Raj Frank Schätzing

Egy halász nyomtalanul eltűnik Peru partjainál. Norvég olajkutatók furcsa organizmusokra bukkannak, amelyek több száz négyzetkilométernyi tengerfenéken élősködnek. Közben British Columbia partjainál a tengeri emlősök rejtélyes átalakuláson mennek keresztül. Úgy tűnik, hogy az események függetlenek egymástól, de Sigur Johanson, a különc biológus nem hisz a véletlenekben. Az indián bálnakutató, Leon Anawak pedig nyugtalanító következtetésekre jut, melyekben egy közelítő katasztrófa körvonalai rajzolódnak ki. A titkok utáni kutakodás közben valóra válik a tudósok rémálma; el kell ismerniük, hogy az ember kevesebbet tud a saját bolygójáról, mint a világűrről. Az események peregnek, miközben minden próbálkozás előtt és mögött a feneketlen mélység tátong.

Frank Schätzing

RAJ

FORDÍTOTTA

LOSONC CSABA

Frank Schätzing

RAJ

regény

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Frank Schätzing: Der Schwarm, Köln, Verlag Kiepenheuer & Witsch

Hungarian translation © Losonc Csaba, 2005

Borítófotó © getty images

Szerzőportré © Paul Schmitz

Borítóterv Yvonne Eiserfrey, Köln

A könyv honlapja:

www.lira.hu/raj

www.derschwarm.de

A könyv, amelyet a kezében tart, a GEO-Könyvek sorozatának legújabb példánya. Ezt a címet a GEO-Magazin adományozza, amely havonta jelentkezik érdekfeszítő beszámolóival a természet, a történelem, az expedíciók, az utazások és a tudomány világából.

Sabinának,

mélyebb szeretettel, mint az óceán

hishuk ish ts'awalk

Nuu-Chah-Nulth törzs, Vancouver-sziget

PROLÓGUS

Január 14.

Huanchaco, perui partok

Azon a szerdán bevégeztetett Juan Narciso Ucańan sorsa, és a világ még csak tudomást sem szerzett róla.

Egy magasabb összefüggésben viszont mégis, igaz csak néhány hét múlva, anélkül, hogy eközben Ucańan neve egyszer is felmerült volna. Csupán egy volt a túl sok közül. Ha közvetlenül megkérdezhették volna tőle, hogy mi is történt azon a kora reggelen, bizonyára felmerültek volna párhuzamok a hasonló eseményekkel, amelyek egy időben történtek az egész földtekén. Lehetséges, hogy a halász tapasztalata, talán, mert egyszerű világnézetéből fakadt, egy sor komplex összefüggésre deríthetett volna fényt, amelyek így csak később váltak átláthatóvá. De sem Juan Narciso Ucańan, sem a Csendes-óceán Huanchaco partjai előtt, nem árult el semmit. Ucańan néma maradt, mint a hal, amelyre élete utolsó napjáig halászott. Amikor később egy statisztikában ismét találkozunk vele, az események már olyan szakaszba értek, amelyben bármilyen említés Ucańan személyének hollétéről semmilyen érdeklődést sem vált ki.

Nem mintha január 14-e előtt lett volna valaki, aki különösebben érdeklődött iránta vagy a dolgai iránt.

Legalábbis így látta Ucańan, aki kevés örömét lelte abban, hogy Huanchaco az évek során egy nemzetközileg is felkapott fürdőparadicsom lett. Semmi haszna nem származott abból, hogy vadidegenek azt gondolták, a világban minden rendben van, és nem változott semmi benne, amikor látták a bennszülötteket az archaikusnak tűnő nádcsónakjukon kievezni a tengerre. Archaikus az volt, hogy egyáltalán még kieveztek. Honfitársai nagy része a pénzét gyárhajókon, halliszt- és halolajgyárakban kereste meg, nekik hála Peru, az eltűnőfélben lévő halállomány ellenére, a halászattal foglalkozó nemzetek élvonalába tartozott, együtt Chilével, Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és Ázsia vezető nemzeteivel. Az El Nińo ellenére Huanchaco minden szeglete burjánzott, hotel épült hotel mellett, és minden lelkiismeretfurdalás nélkül áldozták fel az utolsó természeti rezervátumokat is. Végül mindenki keresett rajta egy keveset. Mindenki, I Ucańan kivételével, akinek a festői csónakján kívül semmije sem maradt. Egy caballito: „lovacska”, ahogyan az elragadtatott konkvisztádorok nevezték el egykor. De amilyenek a kilátások, a caballitóknak is leáldozóban a csillaga.

A kezdődő új évezred, úgy tűnt, elhatározta, hogy Ucańant nem fogadja magába.

Időközben elhatalmasodtak rajta az érzelmek, melyeken nem tudott úrrá lenni. Egyrészről büntetve érezte magát az El Nińótól, amely Perut emberemlékezet óta látogatta. És amiről persze nem tehetett. Büntetve érezte magát a természetvédőktől, akik a kongresszusokon túlhalászásról és kifosztásról beszéltek, úgy, hogy szinte látni lehetett a politikusok fejét, amint lassan a halászflották tulajdonosai felé fordítják a tekintetüket, míg fel nem tűnik nekik, hogy tükörbe néznek. Majd pillantásuk átvándorolt Ucańanra, aki a természeti katasztrófáról szintén egyáltalán nem tehet. Sem az úszó gyárak, sem a japán vagy koreai halászhajók jelenlétét nem kérte, amik a kétszáz tengeri mérföldes határon csak arra vártak, hogy az itteni halállományra lecsaphassanak. Ucańan semmiért nem volt bűnös, de időközben ebben már ő sem hitt igazán, ettől egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát. Mintha ő lenne az, aki millió tonna számra húzza ki a tonhalat és a makrélát a tengerből.

28 éves volt, fajtájának egyik utolsó példánya.

Az öt idősebb bátyja mind Limában dolgozott. Bolondnak tartották, mert hajlandó volt egy olyan csónakkal kifutni a nyílt tengerre, amely alig több egy ódon szörfdeszkánál, hogy aztán a kietlen part menti vizeken bonitókra és makrélákra várjon, amik úgysem jönnek el. Sohasem mulasztották el felhívni a figyelmét arra, hogy a halottba nem lehet életet lehelni. De most az édesapja leheletéről volt szó, aki közel hetvenéves kora ellenére mindennap kievezett. Legalábbis néhány héttel ezelőtt még így történt. Az öreg most már nem ment halászni. Furcsa köhögéssel és csúnya foltokkal az arcán otthon feküdt, és úgy tűnt, teljesen elveszíti józan ítélőképességét. Juan Narciso görcsösen kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az öregembert addig életben tudja tartani, amíg a hagyományt is életben tartja.

Ucańan elődei, a Yungák és Mochék már több mint ezer éve használták a nádcsónakokat, jóval azelőtt, hogy a spanyolok bejöttek volna az országba. Benépesítették az egész partot, északtól délig, egészen a mai San Piscóig és ellátták hallal Chan Chant, a hatalmas metropoliszt. Hajdanán az egész környék gazdag volt wachaquékban, partközeli mocsarakban, amelyeket föld alatti édesvízforrások tápláltak. Hatalmas területen nőtt a nád, amelyből Ucańan és törzsének felmenői a caballitóikat fonták, ugyanúgy, ahogyan azt őseik tették. Egy caballito elkészítése ügyességet és belső nyugalmat igényel. A konstrukció egész egyszerűen egyedülálló. Három-négy méter hosszú, hegyesen felfelé ível az orra, pillekönnyű és gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen. A régi szép időkben ezrével szelték a habokat az „Aranyhal” partszakasz előtt, amit azért neveztek el így, mert még a rossz napokon is olyan gazdag zsákmánnyal tértek haza a halászok, amihez hasonlót az olyan férfiak, mint Juan, legmerészebb álmaikban sem fogtak.

Ám idővel a mocsarak eltűntek, és velük együtt a nádasok is.

Az El Nińo legalább kiszámítható volt. Néhány évente karácsony táján felmelegszik az amúgy hideg Humboldt-áramlat a kimaradó paszszátszelek következtében, és emiatt elszegényedik tápanyagokban. A makrélák, a bonitók és szardellák ilyenkor eltűnnek, mert nem találnak elegendő táplálékot. Ezért adták Ucańan elődei az El Nińo, szabad fordításban a „Kisjézus” nevet a jelenségnek, amely néha megelégedett azzal, hogy a természetet egy kicsit összezavarja, de nagyjából négyévente az emberekre küldte az ég büntetését, mintha el akarná őket tüntetni a Föld felszínéről. Forgószelek, harmincszoros erősségű esőzések és halálos sárlavinák – ilyen alkalmakkor százak vesztették életüket. Az El Nińo jött és ment, így volt ez mindig. Persze nem lehetett barátságot kötni, de valahogyan ki lehetett jönni vele. Viszont amióta a csendes-óceáni halállomány akkora halászhálókban leli halálát, amekkorában egy tucat utasszállító repülőgép is könnyedén elférne, már az imádság sem segít.

Talán, suhant át Juan agyán, miközben a hullámzás ringatta a caballitót, tényleg ostoba vagyok. Ostoba és bűnös. Mindnyájan bűnösök vagyunk, mert összeálltunk egy keresztény védőszenttel, aki nem tud tenni semmit az El Nińo, a halászegyesületek és az állami megállapodások ellen.

Korábban voltak sámánjaink Peruban. Ucańan tudta a régi elbeszélésekből azt, amit a régészek csak most találtak meg az elő-kolumbiai templomokban, nem messze Trujillo városától, mindjárt a Holdpiramis mögött. Kilencven csontváz feküdt ott. Férfiak, nők és gyermekek, agyonverve vagy leszúrva. Egy kétségbeesett kísérletben a főpapok útját akarták állni az 560-ban betörő hullámoknak, így feláldoztak kilencven embert, és az El Nińo megnyugodva visszahúzódott.

Kit kellene feláldozni ahhoz, hogy a túlhalászásnak megálljt parancsoljanak?

Ucańan megborzongott a saját gondolataitól. Jó keresztény volt. Szerette Jézust és szerette San Pedrót, a halászok védőszentjét. Nem múlhatott el egyetlen San Pedró-ünnep sem, hogy ne tiszta szívből lett volna jelen, amikor a faszentet csónakkal faluról falura szállították. És mégis! Délelőtt a templomba futottak az emberek, de az igazi tüzek éjszaka gyúltak ki. Ilyenkor a sámánizmus teljes pompájában virágzott. De melyik isten tudott volna segíteni rajtuk, amikor még a Kisjézus is csak sajnálkozott azon, hogy a halászok nyomoráról nem tehet, befolyása kimerül a természet erőinek megpiszkálásában, és minden más, kérem szépen, politika és lobbi dolga?

Ucańan felnézett az égre, és pislogott.

Szép nap ígérkezett.

Peru északnyugati partja pillanatnyilag maga volt az idill. Napok óta nem lehetett az égen felhőt látni. A szörfösök ezekben a kora reggeli órákban még az ágyukban feküdtek. Ucańan egy tucat másik halásszal együtt már fél órával korábban kievezett a lágy hullámokon a tengerre, mint ahogy a nap felkelt. Most lassan bukkant fel a párás hegy mögül, és a vizet pasztellszínű fénybe mártotta. A végtelen távol eddig ezüstösen csillogott, most halványkék színt vett fel. A horizonton Lima felé tartó óriási teherhajók elmosódó alakját vélte felfedezni.

Ucańan, a felkelő nap szépségével mit sem törődve, maga mögé nyúlt, és elővette a calcalt, a caballito-halászok hagyományos, néhány méter hosszú és körös-körül különböző nagyságú horgokkal teletűzdelt, piros hálóját. Kritikus szemmel szemlélte a finoman szőtt hálót. Egyenes háttal ült a nádcsónakban. A caballitók nem rendelkeztek kialakított ülőhellyel, ezzel szemben egy nagyvonalúan méretezett belső tárolórésszel a felszerelés számára igen. Az evezőt, egy kettéhasított guayaquil-csövet, keresztben maga előtt tartotta. Ilyet Peruban már senki nem használt. Az apjáé volt. Magával hozta, hogy az öregember érezze benne az erőt, amellyel Juan Narciso minden alkalommal a vízbe mártotta. Juan minden este, amióta apja betegen feküdt, az evezőt annak jobbja alá helyezte, hogy érezze a hagyomány fennállását, életének értelmét.

Reménykedett, hogy apja felismeri, mit tapint, mert a fiát már nem ismerte meg.

Ucańan befejezte a calcal ellenőrzését. Már a parton szemügyre vette, de a hálók értékesek voltak, és minden figyelmet megértek. A háló elvesztése a véget jelenthette. Ucańan talán a vesztes oldalon állt a Csendes-óceán kincseiért folytatott pókerjátszmában, de a világért sem engedhetett meg magának semmiféle felelőtlenséget, vagy hogy emiatt a pohár után nyúljon. Semmit sem bírt kevésbé elviselni, mint a reménytelenek arckifejezését, akik hagyták elrohadni csónakjaikat és hálóikat. Ucańan tudta, hogy megölné a látvány, ha valaha is találkozna ezzel az arckifejezéssel a tükörben.

Körbenézett. Mindkét oldalon, úgy egy kilométerre a parttól, hoszszan szétterülve ringott a kicsiny caballito-flotta, amely ezen a reggelen vele együtt kelt útra. A lovacskák ma nem táncoltak le-fel, mint máskor. Alig volt hullámjárás. A következő órákban a halászok itt kint fognak időzni, türelmesen, már-már fanatikus türelemmel. Időközben nagyobb csónakok is társultak hozzájuk, olyanok, amelyek fából készültek, és egy halászhajó, amely elhúzott mellettük a nyílt tenger felé.

Határozatlanul szemlélte, amint a férfiak és nők egymás után engedték vízbe calcaljukat, ügyelve arra, hogy egy kötéllel szorosan a csónakhoz rögzítsék. Kerek, piros bóják világítottak a víz felszínén.

Ucańan tudta, hogy számára is itt az idő, de csak az elmúlt napokra volt képes gondolni, ezért nem tett semmit, csak bámulta a többieket. Néhány szardínia. Ez volt a zsákmány.

Tekintete követte a halászhajót, amely egyre kisebb és kisebb lett. Az El Nińo idén is eljött, de az előző évekhez képest összehasonlíthatatlanul szelídebben. A másik arcát mutatta, a mosolygósat és jóakaratút. A kellemesebb hőmérséklettől elcsábulva betévedt néhány sárgauszonyú tonhal és pörölyfejű cápa, melyek számára egyébként a Humboldt-áramlat kellemetlen helynek bizonyult. Ilyenkor, karácsony táján jó nagy adagok kerülhettek a halászok asztalára. Habár a kisebb halak előbb a nagyok gyomrában végezték a halászok hálója helyett, nem lehetett panasz. Aki egy ilyen napon, mint a mai, kissé távolabb evezett, jó eséllyel vihetett haza egy-két nagyobb példányt.

Léha gondolatok. A caballitók nem eveztek ki ilyen messzire. A csapat oltalmában ugyan olykor elmerészkedtek akár tíz kilométerre is a parttól. A lovacskák ellenálltak az erős hullámzásnak, könnyedén nyargalva a habokon. Kint a veszélyt az áramlat jelentette.

Ha ezenkívül még az időjárás is goromba volt, és a part felől fújt a szél, akkor csak kemény izommunkával lehetett a caballitóval ismét partra érni.

Néhányan bizony nem tértek vissza.

Egyenesen és mozdulatlanul ült nádcsónakjában, mint a cövek. A hajnali fényben megkezdődött a várakozás a rajokra, amelyek minden bizonnyal ma sem fognak eljönni. A Csendes-óceán horizontját kutatta a halászhajó után. Voltak idők, amikor gond nélkül el tudott volna helyezkedni az egyik nagy hajón vagy a hallisztgyárban, de már ez is a múlté. A kilencvenes évek pusztító El Nińói után még a gyári munkások is elvesztették állásaikat. A nagy szardellarajok sosem tértek vissza.

Mit tehetett volna? Nem engedhetett meg magának egyetlen napot sem zsákmány nélkül.

Megtaníthatnád a seńoritáknak a szörfözést.

Ez volt az alternatíva. Állás a számtalan hotel egyikében, melyek fennhéjazó uralma alatt a régi Huanchaco összezsugorodott. Turistákat halászni. Nevetséges kiskabátban koktélokat keverni. Vagy elkényeztetett amerikai hölgyekből örömujjongást kicsalni szörfözéskor, vízisíeléskor vagy éjszaka a szobában.

De édesapja azon a napon halna meg, amikor Juan elvágná a múlt kötelékét. Bár az öreg nincs is magánál, mégis megérezné, ha legfiatalabb fia elvesztené a hitét.

Ucańan ökölbe szorította kezét, csak úgy fehérlettek a csontok. Majd előkapta az evezőjét, és határozottan, minden erejével a halászhajó után eredt. Mozdulatai a dühtől hevesek és hirtelenek voltak. Minden evezőcsapással távolabb került a többiektől. Gyorsan haladt előre. Ma, és ezt biztosan tudta, nem fogják hirtelen hullámtörések, sem alattomos áramlatok, vagy a hirtelen feltámadt északnyugati szél gátolni a visszaútját. Ha ma nem kockáztat, akkor soha. Még mindig voltak tonhalak, bonitók és makrélák a mélyebb vizekben és a zsákmány nemcsak a halászhajóké egyedül. Ugyanúgy az övé is.

Hosszú idő után abbahagyta az evezést, és visszapillantott. Huanchaco a szorosan egymáshoz épült házaival egyre kisebb lett. Körülötte csak víz volt. Egy caballito-tulajdonos sem követte a példáját. A kis flotta messze mögötte maradt.

Valaha Peruban csak egy sivatag volt, mesélte az apja, a szárazföld belsejében. Időközben már kettő lett, a második a tenger, mindjárt a házuk ajtaja előtt. Sivataglakók lettünk, akik félik az esőt.

Úgy érezte még mindig túl közel van a parthoz.

Miközben Ucańan erőteljes csapásokkal tovább evezett, kezdett visszatérni régi magabiztossága. Már-már eluralkodott rajta a jókedv, látta magát lelki szemeivel, amint vég nélkül lovagol lovacskáján, oda, ahol az ezüst hátuszonyok úgy villannak meg a víztükör alatt ezerszámra, mint csillogó vízesés a napfényben, ahol a bálnák szürke púpja emelkedett ki a habokból, és ficánkoltak a kardhalak. Egyre-másra csobbant az evező, és vitte távolabb az árulás bűzétől. Mintha maguktól mozogtak volna Ucańan karjai. Amikor végre abbahagyta az evezést, és ismét hátrapillantott, a halászfalu csak egy kockaalakzat volt, fehér foltokkal körbevéve – mint az új idők örökösen terjedő penésze: a nap fényében világító hotelek.

Ucańan érezte, amint a félelem kezd lassan felfelé kúszni a szívéig. Ilyen messzire még sohasem merészkedett. Caballitóval még nem. Isten a megmondhatója, hogy deszkával a talpa alatt egészen más volt, mint a keskeny, hegyes csőrű nádköteggel a feneke alatt. Talán a hajnali pára tévesztette meg, de egészen biztosan volt vagy tizenkét kilométer közte és Huanchaco között, ha nem több.

Egyedül volt.

Ucańan egy pillanatra mozdulatlan maradt. Egy rövid imát küldött San Pedróhoz, hogy tele zsákmánnyal, szerencsésen és épségben vigye haza a csónakot. Majd mélyet szippantott a sós reggeli levegőből, elővette a calcalt, és sietség nélkül a tengerbe engedte. A horgokkal teletűzdelt csomók lassan eltűntek az üveges sötétségben, míg csak a piros bója úszott a csónak mellett.

Mi történhetett volna vele? Az időjárás szép volt, és ezenkívül Ucańan pontosan tudta, hogy hol van. A közvetlen közelben, a tenger fenekén egy kihűlt lávából alakult sziklavonulat húzódott. A csúcsok közvetlenül a felszín alatt voltak. Tengeri növények, kagylók és rákok népesítették be. Rengeteg kishal lakott a repedésekben és barlangokban. De a nagyobb fajták, a tonhal, a bonito és a kardhal is felbukkantak, hogy itt vadásszanak. A halászhajóknak túl veszélyesek voltak ezek a vizek, mert az éles sziklaperemek felhasították volna az aljukat. Emellett ez a terület nem is adott eleget egy nagyobb fogáshoz.

A caballito bátor lovasának azonban ez a kevés is több lett volna, mint elég.

Ucańan ma először mosolyogta el magát. Csónakja le és fel hintázott. A hullámok itt alig érezhetően nagyobbak voltak, mint a közvetlen partközelben, de még mindig nagyon kényelemesen érezhette magát nádtutaján. Kinyújtóztatta tagjait, és belepislogott a Napba, amely halovány-sárgán kúszott fel a hegyek mögül. Majd ismét felkapta evezőjét, és néhány csapással az áramlatba terelte a caballitót. Letérdelt és felkészült rá, hogy a következő órákban a bóját fogja figyelni, ami a csónak mellett ringott a hullámokon.

Alig egy óra alatt három bonitót fogott. Zsírosan csillogtak a caballito nyitott tárolórészében.

Ucańan egyre jobb kedvre derült. Ez jobb volt, mint az utóbbi négy hét fogása együttvéve. Alapjában véve már most visszatérhetett volna, de ha már itt volt, ugyanúgy várhatott is. A nap nagyon kedvezően indult. Lehetséges, hogy a folytatás még kedvezőbb lesz.

Ezenkívül több idővel rendelkezett, mint szerette volna.

Miközben a caballitót az áramlat a sziklák mellett sodorta, hosszabb kötélre engedte a calcalt, és figyelte, amint a bója ugrándozva távolodik. Közben leste a vízfelszínt, esetleges világos foltok után kutatva, mivel ezek a sziklák közelségét jelentették. Helyesen tette, hogy kellő távolságot tartott a háló biztonsága érdekében. Ásított.

A kötélen enyhe rántást érzékelt.

A következő pillanatban a bója eltűnt a hullámok között. Majd ismét felbukkant, felszökött a magasba, néhány másodpercig vadul ide-oda táncolt, majd eltűnt.

Ucańan megragadta a kötelet. Olyan erősen feszült a markába, hogy lehorzsolta a bőrt a tenyeréről. Káromkodott. A következő pillanatban a caballito az oldalára feküdt. Ucańan elengedte a kötelet, hogy visszanyerje egyensúlyát. Mélyen a víz alatt a bója vörösen villant. A kötél meredeken lefelé állt, feszesen, mint az íj húrja, és lassan lehúzta a kis nádcsónak hátulját.

Mi az ördög történhetett?

Valami fennakadhatott a hálón, valami nagy és nehéz. Egy kardhal talán. De a kardhal sebesen magával rántotta volna a caballitót. Akármi is akadt a hálóba, az lefelé akart úszni.

Ucańan lázas igyekezettel próbálta ismét elkapni a kötelet. Újabb rántás rázkódtatta meg a csónakot. Előreesett, és a vízben találta magát. Alámerüléskor víz került a tüdejébe. Köhögve, prüszkölve bukkant fel, és látta, hogy a caballito félig elmerült. A hegyes orr meredeken meredt az égbe. Az alámerült nyílt tárolórészből a bonitók visszaúsztak a tengerbe. Ettől a látványtól düh és elkeseredettség fogta el. Elvesztek. Nem tudott utánuk merülni, mert mindkét keze el volt foglalva a caballito, és egyszersmind önmaga megmentésével.

Egy egész délelőtt zsákmánya. Mind odaveszett!

Kicsivel arrébb az evező sodródott. Ám most figyelemre sem méltatta. Később is elmehet majd érte. Minden erejével az orra vetette magát, és igyekezett lenyomni azt. Így teljesen víz alá került, a caballitóval együtt, amit még mindig kegyetlenül húzott valami lefelé. Lázas igyekezettel kúszott a sikamlós nádkötegen a hátsó részhez. Jobb kezével a tároló részben matatott, végre megtalálta, amit keresett. San Pedrónak legyen hála! A kését szerencsére nem mosta ki a víz, és a búvármaszkját sem, ez a calcal mellett a legértékesebb vagyontárgya.

Egyetlen mozdulattal vágta el a kötelet.

A caballito azonnal felfelé iramodott, miközben Ucańant megpörgette a tengelye körül. Látta az eget maga fölött forogni, ismét teljesen víz alá került, míg végül lihegve a nádcsónakon találta magát, amely úgy ringott most, mintha semmi sem történt volna.

Zavarodottan felegyenesedett. A bóját nem látta sehol. Pillantása az evezőt kereste. Nem messze tőle, a hullámokon táncolt. Kezeivel odairányította a caballitót, míg végül elérte és magához húzta. Maga elé tette az evezőt, és figyelte a közvetlen környezetét.

Ott voltak. A világos foltok a kristálytiszta vízben.

Ucańan hosszan és hangosan káromkodott. Túl közel került a tenger alatti képződményekhez és a calcal beleakadt a sziklába. Nem csoda, hogy lefelé húzta. Hibát követett el. Átadta magát az idióta ábrándozásoknak. És ahol a háló, ott a bója is. Míg a sziklába van akadva, addig nem tud felúszni, mivel szorosan a hálóhoz van kötve.

Ucańan gondolkodott.

Igen, ez a válasz, így kellett történnie. Mégis megdöbbentette az a hirtelen támadt erő, amely hajszál híján a vesztébe sodorta. Az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a háló fennakadt a sziklákon; de kételyét nem sikerült teljesen eloszlatnia.

A háló elveszett!

Nem engedhette meg magának a háló elvesztését.

Gyors evezőcsapásokkal visszairányította a caballitót a rövid dráma színhelyére. A vízbe meredő tekintettel igyekezett valamit felismerni a tiszta, átlátszó tengerben, de elmosódó világos alakzatok kivételével semmit sem látott. Hálónak és bójának semmi nyoma.

Valóban itt történt?

Tengerész volt. Egész életét a vízen töltötte. Minden technikai felszerelés nélkül is tudta, hogy jó helyen van. Itt kellett elvágnia a kötelet, hogy a nádcsónak ne szakadjon ketté. Valahol ott lent van a hálója.

Vissza kell szereznie.

Még ha tíz kísérletébe is kerül! Ha fél napig tart, akkor sem mondhat le a hálóról.

Ekkor megpillantotta a bóját.

Körülbelül tíz-tizenöt méter mélyen lebegett egy kiugró sziklapárkány fölött. A háló közvetlenül alatta volt. Úgy tűnt, hogy több helyen is beakadt. Apró zátonylakó halak rajzották körül, de egyből eltűntek, amint Ucańan közelebb ért. Lábaival nekiveselkedett a sziklának és igyekezett kiszabadítani a calcal megmaradt részeit. Az áramlat lebegtette kigombolt ingét.

Eközben észrevette, hogy a háló teljesen szétszakadt.

Értetlenül bámult a pusztításra. Ezt a sziklák egyedül nem tehették, vélekedett.

Mi az ördög dühöngött idelent?

És hol van ez a valami most?

Nyugtalanul kezdett neki a háló kiszabadításának. A látottak alapján többnapos foltozómunka várt rá. Tüdejében lassan fogyatkozott a levegő. Elsőre talán nem sikerül neki, de még egy szétszakadt calcal is jelentős értékkel bír.

Nem folytatta.

Nem volt értelme. Fel kell úszni, a caballito után nézni, és még egyszer alámerülni.

Miközben erről gondolkodott, hirtelen változás ment végbe környezetében. Először azt gondolta, hogy egy felhő takarta el a napot.

A sziklákról eltűntek a táncoló fények, a képződmények és növények nem vetettek árnyékot...

Visszahőkölt.

Kezei, a háló, minden veszített a színéből és halványodni kezdett. A felhők nem magyarázták ezt a hirtelen változást. Másodperceken belül elsötétült az ég Ucańan feje fölött.

Elengedte a calcalt, és felfelé tekintett.

Ameddig a szem ellátott, közvetlenül a vízfelszín alatt egy óriási raj karhosszúságú, fénylő hal verődött össze. Megdöbbenésében Ucańan tüdejéből kiszökött a levegő egy része. Gyöngyözve, buborékolva tört a felszín felé. Nagyon meglepődött azon, hogy honnan jöhetett ez az óriási halraj ilyen hirtelen. Soha még csak hasonlót sem látott. A haltestek nem mozdultak, csak néha fedezte fel egy-egy haluszony villanását. Ekkor hirtelen néhány fokos elmozdulás ment végbe a rajon, amit mindegyik egyszerre, pillanatok alatt hajtott végre. Úgy tűnt, mintha a testek még szorosabban simulnának egymáshoz.

Bár ez egy halraj tipikus viselkedési formája, mégis úgy érezte, mintha valami nem volna egészen rendjén. Nem annyira a halak viselkedése nyugtalanította, inkább maguk a halak.

Egyszerűen túl sokan voltak.

Ucańan forgolódott, de amerre csak nézett, végtelenbe veszett a halak iszonyú tömege. Egyenesen felfelé tekintett, és a testek közötti kis résen át megpillantotta a caballito árnyékát a lágyan ringó, csillogó felszínen. Majd ez a piciny rés is összezárult felette. Még sötétebb lett, a megmaradt levegő fájdalmasan égette a tüdejét.

Aranymakrélák, suhant át rajta a gondolat.

Visszatértükben már senki sem bízott. Örülnie kellett volna. Az aranymakréla igazi kincsnek számított a piacon, egy teli szák belőlük nemcsak a halászt, hanem családját is jó ideig ellátta.

De Ucańan nem érzett őrömet.

Ehelyett megszállta a rémület.

Ez a raj hihetetlen volt a számára. Betöltötte a teret körülötte látóhatártól látóhatárig. A makrélák tették volna használhatatlanná a calcalt? Egy raj aranymakréla? De hogyan lehetséges ez?

El kell tűnnöd, mondta magában.

Elrugaszkodott a szikláról. Erőltetett nyugalommal siklott felfelé, levegője maradékát kifújva. A szorosan simuló haltestek felé tartott, amelyek elválasztották a vízfelszíntől, a napfénytől és a csónakjától. Eközben minden mozgás megszűnt a rajban, egy végtelen, közönyös, haltekintetű csoportosulás nézett szembe vele. Úgy érezte, hogy miatta tűntek fel a semmiből, mintha csak rá vártak volna.

Meg akarják akadályozni, hogy feljussak, suhant át az agyán. Nem akarják, hogy eljussak a csónakhoz.

Elfogta a vad rémület. A szíve ki akart ugrani a helyéből. Már nem ügyelt a sebességére, a szétszakadt calcalra és a bójára, még a caballitója sem jutott eszébe, csak arra tudott gondolni, hogy a szörnyű sűrűséget maga felett áttörje, és visszajusson a felszínre, vissza a fénybe, a saját elemébe, biztonságba.

Néhány hal kitért előle.

A tömeg közepéből valami Ucańan felé kígyózott.

Nemsokára megélénkült a szél.

Még mindig nem volt felhő az égen. Szép nap volt, és az is maradt. A hullámzás kicsit megerősödött, de nem nagyon. Kicsiny csónakjában még így is kényelmesen érezhette volna magát az ember.

De ember nem volt látható.

Senki sem volt közel és távol.

Csak a caballito; fajtájának egyik utolsó tagja, sodródott lassan a nyílt óceán felé.

ELSŐ RÉSZ

ANOMÁLIÁK

A másik angyal is kitölté az ő poharát a tengerbe; és olyanná lőn, mint a halott vére; és minden élő állat meg-hala a tengerben. A harmadik angyal is kitölté az ő poharát a folyóvizekbe és a vizek forrásaiba; és lőn vér. És hallám, hogy a vizek angyala ezt mondja vala: Igaz vagy, Uram...

János, Jelenések könyve, 16, 3-5.

A múlt héten egy óriási, azonosítatlan állati maradványt sodort a tenger a chilei partokra, amely a levegőn gyorsan bomlásnak indult. A chilei parti őrség adatai szerint az alaktalan anyag csak egy darabkája annak a nagyobb tömegnek, amit előzőleg láttak a vízen sodródni. A chilei szakértők nem találtak csontokat, amik egy gerinces állat esetében még bomlásnak indult állapotában is meglennének. Az anyag túl nagy ahhoz, hogy bálnabőr legyen, és nem is olyan a szaga. Eddigi ismereteink szerint megdöbbentő hasonlóságot mutat a „globster”-nek keresztelt zselés anyaggal, amely több ízben is partra vetődött az elmúlt idők során. Az állat fajtája nem határozható meg, és csak feltételezések vannak róla.

CNN, 2003. április 17.

Március 4.

Trondheim, norvég partok

A kisváros túl nyugalmas volt ahhoz, hogy egyetemeknek és főiskoláknak adjon otthont. Különösen a Bakklandetben és a Mollenberg-hegyen nem akart összeállni egy technológiai metropolisz képe. A korszerűsített faházak, parkok és falusi templomok, a folyóparti cölöpházak és a festői hátsóudvarok tarka idillje közepette nem a fejlődés és haladás jutott feltétlenül az ember eszébe, habár az NTNU, Norvégia legnagyobb műszaki egyeteme csak egy saroknyira volt.

Alig akad még egy város, amelyik ilyen zseniálisan ötvözi a múltat és a jövőt. Sigur Johanson nagyon szerencsésnek tartotta magát, amiért Mollenbergs időtlenséget sugárzó Kirkegata kerületében lakhatott, egy okkerszínű, homlokdíszes épületben, fehérre festett lépcsőkkel és cirádás ajtófélfával a ház földszintjén, ami minden hollywoodi rendezőnek könnyeket csalt volna a szemébe. Áldotta a sorsot, hogy tengerbiológiával, a jelen idők egyik legérdekesebb tudományágával foglalkozhatott, habár az itt és a most nem érdekelte különösebben. Johanson látnoki képességgel bírt, és mint ilyen ember, a teljesen újért ugyanúgy rajongott, mint az elmúlt ideálokért. Élete Jules Verne szellemében telt. Senki sem egyesítette találóbban a gépkorszak forró leheletét a konzervatív lovagiassággal és a valószerűtlen utáni vágyakozással, mint a nagy francia író. Csak a jelen volt számára olyan, mint a csiga, amely a dolgok kényszerűségét és profanitását cipeli hátán. A jelennek nem volt helye Sigur Johanson saját mikrokozmoszában. Ő csak szolgálta a jelent, felismerte, hogy mit kíván tőle, gazdagította tárházát, de mélyen megvetette azért, ami belőle kialakul.

Késő délelőtt terepjárójával a csillogó Nivelda folyó jobb partján, a téli Bakklandeten keresztül az NTNU kutatási telepére hajtott. Egy egész hétvégét szánt a múltnak. Az erdőkben töltötte idejét, falvakat keresett fel, melyek távol estek a rohanó időtől. Nyáron a Jaguarjával ment volna, a csomagtartóban frissen sült kenyér és libamájpástétom a csemegéstől, valamint egy kis üveg fűszeres tramini, a kedvenc 1985-ös évjárata. Amióta Oslóból ideköltözött, egy sor olyan helyet fedezett fel, amelyeket nem özönlöttek el a nyugalomra vágyó trondheimiek és a turisták. Két éve legnagyobb örömére rátalált egy eldugott tó partján lévő, kis vidéki házra, amely erősen tatarozásra szorult. Sok időbe került, mire felkutatta a tulajdonosát, aki az állami kőolaj-kitermelő vállalatnál, a Statoilnál töltött be magas posztot, és közben már Stavangerben élt. Az adásvétel viszont pillanatok alatt zajlott le. A tulajdonos örült neki, hogy valaki megveszi tőle az épületet és nevetségesen alacsony áron túladott rajta. A következő hetekben Johanson felújíttatta az omladozó házat néhány illegálisan bevándorolt orosszal. Addig alakíttatta, amíg a leginkább egy 19. század végi, bohó úr vidéki örömtanyájához hasonlított, legalábbis az ő elképzelései szerint.

Hosszú nyári estéken a verandán ült, kilátással a tóra, a klasszikusok közül is a látnokokat olvasta, Thomas Moortól kezdve Jonathan Swiftig és H. G. Welssig, hallgatta Mahlert, Sibeliust, Glenn Gould zongorajátékát és Bruckner szimfóniáit. Igen nagy könyvtárra tett szert. Ugyanúgy, mint a CD-iből, kedvenc könyveiből is kettő volt. Sem az egyikről, sem a másikról nem volt hajlandó lemondani, bárhol is tartózkodott.

Johanson felhajtott az enyhén emelkedő terepre. Előtte állt az NTNU 20. század eleji, hóval borított, kastélyhoz hasonlító főépülete. Mögötte terült el az egyetemi rész, előadótermeivel és laboratóriumaival. Tízezer, egy kisebb városnyi diák népesítette be a környéket. Mindenhol lármás tevékenység folyt. Johanson elégedetten sóhajtott. Csodálatos és kifejezetten ösztönző volt a magányosan töltött idő a tónál. Múlt nyáron néhány alkalommal magával vitte a kardiológiai osztályvezető asszisztensnőjét is, akit a közös előadásokon ismert meg. Elég gyorsan a lényegre tértek, de a nyár végén Johanson befejezettnek tekintette a románcot. Nem akarta elkötelezni magát, mindamellett megőrizte realitásérzékét is. Ötvenhat éves volt. A nő harminc évvel fiatalabb. Szép volt együtt a néhány hét, de elképzelhetetlen egy egész élet; Johanson sohasem engedett senkit túl közel magához.

Leparkolt a számára fenntartott helyre és átment a téren a természettudományi intézetbe. Annyira belefeledkezett a hó látványába, hogy kis híján észre sem vette az ablaknál álló Tina Lundot.

– Kicsit késtél! – szurkálódott a nő. – Beboroztál, vagy valaki nem engedett el?

Johanson mosolygott. Tina Lund a Statoilnak dolgozott, és mostanában sokat forgolódott a Sintef alapítvány független kutatóintézeteiben, amelyek a legnagyobbak közé tartoztak Európában. Főleg a norvég tengeri cégek profitáltak rengeteget a Sintef korszakalkotó fejlesztéseiből. Trondheim jó hírét, mint technológiai kutatási központ, többek között a Sintef és az NTNU szoros együttműködésének köszönhette. A Sintef épületeivel tele volt a környék. Tina Lund rövid idő alatt magas karriert futott be, és az új nyersolajlelőhelyek kutatásának projektvezető-helyettesi beosztásáig tornázta fel magát. Csak néhány hete vert tábort a Tengerészeti Technikai Intézetben, a Marintekben, ami szintén Sintef-érdekeltség.

Johanson megcsodálta magas, nyúlánk testét, mialatt kibújt a kabátjából. Kedvelte Tinát. Hajszál híján létrejött köztük valami néhány évvel ezelőtt, de valahol félúton megegyeztek, hogy megmaradnak a barátságnál. Azóta megosztották egymás között a munkával kapcsolatos élményeiket, és alkalomadtán együtt ebédeltek.

– Az idős embereknek ki kell pihenniük magukat – válaszolta.

– Kérsz kávét ?

– Igen, ha van.

Benézett a titkárságra, talált egy egész kanna kávét, a titkárnőjét viszont sehol.

– Csak tejet – kiáltott utána Lund.

– Tudom – Johanson kiöntötte a kávét két nagy csészébe, az egyikbe tejet öntött, és visszament az irodájába. – Mindent tudok rólad. Már elfelejtetted?

– Olyan messzire te nem jutottál nálam.

– Nem, hálaistennek! Ülj le! Mi szél hozott ide?

Lund elvette a kávét, belekortyolt, és már helyet is foglalt.

– Egy féreg, legalábbis ezt feltételezem.

Johansonnak felszökött a szemöldöke. Lund utánozta az arckifejezését, mintha állásfoglalást várna tőle, még mielőtt feltette volna a kérdést. Ez jellemző volt rá, a türelmetlenség és a temperamentumosság. Johanson ivott a kávéjából.

– Feltételezed?

Válasz helyett az ablakpárkányról levett egy acéltartályt, és Johanson elé rakta az asztalra. Be volt zárva.

– Nézz bele!

Johanson felnyitotta a tetejét. A tartály félig volt vízzel. Valami hosszú, szőrös mozgott benne. A férfi figyelmesen nézte.

– Van fogalmad, hogy mi lehet?

Vállat vont.

– Férgek. Két szép nagy példány.

– Mi is ezen a nézeten vagyunk. Csak a fajtáját meghatározni, az okoz még egy kis fejtörést.

– Mert nem vagytok képzett biológusok. Ezek sörtésférgek, ha ez neked mond valamit.

– Tudom, hogy azok. Meg tudnád vizsgálni és osztályozni őket? Elég gyorsan kellene a jelentésed.

– Hát... – Johanson mélyebbre hajolt a kis tartály fölé. – Amint azt már említettem, ezek határozottan sörtésférgek. Egyébként nagyon csinosak. Szép tarkák. A tengerfenék tele van ilyen és hasonló csúszómászó élőlénnyel, fogalmam sincs, melyik fajhoz tartoznak. Min töritek a fejeteket?

– Ha legalább ezt tudnánk.

– Még ezt sem tudjátok?

– A kontinenslemez pereméről származnak, 700 méter mélyről. Johanson az állát vakargatta. Az állatok a tartályban ide-oda mozogtak és rángatóztak. Enni akarnak, csakhogy itt nincs semmi ehető számukra. Figyelemre méltónak találta, hogy még élnek egyáltalán. A legtöbb organizmusnak nem tesz jót, ha ilyen mélységből felhozzák.

Felpillantott.

– Megnézhetném magamnak őket. Talán holnap.

– Az nagyon jó volna – szünetet tartott. – Neked feltűnt valami, láttam a szemedben, igaz?

– Talán.

– Mi az?

– Nem tudnám határozottan megmondani, nem vagyok fajkutató. Mindenféle színben és formában léteznek sörtésférgek. Én sem ismerem a teljes kínálatot, pedig elég sokat tudok róluk. Ezek itt nekem úgy tűnnek, mintha... nem, mégsem, sajnálom, nem tudom pontosan.

– Kár – Lund arca elsötétült, majd hirtelen mosolyogni kezdett. – Miért nem veted bele magad a vizsgálatokba most, és közlöd velem az eredményeidet ebéd közben?

– Olyan gyorsan? Mit gondolsz, mi a dolgom ezen a helyen?

– Ha ilyen időpontban jössz be, nem fulladhatsz bele a temérdek munkába.

Sajnos igaza volt.

– Na jó – sóhajtott Johanson. – Felőlem találkozhatunk a kávézóban egy órakor. Kivághatok pici darabkákat belőlük, vagy közelebbi barátságot szerettél volna kötni velük?

– Tégy, amit jónak látsz. Később találkozunk Sigur.

Kirohant, Johanson utánanézett. Lehet, hogy mégis mókás lett volna, ha összejön vele. De Tina Lund élete rohanó tempóban telt. Túl kapkodó lett volna számára, aki a világot szemlélni szerette, és mások után rohangálni semmi áron sem akart.

Átnézte a postát, majd elintézett néhány halaszthatatlan hívást, mielőtt a tartályt átszállította a laboratóriumba. Nem volt kétsége afelől, hogy ezek policheték. A piócához hasonlóan a gyűrűs férgek törzsébe tartoznak, és nem különösebben összetett életformák. Amiért a zoológusokat mégis érdekelték, annak más oka volt. A policheték a legősibb ismert életformákhoz tartoztak. Az őskövületek arról tanúskodnak, hogy a középső kambrium óta változatlan formában léteznek, pedig az majd' 500 millió évvel ezelőtt volt. Édesvizekben és nedves talajban alig találkozhatunk velük, de valamennyi tengerben nagy számban élnek. Fellazítják a tengerfeneket, és táplálékként szolgálnak a halaknak és a rákoknak. A legtöbb ember viszolyog tőlük, már csak azért is, mert a példányok az alkoholos konzerválás következtében elveszítik pompás színüket. Johanson úgy tekintett rájuk, mint egy elveszett világ túlélőire, és amit látott, rendkívüli szépséggel bírt számára. Néhány percet nézte a rózsaszín testeket polipszerű karjaikkal és fehér sörtepamacsukkal, majd egymás után lecsöpögtette őket magnézium-klorid oldattal, hogy ellazítsa az izmaikat. Több módszer áll rendelkezésre egy féreg megöléséhez. Az általános eljárás az, hogy alkoholba teszik őket, vodkába vagy tiszta szeszbe. Emberi szempontból nézve ez szép, bódult halálnak tetszik; nem a legrosszabb fajtája az elmúlásnak. A férgek ezt másként látják, haláltusájukban ilyenkor kemény csomóvá zsugorodnak össze, ha előtte nem lazították el őket kellőképpen. Az állatkák izomzata ilyenkor elernyedt, ezután azt lehetett velük tenni, ami csak tetszik.

Óvatosságból az egyiküket lefagyasztotta, ha esetleg egy későbbi időpontban szükség lenne egy genetikai analízisre vagy stabil izotópvizsgálatra. A másikat alkoholban fixálta, még nézte néhány percig, majd ráfektette egy munkapadra, és megmérte a hosszát. Majdnem tizenhét centiméter, jegyezte fel magának. Aztán hosszában felvágta, miközben elismerően füttyentett.

– Tyűha! – mondta. – Micsoda fogacskáid vannak.

A belső felépítése is egyértelműen azt támasztotta alá, hogy ez egy karakterisztikus gyűrűsféreg. Az ormánya, amit zsákmányszerzéskor villámgyorsan ki tudott lövellni, most összezsugorodva lapult testnyílásában. Tele volt kitinállkapcsokkal, és több sor apró foggal. Johansonnak már volt dolga egy egész sor ilyen lénnyel, ismerte őket kívül belül, de még olyannal nem találkozott, amelynél ekkorák lettek volna ezek az állkapcsok. Minél tovább szemlélte, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy ez a faj még ismeretlen.

– Milyen praktikus. Dicsőség és tisztelet! Mikor találunk manapság egy új fajt?

Nem volt teljesen biztos magában, ezért az intranethez fordult tanácsért, egy ideig tallózgatott az adatdzsungelben. Tényleg döbbenetes volt ez a féreg. Létezett is, meg nem is. Most már igazán kíváncsivá tette. Annyira belemélyedt a munkába, hogy majdnem megfeledkezett arról, miért is tanulmányozza a kicsi állatot. Amikor az egyetem üvegtetős utcáin át a kávézóba sietett, már majdnem negyedórás késésben volt. Berontott, meglátta Tina Lundot egy sarokasztalnál, amint feléje integet.

– Sajnálom – mondta. – Régóta vársz?

– Órák óta. Mindjárt éhen halok.

– Válasszuk a pulykavagdaltat – javasolta Johanson. – Múlt héten kitűnő volt.

Lund kisasszony bólintott. Aki ismerte Johansont, tudhatta, hogy ízlés dolgában meg lehet bízni benne. Tina kólát, Johanson pedig egy pohár chardonnay-t rendelt. Miközben az orrát a pohárban tartotta, esetleges dugószag után szaglászva, Lund idegesen csúszkált a székén.

– És?

Johanson ivott egy kortyot, és nagyokat cuppogott.

– Remek. Friss és kifejező.

Tina értetlenül nézett rá, majd forgatni kezdte a szemét.

– Jól van, jól van. – Visszatette a poharat, és keresztbe tette a lábát. Valahogy örömét lelte abban, hogy a nő idegeit felkorbácsolja. De aki hétfőn reggel munkával traktálja, az megérdemli, hogy egy kissé a kínpadra vonják. – Sörtésférgek, a gyűrűs férgek törzsébe tartoznak, eddig el is jutottunk. De ne várj tőlem kimerítő beszámolót, az hetekbe, hónapokba telik. Egyelőre a két példányodat a mutációk közé, vagy egy új fajba sorolnám, esetleg mindkettőbe, hogy pontos legyek.

– Minden vagy, csak pontos nem.

– Bocsáss meg. Honnan is hoztátok fel ezeket az izéket?

Lund leírta a pontos helyet. Meglehetősen távol esett a szárazföldtől, ott, ahol a norvég kontinenslemez a mélybe zuhan. Johanson figyelmesen hallgatta.

– Megkérdezhetem, hogy mit kerestek ott?

– Tanulmányozzuk a tőkehalakat.

– Csak nem, van még belőlük? Micsoda öröm!

– Hagyd a vicceket! Te is tudod, milyen akadályokba ütközhet, ha kőolajat akarunk ott kitermelni. Nem szeretnénk, ha később a fejünkhöz vágnák, hogy nem figyeltünk oda mindenre.

– Platformot akartok építeni? Azt hittem, hogy visszaesett a kitermelés.

– Ez pillanatnyilag nem az én gondom – mondta Lund ingerlékenyen. – Az én gondom az, hogy lehet-e egyáltalán építeni. Ennyire messze kint még nem fúrtunk. Meg kell vizsgálni a technikai feltételeket, és be kell bizonyítani, hogy környezet kímélően dolgozunk. Tehát odamegyünk, megnézzük, mik úszkálnak ott, és milyenek a környezeti feltételek, nehogy megsértsünk valamit.

Johanson bólintott. Lund még mindig az Északi-tengeri Konferencia eredményeivel viaskodott. A halászati minisztérium kifogásolta, hogy naponta több millió tonna szennyezett ipari vizet pumpálnak a tengerbe. A szennyezett vizet az olajjal együtt a fenék alól juttatja ki az Északi-tengeren és Norvégia partjainál a számtalan part menti telep. Ezek évmilliókig össze voltak keveredve, és közben vegyi anyagokkal telítődtek. Kitermeléskor csak mechanikusan választják szét az olajrögöktől, és közvetlenül a tengerbe engedik vissza. Évtizedekig senki sem vonta kétségbe ezt a gyakorlatot. Míg a kormány megbízta a Norvég Tengerbiológiai Intézetet, készítsen felmérést, amelynek eredményei megrázták a környezetvédőket és az olajcégeket egyaránt. Bizonyos anyagok a szennyezett ipari vízben kihatással voltak a tőkehal szaporodási ciklusára. Úgy hatottak, mint a női hormonok. A hím példányok terméketlenné váltak vagy egyenesen nemet cseréltek. Időközben kitűnt, hogy más fajok is veszélyben vannak. Azonnal kezdeményezték a szennyezett víz tengerbe juttatásának beszüntetését, ami kényszerítette az olajcégeket, hogy új alternatíva után kutassanak.

– Nagyon helyes, hogy a körmötökre néznek – mondta Johanson. – Minél alaposabban, annál jobb.

– Tényleg sokat segítesz nekem – Lund sóhajtott. – Valójában jó mélyen végeztünk szeizmikus méréseket, és leküldtük a búvárrobotot 700 méterre, hogy képeket készítsen.

-Férgekről.

-Nagyon meglepődtünk. Nem gondoltuk, hogy ott találjuk őket.

– Badarság. Férgek mindenhol előfordulnak. És hétszáz méter felett? Ott nem találtatok belőlük?

– Nem – Lund idegesen csúszkált a székén. – Mi van most ezekkel az átkozott dögökkel? Szeretném az aktát elintézettnek tudni, rengeteg munka vár még ránk.

Johanson az állát vakargatta.

– A férgeiddel az a probléma, hogy tulajdonképpen két féregről van szó.

Ismét értetlenül nézett rá.

– Természetesen, hiszen ketten vannak.

– Nem erre gondoltam. A nemükre értettem. Ha nem tévedek, egy nemrégen felfedezett fajról van szó, amelyről röviddel ezelőtt még nem is tudtunk. A Mexikói-öbölben találtak rájuk, ahol a tenger alján élnek, és baktériumokkal táplálkoznak, amik viszont metánt használnak fel energia- és szaporodási forrásként.

– Metánt mondtál?

– Igen. És itt kezd a dolog izgalmas lenni. A férgeid túl nagyok. Arra gondolok, hogy vannak sörtésférgek, amelyek két méter hosszúra, sőt nagyobbra is nőnek, magas kort érnek el, de azok másmilyenek és teljesen máshol élnek. Ha a tieid megegyeznek a mexikói-öbölbeliekkel, akkor felfedezésük óta rendesen megnőttek. Azok alig érik el az öt centimétert, a tieid pedig háromszor hosszabbak. Ezenkívül Norvégia kontinentális szakadéka környékén még senki sem találkozott velük.

– Érdekes. Hogyan magyarázod ezt?

– Te tréfálsz velem? Nem tudom megmagyarázni. Az egyetlen válasz, ami kéznél van, hogy egy új fajt találtatok. Gratulálok. Külsőleg a mexikói jégféregre hasonlít, de más jellemzői alapján egy egészen másikra. Jobban mondva egy féregősre, amelyről azt hittük eddig, hogy már régen kihalt. Egy kis őskori szörnyeteg. Csodálkozom azon... – habozott.

– Min is? – siettette volna Tina.

– A területet az olajtársaságok emberei olyan alaposan átfésülték, hogy egy ekkora féreg már régen fel kellett volna hogy tűnjön valakinek. Vagy mindnyájan vakok voltak, vagy a kis barátaid nem voltak ott azelőtt. Lehet, hogy még mélyebbről származnak.

– Ami felveti a kérdést, hogy hogyan jutottak ilyen magasságba – Tina hallgatott, majd azt kérdezte: – Mikor leszel kész a jelentéssel?

– Látom már, megint stresszelni akarsz.

– Mindenesetre nem tudok egy egész hónapot várni!

– Jól van már – Johanson védekezően emelte fel kezeit. – Elküldöm a férgeidet szerte a világba, elvégre minek tartom az embereimet. Adj két hetet. De ne próbálj még ebből is alkudni. Gyorsabban azt Istennek se fog menni.

Tina nem válaszolt. Miközben a semmibe bámult, kihozták az ételt, de hozzá sem nyúlt.

– És metánnal táplálkozik?

– Metánt fogyasztó baktériumokkal – javította ki Johanson. – Ez egy bonyolult szimbiózis, amelyről okosabbak többet tudnának neked mesélni, de ez arra a féregre érvényes, amelyről azt gondolom, hogy rokonságban van a tiéddel. Még semmi sincs bizonyítva.

– Ha nagyobbak, mint a mexikóiak, akkor biztosan nagyobb az étvágyuk is – morfondírozott Tina.

– Nagyobb, mint a tiéd, az már biztos – mondta Johanson Tina tányérjára pillantva. – Egyébként jó volna, ha további példányokat tudnál hozni a szörnyecskéidből.

– Ezen ne múljon.

– Van még nálatok?

– Kerek egy tucattal. De ott lent van még több.

– Sok?

– Saccolnom kell – szünetet tartott. – De azt mondanám, néhány millió.

Március 12.

Vancouver-sziget, Kanada

A napok jöttek és mentek, de az eső maradt.

Leon Anawak nem emlékezett rá, mikor esett egyfolytában ilyen sokáig megállás nélkül. Kinézett az egyformán sima óceánra. A horizont egy vékony, higanyszínű vonal volt a víztükör és a mélyen csüngő felhők között. A távolban mintha lélegzetvételnyi szünet rajzolódott volna ki a felhőtakarón. De pontosan nem lehetett megjósolni, akár ködöt is hozhatott. A Csendes-óceán azt küld, amit akar, és nem figyelmeztet senkit előre.

Anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a vonalat, Anawak felgyorsította a Blue Sharkot és kijjebb hajózott a tengerre. A Zodiac típusú erős motoros gumicsónak tömve volt emberrel. Tizenketten vízhatlan öltözékben, távcsővel és kamerával felfegyverkezve, éppen elvesztették a kedvüket és türelmüket. Több mint másfél órát várakoztak a szürke- és púposbálnákra, melyek februárban elhagyták Baja California meleg öblét és Hawaii vizeit, hogy megkezdjék hosszú útjukat nyári lakhelyükre, az Arktisz tengereibe. Minden alkalommal tizenhatezer kilométert tesznek meg. Utazásuk a Csendes-óceántól a Bering-tengeren át a Csukcs-tengerig, egészen a jéghatárig tartott. Ott volt számukra a paradicsom. Kedvükre lakmározhattak a bőséges bolharák- és garnéla-felhozatalból. Amikor a napok ismét rövidülni kezdtek, visszaindultak a Mexikó felé vezető, hosszú úton, ott szülték meg kicsinyeiket, védve legnagyobb ellenségüktől, az orkától. Évente kétszer haladtak el Brit-kolumbia és a Vancouver-sziget partjai előtt. Ezekben a hónapokban Tofm, Ucluelet és Victoria bálnafigyelő állomásai megteltek.

Nem úgy, mint az idén.

Egyik vagy másik faj egy példányának már régen oda kellett volna tartania a fejét vagy uszonyát a kötelező fénykép elkészítéséhez. Akkora volt a valószínűsége, hogy ebben az időszakban felbukkannak a várt emlősök, hogy a Davies Bálnafigyelő Állomáson garanciát vállaltak érte. Ellenkező esetben egy ingyenes második utat biztosítottak. Előfordult, hogy néhány óráig nem láttak bálnát, egy egész nap már kifejezetten szerencsétlen esetnek számított. Egy egész hét viszont már okot adott aggodalomra, de ez jóformán még sosem fordult elő.

Viszont most úgy látszott, hogy a bálnák eltűntek Kalifornia és Kanada partjai között. A mai napon is elmaradt a nagy kaland. A kamerákat visszacsomagolták. Ma este sem lesz mit mesélni otthon, azonkívül, hogy egy szép sziklapart mellett hajóztak el, amely nem látszott az esőfüggönytől.

Anawak, aki megszokta, hogy a megfigyeléshez magyarázatokat és kommentárokat fűz, úgy érezte, hogy a nyelve felragad a szájpadlására. Az elmúlt másfél órában elmesélt minden érdekes történetet és anekdotát a környékről, hogy a turisták kedve ne lohadjon le teljesen, de úgy tűnt, senki sem akar már hallani bálnákról és medvékről, kimerült az elterelő hadműveletektől. A fejében a bálnák távollétének lehetséges okai keringtek. Talán inkább a fizetővendégek távolmaradásáról kellett volna gondolkodnia, csak hát nem tudta megtagadni önmagát.

– Visszatérünk – határozta el.

Csalódott némaság volt a válasz. A visszaúthoz a Clayoquoe Soundon keresztül kellett vagy háromnegyed óra. Úgy döntött, legalább a délutánt gyors tempóban fejezi be. Úgyis csuromvizes már mindenki. A Zodiacnak két erős motorja volt, amelyek biztosították a kellő adrenalin-mennyiséget az úton; az egyetlen, amit az embereknek most nyújtani tudott, az a sebesség volt.

Amikor már látszódtak Tofino cölöpházai és a bálnafigyelő kikötője, az eső hirtelen abbamaradt. A dombokat és a hegyeket mintha szürke kartonból vágták volna ki, csúcsuk párába és felhőkbe veszett. Anawak kisegítette az utasokat a partra, mielőtt megkötötte a Zodiacot. A felfelé vezető lépcsők csúszósak voltak. Az állomás teraszán már a következő csoport kalandvágyó gyülekezett, akik ma hiába jöttek. De Anawak nem törődött velük. Legyen ez másvalaki gondja.

