig tud megmaradni ebben a pózban.

MICHAEL: Mértem az időt: két egész nyolc tized másodperc.

LISBETH: Csináltam egy felvételt. Megfigyeltem, hogy behajlítja az oldaluszonyait.

MICHAEL: Nem láttam egész világosan. (Csend.) Még csak azt kellene tudni, hogy a delfinek miért találják csábítóbbnak ezt a tartást, mint a többit.

LISBETH: A kakas mit csinál? Már nem emlékszem.

MICHAEL: Kering a tyúk körül, az egyik szárnyát kiterjeszti, és leengedi egészen a földre, hogy megmutassa, milyen szép a ruhája.

LISBETH: Micsoda komédia! Megint elkezdik a körözést. Leállítom a magnót.

MICHAEL: Én is.

LISBETH: Itt kamra. 20 óra 45. Látod Ivánt?

MICHAEL: Alig.

LISBETH: Most Bessie alatt helyezkedett el, a feje egy magasságban Bessie uszonyaival.

MICHAEL: Nem látom. Bessie eltakarja.

LISBETH: Michael?

MICHAEL: Tessék.

LISBETH: Nagyon érdekes. Bessie most az uszonyaival simogatja a fejét.

MICHAEL: Biztos vagy benne?

LISBETH: Egészen biztos. Várjál, csinálok egy képet. Megvan.

MICHAEL: És milyen stílusban simogatja?

LISBETH: Hogyhogy milyen stílusban?

MICHAEL: Még sokat kell tanulnod: hevesen vagy szelíden?

LISBETH: Köszönöm a kioktatást.

MICHAEL: No?

LISBETH: Szelíden.

MICHAEL: Látod a szemét?

LISBETH: Behunyja. Hangot nem ad?

MICHAEL: Nem, semmit. Eltávolodtam egy kicsit, lehasaltam, így jobban látom Bessie-t. Nagyon szelíden simogatja. Szerintem megható. Még egy pillanat, és Iván elkezd dörömbölni.

LISBETH: Látom, érzelgős hangulatba estél.

MICHAEL: Nem, csak meg vagyok lepődve. Bevallom, nem vártam volna ennyi gyöngédséget két állattól.

LISBETH: Nem látom be, miért kéne elérzékenyülni. (Csend.) Újrakezdik a körözést. Kikapcsolom a magnót.

MICHAEL: Én is.

LISBETH: Itt kamra. 21 óra 30 perc. Megszámoltam: háromszor görbült S alakúra.

MICHAEL: Úgy van. Mértem az időt: két egész négy tized másodperc, két egész hat tized másodperc, három másodperc. 21 óra 25-kor Iván megharapdálta Bessie farkát.

LISBETH: Ezt nem vettem észre. Figyelem! Most Bessie alá úszik.

MICHAEL: Ha lehajolok, látom őket, de nem nagyon jól. Mit csinál Iván?

LISBETH: Azt, amit az előbb, csak most felcserélődtek a szerepek. Most Iván simogatja Bessie fejét az uszonyával.

MICHAEL: Van valami rendszer az őrületükben.

LISBETH: Ezt már hallottam valahol.

MICHAEL: Hamlet.

LISBETH: Bessie elég idegesnek látszik. Aha, gondoltam, most elindult.

MICHAEL: Iván utána.

LISBETH: Újabb simogatás.

MICHAEL: Nem láttam elég világosan. Mi történt?

LISBETH: Amikor odaért Bessie-hez, alája úszott, a hátára fordult, és amíg él nem hagyta, fejétől a farkáig hozzádörgölőzött. Azután újra felvette normális helyzetét.

MICHAEL: Akkor ez nem is simogatás volt, hanem akrobatamutatvány.

LISBETH: Figyelem, Bessie újra elindult.

MICHAEL: Talán azért, hogy Iván újrakezdje. Lehajolok, hátha úgy látok valamit.

LISBETH: Megtörtént.

MICHAEL: Most én is láttam. Gyönyörű, ahogy Iván megfordul és odasiklik hozzá. Gyönyörű, lendületes mozdulat.

LISBETH: Csináltam egy felvételt.

MICHAEL: Bessie megint elindult, kezd rájönni az ízére.

LISBETH: Iván újrakezdi.

MICHAEL: Mintha gyorsulna a ritmus. Micsoda energia! Fáradhatatlanok. Nem könnyű sport a delfinszerelem.

LISBETH: Michael?

MICHAEL: Tessék.

LISBETH: Átadom Bobnak.

MICHAEL: Már annyi az idő,?

BOB: Összefoglalnád a történteket?

MICHAEL: S alakú görbülések, simogatások, harapások, dörgölőzések.

BOB: Semmi lényeges?

MICHAEL: Nem. Átadom Maggie-nek. Épp akkor kapcsolódtok bele, amikor kezd érdekes lenni.

MAGGIE: Itt felszín. Bob, az idő 22 óra 3 perc. Jól jár az órám.

BOB: Hozzád igazítom az enyémet.

MAGGIE: Szeretnélek megkérni valamire. Nagyon kedves Sevillától, hogy bevett a megfigyelők közé. De hát én mégsem vagyok zoológus. Segítenél, ha valamit nem veszek észre?

BOB: Hát persze.

MAGGIE: Mit csinál Iván? Alig látom, úgy fel van kavarva a víz.

BOB: Odaúszott Bessie alá, és a farkát harapdálja. Most elengedi, és a jobb oldaluszonyát veszi a fogai közé.

MAGGIE: Mintha Bessie oldalt fordítaná a nyakát, igyekszik elkapni Iván farkát.

BOB: Úgy van. Iván most elengedi, alámerül, kitátja a száját. Várjál! A szája most rácsukódik a Bessie-ére.

MAGGIE: Úgy látszik, másképpen nem tudja befogni a Bessie száját. (Nevet.)

BOB: Hangot is ad?

MAGGIE: Mindenféle hangokat: vakkant, fütyül, pattog, sőt, néha úgy hallatszik, mintha felkacagna.

BOB: Most elengedi, távolodik tőle. Nem, csak komédiázott; visszajön... Megint elkapja Bessie hátuszonyát, most elengedi, és beleharap a farkába.

MAGGIE: Ugyanez Bessie-nek is sikerült.

BOB (nevet): Egyik sem akarja elengedni a másikat; úgy hemperegnek a vízben, mint két birkózó. Láttál már két hím delfint verekedni?

MAGGIE: Nem.

BOB: Ugyanígy birkóznak, de akkor komolyak a harapások. Iszonyatos sebeket ejtenek egymáson; a víz egykettőre piros lesz a vértől.

MAGGIE: Most nem látok vért.

BOB: Nem, de amikor a kamraablak előtt úsznak el, látom a fogak nyomait az uszonyokon. (Csend.) Gondolom, a harapás csak akkor erotikus, ha eléri az igazi fájdalom küszöbét.

MAGGIE: Mintha megnyugodnának. Köröznek a medence fala mentén, Bessie van belül.

BOB: Pihennek egy kicsit a pankráció után. (Csend.) Leállítom a magnót.

MAGGIE: Én is.

BOB: Itt kamra. 22 óra 45. Iván odasiklik Bessie alá, és az uszonya szélével simogatja az alhasi nyílását.

MAGGIE: Úgy látom, Bessie-nek csak egy alhasi nyílása van, Ivánnak pedig kettő.

BOB: A nősténynél egyetlen nyílásban helyezkedik el a nemi szerv és a végbél. A hímnek két alhasi nyílása van, az egyik a végbél számára, a másik a pénisznek. Figyelem! Iván távolodik. Bessie utoléri, és alatta helyezkedik el. Az orrával bökdösi Iván nemi nyílását, és harapdálja.

MAGGIE: Újabb harapások az egész testen. Most megint le kell írnunk az összest? Ezek is ugyanolyanok.

BOB: Nem. Újrakezdik a körözést. Újra megnyugodnak. Az őrjöngő pillanatokat nyugalmi szakaszok követik.

MAGGIE: Szabad kihasználnom az alkalmat, hogy feltegyek egy kérdést?

BOB: Szabad.

MAGGIE: Már régóta szerettem volna megkérdezni tőled: katolikus vagy?

BOB: Nem. Még nem. De nagyon vonzódom a katolicizmushoz.

MAGGIE: Mi vonz benne?

BOB: A fegyelem és a gyónás.

MAGGIE: Azt hiszem, nem egészen értem.

BOB: Mindegy, az idő most nem a legalkalmasabb arra, hogy ezt megbeszéljük.

MAGGIE: Pedig egyelőre nincs semmi megfigyelnivalónk...

BOB: Igaz. Éppen ezért leállítom a magnót, és rágyújtok.

MAGGIE: Itt felszín. 23 óra 35. Megint nyugtalankodni kezdenek.

BOB: Igen, látom. Bessie Iván alá siklik, Iván nem mozdul, Bessie az alhasi nyílását harapdálja. Most megtörtént az erekció. Csinálok egy képet. Most először látom ilyen világosan és ilyen közelről. Nagyon érdekes.

MAGGIE: Mi az érdekes?

BOB: Nem mondtam, hogy érdekes.

MAGGIE: Azt mondtad.

BOB: Nem mondtam.

MAGGIE: Ne haragudj. Tekerd vissza a magnószalagot, akkor majd meghallod.

BOB: Ide hallgass, szállj le rólam, jó?

MAGGIE: Ne légy dühös. Csak tanulni szeretnék. Mondtam, hogy nem vagyok zoológus.

BOB: Nem vagyok dühös. (Szünet.) És szívesen tájékoztatlak, ha kívánod. Mint láthattad, az erekció egy pillanat alatt következett be.

MAGGIE: És a többi emlősnél nem így van?

BOB (nevet): Nem.

MAGGIE: Miért nevetsz?

BOB: Dehogy nevetek... Akarod, hogy megmagyarázzam, vagy nem?

MAGGIE: Akarom.

BOB: A delfinek péniszének két sajátossága van. Először is: nem barlangostestekből áll, hanem rugalmas rostokból. Ez azt jelenti, hogy nem duzzad meg, és nem lesz hosszabb. A pénisz úgy ugrik ki az alhasi nyílásból, mint a rugós bicska pengéje.

MAGGIE: Ez a hasonlat tőled való?

BOB: Nem. Sevillától.

MAGGIE: Tényleg nagyon érdekes.

BOB: Hallod, ne kezdd újra!

MAGGIE: De hát mi bajod? Irtó érzékeny vagy! Amikor az előbb te nevettél, én nem sértődtem meg.

BOB: Én nem nevettem.

MAGGIE: De nevettél.

BOB: Bocsánat, de nem nevettem.

MAGGIE: Jó, mindegy. Azt mondtad: két sajátossága van. Mi a második?

BOB: A másodikat magad is láthatod. A pénisz nem egyenes vonalban nyúlik ki, hanem körülbelül húsz fokkal elhajlik babra. Ezért próbál most Iván jobb felől közeledni Bessie-hez, a menetirányra merőlegesen, egy kissé oldalt fordulva. Oda nézz, csak úgy tudna beléhatolni, ha Bessie sokkal lassabban úszik, és a bal oldalára fordul.

MAGGIE: Úgy látszik, Bessie nem érti meg.

BOB: Nem. (Csend.) Nem sikerült. 22 óra 45.

MAGGIE: Megint köröznek. Lehet, hogy Bessie kevesli az udvarlást.

BOB: Ez is egy magyarázat.

MAGGIE (csend): Nemigen értem, hogy az emberek miért keverték ezt össze a bűnnel. Olyan ártatlannak látszik...

BOB: A delfineknél ártatlan. Nálunk nem.

MAGGIE: Miért?

BOB: Hosszú lenne elmagyarázni.

MAGGIE: Azt mondtad, hogy vonzódsz a katolikus valláshoz. Bevallom, ezt sem értem.

BOB: Szerintem nagy dolog, hogy mindent elmondhatunk magunkról valakinek, aki megbocsát.

MAGGIE: Látod, éppen ez az, amit veszélyesnek tartok: hogy valaki megbocsát. Ez olyan, mintha kiraknánk magunkból a lelkiismeretet.

BOB: Te puritán vagy. Neked nem az Isten az istened, hanem a lelkiismereted.

MAGGIE: Dehogy, szó sincs róla. Egyáltalán nem vagyok puritán.

BOB: Ide hallgass, ez nem a legjobb idő arra, hogy ilyesmiről diskuráljunk. Majd később visszatérünk rá. (Csend.) Most nyugodtak. Addig legalább elzárom a magnót, és elmegyek cigarettáért. Nincs több nálam.

MAGGIE: Oké.

BOB: Itt kamra. 23 óra 50. Újabb pankrációs menet, harapások, harapdálások. Nem írjuk le, de stopperrel mérem az időt.

MAGGIE: Azt hiszem, a nyugodt pillanatok sokkal hosszabbak, mint a feszültség pillanatai.

BOB: Hát persze. Különben kimerülnének. Oda nézz! Micsoda őrjöngés!

MAGGIE: Bizonyos értelemben nagyon szívderítő látvány. Olyan boldognak látszanak! Mintha nevetnének.

BOB: Ez csak a te elképzelésed.

MAGGIE: Nem gondolod, hogy most még jobban őrjöngenek, mint az előbb? Fokozódik a feszültség, nem?

BOB: De igen, azt hiszem, csak nehéz megállapítani, hogy milyen mértékben.

MAGGIE: Micsoda energia! Gondold meg, éjfél van, és ez a jelenet már hat órája tart! Hihetetlen vitalitás van bennük. Bob, átadom Arlette-nek.

ARLETTE: Bob? Összefoglalná, hogy mi történt?

BOB: Bocsásson meg, éppen Mr. Sevillának tartok beszámolót.

SEVILLA: Itt kamra, 0 óra 3.

ARLETTE: Itt felszín, 0 óra 3.

SEVILLA: A harapási szakasz huszonhárom óra ötven óta tart. Huszonkettő óra negyvenötkor volt egy erekció, de közösülés nem történt. Bessie nem hagyta magát.

ARLETTE: Elkezdték már a szökellést?

SEVILLA: Nem, még nem. A simogatásnál és a harapdálásnál tartanak. (Csend.) Hangot nem adnak?

ARLETTE: Rengeteget. Szünet nélkül.

SEVILLA: Nem hallotta, hogy Iván angolul is kiáltott volna?

ARLETTE: Nem, egyszer sem.

SEVILLA: Hogyan határozná meg ezeket a kiáltásokat?

ARLETTE: Fonetikailag?

SEVILLA: Nem, emberileg. Analógiásan.

ARLETTE: Azt mondanám, hogy lelkes kiáltások. Persze ez csak az én értelmezésem.

SEVILLA: Ismeri a felfogásomat. Nincs rá ok, hogy a priori elvessük az antropomorf értelmezést. Tévedés azt hinni, hogy az ember lényegében különbözik a felsőbbrendű emlősöktől. Ezt csak az ember képzeli, a felkapaszkodottak gőgjével. (Csend.) 0 óra 10. Megint nyugalom. A birkózási és harapási szakasz húsz percig tartott.

ARLETTE: Micsoda vitalitás!

SEVILLA: Igen, bámulatos. Ebből a szempontból az ember az, aki degenerálódott. (Csend.) Bevallom, van egy kis lámpalázam. Félek, hogy nem sikerül.

ARLETTE: Nincs rá oka. Iván hallgatni fog az ösztönére.

SEVILLA: Mina esetében nem hallgatott az ösztönére. Ne feledjük, hogy Iván olyan delfin, akit emberek neveltek. Egy fordított Maugli. Lehet, hogy máris túl sok a gátlása. El se tudom mondani, mennyire haragszom önmagamra, amiért nem szerveztem meg a megfigyelést, mikor Minával akartam összepárosítani. Azt hittem, magától is sikerülni fog minden. Ez tévedés volt. A delfin erotikája valószínűleg éppoly komplex, mint az emberé, most már meg vagyok győződve róla.

ARLETTE: Ha elkövettünk is valami hibát, legalább tanultunk belőle. Én emlékeztessem rá, hogy a siker nem egyéb, mint a túlhaladott kudarcok sorozata?

SEVILLA (nevet): Ugrat?... Megint szélcsend. Leállítom a magnót.

ARLETTE: Itt felszín, 1 óra 5. Kezdenek ficánkolni.

SEVILLA: Igen, látom. Azt hiszem, sikerülni fog.

ARLETTE: Miért?

SEVILLA: Barátság van a két jószág között. Látni a nyugalmi szakaszokban.

ARLETTE: Most megint kezdik az őrjöngést.

SEVILLA: Igen, Iván hátrál, és ráveti magát Bessie-re, mintha azt akarná, hogy összekoccanjon a fejük.

ARLETTE: Nem így szokták megölni a cápát?

SEVILLA: De igen. Csakhogy a párosodás folyamatában a haláltánc játékká válik. Látta? Iván az utolsó pillanatban kikerülte, egy hajszálnyira, de a lendületét felhasználta arra, hogy a teste egész hosszában hozzádörgölőzzön.

ARLETTE: Vajon mi történne akkor, ha ugyanabban a pillanatban Bessie is kitérne ugyanarra az oldalra?

SEVILLA: Nem kell félni. Bámulatosan fegyelmezett az őrjöngésük. Nézze! Iván újrakezdi!

ARLETTE: Ez a simogatás meglehetősen heves volt.

SEVILLA: Igen. Inkább roham. Gyilkos, támadó roham, amely simogatásban végződik.

ARLETTE: De milyen simogatásban! Szinte azt vártam, hogy szikrát szórjanak.

SEVILLA: Figyelje meg: a súrlódás pillanatában Iván az oldalára fordul. Azt hiszem, nemsokára elkezdődnek az ugrások.

ARLETTE: Nézze! Bessie is, Bessie is hátrál, nekirugaszkodik, elébe siet!

SEVILLA: Gondolom, meg akarja kettőzni a súrlódás erejét.

ARLETTE: Vagy csak jobban akarja érezni, hogy ő is részt vesz a dologban.

SEVILLA: Csináltam egy felvételt. Ha majd elkezdődik a szökellés, ne feledje a fényképezőgépét.

ARLETTE: Nem. Újabb roham készül. (Nevet.) Bámulom ezt az álszent lustaságot, ahogy a roham előtt mindegyik visszahúzódik a maga szögletébe.

SEVILLA: Igen. Egyszerre nagyon izgatottak és nagyon lagymatagok.

ARLETTE: Újabb összerohanás.

SEVILLA: Úgy ütköznek össze, mint két rakéta. A végén még látni fogja azokat a szikrákat...

ARLETTE: Csináltam egy felvételt.

SEVILLA: Újrakezdik. Mindegyik visszatér a maga szögletébe, mint két bokszoló.

ARLETTE: Fáradhatatlanok! Nézze, nézze! Bessie felugrik a levegőbe.

SEVILLA: Igen. Abban a pillanatban, amikor Iván már majdnem elérte, megszökött előle. Kiugrott a vízből.

ARLETTE: Mit akar ezzel?

SEVILLA: Semmi, csak egy változat. Amikor visszaesett, Iván már ott várta a becsapódási ponton, és miközben alámerült, végig hozzádörgölőzött.

ARLETTE: Azt hiszem, a simogatások most még hevesebbek.

SEVILLA: Annál is inkább, mert most Iván is elindult alulról felfelé. Félúton találkoznak. Mint egy balett. Nagyon szép.

ARLETTE: Nem láttam a vízsugártól. Bessie rettenetesen lefröcskölt.

SEVILLA: Nem választaná inkább a kamrát? Én felmehetek a felszínre.

ARLETTE: Nem, nem. Fényképezze csak a víz alatti balettet. Jobban ért hozzá, mint én. Azonkívül van itt egy előnyöm: hallom a kiáltásokat.

SEVILLA: Milyen kiáltások?

ARLETTE: Az önkívület hangjai.

SEVILLA: Mindegyik visszatér a maga szögletébe.

ARLETTE: Előkészítem a fényképezőgépet. (Csend.) Csodálatos! Most kettesben ugrottak, együtt. Huh!

SEVILLA: Mi az?

ARLETTE: Tetőtől talpig leöntöttek. Folyik rólam a víz.

SEVILLA: Menjen gyorsan, öltözzön át.

ARLETTE: Nem, nem! A világ minden kincséért sem. Rettentő izgalmas. Látja őket? Látja a fejüket? Nevetnek. Üdvözülten nevetnek. Hallatlanul boldognak látszanak, kedvem volna cserélni velük.

SEVILLA: Pontosan ugyanez a gondolat motoszkált bennem is. (Csend.) 1 óra 25. Húsz perce tart ez a paroxizmus. Acélból vannak az izmaik meg a szívük!

ARLETTE: Most megint harapások következnek.

SEVILLA: Közeledik a végső fázis. A párosodás rendszerint a leghevesebb ugrások és dörgölőzések után szokott lezajlani. Nézze, Bessie most Iván alhasi nyílását harapdálja, egy pillanat alatt megvan az erekció. Iván Bessie után veti magát.

ARLETTE: Amilyen hülye ez a Bessie, úgy látszik, nem érti, hogy lassítania kell, aztán a bal oldalára kell fordulnia.

SEVILLA: De igen, lassít.

ARLETTE: De azt hiszem, nem eléggé.

SEVILLA: Lassít, és most igenis a bal oldalára fordul.

ARLETTE: Iván utoléri. Megpróbálja végre? Innen a felszínről alig látok valamit.

SEVILLA: Többször is érintkeztek, de behatolás nem volt.

ARLETTE: Feljönnek lélegzeni a víz színére. Azt hiszem, mindjárt újrakezdik.

SEVILLA: Igen. Újabb tapogatózás. (Csend.) Eredménytelenül.

ARLETTE: Kezdem azt hinni, hogy a víz nem a legideálisabb közeg a párosodni óhajtó lények számára.

SEVILLA: Nem bizony. Úszniuk kell az egész művelet alatt, időnként kénytelenek feljönni levegőért, nincs egy szilárd pont, ahol megtámaszkodhatnának, és persze nincs kezük. Képzelje el, hogy valakinek mind a két karját levágták, és az illető kétméteres vízben próbál szeretkezni.

ARLETTE: Nálam 1 óra 35. Csinált fényképeket?

SEVILLA: Nem, még nem. Volna szíves idejönni? Ha Iván behatol, szeretném, ha mérné az időt, és közben én fényképeznék.

ARLETTE: Megyek.

SEVILLA (csend): Itt a stopperórám. Tud bánni vele?

ARLETTE: Tudok.

SEVILLA: Iván újrakezdi. Ismételt érintkezés, újra. (Csend.) Megvan. Végre.

ARLETTE: 1 óra 46.

SEVILLA: Jó képeket csináltam. Mennyi ideig tartott a közösülés?

ARLETTE: Tizenhat egész öt tized másodpercig.

SEVILLA: Micsoda pontosság! Tetszik nekem az az öt tized! (Nevet.)

ARLETTE (nevet): Arra kért, hogy mérjem az időt. Pontosnak kell lenni...

SEVILLA: Tökéletesen igaza van. Most újra körözni kezdenek a medencében, boldogan és vidáman! Micsoda jószágok! Én fáradtabb vagyok, mint ők.

ARLETTE: Én is!

SEVILLA: Azonkívül magáról folyik a víz!

ARLETTE: Szaladok átöltözni, és főzök magának egy kávét.

SEVILLA: Addig én felkeltem Petert és Suzyt.

ARLETTE: Ki vagyok dögölve. (Nevet.)

SEVILLA: Istenien néz ki. Ahogy a haja dicsfényként lobog a feje körül, olyan, mint Venus, amikor kikel a tengerből... Tudja, a Botticelli Vénusz-a.

ARLETTE: Köszönöm, nagyon szépen köszönöm. Milyen kedves bók! Egyvalamiben csakugyan hasonlítok rá: én is csuromvizes vagyok!

SEVILLA: Öltözzön át gyorsan. Addig majd én főzöm meg a kávét. Nagyon rám fér egy csésze kávé.

ARLETTE: Rám is. És azonkívül szeretnék beszélni, beszélni...

5.

Május 14-én, vagyis egy héttel Iván és Bessie szerelmi egyesülése után, és háromezer kilométerre békés medencéjüktől, játékos és ártalmatlan szelek kóboroltak céltalanul a Karib-tengernek egy alacsony légnyomású zónájában, Barranquilla kolumbiai várossal egy magasságban, azután, bár ennek semmilyen előjele nem volt, kóborlásuk egyszerre csak elvesztette ártalmatlan jellegét, a szelek pörögni kezdtek szokatlan sebességgel, nem körben, hanem csigavonalban, alulról felfelé, az óramutató járásával ellenkező irányban, kilenc órakor már hatalmas tölcsér lett belőlük, a magassága tizenkét kilométer, a szélessége száz, roppant hullámokat korbácsolt fel a tengeren, az egyik tizenkét méteres hullám beszakította a Tiburón nevű kolumbiai teherhajó orrán az acéllemezeket, a víz kettévált, a Tiburón leadta az S.O.S. jelzést, az észak-amerikai Weather Bureau egyik repülőgépe azonnal felfogta és továbbította, a repülő elindult a ciklon felderítésére, Henry, mondta W. D. Dickinson, miközben a repülőgép ijesztően táncolni kezdett, és ő megrántotta a botkormányt, hogy felhúzza a magasba, tiéd a megtiszteltetés, hogy elkereszteld ezt a kis édeset, a Hanna névre keresztelem, mondta Larski, az első randevúm emlékére, diáklány volt, a Cleveland Heights High Schoolból, Larski nevetett, istenem, belevaló kis nő volt, olasz származású, a szeme se állt jól, az az érzésem, mondta Dickinson, miközben nagy megkönnyebbülésére kiemelkedett a tölcsérből, hogy a Hanna Kubába is ellátogat, lesz egy-két szava Castróhoz, vagy ha mégse, akkor nem sokkal fogja eltéveszteni, ez esetben viszont Floridának lesz szerencséje hozzá, tíz óra harmincöt perc volt, a Hanna nevű ciklon, amelynek a sebessége már elérte az óránkénti százötven kilométert, hivatalosan is megkezdte intenzív létét a közép- és észak-amerikai rádióhullámokon, miközben délnyugatról északkeletre száguldott pusztító pályáján a Karib-tenger fölött, a hajók kétségbeesetten iparkodtak a kikötők felé, a Mexikói-öbölben minden repülőjáratot leállítottak, a kubai Pinar del Rio tartományban riadókészültséget rendeltek el, a miami rádió óránként sugározta ijesztő közleményeit, tizenkét órakor a Hanna utolért egy brazil hajót, amely dohányt csempészett a nicaraguai partok mentéri, két kis pofonnal elsüllyesztette, tizenkét óra ötvenkor Puerto Cabezas magasságában lecsapott egy kis mexikói bárkára, és tíz embernyi legénységével úgy elpusztította, hogy nyoma sem maradt, tizenhat órakor elérte Cozumel szigetét, és elsüllyesztett három halászhajót, amely a mexikói part felé igyekezett, tizennyolc órakor átvágott a Yucatan-szoroson, megkerülte Pinar dél Rio tartományt, ahol vara én tierráikban kuporogva a kubai guajirók(12) már várták rémületes megjelenését, északkelet felé fordult, súrolta Key Westet, őrült sebességgel végigsöpört a Floridai-szoroson, majd bal felől elhagyva Palm Beachet és jobb felől a Bahama-szigeteket, kifutott az Atlanti-óceánra, ahol mint ciklon megszűnt létezni, tizenkilenc óra harminc volt, egy szélfoszlány, a gigászi orkán elszakadt gyermeke, még felszaladt Palm Beachtől északra, hogy végigkorbácsolja az észak-amerikai partot, pajkosan lesodorta a háztetőket, és kitépett néhány pálmát, egy tíz kilométeres szakaszon, legalább ötven méter mélységben felhajtotta a hullámokat a szárazföldre, aztán hirtelen elillant, irtózatos esőt hagyva maga után, tizenkilenc óra negyven volt, az országút áthatolhatatlan sötétségbe merült, Sevilla felgyújtotta az öreg Buick reflektorait, bekapcsolta az ablaktörlőt, de a víz, amely kábító erővel dörömbölt a karosszérián, elárasztotta a szélvédőt, végighömpölygött a lejtős úton, a Buick úszni kezdett, Sevilla megállt, hátramenetre kapcsolt, lassan hátrált jobb felé, a hátulsó kereket lassan rávitte az út menti töltés szélére, remélem, nem tart sokáig, mondta Arlette-hez fordulva, leállította a motort, és felgyújtotta a belső kis lámpát, a gyönge kis fény abban a pillanatban valami rejtélyes meleg, meghitt hangulattal töltötte be az autót, lehulló kévéje megvilágította Arlette térdét, kirajzolta combjait a könnyű vászonszoknya alatt, szétszórt sugaraival befújta halványkék blúzát, az állat, arcát, homlokát, a szeme árnyékban maradt, csak a fehérje csillogott, néhány könnyű fürtöcske felfénylett a sötét hajkoszorúban, Sevilla ismét a szélvédő felé fordult, amely úgy fürdött a vízben, mint egy hajóablak közvetlenül a tenger színe fölött, a csurgástól szinte remegő üvegen át látta a reflektorok két világos sávját és az út aszfaltján hömpölygő vizet, olyan sáros volt, mint egy megáradt folyó, a jobb oldali fekete ablak mögött, amelyen kirajzolódott Arlette profilja, látta két-három bungaló fehérségét, egy magányos pálma körvonalait, baloldalt és a háta mögött mindenütt feketeség, a Buick tetején úgy dobolt az eső, mint a tamtamok a dzsungelben, van fogalma róla, hogy merre lehetünk?, kérdezte Sevilla, én csak beszéltem, nem figyeltem az útra, hogyne volna, felelte Arlette nyugodt és távolról jövő hangon, amelyet alig lehetett hallani, a víztölcsérek olyan lármásan ostorozták a motorházat és az ablakokat, itt vannak jobbra ezek a bungalók, a spanyol stílusú motel, hiszen ismeri, alig tizenöt kilométerre lehetünk a labortól, azért mégiscsak jól tettem, hogy megálltam, mondta Sevilla, itt elég lejtős az út, lefolyik a víz, de ahol felgyülemlik, könnyen belehuppanhatnék egy mélyedésbe, elöntené a motort, különben is, a szélvédő szinte átlátszatlan, húsz méterre se látni, de hiszen nagyon jól megvagyunk, mondta Arlette, nincs semmi baj, csak várni kell, Sevilla ránézett, valósággal szíven ütötte Arlette tartása, milyen hihetetlenül lágyan és kényelmesen ül, testének minden hajlatában csupa feloldódás, az arca nyugodt és mosolygós, milyen jól érzi magát, nem vitás, hogy most, Sevilla szeme láttára, a tökéletes fizikai eufória csúcsára lendül, ami talán a legjobb és a legritkább az életben, a szeme derűsen csillogott a félhomályban, ajkai szétváltak, az ember azt hitte, hogy még a lélegzése is lelassult, annyira elernyedt, beszívta az esőt, mint egy növény, Sevilla kinyújtotta a jobb kezét, és összefogott egy maroknyi fekete hajat, amely úgy fénylett, mint a nedves levelek a trópusi langymelegben, Arlette nem mozdult, visszanézett az őszinteségtől sugárzó szemével, az ajka megrebbent, szögletei felgörbültek, milyen csodálatos ez a mosoly, milyen gyöngéd, csupa bizalom, a lélek feltárulkozása, határtalan nagylelkűség, hadüzenet az aljasságnak, miért csak olyan későn tanuljuk meg, hogy mit jelent egy tekintet, egy mosoly, hogy is nem vettem észre Marian embertelen szemében a neurózist, amelyből eszeveszett, önpusztító gyűlölködése fakadt, őt magát is kimarta belülről, mint egy sav, alig öt év alatt kiszárította és elhervasztotta, mintha a benne habzó méregoldat elemésztette volna a húsát, amelyre már nincs többé szüksége, csak a csontváza maradt, az is elbírta iszonyatos, romboló szenvedélyét, Sevilla hunyorgott, tekintete ismét a világ felé fordult, újra látta Arlette-et, szinte kár eltörölni ezt a mosolyt az ajkammal, ahogy hozzáérek, de hiszen a mellek görbületét is eltorzítja a simogató kéz, az érzéki örömök sohasem adódnak össze, követik és elpusztítják egymást, Sevilla tovább nézte, ujjai még mindig szorosan fogták a csodálatos haj fürtöt, nem az volt a furcsa, hogy Arlette az övé lesz, inkább csak az, hogy ilyen későn jött el az ideje, Sevillában most tudatosodott az a meleg érzés, amely hosszú hónapokon át csírázott benne, miközben egymás mellett dolgoztak, tökéletes egyetértésük, amely olyan mély volt, hogy éppen ez kendőzte el a vágyát, hallgatta az esőt, amely az autón kopácsolt, a vízözön elszigetelte őket a világtól a Buick alig megvilágított langyosságában, mint egy puha meleg fészekben, amelyet sötétség vesz körül, nagyszerű volt egyedül lenni, távol a többi ember szemétől, mint egy jacht kabinjában, a hullámtalan óceán közepén, itt nem ért el hozzájuk a szemekből sugárzó vád, a keserű irigység, amely erkölcsi ítéletek mögé rejtőzik, a heréitek gyűlölete, akik hagyták magukat megfosztani az élettől, Sevilla rátapasztotta ajkát az Arlette-ére, magába szívta, felitta, a motelszobában szinte orgiát ült az álegyszerűség, a mennyezetet álgerendák tartottak, a kandalló álkövekből épült, Sevilla lehajolt, kezében az öngyújtó, a láng felcsapott, Sevilla elfújta a kovácsoltvas tartók álgyertyáit, csuromvizesek voltak mind a ketten, az ágyat olyan közel tolták a kandallóhoz, amennyire csak lehetett, a víztől csöpögő ruhák két széken lógtak a kandalló jobb és bal oldalán, hogy nézhessék a pattogó lángokat, a tetőn is pattogott az eső, a vastag piros vászonfüggönyöket néha kiduzzasztotta a szél, amely ki-be járt a két ablakon, és megzörgette a kilincseket, Sevilla a könyökhajlásába fogta Arlette fejét, a lánynak becsukódott a szeme, alsó ajka megduzzadt, egész lénye elmerült valami mélységes nyugalomban, mintha visszahúzódott volna önmagába, olyan fiatalnak, gyermekinek, kiszolgáltatottnak látszott, Sevilla hozzászorította a bal arcát, Arlette keze megmarkolta a takarót, a lángok visszfénye átfutott dús fekete haján, amely elöntötte a párnát, lehunyt szemű feje hirtelen megdermedt, a kéz elengedte a takarót, fordult egyet és kinyílt, Sevilla újra hallotta az alázúduló vizet, ahogy szétmorzsolódik a tetőn, mintha meghasadt volna az ég, oldalt fordult, talán el is aludt, mert egy pillanat múlva újra érezte maga mögött Arlette-et, a lány melle a hátához lapult, meleg ajka hozzáért a tarkójához, hát maga sem alszik?, kérdezte Arlette, nem, felelte visszafordulva, és megint szemtől szembe látta azt a lélegzetelállítóan szelíd tekintetet, gyöngéd mosolyát, a boldogság olyan ritka, hogy nehéz ráismerni, amikor itt van, amikor felkínálkozik és hagyja megfogni magát, két vérözön között, abban a két évtizedes rövid időközben, amely a világháborúkat elválasztja egymástól, az elsőt a másodiktól és a másodikat a harmadiktól, a miénktől, amely máris kopogtat az ajtón, és csakugyan az utolsó lesz, mert utána már nem marad semmi, amit el lehetne pusztítani, de ebben a pillanatban, a tomboló vihar utolsó kitörésében nem lehetett semmi kétség, most teljes biztonsággal rá lehetett ismerni a boldogságra, olyan diadalmasan lüktetett ereiben az élet, elszabadult, mint a szakadó víz, amely a tetőt verte a feje fölött, hullámokban zúdult alá a cserepekről, faltörő kosként döngette a törékeny épületet, az ablakkilincsek szüntelenül zörögtek, a hirtelen szélrohamok megemelték és felfújták a piros függönyöket, mint két léggömböt, odakint patakokban folyt a víz, és olyan erővel zúgott a kis bungaló körül, hogy Sevilla úgy képzelte, mindjárt elmossa a helyéről, magával ragadja a tavakká változott prériken keresztül, úszó gerendák, vízbe fúlt állatok, elmerült autók közé, királyi pálmafák emelkednek ki meghajolt törzzsel, a koronájukat vízszintesre fésüli az ár, a partvonalat semmi se jelzi, csak az elárasztott strandkabinok teteje, így sodródnak egészen a tengerig, amely a messzeség felé szívja őket, kicsiny bárkájuk még mindig úszik, elpusztíthatatlanul, mint a fény és a melegség egyetlen kis szigete ebben a kaotikus világban.

*

– Kudarc – mondta Lisbeth szigorú hangon, eltolva a tányérját. Sevilla és Arlette vacsora után mindjárt elment, de a kutatócsoport többi tagja még ott üldögélt az étkezőben. Ebben az egy helyiségben volt légkondicionálás, az éjszaka meg se mozdította a levegőt, fulladoztak, hallgattak, Lisbeth megismételte: – Kudarc –, izmos combján majdnem kettérepedt a rövid sort, göndörödő szőke haja is rövid volt, mint egy pásztorfiúnak, a cigarettája fel-alá mozgott a szája szögletében, mialatt beszélt, telt melle alig fért a sötétzöld melltartóba, sehogy sem illett össze széles vállával és karcsú alakjával.

– Felveszem az ingemet – mondta Peter. – Ettől a légkondicionálástól már azt sem tudom, hogy fázom-e, vagy melegem van.

Kinyújtotta hosszú szőke lábát, és rátette egy üres szék támlájára.

– Nem látom be, miért mondod, hogy kudarc – folytatta –, amikor Bessie még két hete sincs itt.

Bob Manning felállt, és kecsesen nyújtózott hosszú, hajlékony karjával. Peter és Michael sortban voltak, a fiúk közül egyedül ő viselt nadrágot, de nem farmernadrágot, hanem világoskék, élesre vasalt pantallót, rövid ujjú inge begombolva, a széles Shelley-gallér kihajtva, látszott formás nyaka, ívelt orrú, barna fejét egy kissé jobb felé hajtotta, a hajában finom angolos választék, ragyogó fürtjei Yardley-brillantinnal leragasztva, nem izzadt, levendulaszag lengte körül, olyan volt, mintha most húzták volna ki a skatulyából, frissen és vasaltan.

– Egyetértek Lisbethtel – mondta fuvolázó hangján. – Nézzünk szembe a valósággal: nem vitás, hogy kudarc. Mit vártunk ettől a házasságtól? Valami üdvös megrázkódtatást, amely új önbizalmat ad Ivánnak.

– És felfokozza alkotó lendületét – tette hozzá Lisbeth némi gúnnyal a hangjában. – Ne feledd, kérlek, az alkotó lendületet. Ettől kellett volna megtennie Ivánnak a döntő lépést, és eljutnia a szótól a mondathoz. Eredmény: épp az ellenkezője történt.

– Nem az ellenkezője történt – mondta Suzy, gömbölyű karját rátéve Peter székének támlájára.

Peter jobb felé fordult, és lelkesen ránézett, micsoda profilja van, milyen szabályos, pontos, éles. Benne van az egész Suzy, az egyenessége, a becsületessége, olyan, mint egy mama, csak egy fiatalabb mama, Peter azért mondott ellent Lisbethnek, mert nem tetszett neki a hangja, és tulajdonképpen megingatta a támadás, de ha Suzy is mellé áll Lisbethtel szemben, az egészen más. Akkor biztosan igaza van.

– Hogyhogy nem az ellenkezője? – kérdezte Lisbeth roppant megvetően. – Mit akarsz még?

– Bocsánat, hogy bátorkodom ellentmondani neked – mondta Suzy, és Peter száján kicsúszott egy kis nevetés –, de Iván pontosan olyan lett a párosodás után, mint ahogy elképzeltük. Boldogabb, dinamikusabb, agresszívebb...

Elhallgatott, és Maggie-re nézett, aki csúnyább és vörösebb volt, mint valaha, nagy piros-sárga virágokkal teliszórt ruhájában. Egy szót sem szólt, lesütötte a szemét, különös, de nem szállt síkra, hogy megvédelmezze az istenét, Sevillát.

– Hogyne – mondta Lisbeth –, annyira dinamikus, hogy már beszélni sem akar! Te sem tagadhatod, Suzy, hogy két hete egyetlen hangos szót sem ejtett ki.

– Ne túlozz – mondta Peter –, kitűnően megértette, hogy Bessie-nek hívják a feleségét, és ő „Bi”-nek hívja.

– Még egyszer sem hallottam, hogy „Bi”-nek hívta volna.

– Én hallottam – mondta Suzy –, és ha nem döntötted volna el magadban előre, egyszer s mindenkorra, hogy a kísérlet kudarcot vallott, akkor te is hallottad volna.

– Jó, legyen úgy. „Bi”-nek hívja Bessie-t. Bravó. Micsoda haladás! Egyeden szó. Két hét alatt egyetlen szót ejtett ki. Mielőtt megjött volna Bessie – pardon, Bi –, legalább negyvenet használt mindennap.

– Van, ami ennél is nyugtalanítóbb – mondta Bob, kinyújtva hajlékony karját, és a falnak támaszkodva vele. – Mindannyian tapasztaltuk, hogy Iván most már semmilyen érintkezésre nem hajlandó, játszani sem akar, még csak nem is válaszol, ha a nevén szólítjuk. S ha be akarunk menni a medencébe, a lábunkba harap.

Csend lett. Ha Bob beszélt, minden szavát valami színpadias felhang kísérte. Ettől valahogy mindenki feszélyezve érezte magát.

– Véleményem szerint Iván reakciója egészen normális – mondta Michael komoran; nem nézett senkire, és lehajtotta a fejét.

Suzy egy gyors pillantást vetett rá. Michael mintha hasonlított volna Peterre: ugyanaz az alak, ugyanaz a tartás, ugyanazok a gödröcskék, de Peter, ha csak egy kicsit is szerették, valósággal pezsgett, éppúgy nem bírt elmerülni a szomorúságba, mint egy dugó a vízbe. Michael túl sokat gondolkozott. Suzy többször is odapillantott rá, milyen meglepő: szép fiú, még szebb is, mint Peter, keményebb jellem, az nem vitás, okosabb, és mégis, én az első pillanattól fogva csak Petert szeretem, de hiszen Peter olyan megnyerő. Lisbeth újra meg akart szólalni, de Michael megelőzte, most már valamivel hangosabban:

– Nagyon egyszerű a dolog, egyvalamiről nem szabad megfeledkezni: Iván féltékeny.

És ő, gondolta Suzy, vajon ő kire féltékeny? Istenem, kire, csak nem erre a nagydarab lányra, aki olyan, mint egy kosárlabdacsapat kapitánya, és agresszív, rideg, modortalan?

– Ide hallgassatok – mondta Peter, hátrahajtva a fejét, hogy a tarkóját hozzádörzsölhesse Suzy hűvös karjához –, talán más magyarázat is elképzelhető: nem tudom, hogy a delfinek maguktól kezdenek-e beszélni a maguk nyelvén, vagy pedig meg kell-e tanulniuk, mint a mi gyerekeinknek, de vajon nem tételezhető fel, hogy Iván most ismerkedik meg Bessie társaságában a delfinnyelvvel, és ez a tanulási időszak minden erejét leköti, de előbb-utóbb mégiscsak visszatér emberi családjához?

– Micsoda optimizmus! – mondta Lisbeth. – Ha majd visszatér hozzánk, valószínűleg egyetlenegyre sem fog emlékezni a negyven angol szó közül, amelyre annyi fáradsággal sikerült megtanítanunk.

Suzy kiegyenesedett a székén, s egy árnyalatnyi udvarias ingerültség volt a hangjában:

– Akárhogy is, szerintem nem valami tudományos dolog feltevésekbe bocsátkozni a jövőt illetően.

– Peter kezdte a feltevéseket – mondta hidegen Lisbeth.

Letépte ajkáról a cigarettát, kifeszítette a vállát, és sorra szemügyre vette a többieket. Suzy elcsodálkozott, hogy milyen szuggesztív a tekintete. Tagadhatatlan, Lisbethnek van némi tehetsége hozzá, hogy vád alá helyezze felebarátait.

– No persze – mondta most –, mindenkinek joga van a saját véleményéhez. Ha nem akarjátok elismerni, hogy a kísérlet kudarcot vallott, nem kötelező. A ti dolgotok. De addig is mit csinálunk? Semmit. Hogyne, nagyon jól tudom, hogy a semmittevésnek különböző módozatai vannak – tette hozzá, és a hangja gyűlölködve megbicsaklott. – Elképzelhető, hogy az ember nagyon el van foglalva, sőt, szenvedélyesen el van foglalva, és közben mégsem csinál semmit.

Fagyos csend telepedett rájuk. „Micsoda bestia – gondolta Suzy –, milyen gonosz bestia. Még Bob Manning is kínosan érzi magát. És Maggie, miért nem szól semmit Maggie?” A következő pillanatban a tulajdon hangját hallotta, amint dühösen mondja:

– Te nem szólsz semmit, Maggie?

Maggie összerezzent, felnézett, és zavartan mondta;

– Nincs semmi mondanivalóm.

Michael kihúzta magát a székén, két kezét beleakasztotta a sortja övébe, és Maggie-re nézve szavalni kezdett:

Barátom volt ő, hozzám hű s igaz.

De Brutus mondja, hogy nagyokra tört,

s Brutus derék, becsületes férfiú.(13)

– Bravó – mondta Peter.

Bob Manning leült. Hirtelen visszahúzódott a csigaházába. Mintha a mozdulatai is beszűkültek volna, pedig máskor oly lendületesek voltak. Nem nézett senkire. Ott sem volt.

– Vannak emberek – mondta Lisbeth az előbbi gyűlölködő és provokatív hangon –, akik rendkívül ügyesen mindig az erősebb mellé tudnak állni. Hát felőlem oda állhatnak, ahová akarnak. De nekem nem tilthatja meg senki, hogy megállapítsam: két hete egyebet se csinálunk, csak nézzük a szerelmeskedésüket... mármint a Bessie-ét és az Ivánét – tette hozzá sziszegve.

– Ó! – mondta Maggie.

Más nem hallatszott, csak ez az „Ó!”. Bob Manning egyenesen maga elé nézett, zavartan és riadtan; Maggie szemét nem lehetett látni.

– Fogd be a szád, jó? – fakadt ki hirtelen Michael fojtott hangon, és Lisbethre szögezte szikrázó szemét. – Torkig vagyok a modoroddal...

Lisbeth kihúzta magát:

– Ha azt hiszed, hogy...

– Fogd be a szád – mondta megint Michael indulatosan. – Különben felkaplak, és beleváglak a medencébe.

– Szívesen segítek én is – mondta Peter.

Lisbeth ránézett a két fiatalemberre, előbb az egyikre, aztán a másikra, semmi kétség, boldogan megtették volna, amit mondtak, begyulladt, gondolta Suzy, és szinte megborzongott örömében, begyulladt, legalább ezt is láttam, Lisbeth begyulladt a fiúktól, a következő pillanatban már csaknem szánalmat érzett iránta, Bob és Maggie cserbenhagyták, Lisbeth magára maradt, nem szólt semmit, mereven ült a székén, egyedül mindenki ellen, dacolva az általános rosszallással.

– Goromba fráterek vagytok – mondta, megvető hangot erőltetve magára, de nem sok sikerrel.

– Dehogyis, dehogyis – felelte Michael keserű mosollyal. Az asztal fölé hajolt, hogy kitöltse poharába a Coca-Colás üveg maradék tartalmát. – Én nem goromba fráter vagyok, hanem az amerikai ifjúság színe-virága, amelyet az elnök vérző szívvel küld megdögölni a vietnami hadszíntérre...

Elhallgatott, ünnepélyesen felemelte poharát, mintha tósztot mondott volna, és kiitta.

– Megyek, lefekszem – mondta Lisbeth, és felállt. – Annak is megvan a határa, hogy mennyi hülyeséget bírok végighallgatni egy este.

– Csatlakozom – mondta Maggie, és ő is felállt.

Lisbeth az ajtó felé indult, magas, hajlékony, izmos nő, a nyomában Maggie, aki az összehasonlítás folytán nevetségesen kicsinek és bájtalannak látszott.

– Isten veled, derék Brutus – mondta Michael.

Gúnyosan meglengette jobb keze négy ujját az ajtó felé.

„Hogyan is tévedhettem ennyire – gondolta Suzy csodálkozva –, Michael egyáltalán nem szerelmes belé, megveti, egészen más a helyzet.”

– Úgy beszélsz – mondta Bob Manning Michaelhoz fordulva –, mintha jövőre már be is hívnának katonának.

– Te pedig, te ártatlan ifjú – felelte Michael –, mintha a délkelet-ázsiai háború három éven belül már véget is érne...

Megszólalt a telefon. Peter felemelte a kagylót, majd a tenyerével eltakarva azt mondta:

– Michael, Sevilla kéret.

*

– Michael, volna szíves elkísérni egy darabon?

– Örömmel.

Az út, amely a laboratóriumnál ért véget, kavicsos szalagként kígyózott a sziklák között. A levegő a tenger közelsége ellenére is meleg volt. A hatalmas, narancsszínű, nagyon fényes hold alig néhány araszra emelkedett a láthatár fölé, és hosszúkás árnyékokat rajzolt a lábuk előtt.

– Michael, egy szívességet akarok kérni magától. De előbb, ha megengedi, kérdeznék valamit. Sevilla egy kis szünetet tartott.

– A kérdés a következő: előfordul-e, hogy a laboratórium területén bíráló megjegyzéseket tesz az Egyesült Államok külpolitikájára, akár célzás formájában?

Michael azonnal megállt, és Sevillára nézett.

– Ma este előfordult, egy perccel ezelőtt. Kissé szárazon tette hozzá:

– De azt hiszem, jogom van kinyilvánítani a véleményemet.

– Nemcsak hogy joga van hozzá – mondta Sevilla –, hanem ez a joga az Egyesült Államok alkotmányában is benne foglaltatik.

Aztán így folytatta:

– Most pedig hadd mondjam el, miféle szívességre szeretném megkérni. Hangsúlyozom, hogy személyes kérésről van szó. Michael, arra kérem, hogy amíg a laboratórium területén van, a jövőben tartózkodjék az ilyen bíráló megjegyzésektől.

– Ez utasítás? – kérdezte Michael feszült hangon.

– Egyáltalán nem. Ezen a téren nem adhatok magának utasításokat. A kérésem személyes jellegű.

Egy ideig hallgattak.

– Azt akarja mondani, hogy a ma esti szavaim esetleg máshová is elkerülnek, és önnek ebből kellemetlensége lehet?

Sevilla lassú, tagolt hangon felelte:

– Egészen biztos, hogy máshová is elkerülnek, és egészen biztos, hogy fel fogják őket használni ellenem.

– Nem látom be, hogy miért.

– Mert én vettem fel magát.

– Értem – mondta Michael. – Hát bevallom, engem eléggé...

Megváltozott hangon folytatta:

– Ha jól értem, spicli van közöttünk?

Sevilla nem válaszolt.

– Bocsánat – mondta Michael –, ezt a kérdést nem kellett volna feltennem. Pedig nagyon szeretnék feltenni még egy másikat is.

– Sejtem, mi az – mondta Sevilla. – De arra sem válaszolok.

Csend volt, azután Michael erőltetett humorral mondta:

– Hát ez egy kicsit szűk korlátok közé szorítja a társalgást. Egy idő múlva újra megszólalt:

– De amire kért, azt megígérem.

Sevilla a vállára tette a kezét.

Marian türelmesen, álnokul, kitartóan lopta el tőle a fiait, beléjük csöpögtette a mérget, amely már nem fért benne, lassanként sikerült elidegenítenie Őket, no de miért kell megmaradni egyetlen család határai között? – gondolta Sevilla kiegyenesedve, kezét még mindig Michael vállán nyugtatva, Michael is a fiam.

Csend volt. Michael megértette, mi van ebben a csendben, bátorságot merített belőle.

– És ön – kérdezte egy kissé feszült hangon –, ön hogyan vélekedik az ázsiai politikánkról?

– Nézze – mondta Sevilla, és megint lelógatta a kezét –, nem rajongok érte, de azt gondolom magamban: megválasztottam az Egyesült Államok elnökét; hadd főjön az ő feje Vietnam miatt. Nekem a delfinek miatt fő a fejem. Végezze mindenki a maga dolgát.

– És ha az elnök katasztrofális politikát folytat Ázsiában?

– Azt hiszem – mondta Sevilla egy pillanatnyi tűnődés után –, nem rendelkezem a szükséges információkkal, hogy ilyesféle ítéletet mondhassak. Mit szólna hozzá, ha az elnök minden előtanulmány nélkül belekontárkodna az elektronikába?

– Ez nem olyan bonyolult dolog. Elég, ha figyelmesen olvassuk a sajtót, sok minden van benne Vietnamról, ami professzor úrnak is szemet szúrna.

Michael zsebre dugta az egyik kezét, kínosan érezte magát. Nem ment-e túl messzire? Úgy viselkedett, mintha ki akarná oktatni Sevillát, és önmagát állítaná elébe példaképül.

– Igen, tudom – mondta Sevilla –, maga olvassa a lapokat. És talán jól is teszi. De én nem érek rá. Az igazat megvallva, nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy érdeklődjem az Egyesült Államok külpolitikája iránt.

– Még akkor sem, ha a harmadik világháború lesz a vége?

– Ugyan, maga túloz – mondta Sevilla –, ott még nem tartunk.

Michael nem felelt, elcsüggedt. Még egy olyan ember is, mint Sevilla, még ő is. Reménytelen, az egész világ reménytelen, gondolta dühödten. Struccok vagyunk mind, igenis azok...

– Gondjaim vannak Iván miatt – mondta Sevilla egy idő múlva. – Nem tudom, mit csináljak.

Michael hallgatásába egy kis gúny vegyült. Iván, no persze, Ivánról van szó, a világ a pusztulás peremén áll, minket pedig a delfinek nyelve érdekel. De ugyanakkor meg is hatódott: Sevilla éppen őt választotta bizalmasául, neki mondja el, hogy mi nyomja a szívét. Megejtően egyszerű vallomás, teljes bizalom és póztalanság. Érzelmileg nagyon közel álltak egymáshoz, politikailag nagyon távol, ó, hogy szeretném meggyőzni, gondolta Michael, és újra felpislákolt benne a remény.

– Talán el lehetne különíteni Ivánt Bessie-től – mondta, inkább csak találomra, mert érezte, hogy Sevilla választ vár. Sevilla csendben tett néhány lépést.

– Én is gondoltam erre. Sőt, mondhatnám, ez a legkézenfekvőbb megoldás. De hogy őszinte legyek, nem tudom rászánni magam.

Egy pillanat múlva hozzátette:

– Most talán azt fogja mondani, hogy az ilyen érzések nem méltók egy kutatóhoz, de szerintem borzasztó kegyetlenség lenne.

*

A bérelt bungaló egyetlen helyiségében nem volt légkondicionálás, de a hatalmas ablaknyílásokat, amelyek szembenéztek egymással – a sziklák felől és a tenger felől –, nem üvegtáblák zárták el, hanem mahagóni lécek, tetszés szerint lehetett egyenesre vagy ferdére állítani őket, aszerint, hogy mekkora légáramlatot kívánt az ember. Hála a sűrű szövésű kék függönynek, kívülről nem láthatott be senki, könnyen meggyőződhettek róla, ha kimentek a teraszra, és megkerülték a házat. Furcsa, de az építész nem elégedett meg azzal, hogy a természetes szellőzés érdekében csupán az üvegtáblákról mondjon le. A négy fal közül egyik sem érintkezett a tetővel, s körös-körül az eresz alatt talán negyven centiméteres hézag maradt, amelyen szabadon járhatott ki s be a levegő. A bungalónak egyébként is forradalmi volt a felépítése. Betontalapzatra épült, a talapzatot H alakú vasak tartották, s merész hídként ívelt át egy kis rést a part menti szirtek között. A talapzat mintegy húsz méter magasságban nyúlt ki a sziklás kis öböl fölé, ahová a szirtfalba vágott lépcsőkön lehetett lemenni. Mivel a ház fent volt, félúton az öböl és a szirtfal teteje között, az út felől jövet valami rögtönzött menedékhelyen kellett hagyni az autót, két hatalmas szikla között egy kis ajtó nyílt, azután egy erősen lejtő ösvény következett néhány száz méteren át. A bungalót csakis ezen az ösvényen keresztül lehetett megközelíteni, a berendezést bizonyára kötelekkel és csigákkal engedték le felülről. A betontalapzat peremére fémkorlátot szereltek körös-körül, amitől az embernek olyan érzése támadt, mintha egy hajó parancsnoki hídján állna. Ha meggondolom, mondta Arlette a korlátra könyökölve és a vállával Sevillához támaszkodva, hogy húszméteres szakadék van a lábunk alatt, a hideg futkározik a hátamon, nem, nem, ne mondj ilyet, mondta Sevilla, éppen azért választottam ezt a víkendházat, mert olyan, mint egy erőd, és őszintén szólva azért is, mert nincsenek üvegablakai, Arlette ránézett, nincsenek üvegablakai, de hát az miért jó? hohó, nevetett Sevilla, az nagyon fontos, egy sirály tűnt fel a magasban, ott lebegett közvetlenül a ház fölött, kíváncsi vagyok, mit keres itt, mondta Sevilla, egyedül van a fajtájából, gondolom, a levegő felfelé áramlik a sziklahasadékban, és a sirály azzal viteti magát, mondta Arlette, milyen kellemes lehet, felnézett Sevillára szelíd és gyermeki arcával, Sevilla magához szorította, mámorító volt, ahogy Arlette mintha megolvadt volna az ölelésben, talán jó lenne előbb megbeszélni egy-két komoly dolgot, mondta Sevilla egy kissé fátyolosra vált hangon, mi az, hogy előbb?, kérdezte Arlette felhúzva a szemöldökét, elnevették magukat, összenéztek, Sevilla úgy érezte, hogy a boldogság alig elviselhető erővel buzog fel benne, a kapcsolatukban minden csodálatos volt, a vidámság, a játékok, a tökéletes egyetértés, a határtalan bizalom,

még mindig érzed a szakadékot a talapzat alatt?, kérdezte Sevilla Arlette-től, miközben letette az ágyra, igen, de most már nem érdekel, veled együtt zuhanok a mélybe, átszakítom a betont, odalent majd találkozunk a vízben, mint Fa és Bi, a nevetés a hanggal együtt elfúlt, Sevilla utoljára a sirály diadalmas vijjogását hallotta, úgy látszik, sikerült elkapnia a sziklahasadékból áramló levegőt, és most mozdulatlanul lebegett a bungaló fölött, a két szárnya hegyét egy kissé felhajlítva, ringatta a meleg esti szellő, látszólag éppoly tehetetlen volt, mint egy hulló falevél, és másodpercenként hallatta kurta, fülsértő vijjogását, amely az emelőcsigákon megcsúszó kötél nyikorgására emlékeztetett, Sevilla újra hallotta, amikor a feje megpihent a párnán, sokszor álmodta, hogy a magasban lebeg, olyan eleven álom volt, és oly gyakran visszatért, hogy ébredéskor nehéz volt kételkednie a valóságában, a tengerpart érdes fövényén szaladt, nagy szélben, széttárta a karját, nagyot dobbantóit, minden erőfeszítés nélkül felemelkedett, hasította a levegőt, füle mellett fütyült a szél, néhány méterrel a víz színe fölött megállt, és mozdulatlanul lebegett, csodálatosan könnyűnek és erősnek érezte magát, balra fordította a fejét, ránézett Arlette-re: úgy feküdt az ágyon, mintha egy felhőn feküdne, gyöngéd és csúfondáros szemmel nézett vissza, Sevilla türelmetlenül várta, hogy arcán feltűnjön a mosoly, a szája szöglete mindig remegett egy kissé, mindig készen állt arra, hogy felgörbüljön, mintha az egész arca csordulásig tele volna örömmel, és amikor végül kifeslett a mosoly, Arlette az egész lényét beleadta, őszintén és gyöngéden, Sevilla felkönyökölt és fölébe hajolt, még van egy kis idő sötétedésig, mondta belemarkolva Arlette hajába a füle mögött, kár lenne nem kihasználni, Arlette visszamosolygott, kifeküdhetnénk a nyugágyakra a teraszon, nem, nem, mondta Sevilla, inkább mozogjunk egy kicsit, menjünk le az öbölbe, ha sohasem járunk, a végén olyanok leszünk, mint a kentaurok, a felsőtestünk emberi, az altestünk egy Buick, pedig azért igazán kár lenne, mondta Arlette, Sevilla elnevette magát, akármilyen régmúlt időkre gondolt is vissza, még soha, sehol nem nevetett ilyen sokat és ilyen tiszta örömmel,

odalent, a gömbölyű kavicsokkal teliszórt öböl kis háromszögében ülve nagyszerű volt felnézni a bungaló betontalapzatára, amely áthidalta a sziklarést, lentről olyan nevetségesen vékonynak látszott, mint egy lemez, a hullámverés a lábuktól három méterre halt el, kavicsokat görgetett, ha behunyták a szemüket, úgy képzelhették, hogy valaki tucatjával rázza a dobókockákat egy hatalmas pohárban, aztán mérgesen kiborítja valamennyit egyszerre, valami nem tetszik nekem, mondta Arlette, valami nincs rendjén a csoportban, nincs bizony, mondta Sevilla vállat vonva, Lisbeth kinevezte magát őfelsége ellenzékének, Maggie mindenben kontráz neki, tétlenséggel vádolnak, Arlette ránézett, bevallom, csodálom a szelídségedet, azt hiszem, én a te helyedben... ugyan, dehogy, mondta Sevilla, hidd el, hogy súlyos hiba lenne, néha sokkal bölcsebb és bátrabb is, ha nem válaszolunk a támadásokra, Arlette megint ránézett, és a méltatlankodástól csillogó szemmel mondta: nem érteni ezt a két nőt, Sevilla felemelte a két kezét, pedig nagyon egyszerű, kedvesem, féltékenyek, habár nem ugyanarra a személyre, a szemöldökét felhúzva nézte Arlette-et, az igazi probléma azonban Iván, ha ezt a problémát megoldom, akkor semmi jelentősége annak, hogy ez a két hülye nőszemély mit mond, vagy mit csinál, de sajnos nem találom a megoldást, és ami még rosszabb, nem tudok koncentrálni, olyan vagyok, mint Iván, tette hozzá nevetve, olyan boldog vagyok, hogy nincs kedvem dolgozni, tudom, nagyon egyszerűnek látszik, Iván nem beszél, amióta megkapta Bessie-t, jó, hát akkor vegyük el tőle Bessie-t, de először is, mondta hirtelen felcsapó szenvedéllyel, amely szikrákat csiholt fekete szeméből, viszolygok attól, hogy elválasszam őket, amióta Iván beszélni tud, nem olyan kapcsolatban vagyok vele, mint ember az állattal, inkább olyanban, mint ember az emberrel, meg aztán, tette hozzá nyomatékkal, érzem, hogy nem ez a megoldás, ha elveszem tőle Bessie-t, rettenetes traumát idézek elő, és akkor mi lesz? a legjobb esetben újra hajlandó lesz tanulni, és elismételni azt a negyven szót, amelyet már megtanult, azzal kész, egy csöppet sem jutottunk előbbre, valami mást kellene tenni, de hogy mit, arról fogalmam sincsen, néhány pillanatig hallgatott, majd így folytatta, a szeme sarkából Arlette-re nézve, Lisbeth azt mondaná, hogy nem fokozódott fel az alkotó lendületem, elnevette magát, de ezt a szélsőségesen negatív szempontot nem fogadhatom el, meg aztán mit ért ő ehhez, szerencsétlen feje, vannak ilyenek, akik egész életükben töprenghetnek rajta, hogy melyik nemhez tartoznak, egyszóval Lisbethet a természete kárhoztatja az efféle áldozati ideológiákra, de szerintem csakis a boldogság az, és semmi más, ami elősegítheti az ember fejlődését, sohasem fogom elhinni, hogy a kifosztottság érzésében valamiféle mágikus erő rejlik,

egymás mellett ültek a kavicsokon, hátukat egy jókora gömbölyű sziklának vetve, Sevilla átkarolta Arlette vállát, a fejük olyan közel volt, hogy a hullámverés moraja ellenére is jól hallották egymást, Maggie már beszélt neked Bobról?, kérdezte Arlette, arra gondolsz, hogy milyen nehéz kitűzni az eljegyzésük időpontját?, kérdezte vissza Sevilla nagyot sóhajtva, már öt éve hallom ezt a nótát, csak a főszereplő változik, különben minden ugyanaz, ép is megkaptam már ezt a szerepet, James Dean is, nahát, mondta Arlette, mindig csodálkoztam rajta, hogy Maggie milyen jól ismerte James Deant, Sevilla elnevette magát, tavaly úgy adódott, hogy átutaztam Denveren, és ezennel igazolhatom, hogy Denver (Colorado állam) igenis létezik, az Egyesült Államok térképe nem hazudik, Agatha néni létezik, hosszasan elbeszélgettem vele, az ócska bőrfotel is létezik, láttam, még ültem is benne, de a valóság eddig tart és nem tovább, az nem lehet!, kiáltotta Arlette, Sevilla megrázta a fejét, fantázia az egész, éber álom, szegény Maggie, szörnyű egy probléma, annál is szörnyűbb, mert nem érdekel senkit, a csúnya lány problémája, és azért a csúnya lány is éppúgy vágyik rá, mint a többiek, hogy valaki megölelje,

egy ideig hallgattak, nem az eljegyzéséről akartam beszélni, mondta aztán Arlette, hanem egy különös esetről, Maggie megígérte, hogy jelenteni fogja neked: tegnapelőtt ebédidő alatt bementem Maggie irodájába, és ott találtam Bobot, amint éppen Maggie iratai között turkált, elsápadt, csak néhány másodperc múlva tudta kinyögni, hogy Maggie küldte be az ollójáért, ez persze nem volt igaz, utána mindjárt megkérdeztem Maggie-től, Sevilla összevonta a szemöldökét, Maggie nem szólt nekem, egyébként semmi újat nem mondhatott volna, folytatta, május 15-e óta, éppen vasárnap volt, tisztában vagyok Bob szerepével, aznap, tette hozzá egy pillanat múlva, ha emlékszel, az ápolókon kívül mindnyájan elmentünk a laborból, piknikezni, és én meghagytam az ápolóknak, hogy a távollétünkben jelentkezni fog két „villanyszerelő”, két villanyszerelő?, kérdezte Arlette, Sevilla megcsóválta a fejét, tudom, olyan az egész, mint egy silány kémfilm, olyan ostoba, mint egy Flint, olyan vacak, mint egy James Bond, sajnos, kedvesem, mégis igaz, a jamesbondizmus lassanként bevonul mindennapi életünkbe, az a két szakember felfedezte, hogy a laboratórium minden helyiségében, minden elektromos szerkezetre rá van kapcsolva egy parányi készülék, amely alig látható, és minden beszélgetést továbbít egy miniatűr magnetofonhoz, amely viszont Bob ágya mögött van a falba szerelve, de hisz ez szörnyű, mondta Arlette, még sokkal rosszabb, mint ahogy gondoltam, nyugodj meg, mondta Sevilla, Bob nem orosz kém, hanem derék amerikai, és hazafias érzésből vállalta, hogy ő lesz Mr. C informátora,

Mr. C informátora? no és a „villanyszerelők”?, kérdezte Arlette megdöbbenve, nevezzük őket Kékeknek, Mr. C barátait pedig Zöldeknek, mondta Sevilla, tulajdonképp már abban sem vagyok biztos, tette hozzá körülpillantva, hogy legalább ezekben a kavicsokban bízhatom-e, amelyeken ülünk, láthatatlan megfigyelőkre gyanakszom mindenütt, és mégis nevetsz rajta?, kérdezte Arlette, muszáj, belebolondulnék, ha nem úgy fognám fel az egészet, mint valami bohózatot, de folytatom, a Kékek szigorúan tiszteletben tartották a Zöldek berendezéseit, úgyhogy Bob tovább játszhatja a szerepét, mindössze arra szorítkoztak, hogy ők is felszereljenek egy ugyanolyan berendezést, amely az én irodámba vezet, hogy szó szerint továbbíthassam a Kékeknek, amit Bob továbbít a Zöldeknek, hát ez nem igaz, mondta Arlette, az az érzésem, mintha a bolondokházába kerültem volna, pedig roppant világos, mondta Sevilla, két titkosszolgálat megfigyelése alatt állunk, s miközben bennünket figyelnek, egymás ellen is kémkednek, de hát ez képtelenség, mondta Arlette, mire jó ez a konkurrencia? Sevilla mosolygott, értesüléseim szerint a belső konkurrencia minden kémkedés alapszabálya, nincs olyan ország, amelyben csak egy titkosrendőrség volna, mindig több van, sőt, néha minden egyes rendőrségen belül is vannak egymással verekedő klikkek, a rendőrség olyan, mint a kígyó, addig tekereg összevissza, míg végül a saját farkába harap, Arlette Sevilla vállára hajtotta fejét, nem tudom, jól teszed-e, drágám, hogy mindezt elmondod nekem, talán egy aljas kis barna kémnő vagyok a Szovjetunió szolgálatában, efelől megnyugtathatlak, mondta Sevilla, a Zöldek pontosan lekádereztek téged is, akárcsak engem, a legapróbb részletekig, s ennek eredményeképpen összeállítottak két végtelenül hiteles életrajzot, amelyet a Kékeknek is sikerült megszerezniük, nem tudom, hogyan, a tiedet nem közölték velem, még szerencse, mondta Arlette, de annyit közöltek, hogy a végelemzés tökéletesen kielégítő, Arlette elnevette magát, nem tudom, hogy most már nyugodt lehetek-e, talán tévedtek, soha! soha!, mondta Sevilla keserű iróniával, a Kékek elolvastatták velem a saját életrajzomat, hihetetlenül pontos és aprólékos, még olyasmit is megtudtam belőle az életemről, amit addig bizonyos értelemben magam sem tudtam, elég ijesztő, az az érzésem, mintha meztelenül éltem volna, mint egy giliszta, egy mindentudó isten szeme előtt, és a végelemzés?, kérdezte Arlette, Sevilla elbiggyesztette a száját, egészben véve kielégítő, de azért van egy-két apróság, amely nem vet rám jó fényt, például a származásom, rengeteget fáradoztak, hogy kinyomozzak az őseimet, de ez nem egészen sikerült, úgyhogy problémák merültek fel, vajon cigány vagyok-e, talán egy kicsit zsidó, talán arab is egy csöppet, vagy pedig derék és becsületes galíciai, amilyennek a nagypapám mondta magát, és ez olyan fontos nekik?, kérdezte nevetve Arlette, valószínűleg, különben nem fúrná annyira az oldalukat, de hadd mondjak még egy példát az életrajzíróim alaposságára: 1936-ban, tudod, mennyi idős voltam akkor, kijelentettem a Columbia Egyetem hallgatói előtt, hogy hiszek a szabad szerelemben, és ez rossz, nagyon rossz, bár igaz, teszi hozzá becsületesen az életrajzíró vagy az életrajzírók munkaközössége, hogy később aztán kétszer is megnősültem, Arlette elnevette magát, de van ennél rosszabb is, 1955-ben, amikor egy közvélemény-kutató megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e a lélek halhatatlanságában, azt feleltem: „Nem a hit a fontos, tudni kellene”, ez pedig igazán nagyon rossz, Arlette felemelte a fejét, miért? mert azt a következtetést vonják le belőle, hogy ateista vagyok, és ha valaki ateista ebben az országban, ahol mindenki úgy tesz, mintha hinne Istenben, akkor már kommunista szimpátiákkal gyanúsítható, viszont 1958-ban három hónapig viszonyom volt egy magyar grófnővel (napra pontosan fel vannak tüntetve az összes dátumok), akiről egyébként nem tudtam, hogy grófnő, azt se, hogy magyar, még azt se, hogy a CIA ügynöke, ez a hölgy igen kimerítő elemzést adott jellememről, ízlésemről, szokásaimról, beleértve szerelmi szokásaimat is, undorító, mondta Arlette, ó, mondta Sevilla, nagyon jól tudom, hogy a jelentős politikusok és az atomtudósok mind ugyanebben a cipőben járnak, én akkor kerültem bele, amikor érdeklődni kezdtem a delfinek iránt, attól a pillanattól fogva, hogy úgy mondjam, két tudományos munkacsoport dolgozott párhuzamosan: én a delfineket figyeltem, ők pedig engem,

most a Kékekről beszélek, folytatta Sevilla, mert a Zöldek csak nemrég kezdtek érdeklődni irántam, Mr. C látogatása óta, még csoda, hogy a Kékeknek sikerült olyan sokáig eldugniuk a Zöldek elől, térjünk vissza a magyar nőre, mondta Arlette, jó, térjünk vissza, többek között azt állítja, hogy nem vagyok igazán ateista, szerinte katolikus vagyok, aki eltávolodott a hitétől, de azért még nagy nosztalgiát érez iránta, és ez igaz?, kérdezte Arlette, nem tudom, de ez nem jelent semmit, néha az az érzésem, hogy jobban ismernek, mint én saját magamat, de a magyar nő azzal tette nekem a legnagyobb szolgálatot, hogy a leghatározottabban leszögezte: politikai szempontból valóságos analfabéta vagyok, és ez nagyszerű, Arlette felvonta a szemöldökét, a Zöldek szempontjából az az ember, aki élénken érdeklődik a politika iránt, bár nem ez a hivatása, máris gyanús egy kicsit, a politikai ártatlanság olyan, mint a szüzesség: ha valaki elvesztette, fel lehet készülni a legrosszabbra, legalábbis ez a Zöldek véleménye, a Kékek szerint, csak azt nem értem, mondta Arlette, miért közölték veled az életrajzodat a Kékek, azért, hogy írásba adjam, mi a véleményem róla, Arlette elnevette magát, micsoda naivitás! dehogyis, kedvesem, nem az, a pszichológusaik sok mindent kibányásznak majd a válaszaimból, akár őszinték, akár nem, egy ideig hallgattak, és mondd, van-e valami különbség a Kékek és a Zöldek magatartásában veled szemben? igen, a Kékek egy árnyalatnyi jóindulattal figyelnek és védelmeznek, a Zöldek pedig egy árnyalatnyi ellenszenvvel figyelnek és védelmeznek, ellenszenvvel? hát igen, C rossz néven veszi tőlem, hogy nem vagyok WASP,(14) C afféle színesnek tart engem, tehát a priori képes vagyok mindenre,

esküszöm, szédülök, mondta Arlette sóhajtva, egyszer talán még azt is felfedezik, hogy szláv eredetű vagyok, ateista, aki elvesztette politikai szüzességét, és éppen a szabad szerelmet gyakorolja Sevilla professzorral, ó, azt úgyis tudják, mondta Sevilla, micsoda, kiáltotta rémülten Arlette, biztos vagy benne? mondták? nem, de hát ez csak természetes, sőt azt hiszem, nagyon örülnek neki, így sokkal könnyebb a megfigyelés, és azt hiszed, kérdezte Arlette, hogy megkönnyíted a munkájukat, amikor egy ilyen bungalót bérelsz a víkendekre? én tűröm ezt a kémkedést, mondta Sevilla, belenyugszom, mert elkerülhetetlen, de semmi okom sincsen rá, hogy megkönnyítsem, sőt, mondhatnám, rettegek szélsőséges megnyilvánulásaitól, amióta tudom, hogy a CIA magnószalagra vette Szukarno elnök és a hozzá tartozó nők mulatságait, Arlette az arcára szorította mindkét kezét, iszonyatos! Sevilla megcsóválta a fejét, ráadásul semmi értelme, nem tudom elképzelni, hogy Szukarno azokban a pillanatokban világpolitikai kérdéseket fejtegetett volna, de hogy visszatérjek erre a bungalóra, éppen azért választottam, mert el van szigetelve, nehéz megközelíteni, de ne feledd, mondta Arlette, hogy nincsenek üvegablakai, Sevilla elnevette magát, éppen ezt akartam mondani, a Zöldeknek van egy készülékük, amellyel kívülről is le lehet hallgatni a házban folyó beszélgetéseket, annyira felerősíti az ablaktáblák rezgését, amit az emberi hangok idéznek elő, igen, tudom, mit akarsz mondani, elég ijesztő, a magánélet hagyományos fogalma nem létezik többé, üvegkalitkában élünk, kérlelhetetlen pontossággal figyelnek, elemeznek, boncolgatnak mindannyiunkat, Arlette megfogta a kezét, megszorította, és nem érzed magad néha fogolynak? Sevilla felemelte a fejét, de igen, azelőtt úgy éreztem, de most már nem, amióta az enyém vagy, elhallgatott, és hosszasan ránézett, te vagy az én szabadságom.

6.

– Egy konkrét ügy megbeszélése végett hívtam össze önöket – mondta Sevilla hűvös és tartózkodó hangon. Egy kis szünetet tartott. Arlette a jobbján ült, Maggie a balján, Peter, Suzy és Michael vele szemben, Bob és Lisbeth pedig Maggie-től balra. Középütt az asztalon egy magnetofon állt. Sevilla végigjártatta tekintetét a hallgatóságon, őfelsége ellenzéke baloldalt foglalt helyet, micsoda képtelen helyzet, gondolta ingerülten, könnyen elérhettem volna, mint annyi más, hogy isteni jogokkal felruházott nagyfőnök legyek, igazán nagy türelem kell hozzá, hogy az ember tiszteletben tartsa munkatársainak véleménynyilvánítási szabadságát, még akkor is, ha visszaélnek vele.

– Mindenekelőtt – folytatta – szeretnék emlékeztetni arra, hogy telepünkön kötelező a legszigorúbb hivatali titoktartás, és ezt önök is tudomásul vették, amikor beléptek. A munkánk, amiként jól tudják, semmi módon nem reklámozható, egy állami hatóság finanszírozza, és eredményeit csakis ezzel a hatósággal közölhetjük. Ha nem így tennénk, súlyosan megszegnénk vállalt kötelezettségeinket, önök éppúgy, mint én. Mint tudják, mindig vigyáztam rá, hogy közöttünk ne érvényesüljön semmiféle hierarchia, s teljes legyen a véleménynyilvánítás és a bírálat szabadsága. Ez a szabadság azonban megszűnik, mihelyt kilépünk a laboratórium ajtaján. Sem sikereinket, sem kudarcainkat nem közölhetjük kívülálló személyekkel, bármilyen magas állást töltenek is be egyébként. Ismétlem, ezt a legszigorúbban kell felfogni, és nincs alóla kivétel.

Sevilla elhallgatott, figyelmesen végignézett a hallgatóságon, és ezt gondolta: a célomat elértem, Bobot és Maggie-t semlegesíti a rossz lelkiismeret, Lisbeth el van szigetelve, Sevilla nem akart lemondani a liberalizmusáról, de azt sem szerette volna, ha nagyon nekimennek a vitában. Így folytatta: – Ma június 3-a van. Május 6-án, vagyis három hete, Bessie elfoglalta helyét az I. számú medencében. A kísérlet nem hozta meg a várt eredményt. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy máris vannak pozitív elemei: először is, bebizonyítottuk – ami nem volt egészen magától értetődő –, hogy egy delfincsemete, akit kizárólag az ember nevelt, emberi környezetbe zárva, felnőtt korában képes érintkezésbe lépni egy fajtájabeli nősténnyel és párosodni vele. Másodszor, igazoltuk, hogy a hím delfin, még ha teljes magányban nevelődött is, szexuális szempontból igen szelektív marad, és nem fogad el társául bármilyen nőstényt. Harmadsorban, igazoltuk, hogy a delfin mély érzelmi kapcsolatokat tud kialakítani. A mézeshetek aktivitása ugyan gyakoriság és hevesség szempontjából csökkent valamelyest, de Iván mégis olyan magatartást tanúsít Bessie-vel szemben, amely elárulja szenvedélyes vonzalmát. Legalábbis részben ez a vonzalom és e vonzalom kizárólagos jellege az oka annak, hogy az emberi család nem tudja ismét felvenni a kapcsolatot Ivánnal. Negyedszer, valószínűnek látszik, hogy Iván és Bessie kicserélte egymással az ismereteit. Ami Ivánt illeti, ebben bizonyosak lehetünk: megtanította Bessie-t valamennyi játékra, amelyet tőlünk tanult, hogy csak a labdát, a gumigyűrűt, a botot említsem. Másrészt okunk van legalábbis feltételezni, hogy Bessie megtanította Ivánt a delfinek nyelvére. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy azok a fütyülések, amelyeket Iván május 6-a előtt hallatott és amelyeket most hallat, mennyiségileg és minőségileg egyaránt nagyon különböznek egymástól. Ha majd előbbre jutottunk a delfinfüttyök tanulmányozásában, a kétféle füttyök összehasonlítása felbecsülhetetlen értékű lesz a kutató számára.