– Ha ez így folytatódik, át kell nyergelnünk valami másra – mondta

Susan Stringer, amikor belépett a jegyirodába. A pult mögött állt, és prospektusokat rendezgetett az állványon. – Megfigyelhetnénk az erdei mókusokat, mit gondolsz? A bálnafigyelő egy kényelmes bazár volt, tele ruhákkal, könyvekkel, kézműves- és emléktárgyakkal. Susan Stringer irodai menedzser volt a Daviesnél. Mint egykor Anawak, ő is azért dolgozott itt, hogy fizetni tudja egyetemi tanulmányait. Anawak négy éve oklevelet szerzett, de hűséges maradt a Davieshez, mint hajóskapitány. Az elmúlt évek nyarait arra használta fel, hogy egy figyelemreméltó könyvet írjon a tengeri emlősök intelligenciájáról és társas viselkedési szokásairól. Látványos kísérleteivel kivívta a szakma elismerését. Időközben úgy kezelték, mint akinek egyre magasabban ragyog a csillaga, és elhalmozták jól csengő ajánlatokkal, amelyek tudatában a nomád és vadregényes élet ábrándja – Vancouver szigetén – egyre haloványabb lett. Anawak tudta, hogy előbb vagy utóbb engedni fog a csábításnak, és beköltözik valamelyik városba. A változás mintha már előre lett volna jelezve. Harmincegy éves volt. Hamarosan átvesz majd egy docensi vagy egy kísérletvezetői posztot az egyik nagy intézményben. Cikkeket tesz közzé a szakfolyóiratokban, kongresszusokra utazgat majd, és egy olyan ház drága, emeleti lakásában fog lakni, amelynek tövét az üzleti forgalom hullámai nyaldossák.

Kihámozta magát vízhatlan öltözékéből.

– Legalább tehetnénk valamit ellene – mondta keserűen.

– Mit tehetnél?

– Kutathatnék.

– Nem akartad a telemetrikus vizsgálatok eredményeit megbeszélni Ed Byrne-nel?

– Már megtettem.

– És?

– Nem sok minden történt, ahogy látom. Néhány barnadelfinre és fókára erősítettek adóvevőt még januárban, ez minden. Vannak adatok, de minden rögzítés abbamaradt a migráció kezdete óta. Azóta adásszünet.

Stringer a vállát vonogatta.

– Ne izgasd magad! Eljönnek, meglásd! Több ezer bálna nem vész el csak úgy.

– Talán mégis.

A nő mosolygott.

– Talán Seattle-nél dugóba keveredtek. Seattle-ben mindig dugó van.

– Nagyon vicces.

– Gyere, lazulj már el! Korábban is előfordult, hogy késtek. Mit gondolsz, találkozunk ma Schoonernél?

– Én... nem. Elő kell készítenem a kísérletet a belugával.

– Ha engem kérdezel, szerintem kicsit túlzásba viszed a munkát. Anawak a fejét rázta.

– Muszáj megcsinálnom, Susan. Nekem fontos, ezenkívül nem értek a tőzsdézéshez.

Ezt az oldalvágást Roddy Walkernek, Susan barátjának szánta. Bróker volt Vancouverben, és néhány napot Tofinóban töltött. A kikapcsolódás számára azt jelentette, hogy mindenkit felváltva hívogatott a mobiljáról, vagy üzleti tanáccsal idegesített. Mindkettőt igencsak hangosan. Stringer már régen belátta, hogy nem alakulhat ki közöttük barátság, főleg amióta egy vacsora alkalmával Walker egész este Anawak származását firtatta.

– Talán nem hiszed – mondta Susan –, de Roddyval más dolgokról is lehet beszélgetni.

– Tényleg?

– Ha kedvesen megkérik rá, akkor igen.

Ez kicsit ironikusan hangzott.

– Rendben – mondta Anawak –, majd kicsit később elmegyek. – Hülyeség! Úgysem fogsz eljönni.

Anawak mosolygott.

– Ha kedvesen megkérsz rá, akkor igen.

Természetesen nem ment volna el. Ezt tudta ő is és Susan is. Mégis azt mondta:

– Este nyolckor találkozunk, ha mégis meggondolnád magad. Talán mégis el kellene hurcolnod a lusta seggedet, lassan kagylótelep nő rá. Itt van Tom húga, és ő, nem tudom miért, de bír téged.

Tom húga nem volt éppen a legrosszabb érv. De Tom Shoemaker kereskedelmi üzletvezető volt a Daviesnél, és nem tetszett neki a gondolat, hogy ahhoz a helyhez kösse magát szorosabban, amit éppen elhagyni igyekezett.

– Meggondolom.

Stringer nevetett, a fejét rázta, és kiment.

Anawak egy ideig kisegítette a látogatókat, míg Tom leváltotta; a nap hátralévő részében ez már az ő feladata volt. Kilépett Tofino főutcájára. A Davies Bálnafigyelő Állomás mindjárt a település szélén helyezkedett el. Az épület csinos volt: faház tipikus vörös tetővel, amelyből emblémaként egy hét méter hosszú, cédrusból készült bálnauszony nőtt ki. A közvetlen szomszédságában hatalmas fenyőerdő terült el. Pont úgy nézett ki a környék, mint ahogyan azt az európaiak Kanadáról feltételezik. A bennszülöttek is hozzájárultak a kialakult képhez, esténként kimerítően ecsetelték találkozásukat barnamedvékkel a hátsókertben, vagy egy-egy lovaglásról meséltek bálnaháton. Ebből nem minden volt igaz, de a nagy része igen. Vancouver-sziget büszke volt rá, hogy itt van a kanadai indiánrezervátum. A nyugati partszakasz Tofino és Port Renfrew között, az enyhe lejtésű strandok, a magányos, évszázados fenyőkkel körbenőtt öblök, a mocsarak, a folyó és a sziklás vidék idecsábította a látogatók özönét. A partról kis szerencsével lehetett látni szürkebálnát, vidrát vagy fókát, amint a part közelében napoznak. Ha a tenger talán a kelleténél több esőt is küld a szigetre, mégis sokan úgy gondolják, ez a paradicsom.

Anawakot ez most nem érdekelte.

A település központja felé vette útját, majd jobbra fordult az egyik kis kikötő felé. Egy öreg és felújítandó, tizenkét méter hosszú vitorlás horgonyzott ott. Davie-é volt. Az állomás főnöke sajnálta a pénzt a felújításra, ezért inkább Anawaknak adta bérbe nevetséges áron. Ő inkább itt élt, mint pici apartmanjában Vancouver Cityben. Csak ha hoszszabb ideig tartózkodott a városban, akkor tette tiszteletét a lakásában.

Lement a kabinba, és hamarosan egy nyaláb irattal tért vissza az állomásra. A városban volt egy rozsdás Fordja. A szigeten elég volt alkalomadtán kölcsönkérni Shoemaker régi Land Cruiserjét. Beszállt, indított és a Wickaninnish Innhez hajtott, egy csúcskategóriás szállodához, amely csak néhány kilométerre volt egy sziklapárkányon, csodálatos kilátással az óceánra. Időközben a felhők tovább szakadoztak, és itt-ott már kék foltok tünedeztek elő. A jól kiépített út egy erdőn vezetett keresztül. Tíz perc múlva egy kis parkolóban megállt, és gyalog ment tovább, kidőlt, rothadó óriásfák mellett. Az emelkedő ösvény zöldesen derengett. Nedves földszag terjengett a levegőben. Víz csöpögött a fenyők mohalepte ágairól. Minden élettel volt telítve. Amikor a Wickninnish Inn már látszott, a rövid szünet, amelyet a társaságtól távol töltött, megtette hatását. Most, hogy végre tisztult valamelyest az ég, nyugodtan leülhetett a strandon az irataival. Egy ideig még elég világos lesz ahhoz, hogy olvasson. Talán még egy vacsorát is megengedek magamnak, gondolta, miközben lefelé tartott a szállodától a tengerpartig húzódó cikkcakkos lépcsőn. Kitűnő volt a konyha, és jókedvre derítette a tudat, hogy itt elérhetetlen, nyugodtan üldögélhet és bámulhatja a naplementét.

Tíz perccel azután, hogy piszkozataival és laptopjával felfegyverkezve birtokba vette az egyik kidőlt fa törzsét, egy alakot látott lefelé jönni a lépcsőn, aki azután sietség nélkül sétált a parton, közel az ezüst-kék vízhez. Apály volt, ezért a nedves, csillogó homokpart mindenféle hordalékkal volt tele. Jól látszott, hogy az a valaki, igaz, nagy ívben és szépen lassan, de pontosan feléje tart. Összeráncolta a homlokát, és olyannak akart látszani, mint akinek rengeteg a dolga. Kis idő múlva hallotta a lépések puha nyikorgását. Erőlködve meredt az irataiba, de koncentrálni már nemigen volt képes.

– Hello! – mondta egy mély hang.

Anawak felnézett.

Az előtte álló, nem túl magas, igéző nő cigarettával az ujjai közt, barátságosan mosolygott rá. Túl volt már az ötvenen. Rövidre vágott haja jégszürkén derengett, barnára égett arcát számtalan apró ráncocska barázdálta. Farmert viselt és sötét viharkabátot, mezítláb volt.

– Hello! – válaszolta, nem olyan száraz hangon, ahogyan azt szerette volna, mert amikor felpillantott rá, már kevésbé érezte a jelenlétét zavarónak.

Mélykék szeme csillogott a kíváncsiságtól. Fiatalabb korában minden bizonnyal kívánatos nő lehetett. Még most is áradt belőle valami megfoghatatlan erotikus kisugárzás.

– Mit csinál itt? – kérdezte a nő.

Más körülmények között egy semmitmondó választ adott volna és odébbáll. Elég sok módja van, hogy megértessük a másikkal: menjen a fenébe.

Ehelyett halotta magát, amint azt mondja: „Egy tanulmányt írok a belugabálnákról. És maga?”

A nő beleszívott a cigarettájába, majd úgy ült le mellé a fatörzsre, mintha megkérte volna rá. Nézte a profilját, a keskeny orrát, erős arccsontját, hirtelen már nem is tűnt idegennek. Valahol már látta ezt a nőt. – Én is egy tanulmányon dolgozom – mondta. – De attól félek, senki sem fogja majd elolvasni, amikor megjelenik. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Együtt voltunk ma a tengeren.

Ezért volt ismerős neki. Egy kis hölgy, napszemüvegben és mélyen a fejébe húzott kapucnival.

– Mi lehet a bálnákkal? – kérdezte. – Nem láttunk még egyet sem.

– Nincsenek itt!

– Miért nincsenek?

– Ezen gondolkodom szüntelenül.

– Hát nem tudja?

– Nem.

A nő bólintott, mintha ismerős volna számára a szituáció.

– Át tudom érezni, hogy mi jár a fejében. Az enyéim sem jönnek, de önnel ellentétben én tudom az okát.

– Mijei nem jönnek?

– Talán keresnie kellene őket, és nem várakozni hiábavalóan – tanácsolta, kikerülve ezzel a választ.

– Naná, hogy keresünk. – Félretette az irományait, és csodálkozott saját nyíltságán. Olyan volt, mintha régi ismerősével beszélgetne. – Minden elgondolható eszközzel keressük őket.

– És mégis hogyan?

– Műholddal és távolsági megfigyelésekkel. Emellett képesek vagyunk a csapatok mozgását hanglokátorral bemérni. Van egy csomó lehetőség.

– És mégis ilyen könnyen kicsúsztak a kezeik közül?

– Senki sem számolt azzal, hogy távol maradnak. Március elején még adtak jelet Los Angeles magasságában, de azóta semmi. – Lehet, hogy jobban oda kellene nézni.

– Igen, talán.

– És mind eltűntek?

– Nem, nem mind. Anawak sóhajtott. – Egy kicsivel összetettebb a dolog, akarja hallani?

– Különben nem kérdeztem volna.

– Vannak itt helyi bálnák. Úgy hívjuk őket, hogy rezidensek.

– Rezidensek?

– Vancouver szigete előtt huszonhárom különböző bálnafajt figyelünk meg. Néhányan periodikusan jelennek meg, mint a szürke –, a púpos – vagy a mink bálna, mások itt élnek a térségben. Csak kardszárnyúból három fajta található itt.

– Kardszárnyú delfinek?

– Orkák.

– Ah! Gyilkos bálnák.

– Ez a jelző teljesen téves – mondta mérgesen Anawak. – Az orkák barátságosak, nincs hiteles bizonyíték arra, hogy megtámadtak volna embert. Gyilkos bálna; ezt az őrületet az olyan hisztériások terjesztették el a világban, mint Cousteau, aki képes volt első számú népellenséggé nyilvánítani. Vagy Pliniusz A természet históriájában! Tudja, mit ír? „Egy szörnyen nagy hústömeg, barbár fogakkal felvértezve.” Ilyen ostobaságot! Hogy lehetnek barbárok a fogak?

– Fogorvosok tudnak barbárok lenni. – Ismét szívott a cigarettából. – Oké, megértettem. Mit jelent tulajdonképpen, hogy orka? Anawak meglepődött. Ezt még sohasem kérdezték tőle.

– Ez a tudományos megnevezésük.

– És mit jelent?

– Orcinus Orca. Aki a holtak birodalmához tartozik. Csak nehogy megkérdezze, kinek jutott ilyesmi az eszébe.

A nő magában mosolygott.

– Azt mondta, hogy három fajta él itt belőlük?

Anawak az óceánra mutatott.

– Part menti orkák, róluk tudunk a legkevesebbet. Jönnek, mennek, leginkább nagy csapatokban. Általában magányosan élnek. A nomád orkák viszont kis csoportokban járják a vizeket. Talán ők állnak a legközelebb ahhoz a képhez, amely mint gyilkost festi le a fajtájukat. Mindenfélét megesznek, fókákat, delfineket, még madarakat is, és megtámadják a kékbálnákat. Itt, ahol a part sziklás, a vízben maradnak, de Dél-amerikában vannak olyanok is, amelyek kijönnek a homokos partra vadászni. Lenyűgöző!

Egy pillanatig kivárt, háthogyha elhangzik egy kérdés, de a nő hallgatott, kis füstcsíkot eregetett az esti levegőbe.

– A harmadik fajta itt él a sziget közvetlen közelében – folytatta Anawak. – Rezidensek. Nagy családokban. Ismeri a szigetet?

– Nagyjából.

– Keletre, a szárazföld felé van egy elkeskenyedés, a Johnstone-szoros. A rezidensek egész évben ott találhatók. Kizárólag lazaccal táplálkoznak. A hetvenes évek elejétől kutatjuk a csordák szociális felépítését. – Szünetet tartott, és zavarodottan nézett a nőre. – Miért is beszélek erről? Mit akartam egyáltalán elmesélni?

A nő nevetett. – Sajnálom, az én hibám. Én vittem el a beszélgetés fonalát, mert mindig mindent pontosan akarok tudni. Valószínűleg nagyon idegesíthetem az állandó kérdéseimmel.

– Szakmai ártalom?

– Velem született. Egyébként el szerette volna mondani, mely bálnák tűntek el és melyek nem.

– Igen, szerettem volna, de...

– Nincs ideje.

Anawak habozott. Egy pillantást vetett piszkozataira és laptopjára. Az este folyamán meg kell írni a tanulmányt, de hosszú volt még az éjszaka. Emellett nagyon megéhezett.

– A Wickaninnish Innben szállt meg? – kérdezte a nőtől.

– Igen.

– Mit tervez ma estére?

– Ó! – A szemöldöke a magasba szökött, majd elmosolyodott. – Ezt már vagy tíz éve senki sem kérdezte tőlem. Milyen izgalmas. Visszamosolygott.

– Az igazat megvallva, az éhség hajt. Arra gondoltam, hogy talán vacsora közben folytathatnánk a beszélgetést.

– Jó ötlet. – Leereszkedett a fatörzsön, elnyomta a cigarettát, és eltette a kabátjába.

– Figyelmeztetem, hogy teli szájjal szoktam beszélni. Igazából folyamatosan beszélek és kérdezek, megállás nélkül, hacsak nem szórakoztatnak el annyira, hogy tátva marad a szám. Tehát adjon bele mindent. Egyébként- és odatartotta jobb karját Anawaknak – Samantha Crowe. Hívjon csak Samnek, mint mindenki.

Találtak szabad helyet a körbeüvegezett étterem egyik ablaka mellett. A szálloda úgy állt ott a sziklaperem tetején, mintha azonnal tengerre akarna szállni. Onnan, ahol ültek, csodálatos panoráma nyílt a Clayoquo Soundra, a szigetekre, az öbölre és a mögötte következő erdőre. A hely ideális volt bálnafigyelésre. De idén még egy ilyen exponált helyen is meg kellett elégedni azokkal a tengerlakókkal, amelyek a konyhából érkeztek.

– Az a baj, hogy idén elmaradnak a part menti és a nomád bálnák-magyarázta Anawak. – Ezért nem láthatunk a nyugati parton egyetlen orkát sem. A rezidensek annyian vannak, amennyien szoktak, de nem szívesen jönnek erre az oldalra, holott a Johnstone-szoros lassan kezd kényelmetlenné válni a számukra.

– Miért?

– Mit érezne, ha az otthonát mind több komppal, szállítóhajóval, luxusjachttal és sporthalásszal kellene megosztania? Számtalan motorcsónak zakatol ott kint. Ezenkívül a környék a faiparból él. A szállítóhajók egész erdőket fuvaroznak át Ázsiába. Ha eltűnnek a fák, a folyók elhomokosodnak, és a lazacok elveszítik peterakó helyeiket. A rezidensek pedig kizárólag lazaccal táplálkoznak.

– Értem. De nemcsak az orkák miatt aggódik, ugye?

– A szürke- és púposbálnák okozzák a legtöbb fejtörést. Talán kerülőt tettek, vagy egyszerűen elegük van abból, hogy csónakból bámulják őket. – Megrázta a fejét. – De nem ilyen egyszerű. Amikor a nagy családok megérkeznek március elején a Vancouver-szigethez, már hónapok óta nem ettek. A tél folyamán Baja Californiában csak a felszedett zsírjukból élnek. Csakhogy egyszer ez is elfogy. Itt vesznek magukhoz először táplálékot.

– Talán sokkal távolabb húztak el.

– Ott nincs elég élelem. A szürkebálnának például a Wickaninnish Bay adja a tápláléka legnagyobb részét, amit kint az óceánban nem is találhatna meg: az Onuphis eleganst.

– Elegans? Csinosnak hangzik.

Anawak mosolygott.

– Ez egy féreg, vagy kukac, ha úgy tetszik. Hosszú és vékony. Az öböl alja homokos, ezért hihetetlen tömegekben van jelen, és a bálnák előszeretettel fogyasztják. Erre a megállóra feltétlenül szükségük van, ha el akarnak érni az arktikus vizekbe. – Belekortyolt az ásványvizébe. – A nyolcvanas évek közepén egyszer előfordult már, hogy nem jöttek, de akkor értettük az okát. Majdnem kiirtották, végletesen vadászták őket. Azóta valamelyest emeltük a létszámot. Úgy számítom, hogy húszezer példányt biztosan találni, a legtöbbet az itteni vizekben.

– És semelyik sem jött el?

– Van néhány rezidens szürkebálna, azok itt vannak. De kicsi a létszámuk.

– És a púposbálnák?

– Ugyanaz a mese. Eltűntek.

– Nem azt mondta, hogy a belugákról ír tanulmányt?

Anawak rápillantott.

– Mi lenne, ha ön is mesélne magáról? – mondta. – Mások is kíváncsiak ám.

Crowe szórakozottan pillantott feléje.

– Valóban? Hisz a legtöbbet már tudja rólam, egy idegesítő öregasszony vagyok, aki mindig kérdez.

Megjelent a pincér, és felszolgálta a grillezett óriásgarnélákat sáfrányos rizottóval. Igazából, gondolta magában Anawak, úgy tervezted, hogy egyedül ülsz itt ma, anélkül, hogy valaki telebeszélné a fejedet. De Crowe határozottan tetszett neki.

– Mit kérdez? Kit, és miért?

Crowe éppen egy fokhagymától illatozó garnélát hámozott ki a páncéljából.

– Nagyon egyszerű. Azt kérdezem: van-e ott valaki?

– Van-e ott valaki?

– Pontosan.

– És, hogy hangzik a válasz?

A garnéla húsa eltűnt a két egyenletes fogsor nyílásában.

– Azt még nem kaptam.

– Talán hangosabban kellene kérdezni – mondta Anawak, rájátszva a tengerparton elhangzott kommentárra.

– Szívesen megtenném – mondta rágás közben Crowe. – De az eszközök és a lehetőségek úgy kétszáz fényévnyi területre korlátoznak minket pillanatnyilag. A kilencvenes évek közepén hatvanbillió mérést értékeltünk ki, és harminchét esetben nem tudtunk megegyezni abban, hogy természetes forrásból jött-e, vagy tényleg valaki azt mondta: halló.

Anawak mereven bámult rá.

– SETI? – kérdezte. – Maga a SETI-nek dolgozik?

– Így van. Search for Extra Terrestial Intelligence. Földön kívüli intelligenciák kutatása. A PHOENIX keresőprojekt, hogy egészen pontos legyek.

– Önök lehallgatják a világűrt?

– Körülbelül ezer, a Naphoz hasonló csillagot, amelyek idősebbek hárommilliárd évnél, igen. Csak egy projekt a sok közül, de a legfontosabb, ha megengedi nekem ezt a megjegyzést.

– A mindenit.

– Csukja be a száját, Leon, annyira azért nem különleges a dolog. Ön bálnaénekeket elemez, és igyekszik rájönni, hogy azok ott lenn mit mesélhetnek egymásnak. Mi a világűrbe hallgatunk bele, mert meggyőződésünk, hogy ott csak úgy burjánzik a sok intelligens civilizáció. Valószínűleg maga messzebb jutott a bálnáival, mint mi.

– Bukkantak olyan jelekre, amelyek intelligens életre engednek következtetni?

A fejét rázta.

– Nem. Olyan jeleket fogtunk, amelyeket nem tudunk behatárolni. Az esély a kontaktusra nagyon csekély. Talán már kívül is esik a valószínűségen. Le kellene ugranom a legközelebbi hídról a sok felgyülemlett frusztrációtól, tudom, de mit tegyek, túlzottan szeretem ezt a dolgot – és az asztalra mutatott –, a megszállottja vagyok, körülbelül annyira, mint maga a bálnáinak.

– Azokról legalább tudom, hogy léteznek.

– Pillanatnyilag ez talán nem is annyira biztos – mosolygott Crowe.

Anawak érezte, ahogy ezernyi kérdés tolul fel benne. A SETI mindig is érdekelte. A keresőprojektet a kilencvenes évek elején indította a NASA, pontosan Kolumbusz partra érésének napján. A Puerto Ricó-i Aceribóban a világ legnagyobb rádiótávcsövét egy teljesen új programra állítottak be. Időközben a SETI, az adakozó szponzoroknak hála, egy halom új projektet teremtett, amelyek szerte a világon kutatták a Földön kívüli intelligenciákat. A PHOENIX volt valószínűleg a legismertebb.

– Ön az a nő, akit Jodie Foster alakított a Kapcsolat című filmben?

– Én vagyok az a nő, aki szívesen beleülne abba a járműbe, amelyik elvitte Jodie Fostert a földönkívüliekhez. Tudja mit, Leon, önnel kivételt teszek. Rendesen rohamot kapok attól, ha a munkámról faggatnak. Mindig órákig kell magyaráznom, hogy mit csinálok valójában.

– Nekem is.

– Mesélt nekem, ezért tartozom önnek. Mit szeretne még megtudni? Anawaknak nem kellett sokáig gondolkodnia.

– Miért nem jártak eddig sikerrel?

Crowe jól szórakozott. Egy óriásgarnélát tolt a tányérjára, és megvárakoztatta a válasszal.

– Ki mondta, hogy nem volt sikerünk? A tejútrendszerben százmilliárd csillag van. A Földhöz hasonlító bolygókat megtalálni már jelentős nehézségekkel jár, mert nagyon gyenge a fényük. Csak tudományos trükkökkel tudjuk őket meghatározni; elméletileg rengeteg van belőlük. De ki hallgat le százmilliárd csillagot?

Igaz, húszezer bálnával viszonylag könnyebben lehet boldogulni.

– Láthatja rajtam, az ember beleöregszik és beleőszül a feladatba. Hasonló az egész ahhoz, mintha úgy akarnánk bebizonyítani egy kishal létezését, hogy az óceánba torkolló folyók minden egyes literjét pontosan átvizsgálnánk. De a hal mozgékony. A folyamatot vég nélkül ismételheted, és talán olyan felismerésre jutsz, hogy az említett kishal nem is létezik. Miközben tudod, hogy nagy számban fordul elő, csak éppen mindig egy másik literben úszkál, mint amit éppen vizsgálsz. Érti már? Vannak ott civilizációk. Nem tudom bizonyítani, de meg vagyok róla győződve, hogy a számuk végtelenül nagy. Csak ostoba módon az Univerzum végtelenül nagyobb. Úgy felhígítja az esélyeinket, mint Arecibóban az eszpresszókávét az automata.

Anawak gondolkodott.

– A NASA nem indított valamikor egy üzenetet az űrbe?

– Aha. – A szemei felcsillantak. – Arra gondol, hogy ne csak üldögéljünk lustán és hallgatózzunk, hanem mi adjunk életjelet magunkról? Megtettük. 1974-ben egy üzenetet lőttünk ki Arecibóból, az M 13-ra, egy csillaghalmazra mindjárt itt a sarkon. De ez nem oldja meg a gondjainkat. Minden üzenet elvész a csillagközi térben, mindegy, hogy tőlünk származik, vagy mástól. Hihetetlen véletlennek számítana, ha valaki fogná az adást. A lehallgatás viszont sokkal olcsóbb megoldás.

– Akkor is. Megnövelné az esélyeinket.

– Lehet, hogy nem is akarjuk igazán.

– Miért nem? – kérdezte Anawak döbbenten. – Azt hiszem...

– Mi akarjuk is. De sok helyen az a vélemény, hogy jobb lenne mások figyelmét nem felhívni magunkra. Eljöhetnek és elvehetik tőlünk a szép Földünket. Huh! Megesznek bennünket.

– Ez hülyeség!

– Nem biztos, hogy hülyeség. Személy szerint én is azt gondolom, hogy egy intelligencia, amelyik leküzdötte a csillagközi teret, túl van már a lármás korszakán. Különben azt hiszem, hogy ezt az érvet mégsem szabad teljesen félresöpörni. Az embereknek el kellene gondolkodniuk, hogyan hívják fel magukra a figyelmet, mert fennállhat a félreértés veszélye.

Anawak nem szólt. A bálnái ismét elvonták a figyelmét.

– Nem veszti el olykor a bátorságát? – kérdezte.

– Ki ne veszítené el! Ezért van a cigaretta és a videó.

– És ha eléri a célját?

– Jó kérdés, Leon. – Crowe most szünetet tartott és elgondolkodva simított végig az asztalterítőn. – Már évek óta faggatom magam, hogy mi az igazi célunk. Azt hiszem, ha tudnám a választ, nem kutatnék tovább. Lehet, hogy csupán létünk magányossága kínoz bennünket. Az a képzet, hogy egy véletlen vagyunk, amely sehol máshol nem ismétlődött meg. Talán az ellenkezőjét szeretnénk bebizonyítani, hogy rajtunk kívül nincs senki más, és végre elfoglalhatnánk méltó helyünket, ami állítólag jár nekünk. Nem tudom. Ön miért kutatja a bálnákat és delfineket?

– Én... kíváncsi vagyok.

Nem, ez nem egészen igaz, gondolta ugyanabban a pillanatban. Ez több puszta kíváncsiságnál. Tehát, mi után kutatok?

Crowenak igaza volt. Alapjában mindenki ugyanazt tette. Belehallgattak a kozmoszba és reménykedtek, hogy válaszra lelnek. Mindketten egy mély vágyat hordoztak magukban, a vágyat egy intelligens társaságra, amely nem emberi.

– Őrület az egész.

Úgy tűnt, Crowe olvasott a gondolataiban.

– A végén úgysem a másik intelligencia áll – mondta. – Ne áltassuk magunkat. A végén egy kérdés merül fel, az, hogy a másik intelligencia mit hagy meg belőlünk. Kik leszünk akkor. És kik nem leszünk. – Hátradőlt a széken, és ismét elővette a barátságos mosolyát. – Tudja, Leon, azt gondolom, a végén az a kérdés áll majd, hogy mi az értelme. A továbbiakban mindenféléről beszélgettek, de bálnákról és idegen civilizációkról már nem. Fél tizenegy felé, miután elfogyasztottak még egy italt a kandalló előtt (Crowe Bourbont, Anawak pedig, mint mindig, vizet) elbúcsúztak egymástól. Crowe mondta neki, hogy holnapután reggel elutazik. Kikísérte. A felhők végképp eltűntek az égről. Felettük a csillagos űr vibrált. Mintha magába akarná őket szippantani; csak néztek felfelé.

– Nincs néha elege a csillagaiból? – kérdezte Anawak.

– Maga be tud telni a bálnáival?

– Minden bizonnyal: nem. – Nevetett.

– Remélem, megtalálja az elveszett állatait.

– El fogom mesélni magának, Sam.

– Amúgy is megtudom. Az ismeretségek mulandóak. Szép esténk volt, Leon. Örülnék, ha ismét kereszteznénk egymás útját, de tudja, hogy van ez. Vigyázzon a kis kedvenceire. Azt hiszem, hogy azok az állatok egy igazi barátot kaptak. Ön jó ember.

– Honnan tudhatja?

– Az én helyzetemben a hit és a tudás azonos hullámhosszon van. Vigyázzon magára!

Kezet fogtak.

– Egyszer talán, mint orkák, ismét találkozunk – tréfálkozott Anawak. – Miért pont orkákként?

– A Kwakiutl indiánok úgy hiszik, hogy mindenki, aki életében jó ember volt, mint orka születik újjá.

– Tényleg? Ez tetszik nekem. – Crowe egész arca mosolygott. A ráncai nagy részét a mosolya mélyítette el, állapította meg Anawak.

– És ön is hisz benne?

– Természetesen nem.

– Miért nem? Maga nem az?

– Mi? – kérdezte, habár tisztában volt vele, mire gondolt.

– Indián.

Anawak érezte, amint belül megkeményedik. Mélyen a nő szemébe nézett, látta magát benne, egy középtermetű férfi, széles arccsonttal és rézszínű bőrrel, a szemek enyhén vágottak, sűrű és sima fekete haja a homlokába lóg.

– Valami olyasmi – mondta végre hosszú szünet után.

Samantha Crowe nézte egy darabig, majd elővarázsolta a doboz cigarettáját, és rágyújtott. Mélyet szippantott.

– Látja, ennek is a megszállottja vagyok. Minden jót, Leon!

– Minden jót, Sam!

Március 13.

Norvég-tenger és a partok

Sigur Johanson egy hétig nem hallotta és nem látta Tina Lundöt. Időközben beugrott egy beteg professzor helyett, és néhány előadással többet tartott a tervezettnél. El volt foglalva egy cikkel, amit a National Geographicnak fogalmazott, valamint borospincéjének feltöltésével. Ezért felmelegített egy régi ismeretséget; az illető az elzászi Riquewir városában lakott, és a jó nevű Hugel&Fils borászat néhány ritka termékével rendelkezett. Párat magának akart ajándékozni a születésnapjára. Emellett beszerezte egy 1959-es felvételen A Nibelung gyűrűjét, Sir Georg Solti vezényletével, és ily módon rövidítette az estéket. Lund kukacai visszahúzódtak Solti és Hugel teljhatalma elől a második sorba.

Találkozásuk óta kilenc nap telt el; mire Lund végül felhívta, jókedve átszűrődött a telefonon.

– Olyan átkozottul lazának tűnsz – állapította meg Johanson. – Aggódnom kellene a tudományos objektivitásodért?

– Talán – trillázott jókedvűen.

– Magyarázd meg!

– Később. Hallgass ide! A Thorwaldson holnap a kontinentális peremnél lesz, hogy leengedje a robotot. Van kedved ott lenni? Johansonon átvillant a sok határidős munka, amit bevállalt.

– Délelőtt el vagyok foglalva – mondta. – Meg kell barátkoztatnom egy csapat diákot a kénbaktériumok misztériumával.

– Az nem jó. A Thorwaldson a hajnali órákban indul útnak.

– Honnan?

– Kristiansundból.

Kristiansund délnyugatra egy órányira volt autóval Trondheimtől, széltől és hullámoktól ölelt sziklaparton. A közeli repülőtérről helikopterjáratok közlekedtek a fúrótornyokhoz, amelyek a Norvég-árokban egymás mellett sorakoztak. Csak Norvégia partjainál közel hétszáz platform termelt ki kőolajat és földgázt.

– Nem tudnék utánatok menni? – javasolta Johanson.

– De, talán – mondta Lund. – Nem is rossz ötlet. Ha jobban belegondolok, mindketten utánuk mehetnénk. Mit tervezel holnapután?

– Semmit, amit ne tudnék elhalasztani.

– Akkor megbeszéltük. Mindketten utánuk megyünk, a Thorwaldsonon éjszakázunk és így lesz időnk megfigyelésre és értékelésre. – Jól értettem? Te is utánuk akarsz menni?

– Igen. Eszembe jutott, hogy a nap felét a parton tölthetem, és te kora délután eljöhetnél értem. Aztán együtt repülhetnénk Gulfaksra, majd helikopterrel a Thorwaldsonra.

– Szeretem hallani, amikor improvizálsz. Megtudhatnám, hogy miért bonyolítod a dolgokat?

– Miért? Szerintem csak egyszerűsítettem a számodra.

– Igen, nekem. De te már holnap reggel felszállhatnál.

– A társaságod akarok lenni.

– Bájosan tudsz hazudni – mondta Johanson. – Ám legyen. Tehát a parton leszel. Hol vegyelek fel pontosan?

– Gyere Sveggesundetba.

– Istenem, csak nem abba a porfészekbe?

– Nagyon is csinos porfészek – mondta Lund nyomatékosan. – A Fiskehusetben találkozunk. Tudod, hogy hol van?

– Sveggesundet civilizációs vívmányait alaposan ismerem: az étterem a part mentén, a fatemplom mellett, igaz?

– Pontosan.

– Háromkor?

– Három óra megfelel. Én gondoskodom a helikopterről... – szünetet tartott. – Kaptál már eredményeket?

– Sajnos, nem. Lehet, hogy holnap.

– Az nagyon jó volna.

– Az lesz, ne aggódj.

Befejezték a beszélgetést. Johanson a homlokát ráncolta. Megint előmászott a kukac. Visszaerőltette magát az első sorba, és magának követelte az osztatlan figyelmet.

Valóban döbbenetes, mikor új faj jelenik meg egy már jól ismert ökoszisztémában. Amúgy semmi nyugtalanító nem volt a férgek felbukkanásában. Nem mindenki szereti a szerves burjánzásokat, aminek leginkább pszichológiai okai vannak, pedig akár még hasznosnak is bizonyulhatnak.

Van értelme, hogy itt vannak, gondolta Johanson. Ha tényleg a jégféreg rokonai, közvetetten metánból élnek. Metánlelőhelyek minden kontinentális peremen előfordulnak, így Norvégia partjai előtt is, mégis kuriózumnak számítanak.

A biokémikusok és fajkutatók minden kérdésre választ fognak adni, de amíg azok nincsenek meg, nyugodtan foglalkozhat tovább Hugel fűszeres traminijával. A férgekkel ellentétben az utóbbi sokkal ritkábban fordul elő. Legalábbis az a néhány különösen jó évjárat.

Amikor másnap az irodába ment, két neki címzett levelet talált. Az egyikben a fajkutatók jelentése volt. Elégedetten átfutotta az eredményeket, és már-már letette az asztalára, amikor ismét nekikezdett, most már figyelmesebben.

Furcsa állatok, ez már tény.

Mindent beletuszkolt az aktatáskájába, és az előadására sietett. Két órával később a terepjáróban ült és a fjordos vidéken keresztül Kristiansund felé vette az irányt. Az idő enyhe volt. Az olvadás barnás-fekete tájakat takart ki. Az időjárás megnehezítette az ember dolgát öltözködés szempontjából. Az egyetemen a fél gárda meg volt fázva. Ezért Johanson felkészült, és egy olyan súlyos kofferrel indult útnak, ami még éppen elviselhető volt egy helikopterrepüléshez. Nem akart a Thorwaldsonon benáthásodni. Lund biztosan nevetni fog, ahogyan mindig, valahányszor csak megjelent így felpakolva, de ez most mindegy volt neki. Ha Johansonon múlt volna, egy hordozható szaunát is becsomagol. Ezenkívül tartalmazott a pakk egy-két dolgot, amit mindketten nagyon jól tudnak majd hasznosítani, ha a hajón töltenek egy éjszakát. Igaz, hogy csak barátok voltak, de ettől még nem kell mindjárt távolságot tartani.

Johanson lassan hajtott. Kristiansundot egy óra alatt elérhette volna, de nem volt az a sietős típus. Félúton egy fjord mellett haladt el, egész sor hídon át, élvezte az elé táruló panorámát. Ismét hidak vezettek át a szürke tengeren. Halsánál komppal átkelt a fjordon, és továbbhajtott Kristiansundba, amely több kisebb szigeten terült el. Keresztülhajtott a városon, majd tovább a történelméről híres Averoy szigetre, ami egyike volt az első településeknek, ahol emberek állapodtak meg közvetlenül az utolsó jégkorszak után. Sveggesundet egy csodaszép halászfalu a sziget csücskében. Turistaidényben megszállt terület. Olyankor szakadatlanul járnak a csónakok szigetről szigetre. Most kevésbé volt keresett hely, inkább csendes és várakozással teli.

Johanson két óra vezetés után leállította a terepjárót a Fiskehuset étterem kavicsos parkolójában. Alig látott embert. Lund a hideg ellenére kint ült az egyik fapadon egy asztalnál, és élvezte a napot. Ismeretlen fiatalember társaságában volt. Ahogy ott ültek a padon, Johansonnak sanda gyanúja támadt. Közelebb lépett és köhécselt.

– Korán jöttem?

Tina felnézett. Szemében furcsa csillogás volt. Johanson a férfit nézte Lund mellett. Egy jóvágású, a húszas évei végén járó fiatalember, sötétszőke hajjal; a gyanúja beigazolódott.

– Eljöhetek később is – mondta elnyújtva.

– Kare Sverdrup – mutatta be Tina a férfit.

– Sigur Johanson.

A szőke mosolygott, és feléje nyújtotta a jobbját.

– Tina már sokat mesélt önről.

– Remélem, nem hallott semmi nyugtalanítót.

Sverdrup nevetett.

– De, azt hiszem, mégis. Ön az egyik vonzó képviselője az előadófajnak.

– Egy vonzó öreg harcos – javította ki Lund.

– Egy felajzott öreg harcos – pontosított Johanson. Leült a szemközti padra, felhajtotta a gallérját, és maga mellé tette a mappáját.

– A fajkutatók anyaga. Kimerítő leírás. Van egy összefoglaló is. – Sverdrupra nézett. – Nem szeretnénk önt untatni, Kare. Tina már említette, hogy miről van szó, vagy csak szerelmesen sóhajtozott? Tina mérges pillantásokat lövellt feléje.

– Értem – kinyitotta a mappát, és elővett egy borítékot a jelentéssel. – Tehát, az egyik férget elküldtem Frankfurtba a Senckenberg Múzeumba, a másikat a Smithsonian Intézetbe. Mindkét helyen a legjobbak vannak, akiket csak ismerek. Mindketten specialistái a legkülönfélébb férgeknek. Egy harmadik Kielbe ment elektronmikroszkópos vizsgálatra, de a jelentés még nincs meg, mint ahogyan a tömegspektrométer-analízis sem. Megmondhatom viszont, hogy miben egyeznek meg.

– És miben?

Johanson hátradőlt és felhúzta a lábát.

– Abban, hogy nem egyeznek meg semmiben.

– Milyen kimerítő!

– Lényegében megerősítik az első benyomásomat. Nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy a Hesiocaeca methanicola fajhoz tartoznak, más néven jégférgek.

– A metánzabálók?

– Nem pontosan fejezted ki magad, drágám, de mindegy. Ez volna az első rész. A második rész az, hogy fejtörést okoznak a kifejezetten erős állkapcsok és fogak. Ezek ragadozó állatokra jellemzők, vagy fúró, vagy őrlő életmódra. És ez igazán furcsa.

– Miért?

– Mert a jégférgeknek ekkora fogberendezés nem kell. Van nekik is állkapcsuk, de nem ilyen.

Sverdrup zavarában mosolygott.

– Elnézést, Dr. Johanson, nem értek sokat ezekhez az állatokhoz, de érdekelne valami. Miért nem kell nekik állkapocs?

– Mert szimbiózisban élnek – magyarázta Johanson. – Olyan baktériumokat fogyasztanak, amelyek metán-hidrátban élnek...

– Hidrát?

Johanson Lundre nézett, ő viszont a vállát vonogatta.

– Magyarázd meg neki!

– Nagyon egyszerű – mondta Johanson. – Talán hallotta, hogy az óceánok tele vannak metánnal.

– Igen. Az újságok másról sem írnak mostanában.

A metán gázhalmazállapotú, nagy tömegben fordul elő a tengerfenéken és a kontinentális szakadékokban. Egy része megfagy odalent. A víz és a metán egyfajta jeget képez, amely csak nagy nyomás és alacsony hőmérséklet mellett marad meg. Ezért csakis bizonyos mélységtől lefelé található meg. Ezt a jeget nevezzük metán-hidrátnak. Eddig világos?

Sverdrup bólintott.

– Jó. Az óceánban mindenütt vannak baktériumok, közülük egyesek metánt fogyasztanak, és közben kénhidrogént szabadítanak fel. Habár a baktériumok mikroszkopikus nagyságúak, olyan tömegben fordulnak elő, hogy szőnyegként borítják a tenger alját. Ilyen esetben baktériumgyepről beszélünk. Ez a jelenség ott fordul elő a leggyakrabban, ahol metán-hidrát is előfordul. Kérdés?

– Még nincs – mondta Sverdrup. – Feltételezem, hogy most jönnek a képbe a kukacai.

– Így van. Vannak férgek, amelyek a baktériumok által kiválasztott anyagokból élnek. Szimbiotikus viszonyban vannak egymással. Egyes esetekben a féreg megeszi a baktériumot, és az benne él tovább, máskor a bőrükön telepednek meg. Így vagy úgy, de táplálékot szolgáltatnak neki. Ezért vonzódik a féreg a hidráthoz. Kényelmesen elhelyezkedik rajta, bekap egy nagy adagot, és semmi más dolga nincs. Például nem kell sehová sem beásnia magát, mert nem a jeget eszi, hanem a rajta lévő baktériumokat. Csak annyit tesz, hogy kiolvaszt magának egy kis mélyedést, ahol elégedetten éldegél.

– Értem – mondta Sverdrup lassan. – Mélyebbre nem merészkedik? Más fajták igen?

– A legkülönbözőbb fajták. Némelyikük üledéket eszik, vagy olyan anyagokat, amelyek az üledékben vannak, vagy detrituszt dolgoznak fel.

– Detritusz?

– Minden, ami a tenger felszínéről az aljára süllyed. Tetemek, apró részecskék, mindenfajta maradvány. Egy csomó féregnek, amelyik nem él szimbiózisban a baktériumokkal, erős állkapcsa van, amivel a zsákmányát megragadja, vagy amivel beássa magát az aljzatba.

– Mindenesetre a jégféregnek nem kell állkapocs.

– Talán mégis, azért, hogy megőrölje a jeget, és kiszűrje belőle a baktériumokat. Hisz mondtam már, hogy vannak fogai, de nem akkora agyarak, mint Tina férgeinek.

Sverdrupnak egyre inkább tetszett a dolog.

– Ha a férgek, amiket Tina felfedezett, metánt fogyasztó baktériumokkal élnek szimbiózisban...

– Akkor jogos a kérdés, hogy mire szolgál ez a fegyverarzenál? – Johanson bólintott. – Most lesz csak izgalmas. A fajkutatók ugyanis találtak egy másik férget, amelyiknek az állkapocsszerkezete megegyezik a mienkkel. Nereisnek nevezik; egy ragadozó, amely mindenféle mélységben előfordul. Tina kedvencének olyan fogai vannak, mint a Nereisnek, csak még nagyobbak, így inkább hasonlít annak ősére, hogy úgy mondjam: egy Tyrannereis rexre.

– Nagyon félelmetesen hangzik.

– Szerintem is az, de előbb meg kell várnunk a mikroszkópos és a genetikai elemzést.

– A kontinentális szakadékokban vég nélkül van metánhidrát-mondta Lund idegesen harapdálva az alsó ajkát.

– Várjuk ki. – Johanson köhécselt, majd Sverdruphöz fordult.

– És maga miben tevékenykedik, Kare? Maga is az olajüzletben van? Sverdrup megrázta a fejét.

– Nem – mondta boldogan. – Engem egyszerűen minden érdekel, amit meg lehet enni. Szakács vagyok.

– Ó, mennyire kellemes meglepetés! Nem is sejti, hogy milyen fárasztó nap mint nap akadémikusokkal társalogni.

– Fantasztikus a főzésben! – mondta Lund.

Feltehetően nem csak abban az – gondolta magában Johanson. Nagy kár. De akkor is megosztja Lunddel a magával hozott finomságokat. Alapjában véve meg volt könnyebbülve. Tina Lund egyszer-kétszer elcsábította, de amint elhagyta a szobáját, mindjárt hálát adott a sorsnak, egyszerűen túl megerőltető volt a számára.

– És hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte anélkül, hogy különösebben érdekelte volna.

– Múlt évben vettem át a Fiskehuset éttermet – mondta Sverdrup. – Tina volt itt néhányszor, de általában csak köszöntünk egymásnak. – Átkarolta Tinát és közelebb húzódott hozzá. – Egészen az elmúlt hétig.

– Olyan volt, mint a villámcsapás – mondta Lund.

– Igen – mondta Johanson, miközben az égre tekintett. A távolból kattogás hangja közeledett. – Látszik.

Fél órával később már a helikopterben ültek egy tucat olajbányásszal. Johanson némán bámult ki az ablakon. Alattuk az egyszínű szürke tenger felszíne. Gyakran repültek el gáz- és olajtankhajók, szállítóhajók és kompok felett. Majd végre a látótérbe kerültek a platformok. Amióta egy amerikai olajvállalat 1969-ben, egy viharos téli éjszakán olajat fedezett fel, a tenger bizarr, oszlopokon nyugvó iparvidékké alakult át, amely Hollandiától egészen Trondheimig húzódott. Tiszta látási viszonyok mellett egy csónakból akár tucatnyi gigantikus platformot is lehetett látni egyszerre. A helikopter magasságából óriások játékszereinek tűntek.

A szél le-fel dobálta a gépet. Johanson megigazította a fülvédőjét. Mindenki fülvédőt és vastag védőruhát viselt. Annyian zsúfolódtak össze, hogy a térdük érintkezett, és minden mozgást együttesen kellett koordinálni. Ilyen zajban beszélgetésről szó sem lehetett. Lund csukva tartotta a szemét. Túl gyakran repült ahhoz, hogy a rázkódás kizökkentse nyugalmából.

A helikopter egy jobbkanyart tett, és délnyugatra fordult.. Úti céljuk Gullfaks volt. Egy csomó platform, amelyek mindegyike az állami olajvállalat, a Statoil tulajdonában van. A Gullfaks C az egyik legnagyobb kitermelőegység volt az Északi-tenger felső pereménél. Az ott dolgozó 280 ember kedves kis lakóközösséget alkotott. Johansonnak ezen a helyen ki sem szabadott volna szállnia. Igaz, évekkel ezelőtt elvégzett egy kötelező tanfolyamot, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a platformra engedjék. De mivel időközben a biztonsági előírások szigorodtak, Lundnek kellett közbenjárni a kapcsolatainál. Úgyis csak köztes leszállóhely volt, mielőtt átmennének a Thorvaldson fedélzetére, amely már egy órája horgonyzott a Gullfaks előtt.

Az erős turbulencia hirtelen kisebb zuhanásra kényszerítette a helikoptert. Johanson megkapaszkodott az ülés támlájában. Senki más nem reagált. Az utasok, túlnyomórészt férfiak, sokkal komolyabb viharokhoz voltak szokva. Lund kinyitotta a szemét, és Johansonra kacsintott.

Kare Sverdrup szerencsés fickónak mondhatta magát.

Hogy a szerencsés fickó lépést tud-e tartani Tina élettempójával, az majd kiderül.

Egy idő után a helikopter lejjebb ereszkedett, és újabb kanyart tett. Fehér, magas épület tárult a szemük elé, úgy tűnt, mintha a víz fölött lebegne. Megkezdték a leszállást. Egy pillanatra a Gullfaks C teljes nagyságában látható volt az oldalablakon keresztül. Igazi kolosszus, négy vasbeton oszlopon, másfél millió tonna súllyal és 400 méteres magassággal. Ebből több mint a fele víz alatt volt, az oszlopok között olajtartályok erdeje burjánzott. A magas, fehér épület: a lakórészleg csak kis helyet foglalt el a hatalmas platformon. A legnagyobb részt az emeletek, fedélközök kuszasága tette ki, teletömve mindenféle technikával és rejtélyes gépekkel, amelyek vastag csővezetékekkel voltak egymáshoz kötve. Emelődaruk szegélyezték minden oldalról, és az olajbányászok katedrálisa, a fúrótorony jelentette a koronát. Itt, meszsze kint a tengeren a hatalmas acélállványzat hegyéből soha ki nem alvó láng emésztette a gázt, amit ily módon, az olajtól elválasztva égettek el.

A helikopter lassan süllyedt a lakórészleg tetején lévő leszállóhelyre. A pilóta meglepően finoman tette le a gépet. Tina Lund ásított, kinyújtóztatta tagjait, amennyire az a szűk térben lehetséges volt, és várták, hogy a rotorok leálljanak.

– Kellemes utazás volt, nemde? – kérdezte Lund.

Egyikük felnevetett. Kinyitották az ajtót és egymás után kiszálltak. Johanson a leszállóhely széléhez ment, lenézett a mélybe. Alatta, úgy 150 méterre, habzott a tenger. Metsző szél fújta át az overallját.

– Létezik olyan, ami ezt feldönthetné?

– Nincs, amit ne lehetne feldönteni. Gyere, ne álldogálj ott. Lund megragadta a karját, és a többi utas után húzta, akik a leszállóhely másik felén tűntek el. Egy alacsony, izmos férfi óriási fehér bajusszal az acéllépcső alján állt, és feléjük integetett.

– Tina! – kiáltotta. – Iderepített az olaj utáni vágy?

– Az ott Lars Jörensen – mondta Lund. – Ő felel a helikopter- és a hajóforgalom biztonságáért a Gullfaks C-n. Kedvelni fogod, kitűnő sakkozó.

Jörensen elébük ment. Statoil-pólót viselt, és Johansonnak inkább úgy festett, mint egy benzinkutas.

– Utánad vágyakoztam – nevetett Lund. Jörensen mosolygott. A melléhez ölelte, ettől ősz feje eltűnt Lund álla alatt. Majd kezet fogott Johansonnal.

– Elég kellemetlen napot választottatok – mondta Jörensen. – Szép időben a norvég Olajipar minden büszkesége jól látszik; fúrósziget fúrósziget hátán.

– Sok dolguk van mostanában? – kérdezte Johanson, miközben lefelé tartottak a csigalépcsőn.

Jörensen a fejét rázta.

– Nem több, mint máskor. Voltál már platformon? – Mint a legtöbb skandináv, Jörensen is gyorsan áttért a tegezésre.

– Nagyon régen, Mennyit hoztok fel?

– Egyre kevesebbet. A Gullfakson a kitermelt mennyiség már jó ideje stabil, közel kétszázezer barrel huszonegy furatból. Elégedettek lehetnénk, de nem vagyunk azok. A vég már előrelátható.

A tengerre mutatott. Néhány száz méter távolságban Johanson egy tankhajót pillantott meg egy bójához dokkolva.

– Éppen most töltjük tele. Egy jön még, és ezzel mára végeztünk. Egyszer csak mind kevesebben lesznek. A cucc kifogyóban, és senki nem tud ellene semmit tenni. A kitermelő furatok nem közvetlenül a platform alatt helyezkednek el, hanem széles körben körülötte. Amikor az olaj feljön, először a sótól és víztől tisztítják meg, majd elválasztják tőle a gázt, és a tartályokba szivattyúzzák az oszlopok lábaihoz, onnan pedig vezetékeken keresztül a bójákba. A platform körül méteres biztonsági zóna van, amelyen nem haladhat keresztül semmilyen jármű, csak a saját szerelőhajóink.

– A Thorvaldsonnak nem itt kellene valahol lennie? – kérdezte Johanson.

– Egy másik bójánál van, innen nem látható.

– Még a kutatóhajók sem jöhetnek közelebb?

– Nem, nem tartozik a Gullfakshoz, és nem is bánjuk, elég, hogy a halászoknak minden alkalommal el kell magyaráznunk, miért húzzanak távolabbi vizekre.

– Sok a gond a halászokkal?

– Belefér. Múlt héten néhányukat fel kellett tartóztatni, mert egy halrajt egészen a platform alá követtek. Elő szokott fordulni. A Gullfaks A-n a múltkor kritikus volt helyzet. Egy kisebb tankhajó motorhiba miatt feléjük sodródott. Átküldtem néhány emberemet, hogy odébb húzzák, de sikerült a legénységnek időben visszaszerezni az uralmat felette.

Amit Jörensen olyan egykedvűen elmesélt, a valóságban potenciális katasztrófalehetőség volt, amitől mindenki tartott. Egy esetleges ütközés kisebb szigeteket akár meg is rongálhat, de még nagyobb a robbanásveszély. Habár az egész platformot biztosítja egy tűzoltóberendezés, amely a legkisebb szikrára is több tonna vizet permetez, egy tankhajórobbanás a véget jelentené. Az ilyen szerencsétlenségek ritkák, és inkább Dél-amerikában estek meg, ahol a biztonsági szabályzatot lazábban kezelték. Az Északi-tengeren betartották az előírásokat. Ha túlságosan erősen fújt a szél, a tankhajókat nem is töltötték fel.

– Milyen karcsú lettél – állapította meg Lund, miközben Jörensen kinyitotta neki az ajtót. Beléptek a lakóegység belsejébe, ahonnan egyforma ajtók vezettek a lakószobákba.

– Nem főznek rátok rendesen?

– Túl jól – nevetgélt Jörensen. – A szakácsunk elsőrendű. Meg kellene nézned az éttermünket – folytatta, miközben Johanson felé fordult. – A Ritz út menti bódé ehhez képest. A főszakácsnak szúrja a szemét a pocak, így kiadta parancsba, hogy le kell tornáznunk, különben nem főz több ebédet.

– Ez komoly?

– A Statoil direktívája. Nem hiszem, hogy ilyen messze mennének. De a figyelmeztetés hatásosnak bizonyult, senki sem akarja elveszíteni az állását.

Elértek egy szűk lépcsőházat, és lefelé tartottak a platform aljára. Lépteiket visszhangozta az acélszerkezet.

– Végállomás. Ha balra fordultok, azt jelenti, hogy tudunk még fél órát dumálni egy kávé mellett, ha jobbra fordultok, ott a csónak.

– Én szívesen meginnék egy... – kezdte el Johanson.

– Köszönjük – vágott közbe Lund. – Szorít minket az idő.

– A Thorvaldson csak nem megy el nélkületek – vágott vissza Jörensen. – Nyugodtan...

– Nem szeretnék a legutolsó pillanatban érni a fedélzetre. Következő alkalommal több időt szakítok, megígérem. És magammal hozom Sigurt is. Ideje, hogy valaki megmutassa neked, hogy kell sakkozni.

Jörensen nevetett és a fejét rázva kiment. Lund és Johanson követték. Szél fújt az arcukba. Itt, a lakóegység alsó pereménél sokkal hangosabb volt, mint fent, a leszállóhely közelében. A járóhíd alja vastag acélhálóból volt összehegesztve, ha keresztülnéztek rajta, lent a tenger dübörgött és hullámzott a lábuk alatt. Jörensen átvezette őket egy szűk folyosón, narancsszínű, fedett csónakhoz értek, amit egy daru tartott felfüggesztve.

– Mit csináltok ti a Thorvaldsonon? – kérdezte mellékesen. – Azt hallottam, hogy a Statoil ismét építeni akar odakint.

– Lehetséges.

– Egy platformot?

– Nem biztos. Talán egy SWOP-ot.

Az SWOP a Single Well Offshore Production System rövidítése. Háromszázötven méter mélységtől vetik be az SWOP-t. Óriási tankhajóhoz hasonlít, saját kitermelő-berendezéssel. Rugalmas csövön keresztül van összekötve a furattal. Felpumpálják bele a nyersolajat, és köztes raktárként szolgál.

Jörensen megpaskolta Lund arcát.

– Akkor nehogy tengeribeteg legyél, kicsim!

Beszálltak a csónakba. Nagy volt és tágas, kemény műanyag falakkal és több üléssorral. Rajtuk kívül csak a kormányos volt a fedélzeten.

Könnyű rázkódás szaladt végig a csónakon, amint a daru kezdte leengedni őket. Az oldalablakból szürke, durva betonfelület suhant el mellettük, majd hirtelen a hullámokon táncoltak. A daru kampói elengedték a csónakot, kihajóztak a platform alól.

Johanson a kormányos mögé lépett. Kisebb nehézséget okozott neki talpon maradni. Most már látta a Thorvaldsont. A farrészt a karakterisztikus emelőszerkezet határozta meg, amivel kis tengeralattjárókat és kutató eszközöket engedtek a tengerbe. A csónak végre odaért, felmásztak egy körbebiztosított acéllétrán. Miközben kapaszkodott felfelé a létrán és a csomagjával kínlódott, Johanson agyán átfutott a gondolat, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet a fél ruhásszekrényt bepakolni. Lund, aki előtte haladt, visszanézett.

– Úgy festesz a kofferoddal, mint aki nyaralni jött ide – mondta kifejezés nélküli arccal.

Johanson sóhajtott.

– Azt hittem, hogy már fel se fog tűnni neked.

Minden nagyobb partszakasz a világon körbeölel egy viszonylag sekély vizű területet, a selfet, amely legfeljebb kétszáz méter mély, és ami nem más, mint a szárazföld folytatása a tenger alatt. Némely helyen ez csak nagyon rövid, de máshol több száz kilométer is lehet, amíg a földterület a mélységbe zuhan; sok helyen hirtelen és nagyon-nagyon mélyre. Ezeken a sekély tengereken túl kezdődik az az ismeretlen univerzum, amelyről kevesebbet tudunk, mint a világegyetemről. A self-tengereket az ember majdnem teljesen a felügyelete alá vonta, nem úgy, mint az ismeretlen mélységeket. Annak ellenére, hogy ez a terület a teljes vízburok csupán nyolc százaléka, a világon kifogott összes hal innen származik. Portugália és Észak-Spanyolország előtt ez a régió a tengertani térképen mindössze keskeny sávként jelenik meg. A Brit-szigeteket és Skandináviát viszont olyan széles területen öleli körbe, hogy a két régió egybeér, ez alkotja az Északi-tengert, melynek mélysége átlagosan húsz és százötven méter között mozog, tehát meglehetősen sekély. Első pillantásra nem lehet semmi különöset felfedezni az Európa északi részén fekvő kicsiny, bonyolult áramlási és hőmérsékleti viszonyú tengeren, amely jelenlegi formájában csak tízezer éve létezik. Mégis központi jelentőségű a világgazdaság szempontjából. A világ legforgalmasabb régiójának számít, amelyet magasan fejlett országok szegélyeznek, minden idők legnagyobb kikötője, Rotterdam is itt helyezkedik el. A harminc kilométer hosszú Északi-tengeri-csatorna a legforgalmasabb vízi úttá fejlődött. A szállítóhajók és tankhajók itt nagyon szűk helyen manővereznek.