Peter felemelte a kezét, és Sevilla intett a szemével, hogy beszélhet.

– Ha jól értem, professzor úr úgy gondolja, hogy azok a füttyök, amelyeket Iván május 6-a előtt hallatott, vagyis mielőtt megismerkedett volna Bessie-vel, tulajdonképp a gyermeki gügyögés fogalma alá tartoznak, most viszont áttért a gügyögésről a delfinnyelvre.

Sevilla bólintott.

– Igen, így képzelem. Bessie pótolta az anya nevelő szerepét. Hangsúlyozom, ez csak feltevés. De azt hiszem, hogy Iván három hét alatt rengeteg dologra megtanította Bessie-t, és ez is oka annak, hogy nem hajlandó többé érintkezni velünk: szellemileg túlságosan el van foglalva.

– Nemigen látom be, mi a haszna az ilyen feltevéseknek – mondta Lisbeth –, amikor igazolni úgysem tudjuk őket. Jelenleg még azt sem tudjuk, hogy lehet-e egyáltalán delfinnyelvről beszélni.

– Az embernek mindig szabad feltevésekbe bocsátkoznia – mondta Sevilla nyugodtan –, ha nem úgy állítja be őket, mintha bizonyított igazságok volnának. Azonkívül, ha nem volnának feltevéseink, akkor kísérleteket sem végeznénk az igazolásukra.

Elhallgatott, hogy Lisbeth válaszolhasson, de a lány nem szólt semmit.

– Folytatom – mondta Sevilla. – A kísérletnek ugyan kétségtelenül van néhány pozitív eleme, amelyet talán nem mindannyian vettek észre...

Nem fejezte be a mondatot.

– Nem mindannyian – mondta Suzy. Michael, Peter, Arlette és Bob rábólintott. Lisbeth meg sem moccant.

– Mindazonáltal – folytatta Sevilla –, van egy nyilvánvalóan negatív vonatkozása is. Bessie jelenléte ugyan megváltoztatta Iván viselkedését, Iván most sokkal vidámabb, magabiztosabb és dinamikusabb, de...

– De ettől nem fokozódott fel az alkotó lendülete – mondta Lisbeth.

Sevilla ránézett sötét szemével.

– Ha szót kér, szívesen megadom – mondta fagyosan –, de nem engedhetem, hogy félbeszakítson.

– Bocsánatot kérek – mondta Lisbeth.

– Semmi az egész – felelte Sevilla. Michael, Suzy és Peter összenézett.

– Nem számítottunk arra – folytatta Sevilla –, hogy Iván teljesen el fogja hanyagolni emberi családját a párja kedvéért. Véleményem szerint Iván nem vált szellemileg tétlenné, csak nem érdekli többé a velünk való érintkezés. Visszatért a maga fajtájához.

Suzy felemelte a kezét.

– Suzy?

– Professzor úrnak az a véleménye, hogy Iván visszaesett?

– Nem, ha feltételezzük, mint mondottam, hogy a delfineknek van nyelvük, és vannak ismereteik, amelyeket e nyelv segítségével az anya átad a gyereknek, mint ebben az esetben Bessie Ivánnak.

Lisbeth felemelte a kezét.

– Lisbeth?

– Ismétlem: nem látom be, mi haszon származhatik az ilyen spekulációkból.

– Pedig szerintem világos – mondta Sevilla. – Igyekszünk megérteni, hogy mi történt.

– Véleményem szerint sokkal jobb volna, ha elismernénk, hogy a kísérlet kudarcot vallott.

– A kísérlet mindmostanáig kudarcnak tekinthető, de nem szabtuk meg időbeli korlátait.

– Már három hete tart.

– Az semmi. Vannak kísérletek, amelyek évekig tartottak.

– Bámulom a türelmét.

– Magának csakugyan minden oka megvan rá, hogy bámulja.

Néhányan elmosolyodtak. Lisbeth kihúzta magát a székén, és azt mondta:

– Úgy gondolja, hogy a vitában átlépem a megengedett határt?

Sevilla ránézett, szünetet tartott, hogy a válasz nyomatékosabb legyen, majd így felelt:

– Úgy gondolom.

– Én nem úgy gondolom – mondta Lisbeth.

– Jó, akkor ezt majd később megbeszéljük. Ebben a pillanatban nem a maga viselkedése képezi a vizsgálat tárgyát.

Csend lett. Lisbeth egyenesen ült a székén, kifeszítve a vállát, felszegve rövid hajú fejét. „Mintha valamiféle Szent Johanna volna – gondolta Sevilla –, és ami a legrosszabb, rá akar kényszeríteni, hogy megégessem.”

– Rátérek összejövetelünk céljára – mondta Sevilla. – Szeretnék feltenni egy kérdést: az elmúlt három hét folyamán magamnak is feltettem már, és önök is mind feltették maguknak. Elvesztettük a kapcsolatot Ivánnal: véleményük szerint mit kellene tennünk, hogy újra megtaláljuk? Elég hosszú ideig csend volt, aztán Bob emelte fel a kezét.

– Bob?

– Javasolnék valamit. Az igazat megvallva, elég ködös javaslat, de elmondom, ami az eszembe jutott. Amikor állatokat nevelnek, általában a jutalom-büntetés rendszerét alkalmazzák. Ez a rendszer lehetővé teszi az embernek, hogy hasson az állatra, és elérje tőle, amit kíván. Mi eddig állandóan jutalmaztuk Ivánt: tápláltuk, becéztük, melléadtuk Bessie-t. Vagyis csak a jutalommal éltünk. Nem lehetne most már a büntetést is igénybe venni?

– Van valami igazság abban, amit mond – felelte Sevilla –, de a javaslata, úgy, ahogy van, nem vihető át a gyakorlatba. Egy kis szünetet tartott.

– A delfint nem lehet megbüntetni. Rendkívül nagy benne a méltóságérzet. Nem tűri a büntetést, és azonnal megszakít az emberrel minden kapcsolatot. Még az sem biztos, hogy jutalomnak tekinti-e a halat, amit az embertől kap. Vegyük például a fókákat; rendkívül falánkok, mindent hajlandók megtenni egy finom falatért. A delfinek azonban nem. Wood azt állítja, hogy látott egy delfint, aki egész nap különféle cirkuszi mutatványokat hajtott végre, és semmilyen táplálékot nem fogadott el. A delfin barátságból végzi a mutatványait, vagy azért, mert érdekli a munkája. A hal, amit tőlünk kap, csak ráadás.

Sevilla körülnézett:

– Van valamilyen más javaslat?

Egy kis hallgatás után Lisbeth emelte fel a kezét.

– Lisbeth?

– Azt hiszem, csak egy megoldás létezik. Vegyük ki Ivánt a medencéből, és különítsük el Bessie-től.

Sevilla egy éles pillantást vetett felé:

– Bizonyára úgy érti, hogy Bessie-t vegyük ki a medencéből, és őt különítsük el Ivántól. Elvégre minket Iván érdekel.

– Persze, én is ezt akartam mondani – mondta Lisbeth –, hülye vagyok – tette hozzá elpirulva, és most először látszott rajta egy kis zavar –, bocsánat, összecseréltem a neveket.

– Nincs semmi jelentősége – felelte Sevilla, és közben nem vette le róla a szemét. – Remélem, nem táplál ellenséges indulatokat szegény Ivánnal szemben.

– Dehogyis – mondta Lisbeth –, csak összezavartam a neveket. De hadd folytassam – tette hozzá szilárdabb hangon.

– Azt javasolom, hogy válasszuk külön őket, mivel együttélésük nem járt azzal az eredménnyel, amelyre számítottunk.

– Gondoltam erre a megoldásra – felelte Sevilla lassan.

– Azt hiszem, mindnyájan gondoltunk rá. De nem kis mértékben viszolygok tőle. Attól tartok, ez az elkülönítés súlyos traumát okozna Ivánnak.

– Hát akkor – mondta Lisbeth szinte diadalmas hangon – Ivánnak majd ezzel a traumával kell fizetnie azért, hogy újra kapcsolatba léphessen velünk. Sevilla összevonta a szemöldökét.

– Talán úgy érti, hogy mi fizettessük meg vele annak az árát, amiért felveszi a kapcsolatot, amelyet nem kíván?

Az összejövetel kezdete óta Sevillán most először látszott ingerültség. Száraz hangon tette hozzá:

– Az áldozatokkal az a baj, hogy szinte sohasem azok hozzák meg, akik kívánatosnak tartják.

– Ez személyes támadás akar lenni? – kérdezte Lisbeth, kihívóan felszegve az állat.

Sevilla türelmetlenül felemelte a két kezét:

– Nem, dehogy, csupán az áldozat fogalmának egy bizonyos meghatározása ellen intéztem támadást. És arra kérném, hagyja abba a rőzsehordást a tulajdon máglyájára, egyáltalán nem áll szándékomban meggyújtani.

Sevilla érezte, hogy ez a hasonlat neki világosabb, mint amilyen Lisbethnek lehet. De akár világos volt, akár nem, váratlan hatást tett a lányra: belefojtotta a szót.

Sevilla így folytatta:

– Szeretnék hangsúlyozni valamit: az a trauma, amellyel Ivánt sújtanánk, ha elválasztjuk Bessie-től, talán sokkal súlyosabb lenne, mintsem gondolják. 1954-ben a halászok elfogtak egy fiatal delfinlányt (akit később Pauline-nak kereszteltek el), és közben megsebezték a horgukkal. Medencébe került, egy felnőtt hím mellé, aki vigyázott rá, hogy alá ne merüljön, és nagyon megszerette. A sebet penicillinnel kezelték, és egy idő múlva úgy látszott, hogy begyógyult, legalábbis kívül. De néhány hónap múlva a fertőzés következtében belső tályog keletkezett, és a delfinlány belepusztult. Amikor meghalt, a hím szinte őrjöngött a kétségbeeséstől. Megállás nélkül keringett a holttest körül, attól a pillanattól fogva nem volt hajlandó elfogadni semmilyen táplálékot, és három nappal később belehalt bánatába. Iván talán nem ragadtatná magát ilyen szélsőséges viselkedésre, de nehezen hihető, hogy ne támadna benne valami harag velünk szemben, ha elvesszük tőle Bessie-t, és akkor nemigen látom be, hogyan teremthetnénk vele bármiféle kapcsolatot.

Egy kis szünetet tartott:

– Van valami más javaslat?

Michael felemelte a kezét.

– Michael?

– Meg kell állapítanom, hogy az egyetlen kapocs, amely köztünk és Iván között jelenleg még fennáll, nem egyéb, mint az élelem, amit adunk neki. A haladagok kiosztásakor, vagyis naponta kétszer, még van egy kis kapcsolat közöttünk. Ezzel nem lehetne kezdeni valamit?

– Kitűnő – mondta Sevilla. – Ha megengedi, megpróbálom bővebben kifejteni a gondolatát, mert pontosan ez motoszkált az én fejemben is. Tegyük fel, hogy elhagyjuk a tizenegy órai élelemosztást és estefelé a másodikat, a tizennyolc órait: akkor Ivánban hiányérzet támad, amely arra indíthatja, hogy keresse velünk az érintkezést, és maga kezdje újra a dialógust, ha pusztán csak azért is, mert meg akarja kapni a halat. Természetesen meg is fogja kapni: ez lesz a jutalma, amiért a mi nyelvünkön kérte. Vagyis ezzel visszatérünk a jutalom-büntetés rendszeréhez, amelyet Bob ajánlott, de közvetett, palástolt formában, kiküszöbölve a trauma lehetőségét.

Sevilla egy kis szünetet tartott, és a hallgatóságra nézett.

– Gondolják, hogy érdemes végrehajtani ezt a kísérletet?

Valamennyien helyeseltek, kivéve Lisbethet. Sevilla ránézett. Nem akarta hagyni, hogy Lisbeth beássa magát a duzzogásába.

– Lisbeth?

Egy ideig csend volt.

– Igen – mondta Lisbeth nagy nehezen. – Miért ne?

Sevilla felállt, rugalmasan, fiatalosan. Arlette-re nézett, arcáról lerítt az öröm. Három hete most először érezte úgy, hogy tett valamit, és a munkacsoport ismét felsorakozott mögötte.

*

Maggie?, kérdezte Bob hangja az ajtó túlsó oldaláról, egyedül vagy? igen, mondta Maggie, és megigazította a pongyoláját, az ágyán feküdt, a kezében egy regény, Bob belépett, zavarlak? tudod, hogy nem, világoskék hosszúnadrág volt rajta, fehér vászoncipő és szürkéskék ing, leült Lisbeth ágyára, a homlokát ráncolva, két térdét összeszorítva, hosszú, finom kezeit a térdén nyugtatva, Maggie, mondta olyan hangon, mint egy szalondráma főszereplője, megmondtad Sevillának? dehogy mondtam, hiszen megígértem, de zárójelben, ennyire még soha életemben nem bántam meg egyetlen ígéretemet sem, először történik, hogy eltitkolok valamit Sevilla elől, és ettől nagyon szerencsétlen vagyok, hát akkor, mondta Bob, Arlette szólhatott, mert Sevilla tudja, biztos vagyok benne, te is láthattad, milyen dermesztően fagyos hozzám, és még ha csak róla volna szó, de Arlette is, Peter is, Michael is, még Suzy is, szóba se állnak velem, olyan vagyok közöttük, mint egy pária, de mit tehetek? mondta, kitárva hosszú, hajlékony karját, mégsem kérdezhetem meg tőlük, hogy az isten szerelméért, mivel gyanúsítanak, a szemembe nevetnének, hogyan védekezzem, amikor olyan bűnnel vádolnak, amelyet nem is ismerek? tragikus képtelenség az egész, Maggie, te olvastad A per-t, nahát, ez a szituáció, amelyben élek, igazán kafkai, Bob elhallgatott, két kezét lelógatta az ágy két oldalán, hosszú, orsóforma ujjai elegánsan simultak az ágytakaróhoz, hosszú fekete pillái rácsuklottak a szemére, halk és színtelen hangon mondta: Maggie, azt hiszem, öngyilkos leszek, a pillái mögül leste Maggie-t, Maggie letette a könyvet az éjjeliszekrényre, és nyugodtan mondta: micsoda hülyeség, meg vagy kergülve, senki se haragszik rád, még Sevilla sem, én jobban ismerem Sevillát, mint te, ha fagyosan viselkedik, annak mindig taktikai okai vannak, tegnap elsősorban Lisbethet akarta ráncba szedni, Bob lassan felemelte a pilláit, és akkor mit jelentett az a kis lelkifröccs a hivatali titoktartásról? nyilván attól tart, mondta Maggie, hogy Lisbeth bírálata másutt is elterjed, az ajtó hirtelen kinyílt, Lisbeth jelent meg sortban és melltartóban, a kezében törülköző, cigarettája az ajkára ragasztva, bevágta maga mögött az ajtót, már megint itt vagy!, mondta Bobra nézve, miféle fiú ez, aki folyton a lányok között mászkál? pucolj innen, kérlek, át kell öltöznöm, bocsánat, mondta Bob, és mosolyogva felállt az ágyról, végigsiklatta tekintetét Lisbeth barnára sült atlétavállán, Maggie ingerülten gondolta: milyen érzékeny fiú, és Lisbeth mégis azt mondhat neki, amit akar, sohasem sértődik meg, sőt, mintha tetszene neki, hogy ez a nagy debella terrorizálja, na, mi az, még itt vagy?, mondta Lisbeth, és ledobta törülközőjét az ágyra, de oda sem nézett, elnyomta cigarettáját a hamutartóban, a háta mögé nyúlt, kikapcsolta a melltartóját, hatalmas, telt mellei kibuggyantak, Bob elsápadt, az arca megremegett, mintha pofon ütötték volna, és hihetetlenül gyorsan eltűnt, szinte bekapta az ajtónyílás, jaj, Lisbeth, mondta Maggie felháborodva, rémes vagy, nagyon megbotránkoztattad, olyan szemérmes fiú, ez itt az én szobám, mondta Lisbeth mogorván, és egyetlen mozdulattal letépte magáról a sortját meg a bugyiját, Maggie elfordult, iszonyodott az ilyen viselkedéstől, Lisbeth meztelenül állt az éjjeliszekrénye előtt, felvett egy cigarettát, és szakszerű mozdulatokkal rágyújtott, és te is, mondta vádoló hangon, megvető pillantással sújtva Maggie-t, te is szemérmetes vagy, mind olyan álszentek vagytok, hogy okádnom kell tőle, nahát, tudd meg, a ti szemérmetek a nemiség túlbecsülésén alapul, én pedig fütyülök a nemiségre, az enyémre éppúgy, mint a másokéra, egyáltalán nem érdekel, tette hozzá előreszegve az állat, elhajított valahová egy pongyolát, és hasra vetette magát az ágyon, nézd csak, mondta Maggie, Bob nem tehet róla, ha egy kicsit maradi, és egy kicsit fél a lányoktól, nincsen nővére, és tizenkét éves korában elvesztette az anyját, az apja egy szadista puritán, aki terrorizálja, intézetben nevelkedett, női társaság nélkül, ezért nem fejlődött ki, Bob még gyerek, mindig mondtam, hát akkor menj hozzá feleségül, mondta Lisbeth fáradtan, majd te leszel az anyukája, sajnos, mondta Maggie, mintha a mondat második felét nem is hallotta volna, éppen erről akartam beszélni, Lisbeth, minden bizonytalanná vált, azt se tudom, hogy közzétehetem-e az eljegyzésünk hírét még a nyáron, mint ahogy eredetileg terveztem, súlyos nézeteltérés támadt közöttünk, Lisbeth, el kell mondanom, Bob mindenáron gyereket akar, én pedig nem akarok, Lisbeth a hátára fordult, felkönyökölt, és vádló szemmel nézett Maggie-re, nahát, ez új, nem akarsz gyereket, és miért nem akarsz gyereket? nem is tudom, mondta Maggie zavartan, nagyon szeretem a gyerekeket, ha nyolc-tíz évesek, de a csecsemőket már nem szeretem annyira, micsoda marhaság, mondta Lisbeth megvetően, ha van a világon olyan nő, akit boldoggá tudna tenni, hogy egy maszatos kölyköt babusgat és a szaros pelenkáját mossa, akkor te vagy az, dehogyis, dehogyis, mondta Maggie elhaló hangon, hallgass már, légy szíves, mondta Lisbeth, kezdek torkig lenni veletek, kis emlősök, nem érdekelnek a hülyeségeitek, józan, fiús mozdulattal szippantott egyet a cigarettájából, az orrán át fújta ki a füstöt, és elhallgatott, az ablakredőnyre bámulva, én nem vagyok olyan biztos benne, hogy nem érdekelnek, mondta Maggie vészjósló szelídséggel, éppen ellenkezőleg, az a benyomásom, hogy bizonyos tekintetben tőled sem állnak távol a szenvedélyek, gratulálok a remek elemzéshez, mondta Lisbeth kemény hangon, elfordult, majd egy oktávval mélyebben folytatta, ne haragudj, ha goromba voltam hozzád, talán ideges vagyok egy kicsit, összenéztek, tartózkodó mosoly ült ki az arcukra, egyszerre húzták be a karmaikat, egy árnyék haladt el a redőny előtt, Lisbeth talpra ugrott, mi az, mi bajod? komolyan, kezdek félni tőled, mondta Maggie, Arlette az, mondta Lisbeth, már egy ideje figyelem, beszélni akarok vele, kiment, becsapta maga mögött az ajtót, Maggie összekulcsolta a kezét a tarkóján, és megint kinyújtózott, milyen fárasztó tud lenni ez a nő férfiasan agresszív kitöréseivel, mintha folyton azt akarná bizonyítani, hogy ő igenis férfi, de hát mit képzel, azzal a buja mellével, Maggie kihúzta feje alól a jobb kezét, és óvatosan becsúsztatta a pongyolája alá, az övé kicsi volt és hibátlan, Arlette meg én egyformák vagyunk, filigrán, nőies alkat, nem csoda, hogy Sevilla hozzá menekült, miután én kikosaraztam, Maggie elnyúlt az ágyon, behunyta a szemét, Bob ott ült mellette, milyen elegáns, milyen kifinomult, sohasem teszi keresztbe a lábát, Bob felállt, teljes hosszában kiegyenesedett, magas volt, előkelő, mint a hosszú lábú férfiak általában, frakkot viselt, csinos, barna, arisztokratikus feje ragyogott a vakító fehér ingmell fölött, a karját nyújtotta, Maggie-t csodálatos fehér fátylak lengték körül, kiléptek a templomból, Maggie-nek át kellett térnie a katolikus vallásra, hogy hozzámehessen, Agatha néni magába roskadva ült az ócska denveri bőrfotelben, én meg ott a lába előtt, igyekszem megvigasztalni, Maggie, csak azt ne mondd, hogy pápista módra akarsz megesküdni, de mi már át is tértünk, Bob meg én, együtt, Donovan atyához jártunk katekizmusra, milyen jóságos ember, kék szemű, a foga fehér és szabálytalan, mint az íreké, a templom új volt, tündöklően fehér, kiléptem az előcsarnokba, bájos kis alak, fehér fátylak felhőjében, Bob ott van mellettem, milyen szép, milyen karcsú, a kezem reszket a kezében, irtóra meg vagyok hatódva, villog a magnézium, Sevilla odalép, zsakettben, őszülő halántékkal, olyan, mint egy kasztíliai nemes, Maggie, mondja elcsukló hangon, fogadja legjobb... nem tudja befejezni, az ajka megvonaglik, látom, hogy egy könnycsepp buggyán ki fekete szeméből, ebben a pillanatban Arlette is odanéz és megérti, az arca tüstént eltorzul, elhervad, kiütközik rajta a kor és a közönségesség, nagy-nagy szánalmat érzek iránta, megszorítom Sevilla kezét, és a fülébe súgom: „Amigo, ha szeret, gondoljon őrá”, Arlette felállt, üljön le, Lisbeth, mondta egy székre mutatva, maga is leült Lisbethtől kétméternyire, türelmes és tartózkodó arccal, Lisbeth ránézett, félszeg lett, a kecsesség mindig félszeggé tette, Arlette-en olyan tökéletes volt minden vonal, olyan kicsi volt, olyan csinos, hogy az embernek kedve lett volna az ölébe kapni, mint egy gyereket, a hozzáférhetetlenség varázsa sugárzott belőle, mint a gyerekekből, nyugodt szemmel, szótlanul nézett vissza az emberre, még a szótlanságának a módja is hozzátartozott a rejtélyéhez, olyan szelídnek és egyszerűnek látszott, mint akit könnyű megközelíteni, de micsoda tévedés, a hallgatás szinte várfalakkal vette körül, de nemcsak az, Lisbeth érezte, hogy sohasem érhet el hozzá, mintha óriási bástyák választanák el tőle, Arlette behúzza mögéjük a mosolyát, a szemét, a férfiak durva világában élő csinos testét, Arlette, mondta Lisbeth mély, reszkető hangon, utálok beleavatkozni a mások dolgába, de hát tudja, mennyire szeretem magát, barátnők vagyunk, beszélnem kell magával, a kötelességemet mulasztanám el, ha nem kiáltanék, hogy vigyázzon, amikor látom, milyen veszélyes útra tért, értse meg, ez az út zsákutca, mert nem mondom, ha egyidős volna magával, mint Michael vagy Peter, de hát sohasem gondolt arra, hogy huszonöt évvel idősebb? amikor maga negyvenéves lesz, ő hatvanöt, amikor maga ötven, ő hetvenöt, ez őrültség, a puszta számok is mutatják, Arlette felhúzta a szemöldökét, jó, tudom, most bibliai példákra fog hivatkozni, azt akarja mondani, hogy ötvenéves korában maga se lesz már olyan fiatal, és különben is, egy nő gyorsabban öregszik, mint egy férfi, de a számtan ellen senki sem tehet semmit, ez a rettenetes korkülönbség eleve biztos kudarcra ítéli az egész ügyet, hallgasson rám, Arlette, könyörgök, ez mégiscsak botrányos, hiszen az apja lehetne, most persze azt akarja mondani, hogy éppen ez az: nem az apja, bocsásson meg, én nem vagyok prűd, de azért mégiscsak undorítónak találom az egészet, nem, Arlette, sohasem fogja elhitetni velem, hogy igazán szeret egy ilyen idős embert, vagy ha mégis, akkor nem tudja, mi a szerelem, kár mosolyogni, Arlette, nem tudja, nem tudhatja, higgye el nekem, már két hete éjjel-nappal gyötrődöm maga miatt, már aludni sem bírok, a szívem vérzik, amikor látom, hogy odadobja a fiatalságát, elfecsérli magát, ez az igazság, ő pedig csak játszik a maga életével, még ha komoly dologról volna szó, de hiszen tudja, milyen ember, latin származás, nőbarát, nem tud szabadulni a szexuális állhatatlanság komplexusától, legfeljebb néhány hétig képes érdeklődni egy nő iránt, kérem, jusson eszébe Mrs. Ferguson, hogy bele volt habarodva, és aztán milyen durván ellökte, a szerencsétlen mindennap telefonált, magára is ez a sors vár, Arlette, napnál világosabb, be kellene látnia, hogy maga sohasem lehet több neki, mint egy a sok közül, könyörgök, Arlette, szedje össze magát, nyíljon fel a szeme, lássa be, hogy maga neki csak a játékszere lehet, egy napig eljátszik magával, aztán összetöri és eldobja, ha vége az újdonság varázsának, akkor majd újabb játékszereket keres, hogy felfokozza, mint mondani szokta, az alkotó lendületét, ne mondja nekem, hogy képes tisztelni egy ilyen embert, úgyse hiszem el, hogy egy ilyen okos lány, mint maga, fel tudjon nézni egy ilyen léha, ilyen gyenge, ilyen lusta emberre, még akkor is, ha a csillogó felszín eltakarja súlyos jellemhibáit, Arlette egy pillantást vetett a karórájára, majd Lisbethre nézett, felállt, és egyenletes, nyugodt hangon mondta: mindjárt nyolc óra, volna szíves magamra hagyni, át kell öltöznöm a vacsorához, nem is hallgatott rám, kiáltotta Lisbeth fuldokló hangon, dehogynem, mondta Arlette, nagy figyelemmel hallgattam, két olyan érvet sorakoztatott fel a meggyőzésemre, amely ellentmond egymásnak, nem értem, hol itt az ellentmondás, pedig világos, felelte Arlette tagoltán, ha az a sors vár rám, hogy néhány hónap, sőt néhány hét múlva félredobnak, mint egy törött játékszert, akkor el kell ismernie, hogy a túlzott korkülönbség problémája fel sem vetődhetik, ha viszont a jelenlegi állapot eltart egészen ötvenéves koromig, akkor a szexuális állhatatlanság problémája veszíti el jelentőségét, jaj, maga máris úgy beszél, mint ő, kiáltotta Lisbeth, és a kétségbeeséstől lángoló szemmel kirohant a szobából.

*

BESZÁMOLÓ AZ 1970. JÚNIUS 5-ÉN VÉGZETT KÍSÉRLETRŐL

(SEVILLA PROFESSZOR DIKTÁLT FELJEGYZÉSE)

Iván és Bessie se tizenegy órakor, se tizennyolc órakor nem kapta meg a haladagját, és a medence reggeltől estig zárt területnek van nyilvánítva: a delfineknek senkit sem szabad látniuk. A kamra ablakára azonban felszereltünk egy foncsorozatlan tükröt, amelynek segítségével tovább folyik a delfinpár megfigyelése, bár ők nem láthatják a megfigyelést. A víz alatt és a felszínen kibocsátott hangok szalagra rögzítése is tovább folyik.

Délben Ivánon és Bessie-n a nyugtalanság jelei kezdenek mutatkozni. 12 óra 10 perckor Iván kidugja fejét a vízből, és többször egymás után nagy erővel kiáltja: „Pa”. 12 óra 30-kor testének háromnegyed részével kiemelkedik, ebben a tartásban hátrál erőteljes farkcsapásokkal, közben jobbra-balra néz, láthatólag abban a reményben, hogy megláthatja a kutatócsoport valamelyik tagját a medence körül. Én az irodám ablakánál figyelem messzelátóval, a redőny hézagain át. Ötször egymás után hangosan kiáltja: „Fish!”(15) 13 órakor ismét felbukkan ugyanabban a tartásban, de miután egyszer körbeúszta a medencét, hangtalanul eltűnik a víz alatt. Nyilván megállapította, hogy nem érdemes kiabálni, hiszen nem lát senkit. 11-től 13 óráig Bessie igen élénk fütty-párbeszédet folytat Ivánnal, de egyszer sem jelenik meg a víz színe fölött. Az emberekkel való érintkezés Iván feladata. Bessie nem barátságtalan, de nagyon tartózkodó, és az elmúlt három hét folyamán sikertelen maradt minden erőfeszítésünk, amellyel magunkhoz akartuk édesgetni.

13 órától 18 óráig Iván és Bessie a megszokott játékaikkal vannak elfoglalva.

18 órakor (a második halosztás ideje) újrakezdődik a nyugtalanság. Akárcsak előzőleg, Iván háromszor is felbukkan a vízből, 18 óra 11, 26 és 45 perckor, körbejáratja tekintetét, de nem szól semmit. 18 óra 52-kor újra megjelenik, és nagyon éles, visító hangon kiáltja: „Pa!”

Úgy döntök, hogy ideje megmutatnom magam. Még oda sem értem a medencéhez, amikor Iván észrevesz és felkiált: „Fish!” Közelebb megyek. A következő párbeszéd hangzik el:

S: Fa, what do you want?

I: Fish!

S: Listen!

I: 'Sen!

S: Pa give fish tonight.

I: 'night!

S: Yes. Pa give fish tonight.

I: K!(16) (vagyis O.K.)

Most megpróbálom rávenni, hogy játsszon velem. Odadobom a labdát, és azt mondom:

– Fa, fetch ball!(17)

De Iván nyomban alámerül, és visszamegy Bessie-hez. Megkapta az ígéretemet, ennyi elég neki. Másrészt élénk fütyülgetésbe kezd Bessie-vel. Nyilván közli vele, hogy este megkapják az ennivalót.

Alkonyaikor megjelenek egy vödör hallal, és elhelyezkedem az egyik tutajon. Iván azonnal odajön. Lelkes füttyök, különféle hangok. Bessie is közelebb jön, de mintegy két méter távolságra megáll. Kiemelek egy halat, és azt mondom:

– Fa give fish Bi!(18)

Iván azt mondja: – Bi! –, elkapja a halat, és odaviszi Bessie-nek. Fogok egy másik halat, és megmutatom neki:

– Fish for Fa!(19)

Utánam mondja, hogy „Fa!”, elcsípi a halat, és bekapja. Így folytatom, felváltva adok egy-egy halat Binek és Fának, majd úgy teszek, mintha eltévesztettem volna a sorrendet, és két halat adok Fának egymás után, ő azonnal helyreigazít, nagy erővel kiáltja: „Bi!”, és Bessie-nek adja a halat.

Mikor az élelemosztás véget ért, elkérem Arlette-től a táskarádióját, megmutatom Ivánnak, és azt mondom:

– Fa wants music?(20)

(Május 6-a előtt, ha meglátta, hogy táskarádió van valamelyikünk kezében, azonnal így kiáltott: „Sic!”)

Most azonban nem hagyja magát elcsábítani, alámerül, és újra játszani kezd Bessie-vel. Bessie megőrizte az utolsó halat, amit kapott, és most úgy tesznek, mintha veszekednének, hogy kié legyen. Többször is hívom Ivánt, de eredménytelenül.

Értékelés:

A böjt, mint ahogy várható volt, kiváltotta a kapcsolatok felvételének az igényét. A kísérlet alapján máris tehetünk egy biztató megállapítást: Iván nem felejtett el angolul. Minden mondatomat megértette, és maga is kiejtett hét szót: „Pa, fish, 'sen (vagyis listen), 'night (tonight), K (Oké), Bi (Bessie), Fa (Iván).” Másrészt egy sokkal kevésbé megnyugtató következtetést is levonhatunk: Iván szándékosan a minimumra csökkentette az érintkezést. Talán megértette, hogy a böjt tulajdonképpen zsarolás volt, amellyel rá akartuk kényszeríteni a párbeszéd újrakezdésére. Ha így van, akkor „zsebre vágott” bennünket: minimális beszéd ellenében megkapta a halat. Talán helyes lenne, ha módosítanánk a róla alkotott felfogásunkat, sokkal inkább gondolkodó lénynek tekintenénk, mint eddig, és meggyőzéssel, nem pedig gépies eszközökkel igyekeznénk rávenni, hogy beszéljen velünk.

A fenti észrevételek igazolása vagy cáfolata érdekében a kísérlet többször is megismétlendő. De csak korlátozott eredményeket várok tőle.

*

– Félreértés ne essék – mondta Michael –, nem tartozom azok közé, akik a lelkiismeretükre hivatkozva tagadják meg a katonai szolgálatot, hason feküdt a forró homokon, fejét a karjára támasztva, arccal Peter felé, Suzy Peter másik oldalán ült, a tengert nézte, a hullámverés gyenge volt, az óceán tükrén három párhuzamos csík futott a parttól egészen a láthatárig, az egyik tejfehér, a másik kékesszürke, a harmadik borseprő-színű, nagyon meleg volt, könnyű, világosszürke pára szűrte meg a nap erejét, ha bementek a vízbe, semmi hűvöset nem éreztek, de azért kellemes volt ott ülni Peterrel és Mike-kal, hallgatni Peter feje fölött, amint Mike kifejti a problémáit, Suzy egy gyors pillantást vetett rá, szép fiú, hittel hiszi, amit mond, lángol, csak az eszméinek él, tulajdonképpen meglehet, hogy ezért nem vagyok szerelmes belé, nincs rám szüksége, Suzy elnézte a hatalmas rózsaszínű felhőket, amelyek feltorlódtak a láthatáron, nem vízszintesen, hanem függőlegesen, feltornyozva, mint egy atomrobbanás bolyhos gombája, ha Mike-nak igaza van, a jövő nem valami biztató, Peter a hátán feküdt Suzy és Michael között, bal kezével a szemét óvta a vibráló fehér fénytől, másik kezét a Suzyén nyugtatta, Suzy keze lüktetett a tenyerében, mint egy kis meleg madárka, Peter megpróbált odafigyelni arra, amit Mike mondott, időnként jobbra fordítom a fejét, és Suzyra nézett: ott ült, arccal a tenger felé, Peter látta szép profilját, vonásai tökéletes pontossággal rajzolódtak ki, ez a pontosság megnyugtató volt, csak ránézett az ember, és érezte, hogy Suzy képtelen volna elárulni egy barátját, hazudni az érzelmeiről, vagy megszegni az ígéretét, ha egy kicsit erősebben nézte, Peter mindig biztos lehetett benne, hogy találkozni fog a pillantásával, Suzy egészen más volt, mint a többi lány, aki mindig alkudozik, Suzy mindig mindent meg fog bocsátani, mindig ott lesz mellette, bölcsen és megbízhatóan, az idők végezetéig, és az idők végezete azért mégsem azonos a holnappal, szegény Mike, mindig katasztrófákat jósol, egy szót sem hiszek belőle, édes istenem, miért üzennénk hadat akárkinek, amikor ilyen gazdagok vagyunk, ilyen erősek, ilyen boldogok, Peter Suzyra nézett, és valami nagy csodálkozás szállta meg, a lány annyival kisebb, könnyebb, gyengébb nála, és mégis, ahogy a nagy mancsommal megérintem ezt a kis kezét, hallatlan biztonságérzet támad bennem.

– Az erőszakmentességnek sem vagyok híve – mondta Michael a homlokát ráncolva, tompa hangon, tűnődő barna fejét a vállára hajtva, ihletett szemei vannak, gondolta Suzy, a feje olyan, mint egy arkangyalé, mindig kész kardot ragadni és szenvedni egy igaz ügyért.

– Az erőszakmentesség hívei megtagadják a háborút – folytatta Michael –, én pedig nem tagadom meg, boldogan vállaltam volna a katonai szolgálatot a második világháborúban, akkor Japán és a náci Németország volt az agresszor. – Peter felkönyökölt, nézte az érkező hullámot, ahogy legömbölyödik, homorú lesz, a távozó hullám szürcsölő hanggal vált meg a lejtős homokparttól, beleütközött az érkező hullámba, amely feltornyosult, átcsapott fölötte, tarajosra vált, szétporladva hullott alá, a széle fehér, az alja kékeszöld, a jó öreg Mike bedilizett, agyára ment a vietnami háború, már gondolni sem tud másra, Peter derékból felnyomta magát, és hanyagul kinyújtóztatta hosszú, szőke lábait.

– Mindegy – mondta derűsen –, téged nem érint ez a kérdés, te állami laboratóriumban dolgozol.

Egy ideig hallgattak, aztán Michael így szólt:

– Az a tervem, hogy felmondom az állásomat, és a nyilvánosság elé viszem a kérdést: megtagadom a bevonulást. Peter hirtelen odafordult:

– Felmondasz?! De hisz ez hülyeség! Amikor olyan izgalmas a munkánk!

Michael megrázta a fejét:

– Önmagában véve izgalmas, csakhogy mi most a háborúért dolgozunk.

– A háborúért? – kérdezte Suzy. Michael ránézett és elmosolyodott.

– A delfineket békés célokra is fel lehet használni – mondta Suzy. Michael bólintott:

– Hogyne, többek között. Aztán így folytatta:

– Suzy, látom, nem fűzted össze a különböző kísérleteket, pedig éppen olyan jól ismered őket, mint én. Point-Muguban hámot raknak a delfinre, aztán megtanítják, hogy ússzon ki a szabadba, és térjen vissza az idomítójához. China-Lake-ben arra tanítják a delfineket, hogy tegyenek különbséget a hajótestre erősített réz- és alumínium lemezek között. Mi beszélni tanítjuk Fát: ez lenne az egész program záróköve. Tegyük fel, hogy sikert érünk el, mi történik akkor? Fát átviszik egy időre Point-Muguba, aztán pedig China-Lake-be, hogy befejezze tanulmányait. Azután rárakják a hámot, és ez a hám, Suzy, nem egyéb, mint a katona bornyúja.

– Hát aztán? – kérdezte Peter. – Hol itt a vész? Michael nem válaszolt, és Peter megismételte a kérdést:

– Hol itt a vész?

– Nincs semmi vész – felelte lassan Michael –, ha a háború, amelyben fel akarjuk használni a delfineket, igazságos háború lesz.

– És nem az lesz? – kérdezte mosolyogva Peter. – Miből gondolod?

– Az összefüggésekből.

– Miféle összefüggésekből?

– Peter – mondta Michael, komoly szemmel ránézve –, egyszerűen fantasztikus, hogy mennyire nem tudsz semmit arról a világról, amelyben élünk. A te szemed előtt még mindig a nemes Amerika lebeg, amely elpusztítja a gonosz nácikat, és lesújt a japán militaristákra.

Egy kis szünetet tartott, majd az utálkozását visszafojtva mondta:

– Csakhogy most mi vagyunk az agresszorok.

– És amikor azt mondom, hogy most – tette hozzá egy pillanat múlva –, akkor nem fejezem ki magam pontosan. Valójában az amerikai terjeszkedés a század elején kezdődött; gondolom, nem kell emlékezetedbe idéznem a Mexikó és Spanyolország ellen folytatott támadó háborúinkat.

– Ide hallgass, Mike – mondta Peter rosszkedvűen –, talán mégsem vagyok oly tudatlan, mint gondolod, a jelenkori összefüggéseket illetően. Sőt, hajlandó vagyok elismerni valamit: lehet, hogy az amerikai terjeszkedés csakugyan a gyarmatosítás egyik formája, de még akkor is: pro primo, elkerülhetetlen; pro secundo, még mindig jobb, ha mi csináljuk, mint az oroszok vagy a kínaiak.

– Ez az, amit úgy hívnak, hogy „reálpolitika” – mondta Mike –, és ennek a reálpolitikának a nevében próbálta Hitler meghódítani Európát.

– Hitlerhez hasonlítasz bennünket! Nem látod, milyen fantasztikus ez?

– De látom. Amit Hitler cinikus szavakkal és korlátozott eszközökkel próbált megtenni, azt mi most az erkölcs nevében és gigászi eszközökkel hajtjuk végre.

– Elkerülhetetlen – mondta Peter, belemarkolva a homokba és ujjai között pergetve a szemcséket. – Mi vagyunk a leggazdagabb, leghatalmasabb, legjobban felfegyverzett, technikailag legfejlettebb nép.

– Ez még nem ok – mondta Suzy nagyon érthetően. Kis csend támadt. Peter Suzyra nézett, tétovázott, nyelt egyet, majd azt mondta:

– Mégiscsak elvisszük a civilizációt más népekhez, és vállaljuk értük a felelősséget.

– Szó sincs róla – fortyant fel Michael. – Véres diktátorokat ültetünk a nyakukra, és nyomorban tartjuk őket.

– Nyomorban? – kérdezte Peter gúnyosan. – Inkább az volt a benyomásom, hogy csak úgy tömjük beléjük a dollárt. Michael vállat vont:

– A dollárt a vezetők kapják, a népnek pedig megmarad a nyomor. Nézd meg, mi történik a latin-amerikai országokban. Elraboljuk a nyersanyagaikat, elárasztjuk őket a termékeinkkel, úgyhogy nem tudnak kilábolni fejletlen állapotukból.

Elég hosszú ideig hallgattak, aztán Peter felnevetett:

– Mike, te úgy beszélsz, mint egy kommunista. Michael vállat vont, széttárta a két kezét, és utálkozva mondta:

– Na tessék.

Suzy Peterre nézett, elhúzta a kezét, és feltérdelt a homokon.

– Nincs jogod ilyesmiket mondani – szólt rá haragosan. Peter összevonta a szemöldökét, és elfordult.

– Csak tréfáltam – mondta zavartan s egyszersmind ingerülten.

– Ez az – felelte Suzy. – Nem lehetne egy kicsit komolyabban beszélni?

– Dehogynem – mondta Peter sértődötten. – Beszéljünk komolyan. Ki kezdi?

– Én – mondta Suzy.

Hallgattak, Suzy felállt, odament a két fiatalember közé, leült, és átkarolta a térdeit. Peter összepréselte az ajkát, és merően bámult a láthatár felé.

– Mike – kérdezte Suzy –, tegyük fel, hogy nem engedelmeskedsz a katonai behívónak: mit kaphatsz?

– Ötévi börtönt és tízezer dollár pénzbírságot.

– Vagyis lényegében feláldozod kutatói pályafutásodat.

– Úgy van.

– Mit érsz el vele?

– Hitet teszek amellett, hogy a vietnami háború igazságtalan.

– És szerinted ennek van valami jelentősége?

– Igen. Azt hiszem, hogy igen nagy a jelentősége. Az emberek mindig elgondolkoznak, ha látják, hogy valaki a börtönt is vállalja a meggyőződése érdekében.

– Nem színpadias ez egy kicsit? – kérdezte Peter.

– Éppen azért hatásos, mert színpadias. Suzy ingerülten megrázta a fejét:

– Hagyjuk most ezt a szempontot. Akárhogyan vesszük is, kicsinyes és másodlagos. Mike – tette hozzá –, végleg elszántad magad?

– Lényegében elszántam magam, csak az időpontot nem tudom még biztosan.

– Miért?

– Olyan az állásom, hogy irtó nagy lesz a lárma, és nem akarok ártani Sevillának. Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb sikeresen befejezné a kísérletét Ivánnal, mert akkor olyan híres és tekintélyes ember lesz, hogy azt tehetek, amit akarok, őt nem fröcsköli be a botrány.

– Sevillának is említetted a tervedet?

– Nem. Sevilla úgy érzi, hogy Vietnam nem tartozik őrá. De azt hiszem, ha majd börtönben leszek, elgondolkodik a dolgon.

– És akkor csatlakozik a te álláspontodhoz?

– Igen, remélem. Persze, én azért választanám a börtönt, hogy hitet tegyek, hogy meggyőzzem az embereket. Nemcsak Sevillát. De bevallom, senkit se szeretnék annyira meggyőzni, mint őt.

– Miért éppen őt?

– Azért, mert olyan ember, akiből sugárzik valami. Michael halkan s egy kissé félszegen hozzátette:

– És azért is, mert nagyon szeretem.

– Mit gondolsz – kérdezte Suzy –, Sevillát miért nem érdeklik ezek a problémák?

– Nincs jól tájékozva.

– Gondolom – mondta Peter –, az is egyszerűen fantasztikus, hogy ő mennyire nem tud semmit a világról, amelyben él.

– Hallgass, kérlek – mondta Suzy.

– Csak Mike-ot idéztem. Jól megtanultam a leckét.

– Nem akartalak leckéztetni.

– Dehogynem! Szabályszerű lecke volt. Erkölcsi tanulsággal.

– Peter! – mondta Suzy.

– Oké – mondta Peter, elfordítva a fejét.

Nyelt egyet, majd könnyed hangon tette hozzá:

– Minthogy itt nem vagyok valami népszerű, megyek fürödni.

Talpra ugrott, néhány lépéssel a víz szélén termett, és vadul belevetette magát az érkező hullámba.

Egy pillanat múlva felbukkant, és úszni kezdett a nyílt tenger felé, úszni, úszni, amíg az utolsó csepp erő is el nem száll belőle, akkor elengedi magát, alámerül, nyitott szájjal, csak egy pillanatig tart az agónia, mindennek vége, néhány perccel ezelőtt még olyan boldog volt, és most egyszerre csak néhány pillanat alatt, néhány szóval mindent elveszített, ó, nem akart gondolkodni, a víz végigfolyt a tagjain, szabályosan lélegzett, gépies pontossággal úszott, de a testmozgás nem tudta kitépni fejéből a fájdalmat, vesztett, vesztett, olyan egyedül volt, olyan elhagyatott, mint egy gazdátlan kutya, látta Suzy szemét, amint rámered: „Hallgass, Peter!”, mintha Suzy pofon ütötte volna, érezte, milyen erősek az izmai, milyen gyorsan úszik, de az erős test belsejében gyöngeséget és puhaságot érzett, sírni szeretett volna, szégyenkezve visszafojtotta, hirtelen feltámadt benne a düh, mi közöm ahhoz a nyavalyás Vietnamhoz meg a háborúhoz, mire lenne jó, ha börtönbe csukatnám magam, mi vagyok én az Egyesült Államokhoz és a vezetőihez képest, egy szegény kutyakölyök, akitől meg se kérdik, hogy mit szól hozzá, ha vízbe akarják fojtani, elvesztettem Suzyt, gondolta, megvet, úgy érezte, mintha a feje hirtelen kettéhasadna, a fájdalom szinte túllépte az érzékelhetőség küszöbét, a csapás elkábította, megállt, a part felé fordult, Michael és Suzy már talpon volt, mellettük Sevilla, integettek feléje, Sevilla láttára határtalan megkönnyebbülést érzett, teljes sebességgel úszni kezdett a szárazföld felé, múltak a másodpercek, valaki elkapta a karját, aztán a nyakát, Suzy volt az, Peter arca felmerült a vízből, ragyogó csöppek peregtek rajta, megállt a hullámverésben, húsz méterre a parttól, hosszú lába már alig mozdult, nyújtott karral megfogta Suzyt, aggódva fürkészte az arcát, Sevilla kijött értünk, mondta Suzy, azt hiszi, talált egy megoldást, segítenünk kell valami berendezés elkészítésében, ránézett Peterre, gyöngéden és anyásan rámosolygott, Peter hozzászorította nagy szőke fejét, és a szeme becsukódott.

*

A berendezés, amelynek a gondolata Sevilla professzorban megfogamzott, arra volt hivatva, hogy kettéválassza Fa és Bessie kör alakú medencéjét. Sevilla úgy kívánta, hogy fából legyen és nagyon tartós, és oldalt elég nagy nyílás maradjon rajta, felülről lefelé csúsztatható ajtóval, amelyet a csörlő felhúzhat és leengedhet. A válaszfal vázát alkotó jókora gerendákat beágyazták a betonba, maga a fal pedig harmincöt milliméteres lemezből állt, amelyet rászögeztek és rácsavaroztak a gerendákra. Mivel arról szó sem lehetett, hogy a berendezés elkészítésének idejére leeresszék a vizet a medencéből, Peter búvárruhát kapott, és abban dolgozott a víz alatt. Fa ilyen módon alkalmat talált rá, hogy ezerféleképpen kimutassa pajkosságát; a leggyakrabban hátulról közelítette meg Petert, és egy kissé megbökte a fejével a dereka táján, úgyhogy Peter elvesztette az egyensúlyát és elesett. Máskor, ha Fa látta, hogy Peter a lemezt csavarozza, elkapta a karját, amellyel a csavarhúzót fogta, nem hagyta mozdulni, aztán úgy tett, mintha el akarná engedni, de mihelyt Peter szabadulni próbált, újra megszorította. Vagy tíz percig játszadozott így, aztán odasiklott Bessie-hez, és vidám füttyöket váltott vele. Bessie maga sohasem vett részt ezekben az ugratásokban, csak nézte, szemlátomást derűs szemmel. Úgy viselkedett, mondta Suzy, mint egy anya, aki büszkén és elnézően figyeli a kisfia kópéságait.

Miután ez a kötekedés eltartott egy napig, hálót dobtak a vízbe, Bob és Michael fogta a két végét, hogy Fa ne férhessen hozzá Peterhez. Fa kapva kapott az új játékon, és minden ügyességét latba vetette, hogy leküzdje az akadályt, egyszer alatta próbált átúszni, bár ólomnehezékeket aggattak rá, máskor felszökkent, hogy átugorja. Szinte minden alkalommal ő nyerte volna a versenyt, ha Bessie – mihelyt a hálót megpillantotta – el nem menekül a medence túlsó végébe: onnan kiáltozott roppant ijedten, míg végül Fa oda nem sietett hozzá, hogy megvigasztalja. Bessie szinte megbénult, hol jobbra, hol balra fordította a fejét, alig mozgatta a farkuszonyát, és éles füttyöket hallatott. A háló nyilván eszébe juttatta elfogatásának körülményeit, amelyek – rémületéből ítélve – nagyon kínosak lehettek. A kutatócsoport kezdte megérteni, miért mutatkozott Bessie olyan hihetetlenül félénknek az emberekkel való kapcsolataiban.

Amikor a fal elkészült, az ajtót beállították a sínekbe, de nem engedték le, a csörlő fenn tartotta a magasban. Sevilla jók tudta, hogy a delfin nem szereti a szűk átjárókat – talán olyan esetekre emlékezik, amikor beszorult két szikla közé, vagy kis helyen kellett megvívnia ellenfeleivel. Ennek tudatában elég nagy méretűre készíttette a nyílást. Arra is gondja volt, hogy a falat és az ajtót mindkét oldalon kipárnáztassa üveggyapottal, amelyet műanyag borítás fedett, helyenként a fához erősítve. Fa nyilván megkísérli majd, hogy a fejével, pontosabban az állkapcsával dörömbölve áttörje a válaszfalat. Sevilla ugyan elég erősre építtette, hogy kibírja a delfin rettenetes csapásait, amelyek egy-egy cápával is könnyen végezhettek volna, de nem akarta, hogy Fa, miközben tombol, a saját fejét loccsantsa szét. A válaszfal tehát jó két méterrel kiemelkedett a vízből, nehogy Fa át tudja ugorni, és a medence fölötti rész még vastagabb párnázatot kapott, mert Sevilla tudta, hogy Fának okvetlenül bele kell ütköznie a tetejébe, miközben kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik majd átjutni a túlsó oldalra.

Fa nem bizonyult olyan gyanakvónak, mint Sevilla gondolta. Alig egy órával a válaszfal elkészülte után átment a nyíláson, megkerülte a medence túlsó felét, majd visszaindult Bessie-hez. Ekkor heves fütty-párbeszéd kezdődött közöttük, mintha Bessie a felszólítás ellenére sem volna hajlandó követni Fát, Fa pedig mérgelődne a visszautasítás miatt. Újra átment a nyíláson, megfordult, hívta Bessie-t, de eredménytelenül. Ekkor szemlátomást megsértődött, több kört írt le a medence másik felében, és nem tért vissza a párjához. Bessie egyre nyugtalanabb lett, és panaszos hangokat hallatott. De sehogy sem sikerült leküzdenie a félénkségét.

Mivel Fa sértődöttsége tartósnak látszott, Sevilla elhatározta, hogy él az alkalommal, és máris megkezdi a kísérletet. Intett Michaelnek, Michael a csörlőhöz lépett, az ajtó simán alácsúszott, és elzárta a nyílást: Fa és Bessie el volt választva egymástól. Sevilla az órájára pillantott, és hangosan így szólt: – Tizennégy óra tizenhat. – Majd egy kissé ünnepélyesen hozzátette: – 1970. június 12., tizennégy óra tizenhat. – Munkatársaira nézett: a medence két oldalán álltak, feszülten és szótlanul.

Fa éppen háttal volt a nyílásnak, amikor az ajtó lecsúszott. Az alsó széle úgyis beleért a vízbe, ezért nem hallatszott csobbanás, a tolóajtó hangtalanul csúszott lefelé, amíg tompa koppanással el nem érte a medence fenekét. Fa megfordult, nem látta, hogyan ereszkedett le az ajtó, de most tapasztalnia kellett, hogy a nyílás, amelyen átjött, bezárult, teljesen hasonlóvá lett a válaszfal többi részéhez. Megállt, jobbra-balra dűtötte a fejét, hogy jobban lásson, majd lassan odaúszott az ajtóhoz, és módszeresen megvizsgálta, alulról egészen a tetejéig. Semmilyen hangot nem hallatott. Amikor végzett a vizsgálódással, jobbról balra ugyanilyen alaposan szemügyre vette az egész akadályt. Azután hátrált, és háromnegyedrészt kiemelkedve a vízből, a farkuszony mozgatásával tartva magát, felmérte a vízből kiemelkedő rész magasságát. Ezek után több kört írt le a maga félmedencéjében. Egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát és önbizalmát. Új problémával került szembe, és most a megoldáson törte a fejét.

Bessie reakciója kezdettől fogva egészen másmilyen volt. Amikor a tolóajtót leengedték, ő épp a fenyegető nyílást nézte, amelyen Fa eltűnt. Most azt hitte, hogy végleg el kell veszítenie, fenntartás nélkül átadta magát a kétségbeesésnek, és panaszos kiáltásokat hallatva keringeni kezdett a maga medencerészében.

Hívó szava egy pillanatig sem maradt hatástalan. Fa néhány sorozatnyi megnyugtató füttyöt hallatott, a farkuszonyára támaszkodva többször is kiemelkedett a vízből, hogy meglássa Bessie-t, és amikor ez nem sikerült, elszánta magát a cselekvésre. Támadása célpontjául az ajtót választotta, talán azért, mert felismerte, hogy az a leggyengébb rész, talán azért, mert úgy remélte, hogy ha betöri, visszamehet ugyanazon az úton, amelyen átjött. A medence széléig hátrált, felgörbült, hogy teleszívja magát levegővel, mozdulatlanná dermedt, majd szédítő sebességgel nekilendült, és az állkapcsát előretartva megrohamozta az akadályt. Az ajtó megrázkódott keretében a szörnyű ütéstől, de a kellő nagyságúra készített keret, amelyet jókora rézcsavarok erősítettek a gerendázathoz, meg se moccant.

– Mindjárt újrakezdi – mondta Sevilla fojtott hangon.

Michael ránézett: látta, hogy az arcvonásai eltorzulnak.

– Örülök, hogy kipárnáztattam az ajtót – mondta Sevilla; észrevette, hogy reszket a keze, és zsebre vágta.

– Még így is félek, hogy agyonüti magát.

Arlette nem vette le a szemét Sevilláról, pontosan tudta, mit érezhet, s amikor zsebre dugta a kezét, kedve lett volna átölelni és magához szorítani.

– Remélem – mondta Suzy némi kétellyel a hangjában –, Fa tudja, hogy mekkorát szabad ütnie.

– Biztos – felelte Sevilla. – De lesz egy nagyon veszélyes pillanat. Amikor rájön, hogy semmit sem tehet a válaszfal ellen.

Peternek megrebbent a szeme, és Suzyra pillantva azt mondta:

– Professzor úr úgy gondolja, esetleg szándékosan meg akarja ölni magát kétségbeesésében, amiért elvesztette Suzy t?

– Talán Bessie-t? – kérdezte Arlette mosolyogva.

– Persze, Bessie-t. Hülye vagyok.

– Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg, ha öngyilkos akar lenni – mondta Sevilla. – Az az érzésem, mintha az életével játszanék.

– És kellemetlen érzés, hogy az életével játszik? – kérdezte váratlanul Lisbeth, de annyi gyűlölet volt a hangjában, hogy Sevilla összerezzent.

Válaszolni akart, meggondolta magát, nem szólt, csak állt mozdulatlanul, zsebre vágott kézzel, a szemét Ivánra meresztve.

– Nem válaszolt a kérdésemre – mondta Lisbeth.

– Nem tetszett a hang, ahogy feltette – mondta Sevilla, változatlanul Ivánra szegezve a szemét. – Azért nem válaszoltam. Most pedig – tette hozzá kimerült hangon s egy kis kézmozdulattal, mintha egy legyet akarna elhessegetni – hálás lennék, ha nem szólna többet: minden figyelmemet a kísérletre kell összpontosítanom.

– Ez parancs akar lenni, hogy hallgassak? – kérdezte Lisbeth.

– Én nem így fejeztem ki magam – mondta Sevilla –, de ha olyan kíváncsi rá, hát a lényeg nagyjából ugyanaz. Csend lett.

– Akkor nekem itt nincs semmi keresnivalóm – mondta Lisbeth, sarkon fordulva.

– Szolgálatban van – szólt utána Sevilla. Nagyon nyugodtan beszélt, egy csöppet se hangosabban, mint az előbb, de volt egy kis ostorpattogás a hangjában.

– Már nem vagyok szolgálatban – szólt vissza Lisbeth a válla fölött. – Ezennel felmondok.

– Amíg nem vettem tudomásul a felmondását, változatlanul érvényesek a kötelezettségei.

– Hajlandó tudomásul venni? – kérdezte Lisbeth; megállt, és a gyűlölettől szikrázó szemmel nézett Sevillára.

– Nyújtsa be írásban – mondta Sevilla fagyosan –, akkor majd közlöm, hogy mit határoztam.

– Micsoda képmutatás – mondta Lisbeth.

Hátat fordított a professzornak, és elment. Sevilla szemmel követte a távolodó atlétavállat, és felsóhajtott. Lisbeth el. Egy kissé váratlanul történt, és túl hamar, de hogy megtörtént, nagy megkönnyebbülést érzett.

Fa abbahagyta a körözést a maga félmedencéjében, teleszívta magát levegővel, megállt, és újabb rohamra indult az ajtó ellen. Az ajtó megrázkódott a keretében, de más nem történt. Fa újrakezdte a körözést, eltelt néhány másodperc, és a válaszfal túlsó oldaláról ismét felhangzott Bessie kétségbeesett hívása. Fa ekkor felemelkedett a farkuszonyán, ebben a tartásban hátrált egészen a medence széléig, de aztán, úgy látszik, belátta, hogy az akadályt nem lehet átugrani, mert visszavetette magát a vízbe, és az állkapcsát előreszegve ismét nekirohant az ajtónak. Ezután hosszas füttybeszélgetésbe kezdett Bessie-vel, majd pihent egy ideig, s végül harmadszor is célba vette az ajtót. A tizedik támadás után már látszott, hogy egyetlen rohamtól nem is remél sikert, és apránként szeretné felmorzsolni az akadályt. Az is nyilvánvaló volt, hogy módszeresen cselekszik, és egy pillanatra sem veszti el példás hidegvérét.

– Tizenöt óra húsz – mondta Sevilla. – Már több mint egy órája ostromolja azt az ajtót. És egyáltalán nem látszik fáradtabbnak. Azt hiszem, még sokáig nézhetjük.

Arlette bólintott:

– Egyvalamit nagyon érdekesnek találok. Úgy viselkedett, mint egy értelmes lény, nyugodtan és megfontoltan, nem pedig őrjöngve, mint a csapdába ejtett állat.

– Ez igaz – mondta Michael. – Mégis azt hiszem, hogy maga túlbecsüli Fa értelmi képességeit. Egy ember már rájött volna, hogy hiábavaló minden erőlködés.

– Fa nem jöhetett rá erre – felelte Suzy nagy hévvel. – Nem tudja, mi az, hogy ajtó, még azt sem tudja, mi az a fa, olyan anyagokkal került szembe, életében először, amelyek teljesen ismeretlenek előtte, miért tudná elképzelni, hogy mennyire ellenállók?

Sevilla ránézett Suzyra:

– Igazat adok magának, Suzy. Honnan tudná, hogy milyen erős a fa, amíg ki nem próbálta? De azért azt hiszem, előbb-utóbb mégiscsak rájön, hogy nem képes áttörni az akadályt.

– És ezt miből fogjuk látni – kérdezte Suzy –, az őrjöngéséből vagy a kétségbeeséséből? Sevilla megrázta a fejét.

– Nagyon féltettem, de most már sokkal kevésbé féltem. Bámulom a nyugalmát. Azt hiszem, abból fogjuk látni, hogy letett a válaszfal áttöréséről, ha majd hozzánk fordul, és a mi segítségünkkel igyekszik megoldani a problémát.

Abban a pillanatban Fa kiemelte fejét a vízből, és éles hangon kiáltotta:

– Pa!

Sevilla, aki a félmedence túlsó végében állt, néhány gyors lépést tett Fa felé, intett munkatársainak, hogy maradjanak csendben, és a víz fölé hajolt.

– Yes, Fa, what dou you want?(21)

Eltelt egy hosszú másodperc, csak azután érkezett válasz, de szokatlan erővel: a „B” szinte kirobbant, s az „i” nagyon hosszúra nyúlt, mint a sípszó:

– Bi-i-i-i!...

Sevilla megint intett a jobb kezével, és nem szólt semmit, szemét Fára meresztve. Sápadtsága átütött fénytelen bőrén, a vonásai görcsösen megfeszültek, homloka gyöngyözött a verítéktől.

Fa jobbra-balra ingatta a fejét, hogy jobban lássa Sevillát, és megismételte, ugyanolyan kirobbanó „B”-vel: – Bi-ii-i!...

Sevilla nem felelt. Fa sebes farkcsapásokkal közelebb úszott hozzá, s mint ahogy Bessie megérkezése előtt szokta, teljesen kidugta fejét a vízből, és rátette a medence párkányára.

– Pa!

– Yes, Fa? – kérdezte Sevilla; leguggolt, és megsimogatta a delfin fejét.

– Bi-i-i-i!...

Sevilla nem felelt. Fa rámeresztette a fél szemét, csodálkozás tükröződött benne.

– Pa!

– Yes, Fa?

– Bi-i-i-i!

Sevilla felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt.

Egyszerre csak Fa azt mondta:

– 'stand?

– No – mondta Sevilla.

Fa újra ránézett, csodálkozva, és úgy látszott, mintha törné a fejét, majd világosan, tagoltán így szólt, egy-egy tizedmásodpercnyi szünetet tartva a szavak között:

– Pa give Bi!

– Édes istenem! – suttogta Sevilla.

Hóna alól folyt a veríték, a keze újra reszketni kezdett. Megismételte:

– Pa give Bi?

– 'stand? – kérdezte Fa sípoló hangon.

– Yes.

Fa levette a fejét a medence pereméről, és hátrált egy kicsit, mintha jobban akarná látni Sevillát.

– Listen, Fa – mondta Sevilla.

– 'sen – mondta Fa.

Sevilla a fél kezével a medence peremére támaszkodott, és lassú, éles, kirobbanó hangon mondta, mintha a delfinek hangját akarná utánozni:

– Fa speak. (Szünet.) Pa give Bi 'night.

– Pa give Bi 'night! – mondta Fa, majd rögtön megismételte, kitörő örömmel: – night!

– Yes, Fa, 'night.(22)

Fa kiemelkedett a vízből, és a válaszfal felé fordulva egy egész sorozat izgatott hangot hallatott. Bessie azonnal válaszolt.

– Listen, Fa – mondta Sevilla.

– 'sen! Fa speak. Pa give Bi 'night.

– 'stand! – felelte rögtön Fa.

És vidáman, ujjongva megismételte: – Fa speak. Pa give Bi 'night! Egy ideig nem mozdult.

– 'stand! – kiáltotta, és nagyot csapva farkuszonyával a vízbe, tetőtől talpig lefröcskölte Sevillát. – 'stand! – mondta megint, mintegy diadalmasan nevetve, és felszökkent a levegőbe.

Sevilla felállt. – Édes istenem, édes istenem – mondta fojtott hangon, munkatársaira nézett, akik szoborrá dermedve álltak körülötte, csörgött róla a víz, alig bírt szóhoz jutni. – Édes istenem – mondta megint, egyenként tépve ki torkából a szavakat –, győztünk, áttért a szóról a mondatra! –, aztán Fa felé fordult, és elordította magát, mint az őrült, két karját az égre emelve:

– Pa give Bi 'night!

– 'stand!(23) – mondta a delfin, és egy hatalmas ugrással felszökkent a vízből.

7.

ADAMS FELJEGYZÉSE SEVILLA KIHALLGATÁSÁRÓL

1970. DECEMBER 26., ÜGYIRATSZÁM: 56-278,

MELLÉKLET: 3 FÉNYKÉP

BIZALMAS

ADAMS: Bocsásson meg, amiért ilyen messzire fárasztottam, méghozzá télnek idején. Sajnos nálunk nem olyan kellemes a klíma, mint Floridában. Ha professzor úr megfázna, az a kínos érzésem lenne, hogy én vagyok érte a felelős. Szivart?

SEVILLA: Köszönöm, nem kérek, Mr. Adams, nem dohányzóm.

ADAMS: Kérem, ne hívjon Mr. Adamsnak. Hívjon csak Davidnek. Azt hiszem, fölösleges annyira ragaszkodnunk a formaságokhoz. Annál is inkább, mert én nagy rokonszenvet érzek ön iránt, s ha megengedi, hogy hozzátegyem: nagy tiszteletet is. Valószínűleg ön a legintelligensebb ember, akivel életemben találkoztam, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy most sikerül-e kiszednem önből, amit akarok.

SEVILLA: Ezzel a céllal hívatott ide?

ADAMS: Talán nem valami nagy ravaszság a részemről, hogy ilyen nyersen kimondtam, mindjárt a beszélgetésünk elején.

SEVILLA: Ha jól értem, önnek ez a feladata.

ADAMS: Igen. Pontosabban úgy mondanám: bizonyos mértékben én is felelősséggel tartozom annak a gyereknek a biztonságáért, akinek ön az apja.

SEVILLA: Miért, veszélyben van?

ADAMS: Igen. (Csend.) Egy szomorú hírt kell közölnöm: indiszkréció történt. A szovjetek részben értesülve vannak az ön eredményeiről.

SEVILLA: Uramisten, én... Lehetséges ez? Bocsásson meg... egészen meg vagyok szédülve.

ADAMS: Nyugodjék meg, kérem. Megértem a felindultságát.

SEVILLA: De hát hogyan lehetséges ez? Képtelenség. És pontosan mit tudnak a szovjetek?

ADAMS: Nézze, próbáljunk rendet tartani. Engedje meg, hogy szögre akasszam az udvariasságot, és feltegyek néhány durva kérdést.

SEVILLA: Természetesen. Kérdezzen, amit csak akar. Minden erőmből igyekszem segíteni.

ADAMS: Kérem, ne fogja fel formálisan a kérdéseimet. Ismétlem, nagy rokonszenvet érzek ön iránt.

SEVILLA: Szívesen válaszolok mindenre.

ADAMS: Na jó, kezdjük az elején. Június tizenkettedikén ön közli Lorrimerrel, hogy a Logos Terv döntő szakaszába lépett: az Iván nevű delfin áttért a szóról a mondatra. Ugyanakkor azt is közli velünk, hogy két munkatársa, Michael Gilchrist és Elizabeth Dawson felmondott, és ön elfogadta a felmondást. Itt, szabadjon megmondanom, ön hibát követett el.

SEVILLA: Amikor elfogadtam a felmondásukat?

ADAMS: Igen.

SEVILLA: Nem látom be, miért. Szerződésem értelmében tetszésem szerint válogathatom meg és bocsáthatom el munkatársaimat.

ADAMS: Igen, de ugyebár a szerződés szelleme a fontos, nem pedig egy-egy kiragadott pontja. A szerződés elsősorban önt teszi felelőssé azért, hogy a terv végrehajtása a legnagyobb titokban folyjék. Ha ön értesített volna bennünket e két felmondásról, mielőtt elfogadta volna őket, idejében intézkedhettünk volna, hogy a szóban forgó munkatársak szigorú megfigyelés alatt maradjanak.

SEVILLA: Végtelenül sajnálom, erre nem gondoltam. Arra gyanakszanak, hogy az indiszkréciót kettőjük közül az egyik követte el?

ADAMS: Mi mindenkire gyanakszunk.

SEVILLA: Azt akarja mondani, hogy minden munkatársamra?

ADAMS: Mindazokra, akik közelebbről vagy távolabbról ismerték a Logos Terv előrehaladását.

SEVILLA: Énrám is?

ADAMS: Igen, bizonyos mértékig.

SEVILLA: Ön tréfál.

ADAMS: Szó sincs róla.

SEVILLA: Én... Bevallom, erre nem számítottam.

ADAMS: Üljön le, kérem. Szeretném, ha megértené, hogy kötelességem gyanakodni önre, bármilyen rokonszenvvel viseltetem is ön iránt egyébként.

SEVILLA: Ördög vigye az ilyen... Adams, ez egyszerűen förtelmes! Nem találok szavakat erre a...

ADAMS: Végtelenül sajnálom, hogy így fogja fel. Az előbb megígérte, hogy válaszol a kérdéseimre, de ha most túlságosan fel van izgatva, holnap is folytathatjuk a beszélgetésünket.

SEVILLA: Ugyan, kérem. Essünk át rajta minél hamarabb.

ADAMS: No jó, ha ön is úgy akarja, nem kerülgetem tovább a forró kását. Vegyük sorra a tényeket: a Logos Tervvel kapcsolatban indiszkréció történt. Első számú kérdés: volt-e önnek bármiféle közvetlen vagy közvetett szerepe abban, hogy ez megtörténhetett?

SEVILLA: Micsoda ostoba kérdés!

ADAMS: Szabadjon figyelmeztetnem, hogy nem válaszolt rá.

SEVILLA: A válasz: nem, nem és nem.(24)

ADAMS: Üljön vissza, kérem, és higgye el, végtelenül fáj nekem, hogy ilyen kérdéseket kell önhöz intéznem. Sajnos, ez is hozzátartozik a szakmámhoz. Látja, milyen furcsa az élet: amikor beiratkoztam az egyetemre, arról álmodoztam, hogy híres pszichológus leszek, nem pedig arról, hogy egy irodában fogok ülni, és kínos kérdéseket teszek fel egy nagy tudósnak. Megengedi, hogy folytassam?

SEVILLA: Természetesen. Bocsánat, hogy kijöttem a sodromból. És szeretném megkérni egy szívességre.

ADAMS: Éspedig?

SEVILLA: Kérem, ne kopogtasson az asztalon a papírvágó késének a hegyével.

ADAMS: Bocsásson meg, egészen belém rögződött ez a rossz szokás. De ha idegesíti, abbahagyom. Tessék. Folytathatjuk?

SEVILLA: Kérem.

ADAMS: Pontosabb választ szeretnék a kérdésemre. Azt kérdeztem: volt-e szerepe abban, közvetve vagy közvetlenül, hogy az indiszkréció megtörtént?

SEVILLA: Se közvetve, se közvetlenül.

ADAMS: Talán egy kissé túl gyorsan válaszolt, legalábbis arra, hogy „közvetve”.

SEVILLA: Nem értem.

ADAMS: Tegyük fel, hogy a két volt munkatárs közül az egyik követte el az indiszkréciót. Ha ez így van, s ön mégis engedte, hogy világgá menjenek, mielőtt megfigyelés alá helyezhettük volna őket, nem mondhatjuk-e, hogy ön közvetve elősegítette az árulást?

SEVILLA: Ilyesmit csak nagy rosszhiszeműséggel lehet mondani.

ADAMS: Miért?

SEVILLA: Mert cinkosságnak tüntetné fel azt, ami csak meggondolatlanság volt.

ADAMS: Úgy érti, eljárásának nem az volt a célja, hogy a szóban forgó munkatársakat ne helyezhessük megfigyelés alá?

SEVILLA: Pontosan úgy.

ADAMS: Szabadjon egy ellenvetést tennem. Vegyük Michael Gilchrist esetét. Május huszonkilencedikén, társaival beszélgetve a laboratórium étkezőjében, bíráló megjegyzéseket tesz vietnami politikánkra. Ön mindezt hallja az irodájából, azonnal veszi a kagylót, magához kéreti, és sétára hívja. Miért?

SEVILLA: Beszélni akartam vele.

ADAMS: Miért a szabadban? Miért nem az ön irodájában?

SEVILLA: Nem akartam, hogy az a beszélgetés magnószalagra kerüljön.

ADAMS: Miért?

SEVILLA: Féltem, hogy Michael nézetei esetleg kompromittálhatnak, hiszen én alkalmaztam őt. Magánjellegű figyelmeztetést akartam intézni hozzá...

ADAMS: ...mielőtt a mi apparátusunk venné kézbe az ügyet.

SEVILLA: Igen, nagyjából ez az igazság.

ADAMS: Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Miss Lafeuille kivételével Michael Gilchrist volt az ön legkedvesebb munkatársa?

SEVILLA: Így van. Nagyon rosszul esett, hogy felmondott.

ADAMS: Térjünk vissza arra a beszélgetésre, amelyet a szabadban folytatott vele: még mindig nem értem, miért akarta kivonni Gilchristet a mi megfigyelésünk alól.

SEVILLA: De hiszen megmagyaráztam. Féltem attól, hogy Michael nézetei esetleg kompromittálhatnak.

ADAMS: Igen, legalábbis neki ezt mondta: ezzel csikarta ki belőle azt az ígéretét, hogy hallgatni fog. De valójában másféle okai voltak. Nem önmagát akarta megvédeni, hanem Michaelt.

SEVILLA: Hát... nem is tudom. Lehet. Ennek nem voltam tudatában.

ADAMS: Ön rendkívül okos ember, de nem tudom, tisztában van-e a válasza jelentőségével. Most bevallotta, hogy védelmet akart nyújtani egy politikailag gyanús egyénnek, eltitkolva előttünk az illető nézeteit.

SEVILLA: Bevallottam! Nincs semmi bevallanivalóm! Ne feledje, a szóban forgó beszélgetés idején még nem tudhattam, hogy Michael Gilchrist nézetei ennyire szenvedélyesek, s hogy végül is fel fog mondani miattuk.

ADAMS: Annál inkább ránk kellett volna bíznia, hogy ebben mi magunk döntsünk.

SEVILLA: Mindez, hadd mondjam meg, rendkívül sértő. Ön úgy viselkedik, mint aki vádat emel ellenem, ezt pedig nem vagyok hajlandó tovább tűrni.

ADAMS: Üljön vissza, kérem, ez nekem is nagyon kínos. Higgye el, szívesebben társalognék önnel cetológiai kérdésekről. Sokkal izgalmasabb lenne. Hiszen tudja, véleményem szerint ön óriási lépéssel vitte előbbre a tudományt, amikor elsőként teremtett kapcsolatot egy állatfajtával. Lorrimer valósággal fellelkesült, amikor megkapta az ön legutóbbi magnószalagjait a Fával folytatott beszélgetéseiről.

SEVILLA: Fa azóta még tovább fejlődött.

ADAMS: Igazán? Pedig úgy tudom, hogy június tizenkettedike óta – ugyebár június tizenkettedikén tért át a szóról a mondatra? – óriási haladást tett mind a szókincs, mind a nyelvtan, mind pedig a kiejtés tekintetében. S az ön legutóbbi kijelentése szerint lassanként Bi is felzárkózik hozzá.

SEVILLA: Már utol is érte.

ADAMS: Komolyan?! És azt mondja, hogy Fa azóta még tovább fejlődött? Egyre kíváncsibb leszek. A végén még azt kell hinnem, hogy olvasni is megtanította.

SEVILLA: Mindenesetre igyekszem.

ADAMS: De hisz ez fantasztikus! Ön csakugyan el lehet keseredve, amiért nem tehetjük közzé korszakalkotó eredményeit. Máról holnapra ön lenne a leghíresebb ember az Egyesült Államokban.

SEVILLA: Sohasem akartam híres lenni.

ADAMS: Igen, tudom. Ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, mi a véleménye egy kutatóról, akinek a tevékenysége igen közel áll az önéhez: Edward E. Lorensenre gondolok.

SEVILLA: Lorensen kiváló tudós.

ADAMS: A bizalmas véleményére volnék kíváncsi.

SEVILLA: Azt hallotta. Kiváló tudós.

ADAMS: De?

SEVILLA: Nincs „de”.

ADAMS: Elismeri a kiválóságát, de a hangja nem nagyon meleg. Úgy érzem, valami titkos fenntartással beszél róla, és engem épp ez a fenntartás érdekel. Nézze, nagy szolgálatot tenne nekem, ha egy kicsit több bizalmat tanúsítana. Mondanom sem kell, mindez szigorúan köztünk marad.

SEVILLA: Nincs semmiféle titkos fenntartásom. Pusztán arról van szó, hogy Lorensen a kutatóknak egy bizonyos típusához tartozik, én pedig egy másikhoz.

ADAMS: Jó, akkor hát milyen kutatótípushoz tartozik Lorensen?

SEVILLA: Hogy is mondjam? Biztos elszörnyülködne, ha tudná, hogy milyen módszereket alkalmaztam Fa esetében.

ADAMS: Vagyis mondjuk úgy, hogy Lorensen beállítottsága inkább konvencionális, az öné pedig inkább művészi.

SEVILLA: Hagyjuk ezt a szót, hogy „művészi”, nem szeretem. Tudományos téren Lorensen irtózik a botránytól: nem tudom, érti-e, mit akarok mondani.

ADAMS: Hogyne, értem, és köszönöm szépen. Mindez rendkívül hasznos a számomra, s ezek után szinte szégyellem, hogy vissza kell térnem a rossz modoromhoz és kellemetlen kérdéseimhez.

SEVILLA: Vagyis egy kis pihenőt volt szíves engedélyezni.

ADAMS: Bámulom a humorérzékét.

SEVILLA: Akkor kvittek vagyunk: én azt bámulom, milyen ügyesen tud bánni a felebarátaival.

ADAMS: Mintha ezt egy kissé keserűen mondta volna.

SEVILLA: Nem tartja természetesnek?

ADAMS: De igen, hogy őszinte legyek. No de folytassuk. Bár ön megnehezítette a munkánkat, sikerült a két szóban forgó munkatárs nyomára bukkannunk, és örömmel közölhetem, hogy jelenleg a kezeink között vannak.

SEVILLA: Börtönben?

ADAMS: Nem azt mondtam, hogy börtönben. Azt mondtam: a kezeink között vannak, pontosabban olyan emberek kezei között, akik lehetővé teszik, hogy először mi hallgassuk ki őket.

SEVILLA: Az ilyen kihallgatások, ismeretlen helyen, védőügyvéd jelenléte nélkül, az inkvizícióra emlékeztetnek.

ADAMS: Ugyan, professzor úr! Ne legyen már annyira keserű. Olyan országban élünk, ahol a kínvallatás, a rokonok letartóztatása és a tarkón lövés nem tartozik a megengedett eszközök közé.

SEVILLA: Remélem.

ADAMS: Térjünk vissza az említett munkatársakhoz. Talán most már ideje közölnöm, hogy igenis tudjuk, ki követte el az indiszkréciót. Nem Michael Gilchrist, mint ahogy eleinte hittük. A tettes Elisabeth Dawson.

SEVILLA: Lisbeth!... De hát miért tett ilyesmit?

ADAMS: Hogy miért tette? Úgy van, ez itt a kérdés. (Csend.) Ő a maga részéről azt állítja, hogy az ön felbujtására cselekedett.

SEVILLA: Aljas rágalom!

ADAMS: Be tudja bizonyítani?

SEVILLA: Hát hogy bizonyítsam be az ártatlanságomat? Ártatlan vagyok, és kész. (Csend.) Ön is tudja, hogy a Lisbethtel való kapcsolatom elviselhetetlenné vált. Egyébként minden beszélgetés, amit vele folytattam, szó szerint feljegyezve megvan önnél.