Háromszázmillió éve annak, hogy óriási mocsarak kötötték össze Angliát a szárazfölddel. A területet az óceán felváltva hol ellepte, hol visszahúzódott. Hatalmas folyók hordták az iszapot, növényeket és állati maradványokat az északi medencébe, ahol idővel több kilométer vastagon ülepedtek le. Szénképződés indult meg, miközben a terep tovább süllyedt. Újabb és újabb rétegek nyomultak a már meglévőkre, és préselték az üledéket homokká vagy mészkővé. Ezzel egy időben a legalsó réteg egyre melegedett. A kőzetben a szerves maradványok bonyolult vegyi folyamatokon mentek keresztül a hő és a nyomás hatására, ezeknek köszönhetően változtak olajjá és gázzá. Egy részük a szivacsos kőzeten át felfelé szivárgott a tengerfenék irányába, és eltűnt a vízben. De a legtöbb a föld alatti tárolóhelyeken maradt, és évmilliókig nyugodott a self-tengerek alatt.

Az olajláz hozta a változást. Norvégiának mint halásznemzetnek épp leáldozóban volt a csillaga, és ugyanúgy rávetette magát az újonnan felfedezett bányakincsre, mint Anglia, Hollandia és Dánia. Alig harminc év alatt a második legnagyobb kőolajexportőrré lépett elő. Az európai lelőhelyek fele a norvég tenger alatt feküdt. Ugyanilyen hatalmas volt a gáztartalék. Egymás után sorakoztatták fel a fúrótornyokat. A technikai akadályokat a természet rovására oldották meg. Ilyen módon mind mélyebbre fúrtak, és a kezdeti idők szimpla acélkonstrukciói átadták a helyüket az újaknak, amelyek sokszor magasabbak voltak, mint az Empire State Building. A tökéletes távvezérlésű, tenger alatti platformok tervei kezdtek megvalósulni. Az örömnek, úgy látszott, semmi nem állja útját.

De gyorsabb véget ért, mint azt gondolhatták volna. Ahogyan a halászzsákmány, úgy az olajkitermelés is visszaesett. Ami évmilliók alatt alakult ki, úgy látszott, csupán negyven év alatt elfogyott. A self-tengerek tartalékai teljesen kimerültek. Egy hatalmas ócskavas-telep réme kezdett felderengeni. Leállított platformok, amiket egész egyszerűen nem lehet újrahasznosítani, mert nincs olyan erő, ami arrébb vihetné őket. Egyetlen út tűnt járhatónak, hogy elkerüljék a véget, ami felé az olajnemzetek tartottak. A self-tengereken túl, a kontinentális szakadékokban és a mélytengeri medencékben még pihentek érintetlen készletek. A hagyományos platformok szóba sem jöhettek. Amit Lund és csapata tervezett, ahhoz másfajta berendezésre volt szükség. Néhol a víz alatti teraszok ideális terepet biztosítottak tenger alatti gyáraknak. A kockázat miatt, ami egy ilyen projekt alkalmával felmerülhet, az ember jelenlétét a minimálisra csökkentették. A termelés visszaesésével az olajbányászok csillaga is kihunyóban volt, pedig a hetvenes és nyolcvanas években nagyon keresettek és jól fizetettek voltak. A Gullfaks C-n a személyzetet mindössze egy tucatnyira tervezték csökkenteni. Az olyan platformok, mint az „Ember a Holdon” projekt messze kint a Troll-gázmezőn már csaknem teljesen automatikusak voltak.

Az északi-tengeri olajüzlet ráfizetéses lett. Egyedül a teljes leállás okozott volna még nagyobb problémákat.

Amikor Johanson kilépett a kabinjából, a Thorvaldson fedélzetén megszokott hangulat uralkodott. A hajó nem volt különösebben nagy. Egy olyan hatalmas kutatóhajóra, mint a bremerhaveni Északi csillag, akár helikopterrel is leszállhattak volna, de a Thorvaldsonon kellett a hely a felszerelésnek. Johanson a korláthoz lépett és a távolba révedt. Az elmúlt órákban egész platform-településeket hagytak maguk mögött, amiket keskeny hidak kötöttek össze. Pillanatnyilag a Shetland-szigetek magasságában lehettek, a self-tenger peremén túl. Ilyen messze kint már egyetlen építmény sem volt. A távolban ugyan látszott néhány fúrótorony halvány körvonala, de a tenger ismét tengerre hasonlított, és nem egy túlzsúfolt ipartelepre. A hajójuk alatt közel 700 méter mélység húzódott. A kontinensszakadékot felmérték és kiértékelték, de az örök sötétség birodalmáról alig volt benyomásuk. A tengeralattjárók fényszórói ugyan megvilágítottak itt-ott néhány területet, de ez annyi felvilágosítással szolgált, mint a norvég éjszakában egyetlen utcai lámpa.

Johanson a bordóira és a finom ízléssel válogatott sajtokra gondolt, amik a kofferében lapultak. Elindult megkeresni Lundöt, akit a robot ellenőrzésénél talált. Az önjáró szerkezet az emelő tartójában függött. Egy három méter magas csőágy, amit teletömtek fejlett technikával. A zárt tetőrészen a Victor név volt olvasható. Az elülső felén Johanson kamerákat és egy összecsukott fogókart látott.

Lund csak úgy sugárzott, amikor megpillantotta.

– Le vagy nyűgözve?

Johanson kötelességtudóan még egyszer körbejárta a szerkezetet.

– Egy nagy sárga porszívó – mondta.

– Neked semmi sem elég jó?

– Jól van, jól van. Le vagyok nyűgözve, tényleg. Mennyit nyom?

– Négy tonnát. Hé, Jean!

Egy vörös hajú, sovány férfi nézett ki a kábeltekercs mögül.

– Jean-Jaques Alban, az első tiszt ezen az úszó romhalmazon – mutatta be Lund a vöröshajút. – Hallgass ide, Jean, még el kell intéznem egy-két dolgot. Ez itt Sigur. Nagyon kíváncsi, mindent meg akar tudni a Victorról. Légy szíves, foglalkozz a vendégünkkel!

Futólépésben távozott. Alban szórakozottan és tehetetlenül nézett Lund után.

– Azt hiszem, fontosabb dolga is van, mint a Victorról mesélni – mondta Johanson.

– Nem okoz problémát – Alban mosolygott. – Tina egy szép napon még saját magát is megelőzi. Ön jött az NTNU-tól, igaz? És, megvizsgálta a férgeket?

– Én csak a véleményemet adtam hozzá. Miért okoznak önöknek ekkora problémát?

Alban legyintett.

– Sokkal nagyobb gondot okoz a talaj összetétele. A férgeket véletlenül találtuk meg, és egyelőre csak Tina fantáziáját izgatják.

– Azt hittem, hogy a férgek miatt engedik a robotot a tengerbe-csodálkozott Johanson.

– Tina nem mondta el önnek? Az csak egy része a missziónak. Nem vesszük félvállról a dolgokat, de legfőképp egy hosszú távon működő mérőállomás kiépítését készítjük elő. A feltételezett lelőhely fölé engedjük, és megnézzük, hogy az alkalmas-e a kitermelőegység telepítésére.

– Tina említett valamit az SWOP-ról.

Alban olyan pillantást vetett Johansonra, mint aki nem biztos abban, hogyan válaszoljon.

– A tenger alatti gyár már majdnem elkészült, vagy ha nem, akkor valamit elmulaszthattam.

Aha. Tehát nem lesz úszó platform.

Talán jobb is lesz nem firtatni a témát tovább. Johanson a merülő-egységről kérdezte tehát Albant.

– Ez a Victor 6000, egy Remotely Operated Vehicle, vagyis egy távirányítású operatív jármű, röviden ROV – magyarázta Alban. – Eléri a 6000 méter mélységet is, és ott képes néhány napot dolgozni. Innen fentről irányítjuk, valós idejű adatokat közvetít a kábelen keresztül. Ezúttal 48 órát marad lent. Mellesleg egy marék férget is hoz majd a zsákjában. A Statoil nem szeretné, ha a szemére vetnék, hogy veszélyezteti a biológiai sokszínűséget – rövid szünetet tartott. – Mi a véleménye ezekről a dögökről?

– Semmi – mondta Johanson. – Egyelőre.

Gépzaj hallatszott. Johanson látta, amint az emelőkar megindul, és lassan felemeli a Victort a magasba.

– Jöjjön! – mondta Alban. Odavezette öt, embermagasságú konténerhez. – A legtöbb hajó nincs is berendezve a Victor bevetéséhez. Az Északi csillagról kaptuk kölcsön, mert rá még éppen felfért.

– Mi van a konténerekben?

– A hidraulikus egység a csörlő számára, áramfejlesztők, mindenféle kacat. Az elülsőben van a vezérlő. Vigyázzon a fejére.

Beléptek egy alacsony ajtón. Szűkös volt a hely a konténerben. Johanson körbenézett. A terem felét a vezérlőegység és a képernyők foglalták el. Néhány ki volt kapcsolva, néhány pedig a ROV adatait sugározta. A képernyők előtt több férfi ült. És köztük volt Lund is.

– Ő ott középen a pilóta – magyarázta Alban halkan. – Jobbra mellette a másodpilóta, aki a fogókart is irányítja. A Victor érzékeny és pontosan dolgozik, de ügyesnek kell lenni, hogy minden rendben folyjon vele. A következő szék a koordinátoré. Ő tartja a kapcsolatot az ügyeletes tiszttel a hídon, hogy a hajó és a robot optimálisan együttműködjenek. A másik oldalon ülnek a tudósok. Az ott Tina helye. Ő kezeli majd a kamerákat, és rögzíti az adatokat.

– Készen állunk?

– Leengedhetitek – mondta Lund.

Egymás után indult be a maradék monitor. Johanson felismerte a far és az emelőszerkezet részeit, valamint az eget és a földet.

– Most azt látjuk, amit a Victor – mondta Alban. – Nyolc kamerával rendelkezik. Egy főkamerával nagyítással, két pilóta-objektívvel a navigáció számára, és van még öt kísérő kamera. A képminőség rendkívül jó, még több ezer méter mélyről is filmminőségű képeket kapunk, élesen és színesben.

A kamerák perspektívája megváltozott, mivel a robotot lassan leengedték. A tenger mind közelebb jött, és összecsapott az objektívek fölött. A Victor tovább merült. A képernyők egy kékeszöld világot mutattak, amely egyre sötétedett.

A konténer kezdett megtelni. Férfiak és nők, akik az előbb még az emelőnél voltak, szintén kíváncsian bámultak.

Fényszórókat be! – mondta a koordinátor.

Egy pillanat alatt kivilágosodott a környezet a Victor körül. A kékeszöld elhalványult. Helyette megvilágított feketeség látszott. Néhány hal úszott be a képbe, majd mindent beborítottak az apró légbuborékok. Johanson tudta, hogy ez valójában plankton, milliárdnyi piciny élőlény. Vörös és átlátszó bordásmedúzák húztak el.

Egy idő után a planktonraj ritkulni kezdett. A mélységmérő ötszázat mutatott.

– Mit csinál a Victor pontosan, amikor leért? – kérdezte Johanson.

– Víz- és aljzatmintákat vesz, élőlényeket gyűjt – válaszolta Lund, anélkül, hogy hátrafordult volna. – De mindenekelőtt képanyagot. A fényszórók sziklás felszínt világítottak meg. A Victor egy meredély oldalán süllyedt a mélybe. Narancs és vörös színű languszták integettek hosszú csápjaikkal. Odalent teljes feketeség honolt, de a fényszórók és kamerák megdöbbentően kiemelték a színeket. A Victor folytatta útját szivacsok és tengeri uborkák mellett, míg a terep egyre laposabbá nem vált.

– Megérkeztünk – mondta Lund. – 680 méter.

– Oké – a pilóta előrehajolt. – Tegyünk egy kört!

A sziklafal eltűnt a képernyőről. Egy darabig csak a vizet látták, de hamarosan felsejlett a tengeralj a kékesfekete mélységben.

– A Victor milliméterpontosan tud navigálni – mondta Alban szemmel láthatóan büszkén. – Befűzhet vele cérnát egy tű fokába, ha akarja.

– Kösz, de azt a szabóm is elintézni. Hol tart most pontosan?

– Közvetlenül egy földterasz fölött. Alatta hatalmas mennyiségű olaj van.

– Metán-hidrát is?

Alban elgondolkodva nézte Johansont.

– Igen, természetesen. Miért kérdezi?

– Csak úgy. És a Statoil itt akarja telepíteni a kitermelőegységet?

– Ez a kívánságnak leginkább megfelelő hely. Amennyiben nem szól ellene semmi.

– Például a férgek.

Alban a vállát vonogatta. Látszott, hogy feszélyezi a téma a franciát. Nézték a robotot, amint tengeri pókok és halak mellett suhan el, melyek az aljzatot kutatják táplálék után. A kamerák egy szivaccsal benőtt területet mutattak, benne világító medúzák és kis tintahalak. Túlzottan lakottnak nem volt mondható a telep, ám annál színesebb volt a fajták képviselete. Egy idő után az aljzat himlőhelyessé és érdessé vált. Csíkszerűen lepték el a lezúduló üledéktömegek a tenger fenekét.

– Üledékcsuszamlások – mondta Lund. – A norvég peremtenger mentén már jó néhány földcsuszamlás végbement.

– És mi van azokkal az éles vonalú alakzatokkal? – kérdezte Johanson, miközben a talaj felszíne ismét változott.

– Ezeket az áramlások alakítják ki. A földterasz pereme felé igyekszünk. – Rövid szünetet tartott. – Innen nem messze találtuk a férgeket.

A képernyőkre szegezték tekintetüket. Valami új dolog tűnt fel a fényszóró sugarában. Világos volt, és nagy kiterjedésű.

– Baktériumszőnyeg – jegyezte meg Johanson.

– Igen. A metán-hidrát jelenlétének biztos jelei.

– Ott! – mondta a pilóta.

Szakadozott, fehér felület került a látóterükbe. Itt a megfagyott metán közvetlenül a felszínen helyezkedett el. Johanson hirtelen valami mást is észrevett. A többiek is látták. Néma csend borult a vezérlőre.

A hidrátmező jelentős része valami rózsaszínes kavalkád alá volt temetve. A szélén még el lehetett különíteni az egyes példányokat, de hamarosan átláthatatlanná vált a rángatózó testek sokasága. A rózsaszín csövek a fehér pomponokkal kúsztak-másztak egymáson.

Az egyik férfi útálkozó hangot hallatott. Az emberek így vannak beállítva, gondolta Johanson. Fintorgunk mindentől, ami kúszik, mászik, főleg ha sok van belőle, pedig ez természetes. Mit fintorognánk, ha egyszer látnánk, mennyi atka van a pórusainkban, ahol az elhasznált hámrétegből élnek, vagy az a milliónyi, piciny ízeltlábú a matracainkban, nem beszélve a milliárdnyi baktériumról a beleinkben.

Ettől még neki sem tetszett, amit látott. A képek Mexikóból ugyanekkora populációt mutattak, mint ami itt van, csakhogy azok kisebbek voltak, és tétlenül ücsörögtek a gödröcskéjükben. Ezek itt kígyóztak és hajladoztak, egy hatalmas rángatódzó tömeg vándorolt a jégen, és takarta el teljesen a talajt.

– Cikcakkban haladjunk! – mondta Lund.

A ROV gyors szlalomban siklott tovább, de a kép nem változott. Férgek, ameddig a szem ellát.

Egyszerre csak újból lejteni kezdett a talaj. A pilóta továbbra is a perem széle felé irányította a ROV-ot. Még a nyolc fényszóró sem volt elég ahhoz, hogy néhány méternél tovább lássanak. Az volt a benyomásuk, hogy a dögök az egész látóhatárt beborítják. Sőt, ezek itt még nagyobbaknak tűntek, mint amiket Lund adott neki vizsgálatra.

A következő pillanatban minden elfeketedett. A Victor túljutott a peremen, és alatta hirtelen több száz méter mélység tárult fel. A robot teljes sebességgel haladt tovább.

– Fordulj meg! – mondta Lund. – Megnézzük a szakadék falát is. Valami nagy és világos került a kamerák objektívébe, kitöltötte egy másodpercig, majd villámgyorsan visszahúzódott.

– Mi volt ez?! – kiáltotta Lund. – Vissza az előbbi pozícióba! A ROV hirtelen kanyart vett.

– Eltűnt.

– Körkörös pályán haladjon!

A Victor pillanatok alatt megállt, és elkezdett a tengelye körül forogni. Semmit se láttak az áthatolhatatlan sötétségen és a megvilágított planktonon kívül.

– Volt ott valami – erősítette meg a koordinátor. – Talán egy hal.

– Akkor az egy átkozottul nagy hal lehetett – morogta a pilóta. – Betöltötte az egész képet.

Lund megfordult és Johansonra nézett. Az a fejét rázta.

– Nem tudom, mi volt.

– Oké, nézzünk körül valamivel lejjebb.

A ROV a szakadék mellett haladt. Néhány kiugrás kivételével minden rózsaszín testekkel volt borítva.

– Mindenhol ott vannak – mondta Lund.

Johanson mellé lépett.

– Van térképetek az itteni metánlerakódásról?

– Itt minden tele van metánnal, hidrátokkal, gázbuborékokkal a föld belsejéből...

– A jégfelszínről, hogy pontosabb legyek.

Lund valamit beütött a terminálján, s ezután az egyik képernyőn megjelent az aljzat térképe.

– Ott, a világos foltoknál. Ezt a helyet már feltérképeztük.

– Meg tudod mutatni a Victor pillanatnyi helyzetét?

– Körülbelül itt lehet. Rámutatott a térképen az egyik világosabb területre.

– Jól van, akkor irányítsd oda.

A fényszórók most ismét férgektől mentes tengeraljat világítottak meg. Egy idő után a terep emelkedni kezdett, majd a semmiből előbukkant a sziklafal.

– Magasabbra! – utasította Lund. – Szépen lassan!

Alig néhány méter után ugyanaz a kép fogadta őket, mint az előbb. Csőszerű rózsaszín testek, fehér pomponokkal.

– Klasszikus eset – mondta Johanson.

– Mire gondolsz?

– Ha pontos a térképetek, akkor itt kiterjedt metánmező húzódik, azaz baktériumok élnek rajta, amelyek megváltoztatják a metánt, a férgek pedig megeszik őket.

– Az is klasszikus, hogy milliószám élnek együtt?

Nemleges volt a válasz. Lund hátradőlt a széken.

– Na jó – mondta a férfinek, aki a fogókar kezelésével volt megbízva. – Tegyük le a Victort, és gyűjtsünk be egy tucatot belőlük. Aztán továbbvizsgáljuk a környéket, ha még beszélhetünk egyáltalán környékről.

Már elmúlt tíz óra, amikor Lund a kabinajtaján kopogott. Kinyitotta, a nő beviharzott, mindjárt helyet is foglalva a széken, amely egy kicsi asztallal együtt a különleges luxust képviselte.

– Ég a szemem – mondta Tina. – Alban átvette tőlem egy időre. Pillantása az asztalkára tévedt, ahol sajttál és egy nyitott üveg bordói volt.

– Mindjárt gondolhattam volna – nevetett Tina. – Ezért tűntél el olyan hirtelen az előbb.

Johanson fél órával előtte hagyta el a monitortermet, hogy mindent előkészítsen.

– Brié de Meaux, Taleggio, Munster, érett kecskesajt és egy kis Fontina a piemonti hegyekből – mutatta be egymás után az étkeket baguette és vaj.

– Te őrült.

– Kérsz egy poharat?

– Naná, hogy kérek poharat. Milyen a bor?

– Egy Pauillac. Nézd el nekem, hogy nem tudtam dekantálni, de a Thorvaldsonon híján vannak a szalonképes kristályüvegeknek. Láttatok még valami érdekeset?

Lund elvette tőle a poharat, és félig kiitta.

– A mocskos dögök ott vannak mindenhol.

Johanson leült vele szemben az ágy szélére, és elgondolkodva kent meg vajjal egy baguettet.

– Tényleg ijesztő egy kicsit.

Lund közelebb húzta magához a sajttálat.

– A többiek is azon a véleményen vannak, hogy elgondolkodtató a jelenség. Leginkább Alban gondolja így.

– Az első látogatásotok alkalmával nem volt ennyi?

– Nem. Persze, többen voltak, mint az az én ízlésem szerint helyénvaló, csak röviddel ezelőtt még egyedül voltam az ízlésítéletemmel.

Johanson rámosolygott.

– Tudod, hogy van. Akinek ízlése van, mindig kisebbségben lesz.

– Mindenesetre holnap reggel a Victor feljön, és további férgeket hoz nekünk. Tudsz majd velük játszani, ha akarsz.

Tina felállt, és miközben rágcsált, kinézett az ablakon. Az ég kitisztult, a hold fénye vékony sávban táncolt a hullámokon.

– Már vagy százszor megnéztem azt a videófelvételt. Azt a világos valamit. Alban is azt hiszi, hogy hal, de akkor akkorának kellene lennie, mint egy rája, vagy még nagyobbnak. Sajnos, a testformája nem kivehető.

– Talán egy fényreflex volt – mondta Johanson.

Lund feléje fordult.

– Nem. Csak néhány méterre volt a fény határától. Hatalmas volt, és villámgyorsan visszahúzódott a reflektor elől, mintha attól félt volna, hogy felfedezik.

– Bármi lehetett.

– Nem, bármi nem lehetett.

– Egy halraj is viselkedhet így. Ha elég sűrűn tapadnak egymáshoz, akkor nyomás keletkezik, ami...

– Ez nem halraj volt, Sigur. Lapos volt. Egy áttetsző felület, mintha... üvegből lenne. Mint egy nagy medúza.

– Egy nagy medúza, tessék.

– Nem, nem – szünetet tartott és leült. – Nézd meg magad is, nem lehet medúza.

Kis ideig némán ültek.

– Hazudtál Jörensennek – mondta Johanson hirtelen. – Nem lesz semmilyen SWOP, vagy amin munkások is dolgozhatnak.

Tina felnézett. A poharat az ajkához emelte, ivott és halkan visszatette.

– Igaz.

– Miért? Attól félsz, hogy megszakad a szíve?

– Talán.

Johanson a fejét rázta.

– Úgyis megszakad neki. Nincs több munka az olajbányászok számára, jól látom?

– Figyelj rám, Sigur. Nem akartam hazudni neki, de... a fenébe is, ez az iparág éppen változáson megy keresztül, és az emberi munkaerő húzza majd a rövidebbet. Mit tehetnék? Jörensen is tudja ezt. Azt is tudja, hogy a Gullfaks C-n a csapat a tizedére fog csökkenni. Olcsóbb a platformot átalakítani, mint 280 embert foglalkoztatni. A Statoil már azon gondolkodik, hogy a Gullfaks B-t teljesen felszámolják. Egy másik platformról is irányíthatjuk, és még úgy is éppen csak hogy kifizetődik.

– Azt akarod mondani nekem, hogy az olajüzlet nem kifizetődő?

– A tengeri kitermelés akkor volt nyereséges, amikor az OPEC az árakat magasan tartotta, a hetvenes évek elején. De a nyolcvanas évek közepe óta csak esik, és ugyanilyen mélyre fog zuhanni Észak-Európa, ha a források kiapadnak. Ezért kell messze kint fúrnunk, ahol mély a víz, éppen ilyen ROV-ok és AUV-ok segítségével.

Az AUV megint csak rövidítés a mélytengeri kutatás szótárában, és aktualitása miatt közkeletű. Az Autonomous Underwater Vehicle, a független mélytengeri jármű alapvetően úgy működik, mint a Victor, de nem szorul már mesterséges köldökzsinórra, ami az anyahajóhoz köti. A tengeri ipar nagy kíváncsisággal figyelte az új búvárrobotok fejlődését, amik a legbarátságtalanabb világokba is eljutnak. Rendkívül strapabíróak, mozgékonyak és bizonyos keretek között önálló döntéseket is képesek hozni. Az AUV-ok megjelenésével az öt-hatezer méter mélyen felállítható kitermelőegységek lehetősége karnyújtásnyira került.

– Nem kell bocsánatot kérned – mondta Johanson, miközben bort öntött. – Tényleg nem tehetsz róla.

– Nem kértem bocsánatot – válaszolta morogva Tina. – Egyébként meg mindnyájan tehetünk róla. Ha az emberek nem pazarolnák az üzemanyagot, akkor nem lennének ezek a problémák.

– Lennének, csak később. De a környezetvédő tudatosság téged dicsér.

– Na és – szúrt vissza. A gúnyos hangnem nem ment el a füle mellett. – Az olajcégek is tanulnak, ha hiszed, ha nem.

– Igen, de mit?

– A következő évtizedekben azon dolgozhatunk, hogyan hasznosítsunk hatszáz platformot, mert nem gazdaságosak, és a technikájuk elavult! Tudod mennyibe fog ez kerülni? Addigra a peremtengert üresre szivattyúzzák! Tehát ne tégy úgy, mintha bűnözők lennénk.

– Jól van. Értettem.

– Természetesen most mindenki az automatikus, tenger alatti gyárakra veti magát. Ha nem tennénk, akkor Európa holnap a Közel-kelet és Dél-Amerika kőolajvezetékein csüngne, és nekünk csupán egy temető maradna a tengerben.

– Nem is ez ellen szóltam. Azt kérdezem, hogy vajon honnan tudjátok ilyen határozottan, mit tesztek.

– Mit értesz ezen?

– Azt, hogy fogalmatok sincs, mi történik odalent.

– Hát akkor megnézzük.

– Úgy, mint ma? Ezt kétlem. Nekem inkább úgy tűnik, mintha olyanok volnátok, mint az az öregasszony, aki csinál egy-két fotót, majd utána azt gondolja, mindent tud az országról, ahol megfordult. Hajlamosak vagytok arra, hogy kerestek egy helyet, majd kijelölitek, és addig figyelitek, amíg sikeresnek ígérkezik. Ettől még távolról sem tudjátok, hogy milyen biológiai rendszerbe avatkoztok be.

– Már megint ezzel jössz.

– Talán nincs igazam?

– Fejből ismerem oda-vissza azt a fogalmat, hogy ökoszisztéma. Mi van, mostanában olajkitermelés-ellenes lettél?

– Nem, csak azt mondom, hogy illene megismerni ezt a világot, mielőtt beléptek.

– Mégis, mit gondolsz, miért vagyunk itt?

– Biztos vagyok abban, hogy megismétlitek a hibáitokat. A hatvanas években, amikor jól ment, beépítettétek az Északi-tengert. Most meg már útban van a halom hulladék. A hasonló kapkodást el kellene kerülni a mélytengeri vállalkozásotok esetében.

– Ha olyan kapkodósak vagyunk, akkor vajon miért küldtem el neked a férgeket?

– Jó, igazad van. Ego te absolvo.

Tina az alsó ajkát harapdálta. Johanson elhatározta, hogy témát vált.

– Kare Sverdrup egyébként kedves fickó, hogy valami pozitívat is mondjak ma este.

Lund összeráncolta homlokát, de hamar kisimult megint és nevetett.

– Úgy találod?

– Abszolúte. – Kitárta a karját. – Azt hiszem, nem jófejség, hogy nem kérdezett meg előbb veled kapcsolatban, de meg tudom érteni. Lund a borospohárral játszott.

– Ez még mind annyira friss.

Egy ideig ismét hallgattak.

– Nagyon szerelmes vagy? – kérdezett bele Johanson a csendbe

– Hm, azt hiszem, igen – mosolygott

– Azt hiszed?

– Kutató vagyok. Ki kell előbb kutatnom.

Éjfél volt már, amikor Tina elment. Az ajtóból még egy pillantást vetett az üres poharakra és a sajtszélekre.

– Néhány hete egy ilyenért megkaphattál volna – mondta Lund Mintha sajnálat érződött volna a hangján.

Johanson finoman kitessékelte a folyosóra.

– Az én koromban már ezzel a tudattal is lehet élni – mondta. – Gyerünk! Menj kutatni!

Kilépett, majd visszahajolt, és egy csókot nyomott az arcára.

– Köszönöm a bort.

Az élet elszalasztott lehetőségek közötti kompromisszumokból áll, gondolta, miközben bezárta az ajtót. Majd mosolyra húzta a száját és száműzte ezt a gondolatot. Túl sok alkalmat használt ki ahhoz, hogy most panaszkodjon.

Március 18.

Vancouver és Vancouver-sziget, Kanada

Leon Anawak visszatartotta a lélegzetét.

Gyere már! Tedd meg ezt a szívességet!

Immár hatodszor úszott a fehérdelfin a tükör felé. A kis csoport újságíró és egyetemi diák a vancouveri akvárium föld alatti megfigyelő szobájában ájtatos csendben bámészkodott. Az üvegen keresztül az egész medencét be lehetett látni. Ferdén beeső napsugarak táncoltak a falon és a medence alján. A megfigyelőszoba sötétben volt, így a vízfelszín változó játékkal fényt és árnyékot varázsolt a körben állók arcára.

Anawak nem mérgező tintával megjelölte a fehérdelfint. Színes kör díszelgett az állat alsó álkapcsán. A helyet úgy választotta meg, hogy csak akkor legyen látható az állat számára, ha megnézi a tükörképét. Két tükör volt a medencébe eresztve, a fehérdelfin közepes tempóval éppen az egyik felé tartott. Olyan határozottan, hogy Anawaknak nem volt kétsége sem a kísérlet kimenetele felől. Az állat egy pillanatra feléjük fordult, amikor elúszott felettük, mintha meg akarta volna mutatni magán a megjelölt helyet a bámészkodóknak. Majd hirtelen megállt a tükör előtt, és lassan lesüllyedt, míg vele egy magasságba nem ért. Egy helyben maradt, függőleges pózban, a fejét hol erre, hol arra fordította. Nyilvánvalóan a legjobb szöget kereste, hogy megnézhesse magán a kört. Jó ideig lebegett így a tükör előtt, és forgatta kicsi fejét a jellegzetes homlokdudorral.

Egyáltalán nem hasonlított emberre a fehérdelfin, ezekben a másodpercekben a viselkedése mégis kísértetiesen olyan volt. A delfinekkel ellentétben a fehérdelfinek különböző arckifejezésekre képesek. Pillanatnyilag úgy tűnt, mintha magának mosolyogna. Sok emberi tulajdonság, amit a delfinre vetítettek, ebből a furcsa mosolyból fakad. A felhúzott szájszél valójában egy egész sor fiziognómiai jellemzőből ered, amik a kommunikációt szolgálják. A fehérdelfinek lefelé is tudják húzni a szájuk szélét, anélkül, hogy ezzel szomorúságot fejeznének ki. Arra is képesek, hogy csücsörítsenek, mintha vígan fütyörésznének maguk elé.

A következő pillanatban a fehérdelfin elveszítette érdeklődését. Talán elég ideig tanulmányozta a tükörképét, mert egy elegáns kanyarral eltávolodott tőle.

– Ennyi volt – mondta Anawak halkan.

– És ez most mit jelent? – kérdezte egy újságírónő csalódottan, miután az állat nem tért vissza.

– Tudja, hogy ki ő. Menjünk fel!

A föld alól a napfényre értek. Bal kéz felől a medence, melynek vízfelszínére most mindnyájan ráláttak. A kicsiny, fodros hullámok alatt a két fehérdelfin kecsesen úszkált. Anawak tudatosan feledkezett meg a kísérlet pontos lefolyásának magyarázatáról. A megfigyelők benyomásait egyenként kérdezte meg, hogy biztosra menjen, nem a saját kívánságait vetíti bele a delfinbe.

Megfigyeléseit kivétel nélkül megerősítették.

– Gratulálok! – mondta végül. – Egy olyan kísérletben vettek részt, ami tükörfelismerés néven vonult be a viselkedéskutatás történetébe. Mindenkinek ismeretes a téma?

Az egyetemistáknak az volt, az újságíróknak kevésbé.

– Nem baj – mondta Anawak. – Gyorsan felvázolom önöknek a témát. A tükörfelismerés a hetvenes évekből ered, de évtizedekig csak emberszabásúakkal kísérleteztek. Nem tudom, hogy Gordon Gallup neve mond-e valamit önöknek...

A körben állók fele bólintott, a többiek a fejüket rázták.

– Tehát, Gallup a New York-i Állami Egyetem pszichológusa. Egy szép napon őrült ötlete támadt. Különböző majomfajokat szembesített a saját tükörképükkel. A legtöbben közömbösen viselkedtek, mások megtámadták, mert azt hitték, hogy egy idegen betolakodó. Néhány csimpánz viszont felismerte magát, és arra használta a tükröt, hogy önmagát kutassa. Ez egyedülálló felfedezés, mert a legtöbb állat nem képes erre. Az állatok léteznek, éreznek, cselekszenek és reagálnak. De nincs tudatuk önmagukról. Nem tudják magukat mint önálló egyed kezelni, amely különbözik a fajtársaitól.

Anawak továbbá elmesélte, hogy Gallup megjelölte a majmok homlokát, és a tükör elé ültette őket. A csimpánzok hamar felismerték, hogy kit látnak. Jól megfigyelték a jelölést, ujjukkal megérintették a helyet, és megszaglászták. Gallup a kísérletet kiterjesztette más majomfajokra, papagájokra és elefántokra. De csak a csimpánzok és orangutánok teljesítették a tesztet, ami arra a következtetésre vezette Gallupot, hogy rendelkeznek önfelismeréssel, és így valamiféle öntudattal.

– Ám Gallup ennél is tovább ment – magyarázta Anawak. – Sokáig azt az elképzelést képviselte, hogy az állatok a másik pszichéjét nem tudják megérezni. De a tükörtesztek megváltoztatták a véleményét. Ma már nemcsak azt hiszi, hogy egyes állatoknak van öntudatuk, hanem, hogy ezzel a képességgel bele is tudják képzelni magukat mások helyzetébe. A csimpánzok és orángutánok a másik egyedben intenciókat feltételeznek, és együttérzést alakítanak ki. A saját pszichés állapotukból másokéra is képesek következtetni. Ez Gallup tézise, amit mind többen tesznek magukévá.

Szünetet tartott. Tisztában volt vele, hogy az újságírókat még idejében le kell fékezni. Nem szerette volna néhány nap múlva azt olvasni az újságokban, hogy a fehérdelfinek pszichiáterek, a palackorrú delfinek klubot alapítottak az emberek megmentéséért, vagy a delfinek sakkozó szakkört hoztak létre.

– Mindenesetre – folytatta – jellemző, hogy a kilencvenes évekig kizárólag szárazföldi emlősökön kísérleteztek. Pedig a bálnák és delfinek intelligenciájáról már korábban is voltak elgondolások, de a bizonyíték erre vonatkozóan nem nyerte volna el az élelmiszeripar tetszését. A majom húsa és bundája csak egy kis csoport számára érdekes az össznépességhez viszonyítva. A bálnák és delfinek vadászata azonban nehezen összeegyeztethető a vadászottak intelligenciájával és öntudatával. Elég sok ember nincs kibékülve azzal, hogy néhány éve megkezdtük a tükörteszteket a palackorrú delfinekkel. A medencéket részben tükröző üveggel, részben pedig tükrökkel láttuk el, majd megjelöltük az állatokat fekete markerrel. Elég megdöbbentő volt, amikor az tapasztaltuk, hogy addig keresgélnek alanyaink a medencében, míg végül rátalálnak a tükörre. Nyilvánvaló volt, hogy annál jobban látták a jelöléseket, minél inkább tükrözött a felület. Mi is továbbmentünk. Az állatokat hol igazi, hol vízzel töltött markerrel jelöltük meg. Számolnunk kellett azzal, hogy csak a marker érintése váltja ki belőlük az ingert; de csak akkor időztek tovább vizsgálódva a tükör előtt, amikor a jelölés látható volt.

– Kaptak a delfinek jutalmat? – kérdezte egy diák.

– Nem, és nem is készítettük fel őket. A kísérlet során különböző testrészeket jelöltünk meg, hogy kizárjuk a tanulási és megszokási tényezőket. Néhány hete ugyanezeket a kísérleteket végezzük a fehérdelfineknél. Hatszor alkalmaztuk a jelölést, kétszer placebóval. Önök is látták, hogy mi történt. Minden alkalommal a tükörhöz úszott, és igyekezett megnézni a jelet. Kétszer nem talált semmit, így a vizsgálódást idő előtt befejezte. Véleményem szerint sikerült bebizonyítanunk, hogy a fehérdelfinek hasonló intelligenciával és önfelismeréssel rendelkeznek, mint a csimpánzok. A bálnák és az emberek néhány pontban közelebb állhatnak egymáshoz, mint azt eddig gondoltuk.

Egy diáklány jelentkezett.

– Azt akarja mondani... – habozott –, hogy az eredmények arról tanúskodnak, hogy a delfinek és a fehérdelfinek szellemmel és öntudattal rendelkeznek, jól értem?

– Így van.

– És mivel támasztja ezt alá?

Anawak megdöbbent.

– Nem halotta, mit mondtam az imént? Nem volt az előbb lent?

– De, igen. Azt láttam, hogy egy állat a tükörképét felismerte. Ezek szerint tudja, hogy ez vagyok én. Ebből arra következtet, hogy öntudata is van?

– A kérdést az imént válaszolta meg. Tudja, hogy ez vagyok én. Tehát van én tudata.

– Nem erre gondoltam – tett egy lépést Anawak felé. Vörös haja volt, apró, hegyes orra és enyhén túlméretezett metszőfogai. – A kísérlete a figyelem-készséget és a testtel való azonosulást támasztja alá. Ez még távolról sem bizonyítja, hogy ezek az állatok permanensen rendelkeznek öntudattal, vagy esetleg ebből arra következtethetnénk, hogy ez befolyással bír a többi állathoz való viszonyulásukra.

– Ezt nem is állítottam.

– De igen. Gallup álláspontját képviselte, hogy bizonyos állatok magukból kiindulva más egyedekre is következtethetnek.

– Főemlősök igen.

– Ami mellesleg erősen vitatott. Mindenesetre nem tett semmiféle különbséget, amikor később a fehérdelfinekről és a delfinekről beszélt. Vagy lemaradtam volna valamiről?

– Nem kell ebben az esetben különbséget tenni – válaszolta Anawak kissé ingerülten. – Az állatok önfelismerése már bizonyított tény.

– Néhány kísérlet okot szolgáltathat erre a feltételezésre, igen.

– Mire akar kilyukadni?

A vállát vonogatta, és kerek szemeivel őt nézte.

– Hát nem nyilvánvaló? Ön láthatja, hogyan viselkedik egy fehérdelfin. De honnan tudja, hogy mire gondol? Ismerem Gallup munkásságát. Azt gondolja, bebizonyította, hogy egy állat a másik helyébe tudja képzelni magát. Ezért feltételezi, hogy úgy éreznek és gondolkodnak, mint mi. Amit ma nekünk mutatott, az emberi jellemzők átruházása delfinekre.

Anawak néma maradt. Pontosan a saját érveivel jött a lány.

– Valóban ez a benyomása?

– Azt mondta, hogy a delfinek közelebb állhatnak hozzánk, mint azt eddig feltételeztük volna.

– Miért nem hallgatta figyelmesebben, eh...kisasszony?!

– Delaware. Alicia Delaware.

– Tehát, Delaware kisasszony – szedte össze gondolatait Anawak. – Azt mondtam, hogy delfinek és emberek hasonlatosabbak lehetnek egymáshoz, mint azt gondoltuk volna.

– Hol van itt a különbség?

– Az álláspontban. Nem azt akarjuk bebizonyítani, hogy delfin és ember annál hasonlóbb, minél több párhuzamot fedezünk fel. Nem is arról van szó, hogy az embert mint ideális képet állítsuk minden elé, hanem alapvető rokonságot...

– Pedig én nem hiszem, hogy egy állat öntudata az emberéhez hasonló lehet. Az alapfeltevések túl messze vannak egymástól. Azzal kezdődik, hogy az emberek permanens éntudattal rendelkeznek, amivel...

– Helytelen meglátás – szakította félbe Anawak. – Az emberek is csak bizonyos feltételek mellett alakítanak ki állandó én tudatot. Ez is bizonyított tény. A kisgyermekek 18-24 hónapos korukban tanulják meg felismerni önnön tükörképüket. Addig képtelenek saját magukról reflexiókat alkotni, vagy saját szellemi állapotukról elmélkedni, még kevésbé, mint ez a delfin. És kérem, hagyja abba, hogy örökösen Gallupra hivatkozik! Mi azért fáradozunk itt, hogy megértsük ezeket az állatokat. Min fáradozik ön, ha szabad kérdeznem?

– Csak azt szerettem volna, ha...

– Azt szerette volna? Tudja, hogyan hatna a belugára, ha ő nézné meg magát, amint festi az arcát a tükörben, hogy mit gondolna erről? Arra a következtetésre jutna, hogy ön felismeri magát a tükörben, minden más bugyutaságnak tűnhet neki. Attól függően, hogy milyen ízlése van öltözködés és smink szempontjából, még kétely is merülhet fel az állatban, hogy ön felismeri tükörképét. Akár még a szellemi állapotát is kétségbe vonhatja.

Alicia Delaware elvörösödött. Már éppen válaszolt volna, de Anawak nem hagyta szóhoz jutni.

– Ezek a tesztek nyilván csak a kezdetet jelentik – mondta. – Senki sem akarja a delfinekhez fűződő mítoszokat újraéleszteni, aki komolyan kutatja őket. Valószínűleg nem is táplálnak különösebb érdeklődést az emberek iránt, mert egy másik élettérben élnek, mások a szükségleteik, és más a fejlődéstörténetük, mint nekünk. De ha a munkánk hozzájárul ahhoz, hogy kivívjuk számukra a kellő tiszteletet, és ilyen módon jobban tudjuk őket védeni, akkor a kutatás minden fáradságot megér.

Még válaszolt néhány kérdésre, olyan szűkszavúan, ahogy csak lehetett. Alicia Delaware sötét arccal a háttérben maradt. Anawak végül elbúcsúzott a csoporttól, és megvárta, míg kívül érnek a látókörén. Majd megbeszélést tartott kutatócsoportjával, kijelölték a következő határidőket és a további munka menetét. Végre egyedül maradt, odalépett a medence széléhez, mélyet lélegzett, és megnyugodott.

A nyilvánosság számára végzett munka nem feküdt neki különösebben, de a jövőben nem kerülhette el. Karrierje túlságosan is tervszerűen folyt. Hírneve, mint a viselkedéskutatás megújítójáé, megelőzte őt. Tehát továbbra is vitatkozhatott az ilyen Alicia Delaware-félékkel, akik frissen végeztek az egyetemen, és a sok könyvtől még egy liter vizet sem ismertek volna fel.

Leguggolt, ujjaival beleszántott a fehérdelfinek medencéjének vizébe. Még kora reggel volt. Szívesebben végezték a teszteket és a látogatásokat addig, mielőtt az akvárium kinyitott volna, illetőleg zárás után. A hetek óta tartó esőzések és a március gyönyörű szép napokkal ajándékozták meg a vidéket, a nap kellemesen melegítette Anawak bőrét.

Mit mondott ez a diáklány? Ő akarja emberhez hasonlatossá tenni az állatokat?

Ez a feltételezés nem hagyta nyugodni. Anawak mindig is azon fáradozott, hogy a tudományt higgadtan kezelje. Egész életét a lehető legtárgyilagosabb szemlélettel élte. Nem ivott, nem járt partikra, és nem tolakodott az első sorba mindenféle spekulatív eszmével. Nem hitt sem Istenben, sem a vallás által előírt viselkedési formákban. Az ezotéria minden válfaja idegen volt számára. Kerülte, hogy bárminemű, emberre jellemző értékképzeteket vetítsen az állatokra. Különösen a delfinek voltak kitéve egyfajta romantikus víziónak, amely alig veszélytelenebb, mint a gyűlölet és arrogancia; vagyis hogy a delfinek emberibbek, mint mi, és az emberiség attól javul meg, ha igyekszik hasonlatossá válni hozzájuk és a bálnákhoz. Az emberek kétféle módon viselkedtek velük: vagy halálra kínozták, vagy halálra szerették őket.

Éppen a saját álláspontját vágta a fejéhez az a nyúlfogú Delaware kisasszony.

Anawak tovább áztatta kezét a medencében. A megjelölt fehérdelfin odaúszott hozzá. A nőstény négy méter hosszú volt. Kinyújtotta a fejét a medencéből, és hagyta magát simogatni, közben halkan füttyögött. Azt kérdezte magától, hogy vajon osztozni tud-e emberi érzésekben. Nem létezett erre egyetlen bizonyíték sem. Ebből a szempontból igaza volt Alicia Delaware-nek.

Ugyanígy nem létezett bizonyíték arra sem, hogy nem tud. A fehérdelfin ciripelő hangot hallatott, és visszahúzódott a víz alá, ekkor árnyék vetődött Anawakra. Oldalra fordította a fejét, és egy díszes cowboy-csizmát pillantott meg.

Jaj, ne, gondolta magában. Még ez is!

– Na, Leon – mondta a férfi, aki odalépett hozzá a medence szélénél –, kit zaklatunk ma?

Anawak felállt, és ránézett. Jack Greywolf volt, úgy nézett ki, mintha egy vadnyugati paródiából pottyant volna ide. Óriási termetű, izmos testű, zsíros bőrruhás fickó. Indiándíszek lógtak a hatalmas mellkasán. A tollas kalap alól fekete, selymes haj omlott a vállára és a hátára. A haja volt talán az egyetlen Jack Greywolfon, ami ápoltnak tűnt, máskülönben úgy festett, mintha heteket töltött volna víz és szappan nélkül a prérin. Anawak belenézett a gúnyosan vigyorgó arcba, és ő is laposan elmosolyodott.

– Ki engedett ide be? Talán a nagy Manitu?

Greywolf erre még jobban vigyorgott.

– Külön engedély – mondta.

– Aha. És mióta?

– Amióta megvan a pápa engedélye, hogy a körmötökre nézzünk. Hülyéskedek, ott jöttem be, ahol mindenki más is, elöl. Öt perce nyitottak ki.

Anawak zavartan az órájára pillantott. Greywolfnak igaza volt. Elrepült az idő, míg a medencénél volt.

– Remélem, ez egy véletlen találkozás.

Greywolf csücsörített az ajkával.

– Nem egészen.

– Tehát, akkor hozzám jöttél? – Anawak elindult, így kényszerítette Greywolfot, hogy kövesse. Közben megérkeztek az első látogatók. – Mit tehetek érted?

– Tudod te nagyon jól, hogy mit tehetsz értem.

– A régi nóta még mindig?

– Csatlakozz hozzánk!

– Felejtsd el!

– Gyere már, Leon! Te is közülünk való vagy. Nem fűződhet érdeked ahhoz, hogy a gazdag, seggfej turisták halálra fényképezzék a bálnákat.

– Nem is fűződik.

– Az emberek hallgatnak rád. Ha te hivatalosan megnyilvánulnál a bálnamegfigyelés ellen, akkor a vita mindjárt más súlyt kapna. Nagyon hasznos lehetnél nekünk.

Anawak megállt, és kihívóan nézett Greywolf szemébe.

– Milyen igaz. Hasznos lehetnék a számotokra. Csakhogy én nem akarok hasznos lenni senkinek, kivéve azokat, akiknek erre szükségük van.

– Ott! – Greywolf kinyújtott karral mutatott a fehérdelfinek medencéje felé. – Azoknak van szükségük rád! Hányni tudnék, amikor itt látlak. Meghitt együttlétben a foglyokkal! Vagy bezárjátok, vagy zaklatjátok őket. Ez apránként adagolt gyilkosság. Minden alkalommal, amikor kihajóztok, egy kicsit megölitek őket.

– Egyébként vegetáriánus vagy?

– Mi? – Greywolf zavartan pislogott.

– Ezenkívül azon tűnődöm, hogy kit nyúzhattak meg ezért a szép kabátért.

Továbbment. Greywolf döbbenten megállt egy pillanatra, majd hosszú léptekkel utána eredt.

– Ez más, valami egészen más. Az indiánok mindig is összhangban éltek a természettel. Az állatok bőréből...

– Ne fárassz!

– De így van.

– Megmondjam neked, mi a te bajod, Jack? Ha pontos akarok lenni, akkor két problémád van. Egyik, hogy a környezetvédelem kiskabátját öltötted magadra, miközben megváltó háborút vívsz az indiánokért, akik a problémájukat már régen megoldották. Kettő, hogy nem is vagy igazi indián.

Greywolf elsápadt. Anawak tudta, hogy Jack már járt néhányszor a bíróságon testi sértés miatt. Azt kérdezte magától, hogy meddig ingerelheti még az óriást. Egy visszakézből kapott pofon hosszú időre berekesztheti a vitát.

– Miért beszélsz baromságokat, Leon?

– Te csak félig vagy indián – mondta Anawak. Megállt a vidrák medencéjénél, és nézte, amint a sötét testek torpedószerűen suhannak a vízben. Bundájuk fénylett a napsütésben.

– Illetve még félig sem. Annyira vagy indián, mint én szibériai jegesmedve. Ez a te problémád, nem tudod, hová tartozol, mert nem sikerülnek a dolgaid, és mert azt hiszed, hogy a környezetvédős ökörségeddel néhány embernek a lábára vizelhetsz. Hagyjál ki ebből!

Greywolf csak pislogott.

– Nem bírlak hallgatni, Leon – mondta végül. – Miért nem hallok szavakat? Csak szemetet hallok tőled, zajt, mintha valaki egy talicska apró kavicsot szórna a bádogtetőre. Uff! Az ördögbe is, nem kellene vitatkoznunk. Mit akarok tőled? Csak egy kis támogatást!

– Nem tudlak támogatni.

– Látod, én kedves vagyok. Bejelentem a következő akciónkat, pedig nem kellene.

Anawak felkapta a fejét.

– Mit terveztek már megint?

– Turista-megfigyelést. – Greywolf hangosan nevetett, fehér fogai villogtak, mint az elefántcsont.

– És az hogy néz ki?

– Hát, kihajózunk, megcsodáljuk és fotózzuk a turistáidat. Közel megyünk és igyekszünk megérinteni mindegyiküket. Legyen elképzelésük, milyen az, ha megbámulják és fogdossák őket.

– Ezt megakadályoztathatnám.

– Nem tudod megtenni, mert ez egy szabad ország. Nem írhatja elő senki, mikor és hová megyünk a csónakjainkkal. Érted? Az akció elő van készítve, és le van beszélve. De ha te közelednél az álláspontomhoz, még meggondolhatnám magam.

Anawak mereven bámulta, majd elfordult tőle és ment.

– A bálnák úgyis elmaradnak – mondta.

– Mert elkergettétek őket.

– Nem kergettünk el senkit.

– Na persze. Az ember soha nem hibás, csak azok az ostoba állatok. Állandóan odaúsznak a röpködő szigonyok elé, vagy pózba vágják magukat a fényképhez a családi albumba. Viszont azt hallottam, hogy visszajönnek. Nem tűnt fel mostanában néhány púposbálna?

– Néhány.

– Az üzleteteket hamarosan bezárhatjátok. Kockáztatni akarod, hogy leszállítsuk a bevételi görbéteket?

– Nyasgem, Jack!

– Hé, ez az utolsó ajánlatom!

– Milyen megnyugtató.

– Az ördögbe is, Leon! Legalább néhány jó szót mondj rólunk! Kell a pénz. Adományokból tartjuk fenn magunkat. Jó ügyért harcolunk, nem tudod felfogni? Mindketten ugyanazt akarjuk.

– Nem akarhatjuk ugyanazt. Viszlát, Jack!

Anawak meggyorsította a lépteit. Céltudatosan haladt a delfinárium mellett a bejárat felé. Legszívesebben futott volna, de nem akarta, hogy Jack azt higgye, előle fut. A környezetvédő megállt.

– Te makacs öszvér! – kiáltott utána.

Anawak válaszra sem méltatta.

– Tudod, hogy mi a te problémád? Én talán nem vagyok igazi indián, de te az vagy!

– Nem vagyok indián – morogta magában Anawak.

– Jaj, bocsánat! – ordította Greywolf, mintha hallotta volna, mit mormolt. – Te valami abszolút különlegesség vagy. Miért nem vagy ott, ahonnan jöttél, és ahol kellenél?

– Seggfej! – fújtatott Anawak. Feldühödött. Először a renitens tyúk, most meg Greywolf. Szép nap lehetett volna a reggeli kísérlet sikerével. Ehelyett üresnek és boldogtalannak érezte magát.

Ahonnan jöttél...

Mit képzel ez a hústorony magáról? Honnan veszi a bátorságot, hogy felhánytorgassa neki a származását?

Ahol kellenél!

– Ott vagyok, ahol kellek – morgott magában tovább.

Egy nő ment el mellette és rábámult zavarodottan. A dühtől reszketve tartott a kocsijához. Elhajtott Tsawwassenbe a komphoz, és visszament Vancouver-szigetre.

Másnap már korán reggel talpon volt. Hat óra körül nem tudott tovább aludni, néhány percig az alacsony kajüt plafonját bámulta, majd elhatározta, hogy az állomásra megy.

Rózsaszínű felhők úsztak a horizonton. Az ég lassan világosodni kezdett. A tükörsima vízen sötéten kirajzolódtak a környező hegyek, a cölöpházak és a csónakok. Néhány óra múlva megérkeznek az első turisták. Anawak a stég végéhez ment, a Zodiacokhoz, és támaszkodva bámult a vízre. Szerette a természetet, akkor, amikor az már emberek előtt ébren van. Az olyanok, mint Stringer barátja még az ágyukban feküdtek némán. Valószínűleg Alicia Delaware is a közömbösök álmát aludta.

És Jack Greywolf is.

Szavai még most is ott csengtek a fülében. Greywolf egy idióta, de ismét sikerült felszakítania a sebet.

Két kis halászhajó húzott el. Anawak arra gondolt, hogy felhívja Stringert, és rábeszéli, hogy menjen ki vele. Ugyanis tényleg láttak néhány púposbálnát. Az örömre adott okot, hogy megérkeztek, de nem magyarázta a késedelem okát. Talán sikerül néhányat felismerni, Stringernek kitűnő szeme volt, és szerette is a társaságát. Azon kevesek közé tartozott, akik nem nyaggatták a származása miatt.

Samantha Crowe se kérdezte tőle. Furcsa, de lehet, hogy neki elmondta volna. A SETI kutatója talán pont most utazott vissza. Túl sokat gondolkodsz, Leon.

Anawak elhatározta, hogy nem ébreszti fel Stringert, maga vág neki az útnak. Visszament az állomásra, bepakolta a vízhatlan táskába a laptopot, kamerát, távcsövet, felvevőt, hidrofont, valamint egy stopperórát. Egy müzliszeletet és két doboz jeges teát dobott még a csomagba, majd lecipelte az egészet a Blue Sharkhoz. Kényelmesen kipöfögött a lagúnából, és csak akkor gyorsított fel, amikor a házak már eltűntek mögötte. A Zodiac eleje magasra emelkedett, szél fújt az arcába, elhessentette nyomasztó gondolatait.

Utasok és megállások nélkül könnyedén ment a dolog. Alig húsz perc múlva elcsónakázott egy kis szigetcsoport mellett, majd kiért az antracitkék tengerre. Hosszan elnyúló hullámok ringatóztak felé. Ahogy távolodott a parttól, erősen figyelte a tengert, és igyekezett az elmúlt napok sikertelenségeinek rémét elhessegetni. Határozottan állították, hogy láttak bálnákat. Nem rezidenseket, hanem migránsokat Kaliforniából és Hawaiiról.

Valamivel távolabb leállította a motort. Azonnal tökéletes csend vette körül. Kinyitott egy doboz jeges teát, kiitta, és a távcsővel a csónak orrába helyezkedett.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre azt hihette, hogy látott valamit, de a sötét folt azonnal el is tűnt.

– Mutasd magad! – suttogta. – Tudom, hogy itt vagy.

Megfeszülve keresgélt az óceánban. Hosszú percekig nem történt semmi. Majd hirtelen a távolban feltűnt két lapos körvonal. Puskaropogásszerű zaj hallatszott. A púpok fölött fehér gőzfelhő terjengett, mint a torkolatfüst. Anawak elkerekedett szemekkel figyelte az eseményeket.

Púposbálnák.

Nevetni kezdett a boldogságtól. Mint minden tapasztalt cetológus, ő is felismerte a bálnákat a lélegzetvételükről. Nagytestű bálnáknál a gázcsere minden alkalommal több köbméternyi egyszerre. Az elhasznált levegőt összesűrítik, és az a légzőnyíláson keresztül valósággal kilövell. A szabadban kitágul, közben lehűl és permetszerűen kicsapódik. A felhő magassága és alakja fajon belül is variálódhat az állat nagyságától és a vízben töltött idő hosszától függően. Ezek a jellegzetes, bokorszerű gőzfelhők határozottan púposbálnáktól származnak.

Anawak felnyitotta a laptopot, és elindította a programot. Több száz bálna leírását tárolta, akik menetrendszerűen bukkantak fel a környéken. Az a kevés, ami kilátszik a vízből, nem sok segítséget nyújt a faj meghatározásához, nem is beszélve arról, hogy az egyes példányokra még nehezebben lehet ennyiből következtetni. Ehhez jön még, hogy a látási viszonyok – a tengermozgás, a pára és az erős napsugárzás miatt – nem éppen ideálisak. Mégis, minden állatnak megvan a saját ismertetőjele. A farokuszonyról lehet őket a legkönnyebben megkülönböztetni. Alámerüléskor magasan a víz fölött tartják. Mindegyik farokuszony alján más-más minta látható. A forma és az ív is különbözhet többé-kevésbé. Sokuk jellemzőit fejből tudta Anawak, de a laptop megkönnyítette munkáját.

Majdnem biztos volt benne, hogy a két bálna régi ismerős.

Egy idő múlva a fekete púpok ismét feltűntek. Először alig észrevehetően, csupán a kiemelkedések látszottak a légzőnyílással. Ismét a csattanó sziszegés, ahogyan csaknem egyszerre lövellték ki lélegzetüket. Ez alkalommal nem merültek le mindjárt, hanem hátuk magasan kiemelkedett a tengerből. Lapos, tompa hátúszók látszódtak, és merültek el ismét. Végül a magasba emelték farokuszonyaikat, és eltűntek.

Hamar felkapta a távcsövét, hogy megnézze a mintázatukat, de nem sikerült neki. Mindegy, lényeg, hogy itt vannak. A bálnafigyelők első parancsolata a türelem, és a turisták érkezéséig úgyis volt még idő. Kinyitotta a második doboz italt, és beleharapott a müzliszeletbe.

Türelme kifizetődött, amikor öt púp szelte keresztül a hullámokat nem messze a csónaktól. Anawak érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Az állatok most nagyon közel voltak. Izgatottan várta az uszonyok felbukkanását. Annyira lekötötte a színjáték, hogy először nem is vette észre maga mellett a hatalmas árnyat. Már Anawak fölé magasodott, mire megfordult, majd ijedtében visszahőkölt.

Elfelejtette az öt távolabbi púpot, és meglepetésében tátva maradt a szája. A bálna hangtalanul emelte ki fejét a vízből. Olyan közel volt, hogy majdnem érintette a gumicsónakot. Három és fél méterrel magasodott a vízfelszín fölé, csukott ajka körül csomókban tapadt rá a tengeri makk. Lefelé görbülő szájsarka fölött ököl nagyságú szem meredt a csónak utasára, majdnem egy magasságban Anawak arcával. A hatalmas melluszony is kilátszott a vízből.

Mozdulatlanul magasodott ki a fej, mint egy szikla.

Ez volt a legmegkapóbb üdvözlés, amiben valaha is részesült. Nemegyszer látta már őket közvetlen közelről. Búvárkodás közben sokszor megközelítette a bálnákat, sőt beléjük kapaszkodott, lovagolt is rajtuk. Gyakran dugták ki a fejüket különböző bálnák a csónakok közelében, hogy megnézzék maguknak, vagy csak mert tájékozódási pontot kerestek.

De ez most más volt.

Úgy tűnt, hogy nem ő figyeli a bálnát, hanem a bálna őt. A csónak nem érdekelte az óriást. A szeme, amely ráncok közé volt ágyazva, mint az elefántnak, csak a csónak utasát kémlelte. Amilyen élesen látott a víz alatt, szemlencséjének erős domborulata annyira rövidlátóvá tette, amint elhagyta saját elemét. De ilyen közelről ugyanolyan alaposan szemrevételezhette Anawakot, mint ő a bálnát.

Lassan, nehogy megriassza az állatot, kinyújtotta felé a kezét, és megsimogatta sima, nedves bőrét. A bálna nem adta jelét, hogy le akarna merülni. Szeme ide-oda mozgott, majd ismét Anawakra függesztette tekintetét. Groteszk intimitás jellemezte a színjátékot. Boldoggá tette a pillanat, mégis azt kérdezte magától, hogy mit figyelhet ennyire az állat. Általában csak néhány másodpercig tart egy ilyen kémlelés, nagyon sok erőt kell a bálnának kifejtenie ahhoz, hogy így, függőleges helyzetben maradjon.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte halkan. Csendes csobogást hallott a Zodiac ellenkező oldala felől. Anawak még időben megfordult, és így láthatta a másik fejet is kiemelkedni a vízből. Ez a bálna valamivel kisebb volt, de ugyanolyan közel jött. Ő is Anawakot fixírozta sötét szemeivel.

Elfelejtette megsimogatni.

Mit akarhatnak?

Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Ez a merev figyelem szokatlan volt, majdnem bizarr. Soha ezelőtt még csak hasonlót sem élt át. Mégis belenyúlt a táskájába, magasra emelte a kis digitális kamerát, és azt mondta:

– Szépen tessék így maradni!

Talán hibát követett el. Ha igen, akkor először fordult elő a bálnamegfigyelés történetében, hogy az állatok averzióval viseltettek a kamera iránt. Mintha parancsszóra merültek volna el mindketten. Halk bugyborékolás, cuppogás, és Anawak ugyanolyan egyedül volt, mint azelőtt.

Körbenézett.

A nap most kelt fel a hegyek mögül. Pára takarta a csúcsokat. A tenger nyugodt volt.

Bálnák sehol.

Lökésszerűen engedte ki a levegőt. Csak most vette észre, hogy a szíve őrült módon ver. Visszatette a kamerát a táskába, és elővette a távcsövet. Két barátja még nem lehetett messze. Elővette a felvevőt, fejére tette a fülhallgatót, és beleengedte a hidrofont a vízbe. A mikrofonok olyan érzékenyek voltak, hogy még a légbuborékokat is érzékelték. A fejhallgatóban nagy volt a zaj, de bálnákat nem hallott. Anawak feszülten figyelt az ismerős bálnahangokra, de azok elmaradtak.

Végül felhúzta a hidrofont.

Kis idő múlva a távolban látott néhány gőzfelhőt. Vissza kellett térnie, akár tetszett neki, akár nem.

Félúton Tofino felé elképzelte, hogyan reagáltak volna a turisták a színjátékra. Biztosan beszédtéma lenne. A Davies és az idomított bálnák. Nem menekülhetnének a sok érdeklődó elől.

Fantasztikus!

Miközben a Zodiac V-alakban szántotta a sima víztükröt, pillantása a környező erdőkön nyugodott.

Már majdnem túl fantasztikus.

Március 23.

Trondheim, Norvégia

Sigur Johansont felverték álmából. Csengetést hallott. Kábultságában az ébresztőóra felé nyúlt, mire észrevette, hogy a telefon cseng. Káromkodva és a szemét dörzsölve kelt fel. Szervezete azonban nem tudott ilyen gyorsan reagálni, és visszazuhant az ágyba. A világ forgott vele.

Mi történt az este? Kimaradt néhány kollégájával. Pár diák is ott volt. Csak vacsorázni indultak a Havfruenben egy átalakított raktárhelyiségbe, közel a Gamle Bybruhoz, a régi városhídhoz. A Havfruenben igen ízletes halételeket szolgáltak fel, és néhány jó bort, igencsak jó borokat, ahogyan így hirtelen visszaemlékezett. Az ablaknál ültek, a folyót nézték kicsiny rakpartjával, privát csónakjaival, és követték pillantásukkal a Niveldát, amint kényelmesen belefolyik a közeli Trondheimfjordba. A torkukon is tetemes mennyiség lefolyt. Valaki vicceket kezdett mesélni, majd Johanson a pincérrel lement a nyirkos pincébe, és a jól eldugott kincseket szemlélték, amiket a főnök nem szokott a vendégeivel megosztani.

A ma reggeli problémák abból fakadtak, hogy ezek tegnap mégiscsak közkinccsé váltak.

Johanson sóhajtott.

Már ötvenhat éves vagyok, gondolkodott el, miközben felült, és végre ülve is tudott maradni. Nem kellene már ilyeneket csinálnom. Nem, tévedés, mégis szabad nekem ezt, csak ne hívjon fel senki ilyen korán.

Még mindig csengett a telefon. Eltúlzott nyögések közepette – habár nem akadt hallgatója – lábra állt, és a nappaliba csoszogott. Lehet, hogy előadása van ma? A felvetődő gondolat ökölcsapásként érte. Borzasztó! Iszonyatos elképzelni is, hogy ott kell állnia, miközben olyan öregnek néz ki, amilyen valójában, és képtelen arra, hogy az állát felemelje a melléről. Az inggallérral és a nyakkendővel fog társalogni, ha a nyelve egyáltalán engedelmeskedik. Pillanatnyilag ugyanis csont szárazon lapult a szájában, megelégelve mindent, ami mozgással és beszéddel kapcsolatos.

De amint a kagylót a kezébe vette, eszébe jutott, hogy szombat van. Ettől megjött a kedve is.

– Johanson – szólalt meg, meglepően tisztán.

– Te jó ég, milyen sokára veszed fel – mondta Tina Lund. Johanson a szemeit forgatta és belesüppedt a fotelébe.

– Hány óra van?

– Fél hét. Miért?

– Szombat van.

– Tudom, hogy szombat van. Mi bajod? Nem hallatszol túl fittnek.

– Nem érzem jól magam. Különben mit akarsz ilyen vitatható időpontban?

Lund nevetgélt.

– Rá akartalak venni, hogy gyere ki Tyholtba.

– Az intézetbe? Mi a fenének?

– Arra gondoltam, hogy együtt tudnánk reggelizni, Kare néhány napig Trondheimben lesz, biztosan örülne a találkozásnak – szünetet tartott. – Egyébként meg, kérdezni akartam tőled valamit.

– Mindjárt gondoltam. Nem jellemző rád, hogy csak úgy meghívsz reggelizni.

– Rosszul gondolod. A véleményedre vagyok kíváncsi egy kényes ügyben.

– Milyen ügyben?

– Ne telefonon! Eljössz?

– Adj egy órát – mondta Johanson, és két akkorát ásított, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa. – Elmegyek még az egyetemre, lehetséges, hogy van újabb fejlemény a kukacaidról.

– Jó lenne. Hát nem furcsa? Először én voltam, aki mindenkit az őrületbe kergetett, és most pont fordítva van. Oké, adj magadnak időt, de igyekezz!

– Parancsára – morogta Johanson.

Még mindig szédült, de nagy nehezen beállt a zuhany alá. Fél óra pancsolás után már frissebbnek érezte magát. Nem volt igazán másnapos, a bor inkább a koordinációjának tett rosszat. A tükörben egy villanásnyi időre duplán látta magát, kérdéses volt, hogy ebben az állapotban képes lesz-e autót vezetni.

Mindegy, kipróbálja.

Odakint sütött a nap és meleg volt. A Kirkegatát mintha elhagyták volna, senkit sem látott az utcán. A korai napsütésben a házak és az első tavaszi lombok szokatlanul intenzív színekben pompáztak. Úgy tűnt, Trondheim főpróbát tart a tavaszból. A szokatlanul szép időben a maradék hó is elolvadt. Johanson észrevette magán, hogy egyre jobban tetszik neki ez a nap. Már az sem izgatta, hogy Lund felébresztette. Vivaldit fütyörészett, mert az a hirtelen támadt jókedvét még jobban kifejezte, és nem vette igénybe túlzottan a testet és a lelket. A hétvégén az NTNU hivatalosan zárva volt, de ez senkit sem zavart különösebben. Pontosabban ez volt a legjobb időpont átnézni a leveleket, e-maileket és zavartalanul dolgozni.

Johanson belépett a postázóba, és a fiókjából előhúzott egy vastag borítékot. A levél a frankfurti Senckenberg Múzeumtól jött. Ha minden igaz, akkor a laborvizsgálat eredményeit tartalmazta, amire Lund már annyira vágyott. Zsebre vágta anélkül, hogy kibontotta volna, és elindult Tyholtba.

A Marintek tengertechnológiai intézet szorosan egybeforrt az NTNU-val, a Sinteffel és a Statoil kutatóközponttal. A szimulációs tartályok és hullámalagutak mellett a világ legnagyobb kísérleti célokra használt tengervízmedencéje is itt volt. A szelet és a hullámokat modellskálákon szimulálták. Majdnem minden nagyobb úszó termelőbe-rendezést a Norvég-tengerben ebben a nyolcvan méter hosszú és tíz méter mély medencében próbáltak ki. A két hullámkeltő rendszer miniatűr formátumban szolgáltatta az áramlásokat és a viharokat, egészen a méteres hullámokig, amik a modellplatformok szemszögéből meglehetősen nagynak számítottak. Johanson biztos volt benne, hogy itt próbálták ki Lund tenger alatti gyárát is, amit a kontinentális peremnél akarnak telepíteni.

A fedett medencénél talált rá, ahol egy csoport tudóssal állt, és magyarázott. A jelenet összhatása humoros volt. A zöld vízben búvárok úszkáltak a játékméretű platformok között, és mini tankhajók cirkáltak a szakemberek evezős csónakjai mellett. Az egész valamilyen keveréke volt a labornak, a játékboltnak és a nyári csónakkirándulásnak, de a látszat csalt. A Marintek áldása nélkül semmi sem történt a tengeri iparban.

Lund meglátta, és félbeszakította a beszélgetést. Útban hozzá meg kellett kerülnie a medencét. Rá jellemzően ezt is futólépésben tette meg.

– Miért nem csónakkal jöttél?

– Nem a csónakázótavon vagyunk – válaszolta Lund. – Itt minden koordinálva van. Ha ott átsuhannék a vízen, több száz olajbányász veszítené el az életét a hullámzás következtében, és én lennék a hibás.

Egy csókot nyomott az arcára.

– Szúrsz.

– Minden férfi, akinek van szakálla, szúr – mondta Johanson. – Annak örülj inkább, hogy Kare borotválkozik, különben nem lenne semmi okod őt előnyben részesíteni velem szemben. Min dolgoztok? A víz alatti megoldáson?

– A legjobb tudásunk szerint. Ezer méter tengermélységet tudunk szimulálni. Annál mélyebben már pontatlanok az adatok.

– Az nem elég a projekthez?

– A számítógép folyamatosan összeveti a különböző szcenáriókat. Van, amikor az eredmények eltérnek a medencében mértektől, de akkor addig változtatjuk a paramétereket, míg valamennyire hasonlítani nem kezdenek.

– Azt olvastam, hogy a Shell ugyanezt tervezi, de kétezer méter mélységben. Még konkurenciát is kaptok.

– Tudom. A Shell a Marinteket bízta meg. Az a dió még keményebbnek bizonyul. Gyere velem, reggelizzünk!

A folyosón Johanson erősködött:

– Még mindig nem értem, miért nem vetitek be az SWOP-t. Nem könnyebb egy úszó konstrukcióról dolgozni, míg lefektetitek a rugalmas vezetéket?

Tina a fejét rázta.

– Túl kockázatos. Az úszó szerkezeteket le kell horgonyozni...

– Ezt természetesen én is tudom...

– ...és elszabadulhatnak.

– De hát annyi állomás van lehorgonyozva a self-tengeren.

– Igen. Sokkal sekélyebb vízben. Lejjebb egészen más hullámzások és áramlások uralkodnak. Különben meg nem csak a horgonyzás jelent kockázatot. Minél hosszabb a szívócső, annál instabilabb, és nem szeretnénk környezeti katasztrófát okozni. Ezenkívül senkinek sem tenne jót olyan messze kint egy úszó alkalmatosságon dolgozni. Még a keményebb kötésűek is kihánynák a lelküket. Erre!

Felmentek egy lépcsőn.

– Azt hittem, reggelizni megyünk – mondta Johanson csodálkozva.

– Mindjárt, csak előbb mutatni akarok neked valamit.

Lund kitárt egy ajtót. Valami irodába jutottak egy emelettel a medence fölött. Az üvegfal remek kilátást nyújtott egy sor napsütötte házra, amelyek egészen a fjordig húzódtak.

– Micsoda áldott reggel! – zümmögte Johanson.

Lund odaült egy íróasztalhoz. Odahúzott két széket, és felnyitotta a laptopot. Ujjaival nyugtalanul dobolt, míg a gép betöltötte a programot. Fotókkal teli oldal nyílt meg, ismerősnek tűntek Johansonnak a képek. Egy sápadt, világos foltot ábrázoltak, amelynek szélei feketeségbe vesznek. Hirtelen felismerte.

– A felvételek, amiket a Victor készített – mondta. – Az a dolog a szakadéknál.

– Az a dolog, amelyik nem hagyott nyugodni – bólintott Lund.

– Tudjátok már, mi az?

– Nem. Helyette azt tudjuk, hogy mi nem. Nem medúza, és nem halraj. Ezer szűrővel vizsgáltuk meg, ez a minőség a lehető legjobb. – Felnagyította az első képet. – Amikor először a lencse elé került, erős megvilágítást kapott a fényszórótól. Csak egy részét láttuk, persze máshogyan, mintha nem használtunk volna mesterséges fényt.

– Fény nélkül az égvilágon semmit sem látszott volna.

– Na ne mondd!

– Hacsak nem biológiai lumineszcenciával állunk szemben, és... Hátraőkölt. Lund láthatóan elégedett volt. Az ujjai futkároztak a klaviatúrán, és újabb kép jelent meg. Most a jobb felső széle látszott. Ahol a megvilágított felület sötétbe ment át, valami halványan kirajzolódott. Egy másik fajta fény, sötétkék, átszőve világos vonalakkal.

– Ha egy lumineszkáló tárgyat megvilágítasz, a saját fényét már nem látod. A fényszórók pedig túlvilágítanak mindent, kivéve a peremet, ahol a fény ereje már csökken. Ott fel lehet ismerni valamit. Szerintem ez bizonyíték arra, hogy egy világító lénnyel van dolgunk. Ráadásul jó naggyal.

– A lumineszcencia elég sok állat sajátossága. Baktériumokat használnak erre a célra, melyekkel szimbiózisban élnek. A magasabb régiókban is vannak világító állatkák, algák és kis tintahalak, de az igazi fénytenger ott kezdődik, ahová nem hatolnak le a nap sugarai. Johanson a képernyőre meredt. A kék színt inkább sejteni lehetett, mint látni. A gyakorlatlan szemnek fel sem tűnt. De mint tudjuk, a Victor kamerái nagy felbontású képeket készítenek. Lundnek bizonyára igaza volt.

A szakállát dörzsölgette.

– Mit gondolsz, milyen nagy lehet ez a valami?

– Nehéz megmondani. Amilyen gyorsan eltűnt, bizonyára a fénykör szélén úszott el néhány méter távolságban, mégis elfoglalja a kép nagy részét. Mi következik ebből?

– Az a rész, amit látunk, úgy tíz vagy tizenkét négyzetméter lehet.

– Amit látunk! – Szünetet tartott. – A széleken lévő fény arra enged következtetni, hogy a nagyobb részét nem is láttuk.

Johansonnak támadt egy ötlete.

– Planktoni eredetű lehet – mondta. – Mikroorganizmusok. Azok közt bőven van olyan, amelyik világít.

– És hogyan magyarázod a mintázatot?

– A világos vonalak? Véletlen. Azt gondoljuk, hogy vonalak. A marsi folyómedreket is mintázatnak néztük.

– Nem hinném, hogy plankton lenne.

– Olyan pontosan úgysem lehet kivenni.

– De lehet. Nézd csak meg!

Lund kinyitotta a többi képet is. A lény képről képre húzódott vissza a sötétségbe. Kevesebb mint egy másodpercig volt látható. A második és harmadik nagyítás enyhén fénylő felületet mutattak. A negyediken már semmi sem látszott.

– Kikapcsolta a fényt – mondta döbbenten Johanson.

Elgondolkodott. Bizonyos polipfajok a bio-lumineszcencia útján kommunikálnak. Nem szokatlan, hogy az állat veszély esetén egyszerűen lekapcsolja a fényt, és visszahúzódik a sötétbe. De ez az állat igencsak nagy volt. Nagyobb, mint bármely ismert faj.

Olyan végkövetkeztetés tolult fel benne, amely egyáltalán nem tetszett neki: nem itt, a norvég kontinentális peremnél a helye.

– Architheutis – mondta.

– Óriáskalmár – bólintott Lund. – Ez az elgondolás szükségszerűen felvetődik, de ez lenne az első eset, hogy itteni vizekben bukkan fel. Ez nem volt egészen igaz. Sokáig járta a szóbeszéd az Architheutisról, de tengerészek meséjének tartották. Aztán a partra sodort maradványok beigazolták létezését. Néhány éve kutatók találtak olyan parányi, fiatal kalmárokat Új-zélandtól keletre, amelyek genetikai felépítéséből kétségtelenül kimutatták, hogy tizennyolc hónap alatt ezekből húsz méter hosszú és egy tonna súlyú óriáskalmárok lesznek. A dolog szépséghibája, hogy még senki sem látta őket. Az Architheutis mélytengeri lakó, de hogy világítana, kérdéses.

Johanson a homlokát ráncolta, majd a fejét rázta.

– Nem.

– Mi nem?

– Túl sok minden szól ellene. Ez egyszerűen nem az óriáskalmárok felségterülete.

– Lehetséges, de... – Lund kezei a levegőben maradtak. – Nem tudjuk igazán, hogy hol vannak. Nem tudunk róluk semmit.

– Na, és – mondta Johanson – az Architheutisok félénkek. Miért törődnétek velük? Eddig még nem támadták meg az embert.

– A szemtanúk mást mondanak.

– Istenem, Tina! Talán kicsit meghúzgálták ezt vagy azt a csónakot. Remélem, nem arról beszélgetünk, hogy az óriáskalmárok komolyan veszélyeztetik az olajkitermelést? Be kell vallanod, hogy ez nevetséges.

Lund szkeptikusan szemlélte a képeket még egy ideig, majd lekapcsolta a gépet.

– Oké. Van valamid a számomra? Valamilyen eredmény?

Johanson elővette a borítékot, és kinyitotta. Egy vastag és sűrűn telenyomtatott papírköteg volt benne.

– Te jóságos ég! – szakadt ki Lundből.

– Várj! Kell lennie egy összefoglalónak is. Itt van, ni!

– Hadd lássam!

– Mindjárt – átfutotta a rövidített szakvéleményt, közben Lund felállt, és az ablakhoz ment, majd körbejárta az irodát.

– Mondd már!

Johanson összevonta szemöldökét, és belelapozott a kötegbe.

– Hm. Érdekes.

– Ki vele!

– Megerősítik, hogy egy soksörtéjűről van szó. Továbbá azt írják, hogy habár ők nem fajkutatók, arra jutottak, hogy a férgek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a Hesiocaeca methanicolával. Ebben az összefüggésben csodálkoznak a túlfejlett fogazaton, és azt írják... ez itt részletekbe bonyolódás... áh, itt van! Megvizsgálták az állkapcsukat. Nagyon erős, és egyértelműen fúrásra és ásásra szolgál.

– Ezt eddig is tudtuk! – kiáltotta Lund türelmetlenül.

– Várj még! Megvizsgálták a stabilizotóp-összetételét, és a tömegspektrométer-értékeket. Hűha! A kukacunk 90 promill súlyú.

– Ki tudod magad érthetően is fejezni?

– Tényleg metanotróf. Szimbiózisban él olyan baktériumokkal, amelyek metánt bontanak le. Pillanat, hogy is magyarázzam meg? Tehát izotópok... tudod mik azok, nem?

– Egy vegyi anyag atomjai azonos magtöltéssel, de különböző súllyal.

– Nagyon jó. Leülhetsz! A szénatomok például különböző súlyban fordulnak elő. Van szén 12 és szén 13. Na már most, ha könnyű szénatomokat eszel, akkor te is könnyebb leszel. Világos?

– Ha megeszem? Igen. Logikus.

– És a metánban nagyon könnyű szénatomok vannak. Ha a féreg olyan baktériumokkal él szimbiózisban, amelyek metánt fogyasztanak, akkor először is a baktériumok, de a férgek is könnyűek. A miénk is könnyű.

– Micsoda emberek vagytok ti, biológusok! Hogy jött ez az ötlet?

– Szörnyű dolgokat művelünk. Megszárítjuk és ledaráljuk a férget, a mérőkészülékbe tesszük. Majd az elektronmikroszkóp... megfestették a DNS-üket is, nagyon alaposak...

– Szakadj már el! – Lund odament hozzá, és a papírlap szélét húzgálta. – Nem tudományos előadást akarok, hanem, hogy fúrhatunk, vagy nem.

– Fúrhattok... – Johanson kivette a lapot az ujjai közül, és elolvasta az utolsó sorokat – Csodás!

– Mi?

– A dögök csurig vannak baktériumokkal. Kívül és belül egyaránt. Endo- és exoszimbióták. A kukacaid valódi buszokként szolgálnak a baktériumok számára.

Lund kétkedve nézett rá.

– És ez mit jelent?

– Hát, elég paradox. A féreg egyértelműen a metán-hidráton él, majd szétcsattan a sok baktériumtól. Nem zsákmányol, és nem fúr lyukakat, inkább lustán és dagadtan fekszik a jégben. Mégis óriási, fúrásra szolgáló fogazata van, és az a tömeg ott a szakadéknál minden volt, csak nem kövér és lusta. Kimondottan életvidámnak tűntek. Ismét csendben maradtak egy darabig.

– Mit csinálnak ott lent, Sigur? Milyen állatok ezek?

– Nem tudom. Lehet, hogy egyenesen a kambriumi időkből felejtődtek itt. Fogalmam sincs, mit csinálnak. – Habozott egy pillanatra. – Arról sincs fogalmam, hogy játszanak-e valamilyen szerepet egyáltalán. Milyen kárt okoznának? Összevissza mászkálnak a környéken, de vezetékeket biztosan nem fognak megcsócsálni.

– Akkor mit csócsálnak?

Johanson az összefoglalón pihentette tekintetét.

– Van még egy cím, ami felvilágosítással szolgálhat – mondta. – Ha ők sem tudják, akkor várnunk kell, míg rájövünk magunk.

– Arra nem szívesen várnék.

– Jó. Elküldök néhány példányt – Johanson nyújtózott egyet és ásított. – Talán szerencsénk lesz, és eljönnek a kutatóhajóval, hogy maguk is megnézzék. Addig is, így vagy úgy, de türelemmel kell lenned. Addig semmit sem tehetünk. Ezért, ha megengeded, reggeliznék, és adnék Kare Sverdrupnak egy-két jó tanácsot.

Lund mosolygott, de nem látszott túl boldognak.

Április 5.

Vancouver és Vancouver-sziget, Kanada

Az üzlet megint új lendületet vett.

Más körülmények között Anawak szívből osztozott volna Shoemaker örömében. A bálnák visszatértek. Az üzletvezető másról sem tudott beszélni. Valóban, eljöttek szép sorban a szürke- és a púposbálnák, az orkák és néhány mink bálna. Természetesen Anawak is örült a visszatérésüknek. Csak szeretett volna némi választ is az öröm mellé, például, hogy hol voltak ilyen sokáig, ahol még a műholdak és szondák sem találtak rájuk. Ráadásul a furcsa találkozás sem ment ki a fejéből. Úgy érezte magát, mint egy kísérleti patkány. A két bálna olyan nyugodtan és alaposan szemrevételezte őt, mintha boncasztalon feküdt volna.

Talán felderítők voltak?

És mit derítettek volna fel?

Mindegy!

Bezárta a pénztárat, és kilépett a szabadba. A turisták a kikötő végében gyülekeztek. Narancsszínű, speciális ruhájukban úgy festettek, mint a kommandósok. Anawak beszippantotta a reggeli levegőt, és feléjük indult.

A háta mögött valaki futólépésben közeledett.

– Dr. Anawak!

Megállt, és hátrafordult. Alicia Delaware tűnt fel. Vörös haját lófarokba kötötte, és divatos, kék napszemüveget viselt.

– Elvinne magával?

Anawak ránézett. Majd átpillantott a Blue Shark kék testére.

– Dugig vagyunk.

– Az egész utat végigfutottam.

– Sajnálom. Fél óra múlva kihajóz a Lady Vexham. Sokkal kényelmesebb, nagy, fűtött kabinokkal, büfé...

– Önnel szeretnék menni. Biztosan van még egy hely nekem, talán hátul.

– Már ketten vagyunk a kabinban, Susan és én.

– Nem kell nekem ülőhely. – Mosolygott. Nagy lapátfogaival úgy nézett ki, mint egy szeplős nyúl. – Kérem! Semmi oka sincs, hogy nehezteljen rám, ugye? Igazán önnel szeretnék tartani. őszintén megvallva, csak önnel.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Ne nézzen már így! – Delaware a szemeit forgatta. – Elolvastam a könyveit és csodálom a munkáját, ez minden.

– Nem ez volt a benyomásom.

– Az akváriumban? – Legyintett egyet a kezével. – Spongyát rá! Kérem, Dr. Anawak, már csak egy napot vagyok itt. Óriási örömöt szerezne nekem.

– Megvannak a szabályaink. – Ez nagyon gyenge érv volt.

– Hallja, maga makacs öszvér – mondta lány –, ha nem visz magával, végig fogom sírni a repülőutat Chicagóig. Vállalja a felelősséget?

Csak úgy ragyogott az arca. Anawak nem tehetett mást. Nevetnie kellett.

– Jól, van. Felőlem!

– Tényleg?

– Igen. De ne idegesítsen, és tartsa meg magának a bosszantó elméleteit.

– Nem az én elméletem volt, hanem...

– Legjobb lesz, ha egyszerűen csak sokáig csukva tartja a száját. Már éppen válaszolt volna, amikor meggondolta magát, és beleegyezően bólintott.

– Várjon itt – mondta Anawak. – Hozok egy ruhát önnek.

Alicia Delaware komoly tíz percig tartotta magát az ígéretéhez. Tofino házai alig tűntek el az erdős hegyoldal mögött, amikor mellé lépett, és a kezét nyújtotta felé.

– Hívjon csak Liciának – mondta.

– Licia?

– Az Aliciából. De az Alicia olyan buta név, szerintem. A szüleimnek persze tetszett, de hát nem kérdeztek meg előtte, és most olyan kellemetlen. Önt Leonnak hívják, igaz?

Elfogadta a kinyújtott jobbot.

– Örülök, Licia.

– Jó. És most tisztázzunk valamit.

Anawak segélykérően pillantott Stringer felé, aki a Zodiacot irányította. Visszanézett rá, de csak vállat vont, és ismét előre figyelt. – Mit, ha szabad kérdeznem?

– Ami legutóbb történt az akváriumban, az ostobaság volt részemről, okoskodás. Sajnálom.

– Már el is felejtettem.

– De te is kérj bocsánatot.

– Micsoda? Én miért?

Lehajtotta a fejét.

– Rendben van, hogy a véleményemet így leszóltad mindenki előtt, de a kinézetemet nem kellett volna.

– Én nem is... Az ördögbe!

– Azt mondtad, hogy egy beluga, amelyik engem néz sminkelés közben, kételkedhet a józan eszemben.

– Nem úgy értettem. Ez csak egy hasonlat volt a részemről.

– Nagyon hülye hasonlat volt.

Anawak belekotort a fekete sörényébe. Igenis bosszankodott akkor Delaware viselkedésén, mert úgy vélte, előre betanult szöveggel jött az akváriumba, hogy a közömbösségével tűnjön ki. Ám feltehetően ő sem volt kevésbé lekezelő, és nagyon valószínű, hogy dühében megsértette.

– Jól van. Bocsánatot kérek.

– Elfogadom.

– Povinellire támaszkodsz? – kérdezte a lánytól.

Ezekkel a szavakkal jelezte, hogy komolyan veszi. Daniel Povinelli volt Gordon Gallup legismertebb ellenfele abban a kérdésben, hogy mennyire intelligensek és öntudatosak az emberszabásúak és más állatok. Abban egyetértett Galluppal, hogy a csimpánzoknak, amelyek felismerték magukat a tükörben, volt elképzelésük önmagukról. Viszont cáfolta, hogy ez a mentális állapot képessé tenné őket, hogy más élőlényekkel együtt érezzenek. Povinelli nem tekintette bizonyítottnak, hogy bármely állat rendelkezhet olyan értelmi szinttel, amely megközelítené az emberét.

– Povinelli a bátrabb – mondta Delaware. – Nézetei maradinak tűnhetnek, de ezt tudja magáról. Gallupnak könnyebb a dolga, mert divatos a csimpánzokat és delfineket mint az ember egyenlő jogú partnereit jellemezni.

– Tényleg egyenlő rangú partnerek – mondta Anawak.

– Etikai szempontból.

– Függetlenül az etikától. Az az ember találmánya.

– Ezt senki sem vitatja. Még Povinelli sem.

Anawak a kis szigetcsoportra tekintett, amely most tűnt fel a távolban.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni – mondta végre. – Azt gondolod, nem az a legjobb módszer, hogy a lehető legtöbb emberit feltételezzük róluk, ahhoz, hogy emberségesebben bánjunk velük.

– Ez arrogáns emberi felfogás – mondta Delaware hangosan.

– Igazat adok neked. Nem oldja meg a problémákat. De a legtöbb ember szükségszerűen úgy gondolkodik, hogy az életet annál inkább kell védeni, minél inkább emberi. Egyszerűen könnyebb állatot ölni, mint embert. Csak akkor lesz nehezebb, ha közeli rokonnak tekintjük őket. Sokan hajlanak erre, de kevesen tudnak azzal megbarátkozni, hogy talán nem mi vagyunk a teremtés koronája. Sőt, hogy az élet értékskáláján nem minden más előtt állunk, hanem mellett. Ez dilemmához vezet: hogyan viseltessek egyforma tisztelettel egy állat vagy növény iránt, miközben az emberi életet eleve magasabb rendűnek tekintem, mint egy hangyáét, majomét, vagy delfinét.

– Hé! – Összecsapta a tenyerét. – Egy véleményen vagyunk.

– Majdnem. Azt hiszem, egy kicsit túl... messiási a felfogásod. Én személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy a majom vagy a beluga pszichéje bizonyos metszéspontokban találkozik az emberével. – Delaware majdnem válaszolt, de Anawak felemelte a kezét. – Jó. Akkor fogalmazzuk meg máshogy: a beluga értékskáláján, ha van a bálnáknak ilyen, annál magasabbra jutunk, minél több közös vonást fedez fel ő bennünk. – Anawak vigyorgott. – Lehet, hogy néhány beluga még intelligensnek is tart, meg vagy elégedve?

Delaware az orrát dörzsölte.

– Nem tudom, Leon, miért nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy csapdába akarsz csalni.

– Fókák! – kiáltotta Stringer. – Ott elöl!

Anawak eltakarta a napot a kezével. Gyér növényzetű sziget felé közeledtek. A sziklákon egy csapat Stellar fóka napozott. Néhányuk lustán felemelte a fejét és a csónakot figyelte.

– Nem Gallupról és Povinelliről van szó, igazam van? – Anawak a szeméhez emelte a kamerát, és lefényképezte az állatokat. – Nézzük másként a dolgokat. Megegyezünk abban, hogy nincs értékskála, csak az ember képzeli, és ezzel kipipálhatjuk. Mindketten szenvedélyesen ellene vagyunk, hogy az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházzák fel. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy bizonyos korlátok között képesek leszünk az állatok belső világát felfogni. Mondjuk úgy: intellektuálisan behatárolni. Ezenkívül hiszem, hogy egyes állatokkal több a közös vonásunk, mint másokkal, és egyszer megtaláljuk a módját, hogy kommunikáljunk velük. Te viszont azt hiszed, hogy minden, ami nem emberi, az örökkévalóságig idegen marad. Nincs hozzáférésünk az állat fejéhez, ergo nem jöhet létre kommunikáció, és csak a különbségek maradnak meg, tehát elégedjünk meg ennyivel, és hagyjuk őket békén.

Delaware csendben maradt egy ideig. A Zodiac lassan haladt el a fókák szigete mellett. Stringer mindenféle tudnivalót mesélt az utasoknak. Azok pedig úgy cselekedtek, mint Anawak, fotóztak.

– Erről el kell gondolkodnom – mondta Delaware végül.

És úgy is tett. Legalábbis nem szólalt meg az utazás hátralévő részében, amíg kiértek a nyílt tengerre. Anawak elégedett volt. Jó, hogy a túra fókákkal kezdődött. A bálnák populációja még mindig nem érte el a megszokott létszámot, és egy csapat fóka pozitívan befolyásolhatja az expedíciót; talán segíthet, ha a következőkben nem történik semmi izgalmas.

Kételyei azonban feleslegesnek bizonyultak.

Mindjárt találkoztak egy csorda szürkebálnával. Kicsit kisebbek voltak a púposbálnáknál, de még így is impozánsak. Némelyikük közel jött a csónakhoz, és rövid ideig kifigyelt a vízből, az utasok legnagyobb örömére. Úgy néztek ki, mint az életre kelt szürke sziklák. Hatalmas álkapcsuk tele volt tengeri makkal és integető rákkal, szívósan rájuk telepedett parazitákkal. A legtöbb utas filmezett és fotózott, mint az őrült. Mások csak meghatottan bámultak. Anawak már látott felnőtt férfiakat, akiknek a bálnák látványától könny szökött a szemükbe.

Kis távolságra három másik Zodiac úszott egy nagyobb hajó körül. Mindegyiknek le volt állítva a motorja. A bálnafigyelés szelíd módja volt, amit űztek, de egy Jack Greywolf típusú alak ebben is talált volna kivetnivalót.

Jack Greywolf egy idióta.

Méghozzá egy veszélyes idióta. Anawaknak nem tetszett, amit tervezett. Turistafigyelés. Nevetséges! De ha keményebbre fordulna a helyzet, akkor Greywolf maga mellett tudná a médiát. A Daviest rossz hírbe kevernék, mindegy, hogy milyen elővigyázatosan és felelősségteljesen végezik is a munkájukat. Az állatvédők zavaró manőverei – akkor is, ha csak egy olyan kis duhaj csapat, mint Greywolf Seaguardjai, tengerőrei – az előítéleteket igazolnák. Nem sokan vennék a fáradságot, hogy különbséget tegyenek a jó nevű szervezetek és az olyan fanatikusok, mint Greywolf kijelentései között. Ez csak később következne be, amikor a sajtó feldolgozta a témát, és a kár már helyrehozhatatlan.

És Isten a megmondhatója, hogy nem Jack Greywolf jelentette az egyetlen gondot.

Figyelmesen nézte az óceánt, a kamerát készenlétben tartva. Azt érezte, hogy paranoiás lett, mióta találkozott a két bálnával. Szellemeket látott, vagy tényleg volt valami elváltozás az állatok viselkedésében?

– Jobbra! – kiáltotta Stringer.

A fejek követték a kinyújtott kar irányát. Több szürkebálna közelítette meg a csónakot és látványos búvármutatványba kezdtek, farok-úszóik mintha az utasoknak integettek volna. Anawak készített néhány képet az archívum számára. Shoemaker tapsolt volna örömében. Meséskönyvbe illő jelenet zajlott le, mintha a bálnák összebeszéltek volna, hogy egy nagyszerű revüvel kárpótolják a bálnafigyelőket a hosszú várakozásért. Messzebb három nagy szürke állat dugta ki fejét.

– Ezek nem szürkebálnák, ugye? – kérdezte Delaware. Úgy nézett Anawakra, miközben a rágóját csócsálta, mintha dicséretre várna.

– Nem, púposbálnák.

– Azt mondom. Honnan ez a bugyuta kifejezés? Én nem látok púpot.

– Nincs is nekik. De lesz, amikor alámerülnek. Gondolom, ez a jellegzetes testtartás volt a név oka.

Delaware felhúzta a szemöldökét.

– Azt hittem, hogy a név arra a kis púpra, a rárakódott élő kéregre vonatkozik a szája szegletében.

Anawak sóhajtott.

– Megint ellenzékbe vonultál, Licia?

– Bocs. – Izgatottan hadonászott karjaival. – Mit csinálnak ott?

A három púposbálna egyszerre tört keresztül a vízfelszínen. Óriási szájukat tágra nyitották, hogy kilátszott rózsaszín ínyük a keskeny alsó álkapocs közepén. A „bajusz” sörtéit jól ki lehetett venni. Hatalmas torokzsákjuk mintha fel lett volna fújva. Közöttük forrt a tenger, és csillogó apró halacskák kerültek a felszínre. A semmiből ott termett sirályok és szulák szintén részt vettek a lakomában.

– Lakmároznak – mondta Anawak, miközben fényképezett.

– Őrült jó! Úgy nézett ki, hogy belőlünk akarnak lakmározni.

– Licia! Ne beszélj ilyen sületlenségeket!

Delaware a rágót áthelyezte a másik pofazacskójába.

– Nem érted a tréfát – mondta unatkozva. – Tudom, hogy a krillt fogyasztják, meg mindenféle apróságot. Csak még nem láttam, hogyan csinálják. Azt gondoltam, csak tátott szájjal úszkálnak.

– A simabálna-félék táplálkoznak ilyen módon – mondta Stringer a válla fölött. – A púposbálnáknak saját módszerük van. Egy rák – vagy kishal-raj alá úsznak, és bekerítik őket légbuborékokkal. Amazok pedig nem szívelik a turbulens vizet, ezért távol maradnak a buborékfüggönytől, és szorosan egymáshoz lapulnak. A bálnák felmerülnek, kitárják a torokzsákjukat, és gulp.

– Gulp? – visszhangozta Delaware.

– Így nevezik a barázdásbálna-féléknél: a gulp-módszer. Kitárják a torokzsákjukat, ezért néznek ki úgy, mintha fel lennének fújva. Ez hirtelen történik, és közben ilyen hangot hallatnak. Egy óriási táplálékgyűjtő tartállyá változnak. A krill és a kishalak egyetlen nagy korttyal beszippantódnak, majd megakadnak a bajuszban, amikor a bálnák a vizet kipréselik.

Anawak Stringer mellé állt. Delaware felfogta, hogy egyedül szeretne beszélni vele. Átegyensúlyozott a kormányfülke mellett, előre az utasokhoz, és azonnal lelkesen mesélni kezdte a gulp-módszert.

Kis idő múlva Anawak halkan megkérdezte:

– Milyennek tűnnek neked?

Stringer felé fordult.

– A bálnák?

– Igen.

– Milyen kérdés? – Egy pillanatig gondolkodott. – Mint mindig. Milyeneknek tűnnek neked?

– Normálisnak tűnnek?

– Persze. Rendesen elkapta őket a szereplési láz, ha erre gondolsz. Azt hiszem, nagyon is jól vannak.

– Nem változtak meg... valahogy?

Hunyorított. A nap szikrázóan tükröződött a vízen. Közel a csónakhoz egy szürke hát tűnt fel, majd visszahúzódott. A púposbálnák is eltűntek.

– Megváltoztak? – kérdezte töprengve. – Mire gondolsz?

– Meséltem a legutóbbi találkozásomról a két Megapteraevel, amik hirtelen felbukkantak a csónak mellett. – Spontán szaladt ki a púposbálna tudományos neve a száján. Elég őrületes volt, ami a fejében lejátszódott. Így legalább nem tűnt olyan hihetetlennek.

– Igen, és?

– Hát, mindenesetre furcsa volt.

– Már mesélted. Egy-egy mindkét oldalról. Irigyellek. Őrült jó lehetett, és én nem voltam ott.

– Nem tudom, hogy olyan őrült jó volt-e. Inkább úgy tűntek, mint akik mérlegelik a helyzetet... mintha valamire készülnének...

– Rébuszokban beszélsz.

– Nem volt kellemes.

– Nem volt kellemes? – Stringer rezignáltan a fejét rázta. – Magadnál vagy? Ez az a találkozás, amelyről mindig is álmodtam. Bárcsak a helyedben lehettem volna!

– Nem volt szórakoztató. Azt kérdezgetem magamtól, hogy ki figyelt meg kit, és milyen okból...

– Leon, bálnák voltak, nem titkos ügynökök.

A szemeit dörzsölte, és megvonta vállát.

– Oké. Felejtsd el. Biztos csak képzelődöm.

Stringer adóvevője kattogni kezdett, majd Shoemaker recsegő hangja hallatszott.

– Susan, állítsd a 99-esre!

– Minden bálnafigyelő állomás a 98-as frekvenciát használta. Praktikus volt, mert így minden megfigyelésről tudomást szerezhettek. A parti őrség és a tofinói repülőtér is a 98-as frekvenciát használta, és sajnos a sporthalászok is, akiknek rossz véleményük volt a bálnafigyelésről. Személyes közölnivalóra minden állomásnak külön csatornája volt. Stringer átkapcsolt.

– Leon a közelben van?

– Igen, itt van.

Átadta Anawaknak a mikrofont, aki elvette, és egy rövid ideig hallgatta Shoemakert. Majd azt mondta:

– Jól van. Odamegyek. Igen, rövid időn belül. Odarepülök, amint visszatértünk. Nemsokára.

– Miről van szó? – akarta tudni Stringer, amikor visszaadta neki a mikrofont.

– Tanácsadásról. Inglewoodnak.

– Inglewood? A szállítmányozó?

– Igen. A hívás az igazgatóságtól jött. Nem látták el Shoemakert különösebb részletekkel. Csak annyit mondtak, hogy a tanácsomat szeretnék kikérni. És hogy sürgős. Shoemakernek az volt az érzése, hogy ha tehetnék, legszívesebben magukhoz teleportálnának engem.

Inglewood egy helikoptert küldött. Alig két órára rá, hogy befejezték a rádióbeszélgetést Anawak Vancouver-sziget csodás tája fölött repült. Erdős dombok váltakoztak csupasz sziklákkal, közöttük folyók csillogtak és zöld színű tavak. Ám a sziget szépsége nem tudta leplezni a fairtás áldatlan tevékenységét. Az elmúlt száz esztendőben a faipar vált a régió húzóágazatává, óriási területek álltak csupaszon.

Elhagyták Vancouver-szigetet. Messze távol a Rocky-mountains hegyvonulata húzódott havas csúcsaival.

A pilóta a földi irányítással beszélt. A helikopter alacsonyabbra ereszkedett, tett egy kanyart, és a dokkok felé tartott. Rövidesen leszálltak egy óriási üres parkolóhelyre. Két oldalról cédrusfa-kazlak várták, hogy elszállítsák őket. Távolabb kén- és széntárolók kubista képződményei sorakoztak. Egy hatalmas szállítóhajó volt a rakpartnál. Anawak egy férfit látott kiválni az egyik csoportból, aki felé tartott. A haja lobogott a helikopter kavarta széltől. Kabátot viselt, és összehúzta magát a hideg miatt. Anawak kikapcsolta a biztonsági övet, és készülődött a kiszálláshoz.

A férfi kinyitotta az ajtót. Magas volt és erős, a hatvanas évei elején járhatott, kerek, barátságos arca volt, éber szemekkel. Mosolygott, amikor Anawaknak odanyújtotta a kezét.

– Clive Roberts – mondta. – A vezetőmenedzser vagyok.

Kezet fogtak egymással. Anawak követte Robertset, aki a csoport felé tartott. Azok szemlátomást a hajót vizsgálták. Tengerészeket és civil ruhásokat látott. Mindvégig a hajó hátsó részénél nyüzsögtek és hevesen gesztikuláltak.

– Kedves öntől, hogy ilyen hamar ideért – mondta Roberts. – Bocsásson meg. Általában nem szoktunk ajtóstól rontani a házba, de a dolog a körmünkre ég.

– Nem történt semmi – válaszolta Anawak. – Miről van szó?

– Egy balesetről. Feltételezem.

– Ez a hajó?

– Igen, ez a Barrier Queen. Máskülönben a vontatóhajókkal lett gond, amik hazahúzták volna.

– Tudja, hogy a cetacaeák viselkedéskutatója vagyok? Bálnák és delfinek.

– Pontosan erről van szó. Viselkedéskutatásról.

Roberts bemutatta a körben állókat. Hárman a cég menedzsmentjéhez tartoztak, a többiek a szerződött partner technikusai voltak. Kicsit távolabb két férfi búvárfelszerelést pakolt ki egy teherautóról. Anawak aggódó arcokba tekintett, majd Roberts távolabb vonta őt.

– Pillanatnyilag nem tudunk a legénységgel beszélni – mondta. – De átadom a bizalmas fénymásolatokat a jelentésről, amint megkaptuk. Nem szeretnénk, ha a történtek kiszivárognának. Remélem, megbízhatok önben.

– Természetesen.

– Jól van. Összefoglalom az eseményeket. Utána eldönti, hogy marad vagy visszarepül. Bárhogyan is döntsön, kárpótoljuk az önt ért kellemetlenségekért.

– Nem okoztak kellemetlenséget.

Roberts hálásan nézett rá.

– Tudnia kell, hogy a Barrier Queen viszonylag új hajó. A közelmúltban végeztek rajta teljes körű átvizsgálást, a formalitásokat betartva. Ez egy hatvanezer tonnás szállító, amivel eddig gond nélkül fuvaroztunk Japánba és vissza. Nagyon sok pénzt ölünk a biztonságba, többet, mint kellene. A Barrier Queen tele volt a visszaúton.

Anawak szótlanul bólintott.

– Hat napja elérte a 200 mérföldes határt Vancouver előtt, hajnali három órakor. A kormányos öt fokra állította a kormányt. Rutineljárás. Messze elöl egy másik hajó fényei látszódtak, ezekhez szabad szemmel is lehetett igazodni. A fényeknek jobbra kellett volna tolódniuk, de abban az irányban maradtak, ahol voltak. A Barrier Queen még mindig egyenesen haladt. A kormányos ismét állított a kormányon, anélkül, hogy változás történt volna. Egészen ütközésig húzta, és hirtelen sikerült. Csak túl jól.

– Belehajtott valakibe?

– Nem. A másik hajó túl messze volt. De a kormány, úgy tűnik, beakadhatott, teljesen elfordítva, ütközésig. Nem lehetett visszafordítani. Ütközésig elfordított kormány 20 tengeri csomó sebesség mellett... egy ilyen hajót nem lehet csak úgy megállítani. A Barrier Queen nagy sebességgel kényszerült egy extrém éles fordulómanőverbe. Tíz fokot az oldalára dőlt az áruval együtt. Tudja, mit jelent ez?

– El tudom képzelni.

– Kicsivel a vízszint felett helyezkednek csak el a fedélzeti víz elvezető nyílásai. Magas tengerjáráskor ellepi őket a víz, de ugyanolyan gyorsan ki is ürülnek. Egy ilyen megdőlt pozícióban azonban előfordulhat, hogy megtelnek, és a hajót pillanatok alatt elárasztják. Hála istennek nyugodt volt a tenger, de a helyzet kritikussá vált. A kormányt nem lehetett megmozdítani.

– És mi volt az oka?

Roberts hallgatott egy ideig.

– Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a gondok még csak ekkor kezdődtek. A Barrier Queen leállította a motorokat, és vészjelzést adott le, majd várt. Egyértelműen irányíthatatlanná vált. A többi hajó a környéken megváltoztatta az irányát elővigyázatosságból, és két vontatóhajó elindult Vancouverből. Két és fél nappal később érkeztek meg, a kora délutáni órákban. Egy hatvanméteres óceáni vontató és egy huszonöt méteres csónak. A legnehezebb ilyenkor a kötelet a vontatóról úgy feldobni, hogy a fedélzeten elkapják. Vihar közben órákig is eltarthat. Ez egy nagyon bonyolult procedúra. Először a vékonyabb kötelet, aztán a vastagabbat kell, végül jön a nehéz vontatókötél. De ebben az esetben... nem kellett volna, hogy problémát okozzon. Az időjárás változatlan maradt, a tenger nyugodt volt, mégis akadályokba ütköztek.

– Akadályokba?

– Hát ez az... – Roberts elhúzta a száját, mintha kellemetlen lenne neki tovább beszélni. – Nagyon úgy tűnik... Istenem! Hallott már olyanról, hogy bálnatámadás ért valakit?

Anawak megdöbbent.

– Hajókat?

– Igen. Nagy hajókat.

– Rendkívül ritka esemény.

– Ritka? – Roberts felhorkant. – De megtörtént?

– Egy hivatalos esetről tudok. A 19. századból származik. Melville regényt írt belőle.

– A Moby Dickre gondol? Azt hittem, az kitalált történet. Anawak nemlegesen rázta a fejét.

– A Moby Dick az Essex bálnavadász-hajó története. Tényleg elsüllyesztette egy ámbráscet. Egy negyvenkét méteres hajó, de fából, és valószínűleg már kissé korhadt volt. Mindenesetre a bálna nekiment a hajónak, és az percek alatt elsüllyedt. A legénység állítólag még hetekig sodródott a mentőcsónakokban... Hozzátennék még két esetet az elmúlt évből, az ausztrál partoknál. Mindkét esetben halászcsónakokat süllyesztettek el.

– Hogyan történt?

– A farokuszonyukkal kettétörték őket. Hatalmas erő van bennük. Ha jólértesült vagyok, akkor egy férfi életét követelte a támadás, de ő szívelégtelenségben halt meg, amikor a vízbe esett.

– Milyenfajta bálnák voltak?

– Senki sem tudja. A bálnák nagyon gyorsan eltűntek. És ha egy ilyen esemény bekövetkezik, akkor mindenki mást lát.

Anawak a hatalmas Barrier Queenre nézett.

– Nem tudok bálnatámadást egy ilyen hajó ellen elképzelni. Roberts követte a pillantását.

– A vontatóhajókat támadták meg. Nem a Barrier Queent. Oldalról akarták feldönteni a vontatókat, de nem sikerült nekik. Aztán megakadályozták, hogy a kötelet feldobják, végül...

– Támadták?

– Igen.

– Felejtse el! – Anawak legyintett. – Egy bálna fel tud dönteni valamit, ami kisebb vagy ugyanakkora mint ő. Nagyobbat nem. És nem is támadna meg nála nagyobbat, ha nem lenne rákényszerítve.

– A legénység égre és földre esküszik, hogy így történt. A bálnák...

– Milyen bálnák?

– Istenem, milyen bálnák? Mit mondott ugyanerre a kérdésre az imént? Mindenki mást lát.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Hát jó, játsszuk végig. Feltételezzük az ön állítását, hogy a vontatókat kékbálnák támadták meg. A Balaenoptera musculus 33 méter hosszú és 120 tonna súlyú. Mindenképpen a legnagyobb állat, ami a Földön létezik. Tételezzük fel, hogy a kékbálna el akar süllyeszteni egy hajót, ami ugyanolyan hosszú, mint ő maga. Minimum olyan gyorsnak kell lennie, mint a hajó, ha nem gyorsabbnak. Igaz, az 50-60 kilométer per óra sebességet játszi könnyedséggel veszik fel rövidtávon, mivel testük áramvonalas, és alig kell súrlódást leküzdenie. De milyen impulzust tud kifejteni, és mennyi ellenimpulzust fejt ki a hajó? Egyszerűen fogalmazva, ki szorít le kit, ha a hajó ellenkormányoz?

– 120 tonna tetemes súly.

Anawak fejével a teherautó felé biccentett.

– Fel tudná emelni?

– A teherautót? Természetesen nem.

– Pedig még meg is támaszkodhat. Egy úszó test ilyet nem tehet. Nem emelhet fel olyan testet, ami nehezebb, mint ő maga, mindegy, hogy bálna vagy ember. A tömegtől függ minden. De mindenekelőtt hozzá kell számítani a kiszorított víz mennyiségét. Akkor már nem sok marad. Csak a farokból származó meghajtó erő. Lehet elegendő, hogy a hajót kibillentse az irányából, de az is, hogy a beesési szögtől függően lecsúszik róla. Egy kicsit olyan, mint a biliárd, érti?

Robertson az állát vakargatta.

– Egyesek púposbálnákra esküsznek, mások finn bálnákról beszéltek, megint mások ámbrásceteket láttak...

– Három faj, amelyik különbözőbb már nem is lehetne.

Roberts habozott egy pillanatra.

– Mister Anawak, én egy józan gondolkodású ember vagyok. Nekem az az elképzelésem, hogy a vontató egy csorda közepébe került. Lehet, hogy nem a bálnák ütköztek a hajóval, hanem fordítva. Talán a legénység nem reagált helyesen, de tény, hogy a bálnák elsüllyesztették a kisebbik hajót.

Anawak elképedve nézett Robertsre.

– Amikor a kötél megfeszült – folytatta Roberts – a vontató és a Barrier Queen között, a kifeszített acélhuzalra vetették magukat. Ilyenkor nem kell a kiszorított víz mennyiségével számolni; a tengerészek pedig azt mondják, hogy szép nagy példányok voltak. – Szünetet tartott. – A vontatót felfordították, és azonnal elsüllyedt.

– Istenem! És a legénység?

– Ketten eltűntek. A többieket kimentették. Meg tudná magyarázni, mi késztette a bálnákat arra, hogy ezt tegyék?

Jó kérdés, gondolta Anawak. A palackorrú- és a fehérdelfin felismeri magát a tükörben. De gondolkodnak? Terveznek? Ismerik a tegnap és a holnap fogalmát? Mi mozgatja őket? Milyen érdekük fűződhetett ahhoz, hogy elsüllyesszék a vontatót?

Hacsak nem a vontató veszélyeztette őket, illetve a borjaikat. De mivel és hogyan?

– Ilyesmi nem jellemző a bálnákra – mondta végül.

– Én is így látom, ám a legénység másképp gondolja. A másik vontatót is hasonló módon támadták meg, de itt sikerült a kötelet rögzíteni, és a támadások abbamaradtak.

Anawak elgondolkodva bámulta a cipőit.

– Ez egy véletlen – mondta. – Egy szerencsétlen véletlen.

– Gondolja?

– Természetesen okosabbak lennénk, ha tudnánk, mi történt a kormánylapáttal.

– Ezért hívattunk búvárokat – válaszolta Roberts. – Néhány perc múlva készen állnak.

– Van még egy tartalék felszerelés a kocsiban?

– Azt hiszem, igen.

Anawak bólintott.

– Jól van. Én is lemerülök.

A kikötők vize rémálom az egész világon. Szörnyű egyveleg, amelyben legalább annyi a szennyező anyag, mint amennyi a vízmolekula. Az aljzatot több méter vastag iszapréteg fedi, ami állandóan felkeveredik. Amikor Anawak fölött összecsaptak a hullámok, azon töprengett, hogyan is fognak így bármit meglátni. Úgy érezte, mintha barna ködbe veszne. Homályosan kivette a két búvárt maga előtt és mögöttük a sötét felületet, a Barrier Queen farrészét.

Az egyik búvár felé fordult, aki hüvelyk- és mutatóujjával „oké” jelet mutatott. Anawak ugyanígy válaszolt. A mellényéből kiengedett egy kevéske levegőt, és lassan lesüllyedt a hajó oldala mellett az aljához. Néhány méter után bekapcsolták maszkjukon a fényszórót. A lámpa a tömérdek lebegő anyagtól erősen szórta a fényt. A félhomályból előbukkant a foltos és rücskös kormánylapát. Ferdén állt. Anawak a mélységmérő után matatott. Nyolc métert mutatott. Előtte a két búvár eltűnt a kormánylapát mögött, és csak a lámpájuk fénye látszott.

Anawak a másik oldalról közelített.

Először csak éles kitüremkedéseket látott, bizarr szobrokat alkotva halmozódtak egymásra. Majd világossá vált számára, hogy a kormányt iszonyú sok csíkos mintázatú kagyló lepte el. Közelebb úszott. Ott, ahol a lapát forduláskor a legközelebb áll a hajótesthez, a kagylók szilánkos péptömeggé álltak össze. Nem csoda, hogy nem tudták megmozdítani. Beszorult a kagylók közé.

Lejjebb úszott. Itt is minden tele volt kagylóval. Óvatosan belekotort a tenyészetbe. Az alig három centis élőlények szorosan egymáshoz tapadtak. Óvatosan, hogy ne vágja meg magát az éleikkel, addig mozgatta őket, míg végül néhányuk engedett. Félig kinyíltak. A belsejükből vékonyka fonál gomolygott elő, mellyel fogódzót kerestek. Anawak betette őket a derekánál függő tartályba, és eltöprengett.

Nem sokat tudott a kagylókról. Létezik néhány fajta, amelyeknek szintén van ilyen ragadós, fonálszerű lábuk. A legismertebb közülük a zebrakagyló, amelyet a Közel-Keletről hoztak be. Az elmúlt években az amerikai és európai ökoszisztémákban gyorsan elszaporodtak, és az őshonos faunát kezdték megsemmisíteni. Ha ezek zebrakagylók, akkor nem csoda, hogy ilyen vastag kérget képeztek. Bárhol is jelentek meg, azt mindig tömegestől tették.

Anawak a leszedett kagylókat nézegette a tenyerében.

A kormányt zebrakagylók lepték el. Minden jel erre mutatott. De lehetséges ez? A zebrakagylók főleg édesvízben élnek; ugyan a tengerekben is megmaradnak és szaporodnak, de ez nem magyarázza, hogyan tudtak a nyílt vízen, ahol semmi sincs, csak kilométeres mélységek, egy mozgó hajót megszállni? Vagy már a kikötőben dokkoltak rá?

A hajó Japánból érkezett. Voltak Japánban problémák a zebrakagylókkal?

Alatta oldalt ívelt szárnyak meredtek a zavaros homályba, kísértetiesen és valószerűtlen méretben. Anawak még lejjebb ereszkedett, és megragadta az egyiket. Nyugtalanító érzés fogta el. A hajócsavar négy és fél méter átmérőjű volt, öntött acélból, és nyolc tonnát nyomott. Hirtelen elképzelte, amikor a propeller teljes sebességgel forog. Hihetetlen volt, hogy valami akár csak megkarcolhatná. Ami túl közel kerül hozzá, azt szükségszerűen ledarálja.

Ám a kagylók még a propelleren is megtelepedtek.

A felismerés nem töltötte el boldogsággal. Lassan odahúzta magát a propeller közepéhez. Ujjai valami síkosat érintettek, világos anyag vált le és lebegett felé. Megfogta és közel tartotta a maszkhoz.

Nyálkás volt és gumiszerű.