ADAMS: Ismerjük azokat a beszélgetéseket, amelyek a laboratóriumban hangzottak el. De semmit sem tudunk arról, hogy mit beszélhetett vele például a tengerparton vagy egy hozzáférhetetlen bungalóban.

SEVILLA: Mr. Adams, végtelenül felbőszít, ha ezt a bungalót említi. Semmi köze a szóban forgó ügyhöz. Ön mindenkinél jobban tudja, hogy ott csak egyvalakit szoktam vendégül látni.

ADAMS: Amikor ön kivette azt a bungalót, véleményünk szerint újabb kísérletet tett rá, hogy kivonja magát a megfigyelésünk alól.

SEVILLA: Ide hallgasson, azért maga is csak ember. Meg Kell értenie, hogy vannak az életemnek olyan vonatkozásai, amelyeket nem szívesen szolgáltatok ki a...

ADAMS: A zsaruknak. Mondja ki nyugodtan, engem nem sért a szó. Térjünk vissza Elisabeth Dawsonra. Ő azt állítja, hogy önök csak a látszat kedvéért veszekedtek, és váratlan felmondásával azt akarták elérni, hogy senki se kövesse, amikor eltávozik, így azután azonnal Kanadába utazhatott, ahol az ön utasításainak megfelelően haladéktalanul érintkezésbe lépett a szovjet követséggel.

SEVILLA: Ez... ez ördögi! Sőt, ostobaság! Mi okom lehetett volna rá, hogy...

ADAMS: Lisbeth szerint önnek nem tetszett, hogy titokban kell tartania a munkásságát, ezért akart rákényszeríteni bennünket ezzel a szándékos indiszkrécióval, hogy mindent nyilvánosságra hozzunk.

SEVILLA: Vagyis hiúságból lettem volna hazaáruló! ön elhiszi ezt?

ADAMS: Nem hiszem, de más oka is lehetett. Elképzelhető például, hogy szemben állt az Egyesült Államok kormányával a vietnami háború kérdésében.

SEVILLA: De nem állok vele szemben!

ADAMS: Biztos?

SEVILLA: Egészen biztos.

ADAMS: Bocsánat, de idéznem kell a tulajdon szavait. Amikor a közép-vietnami buddhisták felléptek Ky ellen, ön azt mondta: „Ha már a buddhisták sem kérnek belőlünk, akkor nincs más hátra, szednünk kell a sátorfánkat.”

SEVILLA: Ezt mondtam volna? Hol? Mikor? Kinek?

ADAMS: Már nem emlékszem pontosan a körülményekre. De biztosan mondotta. Valahol fel van véve.

SEVILLA: Kár, hogy most az egyszer nem működik kifogástalanul a memóriája, mert én a magam részéről egyáltalán nem emlékszem.

ADAMS: Higgye el, ha mondom.

SEVILLA: Jó, tegyük fel, hogy úgy volt. Hát aztán? Hiszen csak azt ismétlem, ami az újságokban is olvasható. Ön nagyon jól ismeri az álláspontomat: véleményem szerint semmi értelme sincs, hogy külpolitikai kérdésekkel foglalkozzam, hiszen a tényeket csakis az Egyesült Államok elnöke ismeri. Egyedül ő oldhatja meg ezeket a problémákat, mert egyedül ő rendelkezik hozzá a szükséges tárgyismerettel. Ez az én álláspontom.

ADAMS: Józanabb már nem is lehetne. S ha ilyen őszinte hozzám, hadd legyek én is őszinte.

SEVILLA: Ha egy államvédelmi szolgálat főnöke azt mondja nekem, hogy őszinte lesz, kezdek gyanakodni.

ADAMS: Nincs rá oka. A következőket akartam mondani: semmi jelentőséget nem tulajdonítok annak, amit Elisabeth Dawson önről vallott.

SEVILLA: És ezt most mondja!

ADAMS: Amikor találkoztam vele – néhány órával a letartóztatása után –, a szó szoros értelmében rám vetette magát, olyan sürgős volt neki, hogy vallomást tegyen, és bemártsa önt. Világos diagnózis: pszichopata. Őrültséget követett el, pusztán azért, hogy ártson önnek, nem törődve azzal, mi lehet ennek a következménye őrá nézve.

SEVILLA: Ezt előbb is megmondhatta volna, de ön inkább lassú tűzön pirított egy órán keresztül.

ADAMS: Kérem, ne haragudjon, de megvolt rá az okom.

SEVILLA: Megvolt rá az oka, hogy úgy játsszon velem, mint macska az egérrel?

ADAMS: Igen, megvolt.

SEVILLA: S hogy keresztkérdéseknek vessen alá, mint egy bűnözőt?

ADAMS: Ön nem bűnöző, de hadd mondjam meg, eléggé meggondolatlan ember. Nem vitás, hogy igen nagy mértékben felelős azért, ami történt. Ismétlem, megakadályozhattuk volna ezt az indiszkréciót, ha ön nem fogadja el azonnal ennek a nőnek a felmondását. Azt hiszem, új szerződést kell kötnünk, amelynek alapján több szavunk lesz az ön munkatársainak felvételében és elbocsátásában.

SEVILLA: Egyszóval jönnek a megtorló intézkedések!

ADAMS: Szó sincs róla. Kérem, verje ki ezt a fejéből. Nem így van. Inkább úgy mondanám, hogy levesszük a válláról ezeket a másodrendű gondokat, miközben ön gigászi léptekkel viszi előbbre az ország tudományát!

SEVILLA: Ön kitűnően ért hozzá, hogy megédesítse a keserű pirulát, ezt már az előbb is észrevettem. (Csend.) De a mostani szerződésem még nem járt le. Ezek szerint tehát nem vagyok köteles elfogadni, hogy újabb szerződéssel cseréljék ki.

ADAMS: Végtelenül sajnálom, de ebben az esetben kénytelenek lennénk megvonni öntől a szubvenciót.

SEVILLA: Aha, mégiscsak kibújt a szög a zsákból. Nem baj, legalább tudom, mihez tartsam magam, (Csend.) És ha elfogadnám az új szerződést, van-e olyan a munkatársaim között, akinek az elbocsátását kívánnák?

ADAMS: Nem, egy sincs.

SEVILLA: Erre a szavát adja?

ADAMS: Szavamat adom. (Csend.) Ismerje el, hogy ez az ígéret egészen más színben tünteti fel az ajánlatomat.

SEVILLA: Nem tagadom. Mégis kérnék negyvennyolc óra gondolkodási időt.

ADAMS: Semmi akadálya.

SEVILLA: Ez a beszélgetés nem volt valami élvezetes, és nem is akarom fölöslegesen elnyújtani, de azért feltennék néhány kérdést.

ADAMS: Ha módomban áll, szívesen válaszolok.

SEVILLA: Lisbeth közvetlenül a távozása után lépett érintkezésbe a szovjetekkel, vagyis több mint hat hónapja, s ha jól értettem, önök csak nemrég tartóztatták le. Miért?

ADAMS: Nyomát veszítettük, és még nem tudtunk az árulásról.

SEVILLA: Lisbeth csak annyit mondhatott a szovjeteknek, amennyit hat hónappal ezelőtt maga is tudott, vagyis körülbelül ezt: Fa áttért a szóról a mondatra, így tehát a szovjetek nem ismerik azokat a fantasztikus eredményeket, amelyeket Fa azóta ért el, ugyebár?

ADAMS: Nem, nem ismerik.

SEVILLA: Az indiszkréció tehát nem olyan súlyos, mint ahogy önök az első pillanatban képzelték.

ADAMS: Nem, de az igenis súlyos, hogy a szovjetek tudnak valami lényegeset a mi delfinológiai kutatásainkról, mi pedig úgyszólván semmit sem tudunk az öveikről.

SEVILLA: Értem. (Csend.) Mi a szándékuk Michaellal?

ADAMS: Nahát, önt senki sem vádolhatná azzal, hogy cserbenhagyja a barátait!... Tudja, hogy imponál a magatartása? Annyi kellemetlensége volt Michael miatt, és mégis aggódik érte?

SEVILLA: Nem válaszolhat a kérdésemre?

ADAMS: De azt hiszem, hogy igen. (Csend.) Tudja, Michael Gilchrist esete egészen más. A mi apparátusunkat egyáltalán nem érdekli, hogy hajlandó-e Vietnamba menni, vagy sem. Mi csak azt akarjuk elkerülni, hogy eljárjon a szája, és mindenféléket fecsegjen összevissza a delfinekről. De ha úgy döntünk, hogy nyilvánosságra hozzuk az ön kutatásait, akkor a magunk részéről nincs többé semmi bajunk Michaellal. Ügye a bíróságra tartozik.

SEVILLA: Fejbe vagyok kólintva. Elképzelhető, hogy feloldják kutatásaim titkos jellegét?!

ADAMS: Igen, nincs kizárva. Talán ez az egyetlen eszköz, amellyel rákényszerítheti ük a szovjeteket, hogy ők is feltárják, mennyire jutottak.

ADAMS ÉRTÉKELÉSE A DECEMBER 26-I KIHALLGATÁSRÓL

ÜGYIRATSZÁM: 56-279

BIZALMAS

...Mivel S. a biztonsági kérdésekben oly csekély együttműködési készséget tanúsított, semmiképpen sem vethettük el a priori azt a feltevést, miszerint összejátszott volna az árulóval, bár L. sajátos pszichológiájának ismeretében ez igen kevéssé látszott valószínűnek. Ebben az értelemben a kihallgatás minden kételyünket eloszlatta. S. jelleme és magatartása (melyet eddig csak elődöm jelentéseiből ismertem) világosan megmutatkozott a kihallgatás folyamán, és véleményem szerint semmi sem állhat tőle távolabb, mint az a machiavellisztikus és gyáva eljárás, amellyel L. vádolja. Beszélgetésünk alatt S. indulatos, éles és keserű szavakat használt, de nem köntörfalazott. Tartózkodott attól, hogy latba vesse nagyszerű dialektikai képességeit, és megpróbáljon ravaszkodni, mellébeszélni, kibújni a kérdéseim alól. Válaszaiban mindig kitartott amellett, amit ő igaznak hitt, még akkor is, ha az igazság rossz fényt vethetett rá. Egyáltalán nem alattomos ember, éppen ellenkezőleg: őszinte, heves, kolerikus, aki nyílt sisakkal harcol, vállalva a kockázatot, néha fölösleges kockázatokat is. Véleményem szerint pszichológiája kellő magyarázatot ad mindama tévedésekre és meggondolatlanságokra, amelyeket elkövetett. Amit beszélgetésünk folyamán Edward Lorensenről mondott, különösen figyelemreméltó ebből a szempontból, és valójában önarcképnek fogható fel. A kihallgatottat ugyanis igazán nem lehet azzal vádolni, hogy „konvencionális”, vagy hogy „irtózik a botránytól”. Magánéletében nemegyszer szembeszállt a közvéleménnyel, s minduntalan szembeszáll vele a szakmájában, ahol ez idáig afféle partizánnak tartották. Jelleme nagyrészt azért látszik állhatatlannak és szeszélyesnek, mint a művészeké, mert végtelenül érzékeny, s azért is, mert mindig hű marad belső integritásához, mit sem törődve azzal, hogy mit szól hozzá a világ. Szinte azt mondhatnánk, hogy van benne valami nőies vonás, annyira ki van szolgáltatva érzelmeinek. Jóllehet ez az érzelmi fogékonyság gyöngének tünteti fel, valójában nagy erőtartalékai rejlenek abban, hogy hű önmagához, bátor, és nem rabja az érdekeinek. Nyilvánvaló, hogy jobban szereti a hivatását, mint a dicsőséget, s nem hajhássza a pénzt. Jellemző egyéniségére, hogy elég tekintélyes összegeket hevertél a bankszámláján, és esze ágában sincs befektetni őket, még rövid lejáratra sem. Noha büszke és sértődékeny, a modora egyszerű, fesztelen, és nincs benne semmi kihívó. Még beszélgetésünk folyamán is, amely „nem volt valami élvezetes”, mint ahogy fanyar humorral megjegyezte, időnként a felszínre tört alapvetően vidám temperamentuma.

A kihallgatott tehát emberileg rokonszenvesnek mondható, mindazonáltal felhasználása súlyos nehézségekkel jár azon a téren, amely bennünket érdekel. A kihallgatott nehezen kezelhető, végletesen individualista, ingatag, és veszélyessé is válhatik. Olyan ember ugyanis, akit nem lehet megvásárolni, se megfélemlíteni, de még meggyőzni sem. Mindig azt fogja tenni, amit saját elképzelései alapján a tennivalójának tart, sohasem hagyná, hogy ettől bármi is eltántorítsa, mit sem törődve a veszéllyel, amelynek esetleg kiteszi magát, sem pedig azzal, hogy milyen árat kell fizetnie érte. Bár elvben elfogadja a mi felügyeletünk szükségességét, valójában csak eltűri, és nem ért egyet vele, zsarnokinak és inkvizíciós jellegűnek tartja, s valószínűleg újabb kísérleteket fog tenni, hogy kibújjon alóla, legalábbis a magánéletében.

Egyébként politikailag már nem olyan naiv, mint amilyen volt, vagy amilyennek teljes őszinteséggel még mindig hiszi magát. Helyteleníti módszereinket, és gyanítja, hogy mi a célunk. A szíve mélyén pacifista, és sokkal jobban erezné magát, ha kutatásait nem lehetne háborús célokra felhasználni. Mivel e kutatásokat egy állami szerv szubvencionálja, kezdettől fogva tudnia kellett volna, hogy hadi jellegű felhasználásuk a legtermészetesebb dolog a világon. Ebből a szempontból magatartását eddig a szándékos vakság jellemezte, ezt azonban egyszer fel is adhatja, akárcsak elvben hangoztatott bizalmát az elnök bölcsessége iránt, amelyet a gyakorlatban amúgy is súlyos kételyek gyengítenek, különösen délkelet-ázsiai politikánkat illetően.

Sajnálatos, hogy a kihallgatottat nem lehet mással helyettesíteni a Logos Terv vezetésében, mivel régi keletű érzelmi kapcsolat fűzi az Iván nevű delfinhez, ami a kísérlet szempontjából nélkülözhetetlen. Leplezett formában megfenyegettem azzal, hogy elbocsáthatjuk, Lorensent állíthatjuk a helyére, és nyilvánosságra hozhatjuk a működését. Ez természetesen azt jelentené, hogy Lorensen aratná le a dicsőséget, amelynek magvait fáradságos munkával a kihallgatott vetette el. Ennél nagyobb nyomást nem gyakorolhattam rá, de meg kell mondanom, hogy alig értem el valami hatást. Jelleméből következik, hogy nincs még egy ember a világon, akire kevésbé hatnának a fenyegetések vagy az ígéretek, s okos ember lévén, nagyon jól tudja magáról, hogy a jelenlegi körülmények között pótolhatatlan. Még aziránt is kételyeim vannak, hogy elfogadja-e az alkalmazottak felvételére vonatkozó szerződésmódosítást, bár teljes mértékben éreznie kell, mekkora felelősség terheli az L.-ügy miatt.

Végezetül úgy gondolom, hogy kétszeres éberséggel kell folytatnunk az ellenőrzést, és adott pillanatban helyes lesz, ha légmentes válaszfalat emelünk a kihallgatott és kísérleteinek esetleges katonai alkalmazása közé.

*

Henry!, mondta Arlette, elébe szaladva a bungaló teraszán, későbbre vártalak, a karjai közé vetette magát, és szenvedélyesen megölelte, mi történt, drágám? semmi, semmi, mondta Sevilla kényszeredett arccal, egyszerű rutinkihallgatás, a szokásos hülyeségek, volnál szíves segíteni, kedvesem, egy kis meglepetést hoztam mind a kettőnknek az öreg Buickban, fel mentek a meredek ösvényen a szálfákból összetákolt garázshoz, a csomagtartó fedele felnyílt, no mit szólsz hozzá? elég erősnek érzed magad, hogy velem együtt lecipeld az öbölbe ezt a két zsákot meg a csónakmotort, a bungaló teraszán egy pillanatra kifújhatod magad, amíg célszerűen átöltözöm, csodálatosan szép és meleg idő volt december huszonhatodikához képest, miközben Sevilla vetkőzött, Arlette mozdulatlanul állt a napon, a korlátnak támaszkodva, mezítláb, bikiniben, karcsú, nyúlánk dereka kiemelte a csípő ívét és a has enyhe domborulatát, rámosolygott Sevillára, ha kipihented magad, mondta a férfi, levihetjük ezeket az öbölbe, most?, kérdezte Arlette csalódottan, máris össze akarod szerelni, most akarod vízre bocsátani, ebéd előtt, antes de la siesta, señor?(25) ránézett, Sevillának fáradt volt a szeme, nyúzott az arca, összepréselte az ajkát, ide hallgass, mondta hamisan csengő vidámsággal, tudod, mit? szeretném most mindjárt kipróbálni ezt a masinát, vigyük le együtt, aztán visszajössz, hozol valami harapnivalót meg pulóvereket, amikor Arlette újra leért az öbölbe, Sevilla már éppen végzett a gumicsónak összeszerelésével, nagyszerű találmány, mondta a fogát összeszorítva, a gúnynak alig észrevehető árnyalatával a hangjában, minden részlete tökéletes, sehol nem hatol be a víz, elmés találmányok és szerkezetek között élünk, messze mi vagyunk a legiparosodottabb, technikailag legfejlettebb, leggazdagabb, leghatalmasabb és legerényesebb ország a világon, Arlette meglepődve, nyugtalanul nézett rá, de nem válaszolt, még sose hallotta tőle ezt a keserű hangot, a csónakot könnyű volt vízre bocsátani, elült a hullámverés, Sevilla megmarkolta a kormányaidat, a csónak elindult, gyorsított, a motor fülsértő hangon pattogott, nem hallok semmit, mondta Arlette, hajolj közelebb, mondta Sevilla a fogát összeszorítva, még közelebb, még közelebb, jobb keze elfordította a kapcsolót, a motor felbőgött, most pedig, mondta Sevilla kurtán felnevetve, mindent elmondhatok,

beszéd közben is egyre a távolodó bungalót nézte, már csak egy fehér folt a szirtfalon, olyan, mintha máris emlék volna csupán, olyan, mint egy sirály, amely odaszállt, de mindjárt felröppen, a víz mélykék alapjából kivált a tajték fehérsége és a felszín villódzása, a csónak hullámról hullámra szökkent, nagyokat huppant a hullámvölgyekben, Sevilla egy szigetecske felé irányította, két-három mérföldre a parttól, a hullám csaknem oldalba kapta, erősen megbillent, sodródott, félreérthetetlenül megfenyegetett: ha nem fogadom el a feltételeiket, elbocsátanak, és Lorensent állítják a helyemre, Arlette tágra nyitotta a szemét, Lorensen? ja, az a hórihorgas, sápadt pofa, akivel a legutóbbi kongresszuson találkoztunk, emlékszem rá, nem lehet elfelejteni, olyan, mint egy hosszú fogadalmi gyertya, Sevilla elnevette magát, nem, nem, összetéveszted Hagamannal, Lorensen alacsony, köpcös és kopasz, egész jókat állapított meg a delfinfüttyökről, de Henry, hogy képzelik, hogy a te helyedet más is átvehetne Fa mellett, az lehetetlen, a szigetecske csupa meredek szirtből, összetorlódott sziklákból állt, a tenger megtört rajtuk és örvénylett alattuk, Sevilla félig kiemelkedett a csónakból, mihelyt szembe kapom a szelet, megpróbálok odakanyarodni, kíváncsi vagyok rá, vajon csakugyan megközelíthetetlen, megkerülte a kis szigetet, sehol sem talált rést vagy átjárót, újrakezdte, egy gömbölyű szikla nagy sebességgel közeledett hozzá, Sevilla lassított, megrántotta a kormányt, elsiklott a szikla mellett, egy másik szikla tűnt fel a jobb oldalán, azt is elkerülte, és egyszerre csak elcsitult előtte a víz, tisztának, sekélynek látszott, a propeller ugrott egy nagyot, Sevilla leállította a motort, kiemelte a vízből, beillesztette az evezőket a tartójukba, és óvatosan, apró csapásokkal evezni kezdett, egy hatalmas, kiugró szikla alatt feltűnt egy sima partszakasz, alig néhány négyzetméter, Sevilla kihúzta a csónakot a partra, csodálatos, mondta Arlette, úgy érezte, mintha a sziklák bezárultak volna mögötte, egy tökéletes kis kör közepén állt, félig víz, félig apró szemű homok, a delelő nap sugarai merőlegesen hullottak alá, a hatalmas, gömbölyű sziklák vagy tizenöt méter magasra nyúltak fel körülöttük, mint megannyi oltalmazó óriás, Arlette rámosolygott, nem vagy éhes, nem ennél valamit? nem, nem, mondta Sevilla, előbb inkább... ledobta magáról a pulóverét és a sortját, fejest ugrott, visszafordult, nézte Arlette-et, amint kibújik a bikinijéből, és beleveti magát a vízbe, csupa hullámvonal, még a víz is nőneműnek látszott, mindig azok voltak a legszebb pillanatok, amikor kibújt a ruhájából, és az ágyhoz lépett, itt az ágyat a kék víz, a fehér sziklák, a napfény, a sirályok rikoltásai helyettesítették, nem félsz a cápáktól?, kérdezte Arlette elfintorodva, Sevilla megrázta a fejét, ahol homokos a tengerfenék, sohasem kell félni, a vízben lebegő homokszemek megzavarják a hallásukat, elnyúltak az öbölben a kiugró szirtfal alatt, Sevilla úgy erezte, mintha a napfény fel akarná szippantani, kellemes volt az átmenet az üde nedvességből az égető szárazságba, miért nem élhetjük mindig a test életét, szakmai gondok nélkül, távol ettől az őrült, zűrzavaros világtól, jól érezte magát, izmai egymás után élni kezdtek újra, kezét a szeme fölé tartva Arlette-hez fordult, és végre rámosolygott,

valamivel később az érdes sziklának támaszkodva, a lábukat felhúzva, váll váll mellett, szendvicset majszoltak, mohón, mint a boldog állatok, közben beállt a dagály, az utolsó, tajtéktalan kis hullám félig simogatóan, félig ingerlően nyaldosta mezítelen lábukat, szörpölő hanggal visszahúzódott, majd két szikla között valahol felcsattant egy száraz pukkanás, mintha palackot dugaszolnának ki, egy rózsaszínű kis rák odamászott Sevilla lábához, Sevilla megmozgatta a lábujjait, a rák felegyenesedett, előretartotta ollóit, és várt, védekező tartásban, mint egy kis bokszoló, Arlette elnevette magát, nézd csak, milyen bátor! hajlandó lenne megverekedni veled, ez a rák is a kortársam, mondta Sevilla, én valamivel korábban születtem, és valamivel később fogok meghalni, ennyi az egész, egy csöppet sem leszek vidámabb, ha arra a sok milliárd rákra és arra a sok milliárd emberre gondolok, aki megelőzött, Arlette hozzádörzsölte a fejét, mint az egyik ló a másikéhoz, ha egymás mellett vannak befogva, kövessük ennek a kedves ráknak a példáját, ne gondoljunk rá, jó lenne, mondta Sevilla, de ez olyan, mint valami automatizmus, valahol a fejemben: mihelyt boldognak érzem magam, máris a halálra gondolok, és a végén már kételkedem abban, hogy csakugyan boldog vagyok-e, jobb lenne úgy élni, olyan szívvel, mint a primitívek, a jelen pillanatban, a fehér embert oktalanul gyötri a jövő gondolata, de hát a jövő itt van, magához húz, szinte vágyódunk utána, fiatal korunkban azért gyötrődünk, mert még nincs nőnk, hivatásunk, pénzünk, függetlenségünk, felnőttkorban a siker gondolata gyötör, és ha már túl vagyunk az ötvenen, az a legrosszabb, az öregségtől rettegünk, döbbenetes sebességgel múlnak az évek, előretaszigálják az embert, egymásra hullanak, mint a kártyalapok, olyan vékonyak, soványak, már nincs sok hátra, alig éltünk valamit, és máris itt a vég, megalázó, ahogy elfogy az erőnk, elillan belőlünk a vitalitás, eredj már, te medve, mondta Arlette, neked igazán nincs miért panaszkodnod, elég jól tartod magad, Sevilla bólintott, felmarkolt egy kis homokot, és a rákocska felé hajította, hogyne, mondta szomorú szemmel, elég jól tartom magam, de az ellenség végül mégiscsak leterít, a rózsaszínű rákocska leereszkedett a földre, ferdén hátrálva visszakozott, és eltűnt egy szikla alatt,

nem is mondtad, hogy gumicsónakot akarsz vásárolni, mondta Arlette, Sevilla odafordult, és ránézett komoly, fekete szemével, mintha nem is hallotta volna, emlékszel, hogyan jellemezted C-t? nahát, Adams egészen másféle ember, tapintatos, jó modorú, udvarias, sőt, emberséges, pedig ugyanaz a mestersége, mint C-nek, micsoda mesterség, többek között szememre vetette, hogy a következő kijelentést tettem: „Ha már a buddhisták sem kérnek belőlünk, nincs más hátra, szednünk kell a sátorfánkat”, őszintén szólva, abban a pillanatban nem jutott eszembe, hogy csakugyan ezt mondtam volna, még az sem, hogy egyáltalán gondoltam ilyesmire, hát megkérdeztem tőle, hogy pontosan hol és mikor tettem ezt a kijelentést, de ő nem tudott vagy nem akart válaszolni, ezt nagyon furcsának találtam, hiszen betéve tud mindent, ami a személyi dossziémban található, szóról szóra idézni tudja, hogy melyik napon, melyik órában mit mondtam Michaelnak, egyszóval törni kezdtem a fejem, hogy mikor és kinek beszélhettem így a buddhistákról, azt hiszem, épp nekem, mondta Arlette, úgy van!, kiáltotta Sevilla, tudtam, hogy a te memóriádban megbízhatom, neked mondtam, és tudod, hogy hol? a bungaló teraszán, te éppen terítettél, én a hintaszékben ültem, és a New York Times-t olvastam, a bungalóban!, mondta Arlette, de hisz ez szörnyű, ez azt jelenti, hogy... tágra nyitotta a szemét, elsápadt, arca görcsbe rándult, eltakarta a kezével, Sevilla átkarolta a vállát, és magához húzta, Arlette kétségbeesetten zokogott, micsoda szégyen, mondta elcsukló hangon, szégyen, gyalázat, semmibe veszik az embert, nagyító alatt figyelnek mind a kettőnket, mint két bogarat, és rá is jöttél, hogy hol van? mit képzelsz, mondta Sevilla szikrázó szemmel, majd én is beállók detektívet játszani, és végigkopogtatom a falakat, hogy ezek a cobardesek(26) hová szerelték be a szaros készülékeiket? igenis felmondok, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a megaláztatást, elegem van abból, hogy szemmel tartsanak, megfigyeljenek, boncolgassanak, a végén már a székletemet is lesni fogják, hogy nincs-e valami baj a bélműködésemmel, és ha van, akkor ez mennyiben befolyásolja hűségemet az Amerikai Egyesült Államok iránt, micsoda képtelen helyzet, nagyrészt ezért lettem kutató, hogy elmenekülhessek ebből a dzsungelból, amelyben élünk, azt akartam, hogy hagyjanak békén a politikával meg a politikusokkal, úgy gondoltam, hogy egyetlen tiszta dolog van a világon, az igazság érdekmentes kutatása, és most tessék, éppen a kutatásaim miatt nyakig merültem ebbe a szarba, állást kell foglalnom az egyik politikai irányvonal mellett és a másik ellen, azzal fenyegetnek, hogy tönkreteszik a pályafutásomat, sőt a jó híremet is, ha nem leszek feltétlenül hű a kormányhoz és célkitűzéseihez, amelyekről fogalmam sincsen, egyébként kinek van fogalma róluk, amióta Michael elment, rendszeresen olvasom a lapokat, és csupa szembeszökő hazugságot találok bennük, ezek mind a békét szajkózzák, és közben napról napra terjed az eszkaláció, ki tudja, végül is mire szánja el magát Johnson Kínával kapcsolatban, igazán ki tudná megmondani, és mi közöm nekem hozzá, minek ártsam bele magam ezekbe a zavaros dolgokba, én nem vagyok a nemzetközi kérdések szakértője, én zoológus vagyok, miért kell mindenáron olyasmibe ütnöm az orromat, amihez nem értek? hirtelen lecsillapodott, felállt, derékig bement a vízbe, alámerült, felbukkant, szembefordult Arlette-tel, a lány félszegen és egy kissé feszesen mosolyogva nézte, jössz? Arlette megrázta a fejét, Sevilla a hasára feküdt, előrenyújtotta a két karját, és kapálni kezdett a lábaival, néhány másodperc múlva kiemelte a fejét, és azt kérdezte: haladok? Arlette elnevette magát, nem, szívem, nem, egy csöppet sem haladsz, annyi baj legyen, mondta Sevilla hirtelen visszanyert jókedélyével, ez csak azt bizonyítja, hogy a lábtempóm nem elég eredményes, kijött a vízből, a sortja farzsebéből kivette a fésűjét, leült Arlette mellé, gondosan megfésülködött, nem is képzeled, micsoda megkönnyebbülés, hogy erre az elhatározásra jutottam, fütyülök a babérokra, Lorensen nyugodtan learathatja őket, nem, nem vagyok szerény, tette hozzá egy pillanat múlva, tudom, milyen nagy dolog, hogy kapcsolatot teremtettem az emberi fajta és egy állatfajta között, az emberiség győzelme, amelynek hatalmas erkölcsi, társadalmi, filozófiai, sőt vallási következményei is lesznek, és a delfin szempontjából is döntő lépés, hiszen a nyelv segítségével megnyílik előtte az emberi értelem, közelebb hajolt Arlette-hez, nem szólsz semmit, mondta egy kis szünet után, hallgattalak, mondta Arlette, pontosan meg akartam érteni az álláspontodat, Sevilla felvonta sűrű fekete szemöldökét, mert a tied nem egyezik vele? talán nem, mondta Arlette, legalábbis nem egészen, Sevilla ránézett, hallgatott egy pillanatig, aztán új lendülettel kezdte újra, szerintem a tudós és az állam soha nem férhet jól össze egymással, soha! sehol! egészen mások a szempontjaik, a tudós a megismerést látja a tudományban, az állam pedig egészen mást, elhallgatott, majd hozzátette: az államnak a tudomány a hatalmat jelenti, az állam a tudósban csak eszközt lát, amelyet megfizet, hogy hozzásegítse a hatalomhoz, s mivel megfizeti, természetesen elvárja az eszköztől, hogy teljes mértékben rendelje alá magát a célkitűzéseinek, a tudós szabadnak képzeli magát, mert az igazságot kutatja, de valójában a tudtán kívül besorozzák, beidomítják, fogva tartják, hát én véget vetek ennek a fogságnak, ennyi az egész, mondta Sevilla hirtelen felcsattanó hangon, egy ideig csend volt, aztán Arlette így szólt: de szívem, megfeledkezel valamiről: Fa is a laboratóriumhoz tartozik, ha otthagyod a laboratóriumot, Fát is otthagyod, és ilyesmit nem szabad tenni, Fa most már nem állat, hanem személy.

*

1970. december 27.

Kedves Mr. Adams,

gondolkoztam az ajánlatán. Hajlandó volnék beleegyezni abba, hogy ha az új munkatársak felvételére kerül a sor, előbb ön vizsgálja meg őket, és abba is, hogy az ön jóváhagyásától tegyem függővé a felvételüket, illetve a felmondásuk elfogadását. Másrészt viszont nem vállalhatom a laboratórium vezetését, ha a munkatársak kiválasztása nem marad meg az én kizárólagos hatáskörömben.

Amíg ebben az ügyben választ nem kapok, kérem, tekintse úgy, hogy beadtam lemondásomat.

Kiváló tisztelettel

Henry C. Sevilla

Ui. Levelemet ama bungaló teraszán írom, amelyről ön felpanaszolta, hogy „megközelíthetetlen”. Pedig azt hiszem, amikor ez a kijelentése elhangzott, már hetek óta nem volt az.

1970. december 30.

Kedves Mr. Sevilla,

december 27-i levelében közölt ajánlatát teljesen kielégítőnek találjuk. Tekintettel az ön nagyszerű munkájára és ama szoros érzelmi kapcsolatokra, amelyek Fához és Bihez fűzik, Mr. Lorrimer szeretné, ha ön lenne a Logos Terv vezetője akkor is, amikor a Bizottság – legfelsőbb hatóságaink kedvező határozata esetén – úgy dönt, amiként valószínű, hogy nyilvánosságra hozza kutatásait.

Kiváló tisztelettel

D. K. Adams

8.

KIVONAT SEVILLA PROFESSZOR NAPLÓJÁBÓL

15-én Adams telefonon közölte velem, amit Lorrimer 17-én írásban is megerősített, hogy tudniillik a Bizottság fel akarja tárni munkám eredményeit az amerikai és a nemzetközi nyilvánosság előtt. Ugyanaznap, 17-én, Adams Washingtonból lejött hozzám Floridába, hogy megbeszélje velem a 20-ára kitűzött sajtóértekezlettel kapcsolatos biztonsági kérdéseket. Mivel a laboratórium helyét továbbra is titokban akarták tartani, úgy döntöttek, hogy Fát és Bit erős fedezettel repülőgépen átszállítják egy floridai oceanáriumba, amelyet erre a célra béreltek ki. Kérésemre a sajtókonferencián résztvevők szokásos létszámát körülbelül százra csökkentették, a tévét is beleértve, nehogy a nagy tömeg és a lárma zavarólag hasson Fára és Bire. Ugyanebből az okból felkérték a jelenlevő újságírókat, hogy tartózkodjanak a hangos megnyilatkozásoktól, de mint az alábbiakból kiderül, ennek a kérésnek nemigen volt foganatja, legfeljebb a sajtókonferencia elején.

Adams azt javasolta, hogy Fa és Bi a szárazon foglaljon helyet, amíg az interjú tart, és szükség esetén nedves ruhákkal vagy zuhannyal üdítsük fel őket. Véleményem szerint azonban ezek a körülmények rosszat tettek volna nekik, és ezért elhárítottam a javaslatot. Helyesebbnek tartottam, ha a megszokott közegükben maradnak, de csaknem színig megtöltöttem a medencét, hogy kényelmesen rátehessék a fejüket a párkányra, amikor a kérdésekre válaszolnak.

A sajtókonferencia megnyitásának pillanatában a jelenlevő újságíróknak halvány fogalmuk sem volt róla, hogy miről lesz szó, olyan eredményesnek bizonyult a titoktartás. Munkatársaim és én magam is az újságírókkal együtt jelentünk meg, szabályos belépőjegy birtokában, akárcsak ők, és a tribün első sorában foglaltunk helyet, mintha valami szokásos delfinmutatványra várnánk. A biztonsági szolgálatok – mind a kettő – igen szépen képviseltették magukat: Arlette egy pillantással felhívta a figyelmemet Mr. C-re, aki szerényen ült az ötödik sorban, és pontosan olyan volt, amilyennek Arlette leírta: kövérkés, szőke, joviális, hideg szemű. Nem messze tőle felismertem – „életnagyságban, de nem épp az élet hercegnőjeként” – Mrs. Grace Fergusont; amikor megállapodott rajta a tekintetem, felemelte a jobb kezét, és ujjait begörbítve dobolni kezdett a tenyerén, mintha zongorázna. Gondolom, a férje többek között egy újságnak is a tulajdonosa lehet, és Grace sikeresen elcsaklizta a boldogtalan tudósító meghívóját. Olyan ruhát viselt, amilyet elképzelése szerint az újságírók szoktak: rakott fehér szoknyát és sima, ujjatlan fehér blúzt. De nem tudom, miért, rajta a legegyszerűbb holmik is roppant drágának látszottak. Mielőtt megkaptam volna a szót Lorrimertől, sikerült eljuttatnia hozzám egy négyrét hajtogatott cédulát, amelyen a következő szavak voltak:

„Kedves Henry, végtelenül örülök a sikerének. Grace.”

Lorrimer jelenléte és az a tény, hogy néhány szóval ő maga nyitotta meg a sajtókonferenciát, jól mutatta, hogy az állami szervek részt kérnek a dicsőségből is, miután a munkából már kivették a részüket, legalábbis anyagilag. Lorrimer érezte, milyen kíváncsiak az újságírók a megígért közlésre, amelyről semmit sem tudtak, csak azt, hogy szenzációs lesz; éppen ezért játszott velük egy kicsit, hangsúlyozta a dolog jelentőségét, de a lényeget csak a beszéd legvégén tárta fel, minden előkészítés nélkül. Mindezt nagyon ügyesen csinálta. Először is bemutatta a delfineket, munkatársaimat és engem. Hangsúlyozta, hogy a sajtókonferencia csak egy óra hosszat tarthat, mert Sevilla professzor attól tart, hogy a delfinjeit túlságosan kimerítheti ez a sok ember, a fényképezőgépek villogása és a tévé reflektorainak erős fénye. Azután kijelentette, milyen nagy megtiszteltetés a jelenlévő újságíróknak, hogy részt vehetnek ezen a nagy jelentőségű sajtókonferencián, mert nem vitás, hogy 1971. február 20-a éppoly emlékezetes nap marad az Egyesült Államok, sőt egész bolygónk történetében, mint az első alamogardói atombombakísérlet és az első emberi űrutazás napja.

Pedig, tette hozzá Lorrimer, Sevilla professzor és munkatársai nem találtak fel semmiféle új gépezetet, nem fedeztek fel semmiféle új anyagot vagy új vegyületet, és a sikerük, legalábbis első pillantásra, nem olyan látványos, mint az atom- és az űrkutatás terén elért győzelmek. Mindazonáltal, ha sikerülne más delfinekre is alkalmazni azokat a fantasztikus eredményeket, amelyeket Sevilla professzor Fával és Bivel ért el, akkor arról van szó, és nem kevesebbről, hogy az ember rövid időn belül korlátlan ura lesz nemcsak a tengerek felszínének, hanem a tengerek mélyének is, márpedig ezt a korlátlan hatalmat napról napra jobban megköveteli a szabadság és a demokrácia védelme.

Lorrimer azzal fejezte be, hogy átadja nekem a szót, hadd magyarázzam el én magam e szenzációs kísérlet lényegét, mert engem illet a dicsőség, amiért elsőnek oldottam meg „az emberi faj és egy állatfajta közötti érintkezés problémáját, mégpedig a tagolt nyelv segítségével”.

Ezt a mondatot olyan gyorsan hadarta el, és olyan hirtelen ült le a helyére, hogy utána zavart morajlás támadt, és megdöbbent kérdések röpködtek: „Micsoda? Mit mondott? Miről van szó?”, és a jelenlevők tanácstalanul pislogtak egymásra.

Mihelyt Lorrimer leült, én álltam fel, és háttal a medencének, amelyben Fa és Bi ficánkolt, mindig legfeljebb egy méterre egymástól, szembefordultam az újságírókkal. Néhányan ismertek közülük, mert tartottam már sajtókonferenciákat, de cetológusi hírnevem semmi esetre sem volt olyan nagy, mint a dr. Lillyé, aki 1961-ben tette közzé jól ismert bestsellerét. E könyvből, amiként valamennyien jól emlékszünk rá, néhány olvasó egy kissé elhamarkodottan azt a következtetést vonta le, hogy dr. Lilly angolul társalog a delfinjeivel. A szerző ugyan semmi effélét nem állított, de kétségkívül az ő érdeme, hogy a lehetőséget felvetette. Élénk, vitára ingerlő hangon megírt könyve, amelyet számos fénykép illusztrált – a delfinekről, dr. Lillyről és bűbájos feleségéről –, feltétlenül megérdemelte a sikerét. Igaz, néhány cetológus megsértődött (én nem tartoztam közéjük), mert úgy vélték, hogy a könyv olyan reklámot csinál dr. Lillynek, amilyen a valóban elért eredményei alapján még nem illeti meg. Gondolom, a megjelent újságírók egy része beszerezhette rólam a szükséges életrajzi adatokat, a többiek azonban nem vettek maguknak annyi fáradságot, és amikor felálltam, világosan hallatszott, amint egy harminc év körüli, vörös hajú, köpcös alak a következő szavakkal fordul a szomszédjához: „Ki a fene ez a Semilla?”

Miközben beszámoltam kísérletünk történetéről és az elért eredményekről, láttam, hogyan ömlik szét az arcokon az elképedés. Csúcspontját akkor érte el, amikor közöltem a hallgatósággal, hogy Fa olvasni is tud. Akkora ricsaj tört ki, hogy elnyomta a hangomat, minden oldalról röpködtek felém a kiáltások és a kérdések, végül az egyiket kórusban visszhangozta egy egész csoport, nagy nevetés közepette: „De hogyan tud lapozni?” így feleltem: „Az oldaluszonyával is lapozhatna, mert nagyon ügyesen bánik vele, de az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy a nyelvével forgatja a lapokat.” (Nevetés, kiáltások.)

Ezután folytattam beszámolómat, és a lehető legrövidebbre fogtam, mert magam is kíváncsi voltam rá, hogyan fog viselkedni Fa egy ilyen népes hallgatóság előtt. De minden aggodalmam fölöslegesnek bizonyult. A delfin szájának a vonala oly hullámos, felgörbülő, hogy valahányszor kinyitja, az az érzésünk, mintha jóízűen nevetne, márpedig Fa igazán sokszor kinyitja a száját. Mondhatnám, Fa tipikus exhibicionista. Vidám, fecsegő, hencegő, harcias lény, élvezte a tulajdon produkcióját, szemlátomást hízelgett neki, ha nevetés fogadta válaszait, és örömében felugrott a vízből, valahányszor megtapsolták.

Ami a feltett kérdéseket illeti, olyanok voltak, amilyenre számíthattam: némelyik komoly, de a legtöbb inkább a komikus hatásra törekedett. Minden sajtókonferencia egyforma: szörnyű mezcla,(27) a legjobb keveredik a legrosszabbal. Mint az alábbiakból kiderül, az újságírók nem mindig tudták, hogy egy delfinnel állnak-e szemben, az elsővel, aki emberi nyelven beszél, vagy pedig egy filmsztárral, aki érdekes magánéletének is köszönheti a hírnevét. Igaz, hogy Fa akaratlanul is hozzájárult a megtévesztésükhöz, csattanós válaszaival és vidám magatartásával.

Meg kell még jegyeznem, hogy Binek a sajtókonferencián tanúsított magatartása kellemes meglepetéssel szolgált. Most már nyoma sem volt eredeti félszegségének, amely annyira megnehezítette a vele való érintkezést, s amely csak hat hónapja kezdett feloldódni, amikor végül is megszólalt, talán a férje rábeszélésére. De mihelyt rászánta magát a beszédre, buzgón versenyre kelt Fával, és annyira igyekezett, hogy nyelvtudásban csakhamar utolérte, a kiejtés minőségében pedig felül is múlta. A sajtókonferencián ismét bizonyságot tett erről a versenyszellemről. Nem tolta magát előtérbe, mint Fa, és egyszer sem akart helyette válaszolni, de nagyon jól megértette, hogy mélytengeri ismeretei révén fölényben van Fával szemben, és amikor sor került rá, ezt a fölényét igen ügyesen ki is tudta használni.

*

AZ IVÁN ÉS BESSIE NEVŰ DELFINEK

SAJTÓKONFERENCIÁJA

1971. FEBRUÁR 20.

(U-val jelölöm, minden további magyarázat nélkül, a különböző újságírókat, akik a kérdéseket feltették.)(28)

U: Mondja, Fa, hány éves?

FA: Öt.

(Fa éles, sipító orrhangja láthatólag meglepte a hallgatóságot, bár Sevilla professzor a bevezetőjében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Fa nem a szájából, hanem a fecskendőnyílásából ad hangot.)

U: Bi, maga hány éves?

BI: Nem tudom.

U: Miért?

FA: Bi a tengerben született.

U: Fa, miért válaszol maga Bi helyett?

FA: Bi a feleségem. (Nevetés.)

U: Fa, maga medencében született?

FA: Igen.

U: Nem fáj a szíve a tenger után?

FA: Nem ismerem a tengert.

U: A tenger nagyon tágas, jól lehet benne úszni.

FA: Bi azt mondja, hogy a tenger veszélyes.

U: Igaz ez, Bi?

BI: Igaz.

U: Miért?

BI: Mert vannak állatok, akik megtámadhatnak.

U: Miféle állatok?

BI: Cápák és kardszárnyúak.

FA: Bi anyját egy cápa ölte meg.

U: És maga mit csinált, Bi?

FA: Úgy érti, hogy akkor, amikor a cápa megölte az anyját?

U: Fa, hagyja, hogy Bi válaszoljon.

FA: Igenis, uram. Bocsánat, uram. (Nevetés.)

U: Hajlandó válaszolni, Bi?

BI: Nem volt mit tenni. Elmenekültem. A cápákat mindig az erős hímek verik vissza.

U: Fa meg tudna ölni egy cápát?

BI: Nem tudom.

FA: Hozzon ide egyet, majd meglátja. (Nevetés.)

U: Bi, mi a véleménye a cápáról?

BI (szenvedéllyel): Ronda állat, ronda bőre van. Ostoba. Gyáva.

U: Azt mondja, ronda bőre van: miért?

BI: Mi simák és rugalmasak vagyunk. A cápa érdes. Ha a bőre hozzáér a miénkhez, felhorzsolja.

U: Fa, magának még él az anyja?

FA: Nekem Pa az anyám. (Nevetés.)

U: Nem az apját, kérdeztem, hanem az anyját...

FA: Arra válaszoltam. Az én anyám Pa.

SEVILLA PROF.: Hadd magyarázzam meg: minden állat azt a személyt tekinti az anyjának, akit a születése után elsőnek pillant meg. Ezért mondhatja Fa, hogy én vagyok az anyja. (Nevetés.) Csak az emberi szokások iránti tiszteletből tanítottam arra, hogy Pának szólítson.

U: Mr. Sevilla, úgy hallottam, hogy az ön delfinje „Mának” szólítja a kutatócsoport egyik tagját. Ki az a „Ma”?

SEVILLA PROF.: Asszisztensnőm és munkatársnőm, Arlette Lafeuille.

U: Most már végképp nem értem. Akkor hát kettőjük közül kit tekint Fa az anyjának? Önt vagy Miss Lafeuille-t?

SEVILLA PROF.: Mind a kettőnket. (Nevetés.) Meg kell magyaráznom, hogy a delfinnek legtöbbször két anyja van. Egy igazi anyja és egy pótmama, aki segít az előbbinek.

U: És ebben az esetben ki az igazi anya? ön vagy Miss Lafeuille?

SEVILLA PROF.: Ez a kérdés csak látszólag képtelen. Mivel az első hetekben én etettem Fát cuclisüvegből, azt hiszem, én vagyok az igazi anya, és Miss Lafeuille a pótmama.

U: Nem állhatna fel Miss Lafeuille is, hogy szemtől szembe láthassuk?

(Arlette Lafeuille feláll, és szembefordul a közönséggel. Amikor meglátják arcát és alakját, nagy mozgolódás és moraj támad. Villognak a vakufények.)

U: Miss Lafeuille, a neve után ítélve úgy gondolom, ön francia?

ARLETTE: Nem, amerikai vagyok. De a családom Quebecből származik.

U: Mi a véleménye De Gaulle tábornokról?

U: Párizsban csináltatja a ruháit?

U: Szeretne befutni Hollywoodban?

U: Ki a kedvenc színésze?

U: Tud-e francia módra főzni?

ARLETTE: Nem vagyok francia: miért tudnék francia módra főzni?

U: Miss Lafeuille, megengedi, hogy „Má”-nak szólítsam?

ARLETTE: Csak tessék, ha úgy gondolja, hogy elég fiatal hozzá. (Nevetés.)

U: Ma, szó van-e arról, hogy Pa megkéri a kezét?

ARLETTE: Nem kaptam ilyen értelmű ajánlatot Sevilla professzortól.

U: És ha kapna, mit felelne?

ARLETTE: Majd akkor eldöntőm.

LORRIMER: Uraim, tökéletesen megértem élénk rokonszenvüket Miss Lafeuille iránt, én magam is osztozom benne, de szabadjon emlékezetükbe idéznem, hogy önök a delfinek meginterjúvolása végett jöttek ide. (Nevetés.)

U: Mondja, Fa, maga előléptetésnek fogja fel, hogy az emberek nyelvén beszélhet?

FA: Nem értem, mi az, hogy előléptetés.

SEVILLA PROF.: Megengedi, hogy én fogalmazzam meg ezt a kérdést?

U: Tessék.

SEVILLA PROF.: Fa, büszke vagy rá, hogy beszélni tudsz velünk?

FA: Igen.

U: Miért?

FA: Mert sokat kínlódtam, amíg megtanultam.

U: És miért vállalta ezt a kínlódást?

FA: Hogy láthassam Bit, és hogy örömet szerezzek Pának.

U: Van-e az állatoknak is saját nyelvük?

FA: A delfineknek van. Hogy a többi állat is beszél-e egymással a tengerben, azt nem tudom. Én nem értem őket.

U: Amióta angolul beszél, értelmes lénynek tekinti magát?

FA: Azelőtt is értelmes voltam.

U: Csak ugye nem tudta kimutatni?

FA: Ilyen jól nem.

U: Most, hogy beszélni tud, delfinnek vagy embernek tartja magát?

FA: Delfin vagyok.

U: Azt mondják, a delfinek nagyon barátságosak az emberhez: igaz ez, Fa? Maga szereti az embereket?

FA: Igen, nagyon. (Nyomatékosan megismétli:) Nagyon.

U: Miért?

FA: Mert jók, mert simák, mert kezük van, és mindenféléket tudnak készíteni.

U: Szeretné, ha magának is volna keze?

FA: Nagyon szeretném.

U: Mit csinálna vele?

FA: Simogatnám az embereket. (Nevetés.)

(Itt egy kis incidens következett, amely végtelenül boldoggá tette a sajtó képviselőit. Az egyik újságíró, név szerint V. C. Dumby, vörös hajú, testes alak, egy georgiai lap munkatársa, hirtelen felpattant, rendkívül dühösen és igen éles szavakkal fordult a hallgatóság felé.)

DUMBY: Elég volt ebből a komédiából, végtelenül ízléstelennek tartom, és nem vagyok hajlandó tovább részt venni benne! Még hallgatólagosan sem vállalom a bűnrészességet ebben az undorító szélhámosságban. Mondhatnak, amit akarnak, mégse hiszem el, hogy egy hal képes angolul beszélni, mint akármelyik keresztény, s hogy mindennek a tetejébe ilyen rossz viccekre használja fel az angoltudását, és arról beszél, hogy szívesen simogatna bennünket! Ez felháborító! Meglátják, most majd az következik, hogy megkéri Mr. Lorrimertől a lánya kezét... (Nevetés.) Csak nevessenek, de én a magam részéről undorodom, vegyék tudomásul. Fel vagyok háborodva, amiért idebolondítottak Floridába, hogy végignézzem ezt a szégyenletes csalást. Nyilvánvaló, hogy Semilla hasbeszélő. Kezdettől fogva ő beszél, nem pedig a halacskája! (Nevetés, nagy hangzavar.)

SEVILLA PROF.: Megengedi, hogy kiigazítsam? Először is, a nevem Sevilla, nem pedig Semilla. Másodszor nem vagyok hasbeszélő. Harmadszor. Fa nem hal, hanem a cetfélék családjának tagja. (Nevetés.)

LORRIMER: Negyedszer, nincs is lányom. (Nevetés.)

DUMBY: Ilyen viccekkel nem fogják betömni a számat! Hogy az állami szerveknek mi érdekük fűződik ehhez a hitvány szélhámossághoz, azt nem tudom. De csinálhatnak, amit akarnak, én nem dőlök be! Ha Semilla be akarja bizonyítani, hogy nem csal, menjen el a medencétől a cimboráival együtt, és hagyjon magunkra bennünket az állataival!

SEVILLA PROF.: Nagyon szívesen! (Feláll, és munkatársaival együtt(29) megindul a kijárat felé.)

FA (teste nagyobbik felét kidugja a vízből, és felkiált): Pa! Hová mégy? (Nevetés.)

SEVILLA PROF. (visszafordul): Nyugodtan válaszolj a kérdésekre, Fa. Öt percen belül visszajövök.

(Hosszú csend. Fa szembenéz a hallgatósággal.)

FA: Na, mi az, ki kezdi? (Nevetés.)

U: Az előbb azt mondta, hogy szeretne ember lenni, mert az embereknek kezük van, és sok mindenfélét tudnak készíteni. Például mifélét?

FA: Például tévét. A tévé csodálatos dolog.

U: Szereti a tévét?

FA: Mindennap megnézem a műsort. Sokat tanulok belőle.

U: Meg kell mondanom, hogy maga nagyon optimista. (Nevetés.)

U: Milyen filmeket szeret a legjobban?

FA: A cowboyfilmeket.

U: A szerelmes filmeket nem szereti?

FA: Nem.

U: Miért?

FA: Megcsókolják egymást, és azzal vége.

U: Úgy érti, hogy túl hamar van vége?

FA: Úgy. (Nevetés.)

U: Ha már a filmről van szó, ki a kedvenc sztárja?

FA: Anita Ekberg.

U: Miért?

FA: Látszik a testén, hogy gyorsan tud úszni. (Nevetés.)

U: Szeretné megsimogatni Anita Ekberget?

FA: De még mennyire. Nagyon sima lehet. (Nevetés.)

EGY ÚJSÁGÍRÓ (hangosan, Dumbyhoz): Na, Dumby, most már meggyőződött?

DUMBY: Meg vagyok győződve róla, hogy egy különlegesen ügyes hasbeszélő-mutatványnak vagyunk a tanúi, ez a meggyőződésem! Ha a hasbeszélő nem Semilla vagy egyik munkatársa, akkor valaki más! (Nevetés, hurrogás.)

U: Dumby, csak nem azt akarja mondani, hogy valamelyik kollégájára gyanakszik?

DUMBY: Ne adjon a számba olyasmit, amit nem mondtam: nemcsak újságírók vannak itt.

LORRIMER: Ami engem illet, sajnálattal kell közölnöm, hogy semmi tehetségem sincs a hasbeszéléshez. (Nevetés.)

DUMBY: Nem önre céloztam, uram.

LORRIMER: Köszönöm, Mr. Dumby! (Nevetés.) Most pedig, ha egyetértenek velem, azt javasolnám, hogy vessünk véget ennek a közjátéknak, és hívjuk vissza Sevilla professzort.

(Sevilla professzor és munkatársai ismét elfoglalják helyüket az első sorban: hosszas taps.)

U: Mr. Sevilla azt mondta, hogy maga tud olvasni. Igaz ez?

FA: Igaz. Bi is tud.

U: És mit olvasnak?

FA: A Dzsungel könyvé-t.

U: Más könyveket is olvasnak a Dzsungel könyvé-n kívül?

FA: Nem.

U: Miért?

SEVILLA PROF.: Megengedi, hogy erre a kérdésre én válaszoljak? Egy olyan könyv előállítása, amelyet Fa és Bi olvashat, igen sokba kerül. Különleges papírra van szükség; bár a könyvet egy pontonszerű alkotmányon helyezzük el, nem lehet megakadályozni, hogy be ne fröcskölődjön.

U: Miért választotta a Dzsungel könyvé-t?

SEVILLA PROF.: Maugli és Fa helyzete között van némi hasonlóság. Mindketten egy idegen fajta körében élnek.

U: Minthogy a jelentős költségek miatt csak egyetlen könyvet lehetett előállítani, miért nem a Bibliát választotta?

SEVILLA PROF.: A Biblia túlságosan bonyolult olvasmány lenne Fának.

U: Fa, hadd tegyek fel egy igen fontos kérdést: van-e a delfineknek vallásuk?(30)

FA: Nem értem, mi az, hogy „vallás”.

U: Akkor inkább valami egyszerűbbet kérdezek: szeretik-e Istent a delfinek?

FA: Ki az az Isten?

U: Hát ezt elég nehéz röviden elmagyarázni, de megpróbálom: Isten olyasvalaki, aki nagyon jó, mindent tud, mindent lát, mindenütt jelen van, és nem hal meg soha. A haláluk után a jó emberek is odakerülnek hozzá a Paradicsomba.

FA: Hol van a Paradicsom?

U: Az égben. (Csend.)

FA: Miért halnak meg a jó emberek?

U: Minden ember meghal, akár jó, akár rossz.

FA: Jaj, ezt nem tudtam. Nem tudtam. (Látszik, hogy Fát mélységesen megdöbbentette, amit hallott. Szünet.)

BI: Beszélhetek? (Élénk érdeklődés.)

U: Beszéljen, Bi. Igazán nagy örömmel hallgatjuk.

BI: Szeretnék megmagyarázni valamit. Egyszer, nagyon régen, a földön éltünk, azt ettük, ami a földön terem, és boldogok voltunk. Aztán elkergettek bennünket a földről, és arra kényszerítettek, hogy a vízben éljünk. De még mindig vágyódunk a föld után, nem felejtettük el, ezért szeretünk a part mellett úszkálni és nézni az embereket.

U: Bi, most valami fontosat kérdezek: időnként jelentések érkeznek arról, hogy a delfinek vagy a bálnák egész csapatokban kivetődnek a partra, és ha ismét a vízbe helyezik őket, makacsul visszatérnek, mert a szárazföldön akarnak meghalni. Miért teszik ezt?

BI: Ha a földön halunk meg, akkor halálunk után a földön fogunk élni.

U: Ezt úgy értsem, hogy a föld a maguk Paradicsoma?

BI: Igen.

U: És az ember? Ő volna a maguk istene?

BI: Nem tudom. Még nem értem elég jól az isteni szót. Az ember és a föld nekünk ugyanaz. Mi nagyon, nagyon szeretjük az embert.

U: Miért?

BI: Fa már megmondta: mert jó, mert sima, és mert keze van.

U: Azt mondja, az ember jó. Pedig előfordul, hogy halászik a delfinekre, és meg is öli őket.

BI: Tudjuk, hogy azért öl meg bennünket, mert ki akar hozni a földre, így hát nem is haragszunk rá.

U: Fa, úgy láttam, az előbb meglepődött, amikor értesült róla, hogy az ember halandó.

FA: Nem tudtam. És ez nagyon fáj nekem.

U: Nekünk is. (Nevetés.)

FA: Miért nevetnek, Pa?

SEVILLA PROF.: Hogy kiverjék a fejükből.

FA: Te is meg fogsz halni, Pa?

SEVILLA PROF.: Meg.

FA (szenvedő arccal néz rá): Ez nagyon-nagyon fáj nekem.

(Fa tekintete nagy hatást tett a hallgatóságra, és néhány pillanatig olyan jellegű csend támadt, amilyent sajtókonferenciákon nemigen szoktunk tapasztalni.)

U: Bi, hadd tegyek fel egy másik kérdést: ha a delfinek úgy képzelik, hogy amikor partra vetődnek, a Paradicsomba kerülnek, miért nem vetik magukat a partra mindannyian?

BI: A meghaláshoz bátorság kell. Mi szeretünk úszkálni, halászni, játszani és szeretkezni.

U: Maga nagyon ragaszkodik Fához, igaz?

BI: Igen.

U: Mi történne, ha elvennék magától Fát?

BI (feldúltan): El akarják venni tőlem Fát?

SEVILLA PROF. (feláll): Kérem, tartózkodjon az efféle kérdésektől!

U: Bi, én nem azt mondtam, hogy el akarják venni magától Fát. Azt kérdeztem, mi történne, ha elvennék?

BI: Meghalnék.

U: Hogyan?

SEVILLA PROF.: Ne tegyen fel ilyen kérdéseket!

BI: Nem ennék többet.

SEVILLA PROF. (nagy nyomatékkal): Bi, senki sem fogja elvenni tőled Fát. Soha! Ezt én mondom, Pa!

BI: Ez igaz, Pa?

SEVILLA PROF.: Igaz. (A hallgatósághoz.) Szeretném megmagyarázni, miért léptem közbe. A delfinek érzelemvilága és képzelőereje sokkal élénkebb, mint a miénk. Azonkívül nem tudják olyan világosan megkülönböztetni a valóságosat a lehetségestől, mint mi. Ha egy lehetőség felmerül bennük, úgyszólván már át is élik. Ezért kell nagyon óvatosan bánni velük. Ön talán azt hiszi, hogy kérdései teljesen ártalmatlanok, de valójában fölösleges szenvedést okoznak.

U: Végtelenül sajnálom. Nem akartam felizgatni Bit.

U: Az a kérdés, amit én tennék fel, biztos nem okoz szenvedést. Fa, van egy francia közmondás: boldog, mint hal a vízben. Mi a véleménye erről?

FA: Nem vagyok hal. Cetféle vagyok. Hányszor kell még elmondani? Látta már, milyen a halak szeme? Kerek és buta. Most pedig nézze meg az enyémet! (Fa oldalt fordítja a fejét, és pajkosan rákacsint a közönségre. Hosszas nevetés.)

U: Készséggel elismerem, hogy a maga szeme nem kerek és nem is buta, de nem erről volt szó. Hajlandó válaszolni a kérdésemre? Boldognak érzi magát a vízben?

FA: Ha nem vagyok a vízben, nagyon hamar kiszárad a bőröm, és nem élhetek sokáig.

U: Most is megkerülte a kérdést. Azt kérdeztem, hogy boldog-e a vízben? Hajlandó válaszolni erre?

SEVILLA PROF.: Kérem, ne kínozza. A delfin nem szokta meg, hogy ilyen erőszakosan bánjanak vele.

U: Miért nem akar válaszolni a kérdésemre?

FA: Szívesen válaszolnék, de nem értem. Hol élhetnék másutt, ha nem a vízben?

U: Fa, mivel maga naponta nézi a tévét, feltételezem, hogy nem egészen járatlan a világpolitikában.

LORRIMER: Uraim, végtelenül sajnálom, de máris tíz perccel túlléptük a sajtókonferenciára kiszabott időt. (Tiltakozó hangok.) Hadd emlékeztessem arra, amit az elején is mondtam: Sevilla professzor szerint ez a sajtókonferencia, a fényképezőgépek világosságával, a kérdésekkel, a reflektorokkal, nagyon megviseli a tanítványait, és nem szeretné, ha egy óránál tovább tartana.

U: Mr. Lorrimer, csak három kérdésem volna: megengedi, hogy még hármat kérdezzek?

LORRIMER: Rendben van, még három kérdés, de eggyel sem több.

U: Fa, mi a véleménye az Amerikai Egyesült Államokról?

FA: Az USA a világ leggazdagabb és leghatalmasabb országa. Bátran védelmezi a szabadságot és a demokráciát. Az amerikai életforma minden más életformánál felsőbbrendűbb.

U: Mi a véleménye Johnson elnökről?

FA: Jó ember, és békét akar.

U: Mi a véleménye Vietnamról?

FA: Nem vonulhatunk vissza. Azzal csak felbátorítanánk az agressziót.

U: Mondja, Fa, háború esetén hajlandó lenne fegyvert ragadni az Egyesült Államok oldalán?

LORRIMER: Ez már nem három kérdés, hanem négy. És ha megengedi, a negyedik kérdésre én magam válaszolnék. Fa nem ragadhat fegyvert, mert nincs keze. (Nevetés.) Uraim, köszönöm szíves figyelmüket, és azt javasolom, hogy fejezzük ki köszönetünket Sevilla professzornak és tanítványainak, Fának és Binek, ezért a csodálatos teljesítményért. Őszintén mondom, büszke vagyok rá, hogy a professzor úrral, tanítványaival, önökkel együtt élhettem át ezt a történelmi napot. (Szűnni nem akaró taps.)

*

Marko Lepović jugoszláv filozófus, aki egy kaliforniai egyetem vendégeként épp az Egyesült Államokban tartózkodott, amikor a február 20-i sajtókonferencia szenzációs bombája felrobbant, nagy érdeklődéssel szemlélte az USA közvéleményén eluralkodó eufóriát és izgalmat, s a következőképpen számolt be róla egy szarajevói orvos barátjának: „Az amerikai nép nagy erényeit néhány apró kis hiba ellensúlyozza, melyek közül hadd említsem most az önelégültségre (self-satisfaction) való hajlamot és az erkölcsi önigazolás (righteousness) készségét. E pillanatban mind a kettő fölöttébb szembeszökően jut kifejezésre a sajtóban, a rádióban, a tévében és a magánbeszélgetésekben. Az öndicséret olyan fokot ért el, amilyet még a nagy űrsikerek alkalmával is csak ritkán szokott elérni. De jól látható a righteousness is, bár valamivel áttételesebb formában. Köznapi nyelvre lefordítva, nagyjából ezt jelenti: nekünk, amerikaiaknak sikerült először szóra bírnunk a delfineket, de meg is érdemeljük.

Természetesen óriási jelentőségű vívmány, hogy sikerült értelmes kapcsolatot teremteni egy állatfajtával, és az amerikaiak joggal lehetnek rá büszkék. Mégis nyugtalanítónak találom, hogy ez a nagy tudományos eredmény, vagy amint ők maguk mondják, történeti-katonai emlékeket idézve, ennek az új határnak a meghódítása (the conquest of a new frontier) szemlátomást feltüzeli a világ leadershipjére(31) támasztott igényüket. Fantasztikus, ugrásszerű sikerükről beszélve, az amerikaiak sohasem mulasztják el önelégülten hangsúlyozni, milyen óriási összegeket fordítanak (mert csakis ők fordíthatnak) a delfinkutatásra immár tíz éve. Ugyanakkor azonban a sikert a Mindenható ajándékának tekintik, melyben az arra legméltóbb nép részesült. A delfinek megszólaltatásával az Ég világosan kimutatta, hogy az amerikaiakat megilleti az a világméretű vezető szerep, amelyre hivatva érzik magukat.

Mindezt inkább az értelmiségiek fogalmazzák meg így, elcsüggesztő viszont, hogy e világtörténelmi jelentőségű tudományos szenzációt alacsonyabb szinten máris úgy fogják fel, mint a hatalom és a más országokkal szemben kivívandó katonai győzelem zálogát. Az a taxisofőr, aki tegnap az egyetemre vitt, alig néhány perces beszélgetés után kijelentette: Most, hogy a delfinjeink beszélni tudnak, tíz dollárba is lefogadom, hogy azok a nyavalyás orosz tengeralattjárók nem merik többé megközelíteni partjainkat a piszkos rakétáikkal.(32) Megkérdeztem tőle, csakugyan úgy érzi-e, hogy fenyegetik a szovjetek. Ezt felelte: Mi az, hogy! Az oroszok is, meg a kínaiak is, a vietnamiak, a franciák, az egész mocskos banda!... Ha meggondoljuk, hogy az Egyesült Államok atomarzenáljaiban annyi hadianyag gyűlt már fel, amennyivel megsemmisíthetik nemcsak az ellenségeiket, hanem az egész bolygót – önmagukat is beleértve –, akkor szinte érthetetlen, mi táplálja ezt a patologikus veszélyérzetet a világ leghatalmasabb népében. Ez a tünet is igen súlyos, mert az a lakosság, amelyben ilyen feltételes reflexeket alakítanak ki, adott pillanatban ellenkezés nélkül elfogadhatja a háború, sőt, az agresszív háború gondolatát, feltéve, ha megelőző háborúnak tüntetik fel, egy olyan ellenséggel szemben, aki az ország megsemmisítésére készül.”

Az igazság kedvéért hozzá kell fűznünk Marko Lepović megjegyzéseihez, hogy a február 20-i sajtókonferencia másféle reakciókat is kiváltott az amerikai népből, s ezek sokkal rokonszenvesebb jellemvonásokról tanúskodnak: lelkesedésről, humorérzékről, az elérzékenyülés képességéről. Fa népszerűsége – amely legalábbis akkora volt, mint a Lindberghé, miután elsőnek repülte át az Atlanti-óceánt(33) – máról holnapra elúrhodott egész Amerikán.

De a népszerűség szó itt igazán nem elég erős. Inkább szeretetről, sőt imádatról kellene beszélni, oly egységes, mindent elsöprő érzelmekkel fordult a közvélemény a két delfin felé. Kétszázmillió becsületes embernek egyszerre dobbant meg a szíve, ha csak kiejtették előttük Fa és Bi nevét. A sajtó mindjárt a február 20-i sajtókonferencia után úgy írt róluk, mint az első intelligens állatokról. Az állatok szeretete az amerikaiak szívében elkeveredett a racionalizmus kultuszával, és nem túlzás azt mondani, hogy valóságos robbanókeverék lett az eredmény. A megfigyelők, akik ujjúkat e nagy nép pulzusán tartották, észlelhették, milyen határtalan tud lenni a lelkesedése. A roppant földrész széltében-hosszában Fa egyszerre vált petté,(34) akit mindenki szeret, csodagyerekké, akit mindenki bámul, és nemzeti hőssé, akiért mindenki rajong.

A The Lyons nevű baseballcsapat úgy döntött, hogy megváltoztatja addigi nevét, és ezentúl The Dolphins néven szerepel. Gomba módra elszaporodtak a Fa Fan Clubok, különösen a fiatalság körében, és több hanglemez jelent meg a számukra, melyen a legismertebb slágerénekesek füttyös delfinzenét adnak elő. Az egyik számnak, amely a legnagyobb sikert aratta, mindössze ennyiből állt a szövege: I love you, Bi, ez ismétlődött a legkülönbözőbb hangnemekben és regiszterekben, és a dal többi része epedő vagy szenvedélyes füttyökből állott. Minnesotában feltűnt egy új tánc, a the dolphin roll: a partnerek ide-oda inogtak, és összedörzsölték a mellüket, két kezüket a hátuk mögött tartva, annak jelzéséül, hogy a delfineknek nincs kezük. A tánc három hét alatt meghódította az Egyesült Államokat, Latin-Amerikát és Nyugat-Európát. Két hónap múlva Moszkvában is megjelent, de ott azonnal betiltották „szemérmetlensége” miatt. Elszaporodtak és virultak a Bi Clubok is, a Fa Fan Clubok női ellenpárjai, különösen a high schoolokba(35) járó tizennégy-tizenöt éves diáklányok között. Az alapérzés, amely a lányokat e klubokba tömörítette, a Bivel való teljes azonosulás volt, és néha olyan őrjöngő Fa-kultuszt eredményezett, hogy a pszichológusok is megriadtak tőle, és tapintatos vizsgálatot indítottak. Megállapították, hogy némelyik partyn, amely éjszaka zajlott le egyes magánházak medencéiben és a beavató szertartások jellegével bírt, a teenagerek meztelenül úszkáltak gumidelfineken lovagolva, és közben néger spirituálékat énekeltek, melyekben Fa neve helyettesítette a Mindenhatóét. Ezek a süldő lányok bizonyos mértékig még a zsargonjukat is megváltoztatták. A fiúkról így beszéltek: O dear, he's a Fa, vagy épp ellenkezőleg: He's a dreadful anti-Fa,(36) aszerint, hogy szexepilesnek tartották-e vagy sem. A pszichológusok megjegyezték, hogy véleményük szerint a Bi Clubok jelvénye – függőleges tartásban ábrázolt, felemelt fejű delfin – valójában nem más, mint fallikus szimbólum.

A kereskedelem is nyomban tőkét kovácsolt e határtalan népszerűségből. Egy hanglemez, amely a február 20-i sajtókonferencia legérdekesebb részleteit tartalmazta, húszmillió példányban fogyott el néhány hét alatt. Egy alkoholmentes italokat forgalmazó cég piacra dobta a dolphin's drinket, amely a reklám szerint fölöttébb pezsdítően hatott az idegrendszerre és az izomzatra. Dolphinette néven új napolajat kezdtek hirdetni: táplálja a bőrt, eredményesen kiszűri az ártalmas sugarakat, s bőrünk oly sima és rugalmas lesz tőle, mint a csecsemőké. A The dolphin's brillantine (levendulával illatosítva) biztosította a férfiközönséget, hogy rendszeres használata révén a haja elnyeri azt a simulékonyságot és ragyogást, amely nélkül senki sem érvényesülhet az életben. Az áruházak megteltek Fát és Bit ábrázoló tárgyakkal. Rajz, litográfia, vesét vagy dombormű formájában képmásuk elárasztotta az öngyújtókat, a cigarettatárcákat, az étkészleteket, a nyakkendőket, a hamutartókat, a fityegőket, a fogasokat, a tányéralátéteket, a palackokat és még a kilincseket is (bár ezek semmiben sem hasonlítottak a XVIII. századi stilizált francia delfinekre).

Két delfin-show hosszú ideig nem került le a Broadway műsoráról. Az egyikben hatvan görl szerepelt, delfinkosztümben, és hatvan férfitáncos vitte őket hullámoknak öltözve de a produkció fénypontja kétségtelenül a nászi balett volt: az óriási akváriumnak álcázott színpadon két emberi delfin mutatta be kecses és meglehetősen erotikus vonaglásait.

A játékboltokban a mackók helyét a delfinek vették át: különlegesen sima gumiból készült, mozgó szemmel, nevető szájjal és sípoló fecskendőnyílással, amely a „Pa” és „Ma” hangokat hallatta, csak meg kellett nyomni a hátuszonyt. Mikor beköszöntött a nyár, egy újabb változatban is megjelentek a strandokon, s ezek az életnagyságú, felfújható, vízhatlan és soha el nem merülő gumidelfinek teljesen kiszorították a régebbi matracokat. Ezt a gyártmányt egy hatalmas propaganda-apparátussal rendelkező nagy cég hozta forgalomba, és igen ügyes plakátokkal reklámozta az országutak mentén: a képen egy kisfiú látszott, amint vidáman lovagol egy delfin hátán a hullámzó tengeren, és alatta ez a felirat volt olvasható: You should not go to sea without a purpoise.(37)

Egy nagy New York-i divatszalon delfinstílusú new lookkal(38) jelentkezett, és az Astoriában vonultatta fel manekenjeit. Valamennyien sima és csillogó zsákruhát viseltek. A ruha nem követte a karcsú derékvonalat, hanem a combnál szűkült el, majd a bokánál egy hirtelen görbülettel kiszélesedett, nyilván a farkuszony jelképezésére. A konferanszié azt ajánlotta a reménybeli vásárlóknak, hogy igyekezzenek elsajátítani a hullámzó járás művészetét, mert azzal pontosan olyan illúziót kelthetnek, mint a vízben kecsesen sikló cetfélék.

A napisajtóban, a hetilapokban, a havi folyóiratokban, a tudománynépszerűsítő kiadványokban és azokban az Amerikában különösen elterjedt folyóiratokban, amelyek a természettel és az állatokkal foglalkoznak, a delfin lett a főszám. A legtöbb cikk, amely eleinte szakemberek bevonásával készült és igen gondosan ki volt dolgozva, az amerikai sajtóra jellemző tárgyilagos hangon íródott, tényszerű szabatossággal (ahány mondat, annyi tény), de azért itt-ott egy-egy csipetnyi humorral és érzelmes felhangokkal, amelyek a tömör fogalmazást megóvták a szárazságtól.

A humor persze különösen nagy részt kapott a könnyebb fajsúlyú kiadványokban. A Playboy február 20-a utáni száma fotomontázsban közölte a borítóján a fürdőruhás Anita Ekberget, amint Fa köré fonja a karjait, a következő felirattal: Azt mondja, látszik a testén, hogy gyorsan tud úszni.

A cartoonistok(39) vadul rávetették magukat a témára. Nem egy, de számtalan hatalmas albumot meg lehetett volna tölteni a rajzaikkal, amelyek hemzsegtek a sajtóban. Az egyik ilyen cartoon egy delfintanítót ábrázolt (szemüveggel), amint felolvas a vízben helyet foglaló delfinosztálynak egy jókora könyvből, amely valamiféle úszó alkotmányra van rátéve. De az első sorban egy bosszús, duzzogó ifjú delfin láthatólag semmi érdeklődést nem mutat a lecke iránt, két szomszédja pedig megbotránkozva figyeli.

– What's wrong with him?

– He says he wants to learn Russian.(40)

Egy másik cartoon egy floridai oceanáriumot ábrázol, ahol közvetlenül az előadás előtt (a közönség már tolong a bejáratnál) a delfinek felvonulnak nyugtalan idomítóik előtt, és táblákat visznek, amelyeken ez olvasható:

MORE FISH!

MORE WATER!

AND LESS WORK!(41)

Fa tulajdonképpen még el sem érte a népszerűség csúcsait, amikor a delfin már a comicsokban(42) is megjelent, a New York Herald Tribune híres Lil Abnerével. Talán mondanunk sem kell, hogy február 20-a után egyre több ilyen képregényt szenteltek neki. Az egyiknek – talán a legjellemzőbbnek – Bill and Lizzie volt a címe, és egy delfinpár kalandjairól szólt. Bill afféle szuperdelfin volt, hatalmas mellkassal, és szédületesen tudott úszni, Lizzie viszont sokkal kisebb, gömbölydedebb delfinlány, kacér szempillákkal. A sztori bővelkedett lélegzetelállító fordulatokban, amelyek közül az volt a legizgalmasabb, amikor egy Karsky nevű villain(43) elrabolta Lizzie-t. (Szláv neve volt, de ázsiai jellegű arca, vagyis a rajzoló némi szabadságot engedélyezett a közönség fantáziájának.) Karsky, miután elfogta Lizzie-t, és magával vitte egy különleges motorcsónakon, rá akarta venni Billt, hogy álljon egy külföldi hatalom szolgálatába (ennek a neve sem volt kiírva), de Bill hű maradt amerikai barátaihoz. Daliás delfintársai élén utolérte Karskyt, miután hosszú ideig folyt a szédítő hajsza az óceán kellős közepén, ügyesen alábukva kikerülte a géppisztolygolyókat, csapatával felborította a csónakot, farkcsapásaival harcképtelenné tette Karskyt (de nem ölte meg), majd eszméletlen állapotban visszavitte a hátán, és átadta a hatóságoknak.(44)

*

Az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy a dicshimnuszok és szeretetnyilvánítások kórusa, amely február 20-a után a delfinek felé áradt, nem volt teljesen egyöntetű. Itt-ott disszonáns hangok is hallatszottak, és a sajtó kapva kapott rajtuk, hogy kielégítse az ellentmondás szellemét, amely ott szunnyad az emberi lélek mélyén. Egy T. V. Mason nevű fémárunagykereskedő, aki régebben az egyik déli állam szenátori tisztjét is megpályázta, bár eredménytelenül, nagy port vert fel egy beszédével, amelyben a következő indulatos kérdéseknek adott hangot: „Ugyan miért hívják a mi delfinünket Ivánnak? Sevilla professzor talán kommunista? S ha igen, mivel magyarázható, hogy állami szerveink egy kommunistával taníttatják olvasni a delfineket? Két kiskorú gyermekem van – folytatta Mason nagy hévvel –, egy fiú és egy lány, és remélem, hogy egyszer éppen olyan jó amerikaiak lesznek, mint az apjuk, de a világ minden kincséért, még egymillió dollárért sem tűrném, hogy egy kommunista tanítsa őket az ábécére.”

Adams nem vette félvállról ezt a támadást, s kérésére Sevilla nyilatkozatot tett közzé, mely szerint a Fa születése előtti napon épp egy filmklubban volt, ahol a Rettenetes Iván című filmet vetítették. Másnap, amikor a kis delfin megszületett, egyik munkatársa azt mondta, hogy rettenetes vitalitás van benne. „Jó – felelte Sevilla –, akkor kereszteljük el Ivánnak.” Az ötlet talán nem tartozik a legszellemesebbek közé, de annyi biztos, hogy kár lenne nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Egyébként, mondta végül a nyilatkozat, T. V. Mason támadásai voltaképp tárgytalanok, mert Ivánt a közönség nem Iván, hanem Fa néven ismeri, és ezt a nevet ő maga adta magának.

A Kongresszusban elég élénk szóváltásra került sor Salisbury szenátor és Spark szenátor között, akit római szenátornak hívtak, mert különösen kedvelte a latin idézeteket. Salisbury szenátor azt javasolta, hogy a Kongresszus alapítson ösztöndíjakat, amelyek lehetővé tennék, hogy szovjet delfinek is ellátogassanak az Egyesült Államok oceanáriumaiba, és tudósaink összehasonlítsák őket amerikai testvéreikkel. Spark ékes szavakkal szállt harcba e javaslat ellen. Kijelentette, hogy még ha az oroszok az Egyesült Államoknak akarnák ajándékozni összes delfinjeiket, ő akkor is lebeszélné a Kongresszust az ilyen ajándék elfogadásáról: timeo Danaos et dona ferentes.(45)

Még inkább, a fortiori tiltakoznia kell, a lehető leghatározottabban, hogy az amerikai adófizető költségére felforgató delfineket hívjanak meg az Egyesült Államokba. Végezetül szégyenletestnek és felelőtlennek minősítette Salisbury szenátor javaslatát.