Úgy tűnt, mintha élő szövet lenne.

Anawak ide-oda forgatta a mállós valamit, majd a gyűjtőtartályba tette. Az egyik búvár szemből közelített feléje. A fején a lámpával úgy festett, mint egy földönkívüli. A „gyere ide” jelet mutatta neki. Anawak ellökte magát a hajócsavartól, és odaúszott hozzá. Lassan lejjebb merült, míg búvártalpa a meghajtókart érintette, aminek a végén a propeller volt. Itt még több volt a nyálkás anyag. Védőrétegként vonta körül. A búvárok igyekeztek eltávolítani a karról, de még Anawak segítségével is hiábavalónak bizonyult. Olyan szorosan tapadt rá, hogy puszta kézzel nem tehettek semmit.

Roberts szavai visszhangoztak a fülében. A bálnák el akarták téríteni a vontatókat. Abszurd.

Mit akarhattak a bálnák elérni azzal, hogy megakadályozzák a vontató kapcsolódási manőverét? Hogy elsüllyedjen a Barrier Queen? Erős tengerjárásnál meg is történhetett volna. A hullámzás egyszer úgyis felerősödött volna. Meg akarták akadályozni, hogy addigra biztonságos vizekre érjen a Barrier Queen?

Ellenőrizte az oxigént.

Még jócskán volt a palackban. Felnyújtott hüvelykujjal jelezte, hogy át akarja nézni a hajó gerincét. Az „oké” jellel válaszoltak. Egyszerre hagyták el a propellert és úsztak a hajó oldala mellett előre. Anawak lámpájával az acélborítást vette szemügyre. A festés még elég újnak tűnt, csak itt-ott volt rajta karcolás. Tovább süllyedt a fenék felé, a sötétség növekedett.

Önkéntelenül felfelé nézett. Két alig látható fényfolt mutatta, hogy a búvárok merre járnak.

Mi történhetne? Elvégre tudta, hogy hol van. Mégis nyomás nehezedett a mellére. Folytatta útját a hajótest mellett. Semmi sem utalt sérülésre.

A következő pillanatban a fényszóró köre homályosabb lett. Anawak a lámpa felé nyúlt. Aztán felismerte, hogy nem az az oka, hanem amit megvilágít. A festés eddig egyenletesen verte vissza a fényt, most elnyelődött a sötét, kagylóval borított felületen, amely mögött a Barrier Queen teljesen eltűnt.

Honnan jött ez temérdek kagyló?

Anawak azon gondolkodott, hogy a búvárokhoz csatlakozik, ám meggondolta magát, és még mélyebbre merült. A hajó alja felé a kagylók sűrűsödtek. Ha legalul ugyanígy benőtték, akkor tetemes súly jöhetett itt össze. Lehetetlen, hogy nem vették észre a hajó mozgásán. Ilyen tömeg jelentősen lecsökkenthette a sebességet. Most már a hátára fordult, hogy jobban lásson, mert elérte a hajó alját. Néhány méterre alatta kezdődött a kikötői iszaptenger. A víz itt olyan homályos volt, hogy csak a kagylóhegyeket látta. Néhány erős lökéssel a hajó orra felé tartott. Itt már nem voltak kagylók. Csak most látta, hogy milyen méretű volt a telep. Csaknem két méter vastagon függtek a Barrier Queen alján. Mi volt ez?

A kagylóhegy szélén rést fedezett fel. Először tanácstalanul lebegett előtte, majd a sípcsontja felé nyúlt, ahol a kése volt, és beleszúrt vele a kagylótömegbe.

A kéreg felpattant.

Valami kilövellt belőle, az arcának csapódott, és majdnem kitépte az oxigéncsövet a szájából. Anawak visszarántotta a fejét, és beleütötte a hajóba. Szikrázó robbanás vakította el. Fel akart úszni, de a hajó alja még mindig fölötte volt. Kapkodó mozdulatokkal próbált a kagylóktól távolabb kerülni, de megint csak egy újabb kitüremkedéssel került szembe. A kagylók mintha valami kocsonyaszerűséggel lettek volna odaragasztva. Rosszullét kerülgette. Nyugalmat erőltetett magára, és igyekezett kivenni, hogy mi támadta meg. Eltűnt. Semmi mást nem látott, csak kagylók rengetegét.

Ekkor vette észre, hogy a jobb keze valamit markol. A kése volt, amit nem eresztett el. Valami lógott a kés éléről: egy darabka kocsonyás anyag. Anawak a szövetdarabka mellé tette a gyűjtőtartályba, majd gyorsan elpályázott. Kalandvágya egy időre kielégült. Ellenőrzött mozdulatokkal tartott fölfelé, és igyekezett verdeső szívét lenyugtatni. A távolban meglátta a búvárokat, és feléjük közelített. Ők is rábukkantak a kagylókra. Egyikük a késével távolított el néhányat. Anawak izgatottan figyelte. Minden pillanatban arra várt, hogy valami villámszerűen kicsapjon közülük, de nem történt semmi. A másik búvár felfelé mutatott a hüvelykujjával. Egyre világosabb lett. Még az utolsó métereken is zavaros volt a víz, de hirtelen megint érzékelt színeket és formákat. Anawak a napfénybe pislogott. Levette a maszkját, és hálásan szippantotta be a friss levegőt.

Roberts és még néhányan a rakparton álltak.

– Mi újság van odalent? – A menedzser előrehajolt. – Talált valamit?

– Azt hiszem, igen.

A teherautó mögött álltak. Anawak megegyezett a búvárokkal, hogy ő lesz a szóvivőjük.

– Kagylók blokkolják a kormánylapátot? – kérdezte Roberts hitetlenül.

– Igen, zebrakagylók.

– Az ég szerelmére, hogy történhet meg ilyen?!

– Jó kérdés. – Óvatosan kinyitotta a gyűjtőtartályt az oldalán, és átrakta a kocsonyadarabot egy nagyobba. A szövet állapota aggasztotta. Úgy tűnt, a bomlás már elkezdődött.

– Csak feltételezem, hogyan játszódott le: a kormányos öt fokkal elfordítja kormányt, de nem mozdul. Blokkolták a kagylók. Alapjában véve nem nehéz egy kormányművet megakasztani, ezt maga jobban tudhatja, mint én. Csakhogy ez jóformán még sohasem történt meg. Tudja ezt a kormányos is. Azt hiszi, hogy túl keveset kormányzott rá, ezért még fordít rajta, de semmi sem történik. Közben a kormánygép teljes erejéből dolgozik. Végül a kormányos ütközésig tekeri, és a kormánylapát kiszabadul. Miközben fordul, a kagylókat szétnyomja maga körül, de azok nem esnek le. A kagylópép ismét akadályozza a kormánylapátot, beleragad, és többé nem mozdul. – Beletúrt vizes hajába, és Robertsre nézett. – És van még valami, ami nyugtalanító.

– Még valami?

– A hajócsavart is belepték, tele van kagylóval. Nem tudom, hogy ezek hogyan kerültek a hajó alá, de egy biztos: a forgó propelleren még a legfanatikusabb kagyló is összetörte volna a héját. Tehát vagy már Japánban felszálltak, amin igazából csodálkoznék, mert csak kétszáz mérföldnyire innen romlott el, vagy közvetlenül azután jöttek, miután a gépek leálltak.

– Azt feltételezi, hogy a nyílt tengeren lepték el?

– Igyekszem elképzelni, mi történhetett. Egy gigantikus kagylóraj kapaszkodik meg a kormánylapáton, amikor az leblokkol, a hajó megdől. A propeller áll. Még mindig jönnek a kagylók, és tovább rakódnak a lapátra, mintegy cementálják azt, így terjednek át a hajócsavarra és a többi részre.

– Honnan jön több tonna kifejlett kagyló? – kérdezte Roberts, és segélykérőn nézett körbe. – Az óceán közepén!

– Miért térítenek el bálnák vontatóhajókat, és ugrálnak vontatókötelekre? Maga kezdte a furcsa meséket, nem én.

– Igen, igaz, de... – Roberts az alsó ajkát harapdálta. – Mindennek egyszerre kellett történnie. Nem tudom, de mintha összefüggés lenne a két dolog között. Teljesen értelmetlen. Kagylók és bálnák. Anawak habozott.

– Mikor lett a Barrier Queen feneke utoljára ellenőrizve?

– Mindig van ellenőrzés. Emellett a Barrier Queennek speciális festése van. Ne féljen, környezetbarát! De sok minden nem tud rajta megkapaszkodni, esetleg néhány tengeri makk.

– Sokkal több minden van rajta, mint gondolná. Azt a benyomást kelti, mintha hetekig ki lett volna téve egy kagylólárva-inváziónak, ezenkívül pedig ott van az a dolog a kagylók közt...

– Miféle dolog?

Anawak elmesélte rövid találkozását a lénnyel. Miközben beszélt róla, átélte a jelenetet még egyszer. A sokkot, amikor nekiütődött a hajó aljának. A feje még mindig zúgott tőle. Csillagokat látott...

Nem, villámokat.

Egy villámot, pontosabban.

Hirtelen arra gondolt, hogy nem is a fejében villámlott, hanem a szeme előtt, a vízben.

– Az a valami villámot szórt.

Egy pillanatig, teljesen megfeledkezve magáról, hallgatott. Elfelejtette folytatni beszámolóját, mert derengett neki, hogy a lény lumineszkált. Ha ez igaz, akkor a mélyebb régiókból való, és nem a kikötőben kapaszkodott a Barrier Queen aljába. Egyszerre érkezett a kagylókkal a nyílt tengeren. Lehet, hogy a kagylók vonzották oda, mert táplálékul szolgálnak neki, vagy fedezékül. És ha egy tintahal volt?...

– Dr. Anawak.

Ismét Robertsre fókuszált.

Igen, egy tintahal, gondolta. Leginkább az lehetett. Medúzának túl gyors volt. És túl erős. Szinte szétrobbantotta a kagylókat – mintha egy rugalmas izom lenne. Majd eszébe jutott, hogy akkor ugrott elő, amikor beleszúrt a résbe, biztosan megsebesítette közben. Fájdalmat okozott? Mindenképpen kiváltott vele egy reflexet...

Na, ne túlozzunk. Mit láthattál abban a pocsolyában? Leginkább megijedtél.

– Át kellene kutatni a kikötőt! – mondta Robertsnek. – De előbb el kell küldeni ezeket a mintákat – és a lezárt tartályokra mutatott – Nanaimóba, a kutatóintézetbe. Rakják a helikopterbe, én is velük megyek. Tudom, hogy kinek a kezébe kell juttatnom.

Roberts bólintott, majd félrevonta Anawakot.

– A mindenségit, Leon! Most tényleg mi a véleménye minderről? – suttogta halkan. – Lehetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt több méter kagyló telepedjen meg. Hiszen a hajó nem ringott hetekig egy helyben.

– Ezek a kagylók olyanok, mint a pestis...

– Clive.

– Clive, ezek a dögök nem lassanként tűntek fel, hanem egyszerre sokan és rajtaütésszerűen. Ennyit tudunk már róluk.

– De hát ilyen gyorsan?

– Mindegyik átkozott kagyló több ezer utódot hoz létre évente. A lárvák potyautasként sodródnak az áramlásban, a halak pikkelyein vagy a vízi madarak tollai között. Amerikai tavakban találtak olyan helyeket, ahol kilencszázezer telepedett meg egyetlen négyzetméteren, és valóban egyetlen éjszaka alatt jöttek. Megszállják az ivóvízvezetékeket, a folyóhoz közeli gyárak hűtőrendszerét, eldugítják, megrongálják a csöveket, ráadásul a sós vízben láthatóan ugyanolyan jól megvannak, mint a folyókban és a tavakban.

– Jó, de ön lárvákról beszél.

– Milliónyi lárváról.

– Felőlem akár milliárdnyian is lehetnek, és mindegy, hogy Osakában a kikötőben vagy az óceán közepén. Milyen szerepet játszanak? És ne mondja, hogy az utóbbi pár nap alatt nőttek meg, ráadásul héjastól. Egyáltalán biztos az, hogy zebrakagylókról van szó?

Anawak a válla fölött a búvárok teherautójára nézett, ahol a tartályok most műanyagládában várták sorsukat.

– Van egy többismeretlenes egyenletünk – mondta. – Ha a bálnák tényleg megpróbálták a hajókat eltéríteni, akkor meg kell kérdeznünk, hogy miért. Mert a hajón valami történik, amit végig kell várni? Mert el kell süllyedjen, miután a kagylók megbénították? És az ismeretlen micsoda, ami elmenekül, amikor megzavarom a búvóhelyét? Hogy hangzik ez önnek?

– Mint a Függetlenség napja folytatása, csak más szereplőkkel. Tényleg azt gondolja?...

– Várjon. Vegyük elő ugyanazt az egyenletet. Egy csorda ideges szürke – vagy púposbálna a Barrier Queentől zaklatva érzi magát. Tetejébe jön még két vontatóhajó is, és ütközésekre kerül sor. Tiszta véletlenségből a hajó egy biológiai fertőzést hordoz, amit külföldről szerzett be, mint a turista a himlőt, ráadásul az óceánon egy kalmár keveredik a kagylóhegyek közé.

Roberts Anawakra bámult.

– Tudja, nem hiszek a science-fictionökben – folytatta Anawak. – Minden interpretáció kérdése. Küldjön le néhány embert, és vakarják le a telepet óvatosan, hátha még akad bujkáló hívatlan vendég, és fogják meg!

– Mit gondol, mikor számíthatunk az eredményekre Nanaimóból?

– Pár nap múlva, gondolom. Egyébként hasznos lenne, ha én is kapnék egy példányt a jelentésből.

– Bizalmasan – hangsúlyozta Roberts.

– Természetesen. Ugyanilyen bizalmasan szeretnék beszélni a legénységgel.

Roberts bólintott.

– Nem én mondom ki az utolsó szót ebben az ügyben, de megnézem, mit tehetek önért.

Visszamentek a teherautóhoz, Anawak belebújt a kabátjába.

– Különben bevett gyakorlat, hogy ilyen esetekben tudósokat is bevonnak? – kérdezte.

– Ilyen esetek egyáltalán nincsenek. – Roberts a fejét rázta. – Az én ötletem volt, mivel olvastam a könyvét, és tudtam, hogy a Vancouver-szigeten van. A vizsgálóbizottság nem repes emiatt az örömtől. De azt gondolom, helyes volt, mivel mi nem értünk a bálnákhoz.

– Megteszem, ami tőlem telik. Vigyük a mintákat a helikopterre. Minél gyorsabban érünk vele Nanaimóba, annál jobb. Egyenesen Sue Viera kezébe adjuk. Laborvezető mikrobiológus, és nagyon tehetséges. Anawaknak megszólalt a mobiltelefonja. Stringer volt az.

– Gyere ide, amint tudsz – mondta.

– Mi a baj?

– A Blue Sharkról jelentették, hogy kint vannak a tengeren, és van valami gubanc.

Anawak rosszat sejtett.

– A bálnákkal?

– Ugyan, dehogy! – Stringer ezt úgy mondta, mintha Anawak nem lenne eszénél. – Milyen gubanc lenne a bálnákkal? Ez a hülye seggfej megint stresszel bennünket, a szemétláda!

– Milyen seggfej?

– Jack Greywolf.

Április 6.

Kiel, Németország

Két héttel azután, hogy Tina Lundnek átadta a férgekről szóló jelentést, Sigur Johanson egy taxiban ült, ami Európa leghíresebb tengeriföldrajz-intézetébe vitte, a Geomarba.

Ha bármikor szó esett a tengerfenék felépítéséről, kialakulásáról és történetéről, a kieli tudósokkal feltétlenül konzultáltak. Sok híres személy közt például James Cameron ki-be járt náluk, hogy megkapja az intézet áldását az olyan projektekre, mint a Titanic vagy A mélység titka. A nyilvánosságnak elég nehéz volt megmagyarázni a Geomar tudósainak munkáját. Az üledékben való kotorászás és a tenger sótartalmának mérése első pillantásra nem tartozik az emberiséget megváltó tevékenységek közé. Még a tudósok nagy része sem hitte el a kilencvenes évek elejéig, hogy a tengerfenék, távol minden fénytől és melegtől, nem kietlen, sziklás sivatag. Pedig csak úgy nyüzsgött lent az élet. Habár tudtak egzotikus fajok közösségéről a tengeri vulkánok környékén is, de amikor Erwin Suess, az egyik geokémikus az oregoni State Universityről a Geomarhoz igazolt, még bizarrabb dolgokról mesélt. Élettel teli oázisokról a hideg tengeri források közelében, titokzatos vegyi energiákról, amelyek a Föld belsejéből szállnak fel, és egy szubsztancia létéről, amely odalent tömegével fordul elő: a metán-hidrátról.

Ezután a földrajztudományok kiléptek saját árnyékukból. Nem kevesebbet reméltek, mint hogy megjósolhatják, sőt, beleszólhatnak a természeti katasztrófákba és a klímaváltozásokba. A metán pedig válasz a holnap energiaválságára. A sajtó információéhsége felébredt, és a tudósok megtanulták – az elején még vonakodva, majd popsztárokként tetszelegve – az újonnan felkeltett érdeklődést a saját hasznukra fordítani.

A férfi, aki Johansont az intézetbe vitte, erről nem sokat tudhatott. Legalább húsz perce ecsetelte, hogy a milliós kutatóintézetet őrültekre bízták, akik néhány havonta méregdrága tengeri cirkálóútra indulnak, miközben az őhozzá hasonlók alig tudtak megélni. Johansonnak, aki jól beszélt németül, nem akaródzott vitába bocsátkozni a sofőrrel, már csak azért sem, mert nem jutott volna szóhoz, ráadásul a férfi olyan hevesen gesztikulált, hogy a kocsi olykor vészesen megbillent.

– Senki emberfia nem tudja, hogy mit csinálnak ott – mérgelődött a taxis. – Az újságtól jött? – kérdezte, amikor nem hallott választ Johansontól.

– Nem. Biológus vagyok.

A sofőr gyorsan áttért az élelmiszer-mérgezések lehetséges hatásaira. Nyilván egy felelőst vélt látni Johansonban, mert most a génkezelt zöldségekről beszélt és a biotermékek előnyeiről, miközben kihívóan csillogott a szeme.

– Tehát ön biológus. Tudja, mit lehet ma nyugodt szívvel megenni? Én legalábbis nem tudom. Nem kellene már egyáltalán semmit sem enni, főleg nem azt, amit itt élelmiszerként árulnak. Egy centet sem szabadna adni ezeknek.

A kocsi áttért a ellenkező sávba.

– Ha nem eszik, éhen fog halni – mondta Johanson.

– Na és? Ha nem eszünk, meghalunk, ha meg eszünk, akkor is.

– Én személyesen egy „doppingolt” bélszín mellett szeretnék meghalni, és nem annak a kamionnak a hűtőrácsán, amelyik szembejön velünk. A sofőr közömbösen a kormányhoz nyúlt, és eszeveszett tempóban keresztezett három sávot, mire hirtelen lefordult a kijáratnál. A kamion elzúgott mellettük. A sofőr, úgy tűnt, zokon vette Johanson utolsó megjegyzését, mert ettől kezdve szóra sem méltatta. Keresztülhajtottak a külvároson, míg végül feltűnt a hosszan elnyúló épületegyüttes téglából, üvegből és acélból, furcsa idegenséggel a kispolgári környezet legközepén. A taxi élesen bekanyarodott az intézet területére, és csikorogva megállt. A motor zakatolva fulladt le. Johanson mélyeket lélegzett, majd fizetett és kiszállt, azzal a tudattal, hogy az elmúlt negyedórában rosszabbat élt át, mint a Statoil helikopterén.

– Tényleg szeretném tudni, mit csinálnak odabent – motyogta a taxis megint, már inkább a kormánynak, mint neki.

– Tényleg akarja tudni?

– Igen.

– Megpróbálják megmenteni a taxisok szakszervezetét.

A vezető értetlenül pislogott.

– Annyira sok embert azért nem szállítunk ide – mondta bizonytalanul.

– Meglehet, de ahhoz, hogy egyáltalán ennyi kuncsaftjuk is legyen, autó kell, és abba viszont benzin. Ha elfogy, az autóját a roncstelepre viheti, vagy átválthat valami más üzemanyagra, például metánra, ami a tenger fenekén van. Azok ott bent ezt igyekeznek hajtóanyagként hasznosítani.

A vezető szemlátomást elgondolkodott, majd azt mondta:

– Tudja, mi a baj? Senki nincs, aki ezt megmagyarázza.

– Minden újságban írnak róla.

– Az olyanokban, amiket maga olvas, uram. De senki sem töri magát, hogy ezt nekem elmondja.

Johanson már válaszolt volna, de aztán csak bólintott, és becsukta az ajtót. A taxi elrobogott.

– Dr. Johanson!

Egy kerek üvegteremből barnára égett fiatalember lépett ki. Johanson megrázta a felé nyújtott kezet.

– Gerhard Bohrmann?

– Nem. Heiko Sahling. Biológus. Dr. Bohrmann késni fog egy negyedórát, mert előadást tart. Elvihetem oda, vagy megnézzük, hogy a kantinban van-e még kávé.

– Melyik volna kedvére?

– Ami önnek. Különben nagyon érdekesek a férgei.

– Ön foglalkozott velük?

– Mindnyájunkat foglalkoztatott. Jöjjön, a kávé megvár. Gerhard mindjárt befejezi, addig megnézhetjük. Ízlésesen berendezett függőfolyosón haladtak át; tudományos intézethez képest a Geomar designdíjas volt.

– Általában az előadóteremben tartjuk az előadásainkat – magyarázta Sahling. – De ma egy iskolás osztály van látogatóban.

– Nagyon dicséretes.

Sahling mosolygott.

– A tizenöt éveseknek az előadóterem nem különbözik az osztályteremtől. Ezért keresztül-kasul vándoroltunk az intézetben, és mindent megfoghattak, amit akartak. Gerhard most meséli el nekik az esti mesét.

– Miről mesél?

– A metán-hidrátról.

Sahling kinyitott egy tolóajtót. A másik oldalon a függőfolyosó folytatódott. A fal mentén dobozok és ládák sorakoztak.

– Itt van a minták köztes tárolóhelye; főleg üledék és tengervíz. Archivált földtörténet. Meglehetősen büszkék vagyunk rájuk.

Sahling felemelte a kezét. Lentről egy magas férfi viszonozta az üdvözlést, és visszafordult egy csapat kamaszhoz, akik kíváncsian állták körül. Johanson a függőfolyosó korlátjának dőlt, és hallgatta a felszüremlő szavakat.

– ...egyike a legizgalmasabb pillanatoknak – mondta Dr. Gerhard Bohrmann. – A földmaró éppen a 800 méter mélyen az üledékből kitört, néhány mázsányi fehér anyaggal volt tele, amit leszórt a fedélzetre; illetve, ami megmaradt belőle, amíg felért.

– A Csendes-óceánon történt – magyarázta Sahling halkan. – 1996-ban a Nap nevű kutatóhajón, úgy száz kilométerre Oregon partjai előtt.

– Gyorsnak kellett lennünk, mert a metán egy kifejezetten instabil és megbízhatatlan anyag – folytatta Bohrmann. – Nem hiszem, hogy túl sokat tudtok erről, de majd úgy magyarázom, hogy senki ne aludjon el unalmában. Mi történik mélyen lent a tengerben? Többek közt gáz képződik. Például a biogén metán már évmilliók óta képződik állati és növényi maradványok bomlásából. Az algák, a planktonok és a halak lebomlanak, és nagy mennyiségű szerves szén szabadul fel. A lebomlást baktériumok segítik elő. Tudnotok kell, hogy a mélyben alacsony hőmérséklet és kifejezetten nagy nyomás uralkodik. Minden tíz méteren a víznyomás egy bárral nő. Búvárpalackkal legfeljebb ötven, esetleg hetven méterig lehet merülni. Sűrített levegővel a pillanatnyi rekord 140 méter, amit senkinek sem ajánlok. Az ilyen kísérletek sokszor halálos kimenetelűek. Mi most ötszáz méter alatti mélységekről beszélünk! A fizika itt már egészen más vágányon halad. Ha nagy mennyiségű metán tör fel a tengerfenékről, valami rendkívüli történik odalent. A gáz vegyül a hideg tengervízzel és jeget képez. Az újságokban bizonyára olvastatok már metánjégről. Ez nem egészen helyes. Nem a metán fagy meg, hanem a víz körülötte. A vízmolekulák apró, pici ketrecszerű struktúrává kristályosodnak, középen egy metánmolekulával. A víznyomás ilyen kicsiny térben sűríti össze a gázt.

Az egyik diák felemelte a kezét.

– Van kérdésed?

A fiú egy kicsit habozott.

– Ötszáz méter nem olyan nagy mélység, ugye? – kérdezte végül. Bohrmann egy másodpercig nézte a fiút.

– Nem vagy különösebben meghatva, mi?

– De, igen. Csak arra gondoltam... hogy Jaques Picard egy tengeralattjáróval volt a Marianna-árokban, ami tizenegyezer méter. Az már igazán mély! Miért nem fordul elő ez a jég ilyen mélyen?

– Le a kalappal. Tanulmányoztad a kérdést. Mi a személyes véleményed?

A fiú gondolkodott, de végül a vállát vonogatta.

– Világos – mondta egy lány helyette. – Ezer méter mélység alatt kevés az élet és kevés szerves anyag bomlik le, ezért képződik ott kevesebb metán.

– Ez van – mormolta Johanson fent a függőhídon. – A lányok egyszerűen intelligensebbek.

Bohrmann barátságosan mosolygott a lányra.

– Igaz. Persze, mindig van kivétel. Valójában találni metánt még három kilométeres mélységben is, ha szerves anyagban gazdag hordalék került oda. Néhol ez a helyzet. Egyébként feltérképeztünk hidrát-koncentrációt egészen sekély vízben is, ahol a nyomás már nem elég nagy, de amíg a hőmérséklet nem növekszik, nincs gond. – Ismét a közönsége felé fordult. – Ám a fő lelőhelyek a kontinentális szakadékokban vannak 500 és 1000 méter között. Az észak-amerikai partok előtt egy egész hegyvonulatot vizsgáltunk meg. Az ötszáz méter magas és huszonöt kilométer hosszú hegység nagyrészt metánból áll, egy része mélyen a kőzetben van, a másik része szabadon pihen a tengerfenéken. Időközben kiderült, hogy az óceánok tele vannak vele, de még többet is megtudtunk: a kontinentális peremeket maga a metán fűzi össze! Olyan, mint a malter. Ha gondolatban eltávolítanánk, akkor a szárazföldi peremek olyanokká válnának, mint a lyukas sajt. Azzal a különbséggel, hogy a sajt a lyukaival is egyben marad. A szakadékok viszont beomlanának! – Bohrmann néhány másodpercig hagyta hatni a szavakat. – Ez még nem minden. A metán-hidrát, mint említettem, csak magas nyomás mellett és alacsony hőmérsékleten marad stabil. Ez azt jelenti, hogy nem az összes gáz fagy jéggé, hanem csak a teteje, mert a Föld belseje felé ismét növekszik a hőmérséklet, és mélyen az üledékben óriási metánbuborékok vannak, amelyek nem fagynak meg. A gáz a megfagyott rétegtől nem tud kiszabadulni.

– Olvastam valamit erről – mondta a lány. – A japánok megpróbálják kiaknázni, jól tudom?

Johanson jól szórakozott. Saját iskoláskora jutott eszébe. Minden osztályban volt egy diák, aki különlegesen jól fel volt készülve, és már a felét tudta annak, amit még csak akkor kellett volna megtanulnia. Úgy saccolta, hogy a lány nem lehet közkedvelt.

– Nemcsak a japánok – válaszolta Bohrmann. – Mindenki szívesen kiaknázná, de nehezen kivitelezhető. Amikor az üledékdarabot felhúztuk nyolcszáz méter mélyről, félúton gázbuborékok váltak ki belőle. Amit végül is felhoztunk, az nem volt kevés, de csak elenyésző része annak, amit kimarkoltunk. Mint mondtam, a metán-hidrát gyorsan instabillá válik. Tehát fogtuk és gyorsan betettük a darabokat folyékony széndioxid-tartályokba, ahol stabilak maradnak. Gyertek csak egy kicsit ide!

– Jól csinálja – jegyezte meg Johanson, miközben Bohrmann a diákcsoporttal egy fémpolchoz sétált, ahol különféle nagyságú tartályok sorakoztak. Bohrmann levett egyet, felhúzta a kesztyűt, és kinyitotta a fedelét. Sistergő hangot hallatott, és fehér gőz csapott fel. Néhány diák önkéntelenül hátralépett.

– Ez csak a folyékony szén-dioxid. – Bohrmann belenyúlt a tartályba, és kivett egy ököl nagyságú darabot, ami úgy nézett ki, mint egy piszkos jégdarab. Pár másodperc múlva az anyag sisteregni és recsegni kezdett. Odaintette a lányt, letört egy kisebb darabot, és a tenyerébe tette.

– Nem kell megijedni – mondta. – Hideg, de gond nélkül a kezedben tarthatod.

– Ez büdös – mondta hangosan a lány.

Néhány tanuló nevetett.

– Helyes! Záptojásszaga van. Ez a gáz, amely távozik. – Széttördelte és mindenkinek adott belőle. – Látjátok, mi történik? A piszkos foltok üledékrészecskék. Néhány másodperc múlva nem marad más, csak néhány morzsa és víz. A jég elolvad, a metánmolekulák pedig elhagyják ketrecüket, és elillannak. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ami az előbb még szilárd tengeraljzat volt, pillanatok alatt semmivé vált. Ezt szerettem volna megmutatni.

Kevés szünetet tartott. A diákok mind a zsugorodó, sistergő darabkákra koncentráltak. A bűzről még innen-onnan hallatszott néhány megjegyzés. Bohrmann megvárta, amíg a jég eltűnik, majd folytatta.

– Időközben történt még valami, amit nem láthattatok. Ez döntő hatású, és ezért tiszteljük annyira a hidrátokat. Azt mondtam az előbb, hogy a jégketrecek képesek a gázt összesűríteni. Minden köbcenti hidrátból, amit a kezetekben tartottatok, 165 köbcenti metán szabadult fel, tehát amikor a hidrát elolvad, százhatvanötszörösére tágul pillanatok alatt. Ami marad, az a kis tócsa a tenyeredben. Nyugodtan megnyalhatod. Mondd, milyen ízű?

A lány kételkedve nézett rá.

– Ezt a büdös valamit?

– Nem büdös már. A gáz eltávozott. De ha te nem mered, majd én megízlelem.

Kuncogás hallatszott. A lány lassan közelítette a szájához, majd megkóstolta.

– Édesvíz – kiáltotta meglepetten.

– Így van. Ha a víz megfagy, a só kiválik. Ezért az Antarktisz földünk legnagyobb ivóvízkészlete. A jéghegyek édesvízből állnak. – Bohrmann visszarakta a tartály tetejét, és a helyére illesztette. – Amit most átéltetek, az az oka annak, hogy a metán kiaknázása ennyire vitatott. Ha a beavatkozásunkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy a metán instabillá váljon, esetleg láncreakciót váltunk ki. Mi történik, ha a malter eltűnik, amely összetartja a kontinentális peremet? Milyen kihatással lehet földünk klímájára, ha a légkörbe távozik? A metán hozzájárul az üvegházhatáshoz, így a légkör felmelegszik, ugyanakkor a tengerek is felmelegszenek és így tovább. Ezeken a kérdéseken törjük itt a fejünket.

– Miért akarják egyáltalán kibányászni? – kérdezte egy diák. – Miért nem hagyják ott, ahol van?

– Mert megoldhatja az energiaproblémákat – mondta a lány, és kicsit előrébb tolakodott. – Ezt a japánokról írták. Japánnak nincsenek saját nyersanyagforrásai, és mindent importálniuk kell. Ez megoldhatná a gondjukat.

– Hülyeség – válaszolta a fiú. – Ha több problémát okoz, mint amenynyit megold, akkor semmit sem old meg.

Johanson vigyorgott.

– Mindkettőtöknek igaza van. – Bohrmann felemelte a kezét. – Meg tudná oldani az energiaproblémákat. A téma ezért már nem csak tudományos. Úgy számítjuk, hogy a tenger alatti metánlelőhelyeken dupla annyi metán-szén van, mint az összes ismert kőolaj-, földgáz- és szénlelőhely együttvéve. Egyedül az amerikai hidrát-hátságban, amely 26 ezer négyzetkilométeres területen fekszik, 35 gigatonna található. Ez a százszorosa annak, amit Amerika egy év alatt fogyaszt földgázból!

– Nem semmi – mondta Johanson halkan Sahlingnak. – Nem tudtam, hogy ilyen sok van belőle.

– Még sokkal több – válaszolta a biológus. – Nem tudom megjegyezni a számokat, de ő pontosan tudja.

Mintha Bohrmann is hallotta volna, így folytatta:

– Feltehetően több mint tízezer gigatonna metán van a tengerekben. Ehhez jönnek még a szárazföldi lelőhelyek, Alaszka és Szibéria fagyos és mély földjében. Csak hogy a mennyiségekről képet alkothassatok: minden ma kiaknázott földgáz-, kőolaj- és szénlelőhely öszszesen úgy 5000 gigatonna, csaknem fele a metánnak. Nem csoda, hogy az energiagazdaság a bányászaton töri a fejét. Egyetlen százalék belőle megduplázná az USA energiakészletét, pedig ők fogyasztanak a világon a legtöbbet. De mindenhol ugyanaz a nóta: az ipar hatalmas energiatartalékokat lát benne, a tudomány egy időzített bombát, ezért igyekszünk partneri viszonyt kialakítani, az emberiség érdekében. Hát, ezzel elérkeztünk expedíciónk végére. Köszönöm, hogy itt voltatok. – Mosolygott. – Akarom mondani, hogy meghallgattatok.

– És valamit megértettetek – mormolta Johanson.

– Remélhetőleg – tette hozzá Sahling.

– Másképpen emlékszem önre – mondta Johanson néhány perccel később, amikor Bohrmann-nal kezet fogtak. – Az interneten még bajusszal láttam.

– Leborotváltam. – Bohrmann a felső ajkához nyúlt. – Valójában ez az ön hibája is.

– Az hogy lehet?

– A férgein töprengtem még ma reggel is a tükör előtt. Annyira elgondolkodtam, hogy belevágtam a bajuszomba, így le kellett borotválnom az egészet.

– A bajusza az én lelkemen szárad. Ki hitte volna? – mondta Johanson.

– Nem gond. Újra kinő, amint expedícióra megyünk. A tengeren valahogy mindenki megszőrösödik, nem tudom, miért. Talán ragaszkodunk ahhoz, hogy úgy kell kinéznünk, mint a kalandoroknak, különben mindnyájan tengeribetegek lennénk. Jöjjön, menjünk a laborba! Szeretne egy csésze kávét előtte? Bekanyarodhatunk a kantinba.

– Nem, köszönöm. Kíváncsivá tett:Ismét expedícióra indulnak?

– Ősszel – bólintott Bohrmann, miközben keresztülhaladtak a modern intézeten. – El akarunk jutni a szubdukciós zónákig, az Aleut-szigeteknél hidegforrásokat kutatni. Szerencséje volt, hogy itt, Kielben elért. Két hete tértem haza az Antarktiszról, egy nyolchónapos hajóútról, és egy napra rá jött a hívása.

– Mit keresett nyolc hónapig az Antarktiszon, ha szabad kérdeznem?

– „Áté”-ket vittünk a jégre.

– „Áté”-ket?

Bohrmann nevetett.

– Áttelelőket. Kutatókat és technikusokat. Decemberben vették fel a munkát az állomáson. Az ottani csapat furatmagokat hoz fel 450 méterről. Nem hihetetlen? Ez a jég tartalmazza az elmúlt hétezer év klímatörténetét!

Johanson a taxisra gondolt.

– A legtöbb ember nem lesz ettől elragadtatva – mondta. – Nem fogják megérteni, hogyan tudná a klímatörténet befolyásolni az éhínséget vagy a foci-világbajnokság eredményét.

– Ebben nem vagyunk éppen ártatlanok. A tudomány hosszú időre saját univerzumába zárkózott.

– Úgy találja? Az iménti kiselőadása minden volt, csak nem zárkózott.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a nyilvánosságnak szervezett színjáték hasznos. Az általános érdektelenségen a nyílt napok sem segítenek. Éppen nemrég az egyiken történt: teltházunk volt, de ha utána valakitől megkérdezték volna, hogy jóváhagyna-e nekünk még tízmilliót, hát nem is tudom...

Johanson csendben maradt egy ideig, majd azt mondta:

– Azt hiszem, a hiba abban van, hogy mi, tudósok mind külön világokban élünk. Mit szól hozzá?

– Mert túl keveset beszélünk egymással?

– Igen. Vagy a hadsereg és a tudomány, vagy az ipar és a tudomány. Mindnyájan túl keveset beszélünk egymással.

– Vagy a tudomány és az olajcégek? – Bohrmann fürkészően nézte.

Johanson vigyorgott.

– Azért vagyok itt, mert valaki választ szeretne kapni, nem azért, hogy a nevében kiköveteljek egyet.

– Az ipar és a hadsereg a tudományra van utalva, ha tetszik nekik, ha nem – vélekedett Sahling. – Igenis beszélünk egymással, csak a nézeteinket nem tudjuk egymás felé közvetíteni.

– Ezt nem is annyira akarják!

– Igaz. Amit az emberek ott az örök jégen tesznek, segíthet enyhíteni az éhínségen, de ugyanúgy egy újabb fegyver elkészítéséhez is vezethet. Ugyanarra tekintünk, de mindenki mást lát.

– És nem ügyel semmi másra. – Bohrmann bólintott. – Ezek az állatkák, amiket elküldött nekünk, jó példák, Dr. Johanson. Nem tudom, hogy ön miatt leállítják-e a készülődést a peremen. De in dubio azt javaslom, hogy elővigyázatosan adjon tanácsot. Lehet, hogy ebben rejlik az ipar és a tudomány alapvető különbsége. Mi azt mondjuk: ameddig nincs bebizonyítva, hogy a féreg kockázatot jelent, nem javasoljuk a fúrást. Az ipar ugyanebből a feltevésből indul ki, de ellenkező eredményre jut.

– Ameddig nincs bebizonyítva, hogy a féreg kockázatot jelent, addig nem jelent kockázatot. – Johanson ránézett. – És mit gondol? Kockázatot jelentenek?

– Ezt most még nem tudom megállapítani. Amit nekünk küldött az... finoman fogalmazva, eléggé szokatlan. Nem akarok csalódást okozni; amit eddig kiderítettünk, azt telefonon is elmondhattam volna... de azt gondoltam, hogy többet is szeretne tudni. És mi itt más egyéb dolgokat is tudunk önnek mutatni.

Egy nehéz acélajtóhoz értek. Bohrmann megnyomta a falon a kapcsolót, és az ajtó hangtalanul kinyílt. A mögötte lévő csarnok közepén egy két emelet magas tartály volt. Szabályos távolságokra kémlelőnyílások látszottak, és acéllétrák vezettek a körfolyosókhoz, ahol a különböző berendezések voltak összekötve a tartállyal.

Johanson közelebb lépett.

Látott már képet róla az interneten, de ilyen méretekre nem volt felkészülve. Furcsa érzés kerülgette, amikor belegondolt, milyen nyomás uralkodik benne; senki sem bírná fél percnél tovább. Ez a tartály volt a fő ok, amiért ideküldött egy tucat férget, a mélytengeri szimulátorba. A tartály belseje egy mesterséges világ, tengeraljzattal, kontinentális peremmel és selffel.

Bohrmann becsukta mögöttük az ajtót.

– Vannak emberek, akik megkérdőjelezik ennek a berendezésnek a hasznát – mondta. – A szimulátor is csak közelítő képet tud adni a valóságos állapotokról, de jobb, mint minden alakalommal odahajózni.

– Itt legalább megközelítő érvényű adatokhoz jutunk. Például a metánhidrátok dinamikáját tudjuk nyomon követni változó feltételek között.

– Metán-hidrát van benne?

– Körülbelül két és fél mázsa. Nemrég sikerült valamennyit mesterséges körülmények között előállítanunk, de nem szívesen beszélünk róla. Az ipar szeretné, ha a szimulátort teljesen az ő rendelkezésükre bocsátanánk, és jól is jönne a pénzük. De nem így akarjuk megvásárolni magunknak a szabad kutatást.

Johanson felfelé pillantott. Magasan a feje fölött egy csoport tudós gyülekezett a körfolyosón. A jelenet úgy festett, mint egy James Bond-film a nyolcvanas évekből.

– A nyomás és a hőmérséklet fokozatosság nélkül állítható be – folytatta Bohrmann. – Pillanatnyilag a feltételek nyolcszáz méteres mélységnek felelnek meg. Az aljzatban két méter vastagon stabil metánhidrát van, ami a húsz-harmincszorosa a természetesnek. Alatta pedig a földmag hősugárzását szimuláljuk, így szabad gáz keletkezett; egy teljes tengerfenék modellméretben.

– Bámulatos – mondta Johanson. – Pontosan mit figyelnek meg? Hiszen a hidrátok fejlődését nyomon követhetik, de... – Johanson szavakat keresett.

Sahling a segítségére sietett.

– Mit csinálunk itt a megfigyelésen kívül?

– Igen.

– Aktuálisan egy földtörténeti korszakot modellezünk, amely 55 millió évvel ezelőtt volt. Valahol a paleocén és miocén határán, amikor egy nagyobb klímakatasztrófa következett be. Az óceánban felborult az egyensúly. A tengerfenéken az élőlények 70 százaléka elpusztult, főleg egysejtűek. A tenger egyes részei élettelen területekké váltak. A szárazföldön viszont fordítva történt: egy biológiai forradalom tört ki. Az Arktiszon megjelentek a krokodilok, a szubtrópusi övezetből emberszabásúak és emlősök vándoroltak Észak-amerikába. Egy csodálatos kavalkád.

– Honnan tudja mindezt?

– A furatmagokból. A klímakatasztrófáról egy furatmagból értesültünk, két kilométer mélyről.

– Elárulja a furatmag azt is, hogy mi okozta?

– A metán – felelte Bohrmann. – A tenger abban az időben felmelegedett, úgyhogy rengeteg metán vált instabillá, aminek következtében a kontinentális peremek beomlottak és ettől még több metán szabadult fel. Néhány évezred vagy évszázad alatt több millió tonna gáz került az óceánba és a légkörbe. Egy ördögi kör. A metán harmincszor erősebben járul hozzá az üvegházhatáshoz, mint a szén-dioxid. Felhevítette a légkört, az viszont felmelegítette a tengert, még több metán szabadult fel, és így tovább. A Föld izzott, mint egy kemence. – Bohrmann ránézett. – Tizenöt fokos volt a tenger mélye a mostani kettő-négy helyett. Képzelje el!

– Egyeseknek ez a halált, másoknak viszont az élet inkubátorát jelentette. Értem. Kellemes beszélgetésünk második felében pedig az emberiség pusztulását fogjuk szemléltetni. Talált?

Sahling mosolygott.

– Olyan gyorsan nem fog bekövetkezni. De vannak jelek, amikből arra következtetünk, hogy az egyensúly-eltolódás fázisában vagyunk. A hidrát-tartalékok labilisak, ezért érdekel annyira bennünket a féreg.

– Hogyan okozhat egy féreg egyensúlyváltozást a metán-hidrátban?

– Valójában sehogy. A féreg egy több száz méter vastag jégréteg felszínét népesíti be. Kiolvaszt egy néhány centiméteres lyukat magának, és lakmározik a baktériumokból.

– De ennek a féregnek állkapcsa van.

– Ez a féreg egy olyan lény, aminek semmi értelme. Legjobb, hogyha megnézi.

Odaléptek egy félkör alakú konzolhoz a terem végében. A Victor irányító termináljára emlékeztetett, csak ez jóval nagyobb volt. A két tucat monitor legtöbbje be volt kapcsolva, és a tartály belsejéről mutatott képeket. Egy szolgálatos technikus üdvözölte őket.

– Az eseményeket huszonkét kamerával követjük, közben pedig minden köbcentimétert szünet nélkül méréseknek vetünk alá – magyarázta Bohrmann. – A fehér felületek a felső monitorokon a hidrátok. Látja? Itt, balra van az a mező, ahová két sörtést helyeztünk ki. Ez tegnap délelőtt volt.

Johanson hunyorogva nézett.

– Csak a jeget látom.

– Figyelje meg jobban.

Johanson tanulmányozta a monitorok minden részletét. Hirtelen két sötét folt tűnt fel neki. Rájuk mutatott.

– Mik azok? Mélyedések?

Sahling néhány szót váltott a technikussal. Rövidesen a két féreg volt látható a képen.

– A foltok lyukak – mondta Sahling. – Gyorsított felvételről mutatjuk.

Johanson nézte, amint a férgek rángatózva barangolnak a jégen. Egy ideig ide-oda kúsztak, mintha valami illat nyomát kutatnák. A gyorsított filmen a mozdulatok természetellenesen bizarrul hatottak. A sörtés pomponok a rózsaszínű test két oldalán úgy rezegtek, mintha áramot vezettek volna beléjük.

– Most lesz izgalmas.

Az egyik féreg mozdulatlanná merevedett. Pulzáló hullámok járták át a testét.

Majd eltűnt a jégben.

Johanson halkan füttyentett.

– A mindenségit! Befúrta magát.

A másik állat nem messze nyugodott. A feje mintha valami nem hallható zene ritmusára ringott volna. Hirtelen kilövellt az ormány a kitin álkapcsokkal.

– Beleeszik magukat a jégbe – kiáltotta Johanson.

Villámsújtottan állt a monitor előtt. Min csodálkozol, gondolta a következő pillanatban. Szimbiózisban élnek a baktériumokkal, amelyek metánt bontanak le, mégis van állkapcsuk.

Az egészből csak egyetlen következtetést vonhatott le. A férgek a mélyebben élő baktériumokat akarják elérni. Feszülten figyelte, amint a rózsaszín test a jégbe fúrja magát. Az alsó testük remegett a felvételen, és csakhamar felszívódtak. Csak a lyukak maradtak meg mint sötét foltok a jégen.

Semmi ok az aggodalomra, gondolta. Más férgek is fúrnak, méghozzá lelkesen. Egyesek hajókat is elsüllyesztenek.

– De miért fúrják meg a hidrátot?

– Hol vannak most az állatok? – kérdezte.

Sahling a monitorra nézett.

– Elpusztultak.

– Megdöglöttek?

– Végük van. Megfulladtak. A férgeknek szükségük van az oxigénre.

– Tudom, ez a szimbiózis oka. A baktériumok táplálják a férget, ő viszont a mozgása közben ellátja őket oxigénnel. De itt mi történt?

– Az történt, hogy a férgek a halálba fúrták magukat. Úgy befúrták magukat a jégbe, mintha lágy puding lenne, mígnem elérték a gázbuborékot, és megfulladtak.

– Kamikaze – mormogta Johanson.

– Valóban, öngyilkosságnak is tűnhet.

Johanson gondolkodott.

– Vagy valami félrevezette őket.

– Lehetséges, de mi? A hidrátok belsejében nincs olyan anyag, ami ezt kiválthatná.

– Talán a szabad gáz alatta?

Bohrmann az állát vakargatta.

– Erre már mi is gondoltunk, de ez még mindig nem magyarázza, miért lesznek öngyilkosok.

Johanson lelki szemei előtt megjelentek a féreghadak a tengerfenéken. Kellemetlen érzése egyre erősödött. Ha milliónyi féreg fúrja be magát, mi lehet a következménye?

Bohrmann, mintha a gondolataiban olvasna, ezt mondta:

– Az állatok nem tudják destabilizálni a hidrátot. A tengerben összehasonlíthatatlanul vastagabb a jég ennél. Ezek az őrült dögök csak a felszínt karcolják. Maximum a jégréteg egy tizedéig jutnak el, mire kimúlnak.

– Mi lesz ezután? Tovább akarják tesztelni a férget?

– Igen, van még néhány belőlük. Talán kihasználjuk az alkalmat, és megnézzük őket a tett színhelyén. A Statoil biztosan örömmel venné. A Nap cirkáló a következő hetekben indul Grönlandra. Lehet, hogy meggyorsítjuk a startot, és meglátogatjuk azt a helyet, ahol a sűrűsörtéjűeket találták.

Bohrmann felemelte a kezét.

– De a döntést nem én hozom. Ez Heikóval spontán ötletünk volt. Johanson a válla fölött elnézett a hatalmas tartály felé. A halott férgekre gondolt.

– Az ötlet kitűnő – mondta.

Johanson később a szállodájába ment, ahol átöltözött. Megpróbálta felhívni Tina Lundöt, de az nem vette fel. Elképzelte, amint Kare Sverdrup karjaiban fekszik, vállat vont.

Bohrmann meghívta vacsorára egy kis étterembe, amely jó hírnek örvendett Kielben. Johanson a fürdőbe ment, és megnézte magát a tükörben. Úgy találta, hogy a szakálla két milliméterrel hosszabb a kelleténél. Minden más stimmelt. Még mindig dús hajában őszes szálak világítottak. A széles, fekete szemöldök alatt szüntelenül csillogtak barna szemei. Voltak pillanatok, amikor beleszeretett a saját karizmájába. Máskor, főleg reggelente, egyáltalán nem találta magát karizmatikusnak. Eddig pár csésze tea és egy kis kozmetika mindig segített. Az egyik diáklány nemrég egy ismert színészhez hasonlította, és ez legyezgette a hiúságát, míg csak eszébe nem jutott, hogy a nevezett színész hetvenéves. Ezután lecserélte az arckrémét.

Átkutatta a kofferét, és kiválasztott egy cipzáras pulóvert, fölé nehezen magára rángatta a zakót, és egy sálat tekert a nyakára. Nem állítható, hogy jól festett, de pont így szerette. Sohasem viselt összeillő ruhadarabokat. Hanyag eleganciáját erősítette, és örült, hogy nem kell a divattal foglalkoznia. Csak ha nagyon belátó volt, ismerte el, hogy lompos kinézete önmagában véve már divat-mánia, ugyanolyan függés, mint másoknak az haute couture; és több időt is töltött vele, hogy fésületlennek tűnjön, mint mások egy rendes frizurával.

Kacsintott a tükörképének, elhagyta a szállodát, és taxival ment a találkozó helyszínére. Bohrmann már várta. Egy ideig csevegtek és bort ittak, nyelvhalat ettek, ami nagyon ízlett neki. Persze a csevegés később ismét a mélytengerek felé kanyarodott.

A desszertnél mellékesen megkérdezte:

– Közelebbről is ismeri a Statoil terveit?

– Csak nagy vonalakban – mondta Bohrmann. – Nem értek túlzottan az olajüzlethez.

– Mit terveznek? Platformot olyan messze kint biztosan nem építenek.

– Nem. Platformot nem.

Bohrmann a kávéját szürcsölte.

– Bocsánat, nem szeretnék kellemetlenséget okozni magának. Nem tudom, mennyire bizalmasak ezek a...

– Rendben van. Engem pletykafészekként ismernek. Ha valaki rám bíz valamit, akkor az nem is lehet olyan titkos.

Bohrmann nevetett.

– Tehát, mit gondol, mit építenek ott kint?

– Egy víz alatti megoldáson gondolkodnak, egy gyáron, amely teljesen automatikus.

– Olyanon, mint a SUBSIS.

– Mi az a SUBSIS?

– Subsea Separation and Injection System. Egy tenger alatti gyár. Néhány éve dolgozik a norvég szakadékban.

– Sohasem hallottam.

– Faggassa ki a megbízóit! A SUBSIS egy kitermelőegység. 350 méter mélyen van, és ott választja szét a gázt és a vizet az olajtól. Ez a folyamat pillanatnyilag még a platformokon zajlik, és az iparilag szennyezett vizet visszaáramoltatják.

– Ja, igen! Lund említette. A halak terméketlenek lesznek tőle.

– Ezt a problémát meg tudná oldani a SUBSIS. A szennyezett vizet azonnal visszapumpálják a lyukba, az további olajat nyom fel, ismét elválasztják, ismét lepumpálják stb. Az olaj és a gáz vezetéken jut egyenesen a partra. Alapjában véve nem rossz dolog.

– De?

– Nem tudom, hogy van-e de. Állítások szerint kitűnően működik ezerötszáz méteren is. A gyártó esküszik, hogy a két kilométer sem gond, az olajcégek pedig ötezerig szeretnék levinni.

– Ön szerint ez valószerű?

– Középtávon igen. Ami kicsiben sikerül, az nagyban is működik, az előnyök világosan láthatóak. Hamarosan leváltják a platformokat.

– Az általános eufóriában, úgy tűnik, nem osztozik – jegyezte meg Johanson.

Csend lett. Bohrmann a fejét vakargatta, mintha nem tudná, hogyan válaszoljon.

– Amiért aggódom, az a megközelítés naivitása.

– Az állomás nem távvezérelt?

– Teljesen. Méghozzá a szárazföldről.

– Ez azt jelenti, hogy az esetleges hibákat robotok javítják meg. Bohrmann bólintott.

– Értem – mondta kisvártatva Johanson.

– A dolog mellett és ellene is szól valami – mondta Bohrmann. – Ha egy ismeretlen területre hatolunk, akkor mindig kockázattal kell számolni. A tenger mélye pedig ismeretlen terület, ne is képzeljünk mást. Elfogadható, hogy megkíséreljük automatizálni berendezéseinket, hogy ne veszélyeztessünk emberéleteket. Rendben van, hogy leküldünk egy robotot, és megfigyeljük a történéseket, meg mintákat veszünk, de ez valami egészen más. Hogyan tudná egy balesetben a kőolajat, amely óriási nyomással tör ki, egy automatikus rendszer az ellenőrzése alá vonni ötezer méter mélyen? Nem is ismerik jóformán a terepet. Amit ismerünk, azok csak mérések. Ott lenn teljesen vakok vagyunk. Műholdakkal és hanglokátorokkal, vagy szeizmikus hullámokkal előállítanak egy térképet az aljzatról, ami kb. fél méteres pontosságú. Megmondja, hogy hol van olaj és hol van hidrát. Itt fúrhatsz, ott vigyáznod kell, mert... De, hogy mi van lent igazából, azt nem tudjuk.

– Ugyanezt mondtam – mormolta Johanson.

– Nem látjuk előre a tetteink következményeit. Nem tudnánk csak úgy lelépni, ha a gyáregység meghibásodik. Ne értsen félre, nem vagyok a nyersanyag-kitermelés ellen. De ellenzem, hogy megismételjük a hibáinkat. Az olaj-boom idején senkit sem érdekelt, hogyan lehetne a sok roncsot hasznosítani, amikkel olyan lazán teleépítették a tengert. A szennyvizet és a vegyi anyagokat vidáman engedték a tengerbe és a folyókba. A radioaktív anyagot, „a tenger elbírja” jelmondattal, szépen elsüllyesztették. A tartalékokat és az életformákat elpusztították, anélkül, hogy elgondolkodtak volna a viszonyok összetettségén.

– És az automata gyárak beindulnak.

– Kétségtelenül. Gazdaságosak és eljutnak oda, ahová ember sohasem. A következő áldozat pedig a metán lesz, mert a legtisztábban ég el a fosszilis üzemanyagok közül. Hibátlan! Mert a váltás a metánra lelassíthatja az üvegházhatást. Ez is rendben van. Minden rendben van, amíg ideális körülmények állnak fenn. De az ipar szívesen összekeveri az ideális körülményeket a valósággal. Minden prognózis közül a legmosolygósabbat fogja választani, hogy minél gyorsabban belekezdhessen, akkor is, ha az a világ teljesen ismeretlen, ahová készül.

– Hogy gondolták ezt az egészet? – kérdezte Johanson. – Hogy akarják a metánt kinyerni, ha félúton felbomlik?

– Szintén önműködő gyárakkal. Megolvasztják a mélyben, majd tölcsérrel összegyűjtik, és a felszínre vezetik. Jól hangzik, de ki tudja garantálni, hogy az esetlegesen kiváltott láncreakció nem okoz ahhoz hasonló katasztrófát, mint a paleozoikumban.

– Azt gondolja, hogy megismétlődhet?

Bohrmann széttárta a kezét.

– Minden meggondolatlan beavatkozás egy öngyilkos merénylet. De már folyamatban van. India, Japán és Kína nagyon fészkelődik. – Keserűen mosolygott. – És persze ők sem tudják, hogy mi van ott lent.

A Victor felvételeire kellett gondolnia. A nyüzsgésről és arról a valamiről.

Férgek. Szörnyek. Metán. Klímakatasztrófa.

A legjobb volna gyorsan inni egyet.

Április 11.

Vancouver-sziget és Clayoquot Sound, Kanada

A látványtól Anawak dühbe gurult.

Az állat a fejétől a farkáig több mint tíz méter hosszú volt. Az egyik legnagyobb tranziens orka, amit valaha látott, egy hatalmas hím. Félig nyitott szájában a jellemzően kicsi, henger alakú fogak fehérlettek. Valószínűleg idős volt már, mégis duzzadt az erőtől. Csak alaposabb vizsgálódás után lehetett felfedezni a bőrén olyan helyeket, ahol már nem volt fekete és fehér, hanem szürke és ráncos. Az egyik szeme be volt csukva, a másik eltakarva.

Hatalmas volt az állat, mégsem jelentett már veszélyt egyetlen lazacra sem. Holtan feküdt az oldalán, a nedves homokban.

Anawak azonnal felismerte. A nyilvántartásban mint J-19 szerepelt, de szablya alakú hátuszonyáról a Dzsingisz nevet kapta. Körbejárta a bálnát, kissé távolabb Terry Kinget látta, a tengeri emlősök kutatóprogram igazgatóját, amint eleven beszélgetést folytat Sue Olivierával, a nanaimói labor vezetőjével és egy másik férfival. A partközeli fák alatt álltak. King odaintette Anawakot.

– Dr. Ray Fenwick, a Kanadai Óceántudományi és Halászati Intézetből – mutatta be az ismeretlent.

Fenwick azért utazott ide, hogy elvégezze a boncolást, miután Dzsingisz halálát bejelentették. King azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért ne zárt ajtók mögött, hanem a strandon végezzék a boncolást. Minél nagyobb számú újságírót és diákot szeretett volna megismertetni az orka anatómiájával.

– És a strandon másmilyen is lesz – mondta. – Így nem olyan steril és taszító. Van egy halott orkánk, és a tenger az orrunk előtt. Az ő élettere, nem a miénk. Úgymond a háza ajtaja előtt fekszik. Ha a boncolást itt végezzük, több együttérzést és megértést ébresztünk az emberekben. Igaz, hogy csel, de beválik.

Négyen megbeszélték a dolgot, King, Fenwick, Anawak és Ed Byrna a Strawberry Isle-i tengeri kutatóállomástól. A strawberry-i kutatók a tofmói apró öbölből indultak mindennap a Clayoquot Sound-i ökoszisztémát vizsgálni. Byrne az orka-populáció tanulmányozásával szerzett hírnevet. Gyorsan megegyeztek abban, hogy a boncolást nyilvánosan végzik el, mert nagy érdeklődésre számíthatnak, és az érdeklődésre az orkáknak mindenképpen szükségük volt.

– Kívülről úgy tűnik, mintha bakteriális fertőzés végzett volna vele – válaszolt Anawak kérdésére Byrne. – De nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni.

– Akkor ne tedd! – mondta Anawak. – Emlékeztek 1999-re? Hét halott orkát találtunk, és mind fertőzött volt.