Paul Omar Parson (akit hívei csak P. O. P.-nak vagy még bizalmasabban Popnak becéztek) még T. V. Masonnál és Spark szenátornál is negatívabb álláspontra helyezkedett, és alapjaiban ítélte el az egész delfinnevelést. Popot azóta ismerte a nagyközönség, amióta sajnálatos incidensek közepette megpályázta az egyik déli állam kormányzóságát. Nagydarab, faragatlan, izmos jelenség volt, aki szívesen vetkőzött ingujjra, ha beszédeket mondott, s nyers és színes kifejezéseivel boldoggá tette az újságírókat. „Az én agyam – kiáltott fel egyik beszédében, amelyet Atlantában mondott politikai barátai előtt – nem képes felfogni, hogy a Kongresszus miért költi a pénzünket a delfinek nevelésére. Már elkövettük azt az őrültséget, hogy megtanítottuk olvasni a négereinket, és éppen eléggé meggyűlt velük a bajunk, hát akkor hagyjanak békén a delfinekkel, nem kell még egy púp a hátunkra. Maradjanak csak a delfinek a helyükön – a tengerben –, mi pedig maradjunk a magunk helyén, akkor mindenki jobban jár. Őrültek, gyávák és árulók világában élünk – folytatta Pop szenvedélyesen –, de amíg egy csöppnyi vér marad az ereimben, mindig szót fogok emelni az őrültség, a gyávaság és a felforgatás ellen. (Taps.) Én a magam részéről, mint minden amerikai, aki méltó az amerikai névre, nagyon szeretem az állatokat, különösen a kutyámat, a Rookie-t, de véleményem szerint az én Rookie kutyámnak az a feladata, hogy szépen utánam jöjjön, ha sétálok, és a lábam elé feküdjön, ha leülök, nem pedig az, hogy a faji korlátok eltörlésének állítólagos előnyeiről társalogjon velem. (Nevetés.) Ami a delfineket illeti, szeretném egyszer s mindenkorra leszögezni a véleményemet – folytatta, hatalmas öklével nagyot csapva az asztalra. Drámai szünetet tartott, majd felemelte a hangját: – Az a véleményem, hogy a halnak a tányéromon a helye, nem pedig velem szemben az asztalnál, ahol kedvére szórakozhatik mindenféle ízetlen megjegyzésekkel! (Nevetés és taps.) Meglátják – kiáltotta végezetül –, ezek a delfinek maholnap már a polgárjogokat is követelni fogják!” (Hosszas taps, majd gúnyos és ellenséges kiáltások a delfinek rovására.)

Pop aggodalmai különösen tragikus formában jutottak kifejezésre az Egyesült Államok leghíresebb kirándulóhelyének közelében. Február 22-én Mr. és Mrs. Fuller, egy középkorú tanító házaspár, akik nászútra érkeztek a Niagara-vízeséshez, altatóval megmérgezték magukat a szállodai szobájukban. Búcsúlevelük, melyet a párnájukra gombostűztek, megmagyarázta végzetes elhatározásuk okát. Az a hír, közölték, hogy a delfinek beszélni tudnak, kétségbeesésbe kergette őket, mert az egész világon megkongatta a lélekharangot az ember felsőbbrendűsége fölött. Az esküdtszék végül is pillanatnyi elmezavart állapított meg, melynek okai nyilván az úti fáradalmakban és a korosabb személyek mézesheteivel természetesen együtt járó idegfeszültségben keresendők.

*

Igazán becsületére válik az amerikai népnek, hogy mihelyt lábra kaptak ezek a negatív megnyilatkozások, számos jóakaratú férfi és nő szállt síkra a delfinek jogainak védelmében és életkörülményeinek megjavításáért.

Egy pszichológus-csoport, amely az illetékes hatóság engedélyével több órán át beszélgetett Fával és Bivel egy floridai oceanáriumban, ahová átszállították őket, azután pedig más oceanáriumokban a beszélő delfinek néma testvéreit (their inarticulate brothers) is megfigyelte, jelentést tett közzé, s ez, amikor kivonatosan a sajtóban is megjelent, nagy hatást tett a közönségre.

„Fával és Bivel folytatott beszélgetéseink alapján – jelentették ki a pszichológusok – azt a következtetést vonhatjuk le, hogy e két delfin szókincse, ismeretanyaga és értelmi színvonala megegyezik az átlagos amerikai teenagerével, azzal a különbséggel, hogy a delfinek nem ismerik a vagány-nyelvet, és hibátlan angolsággal fejezik ki magukat. Magatartásukból ítélve a néma delfinek természetes intelligenciája sem kevésbé élénk, bár nyilvánvalóan nem tudják ilyen tökéletes eszközökkel kifejezni. Arra a megállapításra jutottunk, hogy az ember és a delfin kapcsolatainak, noha ezek az oceanáriumokban első pillantásra igen jók, a nagyobb egyenlőség irányában kellene fejlődniük. Az idomítók és a gondozók őszinte és sokszor megható szeretetet tanúsítanak a delfinek iránt, ebben azonban van egy árnyalatnyi leereszkedés, ami azt bizonyítja, hogy még nem sikerült leküzdeni az ember-állat komplexumot és az ezzel összefüggő előítéleteket. Sevilla professzornál viszont az ember-állat kapcsolat ellen nem hozható fel semmilyen kifogás. Egyébként valószínű, hogy Sevilla professzornak éppen mélységes embersége és teljes előítéletmentessége révén (his complete freedom from prejudices) sikerült oly nagyszerű eredményeket elérnie Fával és Bivel.

Valamennyi medencében, amelyet meglátogattunk – folytatja a jelentés –, a delfinek tápláléka kitűnő. Kellő orvosi ápolásban is részesülnek. Életkörülményeik azonban mégsem mondhatók tökéletesnek, és az a tény, hogy igen szűk terület áll a rendelkezésükre, előbb-utóbb károsan fogja befolyásolni lelki egyensúlyukat. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni szeretnénk, hogy egyetlen medencét sem volna szabad kör alakúra építeni, mert így a delfinek eltompulnak a szüntelen keringésben, akárcsak a ketreceikben fel-alá járkáló vadállatok. Helyesebb lenne téglalap alakú medencéket bocsátani a rendelkezésükre, melyeknek egyik oldala elérné a néhány száz métert, ez a hosszúság ugyanis lehetővé tenné, hogy teljes sebességgel ússzanak, és legalább a szabadság illúzióját élvezzék. Figyelembe véve azonban a delfinek legendás hűségét ember barátaik iránt, klausztrofóbiájuk megelőzésének legbiztosabb módja az lenne, ha időnként kimehetnének a nyílt tengerre, olyasféle engedéllyel, mint a katonák, akik eltávozást kapnak.”

Az Amerikai Anyák Szövetsége nem sokkal ezután szintén nyilatkozott a kérdésről, éspedig ugyanebben az értelemben. „Minthogy a delfinek beszélni tudnak – jelentették ki az Anyák –, senkinek sem áll jogában, hogy továbbra is állatoknak tekintse őket. Akkor pedig milyen jogon dug dr. Lilly vagy bármely más tudós elektródákat e teremtmények agyába? Milyen jogon dolgoztatják őket az oceanáriumok igazgatói bérfizetés és pontosan megszabott munkaidő nélkül, mint a cirkuszi állatokat? És miért kell a delfinlányoknak eltűrniük, hogy élettársukat az oceanáriumok igazgatója kényszerítse rájuk, ahelyett, hogy maguk döntenének, mint természetes környezetükben, ahol nyilvánvalóan szabad a párválasztás?”

*

Az egyházak reakciója általában roppant emelkedett szellemű volt, és messzemenő tanulságokban sem szűkölködött, mert többek között azt is érintette, hogy milyen lesz a delfinek eljövendő helyzete az emberi társadalomban. Ezt a problémát elsőnek egy Leed nevű evangélikus lelkész vetette fel, Jónás adóssága című, nagy port felkavaró cikkében. Leed megjegyezte, hogy a delfin a cetfélék családjához tartozik, akárcsak az a cet (vagy pontosabban ámbráscet), amely elnyelte Jónást. Márpedig nagyon figyelemreméltó tény, hogy a cet – maradjunk meg a hagyományos elnevezésnél – nem morzsolta szét Jónást hatalmas állkapcsával. Gyomorizmaival és gyomornedveivel sem zúzta pépes masszává. Amikor elnyelte, menedéket adott neki, nem pedig sírboltot. És néhány nap múltán visszaadta úgy, amint bekebelezte, épen és sértetlenül, hogy Jónás végrehajthassa a reá váró feladatokat, íme, a cetféle és az ember titokzatos, gondviselésszerű összjátéka!

Leed elmondta, hogy ezek a gondolatok a február 20-i sajtókonferenciáról szóló beszámolók olvastán merültek fel benne. Mindjárt belátta, hogy az ember még ma is adósa a cetnek, hálával tartozik neki, hiszen a cet a legrégibb időktől fogva magán viseli az ember iránti jóindulat predesztinált jegyeit. Nagy megdöbbenést érzett, fűzte hozzá Lee, amikor egy jó szándékú újságíró kérdésére Fa a maga őszinte és pajkos módján így válaszolt: „Ki az az Isten?” Hol az a keresztény, kérdezte Leed, akit ne fognának el fájdalmas érzések e roppant tudatlanság láttán? Az újságíró kétségtelenül legjobb tudása szerint válaszolt, de az egyetlen válasz, ezt bátran meg kell mondanunk, nem lehet egyéb, mint a térítő munka. Mert az a kérdés, hogy Ki az az Isten? nem afféle közönséges kérdés, amelyre igaz vagy hamis emberi válasz adható. Ez a kérdés: Ki az az Isten? már önmagában véve is törekvést fejez ki. Ha Fa értelmes lény, márpedig minden jel szerint igenis az, akkor képes megnyílni a hit rejtelmei előtt.

Leed merész tétele azonban némi ellenállással és különböző ellenvetésekkel találkozott mind az evangélikus, mind pedig a más felekezetekhez tartozó lelkészek között. „Nem vitatható – írta ezzel kapcsolatban egy D. M. Hawthorne nevű baptista lelkész –, hogy az állatoknak megvan a maguk helye a teremtésben. Akárcsak az ember, ők is Isten teremtményei, hiszen Isten valamennyiüket a Semmiből hívta elő, a legnagyobbat éppúgy, mint a legkisebbet, a leghasznosabbat éppúgy, mint a legártalmasabbat. De Isten alacsonyabb fokra helyezte őket az élőlények lajtorjáján, és fölébük rendelte az embert. Isten nem tette lehetővé a számukra, hogy szeressék Őt, imádják az Ő misztériumait, megtalálják jutalmukat az Ő Paradicsomában. Leednek igaza van abban – folytatta Hawthorne –, hogy a Fa nevű delfin a jelek szerint értelmes lény. Sajnos a lélek és az értelem nem azonos fogalmak. Van-e lelkük a delfineknek? Ez itt a kérdés. Hogy erről megbizonyosodhassunk, alkalmasint egy második kinyilatkoztatásra lenne szükség, vagy legalábbis valami biztos és kétségbevonhatatlan jelre. A delfin-evangelizáció nemes lelkű elgondolás, de talán sajnálatos visszaélésekre is alkalmat adna, hiszen ezáltal túl kellene lépnünk ama szövegeken, amelyeket Istentől kaptunk irányításul. Vajon jogunkban áll-e – kérdezte végezetül Hawthorne – módosítani a Szentírásnak mind a betűjét, mind a szellemét, és azt mondani egy delfinnek, mikor a katekizmusra tanítjuk, hogy a Megváltó öérette halt meg a kereszten?”

Ekkor lépett sorompóba Schmidt atya. Schmidt, aki Franciaországban született, valószínűleg zsidó családból, majd Kanadában és az Egyesült Államokban nevelkedett, nyílt és egyetemes látókörű jezsuita volt. Mint a, teológia doktora, a természettudományok doktora, mint etnológus, szociológus, numizmatikus és archeológus, a két anyanyelvén (az angolon és a francián) kívül jól beszélt olaszul, spanyolul, németül, románul és csehül (a csehek szerint tökéletes kiejtéssel, ami külföldieknél nagy ritkaság). Levelezésben állt Teilhard de Chardinnel, Lord Bertrand Russell-lel, Günther Andresszel, és Garaudyval, a marxista filozófussal. Már elmúlt hatvanéves, de éppen oroszul tanult, hogy – mint mondotta – „eredetiben olvashassa Tolsztojt”.

Schmidt nagy hévvel és nagy tehetséggel támadta Hawthorne tézisét. Legfőbb hibája, mondotta, az, hogy a vallás tekintélyével szembesíti azt az alantas és nevetséges beszédet, amelyet P. O. P. mondott Atlantában. Ha Hawthorne tudatában lett volna e veszélynek, ő maga fájlalná a legjobban. A kereszténységnek nem szabad eltűrnie azt a látszatot, mintha reakciós politikai tanokhoz kötődne, különben hitelét veszti. Éppen ellenkezőleg, arra kell törekednie, hogy kapcsolatban maradjon a világ fejlődésével, hogy magához hasonítsa a gondolkodás eredményeit, és ilyen vagy olyan módon feldolgozza a tudomány legjelentősebb vívmányait. Hawthornenak kétségkívül igaza van, amikor különbséget tesz lélek és értelem között. De az adott esetben milyen alapon állítja, illetve sejteti, hogy a delfineknek nincs lelkűk? Mert mi is a lélek, ha nem a teremtményeknek ama képessége, amellyel át tudják érezni a helyzetükből fakadó metafizikai szorongást, s amellyel ugyanettől meg is tudnak szabadulni, ha a hit lendülete segíti őket? A delfinek vallási képzetei, folytatta Schmidt, amiként Bi nyilatkozataiból kiviláglik (február 20-i sajtókonferencia), nyersek és primitívek; mindazonáltal fellelhető bennük a vallásos érzület lényege: 1. Az elveszett Paradicsom fogalma: a delfineket a régmúltban száműzték a földről. 2. A túlvilág fogalma: a föld a Paradicsom, ahová haláluk után bebocsátást nyernek. 3. Az önfeláldozás fogalma: hajlandók az életüket is odaadni, hogy minél hamarabb és minél biztosabban részesülhessenek az üdvösségben. 4. Az imádandó tökély fogalma: forró szeretetet éreznek az ember iránt, akit (pontatlanul) roppant jóságosnak és mindenhatónak képzelnek el. Igaza van Vercors-nak, a francia írónak, folytatta Schmidt, amikor azt állítja, hogy az emberi lényeg egyetlen komoly kritériuma nem a fizikai külső, nem a nyelv, még csak nem is az értelem, hanem a vallásos érzület.

Ellentétben Hawthorne felfogásával, nem szükséges egy második kinyilatkoztatásra várnunk, hiszen a kinyilatkoztatást éppen az bizonyítja, hogy máris felvethetjük a delfin-evangelizáció kérdését, mert megvannak hozzá az eszközeink. Azt a biztos és kétségbevonhatatlan jelet, amelyet Hawthorne követel, máris megkaptuk, mondotta Schmidt: ez pedig nem egyéb, mint a beszélőképesség csodaszerű megjelenése a delfineknél.

Az antropocentrizmus fölött, folytatta Schmidt, éppúgy eljárt az idő, mint a geocentrizmus fölött. Az ember már nincs egyedül a bolygóján. Mostantól fogva egyenrangú társat kell látnia azokban az állatokban, amelyekre ráillenek az ember önmagára szabott kritériumai. Ha túllépünk a szűk látókörű és irigy szellemek konzervativizmusán, be kell látnunk, hogy az ember és a delfin egy és ugyanazon lény, bár különböző neveket viselnek. Akkor nem lesz képtelenség azt mondani a delfinnek, hogy Krisztus az ő megváltásáért halt meg a kereszten, mert az ember szóba immár bele kell foglalni minden élőlényt, amelynek megadatott a vallásos érzület, s amely értelmes nyelven bevezethető az igazi hit világába.

Mindez, fejezte be Schmidt, nagy élvezettel térve vissza kedvenc tételére, újabb bizonysága annak, hogy tudomány és vallás között nincs igazi antinómia. Éppen ellenkezőleg, a tudomány segítségével kitágíthatjuk az ember fogalmát, s ezáltal lelkesítő távlatok nyílnak meg előttünk: ennek köszönhetjük, hogy immár az óceánok mélyébe is elvihetjük Krisztus igéjét.

E cikk hatására a különböző egyházak képviseletében számos pap fordult Lorrimerhez, és engedélyt kért, hogy érintkezésbe léphessen Fával és Bivel, akiket szerettek volna megtanítani a katekizmusra. Valamennyien igen udvarias, de határozottan nemleges választ kaptak. A bizottság, felelte Lorrimer, megérti a kérelmezők fölöttébb nemes indítékait, de pillanatnyilag nem látja módját a kérés kielégítésének, mivel az a hely, ahol Sevilla professzor Fát és Bit oktatja, nyilvánvaló biztonsági okokból szigorúan titkos őrizet alatt áll. A delfin evangelizáció problémája, legalábbis hivatalosan, még nem volt eléggé érett.(46)

A Fehér Ház figyelmét viszont egy egészen másféle probléma kötötte le, amely – úgy vélték – gyors megoldást kívánt. Nem elég egy-két delfint kitanítani. Ahhoz, hogy a delfinek az Egyesült Államok haditengerészetének értékes kisegítői legyenek, haladéktalanul meg kell tenni besorozásuk érdekében a szükséges intézkedéseket. Hallgatva tanácsadóira, az Egyesült Államok elnöke nem vesztegette az idejét: cselekedett. Hivatkozva Truman elnöknek 1945. szeptember 25-én kelt történelmi jelentőségű határozatára, amely az Egyesült Államok szárazföldi talapzatát is az országhoz csatolta, és ezáltal az ország tenger alatti határait a felségvizek határainál jóval messzebbre tolta ki, az Egyesült Államok kormánya kijelentette, hogy a jövőben az USA tulajdonának tekinti mindama delfineket, barna delfineket, kardszárnyú delfineket, ámbrásceteket és más cetféléket, amelyeknek párzási és vonulási területe az ország szárazföldi talapzatának határain belül esik. Az említett cetek halászata, üldözése és foglyul ejtése szigorúan tilos minden hajónak, bárkának és más vízi alkalmatosságnak, minden halásznak, halászcsoportnak vagy halászati vállalkozásnak, bármilyen nemzetiségű legyen is, és kizárólag az Egyesült Államok hatáskörébe tartozik. Ez a szöveg voltaképp jóval túlment azokon a gyakorlati meggondolásokon, amelyek a szerzőit ihlették. Új és nagy horderejű mozzanattal gazdagította a világ fejlődését: az amerikai delfin fogalma bevonult a történelembe.

9.

A február 20-i sajtókonferenciát követő nemzetközi visszhang nem volt váratlan: a szocialista államok udvariasan reagáltak, a baráti országok rajongtak, a harmadik világ nemzetei rajongásuknak és nyugtalanságuknak adtak hangot. Minthogy ez utóbbiakat napról napra jobban aggasztotta a vietnami eszkaláció, vezető köreikben ilyesféle kérdések hangzottak el, bár csak halkan: meddig fog még eljutni az Egyesült Államok az ipari haladás, a tudományos csodák és a világméretű terjeszkedés útján? A hidegháborút már megnyerte, a békés egymás mellett élést kihasználva minden fronton előrenyomult, az űrkutatásban utolérte a Szovjetuniót; minden más téren meg is előzte; Latin-Amerikában, valamint Afrika és Ázsia egy részében tetszése szerint juttatja hatalomra és buktatja meg a kormányokat; Nyugat-Európa a lába előtt hever; nem kell-e most attól félni, hogy megszédül roppant hatalmától, és valahányszor egy kis ország ellenállást tanúsít, elaknásítja a kikötőit, vagy elsüllyeszti a flottáját a delfinek segítségével?

Angliában A. C. Crescent, a ch...-i választókerület alsóházi képviselője interpellációt nyújtott be a miniszterelnökhöz, s megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy Nagy-Britannia, ez a jellegzetesen tengeri ország, így lemaradt a delfinkutatásban. A. C. Crescentet a tulajdon pártja is bogaras különcnek és egy kissé bolondnak tartotta, de heves, túlzott, puskaporos kirohanásai azért mindig nagy figyelmet keltettek. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy „ebben az országban” vannak ugyan kiváló cetológusok, de Nagy-Britannia nem rendelkezik a szükséges anyagi eszközökkel, hogy évente sok száz millió font sterlinget fordítson pusztán a cetológiára, azonkívül Anglia partjai mentén nincsenek meleg vizű tengerek, ami nélkülözhetetlen feltétele a delfinnevelésnek. A. C. Crescent erre megkérdezte, vajon a miniszterelnök úr csakugyan oly tudatlan-e a szóban forgó kérdésekben, hogy nem tudja, miszerint hideg vízi delfinek is léteznek. A miniszterelnök azt felelte, hogy mind Fa, mind pedig Bi Tursiops truncatus, és tudomása szerint a Tursiops truncatus meleg vízben él. A. C. Crescent kijelentette, hogy véleménye szerint a víz hőmérséklete a kérdés szempontjából teljesen közömbös (was completely immaterial). Személyes tapasztalataiból kiindulva nem látja be, miért lenne a hideg víz az ábécé-tanulás akadálya. (Nevetés.) Megkérdezte a miniszterelnöktől, mi értelme van annak, hogy évente óriási összegeket fordítanak a Royal Navyre, amikor a rendkívül költséges brit repülőgép-anyahajókat bármely pillanatban elsüllyesztheti egy ellenséges delfin, akit semmiféle radarral nem lehet felderíteni. (Hear! Hear!)(47)

A miniszterelnök kijelentette, hogy a tisztelt képviselő úr aggodalmai alaptalanok, minthogy ez idáig csak az amerikai delfineknek van hadászati jelentőségük. A ch...-i választókerület tisztelt képviselője erre az iránt érdeklődött, vajon a miniszterelnök úr képes-e biztosítékokat nyújtani arra vonatkozólag, hogy sem a népi Kínának, sem a Szovjetuniónak nem lesznek soha ilyen hadászati jelentőségű delfinjei. A miniszterelnök azt felelte, hogy efféle biztosítékokkal nem szolgálhat, de szükség esetén Nagy-Britannia flottája a NATO keretében élvezhetné az amerikai delfinek védelmét. A. C. Crescent nagyot lélegzett, és felcsillant a szeme. A miniszterelnököt sikerült behúzni a csőbe.

„Más szóval – jelentette ki – engedélyt kérünk az Egyesült Államoktól, hogy életben maradhassunk, és az Egyesült Államok nagy kegyesen megengedi! Felkérjük az Egyesült Államokat, hogy mentse meg a font sterlinget, és az Egyesült Államok erre is hajlandó! Nincsenek delfinjeink, de annyi baj legyen, majd az Egyesült Államok kölcsönadja az övéit! Amit Disraeli mondott Írországról Angliával kapcsolatban, az most rólunk is elmondható az Egyesült Államok vonatkozásában: »méltóságteljes koldusok« lettünk. (Tiltakozó hangok.) Nincs többé független gazdasági életünk, nincs saját pénzünk, nincs saját külpolitikánk. (Közbekiáltások: »Gaulle-ist! Gaulleist!«) Ha gaulle-istának lehet nevezni azt, aki szereti Nagy-Britanniát, akkor igenis gaulle-ista vagyok. (Nevetés.) Nem titkolhatom: mélységesen felháborít, hogy a presztízsünk egyre romlik a világban, s hogy feltétel nélkül mindenben követjük az Egyesült Államokat. Ezek tények, és képmutatás lenne, ha nem vennénk tudomást róluk: a legjobb úton haladunk afelé, hogy hajdani gyarmatunk gyarmatává legyünk!” (Heves kiáltások: „Shame! Shame!”)(48)

Franciaországban Marius Sylvain, a parlamenti ellenzék egyik legsziporkázóbb tagja, a következő interpellációban fordul a miniszterelnökhöz:

„Ön méltán hajtotta meg az elismerés zászlaját az amerikai tudomány előtt, amely »gigászi lépéssel haladt előre«, amidőn megtanította beszélni a delfineket. Ez nagyon szép, miniszterelnök úr, de nem elég. Szabadjon felkérnem, hogy fűzze tovább egy kissé a gondolatait. Franciaországnak nincsenek beszélő delfinjei. Az Egyesült Államoknak vannak. Gondolja, miniszterelnök úr, hogy helyesen cselekedtünk, amikor 1969-ben kiléptünk a NATO-ból, noha a jelenlegi történelmi szakaszban egyetlen hadiflotta sem lehet meg többé e nélkülözhetetlen segítőtársak védelmi és felderítő szolgálata nélkül? (Taps a Baloldali Szövetség és a Demokrata Centrum soraiban.) Egyszóval, felszólítom a kormányt, hogy nézzen szembe a tényekkel, s ne meneküljön nagyhatalmi álmokba, melyeket a legszűklátókörűbb nacionalizmus ihlet. ( Tiltakozás az U.N.R.(49) padsorai felöl.) Nyíljon fel a szemük, uraim! Gazdasági, pénzügyi, katonai szempontból Franciaország kis ország, amely nem boldogulhat egyedül! (Élénk tiltakozás az U.N.R., a Függetlenek és néhány kommunista részéről.) Tagadják? (»Igen! Igen!«) Jó, akkor hadd mondjam meg, hogy Franciaországnak választania kell: vagy visszalép a NATO-ba (tiltakozás az U.N.R. és a kommunisták padsorai felől), s akkor hajói megkapják az Egyesült Államoktól a delfinek védőpajzsát, amely nélkül jelenleg minden hadiflottát nyugodtan ki lehet szállítani a rozsdatemetőbe (tiltakozás); vagy pedig Franciaország is neveljen magának saját delfineket. (Kiáltások: »Úgy van! Úgy van! Miért ne?«) Azt kérdik: »Miért ne?« Nekem is ez a véleményem. (Gúnyos kiáltások az U.N.R. soraiból: »Akkor szavazzon velünk!«)

Azt mondom, önökkel együtt: miért ne?, de azért mégsem fogok önökkel szavazni, és azt is megmondom, hogy miért. Előbb azonban szíveskedjenek elgondolkodni néhány tényen és számadaton. Az Egyesült Államoknak százötven cetológusa van. Japánnak nyolcvan. Angliának és az NSZK-nak körülbelül tizenöt-tizenöt. És tudják-e, uraim, hány cetológusa van Franciaországnak? Kettő! (Kiáltások, tiltakozás.) Ismétlem: kettő. Hadd kérdjem meg a kormánypárti többség tisztelt képviselőit, akik 1958 óta vannak hatalmon: mit tettek azóta a cetológiáért? Majd én válaszolok önök helyett: semmit! Semmit a világon! (Taps, tiltakozás.) Megszervezték a cetológiai kutatást? Nem. Létesítettek-e cetológiai laboratóriumokat, és gondoskodtak-e a szükséges anyagi fedezetről? Nem. Gondoskodtak-e a cetológus-képzésről? Nem. Befogtak-e néhány földközi-tengeri delfint, hogy tanulmányozni lehessen őket? Nem. Legalább medencéket építettek-e, hogy majd a jövőben legyen helye a delfinjeinknek? Szó sincs róla. A két francia cetológus közül az egyik arra kérte önöket, bocsássák rendelkezésére egy Marseille melletti sziget csücskét, hogy ott dolgozhasson a delfinjeivel: megadták neki? Nem. És tudja-e, miniszterelnök úr, hol tanulmányozza a delfineket ez a cetológus? Megmondom önnek: az Egyesült Államokban!”(50) (Nevetés, taps, felháborodás.)

Olaszországban és a többi nyugat-európai államban a politikai visszhang lényegében azonos volt a franciákéval és az angolokéval. Az Atlanti Paktum hívei és ellenfelei egyaránt arra használták fel az amerikaiak sikerét, hogy újabb érveket merítsenek belőle a maguk álláspontjának alátámasztására. De a legeredetibb filozófiai visszhanggal Olaszország válaszolt, egy tanulmány jellegű cikk formájában, amely mindenütt nagy feltűnést keltett a világon.

A cikk szerzőjét Luigi Monteverdi hercegnek hívták. Volt Rómában egy gyönyörű reneszánsz palotája, csupa márvány, oszlop és szobor, szerette az absztrakt festőművészetet, és tagja volt az Olasz Kommunista Pártnak. A külföldi elvtársak, akik néha nála vendégeskedtek, reggel egy kissé meghökkenve ébredtek a baldachinos ágyban, és ugyancsak meghökkenve tisztálkodtak a márvánnyal borított fürdőszobában. A herceg karcsú, elegáns, ezüstös halántékú férfi volt, több mint száznyolcvan centi magas, de finom arcvonásaival és minden hetykeség nélküli magatartásával legföljebb középtermetűnek látszott. Raymond Lutin, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, aki egyszer vele együtt reggelizett a palota hatalmas ebédlőjében, megkérdezte tőle: – Miféle hangok ezek, Monteverdi? Mintha valami zsolozsma volna. – Luigi Monteverdi finoman legyintett: – Semmi, egy kis monsignore misézik a szomszéd helyiségben a nagynénémnek és a két unokahúgomnak. – De hát ki fizeti a monsignorét? – kérdezte Lutin. – Én, természetesen. – Lutin elnevette magát: – Elvtárs, emlékszik, mit mondott Lenin: akinek pópa kell, fizesse meg a pópát; szerintem a nagynéni kötelessége volna, hogy fizessen. – Impossibile(51) – mondta a herceg halványan elmosolyodva –, a mise az övé, de a kápolna az enyém.

Cikkében Luigi Monteverdi párhuzamot vont a kétféle genezis között, ahogy mondta: az egyik a Biblia első könyvének a genezise, a másik Engels materialista genezise, melyet A természet dialektikájá-ban fejtett ki.

Az első genezis egy demiurgoszra hivatkozik. Isten megteremtette az eget és a földet, majd megteremtette az állatokat, mindegyiket a maga fajtája szerint. Az embert is megteremtette a porból, a tulajdon képmására, és orrlyukaiba fújta az élet s az értelem szikráját. Ezek után az ember mint a teremtés pillanatától fogva gondolkodó és kiváltságos lény, megkapta Istentől a földet, hogy birtokába vegye, és az állatokat, hogy uralkodjék rajtuk.

Engelsnél, aki Darwin felfedezései alapján dolgozta ki a maga genezisét, a demiurgosz-hipotézis eltűnik. Az embert nem teremtették. A majomból fejlődött emberré, fokozatosan. „Aznap – írta Engels –, amikor évezredek harcai után a kéz véglegesen differenciálódott a lábtól, és lehetővé vált a függőleges testtartás, az ember elkülönült a majomtól, és létrejött a tagolt nyelv kialakulásának s az agy bámulatos tökéletesedésének alapja.” Engels hangsúlyozza, milyen döntő szerepet játszott e fejlődésben az emberi kéz. A kéz ugyanis, mihelyt ősünk, a majomember nem használta többé lábnak, más feladatokra szabadult fel. Lehetővé tette a munkát, kifinomult általa, a munka viszont megsokszorozta az érintkezés igényét. Ebből a növekvő igényből született meg a tagolt nyelv, s ugyanakkor ebben gyökerezett az agy tökéletesedése.

A Bibliában tehát Isten keze formálja meg az embert, és Isten lehelete ruházza fel értelemmel a teremtés kezdetén, Engelsnél viszont, hogy úgy mondjuk, az ember önmagát alakítja emberré, lassanként elkülönülve a majomembertől, a tulajdon kezével s az alkotó munkával, melyet ez a kéz tett lehetővé.

Nagyszerű elmélet, írta Luigi Monteverdi, s keletkezése pillanatában igen nagy történelmi jelentősége volt, mert korának tudományos igazságaira támaszkodva Engels roppant eredményesen küzdött az embereknek ama káros hajlandósága ellen, hogy tetteiket a gondolataikkal magyarázzák, nem pedig a szükségleteikkel...

Mindazonáltal, folytatta Monteverdi, nem szabad megfeledkezni az ismeretek történelmi és történelmileg mindig viszonylagos jellegéről. A tudomány sokat haladt Engels óta, ma is tovább halad, és legutóbbi eredményei talán feljogosítanak arra, hogy ismét elgondolkozzunk azon a szerepen, melyet a nagy marxista filozófus a kéznek tulajdonított az emberi értelem kibontakoztatásában. Most ugyanis olyan állatokat látunk – Sevilla professzor delfinjeit, Fát és Bit –, amelyek elsajátítják a tagolt nyelvet s a tagolt nyelvvel együtt járó elvont műveleteket, de a nyelvet az embertől kapják, és tisztán szellemi erőfeszítésük révén értik meg, anélkül, hogy e folyamatban bárhol is közbelépne az emberi kéz, melyet a cetfélék oldaluszonyai semmiképpen sem helyettesíthetnek. Jogos tehát a kérdés, hogy Engels, a keresztény felfogás idealizmusa ellen hadakozva, nem lőtt-e kissé túl a célon, felcserélve a természetes evolúció mozzanatait. Ha a beszélő delfinek példája azt bizonyítja, hogy a tagolt nyelv megjelenése mindenütt lehetséges, ahol az agyvelő elér egy bizonyos komplexitást, akkor paradoxon lenne azt állítani, hogy az ember a szerszámként szolgáló kéznek köszönheti a gondolkodás és a beszéd képességét. Talán helyesebb, ha állításunkat úgy fogalmazzuk meg, hogy az ősember agyának a fejlődése tette lehetővé mind a kéz alkotó felhasználását, mind pedig a tagolt nyelv kialakítását. Végső soron, zárta le fejtegetéseit Monteverdi, a materializmus, amelyet Engels vall, s az ő nyomában mi is vallunk, mit sem veszít azzal, hogy az ember bámulatos kiemelkedése az állatvilágból immár nem a kéz, hanem az agysejtek fejlődésével és differenciálódásával magyarázható, amiként nemrég a tagolt nyelvet elsajátító delfinek szenzációs példája is igazolta.

*

Monteverdi cikke, bármilyen jelentős volt is azoknak, akiket érdekel az ember megjelenése bolygónkon, egyáltalán nem keltette fel az amerikai Haditengerészeti Minisztérium és Külügyminisztérium figyelmét. E hatóságok vigyázó szeme olyasmire fordult, amit sokkal fontosabbnak tartottak. Lázas érdeklődéssel várták, hogyan fog reagálni a Szovjetunió a február 20-i sajtókonferenciára. A visszhang két részletben érkezett meg, és igen hosszú idő után, legalábbis a türelmetlen megfigyelők úgy érezték.

Február 23-án, vagyis három nappal a sajtókonferencia után, a Szovjetunió kormánya udvarias hangon gratulált az Egyesült Államok kormányának, az amerikai tudósoknak és az amerikai népnek a zoológia terén elért kiemelkedő eredményekhez.

Ezután hosszú hallgatás következett, és egészen március 2-ig kellett várni, amíg a Pravda egy aláírás nélkül közölt cikkben visszatért a delfinek problémájára. A szovjet tudósok, mondta a cikkíró, már hosszú évek óta tanulmányozzák a delfineket, és kiemelkedő sikereket(52) értek el. A cikkíró elismerte Sevilla professzor delfinjeinek teljesítményét, de azért egy csöppet sem volt az a benyomása, mintha a szovjet cetológia bármiben is elmaradt volna az amerikai mögött. „Igaz – tette hozzá –, az összehasonlítás nem könnyű, mert a Szovjetunió delfinológiai programja célkitűzéseiben és módszereiben egyaránt különbözik az amerikai delfinológiai programtól. Ellentétben az amerikaiakkal, akik a kapitalista struggle for life-ból(53) sarjadó individualista gondolkodásmód rabjaiként mindössze egy-két delfinre összpontosították erőfeszítéseiket, és a szenzációs produkció lebegett a szemük előtt, a mi tudósaink arra törekedtek, hogy a delfinek írástudatlanságát felszámolva, lerakják a tömegkultúra alapjait a delfinek között. Ez bizonyos mértékben máris sikerült, mert tudósaink kidolgozták az érintkezésnek egy leegyszerűsített rendszerét, melynek segítségével mintegy száz fekete-tengeri delfint munkába lehetett állítani. Ezek a delfinek máris részt vesznek a halászatban, és működésük teljesen kielégítő.”

– Az isten verje meg – mondta Lorrimer, miután Adams átadta neki e cikk fordítását –, most aztán ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Mit jelent az, hogy „bizonyos mértékben sikerült”? És az mit jelent, hogy „az érintkezés leegyszerűsített rendszere”? Én is valamiféle „leegyszerűsített érintkezési rendszert” alkalmazok a kutyámmal szemben, de azt azért mégsem lehet nyelvnek nevezni! A fene egye meg őket, ahány gomb van az egyenruhájukon, mind begombolják!

*

Goldstein, akit március 6-án, pénteken jelentett be Adams, szombaton a kora délutáni órákban meg is jelent a bungalóban, nagydarab ember volt, a válla széles, a mellkasa horpadt, vörös és fehér szőrcsomók bújtak elő kihajtott gallérjából, a nyaka izmos, arcvonásai kemények, az álla támadó, a haja sűrű, fehér és göndör, egy öreg oroszlánra emlékeztetett, néhány lépést tett a bungaló teraszán, vastag, izmos lába minden lépésnél mintha fel akart volna pattanni a gumitalpakról, fejét egy kissé előrehajtotta, vaskos, gömbölyű válla megfeszült, apró kék szeme nevetősen és ravaszul meredt Arlette-re és Sevillára, nevem Goldstein, mondta hangosan, nagy, szőrös kezét Sevilla felé nyújtva, én vagyok az a zsidó cápa, aki mától fogva uraságod minden szerzői honoráriumából lecsíp tíz százalékot, végtelenül örülök a szerencsének, Miss Lafeuille, ön igazán gyönyörű, még sokkal szebb és elbűvölőbb, mint a fényképein, szakasztott olyan, mint Maria Mancini, tudja, az a nő, akit XIV. Lajos úgy imádott, Goldstein, mondta Sevilla nevetve, hiába próbálja lenyűgözni Arlette-et a műveltségével, elsőnek a Life hasonlította Maria Mancinihoz, és különben is hiába udvarol neki, egy hét múlva feleségül veszem, inkább üljön le, és igyék valamit, feleségül veszi?, kérdezte Goldstein lehuppanva egy fehérre mázolt karosszékbe, amely megreccsent a súlya alatt, mit gondol, mikorra tudja befejezni a könyvét Fáról és Biről? gondolom, még hat hónap kell hozzá, Goldstein vidám és átszellemült arccal felemelte a fejét, fehér haja dicsfényként ragyogott körülötte, hát akkor, Bruder, mondta megveregetve Sevilla vállát, hat hónap múlva kell megnősülnie, amikor majd kijön a könyve, máris látom a nagybetűs címeket az újságokban:

PA WEDS MA!(54)

Sevilla és Arlette elnevette magát, Goldstein elbődült, micsoda reklám, a közönség imádni fogja magát, Sevilla, maga olyan híres, hogy azt várják, valami aranybányát vesz feleségül, most könnyekig meg lesznek hatva, ha kiderül, hogy a felesége egy szegény kis gépírónő, de hát én nem vagyok szegény kis gépírónő, mondta Arlette, persze hogy nem, mondta Sevilla, nem is tudom, hány diplomája van, és az apja igazgató egy biztosítótársaságnál, tudom, tudom, mondta Goldstein, gondolhatják, hogy bemagoltam az életrajzukat, mielőtt idejöttem, én nem azt az igazságot mondom, ami a tényeken alapszik, hanem azt az igazságot, amit az újságok fognak közölni, egész Amerika odalesz a meghatottságtól, ha megtudja, hogy Sevilla a titkárnőjét veszi feleségül, nem pedig Madame Machin-Schproummal, az acélkirálynővel áll össze, sajnos, mondta Sevilla, szó sem lehet róla, hogy várjunk, amíg a könyv megjelenik, egy héten belül összeházasodunk, Goldstein kifeszítette hatalmas vállát, és összevonta szemöldökét, ide hallgasson, nem akarok modortalan lenni, Sevilla felemelte a kezét, kár a gőzért, mondta nevetve,

jó, mondta Goldstein, és morgott valamit a fogai között, nem lehetett érteni, talán németül volt, Sevilla meglepődve nézett rá, és Goldstein visszanézett egy teljes másodpercig, komoly és feszült arccal, ide hallgasson, Sevilla, öntsünk tiszta vizet a pohárba: zsidó maga, vagy nem? nagy megtiszteltetésnek venném, ha az volnék, mondta Sevilla, fejét a karosszék támláján nyugtatva, és fekete, ragyogó, félig lehunyt szemével figyelte Goldsteint, ez nem válasz, mással pedig nem szolgálhatok, nézze csak, tette hozzá Sevilla, az igazság az, hogy magam sem tudom, még Mr. C sem tudja, és elvégre is mit számít, hogy zsidó vagyok-e, vagy sem, nekem jólesik arra gondolnom, mondta Goldstein, mélyebb regiszterekben rezegtetve a hangját, félig őszinte, félig megjátszott érzéssel, amelyen utólag mintha maga is mulatott volna, jólesik arra gondolnom, hogy korunkban a legtöbb felsőbbrendű ember zsidó volt: Einstein, Freud, Marx, ez aztán a faj védelem, mondta Sevilla, és mit szólna, ha kétesebb neveket is felsorolnék: Oppenheimer? Teller? Goldstein elbődült, ne keverjük össze a dolgokat, Sevilla! Tellerről nekem is megvan a véleményem, ő hozta tető alá a hidrogénbombát, pedig béke volt, de Oppie, az más, Oppie-t meg kell védenem, ő a háború alatt csinálta meg az atombombát, amikor attól kellett félni, hogy Hitlernek talán előbb sikerül, tudom, mondta keserűen Sevilla, a nácik ellen csinálta az atombombát, és Truman a japánok ellen használta fel, íme a tudományos kutatás iróniája, Goldstein az ajkához emelte whiskys poharát, ivott, Sevilla irigykedve nézte a kezét, széles volt, izmos, a hüvelykujja nagyon hosszú, nem is fogta a poharat, hanem úgyszólván birtokba vette, látszott, hogy olyan embernek a keze, aki otthonosan mozog a tárgyi világban, belőlem már kiveszett ez az egyszerűség, gondolta Sevilla,

Goldstein letette a poharát, öregem, ha én veszem kézbe a pénzügyeit, tessék bizalommal lenni a doktor bácsihoz, Adams azt mondja, már két éve tizenötezer dollár fekszik a bankszámláján, és maga nem csinál vele semmit, ez botrány, ha kihelyezi tíz százalékra, akkor két év alatt még háromezer dollárt kap a tizenötezerhez, abból kicserélheti az öreg Buickját, és a tőkéhez hozzá se kell nyúlnia, de miért cserélném ki a Buickomat? na tessék, mondta Goldstein, széttárva nagy tenyerét és Arlette-hez fordulva, hogy tanúnak hívja, előre tudtam: egy próféta, mi zsidók nem tudjuk, mi az a kispolgári magatartás, ha pénzről van szó, nálunk nincs középút, vagy pénzemberek vagyunk, vagy próféták, emlékszik Dos Passosnak arra a figurájára, milliomos lesz, felveszi a bankban a vadonatúj bankjegyeket, ropogósak, jószagúak, olyan szépek, hogy vallásos áhítattal az ajkához emeli és megcsókolja őket, nahát, én is valami effélét csináltam az első pénzemmel, fiatal koromban egy óriási összeget hordtam a szívem felett, készpénzben, reggeltől estig, hallatlanul felpezsdített, úgy éreztem, hogy a dollárok még a bőrtárcán és az ingemen át is melengetik a szívemet, vannak misztikusok, akik a szívükön hordják az Istenüket, de az Isten jelenléte őket sem tölthette el akkora boldogsággal, mint engem a dollárjaim, mert éreztem, hogy új embert csinálnak belőlem, az erőm megszázszorozódott, éltem, nem akartam vásárolni semmit, minden egyéb élvezet fakónak látszott ahhoz a tudathoz képest, hogy megvásárolhatnám, ha akarnám, és őszintén mondom, amit azóta szereztem, jachtot, autót, házat, sohasem volt annyira az enyém, mint azok az első dollárok, eszeveszett boldogság volt, kimondom kereken, hogy a pénz bolondja vagyok, mint ahogy maga, Sevilla, az önzetlenség bolondja, éppoly szenvedélyes, mint én, csak ellenkező előjellel, esküszöm, Bruder, ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy ugyanabból a vérből származunk mind a ketten, te is meg én is,

furcsa ember maga, mondta Sevilla, olyan erős magában a szerzési vágy, hogy még a származásomat is ki akarja sajátítani, ide hallgasson, zárjuk le ezt a témát egyszer és mindenkorra, apám nyolcéves koromban elhagyta az anyámat, és Miamiba ment egy kubai nővel, ahogy most visszagondolok rá, jobbat nem is tehetett volna, szegény feje, nagyon szerettem, vidám, érző szívű ember volt, az anyám pedig görcsös, merev, no jó, elmegy, pontosabban megszökik, és attól fogva minden reggel, minden este külön imával kell a Szűzanyához fohászkodnom az üdvösségéért, anyám parancsára, napközben pedig anyám szüntelenül tölti belém a gyűlöletet és a megvetést, amit apámmal szemben érez, iszonyatos volt, még ma is látom, sovány, sárga bőrű asszony, a haja fénytelen, a szeme kérlelhetetlen, csak a gyűlöletnek él, minden egyéb gondolatát a hitbuzgalomnak és a pszichiátriának szentelte, furcsa dolog, de a gyűlöleten kívül nem volt egyetlen hiteles érzése, még nevetni is csak erőltetve tudott, így, ah, ah, a torka mélyéből, megvető fölénnyel, nahát, betöltőm a tizenkét évet, apám meghal, és attól fogva hiába kérdezősködöm felőle, vastag falba ütközöm, soha nem kapok választ, a legszigorúbb tabu veszi körül, mintha anyám másodszor is meg akarná ölni a hallgatásával, hát akkor, Goldstein, honnan tudjam, hogy az apám zsidó volt-e vagy sem, nem tudok róla semmit, még a foglalkozását sem ismerem, mindössze annyit tudok, hogy a nagyapám Spanyolországban született, és még apám is idegenszerű kiejtéssel beszélt, „egy idegen”, mondta anyám, „nem lett volna szabad egy idegenhez mennem feleségül”, egyszóval, Goldstein, nyugodjon bele, én is egy vagyok a sok millió amerikai közül, akinek se gyökere, se hagyománya, de még fajtája sincsen, fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, és ne képzelje, hogy szégyellem és takargatom a zsidó származásomat, ilyesmire nem is gondoltam, mondta Goldstein, felhajtotta a poharát, letette, egy pillanatig hallgatott, súlyos oroszlánfeje a mellére hajlott, két széles kezét a térdén nyugtatta, aztán vagy harminc centire felemelte, egy-két másodpercig vízszintesen tartotta, mozdulatlanul, majd egyszerre ejtette vissza mind a kettőt a combjára,

jó, hol az a szerződés, amit Brücker küldött? ott, az asztalon, a pohara mellett, kitettem, amikor értesített, hogy eljön, hadd lássuk, mondta Goldstein, kinyújtotta kezét, de nem fogta meg a papírlapot, Sevillára nézett, felvonta a szemöldökét, az előbb azzal vádolt, Sevilla, hogy fajvédő vagyok, ez a vád igazságtalan, én zsidó hazafi vagyok, ennyi az egész, ha az angolok büszkék lehetnek arra, hogy angol ember fedezte fel a nehézkedés törvényeit, akkor én miért ne lehetnék büszke Einsteinre! maga is tudja, hogy aki a hazáját védelmezi a hódító ellen, többé-kevésbé soviniszta lesz, és hát mi egyéb volna a zsidó, mint egy olyan ember, akinek a hazáját állandóan veszély fenyegeti, csakhogy a mi esetünkben még az is különleges, hogy a zsidónak a saját bőre a hazája, vegye például a többi népet, mondjuk a vietnamiakat, na kérem, a vietnamiból végső soron lehet áruló, ha átmegy az ellenséghez, eladhatja a hazáját, de megmenti a bőrét, mi zsidók viszont testestül-lelkestül egybeesünk a zsidó hazával, a zsidó haza nem egyéb, mint az orrom, a szájam, a göndör hajam, a szemem vágása, az én hazám rám van tapadva, hát akkor ne csodálkozzon rajta, hogy igazán csak a többi zsidóban tudok megbízni, rajtuk kívül csupa potenciális támadót látok mindenütt, Sevilla felemelte a kezét, ha sértőnek találja a fajvédelem szót, visszavonom, a sovinizmus jobban tetszik? maga is használta az előbb, Goldstein, vagy nem? még ez is túl erős? ne haragudjék, úgy látszik, nincs olyan kifejezés a szótárban, amely pontosan leírná ezt az állandó és túlzott védelmi készültséget, maga gúnyolódik velem, mondta Goldstein, méghozzá tipikus zsidó iróniával, az isten áldja meg, mondta Sevilla, az irónia az irónia, Goldstein jóindulatúan rámosolygott, az órájára nézett, kár, hogy nem érünk rá tovább vitatkozni, egy óra múlva indul a repülőgépem, nahát, tette hozzá, kezébe véve a szerződést, lássuk, miféle gazemberségek állnak itt, még mielőtt elolvasnám, gratulálok magának, hogy volt esze, és nem írta alá, elmerült a szövegben, atyaúristen, micsoda szélhámos, dünnyögte egy pillanat múlva, szélhámos?, kérdezte Sevilla, Goldstein elnevette magát, nem, nem éppen szó szerint, ne vegye szó szerint, csak úgy szélhámos, mint általában a becsületes üzletemberek, vagyis meg akarja lopni, de igazán nagyon józan határok között, ráadásul pedig nagyszerű kiadó, dinamikus, bátor, jó kezekbe került, Sevilla, megengedi, hogy telefonáljak, Miss Lafeuille? máris hozom a készüléket, mondta Arlette, egy pillanat múlva visszajött, a hosszú fehér zsinór kígyóként tekerőzött mögötte a piros kőkockákon, Goldstein jól megnézte magának, milyen jó kis nő, és komoly, megbízható, strapabíró, felhívom ezt az útonállót, mondta kacsintva, hatalmas tenyerével befödve a kagylót, múlt az idő céltalanul, várakozás, üresség, Goldstein Brückert kereste, ennyi az egész, Sevilla Arlette-re nézett, rámosolygott, Arlette visszamosolygott, Goldstein elrévedve nézte mind a kettőjüket, kifejezéstelenül, Sevilla úgy érezte, mintha az élet áradó folyama, amely indulatokat, gondolatokat, terveket vagy félelmeket sodor szüntelenül, most lopva megállna ebben az üres, fehér, színtelen és tartalmatlan pillanatban, Brücker?, mondta Goldstein hangosan, és a folyam tovább áradt, Brücker, itt Goldstein beszél, Sevilla ügyében telefonálok, igen, igen, én vagyok az ügynöke, na, azért nem kell úgy elkeseredni, öregem, haha, dehogy, dehogy, én is nagyon szeretem magát, hat hónapon belül megkapja a kéziratot, holtbiztos, ő maga írja, nem mindennapi alak, pezseg az élettől és a szellemtől, sose izguljon, ezzel nem lesz semmi baj, csak a maga szerződésével van baj, ezennel kijelentem, hogy fenntartjuk az összes kiadás előtti és utáni jogokat, továbbá, az összes fordítói jogokat és az összes megfilmesítési jogokat, micsoda? maga? egy csöppet sem vérzik a szívem magáért, maga megkapja az amerikai, angol, kanadai, ausztráliai jogokat, minden angol nyelvű országot, az nem csekélység... másodszor, tizenöt százalék honoráriumot kérünk, nem, kedves uram, NEM, tizenöt százalék, ez az utolsó szavam, mondtam, hogy tizenöt, az annyi mint hét meg nyolc, és persze valamivel több előleget, mint az a nyavalyás ötvenezer dollár, amit ajánlani tetszett micsoda? micsoda? mondom: nyavalyás, száz? nézze, Brücker, ne vicceljen velem, lehet, hogy meg fog lepődni, de én kijelentem magának, hogy nem kell a százezer dollárja, érti, nem kell, köpök rá, szarok rá, ha éppen tudni akarja, nem, Brücker, ezt a könyvet nem fogja megkapni azért a koszos, rühes, ótvaros százezer dollárjáért! igen, Brücker, szarok rá, azt mondom, amit akarok, na végre! bravó! hogy mennyit, hát kétszázat, Goldstein eltartotta fülétől a kagylót, befedte a tenyerével, Sevillára nézett, és normális hangon mondta: bőg, mint a szamár, de amit mond, annak már semmi jelentősége, már eldöntötte magában, hogy megadja, csak vitatkozik még egy kicsit, pusztán hivatástudatból, Sevilla felvonta a szemöldökét, de hát nem túl nagy ez az összeg? ne vicceljen, mondta Goldstein, csak az angol nyelvű országokban több mint kétmillió dollár honoráriumot fog kapni, s hogy Brückernek mennyi üti a markát, azt nem is merem megmondani, megint a fülére szorította a kagylót, bocsánat, nem, nem bontott szét, ide hallgasson, Brücker, ne vesztegesse hiába az időt, az én időmet, a Sevilláét, a saját idejét, mondom, hogy kétszáz! micsoda? elfogadta? mikor? most mindjárt? nagyszerű, küldjön egy új szerződést Sevillának, postafordultával visszakapja, mondom, hogy postafordultával, ezt én garantálom, holnap nem, de hétfőn, ha megfelel, hétfőn boldogan felkeresem, letette a kagylót, rátenyerelt a combjára, tekintete Arlette-ről Sevillára siklott, büszkének és fáradtnak látszott, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, egy kicsit szuszogott, mint valami nagy testi erőfeszítés után, mennyi pénz, mondta Sevilla egy pillanat múlva, Goldstein az órájára nézett, és felállt, mondok valamit magának, Sevilla, fogadja meg a tanácsomat, komolyan beszélek, mihelyt megkapta Brückertől az előleget, vegyen egy nagy házat, nagy kerttel, és abban a nagy kertben építtessen egy atomóvóhelyet, én is ezt csináltam, az az érzésem, hogy rohamléptekkel közeledünk egy világméretű nagy disznóság felé.

*

No, mondta Sevilla, Goldstein most már éppen vacsorázik a repülőgépen, és nyilván nagyon meg van elégedve magával, elnevette magát, rokonszenves ember, mondta Arlette, tetszett nekem az a szám, amit Brückerrel adott elő a telefonon, Sevilla hátradőlt a hintaszékben, nézte, hogyan rakja ki Arlette a vacsorát: sonkát, salátát, avogadót, a padok ügyesen úgy voltak megszerkesztve, hogy hozzákapcsolódtak az asztalhoz, a két hosszú oldalán, az asztallal együtt a padokat is fel lehetett emelni, vastag tölgyfadeszkákból volt ácsolva az asztal, sötétre pácolta az eső, repedésekkel rajzolta tele a nap, Sevillának jólesett ránéznie, erős, faragatlan alkotmány, meg edződött ezen a teraszon, ahol, ki tudja, mióta áll, évente háromszázhatvanöt napon át a szabad levegőn, és egyszer majd itt is fejezi be a pályafutását, miután egész életében legfeljebb néhány méterrel mozdult el a helyéről, ha délben az árnyékba vitték, alkonyatkor pedig a napra, köztudomású, hogy a tölgy, ha szépen öregszik, hatszáz évet is megérhet, istenem, hány nemzedék, ezzel szemben az emberélet milyen rövid, olyanok vagyunk, mint a rovarok, jövünk, megyünk, dolgozunk, telefonálunk, szeretkezünk, múlik az idő, egymás után hullanak a másodpercek, a percek, könyörtelen lassúsággal közeledik az a perc, amikor majd a haláltusámat vívom a verejtékes ágyban, iszonyatos félelem markol belém, ha csak rágondolok, borzasztó, hihetetlen, és az benne a leghihetetlenebb, hogy úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna róla, úgy élünk, mintha nem volna semmi baj, pedig üvöltenünk kellene a félelemtől, de nem, szépen éldegélünk, okosan, magabiztosan, tevékenyen, optimistán, terveket csinálunk, miénk az élet, különben is be van bizonyítva, hogy mindig csak mások halnak meg, múlt az idő, Sevilla lelkifurdalást érzett – Michael – Michael a cellájában, várja a tárgyalást, az ítéletet, fiatal életének elpusztítását, szomorúnak látszol, te nagy medve, nem, dehogy, mondta Sevilla mosolyogva, a könyvemen jár az eszem, talán elgaloppíroztam magam, amikor azt mondtam, hogy hat hónap alatt befejezem, asztalhoz, asztalhoz!, mondta Arlette, gyerünk, medvék, macskák, kutyák! Sevilla felállt, gyöngéden átölelte a tekintetével, milyen kedvesen tudja ismételgetni ezeket a vidám, megnyugtató szertartásokat, fürgén átlépett a padon, két tenyerét rátette a megfeketült tölgyfalapra, éhes vagyok, mondta bizakodva,

egészen apró darabokra vágta tányérján a salátát és a sonkát, egymillió dollár, mondta, mihez kezdjen vele az ember, hogyne, tudom, ki lehet helyezni tíz százalékra, Goldstein is megmondta, és akkor százezer dollárt jövedelmez, no jó, és aztán mit csinálunk a százezer dollárral, elköltjük? képtelenség, évi százezer dollárt, legalábbis, amíg úgy élünk, mint most, pedig máris nagyon rendesen keresünk, jó, hát helyezd ki, mondta vidáman Arlette, Sevilla felemelte a kését, mint egy pálcát, bravó, nagyon okos gondolat, kihelyezem, és a következő évben már száztízezer dollárt keresek, ha ez így megy tovább, néhány év alatt megduplázom a milliót, na és aztán mit csinálok a kétmillióval? Arlette nevetve nézte, hát folytatod, jó, mondta Sevilla, folytatom, és néhány év múlva már hárommillióm van, aztán meghalok, mert ugye muszáj, hagyok egymilliót Johnra, egymilliót Alánra, egymilliót terád, na és te mihez kezdesz a millióddal, kedvesem, hát persze, folytatod, megállás nélkül, egyre szaporodik a pénzed, amit sohasem tudsz elkölteni, felhúzta a szemöldökét, Arlette-re nézett, ne hidd, hogy én lenézem a pénzt, ez nem igaz, az emberek mindig képmutatók egy kicsit, ha pénzről van szó, pózokat vesznek fel, az érdekmentesség pózát vagy a kapzsiság pózát, mint Goldstein, de én Adamstól tudom, hogy Goldstein egyedül nevelte fel hat fivérét és nővérét, tizennégy éves volt, amikor az apja koldusszegényen meghalt, ő tartotta el mindannyiukat, ráadásul még az anyját, a nagyanyját és egy nagynénjét is, az egész pereputtyot, kitaníttatta az öccseit, férjhez adta a nővéreit, a fiúkat elindította az életbe, no igen, erre azt mondhatná valaki, hogy a nagylelkűsége csak egy szűk körön belül érvényesült, de már az is ritka és csodálatos dolog, ha valaki eljut a csoportönzés fokára, a legtöbb ember örökre megmarad a saját személyénél, továbbá Goldstein kapzsinak mondja magát, engem pedig érdekmentesnek képzel, mert nem fektetem be a bankszámlámon levő tizenötezer dolláromat, de az igazság az, hogy attól féltem, elveszítem a pénzemet, ha befektetem, én nem érdekmentes vagyok, ha nem ügyetlen, valójában nagyon sokszor gondoltam arra a tizenötezer dollárra, biztonságérzetet merítettem belőle, és azt hiszed, most közömbösen hagy az egymillió dollár perspektívája? ne hazudjunk, az ipari társadalmakban a pénz az egyetlen szabadság, amely nem elméleti, kimondhatatlan érzés, hogy holnap ezzel a millió dollárral ott telepedhetünk le a világon, ahol éppen jólesik, kettesben, azt tehetünk, ami az eszünkbe jut, aranysorompóink oltalmában, igen, ezt a hatalmat és ezt a szabadságot nem lehet tagadni, de ugyanakkor félek is egy kicsit ettől a rengeteg pénztől, nem bízom benne, nem akarom, hogy kioltsa bennem az alkotókedvet, hogy megrontson, megpuhítson, és álnokul rávegyen egy csomó mindenre, amit nem helyeslek, hogy kirágja a bensőmet, mint a hangyák,

a tenger felé fordult, nagyot szívott a levegőből, a nap éppen lebukott a szirtfalon túl, és a vizet elborították a mályvaszínű, szelíd, megnyugtató reflexek, ilyenkor az ember nem gondolt a cápákra, kedve lett volna lubickolni, a víz simának látszott, alig fodrozódott, a saját tömegük vasalta ki a hullámokat, puhán gördültek előre, mint a borzongás egy ló bőre alatt, csak az utolsó tört meg, felkapta, visszaejtette, összekoccantotta a kavicsokat, ugyanazokat, már tízezer éve, ijesztő hördüléssel húzódott vissza, mint egy haldokló, aki levegőért kapkod, Arlette leszedte az asztalt, Sevilla egy hosszú pillanatig egyedül maradt, kezében az újság, mindig unatkozott, ha Arlette nem volt vele, mihelyt Arlette kiment a szobából, elfogta a magány jeges érzése, a harmadik oldalra lapozva szeme megakadt egy interjún, a riporter felkutatta Alant és Johnt abban a New England-i kisvárosban, ahol élnek, és hülye nyilatkozatokat adott a szájukba, vastag betűs címekkel:

NEM VAGYUNK FÉLTÉKENYEK FÁRA,

ÚGY SZERETJÜK,

MINTHA A FÉLTESTVÉRÜNK VOLNA,

szegény gyerekek, soha nem is látták Fát, rá kell beszélnem Mariant, hogy vigye át őket Európába, itt már nincsenek biztonságban, egy gengszter elrabolhatja őket, aztán váltságdíjat követel, de hát Mariant meggyőzni... elég, ha megemlítem a dolgot, máris tiltakozni fog, az irántam való gyűlöletét mindig fölébe helyezi a gyerekek érdekeinek, meghallotta Arlette lépteit a teraszon, különös csend támadt, Sevilla felemelte a fejét, Arlette ott állt előtte, szaporán és erősen lélegzett, a harag egy kis ráncot gyűrt a két szemöldöke közé, fekete szeme villogott, mint két kávészem, nem tudom, mondta, hogy a hírnév meg a pénz-e az oka, de szerintem máris eléggé el vagy rontva, február 20-a óta naponta tíz szerelmes levelet kapsz, fényképekkel, sajnos, azt hiszem, ez a normális, de hogy külön dossziét csináltattál Maggie-vel, benne az egész anyag, szép rendben, minden levél a hozzá tartozó fényképpel, és hogy a dossziét víkendre idehozod a bungalóba, hogy az én társaságomban élvezd, az már igenis undorító, undorító, undorító, Sevilla felvonta a szemöldökét, de kérlek, a dosszié nem az én ötletem volt, hanem a Maggie-é, és csak azért hoztam ide, mert még egyetlen levelet sem értem rá elolvasni, elhallgatott, Arlette szeme szikrázott a haragtól, ha mérges volt, még a hangja is megváltozott, mélyebb és erősebb lett, a teste tömörebbnek látszott, az egész nő bezárult, mint egy erőd, a legjózanabb érvek is csak kétszer annyi idő alatt tudtak áthatolni védősáncain, jó, ha Maggie a ludas benne, mondta anélkül, hogy egy csöppet is megengesztelődött volna, akkor bámulom az alamusziságát, te pedig csak bátorítottad azzal, hogy idehoztad ezt a dossziét a hét végére velem együtt, ez undorító és azonkívül szörnyen ízléstelen, Sevilla felállt, ugyan, ne vedd úgy a szívedre, azt hittem, mulatságos lesz elolvasni ezeket a leveleket, mulatságos? nyomorult kis madárijesztő, mondta reszketve a dühtől, és ezek a bolond nőstények, akik sohasem láttak, de most többé-kevésbé leplezett formában házasságot ajánlanak, sőt, némelyik éppenséggel viszonyt, idézem: az ön részéről minden kötelezettség nélkül, Sevilla kihúzta magát, hát elolvastad? el, mondta Arlette szinte kiabálva, s a szeméből ugyanakkor kibuggyantak a könnyek, és végigfolytak az arcán, volt szerencsém áttekinteni ezt a... háremet, ezt a rabszolgapiacot, még a fényképeket is megcsodáltam, micsoda ruhák! dekoltáltak, sejtetőek, testhezállóak – annyira testhezállóak, hogy úgy néz ki, mintha belevarrták volna magukat, az izgató félpucérság fesztiválja, a kidomborodó vagy a fátyolszerű anyagon át kivehető idomok, a bikinik! némelyiken még bikini sincsen, és ezek a művészies pózok, jaj, ne nevess, ne nevess, még soha életemben nem láttam ilyen ocsmányságot, ezek a felkínálkozó nők, szégyen az egész női nemre, esküszöm, úgy érzem, hogy megaláztak, stop, mondta Sevilla keményen, felállt, és egy félig tréfás, félig parancsoló mozdulattal felemelte a kezét, bement a szobába, odasietett a kis asztalhoz, amelyre délben, amikor kijött, odadobta a dossziét, felvette, visszajött a teraszra, ez az?, kérdezte, felmutatva a dossziét, de ki se nyitotta, ez, mondta Arlette, ez hát, Sevilla odalépett a korláthoz, hátrafeszítette a karját, és nagy lendülettel, teljes erejéből, belehajította a dossziét a tengerbe, hirtelen csend támadt, mialatt a dosszié szétnyílt a levegőben, a fényképek kihullottak belőle, lassan szállt lefelé, végül alig hallható csobbanással elérte a víz színét, a hullámverés zöld tajtékja nyomban ellepte, elsodorta, a vitát ezennel bezárom, mondta Sevilla, jobb kezét Arlette vállára téve, Arlette nem szólt semmit, hagyta, hogy magához szorítsa, milyen furcsa, mondta Sevilla egy kis idő múlva, hogy a siker azonnal átváltódik pénzre és nemiségre, vagyis tulajdonképpen hatalomra, még mindig uralkodik rajtunk a feudalizmus, a palota és a hárem, a kastély és a ius primae noctis, még mindig az erőszak civilizációjában élünk,

Goldsteinra gondolok, szólalt meg halkan Arlette egy kis idő múlva, mondott valamit, ami nagyon megdöbbentett: szerinte rohamléptekkel közeledünk a harmadik világháború felé, eh, nem tudom, felelte Sevilla kurtán, nem tudom, gyere, sétáljunk egy kicsit a parton, amíg világos van, egy szót sem szólt, miközben elsőnek ment lefelé a sziklába vágott lépcsőkön, amelyek a kis öbölhöz vezettek, némelyik olyan keskeny volt, hogy a sziklával párhuzamosan kellett lépkedni, oldalazva, mint a rák, baloldalt, derékmagasságban, még megmaradtak a sziklafalba erősített karikák, de a korlát szerepét betöltő kötél már hiányzott, Sevilla talán már huszadszor állapította meg magában, de minden meggyőződés nélkül, hogy pótolni kellene, vesz egy megfelelő hosszúságú kötelet, görcsöt köt a két végére, hogy fent is, lent is megakadjon a karikákon, semmi az egész, mégis tudta, hogy sohasem fogja megtenni, a kis öböl egyik szögletében valaki, talán az előző tulajdonos gyerekei, amolyan kezdetleges falat rakott a kövekből, védelmül az északi szél ellen, csak úgy hevenyészve, egy része már le is dőlt, de a többi még megvolt, Sevilla a kezét nyújtotta Arlette-nek, hogy átléphessen a széltörőn, leültek egymás mellett, háttal a sziklafalnak dőlve, amely még őrizte a nap melegét, aznap este, amikor Michael felmondott, mondta Sevilla, ő is beszélt a harmadik világháborúról, neki az volt a véleménye, hogy az Egyesült Államok hiába vet be akár egymillió embert, a hagyományos fegyverekkel akkor sem nyerheti meg a vietnami háborút, s ahogy elhúzódik a háború, az amerikai héják egyre befolyásosabbak lesznek, és előbb-utóbb olyan embert ültetnek az elnöki székbe, aki még Goldwaternél is reakciósabb, akkor aztán a tábornokok kerekednek felül, akik, mint Eisenhower, már régóta követelik az atomfegyver alkalmazását Ázsiában, az lesz a jelszó, hogy végezzünk Vietnammal és egyúttal Kínával is, mielőtt még túl sok rakétája lenne, konstruálnak valami hamis provokációt, és a közfelháborodás hullámain úszva, amelyeket ők maguk irányítanak majd rendkívül ügyesen, ledobják az első kobaltbombát Pekingre, és a Szovjetunió?, kérdezte Arlette, Michael véleménye szerint a Szovjetunió előbb-utóbb közbe fog lépni, szerinte itt van az amerikai héják legnagyobb tévedése, azt hiszik, hogy a Szovjetunió tétlen marad, sőt, inkább örül majd, hogy megszabadul a határait fenyegető kínai veszélytől, de hát ez önámítás, a Szovjetunió nem tűrheti, hogy az Egyesült Államok rátegye a kezét Ázsia mérhetetlen kincseire, s így rövid időn belül a földkerekség ura legyen, és végül majd a Szovjetuniót is legyűrje, miután sikerült elszigetelnie, Arlette riadtan nézett rá, és szerinted?, kérdezte fojtott hangon, szerinted Michaelnek igaza van? honnan tudjam, felelte Sevilla, s egy sebes, ingerült mozdulattal széttárta a két kezét, aki egy nehéz feladat megoldásán dolgozik, annak minden gondolatát arra kell összpontosítania, és nem törődhetik semmi mással, a keze idegesen megrándult, miközben azt mondta, hogy „nem törődhetik semmi mással”, mintha messze a háta mögé akarná seperni a szavakat, annyit mégis elismerek, tette hozzá nyugodtabban, hogy Michael szavai nagy hatással voltak rám, keserűen nyelt egyet, Michael rendkívüli intellektuális becsületére gondolt, az előbb múlt időben beszélt róla, mintha már nem is élne, Arlette kinyitotta a száját, de aztán Sevillára nézett, és nem szólt semmit, Sevilla egyenesen maga elé meredt, a homlokát ráncolva, szája legörbült,

hirtelen felállt, ne menjünk vissza?, kérdezte idegesen, Arlette felvonta a szemöldökét, máris? de hiszen csak most jöttünk, bocsáss meg, mondta Sevilla odafordulva, és Arlette azt gondolta: rám néz, de nem lát, maradhatunk, ha akarod, tette hozzá Sevilla türelmetlenül, nem, dehogy, mondta azonnal Arlette, menjünk vissza, felállt, rámosolygott, bocsáss meg, mondta megint Sevilla félig zavartan, félig ingerülten, szörnyen idegesít ez a bungaló, folyton mászni kell a lépcsőkön, nincs egy tenyérnyi sík terület, hogy az embernek el ne zsibbadjon a lába, ugyan, mondta Arlette, sétálhatunk egyet a szirtfal tetején, van hely éppen elég, a sziklapárkány kilométerekre elnyúlik, nem, nem, mondta Sevilla egy ideges kézmozdulattal, ha vissza akarsz menni, menjünk vissza, Arlette elnevette magát, de hát nem én akartam visszamenni, hanem te! Sevilla szomorú s ugyanakkor zavart és türelmetlen szemmel nézett rá, de aztán visszatért a tekintetébe egy kis szelídség, halványan elmosolyodott, és azt mondta, igen, igen, én akartam, és megindult a sziklába vágott lépcsőn,

a bungaló építésze nemcsak az ablaküvegnek, de az ajtóknak is ellensége lehetett, nem volt ajtó sem a teakonyha és az étkezőfülke, sem az étkezőfülke és az előszoba, sem az előszoba és a lakószoba, sem a lakószoba és a fürdőszoba között, vetkőzés közben Sevilla Arlette-et nézte, amint fogat mosott, meztelenül, a mosdó fölé hajolt, hogy jobban lássa magát a tükörben, két lába szorosan egymás mellett, a teste S alakban előrehajlik, hasát behúzza, ülepe kidomborodik, bájos és naiv tartás volt, mint egy szófogadó kislányé, Sevilla elmosolyodott, a levegő nagy erővel tódult a tüdejébe, érezte, hogy sebesen, csaknem fojtogatóan szökik fel benne az öröm, nem a vágy öröme, a magasba emelte, diadalmasan, mint egy madár, de ő tudta, hogy a tudatos boldogságnak is van egy foka, amelyen nem szabad túllépni, különben megsemmisül, könnyűnek, meghatottnak, boldognak érezte magát, és ugyanakkor vigyázott rá, hogy ne legyen túlságosan az, elárasztotta a fény, micsoda fény, a fiatal világ csúcsai fölött szárnyalt a hajnal első órájában, röpítette a női test szépsége, a vidámság, a remény, a hála, érezte, hogy a tüdeje már-már elviselhetetlenül tág, a boldogság hirtelen megduzzadt, túláradt, csaknem kicsordult, Sevilla elnevette magát, igen, igen, nevessünk, ravaszkodjunk, a nevetésbe csomagolva még visszacsempészhetjük a fele boldogságot, hiszen mindenben van valami mulatságos, valami képtelenség, most például azért volt boldog, mert Arlette a fogát mosta, nevetett, érezte, hogy ez a nevetés nem az igazi, legfeljebb egy másodpercig állhatunk meg az élet hihetetlen taraján, minden csak átmenet – a szorongásból a nevetésbe menekülünk, a nevetést elfojtja a birtoklás, a gyöngédség kigyógyít a birtoklásból –, az eszeveszett boldogság pillanata nem kövesedik meg soha, valami szüntelenül taszigál előre, hát akkor gyerünk, előre, előre, mit nevetsz?, kérdezte Arlette a tükör fölé hajolva, olyan vagy, mint egy szófogadó kislány, Arlette odafordult, a szemébe nézett, elkapta a tekintetét, valami meleg hullám ömlött el a testén, a bokájától a derekáig, ő is nevetett, bizony, szófogadó vagyok, mondta fojtott hangon, és egy kis nevetés bugyborékolt a torkában,

Arlette feje ott pihent a nyaka gödrében, Sevilla elnyúlt, verejtékes testtel, ernyedt izmai hozzá tapadtak az ágyhoz, kinyújtotta jobb karját, eloltotta a lámpát, nagyon sokáig csend volt, Sevilla lélegzése olyan nyugodttá vált, hogy Arlette azt hitte, már elaludt, de egyszerre csak megszólalt, a leghétköznapibb hangon, mintha csak egy félbeszakított beszélgetést folytatna, ha az oroszok nem blöffölnek, mondta, és a hangja tisztán, élesen hasított a csendbe, ha sikerült vagy száz delfint halászatra fogniuk, akkor előbbre vannak a fajtaközi érintkezés területén, mint gondoljuk, persze, az csak blabla, hogy mi, szegény, gonosz amerikaiak az individualizmus meg a kapitalista struggle for life szellemében járunk el, amikor mindössze két delfinre összpontosítjuk erőfeszítéseinket, de az kétségtelen, hogy amíg összesen két delfint tanítottunk meg beszélni, nem sokat csináltunk, meg kell teremteni az érintkezést az egész fajtával, vagy legalábbis húsz-harminc egyedével, és kutya legyek, ha tudom, hogyan vágjak bele ebbe a munkába.

*

FA ÉS BI BESZÉLGETÉSE SEVILLA PROFESSZORRAL

1971. MÁRCIUS 9., HÉTFŐ, DÉLELŐTT 10 ÓRA

(Sevilla professzor megjegyzése: Március 6-án, pénteken elmentem a laboratóriumból, azóta nem láttam Fát és Bit, s most Fa, amikor megpillantott, felugrott a vízből, többször is belecsapott a farkával, és egy egész sorozatnyi vidám füttyöt hallatott. Közben Bi egy kissé félrehúzódva úszkált, némán, tartózkodva, és alig nézett rám.)

FA: Pa! Hol voltál? Hol voltál?

S: Szervusz, Fa!

FA: Szervusz, Pa! Szervusz, Pa! Szervusz, Pa! Hol voltál?

S: Szervusz, Bi.

BI: Szervusz, Pa. (Bi a medence közepén van, lassan köröz jobb felé, és a szeme sarkából figyel, amikor elhalad előttem, de füttyöket egyáltalán nem hallat, és láthatólag nem óhajt közeledni. Fa a medence szélén tartózkodik, egy méterre tőlem, csak úgy árad belőle az öröm és a szeretet. Amikor megjelentem, a szokásos módon megtréfált: tetőtől talpig lelocsolt.)

S: Elmentem pihenni Mával.

FA: Pihenni? Vagyis aludni?

S: A pihenés azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit.

FA: És itt nem pihensz?

S: Nemigen.

FA: És ott, ahová elmégy, ott pihensz?

S: Ott igen.

FA: Hol van az a hely?

S: A tenger partján.

(Bi abbahagyja a körözést, felfigyel, de nem közeledik.)

FA: Itt is közel vagyunk a tengerhez. Néha még a hullámokat is hallom, és ha belekóstolok a vízbe, más állatok ízét érzem.

S: Ezt már megmagyaráztam: dagálykor kinyitják a zsilipeket, és a tengervíz beáramlik a medencébe.

FA: Igen, tudom. Nem felejtettem el. Én soha nem felejtek el semmit. Nagyon szeretem, amikor a medencében érezni a nyílt tenger és a tengeri állatok ízét.

S: Gyere ide, Bi!

(Bi nem hallgat rám azonnal, s amikor végül mégis szót fogad, nem jön oda egyenesen a medence széléhez, hanem ide-oda kanyarog, hogy kimutassa rosszkedvét.)

S: Mi a bajod, Bi? Haragszol?

BI: Nem mondtad meg, hogy itthagysz bennünket.

S: De hát ez máskor is előfordult már. A sajtóértekezlet előtt kétszer is elmentem.

BI: Igen, de akkor megmondtad, hogy elmégy.

S: Jó, legközelebb be fogom jelenteni.

BI: Köszönöm, Pa. Szép az a hely, ahol voltál?

S: Nagyon szép.

BI: És mit csinálsz, amikor semmit se csinálsz?

(Nevetek, Fa is azonnal nevetni kezd, és csúfondárosan nézi Bit. Bi elégedetlenül pislog, de nem szól semmit.)

S: Játszom Mával, fekszem a napon, és fürdőm.

BI: Minket is elvihetnél.

FA: Úgy van, Pa! Minket is elvihetnél!

S: Nem lehet, ott nincs medence.

BI: És hol fürdesz?

S: A tengerben.

BI: És a cápák?

S: Arrafelé nincsenek cápák. De azért nektek sincs rossz dolgotok, amíg távol vagyok, jól mulattok.

FA: Igen, főleg Bával.(55) Ő nagyon kedves. A többiek is nagyon kedvesek.

BI: Nagyon szeretem Bát. Állandóan velünk van. Együtt fürdik velünk. Játszik velünk. Simogat. És beszél. Beszél.

FA: Felolvasta a rólunk írt cikkeket. De nem volt hajlandó megmagyarázni. Azt mondta: „Várjátok meg Pát.”

S: Erre én kértem.

FA: Pa, nagyon rossz érzéseim is voltak. Vannak emberek, akik nem szeretnek bennünket.

S: Mindig vannak olyanok, akik félnek az újdonságoktól.

FA: Félnek tőlünk?

S: Igen.

BI: Nem értem, miért.

FA: Az egyik ember azt mondta: „A halnak a tányéromon van a helye.”

BI: Pa, miért mondta ezt? A mi húsunk nem jó ennivaló.

FA: És nem vagyunk halak!

BI: Jaj, Fa, ne legyél már olyan sznob!

(Nevetek, Fa is.)

S: Bi, kitől tanultad ezt a szót, hogy „sznob”?

BI: Bától. Miért nevetsz? Csúnya szó?

S: Nem, nagyon jó. Különösen akkor, ha Fa azzal henceg, hogy cetféle.

FA: Igenis büszke vagyok rá, hogy az vagyok. A delfin agya ugyanolyan súlyos, mint az emberé.

S: Jól van, látom, nem felejtetted el.

FA: Én soha nem felejtek el semmit.

BI: Más cikkek is vannak rólunk?

S: Majd később arra is sor kerül. Most mondani szeretnék neked valamit.

FA: Nekem is?

S: Neked is. Emlékszel, Fa? Bit te tanítottad meg beszélni.

FA: Úgy van, én tanítottam meg.

S: Most pedig azt szeretném, ha ti ketten más delfineket is megtanítanátok beszélni.

FA: Miért?

S: Két beszélő delfin még nem elég.

FA: Miért?

S: Hosszú lenne elmagyarázni.

FA: Örülnél neki, ha más delfineket is megtanítanánk beszélni?

S: Igen.

FA: Jó, de hogyan csináljuk?

S: Idehozok néhány delfint.

BI: Ide? A medencébe?

S: Igen.

BI: Hímeket vagy nőstényeket?

S: Előbb egy nőstényt.

BI: Nem, nem!

S: Hogyhogy nem?

BI: Nem akarom.

S: Nem akarod?

BI: Megverem! Megharapom!

S: Na de Bi...

BI: Elveszem tőle a haladagját.

S: Ugyan, Bi, nem lehetsz olyan gonosz.

BI: De!

S: Gonosz akarsz lenni?

BI: Igen! Nagyon gonosz leszek, ameddig csak itt van! Beleharapok!

S: Na de Bi, hát miért?

BI: Nem akarom, hogy Fa S alakúra görbüljön előtte.

(Fa nevet. Bi feléje fordul, és leken neki egyet a farkával; Fa félresiklik, nem üt vissza.)

S: De hiszen te tudod, Bi, hogy a tengerben is így szokott lenni.

BI: Az más.

S: A tengerben mindig több nőstény tartozik egy hímhez.

BI: Az más.

S: Miért más?

(Szünet.)

BI: Fa meg én beszélünk.

(Egy pillanatig nem jutok szóhoz, annyira meglep ez a jelentőségteljes válasz.)

FA: Nem szólsz semmit, Pa?

S: És mi lesz, Bi, ha az a másik delfinlány erősebb nálad?

BI: Akkor szólok Fának, hogy segítsen megverni.

S: És te segítenél, Fa?

FA: Igen.

S: Miért?

FA: Én mindig azt csinálom, amit Bi mond.

S: Miért?

FA: Szívesen csinálom. Nagyon szeretem Bit.

S: És ha egy hímet hozok ide a medencébe?

FA: Megverem. Talán meg is ölöm.

S: No de ha nagyobb és erősebb?

FA: Bi majd segít.

(Bire nézek, és Bi helyeslően bólint.)

S: Nézd, Bi, ha már arról a delfinlányról van szó, mit számít az, hogy Fa meg te beszélni tudtok? Mielőtt megtanultatok angolul, delfinnyelven beszéltetek.

BI: Az nem ugyanaz.

S: Mi nem ugyanaz?

BI: Nem tudom.

S: Mielőtt angolul tudtál, eltűrtél volna egy másik delfinlányt a medencében?

BI: Nagyon szeretem Fát. Úgy szeretem, mint te Mát.

S: Észrevetted, hogy szeretem Mát?

BI: Igen.

S: És ha nem szeretném Mát, akkor eltűrnél egy másik delfinlányt?

BI (felindultan): Nem fogod szeretni Mát?

S: Dehogy. Azt mondtam: „ha”. Már elmagyaráztam, hogy mit jelent a „ha”.

BI Nekem nem tetszik ez a „ha”. Nem szeretem. Fa jól érti, de én nem. Vagy igaz valami, vágy nem igaz. Akkor minek a „ha”?

S: Figyelj ide, Bi. Jól figyelj, fontos. Azért nem akarod, hogy egy másik delfinlány is idejöjjön a medencébe, mert én szeretem Mát?

(Csend.)

BI: Igen. Azt hiszem.

S: Úgy akarsz lenni Fával, mint én Mával?

BI: Igen.

S: És ha nem tudnál angolul, akkor észrevetted volna, hogy szeretem Mát?

BI: Zavar ez a sok „ha”. Nem szeretem.

S: Kérlek, Bi, próbálj meg válaszolni.

BI: Nem tudom. Fáradt vagyok.

(Hátat fordít, a gumikarikához úszik, az orrára veszi, odadobja Fának, Fa röptében elkapja és visszadobja. Többször is megpróbálom újrakezdeni a beszélgetést. Bi nem válaszol. Idő: tíz óra húsz perc.)

*

Suzy a többiekre nézett. A kutatócsoport most jött össze először február 20-a óta, a székeket elrendezték a magnetofonos asztal körül, a szertartás mindig ugyanaz volt, a munkatársak öt perccel korábban érkeztek, utolsónak mindig Sevilla jött, fürge léptekkel, leült, Lisbeth helyére beállította Simont, de akár véletlenül, akár szándékosan, Michael helyére nem vett fel senkit – egy hely újonnan betöltve, egy hely üres –, de csak Michael hiányzik, tőlem balra, különben mindenki a szokott helyén ül, ez az ártatlan Simon is Arlette jobb oldalán foglalt helyet, nem is sejtve, hogy Lisbeth példáját követi, Peter persze itt van mellettem, karja a székem támláján, nem ér hozzám, de érzem a melegét a tarkómon, Maggie Bob mellett, aki roppant elegáns, és legjobb tudása szerint igyekszik szabadulni tőle, tartózkodó képet vág, félig hátat fordít Maggie-nek, de fogadok, hogy így sem sikerül leráznia magáról, mint ahogy Simonnak sem fog sikerülni, Maggie bal oldali szomszédjának, aki végtelenül szerényen és félszegen viselkedik, behúzza a lábát a szék keresztléce alá, nem válaszol Maggie-nek, de ez sem fog segíteni a szerencsétlenen, éppen ellenkezőleg, Maggie mindenben vallomást érez, még a némaságban is.

– Hallgassák meg március 9-i beszélgetésemet Fával és Bivel – mondta Sevilla –, hallgassák figyelmesen, ez lesz a mai értekezlet tárgya.

Bekapcsolta a magnetofont, két kezét az asztalra tette, és szótlanul nézte az orsóra tekeredő szalagot. A két delfin sípoló hangja betöltötte a helyiséget.

– Nos, mit szólnak hozzá? – kérdezte Sevilla, amikor lejárt a szalag. – E pillanatban nem gyakorlati javaslatokat kérek, csupán a delfinek magatartásának elemzésére gondolok. Mi a véleményük?

Egy kis hallgatás után Suzy szólalt meg:

– Véleményem szerint Fa reakciója normális. Úgy értem, megegyezik azzal, amit a hím delfin magatartásáról tudunk. Kettesben él a medencében Bivel. Ha még egy hím kerülne melléjük, osztozkodni kellene a nőstényen, és felvetődne a rangsor kérdése.

– Ugyanilyen okokból – mondta Arlette – Bi reakciója is normális. Számára is ugyanezek a problémák vetődnének fel, ha még egy nőstény kerülne a medencébe.

– Nem egészen – mondta Peter.

Arlette ránézett. Amióta Michael elment, Peter magabiztosabbnak, érettebbnek látszott, és nyugodtabb birtokos-öntudattal tekintett Suzyra.

– Bi a tengerben élt – folytatta Peter –, vagyis egy delfincsapatban, ahol a párok nem állandóak, és a hím felváltva több nőstény felett uralkodik. Ennek ellenére Bi a monogámiát választja.

– Igaza van – mondta Sevilla, és a szavai láthatólag boldoggá tették Petert. – Bi választása tudatos volt.

– Sőt, meg is okolta – mondta Bob lágy fuvolahangon.

Kék vászoncipő volt rajta, égszínkék nadrág és szürkéskék ing, a gallérja kihajtva, nyakában fekete mintákkal hímzett, türkizkék selyemsál. Suzy ránézett. Igazán csodálatos ez a kék harmónia, de ugyan hogy bírja el a sálat ebben a melegben?

– Pontosabban – folytatta Bob –, azt mondanám, hogy a megokolás nem egészen egyértelmű, mert Bi nemcsak egy okot hozott fel magyarázatul, hanem kettőt, 1. A mi nyelvünkön beszél. 2. Emberi típusú kapcsolatot óhajt fenntartani Fával.

Sevilla most Simonra nézett, aki a szék alá görbítette a lábát. Udvariasan megkérdezte:

– Hát magának, Simon, mi a véleménye? Csakugyan kétértelmű a megokolás.

Simon elpirult. Magas, sovány fiú volt, arca lelkiismeretes és gátlásos, minden bizonytalannak látszott rajta, a kora, az arcvonásai, a hajszíne, a nézetei.

– Talán – mondta végül óvatosan –, talán csakugyan van itt valami kétértelműség.

Maggie biztatóan rámosolygott, és Simon, nehogy modortalan legyen, egy kis fintorral válaszolt, amit többé-kevésbé mosolynak is lehetett tekinteni. Maggie lesütötte a szemét, szegény fiú, tele van komplexusokkal, milyen félszeg, milyen sóváran néz rám, mint egy utcakölyök, ha megáll a cukrászda kirakata előtt, biztos vagyok benne, hogy még sohasem csókolt nőt, szinte kár, hogy már ennyire vagyok Bobbal, ha nem félnék, hogy felszítom a féltékenységét, kézbe venném ezt a fiút, biztos vagyok benne, hogy sikerülne kihozni belőle valamit, elvégre nem csúnya, rengeteg érzés van a szemében, és rejtett szenvedélyek is bujkálnak benne, legalábbis a vastag ajkai erre vallanak.

– Nem hinném, hogy itt kétértelműség volna – mondta Arlette. – Az igaz, hogy Bi két okot is felhozott magyarázatul. 1. A ti nyelveteken beszélek. 2. Emberi típusú kapcsolatot akarok fenntartani Fával. De ha jobban szemügyre vesszük, ez a két ok tulajdonképpen egy és ugyanaz. Mind a kettőben ugyanaz a heves kívánság mutatkozik meg: Bi azonosulni akar az emberrel.

– Bravó, Arlette – mondta Sevilla örömmel, és egy pillanatra rámosolygott. Aztán ismét a többiekhez fordult: – Talán emlékeznek rá, hogy a február 20-i sajtókonferencián egy újságíró megkérdezte Fától: előléptetésnek tartja-e, hogy megtanult beszélni? A sok butaság között ez a kérdés csakugyan érdekes volt. Bi valóban előléptetésnek tartja, hogy megtanulta az emberi nyelvet. Beszélni tud, tehát nem különbözik annyira tőlünk, ennélfogva szerelmi kapcsolataiban is a mi példánkat akarja követni. Amikor az emberi monogámiát tekinti követendő példának, azonosítja magát velünk.

– Ez nagyon érdekes – mondta Peter –, de miért nem reagál Fa is ugyanúgy, mint Bi? Fa, ha jól értettem, eleinte nem tiltakozott az ellen, hogy még egy nőstény kerüljön a medencébe.

– Talán azért – felelte Suzy –, mert a delfineknél... akárcsak az embereknél... a hím valamivel hajlamosabb a poligámiára...

Többen nevettek, szerencse, gondolta Arlette, hogy Lisbeth már nincs itt, az ő nevetése nem lett volna kellemes, furcsa, hogy elég, ha egyvalaki ellenséges magatartást tanúsít, és máris elromlik minden.

– Megengedik – szólt közbe Bob affektáltan, jobb kezét a csípőjére téve –, megengedik, hogy én is hozzájáruljak a vitához a magam obulusával? – Suzy most is megcsodálta, milyen rugalmasan tudja feladni az állásait, mihelyt Sevilla nyilatkozott. – Fa is kifejezésre juttatja azonosulási vágyát, csak másféleképpen: például minden alkalommal hangsúlyozza, hogy ő nem hal, hanem cetféle. Miért? Mert tudja, hogy a cetféle, akárcsak az ember, emlős. És azért is, mert tudja, hogy a delfin nevű cetfélének ugyanolyan súlyú agya van, mint az embernek. Erre mondtam én, hogy sznobizmus. De ez a sznobizmus sem egyéb, mint annak a jele, hogy azonosulni kíván az emberi fajtával.

Sevilla helyeslően bólintott, de minden együttérzés nélkül. Némi ingerültséget érzett. Ha Bob csatlakozik az ember véleményéhez, mindig úgy tesz, mintha a szóban forgó gondolatok először neki jutottak volna eszébe.

– Nos – kérdezte –, mindannyian egyetértünk ezzel a magyarázattal? Simon?

– Egyetértek – felelte Simon, és Maggie cinkosan rámosolygott.

– Nem vagyok az erkölcstudomány szakértője – mondta Sevilla. – így tehát nem tudom megmondani, vajon haladást jelent-e vagy sem, hogy az első delfinpár, amely megtanult emberi nyelven beszélni, egyúttal a nyugati ember monogámiáját is magáévá teszi. De a mi szempontunkból ez a változás komoly akadályt jelent, és felvet egy súlyos problémát. Mit tehetünk az adott helyzetben, hogy Fa és Bi ismereteit más delfineknek is átadjuk?

Fülsértően megszólalt a telefon, és Sevilla egy ingerült mozdulattal Maggie-hez fordult: – Nem vagyok itt senkinek –, Maggie felállt, odament a telefonasztalkához, felemelte a kagylót, halló?, mondta azon a finomkodó és tartózkodó hangon, amelyen általában jelentkezni szokott, ha telefonáltak, sajnos nem lehet, a professzor úr értekezleten van, talán szíveskedjék máskor visszahívni, végtelenül sajnálom, Mrs. Gilchrist, Mrs. Gilchrist!, kiáltotta Sevilla, olyan hevesen ugrott fel, hogy a szék felborult, nem nyúlt utána, nagy léptekkel a telefonhoz sietett, és csaknem kitépte a kagylót Maggie kezéből, Mrs. Gilchrist, itt Sevilla... Mikor? Tegnap délután? De hisz az a maximum!... Rettenetes! Nem találok szavakat, hogy elmondjam... És ő hogyan reagált? Igen, tudom, nagyon bátor... a pénzbüntetéssel ne törődjön, majd én kifizetem... Ugyan, nevezzük kölcsönnek, majd megadja, ha kiszabadul... Nem, nem, szóra sem érdemes... Hogyne, írok neki, hogyne, feltétlenül, mondja meg neki, hogy meg is látogatom, mihelyt engedélyt kapok, még ma beadom a kérelmet.

Letette a kagylót, és szembefordult a munkatársaival. Sápadt volt, a szeme tágra meredt.

– Tegnap – mondta fakó hangon – Michaelra kimondták a maximális ítéletet: ötévi börtön és tízezer dollár pénzbüntetés.

10.

Marko Lepović, a jugoszláv filozófus, aki éppen Husserlről tartott igen érdekes előadásokat egy kaliforniai egyetemen, 1972 tavaszán a következőkben számolt be gondolatairól szarajevói barátjának:

„Az ország ez év végén (1972) választja meg új elnökét – erre még visszatérek –, s az előkészületek oly különösek, hogy felidézik bennem azt, amit kilenc évvel ezelőtt, a Kennedy-ügy idején éreztem. Abban nincs semmi meglepő, hogy sötét machináció folytán meggyilkoltak egy nagy politikai vezetőt: ilyen dráma a földkerekség bármely más országában is lejátszódhatott volna. Nyugtalanító viszont, legalábbis véleményem szerint, az a passzivitás és befolyásolhatóság, amelyet az amerikaiak ebből az alkalomból tanúsítottak. Az amerikaiak ugyanis voltaképp minden szempontból kitűnő emberek: egyszerűek, nagylelkűek, barátságosak, emberi kapcsolataikban jóakaratúak, társadalmi kapcsolataikban fegyelmezettek, hivatásuk gyakorlásában szorgalmasak, és minden téren óriási szakértelemmel rendelkeznek, nem is beszélve pompás fizikai adottságaikról, amelyeket a sportnak és a világ legmagasabb életszínvonalának köszönhetnek. És mégis, ezek a felsőbbrendű emberek politikai szempontból valóságos gyerekek. Elképesztő, hogy milyen könnyen hagyják magukat irányítani és befolyásolni. Tegyük fel, hogy bármely európai országban megölik a közszeretetnek és köztiszteletnek örvendő elnököt, azután a gyilkossággal vádolt személyt kihallgatják, de a kihallgatásnak semmi nyoma nem marad (a helybeli rendőrségnek ugyanis nincs kerete magnetofon vásárlására), azután a gyilkost is megöli egy gengszter, aki nyilvánvalóan kapcsolatban állt a rendőrséggel: több igazán nem kellene hozzá, hogy a közvélemény nyomban megmozduljon, s így lehetetlenné tegye, még mielőtt teljesen kibontakozott volna, a Warren-jelentés hivatalos eltussolási kísérletét. Az Egyesült Államokban nemcsak hogy megszülethetett a Warren-jelentés, hála a közvélemény közönyének, de kis híján el is temette az egész ügyet, s ha ez végül mégis feltámadt, bár túl későn – és véleményem szerint minden politikai hatás nélkül –, az ok pusztán abban keresendő, hogy az összeesküvők túlzott óvatosságból egymás után eltüntették a dráma tizennégy fontos tanúját. A közvéleményt csak az erőszakos halálesetek sorozata ébresztette fel, egyelőre még igen szerény mértékben, Európában viszont a tömegek már a legelején indulatba jöttek volna, amikor a gengszter-zsaru eltette láb alól a feltételezett gyilkost.

Az amerikai népnek ezt a befolyásolhatóságát tapasztalom most is, a régi aggodalommal, amint közeledik az elnökválasztás. Olyan jelenségnek vagyok a tanúja, amely bohózatba illene, ha ugyanakkor nem volna rendkívül ijesztő és fenyegető. Megindult a gépezet, amely Jim Crooner hollywoodi színészt mint elnökjelöltet el akarja adni az amerikai népnek. Szarajevóban nemigen láthattál olyan filmeket, amelyekben ez a színész szerepelt, itt azonban rendkívül híres. Fizikailag olyan, mintha James Stuart és Gary Cooper keveréke volna. Magas, karcsú, izmos, ötven körüli férfi, a haja őszül egy kissé, mosolyából mélabús jóság sugárzik, olyan, mintha az emberi fajta terheit hordaná széles vállán. Az amerikai nők a fivérüket, az apjukat, a férjüket látják benne, a jóindulatú férfiasság szentháromságát, az erős mellkast, amelyen jól kisírhatják magukat. A többiek, mindenki, az erős embert, aki csupa ötlet és know-how,(56) aki nem sokat beszél, éppen csak megcsillantja humorát, és kimenti ötven indián karmai közül a szende szőke szépséget, amikor meg akarják erőszakolni.

Sajnos, ez a mennyekből leszállt hős immár nem elégszik meg azzal, hogy dauerolt hősnőket mentsen meg a sivatag kellős közepén. Most már az Egyesült Államokat (és következésképpen a szabad világot) akarja megmenteni a fenyegető veszélyektől. Ez a megdöbbentő, mert bármennyire hihetetlennek tartja is az európai elme, Jim Croonert igenis könnyen megválaszthatják az Egyesült Államok elnökévé. Voltaképpen hat évvel ezelőtt, 1966 novemberében kezdődött az egész, mikor egy Reagan nevű színészt, aki egy szivarfajtát reklámozott a televízióban, megválasztották Kalifornia állam kormányzójává. A Crooner-akció logikus következménye a Reagan-akciónak. Nem tudom, milyen erők tolják Croonert az Egyesült Államok élére. De nagyon hatalmas erőknek kell lenniök, ha immár hónapok óta csillagászati összegeket tudnak rákölteni, mert ez az eladás sokba kerül. Croonert egy hatalmas gépezet támogatja, propaganda-apparátussal, reklámmal, agytröszttel. Itt azt rebesgetik, sőt, meg is írják a lapokban, hogy a Jim Crooner politikai dicsőségének szentelt film hozzávetőlegesen százötvenezer dollárba került, és körülbelül negyven alkalommal szerepelt a különböző televíziós adóhálózatok műsorán (amelyek itt ugyanúgy adják el a politikát a nézőknek, mint a szappant), mégpedig műsoróránként hétezer dollárért (a film körülbelül egy óra hosszat tart), ami összesen kétszáznegyvenezer dollárt tesz ki. Ez csak a kezdet: már hirdetik a következő filmet. Azonkívül megjelent egy luxuskiadású, illusztrált brosúra, amely Jim Crooner életét, küzdelmeit és eszményeit mutatja be; ezt a mai napig negyvenmillió embernek küldték szét; az előállítási és szállítási költségeket nyolcszázezer dollárra becsülik. És mi az egészben a politikai program? Mondanom sem kell, hogy politikai program nincsen. Eltekintve pompás fizikumától és remek színészi képességeitől, Crooner nem tud semmit, nem gondol semmit, nem akar semmit. Olyan, mint egy üres edény, amely várja, hogy megtöltsék. Beszédeit, tréfáit, anekdotáit, a szegénységben töltött gyermekkoráról szóló sob-stuffot,(57) szikrázó visszavágásait, amelyeket ál-ellenfeleihez intéz a televízióban eljátszott viták folyamán, mind-mind előre betanulta. A Crooner-akcióban éppen az az aggasztó, hogy a világ leghatalmasabb államának vezetésére olyan embert választottak ki, akiben ilyen kevés az értelem és a politikai tapasztalat. Döbbenetes, hogy az elnöki szék rangja mekkorát süllyedt Kennedytől Johnsonig és Johnsontól Croonerig. Kennedynek voltak eszméi és volt bátorsága, tudott nemet mondani – gyanítható, hogy talán éppen azért tették el láb alól, mert képes volt nemet mondani. Ami Johnsont illeti, bár megvannak a nyilvánvaló gyöngeségei, azért mégis a megfelelő berkekben nevelkedett, hivatásos politikus; szeretném azt hinni, hogy nem szívesen, sőt talán rossz lelkiismerettel lépett harcias útjára. Ezt mutatják azok az erkölcsi szózatok is, amelyekkel szükségesnek látja alátámasztani az eszkaláció minden újabb fokozatát. De ha Croonert megválasztják, az Egyesült Államok elnöki székébe olyan ember kerül, akinek körülbelül annyi valóságos befolyása lesz az Egyesült Államok politikájára, mint Csang Kaj-seknek vagy Ky marsallnak.

Nyilván épp ezt a rangsüllyedést óhajtják azok, akiknek érdekükben áll, s ez a legaggasztóbb, mert Jim Crooner aztán hajlandó lesz bármit megtenni, amit kívánnak tőle – azzal a jóságos, becsületes, energikus arckifejezéssel, amelynek csak ő ismeri a titkát –, még az első hidrogénbombát is készségesen le fogják dobni Kínára. Tiszta szívből remélem, hogy tévedek, de ha Croonert megválasztják, a világ szédítő sebességgel közeledne egy ázsiai major warhoz,(58) aminek talán világháború lenne a vége.”

Arlette a hátára fordult, kinyújtózott a langyos sötétségben, és hallgatta, hogyan verik a hullámok a kis szigetet. A hang mintha a parányi kikötőből jött volna, amelyet úszómedencének is használtak, de Arlette tudta, hogy nem így van, a sziklák közötti csatorna olyan szűk volt, olyan kanyargós, hogy egyetlen hullám sem juthatott el a stégig, észak felé morog a tenger, túl az ágya fején, a ház falán, a hatalmas tartályon, amelyet a legutóbbi ciklon színig megtöltött, ott törik meg a zátonyok gyűrűjén, a szigetnek azon a részén nem jártak soha, meddő térség, kicsiny kavics-sivatag, sehol egy homokos öböl, sehol sem lehet fürödni vagy akár vízre bocsátani a két gumicsónak közül a kisebbiket, mindenütt csak hullámok, örvények, tajtékcsomók, de a déli oldalon hozattak a teraszra egy kis földet, bougainvilleákat ültettek belé, hadd díszítsék a hosszúkás, alacsony, zömök házat, amely vakon nézett észak felé, s amelyet Henry „Blockhaus”-nak(59) nevezett, mert betonból épült, hogy ellenálljon az orkánoknak, de azért a kikötőből is hallatszott valami, a Caribee kötélzetével játszadozó szél állandó fütyülése, mert a szép alumínium árboc olyan magas volt, hogy fölébe nőtt a háznak, a szigetnek, a szikláknak, és egyedül dacolt a szelekkel, mint egy antenna, a Caribee is benne volt az árban, Goldstein kénytelen volt dühbe gurulni, hogy Henry azon nyomban meg ne kösse az üzletet, egy éve, már egy éve, és Michael ennyi ideje ül a rácsok mögött, a puszta gondolat is olyan, mint a lelkifurdalás, hát nem szörnyű, hogy csak 1976-ban szabadul, négy év múlva, öt évet elrabolnak az életéből, az ő korában, mert nem akart részt venni egy háborúban, amelyet igazságtalannak tartott, a konformizmus zsarnoki törvénye, a szabadság nevében megtiport lelkiismereti szabadság, Lisbeth, de nem akarom sajnálni Lisbethet, áruló lett, ártani akart, micsoda szeme volt, hogy nézett rám, azt se tudtam, hova bújjak, be kellene látnia, hogy maga sohasem lehet több neki, mint egy a sok közül, de azért mégiscsak nő volt, csak egy nő tudja megtalálni azt a mondatot, amely a legjobban fáj, azt az alattomos kifejezést, amelyet sohasem lehet elfelejteni, egy a sok közül, Arlette érezte, hogy megfeszül az arca, kinyújtotta a bal kezét, matatott az asztalon, megvan, a számlapjára fordítva, mint mindig, a stilizált, alig kivehető számok világítanak a félhomályban, négy óra húsz vagy öt óra húsz, nem képesek olyan számokat használni, mint a normális emberek, az óra elvben arra való, hogy lássuk, mennyit mutat, Arlette visszafordult, Sevilla összekuporodva aludt, szuszogott, arca, mint egy gyereké vagy egy kedves oroszláné, amely összetett mancsain pihenteti nagy, szelíd fejét, Arlette-ben feltolult a gyöngédség, rátette kezét a férfi csupasz vállára, de mindjárt el is kapta, olyan könnyen felébred, sohasem fogom megkérdezni tőle, fontosabb dolgok is vannak az életben, a férfi nem szerszám, amit felhasználunk, de ha erre gondolok, miért szorul el mindig a szívem, miért jut eszembe Bi és a halva született fiókája, milyen szomorú volt szegény, és micsoda tragédia lenne, ha az első delfinpárnak, amely emberi nyelven beszél, soha többé nem születhetne gyereke, emlékszem, mennyire csalódott Henry, most egy éve, amikor Bi nem volt hajlandó befogadni a medencébe még egy delfinlányt, és mennyire örült, mikor Bi teherbe esett, meglátod, meglátod, ez a kis delfin kétnyelvű lesz, istenem, az a rettenetes szülés, micsoda órák, ha elveszítjük Bit, elveszítjük Fát is, mindent elveszítünk, ó, nem is akarok rágondolni, és azóta ez az egy helyben topogás, a füttyök tanulmányozása, leírhatatlan nehézségek, Bi, hogyan mondanád fütyülve: dobd ide a karikát? azt nem mondom, minek is mondanám, a tengerben nincsenek karikák, az a számtalan emberi fogalom, amelyre természetesen nincs kifejezésük, másrészt némelyik füttyszót emberi szájjal úgyszólván lehetetlen visszaadni, hát akkor talán fel kellene találni egy gépet, amely úgy fütyül, mint a delfinek? Henry elkeseredése és megalázottsága, tolvaj vagyok, loptam a hírnevemet, nem oldottam meg semmit, semmit, semmit, két beszélő delfin, az még nem egy állatfajta, értse meg, Adams, még sok időre van szükség, csak most kezdődik a kutatás, az sokáig tart, nem tehetek semmit, legfeljebb a feleúton vagyunk, két év múlva, igen, talán két év múlva, sikerül elsajátítanunk a delfinnyelvet, és akkor az egész fajtát megtaníthatjuk az angolra, és dolgoztunk is, azóta mint az őrültek, az egész csoport, Bob, Peter, Suzy, Simon, úgy örültem, amikor Henry Simont vette fel Lisbeth helyére, féltem, hogy egy másik nőt választ, és beleszeret, egy a sok közül, akkoriban veszekedtünk a fényképek miatt, dühös voltam Maggie-re, szörnyen leforráztam, no de Arlette, csak nem képzeli, hogy én ilyen... de hát attól még egy szatír is megundorodott volna, micsoda kollekció, azok a nők, akik rávetették magukat Henryre, mint a tüzelő nőstény kutyák a hímre, hogy megszaglásszák, micsoda pofát vágott szegény Maggie, nem kellett volna nevetnem, micsoda igazságtalanság, hogy egy lány olyan, mint ő, rettenetes, hogy csak nevetünk rajta, de hát nem lehet mindig sajnálni, folyton ugyanazt hajtogatja, tudja, Arlette, Bob és énközöttem az a tragédia, hogy nem akarok gyereket, komoly szemét ránk szögezi, a felsőteste előrefeszül, ő az a nő, aki csak a kötelességének él, az entellektüel, eine Problematische, ráadásul még rossz színésznő is, mindig eltúlozza a hangot, a mozdulatot, a nézést, mindig rögtön észreveszem, ha képzeleg, annyira hamis, szokta mondani Henry, és a legjobban talán Bobot kell sajnálni, folyton menekül előle, még a pillantását is kerüli, oda se mer ülni mellé az asztalnál, már azt se merem megkérdezni tőle, hogy hány óra, mert ki tudja, mit ért ki belőle, mulatságos pofa, azt el kell ismerni, sohasem értettem, miért bocsátotta meg neki Henry olyan hamar, hogy beállt annak a szörnyű C-nek a szolgálatába, de hát Henry fölötte áll mindezeknek, a fellegekben jár, majdnem mindenre talál mentséget, talán azért olyan elnéző, mert Michael távozása óta Bob úgy dolgozik, mint az őrült, mindig önként jelentkezik bármilyen munkára, most már órákat tölt Fával és Bivel, imádják, majdnem átvette a mi helyünket a szívükben, nekem ez nem tetszik, hátha Bob valami titkos parancsot teljesít, figyelmeztetnem kell Henry t, egyáltalán nem bízom ebben a kis kígyóban, milyen affektált, nőies, nárcisztikus, utálom, ahogy a lábát tartja, amikor leül, de talán csak a frigid amerikai hímek nemzedékének a képviselője, ahogy Greeson mondja, ezek jobban szeretik a marihuánát vagy az LSD-t, mint a nemiséget, ezen a téren csak gyors és könnyű kielégülésre törekszenek (monda Greerson), milyen szép, finom kifejezés, szegény Bob, még ahhoz sem elég bátor, hogy igazán buzi legyen, röhögnöm kell, szinte hibáztatom érte, Arlette rosszkedvűen az óra után nyúlt, néhány másodpercig a világító számlapra meredt, ha nem alszunk, csigalassúsággal halad az idő, egyébként milyen gyorsan múlik, hetek és hetek és hetek, már két éve, hogy Henry... milyen furcsa, hogy nekem a boldogság most már mindig úgy fog megjelenni, szakadó eső képében, ahogy egy autó szélvédőjére zúdul, a kislámpa megvilágította a lábamat, féltem, hogy észreveszi, mennyire reszket, éreztem, hogy megolvad a testem a tekintetétől, a Hanna nevű ciklon, furcsa, hogy ötven embert megölt, nekem pedig életet adott, igazi életet, azelőtt öt-hat évig szinte fuldokoltam a magányban, a zavarodottságban, sőt, egy évig a lustaságban is, és az az ostoba viszony, szellemileg megalázott, úgy éreztem magam, mintha enyvvel volnék bekenve, aztán egyszerre csak, amikor ledoktoráltam, az az önbizalom, az az erő, az a büszkeség, megértettem, hogy most már tudok szakítani, kedves Miss Lafeuille, olvastam értekezését a foglyul ejtett Tursiops truncatus magatartásáról, és arra gondoltam, talán kedve volna együtt dolgozni velem, amikor megláttam az aláírását, majd kiugrottam a bőrömből, elébem jött a repülőtérre Michaellal, szinte féltékeny voltam Michaelra, annyira szerette, úgy szerette, mintha a fia volna, mennyi mindenre megtanította, és mégis, most nem az ő hatása az erősebb, hanem fordítva, a Michaelé, a rácsok mögül, valami bűverő van a rácsokban, Henry minden újságot elolvas, folyton Michael leveleit böngészi, különös, hogy mindent kiengednek, amit Michael ír, egyáltalán nem cenzúrázzák, valószínűleg lefényképezik az egészet, akárcsak Henry válaszait, és valahol, Adams íróasztalán, a C-én vagy valaki másén, van egy gyönyörű dosszié, minden adat a legnagyobb rendben, utalásokkal, jegyzetekkel, katalógussal, finom árnyalt kommentárokkal, amelyeket a legjobb politiko-pszichológusok fűztek Henry minden mondatához, az Oppie-ra vonatkozó anyag, a tárgyalás előtt, több méter magas volt, de ha ilyesmit mondok Henrynek, ő csak nevet, mit akarsz, a besúgás és a kémkedés az amerikai értelmiség két emlője, hiszen a CIA pénzelte az országos diákszövetséget is, és egy amerikai egyetem vállalta, hogy fedőszerve lesz egy Vietnamba küldött szakértő bizottságnak, itt már igazán semmi, de semmi se lehetetlen, de azért egy csöppet mégiscsak jobban vigyázhatnál arra, hogy mit írsz Michaelnak, rettenetesen könnyelmű vagy, a hírneved nem tesz sérthetetlenné, jusson eszedbe Oppie, de ő meg sem akar hallani, ha olyasmiről van szó, aminek közelről vagy távolról köze van a bátorsághoz, működésbe lépnek a spanyol reflexei, megmerevedik és bezárkózik, nem vagyok hajlandó elkezdeni az öncenzúrázást, azzal csak „alájátszanék” a hekusoknak, éppen ez a céljuk: lassanként rákényszeríteni az embert, hogy hereije ki önmagát, és azt igazán nem lehet mondani, hogy Henry alábecsüli a férfiasságát, Arlette hangtalanul felnevetett, kinyújtotta a karját, és az ujjai hegyével megérintette Sevilla vállát, egy pillanat múlva érezte, hogy a férfi keze rákulcsolódik az övére, hát nem alszol?, kérdezte Arlette, akkor odabújnék hozzád, mondanék valamit.

*

SEVILLA ÉS ADAMS BESZÉLGETÉSE

1972. JÚLIUS 22., ÜGYIRATSZÁM: PL 56279

BIZALMAS

ADAMS: Nagyon örülök, hogy újra látom. Azt hiszem, az 1970. február 20-i sajtókonferencia óta nem is találkoztunk, de azért ön volt oly kedves, és elküldött egy példányt a könyvéből. Úgy hallom, nagy sikere volt.

SEVILLA: Legnagyobb meglepetésemre. Tudniillik nem tettem bele semmit abból, amit Brücker ajánlott, csak a tényeket.

ADAMS: Higgye el, éppen ez tetszett a közönségnek, ez a komolyság.

SEVILLA: Goldsteinnak is van egy magyarázata, de az sokkal cinikusabb. Azt mondja, ez a könyv mindenképpen elkelt volna, még akkor is, ha a lábammal írtam volna.

ADAMS: Ezt nem hiszem. Lorrimer egyébként jót mulatott a Jim Croonerre vonatkozó utalásán. Nem szereti?

SEVILLA: Nem.

ADAMS: Nem osztozom az érzelmeiben. Ha Croonert megválasztják, azt hiszem, friss vért ömlesztene öreg kormányzatunk ereibe.

SEVILLA: Reméljük, hogy más vért nem fog ömleszteni.

ADAMS: Olyan keménynek tartja?

SEVILLA: Azt hiszem, mindent meg fog tenni, amit kívánnak tőle.

ADAMS: Á, ön pesszimista! Meg van elégedve Goldstein szolgálataival?

SEVILLA: Nagyon. Nem tagadom, hogy most már nélkülözhetetlen a számomra. Jó barátom.

ADAMS: Ennek végtelenül örvendek. Hallom, a könyvét huszonhárom nyelvre lefordítják, és Hollywood filmet csinál belőle.

SEVILLA: Úgy van.

ADAMS: Azt is hallottam, hogy a Look hatszázhatvanezer dollárt fizetett az előzetes közlés jogáért. Azonkívül Brücker utólag ötszázezer dollárért adta el a teljes szöveget a Zsebkönyvtárnak, a kivonatos közlés jogát pedig négyszázezer dollárért a Reader's Digest-nak. Brücker megnyalhatja a tíz körmét.

SEVILLA: Mindezt nem Goldsteintól hallotta.

ADAMS: Nem. Goldstein nagyon diszkrét. Ezeket az adatokat a Time múlt heti száma közölte. A Time úgy számítja, hogy az összes szerzői honoráriumok, beleértve a megfilmesítési és a fordítói jogokat is, elérték vagy el fogják érni a hárommillió dollárt. Igaz ez?

SEVILLA: Gratulálok a Time-nak.

ADAMS: Mit érez az ember, ha milliomos lesz?

SEVILLA: Többek között szabadnak érzi magát.

ADAMS: Szabadnak?

SEVILLA: Elméletileg azelőtt is szabad voltam, jogomban állt, hogy vegyek egy nagy házat a Florida Keys egyik szigetén, kis magánkikötővel és jachttal...

ADAMS: Elméletileg. Ön igen eredeti módon fogalmazza meg a dolgokat. (Nevet.) Biztos vagyok benne, hogy amikor a házat vette, iszonyatosan meglopták.

SEVILLA: Nem. Goldstein volt a tanácsadóm.

ADAMS: Azt mondta, „többek között” szabadnak érzi magát.

SEVILLA: Igen. Bűntudatot is érzek.

ADAMS: Bűntudatot? Ugyan miért? Ön nem lopta azt a pénzt, megdolgozott érte.

SEVILLA: Az az érzésem, hogy túlfizettek.

ADAMS: Mit szóljon akkor Brücker?!

SEVILLA: Brücker nem érdekel. Úgy érzem, azokhoz képest fizettek túl, akik sokat dolgoznak, és keveset keresnek.

ADAMS: Ej, ej. Ha nem volna jachtja, még azzal gyanúsítanám, hogy szocialista. De nézze csak, azok, akikről beszél, távolról sem képesek olyasmire, mint ön.

SEVILLA: Igen, de mégis erkölcstelen, hogy ilyen nagy a különbség köztük és köztem.

ADAMS: Ez a bűntudat készteti arra, hogy továbbra is a bankban hevertesse minden pénzét, és ne fektesse be?

SEVILLA: Nem. Másról van szó. Irtózom attól a gondolattól, hogy a pénzem dolgozzon helyettem.

ADAMS: Az a pénz mégiscsak dolgozik valakinek. A bankárja nyilván nem győzi áldani.

SEVILLA: Az ő dolga. Gondolom, ezért lett bankár: hogy pénzt csináljon a pénzből. De nekem más a foglalkozásom: dolgozni akarok.

ADAMS: Akkor ajándékozza el a millióit. (Nevet.)

SEVILLA: Igen, de kinek? Szeretném, ha a pénzem csakugyan hasznos célokat szolgálna, és nem bízom a jótékonyságban.

ADAMS: Ugyan, csak tréfáltam. (Csend.)

SEVILLA: Nem lehetne megrövidíteni ezt a nagy bevezetőt? Ön olyan ideges, hogy szinte félek.

ADAMS: Nem vagyok ideges.

SEVILLA: Kétszer is megtörölte a tenyerét a zsebkendőjével.

ADAMS (nevet): Óvakodjunk a tudósoktól. Veszélyes megfigyelők. (Szünet.) Nézze, én rokonszenvezem önnel, és azt hiszem, nagyon fel fogja kavarni, amit mondani akarok. Nagyon kellemetlen mondanivalóm van az ön számára.

SEVILLA: Mindjárt sejtettem, olyan hosszú volt a bevezető. De mint látja, máris elismeréssel adóztam az ügyességének.

ADAMS: Ez nem ügyesség. Inkább zavar.

SEVILLA: Nahát tessék, döfjön! Mire vár?

ADAMS: Ne bántson. Sokkal rosszabb az egész, mintsem képzelné. Nagyon kínos utasítást kaptam, kötelességem tudatni önnel, és ez végtelenül fáj nekem. Mint tudja, ön rendkívül rokonszenves nekem.

SEVILLA: De ez a rokonszenv nem gátolja abban, hogy lojális legyen a főnökeihez.

ADAMS: Az igazat megvallva: nem.

SEVILLA: Hát akkor beszéljen. Le kell mondanom a Logos Terv végrehajtásáról?

ADAMS: Nem, nem erről van szó. Bizonyos értelemben még rosszabb. (Csend.) Elvesszük öntől Fát és Bit.

SEVILLA: Elveszik tőlem Fát és Bit?

ADAMS: Egy időre. Kérem, maradjon ülve. Igen, végtelenül sajnálom, de ez parancs.

SEVILLA: De hát mit akarnak csinálni velük? Hová viszik őket?

ADAMS: Ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok.

SEVILLA: De hisz ez őrültség! Lehetetlen, hogy ne lássa be! Fa és Bi sohasem tűrné, hogy elválasszák tőlem! Hosszú évek alatt kialakult érzelmi szálakat akarnak eltépni.

ADAMS: Bob Manning is velük megy.

SEVILLA: Bob!

ADAMS: Kérem, uralkodjék magán. Nem érzi jól magát? Akarja, hogy...

SEVILLA: Nem, köszönöm. Semmi. Mindjárt elmúlik. (Szünet.) Micsoda undorító képmutatás. Adams, hadd mondjam meg, mit gondolok: maga már két éve mosolyog rám, és ugyanakkor Bob már két éve, a maga parancsára, a hátam mögött...

ADAMS: Nem az én parancsom volt. De én adtam át neki. A többiért nem vagyok felelős.

SEVILLA: Felháborító machiavellizmus! Csak tudnám, mi a célja!

ADAMS: Őszinte leszek: úgy határoztunk, hogy távol tartjuk önt mindenféle gyakorlati alkalmazástól.

SEVILLA: Talán katonai alkalmazást akart mondani.

ADAMS: Gyakorlati alkalmazást mondtam.

SEVILLA: Bob viszont sokkal hajlékonyabb. Neki tehát szabad tudnia, hogy hova a fenébe viszik Fát és Bit, és miféle hülyeséget végeztetnek velük.

ADAMS: Másként nem lehet, hiszen ő is velük megy.

SEVILLA: Nem akarok hinni a fülemnek! Elfelejtette, hogy Bob Mr. C kreatúrája?

ADAMS: Nem látom be, miért volna ez akadály.

SEVILLA: Hát a kitűnő Mr. C is benne van az egészben?

ADAMS: Szó sincs róla.

SEVILLA: Gondolja, hogy Bob akár a kisujját is megmozdítaná anélkül, hogy értesítené Mr. C-t?

ADAMS: Ez a mi dolgunk.

SEVILLA: No és közben a Logos Terv? Azzal mi lesz? Őrültség! Feleúton vagyunk a füttyök tanulmányozásában, és akkor elveszik tőlünk a kísérleti alanyokat! Az egyetlen delfinpárt, amely e pillanatban képes együttműködni velünk! De hisz ez szörnyű! Gondoljon a tudományra, a felelősségre, ami önt terhelné, ha valami baj történne velük.

ADAMS: Nem lesz semmi bajuk. Ez a távollét csak ideiglenes. Ön vissza fogja kapni Fát és Bit.

SEVILLA: Mennyi idő múlva?

ADAMS: Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy dátumot mondjak.

SEVILLA: És attól nem fél, hogy ha visszakerülnek hozzám, el fogják mesélni, hogy mit csináltattak velük?

ADAMS: Semmi olyat nem fognak csinálni, amit ne mesélhetnének el.

SEVILLA: Akkor miért nem mehetek velük én is?

ADAMS: Már megmondtam.

SEVILLA: Nekem nincs jogom, hogy lássam, amit csinálnak, de nekik jogukban áll majd, hogy elmeséljék!

ADAMS: Engem nem zavar ez az ellentmondás.

SEVILLA: Kíváncsi vagyok rá, mi zavarja önt egyáltalán! Vajon arra gondolt-e legalább, hogy Fát és Bit is megkérdezi, mielőtt elszakítaná őket a családjuktól? Mert mi a családjuk vagyunk, ezt remélem, maga is érzi. Hallgasson meg, Adams, nem szégyellem kimondani: a gyerekeimnek tartom őket.

ADAMS: Mondanom sem kell, hogy nagyon is figyelembe vettük az ügy érzelmi oldalát. Bob előzetesen rávette Fát és Bit, hogy egyezzenek bele ebbe az utazásba.

SEVILLA: Az én tudtomon kívül!

ADAMS: Bob közölte velük, hogy elkíséri őket. Ön is tudja, mennyire szeretik Bobot.

SEVILLA: Mindent elkövetett ennek érdekében a nyomorult kis kígyó! Kétszer is elárult. Amikor kémkedett ellenem C megbízásából, s amikor az ön parancsára, a hátam mögött, beférkőzött a delfinek szeretetébe, hogy kitúrjon engem.

ADAMS: Azt hiszem, ön túlságosan drámainak állítja be az egészet. Végeredményben Fa és Bi mégiscsak állatok.

SEVILLA: Maga nem ért semmit! Beszélni tudnak, sokkal több kapcsolatom van velük, mint némelyik emberrel. Fa és Bi ugyanolyan személyek, mint maga vagy én; és én úgy szeretem őket, mint a gyerekeimet, ezt már megmondtam.

ADAMS: Nem vettem szó szerint. Végtelenül sajnálom. Annál is inkább, mert a legrosszabb még hátravan. Félek, hogy nagy fájdalmat kell okoznom önnek.

SEVILLA: Attól ne féljen: ezennel lemondok az állásomról.

ADAMS: Kötelességem lojálisan figyelmeztetni...

SEVILLA: Nem hiszek a maga lojalitásában.

ADAMS: Tudom, csak ha a főnökeimről van szó. Kérem, most az ő nevükben beszélek. Ha azt hiszi, hogy felmondásával nyomást gyakorolhat ránk, és feladjuk a tervünket, akkor téved. A tervet semmiképpen sem adjuk fel. És ha ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy benyújtsa a lemondását, akkor ezúttal készek vagyunk elfogadni.

SEVILLA: Akkor se beszélne másként, ha éppen arra akarna rávenni, hogy lemondjak.

ADAMS: Szó sincs róla.

SEVILLA: Ugyan, ugyan, Adams! Ne becsülje le az értelmi képességeimet. Azt hiszi, nem látom be, miért jönne jól maguknak a lemondásom?

ADAMS: Igazan nem tudom, hogy miért.

SEVILLA: Mert akkor biztosak lehetnének benne, hogy semmit sem fogok megtudni Fától és Bitől, ha majd teljesítették a küldetésüket.

ADAMS: Szó sincs semmiféle küldetésről.

SEVILLA: De igen! Méghozzá pokolian fontos küldetésről van szó, hiszen maguk hajlandók emiatt kockáztatni az egész Logos Tervet. Azt a tervet, amelyre most már tíz éve óriási összegeket költenek!

ADAMS: Ön túloz. A Logos Terv egyáltalán nem forog veszélyben. Ön nemsokára visszakapja Fát és Bit, épen és sértetlenül.

SEVILLA: És erkölcsileg is épek lesznek, amikor visszakapom őket?

ADAMS: Nem énem, mit akar ezzel mondani.

SEVILLA: Hadd tegyek fel egy kérdést: el tudja képzelni, mi lesz Fa és Bi reakciója, utólag, ha majd elvégeztették velük, amit akarnak?

ADAMS: Nem értem ezt a kérdést. Semmi olyat nem akarunk elvégeztetni velük, ami abnormis volna. (Szünet.)

SEVILLA: És nem fél, hogy ha most hazamegyek, lebeszélem Fát és Bit arról, hogy kövessék Bobot?

ADAMS: De igen. Nagyon is. Gondoltunk erre. Megtettük a szükséges óvintézkedéseket.

SEVILLA: Miféle óvintézkedéseket?

ADAMS: Mondtam, hogy a legrosszabb még hátravan. Most elmondom: mire hazaér, már nem találja ott Fát és Bit. Az embereink épp most szállítják el őket.

SEVILLA: Micsoda aljas csapda! Iderendelt, és közben... Förtelmes! Nem találok szavakat erre a gátlástalanságra, ahogy az emberekkel bánik! Cinikusabban nem is gázolhatott volna keresztül rajtam.

ADAMS: Kérem, uralkodjék magán. A lényegen mindez nem változtat semmit. El akartuk kerülni a kínos jeleneteket.

SEVILLA: Maga folyamatosan űzte kisded játékait a hátam mögött. Iszonyatos. A legundorítóbb képmutatást tanúsította velem szemben!

ADAMS: Parancsokat kaptam, és végrehajtottam őket.

SEVILLA: Aljas parancsok voltak, hadd mondjam meg önnek.

ADAMS: Miért nem mondja meg inkább Lorrimernek? Tőle kaptam a parancsokat.

SEVILLA: Ide hallgasson, Adams, én... (Szünet.) Ne akarjon felingerelni. Maga örülne a legjobban, ha otthagynám az állásomat.

ADAMS: Senki sem kívánja öntől, hogy otthagyja az állását. Ön üldözési mániában szenved.

SEVILLA: Van még valami észrevétele, eltekintve azoktól, amelyek a lelki alkatomra vonatkoznak?

ADAMS: Nincs.

SEVILLA: Akkor azt javaslom, hogy vessünk véget ennek a beszélgetésnek. Undorító az egész, hányingerem van tőle. Jobb, ha elmegyek. Őszintén, látni is alig bírom magát.

ADAMS: Akár hiszi, akár nem, Mr. Sevilla, végtelenül sajnálom. Viszontlátásra.

SEVILLA: Nem hiszem, hogy még viszontlátjuk egymást.

*

1972. augusztus 14.

Kedves Mr. Sevilla,

tegnap összeült a Bizottság, és megbízott, hogy közöljem Önnel a határozatait. Minthogy a bőr hidrodinamikájára vonatkozó kísérletek, amelyeket Ön a B medencében folytatott, 1966-ban félbemaradtak, hogy Ön minden erejét az A medencében folyó nyelvészeti kísérletekre fordíthassa, s mivel ezeket pillanatnyilag nem lehet folytatni a kísérleti alanyok távolléte miatt – kérjük, hogy levelezésünkben Ön is ezt a kifejezést használja –, a Bizottság úgy véli, nem áll módjában újabb fedezetet kérni a Kongresszustól az Ön vezetése alatt álló laboratórium működésének finanszírozására.

Ennélfogva a Bizottság arra kéri Önt, értesítse munkatársait, hogy a szerződésük idő előtti felbontása esetében nekik járó végkielégítést a lehető legrövidebb időn belül meg fogják kapni. Magától értetődik, hogy ez a rendelkezés Önre is kiterjed.

A Bizottság ideiglenes jelleggel dr. Edward E. Lorensent nevezte ki az Ön vezetése alatt álló laboratórium gondnokává. Dr. E. E. Lorensen augusztus 16-án érintkezésbe fog lépni Önnel, hogy minden szükséges intézkedést megtehessen a laboratóriumi feljegyzések, iratok, magnetofonszalagok, filmek és más anyagok leltározására és megőrzésére. A Bizottság arra kéri Önt, szíveskedjék maximális segítséget nyújtani dr. E. E. Lorensen munkájához, és igazolni a jelen levél kézhezvételét.

Kiváló tisztelettel

D. K. Adams

1972. augusztus 15.

Kedves Mr. Adams,

megkaptam augusztus 14-én kelt levelét. Munkatársaim és jómagam is készséggel állunk augusztus 16-án dr. Lorensen rendelkezésére.

Nem szívesen kérek bármit is a Bizottságtól. Most mégis úgy érzem, hogy nem tehetek mást, éppen a kísérleti alanyok érdekében. Engedélyt szeretnék kérni, hogy meglátogathassam őket, ha ismét hozzáférhető helyen lesznek.(60)

Kiváló tisztelettel

H. C. Sevilla

1972. augusztus 15.

Kedves Mr. Sevilla,

a mai napon feladott táviratom megerősítéséül ezúton is közlöm, hogy akadályoztatásom miatt csak augusztus 20-án érkezhetem.

Amikor elvállaltam a rám bízott feladatot, nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy szigorúan meg akarok maradni gondnoki funkcióm határain belül. Abban a feltevésben, hogy az Ön kísérleti alanyai előbb-utóbb visszakerülnek a laboratóriumba, világosan értésére adtam a Bizottságnak, hogy semmiképpen sem óhajtom az Ön munkáját folytatni. Remélem, hogy e feltevés ismeretében talán lehetségesnek tartja visszavonni a felmondását, és így maga fejezi be azt a munkát, amelyet oly nagy sikerrel kezdett el.

El tudom képzelni, mennyire rosszul esik Önnek, hogy elválasztották kísérleti alanyaitól, de talán vigaszt talál abban, hogy egy munkatársa elkísérte őket.

Őszinte tisztelettel

E. E. Lorensen

1972. augusztus 16.

Kedves Mr. Lorensen,

levele mély rokonszenvet keltett bennem, s némileg felszította baráti érzelmeimet az emberi állat iránt, amely, hiába is tagadnám, pillanatnyilag nem a leghízelgőbb színben tűnik fel előttem.

Attól tartok, Önt nem egészen pontosan tájékoztatták a tényekről. Én szóban adtam be lemondásomat, mert megrendített az a közlés, hogy kísérleti alanyaimat elveszik tőlem. Lemondásomat azonban sem a beszélgetés folyamán, sem pedig később, írásban, nem erősítettem meg. Azonkívül munkatársam az én beleegyezésem nélkül, sőt, tudtomon kívül vállalta a kísérő szerepét a kísérleti alanyok mellett.

Nem azért szögeztem le a tényeket, hogy Ön megmásítsa elhatározását. Éppen ellenkezőleg. Jobban örülnék, ha Ön vállalná a gondnok szerepét, mint egy másik kutató, akinek esetleg egyáltalán nincsenek aggályai.

Várom tehát 20-ára.

Őszinte tisztelettel

H. C. Sevilla

1972. augusztus 18.

Kedves Mr. Sevilla,

ismét el kell halasztanom utazásomat, és csak 25-én érkezhetem.

A tények, amelyekről tájékoztatott, végtelenül lesújtanak. Most már egészen más színben tűnik fel előttem az Ön munkatársának a szerepe és a bennünket irányító bürokraták igazságszeretete. Miután „felvásárolták” a koponyákat – itthon és Európában –, úgy érzik, hogy most már azt tehetnek az áruval, amit akarnak.

Nem rejtettem véka alá Adams előtt azt a véleményemet, hogy őrültség volt a kísérleti alanyokat elszakítani Öntől, még ideiglenesen is. Nem ismerek olyan gyakorlati alkalmazást, amely elég jelentős lenne ahhoz, hogy miatta félbeszakítsák az alapvető kutatómunkát.

Őszinte tisztelettel

E. E. Lorensen

*

A Florida Keys szigetein nem szerettem sem a mocsarakat, sem a mangrovefákat, sem a szigetről szigetre, egészen Key Westig ívelő út hídjait, sziklás szigetet akartam, olyan szigetet, amely csakugyan sziget, zátonykoszorúval, s amikor megláttam Huatuey szikláit és a kis kikötőben lehorgonyzót! Caribee-t, nagyot dobbant a szívem, olyan volt a Caribee, mint egy szép, lakkozott játékszer, felnőtteknek, mint egy kamaszálom, amely valóra vált, de abban a korban, amikor még tudunk szeretni, és most minden erőmet össze kell szednem, hogy kivigyem a tengerre, Arlette az elülső fedélzeten olvas, ha itt volna mellettem a kormányosfülkében, újra csak Fáról és Biről beszélgetnénk, így legalább egyedül, szótlanul, feszülten kínlódom a Caribee-val, ez megnyugtat, Arlette is érzi, ő is szenved, csak úgy tesz, mintha olvasna, innen csak a hatalmas szalmakalap glóriáját látom a feje körül, a túlsó oldalon, óvja a fejét a naptól, a bikinijét biztos levette, hogy egyenletesen barnuljon a bőre, már abban sincs élvezet, ha a testére gondolok, furcsa, hogy a lelki fájdalom még akkor is megfojtja a vágyat, ha a szerelem változatlan, mintha a fájdalomban valami zsugorító erő volna, amely arra kényszeríti az embert, hogy egyre jobban összezsugorodjon, mintha valami csonkítás volna, amely egyre újabb csonkításokat követel, tévedés, óriási tévedés, hogy a szenvedésben valamiféle bűverő rejlik, a szenvedés vereség, bénaság, megalázottság, soha semmi jó nem származik belőle, le kell győzni, én is le akarom győzni, azért játszom a Caribee-val, a hajómmal, ez az én kábítószerem, a hullámzás elringat, menekülök, tudatosan menekülök, két kezemmel a kormányt markolva, oldalba kapom a délnyugati szelet, és balra dőlök, nekifekszem a szélnek, a hajótest szabályos időközönként felemelkedik, hogy az oldalról jövő hullám átfuthasson alatta, tovább haladok a nyílt tenger felé, előttem a mérhetetlen óceán, sehol egy emberi nyom, hátam mögött a föld, egyre kisebb, ködösebb, a lombszag és a füstszag lassanként feloldódik a sós levegő és a friss hajólakk illatában, a nyomdokvíz nem egyenes, jobbra görbül, mert ferdén haladok, talán nyolc csomó sebességgel, hasítom az utat, az orrtőke kétfelé szórja a tajtékot, a két fő vitorla ránctalanul duzzad teljes magasságában, az égővörös orrvitorla felfúvódik, mint egy léggömb, az árboc meghajlik a nagy erőfeszítésben, a jobb oldali kötelek kifeszülnek és rezegnek, mint a hegedű húrjai, akkora nyomással nehezedik rájuk a 4-es erősségű fürge szél, amely még erősödhetik is, de nincs veszély, nem kell bevonni a vitorlát, menedéket keresni, az égbolt pimaszul vakít, sehol egy felhő, a nap még magasan jár, a tenger színe megnyugtató, őszinte sötétkék, a szél és a torlódó víz uralkodik magán, érezteti erőtartalékait, mint egy tigris, amely szelíden dóromból, miközben a rettenetes izmok úgy duzzadoznak a bőre alatt, mint a hullámok, amelyek emelik a vizet, de nem csapnak fel, megmarkolom a kormánykereket, jólesik ereznem a sima mahagónit, de nem is kell kormányozni, a Caribee egyensúlyban marad, nem csúszik el, nem tántorog, nem is fordul szélbe, csak siklik a csendben, vagy inkább a halk, finom, ringató hangok között, amelyekből a csend áll, mintha selymet szakítanának, úgy hasad a víz a hajó orra előtt, sustorognak az oldalról jövő hullámok, fütyül a szél a megfeszült kötelek között, sirályként visítanak a csigák, a hajó feljajdul, amikor hullámvölgybe zuhan, és hirtelen megremeg, amikor egy hullám taraján ismét felszárnyal, félig madár, félig hal, egyik szárnya piros, a másik kék, szép, hosszúkás, gömbölyű, sima, lakkozott teste elnyúlva siklik a tengeren,

nem is siklik igazán, Fa, igen, ő siklott, a víz nem hasadt fel és nem örvénylett körülötte, öröm volt nézni, milyen hajlékonyán nyomult előre a vízben, nem kavarta fel, rám szögezte kedves, pajkos szemét, ha fordult egyet, mintha azt akarná mondani, ne menj el, Pa, maradj még egy kicsit, Pa, mindig elmégy, Pa, már nyolc éve, hogy a cuclisüveget harapdálta, ijedősen hozzánk bújt, rögtön fütyülni és nyöszörögni kezdett, mihelyt egyedül érezte magát, alig bírtuk már a sok virrasztást, akkor támadt az az ötletem, hogy odarakom a két kis poliészter tutajt, Fa a kettő közé bújt, a tutajok valamelyest helyettesítettek bennünket, legalábbis éjszaka, micsoda szerepet játszott az életünkben, mennyi éven át, egyetlen vágyunk, egyetlen gondunk, egyetlen munkánk, mennyit kínlódtunk, amíg megtanítottuk az első öt szóra, és aztán az a szédületes haladás Bivel, a Hanna nevű ciklon, ó, hadd éljem át, újra meg újra, az elmúlt hat esztendő minden pillanatát, minden pillanat csordultig tele volt munkával és boldogsággal, életem első szakasza, amikor úgy élhettem, hogy nem kellett a lényem egyik felét feláldoznom a másiknak, nem kellett kifosztottnak és megcsonkítottnak ereznem magam, nem kínzott a Mrs. Ferguson-féle üres és meddő kalandocskák hülye sorozata, Arlette meg én, a delfinek, a kutatócsoport, Michael, az a gazdag, sűrű, alkotó élet, na gyerünk, még egyszer, még egyszer, a kimerültség, a szüntelen töprengés, az állandó újrakezdés, nem, ettől sohasem szabadulhatok, úgy rágnak belülről a gondolataim, mintha patkányok volnának, mindig ugyanazok, megállás nélkül forognak, tébolyultan, valami mániákus keringésben, Lisbeth, Adams, Bob, főleg Bob, neki volt a legkevesebb oka, milliméterről milliméterre csúszott a két éve kitűzött cél felé, együtt evett, ivott velünk, barátságosan, buzgón, mosolyogva, tudom, van, aki mosolyog, mosolyog, mosolyog, és mégis áruló, de mégis hihetetlen, nem volt rá semmi oka, még csak nem is gyűlölt bennünket, nem bosszúvágyból tette, mint Lisbeth, vagy engedelmességből, mint Adams, ez csakugyan a tiszta érdekmentes gonoszság, amelyet maga a gonosztevő sem ért, emlékszem, mennyire meglepődött, amikor egyszer azt mondtam, hogy szeretem Fát, szereti Fát? hát persze, mi ebben a meglepő? no de professzor úr, mondta, Fa azért mégse lesz sohasem több, mint egy kísérleti alany, egy tengerimalac, egy patkány, egy kutya, mindnyájan ránéztünk, döbbenten, iszonyodva, még Maggie is, hogy mondhat ilyet, Bob, miután annyi éven át... észbe kapott, nevetett, tréfára fogta az egészet, de azért mégiscsak kivillant az érzéketlensége, mélyen gyökerező embertelensége, gyógyíthatatlan szívtelensége, ha van eszem, felfigyelek és óvakodom tőle, de miután C besúgója lett, érinthetetlenné vált, még most sem tudok beletörődni abba a gondolatba, hogy Fa és Bi soha többé... emlékszem, amikor elváltam Mariantól, éjszaka felriadtam, csörgött rólam s verejték, belém hasított a rémület arra a gondolatra, hogy többé nem lehetek mindennap együtt a két fiúval, mintha tőrrel döftek volna a szívembe, megbénított a fájdalom, nem tudtam elképzelni, hogyan érhet véget, pedig akkor még hetenként kétszer-háromszor találkoztam velük, Sevillában mintha kattant volna valami, a karórájára nézett, már két órája kormányozza a Caribee-t a láthatár felé, ideje volna visszafordulni, még alkonyat előtt haza akart érni, sötétben sohasem talál haza, még bóják sincsenek, kiengedte a fővitorla kötelét, behúzta a farvitorlát, elfordította a kormányt, a Caribee szélbe állt, a farvitorla jobbra fordult, Sevilla kioldotta az orrvitorla kötelét, és rátekerte a jobb oldali bakra, segíthettem volna, kiáltotta Arlette az elülső fedélzetről, Sevilla nemet intett, meglazította a fővitorla kötelét, és azt is felcsavarta, teljesen megsültem, mondta Arlette erőltetett vidámsággal, és beszökkent a kormányosfülkébe, megyek, felöltözöm, eltűnt a kajütben, egy pillanat múlva visszajött, csíkos tengerésztrikó volt rajta, hozzádőlt Sevilla vállához, és tompa hangon mondta: alig bírtam olvasni valamit, rettenetesen le vagyok törve, ennél csak az lett volna rosszabb, ha téged veszítelek el, emlékszel, milyen boldogok voltunk, amikor megvettük a házat, és most minden megromlott, megkeseredett, nem is tudom elhinni, úgy érzem, hátra kell mennünk az időben, mint amikor visszafelé forgatnak egy filmet, és újra ott lesz a laboratórium, Fa és Bi a medencében, a füttyök tanulmányozása, úgy érzem, mintha elvesztettem volna a gyerekeimet, az életem értelmét, állandóan sírni szeretnék, Sevilla a tarkójára tette a jobb kezét, magához vonta, igen, mondta, Fa és Bi, no meg a munka, iszonyatos, nyolcévi kutatás után egyszerre csak üres a kezünk, nincs más dolgunk, mint a múlton kérődzni, két szegény munkanélküli, aki egy halom pénzen csücsül, keserűen elmosolyodott, a Caribee sebesen haladt a ház felé, amelyet régebben annyira szerettek, a tengeren töltött négy óra csak zárójel volt, vissza kell térni megüresedett életükbe, amelyből hiányoztak a delfinek, a közös munka, minden célkitűzés, ide hallgass, mondta Sevilla, ezt nem lehet tovább csinálni, előbb-utóbb beleőrülünk, menjünk innen, gondoltam, szívesen megismerkednél Spanyolországgal, holnap felhívok egy utazási irodát, és a hét végén már el is repülhetünk.

*

Külügyminisztérium, Washington, D. C.

Professor H. C. Sevilla

Huatuey Island

The Florida Keys

Florida

Ezúton értesítjük, hogy a Külügyminisztérium 1972. augusztus 24-i határozata értelmében az Ön és Mrs. H. C. Sevilla útlevele érvényét vesztette.

H. C. S. (LÁTOGATÓ) ÉS A C. B. 476-OS FOGOLY BESZÉLGETÉSE

SING-SING FEGYHÁZ, 1972. DECEMBER 22.

ÜGYIRATSZÁM: R. A. 74612

BIZALMAS

LÁTOGATÓ: Gondolhatja, hogy korábban is eljöttem volna, csak eddig nem kaptam engedélyt.

FOGOLY: Igazán meglep, hogy ilyen csöndes és kényelmes körülmények között találkozhatunk. Ez merőben szokatlan.

LÁTOGATÓ: Gondolom, magnóra akarják venni a beszélgetésünket.

FOGOLY: Úgy látom, logikai képességei nem szenvedtek csorbát.

LÁTOGATÓ: Ez nem logika, hanem megszokás. Egyébként jó színben van.

FOGOLY: Nem lehet a szemünkre vetni, hogy rendszertelenül élünk.

LÁTOGATÓ: A kedélyállapota is jó?

FOGOLY: Túl vagyok a legrosszabbon.

LÁTOGATÓ: Voltak nehézségei?

FOGOLY: Az elején igen, nagyon is, a fogolytársaimmal. Nem helyeselték a nézeteimet. Önnek fogalma sincs róla, hogy a bűnözők társadalma milyen konzervatív.

LÁTOGATÓ: Miféle nehézségekre gondol?

FOGOLY: Gyávaságnak tekintették, hogy nem voltam hajlandó Vietnamban szolgálni. Afféle nervous Nellyt(61) láttak bennem. Verekednem kellett.

LÁTOGATÓ: És...

FOGOLY: Egyheti magánzárka mind a kettőnknek. Azt mondtam, hogy én kezdtem. Az ellenfelem is. Tetszik tudni, mi itt nagyon kényesek vagyunk a becsületünkre.

LÁTOGATÓ: Gondolom, ez sokat javított az erkölcsi minősítésén.

FOGOLY: Hogyne. Most már nem gyáva vagyok, hanem dilis. És itt nem nézik rossz szemmel a diliseket.

LÁTOGATÓ: Beszéljünk a levelezésünkről. Én összesen huszonhét levelet kaptam.

FOGOLY: Annyit írtam. Vagyis egy sem veszett el.

LÁTOGATÓ: És egyet sem cenzúráztak.

FOGOLY: Az ön leveleit sem.

LÁTOGATÓ: Nagyszerű. Szabad országban élünk.

FOGOLY: Ezt én tudom a legjobban. Sikerült megtudnia, hogy miért vonták be az útlevelét?

LÁTOGATÓ: Igen. Noha politikailag gyanús személyekkel fenntartott kapcsolataimat méltán érheti bírálat, biztonsági szempontból nem vagyok veszélyes, és mindig hű voltam hazámhoz. De ha külföldre utaznék, nem lehetne biztosítani, hogy megfelelő védelemben részesüljek.

FOGOLY: Bravó. Tehát csakis az ön érdekeit tartották szem előtt. Nyilvánosságra hozta, hogy bevonták az útlevelét?

LÁTOGATÓ: Nem. Goldstein lebeszélt róla.

FOGOLY: Vajon igaza volt-e?

LÁTOGATÓ: Nem tudom. Goldstein bámulatosan viselkedett. Úgy harcolt, mint egy oroszlán. Senki és semmi nem kényszerítette rá, hogy ennyire exponálja magát értem. Goldstein véleménye szerint jobb, ha egyelőre nem hozzuk nyilvánosságra az útlevél bevonását: ezt az ütőkártyát későbbre kell tartogatni.

FOGOLY: Azt nem tanácsolta Goldstein, hogy ritkábban érintkezzék politikailag gyanús személyekkel?

LÁTOGATÓ: Egyáltalán nem.

FOGOLY: Hálás vagyok neki. Mégis meg kell mondanom...

LÁTOGATÓ: Ne mondjon semmit. Butaságokat akar mondani.

FOGOLY: Jó, hallgatok. Engedje meg, hogy gratuláljak: ön is jó színben van.

LÁTOGATÓ: Nehéz időket éltünk át, amikor Fát és Bit elvették tőlünk. Ez két hónapig tartott. Aztán vásároltam egy delfint, pontosabban egy delfinlányt, és magánlaboratóriumot rendeztem be a saját költségemen.

FOGOLY: Hol helyezte el azt a delfinlányt?

LÁTOGATÓ: A szigeten, a házam alatt, van egy kis magánkikötőm.

FOGOLY: És nem zárja el?

LÁTOGATÓ: De igen. Hálót feszítettem ki a két kikötőgát közé, a víz alatt és a víz fölött is. De ennek tulajdonképp nincs semmi szerepe. Daisy – így hívják a delfint – néhány hét múlva már egyetlen ugrással át tudott szökni a hálón, és kiúszott a szabad tengerre. De nem megy messzire, csak ha én is kivitorlázom, és éjszakára mindig hazajön. Nagyon szeret a Caribee oldala mentén aludni. Gondolom, a jachtot valamiféle szuperdelfinmamának tartja, aki védelmet nyújt neki. De éjszaka azért mindig kifeszítem a hálót, a cápák miatt.

FOGOLY: Meséljen Daisyről. Istenem, már két éve nem láttam delfint!

LÁTOGATÓ: Örülne, ha küldenek néhány filmszalagot? Gondolja, hogy beengednék?

FOGOLY: Biztosan. Van itt mindenünk: hanglemeztár, mozi, színház, még kvarcolószoba is, ahol lebarnulhatunk, de csak ha már a vége felé jár a büntetésünk.

LÁTOGATÓ: Miért csak akkor?

FOGOLY: Hogy az ismerőseink azt hihessek, épp a trópusokról jöttünk meg egy hosszú utazás után. (Nevet.) A Sing-Sing fegyház nem olyan, mint képzeli. Mi itt nagyon sokat adunk arra, hogy mit szólnak az emberek.

LÁTOGATÓ: Bámulom, hogy ilyen könnyedén tud beszélni róla. Hát végül is bele lehet törődni?

FOGOLY: Nem. Nem lehet beletörődni. Soha. Az ember mintegy zárójelben éli az életét. Azt szoktuk mondani, ugye, hogy hosszúnak tetszik az idő; ezt csak most értettem meg igazán, önnek fogalma sincs róla, milyen lassan múlik itt az idő. Hihetetlen. A napok úgy vánszorognak, mint a hetek, és a hetek, mint a hónapok. (Csend.) Meséljen Daisyről.

LÁTOGATÓ: Hát, nagyon vidám, pajkos, kedves, egyáltalán nem olyan félénk, mint Bi volt az elején.

FOGOLY: Hány éves?

LÁTOGATÓ: A súlyáról és a méreteiről ítélve körülbelül olyan idős lehet, mint Bi volt, amikor Iván felesége lett. Talán négyéves.

FOGOLY: És hogy működik a laboratórium?

LÁTOGATÓ: Felfogadtam Petert, Suzyt és Maggie-t.

FOGOLY: A saját pénzéből fizeti őket?

LÁTOGATÓ: Igen.

FOGOLY: Tönkre fog menni.

LÁTOGATÓ: Ó, az még messze van. És ha már nem lesz pénzem, abbahagyom. De addig is nem dolgozunk hiába. Haladunk.

FOGOLY: Egyvalamit nem értek...

LÁTOGATÓ: Megmagyarázom: Lorensen másolatban a rendelkezésemre bocsátotta az összes felvételeimet.

FOGOLY: Gondolom, emiatt voltak is kellemetlenségei.

LÁTOGATÓ: De még mennyire.

FOGOLY: És mi történt?

LÁTOGATÓ: Végül is semmi. Birtokomban vannak a Fáról és Biről készült összes felvételek, és most már Daisy füttyei is.

FOGOLY: És mennyire jutott?

LÁTOGATÓ: Haladunk.

FOGOLY: Nem akar többet mondani?

LÁTOGATÓ: Nem. (Nevet.)

FOGOLY: A legutóbbi levelei után meglep, hogy ilyennek látom. Megint olyan dinamikus, mint régen volt.

LÁTOGATÓ: Beszéljünk inkább magáról.

FOGOLY: Nem valami érdekes téma. (Szünet.) Itt vagyok, és várok.

LÁTOGATÓ: A nemzetközi helyzetet illetően még mindig olyan pesszimista?

FOGOLY: Még annál is jobban. De ugyanakkor optimista is vagyok. Hosszú távra.

LÁTOGATÓ: Bevallom, megkönnyebbültem, amikor Jim Crooner vereséget szenvedett, és Albert Monroe Smitht választották meg elnöknek. Smith a kisebbik rossz a kettő közül.

FOGOLY: Nem hiszem. Smith pontosan azt fogja tenni, amit Crooner tett volna a helyében. Az amerikai demokrácia annyiból áll, hogy a választónak megadja azt az illúziót, mintha csakugyan választhatna. A kongresszusi választásokon választhat két egyformán jobboldali párt között. Az elnökválasztáson két egyformán reakciós jelölt között, akik közül az egyiknek sikerül azt a benyomást keltenie, mintha liberálisabb volna a másiknál.

LÁTOGATÓ: Ez azért túlzás! Smitht és Croonert nem lehet egy kalap alá venni.

FOGOLY: Nem túlzás. Mondjak néhány példát? 1960-ban ön Kennedyre szavazott, mert azt hitte, hogy liberálisabb, mint Nixon: és Kennedy megadta az engedélyt a Kuba elleni invázióra, valamint a vietnami „katonai tanácsadók” létszámának hallatlan emelésére. 1964-ben ön Johnsonra szavazott, hogy megbuktassa Goldwatert: de Johnson, amikor hatalomra került, azt az eszkalációt indította el, amelyet Goldwater hirdetett.

LÁTOGATÓ: Magának tehát az a véleménye, hogy Smith éppúgy háborúba sodorhat bennünket Kína ellen, mint Crooner.

FOGOLY: Igen. Csak valamivel több lesz az erkölcsi prédikáció.

LÁTOGATÓ: Ez nagyon leverő.

FOGOLY: Nem olyan nagyon. Nézze, a választások úgysem számítanak. Alapvető csalás az egész. A közvélemény mozgósításáért kell harcolni.

LÁTOGATÓ: Igen, tudom. Maga is ezért vállalta a börtönt.

FOGOLY: Igen. És néha elfog a csüggedés. A megtorló intézkedések sikerrel jártak. Egyre kevesebben tagadják meg a katonai szolgálatot.

LÁTOGATÓ: De maga ezzel a börtönbüntetéssel igen nagy hatást tett mindazokra, akik ismerik. Neveket nem akarok említeni, nyilván megérti, hogy miért, de például nekem is felnyitotta a szemem, és most már jobban látok néhány problémát.

FOGOLY: Ha ez igaz, akkor nemhiába vagyok itt.

LÁTOGATÓ: Márpedig igaz.

FOGOLY: Ennek kimondhatatlanul örülök. Néhány hónapja magam is úgy vettem észre a leveleiből, mintha megváltozott volna a hangja.

LÁTOGATÓ: Elhatároztam, hogy többé nem törődöm a fénymásolatokkal és a magnófelvételekkel... Nagyon károsnak tartom az előzetes öncenzúrát. Még sohasem voltam így elszánva, hogy kimondom, amit gondolok.

FOGOLY: Lehetséges, hogy nekem is van némi szerepem ebben az elhatározásban?

LÁTOGATÓ: Hogyne. Igen nagy szerepe van benne.

FOGOLY: Olyan boldog vagyok, hogy azt nem lehet elmondani! És ön milyen szerény! Az ön korában, az ön rangjával... elvégre én csak a tanítványa vagyok.

LÁTOGATÓ: Ennek semmi jelentősége. Ha az igazságot keressük, az ilyen meggondolások nem játszhatnak szerepet.

FOGOLY: Nagyon szép öntől, hogy ezt mondja. (Szünet.)

LÁTOGATÓ: Azt hiszem, mindjárt lejár az időnk.

FOGOLY: Várjon. Még van öt percünk. Meséljen Peterről és Suzyról.

LÁTOGATÓ: Talán már tudja, hogy összeházasodtak.

FOGOLY: Suzy megírta. Nagyszerű lány. Tudja, magam is beleszerethettem volna, ha Peter meg nem előz.

LÁTOGATÓ: Suzy nagy szeretettel emlegeti magát.

FOGOLY: Igen. Én is nagyon szeretem őt. Sokat gondolok mindannyiukra. (Szünet.) Nem volt könnyű megválni maguktól.

LÁTOGATÓ: Visszavárjuk. Újra együtt fogunk dolgozni.

FOGOLY: Három év múlva. (Szünet.) Három év múlva ön már tökéletesen érteni fogja a delfinfüttyöket.

LÁTOGATÓ: Lesznek más problémák.

FOGOLY: Jó, hát akkor három év múlva.

LÁTOGATÓ: Majd újra eljövök, ha megengedik. Most azt hiszem, mennem kell.

FOGOLY: Viszontlátásra, írjon. Köszönöm a látogatást, és azt is köszönöm, hogy... szóval, köszönöm.

LÁTOGATÓ: Viszontlátásra, Michael.

*

Saigon, 1973. január 4. (UPI)

A Little Rock nevű amerikai cirkáló atomrobbanás következtében Haiphongtól nem messze a levegőbe repült. A legénységből senki sem maradt életben.

11.

Mint egy óriás, aki roppant ereje tudatában nyugodt álomba merült, és egyszerre csak arra ébred, hogy valaki álnokul hátba döfte, miközben aludt, úgy fogadta kábult megdöbbenéssel az Egyesült Államok a Little Rock elleni merénylet hírét. A felháborodás csak huszonnégy óra múlva jelentkezett, mintha legalább ennyi időre lett volna szükség, hogy a sérelemhez szabott indulat végigfusson a hatalmas testen. De az őrjöngő düh, amely ekkor eluralkodott rajta, méltó volt a világ leghatalmasabb államához. A harag hulláma pillanatok alatt átcsapott az óriási földrészen, s mint a szökőár, magával sodort száznegyvenmillió amerikait. A rádió, a tévé, a sajtó nem talált elég erős szavakat, hogy kifejezze azt az elszörnyülködést, amelyet a förtelmes gaztett kiváltott. Ha valamely alsóbbrendű fajta támad az Olümposzra, a mindenható istenek körében sem lehetett volna erősebb a felzúdulás, a szörnyülködés, a megvetés, sem pedig az a biztos tudat, hogy rövid időn belül megsemmisítik aljas támadóikat.

Az újságírók, akik hangot adtak e lelkiállapotnak, csak az állatvilágból vett hasonlatokkal voltak képesek érzékeltetni honfitársaik mélységes megvetését az ellenség iránt. A sajtó nagybetűs címei úgy harsogtak, mint Pearl Harbor óta még soha, és a népi Kínát többnyire „veszett kutyának” nevezték, amelyet „vagy megfékezünk, vagy leterítünk”.

A Little Rock áldozatai közül senki sem maradt életben, és a tragédiának nem voltak tanúi. A levegő és a roncsok elemzése alapján a 7. flotta illetékesei megállapították, hogy a robbanást „ismeretlen eredetű nukleáris szerkezet” okozta. De hiába volt ilyen óvatos a közlemény, a kommentárok egy pillanatig sem kételkedtek a kínai vezetők bűnösségében. A legtöbben úgy vélték, hogy e rajtaütésszerű támadással és gyáva agresszióval Kína kirekesztette magát a világ nemzeteinek közösségéből. Elsőként borította fel a félelem egyensúlyát. Ezt csakis úgy lehet helyreállítani, ha azonnali megtorlás sújt le az agresszorra, a mérsékeltebbek szerint csupán a kínai atomüzemekre, mások szerint a vörös Kína létfontosságú központjaira. Létfontosságú központokról beszéltek, nem pedig városokról, mert a város túlságosan konkrét szó, és kellemetlen asszociációk tapadnak hozzá, például az, hogy lakosai vannak, sok millió ember.