Anawak követte Olivierát a tetemhez. Két nagy fémkoffer és egy konténer állt készenlétben, tele szerszámmal a boncoláshoz. Az orka boncolása más, mint egy emberé. Nehéz fizikai munkával, rengeteg vérrel és iszonyatos bűzzel jár.

– A sajtó mindjárt itt lesz, egy rakás doktorandusszal és diákkal egyetemben – mondta Oliviera az órájára pillantva. – Ha már összejöttünk ezen a szomorú helyen, beszélhetnénk a mintáid elemzéséről.

– Továbbjutottatok?

– Csak keveset tudtunk meg.

– És Inglewood is képbe került?

– Nem. Úgy gondoltam, először megbeszéljük.

– Úgy hangzik, mintha nem lenne túl sok minden a kezetekben.

– Mondjuk úgy, hogy egyrészről elcsodálkoztunk, másrészről pedig tanácstalanok vagyunk – mondta Oliviera. – Ami a kagylóidat illeti, semmilyen irodalom nem ismeri őket.

– Megesküdnék rá, hogy zebrakagylók.

– Egyfelől igen, másfelől pedig nem.

– Világosíts fel!

– Két megközelítés létezik. Vagy zebrakagylóval van dolgunk, vagy egy mutációval. Úgy néznek ki, mint a zebrakagylók, ugyanúgy tapadnak egymásra, de a byssus, a bolyhos lábuk nagyon furcsa. A szálak, amelyek a lábakat képezik, eléggé vastagok és hosszúak. A tréfa kedvéért „turbókagyló”-nak hívjuk.

– Turbókagylónak?

Oliviera elhúzta a száját.

– Nem jutott jobb az eszünkbe. Sokukat élve tudtuk megfigyelni, és úgy tűnik, rendelkeznek... hát... nem sodródnak, mint a közönséges kagylók, hanem valahogy navigálnak. Vizet szippantanak be és löknek ki. A visszaható erő mozgatja őket előre, és a byssust kormányként használják, mintha kicsi propellereik volnának. Emlékeztet ez valamire?

Anawak gondolkodott.

– A tintahalak mozognak rakétameghajtással.

– Egyfelől igen, de van még egy párhuzam. Csak akkor jössz rá, ha mániákus vagy, de ilyenekből el vagyunk látva itt a laborban. A Dinoflagellata. Az ősostoros. Ezek az egysejtűek két ostorral rendelkeznek. Az egyikkel az irányt határozzák meg, a másik forog és hajtja őket előre.

– Nem merész ez a párhuzam egy kissé?

– Mondjuk úgy, messziről konvergálnak egymás felé. Megkapaszkodunk minden lehetségesben. Én legalábbis nem ismerek olyan kagylót, amelyik így közlekedik. Ezek annyira mozgékonyak, akár egy halraj, és a kagylóhéj ellenére valahogyan felhajtó erőre tesznek szert.

– Ez legalább megmagyarázná, hogyan kerültek a nyílt tengeren a Barrier Queen aljára – mondta Anawak. – És ezen meglepődtetek?

– Igen.

– És miért vagytok tanácstalanok?

Oliviera az orka farkához lépett, és megsimogatta fekete bőrét.

– A szövetdarabkák, amiket felhoztál. Nem tudjuk, mit kezdjünk velük, és őszintén, már szinte minden vizsgálaton túl vagyunk. Az anyag jócskán bomlófélben volt. Az a kevés, amit megtudtunk, hogy a szövet a hajócsavarról és a késedről egy és ugyanaz. Ezenkívül nem hasonlít semmire sem, amit ismerünk.

– Azt mondod, hogy egy földönkívülit vágtam le a hajóról? – A szövet összehúzódó képessége hihetetlenül nagy, egyszerre kemény és rugalmas. Nem tudjuk, hogy mi lehet.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Van bio-lumineszcenciára utaló jel?

– Lehetséges. Miért?

– Mert az volt a benyomásom, hogy ez a dolog villant.

– Az, ami megtámadott téged?

– Több mint valószínű, hogy kivágtál belőle egy darabot, és ezt nem vette jó néven. Ámbár kétlem, hogy a szövetben találnánk idegpályákra utaló nyomokat. A fájdalomérzetre gondolok, hiszen valójában csak... sejtmassza.

Hangok közeledtek. Egy csoport ember tartott feléjük. Néhányuknál kamera volt, másoknál jegyzettömb.

– Indul a buli – mondta Anawak.

– Igen – mondta Oliviera kissé tanácstalanul. – Mit tegyünk? Küldjem az adatokat Inglewoodnak? Attól félek, nem tudnak mit kezdeni vele. Leginkább azt szeretném, ha kapnék még mintákat a szövetből.

– Beszélek Robertsszel.

– Jó. Vessük bele magunkat a kaszabolásba.

Anawak a mozdulatlan orkára pillantott, és egyszerre ragadta el a düh és a tehetetlenség érzése. Lehangoló volt a helyzet. Először hetekig késlekednek, most meg egyikük holtan fekszik a strandon.

– A rohadt életbe!

Oliviera ránézett és a vállát vonogatta. Időközben megérkezett Fenwick és King.

– Tartogasd a véleményed a sajtónak – mondta.

A boncolás több mint egy órán át tartott, miközben Fenwick King segédletével felnyitotta az orkát, egymás után vette ki a belsőségeit, a szívét, a máját és a tüdejét, alapos magyarázatot fűzve mindahhoz, amit csinál. A tranziens orkák a rezidensekkel ellentétben fókákat és delfineket is ettek, sőt, csapatban akár bálnákat is megtámadtak.

A bámészkodók között kevesen voltak tudományos újságírók. A napilapok, magazinok és tévéállomások képviselői annál többen. Pontosan erre a csapatra számítottak, akik nem rendelkeznek szakértelemmel. Fenwick először az állat testfelépítésének jellegzetes tulajdonságait magyarázta.

– Hal alakja van, de csak azért, mert a természet megváltoztatta az állat testfelépítését, amikor a szárazföldről áttelepedett a tengerbe. Ilyesmi gyakran előfordul, és konvergenciának nevezzük. Teljesen eltérő fajok konvergens, azaz egymáshoz hasonuló alakot öltenek, amit az azonos környezeti viszonyok követelnek meg.

Eltávolított egy nagy felületű, vastag bőrdarabot, és feltárta az alatta lévő zsírréteget.

– Még egy különbség: a halak, a hüllők és a kétéltűek hidegvérűek, ami azt jelenti, hogy testhőmérsékletük a mindenkori környezet hőmérsékletének felel meg. A makrélák például előfordulnak messze északon és Földközi-tengerben egyaránt, de északon a halnak négy Celsius fok a testhőmérséklete, a földközi-tengerinek pedig huszonnégy fok Celsius. A bálnáknál nem így van, ők melegvérűek; akárcsak mi.

Anawak a körben állókat figyelte. Az előbb Fenwick említett egy apróságot, ami mindig beválik. Az „akárcsak mi” mindig megtette a hatását. A bálnák olyanok, akárcsak mi. Itt volt megint az a szűk mezsgye, melyen belül az emberek elkezdték az életet értékkel felruházni.

Fenwick folytatta:

– Mindegy, hogy az Arktiszon vagy a Kaliforniai-öbölben időznek. A bálnáknak konstans 37 fok Celsius a testhőmérsékletük. Ezért kell zsírréteget felhalmozniuk, amit bálnazsírnak nevezünk. Látják ezt a fehér anyagot? A víz hőelvonó tulajdonságú, de ez a réteg megakadályozza, hogy a testhőmérséklet csökkenjen.

A körben állókat szemlélte. Kesztyűi pirosak és nyálkásak voltak az orka vérétől és zsírjától.

– De ugyanakkor jelentheti a bálnazsír a halált is. Minden partra vetett állatnak a testsúlya, valamint a fantasztikus zsírréteg okoz gondot. Egy 33 méter hosszú és 130 tonna súlyú kékbálna négyszer nehezebb a földön élt legnagyobb dinoszaurusznál, de egy orka is elérheti a kilenctonnás súlyt. Ezek az állatok csakis a vízben létezhetnek, az Archimédesz-tételnek megfelelően, miszerint minden vízbe merített test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. A szárazföldön a bálnát agyonnyomja a saját súlya, és a szigetelő zsírréteg adja meg a kegyelemdöfést, mert emiatt nem tudja leadni a környezetből felvett hőt. Sok bálna egyszerűen túlhevülésben pusztul el.

– Ez is? – kérdezte egy újságírónő.

– Nem. Az elmúlt években túlnyomórészt fertőzésben pusztultak el, mert az immunrendszerük felborult. J-19 huszonkét éves volt. Nem fiatal már, de az egészséges példányok a harmincéves kort is megérik. Tehát idő előtt következett be a halála, és nincsenek harcra utaló nyomok. Én bakteriális fertőzésre tippelek.

Anawak egy lépést tett előre.

– Ha szeretnék tudni, hogy ez miként zajlik, elmondhatjuk – tette hozzá, igyekezve tárgyilagos hangot megütni. – Van egy sor toxikológiai vizsgálat, ami kimutatta, hogy British Columbia partjainál az orkák zsírjában egyéb méreganyagok mellett PCB gyülemlett fel. Ebben az évben 150 mg PCB-t mutattak ki. Emberi immunrendszernek esélye sem lenne.

Az emberek felé fordultak. A szemekben együttérzés és felindultság keverékét vélte felfedezni. Ez egy zaftos sztori. Tudta, hogy a csoport már a markukban van.

– A veszélyes ezekben a mérgekben éppen az, hogy oldják a zsírt-mondta. – Ez azt jelenti, hogy az anyatejjel a borjak is megfertőződnek. Amikor emberi csecsemők AIDS-szel születnek, megrendülve mutogatjuk a tévében. Terjesszék ki megrendültségüket, és tudósítsanak arról, amit ma itt láttak. Alig akad még egy faj, amely annyira fertőzött lenne, mint az orkák.

– Dr. Anawak! – Egy újságíró a torkát köszörülte. – Mi történik, ha emberek fogyasztják a bálna húsát?

– Felveszik a méreg egy részét.

– Halálos lenne a következménye?

– Hosszú távon lehetséges.

– Az olyan vállalkozások, mint a fakitermelések, ahol minden gondolkodás nélkül mérget engednek a vízbe, nem felelősek közvetetten azért, ha emberek megbetegszenek vagy meghalnak?

King egy gyors pillantást vetett rá. Anawak habozott. Ez kellemetlen téma volt. Természetesen igaza volt a férfinak, de a Vancouver-akvárium igyekezett elkerülni a közvetlen konfrontációt a helyi iparral, és inkább a diplomatikus utat választotta. British Columbia gazdasági és politikai elitjét potenciális gyilkosok csapatának kikiáltani, ez elmélyítette volna az árkokat közöttük; Anawak nem akarta Kinget kellemetlen helyzetbe hozni.

– Mindenesetre megterheli a szervezetet, ha fertőzött húst eszünk – mondta kitérően.

– Amit tudottan az ipar fertőz.

– Ezzel kapcsolatban keressük a megoldást a felelősökkel.

– Értem. – Az újságíró feljegyzett valamit. – Különösen a hazája lakosságára gondolok, Dr....

– Az én hazám itt van – válaszolta Anawak kurtán.

– Nem erre gondoltam – mondta. – Onnan, ahonnan ön jön...

– British Columbiában már nem fogyasztanak jelentős mennyiségű fóka – vagy bálnahúst – vágott közbe Anawak. – Viszont erősen mérgezésgyanús esetek jelentkeztek a sarkkör lakosságánál. Grönlandon, Izlandon, Alaszkában és északabbra, Nunavutban, Szibériában és Kamcsatkán, valamint az Aleut-szigeteken is. Tehát mindenütt, ahol a tengeri emlősök a napi élelmet jelentik. Kevésbé fontos az, hogy hol fertőződtek meg, mint az, hogy vándorolnak.

– Gondolja, hogy a bálnák tudatában vannak a mérgezésnek? – kérdezte egy diák.

– Nem.

– De hát publikációiban egy bizonyos fajta intelligenciáról ír. Ha az állatok felfognák, hogy táplálékukkal valami nincs rendben, akkor...

– Az emberek dohányoznak, amíg amputálják a lábukat, vagy meghalnak tüdőrákban. Tudatában vannak a mérgezésnek, mégis csinálják, pedig egyértelműen intelligensebbek a bálnáknál.

– Hogyan lehet ebben ennyire biztos? Lehet, hogy fordítva van. Anawak sóhajtott. Amilyen barátságosan csak tudta, ezt mondta:

– A bálnákra bálnákként kell tekintenünk. Tökéletesen specializálódott állatok, de éppen ez az, ami be is határolja őket. Az orka egy élő torpedó, ideális, áramvonalas testtel, de hiányoznak a lábai, a fogókarok, nincs mimikája, és nem rendelkezik bipoláris látással. Nem majdnem-emberek. Az orkák talán okosabbak, mint a kutyák, a barnadelfin tudatában van egyéniségének, és a közönséges delfinnek is egyedülálló agya van. De kérdezze meg, hogy az egyedek végső soron mit visznek végbe. A halak is ugyanezt az életteret lakják, életvitelük is sokban hasonlít, mégis beérik egy gyűszűnyi neuronnal.

Anawak megkönnyebbült, amikor meghallotta mobiljának halk csörgését. Fenwicknek jelzett, hogy folytathatja a boncolást, ő pedig kicsit távolabb ment, és felvette.

– Ó, Leon – mondta Shoemaker. – Nem tudsz elszabadulni onnan, ahol vagy?

– Talán. Mi a helyzet?

– Megint itt van.

Anawakot majd szétvetette a düh.

Amikor néhány nappal ezelőtt hanyatt-homlok sietett vissza Vancouver-szigetre, Jack Greywolf és csapata, a Seaguards már visszavonult, hátrahagyva két csónaknyi dühös turistát, akik haragosan panaszkodtak, hogy meg lettek bámulva és fényképezték őket, mint holmi állatokat. Shoemakernek alig sikerült lenyugtatni őket. Néhányukat egy ingyenes második útra kellett vinni, és már úgy tűnt, az eseményeket sikerült feledtetni. Greywolf megint bezavart a képbe.

A Daviesnél számba vették a lehetőségeket. Lépjenek fel a környezetvédők ellen, vagy tegyenek úgy, mintha ott sem lennének? A hivatalos út az lenne, hogy fórumot biztosítanak nekik. De a jó nevű szervezeteknek az olyan fickók, mint Greywolf, szálkák a szemükben; akárcsak a bálnafigyelőknek. A végén a dolog bírósági eljárásba torkollna, amely a már amúgy is megetetett közönségben torz képet alakítana ki. Kétes ügyekben az emberek hajlamosak rá, hogy a Greywolf-féle jelmondatokkal szimpatizáljanak.

Nem hivatalosan fizikális összetűzésre került volna sor. Hogy hová vezettek az ilyen kalandok, azt Greywolf büntetett előélete bizonyította, ám rajtuk múlt, hogy hagyják-e magukat megfélemlíteni. Akadt éppen elég tennivalójuk; bíztak benne, hátha már megelégedett ezzel az egyszeri közjátékkal.

Tehát úgy határoztak, hogy közömbösek maradnak.

Lehet, hogy ez volt a baj, gondolkodott, míg kis motorcsónakján a helyszínre sietett. Talán eleget tehettünk volna Greywolf feltűnési viszketegségének, ha legalább egy panaszlevelet írunk neki. Valamit, ami jelzi számára, hogy számba vesszük.

Tekintetével a tengert pásztázta. Csónakja szelte a habokat, de nem akarta a bálnákat elijeszteni vagy megsebesíteni. Többször is megpillantott farokuszonyokat, és nem messze előtte fekete hátuszonyok keresztezték az útját. Útközben beszélt a rádión Susan Stringerrel, aki a Blue Sharkon volt.

– Mit csinálnak azok az alakok? – kérdezte. – Erőszakosak? Reccsenés a rádióban.

– Nem – mondta Stringer. – Fotóznak és szapulnak bennünket, mint a múltkor.

– Hányan vannak?

– Két csónak. Greywolf és egy társa az egyikben, hárman a másikban. Jóságos ég! Most meg énekelnek.

A rádió recsegése közepette Anawak fülét gyenge, ritmusos zajok ütötték meg.

– Dobolnak – kiáltotta Stringer. – Greywolf veri a tamtamot, a többiek meg énekelnek, tiszta őrület.

– Viselkedjetek nyugodtan, hallod? Ne hagyjátok magatokat provokálni. Pár perc múlva ott vagyok.

Messze előtte a csónakok világos foltjai tűntek fel.

– Leon! Milyen indián ez a seggfej? Nem tudom, mit csinálhat most, de ha az ősei szellemét akarja megidézni, akkor azt látni szeretném.

– Jack egy szélhámos – mondta Anawak. – Egyáltalán nem is indián.

– Nem? Azt hittem...

– Az anyja félig indián. Ennyi. Akarod tudni az igazi nevét? O'Bannon. Jack O'Bannon. Miféle Szürke Farkas!?

Most már ő is hallotta a dobok hangját.

– Jack O'Bannon – nyújtotta el Stringer. – Hát ez óriási! Azt hiszem, mindjárt megmondom...

– Nem teszel semmit! Látsz már közeledni?

– Igen.

– Ne csinálj semmit! Várj meg!

Anawak eltette a rádiót, és nagy kanyarban közeledett, hogy rálátása legyen az eseményekre. A Blue Shark és a Lady Wexham egy szétszórt púposbálna-csoportosulás közepette ringott. Itt-ott alámerülő farokuszonyokat és fellövellő párafelhőket látott. A 22 méteres Lady Wexham csillogott a napfényben. Két lepusztult, vörösre festett kis sporthalászhajó körözött szorosan a Blue Shark körül, mintha csáklyázásra készülődnének. A dobverés egyre hangosabb lett, és monoton énekhanggal vegyült.

Ha Greywolf látta is jönni Anawakot, annak semmi jelét sem mutatta. Állt a csónakjában, verte az indiándobot, és hangosan énekelt. A másik oldalon a segítői, két férfi és egy nő, szintén énekeltek, néha szitkokat és átkokat szórtak. Közben fotózták a turistákat, és valami csillogóval dobálták őket. Anawak hunyorgott. Halak voltak. Nem, halmaradványok. Az emberek elhajoltak, egyesek visszadobáltak. Anawak kísértést érzett, hogy felborítsa Greywolf csónakját, látni akarta vízbe esni, de erőt vett magán. Nem lett volna jó ötlet a turistáknak tengeri viadalt prezentálni.

Szorosan mellé irányította a csónakot, és rákiáltott:

– Hagyd ezt abba, Jack! Beszéljük meg!

Greywolf fáradhatatlanul verte tovább a dobot. Még csak felé sem fordult. Anawak látta a turisták ideges arcát. A rádióból egy férfi hangja hallatszott.

– Helló, Leon! Jó téged látni.

A Lady Wexham kapitánya jelentkezett, alig száz méterre volt tőle. Az emberek a fedélzeten a korlátnak dőltek, és figyelték a színjátékot. Néhányan fotókat készítettek.

– Minden rendben nálatok? – érdeklődött Anawak.

– Minden rendben. Mit csináljunk a seggfejekkel?

– Még nem tudom – válaszolta Anawak. – Először békés eszközökkel próbálkozom.

– Jelezz, mikor gázolhatom le őket!

– Erre még visszatérünk.

A Seaguards vörös csónakjai nekikoccantak a Blue Sharknak. Greywolf megbillent, amikor a gumi hajótestnek ütköztek, de tovább püfölte a dobot. Kalapján rezegtek a tollak. A csónakok mögött egy farokuszony emelkedett ki, de pillanatnyilag nem a bálnákra figyeltek, Stringer ellenségesen bámult Greywolf felé.

– Hé, Leon! Leon! – Anawak látott valakit a Blue Shark utasai között integetni, felismerte Alicia Delaware-t. Rajta volt a kék szemüvege és le-fel ugrált.

Kicsit meglepődött. Néhány napja nem azért siránkozott, hogy az az utolsó napja a szigeten?

A pillanat szempontjából azonban ez mellékes volt. Milyen fickók ezek? Mit akarnak?

Csónakját keresztbe fordította Greywolf előtt, és tapsolt.

– Oké, Jack! Köszönöm! Szépen zenéltetek. Most mondd meg szépen, mit akarsz!

Greywolf még hangosabban énekelt, monotonon hullámzó ősi hangokon, panaszos volt és egyben agresszív.

– Jack, hagyd abba!

Hirtelen csend támadt. Jack leengedte a dobverőt, és odafordult Anawakhoz.

– Igen, tessék?

– Mondd meg az embereidnek, hogy hagyják végre abba, akkor beszélhetünk. Mindent megbeszélünk, csak mondd nekik, hogy vonuljanak vissza!

Greywolf vonásai eltorzultak.

– Senki sem fog visszavonulni – ordította.

– Mit akarsz elérni ezzel a cirkusszal?

– Meg akartam neked magyarázni az akváriumban, de te túl finnyás voltál, hogy meghallgass.

– Nem volt időm.

– Most meg nekem nincs.

Greywolf emberei visongva nevettek. Anawak alig tudta fékezni a dühét.

– Javaslok neked valamit, Jack – mondta nyugalmat erőltetve magára. – Lehúzod itt a rolót, este találkozunk a Daviesnél, és ott elmeséled nekünk, hogy szerinted mit kellene tennünk.

– Tűnjetek el! Ezt kellene tennetek.

– Miért? Mit csinálunk?

A csónak közvetlen közelében két sötét sziget emelkedett ki, barázdásan, mintha sziklák lennének. Szürkebálnák. Elég közel. Fantasztikus fotókat lehetett volna készíteni, de Greywolf az egész kirándulást tönkretette.

– Húzzatok el! – ordított Greywolf. A Blue Shark utasaira nézett és felemelte kezeit. – Vonuljatok vissza, és ne zavarjátok többé a természetet! Éljetek összhangban vele, ahelyett, hogy bámulnátok! A hajómotorjaitok beszennyezik a levegőt és a vizet. Hajócsavarjaitok megsebzik az állatokat. Hajszoljátok őket egy fotó kedvéért. Megölitek őket a zajjal, amit csaptok. Ez a bálnák világa. Vonuljatok vissza! Embereknek itt nincs helye!

Micsoda szöveg, gondolta Anawak. Azt kérdezte magától, hogy vajon Jack elhiszi-e, amit itt hirdet; az emberei lelkesen tapsoltak.

– Jack! Emlékeztethetlek arra, hogy ezt az egészet a bálnák védelméért tesszük? Kutatást folytatunk! A bálnafigyelés új perspektívát nyitott az emberek számára. Ha zavarod a munkánkat, akkor az állatok érdekeit zavarod.

– Te akarod nekem elmagyarázni, hogy milyen érdekei vannak egy bálnának? – gúnyolódott Greywolf. – Talán belelátsz a fejükbe, kutató?

– Jack, hagyd ezt az indián bohócságot! Mit akarsz?

Greywolf hallgatott egy darabig. Az emberei abbahagyták a fotózást és a dobálózást. Mindenki őt nézte.

– Nyilvánosságot akarunk – mondta végül.

– Hol az ördögben van itt nyilvánosság? – Anawak egy széles mozdulatot tett. – Néhány ember csónakokban. Kérlek, Jack, tőlem elvitatkozhatunk, de akkor tényleg keressük meg a nyilvánosságot és érveljünk. Aki a rövidebbet húzza, elhagyja a csatamezőt.

– Nevetséges! – mondta Greywolf. – Így beszél a fehér ember.

– Cseszd meg! – Anawaknak elfogyott a türelme. – Kevésbé vagyok fehér, mint te, O'Bannon, szállj le a magas lóról.

Greywolf csak bámult rá, mintha megütötte volna a guta, majd széles vigyorba csapott át a mimikája. A Lady Wexham felé mutatott.

– Mit gondolsz, miért filmeznek olyan szorgalmasan az emberek a hajótokon?

– Téged filmeznek, meg a mutatványosaidat.

– Jó – mondta Greywolf. – Nagyon jó!

Hirtelen világos lett minden. A Lady Wexhamen újságírók voltak a bámészkodók között. Greywolf hívta meg őket, hogy vegyenek részt az eseményen.

– Átkozott disznó!

Még gondolkodott valami jó kis megjegyzésen, amikor feltűnt neki, hogy Greywolf továbbra is kinyújtott karral mered a Lady Wexham felé. Anawak követte a pillantását, és attól, amit látott, elakadt a lélegzete.

Közvetlenül a hajó előtt egy púposbálna katapultálta magát a levegőbe. Hihetetlen nagy erő kell ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas test kiemelkedjen a vízből. Egy pillanatra úgy látszott, mintha az állat csupán a farokuszonyára támaszkodna. Kizárólag az uszony végei voltak víz alatt, a test többi része függőlegesen tornyosult, túlnőtt a Lady Wexhamen. Tisztán látszódtak a barázdák az állkapocsnál és a has alatt. A túlméretezett melluszonyok a sötétlő tengeri makkokkal és a hófehéren világító, csomós széleikkel szárnyakként feszültek a levegőben. Mintha a bálna egész testével el akarná hagyni a tengert. A Lady Wexhamről ámuldozó kiáltások hallatszottak. A bálna lassan oldalra dőlt, a víztükör egyetlen hatalmas tajtékrobbanással szétnyílt.

A felső fedélzeten az emberek hátraugrottak. A Lady Wexham egy része eltűnt a habok mögött, ahonnan valami sötét és masszív közeledett. Egy második bálna siklott felfelé a mélyből. Sokkal közelebb csapott ki a vízből. Csillámló pára vette körül. Anawak tudta, még mielőtt felhangoztak volna a riadt kiáltások a csónakok irányából, hogy ez az ugrás mellétrafál. Akkora erővel csapódott a hajó oldalának, hogy az veszett billegésbe kezdett, és recsegett-ropogott. A bálna alámerült. A fedélzeten az emberek lehasaltak. A hajó körül örvénylett és tajtékos volt a tenger, mire oldalról még több púp közeledett. Most két bálna száguldott ki a vízből. Teljes súlyukkal vetették magukat a hajó oldalának.

– Ez a bosszú! – ordította Greywolf elcsukló hangon. – A természet bosszúja!

A Lady Wexham 22 méterével hosszabb volt, mint bármely púposbálna. A szállítmányozási minisztérium által engedélyezetten és a kanadai parti őrség biztonsági előírásának megfelelően szállíthatott utasokat. Állta a viharos tenger méteres hullámait, és még egy elétévedő bálnával való ütközést is kibírt.

De támadásra nem volt felkészítve.

Anawak hallotta, ahogyan odaát beindították a motort. A hajó a nekicsapódó testektől vészesen az oldalára billent. Leírhatatlan pánik uralkodott a megfigyelőfedélzeteken. A fedélközben jól látszott, hogy minden ablak kitört. Kiabálás, kapkodva egymáson bukdácsoló emberek. A Lady Wexham megindult, de nem jutott messzire. Ismét kilőtt egy bálna, és nekicsapódott a hajónak. Ez a támadás sem volt elegendő, hogy felborítsa, ám most jóval erősebben rázkódott meg, fentről szilánk és törmelék záporzott.

Anawak lázasan töprengett. A hajótest valószínűleg már több helyen sérült. Valamit tennie kell. Talán el tudja terelni az állatok figyelmét. Keze a gázkart markolta.

Ugyanabban a pillanatban kiáltozást hallott, de nem a fehér gőzösről jött, hanem közvetlenül a háta mögül. Anawak mint a villám fordult meg.

A látványban volt valami szürreális. Közvetlenül az állatvédők csónakja fölött, függőleges helyzetben magasodott egy óriási púposbálna. Mintha súlytalanul függne a levegőben. A monumentális szépségű lény kérges szája a felhők felé meredt, és még mindig emelkedett, tíz-tizenkét méterre a fejük fölé. Egy örökkévalóságon át tartó szívdobbanás erejéig a bálna mintha szabadon lebegett volna, azután lassan megfordult, és elkezdte mozgatni hatalmas melluszonyait, mintha csak nekik integetne.

Anawak tekintete végigfutott az ágaskodó kolosszuson. Soha nem látott még egyszerre ilyen borzasztót és ilyen gyönyörűt, főleg ennyire közelről. Mindenki, Jack Greywolf, a Zodiac utasai és ő maga is fejüket hátravetve bámulták, amint közeledett feléjük.

– Jóságos Istenem! – suttogta.

Mint egy lassított filmben, úgy dőlt el, árnyéka rávetült a környezetvédők vörös csónakjára, fölébe nőtt a Blue Shark elejének, egyre hosszabb lett, ahogy óriás teste közelített a víz felé, gyorsan, egyre gyorsabban...

Anawak tövig húzta a gázkart. A Zodiac egy rántással elrajtolt. Greywolf kormányosa is villámrajtot vett, de az irány rossz volt. A kattogó sportcsónak pontosan felé tartott. Összeütköztek. Anawak hátrazuhant, de még látta a kormányost a vízbe, Greywolfot pedig a csónakba esni, miközben az az ellenkező irányba haladt tovább, ő pedig a Blue Shark felé. A szeme láttára temette a kilenctonnás test a halászcsónakot utasaival együtt a víz alá, miközben ráborult a Blue Shark elejére is. Iszonyú tajték spriccelt szét. A hajó hátulja meredeken felcsapódott, piros overallos emberek repültek a levegőbe. Egy másodpercig a hegyén egyensúlyozott, forgott kettőt a tengelye körül, és oldalt dőlt. Anawak lehajolt. Csónakja az oldalára dőlő Blue Shark alatt viharzott el, valami keménynek ütődött a víz felszíne alatt, átugratott rajta. Átmenetileg elvesztette a talajt a lába alól, de végül megkapaszkodott a kormányban, és hirtelen elfordította a csónakot. Leírhatatlan látvány tárult elé. A környezetvédők járművéből csak romok maradtak. A Blue Shark fejjel lefelé sodródott a hullámok közt. Emberek úsztak a vízben, vadul kapálózva vagy kiáltozva, míg mások mozdulatlanul lebegtek. Speciális öltözékük önműködően azonnal felpumpálódott, ezért nem süllyedtek el, de Anawak sejtette, hogy néhányuk meghalt a bálna szörnyű súlya alatt. Kicsivel távolabb a Lady Wexhamet látta, erősen az oldalára dőlve, amint sebességbe kapcsol, körbevéve kibukkanó hátakkal és uszonyokkal. Egy hirtelen ütés még inkább az oldalára döntötte.

Óvatosan, nehogy megsebesítsen valakit, az úszó testek közé irányította a Zodiacot, miközben rádión, a 98-as frekvencián vészjelzést adott le, és meghatározta a pozíciót.

– Sok a sebesült – mondta lihegve. – Valószínűleg halottak is vannak. A környéken minden csónak veszi a segélyhívást. Több idő nem maradt. Nem ért rá magyarázkodni a történtekről. Tucatnyian voltak a Blue Sharkon, valamint Stringer és az asszisztense. Ehhez jött még a három környezetvédő. Tizenhét ember összesen, de sokkal kevesebbet számolt meg a vízben.

– Leon!

Ez Stringer volt! Felé úszott. Anawak elkapta a kezét, és behúzta a csónakba. Köhögve és prüszkölve huppant le. A távolból kardszárnyak iparkodtak a szerencsétlenség színhelye felé. A fekete fejek és hátak nagyon céltudatosan és sebesen közeledtek, ami Anawaknak egyáltalán nem tetszett.

Meglátta Alicia Delaware-t. Egy fiatalember fejét tartotta a víz fölé, akinek a ruhája nem fújódott fel, mint a többieknek. Közelebb irányította a csónakot a diáklányhoz. Stringer segített először az ájult férfit, majd Delaware-t a csónakba húzni. A lány lerázta Anawak kezeit magáról, és azonnal a csónak széle fölé hajolt segíteni Stringernek. Néhányan saját erejükből közelítettek, a kezüket nyújtották, közös erővel ők is a csónakba másztak. Gyorsan megtelt. Sokkal kisebb volt, mint a Blue Shark, és igazából már túlságosan is megterhelték. Sietve húzták be az embereket, miközben Anawak a felszínt kémlelte.

– Ott úszik még valaki! – kiáltotta Stringer.

Mozdulatlan test lebegett a vízben, arccal lefelé. Alakja, széles válla és háta férfit sejtetett. Overall nem volt rajta. Az egyik környezetvédő lehetett.

– Gyorsan!

Anawak Stringerrel együtt a csónak széle fölé hajolt. Elkapták a férfit és kiemelték.

Könnyen ment.

Túlságosan könnyen.

A fickó feje hátrabicsaklott, szemeiben már nem világított fény. Miközben a halottra bámult, tudatosult benne, miért volt a test ennyire könnyű. A csípőjénél véget ért. A medencéje és a lábak hiányoztak. A torzóból csöpögve lógtak a húscafatok, artériák és belső szervek.

Stringer nyögve engedte el. Anawak markából a halott halk csobbanással csúszott vissza a vízbe.

Jobbról és balról az orkák jellegzetes, kard alakú hátuszonyai szelték a vizet. Legalább tízen voltak, ha nem többen. Ütés rázta meg a Zodiacot. Anawak a kormányhoz ugrott, és gázt adott. Előttük három hatalmas hát emelkedett ki, ezért nyaktörő kanyart vett. Az emlősök alámerültek. Két másik jött az ellenkező oldalról, feléjük tartottak. Kiáltozást és sírást hallott. Ő maga is félt. A reszketés átjárta, mint valami áramütés, rosszul volt tőle, de a másik része továbbra is őrült szlalomban kormányozott a fekete-fehér testek között, melyek igyekeztek elvágni az útjukat.

Jobbról egy óriási reccsenés hallatszott. Anawak reflexszerűen odafordította a fejét: a Lady Wexhamet látta, amint egy tajtékfelhő közepette megrázkódik, és az oldalára dől.

Később emlékezett rá, hogy ez a pillanatnyi kihagyás pecsételte meg a sorsukat. Tudta, hogy nem lett volna szabad a hajó felé fordulni. Valószínűleg megmenekülhettek volna. Akkor észrevette volna a szürke hátat, amint lemerül, és a farokuszonyt, ahogyan pontosan a menetirányban emelkedik fel.

Így csak akkor látta meg, amikor már késő volt.

Az állat az uszonyával ütést mért a hajó oldalára. Máskor egy ilyen lökés nem lett volna elég, hogy egy gumicsónakot a menetirányából kitaszítson, de túl gyorsan haladtak, túlságosan megdőltek a kanyarban, miközben a hullámokon ugrálva száguldottak. A csapás a csónak végzetesen instabil helyzetében érte őket.

Anawak kirepült.

Úszott a levegőben, aztán egy tajték tetején, majd a zöld vízen. A következő pillanatban alámerült, és csak süllyedt a sötétség felé, anélkül, hogy tudná, hol van a fent és a lent. Szúró fájdalmat érzett a hidegtől. Minden erejét összeszedve csapkodott a lábaival, mire sikerült visszaküzdenie magát a felszínre. Levegőért kapkodott, de ismét a víz alá került. Ezúttal a hidegség beáramlott a tüdejébe. Pánik fogta el, veszettül kalimpált a lábaival és a karjával, mire köhögve és prüszkölve ismét áttörte a felszínt. Sem a csónakját, sem az utasokat nem látta. A part került a látómezejébe, fel-le fickándozott a hullámokon. Megfordult, egy hullám felkapta, és végre meglátta a többieket. Korántsem voltak meg mindannyian, talán mindössze fél tucatnyian maradtak. Ott volt Delaware, amott Stringer, köztük az orkák fekete kardjaikkal. Keresztül-szántottak az úszó csoportosuláson, lemerültek, majd hirtelen eltűnt az egyik fej, és nem is bukkant fel többé.

Egy idősebb hölgy látta a férfit alámerülni, és erre sikoltozásba kezdett. Karjaival eszeveszettül csapkodott, szemében vak rémület tükröződött.

– Hol a csónak? – kiáltotta.

Hol a csónak? Úszva sohasem érnek ki a partra. Ha eljutnak a csónakhoz, talán megmenekülnek, még akkor is, ha felborult. Lehet, hogy fel tudnak mászni rá, de csak remélhetik, hogy ott nem támadják meg őket. Ám a csónakot nem látta sehol, és a nő mind hangosabban és elkeseredettebben sikoltozott segítségért.

Anawak odaúszott hozzá. A nő látta közeledni, és kinyújtotta felé a karját.

– Kérem – sírdogált. – Segítsen!

– Segítek – válaszolta Anawak –, csak maradjon nyugton.

– Elmerülök! Megfulladok!

– Nem fullad meg. – Anawak erőteljes csapásokkal közelített. – Nem történhet semmi. Az overallja fent tartja.

Úgy látszott, a nő nem hallja.

– Segítsen már! Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy meghaljak! Nem akarok meghalni!

– Ne féljen, mindjárt...

A nő hirtelen tágra nyitotta a szemét. Ahogy a víz alá húzták, kiáltozása gurgulázásba fulladt.

Valami súrolta Anawak lábát.

Kimondhatatlan félelem uralkodott el rajta. Kitaposta magát a vízből, körbenézett a hullámok felett, és megpillantotta a Zodiacot. Fenekével felfelé sodródott. Csak néhány karcsapásnyi volt a távolság a hajótöröttek kicsiny csoportja és a menedéket jelentő sziget között. Csak néhány méter... és három fekete, élő torpedó, melyek egyre csak közelítettek feléjük.

Mintha villámcsapás érte volna, úgy meredt a támadó orkákra. Valahol legbelül vitatkozott a látottakkal; ezelőtt sohasem támadott meg kardszárnyú embert. Velünk szemben inkább kíváncsiak, barátságosak, vagy éppen közömbösek voltak. A bálnák sem támadtak hajókra. Egyszerűen nem csináltak ilyet. Mindaz, amit látott, ellentmondott a józan észnek. Annyira meg volt döbbenve, hogy ha hallotta is a zajt, nem fogta fel. A zúgás és zakatolás egyre közeledett. Vízhullám csapta meg hátulról, és valami vörös siklott a bálnák és közé. Valaki megragadta, kiemelte a vízből, és áthúzta a csónakperemen.

Greywolf nem figyelt rá tovább. Sportcsónakját az életben maradtak csoportjához irányította, kihajolt, és elkapta Alicia Delaware kinyújtott kezét. Könnyedén emelte ki és ültette le a padra. Anawak kihajolt, és egy prüszkölő férfit húzott a csónak belsejébe. Azután tekintetével a többieket kereste. Hol van Stringer?

Ott!

Egy hullámvölgyben tűnt fel egy nővel, aki félig már elalélt. Az orkák körbevették a felborult Zodiacot, és minden irányból közelítettek. Csillogó fekete fejük kettészelte a vizet. Résnyire nyitott szájukban elefántcsontszínű fogak villogtak. Még néhány másodperc, és elérik Stringert és a nőt. Ám Greywolf már a kormánynál volt, és céltudatosan haladt feléjük.

Anawak megpróbálta elkapni Stringert. – Először a nőt! – kiáltotta.

Greywolf is segítségükre sietett, és együtt biztonságba helyezték.

Stringer ezalatt igyekezett a saját erejéből a csónakba mászni, de nem sikerült neki. Háta mögött a bálnák alámerültek.

Hirtelen egyedül találta magát. A tenger üres volt és kihalt. Senkit sem látott.

– Leon!?

Halálfélelemmel a tekintetében nyújtotta a kezeit. Anawak kihajolt és elkapta a jobb karját. A kékeszöld mélyből egy óriás közeledett felé hihetetlen sebességgel. Állkapocs nyílt, elővillantak a fehér fogak a rózsaszín ínyben, és összezárult kicsivel a vízfelszín alatt. Stringer felüvöltött. Öklével ütötte a pofát, ami fogva tartotta.

– Tűnj el! – ordította. – Tűnj innen, szemét dög!

Anawak belemarkolt a kabátjába. Stringer felnézett rá. Tekintetéből áradt a halálfélelem. – Susan! Add a másik kezed!

Keményen fogta, elhatározta, hogy nem engedi el. Az orka deréktájon ragadta meg. Hihetetlen erővel húzta. Üvöltés tört fel Stringer torkából, előbb élesen és fájdalmasan, majd elcsuklóan tompulva. Abbahagyta az orka püfölését, már csak ordított. Hirtelen rántással az állat kiszakította Anawak kezei közül. Látta eltűnni a fejét, a rángatózó karokat és ujjakat. Az orka kíméletlenül húzta lefelé. Egy másodpercig még világított az overallja, mint széthulló színes kaleidoszkóp, halványodott, feloldódott, majd eltűnt.

Anawak magánkívül bámult a vízbe. A mélyből valami csillogó tört a felszínre, egy csomó légbuborék. Habosan pattantak szét a felszínen. Körös-körül a tenger pirossá változott.

– Nem – suttogta.

Greywolf megragadta a vállát, és visszahúzta.

– Nincs itt már senki – mondta. – Tűnjünk el!

Anawak mintha lebénult volna. A sportcsónak hangosan gyorsított. A nő, akit Stringer megmentett, az egyik oldalpadon feküdt és sírt. Delaware reszkető hangon beszélt hozzá. A férfi, akit kihúztak, mereven bámult maga elé. Nem messziről különböző hangok egyvelege hallatszott. Fejét a fehér hajó felé fordította, melyet körbevettek a púpok és a kardok. Ahogy látta, a Lady Wexham alig haladt előre, miközben drámai módon az oldalára dőlt.

– Vissza kell mennünk! – kiáltotta Anawak. – Egyedül nem sikerülhet nekik.

Greywolf teljes sebességgel haladt a part felé. Anélkül, hogy hátrafordult volna, ennyit mondott:

– Felejtsd el!

Anawak mellé lépett, a rádiót kitépte a tartójából, és felhívta a Lady Wexhamet. A skipper jelentkezett.

– Segítenünk kell nekik, Jack! A rohadt életbe, fordulj meg!

– Azt mondtam, felejtsd el! A csónakommal nincs semmi esélyünk. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha mi túléljük.

Szörnyű, de igaza volt.

– Victoria?! – ordította Shoemaker a telefonba. – Mi az ördögöt keres mindenki Victoria előtt? Mi az, hogy odarendelték őket? Van nekik saját parti őrségük. Clayoquot Soundon utasok sodródnak a tengeren, talán éppen most süllyed el egy hajó, egy skipper meghalt, és legyünk türelmesek?

Hallgatta a vonal végén a hangot, miközben az eladóhelyiségben rótta a köröket. Hirtelen megállt.

– Mit jelentsen az, hogy amint tudnak? Az nekem tökmindegy! Akkor küldjön valaki mást. Mi?... Hallgasson ide, maga...

A hang a kagylóban úgy ordított, hogy még Anawak is hallotta, annak ellenére, hogy Shoemaker több méterre állt tőle. Az állomás zsongott. Davie személyesen is jelen volt. Ő és Shoemaker szünet nélkül telefonáltak, instrukciókat adtak, vagy csak döbbenten hallgatták a vonal másik végét. Shoemaker magán kívül volt. Leeresztette a kagylót, és a fejét rázta.

– Mi van? – akarta tudni Anawak. Jelzett Shoemakemek, hogy beszéljen halkabban, és odament hozzá. Az utóbbi negyedórában, mióta Greywolf a rozoga csónakját visszaküszködte Tofínóba, az eladóhelyiségbe folyamatosan gyűltek az emberek. A támadás híre bozóttűzként terjedt a kis településen. A többi skipper is, aki a Daviesnek dolgozott, sorban megérkezett. Időközben a frekvenciák reménytelenül túlterhelődtek. A sporthorgászok, akik a közelben voltak, és a baleset helyszínére siettek, először gúnyos megjegyzéseket tettek:

– Hé, fiatalok! Olyan hülyék vagytok, hogy nem tudtok kikerülni egy bálnát! – Majd lassan elnémultak. Aki segíteni próbált, hamarosan maga is az állatok célpontjává vált. A támadáshullám végigterjedt az egész partvidéken. Mindenhol beköszöntött a pokol, anélkül, hogy megmondhatta volna bárki is, mi történik egyáltalán.

– A parti őrségnél nincsen senki, akit küldhetnének – fújtatott Shoemaker. – Mindenki Victoria és Ucluelet előtt van. Azt mondják, több hajó is veszélybe került.

– Mi? Ott is?

– Úgy tűnik, sok a halott.

– Most jön be valami Uclueletből – kiáltott oda nekik Davie. A pulton támaszkodott, és az adóvevőjén tekergette a gombokat. – Egy vontató. Fogták a Zodiac segélyhívását, és odasiettek, most ők váltak céltáblává. Eltűnnek onnan.

– Mi támadja őket? – Az adás megszakadt.

– És a Lady Wexham?

– Semmi. A Tofino Air két géppel odarepült. Az előbb volt velük kapcsolat egy rövid ideig.

– És? – kiáltotta kifulladva Shoemaker. – Látják a Ladyt?

– Még csak most indultak, Tom.

– És mi miért nem vagyunk velük?

– Hülye kérdés, mert... – A mindenségit! Azok a mi hajóink! Miért nem vagyunk mi is azokon az átkozott repülőkön? – Shoemaker rohangált, mint egy őrült, ide-oda. – Mi van a Lady Wexhammel?

– Várnunk kell.

– Várnunk? Nem tudunk várni! Odamegyek.

– Mit jelentsen az, hogy odamész?

– A kikötőben van még egy Zodiac, nem? Fogjuk a Devilfisht, és utánanézünk a dolgoknak.

– Megőrültél? – kiáltotta az egyik skipper. – Nem hallottad, mit mesélt Leon? Ez a parti őrség dolga.

– Csakhogy itt nincs semmiféle parti őrség! – ordította Shoemaker.

– Lehet, hogy a Lady Wexham önerőből mégis kiszabadul. Leon azt mondta...

– Talán, talán! Én megyek!

– Abbahagyni! – Davie felemelte a kezét. Shoemakerre lövellt egy figyelmeztető pillantást. – Tom, nem akarok több emberéletet kockáztatni, hacsak nem feltétlenül szükséges.

– A csónakodat nem akarod kockáztatni! – csaholt Shoemaker támadásra készen.

– Megvárjuk, mit mondanak a pilóták, azután eldöntjük, mit tegyünk.

– Már ez a döntés is hibás!

Davie nem válaszolt. Tovább tekergette az adóvevőjén a gombokat, és próbált kapcsolatot teremteni a légiekkel. Közben Anawak azon fáradozott, hogy kitessékelje az embereket az eladóhelyiségből. Párszor érezte, hogy a térdei remegnek, és szédülés fogja el. Valószínűleg a sokk miatt. Mindent odaadott volna azért, hogy egy pillanatra lefeküdhessen és behunyhassa a szemét, de tudta, hogy Stringert látná, amint az orka a mélybe rántja.

A nő, akit Stringer megmentett, félájultan feküdt egy padon a bejárat mellett. Anawak nem volt képes nem gyűlölettel tekinteni rá. Nélküle Stringernek sikerült volna. A megmenekült férfi mellette ült és halkan sírdogált. A lányát veszítette el, aki szintén a Blue Sharkon volt. Alicia Delaware pátyolgatta. Rajta alig látszott, hogy a halál torkából menekült meg. Állítólag egy helikopter már úton volt a túlélőkért, de pillanatnyilag senkire és semmire nem lehetett igazán számítani.

– Hé, Leon! – mondta Shoemaker. – Jössz te is? Te tudod a legjobban, mire kell odafigyelni.

– Tom, ne menj! – mondta Davie.

– Egyetlen idióta se menjen közületek többé oda – dörmögte egy mély hang. – Én megyek.

Anawak megfordult. Greywolf lépett be az állomásra. Benyomakodott az álló embercsoporton keresztül, miközben kisöpörte hosszú fekete haját a homlokából. Amint kitette Anawakot és a többieket, ellenőrizte a csónakját esetleges sérülések után kutatva. Egyszerre nyugodtabb lett a légkör az állomáson. Mindenki a hosszú sörényű óriást bámulta.

– Miről beszélsz, Jack? – kérdezte Anawak. – Hová akarsz menni?

– Ki, a hajótokhoz. Az embereitekért. Nincs miért tartanom a bálnáktól. Nem árthatnak nekem.

Anawak mérgesen rázta a fejét.

– Nemes a szándékod, Jack, tényleg. De mostantól a legjobb az lenne, ha kimaradnál a dolgokból.

– Leon, kisember – Greywolf elővillantotta a fogait –, ha kimaradtam volna belőle, akkor most halott lennél. Ezt ne felejtsd el! Ti vagytok azok, akiknek ki kellett volna maradniuk. Az elejétől kezdve.

– Miből kellett volna kimaradni? – sziszegte Shoemaker.

Greywolf félig csukott szempillái mögül sandított az üzletvezetőre. – A természetből, Shoemaker. Ti vagytok a felelősek ezért a szerencsétlenségért. Ti, az átkozott csónakjaitokkal és kameráitokkal. Ti vagytok a hibásak, hogy meghaltak az embereim, a ti embereitek és mindazok, akiknek kihúztátok a pénzt a zsebéből. Csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténjen.

– Te hülye seggfej! – ordította Shoemaker.

Delaware felpillantott a zokogó férfi mellől, és odament hozzájuk.

– Ő nem hülye seggfej – mondta határozottan. – Megmentett bennünket, és igaza van, nélküle most halottak lennénk.

Shoemakeren látszott, hogy mindjárt neki fog ugrani Greywolf torkának. Anawak nagyon is jól tudta, hogy mindenekelőtt hálával tartozik az óriásnak, de Greywolf a múltban már annyi bosszúságot okozott nekik. Inkább nem mondott semmit. Néhány másodpercig kínos csend ült a helyiségben. Végül Shoemaker sarkon fordult, és odament Davie-hez.

– Jack – mondta Anawak halkan –, ha most kimész, akkor valakinek ki kell halásznia téged. A csónakod múzeumi darab. Másodszor nem fog sikerülni.

– Azt akarod, hogy az emberek ott kint meghaljanak?

– Senkit sem akarok hagyni, hogy meghaljon. Még téged sem.

– Óh, hát még szerénységemért is aggódsz? Hányni tudnék, annyira meg vagyok hatva. De nem is a saját csónakomra gondoltam, tényleg megviselték a történtek, hanem a tiétekre.

– A Devilfish-re?

– Igen.

Anawak a szemeit forgatta.

– Nem tudom a csónakot csak úgy odaadni. Főleg nem neked.

– Akkor velem jössz.

– Jack, én...

– Shoemaker is jöhet, az a kis patkány. Lehet, hogy kell majd csali, most, hogy az orkák végre elkezdték fogyasztani igazi ellenségeiket.

– Te nem vagy teljesen magadnál, Jack.

Greywolf lehajolt hozzá.

– Hé, Leon! – sziszegte. – Az én embereim is meghaltak. Azt hiszed, hogy ez nekem mindegy?

– Nem kellett volna magaddal hozni őket.

– Nem sok értelme van ezen vitatkozni, ugye? Most a ti embereitekről van szó. Nem kellene odamennem. Egy kicsivel több hálával is viseltethetnél velem szemben.

Anawak káromkodott. Körbehordozta tekintetét a csoporton. Shoemaker telefonált, Davie az adóvevőjén keresztül beszélt. A jelenlévő skipperek eredménytelenül próbálták az embereket rábeszélni, hogy hagyják el a helyiséget.

Davie felnézett, és odaintette Anawakot.

– Mi a véleményed Tom ötletéről? – kérdezte halkan. – Tényleg tudnánk segíteni, vagy kész öngyilkosság az egész?

Anawak az alsó ajkát harapdálta.

– Mit mondanak a pilóták?

– A Lady léket kapott. Az oldalára fordult és lassan megtelik.

– Istenem!

– A parti őrség állítólag küld egy nagy helikoptert a mentéshez, de kétlem, hogy idejében odaérnének, állandóan történik valami új fejlemény.

Anawak gondolkodott. Félt az ötlettől, hogy vissza kell térnie abba a pokolba, ahonnan az imént menekültek meg. De ha most nem tesz semmit a Lady Wexham utasaiért, egész életében vádolni fogja magát.

– Greywolf velünk tart – mondta halkan.

– Jack és Tom egy csónakban? Mi jöhet még! Azt hittem, problémát akarunk megoldani, nem újabbat okozni.

– Greywolf meg tudna néhányat oldani. Amit a fejében forgat, az más lapra tartozik, de hasznunkra lehet. Erős, és nem ismer félelmet.

Davie arca sötétre vált, de végül bólintott.

– Tartsd őket távol egymástól, hallod?!

– Persze.

– És ha látjátok, hogy hasztalan a próbálkozás, akkor visszajöttök! Nem akarom, hogy bárki megjátssza a hőst.

– Jó.

Anawak odament Shoemakerhez, megvárta, hogy befejezze a beszélgetést, majd közölte vele Davie döntését.

– Magunkkal visszük a hobbiindiánt is? – kérdezte Shoemaker, szemmel láthatóan felindulva. – Megőrültél?

– Azt hiszem, úgy áll a helyzet, hogy ő visz minket.

– A mi csónakunkban!

– Te és Davie vagytok a főnökök. De én tudom, mi vár ránk. Jobban látom, mi jöhet, és tudom, hogy örülhetünk, ha Greywolf is velünk tart.

A Devilfish ugyanakkora, mint a Blue Shark, és a motorerejük is megegyezik. Anawak azt remélte, hogy ezzel kicselezhetik a bálnákat. A tengeri emlősöknek a váratlan támadás volt az erősségük. Senki sem tudhatta, hol fognak felbukkanni.

Miközben a Zodiac keresztülszáguldott a lagúnán, Anawak gondolatai az okokat keresték. Mindig azt gondolta magáról, hogy sokat tud ezekről az állatokról. Most teljesen tanácstalan volt, és képtelen akár csak egy félig értelmes magyarázatot is találni. Egyedül a Barrier Queennel való párhuzam mutatkozott fogódzónak. Ott is céltudatosan igyekeztek elsüllyeszteni a hajókat a bálnák. Valamivel biztosan megfertőződhettek, gondolta. Egyfajta veszettség. Csak az lehet a magyarázat, hogy valami megbetegítette őket.

De mindjárt egy olyan veszettség, amely átível a fajokon? A púposbálnák és az orkák, de a szürkebálnák is közreműködtek, mint faltörő kosok. Minél tovább gondolkodott rajta, annál biztosabb volt, hogy egy szürkebálna fordította fel a csónakját.

Az állatok megbolondultak a sok vegyi anyagtól? A magas PCB-koncentráció és a mérgezett táplálék zavarta volna meg az ösztöneiket? Az orkák a fertőzött lazachúsból és más állatokból veszik fel a mérget. A többi bálna azonban planktonevő, és emésztőszervrendszerük másképpen működik, mint a húsevőké.

A veszettség nem lehet magyarázat.

A csillogó tengert figyelte. Hányszor haladt itt keresztül azzal a várakozással teli örömmel, hogy találkozik az emlősökkel! Mindig tudatában volt a lehetséges veszélynek, de nem érzett félelmet. Egyszer kint a tengeren váratlanul köd ereszkedett rá, a szél megfordult, és olyan alattomos hullámokat vert, amilyenek sziklákhoz csaptak egy csónakot 1998-ban. Egy skipper és egy turista vesztette így az életét Clayoquot Soundnál. Természetesen a bálnák amellett, hogy barátságosak, kiszámíthatatlan lények. Minden tapasztalt bálnafigyelő tisztában volt vele, hogy milyen ősi erővel áll szemben.

De nem volt semmi értelme a természettől félni.

Az embernek számolnia kell vele, hogy más emberek megtámadják, vagy elgázolják az utcán, és nincs esély, hogy ezt kikerülje. Egy agresszív bálnát viszont igenis ki lehet kerülni, ha egyszerűen nem merészkedünk a területére. Ám ha mégis megtesszük, akkor fogadjuk el a veszélyt, mint természetes és szükségszerű velejárót. Amint saját akaratunkból keressük fel őket a területükön, a vadállatok, a viharok, a ház nagyságú hullámok megszűnnek félelmetesnek lenni. A félelem visszahúzódik a tisztelet mögé, és Anawak mindig is a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk.

Most először fogta el a félelem.

Hidroplánok húztak el a száguldó Devilfish fölött. Anawak Shoemakerrel együtt a kormányfülkében állt. Az üzletvezető ragaszkodott hozzá, hogy maga kormányozhasson, annak ellenére, hogy Greywolf erősködött, ő jobban tudná. Greywolf most a csónak orrában ült, és vészjósló jelek után kutatott.

A védett lagúnán túl a hullámok magasabbak voltak. A Zodiac minden találkozáskor keményen csattant rajtuk. Az utolsó félórában a hullámzás felerősödött. A horizonton felhők tornyosultak, nem tűntek viharfellegeknek, de az időjárás, a vidékre jellemzően, hihetetlenül gyorsan romlott. Valószínűleg esőfront volt várható. Anawak a Lady Wexhamet kereste. Először attól félt, hogy elsüllyedt. Nem messze meglátott egy luxuscirkálót, amely épp Alaszkába hajózott volna fel Kanada nyugati partjai mellett.

– Ezek mit csinálnak itt? – kérdezte Shoemaker.

– Valószínűleg meghallották a segélyhívásokat. – Anawak előkapta a távcsövet: – MS Arktik, Seattle-ből. Ismerem. Az utóbbi években többször is jártak erre.

– Leon! Ott!

A hajó kicsi volt, és ferdén feküdt az oldalán, alig lehetett észrevenni a hullámverésben. A Lady Wexham nagy része víz alá került. Az orrban, a hídon és hátul, a megfigyelőplatformon zsúfolódtak össze az emberek. A felfreccsenő tajték zavarta a kilátást. Több orka is úszkált a roncs körül. Olyan volt, mintha a Lady Wexham elsüllyedésére várnának, hogy azután az utasokból lakmározhassanak.

– Jóságos Isten – nyögte Shoemaker –, nem tudom elhinni!

Greywolf odafordult hozzájuk, jelzett, hogy lassítsanak. Shoemaker csökkentette a sebességet. Egy szürke, barázdált hát bukkant fel közvetlenül előttük, rövidesen két másik követte. A bálnák néhány másodpercig a felszínen maradtak, V-alakú párafelhőt fújtak ki, és alámerültek anélkül, hogy a farokuszonyukat mutatták volna.

Anawak sejtette, hogy a víz alól akarnak támadni. Ösztönösen megérezte a várható veszélyt.

– Gázt neki! – ordította Greywolf.

Shoemaker belehúzott. A Devilfish orra meredeken felágaskodott, és a csónak tovarobogott. Támadóik a hátuk mögött sötéten, súlyosan törtek fel és zuhantak vissza óriási csobbanással. Teljes sebességgel száguldottak a Lady Wexham felé. Most már kivehetőek voltak az egyes személyek a fedélzeten és a hídon. Integettek feléjük és kiáltoztak. Anawak megkönnyebbülten látta, hogy a kapitány is a túlélők között van. A fekete kardok kitértek körpályájukról, majd alámerültek.

– Ezek mindjárt a nyakunkon lesznek – mondta Anawak.

– Orkák? – Shoemaker tágra nyílt szemekkel bámult rá. Most kezdte csak felfogni, hogy mi történik valójában. – Mit akarnak? Fel akarják bontani a Zodiacot?

– Lazán megtehetnék, de az a nagyok dolga. Úgy tűnik, egyfajta munkamegosztás alakult ki. A szürkék és púposok elsüllyesztik a hajót, az orkák pedig az utasokat intézik el.

Shoemaker elsápadva rámeredt.