A sajtóbeli tiltakozás a jog és az erkölcs szilárd alapjára támaszkodott. A magánbeszélgetések azonban más hangot ütöttek meg. Már az ellenség elnevezése is mutatta, hogy az érzések más forrásból fakadnak. A „kínai” szót nemigen használták, annál inkább a „Chink”, „sárgaképű”, „csimpánz”, „Charley”, esetleg valamivel udvariasabban, de éppoly ellenségesen, az „ázsiai” kifejezést. Csak oda kellett figyelni arra, ami az utcán, a söntésekben, a munkahelyeken elhangzott, és az ember megértette, hogy a beszélgetők nézete szerint a hétszázmillió kínai puszta létezése három szempontból is megbocsáthatatlan bűnnek tekintendő: sárgák, kicsik és kommunisták. E három bűn következtében még az erényeik is a visszájukra fordultak. Értelmességük csak ravaszság. Türelmük szívós gonoszság. Takarékosságuk fösvénység. Találékonyságuk ördöngösség. Az igazság az, hogy Isten a nagy fehér embereknek adta a világot, valamint a világ kiaknázásához szükséges tudást és hatalmat. Igaz, ezek a kis sárga majmok elég ügyesen utánozzák a nyugati tudományt, de az alkotó tehetség hiányzik belőlük. Azonkívül felháborítóan sokan vannak. Rettenetesen elszaporodtak. Hemzsegnek, mint a hangyák. Így követték egymást az állatvilágból vett hasonlatok: a kutyát a majom, a majmot a hangya – s ez az utóbbi volt a legveszélyesebb, mert nagyon is élénken idézte fel a vadász csizmáját, amint rosszkedvűen széttapossa az útjába akadó hangyabolyt.

A nemzet képviselőinek többsége – nemhiába voltak nagy gyakorlattal rendelkező és jó szimatú, hivatásos politikusok – másokat megelőzve ismerte fel, hogy mi következik a harag hullámából, amely végigsöpört az Egyesült Államokon. Haladéktalanul, leleményesen és hazafiasan foglalt állást mindegyikük. Burton Murphy szenátor, aki addig a leghatározottabb „galambok” közé számított, s aki még előtte való nap is a végeérhetetlen vietnami háború ellen nyilatkozott egy interjúban, tizenhét órakor értesült a Little Rock katasztrófájáról, miközben épp benzint vett a kocsijába a megszokott kútnál. Azonnal hazaszáguldott, és telefonált a Fehér Házba, hogy feltétlen támogatásáról biztosítsa Albert Monroe Smith elnököt.

A rákövetkező napokban az utolsó kongresszusi galambraj, melyet a közelmúlt részleges választásai amúgy is megtizedeltek, most végleg felmorzsolódott. A galambok kétharmad része átment a héják táborába. Pálfordulásuk gyorsasága jól mutatta, milyen boldogok, amiért támadhatatlan hazafias ürügyet találtak, hogy módosítsák addigi nézeteiket, amelyek annyi bajt hoztak a fejükre. A fennmaradó egyharmadhoz tartozók hallgattak. Nem voltak meggyőződve róla, hogy valamely állam csakugyan bűnös a Little Rock-ügyben. Ezt nem merték kimondani. De arra sem voltak hajlandók, hogy „együtt rohanjanak a falkával, és együtt üvöltsenek a farkasokkal”.

Burton Murphy szenátor gyors megtérése talán meglepte a politikai köröket, de a legtöbb állásfoglalás, amely a Little Rock felrobbantása után egyre sűrűbben követte egymást, nem okozott nagyobb meglepetést.

Mégis felkeltették a közfigyelmet, minthogy híres emberek szájából hangoztak el.

Egy televíziós műsor már korábban meghirdette, hogy Jim Crooner, a színész és volt elnökjelölt, január 5-én tizenkilenc óra harminckor az amerikai nők jövőjéről fog csevegni a képernyőn.

Crooner most bejelentette, hogy a helyzet komolyságára való tekintettel inkább mellőzi ezt a témát, de azért szeretne néhány szót intézni a nemzethez. Miközben beszélt, lénye betöltötte a képernyőt. Komoly és határozott tekintetéből, ezüstös halántékáról, a tapasztalat férfias ráncaival barázdált arcáról az a jóság, szerénység és felelősségtudat sugárzott, amelytől százmillió amerikai nőnek kezdett egy ütemre dobogni a szíve. Minden intellektuális utalástól mentes stílusát használta, amely annyira illett a külsejéhez, s amelyet agytrösztje dolgozott ki számára még a választási hadjárat elején. Szokatlanul lassan beszélt, sőt, szinte erőlködve, mintha elszántan küzdene heves indulataival, amelyeket alig bír legyűrni. „Nem tudom, mit fog mondani holnap az elnök – jelentette ki –, és én ma este a világért sem mondanék olyasmit, ami kínos lehetne a számára. Nagyon is jól tudom, hogy én mit tennék a helyében, de hát ő fogja a volánt, neki kell a kocsit jó útra kormányoznia, és én nem vagyok az az ember, aki a hátulsó ülésről osztogat tanácsokat a vezetőnek. Az csak zavarná őt. Most minden amerikainak – tette hozzá nagy nyomatékkal –, nekem, akárcsak önöknek, az a kötelessége, hogy egységet tanúsítson a támadással szemben, s bízzék az Egyesült Államok kormányának bölcsességében és tetterejében.”

Ugyanaznap Minuteman bíboros a rádióműsoron szerepelt egy előadással, amelynek Evangéliumi szellem a modern időkben volt a címe. A főpapról olyasmit jegyezhetett fel az ország krónikája, mint senki másról: bár sohasem harcolt fegyveresen, megkapta az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetését. De talán a fegyveres erők úgy vélték, hogy egymagában is felér egy hadosztállyal. Néhány évvel azelőtt Dél-Vietnamban járt, és a fiúk hitét azzal óhajtotta felszítani, hogy „a Vietkongon aratandó végső győzelem” célját tűzte ki élébük. A parancsnokság hálás volt a főpapnak ezért az őszinteségért, mert Johnson, MacNamara vagy Dean Rusk minden nyilatkozata, különösen ha újabb lépésekre került sor az eszkalációban, csak úgy visszhangzott a „béke” szótól. Persze a tábornokok is tisztában voltak a diplomáciai követelményekkel, de az a sok beszéd a „tárgyalásokról”, meg az ígéretek, hogy a békekötés után elhagyják Vietnamot, nem tettek jó hatást a sorkatonaságra.

A bíborost megrázta a Little Rock tragédiája, de ugyanakkor azt is felismerte, hogy utólagos igazolást találhat benne a „kemény kéz politikájára”, melyet ő mindig is hirdetett az ateista kommunizmussal szemben. Szokásos hevességével megváltoztatta előadása témáját, és az utolsó pillanatban Mózes első könyvének 18. és 19. részét választotta textusul. „E gyásznapokban – mondotta –, amikor az amerikai nemzetet aljas gyilkosok döfik hátba, méltán várhatjuk el hazánk keresztényeitől, hogy még inkább, mint eddig, Krisztus misszionáriusainak tekintsék magukat, és a szent szövegekből merítsenek ihletet a cselekvésre.” Ezután megmondta, hogy Mózes első könyvének mely részeit fogja idézni, és zengő hangon olvasta: „Ezeknek a népeknek a kiáltása – a főpap haragos nyomatékkal ejtette ki a »népek« szót – igen megsokasodott, és az ő bűnök megnehezedett az Úr előtt. (...) És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves tüzet az Úrtól az égből, és elsüllyeszté a városokat és mind azt az egész lapáczot, és mind a városoknak lakosait, a földnek füvét is.”

Ugyanaznap este George C. Curry tábornok valamivel kurtábban és kevésbé biblikusan nyilatkozott a Washington Post-nak: „Ezek után nincs más hátra: alaposan eret kell vágni rajtuk.”

Paul Omar Parson, akit a barátai P. O. P.-nak és ellenfelei Deep South Babbitnak(62) neveztek, nem törődött a finom árnyalatokkal. Gondolatait ömlesztve adta egy atlantai újságíró tudtára. „Ezt csak az nem látta előre, akinek muskátli nőtt a koponyájában(63) – mondta a maga érzékletes stílusában, amelynek odalent délen a népszerűségét köszönhette. – Senki se mondhatja, hogy nem figyelmeztettem a külügyminisztériumot. Már évek óta kérdem tőlük: meddig akarjátok még tűrni Castro pimaszságát? Nasszer pofázását? Charley agresszióját Ázsiában? A vörös Kína sértéseit? Hagyjuk azt a sok kafoostert(64) a többé-kevésbé békés egymás mellett élésről: az igazság az, hogy Amerika túlságosan is türelmes volt. Pedig kezdhetné már unni egy kicsit, hogy mindig odatartja az arcát, aztán mindig seggbe rúgják, hálából a sok káposztalevélért,(65) amit szétszór a világban a fejletlen országoknak. Fejletlenek, az anyjuk kínját. Máson nem is jár az eszük, mint hogy kiontsák a belünket az első adandó alkalommal. Bizonyítékul itt a Little Rock. Nahát, tanulhatnánk a leckéből. Ha most nem pusztítjuk el Kínát, előbb-utóbb ő pusztít el bennünket. Félre ne értsen: nekem semmi bajom a kínaiakkal, mint néppel. Ha ide akarnak jönni, hogy mosodákat nyissanak, és kimossák a szennyes fehérneműmet, semmi kifogásom ellene. De az ellen igenis van kifogásom, hogy ezek a kis majmok szabadon handabandázhassanak Ázsiában a hidrogénbombáikkal. Ismétlem, választani kell. Ez a világ nem leányiskola. Itt az marad életben, aki nagyobbat üt. Nahát, ütött az óra: le kell számolni Kínával. Ami engem illet, én nem vagyok túlzottan vérmes ember, de addig nem fogok nyugodtan aludni, amíg a kommunista Kínát egy óriási parkolóhellyé nem változtatják a rakétáink.”

Mint ahogy 5-én bejelentették, Smith elnök január 6-án tizenhárom órakor rövid beszédet mondott a televízióban. Bár ez a beszéd igen emelkedett stílusban volt megfogalmazva, és igen magasztos elvekre hivatkozott, ki nem mondott utalásai lényegében nem különböztek azoktól, amelyeket P. O. P. nyíltan kifejtett. Legfeljebb az volt a különbség, hogy P. O. P. egyáltalán nem utalt a mennyei hatalmakra, Albert Monroe Smith viszont aggályosan ragaszkodott a Fehér Ház nagy hagyományaihoz: Istent, az erkölcsöt és az égi seregeket is besorozta az Egyesült Államok védelmére. Ezt előtte is megtette a válságos pillanatokban minden amerikai elnök, méghozzá sikeresen, mert Isten mindig hagyta magát besorozni: az észak-amerikai földrészt soha nem szállták meg és nem bombázták idegen hatalmak, s valahányszor az Egyesült Államok hadat üzent a megalakulása óta, egyszer sem került ki vesztesen a háborúból.

Amikor Albert Monroe Smith ismét megjelent a képernyőn, senki sem csodálkozott rajta, hogy sikerült elnyernie Jim Crooner elől a tömegek kegyeit. Bár azelőtt is betöltött már néhány igen fontos állást, Albert Monroe Smith megőrizte fiatalos külsejét, amely legalább annyira hozzájárult sikeréhez, mint őseinek a hírneve: fesztelen tartása, sportolóhoz méltó izmos nyaka, őszinte és megnyerő mosolya a negyvenötödik életévén túl is olyan maradt, mint egy college-boyé, de ugyanakkor a fiatalos külsőt ellensúlyozta a figyelmes, mélyen ülő szürke szempár komolysága. Malcolm Munster, a híres columnist,(66) azt mondta az új elnökről, hogy sikerült kétféle szexepilt egyesítene: az ifjúságét és az érett korét.

A nézőkre függesztve komoly szemét, az elnök minden kézmozdulat nélkül beszélt, nyugodt, fegyelmezett, sőt lágy hangon, amitől szózata valami papos jelleget kapott: „Amerika – mondotta – természeténél fogva mindig békés nemzet volt. Ma is hű marad hagyományaihoz, és nem akar meghódítani Ázsiában semmilyen új területet, nem akar új kincseket szerezni, de eltökélte, hogy Isten segítségével mindenütt megvédelmezi a szabadságot és a demokráciát, ahol a kommunista agresszió fenyegeti. Fegyveres erőink, ismétlem, sem a tengeren, sem a szárazföldön nem óhajtanak önös érdekeket szolgálni. Éppen ellenkezőleg, azért vannak Ázsiában, hogy a felforgató tevékenységgel küszködő népek szabadon, kényszer nélkül választhassák a nekik megfelelő jövőt. Ez a mi küldetésünk, ez a mi büszkeségünk – az elnök szünetet tartott, és a tekintete elkomorult. – önök tudják, hogy 1973. január 4-én, amely örökké a gyalázat napja marad, az Egyesült Államokat brutális és előre megfontolt támadás érte a Tonkini-öbölben. Nem lehet kétséges, hogy miféle szerkezet robbantotta fel Little Rock nevű cirkálónkat, s hogy ez a szerkezet honnan eredt. Talán vietnami kezek helyezték el és gyújtották be, de a kínai atomüzemekben készült. Ennélfogva teljes mértékben a népi Kínát terheli a felelősség, amiért elsőnek folyamodott e szörnyű fegyverhez, és olyan agressziót követett el az Egyesült Államok ellen, amely, ha méreteinél fogva nem is, de álnokságával, alattomosságával és kegyetlenségével az 1941. december 7-i Pearl Harbor-i támadásra emlékeztet. Amerika nem tűrheti közönyösen ezt a sérelmet. Mi lennénk az elsők, akik őszinte örömünket fejeznénk ki, ha a kommunista Kína a lakossága életkörülményeinek megjavítására összpontosítaná jelentős erőforrásait. De igenis közbe kell lépnünk, ha felforgató céljai érdekében nem átall a terror fegyveréhez folyamodni. Ha Amerika eltűrné ezt a gyalázatos agressziót, amely ellene irányul, és nem vágna vissza, akkor a népek közötti problémákat előbb-utóbb csakis az erő döntené el. Az atomfegyverrel rendelkező nagy országok szabadon zsarolhatnák az atomfegyverrel nem rendelkező kis országokat. Az Egyesült Államok kormánya, mélyen átérezve felelősségét az amerikai földrésszel és az egész szabad világgal szemben, a mai napon felszólította a népi Kínát, hogy nemzetközi ellenőrzés mellett szerelje le atomüzemeit. Egyhetes határidőt állapítottunk meg. Ha ez lejár, és tagadó válasz érkezik, vagy nem érkezik válasz, az Egyesült Államok minden szükséges intézkedést meg fog tenni biztonsága érdekében.”

*

Az elnök szózata után az Egyesült Államok különös állapotban élt egy hétig. Még nem tört ki a háború, de a béke már véget ért. Az emberek általában nemigen tudták, hogyan lépjenek ki hétköznapi életükből, s hogyan állítsák át szellemi világukat a készülő nagy eseményekre. A férfiak beszélgetésében sokat segítettek a sportból vett hasonlatok, így például a Tonkini-öbölben történt agressziót futballkifejezésekkel írták le. Kína orvul, lesből belőtt egy gólt. De így sem tudott kiegyenlíteni, s ha majd az Egyesült Államok feljön, úgy kitömi, hogy többé nem rúg labdába.

Közben fellángolt a közjó iránti odaadás vágya – amely lényeges alkotóeleme az amerikai léleknek –, s mivel az első pillanatokban nem talált magának ésszerű elfoglaltságot, üresjáratra kényszerült. Sok ezer ember telefonált a Fehér Házba, hogy önként felajánlja szolgálatait, vagy hogy világstratégiai tanácsokat adjon az illetékeseknek. A Vassar College nevű női egyetemen, amely – mint McGregor, az amerikai kommunista mondotta – az Egyesült Államok leggazdagabb, legelegánsabb, s ha nem is a legszebb, de mindenesetre a legtöbbet mosakodó leányainak testülete, a hallgatónők gyűlést rendeztek, hogy megtegyék, amit az adott helyzet követel. Kétórai vita után azt a határozatot szavazták meg, mely szerint készek az ország rendelkezésére bocsátani különleges képzettségüket. Hogy ezen tulajdonképpen mit értettek, az sohasem derült ki, mert a hatóságok nem fogadták el nagylelkű ajánlatukat.

Ugyanaznap, amikor Albert Monroe Smith televíziós szózata elhangzott, este huszonkét óra harminc perckor egy rendőr letartóztatta és bekísérte az őrsre Joe Mac Clyde közmatrózt (U. S. Navy) és Sally Shute harmincnégy éves prostituáltat, akik ittas állapotban verekedtek egy hobokeni utca járdáján. Vallomásában Sally előadta, hogy a következő szavakkal hívta be magához Mac Clyde-ot: „Gyere, matróz, ha ezek a piszkosak így elbántak a Little Rockkal, te legalább ingyen mulathatsz nálam egyet.” Mac Clyde azonban körülbelül egy fél óra múlva otthagyta, és egy ezüst púderdobozt is magával vitt, hogy a tulajdon nővérének ajándékozza a születésnapjára. Sally utánaeredt az utcán. A húszéves, száznyolcvan centi magas Joe Mac Clyde, születési helye San Angelo (Texas), a bíró előtt kijelentette: „Én csak akkor kezdtem a bunyót, amikor elordította magát: Eredj, hadd lőjék szét atommal a töködet a kínaiak!” A bíró feddésben részesítette Mac Clyde-ot, és pénzbírságot szabott ki rá, Sally Shute-ot viszont felmentette. Bármilyen mélyre süllyedt is magánéletében, mondotta a bíró, a forró hazafias érzés nem veszett ki belőle, amiként ezt a Mac Clyde közmatrózhoz intézett naiv ajánlata is bizonyítja.

Egészen másféle környezetben és másféle módon juttatta kifejezésre önfeláldozási készségét Mary White, harminchat éves, férjezetlen szerkesztőségi titkárnő: belépett egy indianapolisi puritán szektába, amely a Mária fiai nevet viselte.(67) Amikor Mary tíz perc késéssel megérkezett a gyűlésre, amely január 5-én, hétfőn huszonegy órakor kezdődött, a szekta tagjait már nagy vitában találta: arról volt szó, hogy a Little Rock elleni merénylet megtorlásaképpen le kell-e dobni az atombombát Pekingre vagy sem. A vita egyre hevesebb, sőt vadabb lett, és Mary egy kis zavart érzett; nem látta be, hogy az indianapolisi (Indiana állam) Mária-fiúk határozata hogyan befolyásolhatná a Fehér Ház döntését. Végül is szavazásra került sor, és tizenkét szavazattal kilenc ellenében elvetették a Peking bombázását követelő határozatot. A többség döntése, melyet még aznap este közöltek a helybeli lapokkal, kifejtette, hogy erkölcstelen lenne, ha kétszáz amerikai tengerészkatona halálát hárommillió pekingi kínai elpusztításával bosszulnák meg. A közlemény ezekkel a szavakkal zárult: „A mi népünk mindenek ellenére magasztos eszményeket vall.” Bár Mary White egy kissé irreálisnak találta a vitát, ez a határozat mélységesen megnyugtatta.

Az idősebb emberek, akik végigszenvedték a második világháborút, kevésbé elvont szemszögből nézték a helyzetet. Ernst Rosenblum, ötvenkét éves német zsidó, aki 1939-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba, szabómester volt Lexingtonban (Kentucky állam). Vegyes érzelmekkel hallgatta az elnök televíziós szózatát. Bár Vietnammal kapcsolatosan nemigen voltak határozott elképzelései, Rosenblum egy idő óta hajlott arra a nézetre, hogy jobb lenne „összecsomagolni és hagyni a fenébe az egészet”. Amikor értesült a Little Rock katasztrófájáról, mélységes felháborodást érzett, és azt mondta a feleségének: „Remélem, az elnök nem hagyja magát.” Most pedig, hogy az elnök nem hagyta magát, Rosenblum szívében furcsamód elkeveredett a megkönnyebbülés, a büszkeség és a szorongás. Felesége, Gerda, ott kuporgott mellette a díványon, maga alá húzva a lábát, szelíd és hervadt arccal. Olyan volt, mint egy nagy macska, amely a kemence szögletében öregedett meg. Az elnök beszéde után felnézett a férjére, és döbbenten látta, hogy milyen sápadt. Rosenblum visszanézett rá, a szeme kivörösödött, és halk, dühös hangon mondta: „Und jetzt sind wir in der Scheisse wieder.”(68)

A Szovjetunió első hivatalos reakciója Albert Monroe Smith elnök beszédére január 7-én, szerdán jelent meg az Izvesztyijá-ban. A névtelen cikkíró először is megjegyezte, hogy a Little Rock eltűnése által okozott anyagi kár és emberáldozat egyáltalán nem mérhető a Pearl Harbor-i katasztrófához, amellyel Smith elnök összehasonlította. Pearl Harbor idején az amerikai flotta a kikötőkben horgonyzott, és békeállapot uralkodott a Csendes-óceánon, most viszont a 7. flotta már évek óta szüntelen agresszív cselekményeket követ el Észak-Vietnam ellen a Tonkini-öbölben, amelyet előzetes hadüzenet nélkül bombáz éjjel-nappal, semmibe véve az emberi jogokat. Különben is, nincs bebizonyítva, hogy a Little Rock felrobbanásában a kínaiak vagy a vietnamiak bármilyen szerepet játszottak volna, hiszen a katasztrófát senki sem élte túl, és elemzésre alkalmas maradványokat sem találtak. Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy a robbanást előidéző nukleáris szerkezet a Little Rock fedélzetén volt, és baleset következtében robbant fel.

Sajnos, állapította meg az Izvesztyija, minden jel arra mutat, hogy az amerikai külügyminisztérium szeretné casus bellinek felhasználni a Little Rock esetét. A szovjet kormány, tette hozzá a lap, figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy bármiféle atomagresszió végtelenül súlyos következményekkel járna a világbéke szempontjából. Ne reméljék a washingtoni háborús uszító körök, fejezte be a cikkíró, hogy ölbe tett kézzel fogunk ülni, ha az amerikai rakéták elpusztítják egy velünk határos ország városait és üzemeit.

Az amerikai külügyminisztérium szakértőinek a véleménye már régóta megoszlott azzal kapcsolatban, hogy milyen magatartást tanúsítana a Szovjetunió, ha konfliktus törne ki az Egyesült Államok és Kína között. Az Izvesztyija cikke most csak arra volt jó, hogy alátámassza a két szemben álló elméletet. Egyesek azt a következtetést vonták le belőle, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb fegyveresen beavatkozik a konfliktusba. Mások igazolva látták azt a nézetüket, hogy Oroszország, bármilyen kemény hangon nyilatkozik is, megmarad a szóbeli tiltakozásnál vagy legfeljebb a Kínának nyújtandó anyagi segélynyújtásnál, ha a háború elhúzódna. Ezt a feltevést azonban eleve ki lehet zárni: a Pentagon közölte, hogy két óra alatt le tudja törülni Kínát a térképről.

Ugyanaznap, amikor az Izvesztyija cikke napvilágot látott, az Új Kína hírügynökség kiadta a fennállása óta megjelent leghosszabb és legdrámaibb közleményt.

A hírügynökség először is a leghatározottabban cáfolta „a jenki imperialista banditák hazug koholmányait”. A népi Kínának semmi köze a Little Rock nevű amerikai cirkáló elpusztításához. Soha nem adott atomfegyvert Észak-Vietnamnak, és ilyet maga sem alkalmazott. Változatlanul hű ahhoz a nyilatkozathoz, amelyet minden egyes kísérleti robbantása után megismételt: „Sohasem fogja elsőként alkalmazni az atombombát, de ha megtámadják, csapásra csapással válaszol.” A Little Rock megsemmisítése nem egyéb, mint aljas és bűnös provokáció, amelyet maguk az amerikaiak agyaltak ki, hogy arcátlanul ultimátumot intézhessenek Kínához, ezt pedig a kínai kormánynak természetesen vissza kell utasítania. Azonkívül a jenki kalózok szántszándékkal olyan meteorológiai körülmények között hajtották végre ördögi praktikájukat a Tonkini-öbölben, hogy a radioaktív csapadék ne a saját flottájukra, hanem szükségszerűen a kínai szárazföldre hulljon.

Csakugyan ez történt. Körülbelül egy órával a Little Rock felrobbanása után a kínai Pak-Hoi várost negyvenöt percen át radioaktív eső árasztotta el, fehér porfelhő alakjában. A csapadék szinte kivétel nélkül súlyosan megfertőzte Pak-Hoi ötvenezer lakosát, az édesvizet tároló városi tartályokat és a várost övező konyhakertészeteket. A kínai kormány egy repülőgépet bocsátott a Pekingben tartózkodó külföldi újságírók rendelkezésére, hogy ellátogathassanak a városba, és a tulajdon szemükkel győződjenek meg a helyzetről. Nem a népi Kínának kell leszerelnie atomüzemeit, jelentette ki végezetül az Új Kína hírügynökség, hanem az Egyesült Államoknak, amely már 1945-ben is szörnyű merényletet követett el két ázsiai város, Hirosima és Nagaszaki ellen, most pedig harmadszor vetemedik ilyen bűncselekményre Ázsiában, gyötrelmes halálra ítélve Pak-Hoi ötvenezer lakosát.

Igazán becsületére válik az amerikai demokráciának, hogy a sajtószabadság még egy világháború küszöbén is változatlanul és akadálytalanul érvényesülhetett az Egyesült Államok területén. Egy amerikai riporter, James Bedford, aki kedden Pak-Hoiba utazott, még aznap este hosszú cikket adott le telefonon a New York Times-nak: a cikk másnap meg is jelent, és igazolta, hogy a kínai várost csakugyan sugárfertőzés érte. Bedford egészségügyi védőöltözékben, akárcsak a vele levő orvosok és tolmácsok, bejárta a város különböző negyedeit, és kikérdezte a lakosokat. Ezek elmondták, hogy január 4-én délben vakító fény gyulladt ki dél felől az égbolton. A ragyogás, melyet nem lehetett elviselni, mert erősebb volt a napnál, három percig tartott. Egy óra múlva hirtelen elborult az ég amely addig teljesen derült volt, s a városra esőként kezdtek hullani a finom, fehér, csillogó porszemcsék. Ez a por annyira hasonlított a porcukorhoz, hogy sok gyerek bele is markolt, és megkóstolta. Jelenleg súlyos égési sebektől szenvednek, és megmentésükre nincs remény, minthogy bélrendszerük felmondta a szolgálatot. De különböző mértékben a város minden lakosa meg van fertőzve, egyesek azért, mert fejükre, kezükre és lábukra hullott a csapadék, mások azért, mert ittak a radioaktív tartályok vizéből.

James Bedford igen sok beteget is meglátogatott és kikérdezett. Azok a testrészek, amelyek ki voltak téve az iszonyatos fehér esőnek, többnyire feketén elszíneződtek, hajuk csomókban hullott, kisebb ereik sok helyütt felnyíltak, és a vérzést nem lehetett elállítani. A vérképelemzés megdöbbentő eredménnyel járt. A fehér vérsejtek száma némelyik esetben köbmilliméterenként hétezerről harmincra, a vérlemezkéké kétszázezerről hatszázra csökkent. A diagnózis nem lehetett kétséges: a páciensek csontveleje többé nem tud fehér vérsejteket előállítani. A kilátások is rendkívül pesszimisták voltak: a betegek igen magas száma miatt legfeljebb néhány esetben lehet arról szó, hogy egészséges csontvelő átültetésével kísérletezzenek, a túlnyomó többség hosszas agóniára van ítélve, amely hetekig, hónapokig vagy évekig is eltarthat.

Bedford cikke mély benyomást tett, annál is inkább, mert került mindenféle frázist, és nem hajhászta a szenzációt. De bármilyen nagy volt is a visszhangja külföldön, az amerikai közvéleményre láthatólag semmilyen hatást nem gyakorolt. A megjelenését követő hét folyamán, amiként egy közvéleménykutató jelentés kimutatta, azoknak a személyeknek az arányszáma, akik Kínát tartották bűnösnek a Little Rock elpusztításában, hetvenkét százalékról hetvennyolc százalékra emelkedett. Ugyanakkor az azonnali atommegtorlás híveinek arányszáma is tíz százalékkal nőtt. E számadatokat kommentálva Marko Lepović, a jugoszláv filozófus, a következőket írta: „Újságok, plakátok, rádiók, televíziós hálózatok – a háborús propaganda oly hatalmas, hogy nyomtalanul el tudja törülni azt a fél tucat pacifista cikket. A sajtószabadság csakugyan fennáll, de nincs semmi hatása. Egy olyan országban, ahol minden tájékoztatási eszközzel a pénz rendelkezik, az igazság gyönge hangját egykettőre elfojtják a hazugság és a megtévesztés roppant orgonái.”

Külföldön viszont James Bedford cikke megerősítette a kínaiak bűnösségével kapcsolatos kételyeket. Az Aszahi című nagy japán napilap, bár nem volt hajlandó választani az amerikai és a kínai verzió között (ez a pártatlanság csak felingerelte a tokiói amerikai diplomatákat, mert lényegében azt jelentette, hogy kétségbe vonják hazájuk hivatalos értelmezését), éles szavakkal írt a sugárfertőzésről, amelynek egy ázsiai város lett az áldozata, és követelte, hogy azonnal hívják össze az atomklub tagállamainak konferenciáját.

Az ENSZ főtitkára sajnálkozását fejezte ki, amiért az ügyet nem terjesztheti a Biztonsági Tanács elé, hiszen a népi Kína, nem lévén tagja az ENSZ-nek, még csak jelen sem lehetne, hogy előadhassa védelmét. De azért ő is síkraszállt a hatalmak széles körű értekezletének egybehívása mellett, és néhány órával később a pápa is hasonló értelemben nyilatkozott.

8-án délután az Egyesült Államok külügyminisztériuma határozott hangú közleményben jelentette ki, hogy sem a Little Rock, sem a 7. flotta bármely másik hajója nem szállított semmiféle nukleáris szerkezetet. A baleset lehetősége tehát ki van zárva. Egyébként a külügyminisztérium szó szerint megismételte a kommunista Kína ellen felhozott vádjait, és emlékeztetett arra, hogy a Kínához intézett amerikai ultimátum kedden, 13-án délben lejár. Az ultimátum kifejezés használata világszerte nagy riadalmat keltett, mert Albert Monroe Smith elnök január 6-i televíziós beszédében ez a szó még nem szerepelt.

A washingtoni éles közlemény csak növelte a világközvélemény tartózkodását és fenntartásait. Ezeket a Monde című francia újság január 20-i száma oly világosan fejtette ki, hogy maguk az amerikaiak is elgondolkoztak volna rajta, ha bármilyen jelentőséget tulajdonítottak volna az európai sajtó információinak vagy nézeteinek. De az amerikai lapok csak az Egyesült Államok újságjait vagy legfeljebb a brit újságokat idézték hasábjaikon.

A Monde cikke egy történelmi precedens szilárd alapjáról indult ki, és abban a mértéktartó, árnyalt, szabatos stílusban íródott, amely a lap olvasóit mindig is az egyéni fölény kellemes érzésével töltötte el. Mint bevezetőjében igen találóan megjegyezte, nem először fordul elő az Egyesült Államok történetében, hogy egy amerikai hadihajó eltűnése ultimátum kibocsátására készteti a Fehér Házat: 1898. február 15-én a havannai kikötőben horgonyzó Maine nevű amerikai páncélos felrobbant, és teljes legénységével együtt elsüllyedt a habokban. Az Egyesült Államok kormánya azon nyomban Spanyolországot vádolta meg e bűncselekmény elkövetésével, figyelmen kívül hagyta a spanyolok kétségbeesett tagadását, hadat üzent, és rátette a kezét Kubára. Pedig annyit legalább teljes bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy Spanyolországnak semmilyen érdeke nem fűződött e merénylethez. Már évek óta igen súlyos háborút viselt a kubai lázadók ellen, anyagi csőd fenyegette, közel állt a teljes vereséghez, és épp az Egyesült Államok beavatkozásától tartott a legjobban.

A Maine felrobbanásához hasonlóan a Little Rock nevű cirkáló pusztulása is valószínűleg örökké megfejthetetlen történelmi rejtély marad, folytatta a Monde. A józan ész logikája szerint ugyanis a két szemben álló elmélet közül egyiket sem lehet elfogadni. Hogyan is képzelhető, hogy az Egyesült Államok kormánya elvetemült szándékkal képes feláldozni egy hajóját, és megölni a tulajdon tengerészkatonáit, pusztán azért, hogy casus bellit teremtsen Kína ellen? Másrészt ki hinné el, hogy Kína, sutba dobva rendkívüli óvatosságát, amelyet eddig az Egyesült Államokkal szemben tanúsított, egyszerre csak ilyen ostoba provokációra vetemedik, célpontjául épp egy elavult amerikai cirkálót választva, amelynek a felrobbantása semmiképpen sem csökkenthétté a 7. flotta támadó potenciálját? Az ilyesféle akció csak úgy lehetett volna eredményes, ha egyidejűleg kiterjedt volna más, jelentős egységekre is, mint például az Enterprise nevű atommeghajtású repülőgép-anyahajóra vagy a Long Beach nevű rakétakilövő cirkálóra. Stratégiailag csakis akkor lett volna értelme, ha ürügynek használták volna fel a kínai szárazföldi hadsereg nagyarányú támadására a koreai és észak-vietnami amerikai állások ellen. Végül képzelhető-e akár egy pillanatra is, hogy Kína épp olyan időpontot választott a Little Rock megsemmisítésére, amikor a szél már huszonnégy órája kitartóan fújt északi irányban, a radioaktív csapadékot tehát csakis a kínai szárazföld felé sodorhatta, nem pedig arra, ahol a 7. flotta állomásozott?

*

Néhány órával a második washingtoni közlemény után a világ döbbenten értesült róla, hogy Stockholmban súlyos pánik tört ki, amelyet egy légvédelmi gyakorlat idézett elő. Tekintet nélkül semlegességére, valamint ama szerencsés körülményekre, amelyek lehetővé tették, hogy immár százötven éve békében éljen, noha körülötte nem egy háború dúlta fel a világot, Svédország bámulatos előrelátással az atomóvóhelyek egész rendszerét építette ki területén. Mindent előre kidolgoztak. Stockholmban például, mihelyt kitör a háború, a lakosság egy része autón elhagyja a várost, és amilyen gyorsan csak lehet, vidékre menekül. A többiek a főváros nagyszerű, légkondicionált óvóhelyein találhatnak föld alatti menedéket. Ezeket húsz évvel azelőtt építették, igen nagy költséggel, a város szívében. Azóta minden kormány lankadatlanul őrködött a fenntartásukon, és a lakosság, különösen a gyerekek szoktatása végett elrendelte, hogy időnként mindenki hosszú órákat töltsön a föld alatt munkával vagy szórakozással. Ezek az óvóhelyek – a kiszámíthatatlan jövővel dacoló bölcs előrelátás csodái – arra voltak hivatva, hogy a harmadik világháború apokaliptikus világában is biztosítsák Svédország nyolcmilliós lakosságának életben maradását, mialatt háromszázmillió nyugatit menthetetlenül maguk alá temetnek Európa romjai.

Mi is történt Stockholmban január 8-án este? Az utasítást, hogy a légvédelmi gyakorlat keretében mindenki vonuljon az óvóhelyekre, húsz óra harmincötkor adták ki, vagyis öt perccel azután, hogy az ultimátum szót tartalmazó washingtoni közlemény fordítása a svéd rádióban és televízióban elhangzott. Vajon túlságosan is hiteles volt az utasítás hangja? Vagy azért hatott így, mert olyan kis idő múltán követte a riasztó washingtoni közleményt? Elég az hozzá, ahelyett, hogy nyugodtan végrehajtotta volna az utasítást, a világ legfegyelmezettebb népén kitört a kollektív téboly. Vannak ilyen zavaros, megmagyarázhatatlan helyzetek, amikor egy embercsoport, bár fogalma sincs róla, hogy mi történik, éppen tudatlansága folytán megrémül, a többi csoport viselkedéséből a legrosszabbra következtet, azonnal utánozza a többieket, s így az őrület láncreakcióként terjed, míg végül hatalmába keríti az egyre vadabb tömegeket.

A rosszakaratú véletlen úgy akarta, hogy épp amikor a magánautók serege az utasításoknak megfelelően kifelé igyekezett a városból, svéd lökhajtásos repülőgépek húztak el fölöttük. Több hangrobbanás hallatszott, amitől néhány autósnak az a képzete támadt, hogy a lassú közlekedésben megrekedt kocsijuk lesz a célpont. Rémülten kiugrottak a kocsikból, és összevissza kezdtek rohanni az utcákon, azt kiabálva, hogy hullanak a bombák. Ettől aztán végképp bedugult a közlekedés, a pánik terjedt, és sok ezer ember, többnyire férfiak, benyomult Stockholm legnagyobb atomóvóhelyére, amely húszezer személyt volt képes befogadni, de már megtelt. Iszonyatos jelenetek játszódtak le, nőket tiportak el, gyerekeket nyomtak agyon. A harag néhány rendőr ellen fordult, aki megpróbált közbelépni, és egyiküket meg is lincselték. A többiek erre önvédelemből a fegyverükhöz folyamodtak. Közben lefújták a riadót, de a helyzeten ez mit sem változtatott, és a nyugalom csak a kora hajnali órákban tért vissza, mélységes borzadályt és szégyenérzetet hagyva a svédek szívében. Az esztelen pánik végeredményben százhuszonhat halottat és kilencszázharminckét sebesültet követelt áldozatul. A történelem pokoli iróniája folytán ezek a szerencsétlenek voltak a még ki sem tört háború első áldozatai.

A január 8-i stockholmi pánik nem maradt hatástalan a világra és különösen az Egyesült Államokra, ahol a megsemmisítő fölény tudatában bóbiskoló közvéleményt hirtelen felriasztotta a veszélyérzet: igaz, már régóta megtörtént minden előkészület, hogy pusztító csapásokat mérjenek az ellenségre, de amit a rakétaelhárító rendszerről tudtak, amelyet az Egyesült Államok az első kínai hidrogénbomba felrobbantása után kezdett kiépíteni, az nem volt egészen megnyugtató. A védőpajzs ugyan sokba került, de a szakértők azt állították, hogy azért mégis „vékony” (thin). Nem képes mindent feltartóztatni. A Washington Post emlékeztetett a Nautilusra: az Atlanti-óceánon rendezett igen meggyőző hadgyakorlatok alkalmával ez a tengeralattjáró alig néhány mérföldre megközelítette Bostont, és egyetlen hangradar sem jelezte az érkezését; a Nautilus ugyanis harminc méter mélységben egy teherhajó nyomába szegődött, és a propellerek elnyomták turbináinak zúgását. Világos, mi következik ebből: amit egy amerikai tengeralattjáró megtett, az a kínaiaknak is sikerülhet, s néhány védhetetlen csapással több várost elpusztíthatnak.

Ne áltassuk tehát magunkat: háború esetén az Egyesült Államok kormánya és a vezérkar esetleg oltalmat talál egy roppant hangyabolyban, sok-sok méternyi szikla, beton és acél alatt, de milyen óvóhelyekről gondoskodtak az amerikai nép számára? Semmilyenről. Csak a gazdagok építhettek a kertjükben vagy a farmjukon családi atomóvóhelyeket a föld alatt. A kevésbé tehetős emberek óriási tömege azonban földbirtok és pénz híján halálra van ítélve. Az amerikaiak ekkor döbbenten ismerték fel, amit mindig is tudtak – a dollár hatalma végtelen. Mindent meg lehet vásárolni, még az életet is.

Levelek, táviratok, telefonhívások áradata zúdult a Fehér Házra. „Ha kitör a harmadik világháború – írta keserűen Malcolm Munster, a jónevű columnist –, az ember nagyobb biztonságban lesz egy tengeralattjáróban az északi sarkvidék ötméteres jégtakarója alatt, mint hogyha az ágyán fekszik egy peremvárosi épületben.”

Január 4-ével kezdődően, még jóval azelőtt, hogy a stockholmi pánik híre elterjedt volna, példátlan öngyilkossági járvány söpört végig az Államokon. Az öngyilkosságok száma egyedül január 5-én hetvenöt százalékkal volt magasabb, mint az előző évnek ugyanazon a napján. 6-án ugyan nem emelkedett tovább, de 7-én és 8-án oly riasztó mértékben szökött fel, hogy a hatóságok arra kérték az újságokat, ne írjanak a tudomásukra jutott esetekről, mert az csak még jobban elősegítené a ragály terjedését. A lapok nagyjából eleget is tettek a felszólításnak, de ennek ellenére az öngyilkosságok száma 9-én, 10-én, 11-én és 12-én rohamosan emelkedett, s a grafikon görbéje csak egy hét múlva kezdett megállapodni, majd süllyedni, „A történész egyszer majd felteszi a kérdést – írta Marko Lepović professzor -: mi a titka annak, hogy oly sok művelt, boldog és jól táplált amerikai a haláltól való rettegésében inkább maga dobta el az életet, a fejletlen országokban ellenben sok száz millió ember tűri napról napra a rosszultápláltság iszonyatos szenvedéseit, és eszébe sem jut, hogy véget vessen gyötrelmeinek.”

Ugyanakkor a bűncselekmények, mint például a nemi erőszak és a szándékos emberölés, szintén megdöntötték az Egyesült Államok addigi rekordját. Legnagyobb részüket büntetlen előéletű személyek követték el. Számtalan bűnjelet hagytak maguk után, néha önként jelentkeztek a rendőrségen, és nemigen kellett ösztökélni őket a vallomásra. Többen azt vallották, hogy „ellenállhatatlan vágyat” éreztek a gyilkolásra, és csak véletlenül esett a választásuk erre vagy arra az áldozatra. De talán az összes többinél hátborzongatóbban világította meg e bűncselekmények indítékait Roy Creighton huszonkét éves, nőtlen, büntetlen előéletű áruházi alkalmazott. Creighton, akit józan és szorgalmas fiúnak ismert mindenki, január 6. és 9. között a legförtelmesebb módon megerőszakolt több tizenkét-tizennégy éves kislányt. Letartóztatása után egykettőre bevallott mindent. Mindig is vágyat érzett az ilyesmire, mondta a legnagyobb nyugalommal, és akkor határozta el, hogy kielégíti a vágyát, amikor rádöbbent, hogy nemsokára kitör az atomháború, amely mindenkit egy kalap alá vesz, és ugyanabba a gödörbe temet.

A félelem napról napra nőtt, és az erőszak, melyet a félelem megsokszorozott, olykor hazafias álarcot öltött. Megindult a suttogás az ötödik hadoszlopról és az Amerikában élő kínaiak szerepéről: látszólag mind jóérzésűek, de titokban a kommunizmus hívei. Az Egyesült Államok több városában kifosztották a kínai vendéglőket, a személyzetet pedig gyalázták és megverték. Washingtonban a japán nagykövetség egyik attaséját, aki épp inget vásárolt egy áruházban, „sárga kutya” kiáltásokkal vették körül, s amikor meg akarta magyarázni a tömegnek, hogy ő japán, nem pedig kínai, még hangosabb lett a hurrogás, és kis híján meglincselték.

Január 10-én este tizenegy órakor vagy fél tucat teenager autón behatolt a Chinatownba, minden ablakot lecsavartak, és vaktában lövöldözni kezdtek a járókelőkre; négy ember meghalt, mintegy tízen megsebesültek. Ezután a fiatalok elkaptak két kínai lányt, aki épp a moziból jött ki, a New York-i kikötő egyik üres raktárába hurcolták, megverték és megerőszakolták őket, majd mindkettőjüket beledobták a jeges vízbe. Az egyik megpróbált kiúszni a rakpartra, mire revolvergolyókat zúdítottak rá, és megölték. A másiknak sikerült megbújni egy csónak alatt, míg a banda el nem távozott.

Az újságok, a rádióadók, a televíziók féktelenül tomboltak. A komolyabb folyóiratok azt számolgatták, hány megatonnára van szükség Kína megsemmisítéséhez, és egy szakértő megállapította, hogy harmincezerre. „Rendelkezünk ezzel a mennyiséggel – jelentette ki a szakértő –, sőt még marad is.” A pályaudvaron, a postahivatalokban, a földalatti vasút állomásain és az autósztrádákat szegélyező hatalmas reklámtáblákon nagy plakátok kezdtek megjelenni. Az egyiken csupán a következő szavak voltak:

REMEMBER LITTLE ROCK(69)

Egy másik, hosszúkás alakú plakáton legfelül helyezték el a REMEMBER szót, legalul a LITTLE ROCK-ot, középütt pedig a roncsokkal és hullákkal borított tengert lehetett látni. A víz, melyet különös, kénessárga fény világított meg, mintha forrásban lett volna, s az előtérben, szemben a nézővel, egy kifolyt szemű, feketére égett arcú tengerész emelkedett ki belőle, száját eltorzította a kétségbeesett segélykiáltás, félig megszenesedett bal kezével a Little szó i betűjébe kapaszkodott, jobb kezével pedig a Rock c betűjébe. Rendkívül plasztikusan volt megfestve: úgy látszott, mintha ki akarna lépni a plakátból, hogy bosszút kiáltson gyilkosai ellen.

*

A két Secretary – a külügyminiszter és a nemzetvédelmi miniszter – a 8-ról 9-re virradó éjszakán hajnali két óráig tárgyalt a Fehér Házban Albert Monroe Smith elnökkel. Miután elmentek, az elnök egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült a karosszékben, üresnek, kimerültnek, tehetetlennek érezte magát, nagy nehezen, meggörnyedve felállt, a lába ólomsúllyal húzta, de főként a lelke volt fáradt és erőtlen, belépett a magánliftjébe, kiszállt a második emeleten, a szobájában jólesett lehúzni a cipőjét, papucsba bújni, antracitszürke zakója helyett felvenni a formájából kiment, ócska tweedkabátját, amelynek bőrfoltok voltak a könyökén, nem érezte álmosnak magát, túlságosan kimerült volt hozzá, hogy elaludjon, tíz centiméterre kinyitotta Vic ajtaját, néhány pillanatig fülelt a szoba langyos, illatos homályába, milyen különös és megható egy emberi lény gyönge lélegzése, ez a tökéletesen működő, bonyolult gépezet, ez a makacs, szüntelen üzemelés, ahogy az izmok és az idegek maguktól is végzik munkájukat az álomnak nevezett kis halálban, Smith hangtalanul becsukta az ajtót, átment a folyosón, betaszította Lolly szobájának ajtaját, amely sohasem volt kilincsre csukva, Lolly az oldalán fekve aludt, arcának jobb fele kirajzolódott a mahagóni ágy fejénél álló kis kék éjjeli lámpa fényében, a fehér muszlinfüggönyök között, tizenkét éves volt, de még mindig ragaszkodott az éjjeli lámpához, Smith elnézte, szeplős, pufók arcát párnás kis kezén pihentette, békés szempilláival és felhúzódó, rövid felső ajkával a Renoir-képek serdülő lányaira emlékeztetett, ugyanaz a primitív ártatlanság, Smith megrázta a fejét, szinte bűnösnek érezte magát, amiért elérzékenyült, nehéz léptekkel végigment a hosszú folyosón, benyitott az ovális szalonba, felgyújtotta a csillárt, és leroskadt a nagy zöld bőrfotelba az íróasztal mögött, még sohasem érezte magát ilyen kimerültnek, még a választási hadjárata idején sem, még akkor sem, amikor Kennedy választási hadjárata folyt, micsoda pillanatokat éltek át együtt, John karikás szeme, komoly, egy kissé szenvedő arca, amikor leroskadt velem szemben a pullmankocsiban, amely városról városra vitte, ejnye, John, eredj már, feküdj le, tagadólag megrázta a fejét, a kisasztalra mutatott, amelyen a másnapi beszédéhez készített jegyzetek feküdtek, és Frost versét idézte:

But I have promises to keep

And miles to go before I sleep

And miles to go before I sleep(70)

Fáradt volt a szeme, a mosolyából merészség és jóság sugárzott, az első sleepet könnyedén mondta ki, a másodikat halk, mély és mélabúval színezett hangon, hát igen, John, most már alszol, három év múlva elintéztek, majdnem ugyanazon a napon, jobban féltek tőled, semhogy életben hagyhattak volna, nekik olyan kezelhető elnökök kellenek, mint Csang Kaj-sek, mint Ky, mint... az ovális szalonban valóságos orgiát ült a sárga szín: a falikárpitok, a nagy ovális szőnyeg, a két heverő, a XVI. Lajos korabeli karosszékek, a sok aranyozás egy kissé elhomályosította a falakon függő Cézanne-okat, túlságosan gazdagnak, túlságosan fényűzőnek hatott az egész, Smith kiválasztott egy szivart, rágyújtott, járkálni kezdett fel s alá, lépteinek zaját elfojtotta a szőnyeg, a karórájára pillantott, most már mindenki alszik, kivéve engem és a detektíveket, harmincnyolc detektív, eggyel sem kevesebb, ott vannak a ház minden zugában, ott vannak a parkban, ott vannak a rácskerítésnél, milyen szép olajnyomat lehetne, az Egyesült Államok elnöke a detektívjei között, amint gondjaiba merülve virraszt a harmadik világháború küszöbén, elszorult a torka, az elnök! a mindenható elnök! a csaknem diktátori hatalom, amelyet az elnök kezébe tettek le! igen, de a finom, hatalmas, szüntelen pressziók minden oldalról, az előre meghúzott kerékvágás, hogy másfelé ne fordulhasson a kocsim, az államok az államban, a Pentagon, a külügyminisztérium, a tábornokokkal összeforrt pénzügyi körök, a rendőri szervezetek, az FBI, a CIA, a lobbyk, a nyomást kifejtő érdekcsoportok, az elnök mint fogoly, az elnök mint eszköz, az elnök mint túsz, egy Gulliver a lilliputiak között! látszólag a legerősebb, valójában gúzsba van kötve, nem egyéb, mint a bonyolult erővonalak metszéspontja, január 6-i beszédem, nem mondom, hogy a legjobb volt, de mindenesetre a legkevésbé rossz, a legkevésbé veszélyes, amit egyáltalán elmondhattam, ennyit legalább meg kellett tennem, és aztán a gazemberek két nap múlva megint taszítanak rajtam egy picit, hátulról, kimondják az ultimátum szót, hogy még súlyosabb legyen a helyzet, meg vagyok kötözve, meg vagyok kötözve, meg vagyok kötözve, könnyen elérik, hogy azt tegyem, amit akarnak, elég, ha a tényeket meghamisítva terjesztik elém a problémát, megmérgeznek pontatlan információikkal, akárcsak Johnt 61 áprilisában, a kubai ügy idején, sohasem fogom elfelejteni, amikor a CIA, a Pentagon és a külügyminisztérium nagyágyúi, tudósai, szakértői előadták neki a Castro-ellenes invázió biztos sikeréről szóló meséiket, a terv kitűnő, mondta Lemnitzer, feltétlenül be kell válnia, és Dulles: még könnyebb lesz, mint Guatemalában volt, és Bissel: mihelyt az anticastristák partra szállnak, a kubai nép tárt karokkal fogadja őket, igen, és tárt karok helyett április 17-ének hajnalán a kubai nép a Disznó-öbölben puskákkal, tankokkal, ágyúkkal rontott rájuk, és nem egészen hetvenkét óra alatt szétzúzta őket, istenem, most engem is ugyanebbe akarnak behúzni a Little Rockkal? Smith megállt, földbe gyökerezett a lába, a szivarja végén legörbült a hamu, lépett egyet, óvatosan kinyújtotta kezét a legközelebbi hamutartó felé, de a hamu elvált a szivartól, lehullott és szétporladt a szőnyegen, Smith összerezzent, néhány pillanat múlva ráeszmélt, hogy reszket a keze, kiegyenesedett, nem szabad mindenben előjeleket látni, leroskadt egy karosszékbe, talán el is szunnyadt néhány pillanatra, mert a jobb térde magától elernyedt, mintha zuhanna valami szakadékba, felriadt, egyvalamit semmilyen elnök sem tud megreformálni vagy a hatalmába hajtani, és ez a tulajdon politikai rendőrsége, valójában ez kormányozza őt is, mert ez tájékoztatja, Smith felállt, újra járkálni kezdett, egy idő múlva tudatosult benne, hogy valahányszor átvág a szobán, mindig gondosan kikerüli a szivarhamut, biztos vagyok benne, hogy a CIA tudta, hogy a Disznó-öböl kudarccal fog végződni, olyan súlyos helyzet elé akarták állítani Johnt, ebben biztos vagyok, amely a legkínosabb presztízsveszteséggel fenyeget, és hogy John adja ki az utasítást a tengerészgyalogság kubai partraszállására, és John kis híján meg is tette, micsoda katasztrófa, épp az elnöksége elején, fájt neki, szégyent és szorongást érzett, de erőt vett magán, nemet mondott, igen, ő tudott nemet mondani, nemet a Kuba elleni háborúra, nemet a Kína elleni háborúra, nemet a faji elkülönítésre, azért ölték meg, mert tudott nemet mondani, hozzátok csak ide Dallasba, a többi a mi dolgunk, Dallasban olyan rendőreink vannak, akik harminc méterről is keresztül tudnak lőni egy feldobott szivart, vannak gyilkosaink, mértékre szabott szovjet-kubai pedigrével, és vannak gyilkos-ölő gyilkosaink, akik előzékenyen megkapják a rákot, és maguk végeznek magukkal.

Smith ökölbe szorította a kezét a zsebében, és gyötrődve gondolta: hallgattam, de választanom kellett, vagy azt mondom, hogy a „mindentudóitok” jelentése olyan disznóság, amilyen még nem volt az Egyesült Államok történetében, és azzal vége a karrieremnek, vagy hallgatok, és akkor egyszer talán átvehetem a fáklyát, amely kiesett John kezéből, megállt a szoba közepén, múlt az idő, fojtogatta a szégyen, hallgattam, odalépett az ablakhoz, félrehajtotta a súlyos függönyt, és az üveghez szorította homlokát, az egyik fa mellől nyomban előlépett valaki, és fürgén a ház felé sietve felnézett, Smith nemet intett a kezével, a parkbeli ember eltűnt, Smith tekintete megállapodott azon a magnólián, amelyet még Jackson elnök ültetett, hatalmas, göcsörtös növény, mögötte a nyírfák törékenynek látszottak, csupaszon és függőlegesen álltak egymás mellett, mint egy Buffet-rajzon, valószínűtlen filmdíszletnek hatottak a biztonsági reflektorok fénykévéiben, el ne felejtsem, hogy tavasszal le kell szereltetni a fákról Johnson madárelhárító berregőit, bizony, Lyndon Baines Johnson, kitiltjuk a madarakat a Fehér Házból, sérti a méltóságunkat, hogy odacsinálnak a pázsitunkra, Smith elnézte a nyírfák gyászos sziluettjeit, sírnivalóan szomorú volt az egész, még az üvegtáblán át is érződött valami nyirkos rothadásszag, és én, mit tettem én, amikor előrebukott, golyó a fejében, vérrel árasztva el Jackie szoknyáját és harisnyáját, a dallasi gyűlölet és szemenszedett hazugságok örvényében, de hiába, meghalt, és nem lehetett bosszút állni, bizonyítékok nélkül emeljek vádat, és ki ellen?

ó, igen, uraim, azért valamiféle álszent és hallgatólagos cinkosságot mégiscsak fel kell tételeznünk, hozzák csak ide Dallasba, a többi a mi dolgunk, de talán még kevesebb szóval, nem ilyen világosan, nem ilyen tudatosan, várja őt a derék Dallas, ugyan, nem kell olyan óvatosnak lenni, hozzák csak ide, mert a gazemberek azért kényesek a becsületükre, a lelkük tele van zegzugos aknákkal, és ezekben az aknákban félszavak, árnyalatok, ki nem mondott gyűlölködések lappanganak,

ha beszélek, rám sütik, hogy bolond vagyok, megindul a hatalmas gépezet, politikailag végem van, megsemmisültem, és ebből senkinek semmi haszna, még Johnnak sem, oda minden reményem, hogy átvehetem L. B. J. helyét, de miért is vegyem át? hát azért, hogy hadat üzenjek Kínának, vajon ki rakta a fotelem alá ezt az időzített bombát? hogyne, hogyne, a mi bölcseink és szakértőink roppant határozottak, mindig udvariasak és csalhatatlanok, két órán belül szétzúzzuk Kína valamennyi atomüzemét és rakétakilövőjét, a Szovjetunió a kisujját sem mozdítja, Kína nem képes visszavágni, és egy évszázadra biztosítottuk a békét, de ha mégsem így lenne? Kuba esetében is kijelentette a CIA, először, hogy Castro légiereje „úgyszólván nem létezik”, másodszor, hogy vasárnap reggel a rajtaütésszerű szárazföldi támadások „megsemmisítették”, aztán, amikor megkezdődött a partraszállás, Castro „nem létező” és különben is „megsemmisített” légiereje szinte kivétel nélkül lelőtte a B-26-osokat, és elsüllyesztette az inváziós hajók felét, ma pedig, ha tévedek, vagy ha megtévesztenek, ha egyetlen atom-tengeralattjáró, egyetlenegy, átcsúszik valahogy a védelmi rendszerünk láncszemei között, és nem egészen egy perc alatt megsemmisíti New Yorkot, akkor mit érünk vele, hogy százszor annyi rakétánk van, mint a kínaiaknak, hiszen egyetlen rakétával is akkora csapást mérhetnek ránk, Smith eloltotta az óriási csillárt, megindult a végtelenül hosszú folyosón, bement a szobájába, ahol az éjjeliszekrényen égett a lámpa, lerúgta a papucsát, megoldotta a nyakkendőjét, eloltotta a lámpát, és ruhástul levetette magát az oszlopos ágyra, amelyen Johnson mindig három óra hosszat sziesztázott egyvégtében, rajta kívül nem volt még egy elnök, aki ennyit aludt volna délután, és olyan álmosnak látszott volna, amikor nem aludt, Smith elkáromkodta magát, irtózom ettől az ágytól, elszunnyadt, hirtelen felriadt, görcsöt érzett a gyomrában, Istenem, csak becsülettel kimászhatnék ebből a mocsokból, csak be tudnám bizonyítani, hogy aljas provokáció az egész, valami őrült fortély, valami nincs rendjén, valami bűzlik, micsoda hitvány, nyomorult kis Pearl Harbor, minden szövetségesünk a fogát szívja, még azok is, akik oly hűségesek, amikor a pénztárhoz kell fáradni, no és Japán! az udvarias mosoly, a kifürkészhetetlen tekintetek, végtelenül sajnálatos, Mr. Ambassador, hogy mindig csak ázsiai városok adják meg az árát, tokiói nagykövetségünket éjjel-nappal ostromolják a tömegek, és azt ordítják: Pak-Hoi! az ENSZ főtitkára nyíltan ellenséges, a pápa egymás után adja ki a nyilatkozatokat, minden egyház ellenünk van, rosszabb körülmények között nem is lehetne hadat üzenni, az erkölcsi játszmát már előre elvesztettük, a diplomáciai manőverek hatása nulla, Smith ide-oda hánykolódott, a hátán feküdt a sötétben, két lába kinyúlt, tenyere az ágyhoz tapadt, üresnek, bénának, tehetetlennek érezte magát, mintha egy őrült vonat száguldana vele az űrben, irtózatos sebességgel, szédült, úgy érezte, mintha a semmibe zuhanna, körmei belevájtak a lepedőbe, és azt gondolta, Uram Istenem, az életemet is odaadnám, hallgass meg, Uram Istenem, odaadnám az életem...

12.

Január 7-én, vagyis egy nappal Albert Monroe Smith elnök televíziós beszéde után, Sevilla reggel hétkor, még reggeli előtt, kilépett a házból, és megindult a kis kikötő felé, ahol a Caribee és a nagyobbik gumicsónak horgonyzott. Körülbelül hat méterről meglátta, vagy látni vélte Daisyt, amint a csónak körül játszadozik, és füttyszóval magához hívta. Nem kapott választ. Máskor Daisy odaúszott hozzá, és kitette fejét a stég deszkáira, hogy megsimogassák, most azonban hátat fordított, alábukott és eltűnt. Sevilla előrelépett a pontonon, amely a jacht és a csónak között nyúlt a vízbe; sem a csónak körül, sem a Caribee körül nem látott semmit, újra fütyült, s néhány másodperc múlva Daisy hosszúkás, hajladozó, világosszürke alakja kirajzolódott a vízben a Caribee mellett, végül kiemelte a fejét, és nevető szemmel nézett Sevillára.

– Az előbb nem válaszoltál – mondta Sevilla fütyülve.

Daisy válaszul olyan hangot hallatott, amelyet kuncogásnak is fel lehetett fogni.

– Az előbb nem én voltam az.

– Hogyhogy „nem te”?

– Egy másik delfin.

– Ne beszélj butaságokat – mondta Sevilla.

– Ez nem butaság.

Voltak napok, amikor semmit se lehetett kiszedni Daisyből: úgy tett, mintha nem értené a fütyülést, vagy ha válaszolt, annak nem volt se füle, se farka. Mennyire más, mint a komoly természetű Bi. Sevilla hátat fordított neki, és bosszúsan távozni készült.

– Hová mész? – kiáltotta utána Daisy.

– Be a házba, enni.

– Beszélgess velem!

Sevilla visszanézett a válla fölött:

– Butaságokat mondasz.

– Ez nem butaság. Van még egy delfin a kikötőben.

– A kikötőben csak egy nagyon buta delfinlány van, akit Daisynek hívnak.

– Nem vagyok buta. Ide nézz.

Alábukott, Sevilla szemmel kísérte, s minthogy a Caribee-tól nem látott jól, visszafordult. Amikor a pontonra ért, világosan látta, hogy ugyanabban a pillanatban két görbe hát emelkedik ki a vízből, majd egyszerre eltűnik. Csodálkozva megállt. Nem tévedhetett, ketten voltak. Egy pillanat múlva ismét felbukkantak, valamivel távolabb. Daisy és látogatója körben úsztak, Daisy volt belül, és megpróbálta a ponton felé taszigálni a társát, de nem sok sikerrel. Sevilla fütyült, Daisy lefékezett, átsiklott partnerének teste alatt, három farkcsapással elérte a stéget, felbukkant, kitette a fejét a deszkákra, és Sevillára nézett.

– Hát ez a delfin kicsoda? – kérdezte Sevilla.

– Az enyém! – mondta Daisy diadalmasan. Hátrált egy kicsit, felszökkent a vízből, és Sevilla mellett huppant vissza, úgyhogy éppen sikerült lefröcskölnie.

– Hagyd abba, Daisy!

– Buta vagyok, Pa?

– Nem.

Daisy megint felszökkent, és megint lefröcskölte.

– Hagyd már abba, Daisy. Szóval a tiéd – tette hozzá, a delfin után nézve. – Remek példány. Daisy felkuncogott.

– Hol találtad?

– A tengerben. Tegnap este. Úszom és úszom. Egyszerre csak ott van előttem egy delfin meg egy delfin meg egy delfin. Megállnak. Rám néznek és beszélnek.

– Mit mondanak?

– Azt mondják: „Ki ez?” Egy nagy hím odajön, egyedül jön, és kering körülöttem. Én nem mondok semmit, nem csinálok semmit, de félek. A hím nagyon nagy. Azt mondja: „Hol a családod?” Mondom: „Elvesztettem a családomat. Most az emberekkel vagyok.” A nagy hím elmegy, és beszél a többi hímmel. Beszélnek. Beszélnek. Aztán a hímek együtt odajönnek és körülvesznek. És én félek, így szokták megölni a cápákat. Odamennek és körülveszik őket. De a főnök azt mondja: „Jól van. Visszamégy az emberekhez, vagy pedig velünk maradsz?” Mondom: „Visszamegyek az emberekhez, de azért játszom veletek.” A főnök azt mondja: „Jól van. Játszol.” Odajönnek a nőstények is, kedvesek, kivéve az egyiket, aki nagyon öreg, és belém akar harapni. De én a fogaimat csattogtatom, és erre elmegy.

Daisy elhallgatott.

– És aztán? – kérdezte Sevilla. Daisy kuncogott.

– Jön egy nagy delfin. Elkergeti a nőstényeket, és játszani akar. Nagy és erős. Szép.

– És te játszol?

– Játszom, de körülöttünk ott az egész falka. Akkor idehozom.

– Miért?

– Hogy nyugton legyünk.(71)

Sevilla elnevette magát, majd azt kérdezte:

– Ő a főnök?

– Nem. Egy nagy hím. Nagyon nagy. Mondj egy férfinevet!

– Majd máskor.

– Mondj egy férfinevet!

– Jim.

– Jim!

Daisy nevetve megismételte:

– Jim!

– Szólj neki, hogy jöjjön közelebb.

– Fél.

– Mondd meg neki: itt játszhatik veled, és beszélhet velem. Mondd meg neki. Daisy nevetett:

– Lehet, hogy te beszélsz, és Jim nem érti meg. Te nagyon rosszul fütyülsz. Nevetett.

– Hagyd ezeket a butaságokat, Daisy. Mondd meg neki.

– Holnap megmondom.

– Holnap talán el se jön.

Daisy egy vidám, diadalmas, tagolatlan hangot hallatott.

– Jim! – mondta, és függőleges tartásban csaknem az egész testét kiemelte a vízből. Így hátrált, egyenesen, büszkén kihúzva magát, közben a farkuszonya nagy erővel csapkodta a vizet. – Jim eljön holnap és holnap és holnap! Jim az enyém!

*

Bruder, mondta Goldstein, ha meghív, boldogan megosztom magával szerény reggelijét, Arlette kávéja olyan illatos, a maga hibája, Bruder, nem az enyém, hogy hajnalok hajnalán állítok be magához, tulajdonképp már tegnap este fel akartam keresni, én naiv, azt képzeltem, ha már olyan bolond volt, hogy a Florida Keysben vásárolt házat, legalább maradt annyi józan esze, hogy egy olyan szigetet válasszon, amelyet a Key Westbe vezető út összeköt a szárazfölddel, de nem, magának pont ez a szélfútta szigetecske kellett, az isten háta mögött és a zátonyok között, tegnap sötétedéskor a világ minden kincséért sem sikerült két-három ancient marinert(72) találnom, aki áthozott volna, no, sir, no, sir, nem fogom vásárra vinni a teknőmet, hogy uraságod éjnek idején eljuthasson holmi félkegyelműekhez, nagyon érdekesek és beszédesek ezek az ancient marinerek, két-három pohár után csak úgy peregnek a bölcsesség gyöngyei a szakállukba, tőlük hallottam ennek a Blockhausnak a legendáját is, mondja, Bruder, ismeri? ismerem, felelte Sevilla, de azért csak mondja, sokszor kétféle igazság nő ki ugyanabból a tényből, figyelmes fekete szemével merően nézte Goldsteint, a kirakatban csupa bőbeszédűség, nagyhangúság, erőszakosság, a páncéljában meg szkepticizmus, cinizmus, amelynek minden eszköz egyformán jó, s a kirakat mögött és a páncél alatt egy igazán nagylelkű ember, kutya legyek, ha értem, hogy minek jött ide, nem sajnálva az időt és a fáradságot, amikor nyugodtan telefonálhatott volna,

nahát, mondta Goldstein, tudja meg, hogy ennek a Blockhausnak az építtetője nem volt más, mint Gary James, a híres színész, híres?, kérdezte Arlette, Goldstein ránézett a kék szemével, és megrázta fehér sörényét, fiatalasszony, mondta szigorúan, ne éreztesse velem, hogy milyen vén csont vagyok, Gary James húsz évvel ezelőtt volt híres, és húsz év hamar elmúlik, majd meglátja maga is, egyszóval, James olvasta a Walden-t, vagy legalábbis ezt állította, mert annál tudákosabb és nehézkesebb könyv nincs a világon, Maggie felemelte a fejét, és ájtatos hangon, megbotránkozva mondta: nem értek egyet önnel, szerintem remekmű, bocsánatot kérek, mondta Goldstein vállat vonva, de aki a saját jószántából két éven át egyedül él egy kunyhóban, az egy szerzetes, egy impotens, vagy egy... ne legyen már olyan goromba, mondta Arlette nevetve, jó, mondta Goldstein, hát akkor csak bolond, de hagyjuk, Gary James elolvassa a Walden-t, elhatározza, hogy visszatér a természethez, és attól fogva „egyedül, csupaszon él egy szigeten”, szóval, megveszi ezt az isten háta mögötti sziklát, megépítteti a kikötőt, a víztárolót, ezt a Blockhaust, amit maga háznak nevez, kábelen idehozatja a szárazföldről a villanyt, a telefont, mert ő így képzelte el a visszatérést a természethez, és amikor mindez megvan, szépen letelepszik, itt marad három napot, aztán élete végéig soha többé ide nem teszi a lábát (nevetés), Goldstein rámosolygott Arlette-re, szívecském, megkaphatnám a második csésze kávémat? ha ez a ház nem Blockhaus volna, mondta Sevilla, teljes egészében betonból, sőt, legömbölyítve a sarkain, hogy ellenálljon a szélrohamoknak, már régen elvitte volna egy ciklon, épp a ciklonok útjában vagyunk, amikor visszafelé jönnek a Karib-tengerről, tíz eset közül kilencben oldalba kapják a Florida Keyst, maga talán nem is tudja, hogy régebben vasútvonal kötötte össze a szigeteket egészen Key Westig, aztán elvitte az orkán, de így, ahogy van, nekem tetszik ez a ház, elismerem, hogy elég ijesztő, még ciklonok nélkül is, amikor háborog a tenger, és fúj a szél, a nagyobb hullámok átcsapnak a szirtek védőkorlátján, átcsapnak még a ház fölött is, és a teraszon zúdulnak alá, és hiába van a kis kikötő szélmentes, védett helyen, mégis kénytelenek vagyunk háromszorosan lehorgonyozni a Caribee-t, a ház ablakait pedig azokkal az óriási fatáblákkal fedjük el, amelyeket odakint látott, mi tagadás, néhány óra hosszat úgy érzi magát az ember, mintha egy tengeralattjárón volna, esküdni mernék, hogy némelyik hullám az egész szigetet betakarja, hallani, amint lezúdulnak a háztető betonjára, de hát ez nagyszerű érzés, mondta Suzy, tágra nyitva kék szemét, és szaporábban lélegezve, ajkai szétváltak, szerintem csodálatos az az elszigeteltség, az a meghitt hangulat, remélem is, hogy nemsokára megint kapunk egy ciklont, de egy igazit, negyvennyolc órásat, óránként százötven kilométeres szélsebességgel, Peter kinyújtotta hosszú karját, és rátette Suzy vállára, legalább megtelik a víztartály, mondta zengő hangon nevetve, egy jó meleg trópusi zápor negyvennyolc órán át, ez kell nekünk, Bruder, mondta Goldstein rátenyerelve széles combjára, azt javaslom, hogy hagyjuk most ezeket az ifjú viharbarátokat, inkább mutassa meg nekem a Caribee-t, Sevilla ránézett, na végre, felállt, a terasz piros sávos, lejtős betonja egészen a kis kikötőig nyúlt, s mintha ez az út valamiféle nevetséges kísérlet volna, amely emberi rendet akar belopni az általános zűrzavarba, a két oldalán korallsziklák sivatagja terült el, Goldstein súlyos léptekkel, de fürgén haladt mellette, olyan volt, mint egy mammut, vastag lába szinte felpattant a betonútról, súlyosan és rugalmasan, megelőzte Sevillát, apró, ravasz szeme csillogott, széles, gömbölyű vállát kifeszítette, nagy állkapcsát előreszegezte, szürke-fehér oroszlánsörénye fénylett a napon, nehézkes fürgeséggel lépett át a hajótat kötélzetén, majd lehuppant a kormányfülke padjára, Bruder, mondta, gyönyörű egy hajó, hadd ne kelljen lemennem a kajütbe, a vitorláskajütök mindig olyan szárazok és szomorúak, és a fekvőhely olyan szűk, hogy szinte nem is lehet szeretkezésre gondolni, ettől mindig lehangolódom, de ez a hajó gyönyörű, mondta megint, tekintetével megsimogatva a Caribee-t, egy álom krómból, mahagóniból, lakkból és rézből, azonkívül milyen szemrevaló, milyen csinos, milyen formás a kicsike, ha jobban ráérnék, megkérném, hogy hajókázzunk egy kicsit, ilyen bárkával gyerekjáték lenne elérni Kubát, Sevilla mosolygott, akkor inkább a nagyobbik csónakot választanám, a Mercury-motorral, nem egészen négy óra alatt elérném Pinar dél Rio partjait, azért csak négy óra alatt, mert a Mexikói-öbölből erősen áramlik a víz az óceánba, de mivel a csónak nem nagyon emelkedik a tenger színe fölé, könnyebben kijátszhatnám az amerikai hadihajók és a kubai őrhajók éberségét, főleg az utóbbiakra gondolok, mert azt hiszem, hogy tekintettel arra a sok hűhóra, amit csapunk, a kubaiak nagyon is résen vannak, nahát, tette hozzá Goldstein felé fordulva, mit akar mondani? van valami újabb fejlemény az útlevelem körül? Goldstein megrázta a fejét, ugyan, a külügyminisztériumnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, most épp azzal van elfoglalva, hogy mindannyiunkat belelökjön a szarba, a harmadik világháborúba, az az érzésem, nagyon kínos érzés, mintha az egész ország megőrülne, vakon, a fejét lehajtva veti bele magát az atomháborúba, büszkeségből, könnyelműségből, ostobaságból, az események kényszerű összekapcsolódása folytán, szinte hihetetlen, még sohasem éreztük ennyire, hogy nincs, aki kormányozzon, még sohasem tudtuk kevésbé, hogy ki kormányozza az Egyesült Államokat, az biztos, hogy nem ez a szegény Smith, olyan, mint egy diák, aki a felnőttet játssza, nagyon kínos volt hallgatni a beszédét, a látszólagos szilárdság mögött jól érződött a bizonytalansága, én jól ismerem, tudja, eleget dolgoztam neki a választási hadjárat idején, kíváncsi vagyok, miféle titkos indulat készteti az embert arra, hogy lemészárolja felebarátait, és először is mi a fenét keresünk mi, amerikaiak, Délkelet-Ázsiában, maga talán meg tudja mondani? Goldstein gyorsan körülnézett, remélem, itt nyugodtan beszélhetek, a Caribee-ra talán még nem szerelték fel a mikrofonjaikat? Sevilla elmosolyodott, ezt a saját tapasztalatából is gondolhatja, éjszaka a sziget megközelíthetetlen, nappal pedig mindig van valaki a kikötőben, Goldstein előrehajolt a kötélzet fölött, de nem látom a delfinjét, mostanában csak alkonyatkor dolgozunk, Daisy egész nap távol van, csak este tér vissza az akolba, de minden este megjön, nagyon ragaszkodik hozzánk, de még inkább a Caribee-hoz, ha leszáll az este, odabújik mellé, mint gyerek az anyjához, Sevilla félbeszakította önmagát, kiegyenesedett és Goldsteinre nézett, nahát, mondta, mire vár? Goldstein pislogott, elfordította a szemét, és azt mondta: Adams beszélni szeretne magával.

Sevilla felállt, mindkét kezével megmarkolta a kormánykereket, néhány fokkal balra fordította, mintha a Caribee kint volna a tengeren, és ő irányt akarna változtatni, soha, mondta, nem emelte fel a hangját, de a kormánykerékre kulcsolódó ujjai elfehéredtek, soha, ismételte tompa hangon, nehezére esett a beszéd, alig bírta kinyitni a száját, mintha görcs állott volna az állkapcsába, egyszer s mindenkorra végeztem velük, Goldsteinre nézett, és Goldstein visszanézett, a csend megállt közöttük, megsűrűsödött, mind a ketten beledermedtek pillanatnyi tartásukba, Goldstein ült, a fejét előreszegezve, mint egy teknősbéka, amely óvatosan fürkészi maga előtt az utat, Sevilla pedig állt a kormánykerék mögött, szétterpesztve a lábát, a hajó orra felé bámulva, merev nyakkal, valahogy magasabbnak, tömörebbnek, keményebbnek látszott, mintha a sok sérelemtől és haragtól pattanásig feszült volna a bőre, egyszer s mindenkorra végeztem velük, mondta megint éppoly tompa, fojtott, alig hallható hangon, bedöglött, gondolta Goldstein, most már nem robban fel, nem fogja kiönteni a haragját, hanem visszafojtja, amitől csak fokozódik a feszültség, Goldstein harminc centiméterrel a combja fölé emelte két széles tenyerét, aztán újra leejtette, Bruder, mondta reszelős, erőszakos és kedélyes hangján, a maga dolga, én csak azért hagytam ott csapot-papot, s jöttem ide a barlangjába, mert Adams tegnap leutazott hozzám Washingtonból, és sikerült meggyőznie róla, hogy, idézem, halálosan fontos, előbb nem akartam beadni a derekam, de még sohasem láttam embert olyan feldúlt állapotban, nem mondom, hogy a lábam elé vetette magát, de nem sok hiányzott hozzá, még sohasem láttam Adamsot ilyennek, általában olyan hideg, mint a hal, egyszóval vállaltam a közvetítő szerepét, és amit vállaltam, megtettem, ha visszautasítja Adams kérését, a maga dolga, nekem semmi közöm hozzá, tökéletesen megértem az álláspontját, ez a klikk nagyon csúnyán kitolt magával, mondom, én csak közvetítő vagyok, semmi más, megismétlem a szavait, betűről betűre, mondja meg neki, hogy halálosan fontos, remegett a hangja, nekem vastag a bőröm, de azért meg tudom érezni, ha valakibe belemarkol a rettegés, legalább tízszer elismételte, halálosan fontos, most pedig, ismétlem, vége a szerepemnek, már megyek is, megint a combjára csapott a tenyerével, s mintha ez a mozdulat működésbe hozta volna a térdreflexeit, fürgén, rugalmasan felállt, Sevilla elengedte a kormánykereket, Goldstein felé fordult, zsebre vágta a két kezét, és azt mondta: két feltétellel, először is, ő jöjjön ide, másodszor, visszakapom Fát és Bit, de nem többé-kevésbé ideiglenes jelleggel, hanem örökre, mondom, örökre, mint kizárólagos személyi tulajdonomat, hangsúlyozom, hogy ezekről a feltételekről nem tárgyalok, a tárgyalás csak azután jöhet, ha mind a kettőt teljesítették, jól van, mondta Goldstein kurtán felnevetve, örömmel állapítom meg, hogy ilyen kemény partner is tud lenni, ha nem pénzről van szó, most pedig próbálja meg rábeszélni azokat az ifjú viharbarátokat, hogy vigyenek át a zátonyok között a gumicsónakjukon, közlöm a feltételeit Adamsszal, odaát vár a szárazföldön, és ha elfogadja az ajánlatát, Peter mindjárt vissza is hozhatja a szigetre.

*

Peter nem egészen egy óra múlva megjött Adamsszal és egy fiatalemberrel, akit Sevilla nem ismert, ereszt a csónak, kiáltotta Peter, egy kis szakadás lehet valahol, ha segít kiemelni a vízből és felvinni a teraszra, mindjárt megjavítom, hadd mutassam be Alt, a munkatársamat, mondta Adams ideges, szaggatott hangon, Sevilla üdvözlésül felemelte egy kissé a kezét, de nem szólt semmit, és nem lépett közelebb, mi is segíthetünk, ha megengedi, mondta Adams, a csónak mindkét oldalán gumifogantyúk voltak, négyesben könnyűszerrel felvitték a teraszra, de amikor Peter kérésére felborították, vizes lett a harisnyájuk és a nadrágjuk alja, jó lenne begyújtani a kandallóban, hogy megszáradjunk, mondta Adams, addig Al körülnéz egy kicsit a házban, hogy nem szereltek-e be valahová egy lehallgató készüléket, nem hinném, mondta Sevilla, a sziget megközelíthetetlen a zátonyok miatt, csak egy szűk kis csatorna vezet a kikötőhöz, még bóják sem jelzik az utat, némelyik követ nagyon nehéz elkerülni, maga is tapasztalhatta, ebben a hónapban ez már a harmadik szakadás a gumicsónakon, a kandallóban felcsapott a láng, alul vörös volt, felül halvány rózsaszínű, sisteregve nyaldosta a fenyőfahasábokat, szikrák pattogtak, Adams kifűzte a cipőjét, levette, odaállította a kandallónyílásba, majd hátradőlt a fehérre mázolt hintaszékben, és a tűz felé nyújtotta a lábát, előfordult már, hogy eltávozott a szigetről, amióta megvásárolta? Sevilla tagadólag megrázta a fejét, azért mégis elképzelhető, mondta Adams, hogy valakinek sikerült, egy-két békaember ideúszhatott dagály idején, holdfényben, a tetőn át behatolhattak, Sevilla megrázta a fejét, a tető betonból van, nincs rajta más nyílás, csak a kémény, és mostanában szinte mindennap begyújtunk, Al megjelent az ajtóban egy bőrtáskával, a nyakába akasztva jókora látcső, fiatalos és mogorva arccal kérdezte: hol találhatnék egy létrát? kint van a sufniban, mondta Sevilla, kérje el Petertől, felveszem a cipőmet, mondta Adams halvány mosollyal, mielőtt a talpa megkeményedne, sápadt volt, szabályos vonású, csupasz arca feszült és beesett, hallgattak, a tűzbe bámulva várták Alt, Sevilla előrehajolt, oldalt kiemelt a csípővassal egy megfeketedett, félig elégett ágacskát, és bedugta két izzó hasáb közé, múlt az idő, Sevilla rettenetesen hosszúnak érezte, nem történt semmi, aztán az ágacska egyszerre csak fellobbant teljes hosszában, és a két hasáb is újra lángolni kezdett, vidám, lelkes pattogással, azt hiszem, megszáradtunk, mondta Sevilla, nyugodtan hagyhatjuk kialudni a tüzet, úgyis nagyon enyhe az idő, Al visszajött, gyerekes ajkát összepréselte, szigorú fekete szemöldöke vonalat húzott a homlokán, józanság és hozzáértés áradt róla, oké, mondta, nem babráltak semmivel, a villanyvezeték érintetlen, nincs semmi gyanús, a láthatáron sincs semmi, még egy halászbárka sem, de én azért visszamegyek őrködni a tetőre, amíg beszélgetnek, hagyja itt a cipőjét, mondta Sevilla, csupa víz, majd kap másikat Petertől, fölösleges, mondta Al szigorú és puritán hangon, becsukta maga mögött az ajtót, köszönöm, hogy volt szíves fogadni, mondta Adams a tűzbe bámulva, hátratolta hintaszékét, de nem fordult Sevilla felé, nem kell kimondania, hogy mit gondol, úgyis tudom, nahát, tette hozzá némi erőfeszítéssel, telefonáltam felsőbb szintre, elfogadják a feltételeit, még a mai napon visszakapja Fát és Bit, írásban fogjuk igazolni, hogy kizárólagos személyi tulajdonát képezik, de azért figyelmeztetnem kell, hogy ez a tulajdon most némi veszélyekkel jár, Sevilla odakapta a fejét, kire nézve? Adams nem nézett rá, úgy mondta: a két delfinre nézve, önre nézve, de ha óhajtja, itthagyhatunk a szigeten egy különítményt a védelmére, köszönöm, nem kell, mondta Sevilla keserű iróniával a hangjában, a sziget az enyém, a laboratórium szigorúan magánjellegű, engem senki sem finanszíroz, senki sem ellenőriz, és senki sem oltalmaz, Adams körülbelül egy méterrel eltolta hintaszékét a tűztől, számítottam erre a válaszra, de hadd magyarázzam el azt a keveset, amit elmagyarázhatok, Fa és Bi végrehajtott valami feladatot, nem tudjuk, hogy mit, két különítmény volt, az A-különítmény – a mi embereink –, amely a helyszínre szállította Fát és Bit, és ott átadta őket a végrehajtó különítménynek, amelyet, ha úgy tetszik, jelöljünk a B betűvel, Sevilla kurtán felnevetett, talán C-vel is jelölhetnénk, nem tudom, mondta Adams fakó, gépies hangon, még mindig a tűzbe bámulva, nem bocsátkozom feltevésekbe, csak a tényeket közlöm, a B-különítményről nem tudunk semmit, nem ismerjük sem az eredetét, sem az összetételét, sem a céljait, a Johnson-kormány alatt kaptuk a parancsot, legfelsőbb szintről, és végrehajtottuk, de folytatom, X órakor az A-különítmény a nyílt tengeren átadja Fát és Bit a B-különítménynek, majd nyomban visszatér a támaszpontjára, tizenkét óra múlva az A-különítmény üzenetet kap a B-különítménytől: nyomát vesztettük Fának és Binek, nem látták őket? ezután a B-különítmény óránként megismétli ezt az üzenetet, X + 26 órakor legnagyobb meglepetésünkre Fa és Bi minden segítség nélkül megjelenik a támaszpontunkon, láthatólag ki vannak merülve, úgy gondoljuk, hogy X óra óta állandóan úsztak, huszonhat órát töltöttek állandó, sebes úszással, Bob faggatja őket, bocsánat, mondta Sevilla, Bob hol tartózkodott X óra után? Adams megrázta a fejét, Bob mindvégig az A-különítménnyel maradt, de folytatom, Bob faggatni próbálja Fát és Bit, semmi válasz, konok hallgatás, sőt, kifejezetten ellenséges magatartás Bobbal szemben, ami nagyon meglepő, érthetetlen, hiszen kitűnő kapcsolatai voltak velük, semmit sem értünk az egészből, miért nem tért vissza Fa és Bi a B-különítményhez, akár végrehajtotta a feladatát, akár nem, hogyan sikerült megtalálniuk a mi támaszpontunkat, és végül mivel magyarázható a Bobbal szemben tanúsított magatartásuk? azonnal leadjuk a rejtjeles jelentést, és két parancsot kapunk, először is, a B-különítménynek nem kell megtudnia, hogy Fa és Bi visszakerült hozzánk, másodszor, kövessünk el mindent, hogy megbékítsük Fát és Bit, nahát, amióta visszajöttek, szüntelenül faggattuk őket, de minden eredmény nélkül, némák és ellenségesek, nem hagyják simogatni magukat, és fenyegetően csattogtatják a fogukat, ha közeledünk hozzájuk, Adams elhallgatott, Sevillát meglepte, mennyire elváltoztak az arcvonásai, s milyen védekező hangon beszélt, a tűzbe bámult, amely a várakozás ellenére nem aludt ki, beosztotta a maradék kis tűzifát, takarékosan piroslott, nem tékozolta lángokra az erejét, de füstre sem, ezúttal az émelyítő korhadásszagot is mellőzte, Sevilla kiegyenesedett, két kezét a fotel karfájára tette, és Adamsra nézett: gondolom, azért adják ide Fát és Bit, hogy szóra bírjam őket, azután pedig közöljem magukkal, amit megtudtam tőlük, igen, felelte Adams, mit sem változtatva a tartásán, az előbbi figyelmeztetéséből arra következtetek, hogy vannak, akiknek érdekükben állna, hogy... úgy van, mondta Adams, na de kérem, ez nagyon sok, vagy inkább nagyon is kevés, az elbeszélése nagyon hézagos, az előbb említette az X órát, de semmit sem mondott a helyszínről, sem pedig a szóban forgó művelet napjáról, Adams megrázta a fejét, mindent elmondtam, amit elmondhattam, Sevilla ránézett, de nem sikerült elkapnia a pillantását, felállt, s utána mindjárt azt gondolta: miért állok fel? szükségét érzem, hogy tegyek valamit, vagy ez csak menekülési reflex? megpróbált nyugalmat erőltetni magára, fél kezével a hintaszékre támaszkodott, de reszketett a lába, lenézett, döbbenten látta, hogy a bal lába görcsösen rángatózik a csípőjétől egészen a nagy új ja hegyéig, ránehezedett a padlóra, de nem sikerült elnyomnia a rángatózást, visszaült, a lába továbbra is reszketett, gyengének, kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát, Adamsnak csak a profilját látta, és hirtelen kedve lett volna felkiáltani, nézzen már ide, Adams, nézzen már ide, miért fél a szemembe nézni?

*

Adams felállt.

– Telefonálhatok?

– Hogyne.

Adams merev léptekkel az íróasztalhoz ment, felemelte a kagylót, és tárcsázott.

– Halló, itt Herman... George-ot kérem... George, legyen szíves, hozzon ide nekem két láda sört, egy láda Coca-Colát és egy fürt banánt. Köszönöm. Bőven van hely a leszállásra.

Letette a kagylót, és Sevilla felé fordult.

– Egy órán belül idehozzák őket, helikopteren, engem pedig visszavisznek.

– A két láda sört még csak értettem – mondta Sevilla –, de a Coca-Colát meg a banánt már nem. Adams elmosolyodott.

– Tekintettel az ön pacifista eszméire, nem hinném, hogy vannak fegyverei.

– Nincsenek.

– A Coca-Cola majd pótolja a hiányt. Azonkívül egy kis rádióadót is itthagyok.

– Értem.

– Tud bánni a gyalogsági kézifegyverekkel?

– 1944. Arromanches.

– Persze, hol áll a fejem? Mintha nem ismerném az életrajzát. Egy ideig hallgattak, majd Sevilla megkérdezte:

– Nem inna egy csésze kávét?

– De, köszönöm.

Sevilla előrement, és a közös szobába vezette Adamsot. Mind a három nő odabenn volt.

– A hölgyekkel ugyan még nem találkozott – mondta Sevilla –, de feltételezem, hogy azért kitűnően ismeri az életrajzukat. Arlette, hadd mutassam be Hermant.

– Mrs. Sevilla – mondta Adams végtelenül komoly arccal –, örülök, hogy megismerhetem. A férjének pokoli humorérzéke van, de azért ön jól tudja, mi az igazi nevem.

– Örvendek, Mr. Adams – mondta Arlette fagyosan. Adams messziről üdvözölte Suzyt és Maggie-t, és a két nő visszabólintott, de nem jött közelebb.

– Maggie – kérdezte Sevilla –, kaphatnánk egy csésze kávét, Mr. Adams meg én?

– Természetesen – felelte Maggie.

Leültek egy kék műanyaggal borított, hosszú asztal két oldalán. Megszólalt a telefon, Sevilla felvette a kagylót: – Sevilla beszél... Kicsoda? George? Milyen George?

– Engem keresnek – mondta Adams a kagylóért nyúlva. – Halló, Franklin?... Itt Nathaniel... Micsoda?... – Adams elsápadt, görcsösen markolta a kagylót. – Bertie kiment a helyszínre?... Igen, mondja meg neki, hogy hívjon fel, jelentést kérek.

Letette a kagylót, és elgyötört, karikás szemmel nézett Sevillára. Szinte zihált, mintha valami nagy erőfeszítés után volna.

– Bobot autószerencsétlenség érte. Most találták meg a holttestét egy szakadékban.

Valaki felsikoltott, és Adams összerezzent. Sevilla odanézett, egy pillanatig még látta Maggie hátát; a lány a halántékához kapta kezét, úgy szaladt ki a szobából.

– Menjen utána, Suzy – mondta Sevilla.

– Mi történt? – kérdezte Adams.

– Maggie. Szerelmes volt belé.

– Persze, elfelejtettem – mondta Adams, végigsimítva az arcán. – Pedig isten tudja, hogy...

– Bocsásson meg – mondta Sevilla. Kisietett a szobából, a teraszon utolérte Suzyt, és a fülébe súgta:

– Mielőtt megvigasztalná Maggie-t, szóljon Peternek, hogy észrevétlenül tartsa szemmel Alt.

Visszament a szobába. Arlette épp egy csésze kávét tett Adams elé.

– Köszönöm – mondta Adams őszinte hálával.

– Nem kér egy kis kétszersültet?

Sevilla ránézett. Arlette hangja fagyosan, ellenségesen csengett. Nem felejtette el a bungalóbeli kémkedést.

– Nem – mondta Adams. – Köszönöm, nem vagyok éhes. Sevillához fordult:

– Milyen autóvezető volt? Sevilla ránézett.

– Kiváló. És nagyon óvatos.

Adams rámeredt a kék műanyagra, szájához emelte a csészét, és mohón felhajtotta.

– Parancsol még egy csészével? – kérdezte Arlette semleges hangon.

– Köszönöm, igen.

Megszólalt a telefon, Sevilla odament, felvette a kagylót, majd átadta Adamsnak.

– Bertie?... Itt Ernest... Nagyon rosszul hallom... Semmi? Semmi, hogyhogy semmi?... Szénné égett?...

*

Maggie hason feküdt az ágyán, fejét a párnába fúrva, válla rázkódott a zokogástól, Suzy becsukta maga mögött az ajtót, odaült mellé, vállat vont, na tessék, megint eljátszom a magam szerepét, részt veszek a komédiában, én is hazudok, de vajon ő tudja-e, hogy hazudik, s ha igen, mennyire, senki se tudja, még ő sem, Suzy elnézte Maggie vállát, amint rázkódott a zokogástól, és némi lelkifurdalással gondolta: igen, a nevetés álarc is lehet, de a fájdalom mindig igazi, még akkor is, ha nincs tárgya, Maggie megfordult, nagy erővel megragadta a két kezét, és könnyben úszó szemmel ránézett, jó, jó, mondta Suzy szelíd, türelmes és együttérző hangon, nyugodj meg, ne hagyd így el magad, ugyanakkor megpillantotta magát a dívány fölötti tükörben, és azt gondolta: Uram isten, ez a nyúlós rokonszenv, ez az édeskés barátnői hang, ez a sok hazugság, okádni kellene, hallotta, amint Maggie szaggatott hangon azt mondja: látod, Suzy, és elkeseredve gondolta: na tessék, ez a képtelenség, ez a cirkusz, ez az érzelgős-szexuális szósz, egyszerre lehet rajta sírni és nevetni, látod, Suzy, mondta Maggie szaggatott hangon, az a legborzasztóbb benne, hogy ezt soha nem bocsáthatom meg magamnak, én öltem meg, jaj, Suzy, ne mondd, hogy nem, könnyelmű voltam, következetlen, öntudatlanul is kegyetlen, teli szájjal zokogott, hihetetlenül csúnya arcát még jobban elcsúfították a könnyek, kétségbeesésbe kergettem, ez az igazság, először is azzal, hogy nem akartam hozzámenni, de hát erről már mindent elmondtam neked, tudom, hogy ostobának, abnormálisnak, sőt bizonyos értelemben gonosznak hangzik, de nem akarok gyereket, nem szeretem a gyerekeket, tudom, hogy szörnyűség ilyeneket mondani, de nem tehetek róla, olyan vagyok, amilyen vagyok, de most mindent be akarok vallani, mert ez még semmi, semmi, tudd meg azt is, hogy igazán aljasul viselkedtem Bobbal szemben, az lett volna a kötelességem, ha már nem akartam hozzámenni, Suzy, te olyan becsületes, őszinte lány vagy, hogy nem mondhatsz egyebet, az lett volna a kötelességem, hogy kitérjek a kezdeményezései elől, merthogy ő mennyit kezdeményezett, istenem, ez tulajdonképp a mentségemre is szolgál, nincs még egy nő, érted, akinek így udvaroltak volna, akit ennyire nem hagytak békén, sőt úgy is mondhatnám, akit ennyire üldöztek, persze Bob ezt se durván csinálta, nem is feltűnően, finom volt és tapintatos, de jól lehetett látni ezer apróságból, például ahogy az asztalnál a tekintetemet kerülte, így fejezte ki, a maga módján, hogy szerelmem, nem bírok a szemedbe nézni, különben mindenki rájönne, jaj, bűbájos volt, micsoda, kedvesség, micsoda kifinomultság, Suzy, most mindent elmondok, nehezemre esik ez a vallomás, de talán megkönnyebbülök tőle, biztos emlékszel rá, hogy egy pénteki napon elmentünk víkendre Bob kocsiján, nem, mondta Suzy uralkodva magán, nem, nem emlékszem rá, de utána mindjárt ezt gondolta: mire jó ez, mintha egy áradatot akarnék feltartóztatni egy kaviccsal, mindegy, mondta Maggie, talán összetévesztettem a dátumot, nem számít, mindenesetre márciusban volt, az biztos, beültünk a kocsiba, emlékszel, akkoriban vette a kis Fordját, bőrből voltak az ülései, piros bőrből, soha nem bírta a műanyagot, szóval, aznap annyira könyörgött, és igazi könnyek szöktek a szemébe, hogy végül is engedtem, hagytam, hogy elvigyen egy motelbe, a recepciónál mind a kettőnket az ő nevén jelentett be, szegény drágám, milyen boldog volt, hogy legalább egy estére az ő nevét viselem, de kérlek, Suzy, ne ítélj tévesen, nem akarom csökkenteni a bűnömet, szóval még ott is, abban a tengerparti kis szobában, jól emlékszem rá, csodálatos volt a kilátás, csak néhány méter választott el a strandtól, még ott is olyan kedvesen, tapintatosan viselkedett, hozzám se nyúlt volna, ha én nem akarom, de én, Suzy, éppen én voltam az, aki... kezébe temette a könnyektől eltorzult, nagy, vörös arcát, ugyan, ugyan, mondta Suzy, ne gondolj többet erre, még belebetegszel, hát nem érted!, kiáltotta Maggie, micsoda kegyetlenség volt tőlem, hogy nekiadtam magam, és aztán nem voltam hajlandó hozzámenni, iszonyat, azt az éjszakát nem felejtem el soha, gondolhatod, hogy egy pillanatra se hunytuk le a szemünket, szép idő volt, gyönyörűen ragyogott a hold, néhány lépésre hallottuk a tenger zúgását, és ő rám nézett, egy kétségbeesett, néma kérdés sugárzott a szeméből, de én nem szóltam semmit, nem mondtam ki az igent, amit várt, hallgattam, megvolt bennem ez a szörnyű keménység, a testemet nekiadtam, de annál többet semmit, jaj, emlékszem! mozdulatlanul feküdt mellettem, kísérteties világossággal látom még most is arcát, ahogy a párnán feküdt, az ablakon át ráömlött a holdfény, olyan szép volt, olyan finom, szinte nőiesen finom, és az a nagy szeme valami mélységes szomorúsággal bámult a semmibe, hogy is lehettem olyan kegyetlen, Suzy, csakis én vagyok a bűnös, akkor éjszaka kezdődött minden, abban a motelban, hát azt hiszed, hogy ezek az alakok be tudták volna hálózni, hogy Bob elment volna Fával és Bivel, ha én feleségül megyek hozzá, most pedig azt mondják, hogy meghalt, autóbaleset áldozata lett, ő, aki úgy vezetett, mint egy angyal! irtózott a sebességtől, emlékszel, mindig azt mondta, hogy a kocsinak úgy kell siklania az úton, mint a hajónak a vízen, az az igazság, hogy öngyilkos lett, nem, Suzy, nem akarom letagadni magam előtt az igazságot, még akkor se, ha kétszer annyira szenvedek, és gyötör a lelkifurdalás, azért ölte meg magát, mert nem bírta elviselni, hogy egyedül éljen, nélkülem, minden remény nélkül, a gyerek nélkül, akit tőlem kívánt volna, hogyan bocsáthatnám meg magamnak ezt a kegyetlenséget, ezt az érzéketlenséget, ezt a lelkiismeretlenséget, mert igenis eltaszítottam, Suzy, eltaszítottam szegénykémet, mint ahogy azelőtt Sevillát is eltaszítottam, na de Sevillának igazán nem sokat ártottam, Sevilla ösztönember, sőt bizonyos értelemben primitív, utánam rávetette magát az első nőre, aki az útjába akadt, és kielégült vele, szegény Arlette, ő csak a pótlék szerepét játszotta ebben a históriában, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá, ha egyszer rájön, meg aztán Sevilla kétségtelenül nagy koponya, de mint férfi egy kicsit ijesztő, nem gondolod, azzal a szemével, a szájával, a szőrös mellével, köztünk maradjon, Suzy, viszolyogtam volna attól, hogy odaadjam magam neki, úgy éreztem volna, mintha egy szakasz tengerészbaka menne át rajtam, de hát Sevilla olyan, amilyen, nem hibáztatom, egy férfi és kész, de Bob, kezdte megint, s a könnyek patakban csurogtak végig kivörösödött arcán, Bob, az nem férfi volt, Suzy, hanem egy arkangyal, egy második Shelley, az a tisztaság, az a gyöngédség, az az átszellemültség, lelkileg volt szüksége rám, érted, nem a testemre, énrám, énrám, mint emberi lényre, ezt most szépen beveszed, mondta Suzy határozottan, kezébe szórta a tablettákat, és odanyújtotta Maggie-nek, no vedd be, most pedig igyál, és mindjárt el fogsz aludni, a tenyerébe vette Maggie kezét, szorosan fogta, amíg lassacskán el nem szunnyadt, nézte a csúnya, vörös arcot, amelyet éppúgy eltorzítottak a könnyek, mint egy bokszoló arcát a vesztett mérkőzés nyomai, és szegény Maggie-vel tulajdonképp csakugyan ez történt, kiütötték a nemek versenyének első menetében, eleve éhségre ítélték, iszonyú nemi éhségre, ami a jóllakott emberek világában talán nem is a legszörnyűbb, de mindenesetre a legmegalázóbb szenvedés, Suzy az arcához emelte bal kezét, óvatosan végigsimított rajta, de minden ott volt, a helyén volt, szabályos elrendezésben, a finom csontokon feszülő fiatal bőr, a metszett orr, a kis fül, a gödröcskék, a kívánatos ívű ajkak, ó, igazságtalanság, igazságtalanság, ki verte meg Maggie-t ezzel az éhséggel, és rajta kívül még sok millió magányos emberi lényt, aki semmi másra nem tud gondolni, Maggie aludt, Suzy lassanként leejtette a kezét, kiment a szobából, mélyet lélegzett, és szaladni kezdett a sufni felé, ahol Peter térden állva piszmogott a csónakmotorral, ölelj meg, mondta Suzy, de hát piszkos a kezem, Peter felállt, és ránézett kedves, mosolygó szemével, jaj, Peter, mit számít az, Peter érezte, ahogy meleg, gömbölyű, illatos teste rátapad a mellére, magához szorította a könyökével, a két kezét eltartva, nem, nem, mondta Suzy, nem így, szoríts, erősen szoríts, zihált, szemében könnyek csillogtak, átkarolta Petert, és teljes erejéből hozzápréselődött, mintha bele akarna bújni a testébe, hogy oltalmat találjon az élet elől.

*

– Remélem – mondta Adams –, most már elismeri, hogy a sziget védelemre szorul.

– Szó sincs róla – felelte Sevilla; felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – A leghatározottabban tiltakozom ellene. Álláspontom semmiben sem változott.

– Ugyan, Sevilla, ne haragudjék, ha kitartok az ajánlatom mellett. A történtek után nyilvánvaló, hogy igen nagy veszély fenyegeti, ha visszakapja Fát és Bit.

Arlette-nek szólásra nyílt a szája, de a tekintete találkozott a Sevilláéval, s erre meggondolta magát.

– Mondani akart valamit, Mrs. Sevilla?

– Nem – felelte Arlette hűvösen. – Semmi fontosat. Adams hosszan Sevillára nézett.

– Ha így áll a dolog – mondta lassan –, nem tudom, hogy rábízhatom-e önre a delfineket. Szerintem a minimális biztonságtól is távol állunk, ha nincs őrség a szigeten.

– Ne bízza rám őket – felelte kurtán Sevilla. – Nem én fordultam kéréssel magukhoz. – Hozzátette: – Azt se kértem, hogy találkozhassam magával.

Hallgattak. Adams zsebre vágta a két kezét, és lenézett a lába elé.

– Magán nehezen igazodik el az ember. Néhány hónappal ezelőtt még azt mondta, nagyon jól emlékszem rá, hogy édesgyermekeinek tekinti Fát és Bit.

Sevilla arca bezárult.

– Talán eltúloztam az érzéseimet.

Arlette Sevillára nézett, megint úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, de megint nem szólt. Ismét hosszú csend támadt.

– Engedje meg, hogy összefoglaljam a helyzetet – mondta Sevilla tagoltán. – Ha végül is arra az elhatározásra jut, hogy nem bízza rám Fát és Bit, rendben van, lemondja a helikoptert, és Peter visszaviszi a szárazföldre. Ha rám bízza őket, akkor írást ad, amelyben igazolja, hogy személyes tulajdonomat képezik. Én viszont kötelezem magam, hogy ha beszélnek, magnetofonra veszem a közlésüket, és átadom magának a szalagot. De abba semmi körülmények között sem egyezem bele, hogy a szigeten bármiféle különítmény állomásozzon. Ha viszont a tengeren óhajtja megszervezni a védőőrizetet, megfelelő távolságra a szigettől, az a maga dolga, nincs kifogásom ellene. Az ellen sincs kifogásom, hogy átvegyem a fegyvereit meg a rádióadót, amely biztosítaná közöttünk az érintkezést. Másrészt nem tűrök semmiféle légi ellenőrzést, és nem engedem, hogy átrepüljenek a sziget fölött.

Adams a szemét lesütve hallgatta. Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt volna:

– Nekem is vannak kikötéseim. Ha Fa és Bi elmondana valamit, nem elégszem meg a magnófelvétellel. Személyesen akarom hallani az elbeszélésüket, a saját szájukból.

– Rendben van – mondta Sevilla. Aztán hozzátette:

– A fecskendőnyílásukból.

– Tessék?

– Nem a szájukból, hanem a fecskendőnyílásukból.

– Elfelejtettem – mondta Adams kényszeredett mosollyal. – Másodszor, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy Maggie-t, Suzyt és Petert kihagyjuk az egészből.

– Rendben – mondta Sevilla. – Hallgatólagos megegyezéssel eddig sem vontuk be őket, de most megállapodhatunk benne. A következőket javaslom: a helikopter leszáll a teraszon, kirakja a fegyvereket, a rádióadót és a delfineket. Az ön emberei leviszik a delfineket a kikötőbe, közben egyikünk sem mutatkozik, aztán a helikopter felveszi önt Allal együtt, és eltávozik. A távozásuk után Arlette és én megpróbálunk érintkezésbe lépni a delfinekkel.

– Volna egy módosító indítványom – mondta Adams egy pillanatnyi szünet után. – Esetleg magam is jelen lehetnék, amikor ön és Mrs. Sevilla érintkezésbe lép Fával és Bivel.

– Nem – mondta Sevilla Szó sem lehet róla.

– Miért?

– Hányszor mondjam? Ez a laboratórium az enyém, engem senki se finanszíroz, senki sem ellenőriz. Nézze, Adams – tette hozzá ingerülten, és felállt –, ha azzal tölti az időt, hogy vitatkozni próbál a feltételeimről, sohasem érünk a végére. Határozzon. Én a magam részéről befejezettnek tekintem a tárgyalást.

– Kérem, kérem, beleegyezem – mondta Adams sértődötten. – Csak annyit szabadjon megjegyeznem, hogy egy kissé élesnek találtam a modorát.

Sevilla elnézte Adamsot szúrós fekete szemével, és egy-két másodpercig nem szólt semmit. Aztán egy kissé felemelte a kezét, és azt mondta:

– Ha megengedi, most magára hagynám néhány pillanatig, hogy írásba foglalhassa a Fára és Bire vonatkozó ajándékozási szerződést.

Intett Arlette-nek, vele együtt kiment a szobából, és elindult a sufni felé. Peter, amikor meglátta, felállt, néhány szót firkantott a noteszába, kitépte a lapot, és átnyújtotta. Arlette Suzyra nézett:

– Hogy van Maggie?

– Alszik. Altatót adtam neki.

– És mit szólt, amikor...

– Előre ki lehetett számítani. Csakis ő a bűnös. Ő kergette Bobot a kétségbeesésbe, miatta lett öngyilkos.

– Szegény Maggie. Nem tudom, miért, de mindig furdal miatta a lelkiismeret.

– Engem is.

– Tudja, hogy a ruhája hátul csupa piszok? Biztos nekidőlt a motornak.

– Lehet – mondta Suzy mosolyogva. Valami hirtelen feltámadó érzéssel megragadta Arlette kezét, és erősen megszorította.

Sevilla odanyújtotta Arlette-nek Peter noteszlapját. Ez volt rajta: Al lehallgató készüléket szerelt fel a házban, de a kikötő felé nem járt.

– Hol tart a javítással? – kérdezte Sevilla hangosan.

– A nagyobbik csónak ki van javítva, de csak holnap bocsátom vízre. Most a kisebbik motort tisztogatom, az ötlóerőset.

– Jó. Csak folytassa. Arlette meg én visszarakjuk a hálót a kikötőgátaknál.

Amikor a stégre értek, Arlette Sevilla felé fordult, és halkan mondta:

– Miért nem fogadtad el az őrséget, amit Adams ajánlott?

– Nem tetszett nekem, hogy Adams annyira ragaszkodik hozzá. Tipikus kétélű fegyver.

– Lehetséges volna?!

– Hogyne. Egész biztos. Valami kettősséget éreztem Adams magatartásában. Tudni akarja az igazat, afelől nincs kétség. De miért? Hogy továbbítsa „felsőbb szintre”? Lehet. De az is lehet, hogy csak be akar vágódni B-nél. Nem bízom benne.

– Gondolod, hogy ő vagy a felettesei végső soron úgy dönthetnek, hogy elhallgatják az igazságot?

– Igen, el tudom képzelni.

– És ha így lenne...

Sevilla ránézett fekete szemével:

– Ha így lenne, akkor miránk semmi szükség.

13.

Adams átnyújtotta a papírlapot, Sevilla figyelmesen elolvasta, négyrét hajtogatta, és a tárcájába tette, Adams az órájára pillantott, nemsokára itt kell lenniük, mondta, amikor az előbb beértünk a kis kikötőbe, nem láttam az új delfinjét, nőstény, ugyebár? nem lesznek emiatt bajok Bivel? talán egy kicsit, felelte Sevilla, jó a memóriája, Bi nem tűri, hogy még egy nőstény ott legyen Fa közelében, de most nem hinném, hogy nagyobb bajok lennének, a kikötő bejárata nyitva van, Daisy szabadon járkál ki s be, ha nagyon feszültté válna a helyzet Bivel, akkor egyszerűen elmegy, már-már Jimet is szóba hozta, de meggondolta magát, valahonnan motorzúgás hallatszott, egyre erősödött, itt vannak, mondta Adams az ablakhoz lépve, kinyitotta, kihajolt és felnézett, ha nem haragszik, akkor becsukom, mondta Sevilla, abban állapodtunk meg, hogy az ön emberei maguk engedik le a vízbe Fát és Bit, s amíg ön el nem távozik, a delfineknek egyikünket sem szabad meglátniuk, rendben van, mondta Adams, sok sikert, hangját félig elnyomta a közeledő helikopter fülsiketítő berregése, fölösleges megismételnem, hogy halálosan fontos, fáradt, karikás szemével Sevillára nézett, Sevilla visszanézett, meglepő, hogy milyen őszintének, felindultnak látszik, de végeredményben ez sem jelent semmit, vannak emberek, akik képesek azonnal zárójelbe tenni a lelkűket, mihelyt parancsot kapnak, az is nagyon fontos, hogy minél hamarabb sikerüljön, mondta Adams sebes, elfúló hangon, ha beszélnek, ha sikerült őket szóra bírni, azonnal értesítsen rádión, itt fogom várni az egyik őr haj ón, és azonnal visszajövök, a helikopter zúgása elnyomta a hangját, nagyot lélegzett, Sevillára nézett, s egy váratlan mozdulattal kezet nyújtott neki, Sevilla lesütötte a szemét, most is ez a kétértelműség, az emberi kapcsolatok eltorzulása, mit rokonszenv, mit megbecsülés, semmi sem hamis, semmi sem igaz, kézfogás vagy géppisztolygolyó, minden a parancstól függ. Adams a fölötteseinek a kezébe tette le a lelkiismeretét, mindenről másutt döntenek, ő maga nincs is jelen, csak a keze, mindent el fogok követni, mondta Sevilla, de nem mozdult, azt hiszem, tisztában vagyok a tét jelentőségével, Adams az ajtóhoz ment, kinyitotta, a teraszra leszálló gép embertelen lármájával együtt erős szélroham zúdult a szobába, az ajtó becsapódott Adams mögött, mintha a szél magához szívta volna, rettenetesen felizgat ez a viszontlátás, mondta Arlette, nem tudom, hogy fognak viselkedni, ha újra találkozunk, Sevilla átkarolta a vállát, én se tudom, de mindenesetre boldog vagyok, hogy visszakerültek hozzánk, üljünk le, tette hozzá, alig állok a lábamon, pokoli ez az ember, gondolta, minden szavam magnóra kerül, elnevette magát, mit nevetsz? semmi, semmi, majd elmondom, leültek egymás mellé, Sevilla Arlette vállához dőlt, Arlette-en fehér sort volt, világoskék vászoning, barnára sült nyaka és finom vonású feje kecsesen emelkedett ki a tarkóján felhajtott gallérból, szelíd szemével ránézett Sevillára, csillogó hajfürtjei fekete glóriát rajzoltak melegen sugárzó, finom bőrű arca köré, igen, ez a kedvesség, ez a csodálatos kedvesség, szinte sohasem karmol, legfeljebb akkor, ha féltékeny, megvan benne a legértékesebb női tulajdonság, a szelídség, és nemcsak a felszínen szelíd, hanem a lénye legmélyén is, át van itatva jóindulattal, ebben a pillanatban Sevilla nem gondolt a veszélyre, a háborúra, Arlette az övé, visszakapja Fát és Bit, új élet kezdődik, könnyűnek érezte magát, szinte felszökött a földről, Arlette-re nézett, milyen illatos és gyöngéd, olyan, mint egy gyümölcs, egy virág, egy csikó a prérin, egy napsugár a nyírfaligetben, mire gondolsz?, kérdezte Arlette, Sevilla rámosolygott, semmire, semmire, nem akarta elmondani, e pillanatban még vele sem akart beszélni, egyedül akarta ízlelni Arlette képét, hadd olvadjon szét a szájában, mint a méz, emlékszel, mondta Arlette, amikor Fa megkapta Bit, nyakon öntött, fáradt voltam, csuromvizes és végtelenül boldog, odamentem hozzád, hogy mérjem az időt, még a másodpercekre, sőt a tizedmásodpercekre is vigyáztam, te ugrattál a pontosságom miatt, nevettünk, és egyszerre csak megéreztem, hogy közel, nagyon közel vagyunk egymáshoz, Sevilla az inggallér alá csúsztatta a kezét, megfogta a tarkóját, magához húzta a fejét, iszonyatos, milyen lármát tudnak csapni ezek a motorok, pedig zárva minden ablak és ajtó, az embernek csaknem szétreped a feje, gondolkodni sem lehet, elrepülnek, mondta Arlette, felállt, és az ablakhoz ment, elrepülnek, mint az angyalok, tette hozzá gúnyosan felnevetve, csodálatos, hogy mekkora kő gördül le a szívemről, úgy éreztem, mintha megszállták volna a szigetet, Sevilla utánament, kinyitotta az ajtót, kilépett a teraszra, a helikopter emelkedett és távolodott, furcsa, oldalazó, suta repülésben, mint egy ügyetlen rovar, amely nehezen mozog a potrohos testével, Sevilla odasietett a sufnihoz, kinyitotta az ajtót, arra kérem magukat, mondta, hogy ma ne jöjjenek a kikötő felé, egyedül szeretném újra felvenni velük a kapcsolatot, Suzy és Peter meglepődve, kelletlenül nézett rá egy hosszú másodpercig, oké, mondta Peter kényszeredett hangon, és ugyanakkor átnyújtott egy noteszlapot, amelyre ezt ina fel: Kapcsoljam ki a lehallgató készüléket? Sevilla tagadólag megrázta a fejét, felvette a Daisynek szánt halasvödröt, intett Arlette-nek, majd gyors léptekkel elindult a piros sávos betonúton, amely a kikötőbe vezetett, rálépett a kis stég deszkáira, ahol a Caribee ki volt kötve, és megpillantotta a két delfint, amint egymás mellett köröztek, megdobbant a szíve, Fa! Bű, kiáltotta, a delfinek öt-hat méterre tőle megálltak, és ide-oda hajtották a fejüket, hogy mind a két szemükkel jól megnézhessék, így bámultak rá csaknem egy percig, miközben kis farkcsapásokkal tartották magukat a víz színén, és egyetlen füttyszót sem hallattak, Fa! Bi! gyertek ide!, kiáltotta Sevilla, de nem történt semmi, csak figyelték hallgatagon, bizalmatlanul, nem szökkentek fel a vízből, elmaradt a vidámság, a pajkos fröcskölés, Sevillát főleg a hallgatásuk nyomasztotta, de hát én vagyok az!, kiáltotta, én vagyok, Pa! nem emlékeztek rám, én vagyok, Pa! kivett egy halat a vödörből, letérdelt a stégen, és feléjük nyújtotta, néhány másodpercig semmi sem történt, a delfinek felváltva nézték a halat és Sevillát, aztán hirtelen, egyszerre, mintha szó nélkül is tökéletesen megértenék egymást, fordultak egyet, eltávolodtak, és újra keringeni kezdtek az öbölben, ugyanolyan fürkésző és közönyös pillantásokat vetve Sevilláékra, amikor elhaladtak előttük, teljes kudarc, mondta Sevilla elszorult torokkal, furcsa, de ebben a pillanatban nem érezte felnőttnek magát, valami nagyon régi állapotba zuhant vissza, kisfiú volt, akit a társai kiközösítenek, eltaszítanak, maga sem tudja, miért, hiszen ő szereti őket, igazságtalanság, megalázó érzés, Sevilla alig bírta visszafojtani a könnyeit, letette a vödröt a stégre, eldobta a kezében levő halat, és kiegyenesedett, Arlette megérintette a karját, nem akarsz beugrani a vízbe, nem mész be hozzájuk? nem, nem, mondta Sevilla fakó hangon egy pillanat múlva, hiba lenne, attól csak még jobban bezárkóznának, egyelőre nincs mit tenni, hagyjuk őket, gyere, ne maradjunk itt, sarkon fordult, megindult visszafelé a betonozott lejtőn, Arlette mellette, könnyes szemmel, most nagyon meredeknek és fárasztónak találta a lejtőt, Sevilla megállt, visszanézett, látta, hogy Fa épp felbukkan a vízből, a testét kiemeli a stégre, s egy fej mozdulattal, pontosan úgy, mint a futballkapus, ha kifejel egy labdát, felborítja a halasvödröt, és a kikötőbe röpíti, azután diadalmasan füttyentett egyet, alámerült, amikor felbukkant, egy hal lógott ki a szájából, keresztben, bekapta, Bi is alámerült, hihetetlenül gyorsan és mohón felfalták a vödör tartalmát, Sevilla nézte őket, dermedten a keserűségtől, elutasítottnak, kitaszítottnak, megszégyenítettnek érezte magát, semmit sem akartak elfogadni a kezemből, mondta halkan s valamiféle szégyenkezéssel a hangjában.

*

– Hogy boldogul ezzel a leadóval? – kérdezte Sevilla lassan.

Peter felnézett rá. Meglepte a különös hang.

– Egész jól. De nem szabad simán beszélni. Csak rejtjelesen.

– Legyen szíves, hívja Adamsot. Mondja meg neki, hogy az első közeledési kísérlet nem valami biztató. Némák, ellenségesek. Még egy halat sem akarnak elfogadni a kezemből.

Peternek elborult az arca.

– Csak átteszem az üzenetet, és máris hívom.

– Köszönöm. Suzy, legyen szíves, mondja meg Arlette-nek, hogy nem megyek ebédelni. Lefekszem. Suzy ránézett tiszta szemével.

– Rosszul érzi magát?

– Nem, nem. Csak fáradt vagyok egy kicsit.

– Higgye el, nekem is nagyon fáj.

S minthogy Sevilla nem szólt semmit, hozzátette:

– Gondolja, hogy...

Sevilla legyintett, sarkon fordult, kiment, és elindult a folyosón. A ház minden helyiségének két ajtaja volt: egy üveges, amely a teraszra nyílt, és egy tömör deszkaajtó, a folyosóra. A folyosó a szél felőli oldalon húzódott, nem voltak ablakai, és három sor üvegtéglán át kapta a világosságot, körülbelül fejmagasságban. Amióta megvette a házat, Sevilla most először találta nyomasztónak ezt a folyosót, bement a szobájába, összehúzta a függönyöket, és levetette magát az ágyra. Aztán felkelt, fogta a háziköpenyét, visszafeküdt, magára terítette. Az övet jobban kihúzta, hogy hosszabb legyen, és eltakarta vele a szemét. A bal oldalán feküdt, összekuporodva, arccal a fal felé, állat a két kezén nyugtatva, nem fázott, a háziköpeny mintha védelmet adott volna, múlt az idő, nem sikerült elaludnia, sem pedig gondolkodnia, mindig ugyanaz a kép merült fel a szeme előtt csüggesztő egyhangúsággal, Fa és Bi, öt méterre tőle, amint balra, majd jobbra hajtják a fejüket, és nézik.

Kinyílt az ajtó, és Arlette halkan beszólt: nem alszol? nem, felelte Sevilla egy pillanat múlva. Megfordult, szeméről lecsúszott az öv, látta, hogy Arlette ott áll az ágy előtt, a kezében tálca, enni hoztál, mondta Sevilla bizonytalan hangon, és felült, Arlette odatette a tálcát a térdére, Sevilla felvett egy szendvicset, és a semmibe bámulva rágcsálni kezdte, amikor az utolsó falatot is lenyelte, Arlette egy konzervdobozból sört töltött a poharába, és odaadta neki, Sevilla ivott néhány kortyot, aztán mindjárt visszaadta a poharat, akarsz még egy szendvicset? Sevilla beletúrt a hajába, és megrázta a fejét, Arlette a félig telt poharat és a második szendvicset letette az ágy melletti asztalkára, ránézett: ha el van keseredve, mindig szégyelli magát, egyedül akar lenni, lefekszik, Arlette eleinte haragudott ezért, de drágám, miért haragszol? én csak természetesen viselkedem, utálom ezt az angolszász nagyképűséget, hogy férfiasság mindenáron, én, ha gyenge vagyok, nem teszek úgy, mintha erős volnék, összekuporodom és várom, hogy elmúljon, és néhány óra alatt csakugyan el is múlt mindig, visszatért belé az erő, az életöröm, Arlette odahajolt, megsimogatta az arcát, Sevilla tűrte, de nem szólt semmit, szomorúnak látszott, a szeme fénytelen, Arlette mindig úgy érezte, hogy ez már nem is igazi, eltúlozza a dolgot, ennyire nem lehet letörve, de talán ez a túljátszás is hozzátartozott a terápiához, talán karikírozni akarta a depresszióját, hogy könnyebben szabaduljon tőle, megyek, mondta Arlette, Sevilla örömtelenül rámosolygott, majd ismét végignyúlt az ágyon, az oldalára fordult, hallotta az ajtó csukódását, tapogatózva megkereste a köpeny övét, megint a szemére tette, abban a pillanatban újra felbukkant Fa és Bi képe, megállás nélkül hajtogatták nagy fejüket jobbra és balra, s tartózkodva bámultak felé.

Úgy érezte, mintha csak néhány pillanatra szunnyadt volna el, de az órájára pillantva látta, hogy két teljes órát aludt. Felült az ágyon, a köpeny lecsúszott róla, fázott, kinyitotta az üveges ajtót, visszament az asztalkához a második szendvicsért és a pohár sörért, aztán lement a kikötőbe, a napfény azonnal rátapadt a fejére, a tarkójára, a hátára, a lábikrájára, jobban érezte magát, végigment a stégen, a legszélén letette a poharat, leült, lábát a víz fölé lógatva, a nap sütötte a mellét, megszagolta a szendvicset, úgy érezte, mintha rég elfelejtette volna a kenyér és a sonka illatát, és most megint ráismert, mint aki hosszú betegség után tér magához, a szája megtelt nyállal, beleharapott a szendvicsbe, kellemes érzés ömlött el a szájpadlásán, sokáig rágta a falatot, ellenállt a mohó kísértésnek, hogy azonnal lenyelje, lassan akart enni, hogy a jó érzés sokáig tartson, de a mohóság, a sietség, a falánkság is kellemes érzés volt, mikor a szendvics elfogyott, kiitta a maradék sört, langyos volt, de hamisítatlan, barátságos, jóindulatú, zsebkendőjével megtörölte a száját és a kezét, s Fára és Bire nézett, hülyék! nevetséges kis hülyék! keresztülnéznek rajtam! kihúzta magát, és hangosan fütyülni kezdett delfinnyelven:

– Fa, szólj hozzám!

Fa jobbra-balra forgatta a fejét, és azt mondta:

– Ki fütyül?

– Én! Pa!

Fa közelebb jött.

– Ki tanított meg? Amikor elmentünk, még nem tudtál ilyen jól fütyülni.

– Delfinek. Más delfinek.

– Hol vannak?

– Majd meglátod őket. Ide fognak jönni.

Bi közelebb jött.

– Hím vagy nőstény?

– Egy hím és egy nőstény.

– Nem kellenek – mondta Bi.

– Miért?

– Nem kellenek.

– Előbb voltak itt, mint te.

– Nem kellenek.

Sevilla Fa felé fordult.

– Fa, miért nem fogadtad el a halat a kezemből?

Semmi válasz. Fa elfordította a fejét.

– Felelj, Fa.

Újra csend volt, majd Bi váratlanul azt mondta:

– Becsaptál bennünket.

– Én?

– Hagytad, hogy Ba elvigyen.

– Bob a tudtomon kívül vitt el benneteket. Én nem egyeztem bele.

– Ba azt mondta: beleegyezett.

– Bob olyasmit mondott, ami nem igaz.

– Ma is ott volt, amikor Ba elvitt bennünket, és Ma nem szólt semmit.

– Bob azt mondta Mának: Pa beleegyezett.

Ezek után hosszú csend támadt. Bi és Fa csak néztek, se nem barátságosan, se nem ellenségesen. Nem jöttek közelebb. Megmaradtak néhány méterre a stégtől. A párbeszéd alól már nem vonták ki magukat, de a kapcsolatot még mindig nem voltak hajlandók felvenni.

– Nahát, Bi – mondta Sevilla –, nem szólsz semmit? Azért fordult megint Bihez, mert tudta, hogy kettőjük közül ő a keményebbik. Bi oldalt hajtotta a fejét.

– Lehet, hogy Ba olyasmit mondott, ami nem igaz. Lehet, hogy te is olyasmit mondasz, ami nem igaz. Honnan tudjam?

– Én igazat mondok – felelte Sevilla. – Én szeretlek titeket. Hallgass ide, Bi, jusson eszedbe: Pa nevelte fel Fát. Pa adta Fát Binek.

– De Pa húzott válaszfalat Fa és Bi közé.

Sevilla döbbenten nézett rá. Ezt veti a szemére! Milyen szívós a női harag!

– Ugyan, Bi. Csak azért, hogy Fa megtanuljon angolul. Azután eltávolítottam a falat.

Egy kis szünet után Bi azt mondta:

– Most nem beszélek többet. Most úszom.

– Mondj egy szót angolul.

– Nem.

– Miért?

– Nem akarok többé az emberek nyelvén beszélni.

– Én sem – mondta váratlanul Fa.

– Miért? – kérdezte Sevilla Fához fordulva. Fa nem felelt.

– Miért, Bi?

Bi ránézett, előbb a jobb, aztán a bal szemével.

– Miért, Bi?

Jó néhány másodperc eltelt, mielőtt Bi válaszolt volna. Furcsa, de amikor rászánta magát a válaszra, már nem fütyült. Mit sem törődve a szembeszökő ellentmondással, emberi nyelven beszélt. Talán azt akarta kifejezni, hogy nem felejtett el angolul: csak azért nem beszél, mert nem akar.

És Bi sipítva, orrhangon, de nagyon tisztán és érthetően mondta:

– Az ember nem jó.

Ezzel hátat fordított, és úszni kezdett, körben az öbölben; Fa nem tágított mellőle.

*

Sevilla elfordult, Arlette ott állt mellette, biztosan végighallgatta az egész beszélgetést, s most szemrehányóan nézett rá, nem mondtad, hogy lejössz a kikötőbe, Sevilla rámosolygott, belekarolt, Arlette odahajolt, a nyakához dugta a fejét, néhány pillanatig nem mozdult, elengedte magát, képzeld el ezt a helyzetet, mondta Sevilla kis idő múlva, egy hivő imádja az istenét, aki csupa jóság, csupa igazság, csupa nemesség az ő szemében, és egyszerre csak rájön, hogy ez az isten aljas, hazug és kegyetlen, rámutatott Fára és Bire, hát ez történt velük, de azért mégis megnyilatkoztak, mondta Arlette, sikerült beszélned velük, ez is haladás, Sevilla megrázta a fejét, csak azért nyilatkoztak meg, hogy utána még jobban bezárkózzanak, legfeljebb annyit mondhatok, hogy nincs jogom feladni a reményt, iszonyatos megrázkódtatás érte őket, hallatlanul erős trauma, emlékezz csak, az ember jó, sima, és kezei vannak, vagyis az ember isten, és most, ha csak kinyitom a számat, máris gyanakszanak, hogy hazudok, és az őszinteségemet ezen a füttynyelven kell bizonygatnom, amelyet csak félig sajátítottam el, ők pedig bármely pillanatban véget vethetnek a beszélgetésnek, „most nem beszélek többet, most úszom”, tudod, hogy milyen Bi, hányszor megcsinálta ezt, ünnepélyesen eltávozik, és persze Fa, ez a nagy mafla, máris megy utána, elhallgatott, Adams telefonált, mondta Arlette, tudni szerette volna, hogy mi az eredmény, légy szíves mondd meg neki, hogy semmi újság, nem szeretem ezt a rádiózást, a rejtjeleket bárki megfejtheti, Arlette végigcsúsztatta ujjait a karján, és megfogta a kezét, Maggie felébredt, a dolgozószobában vár, beszélni akar veled, uram isten, mondta Sevilla,

Maggie egyenesen ült a széken, zilált hajjal, duzzadt szemmel, skarlátvörös arccal, komoly volt, feszült, eine Problematische, Sevilla leroskadt a karosszékébe az íróasztal másik oldalán, ólomsúlyokat érzett egész testében, felvette a ceruzáját, odahúzott egy papírlapot, rámeredt egy térbeli pontra Maggie homloka fölött, és semleges hangon így szólt: hát halljuk, Maggie, abban a pillanatban, mintha zsilipet húzott volna fel, rázúdult a szavak bugyborékoló áradata, Sevilla nem is kapálózott, hagyta magát elsodorni, lesütötte a szemét, figyelmesen nézte a papírlapra szegeződő ceruzahegyet, már évek óta nem figyelt oda, ha Maggie beszélt, a füle úgy működött, mint egy szűrő, csak a tényeket, az információkat, a tárgyi közléseket engedte át, és bezárult, mihelyt elkezdődött a téboly, Sevilla egy kört rajzolt a papírra, a körbe egy négyszöget, vajon mitől működik ilyen szűrőszerűen a fülem, honnan tudja, hogy el kell fordítania a kapcsolót, milyen módszerrel szelektál, miből ismeri fel, mielőtt még a tudatom megsúgná, hogy fölösleges odahallgatnom, mégis erőt vett magán, hogy odafigyeljen Maggie-re, fejest ugrott a szóáradatba, mint búvár a tengerbe, hogy legalább valamit felhozzon, mintának, a saját nevén jelentett be, szegénykém, milyen boldog volt, hogy a nevét viseltem, legalább egy estére, hát igen, a minta teljesen meggyőző, tudom már, hogy mi irányítja a fülemet: a hang, Maggie-nek nem egy hangja van, hanem kettő, a rendkívül ügyes, hivatása magaslatán álló titkárnő világos, tagolt hangja, és a téboly hangja, ez a vékony, sipító, természetellenes hang, a kislány hangja, aki serdülőkorában összeképzelte magát minden körülötte levő férfival, és erről azóta sem tudott leszokni, Sevilla felemelte a fejét, Maggie-re nézett, láthatólag mindegy neki, hogy odafigyelek-e vagy sem, tulajdonképp nincs is szüksége beszélgetőpartnerre, nem hozzám beszél, csak előttem beszél, nem egy igazi valakire van szüksége, hanem egy elképzelt valakire, hogy önmagáról beszélhessen, és azért kell önmagáról beszélnie, hogy kézzelfoghatóvá tegye, amit mond, hogy végül is hinni tudjon benne, mert tudomásul kell vennie, hogy igenis felelősség terheli, pardon?, kérdezte Sevilla felkapva a fejét, felelősség? miféle felelősség? na ugye, mondta Maggie, a tiszta és tagolt titkárnői hangján, nem is figyelt ide, különben mindegy, úgyse figyel rám soha, mindig megvan az a kellemetlen érzésem, hogy a levegőbe beszélek, bocsásson meg, mondta Sevilla zavartan, egy kissé fáradt vagyok, Maggie ránézett, és hirtelen elöntötte a gyöngédség, az igaz, hogy fáradtnak látszik, és azonkívül milyen édes, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak, hát persze, Arlette egyáltalán nem neki való, túlságosan érzéki, nem elég gyöngéd, mindig csak a gorillaságot ébreszti fel benne, a vadembert, aki a legszívesebben mindig rávetné magát a nőre, meredő vesszővel, irtózom ettől a latin bujaságtól, emlékszem, az első évben szörnyűeket álmodtam róla, minden éjszaka előbújt a szobám sarkából, meztelenül, szőrösen, meredten, és csak jön felém, felfal azzal a fekete szemével, engem megbénít a rémület, barna keze letépi a pizsamámat, a mellem csupaszon kibuggyan, ő rám veti magát, összeroppanok a súlya alatt, annyira félek, hogy nem is ellenkezem, a felelősségemről beszélt, mondta Sevilla, kis ideig csend volt, Sevilla felemelte a fejét, Maggie lihegve nézte, eszelős szemmel, homlokán gyöngyözött a veríték, nem tagadhatja, mondta hirtelen sipító, rikácsoló hangon, mindent elkövetett, hogy elválasszon a vőlegényemtől, ó, nem hibáztatom, sőt mondhatnám, nagyon is jól megértem, hogy miféle ösztönöknek engedelmeskedett, a szavak moraja eltávolodott, átlépett egy határon, halkabb lett, elmosódott, Sevilla négyszöget rajzolt a legkisebb kör közepébe, és gondosan bevonalkázta, szegény lány, a tudat neurotikus beszűkülése, ez a szüntelen locsogás, képtelen másra gondolni, még öt nap van hátra január 13-ig, csak öt nap az évszázad döntő történelmi fordulópontjáig, aztán az emberek milliói, százmilliói talán meghalnak, a földgolyó itt áll a háború s talán a teljes pusztulás küszöbén, de Maggie számára mindez nem létezik, őt kényszerzubbonyba préseli a rögeszméje, kínpadra vonja a nemiség, kopogtattak az ajtón, Arlette gondterhelten bedugta a fejét, gyere le, drágám, Daisy és Jim megjött, és nem nagyon férnek össze Fával meg Bivel.

*

Sevilla az órájára pillantott. Hat óra. Még egy óráig világos van. A kikötőben látszólag nem történt semmi. Daisy és Jim a Caribee mellett nyúlt el a vízben, Fa és Bi az öböl túlsó oldalán. A két pár mozdulatlanul nézett farkasszemet. Időnként az egyik nőstény élesen elfüttyentette magát, amire a másik hasonlóképpen válaszolt.

Sevilla Arlette-hez fordult.

– Itt voltál, amikor Daisy és Jim megjött?

– Igen, Bi minden figyelmeztetés nélkül rávetette magát Daisyre, és beleharapott. Daisy nem hagyta magát, visszaharapta. A hölgyek csatáját Jim szakította félbe: néhányszor rásózott a farkával Bire, de nem harapta meg. Bi visszavonult.

– És Fa?

– Fa meg se moccant. Meghúzódott egy szögletben, és amikor Bi visszament hozzá, megdorgálta.

– És azóta?

– Női füttyök párbaja. Mindegyik azzal vádolja a másikat, hogy betört az ő területére. Látszólag területi vitáról van szó. Valójában csak Daisy ragaszkodik az öbölhöz, jobban mondva a Caribee-hoz. Fa és Bi csak nemrég érkezett, még nem érzik magukat otthon. Jim, a „vad” delfin, különösképpen betolakodottnak érzi magát. Igazi problémát tulajdonképp csak Bi jelent. Merő képmutatásból azzal vádolja Daisyt, hogy betört a területére. Az igazság az, hogy nem akarja eltűrni Daisyt.

– Gratulálok, Mrs. Sevilla: kiválóan mutatott rá a női magatartás rugóira – mondta Sevilla mosolyogva.

Megint a két delfinpár felé nézett, amint mozdulatlanul lebegtek a vízben, szemtől szembe. A fütyülés abbamaradt. Végül Sevilla azt mondta:

– Hagyhatnánk őket, ahogy vannak, de azt hiszem, veszélyes lenne. Amíg csak a hölgyek csatáznak, nincs nagy baj. De ha a két hím is közbelép, akkor nem tudom, mi lesz a vége. Körülbelül egyforma nagyok, és nagyjából a súlyuk is egyforma; szinte össze lehetne téveszteni őket, és bármelyik könnyen agyon tudná verni a másikat.

– Mit akarsz tenni?

– Kompromisszumot ajánlok nekik. Kiállt a stég végére, és fütyült egyet.

– Fa! Bi! Figyeljetek ide!

Egy ideig csend volt, majd Fa azt mondta:

– Figyelek.

– Nappal itt maradtok az öbölben – mondta Sevilla –, éjszakára átengeditek az öblöt a másik két delfinnek.

Fa és Bi alig hallható füttyöket váltott egymással, majd Fa néhány méterrel közelebb úszott Sevillához, és azt mondta:

– És mi hova menjünk éjszakára?

– Mutatok nektek egy barlangot, nem messze innen.

Fa visszament Bihez, és újra tárgyalni kezdett vele. Sevilla hiába hegyezte a fülét, olyan halkan fütyültek, hogy nem lehetett megérteni.

Fa megint előrelendült:

– Fa és Bi beleegyezik.

Majd hozzátette, nehogy valami félreértés legyen a feltételek körül:

– Nappal miénk az öböl. Éjszaka az övék.

– Úgy van.

– Te elviszel minket, és aztán értünk jössz?

– Úgy van.

– Hozol nekünk halat?

– Úgy van.

Fa megfordult, és Bire nézett.

– Jó – mondta Bi. – Akkor gyerünk.

Miután elfogadta az ajánlatot, láthatólag türelmetlenné vált, és szeretett volna minél hamarabb túllenni a dolgon.

– Hozom a csónakot – mondta Sevilla –, és elvezetlek benneteket.

Felsietett a betonozott lejtőn. Arlette alig bírt lépést tartani vele.

– Nem félsz kiengedni Fát és Bit a nyílt tengerre? Sevilla megrázta a fejét.

– Egy csöppet sem. Hallottad, mit mondott Fa: És mi hová menjünk éjszakára? Nyugtalanság volt a hangjában. Már nem szeretik az embert, de még nem tudnak meglenni nélküle.

– Igen – mondta Arlette. – Azt hiszem, igazad van. Nagyon meglepett Fa kérdése: Hozol nekünk halat? Érdekes. Azt megértem, hogy Fa, aki fogságban született, nem tud halászni, no de Bi?

Sevilla benyitott a sufniba.

– Peter – mondta –, használjuk a kisebbik csónakot?

– Sokáig?

– Egy jó órára.

– Egy óra hosszat még kibírja. De jó lenne, ha utána visszahoznák ide. Sok levegő kiment belőle. Azt hiszem, ereszt valamelyik szelep. Vagy a gumi, a varratoknál.

– Rendben van.

Sevilla Arlette-hez fordult:

– Várnál egy pillanatra? Mondanom kell valamit Maggie-nek.

Otthagyta őket, visszament a dolgozószobájába. Maggie még mindig ott ült, mozdulatlanul két keze a térdén. Az ajtó nyikorgására odafordult, és Sevillára nézett: a szeme valami furcsa magányosságot fejezett ki.

– Maggie – mondta Sevilla gyorsan, és be se lépett a szobába –, bocsásson meg, de most nem érek rá hosszasabban beszélgetni. De azért figyeljen ide, mit határoztam az előbb, mialatt hallgattam: maga holnap reggel elutazik Denverbe a nagynénjéhez néhány napra, hogy kipihenje magát.

– Nagyon sok a dolgom – mondta Maggie.

– Ne törődjön a dolgával.

– Ezt már ismerem – mondta Maggie csípős hangon. – Hiába beszél, nélkülem sehogy sem boldogul.

– Ne törődjön velem. Magának pihenésre van szüksége.

Nyomatékosan hozzátette:

– így döntöttem.

Maggie lesütötte a szemét, és megadó hangon mondta:

– Kérem. Elvégre maga a főnök.

Eltelt egy pillanat, Maggie kihúzta magát, felemelte a fejét, de nem nézett Sevillára, és éles, visító hangon mondta:

– Maga olyan, mint a strucc, azt hiszi, ha nem néz oda, már nincsenek problémák, amióta csak ismerem, mindig így csinált, engem feltesz a polcra, és hátat fordít a tulajdon boldogságának.

Becsapódott az ajtó, Sevilla már ott sem volt. Maggie a halántékához kapta a kezét, és szeméből kicsordult a könny.

– Meg se hallgat – mondta hangosan, és görcsösen felzokogott. – Soha nem akart meghallgatni!

*

Sevilla behúzta a jobb oldali evezőt, néhány csapást tett a bal oldalival, a kis gumicsónak orra elkerülte a stéget, a jobb oldali tömlő partot ért, és Arlette kiugrott a szárazföldre. Sevilla nem akarta felhívni az őrhajó figyelmét az ötlóerős kis motorral, inkább evezett, úgy vezette el Fát és Bit a barlangba: jó félórai út volt oda-vissza. Most kiemelték a csónakot a vízből, néhány méterrel odébb letették a betonra, majd visszamentek, és leültek a stégen. Már alkonyodott, de még langyos volt a levegő.

– Meg akarod mondani Adamsnak, hogy hol vannak?

– Nem.

– Miért?

– Elhatároztam, hogy lehetőleg minél kevesebbet mondok neki.

– És Peternek?

– Talán még veszélyesebb lesz a helyzet, és akkor jobb, ha nem tud semmit. Mármint Peter, de persze ugyanez vonatkozik Suzyra is. Maggie-t nem is számítom, holnap elküldöm Denverbe. Furcsa, szinte bűnösnek érzem magam vele szemben. Pedig nincs mit a szememre vetnem. Kivéve – tette hozzá, és egy kissé elnevette magát – rendkívüli türelmemet.

Daisy méltóságteljesen közeledett a vízben, kidugta a fejét, jóindulatú szemével ránézett Sevillára. Jim két méter távolságból követte. Úgy látszott, kezd felbátorodni:

– Ki ez a nőstény? – kérdezte Daisy. – Mit keresett itt?

– Már régóta hozzám tartozik. Elment, aztán visszajött. A hím is.

– Gonosz nőstény. Sevilla megrázta a fejét:

– Csak féltékeny.

Daisy eltűnődött ezen a válaszon, majd azt mondta:

– De hiszen nem vagyok egyedül. Nekem is itt van Jim. S mivel Sevilla csak vállat vont, de nem szólt semmit, hozzátette:

– Azt mondta, hogy tud az emberek nyelvén beszélni. Igaz ez? Arlette elnevette magát.

– Nagy sznob ez a Bi!

– Igaz, Pa? – ismételte meg Daisy. – Igaz, amit mondott?

– Igaz.

– De én nem vagyok buta.

– Nem, Daisy, nem vagy buta.

– Ma este meg akarom tanulni az emberek nyelvét. Ma este, Pa.

Sevilla elnevette magát.

– Azt sokáig kell tanulni, holnap és holnap és holnap. És ma este fáradt vagyok.

– Nem akarsz fütyülni?

– Nem. Fáradt vagyok.

– De este majd fütyülsz velem.

– Ma este fáradt vagyok.

Egy kis szünet után Daisy azt mondta:

– Bemész a házadba?

– Be.

– Máris?

– Igen.

Daisy félig kiemelkedett a vízből, és hatalmas fejét kitette a stégre Arlette és Sevilla közé. Mind a ketten simogatni kezdték. Erős kézzel simogatták, de vigyáztak rá, hogy hozzá ne érjenek a fecskendőnyíláshoz.

– Szeretlek, Pa – mondta Daisy behunyva a szemét.

– Én is téged.

– Szeretlek, Ma – mondta Daisy felsóhajtva.

– Én is szeretlek, Daisy – mondta Arlette.

Daisy már négy hónapja minden áldott este megismételte ezt a vallomást, és Arlette négy hónapja minden este meghatódott rajta. Ugyanazt a megindultságot érezte, kissé elszorult torokkal, valami hirtelen ellágyulást, valami szelíd bánatot, és maga sem tudta, miért, talán egy kis halálfélelmet is. Azt sem tudta, hogy e pillanatban miért érez olyan nagy szánalmat Daisy iránt. Hiszen nem volt benne semmi szánalomra méltó. Fiatal volt, erős, egészséges. Arlette felhúzta a vállát, mintha össze akarna roppanni a világ súlya alatt. Micsoda egy bolygó, micsoda emberek, micsoda förtelem! Isten tudja, miért szeretnek bennünket annyira ezek az állatok. Nincs bennünk semmi szeretetre méltó. Nem, nem, tette hozzá gondolatban, ezt nem kellett volna mondanom. Olyan vagyok, mint Fa és Bi, egy kalap alá veszem az egész emberiséget.

Pokoli berregés rázkódtatta meg a levegőt, úgy rémlett, a ház mögül jön, felnéztek, és abban a pillanatban felbukkant egy helikopter, mintegy ötven méter magasságban átröpült a kis kikötő fölött, egy gépfegyver lassú, erős hangon ugatni kezdett, Sevilla ledöntötte Arlette-et a stégre, és ráhengeredett, de nem rájuk céloztak, világosan látta a nyomjelző golyókat, amint felszöknek a tengerről, és hosszú tűzcsíkokat húznak a helikopter köré, ez azonban magasabbra emelkedett, megfordult és eltűnt a félhomályban.

– Gyere – mondta Sevilla –, magyarázatot kérünk.

Futva mentek fel a betonúton, de Peter már elébük is sietett, Adams jelentkezik, kiáltotta, Sevilla kifújta magát, miközben Peter ceruzával a kezében megfejtette a rejtjeles üzenetet. Amikor végzett vele, kitépte a lapot a noteszából, és átnyújtotta Sevillának.

B MINDENT TUD. MA ÉJJEL VESZÉLY, KÉREM, FOGADJA EL VÉDELMÜNKET A SZIGETEN.

Sevilla kivette a ceruzát Peter kezéből, és ezt írta:

ELÁRULTA MAGÁT A LÖVÉSEKKEL.

Peter áttette az üzenetet, továbbította, megkapta a választ, megfejtette, és odaadta Sevillának.

RIASZTÓLÖVÉSEK VOLTAK. B BOMBÁT DOBHATOTT VOLNA A KIKÖTŐRE. MEGISMÉTLEM AJÁNLATOMAT.

Sevilla ezt írta:

NEM. MAGAM VÉDEM MAGAM.

Peter átírta rejtjelekre, továbbította, majd felállt.

– A sufniban voltam. Azt hittem, magukra lőnek.

– Én is – mondta Suzy.

Sevilla nem felelt. A legutóbbi üzenet másik oldalára ezt firkantotta: Kapcsolja ki Al készülékét, és átadta a papírlapot Peternek. Peter bólintott és eltűnt. Sevilla a két nő felé fordult.

– Senki ne telefonáljon, és ne gyújtson villanyt. Hol van Maggie?

– A szobájában – mondta Suzy.

– Egyelőre otthagyjuk. Aztán eszünk valami hideget a teraszon, és a tetőn fogunk aludni. Hozzanak takarókat, kemény a beton.

– Kihasználom az időt, amíg világos van – mondta Suzy. – Elkészítem a szendvicseket.

Amikor kettesben maradt Arlette-tel, Sevilla belekarolt, és elindult vele a kikötőhöz vezető lejtős úton. Arlette halkan megkérdezte:

– Nem kellene szólni Peternek, hogy őrizze a kikötőt?

– Kellene, de nem merem. Szakértőkkel van dolgunk. Képesek felderíteni, hogy hol van Peter, és megölik, mielőtt még észrevenné őket.

– Megölik? – kérdezte Arlette tompa hangon. Sevilla ránézett.

– Bobot már megölték. Miért ne ölnék meg Petert? Vagy bennünket? Ezeknek nem számít egy emberélet. Sem egy, sem kettő, sem száz. Mindenre hajlandók lesznek, hogy elnémítsák Fát és Bit. És velük együtt minket. Január 13-a előtt.

– Január 13-a előtt? – mondta utána Arlette, és a szeme tágra nyílt az iszonyattól.

– 13-án jár le az ultimátum. Ha már kitört a háború, az igazságnak nem lesz semmi jelentősége. Vagyis öt napunk van még, hogy szóra bírjuk Fát és Bit.

– Úgy beszélsz, mintha előre tudnád, hogy mit fognak mondani.

Sevilla ránézett.

– Nem tudom. De sejtem. Hozzátette:

– És te is.

– Én is – mondta Arlette, szinte kínlódva.

Megborzongott, libabőrös lett, a verejték végigfolyt a hátán, és ugyanakkor érezte, hogy jéghideg a keze. Meg akarta dörzsölni, de reszketett mind a kettő. A háta mögé dugta, erőt vett magán, és fojtott hangon mondta:

– Gondolod, hogy jól tesszük, ha felmegyünk a tetőre?

– Igen, azt hiszem. Ha felhúzzuk a létrát, nem üthetnek rajtunk. A betonpárkány megvéd a lapos lövésektől. És ha nekünk is lőnünk kell, előnyös helyzetben vagyunk.

– Oké, kapitány úr – mondta Arlette mosolyogva.

De úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja, a lába megpuhult, ájulás környékezte. Sevilla figyelmesen ránézett, átkarolta a vállát, és magához szorította. Arlette hagyta, a vállához dugta a fejét, és alig hallhatóan mondta:

– Ó, Henry, Henry...

– Gyere – mondta Sevilla –, készüljünk fel. Nem szabad begyulladni.

Valamivel később mindnyájan fent voltak a teraszon, az asztal körül, és szótlanul ettek a sűrűsödő alkonyaiban. Maggie teljesen összeroppant. Peter és Suzy nem kérdezett semmit. Némaságuk ezt jelentette: ha elvesztettük a bizalmát, ha már ahhoz sincs jogunk, hogy Fát és Bit lássuk, akkor ne is mondjon semmit, mi nem kérdezősködünk. Sevilla alig tudta kivenni arcuk fehér foltját az esti sötétben. Szeretettel nézett feléjük. Suzy, Peter: milyen sokat jelentettek neki. Bűnösnek érezte magát velük szemben, nem azért, mert hallgatott, hanem azért, mert veszélybe sodorja őket, pedig csak most kezdenek élni. És Michael?, gondolta. Michael a börtönben. Micsoda paradoxon: talán egyedül ő marad életben mindannyiuk közül.

– Peter – mondta halkan –, miféle fegyvereket adtak?

– Egy golyószórót, egy géppisztolyt, négy M 16-ost és kézigránátokat.

– Ki tud fegyverrel bánni?

Peter, Suzy és Arlette felemelte a kezét.

– Maga is, Suzy?

– Sokszor lőttem célba távcsöves puskával.

– Én is – mondta Arlette.

– Lényegében ez is ugyanaz. Peter, a géppisztolyt vagy a golyószórót?

– Mindegy.

– Jó, hát akkor azé lesz a golyószóró, aki épp őrségen van. A fényszóró működik?

– Igen.

– Szükség lesz rá. Sötét ruhát vegyenek fel. Hozzanak takarókat, mindenkinek kettőt, zseblámpákat, innivalót, távcsövet, esőköpenyt, és természetesen hozzák fel a rádióadót is.

Mindannyian hallgattak.

– Mikor rendezkedünk be? – kérdezte Peter egy pillanat múlva.

– Mihelyt leszáll az éjszaka.

*

Sevilla érezte, hogy megrázzák, kinyitotta a szemét, nem látott semmit, sötét volt az éjszaka, a füle mellett Peter hangját hallotta, négy óra van, professzor úr következik, minden rendben, egy ideig csend volt, aztán Peter halk, alig hallható hangja azt mondta: ha csakugyan felébred, én lefekszem, komikus, hogy az embernek milyen nehezére esik nyitva tartani a szemét a sötétben, adja ide a golyószórót, a géppisztoly ott van a gumimatrac mellett, vezessen oda, mondta Sevilla, félek, hogy eltévedek, tapogatózott maga körül, megfogta a fegyvert, bal kezét kinyújtotta arrafelé, ahonnan Peter hangját hallotta, de nem talált semmit, még jobban kinyújtotta a karját, végigsöpört a levegőben, megtalálta Peter vállát, a karja lejjebb csúszott a kezéig, érezte, hogy előrehúzzák, hat lépést tett előre, aztán megbotlott a gumimatracban, Peter elengedte, Sevilla érezte arcán a leheletét, a géppisztoly a párkánynak van támasztva, vigyázat, kibiztosítottam a zavart, a reflektor itt van bal felé, körülbelül egy méterre, ha kinyújtja a karját, eléri, Sevilla elengedte Peter kezét, egy kissé megingott a lábán, Peter halkan tovább magyarázott, Sevillát már csak ez a feszült suttogás kötötte a világhoz, furcsamód irreálisnak érzett mindent, mintha nem is ő, hanem valaki más élné át ezt a pillanatot, néhány perc múlva azt fogja képzelni, mondta Peter, hogy a Caribee sötétszürke alakját látja, amint kiválik a fekete háttérből, de ez csak képzelődés, én is hamar rájöttem, biztos benne, hogy teljesen felébredt? Sevilla hasra feküdt a gumimatracon, menjen aludni, Peter, nincs semmi baj, hallotta Peter távolodó lépteit, majd a takarók halk zizegését, aztán a csend ismét átcsapott fölötte, a sötétség hirtelen még feketébbnek látszott, a levegő nem mozdult, a tenger olyan nyugodt volt, hogy még a stéghez ütődő hullámot sem lehetett hallani, január 8-a van, és milyen enyhe az idő, Sevilla mozdulatlanul feküdt az éjszakában, flanellnadrág és pulóver volt rajta, a levegőben alig érződött egy kis nedvesség, egy kis párás langyosság, a tető betonja azonban még sugározta a nappali meleget, a levegőben jód és só szaga érződött s a sziklák száraz, embertelen, halott illata, milyen megszokott éjszaka volt a tegnapi, ha nyolcvanéves koráig élne, akkor lássuk csak, mennyi ideje volna hátra, kilencezer-huszonöt nap és ugyanannyi éjszaka, nem valami sok, még a legoptimistább számítás szerint sem, de hát hol van már ez, minden eldőlt, amikor tegnap megértette, milyen óriási kockázatot vállalt Goldstein közvetítő minőségében, akkor döntötte el, hogy igent mond, és még aznap este, miután B helikoptere átrepült a sziget fölött, az élet közönséges napját minden átmenet nélkül felváltotta ez az éjszaka, amely talán az utolsó, eh, nem is vagyok úgy megrendülve tőle, nem az a fontos, hogy az ember mindenáron éljen, hanem hogy tudja, miért hal meg, ha ma éjszaka megölnek, miből lehet majd megállapítani, hogy az életem siker volt-e vagy kudarc, ki lesz rá a tanú? mi lesz a kritérium? a dicsőség? de hiszen a dicsőség nem egyéb, mint a szemtelen szemfényvesztők, a tehetségtelen színészek, a szűk látókörű politikusok, a sarlatán tudósok jutalma, no igen, én legalább elmondhatom, hogy véghezvittem valamit, én vagyok az az ember, aki megtanította beszélni az állatokat, de azt hiszem, Prométheusz is lelkendezett, amikor megajándékozta az embereket a tűzzel, pedig még nem tudta, mit kezdenek majd vele, a Vihar-ban az emberállat azt mondja Prosperónak: „Beszélni tanítottál: legalább tudok most káromkodni”,(73) emlékszem, mennyire hatott rám ez a mondat, amikor először olvastam, ijesztő erővel ugrott ki a szövegből, benne volt az egész emberi sors, az ember, aki mindent megront, mindent bemocskol, akinek a kezében minden jó rosszra válik, a mézből epe lesz, a kenyérből hamu, és én is, én is elmondhatom: Uram, megtanítottam beszélni az állatokat, és az emberiségnek csak annyi haszna van belőle, hogy most legalább egy újabb fegyverrel pusztíthatja el önmagát, Sevilla jobb keze a fegyver agyán nyugodott, a cső a tető párkányán, de ha valami gyanús zaj hallatszik, hova célozzon? mire lőjön? persze, felgyújthatja a reflektort, de akkor elárulja magát, maga is célpont lesz, micsoda marhaság, a sötétben tehetetlen, világosban őt ölik meg, csakugyan ijesztően fekete volt az éjszaka, sehol semmi derengés vagy világosabb szürke árnyalat, ilyen a világ, ha száznegyvenmillió amerikai alszik, fekete, üres, alaktalan, jó modellje az atomháború utáni világnak, amelyből már eltűnt a fortyogó emberi élet, alig lehet elképzelni, a földgolyó emberiség nélkül, nem marad egy árva lélek, aki visszaemlékezne rá, hogy milyen csodálatos dolgokat vittek véghez az emberek, milyen vallásokban hittek, milyen tömeggyilkosságokat követtek el, azt sem írja meg senki, amelyet most készülnek elkövetni, mert nem lesz történész, a keresztényeket irtózattal töltheti él az a gondolat: Isten megteremti az embert, az ember pedig elpusztítja önmagát, megfosztja Istent a teremtményétől, de irtózhat a hitetlen is, ha az ember földi reményeinek jóvátehetetlen elfecsérlésére gondol, az egyéni halál tulajdonképpen semmi, legalábbis sokan bele tudnak nyugodni, például a vietnami, aki a hazáját és méltóságát védelmezi, vagy akár egy amerikai katona, aki szakmai kockázatnak fogja fel, minden ideológia nélkül (ezzel is bizonyítva, hogy milyen kevésre becsüli az életét), de hogy az egész fajta elpusztul, és semmi se marad abból, amit alkotott, még utódai se maradnak, ez a gondolat elviselhetetlen, ezt senki sem képes végiggondolni, és éppen itt a veszély, senki sem hisz benne, még azok sem, akik a háborúba taszítanak bennünket, nem tudják elképzelni, hogy ők is elpusztulhatnak, nekik a halál mindig a mások halála, Sevilla rátette bal kezét a párkányra, és a jobb kezével meggyújtotta a zseblámpáját, az óra számlapja vakítóan, szembántóan ugrott ki a sötétből, Sevilla hunyorgott, öt óra, most már nem jönnek,

úgy látszik, elszunnyadt néhány pillanatra, talán néhány percre, felriadt, hallott valamit, mintha egy kis hullám könnyedén hozzáütődne az útjában álló akadályhoz, talán a szél volt, talán csak Daisy vagy Jim a kikötőben, a delfinek mindig elég nyugtalanul alszanak, még álomban vagy félálomban is folyton úsznak, függőleges irányban is szüntelenül mozogniuk kell, hogy szabályos időközökben feljöhessenek lélegzeni, Sevilla fülelt, de a látás segítsége nélkül szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy merről jön a hang, hallotta maga mellett a tetőn az alvók lélegzését, ráeszmélt, hogy ezt már kezdettől fogva hallja, csak nem figyelt oda, elhárította magától ezt a hangot, nem volt jelentősége a számára, nem törődhetett vele, most pedig, ahogy minden erejéből megfeszítette a hallását, a lélegzések ritmustalan, kusza hangversenye hívatlanul is elárasztotta a fülét, éppoly erősen és idegesítően, mint a zavaró rádióhullámok, megint valami csobbanásféle hallatszott, de nem biztos, hogy a kikötőből, talán csak a sziget valamelyik pontján vagy körülötte mozgolódott a tenger, hogy kihasználva a sziklák legapróbb hasadékát és a víz legcsekélyebb nekilódulását, valami pici robbanásban törjön ki, Sevilla bal felé nyújtotta a kezét, megtalálta a reflektort, kitapogatta a kapcsolóját, de nem, talán nem a kikötőben vannak, hanem a hátam mögött, a ház mögött, akkor elég, ha csak egyet villan a reflektor, és megtalálnak, én nem látom őket, de ők engem igen, egy jól irányzott kézigránát és kész, Sevillában nőtt a feszültség, idegei vibráltak, tenyerét elöntötte az izzadság, de ugyanakkor nyugodtnak érezte magát, tiszta maradt a feje, bal keze mutatóujját nem vette le a kapcsolóról, figyelt, most már nem az alvók lélegzése zavarta, hanem egy közelebbi, erősebb, ritmikusabb hang, a tulajdon szívdobogása, amely tompán lüktetett a bordái mögött, és egészen a halántékáig elhatott, nem volt átmenet, az éjszaka néhány pillanat alatt megenyhült, veszített a feketeségéből, s most semmi kétség, csakugyan a Caribee alakját látta, a sötétszürke árbocot fekete alapon, két elég erős csobbanást hallott egymás után, tisztán ki tudta venni, de honnan jön ez? a hátam mögül? a stég felől? a Caribee mögül? ujja ránehezedett a kapcsolóra, nem tudta elszánni magát, hogy megnyomja,

egyszerre csak két óriási, vakító lángcsóva világította be a kikötőt, aztán két robbanás hallatszott, olyan erővel, hogy Sevilla érezte, amint a ház megremeg alatta, a bal kezét mintha erősen megrántották volna, és azzal vége volt, felgyújtotta a reflektort, a Caribee eltűnt, hangokat hallott maga mögött, de nem fordult meg, csak odakiáltott, ne álljatok fel! kússzatok a párkányhoz! tüzelni kezdett, hosszú sorozatokat eresztett a golyószóróból közvetlenül a stég mellé, mire lő?, ordította Peter a fülébe, Sevilla le se vette a kezét a fegyverről, úgy kiáltotta vissza, a kikötőcsatornára! csak azon át juthatnak ki! két sorozat között hallotta, amint a jobb oldalán szárazon, élesen, türelmetlenül kattognak az M 16-osok, bámulatos gyorsasággal jött fel a nap, Sevilla inkább csak sejtette Arlette-et a jobb oldalán, Maggie-t a balján, Maggie, maradjon a reflektornál, hogy elolthassa, ha szólok, ugyanakkor felugatott egy nehézgépfegyver, az első nyomjelző golyók a szűk kikötőcsatorna bejáratától elég messzire csapódtak be, aztán ide-oda cikáztak a csatornában, Adams akcióba lépett, nem zavarjuk a reflektorral?, kiáltotta Peter, Sevilla elengedte a ravaszt, nem, nem hiszem, de lépjen érintkezésbe vele, intett Suzynak, és Suzy abbahagyta a lövöldözést, különben sem volt értelme, a nehézgépfegyver lelkiismeretesen vonalkázta a csatornát, egyre szaporodtak az átlós tűzcsíkok, előre-hátra, előre-hátra, de milyen hatása lehet ennek? milyen mélységben vesztik el erejüket a golyók? Sevilla fájdalmat érzett a bal kezében, véres volt, megduzzadt, sajgott, megsebesültél?, kérdezte Arlette ijedten, nem, felelte Sevilla körülnézve, kinyújtotta a karját, felvett a földről egy roncsdarabot, semmi, mondta keserű gúnnyal, csak a szegény Caribee-nak egy szilánkja, Peter odakiáltott a háta mögül, Adams azt mondja, oltsam el a fényt, és menjek le körülnézni, mit csináljak? menjen, menjen, mondta Sevilla fáradtan, úgyis elmúlt már a veszély, mit nézzen körül? mit láthat? senki sem szólt, amíg Peter vissza nem jött, a napfelkeltével együtt a köd is kezdett felszállni, olyan volt, mintha az éjszaka sötét, vattás rongyokra szakadna, egy pillanat múlva Peter magas alakja megjelent a betonjárdán, lassan jött, amikor a teraszra ért, felnézett Sevillára, a hajnali szürkületben sápadtnak, dúltnak látszott az arca, és elcsukló hangon mondta:

– Fa és Bi... mind a ketten.