Greywolf a luxuscirkáló felé mutatott.

– Erősítést kapunk! – kiáltotta.

Valóban levált két kis motorcsónak az MS Arktikról, és lassan közelítettek.

– Mondd nekik, hogy adjanak gázt, vagy húzzanak el – ordított Greywolf –, ilyen sebesség mellett könnyű zsákmánynak számítanak! Anawak a rádióhoz nyúlt:

– MS Arktik! Itt a Devilfish. Készüljenek fel, hogy támadás éri önöket.

Néhány másodpercig csend volt. A Devilfish már majdnem elérte a Lady Wexhamet, oldala csattogott a hullámverésben.

– Itt az MS Arktik. Mi történhet, Devilfish?

– Ügyeljenek a felbukó bálnákra! Valószínűleg megpróbálják elsüllyeszteni a csónakjaikat.

– Bálnák? Miről beszél?

– A legjobb volna, ha visszafordulnának.

– Segélyhívást fogtunk, hogy egy hajó elsüllyed.

Anawak kibillent egyensúlyából, amikor a Zodiac keményen csattant egy hullámhegyen. Megkapaszkodott és ordított:

– Nincs időnk vitára. Mindenekelőtt haladjanak gyorsabban!

– Hé, át akar verni minket?! A süllyedő hajóhoz megyünk. Vége. Greywolf erősen gesztikulált az orrban.

– Húzzanak már el végre! – ordított Anawak.

Az orkák most irányt váltottak. Már nem a Devilfish felé tartottak, hanem egyenesen a nyílt tenger, az MS Arktik irányába.

– Ilyen seggfejeket! – káromkodott Anawak.

Közvetlenül a közeledő csónakok előtt egy púposbálna katapultált a magasba, csillogó vízkoronával körítve. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd oldalra dőlt. Anawak mélyeket sóhajtott. A lehulló tajtékon keresztül a csónakok sértetlenül folytatták útjukat.

– MS Arktik! Azonnal hívja vissza az embereit! Elintézzük a dolgot! Shoemaker csökkentette a gázt A Devilfish most közvetlenül a Lady Wexham ferdén megdőlt hídja előtt ringott. Körülbelül egy tucat ázott férfi és nő zsúfolódott itt össze. Mindenki kapaszkodott, és kétségbeesetten igyekezett nem lecsúszni. Egy másik kis csoport, a hajó hátuljában, a megfigyelőplatón húzódott biztonságba. Úgy kapaszkodtak a korlátba, mint a majmok, miközben a hullámok erősen rázták a hajótestet.

A Devilfish pöfögve sodródott a híd és a plató között. A Zodiac alatt a fedélköz zöldesfehéren derengett. Shoemaker közelebb navigált, mígnem a gumiperem a hídnak ütközött. Közben egy hatalmas hullám elkapta a csónakot, és felnyomta a magasba. Mint egy liftben, úgy emelkedtek a híd mentén. Egy pillanatra majdnem érinthette a feléje nyújtott kezeket. Ijedt arcokba tekintett, rettegés és remény vegyük bennük, majd a Devilfish hirtelen lesüllyedt. A csalódottság moraja követte őket.

– Nehéz lesz – bökte ki Shoemaker összeszorított fogai között.

Anawak idegesen tekintett körbe. A bálnák nyilván elvesztették érdeklődésüket a Lady Wexham iránt. Valamivel távolabb gyülekeztek, az MS Arktik csónakjai előtt, melyek határozatlan kitérőmanővereket hajtottak végre.

Sietniük kellett. Nem reménykedhettek sokáig abban, hogy az állatok távol maradnak, ráadásul időközben a Lady Wexham rohamosan süllyedni kezdett. Anawak lehajolt. Egy zöld, fodros hullám kapta fel és emelte a magasba a Devilfisht. Anawak látta maga mellett elsuhanni a híd tornyának lepergett festését. Greywolf kiugrott a csónakból, és egy kézzel megkapaszkodott az egyik oldallétrában. A tenger a melléig felcsapott, majd a hullám felett a levegőben élő hidat képzett az emberek és a Zodiac között. A szabad kezét felnyújtotta.

– A vállamra! – ordította. – Mindenki, egymás után! Megkapaszkodni bennem, várni, amíg jön a csónak, és ugrani!

Az emberek haboztak. Greywolf megismételte az utasításokat. Mire egy nő megragadta a karját, és bizonytalan mozdulatokkal leereszkedett rajta. A következő pillanatban, akár egy hátizsák, úgy csimpaszkodott az óriás vállaiban. A Zodiac felszökkent. Anawak elkapta a nőt, és behúzta a csónakba.

– A következő!

Végre lendületet vett a mentőakció. Egyik a másik után mászott le Greywolf széles hátán a Devilfish fedélzetére. Anawak eltöprengett, hogy a félvér indián meddig bírja még erővel a kapaszkodást. Tartotta a saját súlyát, és az utasokét, mindezt egy kézzel, ráadásul állandóan nyakig a víz alá merülve. A tenger, amikor visszahúzódott, tépte, húzta lefelé. A híd iszonyatosan nyögött és csikorgott. Belülről üreges kongás hallatszott, amint a hajó váza deformálódott. Durrogva vált szét a hegesztés. Már csak a skipper volt a hídon, amikor az váratlanul borzalmasat nyikorgott; ütés érte. Greywolf felsőteste erősen a hajóoldalnak csapódott. A kapitány nem tudta magát tovább tartani, és Greywolf mellett zuhant a vízbe. A roncs másik oldalán egy szürkebálna feje bukkant fel. Greywolf elengedte a létrafokot, és utánaugrott. A skippertől nem messze bukkant fel köpködve, néhány úszómozdulattal a Zodiachoz ért. Közben a skipperért kezek nyúltak, és beemelték. Greywolf is a csónak széle felé nyúlt, de elvétette, és egy hullám távolabb sodorta.

Mögötte hosszú kard nőtt ki a tengerből.

– Jack! – Anawak keresztülpréselte magát az embereken, és a farhoz rohant. Tekintete a vizet pásztázta. Greywolf feje jelent meg a habokban. Kiköpte a vizet, lemerült, és a víz alatt siklott sebesen a Devilfish felé. Az orka követte. Greywolf izmos karjai felnyúltak, és megkapaszkodtak a gumiperemben. Az orka kidugta kerek, csillogó fejét a vízből. Gyorsan közelített. Greywolf kapaszkodott, a többiek segítették, egyesült erővel berántották a kétméteres férfit a csónakba. A kard leírt egy félkört, és az ellenkező irányba távozott. Greywolf hosszasan szitkozódott, lerázta magáról a segítő kezeket, és kisöpörte vizes haját az arcából.

Miért nem támadta meg az orka?

Nem félek a bálnáktól. Nem árthatnak nekem.

Lenne ebben valami igazság?

Aztán eszébe jutott, hogy az orka nem is volt olyan helyzetben, hogy támadjon. Az elárasztott fedélköz nem hagyott elég vízmélységet. A Devilfish közvetlen környezetében biztonságban lehettek a kardszárnyúaktól, amennyiben az állatok nem követik dél-amerikai rokonaik mintáját, és nem folytatják a vadászatot a sekély vízben, vagy akár a parton is.

Isten kegyelméből a Lady Wexham elsüllyedéséig maradt még egy kevés idő, de ki is kellett használni.

Mindnyájan felhördültek.

Egy óriási szürkebálna zuhant az MS Arktik egyik közeledő csónakjára. Törmelék záporozott szét. A másik csónak felbőgette a motort, és egy kanyarral menekülőre fogta. Anawak arra a helyre függesztette tekintetét, ahol a bálna a csónakot a mélybe rántotta. Megrettenve vette észre, hogy több szürke púp közeledik a baleset helyszíne felől.

– Megint mi következünk.

Shoemaker lemerevedett. Szemei már-már ki akartak esni a helyükről. – Tom! – kiáltott Anawak. – Le kell hoznunk az embereket a farrészről.

– Shoemaker! – Greywolf üvöltött. – Mi van? Nem tudod megmozdítani a segged?

Reszketve fogta meg a kormányt, és irányította a Devilfisht a megfigyelőplatformhoz. Egy hullám felkapta, visszarántotta, és hirtelen a platform felé hajította a Zodiacot.

A Devilfish keményen nekicsapódott a korlátnak, amibe a hajótöröttek kapaszkodtak. A szerkezet kezdte feladni a harcot, a mélyből panaszos nyikorgás tört fel. Anawak lelki szemeivel már látta, amint a hajó oldala továbbszakad, és a felépítmény összetörik. Shoemaker lihegett. Nem sikerült neki úgy odakormányoznia, hogy az utasok le tudjanak ugrani a csónakba.

Újabb szürke púpok indultak a Lady Wexham felé. Megint rettenetes ütés rázta meg a hajóroncsot. Egy nő átzuhant a korláton, és sikoltozva a vízbe esett.

– Shoemaker, te gyengeelméjű! – üvöltött Greywolf.

Többen is odaugrottak, és kihúzták a csapkodó nőt a vízből. Anawak attól félt, hogy a szétroncsolt kirándulóhajó már nem tud ellenállni egy újabb támadásnak.

Nem fog sikerülni, gondolta kétségbeesetten.

Ebben a pillanatban valami különös dolog történt.

A hajó két oldalán egy-egy terebélyes hát bukkant fel a hullámokból. Egyiküket Anawak rögtön felismerte. Egy sor kereszt alakú, fehéres heg húzódott a gerincén. A bálna, amely sebesüléseit feltehetőleg ifjúkorában szerezte, a Scarback nevet kapta. Nagyon öreg volt már, messze túllépte az átlagos életkort. A másik bálnán semmilyen egyedi megkülönböztető jelet nem látott. Mindketten nyugodtan hullámoztak együtt a tengerrel, durranó hang közepette lőtték ki az elhasznált levegőt. Finom párafelhőt sodort a szél.

Nem is a két szürke megjelenése, hanem a többiek reakciója volt különös. Pillanatok alatt alámerültek. Amikor a hátak újból előbukkantak, már jókora távolságra voltak. Helyettük megint orkák keringtek a hajó körül, de tisztes távolságra.

Valami azt súgta Anawaknak, hogy ezektől a bálnáktól nem kell tartani. Ellenkezőleg, ők ketten zavarták el a többieket egy időre. Hogy milyen tartósnak bizonyul a béke, az kétes volt, de legalább nyertek egy lélegzetvételnyi szünetet.

Shoemaker is úrrá lett a pánikrohamán. Ezúttal biztos kézzel irányította a korlát alá a Devilfisht. Anawak egy óriási hullámot látott feléjük közeledni, és felkészült. Ha most nem sikerül, akkor vesztettek.

A csónak felszökött.

– Ugorjatok! – kiáltott. – Most!

A hullám elvonult és a Devilfish ismét lesüllyedt. Néhányan a csónak után ugrottak, egymásra estek, fájdalmas kiáltozás hallatszott. Aki a vízbe zuhant, az az utasok segítségével gyorsan a csónakban találta magát; végül mindenkit begyűjtöttek.

Gyorsan jó messze. kell kerülni innen.

Nem. Nem mindenki ugrott le. A korlátba egy fiúcska magányos alakja csimpaszkodott. Sírt.

– Ugorj! – mondta Anawak. Kitárta a karját. – Ne félj!

Greywolf állt mellé.

– A következő hullámmal lehozom.

Anawak a válla mögött ismét megpillantott egy jókora hullámot.

– Azt hiszem, nem is kell sokáig várnod.

A mélyből szakadás zaja tört fel. A két szürke lassan visszahúzódott a felszín alá. A hajó mind gyorsabban telt meg. A víz bugyogott és habzott, majd a híd hirtelen eltűnt egy örvényben, és a hajófar emelkedni kezdett. A Lady Wexham orral lefelé süllyedt a tengerbe.

– Közelebb! – kiáltotta Greywolf.

Shoemakernek valahogy sikerült az utasítást végrehajtani. A Devilfish orra nekiütközött a süllyedő fedélzetnek, aminek a végében a fiú kapaszkodott. Hangosan sírt. Greywolf az embereken keresztül a hajófarba törtetett, ugyanekkor a hullám ismét felemelte őket. Habos tajték mosta a korlátot. Greywolf kihajolt, és elkapta a fiút. A Devilfish megingott, Greywolf elvesztette az egyensúlyát, és a padsorok közé zuhant, de a fiút nem engedte el. Karjai mint a fatörzsek meredtek felfelé. Hatalmas mancsai szorították a kisfiú derekát.

Anawak lélegzetvisszafojtva figyelt.

Örvények keletkeztek ott, ahol másodpercekkel korábban a fiú kapaszkodott. Látta a Lady Wexhamet a mélybe süllyedni, majd az örvény elkapta őket is, és a hullámvölgybe zuhantak. Anawak gyomra liftezett, mint a hullámvasúton.

Shoemaker tövig nyomta a gázt. Hosszú és egyenletes hullámok gördültek a Csendes-óceán felől. Nem voltak veszélyesek a Devilfishre, habár reménytelenül túlzsúfolt állapotában a skipper ügyességén is múlt a szerencséjük. De Shoemaker, úgy tűnt, a legjobb formáját hozza. A pánik eltűnt a szeméből, és magabiztosan kormányzott a part felé.

Anawak visszapillantott az MS Arktikra. A másik csónak is eltűnt. A hullámokban egy farokuszonyt látott alámerülni. Púposbálnáét. Mintha csak búcsúzóul integetett volna. Ezentúl a lemerülő farokuszonyt mindig a legrosszabbal köti majd össze.

A rádióban beindult a pokol.

Rövid időre rá elhagyták a kis szigetcsoportot, amely elválasztotta a lagúnát a nyílt tengertől.

Ezekben a percekben már maga az a körülmény, hogy legalább a Devilfish megmaradt, jobb kedvre derítette Davie-t. A túlzsúfolt Zodiac, mint egy menekülthajó, kikötött a mólón. Felolvasták az eltűntek névsorát. Néhányan összeestek. Majd az állomás ugyanolyan gyorsan kiürült, ahogyan megtelt. Majdnem mindenki kihűlt, ezért bekísértették magukat a közeli mentőállomásra. Másoknak komoly sérüléseik voltak, de a mentőhelikopter érkezését még mindig nem tudták megjósolni. A rádióadásokat katasztrófajelentések uralták.

Davie-nek kellemetlen kérdések, vádak és gyanúsítgatások kereszttüzét kellett kiállnia. Még veréssel is fenyegetőztek, ha az utasok nem térnek vissza ép bőrrel. Időközben Stringer barátja, Roddy Walker is feltűnt, azt ordítozta, hogy még hallanak róla az ügyvédeitől. Senkit sem érdekelt igazán, kit terhel a felelősség a történtekért. Furcsa módon a legkézenfekvőbb magyarázatot, hogy a bálnák rajtaütésszerűen támadtak, senki sem fogadta el. A bálnák nem tesznek ilyet. A bálnák békések. A bálnák a jobb emberek. Teret hódított az egészséges félműveltség, és fellázította a turistákat a bálnafigyelők ellen, mintha a Blue Shark és a Lady Wexham utasait saját kezűleg végezték volna ki; mintha idióták volnának, akik felesleges kockázatot vállaltak a vénséges hajóikkal. A Lady Wexham tényleg nem volt a legfiatalabb, de tengeri alkalmasságát még posztumusz sem lehetett kétségbe vonni. Viszont erről pillanatnyilag hallani sem akartak.

Legalább a legénységet és az utasok nagy részét biztonságban tudhatták. Sokan spontán köszönetet mondtak Shoemakernek és Anawaknak, de mint igazi hőst, Greywolfot ünnepelték. Mindenütt ott volt. Beszélt, meghallgatott, szervezkedett, és felajánlotta, hogy elkíséri őket a mentőállomásra. Mint helyi jóember lépett fel, Anawaknak még a látványától is hányingere támadt: egy kétméteresre mutálódott Teréz anya.

Anawak káromkodott. Mással kellett törődnie, és érezte, ahogy a helyzet kezd kicsúszni a kezei közül.

Természetesen Greywolf az életét kockáztatta, természetesen meg kellett köszönni neki. Méghozzá térden csúszva. Anawak ehhez nem érzett semmi kedvet. Ez a hirtelen jött altruizmus nagyon gyanús volt neki. Greywolf önfeláldozása a Lady Wexhamen nem az emberbaráti szeretetéből rügyezett ki, mint ez első látásra tűnhetett. A nap eleje alapjában véve neki kedvezett. Mindenki hitt és bízott benne. Őbenne, aki már jóval előbb megjósolta, hogy csúf vége lesz a bálnaturizmusnak, csak senki sem hallgatott rá, és most, tessék! Nem figyelmeztetett szüntelenül? Hány tettre kész tanú jelentkezne, hogy Greywolf váteszi előrelátásáról tanúbizonyságot tegyen?

Jobb színpadot keresve sem találhatott volna.

Anawak érezte, hogy a düh megint kezd úrrá lenni rajta. Rosszkedvűen ment az üres eladóhelyiségbe. Meg kellett találnia erre a rejtelmes viselkedésre a magyarázatot! Gondolatai a Barrier Queen körül forogtak. Roberts el akarta küldeni a jelentést, ami most sürgetőbb volna, mint gondolta. A telefonhoz lépett és tárcsázott.

Roberts titkárnője jelentkezett. A főnökének fontos tárgyalása van, és nem zavarhatjuk. Anawak megemlítette a szerepét az ügyben, és meglehetős sietséget követelt. A nő határozottan kitartott amellett, hogy a tárgyalás még sürgősebb. Igen, hallott az elmúlt órák szerencsétlenségeiről. Nagyon szörnyű. Együttérzően érdeklődött Anawak hogyléte felől, anyáskodóan aggodalmasnak mutatkozott, mégsem kapcsolta a főnökét. És átadhat-e valamilyen üzenetet?

Anawak habozott. Roberts négyszemközt ígérte neki a jelentést, és nem akarta a menedzsert bajba sodorni. Talán a legjobb, ha a kis beszélgetésüket nem is említi, majd csak eszébe jut valahogy.

– A kagylókról van szó, melyek a Barrier Queen aljára tapadtak, valamennyit elküldtünk a nanaimói intézetbe, de kellene még belőlük.

– Kellene még?

– Kellene még minta. Azt hiszem, a Barrier Queen azóta tövéről hegyére át lett vizsgálva.

– Igen. Hogyne – mondta furcsa hanglejtéssel.

– Hol van most a hajó?

– A dokkban – kis szünetet tartott –, átadom Mr. Robertsnek, hogy sürgős az ügy. Hova küldhetjük a mintákat?

– Egyenesen az intézetbe, Dr. Sue Olivierának. Köszönöm. Nagyon kedves.

– Mr. Roberts jelentkezik önnél, amint tud. – A vonal megszakadt.

Egyértelműen lerázta a nő.

Hirtelen reszketni kezdtek a térdei. A közelmúlt feszültsége most a levert fáradtságnak adta át a helyét. Nekitámaszkodott a pultnak, és egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Alicia Delaware állt előtte.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul.

A vállát vonogatta.

– Jól vagyok, köszönöm. Nem kell kezeltetnem magam.

– De igen, ápolásra szorulsz. A vízbe estél, és a víz itt piszkosul hideg. Menj az elsősegélyhelyre, még mielőtt a felfázásodat is a mi nyakunkba varrják!

– Hé! – vészjóslóan csillogtak a szemei. – Nem ártottam neked, jó?!

Anawak ellökte magát a pulttól, és hátat fordított. Odalépett az ablakhoz. Kint a mólón a Devilfish úgy ringatózott, mintha mi sem történt volna. Halkan eleredt az eső.

– Mi volt ez a mese, az állítólagos utolsó napodról Vancouver-szigeten? – kérdezte. – Nem is vihettelek volna magammal. Csak azért tettem, mert telepicsogtad az ingemet.

– Én... – egy ideig habozott. – Hát jó. Mindenáron el akartam menni. Dühös vagy ezért rám?

– Utálom, ha hazudnak nekem.

– Sajnálom.

– Nem. Nem sajnálod, de mindegy. Miért nem tűnsz el, és hagysz minket békében intézni az ügyeinket? – Ajkaival csücsörített. – Menj Greywolfhoz! Ő majd téged is szépen felkarol.

– Istenem, Leon! – a lány közelebb lépett, Anawak hátrált. – Egyszerűen csak veled akartam kimenni. Sajnálom, hogy hazudtam neked. Oké, még pár hetet itt leszek, és nem vagyok chicagói, biológiát tanulok a British Columbia Egyetemen. Mit csináljak? Azt gondoltam, hogy a szurkálódást viccesnek találod a végén.

– Viccesnek?! – kiáltott rá Anawak. – Nincs ki a négy kereked?! Mi a vicces abban, ha átvágják az embert?

Érezte, hogy az idegei felmondják a szolgálatot, de nem tudta megfékezni magát. Pedig igaza volt. Nem ártott neki semmit, a legcsekélyebb mértékben sem.

Delaware visszahőkölt.

– Leon...

– Licia, miért nem hagysz egyszerűen békén? Tűnj már el! Arra várt, hogy elmenjen, de a lány nem tett egy lépést sem. Anawakon tompaság vett erőt. Szemei előtt forgott a világ. Egy pillanatig azt hitte, a lábai cserbenhagyják, majd végre megint tisztán látott, és észrevette, hogy Delaware valamit felé nyújt.

– Mi ez? – mormogta.

– Egy videókamera.

– Azt látom.

– Vedd el!

Megfogta a kamerát és megnézte. Drága kamera volt, vízhatlan tokban.

– Na, és?

Delaware széttárta a kezét.

– Azt hittem, rá akartok jönni, hogy miért történt mindez.

– És neked mi közöd hozzá?

– Hagyd abba végre, hogy a dühödet rajtam töltöd ki! – ripakodott rá Alicia. – Majdnem meghaltam ott kint, és ennek még csak néhány órája. Pityeregve ülhetnék az elsősegély-állomásodon, de én inkább segíteni próbálok. Most akarjátok tudni, vagy nem?

Anawak mély levegőt vett.

– Oké.

– Láttad, milyen állatok voltak?

– Igen. Szürke- és púpos...

– Nem. – Delaware türelmetlenül rázta a fejét. – Nem melyik faj, hanem melyik egyed!

– Tudtad azonosítani őket?

– Minden olyan gyorsan történt.

Mosolygott. Nem a boldogságtól, de mégiscsak inosoly volt.

– A nő, akit kihúztunk együtt, velem volt a Blue Sharkon. Sokkos állapotban van. Mégis, ha akarok valamit, nem tágítok...

– Észrevettem.

– ...megláttam a kamerát a nyakában lógni. Jól oda volt erősítve, ezért nem veszett el a vízben. Amíg visszamentetek, volt időm beszélgetni vele. Végig filmezett a támadás alatt! Azt is, amikor Greywolf megjelent. Valahogyan jó benyomást tett rá, így őt filmezte tovább – szünetet tartott. – Ha jól emlékszem, a Lady Wexham a mi szemszögünkből Greywolf háta mögött helyezkedett el.

Anawak bólintott, és egyszerre világos lett neki, mire akar kilyukadni Delaware.

– Felvette a támadást.

– Mindenekelőtt a bálnákat, amelyek megtámadták a hajót. Nem tudom, milyen jó vagy az állatok azonosításában, de hát te itt élsz... és egy videószalag türelmes.

– Fogadok, hogy elővigyázatosságból nem kérdezted meg, megtarthatod-e?

A lány kihívóan felemelte az állát.

– Na, és? – kérdezett vissza, miközben a kamerát forgatta.

– Jó. Megnézem.

– Együtt nézzük meg! – mondta Delaware. – Benne akarok lenni az egész sztoriban, és az ég szerelmére, ne kérdezd meg, hogy miért! Egyszerűen jár nekem, oké?

Anawak csak bámult.

– Ezenkívül – tette hozzá – mostantól kedves leszel hozzám. Lassan kiengedte a levegőt, és lebiggyesztett ajakkal bámulta a kamerát. Be kellett ismernie, hogy Delaware ötlete még mindig a legjobb volt, egész pontosan az egyetlen.

– Majd igyekszem – mormogta maga elé.

Április 12.

Trondheim, Norvégia

A meghívást akkor kapta Johanson, amikor éppen előkészületeket tett tóparti kirándulásához.

Miután visszatért Kielből, mesélt Tina Lundnek a mélytengeri szimulátorról. Rövid beszélgetés volt. Lund a feje búbjáig be volt havazva munkával, szabadidejét pedig Kare Sverdruppel töltötte. Johansonnak az volt a benyomása, hogy a beszélgetés alatt nincs is egészen ott. Valami foglalkoztathatta, ami nem volt kapcsolatban a munkájával. Tapintatból nem kérdezett rá az okra.

Néhány nappal később Bohrmann felhívta, hogy az aktuális fejleményekről tájékoztassa. Kielben tovább kísérleteztek a kukacokkal. Johanson, aki már összecsomagolt, elhatározta, hogy utazását még halogatja egy telefon erejéig, és Lundöt értesíti az újdonságokról, ám ezúttal szóhoz sem jutott. Tina most jóval összeszedettebbnek tűnt.

– Nem tudnál benézni hozzánk? – javasolta Lund.

– Hová? Az intézetbe?

– Nem. A Statoil kutatóközpontba. A projekt vezetősége van nálunk látogatóban Stavangerből.

– És mit keresek én ott? Meséljek rémtörténeteket?

– Azt már én megtettem. Most a részletekre kíváncsiak. Azt mondtam, te szolgáltatod őket.

– Miért pont én?

– Miért ne?

– Nálatok vannak a jelentések – mondta Johanson –, egy egész halommal. Csak azt tudom elmondani, amit mások is kitalálhatnak belőlük.

– Többet is tudsz tenni – mondta Lund. – Kifejezheted az... érzéseid. Johanson egy pillanatra elnémult.

– Tudják, hogy nem vagy szakember az olajügyekben, és a kukactémában sem igazán – folytatta kapkodva. – De kitűnő a hírneved az NTNU-nál, semleges vagy, és nem terhel felelősség, mint minket. Mi egyszerűen más szemszögből ítélkezünk.

– Ti gyakorlati szempontból döntötök.

– Nem csak! Nézd, úgy áll a dolog, hogy a Statoilnál egy rakás ember ötletei, akik mind valamiben a legjobbak és...

– Mifelénk szakbarbároknak nevezik őket.

– Egyáltalán nem így van! – vágott vissza dacosan Lund. – Szakbarbárokkal nem lehet ezt az üzletet csinálni, ők csak nagyon mélyen benne vannak. Mindnyájan fejjel lefelé vagyunk a vízben, Istenem, hogy fejezzem ki magam... egyszerűen több véleményre van szükségünk kintről.

– Nem sokat konyítok a bizniszetekhez.

– Természetesen senki sem kényszerít rá. – Lund egyre ingerlékenyebb lett. – Hagyhatod az egészet a fenébe, ha úgy gondolod. Johanson tekintetét az ég felé fordította.

– Jól van. Nincs szándékomban cserbenhagyni téged. Van egy-két újdonság Kielből, és...

– Ezt igenlő válasznak könyvelhetem el?

– Igen. Az Isten szerelmére! Mikor lesz a találkozó?

– Több találkozó is lesz. Igazából folyton együtt lógunk.

– Na, jó. Ma péntek van. A hétvégén távol leszek, hétfőn...

– Ez – habozott. – Ez igazából...

– Igen? – sürgette Johanson rossz előérzettel.

Lund hagyott magának néhány másodpercet, aztán folytatta.

– Mi a terved hétvégére? – kérdezte csevegő hangon. – A tóhoz akarsz menni?

– Jól gondolod. Akarsz jönni?

Nevetett.

– Miért ne?

– Hohó! És mit szól mindehhez Kare?

– Nekem aztán édes mindegy. Mit szólhatna? – Egy másodpercig csöndben maradt. – A fenébe!

– Bár mindenben olyan jó lennél, mint a munkádban – mondta Johanson, annyira halkan, hogy nem is lehetett biztos benne, beszélgetőtársa meghallotta-e.

– Sigur, kérlek! Nem tudnád elhalasztani a kirándulást? Két óra múlva találkozunk, és arra gondoltam... nincs messze innen, nem fog sokáig tartani. Egy szempillantás alatt ott lehetsz. Aztán még ma este elindulhatsz.

– Én...

– Tovább kell lépnünk az ügyben. Szorít a határidő. Tudhatod, hogy ez mennyibe kerül nekünk, és már most el vagyunk maradva, csak mert...

– Jól van, na. Megteszem!

– Egy kincs vagy.

– Elmenjek érted?

– Ne, ott találkozunk.Jaj, de örülök! Köszönöm! Ez tényleg nagyon kedves tőled.

Letette a kagylót.

Johanson fájó szívvel nézett a bepakolt kofferekre.

Amikor belépett a Statoil kutatóközpont nagy konferenciatermébe, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Lund három férfi társaságában ült egy óriási fényes-fekete asztalnál. A késő délutáni nap besütött, ez némi melegséget kölcsönzött az üvegből és acélból készült épület sötét árnyalatú belső berendezésének. A fal diagramokkal és technikai rajzokkal volt kitapétázva.

– Megjött – jelentette be a recepciós hölgy; leadta, mint egy karácsonyi csomagot. Az egyik férfi felállt és kinyújtott kézzel jött elé. Rövidre vágott, fekete haja volt, és divatos szemüveget viselt.

– Thor Hvistendahl, a Statoil kutatóközpont helyettes igazgatója-mutatkozott be. – Bocsásson meg, hogy ilyen váratlanul igénybe vesszük az idejét, de Lund kisasszony biztosított bennünket, hogy nem túl elfoglalt mostanában.

Johanson küldött egy félreérthetetlen pillantást Lund felé, és megrázta a felé nyújtott jobbot.

– Valóban nem volt semmi tervem a közeljövőre – mondta.

Lund magában kuncogott. Egymás után bemutatta a többieket. Ahogy Johanson sejtette, egyikük a Statoil-központból jött, Stavangerből. Szeplős fiatalember, vörös hajjal és világos színű, barátságos szemekkel. A menedzsment és a végrehajtó bizottság tagjaként volt jelen.

– Finn Skaugen – dörmögte, amikor kezet fogtak.

A harmadik egy komoly tekintetű kopasz férfi, aki egyedül viselt nyakkendőt közülük; Lund közvetlen főnökeként mutatkozott be. Clifford Stone-nak hívták, Skóciából származott, és ő volt az új projekt vezetője. Stone hűvös bólintással üdvözölte Johansont. Nem tűnt különösen boldognak a biológus jelenlététől, de az is lehet, hogy az általa megszemélyesített gond része volt természetes fiziognómiájának. Olyan arcot vágott, mint aki még életében sosem nevetett.

Johanson kapott néhány illedelmes kérdést, elutasította a kávét, és helyet foglalt. Hvistendahl egy rakás papírt húzott közelebb magához.

– Térjünk a lényegre. A helyzet mindenki számára ismert. Nem tudjuk eldönteni, hogy benne ülünk-e a slamasztikában, vagy csak túlreagáljuk a dolgokat. Talán tudja ön is, hogy milyen határozatokkal kell megbirkóznunk a kitermelés előtt.

– Az Északi-tengeri Konferencia – vágta rá Johanson.

Hvistendahl bólintott.

– Többek között. Egy egész sor korlátozásnak vagyunk kitéve. Környezetvédelmi törvények, technológiai lehetőségek, de a nem rendszabályozott pontok mellett akadnak nyilvános vélemények is. Röviden: mindenre és mindenkire tekintettel kell lennünk. A Greenpeace és más szervezetek úgy lógnak a nyakunkon, mint a kullancsok, de ez jól van így. Ismerjük a fúrás veszélyeit, körülbelül világosak a nehézségek, amelyek várnak ránk, ennek megfelelően kalkuláljuk ki az időzítést. – Általában – tette hozzá Hvistendahl. – Persze, nem minden vállalkozást viszünk keresztül; ennek az okát megtalálhatja az újságokban. Az üledék állaga instabil, fennáll a veszély, hogy egy gázburkot fúrunk meg, néhány konstrukció nem alkalmazható az adott áramlási- és nyomásviszonyok között stb. Ám alapvetően elég gyorsan megtudjuk, mit lehet, és mit nem. Tina a berendezéseket teszteli a Marinteknél, mi pedig a szokásos mintákat gyűjtjük be, körbenézünk lent, és ha minden rendben, fúrunk.

Johanson hátradőlt a székében és keresztbe tette a lábait.

– Csakhogy most az egész megkukacosodott.

Hvistendahl kissé kényszeredetten mosolygott.

– Így is mondhatjuk.

– Ha egyáltalán játszanak valamilyen szerepet – tette hozzá Stone. – Mert szerintem nem.

– Ugyan honnan veszi?

– A férgek nem jelentenek újdonságot. Mindenhol megtalálhatók.

– De nem ilyenek.

– Miért? Mert belekóstolnak a hidrátba? – vérmes tekintettel pillantott Johansonra. – A kieli barátai viszont azt mondják, nincs mitől tartani, igaz?

– Nem pontosan így fejezték ki magukat. Azt mondták...

– Hogy a férgek nem tudják destabilizálni a jégréteget.

– Megfúrni megtudják.

– De nem tudják destabilizálni!

Skaugen a torkát köszörülte. Úgy hangzott, mint egy vulkánkitörés.

– Dr. Johansont azért hívtuk meg, mert kíváncsiak vagyunk a véleményére – mondta egy oldalpillantást vetve Stone-ra. – Nem azért, hogy a miénket meghallgassa.

Stone az ajkát rágcsálta és az asztallapra meredt.

– Ha jól értem Sigurt, akkor további eredmények vannak a birtokában – mondta Lund, és bizakodó jókedvvel tekintett körbe. Johanson bólintott.

– Tudok egy rövid összefoglalót adni.

– Mocskos dögök – dörmögte Stone.

– Meglehet. A Geomarnál további hat férget tettek a jégre, és mindannyian fejest ugrottak bele. Két továbbit olyan üledékre helyeztek, ahol nem volt jég, de gázbuborék volt alattuk. Nem fúrtak, de láthatóan izgatottabbak lettek.

– Mi van azokkal, amelyek a jégbe fúrták magukat?

– Megdöglöttek.

– És milyen mélyre jutottak?

– Egy kivétellel mind átverekedte magát a gázbuborékig. – Johanson Stone-ra nézett, aki viszont a szemöldöke alól vizslatta.

– Mindez csupán feltételezésekhez vezet a természetbeni viselkedésüket illetően. A kontinentális peremen a jégréteg vastagsága a gázbuborék fölött akár több száz méter is lehet. A szimulátorban éppen hogy kétméteres. Bohrmann úgy látja, hogy egyetlen féreg sem kerülhet négy méternél lejjebb, de ez az adott körülmények között nem igazolható.

– Miért döglenek meg a férgek egyáltalán? – kérdezte Hvistendahl.

– Oxigénre van szükségük, és az igencsak elfogy a szűk lyukban.

– De más férgek is befúrják magukat – vetette közbe Skaugen. Majd egy vigyorral hozzátette: – Láthatja, egy kicsit kiokosítottuk magunkat, hogy ne úgy üljünk itt, mint az idióták.

Johanson visszavigyorgott. Skaugen megfelelt ízlésének.

– Azok az üledékbe fúrják magukat – mondta. – És, mint tudjuk, az üledék laza. Elég oxigént tartalmaz, egyébként pedig egyetlen más fajtájuk sem fúr ilyen mélyre. A metán-hidrát olyan a számukra, mint a beton. Egyszer mindenképpen megfulladnak.

– Értem. Ismeretesek az ön számára további állatfajok, amelyek így viselkednek?

– Öngyilkosjelöltek?

– Valóban öngyilkosok lesznek?

Johanson vállat vont.

– Az öngyilkosság feltételez valamilyen szándékot, ezeknek a férgeknek nincs semmilyen szándékuk.

– Léteznek egyáltalán olyan állatok, amelyek öngyilkosságot követnek el?

– Persze, vannak – mondta Stone. – Az átkozott lemmingek például a tengerbe vetik magukat.

– Nem teszik – mondta Lund.

– Naná, hogy megteszik!

Lund ráfektette kezét az alsókarjára.

– Összehasonlítod az almát a körtével, Clifford. Hosszú ideig elfogadták, hogy a lemmingek kollektív öngyilkosságot követnek el, mert érdekesen hangzott. Majd megvizsgálták a dolgot másfelől, és kiderült, hogy az állatok egyszerűen agyalágyultak.

– Agyalágyultak? – Stone Johansonra nézett. – Dr. Johanson, ön tudóshoz méltó megállapításnak tartja, hogy az állatok agyalágyultak?

– Agyalágyultak – folytatta Lund rendületlenül. – Mint ahogyan az emberek agya is meglágyul, ha nagy számban vannak együtt. Az elöl haladó lemmingek valójában látják, hogy ott egy sziklaperem van, de hátulról akkora a nyomás, mint egy popkoncerten. Addig lökdösik egymást a tengerbe, míg az áradat meg nem nyugszik.

– Vannak állatok, amelyek feláldozzák magukat. Több mint valószínű, hogy ez altruizmus – mondta Hvistendahl.

– Az altruizmus idevág – válaszolta Johanson. – A méhek beletörődnek abba, hogy a szúrás után elpusztulnak, mert ezzel védelmezik a családjukat, illetve a királynőt.

– A férgek viselkedésében felfedezhető valamilyen szándék?

– Nem.

– Biológia óra – sóhajtott Stone. – Jó ég! Megpróbáltok ezekből a kukacokból holmi szörnyeket fabrikálni, hogy ne lehessen a tengerfenékre telepíteni a gyáregységet. Ez nevetséges!

– Még valami – mondta Johanson, anélkül, hogy figyelembe vette volna a projektvezetőt. – A Geomar nagyon szívesen elvégezne egy kutatást a terepen. Természetesen a Statoillal vállvetve.

– Érdekes. – Skaugen előrehajolt. – Küldenének valakit?

– Egy kutatóhajót. A Napot.

– Ez nagyon nemes szándék a részükről, de a kutatásait a Thorvaldsonon is elvégezheti.

– Mindenképpen terveztek egy expedíciót. Ezenkívül a Nap fejlettebb technológiával rendelkezik, mint a Thorvaldson. Nagy vonalakban arról van szó, hogy ellenőrizni szeretnének néhány mérési eredményt, amit a szimulátortól kaptak.

– Miféle méréseket?

– A megnövekedett metánkoncentrációról. A férgek tevékenységükkel metánt szabadítottak a vízbe. Ezenkívül ki akarnak markolni néhány mázsa hidrátot férgestül, hogy megvizsgálhassák nagyobb méretarányban.

Skaugen bólintott és összekulcsolta kezeit.

– Eddig csak a férgekről csevegtünk – mondta. – Látta az ominózus videófelvételt?

– Azt a valamit a tenger mélyén?

Skaugen halványan mosolygott.

– Az a valami? Nyíltan megmondom, hogy ez engem afféle horrorfilmre emlékeztet. Önnek mi a véleménye?

– Nem tudom, hogy a férgeket és azt a... valamit összefüggésbe kell-e hozni.

– Mit gondol, mi lehet az?

– Fogalmam sincs.

– Ön a biológus. Nincs valami válasza, ami kikívánkozik önből?

– Biolumineszcencia. Tina utómunkái erre engednek következtetni. Minden nagyobb ismert élőlény ezzel kizárható, beleértve az emlősöket is.

– Lund kisasszony említette azt a lehetőséget, hogy egy óriáskalmárral van dolgunk.

– Igen, már ezt is megvitattuk – mondta Johanson. – De nem valószínű. A test felülete és felépítése nem enged meg ilyen következtetést. Ezenkívül az Architheutisok egészen máshol honosak.

– Akkor mi lehet?

– Nem tudom.

Elcsendesedtek. Stone idegesen játszadozott egy tollal.

– Megkérdezhetem – vette fel Johanson a beszélgetés fonalát kissé gyanakvó hanglejtéssel –, milyen típusú gyáregységet szeretnének felépíteni?

Skaugen vetett egy pillantást Lundre. Ő vállat vont.

– Elmeséltem Sigurnek, hogy egy tenger alatti vállalkozásba fogtunk, és nem tudjuk, hogy véghezvihető-e.

– Tájékozott ebben a témában? – kérdezte Skaugen Johansonhoz fordulva.

– Tudok a SUBSIS-ról – mondta. – Egy ideje.

Hvistendahl felhúzta szemöldökét.

– Ez már elég. Még a végén szakember válik magából, Dr. Johanson. Ha még kétszer, háromszor összeülünk...

– A SUBSIS csak egy előfutár – bökte oda Stone. – Sokkal tovább jutottunk. Mélyebbre, és a biztonsági berendezések is kifogástalanok. – Az új rendszer az FMC Kongsbergtől származik, egy technológiai fejlesztő cégtől, amely mélytengeri megoldásokkal foglalkozik – magyarázta Skaugen. – A SUBSIS továbbfejlesztése. Az, hogy ilyet szeretnénk telepíteni, nem kérdéses. Amiben még bizonytalanok vagyunk, hogy a vezeték egy platformhoz vezessen, vagy a partra. Mindenesetre óriási magasságkülönbséget kell leküzdenünk.

– Nincsen harmadik megoldás? – kérdezte Johanson. – A gyáregység felett egy kitermelőhajó?

– Igen, de a gyár mindenképpen a tengerfenéken lesz – mondta Hvistendahl.

– Mint már említettem, a kockázatokat megközelítően ki tudjuk számolni – folytatta Skaugen – ha azok definiálva vannak. A férgekkel olyan faktorok is felmerültek, amelyeket nem ismerünk, és nem tudunk megmagyarázni. Lehet, hogy túlóvatoskodjuk, ha emiatt az ütemtervet felborítjuk; amint azt Clifford is kifejtette: csupán azért, mert egy új fajt nem tudunk besorolni, vagy mert valami átúszott a képernyő előtt. De amíg nincs bizonyosság, mindent meg kell tennünk, hogy legyen. Nem kell a döntést átvállalnia, Dr. Johanson, de mégis: mit tenne ön a mi helyzetünkben?

Johanson kellemetlenül érezte magát. Stone leplezetlen ellenségességgel méregette. Hvistendahl és Skaugen érdeklődőnek mutatkoztak. Ezt talán előbb meg kellett volna beszélnünk, gondolta.

De Lund erről említést sem tett. Lehet, hogy így szerette volna elérni, hogy a projekt egyelőre lakat alá kerüljön?

Vagy mégsem.

Johanson kezeit az asztalra fektette.

– Ha engem kérdeznek, akkor, részemről, felépíteném az állomást. Skaugen és Lund csodálkozva néztek rá. Hvistendahl a homlokát ráncolta, míg Stone győzedelmes arckifejezéssel dőlt hátra. Johanson kivárt egy kissé, majd hozzátette:

– Felépíteném, de csak ha a Geomar további vizsgálatokat végzett, és zöld fényt ad. A videón látott lényről úgysem tudunk meg többet. Abban sem vagyok biztos, hogy foglalkoznunk kell vele. A döntő tényező, hogy milyen kihatással lehetnek a tömegesen fellépő, metánt fogyasztó férgek a kontinentális perem stabilitására és az esetleges fúrásokra. Amíg ez nincs tisztázva, azt javaslom, fagyasszák be a projektet.

Stone összeszorította a száját. Lund mosolygott. Skaugen Hvistendahllal váltott egy pillantást. Majd belenézett Johanson szemébe, és bólintott.

– Köszönöm önnek, Dr. Johanson. Köszönöm, hogy nekünk szentelte az idejét.

Később, amikor a koffereit már berakta a terepjáróba, és egy utolsó kört tett a házban, csengettek az ajtónál.

Kinyitotta. Lund állt ott. Szemerkélt az eső, és a haja a fejére tapadt.

– Ez ügyes volt – mondta Tina.

– Tényleg az volt? – Johanson félreállt, hogy beengedje. A nő belépett, és kisimította ázott haját a homlokából.

– Skaugen már meghozta a döntését. Az áldásodra várt.

– Ki vagyok én, hogy a Statoil projektjeire adjam az áldásom?

– Már mondtam, hogy kitűnő hírnévnek örvendesz. De Skaugennél többről van szó. Neki kell felelnie, és mindenki, aki valamilyen kapcsolatban áll a konszernnel, elfogultnak számít. Olyat akart, akinek nincs érdekeltsége a játékban.

– Skaugen most jegelte a projektet?

– Addig, míg a Geomar nem mond igent.

– A mindenit!

– Különben kedvel téged.

– Én is őt.

– Igen, a Statoil örülhet, hogy ilyen emberek vannak a vezetők közt. – Az előszobában állt és a kezeit lógatta. Az amúgy örökmozgó, céltudatos nő most eléggé határozatlannak festett. Szemével a szobát fürkészte. – Hol vannak a csomagjaid?

– Miért?

– Nem a tóhoz akartál menni?

– Már a kocsiban. Szerencséd van, épp most készültem elindulni. – Ránézett. – Tudok még tenni valamit érted, vagy átadhatom magam a boldog egyedüllétnek? Indulok. Nincs több halogatás.

– Nem akartalak feltartani. El akartam mesélni, hogy Skaugen hogyan döntött, és...

– Ez kedves tőled.

– És megkérdezni téged, hogy érvényes-e még az ajánlatod.

– Melyik? – kérdezte, annak ellenére, hogy tudta, mire céloz.

– Azt ajánlottad, hogy veled mehetek.

Johanson a gardróbszekrénynek dőlt. Hirtelen egy egész hegynyi problémát látott magára zuhanni.

– Azt is megkérdeztem, hogy Kare mit szólna hozzá.

Tina határozottan rázta a fejét.

– Nincs szükségem senki engedélyére, ha arra gondolsz.

– Nem, nem erre gondoltam, csak nem akarok hozzájárulni félreértésekhez.

– Nem járulsz hozzá semmihez sem – mondta dacosan. – Ha el akarok menni a tóhoz, akkor az az én döntésem.

– Kitérsz előlem.

A nő hajából csöpögött a víz.

– Akkor meg miért ajánlottad fel egyáltalán? – kérdezte.

Igen, miért is?, kérdezte magában Johanson.

– Mert szívesen látnálak. Lehetőleg úgy, hogy ezzel semmiben ne tegyünk kárt.

Nem érezte magát Kare Sverdruppel szemben elkötelezettnek, de Tina hirtelen készsége egy kissé zavarbaejtő volt. Néhány héttel ezelőtt gondolkodás nélkül cselekedett volna. Elvétve egy-egy közös program, ebédmeghívás, mindezek részei voltak megfelelő öniróniával szemlélt, hosszúra húzódó játszadozásuknak, viszont a folytatás veszélye nélkül. Ez itt már nem csak játék volt.

Egyszerre eszébe jutott, mi zavarta eddig. Ugyanakkor megértette, mi foglalkoztathatta Lundöt az elmúlt napokban.

– Ha ti ketten összevesztetek – mondta –, abból hagyjál ki! Értesz? Gyere velem, de ne azért, hogy Karét így büntesd.

– Kicsit sokat költesz hozzá ehhez a történethez. – Lund megvonta a vállát. – Na, jó. Lehet, hogy igazad van. Hagyjuk.

– Igen.

– Jobb így. Egyszerűen kell egy kis idő, hogy gondolkodhassak.

– Tégy úgy!

Még mindig határozatlanul ácsorogtak az előszobában.

– Hát akkor – tette hozzá Johanson. Előrehajolt, egy puszit nyomott a nő arcára, és finoman kitessékelte az utcára. Bezárta maguk mögött az ajtót. Lassan alkonyodott, és még mindig esett. Az út nagy részét, úgy látszott, sötétben kell megtennie, de nem bánta. Majd hallgatja Sibelius Finnország-szimfóniáját. Sibelius és a sötétség. Jól összeillettek.

– Hétfőn jössz vissza? – kérdezte Lund, miközben a kocsihoz mentek. – Azt hiszem, már vasárnap délután.

– Telefonálsz?

– Biztosan. Mit tervezel?

– Dolgom éppen volna.

Még bele akarta keverni Kare Sverdrupöt, de meggondolta magát. Ebben a pillanatban Lund azt mondta:

– Kare elutazott hétvégére a szüleihez.

Johanson kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, ám még habozott.

– Nem kell mindig dolgoznod – mondta.

Elmosolyodott.

– Nem. Természetesen nem.

– Egyébként... nem is tudnál velem jönni, hisz nincs nálad semmi egy egész hétvégéhez.

– Miért, mi minden kellene?

– Jó bakancsok mindenekelőtt, és valami meleg ruha.

Lund végignézett magán. Vastag talpú csizmát viselt.

– Mi kell még?

– Hát, mint mondtam, egy pulóver – Johanson végigsimított a szakállán. – Akad ugyan ez-az a házban.

– Hm. Mert hát, sohasem lehet tudni.

– Jól mondod. Sohasem lehet tudni.

Ránézett, nevetnie kellett. – Oké, Miss Bonyolult. Utolsó esély indulás előtt.

– Én bonyolult? – Lund kinyitotta az ajtót, és vigyorgott.

– Ezt majd megbeszéljük útközben.

Mire felkaptattak a földúton a kunyhóhoz, már besötétedett. Előttük volt a tó, ahol a felhők nem takarták, a felszíne a csillagokat tükrözte; mint egy lenti, erdővel szegélyezett égbolt. Trondheimben még bizonyára esett.

Johanson bevitte a csomagokat a házba, és kilépett Lund mellé a verandára. A deszkák halkan nyikorogtak. Minden alkalommal, újra meg újra lenyűgözte a csend, amely attól vált nyilvánvalóvá, hogy tele volt zajokkal: zörgés, ciripelés, halk ropogás, egy madár távoli kiáltása, mozgások az erdőben, meghatározhatatlan forrásból. Rövid verandalépcső vezetett egy füves réthez, mely enyhe lejtéssel a tóig tartott. Onnan egy viharvert stégben folytatódott, a végébe halászcsónak volt kikötve.

– És itt minden csak a te kedvedért van? – kérdezte Tina.

– Legtöbbször.

Hallgattak egy darabig.

– Akkor elég jól kijössz magaddal, gondolom.

Johanson halkan nevetett.

– Miért gondolod?

– Ha itt kint nincs senki más, csak te... akkor a saját magad társasága elég kellemes lehet neked.

– Ó, igen! Itt kint azt csinálok, amit akarok. Kedvelem magam, utálom magam...

Tina odafordult hozzá.

– Az is előfordulhat? Hogy utálod magad?

– Ritkán. És ha igen, akkor utálom magam miatta. Gyere be! Összeütök egy rizottót.

Bementek.

Johanson apróra vágta a hagymát, megpárolta olívaolajon, hozzáadta az eredeti velencei rizst, a Riso di Carnarolit. A szemeket addig forgatta, amíg szép színt nem kaptak, majd forró tyúkhúsleves-alaplét öntött hozzá, és tovább kevergette, hogy le ne égjen. Közben gombát pirított vajon, hagyta felforrni, majd kis lángon tovább rotyogtatta.

Lund megbabonázva figyelte. Johanson tudta róla, hogy nem tud főzni. Nincs elég türelme hozzá. Felbontott egy palack vörösbort, dekantálta, és töltött két pohárba. A szokásos procedúra. Mindig bejött. Először enni, majd inni, beszélgetni és közelebb húzódni. Azután következett, aminek következnie kellett, valahányszor csak egy idősödő bohém férfi egy fiatal nővel kettesben maradt egy romantikus helyen. Átkozott automatizmus!

Mi az ördögért akart ő is idejönni?

Mit nem adott volna érte, ha ma este a dolgok maguktól tették volna, amit tenniük kellett. Lund a konyhaszéken ült az ő egyik pulóverében, és olyan nyugodt volt, mint már rég nem. Arcvonásai valamilyen sosem látott puhaságot öltöttek magukra. Johanson zavarban volt. Sokszor próbálta bemagyarázni magának, hogy valójában nem az ő zsánere ez a nő. Túl kapkodó, túl északi, a sima szőke hajával és a szemöldökével. Most be kellett vallania magának, hogy semmi sem igaz ebből.

Egy szép, nyugodt hétvégét tölthettél volna el, gondolta magában, de te feltétlenül a komplikált változatot akartad, idióta.

A konyhában költötték el a vacsorát. Lund minden pohárnál jobban felengedett. Tréfálkoztak, és egy újabb palackot bontottak ki. Éjfélkor Johanson ezt mondta:

– Nincs túl hideg kint. Van kedved egy csónaktúrához?

Tina megtámasztotta az állát és vigyorgott.

– Úszunk is?

– A helyedben én kihagynám. Talán egy-két hónap múlva, akkor sokkal melegebb van. Becsónakázunk a tó közepére, viszünk magunkkal bort és...

Itt szünetet tartott.

– És?

– Bámuljuk a csillagokat.

Pillantásaik egymásba gabalyodtak. Az asztal két végén ültek, egymást nézték. Johanson érezte, amint belső ellenállása lassan összeomlik. Olyan dolgokat mondott, amiket nem szeretett volna, és látta magát, miközben kezeli a karokat és emelőket, hogy a gépezet beinduljon. Várakozást keltett, megerősítette magát és Lundöt abban, hogy tegyék, amit egy ilyen elhagyott tó mellett tenniük kell. Szerette volna őt Trondheimben tudni, ugyanakkor a karjaiban is. Közelebb húzódott, hogy szinte már érezte a nő leheletét az arcán, elátkozta a dolgok állását, de egyszersmind sürgette is volna az eseményeket.

– Jó. Akkor indulás!

Odakint szélcsend volt. Végigballagtak a stégen, és beugrottak a csónakba. Megbillent, így Johanson elkapta Tina karját. Félhangosan felnevetett. Mint a filmekben, villant át az agyán. Mint egy giccsfilmben Meg Ryannel. Egy kis botlással kerülünk közelebb egymáshoz.

Te jó ég!

Egy kis facsónak volt, amit az előző tulajdonos a házzal együtt adott. Az orra be volt deszkázva, hogy tárolóhelyként szolgáljon. Lund törökülésben odatelepedett, miközben Johanson beindította a motort. A zaj nem zavarta a békéjüket, sőt, harmonikusan beleolvadt az éjszakai erdő hangjaiba. Folyamatos zakatolás és mély zümmögés; akárcsak egy óriási poszméh.

A rövid utazás alatt egyetlen szó sem hangzott el. Végül Johanson levette a gázt, és kikapcsolta a motort. Jókora távolságra kerültek a háztól. Felkapcsolva hagyta a lámpát a verandán, és most mint fodros csík tükröződött vissza a part menti vízben. Itt-ott csobbanás hallatszott, amikor valamilyen hal a felszínre tört rovarokért. Johanson átegyensúlyozott Lundhöz, jobbjában a fél palack borral. A csónak lágyan hintázott.

– Ha hátradőlsz – mondta –, akkor az egész világegyetem a tiéd. Minden, ami benne van. Próbáld ki!

Tina ránézett. A sötétben csillogtak a szemei.

– Láttál már itt hullócsillagot?

– Igen. Többször is.

– És? Kívántál valamit?

– Ehhez hiányzik belőlem a kellő romantika – leült mellé a deszkára –, csak élveztem.

Lund vihogott.

– Te semmiben sem hiszel, igaz?

– És te?

– Én vagyok az utolsó, aki hisz ilyesmiben.

– Tudom. Neked virággal és csillagokkal nem lehet a kedvedre tenni. Karénak nincs könnyű dolga. A legromantikusabb, amit ajándékozhat neked, valószínűleg a tenger alatti konstrukciók stabilitáselemzése.

Lund továbbra is bámulta őt. Fejét lassan felemelte és hátradőlt. A pulóvere felcsúszott, láthatóvá téve a köldökét.

– Tényleg így gondolod?

Johanson a könyökére támaszkodott, és csodálta a nőt.

– Nem. Nem igazán.

– Azt hiszed, nem vagyok romantikus alkat?

– Azt hiszem, még nem gondolkodtál el azon, hogyan működik a romantika.

Ismét egymáson felejtették a tekintetüket.

Hosszan.

Túl hosszan.

Ujjait a nő hajában találta, amint lassan keresztülsimítanak a tincsei között. Tina felpillantott rá.

Johanson addig hajolt, míg csak egy leheletnyi távolság választotta el Tina forró szájától. Egyik karjával átölelte a nyakát. Szemei csukva maradtak.

Csókolni! Most!

Ezer zaj és gondolat villant át az agyán, majd örvénnyé sűrűsödtek és kikezdték az összpontosítását. Még mindig ugyanabban a merev pozitúrában voltak, mintha valakinek jelet kellene adnia, írásos jóváhagyást. Egy önnek, és egy önnek. Most megcsókolhatja a menyasszonyt, most lehet szenvedélyes, igazán szenvedélyes. Nem rossz, nem rossz, de most higgyen is benne!

Legyen már végre szenvedélyes, ember!

Mi a baj?, kérdezte magától Johanson. Mi nincsen rendben?

Érezte Lund testének melegét, magába szippantotta az illatát, finom, csodálatos és csalogató volt.

Mégis úgy érezte, mintha rossz háznál kopogtatna. Nem neki szánták a meghívást.

– Nem működik – mondta Lund ugyanabban a pillanatban.

Egy lélegzetvételnyi ideig a kapituláció és a dacos kitartás választóvonalán úgy érezte magát, mintha a jéghideg vízbe esett volna. Majd elmúlt a röpke fájdalom. Valami kihunyt. Az izzó parázs maradéka elillant a tiszta levegőben, és hihetetlen megkönnyebbülésnek adta át a helyét.

– Igazad van – mondta.

Szétváltak, lassan, nehezen, mintha a testük még nem fogta volna fel, amit a fej már elhatározott. Johanson látta Tina szemében a kérdést, amely valószínűleg a sajátjában is ott volt: mit rontottunk el? Esetleg örökre?

– Minden rendben?

Lund nem válaszolt. Leült elé, nekitámaszkodott a csónak oldalának. Feltűnt neki, hogy még mindig a bort szorongatja, átnyújtotta Tinának.

– A barátságunk – mondta Johanson – nyilván erősebb a szerelemnél.

Tudta, hogy ez laposnak és patetikusnak hangzik, de nem tévesztett célt vele. Tina vihogni kezdett. Először idegesen, majd egyre megkönnyebbültebben. A palack után nyúlt, hosszasan kortyolt belőle, és hangosan felnevetett. A szája elé tartotta kezét, mintha ezt a hangos, alkalomhoz nem illő kacagást el szeretné fojtani, de továbbra is bugyogott az ujjai közül. Johanson nem tehetett mást, vele együtt nevetett.

– Huh! – hagyta el Tina ajkát.

Mindketten csendben maradtak.

– Neheztelsz rám? – kérdezte Lund halkan.

– Nem. És te?

– Én... nem, nem vagyok mérges rád. Egyáltalán nem. Csak.... – habozott egy pillanatig – minden olyan zavaros. A Thorvaldsonon, emlékszel, este a kabinodban. Még egy perc, és megtörtént volna, de ma este...

Kivette a kezéből az üveget, és nagyot kortyolt belőle.

– Nem – mondta Johanson. – Legyünk őszinték, ugyanígy végződött volna, mint az imént.

– Min múlott?

Lund maga alá húzta lábait.

– Kare?

– Ki más?

Maga elé bámult, elég hosszasan, miközben Johanson az üveget emelgette; nem az ő dolga volt Tina érzéseit tisztázni.

– Azt hittem, el tudok előle menekülni, Sigur.

Szünet. Ha válaszra vár, gondolta magában, akkor sokáig várhat. Majd csak felfogja magától is.