– Mi van velük?

– Cafatokra tépte őket. Arlette kiegyenesedett:

– De hát ők nem...

Sevilla keményen megszorította a csuklóját, mire elhallgatott.

– Értesítse Adamsot – mondta Sevilla.

14.

Adams a stégen állt, két kezét zsebre vágva, fejét lelógatva, nem ért rá megborotválkozni, s az álla és az arca piszkosnak látszott. Ami egykor a Caribee volt, most alaktalan roncsok formájában hevert a víz alatt, vagy úszott a víz színén. A szeszélyes robbanás szilánkokra törte az árbocot, de az alumínium teakonyha oly érintetlenül, oly ragyogóan feküdt három méter mélységben, mintha éppen most szerelték volna fel; két kesztyűs búvár azzal foglalatoskodott, hogy a tenger fenekéről felhozza és a stégen leterített ponyvára kirakja a delfinek maradványait. Bár a nap csak nemrég kelt fel, s a levegő még friss volt, a tetemek émelyítő, édeskés szagát alig lehetett elviselni. A búvárok megpróbálták összeállítani a két testet a maradványokból, mintha valami összerakós játékkal szórakoznának. Peter ott állt mellettük, szintén kesztyűsen, s ha tévedtek, lehajolt, és kiigazította őket. Fehér ingében és a szája elé kötött gézzel olyan volt, mint egy sebész.

– Csak két testet látok – mondta Adams egy idő múlva. – Hol van Daisy?

Sevillának megrebbent a szeme.

– Tegnap este, amikor hazajött, Bi megharapta és megverte.

– És elmenekült? Minden rosszban van valami jó. De a robbanás biztos nagyon megijesztette, úgyhogy nem fogja egyhamar viszontlátni.

Sevilla bólintott, de nem szólt semmit. Néhány pillanat múlva azt mondta:

– Azt hiszem, békaemberekkel dolgoztak.

– Jöjjön – mondta Adams. – Ne maradjunk itt. – Néhány lépést tettek a ház felé. Adams megállt, és azt mondta:

– Mit szól mindehhez Peter, Suzy és Maggie?

– Semmit se értenek belőle, és eddig még nem kérdeztek semmit. Maggie ma reggel elutazik Denverbe.

– Nagyszerű. Jobb, ha kimaradnak az egészből. Aztán hozzátette:

– A támadóknak egyébként megtaláltuk a holttestét. Ketten voltak.

Sevilla összerezzent.

– Megtalálták a holttestüket! Remélem, hogy nem mi... Adams halványan elmosolyodott, amitől borostás arca még soványabbnak és keményebbnek látszott.

– Nyugodjék meg. A mi kaliberünk. Nem a maga konfettije. Halkan hozzátette:

– Hallatlan bátorság, ha meggondolom! Tudták, hogy őrizzük a csatornát. Nem sok esélyük volt rá, hogy utána ép bőrrel megússzák.

Aztán mintegy összefoglalta a történteket:

– Az első összecsapás mérlege: két delfin, két ember.

– Szörnyűség – mondta Sevilla, összeszorítva a fogát.

– Képtelenség. És az benne a legképtelenebb, hogy B éppúgy meg van róla győződve, mint mi, hogy jól szolgálja az Egyesült Államokat. Árulónak tart bennünket. Mi meg őrültnek tartjuk őt: szerintünk esztelenül alábecsüli a csapásokat, amelyeket a kínaiak ránk mérhetnének.

Sevilla ránézett.

– Fa és Bi vallomására ugyan nem hivatkozhatik, de azért közölhetné az elnökkel a gyanúját, hogy véleménye szerint mit csináltattak velük.

– Ez már megtörtént.

– És a Fa és Bi elleni merényletről is tájékoztathatná, minthogy ez megerősíti a gyanút.

– Tájékoztatni fogjuk. De nem hinném, hogy sokat érne vele. Politikai téren a gyanú még nem fegyver. Az elnökre ebben a pillanatban irtózatos nyomás nehezedik. És semmivel sem tud védekezni ellene. Még a közvéleménnyel sem. Hallotta a Gallup Intézet legújabb jelentését?

– Nem.

– Tegnap este mondta be a tévé. Az amerikaiak ötvennyolc százalékának nincs kifogása ellene, hogy háború legyen Kínával.

– Ijesztő.

Adams arcán ismét megjelent az a halvány mosoly.

– önkéntes hullajelöltekben nincs hiány.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Sevilla, rámeresztve fekete szemét. – A kollégái kivétel nélkül úgy vélekednek ezekről a dolgokról, mint maga?

Adams láthatólag tétovázott.

– Dehogy. Nálunk két irányzatot lehet megkülönböztetni, még a legfelsőbb szinten is. És a kettő közül az egyik magáévá teszi B álláspontját.

– Akkor tehát nincs kizárva, hogy a maga környezetében akadtak olyanok, akik állandóan tájékoztatták B-t Fáról és Biről?

– Sajnos nincs kizárva – mondta Adams lecsukva a szemét.

Aztán felnézett, s egy pillantást vetett a kis kikötőre és a búvárokra, akik munkájuk végeztével épp kijöttek a vízből.

– Na jó – mondta. – Most már úgyis mindegy.

Sevilla ránézett. Adams arcán valami nagy fáradtság, keserűség s ugyanakkor valami furcsa megkönnyebbülés látszott. A világbéke odavan, de ő legalább megkötheti a maga kis különbékéjét B-vel. Két delfin, két ember, semmi az egész: egy kis összekoccanás két állami szerv között. B győzött, s minthogy övé a győzelem, Adams most már nyugodtan csatlakozhatik a többséghez. A főnökeit követve. A legtisztább lelkiismerettel.

– Szóljak a rendőrségnek? – kérdezte Sevilla egy idő múlva.

– Isten őrizz – mondta hevesen Adams. – Fa és Bi eltűnését titokban kell tartani. Hozzátette:

– Egyébként én már érintkezésbe léptem a rendőrséggel, és tájékoztattam a lövöldözés okáról: rajtaütöttünk egy castroista diverzáns-különítményen, amely be akart hatolni a Florida Keysbe, és megsemmisítettük.

S minthogy Sevilla nem szólt semmit, hozzátette:

– így persze nem követelhet kártérítést a biztosítótársaságtól a Caribee-ért. De talán mi hatóságilag tehetünk valamit. Sevilla megvetően végigmérte.

– Nem kérek semmit.

– Maga az örök Don Quijote, Sevilla.

S minthogy Sevilla nem felelt, még azt mondta:

– Csináltatok néhány fényképet a halott delfinekről, aztán elmegyek. Meg akarja tartani a fegyvereket?

– Ahogy gondolja.

– Jó, hát maradjanak itt, legalábbis egyelőre, bár véleményem szerint most már nincs semmi veszély.

– Az őrszolgálatot is megszünteti a sziget körül?

– Természetesen. Azt hiszem, most már nincs rá szükség.

Egy kis szünet után hozzátette:

– Ha már fegyverekről beszélünk, tudja, mit csinálnék én ezzel a szigettel és a maga vagyonával? Építtetnék egy atomóvóhelyet, ide, a sziklák közé. Lesz, ami lesz: több mint valószínű, hogy maga életben marad.

Sevilla ránézett: micsoda cinikus felfogás! És milyen természetesnek tartja Adams! Száz, százötven, kétszázmillió amerikai megdögölhet a legszörnyűbb körülmények között, de én életben maradok. Mert pénzem van. Azt tehetek a pénzemmel, amit akarok, például arra fordíthatom, hogy megmentsem az irhám, miközben a többiek mind elvéreznek. És az egész Amerika helyeselné, amit teszek: az egyéni jogok és a vállalkozási szabadság nevében.

– Szabadítsam meg a hulláktól? – kérdezte Adams közönyös hangon.

Sevillának megrebbent a szeme.

– Nem.

– Mi a szándéka? A tengerbe dobja őket?

– Nem.

– Miért?

– A cápák miatt. Nem szeretném, ha a cápák felfalnák őket. Hozzátette:

– Leöntöm benzinnel, és elégetem.

– Mintha buddhista szerzetesek volnának – mondta Adams, elnevetve magát. Sevilla elfordította a fejét.

– Bocsásson meg – mondta Adams. – Elfelejtettem, mennyire ragaszkodott ezekhez az állatokhoz.

*

Peter máglyát rakott a nappaliban maradt fahasábokból (mindent a szárazföldről kellett hozatni, még a fát is), a sziget legtávolabbi csücskét választotta, amelyet a ház megvédett a széltől, egyébként sohasem jártak erre, nem volt itt semmi, csak hegyes sziklák és zátonyok, viharos időben szüntelenül örvénylett körülöttük a víz, nyers gyapothoz hasonló, piszkosfehér tajtékcsomókat hagyott a hasadékokban, többször kellett fordulnia a fémtalicskával, amíg átszállította a két test maradványait, és mindent kilapátolt a tűzifára, Sevilla sápadtan, az ajkát összepréselve két kanna benzint öntött a halomra, aztán meggyújtott egy hosszú fenyőgallyat, nyújtott karral odadugta a máglya aljához, gyorsan elengedte, a láng ijesztő erővel lobbant fel, emeletnyi magasra csapott, az olaj iszonyatosan sisteregni kezdett, égő zsírcseppek lövelltek több méter távolságra, Peter és Sevilla elhúzódott, a máglyáról sűrű gomolyokban szállt fel a füst, feketén, olajos-kék árnyalatokkal, a szél elfújta tőlük, de orruk-szájuk mégis megtelt az égő hús és zsír émelyítő szagával, Sevilla látta, hogy Peter kinyitja a száját, mintha szólni akarna, de nem hallott semmit, a ropogás és a sistergés elfojtotta a hangot, Sevilla lehunyta a szemét, az időgép visszaröpítette a múltba, H. C. Sevilla kapitány, az amerikai hadsereg tisztje, aki tolmácsként teljesített szolgálatot Nürnbergben, a per idején, elborzadva hallgatta a tanú vallomását, a culmhofi SS-Sturmbannführer hosszas kísérletezés után rájött az elégetés legelőnyösebb módszerére és az árkok eszményi méreteire, hosszúság ötven méter, szélesség hat méter, mélység három méter, az árok fenekén kis csatornákat ásatott, amelyek egy gyűjtőtartályba vezették az emberi zsírt, lenyűgöző volt a teljesítmény, huszonnégy óránként nyolcezer hulla, vagyis sokkal több, még ilyen egyszerű módszerekkel is, mint az anyavállalat óriási krematóriumában, ennyit a Birkenau-Auschwitz kombinát hatalmas, modern halálgyára sem produkált, pedig ott a csúcsforgalomban, amikor igen kevés idő alatt kellett megoldani négyszázezer magyar zsidó füstté változtatását, nemcsak az óramű pontosságával működő futószalagot vették igénybe (attól a pillanattól fogva, hogy kétezer zsidó belépett a gázkamrába, egyetlen másodperc sem veszett kárba, amíg füst alakjában el nem hagyták az üzemet, miután a futószalag egyes állomásain szigorú rendben a helyére került minden melléktermék: ruhák, gyűrűk, aranyfogak, haj, szappangyártásra alkalmas zsiradék), hanem olykor, de csakis kivételesen sürgős esetekben, vagy fél tucat árkot is ástak a culmhofi minta szerint, de nem szívesen, rossz lelkiismerettel, mert ez a kisipari módszer elfecsérelte a melléktermékeket, Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer kifejezéstelen szemmel nézett a bíróságra, és fakó hangon mondta: 1941. június 30-án a Führer elrendelte a zsidókérdés végleges megoldását, én személy szerint, elnök úr, csak másfél millió zsidót gázosítottam el, de ha figyelembe vesszük a kisebb megsemmisítő segédtáborokat is, Culmhofot, Wolzeket, Treblinkát, akkor a teljes szám hatmillióra emelkedik, civilek, nők és gyerekek, akiket 1941-től 1945-ig letartóztattak, megkínoztak, csupaszra vetkeztettek, kiéheztettek, elgázosítottak, elhamvasztottak, az auschwitzi zsidó szállítmányoknak elsőbbségük volt az egész Harmadik Birodalom területén, még a keleti frontra szánt hadianyag- és élelmiszerszállítmányokat is megelőzték, Hitler feltétlen elsőbbséget biztosított a történelem legnagyobb fajirtásának, Sevillának elszorult a szíve, hirtelen elöntötte a szégyen, de mi ezt is lepipáljuk, nem is kevéssel, egy harmincöt kilométer magasságban robbanó hidrogénbomba akkora hőt fejleszt, hogy százötven kilométeres sugarú körzetben szénné ég minden, ha ugyanebben a magasságban négy hidrogénbomba robban fel egyszerre, akkor százötven négyzetkilométeren teljesen elpusztul az élet, egyetlen kobaltbomba radioaktív felhője Nagy-Britannia területének háromszorosát képes sivataggá változtatni, számításaink szerint, uraim, mindössze harmincezer megatonnára van szükség, hogy megsemmisíthessünk hétszázmillió kínait,

jöjjön, mondta Sevilla, Peter karjára téve a kezét, menjünk innen, Peter rátette a lapátot a talicskára, háttal állt oda, mintha befogná magát a rudak közé, és húzni kezdte a talicskát a sziklás talajon, még a ház előtt megállt, kiegyenesedett, és Sevillára nézett, kérdezhetek valamit? Sevilla szembefordult vele, és komoly szemmel visszanézett rá, ha jól sejtem, hogy mit akar kérdezni, inkább ne kérdezzen semmit, most úgysem válaszolhatok, gondolhatja, hogy nem azért, mintha nem bíznék magában, csak nem akarom, hogy baj érje, se magát, se Suzyt, de hát professzor urat nem fenyegeti veszély?, kérdezte Peter, Sevilla elhúzta a száját, Adamsnak az a véleménye, hogy nem, nincs tovább, megelégednek a delfinekkel, de nekem azt súgja valami, hogy téved, Peter kifeszítette a vállát, hát akkor miért ne osztozhatnék én is a veszélyben? Sevilla felemelte a kezét, nem kell osztoznia benne, de segíthet, hogy elkerüljem, hogyan?, kérdezte Peter hevesen, úgy, hogy megteszi, amit mondok, és nem kérdez semmit, hát ez jó!, mondta Peter, mi egyebet csináltam mostanáig, megtettem, amit mondott, és nem kérdeztem egy szót sem, Sevilla a vállára tette a kezét, és rámosolygott, úgy van, továbbra is csak ezt kívánom, ide hallgasson, Peter, múlik az idő, hajlandó segíteni? a következőket keli tennie, leengedte a kezét, először is beül a csónakba, kiviszi Maggie-t a szárazföldre, és felülteti egy repülőre, Suzy is magával megy, másodszor, a szárazföldön jól körülnéz, hogy nem követik-e, tartsa nyitva a szemét, nagy szakértőkkel van dolgunk, akkor is elkapják a szökevényt, ha más-más eszközzel menekül, harmadszor, kap egy csekket a saját nevére, ezt beváltja a bankjában, Peter felhúzta a szemöldökét, miért az én nevemre, miért nem a professzor úr nevére, meghatalmazással, mint rendesen? azért, Peter, mert a maga bankszámláját biztosan nem figyelik, az enyémet pedig attól tartok, hogy igen, azért, mert nem bízom a bankok diszkréciójában, végül pedig azért, mert a csekk igen nagy összegre szól, most már meg van elégedve?

Amikor Sevilla a barlang felé tartva kiért a csatornából, behúzta az evezőket, az egyiket lefektette a csónak hátuljában, a másikkal pedig állva dolgozott tovább, Arlette a kis gumicsónak orrában ült, és vigyázott, hogy kétoldalt bele ne ütközzenek a sziklafalba, a csónak néha megrekedt, kis híján keresztbe állt, Sevilla így tett meg vagy húsz métert, aztán elkiáltotta magát: lökd el! Arlette teljes erejéből ellökte a faltól, Sevilla gyors csapásokkal evezett, a csónak szinte helyben megfordult, ár ellenében besiklott egy boltozatos, sötét üregbe, amelynek látszólag nem volt kijárata, előttük nyirkos, kagylókkal és mohával borított sziklafal emelkedett, körülbelül tíz méter távolságra, elállta az utat, de mielőtt odaértek volna, Sevilla ismét fordított egyet a csónakon, ezúttal balra, és továbbhaladt a szűk folyosóban, amely olyan alacsony volt, hogy le kellett guggolnia, most már nem lehetett evezni, Arlette a csónak orrában felgyújtotta az erős fényű zseblámpát, Sevilla kitárta a karjait, és két kezével a falakra nehezedve hajtotta előre a csónakot, hallatszott a víz csobogása, a csónak gumitömlői időnként aggasztó zörejjel súrlódtak a kiszögellésekhez, Sevilla lassított, folyton attól félt, hogy a csónak beszorul két szikladarab közé, Arlette hallotta a szuszogását a félhomályban, ez volt a legnehezebb, a legizgalmasabb pillanat, aztán Sevilla halkan megszólalt: jól van, a csónak beért a barlangba, megperdült a tengelye körül, mintha a folyosó kiköpte volna magából, kerek, alacsony, tágas üregbe kerültek, olyan szabályos boltozata volt, mint egy várkastély pincéjének, a mennyezet tökéletes hengerpalást, bár néhol repedések látszottak rajta, kékeszöld világosság szűrődött be a csatorna felől, a barlangot csak az egyik fal vastagsága választotta el a csatornától, és mégis több mint harminc percbe tellett, amíg idejutottak a folyosók útvesztőjén, Sevilla újra felállt, evezett, miközben Arlette lassan végigjáratta a lámpa fénykörét a víz felszínén, nem látták se Fát, se Bit, mindent betöltött a sötétség és a csend, a víz nyugodt volt, fekete, egynemű, csak az előrenyomuló csónak orrától vetett apró ráncokat egészen a falakig, Fa! Bi!, kiáltotta Sevilla szorongó hangon, hangja öblössé vált, visszaverődött a boltozatról, majd ismét bezárult a csend, csak az evezőről lehulló vízcseppek percegése hallatszott, lehetetlen, hogy elmentek volna, mondta Sevilla, nem tudom elhinni, még akkor sem, ha megijedtek, Arlette feléje fordult, ahogy a lámpáját a vízen járatta, nyújtott karral, Sevilla jól látta két méterrel maga előtt a karcsú, sötét sziluettet, baloldalt pedig óriásira felnagyított árnyékát a falon, csak nem arra gondolsz, hogy talán megölték őket a békaemberek? nem, nem, mondta Sevilla, azok sehogy se találhattak ide, erről a barlangról nem tud senki, nappal is nagyon nehéz idejutni, éjszaka pedig lehetetlen, de hátha Fa és Bi éjszaka kimerészkedett egészen a csatornáig, mondta Arlette, Sevilla megrázta a fejét, nem nagyon valószínű, mondta néhány pillanat múlva, de még akkor is, a hangradarjukkal már messziről megérezték volna a békaembereket, a sötétben is, azok viszont semmiképpen sem tudhatták róluk, hogy itt vannak, egyébként ezek a békaemberek csak végrehajtó közegek voltak, megkapták a maguk határozott, pontosan körülírt parancsát: pusztítsanak el mindent, ami a kikötőben van, a többi nem érdekelte őket, jó, mondta Arlette, akkor Fa és Bi megrémült a robbanástól, és elmenekült, sokáig hallgattak, a barlangban nagyon hűvös volt, Sevillának a vállára és a hátára szitáit a nyirkosság, fojtott hangon mondta: remélem, hogy nem, Úristen, nem tudom, mit tennék, egy ideig nem szólt semmit, a barlang csendje gyászosnak hatott, Sevilla meggörnyedt, lehorgasztotta a fejét, furcsa, de ebben a pillanatban nem annyira a világ sorsára, mint inkább a két delfin sorsára gondolt, emlékszel, mondta halkan, amikor éjszakánként felváltva virrasztottunk a poliészter tutajokon, hogy Fa ne érezze magát egyedül, igen, mondta Arlette, lelógattuk a kezünket a vízbe, ő mindjárt odajött, harapdálni kezdte, kora hajnalban kitette nagy fejét a tutajra, egy kissé oldalt fordítva, úgy nézett bennünket, milyen kedves, kerek, élénk szeme volt, Sevilla csak hallgatta Arlette hangját, most pedig el kell menni, gondolta, vége, nincs értelme, hogy itt rostokoljunk ebben a lyukban, rátette kezét az evezőre, a csónak orra a zegzugos útvesztő felé állt, de nem tudta rászánni magát az indulásra, valami nyomta a mellét, bénának és kifosztottnak érezte magát, mintha életéből hirtelen letörtek volna egy nagy darabot, hosszú évek mindennapos gondját, az a szörnyű nyugtalanság, ha Fa és Bi nem akart enni, a munkában töltött hosszú órák, a figyelem állandó megfeszítése, a vizsgálódás, az agymunka, még játék közben is, még pihenés közben is, gyerünk, mondta fennhangon, nincs értelme itt maradni, úgy érzem magam, mint akit elevenen eltemettek, jót fog tenni a napfény, Arlette az útvesztő bejáratára irányította lámpáját, de Sevilla nem mozdult, jobb keze bénán fogta az evezőt, nem szorította meg, feje a másik oldalra hajlott a vállán, a csónak orrát nézte, hogy jó-e az irány, múlt az idő, milyen különös, gondolta némi öngúnnyal, ma reggel olyan biztos voltam benne, hogy sikerül szóra bírnom őket, még a magnetofont is elhoztam, csak egyvalamit nem tudtam elképzelni, a szökésüket, és most mindennek vége, oda a remény, hogy meg lehet akadályozni a háborút, micsoda pokoli képtelenség, a világ sorsa attól függött, ami két cetfélének az agyában végbement, attól, hogy milyen hatással volt rájuk a robbanás, milyen következtetéseket vontak le belőle, és az egészben az a legpokolibb, hogy B most mégis igyekszik majd eltenni bennünket láb alól, mert attól fél, hátha elmondtak valamit a delfinek, gyerünk, mondta harmadszor, és megmarkolta az evező rúdját, a csónak orra előtt, Arlette lámpájának fényében, hatalmas árnyékát a kupola legtetejére vetítve, egy jókora test ugrott ki a vízből, vidáman, csapkodva, sipítva, fütyülve, utána egy másik, kisebb test, Fa! Bi!, kiáltotta Sevilla magánkívül, s akkor elkezdődött az ugrándozás, a fröcskölés, az éles sipítás, amely nevetésre hasonlított, a hátrafelé táncolás, háromnegyedrészt kiemelt testtel, a vizet függőlegesen csapkodó farkuszonnyal, Henry!, kiáltotta Arlette, túláradó örömében, ezúttal nem lehetett semmi kétség, ez megint a régi őrjöngő fogadtatás, a fenntartás nélküli vonzalom, a mérhetetlen öröm, a szeretet, amely képtelen tökéletesen kifejezni önmagát.

– Fa! Bi! – kiáltotta Sevilla. – Hol voltatok?

– Itt, ni! – kiáltotta Fa éles hangon. – Itt vagyunk az egész idő alatt. Hallgatunk.

Arlette előrehajolt, rátette kezét Sevilla karjára, és suttogva mondta:

– Szívem! Angolul beszél!

Csakugyan angolul beszélt, nem felejtett el semmit!

– Hol van az az itt?

– Itt – mondta Bi. – Nem mozdulunk. A fecskendőnyílásunk a levegőben, testünk a vízben.

– De miért, miért? – kérdezte Sevilla. Fa kitette a fejét a csónak gumitömlőjére.

– Azt gondoljuk: talán azért jönnek, hogy megöljenek minket. Talán jó barátok. Talán nem.

Tessék, itt a magyarázat! A bizalmatlanság, a kétely, az emberi hazugság szörnyű rombolása azokban, akik még az ártatlanság korát élik.

– De hát mi szeretünk benneteket! – mondta Sevilla.

– Tudom – mondta Bi. – Hallom. Hallom, amikor Fáról beszélsz.

„Hallom”, ahelyett, hogy „hallottam”; „beszélsz”, ahelyett, hogy „beszéltél”. Hat hónap alatt azért mégiscsak romlott egy kicsit az angoltudásuk. Akárcsak a legyőzött népeknél, amelyeknek a nyelvét már nem tanítják az iskolában, a szavak megmaradnak, de a nyelvtan elszegényedik. Valahogy gyerekesebb lett a mondatszerkesztésük, és a kiejtés delfinesebb volt, mint bármikor.

Bi ugrott egy óriásit, és úgy esett vissza a csónak mellé, hogy éppen lefröcskölhesse Sevillát.

– Hagyd abba, Bi! – kiáltotta Arlette. – Túlságosan hideg van ilyen játékhoz.

– Hallom – mondta Bi nevetve. – Ma beszél Fáról, de nem beszél Biről.

– Szeretlek, Bi – mondta Arlette.

– Ma elfelejti Bit – mondta Bi, és Arlette lámpája valami gonoszkodó csillogást gyújtott ki a szemében.

Fa most már nem szólt semmit. Fejét a csónak szélén nyugtatta, és csukott szemmel tűrte Arlette simogatását.

– Bi – mondta Sevilla –, magyarázz el mindent. Te nem felejtetted el az emberek nyelvét.

– Ha senki sem hallja, Fa meg én beszélünk. Nem akarunk felejteni.

– Miért? Hiszen nem akartok többet az emberekkel beszélni.

– Hogy ne veszítsük el, ami van. És azért is – tette hozzá egy pillanat múlva –, hogy taníthassuk a kicsinyeket.

Sevilla óvatosan a zubbonyzsebébe nyúlt, bekapcsolta a telepes magnót, és kihúzta a mikrofont. Különös logika. Az ember gonosz, de a nyelve azért jó, csak nem szabad arra használni, hogy vele érintkezzünk: önmagában véve értékes szerzemény, meg kell őrizni, tovább is kell adni, sőt, még társadalmi fölényt is biztosít, hiszen Bi épp tegnap kérkedett vele Daisy előtt.

– Bi – mondta Sevilla –, szereted Pát és Mát?

– Igen.

– És a többi embert?

– Nem. A többi ember nem jó.

Sevilla a csónak széléhez tartotta a mikrofont.

– Miért? Mit csináltak? – kérdezte Bi felé hajolva.

– Hazudnak. Ölnek.

Kitűnő összefoglalás, gondolta Sevilla. Az emberiség egész történelme két szóban. Az ősidőktől fogva, egészen 1973-ig. A jelen pillanatig, amikor az emberiség a saját torkát szorongatja, mint egy bohóc, és véletlenül megfojtja magát.

– Hogy hazudnak? – kérdezte Sevilla. Fa odafordult és ránézett.

– Az elején, Bával, mulatságos volt. De a repülőgép után már hazudnak, ölnek. Még minket is meg akarnak ölni.

– Meséld el, Bi – mondta Sevilla.

– Nem, én! – mondta élénken Fa. – Az elején, Bával, a repülő előtt, hámot raknak ránk. Jó. A hámon egy akna van. Mutatnak egy ócska, üres hajót, messze, nagyon messze. Úszunk, úszunk. A hajó mellett alábukunk, egészen közel megyünk, oldalt fordulunk, az akna rámegy a hajóra...

– Várj, Fa, ne olyan gyorsan. Amikor érintkezik a hajóval, az akna leválik a hámról, és rátapad a hajóra?

– Igen.

– Hogy tapad rá?

– Mint egy kagyló a sziklára.

– És te mit csinálsz akkor?

– Úszók. Messze, messze.

– Én is – mondta Bi. – Nekem is van hámom és aknám. Az én aknám is rámegy a hajóra. Én is úszom Fával. Bi elnevette magát.

– Mit nevetsz?

– Az elején Ba azt mondja: Bi rakja fel az aknát. De én mondom, nem. Mondom: Fa is jön, különben nem megyek. Akkor Fa egyedül, mondja Ba. Bi is jön, különben nem megyek, mondja Fa. Az emberek nagyon mérgesek. Mondják: Bi az egyik medencébe, Fa a másikba. Akkor én nem eszek többet. Fa sem. Két nap, és az emberek mondják, jó.

– Fa – mondta Sevilla –, a hajónak melyik részére teszed fel az aknát?

– A közepére.

– És te, Bi?

– A közepére. Fa mellett.

A második aknában valószínűleg nem volt töltés. Csak azért rakatták fel, mert a delfinek nem akartak elválni egymástól.

– Aztán? – kérdezte Sevilla.

– Úszunk és úszunk. És a hajó: bumm. Nagyon hangosan, mint tegnap este. Egy másik nap Ba azt mondja: látjátok a hajót, érjétek utol. És a hajó úszik, gyorsan, nagyon gyorsan; de Bi meg én utolérjük, rátesszük az aknát, és visszajövünk.

– És a hajó felrobbant?

– Nem. Amikor utolérjük, akkor soha.

– Mit gondolsz, miért?

– Mert emberek vannak rajta.

– És aztán?

– Mindennap – mondta Bi – versenyezünk egy csónakkal, amelyiken két nagy motor van.

– Milyen motorok? Olyanok, amilyeneket a csónakok farában szoktál látni?

– Igen. Nagyon mulatságos.

– Miért?

– A csónak gyorsan megy, nagyon gyorsan, sokkal gyorsabban, mint akármelyik hajó.

Fa diadalmasan hozzátette:

– De mi győzünk.

– Hosszú a táv?

– Mikor hogy: félhosszú, hosszú, másfél hosszú, dupla hosszú. De mi győzünk. Az emberek a csónakban nagyon meg vannak elégedve. Kiabálnak. Fütyülnek.

– Egy másik nap – mondta Bi – jön a tengeralattjáró. Felvesz bennünket, kivisz a tengerre, messze a parttól, ott elenged. Ba mondja: ússzatok egy órát dél felé, aztán keressétek meg újra a tengeralattjárót.

– Honnan tudjátok, hogy mikor van egy óra?

– Tudjuk. Be vagyunk tanítva. Félhosszú táv: félóra. Hosszú táv: egy óra. Dupla hosszú táv: két óra.

– És nem tévedtek?

– Nem.

– És megtaláljátok a tengeralattjárót?

– Mindig.

– Hogyan? Fa azt mondja:

– Ba is tudni akarja, hogyan. De mi nemigen tudjuk. Kóstoljuk a vizet.

– Kóstoljátok a vizet?

– Amikor úszunk – mondta Bi –, egy kicsit kinyitjuk a szánkat, és kóstoljuk a vizet.

– És arrafelé, amerre a tengeralattjáró ment, a víznek másféle íze van?

– Igen.

– Néha – mondta Fa – nem a tengeralattjárót kell megtalálni. Hanem a támaszpontot. Az nehezebb.

– Miért?

– Jól kell ismerni a partot a támaszpont körül.

– Ha nem látod a földet, hogy találsz vissza?

– A víz ízéről.

– És ha látod a földet, akkor hogy találsz vissza a támaszpontra?

– Hangradarral. És amikor már elég közel vagyok, szemmel.

Első az ízlelés. Azután jön a hallás. Utoljára a szem. A három közül a szem a legkevésbé hasznos.

– Éjszaka is visszatalálsz a támaszpontra?

– Igen. De előbb sokat úszok a támaszpont körül a hangradarommal. Jól kell ismerni a partot.

És tájékozódni keli minden irányba, a tengerfenék minden kiugrását fel kell deríteni a hangradarral, ezt a sok ezer adatot el kell raktározni az emlékezet bámulatos tárolójában, hogy valamennyi adat mindig rendelkezésre álljon, és a vaksötétben is pontosan tarthassák az irányt. De Fának mindez gyerekjáték volt.

– Jó – mondta Sevilla. – Beszéljünk a repülőgépről.

– Hosszú út – mondta Bi.

– Hogyan?

– Szállítókasban. Melegem van. Nagyon száraz vagyok, szenvedek. Fa is. Ba nedves rongyokat rak a testünkre. A repülőgép után a támaszpont. Úszom a támaszponton, és úszom a támaszpont körül. De nem sokat. Fa is velem van.

– A víznek nagyon furcsa az íze – mondta Fa.

– Aztán?

Fa vette át a szót:

– Ba elvisz hajón, Bit meg engem. Ba azt mondja: tengeralattjáró vár benneteket. Ti bementek a tengeralattjáróba, én nem. Egy ember majd azt mondja nektek: csináljátok ezt meg ezt, és ti megcsináljátok. Mondom Bának: te miért nem jössz? Azt mondja: parancs.

– Milyen arccal mondja ezt Ba?

– Nem vidáman. Mi a hajón maradunk.

– Mennyi ideig?

– Amikor nem úszók, nem tudom, mennyi az idő.

– Rövid ideig vagy sokáig?

– Sokáig.

– Mi történik, amikor találkoztok a tengeralattjáróval?

– Ba leenged a vízbe, és odaúszunk a tengeralattjáróhoz. Az emberek beengednek.

– Nem nehéz bejutni egy tengeralattjáróba?

– De. Nagyon nehéz. De az emberek óvatosan csinálják. Azért mégis félek. A tengeralattjáróban nagyon meleg van. Nagyon száraz vagyok, szenvedek.

Bi hozzátette:

– A tengeralattjáróban azt mondja az az ember...

– Melyik ember?

– Aki parancsol.

– Egyenruhás?

– Nem.

– Milyen?

– Alacsony, kék szemű, nincs sok haja.

– Mit mond?

– Mutat egy kis szürke hajót ágyúkkal, a kezében tartja. Azt mondja: jól nézzétek meg. Kiengedlek benneteket, megkeresitek ezt a hajót. Ráraktok egy aknát a közepére, és visszajöttök a tengeralattjáróhoz.

– Mennyi ideig vagytok a tengeralattjárón?

– Sokáig. Jól megnézzük a kis hajót.

– Először fordul elő, hogy egy kis modellről kell felismernetek az igazi hajót?

– Nem. A támaszponton nagyon sokszor csináltuk Fával.

– És tévedtek?

– Eleinte igen. Később soha.

– Jó, mi történt aztán?

– Az emberek hámot adnak ránk.

– Olyat, mint rendesen?

– Nem. Másfélét.

– És aknákat?

– Nem, még nem. A békaemberek kiengednek.

– A víz alatt?

– Igen.

– Hogyan?

– Bemegyünk egy szobába, bezárják, megtelik vízzel. Aztán a tenger felé kinyílik. Kimegyünk. A békaemberek kézben tartják a hámot. Velünk úsznak.

– Sokáig?

– Nem. Megállnak, ráerősítik az aknákat a hámra.

– Aztán?

– Észak felé úszunk.

– Honnan tudjátok, merre van észak?

– A napról. Amikor kimegyünk a tengeralattjáróból, délelőtt van. Gyorsan úszunk.

– Mennyi ideig?

– Egy másfél hosszú táv. Megtalálom a hajót. Odamegyek, emberek vannak rajta. Mondom Binek: nem lesz mulatság. Nincs bumm!

– Nincs robbanás?

– Igen. Gondolom: emberek vannak, nincs bumm. Bi mondja: én előbb odaérek. Akkor én úszok, úszok, úgy úszok, Pa, ahogy a madár repül! Előbb érek oda, mint Bi, fordulok, az akna rámegy a hajóra, de én rajta vagyok az aknán!

– Azt akarod mondani, hogy az akna rátapad a hajóra, de nem válik le a hámról?

– Igen!

– És hozzá van kötve a hajóhoz?

– Igen! Félek! Nem bírok lélegezni! Megfulladok! Segítségért kiáltok: Bi! Bi!

– Én meg odamegyek – mondta Bi –, és a fogammal átharapom a hámot Fa hasa alatt. Kiszabadul. És én nem megyek közel a hajóhoz.

– Te nem rakod fel az aknádat?

– Nem.

– Ismételd meg: nem rakod fel az aknádat?

– Nem. Félek. Fa is fél.

Sevillának reszketni kezdett a keze.

– És te mit csinálsz az aknáddal?

– Mondom Fának: harapd át rajtam a hámot. Átharapja. A hám és az akna leesik.

Sevilla Arlette-re nézett, remegett a keze, nem bírt uralkodni a hangján. Néhány száz tengerész élete múlott ezen az apró kis véletlenen: a békaemberek Bire erősítették fel a töltetlen aknát, nem pedig Fára.

– A hám és az akna lemegy a tenger fenekére?

– Igen.

– Aztán?

– Felmegyek a levegőre Fával, lélegzek, és dél felé úszók. Gyorsan, gyorsan úszók. Félek.

– Milyen irányba megy a hajó?

– Észak.

– És ti délre?

– Igen! És a hajó bumm!

– Látod?

– Emberek vannak rajta, és a hajó mégis bumm.

– Mit látsz?

– Hallom. Messze vagyok a vízben, de látom a fényt. Hallom a hangot, és nagy lökést érzek a vízben. Alábukok, úszok, félek!

– Mennyi ideig úszol?

– Másfél hosszú táv. Kóstolom a vizet. Nincs tengeralattjáró: elment.

– Aztán?

– Keresem. Fa is. De elment. Már régóta. A víznek nincs íze.

– Akkor Bi meg én megértjük.

– Mit?

– Az emberek meghalnak a hajón. És Fa meg Bi is meghal velük együtt, a hajó fenekén. A tengeralattjárón az az ember mondja: nagyon jó, halottak, nem kell várni.

– Aztán?

– Mondom: az emberek nem jók. Maradjunk a tengerben. Bi mondja: nem, vissza kell menni a támaszpontra.

– Miért?

– Hogy szóljunk Bának.

– Hogy elmondjátok Bának, ami történt? – kérdezte Sevilla, és alig bírt uralkodni a hangján.

– Igen. Mert Ba a jó barátunk. De a föld messze van. Úszom, megtalálom a földet, de nem találom a támaszpontot.

Nem jól ismerem a partot. Egész nap és egész éjjel úszom. Nem eszem, úszom, nagyon fáradt vagyok.

– Jaj, nagyon fáradt vagyok! – mondta Bi. – Fával együtt úszók és úszók. Aztán reggel végre meglátom a támaszpontot. És kint a kikötőgáton Bát. Meglát minket. Ruhástul beugrik a vízbe. Nagyon örülünk.

– Aztán?

Elhallgattak, és egy ideig nem is szólaltak meg újra.

– Aztán? – kérdezte türelmesen Sevilla.

– Elmondom Bának.

– Elmondod neki, ami történt? – kérdezte Sevilla fojtott hangon.

Kinyújtotta a karját, és nagy erővel megszorította Arlette kezét.

– Igen.

– Mindent?

– Igen. Újabb csend.

– Aztán?

– Ba ránk néz. Nagyon fehér. Azt mondja: nem lehet. Ez nem igaz, Bi, te hazudsz. Ezt nem szabad többet mondani. Érted, ezt soha többet nem szabad mondani. Nagyon fehér. Reszket.

– És te mit mondasz?

– Mondom: igaz, igaz, igaz! – mondta Bi kétségbeesetten. Megint elhallgatott.

– Aztán? – kérdezte Sevilla.

– Aztán megértem, hogy Ba nem a barátunk. Azt mondjuk: nem beszélünk többet Bával. Nem beszélünk többet az emberekkel.

Sevilla kikapcsolta a magnetofont, és Arlette-re nézett.

– Most már minden világos. Bob mindent elmondott B embereinek, amit csak tudott, aztán végeztek vele. Hogy is hihetnék, hogy Fa és Bi nekünk nem mondott semmit?

– Pedig azt kell hinniük – mondta Arlette egy kis gondolkodás után. – Tegnap biztosan lehallgattak minden rádióüzenetet, amit Adamsszal váltottál.

– És mindegyikről megállapították, hogy csak ködösítés.

– Jó, tegyük fel, hogy ezt állapították meg. Tegyük fél, azt hiszik, hogy Adamsnak jelenleg birtokában van egy magnetofonszalag, amely a delfinek vallomását tartalmazza. Akkor már nincs mitől félnünk.

– Épp ellenkezőleg. Ők azt hiszik, hogy a delfinek elpusztultak. A szalagnak csak akkor van bizonyító ereje, ha mi életben vagyunk, és megerősítjük.

– Pa! – mondta Bi. – Beszélni akarunk.

– Mindjárt, Bi – mondta Sevilla, rátéve a kezét a fejére. – Pa most Mával beszél.

– És aztán Bivel?

– Aztán Bivel.

– Vagyis azt hiszed – kérdezte Arlette –, hogy B emberei visszajönnek?...

Sevilla halkan, tagoltán felelte:

– Igen, ma éjszaka. Ma éjszaka visszajönnek. Csend volt, aztán Arlette szólalt meg:

– Ha te így gondolod, Adamsnak is így kell gondolnia. És akkor miért szüntette meg a védőőrizetet?

Sevilla összetette a két kezét, és megrázta a vállát.

– Ó, Adams! Adams kettős játékot űzött.

Nehezen bírt uralkodni magán, de aztán így folytatta:

– Adams kezdettől fogva kényes helyzetbe került, mert annál a szervnél, ahol dolgozik, némelyek az igazság mellett vannak, mások pedig az igazság eltussolása mellett. Adams kezdetben az igazságra játszott. Mivel Fa és Bi „meghalt”, úgy gondolja, hogy az igazság tábora vesztett, és most az eltussolásra játszik.

– Fa és Bi nem halt meg – mondta Fa.

– Persze hogy nem – mondta Sevilla.

– Azt mondtad, hogy Fa és Bi meghalt.

– Ezt csak gonosz emberek mondják.

– De hiszen nem igaz! – mondta Fa nyugtalanul.

– Nem, Fa, nem igaz.

Sevilla Arlette-re nézett, és arra gondolt, milyen rettenetes valóságereje van ennek a szónak a delfinek előtt, nagyon kell vigyázni.

– Azt mondtad, Adams az eltussolásra játszik – mondta Arlette. – Mit jelent ez?

– Ma reggel volt egy pillanat, amikor Adams elárulta magát. Amikor felajánlotta, hogy tartsam meg a fegyvereket. Miért kellett volna a fegyvereket nálam hagynia, ha azt hiszi, hogy többé nem fenyeget semmi veszély?

– Szörnyeteg!

– Nem – mondta Sevilla –, nem egészen. Valami kevés rokonszenvet azért érez irántunk, és maradt benne egy csöppnyi emberség.

Egy pillanat múlva hozzátette:

– Bizonyíték: az utolsó pillanatban nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy fegyvertelenül kiszolgáltasson bennünket B embereinek. Nem akart megfosztani az utolsó esélytől.

Kurtán felnevetett:

– Ami ugyan jóformán semmi.

*

Sevilla behúzta az evezőt, lefektette a csónakban, kivette a zseblámpát Peter kezéből, és a delfinekre irányította a fénykévét, Fa! Bű, mondta hangosan, a delfinek félig kiemelkedtek a vízből, és rátették fejüket a csónak tömlőire, maradjatok nyugton, mondta Sevilla, beszélnem kell Peterrel, Peter döbbenten nézett egyikről a másikra, Fa és Bi?, kérdezte tompa hangon, hát akkor az a nagy hím, ma reggel? egy vad delfin, akit Daisy megszelídített, Peter megcsóválta a fejét, kezdek már érteni egyet s mást, Sevilla ráirányította a fényt, s mivel Peter hunyorogni kezdett, lejjebb csúsztatta a mellére, Peter szőke, nyílt, ártatlan arca ebben az alulról jövő megvilágításban egyszerre csak szokatlanul plasztikusnak és érettnek látszott, még a gödröcskék is szigorúbbak lettek a szája szögletétől jobbra és balra, az áll előreugrott, nyakán megfeszültek az inak, mint egy atléta nyakán, ha erőlködik, az egész arc keményebb, férfiasabb kifejezést öltött, még a szeme sem látszott olyan gyerekesnek a szemöldökívek alatt, Peter, mondta Sevilla, először is azért hoztam ide a barlangba, hogy lássa: Fa és Bi él, később, ha szükség lesz rá, esetleg tanúsítania kell, hogy élve látta őket január 9-én hajnalban, vagyis a Caribee elpusztítása utáni napon, ne haragudjék, amiért elraboltam Suzytól, mihelyt megérkezett, de nyugodtan akartam beszélni magával a barlangban, ahol nem kell félni a nagy hatósugarú elektronikus kémkedéstől, most, hogy Adams átengedte nekik a terepet, ezek az urak minden tehetségüket latba fogják vetni, hát akkor az első kérdés: követték? igen, mondta Peter, és honnan? már a tengeren? vagy amikor partra szállt? Peter nemet intett, és hangosan, vidáman, szinte lelkesen mondta: nem, annál sokkal ravaszabbak, tudták, hogy mihelyt partot érek, első dolgom lesz megkeresni a Fordomat a parkolóhelyen, jó, odamegyek, a Fordhoz nem lehet hozzáférni, egész autóhalmaz veszi körül, a parkolóőr egy fél óra alatt sem tudja kiszabadítani, a főnök közben mindenhová telefonál, aztán amikor elindulok, meglátok egy fekete Dodge-ot, elég messzire mögöttem, a Dodge helyett később egy kék Oldsmobile, aztán egy ócska és elég mocskos, bizonytalan színű Chrysler, aztán megint a Dodge, de majd elfelejtettem, még a parkolóhelyen körülnéztem, hogy mi van a professzor úr Buickjával, azt is éppúgy eltorlaszolták, mint az én Fordomat, pedig tegnapelőtt, tudom, hogy otthagyta a garázsban, és le is mosták, professzor úr utasításai szerint, még csurgott az ajtóiról a víz, azok a pofák biztos megkínlódtak vele, amíg a mosás után bedugták valahogy a legtávolabbi zugba, szinte komikus volt látni azt a patyolattiszta Buickot a rengeteg koszos tragacs között, amely már hónapok óta nem mozdult, akkor kezdtem nyitva tartani a szemem, Sevilla ránézett, milyen fiatal, vidám, büszke a megfigyelőképességére, még szerencse, hogy nem rabolták el kinn a parton Suzyval együtt, biztosak benne, hogy este mindannyiunkat elkapnak, Peter, mondta komoly hangon, itt az ideje, hogy elváljunk egymástól,

Peter ránézett, tátott szájjal, megdöbbenve, nem, Peter, ne kérdezzen semmit, rettenetesen fáj, hogy el kell válnom maguktól, de erre feltétlenül szükség van, mind a négyen életveszélyben vagyunk, el kell menekülnünk, el kell bújnunk, nincs sok időnk, éjszaka elhagyjuk a szigetet, maguk a kisebbik csónakban kimennek a szárazföldre, én meg a nagyobbikban, nem akarom megmondani, hogy hova, de ide hallgasson, mit fognak csinálni, maga meg Suzy: magukkal viszik a legszükségesebbeket, azonkívül a Daisy füttyeiről készült magnófelvételeket, az egész munkánkat, amit a szigeten végeztünk, továbbá két levelet, az egyik Maggie-nek szól, hogy ő is keressen valami biztonságos helyet, de minél hamarabb, a másik Goldsteinnak, nagyon fontos, mihelyt meggyőződött róla, hogy nem követik, feladja azt a két levelet, de várjunk, csak sorjában, ha kiért a partra, a világért sem megy oda a parkolóhelyre, megkeresi a legközelebbi szervizt, ott egész biztosan talál valami „ritka alkalmi vételt”, megveszi, Peter felvonta a szemöldökét, majd én adok rá pénzt, mondta Sevilla, aztán rákapcsol egész éjszaka, reggel, az első helyen, azt ajánlom, adja el az autót, ráfizetéssel ha kell, vegyen egy másikat egy másik garázsban, és így tovább, szóval a végén átér Kanadába, Kanadából Európába megy, véleményem szerint semmi nehézsége nem lesz a határon, magát nem az FBI üldözi, hanem egy másik apparátus, amely nyilván nem avatja be titkaiba az FBI-t, tudom, mit akar mondani, Peter, de úgyis tartozom magának a végkielégítéssel, amiért felbontom a szerződését, és igazán az a legkevesebb, hogy a nagy közös munka után legyen Európában egy nyugodt tanulmányi éve, bocsánat, mondta Peter, de a szerződésemben nem volt szó semmiféle végkielégítésről, Sevilla elmosolyodott, jó, úgy látszik, kimaradt belőle, most jóváteszem a mulasztást, és különben is mit csináljak ezzel a rengeteg pénzzel? Peter hosszan ránézett, szótlanul, szeretnék feltenni egy kérdést, csak egyet, vigyek-e fegyvert magammal? hát, ezt inkább döntse el saját maga, mondta Sevilla, nem tudom, mennyire becsüli az életét, Peter kifeszítette a vállát, és a szemébe nézett Sevillának, akkor másképpen teszem fel a kérdést: ha a nyomunkra akadnak, és sikerül elkapniuk, mit gondol, megkínoznának, hogy szóra bírjanak? azt hiszem, igen, Suzyt is?, kérdezte Peter fuldokló hangon, Sevilla felvonta szemöldökét, higgye el, nekik az teljesen mindegy.

*

A házban sehol sem gyújtottak lámpát, minden ajtót és ablakot becsuktak, csak a zseblámpájukat használták egy-egy villanásra, a terasz fölött, a magasban, óriási fekete felhők mennyezete sötétlett mozdulatlanul, nyomasztóan, egyetlen szürke redő nélkül, az éjszaka éppoly feketének ígérkezett, mint az előző, Sevillát valami furcsa érzés fogta el a percről percre súlyosabb és sűrűbb homályban, négyen voltak, mindegyikükön sötét ruha, a két nő nadrágban, ide-oda jártak a ház és a terasz, a terasz és a kikötő között, nesztelenül készülődtek az indulásra, mezítláb, időnként alig hallhatóan egymás fülébe súgtak néhány szót, négy árnyék, amely egyre inkább beleolvadt a leszálló éjszakába, siklottak egymás felé, különváltak, keresztezték egymás útját, közeledtek, újra távolodtak, Sevilla eleinte még felismerte társait a körvonalaikról, Arlette a legkisebb, Peter a legnagyobb, Suzy a kettő között, de most már ez a különbség is elmosódott, eltűnt, az éjszaka elkente, elnyelte a sziluetteket, lassúbb lett a mozgás, Sevilla csak a lélegzetek neszéből tudta, hogy van valaki mellette, egy kéz a melléhez ért, Sevilla megfogta, Peter keze volt, egy hang a fülébe suttogott, készen vagyunk, akkor hát rajta, Peter, súgta vissza Sevilla, láttam, hogy revolvert vett magához, azt tanácsolom, inkább kézigránátokat vigyen, ha többen támadnak magukra fegyveresen, autóból, akkor csak a kézigránát... most Arlette hangja szólalt meg a nyaka mellett, Suzy el akar búcsúzni tőled, egy kéz ért a vállához, a Suzyé, kimondhatatlan feszültség volt a hangjában, amikor azt mondta: sok szerencsét, Henry, sok szerencsét, Henry, most először szólította Henrynek, Sevilla érezte, hogy Suzy a két kezébe fogja az arcát, lehajolt hozzá, Suzy az arcára nyomta az ajkát, és ugyanolyan feszülten suttogta: sok szerencsét, Henry, aztán elengedte, Sevilla egy pillanatra feltörő, de mindjárt el is fojtott zokogást hallott, megértette, hogy a két nő megöleli egymást, úgy érezte, mintha kitágulna a tüdeje, igen, jóakarat, másokért való gond, mélységes vonzalom, ez is hozzátartozik az emberhez, Peter keze végigsiklott a karján, Sevilla, elkapta, erősen megszorította, Peter, mondta halkan, csaknem a füléhez érintve a száját, elviszem a kis csónakot, megkeresem Fát és Bit, két lépést tett, valaki odalépett, a haja illata, a keze hűvössége, Arlette, hihetetlenül finom hallása volt, egy méterről is meghallotta, hozzásimult, és felágaskodott a füléhez, én is veled megyek, Henry,

csöndesen haladtak előre a kanyargós sziklaalagútban, Arlette-nek csak néha kellett egy-egy pillanatra felgyújtania a zseblámpáját, Sevilla ma már harmadszor tette meg ezt az utat, szinte az ujjában érezte, mint ahogy abban a házban, ahol a gyerekkorunkat töltöttük, a sötét folyosón is eligazodunk, ahogy egyre mélyebben hatoltak be a sziklába, nagy megkönnyebbülés és biztonságérzet fogta el, nem kellett azon törnie a fejét, mit érezhetett a történelem előtti kor embere, ha valami domboldalban felfedezett egy kanyargós barlangot, igen, még ha előbb ki is kellett űzni a medvéket, hogy menedékre találjanak, gerellyel és baltával a karmok és agyarak ellen, érdemes volt szembeszállni az óriási fenevadak csordájával, hogy elvegyék tőlük a meleg, sötét, mély és megközelíthetetlen odút, ahol a testek langymelegében összebújva a világ jövendő urai és elpusztítói ugyanolyan biztonságban érezhették magukat az odakint fenyegető iszonyatos veszélyektől, mint az anyjuk hasában, égve hagyhatod a lámpát, mondta Sevilla hangosan, miközben két kézzel taszította az utolsó kanyarulat sziklafalát, jólesett újra hangosan beszélnie és világosságot látnia, Fa! Bi!, kiáltotta, a delfinek vidáman fickándozva, szökellve felbukkantak mellettük, nem, nem, ne fröcsköljetek, mondta Sevilla, hosszú út vár ránk ma éjszaka a tengeren, fázni fogunk, ha lelocsoltok, ide figyeljetek, ha kiértünk a csatornába és a tengerre, azután egy szót sem, egyetlen szót sem az emberek nyelvén, csak fütyülve beszéljetek, előttünk is ellenség, jobbra-balra is ellenség, Arlette elnevette magát, két napja most nevetett először, szívem, mondta valami ideges, visszafojthatatlan vidámsággal a hangjában, úgy beszélsz, mint egy hadvezér, ugyanúgy titkolózol, szinte hihetetlen, de még én sem tudom, hogy hová megyünk, hát Kubába, mondta Sevilla, tegnap óta annyit gondoltam rá, hogy azt hittem, már mondtam neked, Key Westtől Marianaóig alig százötven kilométer az út, ez a legközelebbi idegen ország és főleg az egyetlen ország Latin-Amerikában, ahol ajánlólevélnek számít, ha valakinek bevonták az USA-útlevelét, továbbá az egyetlen ország, ahonnan könnyen eljuthatunk Prágába, talán kubai útlevéllel, az a célunk, ha el nem kapnak, hogy január 13-a előtt eljussunk Fával és Bivel egy európai fővárosba, és nyilvánosságra hozzuk a tényeket, ha Goldstein nem kapta meg a levelemet, vagy ha nem sikerült meggyőznie Smitht a ma reggeli magnószalaggal, azt hiszem, az is elég lesz, ha kitudódik, hogy Prágában vagyunk Fával és Bivel, és a szalag igenis megvan, Smithnek akkor le kell fújnia az egészet, nem szívesen vinném egy sajtókonferencia elé mindazt a szörnyűséget, amit a hazám titkosszolgálatai műveltek, elég lenne, ha Smith kijelentené, hogy a Little Rock ügyét vizsgáló bizottság megállapította, hogy a robbanásnak baleset volt az oka,

a kikötőcsatornában, amikor a két gumicsónak ismét egymás mellé került a szurokfeketeségben, kiemelt motorokkal, a tömlőkre fektetett evezőkkel, és a beszédet ismét felváltotta az alig hallható suttogás, Sevillát újra elfogta a szorongás, amelyet néhány órával azelőtt érzett, amikor a delfinek elmondták, hogy Bob mindent tudott, várta, hogy Peter berakja csomagjait a kisebbik csónakba, szinte kibírhatatlan volt a várakozás, pattanásig feszültek az idegei, lüktetett a halántéka, hóna alatt szüntelenül csörgött az izzadság, alig bírt nyugton maradni, Arlette megfogta a kezét, Sevilla gyorsan elhúzta, nyirkos volt a keze, mikor fejezi már be Peter, mindig ilyen aggályos volt, ilyen pedáns, Sevillát majd szétvetette a türelmetlenség, amelyben düh keveredett a rettegéssel, kinyitotta a száját, de aztán nem szólt semmit, a csónak orra felé hajolt, dermedten bámult előre, az iránytű világító számlapja visszanézett rá, barátságos kis fény a sötétség óceánján, az egyetlen biztos, megnyugtató pont ebben az ellenséges világban, hirtelen eszébe jutott 1944 nyara, Normandiában, egy sövény mögött, éjszakai támadáskor, karórájának világító mutatói kiváltak a fenyegető sötétből, megkönnyebbülést érzett, kitisztult az agya, újra működni kezdett, Todd, vigyen magával tíz embert, felderítésre, ahhoz a patakhoz, aminek a zúgása a völgyből hallatszik, és ha netalán lőni kell, nehogy egymásra lőjenek, micsoda lidérces érzés volt, vakon nyomulni előre a sötétben, mindenütt csapdák, azok a szörnyű normandiai sövények, német géppuska minden sövény mögött, remekül álcázva, halotti csendben vártak, hányszor lekaszálták az előőrsömet, verekedni azt tudtak, Arlette hűvös keze a tarkója körül matatott, érezte füle mellett az ajkát, Peter készen van, hát akkor induljunk, mondta Sevilla, valahol megpattant valami, mintha egy vitorla hirtelen meghasadt volna, de nem, őrültség ebben a koromsötétben nekivágni a csatornának, amikor semmit se látunk, előzetes felderítés nélkül, várjunk, mondta Sevilla, mondd meg neki, hogy várjon, kihajolt a csónakból, kétszer megcsapkodta tenyerével a víz felszínét, a következő pillanatban valami langyos, sima tömeg nyomta fel az ujjait, tapogatózott, ott voltak mind a ketten, halkan rájuk füttyentett delfinnyelven, Fa! Bi! érdekes, milyen szépen összeillenek a füttyök a szél fúvásával és a zátonyokon megtörő víz morajával, vajon mit gondolnak most azok, odaát, a lehallgató készülékekre tapasztva a fülüket?

– Fa, Bi, kiúsztok a csatornán a tengerre.

– Aztán?

– Talán van ott egy hajó. Talán van egy békaember. Visszajössz, és megmondod. Egy kis szünet után Fa ezt fütyülte vissza:

– Igen. Van egy békaember, felénk úszik, mit csinálok?

– Agyonütöd.

– Nem, azt nem – mondta Fa. – Agyonütöm, elmerül és meghal. Nem, nem.

– Nem ütöd agyon: megöl bennünket. Egy kicsit hallgattak, aztán Bi jelentkezett:

– Átvágom a lélegzőcsövét a fogaimmal. Feljön a levegőre. Hátulról meglököm egy kicsit, és kidobom a sziklákra.

Bámulatos, mennyire irtózik az erőszaktól: harcképtelenné teszi, de az életét megmenti.

– Jó – mondta Sevilla.

A delfinek eltűntek, és Sevilla elképzelte őket, amint a fekete vízben siklanak, hangradarjuk percegése olyan világosan rajzolja ki előttük az akadályokat, mintha a szemükkel látnák, áramvonalasan elnyúlva szállnak, mint a nyíl, farkuszonyuk hajlékony és erős mozdulatai hajtják őket csodálatos energiatakarékossággal, hangtalanul, örvénylés, kavargás nélkül, maguk is cseppfolyósak, mint a víz, beléhatolva sem kavarják fel, testük és a víz egybeolvad, ilyen sebességgel a puszta súlyuk is félelmetes fegyver, rugalmas bőrük tokjában százhatvankétszáz kiló izom, s az agy velő, amely irányítja, éppoly ravasz, mint az emberé, csak jóindulatú.

Néhány pillanat múlva Sevilla megint a keze alatt érezte őket. Fa felfütyült:

– Egy csónak, mint a tied, gumiból. Nagyobb.

– Megy a vízen?

– Nem. Le van horgonyozva. A bejáratnál.

Ott állnak lesben, elzárják az utat. A lehallgatott információkból, vagy információk híján, B emberei nyilván megértették, hogy szökni készülnek.

Sevilla gondolkozott, Arlette ajka hozzáért az arcához, Peter azt mondja, menjünk oda, és dobjunk rájuk kézigránátokat, Sevilla megkereste a sötétben Arlette fülét: Nem. Mondd meg neki, hogy nem. A kézigránáttal csak világosban lehet bánni. És ha összecsapásra kerül a sor, halottak is lesznek, mindkét oldalon. A mi részünkről is. Elhallgatott, múlt az idő, izzadt a tenyere.

– Mit csinálok? – kérdezte Fa.

– Hogy van lehorgonyozva a csónak?

– Egy kötél, és a végén van valami.

– Kötél? Biztos? Nem lánc? Kötél?

– Igen.

Sevilla kiegyenesedett:

– Alámerülsz. Elvágod a fogaddal a kötelet. És lassan, lassan tolni kezded a csónakot.

– Merre?

– Jobbra. Van egy áramlat. Meg kell találni.

– Bi majd megtalálja – mondta Bi.

Eltűntek, Arlette szája ismét megérintette az arcát, ha a csónak elmozdul, meg fogják érezni, Sevilla megkereste Arlette arcát a kezével, félrehajtott egy fürtöt, megtalálta a fülét, és belesúgta: nem, koromsötét van, nem tájékozódhatnak. Jobb kezét belelógatta a vízbe, és ezt gondolta: előbb-utóbb észreveszik, de akkor már késő lesz, fennakadnak a zátonyokon, elvesztik az irányt, jó esetben még fel is szakad a csónakjuk.

Bal felé hajolt, tapogatózott, amíg meg nem találta Peter kezét, érezte, hogy Peter odahajol, Peter, ha Fa és Bi megteszi, amit mondtam, akkor, ha majd kiért a csatornából, evezzen egy óra hosszat balra, aztán gyújtsa be a motort, járassa öt percig, állítsa le, füleljen, gyújtsa be újra, és így tovább, hallgattak, Peter azt mondta: ha kijátszottuk őket, nem lenne jobb mindjárt teljes sebességre kapcsolni a motort? Nem, mondta Sevilla határozottan, biztos van valahol egy anyahajójuk, értesíteni fogják rádión, hangradarral felderítik a maguk motorját, és pillanatokon belül utolérik. Hiszen tudja, hogy errefelé nemigen járnak éjszaka halászok.

– Pa – fütyülte Bi –, hol a kezed?

Sevilla belógatta kezét a vízbe, és Bi megsimogattatta magát, mielőtt tovább beszélt volna.

– Mulatságos – mondta Bi. – A csónak úszik, ők nem éreznek semmit.

– Beszélgetnek?

– Nem – mondta Fa. – Nem beszélnek. A csónak úszik. Ők nem beszélnek.

Bi felkuncogott. Sevilla bal felé hajolt, Peter, mondta suttogva, viszontlátásra, és a két csónak között, az áthatolhatatlan sötétségben, négy kéz nyúlt ki egymás felé, egy szó sem hallatszott, a kezek tapogatózva megtalálták egymást, összekulcsolódtak, úgy maradtak néhány pillanatig, Sevilla nagyot nyelt, a szíve hevesen dobogott, milyen furcsa, a jelen oly feszültté vált, hogy szétpattant, mielőtt elmúlt volna, ez a néhány pillanat már a múlthoz tartozik, erre már csak visszatekinteni lehet.

– Menjen, Peter – mormolta Sevilla. Hallotta, amint Peter eltolja magát, hogy helyet csináljon az evezőinek. Bi felfütyült:

– Én majd segítek neki.

Sevilla bemártotta az evezőit, és óvatosan elindult, de egy pillanat múlva kiemelte a lapátokat: Fa hátulról tolta. Sevilla odafütyült neki: lassabban, Fa. Kiemelte az egyik evezőt, odaadta Arlette-nek, és azt mondta: vigyázzunk, oda ne ütközzünk valamihez, te az egyik oldalon, én a másikon. De Fa nyílegyenesen tolta a csónakot, s ha el akart fordulni, maga igazította helyre oly pontosan, mintha csak látott volna.

Amikor kiértek a csatornából, Sevilla hirtelen megérezte a friss déli szelet, és a csónak táncolni kezdett, Sevilla bal felé kormányozta magát az evezővel, amíg az iránytű délre nem mutatott, Fa, fütyülte, tudod tartani a déli irányt? hát persze, mondta Fa, hívjad Bit is, de hiszen itt vagyok, mondta Bi, a csónak felgyorsult, nyilván Bi is tolta, Sevilla lefektette Arlette evezőjét, de a magáét a keze ügyében tartotta, leült, érezte, hogy Arlette ránehezedik a karjára, fejét a vállgödrébe hajtotta, haja az arcát simogatta, Bi fütyült, Pa, miért nem kapcsolod be a motort? Sevilla odahajolt, nem látott semmit, még csak nem is hallotta őket, olyan hangtalanul úsztak, nyilván a motor két oldalán tolták a csónakot, ott, ahol a hátulsó tömlők érintkeztek a lemezzel, majd később, Bi, fütyülte vissza, még túl közel vagyunk, ezeknek olyan készülékük van, amivel meghallják a motort a vízben, elfáradtál? Bi válaszul fütyült egyet, mintha nevetett volna, utána másik nevetés hallatszott, Fa és Bi már régóta nem érezte magát ilyen boldognak, nekik játék volt az egész, semmiség eltolni azt a csónakot a vízben, háromszáz kiló az utasokkal és a motorral együtt, a legjobb játék a világon, ez a váratlan éjszakai száguldás a nyílt tengeren Mával és Pávai, átérezték a dolog fontosságát, most a jóságos isteneket segítik elmenekülni a gonosz istenek elől, újra világos minden, mennyi ideig bírjátok tolni?, kérdezte Sevilla, a delfinek néhány füttyöt váltottak egymással, majd Fa ezt mondta: egy, másfél hosszú táv, Sevilla az órája világító számlapjára nézett, tíz óra harmincöt, mondjuk egy óra hosszat bírják, figyelembe kell venni, hogy Fa mindig henceg, tizenegy harmincötkor majd bekapcsolja a Mercuryt, az lesz a legveszélyesebb pillanat, Fát két mérfölddel elöreküldi, Bi két mérfölddel mögöttük marad, a delfinek hangradarja majd jelzi az idegen csónakot, egyelőre, ahogy hangtalanul siklik a tintafekete tenger színén, az ő mozgását éppúgy nem lehet észlelni, mint egy halét, erre talán a haditengerészet radarbójái lennének képesek, hiszen olyan érzékenyek, hogy mérföldekről is jelzik a bálnák lélegzését és a susogó vízpermetet, amit kifújnak, no de az mindenesetre sokkal erősebb a delfinek lélegzésénél, gondolta Sevilla, kihajolt, jobb kezét lelógatta a csónak oldalán, ujjai alatt érezte a felhasadó víz erős ellenállását, és halkan azt mondta: csodálatos, legalább tíz csomó sebességgel visznek, Arlette nem felelt, a csend meghosszabbodott, Sevilla érezte Arlette testének mozgásából, hogy a nyakához bújva sír, bal kezét rátette a vállára, várt, és egyszerre csak azt gondolta: tegnap, csak tegnap történt, hogy Goldstein megjött a szigetre, milyen hosszúnak tetszik ez az idő, pedig valójában milyen rövid, egy nap, egy éjszaka, egy nap, és a második éjszaka közepén mindent elveszítettek, nincs többé Caribee-juk, nincs kikötőjük, nincs házuk, nincs szigetük, még hazájuk sincsen, de esküszöm, hogy mindegy, most senki se kapaszkodhatik a maga kis egyéni fészkébe, ha kitör az atomháború, akkor minden odalesz, még a földgolyó is, micsoda kétségbeejtő abszurdum, ha az állatok verekednek, akkor az élelmükért vagy a területükért csapnak össze, de még soha, sohasem jutott eszükbe, hogy megsemmisítsenek egy egész fajtát, vagy elpusztítsák a földet, amelyen élnek, Arlette hangja a fülébe súgta: szívem, gondolod, hogy van remény? Sevilla megnyugtató hangon felelte: igen, azt hiszem, a kormánykerék mögött ült a felfújható ülésen, Arlette az oldalán, szemét az iránytűre meresztette, bal keze az evezőn, hogy egy-két csapással kiigazíthassa az irányt, de nem volt rá szükség, hogy is tudják a delfinek ilyen pontosan tolni a csónakot, mindig egyenest dél felé, sohasem térnek el az iránytól, pedig a csónak bukdácsol, farolni akar, oldalba kapják a hosszú hullámok, Arlette kiegyenesedett, nem a haláltól félek, mondta suttogva, attól félek, hogy nem sikerül, sikerülni fog, mondta Sevilla határozottan, valójában egyáltalán nem volt benne biztos, tudta, milyen bizonytalanok az esélyek, nem volt olyan együgyű, hogy azt higgye, az igazságos ügynek feltétlenül győznie kell, de azt a fényűzést sem engedhette meg magának, hogy pesszimista legyen, nincs más út, csak a remény útja, hiszen az igazságot viszik, amely talán elejét veheti a világ pusztulásának, Fa és Bi egyszer már elvitte, puszta szeretetből, huszonnégy órai kimerítő úszással, Bobhoz: Bobnak nem kellett, és ma éjszaka, ebben a pillanatban, a Karib-tengeren, itt az ember utolsó lehetősége, Sevilla elborzadt: óriási a tét, ezt még sohasem fogalmazta meg ilyen világosan, ugyanabban a pillanatban, mintha csak nyomon követte volna a gondolatait, Arlette reszkető hangon a fülébe súgta: ha sikerül, nekünk lesz köszönhető, hogy a föld... nem fejezte be a mondatot, Sevilla megismételte magában, nekünk lesz köszönhető, de némi kétellyel, mintha ő, mint ember, akaratlanul is részt venne az ember őrületében és kegyetlenségében, még akkor is, ha küzd ellene, hallgatta a víz csobbanását a gumitömlők körül, ahogy a csónak eleje fölkapaszkodott egy hullám tarajára, majd lehuppant, a rázkódástól megreccsent lába alatt a lécpalló, a levegő langyos volt, a Karib-tenger is olyan langyos, hogy egy csöppet sem érezte hidegnek, amint belelógatta a kezét, elterült körülöttük, sötéten, mennyi titok, mennyi élet van benne, és hal is éppen elég, hogy évszázadokon át éppúgy jóllakassa a fehéreket, mint az indiánokat, ha az előbbiek nem tartották volna egyszerűbbnek kiirtani az utóbbiakat, Fa és Bi felől nem hallatszott semmi, csak a ritmikus lélegzés, amikor fecskendőnyílásuk kibukkant a vízből, és kifújta az elhasznált levegőt, nekünk lesz köszönhető, kérdezte halkan Sevilla, kétkedő hangsúllyal, vagy talán inkább a delfinek emberségének?

Jegyzetek:

1. Ezeket a Nemzetközi Zsidó Dokumentációs Központ bocsátotta rendelkezésemre 1951-ben, több hónapon át.

2. Hadd említsem meg itt, hogy Mac Orlannak La Bête conquérante című kitűnő elbeszélése húsz évvel megelőzte Orwell Animal Farm-ját. A kritikusokra bízom, döntsék el, hogy az egyik mű forrása volt-e a másiknak, vagy csak véletlen találkozásról van szó.

3. Franciaországban most kezdik felfedezni a cseh színházat és filmet, szomorúan kell megjegyeznem, hogy a Harc a szalamandrákkal francia fordításából, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg Franciaországban, ezer példány sem fogyott el.

4. Pl. Irwing Wallace: Number Four.

5. Egyáltalán nem az USA déli államaiból származott, egyik dédnagyapja olasz volt, meglehetősen korpulens és közönséges ember, aki fűszernagykereskedőként szerzett vagyont. A hölgy mégis tőle örökölte madonnaarcát és preraffaelita nyakát.

6. Ezt a kísérletet dr. Bastian végezte el.

7. Ebben a három tárgyban egyvalami közös, azért választották őket: angolul mind a hármat egytagú szavak jelölik: hat, ball, stick.

8. Cup: csésze; up: fel.

9. Right: jobb, left: bal, in: be, out: ki, go: menni, come: jönni, listen: hallgatni, look: nézni, speak: beszélni.

10. Give: adni, fish: hal.

11. Komornyik.

12. Guajirók: kubai parasztok, akik ciklon idején kis földbe ásott lombkunyhókban, vara en tierrák-ban keresnek menedéket.

13. Shakespeare: Julius Caesar, Vörösmarty Mihály fordításában.

14. White Anglo-Saxon Protestant: fehér angolszász protestáns, vagyis aki a többséghez tartozik.

15. Hal!

16. S: Fa, mit akarasz?

   I: Halat!

   S: Figyelj!

   I: 'gyel!

   S: Pa ad halat este.

   I: 'ste!

   S: Igen. Pa ad halat este.

   I: K! (Oké.) Amikor Fával beszél, Sevilla professzor az angol nyelvet leegyszerűsítve és nyelvtanilag nem egészen helyesen használja.

17. Fa, hozd ide a labdát!

18. Fa adja a halat Binek.

19. Hal Fának!

20. Fa akar zenét?

21. Igen, Fa mit akarsz?

22. – (Ér)ted?

   - Nem.

   - Pa adja Bit!

   - Pa adja Bit?

   - (Ér)ted?

   - Igen.

   - Figyelj, Fa.

   - 'gyel.

   - Fa beszél. Pa adja Bit este.

   - Pa adja Bit 'ste! 'ste!

   - Igen, Fa, este.

23. – Figyelj, Fa.

   - 'gyel!

   - Fa beszél. Pa adja Bit 'ste!

   - (Ér)tem!

   - Fa beszél. Pa adja Bit 'ste!

   - (Ér)tem! (Ér)tem!

   - Pa adja Bit este!

   - (Ér)tem!

24. A kihallgatottról – tudtán kívül – három fénykép készült: félig felemelkedik a székről, arca dühödt, szeme kidülled, nyakán kidagadnak az erek, jobb kezét tiltakozó mozdulattal nyújtja előre. Szenvedélyes hangon, crescendóban mondja ki a három „nem”-et.

25. A szieszta előtt, uram?

26. Aljasok, gyávák.

27. Egyveleg.

28. Maggie Miller megjegyzése.

29. Én bent maradtam, hogy jegyezhessem a párbeszédet. (Maggie Miller jegyzete.)

30. Ezt a kérdést és a következőket egy M. B. Frazer nevű kvéker újságíró tette fel. (Maggie Miller jegyzete.)

31. Vezetésére.

32. Attól tartok, hogy a “piszkos rakéták” kifejezés csak nagyon enyhén adja vissza az angol eredetit, amely így szól: “fucking missiles”. (Marko Lepović jegyzete.)

33. Ez tévedés. Lindbergh csak abban volt első, hogy egyedül repült. (V. T. megjegyzése.)

34. Kedvenc álattá.

35. Gimnáziumokba.

36. Ez a fiú egy Fa. – Ez a fiú egy rémes anti-Fa.

37. Ne menj a tengerbe delfin (vagy cél) nélkül. – Az Alice Csodaországban című könyvből vett szójáték: purpoise (delfin) és purpose (cél) angolul egyformán hangzik.

38. Itt: új vonallal.

39. Karikaturisták.

40. Mi a baja? – Azt mondja, oroszul akar tanulni.

41. Több halat! – Több vizet! És kevesebb munkát!

42. Képregényekben.

43. Gonosztevő.

44.. Marko Lepović kivágta az újságból ezt a részt, és elküldte szarajevói barátjának, mint ama patologikus veszélyérzet jellegzetes tünetét, amelyben az amerikai nép szenved.

45. Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. (Vergilius Aeneis-ében mondja Laokoon a nevezetes trójai faló láttán.)

46. Ezek a “nyilvánvaló okok” nem felelnek meg a valóságnak, mint ahogy Lorrimer később egy magánbeszélgetésben be is vallotta Adamsnak. “A pszichológusok még csak hagyján. De a papok! Maga meg én, David, keresztények vagyunk, és azért mindig rendesen teljesíteni tudtuk a kötelességünket. De csak az Isten tudja, mi lenne Fa és Bi reakciója, ha megtömnék a fejüket az Evangéliummal! Egyáltalán nem csodálkoznék, ha belépnének Jehova tanúi közé, és lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadnák a katonai szolgálatot!”

47. Úgy van! Úgy van!

48 Szégyen, gyalázat!

49. Union pour la Nouvelle République (Új Köztársaság Pártja): a gaulle-ista párt.

50. Marius Sylvain szemrehányásainak csak részben volt alapjuk: az első Pompidou-kormány 1966 áprilisában Biarritzban létrehozott egy tengerészeti delfinkutató központot.

51 Lehetetlen.

52. Mint látjuk, ugyanaz a jelző tér vissza, amelyet a kormánynyilatkozat előzőleg az amerikai eredményekre alkalmazott.

53. Létért való küzdelem.

54. Pa feleségül veszi Mát!

55. Bobbal.

56. Hozzáértés.

57. Könnyfakasztó történeteket.

58. Nagyobb háborúhoz.

59. Kisebb erődítményeknek.

60. Erre a levélre nem érkezett válasz.

61. Pipogyát. Ezt a kifejezést először Johnson elnök alkalmazta azokra, akik nem engedelmeskedtek a behívóparancsnak.

62. A sötét Délvidék Babbitjának. Babbit, Sinclair Lewis regényalakja, az átlagamerikai szimbóluma.

63. Aki bolond.

64. Üres dumát.

65. Pénzért.

66. Egy rovat állandó cikkírója.

67. Szemben Márta fiaival (vö. Lukács evangéliuma, 10. rész)

68. Most aztán megint benne vagyunk a szarban.

69. Ne feledd Little Rockot.

70. Szavamat meg kell tartanom.

Hosszú az út, míg alhatom,

Hosszú az út, míg alhatom.

71. A delfinek párosodási önmagában véve is igen kényes művelet, és még nehezebbé teszi, hogy a pár körül nyugtalanul fickándoznak a fiatal hímek, fütyülve kommentálják az előttük lejátszódó eseményt, és rajtuk is félreérthetetlenül megmutatkozik az izgalom.

72. Vén tengerészt.

73. Babits Mihály fordítása.

Tartalom

Előszó

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

Jegyzetek