– Mi ketten többször is eljutottunk már majdnem idáig – mondta hosszú idő múlva. – Egyikünk sem akarta elkötelezni magát, ami önmagában ideális feltétel. De a lehetőségeket sohasem használtuk ki, soha nem volt olyan érzésem, hogy most meg kell történnie, én... én sosem voltam szerelmes beléd. Nem is akartam soha. De az elképzelésnek, hogy egyszer megtörténik, megvolt a maga varázsa. Mindenki éli tovább a kis életét, felelősség és megkötés nélkül. Meg voltam róla győződve, hogy meg fog történni, úgy találtam, hogy már éppen ideje. Erre hirtelen feltűnik Kare, és azt gondoltam: te jó Isten, ez már elkötelezettség! Mindent vagy semmit. A szerelem elkötelezetté tesz, és ez itt...

– Ez a szerelem.

– Azt gondoltam, hogy inkább valami más. Mint a nátha. Nem tudtam a munkámra koncentrálni, gondolataimban mindig máshol jártam. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, és ez nem fér bele az életembe, ez nem én vagyok.

– Aztán azt gondoltad magadban, mielőtt elvesztenéd a kontrollt, beváltod az egyik lehetőséget.

– Végül mégiscsak neheztelsz rám.

– Nem igaz. Megértelek. Én sem voltam soha szerelmes beléd – gondolkodott. – Kívánni kívántalak. Főleg, amióta Kare is bekerült a képbe, de én öreg vadász vagyok, és azt hiszem, piszkálta az önérzetemet, hogy valakinek az én zsákmányomra fáj a foga. – Halkan felnevetett. – Láttad azt a csodálatos filmet Cher és Nicholas Cage főszereplésével? Abban valaki megkérdezi, hogy a férfiak miért akarnak lefeküdni a nőkkel. A válasz rá: mert félnek a haláltól. Hm! Hogy jutott ez most eszembe?

– Mert a félelem mindenhol ott van. Az egyedüllét félelme, félelem attól, hogy nem kérdeznek meg, de még félelmetesebb, hogy választhatsz, és rossz döntést hozol. Úgyhogy belegabalyodsz, és nincs menekvés többé. Kettőnk között létrejöhetne kapcsolat, Karéval... veled nem lenne több, csak egy viszony. Nem kellett sok idő, hogy ezt felismerjem. Mindenáron akarsz valakit, akit jóformán nem is ismersz, de csak akkor kaphatod meg, ha az életét is megvásárolod vele együtt. Aztán ettől hirtelen gyanakvóvá leszel.

– Igen, és a végén kiderül, hogy hibás volt a döntés.

– Voltál már valaha valakivel együtt? – kérdezte Johanson. – Úgy igazán együtt.

– Egyszer – válaszolta. – Jó régen volt.

– A legelső?

– Hm.

– Mi történt?

– Nem egy eredeti történet. Tényleg. Szívesen beszámolnék valami jó kis sztoriról, de tény, hogy egyszer vége szakadt, és én pityeregtem, mint egy gyerek.

– És azután?

– Azután én voltam az, aki befejezte a kapcsolatokat.

– A bosszú angyala.

– Ugyan már! Egyszerűen idegesítettek a srácok. Túl lassú felfogásúak, és túl szeretetreméltóak voltak. Néha egyszerűen csak elfutottam, hogy biztonságba kerüljek, mielőtt... Te is tudod, milyen gyors vagyok.

– Ne építsünk szép kis házikót, mert jöhet egy vihar, és esetleg mindent lerombol.

Lund elhúzta a szája szélét.

– Ez nekem túl elégikus.

– Meglehet. De legalább illik rád.

– Illeni illik. De van másik lehetőség is. Felépíted a házikót, és mielőtt lerombolhatná valaki, lerombolod saját magad.

– Kare a ház.

– Igen. Kare a ház.

Valahol egy tücsök kezdett ciripelni. Messziről egy másik válaszolt rá.

– Majdnem sikerült – mondta Johanson. – Ha ma lefeküdtünk volna egymással, akkor minden okod meglett volna arra, hogy kiadd Kare útját.

Tina nem válaszolt.

– Azt hiszed, hogy ennyire becsaphatod magad?

– Azt mondogattam volna magamnak, hogy inkább megfelel az életstílusomnak a veled való viszony, mint egy kapcsolat, ami egy idő után megbénít. Ha veled ágyba bújok, mindezt csak megerősítette volna.

– Tehát ki akartad szeretkezni a megerősítést?

– Nem! – Nézett rá dühösen. – Rád voltam izgulva, ha hiszed, ha nem.

– Rendben, elhiszem.

– Nem a menekülést segítetted volna elő, ha erre gondolsz. Téged nem csak azért...

– Oké, oké! – Johanson felemelte kezeit. – Szerelmes vagy, tudom.

– Igen – mondta durcásan.

– Ne ilyen kedvtelenül! Mondd még egyszer!

– Igen. Igeen!

– Mindjárt jobb – vigyorgott. – És most, hogy kívül-belül megvizsgáltunk, milyen beszari nyúl vagy, a palack maradékát ürítsük Karéra. Kényszerű mosoly mellett jött a válasz.

– Nem tudom.

– Még mindig bizonytalan vagy? – Néha jobban, néha kevésbé... össze vagyok zavarodva.

Johanson egyik kezéből a másikba csúsztatta az üveget, végül azt mondta:

– Én is ledöntöttem már egy házat, Tina. Sok évvel ezelőtt. A lakók még benne voltak. Sérüléseket szenvedtek, aztán túltették magukat rajta. Egyikük legalábbis biztosan. A mai napig nem tudom, hogy helyes volt-e.

– És ki volt a másik? – kérdezte Lund.

– A feleségem.

Lund meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nős voltál?

– Igen.

– Erről még sohasem meséltél.

– Jó néhány dolgot nem meséltem még el. Mulatságosnak tartom nem elmesélni az ügyeimet.

– Mi történt?

– Ami szokott – vont vállat. – Elváltunk.

– Miért?

– Ez a bökkenő. Nem volt semmilyen különös ok. Semmi dráma, repülő tányérok se. Csak az érzés, hogy szűkös a világ. Igazából a félelem, hogy... lekötöm magam. Egy családot láttam közeledni, gyerekeket és egy csaholó kutyát a kertben. Láttam magam, amint átveszem a felelősséget, és a gyerek, a kutya, a felelősség lépésről lépésre emésztették el a szerelmet. Akkor nagyon okos döntésnek tűnt.

– És ma?

– Ma azt gondolom, hogy az egyetlen hiba, amit egész életemben elkövettem. – Révetegen bámult a víztükörre, de gyorsan összekapta magát, és az üveghez nyúlt. – Erre igyunk: Cheerio! Bármit is akarsz tenni, tedd meg!

– Nem tudom, mit tegyek – suttogta Tina.

– Ne hagyd, hogy felülkerekedjen a félelmed! Igazad van, te gyors vagy. Légy gyorsabb, mint a félelem. – Johanson ránézett. – Én nem voltam ilyen gyors. Az egyedül helyes döntés az, amit félelem nélkül hozol.

Lund mosolygott, és az üveg után nyúlt.

Johanson nem kis csodálkozására az egész hétvégét együtt töltötték a tónál. A sikertelen románc estéjén még azt hitte, hogy Tina már másnap vissza akar menni Trondheimbe, de nem így lett. Valami végre letisztult kettejük között. Az örökös flörtölés okát szüntették meg. Együtt sétáltak, beszélgettek és nevettek. A világot egyetemestől, fúrótornyostól és kukacostól száműzték az agyukból, és Johanson élete legjobb bolognai spagettijét készítette el.

Az egyik legszebb hétvége volt, amire emlékezett.

Vasárnap tértek vissza. Johanson kitette Lundöt a háza előtt. A város oltalmában adtak egymásnak egy csókot, sietve és barátságosan. Néhány szívdobbanásnyi időre, amikor Johanson hazaért kirkegatai házába, megérezte, amit már évek óta nem, a különbséget magány és egyedüllét között. Érzését az előszobában hagyta. Egészen odáig jöhettek a kétségek és a kételyek, tovább nem.

Kofferját behurcolta a hálószobába. Itt is állt egy televízió, mint a nappaliban. Johanson bekapcsolta, és addig váltogatta a csatornákat, míg megakadt a szeme egy koncertfelvételen a Royal Albert Hallból. Kin Te Kanawa áriákat énekelt a Traviátából. Lassan kipakolt, halkan dúdolt és erősen gondolkodott a lefekvés előtti kötelező italáról.

Kis idő után megszűnt a zene.

Egy ing hajtogatásának szépségébe feledkezve észre sem vette, hogy helyette híreket sugároznak.

Chiléből tudósítottak, a híradás arról szólt, hogy vajon egy norvég család eltűnése összefüggésben áll-e a hasonló esetekkel, amelyek ezzel egy időben történtek Peru és Argentína partjainál. A hírt még nem erősítették meg. Az elmúlt hetekben több halászcsónak tűnt el, vagy találtak rájuk később üresen. Eddig nem bukkantak az utasok nyomára. Az öttagú család szép időben és nyugodt tengeren futott ki egy halászhajóval.

Az egyik ingujjat behajtjuk, a másikat... Mi volt ez a tévében?

Costa Ricából hatalmas medúzainvázióról kaptunk hírt. Ezerszám bukkannak föl a portugál gálya nemzetségbe tartozó medúzák, többek között a partközelben is. Az érintésüktől eddig tizennégy ember vesztette életét, sok a sebesült, köztük két angol és egy német állampolgár. A Costa Rica-i Turisztikai Hivatal válságértekezletet tart, de visszautasította a híresztelést, miszerint a strandokat lezárják a turisták elől. Pillanatnyilag nincsenek közvetlen veszélynek kitéve a fürdőzők.

Johanson mozdulatlanul állt az ingujjal a kezében.

– Ezek a seggfejek – mormogta. – Tizennégy halott, már régen le kellett volna zárni mindent.

Az ausztrál partok közelében is medúzarajok okoztak nyugtalanságot. Ez esetben tengeri darazsakról volt szó, melyek szintén erősen mérgezőek. A helyi hatóságok óva intik a lakosságot a fürdőzéstől. A legutóbbi száz évben hetven ember halt bele tengeri darázzsal való találkozás következményeibe. Ez több, mint ahányan cápatámadástól vesztették életüket. Súlyos, halálos kimenetelű szerencsétlenségek történtek Nyugat-Kanada partjainál is. Két, turistákat szállító hajó elsüllyedésének okát még vizsgálják. Valószínűleg navigációs hiba miatt ütköztek össze.

Johanson megfordult. A bemondó már egy újabb papírlapot tett maga elé, és üres mosollyal nézett fel.

Most a nap további híreinek rövid áttekintése következik. Portugál gályák, villant át Johanson agyán.

Visszaemlékezett egy nőre Bali szigetén, aki nyögve feküdt a homokban, görcstől összerándult testtel. A sekély vízből bottal piszkált ki valamit. Valami furcsa szépségű, éteri, sodródó vitorlát. Ő maga nem ért hozzá. Óvatosságból távol tartotta magát tőle. Párszor ide-oda forgatta a homokban, mígnem a „panír” miatt elvesztette szépségét; ekkor követte el azt a banális hibát...

A portugál gálya a kockamedúzákhoz tartozik, ahhoz az osztályhoz, amely még mindig rejtély a tudósok számára. Pontosabban a portugál gálya nem is klasszikus medúza, hanem egysejtű állatok kolóniája. Többszázezer kicsinyke polip, különböző feladatokkal. Kék, illetve lila nyálkavitorlájuk, amely gázzal töltődve a vízszín fölé emeli őket, és lehetővé teszi számukra, hogy úgy vitorlázzanak, akár egy jacht, nem látható, de azonnal megérezhető, amint közelebb kerülünk hozzá.

A gályák tapogatókból és karokból álló függönyt vonszolnak maguk után, telis-tele csalánsejtekkel, akár ötven méter hosszan. A csalánsejtek felépítése és működése az evolúció mesterműve. Roppant hatásos fegyver. Minden sejt magában foglal egy tokot, amelyben egy cső van feltekeredve, és ez egy befelé forduló kis szigonyban végződik. A legenyhébb érintés is beindítja a lélegzetelállítóan precíz működést. Abban a pillanatban, amint a tapogató észleli az érintést, a kicsiny cső kilő, olyan nyomással, mintha hetven autógumi durranna szét egyszerre. Ezernyi szigony lyukasztja át az áldozat bőrét, és mint az injekciós tűk fecskendezik bele a mérget, egy különböző proteinekből álló keveréket, mely az idegrendszert és a vérsejteket egyszerre támadja meg. A következmény az izmok azonnali kontrakciója, fájdalom, mintha tüzes vassal égetnék az ember húsát, sokkállapot, végül leáll a légzés és a szívverés. Ha szerencsés esetben a partközelben történik a találkozás, esetleg megmenthető az áldozat, túlélheti a kalandot. A búvároknak és a mélyvízben úszóknak azonban esélyük sincs a menekülésre.

Balin azzal a nővel nem történt más, mindössze a lábujjával megérintette a botot, melyen a csalánméreg megragadt. Ez a kicsiny koncentráció elegendő volt ahhoz, hogy felejthetetlen emlékei maradjanak. Ennek ellenére a portugál gálya ártalmatlan teremtmény a Chironex fleckeri kockamedúzához, az ausztrál tengeri darázshoz viszonyítva.

A természet az evolúció folyamán csodálatos eredményeket ért el a méregkeverésben. A tengeri darázs esetében mesterműről van szó. Egyetlen állat mérge elegendő kétszázötven ember elpusztítására. A kifejezetten hatásos idegblokkoló azonnali eszméletvesztést okoz. A legtöbb áldozat egyszerre szívleállástól és fulladástól veszti életét, néhány perc vagy akár másodpercek alatt.

Ezek suhantak át Johanson agyán, miközben a képernyőt bámulta.

Hülyére veszik az embereket. Sérültek és tizennégy halálos áldozat néhány héten belül, mindez egyetlen medúzafajtól? És... mit takarhatott a másik hír a hajók eltűnéséről?

Portugál gályák Dél-Amerika partjainál. Tengeri darazsak Ausztráliában. Sörtésféreg-invázió Norvégiánál.

Mindennek jelentősége van, gondolta magában. A medúzák bárhol a világon gyakran tűnnek fel rajokban. Nincs nyári idény medúzainvázió nélkül. A kukacok más lapra tartoznak.

Elpakolta az utolsó ruhadarabjait is a szekrénybe, kikapcsolta a tévét, és a nappaliba ment, hogy egy CD-t tegyen fel, vagy olvasson.

Végül azonban sem zenét nem hallgatott, sem könyvet nem vett elő. Egy ideig fel-alá járkált, majd odalépett az ablakhoz, és a kivilágított utcát figyelte.

Olyan békés volt minden a tónál.

Olyan békés a Kirkegatában.

Ha túl békés minden, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Ugyan már, gondolta Johanson, mi köze a Kirkegatának mindehhez?

Töltött magának egy grappát, és igyekezett elhessegetni gondolatait. Eszébe jutott valaki, akit felhívhatna.

Knut Olsen. Mint Johanson, ő is biológusként dolgozott az NTNU-ban. Emlékezett rá, hogy sokat tud a medúzákról, korallokról és tengeri uborkákról. Ezenkívül megkérdezheti, hogy mi történt az eltűnt hajókkal.

Olsen a harmadik csengetésre jelentkezett.

– Aludtál már? – kérdezte Johanson.

– A gyerekek ébren tartanak – mondta Olsen. – Marie-nak születésnapja van, ötéves lett. Milyen volt a tónál?

Olsen jókedvű, igazi családos ember, aki olyan korrekt polgári életet élt, hogy Johanson rendesen beleborzongott. A munkahelyen kívül sosem volt közös programjuk. Ettől még rendes fickó, és van humora. Kellett, hogy ilyen legyen öt gyermek és az állandó jelleggel náluk vendégeskedő rokonság mellett.

– Egyszer eljöhetnél velem – javasolta neki Johanson. Tréfálkozott, ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy robbantsa fel az autóját, vagy adjon el kettőt a gyermekei közül.

– Persze – mondta Olsen. – Valamikor szívesen.

– Láttad a híreket?

A vonal másik végén rövid hallgatás.

– A medúzákra gondolsz?

– Bingó! Gondoltam, hogy foglalkoztat. Szerinted mi történik?

– Mi történne? Az invázió gyakori jelenség. Békák, sáskák, medúzák...

– Én speciel a portugál gályákra és a tengeri darazsakra gondolok.

– Tényleg szokatlan.

– Biztos vagy benne?

– Szokatlan, hogy a világ két legmérgezőbb fajtájával esik meg. Amit a hírekben mondtak, az még különösebb.

– Hetven halott száz év alatt – vágott közbe Johanson.

– Badarság! – Olsen lekicsinylően fújt egyet.

– Kevesebb?

– Több! Sokkal több, kilencven körül, ha a Bengáli-öblöt és a Fülöp-szigeteket is számoljuk, plusz add hozzá, amiről nem tudunk. Ausztráliának már régóta problémái vannak a kocsonyás állatkákkal, főleg a tengeri darazsakkal. Rockhamptontól északra rakják le petéiket, a folyó torkolatánál. Majdnem mindegyik baleset sekély vízben történik. Három percen belül halott vagy.

– Az évszak megfelelő?

– Ausztrália esetében igen. Októbertől májusig. Európában akkor lesznek idegesítően sokan, amikor olyan forróság van, hogy belehalsz. Tavaly Menorcán nyaraltunk, és a gyerekek majd' megbolondultak a tonnaszámra szanaszét heverő Velelláktól.

– Mi hevert szanaszét?

– Velella velella. Vitorlás medúza. Nagyon csinos, violaszínű kis állatkák, ha nem éppen a napon büdösödnek. Az egész strand lila volt tőlük. Aztán belapátolták őket több száz zsákba, de a tengerből még több jött. Medúzarajongó vagyok, de még nálam is betelt a pohár. Európában mindenesetre augusztusban vagy szeptemberben jön el az idejük, de Ausztráliában természetesen pont fordítva. Ami ott történik... az valóban különös.

– Pontosan mi különös?

– A tengeri darazsak főleg partközelben fordulnak elő, sekély vízben. A parttól messzebb már nem találni belőlük. Főleg nem a távoli Great Barrier Reefnél, de most azt hallottam, hogy már ott is vannak. A Velelláknál fordított a helyzet. Normálisan a mély tengerben van a helyük. A mai napig nem tudjuk, hogy mi hajtja őket minden évtizedben egyszer-egyszer a strandokra. Egyébként is nagyon keveset tudunk róluk.

– A strandokat nem védik hálóval?

Olsen hangosan felnevetett.

– Igen, sokat remélnek tőle, de általában mit sem segít. A medúzák fennakadnak a hálón, de a tapogatóik leszakadnak és besodródnak. Ilyenkor még csak nem is látni a veszélyt. – Szünetet tartott. – Miért vagy ennyire beindulva, hogy mindent tudni akarsz? Magad is elég sokat tudsz róluk.

– Igen, de te még többet. Engem az érdekel, hogy valóban rendellenességgel van-e dolgunk.

– Erre mérget vehetsz – morogta Olsen. – Nézd, a felbukkanásuk a vízhőmérséklet és a planktonok fejlődésének függvénye. Tudod, hogy a plankton annál inkább burjánzik, minél melegebb van, a medúzák pedig planktonnal táplálkoznak; egyszerű, mint az egyszer egy. Ezért vannak ilyen szép számban nyáron, és néhány héten belül eltűnnek. Ez a dolgok rendje. Várj csak egy pillanatot!

A háttérben iszonyú ordítozás volt hallható. Johanson azt kérdezte magában, hogy mikor bújhatnak vajon ágyba a gyerekek, és egyáltalán ágyba bújnak-e. Bármikor telefonált Olsennek, mindig állt a bál és zűrzavar volt.

Olsen kiabált valamit a veszekedés befejezéséről és a testvéri szeretetről, amitől egy ideig még nagyobb lett a visongás, majd ismét jelentkezett a telefonban.

– Bocsánat. Az ajándékok miatt veszekednek. Tehát, ha a véleményemre vagy kíváncsi, akkor a medúzainvázió a tenger agyontrágyázása miatt alakul ki. Mi vagyunk a hibásak. A szerves szemét idézi elő a plankton szaporodását, és így tovább. Ha a szelek elkezdenek nyugat, északnyugat felé fújni, akkor itt lesznek az ajtónk előtt.

– Igen, de ezek a normálisnak számító inváziók. Mi most...

– Várj! Azt akartad tudni, hogy anomáliával állunk-e szemben? A válaszom: igen! Méghozzá olyannal, amit nem annak tudunk be. Van növényed otthon?

– Mi? Ja, igen.

– Jukkapálma?

– Az is, kettő.

– Anomáliák. Érted? A jukkapálmát behurcolták, és találd ki, ki volt az! Johanson unott képet vágott.

– Remélem, nem fogsz jukkapálma-invázióról beszélni. Az én pálmáim rendes, békés élőlények.

– Nem erre gondoltam. Azt mondom, hogy egyszerűen már képtelenek vagyunk megítélni, mi a természetes, és mi nem az. 2000-ben a Mexikói-öbölben voltam a medúzainváziót vizsgálni. Óriási mennyiségű kocsonyás cucc veszélyeztette az ottani halállományt. Behatoltak a halak ívási területére Louisianában, Mississippiben és Alabamában. Megették a hallárvákat és a planktonokat is. A legnagyobb kárt egy olyan faj okozta, amelynek ott semmi keresnivalója: egy ausztrál medúza a Csendes-óceánból. Behurcolták.

– Inváziós biológia.

– Pontosan. Felborították a táplálkozási láncot, és befolyásolták a halászatot. Igazi katasztrófa. Néhány évvel korábban a Fekete-tengernél az ökológiai összeomlás szélén álltak, mert a nyolcvanas években egy kereskedelmi hajó a ballasztvizében bordásmedúzákat hurcolt be. Azok sem voltak odavalók, rövidesen az egész tengert elfertőzték. Onnantól nyolcezer medúza volt négyzetméterenként; tudod, hogy mit jelent ez?

Olsen egyre hevesebben beszélt.

– Most térjünk vissza a portugál gályákhoz. Argentína előtt bukkantak fel, ami nem az ő területük. Közép-Amerika igen, még Peru is, talán Chile, de még délebbre? Tizennégy halott egy csapásra! Ez mintha támadást sugallna. Mintha meglepték volna az embereket. Ráadásul még a tengeri darazsak is, ilyen messze a parttól. Mit csinálhatnak ott? Mintha odavarázsolta volna őket valaki.

– Ami engem illet – mondta Johanson – furcsállom, hogy pont a két legmérgezőbb fajjal esik meg.

– Ez valóban érdekes – mondta Olsen. – De csak várj, nem Amerikában vagyunk, úgyhogy ne alkoss holmi összeesküvés-elméletet! Van egy további magyarázat is arra, hogy miért szaporodtak meg az inváziók. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy az El Nińo a hibás, mások azt mondják, a globális felmelegedés. Malibun akkora az invázió, mint évtizedek óta soha, Tel Avivnál óriások tűntek fel. Felmelegedés, behurcolás, mind egyszerre hatnak.

Johanson már nem is figyelt. Olsen mondott valamit, ami nem akart kimenni a fejéből.

Mintha odavarázsolta volna Őket valaki.

És a férgek?

Mintha odavarázsolta volna Őket valaki.

– ...a párzáshoz a sekély vizeket keresik fel – mondta Olsen. – Még valami: ha szokatlanul nagyszámú előfordulásról beszélnek, akkor nem ezrekre gondolnak, hanem több millióra. Ezek semmit sem tartanak az ellenőrzésük alatt. Biztosan nem tizennégyen haltak meg, hanem jóval többen, ezt garantálom.

– Hm.

– Figyelsz egyáltalán?

– Természetesen! Sőt, azt gondolom, hogy most te alkotsz összeesküvés-elméletet.

Olsen nevetett.

– Ugyan már! Mégis anomáliákkal van dolgunk. Felszínesen úgy tűnhet, mintha ciklikusan visszatérő jelenséget figyelnénk meg, de én mást gondolok.

– Ezt a hasadra ütve mondod?

– A hasam annyit tud, hogy marhasültet ettem. Másra most nem képes. Nem, ezt a fejem mondatja velem.

– Jól van. Köszönöm. Csak a véleményedre voltam kíváncsi.

Gondolkodott. Meséljen Olsennek a férgekről? De hát semmi köze hozzá. A Statoil biztosan nem örülne neki, ha a témát épp most kapná fel a nyilvánosság, és Olsen egy kicsit többet beszél a kelleténél.

– Ebédeljünk holnap együtt?

– Igen. Szívesen.

– Addig is körbenézek, hátha megtudok még valamit a témában. Megvannak a magam forrásai medúzaügyben.

– Oké – mondta Johanson. – Akkor holnap.

Letette a kagylót. Csak most jutott eszébe, hogy a hajókról is kérdezni akart. Már nem telefonál még egyszer. Holnap úgyis többet fog megtudni. Közben azon törte a fejét, hogy ugyanúgy izgatná-e a medúzajárvány, ha nem tudna a férgekről.

Nem. Több mint valószínű, hogy nem. Nem a medúzák izgatták. Az összefüggések. Már ha voltak egyáltalán.

Másnap, alighogy Johanson megérkezett az irodájába, Olsen nézett be hozzá. Útban az NTNU felé a híreket hallgatta, de nem tudott meg többet, mint amit már eddig is hallott. A világ minden táján hajók és csónakok tűntek el. Magyarázattal senki sem szolgált, ám spekulációval annál többen.

Johanson első előadása tíz órakor volt. Éppen elég ideje maradt az újonnan érkezett e-mailek átnézésére. Odakint csak úgy ömlött az eső, és egyforma szürkeség telepedett meg Trondheim fölött. Éppen egy csésze kávéval helyezte magát kényelembe az íróasztala mögött, amikor Olsen dugta be a fejét az ajtón.

– Őrület, mi? – mondta. – Nem akar elállni.

– Mi nem akar elállni?

– Hát egyik rossz hír a másik után. Nem hallgatod a híreket? Johansonnak muszáj volt összeszednie gondolatait.

– Az eltűnt csónakokra gondolsz? Ez ügyben amúgy is ki akartam kérni a véleményedet. Csak tegnap a sok medúzázás miatt elfelejtettem. Olsen a fejét rázta és benyomakodott az irodába.

– Jól gondolom, hogy meg akarsz kínálni egy kávéval? – kérdezte, miközben kíváncsian nézett körül. Olsen hasznos és egyben elviselhetetlen tulajdonsága volt a kíváncsiság.

– A szomszédban.

Olsen félig behajolt a nyitott ajtón keresztül a másik helyiségbe, és hangosan kért egy kávét. Aztán leült, és tovább vizslatott. Bejött a titkárnő, a csészét durván lecsapta az asztalra, és megsemmisítő pillantásokat vetett Olsenra, mielőtt távozott volna.

– Mi baja? – kérdezte Olsen.

– Magam szoktam menni a kávéért – mondta Johanson. – A kávéskanna mindjárt itt, az ajtó mellett van, csészével, tejjel és cukorral együtt.

– Érzékeny a hölgyike, sajnálom. Jövő héten hozok neki házisütit. A feleségem nagyon finom sütiket készít. Tényleg nem hallgattad a híreket?

– De, idefelé az autóban.

– Tíz perce a CNN különkiadást sugárzott. Tudod, az irodámban van egy kistévé, ami mindig be van kapcsolva – Olsen előrehajolt. – Japán partjainál felrobbant egy gázt szállító tartályhajó, ezzel egy időben a Malakka-szorosban két konténerhajó és egy fregatt ütközött össze. Az egyik hajó süllyed, a másik nem kormányozható, a fregatt pedig ég. Egy katonai fregatt. Robbanás történt.

– Jóságos ég!

– Mindez korán reggel.

Johanson a csészén melegítette a kezét.

– Ami a Malakka-szorost illeti, semmin sem csodálkozom – mondta. – Az az érdekes, hogy csak ennyi történt.

– Azért különös véletlen, nem?

Három tengerszoros verseng a világ legforgalmasabb vízi útja címért. Az északi-tengeri átjáró, a Gibraltár-szoros és a Malakka-szoros, mely utóbbi része az Európát, Délkelet-Ázsiát és Japánt összekötő vízi útvonalnak. A világ kereskedelmi hajózásának legnagyobb hányada ezeken a tengerszorosokon megy keresztül. Csak a Malakka-szoroson naponta több mint hatszáz tankhajó és szállítóhajó halad át, néha előfordul, hogy akár kétezer hajó is közlekedik a Malajzia és Szumátra közötti vizeken. Igaz, hogy négyszáz kilométer hosszú, de a legkeskenyebb szakaszán csak huszonhét kilométer széles. India és Malajzia ragaszkodna hozzá, hogy a tankhajók szokjanak át a délebbi Lombok-szorosra, de süket fülekre találnak minduntalan. A kerülő lefaragná a nyereséget. Így marad az áldatlan helyzet.

– Lehet tudni, hogy mi történt?

– Nem. Csak néhány perce érkezett a hír.

– Szörnyű – Johanson ivott egy korty kávét. – Mi ez a dolog az eltűnt csónakokkal?

– Micsoda? Hát még ezt sem tudod?

– Nem kérdezném, ha tudnám.

Olsen előrehajolt és halkan beszélt.

– Tudhatóan hosszabb ideje tűnnek el fürdőzők és kisebb halászcsónakok Dél-Amerika partjainál, a csendes-óceáni oldalon. Alig volt erről hír, legalábbis Európában. Valószínűleg minden Peruban kezdődött. Először egy halász tűnt el. A csónakját napokkal később találták meg a tengeren. Eleinte azt gondolták, hogy egy hullám billentette ki a csónakból, de már hetek óta szép idő volt a régióban. Aztán folyamatosan estek meg hasonló dolgok, míg végül egy kisebb halászhajó is eltűnt.

– Miért nem hallani erről semmit?

Olsen széttárta a karját.

– Mert nem szívesen kürtölnek szét ilyen híreket. A turizmus túl fontos bevételi forrás. Egyébként meg ezek az esetek leginkább olyan helyeken történnek, ahol többnyire fekete hajú, barna bőrű emberek élnek; és tudod mi van, számunkra ők olyan egyformák.

– A medúzákról mégis adtak hírt, pedig az is messze van.

– Ugyan kérlek! Itt nagy a különbség. Tisztességes amerikai és német állampolgárok haltak meg. Most Chile partjainál egy norvég család tűnt el. Egy halászbárkán hajóztak ki helybéli személyzet kíséretében horgászni. Aztán hipp-hopp eltűntek! Norvégok, Istenemre, értékes szőke hajú emberek! Erről muszáj beszámolni.

– Rendben, rendben, felfogtam. – Johanson hátradőlt a székében. – Rádiójelentések nem voltak?

– Nem, Sherlock Holmes. Csak SOS, ritkán. Ennyi. A legtöbb eltűnt hajó esetében meghibásodott a hightech.

– Semmi vihar?

– Nem, dehogy. Semmi, ami elsüllyeszthette volna őket. – És mi történt Nyugat-Kanadánál?

– A hajókkal, amelyek állítólag összeütköztek? Fogalmam sincs. Valaki azt állította, hogy egy rosszkedvű bálnával hozta őket össze a sors. Mit tudom én? A világ nagyon rejtélyes és szörnyű hely, te is kicsit gyanús vagy a rengeteg kérdéseddel. Adj még egy kávét. Nem is, majd hozok magamnak.

Olsen bevette magát Johanson irodájába, mintha el sem akarna többé menni. Amikor végre elég kávét ivott és lelépett, Johanson az órára pillantott. Alig néhány perce maradt az előadásig.

Felhívta Lundöt.

– Skaugen világszerte felvette a kapcsolatot a többi expedíciós társasággal is – kezdte Tina. – Tudni akarja, hogy találkoztak-e hasonló jelenségekkel.

– Férgekkel?

– Úgy van. Az az elképzelése, hogy az ázsiaiak ugyanannyit tudnak a dögökről, mint mi.

– És miért?

– Emlékezz a saját szavaidra. Ázsia is érdekelt a metánkitermelésben.

Ezt nem mondta az embered Kielben? Skaugen puhatolózott ezeknél a cégeknél.

Nem is rossz ötlet, gondolta Johanson. Skaugen összeadta a részinformációkat. Ha a soksörtéjűek tényleg megvadulnak a metánért, akkor főleg ott bukkanhatnak fel, ahol az ember is megvadul érte. Másrészről...

– Az ázsiaiak nem fognak semmit az orrára kötni – mondta Johanson. – Ugyanúgy hallgatnak, mint mi.

Lund eltöprengett.

– Arra célzol, hogy Skaugennak sem mondják el?

– Lehet, hogy nem részletezik, és nem is alkalmas az idő.

– Mi hát az alternatíva?

– Nem is tudom – Johanson kereste a szavakat. – Nem akarlak benneteket gyanúsítgatni, de tegyük fel, valaki annak ellenére erőlteti a tenger alatti gyárak építését, hogy lent mindenféle ismeretlen dolog mászkál.

– Tudod, hogy nem tesszük.

– Mégis, tegyük fel.

– Hallottad, Skaugen követte a tanácsodat.

– Ez igen dicséretes, de itt pénzről van szó, nem? Azt az álláspontot is képviselhetik, hogy: ja, férgek? Nem tudunk róluk. Soha nem is láttuk őket.

– Mégis folyna építkezés?

– Nem szükséges feltétlenül, hogy történjen valami rendkívüli. Ám ha igen, akkor is, úgy vélem, bárkit felelősségre lehet vonni a technológiai hibák miatt, nem csak a metánt fogyasztó állatkákat. Ki szeretné utólag azt bizonygatni, hogy az előkészületek alkalmával kukacokra bukkant?

– A Statoil nem tenne ilyet.

– Hagyjunk ki benneteket a játékból. A japánoknak például egy sikeres kitermelés az olaj-boommal lenne egyenlő. Sőt még többel! Elképzelhetetlenül meggazdagodnának. Azt hiszed, hogy az ázsiaiak nyílt kártyákkal játszanak?

Lund habozott.

– Nem.

– És ti?

– Ez most minket nem segít előbbre. Független megfigyelőkre van szükségünk. Olyan emberekre, akiket nem lehet a Statoillal összefüggésbe hozni. Például... – úgy tűnt, gondolkodik, majd hozzátette: – nem tudnál te egy kicsit körbeérdeklődni?

– Micsoda, hogy én? Olajcégeknél?

– Nem. Intézeteknél, egyetemeken, olyan embereknél, mint a kieliek. Hát nem kutatnak világszerte metán-hidrát ügyben?

– Persze, de...

– Biológusoknál, tengerbiológusoknál! Hobbibúvároknál! Tudod mit?! – kiáltotta átszellemülten. – Miért nem veszed át a dolognak ezt a részét? Berendezhetnénk a számodra egy osztályt. Igen, ez jó, mindjárt felhívom Skaugent egy kis anyagi támogatásért! Együtt...

– Hé! Lassan a testtel.

– Biztosan jól megfizetne, és nem is lenne vele olyan sok dolgod.

– Ez szar meló, tudsz róla?

– Jobb lenne, ha te vennéd át. Te semleges vagy.

– Jaj, Tina!

– Amíg mi itt beszélgettünk, azalatt háromszor felhívhattad volna a Smithsonian Intézetet. Kérlek, Sigur, egyszerű az egész... értsd meg, ha mint konszern teszünk fel ilyen kérdéseket, azonnal ezer környezetvédő ugrik nekünk. Hisz csak erre várnak.

– Aha! Tehát érdekeltek vagytok abban, hogy a szőnyeg alá söpörjétek az ügyet.

– Hülye seggfej vagy!

– Többek között.

Lund sóhajtott.

– Akkor mit tegyünk, véleményed szerint? Nem gondolod, hogy az egész világ mindjárt a legrosszabbat feltételezné rólunk? Esküszöm neked, hogy a Statoil nem fog belevágni semmibe, mielőtt a férgek szerepe a dologban nem tisztázódik. De ha hivatalosan túl sok ajtón kopogtatunk, a hír nagyon gyorsan elterjed. Akkor viszont annyira a középpontban lennénk, hogy a kisujjunkat sem tudnánk megmozdítani. Johanson a szemét dörzsölte, és az órára pillantott. Elmúlt tíz. Az előadása.

– Tina, be kell fejeznem, majd később felhívlak.

– Megmondhatom Skaugennek, hogy benne vagy a dologban?

– Nem.

Csend a túloldalon.

– Oké – mondta végül csalódott hangon.

Úgy hangzott, mintha vágóhídra vonszolnák. Johanson mélyet lélegzett.

– Legalább átgondolhatom?

– Igen. Természetesen. Te egy kincs vagy.

– Tudom. Pont ez a bajom. Majd hívlak.

Összekapkodta a papírjait, és az előadóterembe sietett.

Roanne, Franciaország

Ugyanabban az időben, amikor Johanson Trondheimben megkezdte az előadását, Jean Jêrome kétezer kilométerrel távolabb éppen kritikus szemmel vizsgált tizenkét breton homárt.

Jêrome alapvetően mindent kritikusan vizsgált. A mindenre kiterjedő bizalmatlanságáért a munkahelye volt a felelős. A Troisgros volt Franciaország egyetlen olyan étterme, amely harminc éven keresztül megszakítás nélkül három Michelin-csillagnak örvendhetett, és nem úgy akart bevonulni a történelembe, mint aki ezen változtatott. Az ő felelősségi köre ölelt fel mindent, ami a tengerből jött. Úgymond, a halak felett uralkodott, és kora reggel óta volt talpon.

A viszonteladó napja, akin keresztül Jêrome az árut beszerezte, sokkal korábban kezdődött: hajnali három órakor, Rungisban. Ez a néhány éve még jelentéktelen előváros, 14 kilométernyire Párizstól, egyik pillanatról a másikra vált az igényes konyha Mekkájává. Négy négyzetkilométernyi területen az utolsó apró sarokig kivilágítva. Rungis ellátott jó pár nagyvárosi kereskedőt, szakácsot és mindenkit, aki elég őrült volt ahhoz, hogy az életét egy konyhában töltse ételek között. Rungisban az egész ország képviselve volt. Tej, tejföl, vaj és sajt Normandiából, kitűnő zöldség Bretagne-ból, zamatos gyümölcsök délről. Osztrigaszállítmányok Belonból, Marennes-ből és Bassin d'Arcachonból. A tonhalhalászok St Jean de Luzból száguldottak ide az autópályán árujukkal. A hűtőkocsik kagylókkal és rákokkal tömve tették meg ugyanezt az utat.

Sehol máshol Franciaországban nem lehetett ilyen korán hozzájutni a finomságokhoz.

A minőség viszont kényes tényező. A homár természetesen Bretagne-ból érkezett, akadt közöttük néhány mutatós és néhány kevésbé szemrevaló példány is. Röviden: egy s másnak össze kellett jönnie ahhoz, hogy Jean Jêrome Roanne-ból megelégedjen.

Egyenként kézbe vette a homárokat, és minden oldalról megvizsgálta őket magának. Az állatok hatosával töltöttek meg egy nagyobb hűtőládát. Alig mozogtak, de természetesen éltek még, az ollójuk össze volt kötve.

– Jó – mondta Jêrome.

Ez volt a legnagyobb dicséret, ami általában elhagyta a száját. Valójában nagyon is tetszettek neki a homárok. Kicsit kisebbek voltak az átlagnál, viszont jó nehezek a méretükhöz képest, szép, sötétkéken csillogó páncéllal.

Az utolsó kettő kivételével.

– Túl könnyűek – mondta.

A kereskedő a homlokát ráncolta, felkapta az egyik homárt, amely elnyerte Jêrome tetszését, és egyet, amelyik nem, a kezével méregette őket.

– Igaza van, monsieur – mondta megrendülten. – Elnézést kell kérnem. Úgy állt ott, mint a halpiac Justitiája, alkarjai eltartva a testétől, mindkét tenyere nyitva. – Nem sokkal könnyebbek. Elenyésző, nem igaz?

– Nem, tényleg nem sokkal – mondta Jêrome. – Egy olcsó étterem számára, de mi nem az vagyunk.

– Sajnálom. Visszamegyek és...

– Ne fáradjon. Nekünk kell megéreznünk, hogy melyik vendégünknek kisebb a gyomra.

A kereskedő ismételten bocsánatot kért. Bocsánatot kért akkor is, amikor kikísérte a vásárlóját, és valószínűleg a visszaúton is bocsánatot kért önmagától, miközben Jêrome már a Troisgros szép és tágas konyhájában állt, és az esti étlap összeállításával foglalkozott. A homárokat egy nagy edény vízben tárolta, ahol apatikusan lapultak egymáshoz.

Egy óra is elmúlt, mire Jêrome elhatározta, hogy előkészíti őket. Egy nagy üstben vizet tetetett fel forrni. Ajánlatos volt a még élő homárokat gyorsan feldolgozni. Az állatok hajlamosak voltak a fogságban saját magukat felemészteni. Az előkészítés annyit jelentett, hogy a homárt nem főzték meg teljesen, csupán megölték a forró vízben. Csak később, közvetlenül a felszolgálás előtt fejezték be. Jêrome várt, amíg a víz felforrt, kivette rákokat, és fejjel beleengedte őket az üstbe. Jól hallható nyikorgással távozott a levegő a páncél üreges részeiből. Egyiket a másik után tette bele, és vette ki. A kilencedik és tizedik is így adta meg magát. Jêrome megragadta a tizenegyediket – ja, igaz, ez könnyebb a többinél! –, és beleengedte a forró vízbe. Anélkül, hogy különösebben odafigyelt volna, egy nagy merítővel kiemelte az állatot...

Elfojtott káromkodás hagyta el száját.

Mi az ördög történt ezzel? A páncél jóformán kettészakadt, az egyik ollója szinte lerobbant. Hihetetlen! Jêrome fújtatott a dühtől. Maga elé tette a homár maradványait a konyhaasztalra, és a hátára fordította. A hasi része is szétroncsolódott, a belsejében, ahol izmos húsnak kellett volna lennie, csak egy zsíros, fehéres bevonat látszott. Döbbenten bámult az üstbe. A fortyogó vízben darabkák és fonalak úszkáltak, melyeket semmilyen körülmények között sem lehetett homárhúsnak nevezni.

Na, jó. Igaz, hogy csak tíz állat kellett valójában. Jêrome sohasem vásárolt be kevesebbet; arról volt híres, hogy meg tudta találni az egyensúlyt. Nagyon is pontosan kellett tudni, milyen mennyiség szükséges a gazdaságosság, és milyen a nélkülözhetetlen tartalékok miatt – az imént bevált az elgondolása.

Mégis bosszantó volt a dolog.

Magában azt kérdezte, hogy vajon beteg volt-e az állat. Pillantása megakadt az edényen. Egy satnyább példány még maradt. Mindegy. Be vele a forró vízbe.

Nem is. Abban még mindig úszkált az a fehéres anyag.

Hirtelen támadt egy ötlete. A beteg állat túl könnyű volt. Ez a még élő szintén. Van a dolognak ehhez valami köze? Talán már elkezdték magukat belülről felemészteni, vagy valamely vírus vagy parazita okozhatta? Jêrome habozott. Majd kivette a tizenkettedik homárt, és maga elé tette a tálcára, hogy jobban szemügyre vehesse.

A hosszú, hátrafelé mutató csápok rángatóztak. Gyengén az összekötözött ollók is mozogtak. Amint kiragadták természetes környezetéből, a homár hajlamos volt a lustaságra és a mozdulatlanságra. Jêrome gyengén megpöckölte, és fölé hajolt. A lábait mozgatta, mintha menekülni akarna, de nem mozdult semerre. Ahol az ízelt farok a páncélozott hátba ment át, valami fehéres anyag bugyogott elő.

Hát ez meg micsoda?

Jêrome leguggolt. Egészen közel hajolt az állathoz. Mondhatni szemmagasságban volt vele. A homár egy picit felemelte az elülső testét. Egy másodpercre mintha Jêrome-ot nézte volna fekete szemeivel.

Azután szétrobbant.

A szakácsinas, akit Jêrome a halak pucolásával bízott meg, csak három méterre állt tőle, viszont egy plafonig érő polc megakadályozta a tűzhelyre eső közvetlen rálátásban. Ezért először csak Jêrome velőtrázó sikolyát hallotta meg. Halálra váltan ejtette ki a kést a kezéből. Látta, amint Jêrome eltántorog a tűzhelytől, kezével az arcát takarja, odaugrott. Együttesen vágódtak neki a munkaasztalnak. Az edények csörögtek, valami a földre esett, és hangosan összetört.

– Mi történt? – kérdezte az inas páni riadalmában. – Mi történt?

Több szakács is odasietett. A konyha a legjobb értelemben véve igazi gyár volt, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és feladata. Egyikük csak a vadételekért volt felelős, a másik a mártásokért, a harmadik a töltelékekért, ismét más a salátákért. Egy szempillantás alatt a legnagyobb zűrzavar keletkezett a tűzhely körül, mire Jêrome levette a kezét az arcáról és reszketve mutatott a tűzhely melletti tálcára. Hajából csomós, átlátszó anyag csepegett. Nagy darabokban lógott az arcáról is, és lassan a gallérjába folyt.

– Fel... felrobbant – nyögte ki végre.

Az inas közelebb lépett és undorodva szemlélte a homár maradványait.Soha azelőtt még csak hasonlót sem látott. Csak a lábak maradtak épségben. Az ollók a padlón hevertek, a farok mintha magas nyomástól robbant volna le, a hátpáncél szétnyílt, mint egy konzervdoboz.

– Mit csináltál vele? – suttogta az inas.

– Csinálni? Csinálni? – kiáltozta, kezeit széttárt ujjakkal felmutatva és erős undorral az arcán. – Egyáltalán nem csináltam semmit! Szétdurrant, azt csinálta! Szétdurrant!

Hoztak neki törölközőt, hogy letisztogassa magát, miközben a segéd az ujja hegyével megérintette a szerteszét fröcskölt anyagot. Amit megfogott, hihetetlenül ellenálló, gumiszerű valami volt, azonban nagyon gyorsan folyóssá vált és a tálcáról lecsöpögött a padlóra. Sugallattól vezérelve lezárható üvegedényt vett elő, és evőkanállal összekaparta a zselés anyagot, hozzácsepegtetett még némi kis folyadékot, és lezárta az üveget, amennyire csak tudta.

Jêrome-ot megnyugtatni nem is volt olyan egyszerű feladat. Valaki hozott neki egy pohár pezsgőt, csak azután tért magához félig-meddig a mester.

– Takarítsátok ezt el! – parancsolta fuldokolva. – Az Isten szerelmére, takarítsátok el ezt a disznóólat! Elmegyek megmosdani.

Elment. A segédek azonnal nekiláttak, hogy helyrepofozzák Jêrome munkahelyét. Letisztították a tűzhelyet és mindent körülötte, a maradványokat kidobták, megtisztították az üstöt, és természetesen azt a vizet, amiben a tucat homár töltötte élete utolsó óráját, beleöntötték a lefolyóba. Megindult azon az úton a föld alá, amelyen az ilyen jellegű vizeknek menniük kell, belefolyt a csatornába, és ott összekeveredett minden mással, ami egy város alatt összegyűlik, hogy aztán végül tisztított formában ismét visszakerüljön.

Az inas magához vette az üveget a zselés maradványokkal. Nem tudta pontosan, hogy mit kezdjen vele, ezért megkérdezte Jêrome-ot, amikor az megmosott hajjal és tiszta ruhában ismét feltűnt a konyhában.

– Lehet, hogy jól tetted, hogy megőrizted ezt a valamit – mondta Jêrome komor arccal. – Csak az ég tudhatja, hogy mi lehet.

– Akarja látni?

– Isten őrizz, nem! De ki kellene vizsgáltatni. Elküldjük valahova, ahol elvégzik az ilyesmit. De kérem, hogy hagyd ki a kínos részleteket, hallottad? Mindez meg sem történt. Ilyesmi nem történik a Troisgros-ban.

A történtek tényleg nem hagyták el az étterem konyháját. Ez így volt jó. Annak ellenére, hogy itt senki nem volt hibáztatható, néhányan kedvtelve bemártották volna őket, hogy felrobbant egy homár, és holmi zselét fröcskölt szét magából. Semmi sem ártana jobban, mint hogy egy vezető éttermet higiéniai hiányosságokkal vádoljanak.

Az inas nagyon pontosan megfigyelte a gyanús anyagot az üvegben. Miután elkezdett felbomlani, egy kevés vizet engedett hozzá, mert azt gondolta, ezzel nem árthat. Az anyag erősen emlékeztette a medúzákra, és azok csak vízben tudnak megélni, mivel ők is nagyrészt abból állnak. Szóval, elsőre jó ötletnek tűnt. A Troisgros vezetősége néhány igen diszkrét telefont intézett, majd az üveg gyorsan elkerült az egyetemre, a közeli Lyonba, hogy ott megvizsgálják a tartalmát.

Lyonban Bemard Roche professzor molekulabiológus asztalára került. Időközben a bomlás tovább folytatódott a hozzáadott víz ellenére, és kezdett az egész cseppfolyóssá válni. Azt a keveset, ami megmaradt, Roche professzor különböző vizsgálatoknak vetette alá, viszont az utolsó darabka is feloldódott, mielőtt közelebbről tesztelhette volna. Rochénak csupán néhány molekuláris kötést sikerült azonosítani, amelyek megdöbbentették és zavarba ejtették. Többek között egy nagyon hatásos neurotoxinra bukkant, amiről nem tudta eldönteni, hogy az anyagból, vagy az üvegbe került vízből származik.

A víz, és ez bizonyos volt, tele volt szerves és különböző más anyagokkal. Mivel egyelőre más elfoglaltsága akadt, elhatározta, hogy konzerválja az anyagot, és a következő napokban tüzetesebb vizsgálatnak veti alá, ezért a hűtőszekrénybe vándorolt az üveg.

Ugyanazon az estén Jêrome megbetegedett. Azzal kezdődött, hogy enyhe émelygést érzett. Az étterem tele volt, így rá se hederített, csak a konyhai koreográfiát követte, szokás szerint. A másik tíz homár kiváló minőségű; nem volt szükség többre. A délelőtt kellemetlenségei ellenére minden terv szerint haladt, ahogyan azt a Troisgros-ban megszokhatták.

Tíz óra tájékán Jêrome rosszulléte fokozódott, és enyhe fejfájással párosult. Röviddel ezután koncentrációs zavart észlelt magán. Elfelejtett egy ételt elkészítetni, és néhány utasítást kiadni; az elegáns, tökéletes ügymenet alig észrevehetően akadozni kezdett.

Jean Jêrome elég profi volt ahhoz, hogy azonnal megkongassa a vészharangot. Igazán rosszul érezte magát, így hát a felelősséget átruházta helyettesére, egy feltörekvő, tehetséges szakácsnőre, aki tanoncéveit Párizsban, a Ducasse étteremben töltötte. Tudatta vele, hogy tesz egy sétát az étterem kertjében, és kiment. A kert közvetlenül a konyhából nyílt. Kifejezetten mutatós volt. Szép időben a vendégeket ott fogadták, ott fogyasztották el aperitifjüket, majd a konyhán keresztül bevezették őket az étterembe, hogy ezáltal betekintést nyerhessenek a sürgölődésbe, részük legyen egy kis demonstrációban. A diszkréten megvilágított kert most elhagyatott volt.

Jêrome néhány percig fel-alá sétált. Innen is szemmel tarthatta a konyhai sürgölődést a széles ablakokon keresztül, de észrevette, hogy nem tud pár másodpercnél tovább fókuszálni. Nehezen kapott levegőt, és egyre nagyobb nyomást érzett a mellkasában a friss levegő ellenére. A lábai meg mintha gumiból lettek volna. A biztonság kedvéért leereszkedett az egyik faasztalhoz, és a délelőtt eseményeit vette sorba. A homár belső szervei a hajában és az arcán landoltak. Egészen biztosan valamit belélegezhetett, vagy a folyadék a szájába került, amikor megnyalta az ajkát.

Hogy a szétdurrant állat gondolatától vagy a hirtelen megbetegedés következményeként, nem tudni, de váratlanul erős ingertől vezérelve a dísznövények közé hányt. Miközben erőlködve és köhögve könnyített magán, arra gondolt, hogy végre kijött belőle az a valami. Rendben. Egy korty víz, és hamarosan jobban lesz.

Feltápászkodott, de körülötte a világ forogni kezdett. A fejét izzóan forrónak érezte, látómezeje beszűkült, mintha egy spirálba nézne. Fel kell állnod, gondolta. Felállni, és a konyhában megnézni, hogy minden rendben folyik-e. Nem szabad, hogy hiba csússzon a dolgok menetébe. A Troisgros-ban nem.

Csak nagyon lassan tudott lábra állni, odébb vonszolta magát, ám rossz irányba indult el. Két lépés után már azt sem tudta, hogy a konyhába indult. Egyáltalán nem tudott, és nem látott semmit.

Végül összeesett a kertet övező fák alatt.

Április 18.

Vancouver-sziget, Kanada

Véget nem érő monotonitás.

Anawak érezte, hogy a szemei egyre csak szűkülnek, kezdenek bevörösödni, körülötte mélyülnek a ráncok, és megduzzad a szemhéja. Olyan fáradt volt, hogy állával kis híján rábukott az asztallapra, de rendületlenül figyelte a képernyőt. Amióta a téboly kitört a nyugati parton, mást sem tett, csak a monitort bámulta, de még így is csupán a felvett anyag töredékét sikerült megnéznie. A telemetrikus felvételeknek sokat köszönhetett a magatartáskutatás.

A hetvenes évek végén a kutatók kifejlesztettek egy módszert, amellyel forradalmasították az állatok megfigyelését. Egészen addig csak pontatlan kijelentéseket tehettek elterjedésükről és vándorlási szokásaikról; de hogy miként éltek, vadásztak és szaporodtak – mindez csak spekuláció maradt. Természetesen több ezer állat állt megfigyelés alatt, de olyan körülmények között, amelyek nem tettek lehetővé pontos következtetéseket természetes magatartásukról. Egy fogságban lévő állat nem viselkedik úgy, mint szabadon, a természetben, ahogyan egy rab a cellájában sem szolgáltat reprezentatív adatokat arról, hogyan viselkedik szabad emberként. Ha megpróbálták az állatokat eredeti élőhelyükön megfigyelni, azok azonnal menekülőre fogták, vagy még csak meg sem jelentek. Így majdnem minden kutató inkább vizsgálata tárgya által lett megfigyelve, mint fordítva. Más fajok, amelyek kevésbé voltak félénkek, mint például a csimpánzok vagy a delfinek, viselkedésükkel a megfigyelőhöz alkalmazkodtak. Agreszszívnek vagy kíváncsinak mutatkoztak, esetleg éppen kokettáltak és pózoltak. Röviden: mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az objektív megfigyelést. Amikor pedig megunták a dolgot, visszahúzódtak az erdő sűrűjébe, elrepültek, vagy a víz alá merültek, ahol végre úgy viselkedhettek, ahogyan azt természetük diktálta, csakhogy oda nem lehetett őket követni.

Éppen ezt az álmot álmodták a biológusok Darwin óta: hogyan éljük túl a sötét és hideg antarktiszi vizeket, akár egy fóka vagy egy hal? Hogyan lehet betekintést nyerni egy élettérbe, amely a vastag jég alatt van? Miként látjuk a világot repülés közben a Földközi-tengeren keresztül Afrikáig, ha nem repülőn ülünk, hanem egy vadlúd hátán? Mi történik egy méhvel huszonnégy óra alatt? Hogyan szerezzünk adatokat a szárnycsapások gyakoriságáról, szívritmusról, vérnyomásról, táplálkozási szokásokról, búvárteljesítményről, a levegőtartalékolás módjáról, vagy az emberi beavatkozás következményeiről, mint a hajócsavar zaja vagy víz alatti robbantások?

Hogyan követhetünk állatokat oda is, ahová ember nem juthat el?

A válasz abban a technológiában rejtőzött, amelynek segítségével a logisztikusok tudták, hol tart éppen a teherautójuk, anélkül, hogy el kellett volna hagyniuk az irodájukat, és a gépkocsivezetőknek is ez segített az utak megtalálásában egy teljesen idegen városban. Minden modern ember ismerte ezt a technológiát, anélkül, hogy sejtette volna azt, hogy mindez majd a zoológiát is forradalmasítja.

Ez a telemetria.

Már az ötvenes évek végén dolgoztak ki amerikai kutatók koncepciókat arról, hogy állatokat szondákkal lássanak el. Az amerikai haditengerészet kis időre rá belefogott egy kísérletbe idomított delfinekkel, de az első próbálkozások a szonda mérete miatt kudarcba fulladtak. Egyszerűen túl nehezek voltak. Mit ér az a szonda az állat hátán, ami akadályozza természetes viselkedésében, noha a célja épp e viselkedéséről adatokat szolgáltatni? Egy ideig egyhelyben topogtak, mígnem a mikroelektronika elhozta a várva várt változást. Hirtelen csokoládészelet nagyságú szondák és ultrakönnyű kamerák kezdték közvetíteni a kívánt adatokat egyenesen a szabad természetből. Hordozóik tudta nélkül a tizenöt grammos csúcstechnológia elkísérte az állatokat az esőerdő mélyébe vagy a jégtáblák alá. Grizzlyk, rókák és karibuk árulták el végre életmódjukat és párzási szokásaikat. Együtt repültek a sasokkal és albatroszokkal, hattyúkkal, ludakkal és gémekkel a fél világ körül. A fejlődés pillanatnyi stádiumában rovarokat szerelnek fel mikrojeladókkal, melyek súlya csak a gramm ezredrészét teszi ki, és a működésükhöz elengedhetetlen energiát radarhullámokból nyerik. A sugárzást kétszer akkora frekvenciával verik vissza, úgyhogy az adatok még hétszáz méter távolságból is jól vehetőek. A mérések nagy részét a műholdak által támogatott telemetria végzi. A rendszer zseniálisan egyszerű. Az állatokra erősített szonda adatait az égbe küldi, és ott a francia ARGOS műhold veszi és továbbítja vissza kilencven percen belül Toulouse-ba, a központba és Fairbanksbe, Amerikába.

A bálnák, fókák, pingvinek és tengeri teknősök megfigyelése hamarosan külön ágazattá nőtte ki magát a telemetrián belül. Betekintést nyújt a legcsodálatosabb, még ismeretlen területeire a Földnek. A könnyű szondák tekintélyes mélységekben is rögzítettek információkat hőmérsékletről, merülési adatokról, időről, földrajzi helyzetről, haladási irányról és sebességről. Sajnos, a jelek nem hatoltak keresztül a vízrétegen, így az ARGOS vak maradt. A púposbálnák, melyek életüket Kalifornia partjainál töltötték, naponta csak egyetlen órát voltak a felszínen. Míg az ornitológusok a vándorló gólyákat egyszerre figyelték és az adataikat mérték, addig a tengerkutatókat mintha elvágták volna, amikor a bálnák alámerültek. Egy igazi megfigyeléshez kamerákkal kellene kísérni őket, amire egyetlen búvár sem képes, a tengeralattjárók pedig túl lassúak, és korlátozott a mozgásuk.

A Kalifornia Egyetem kutatói végül is megtalálták a megoldást. Egy néhány grammos, nyomásálló, víz alatti kamerát fejlesztettek ki. A készülékeket fókákra, rozmárokra, bálnákra és delfinekre tervezték erősíteni. Rövid időn belül figyelemreméltó jelenségekre derült fény. Néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy kitágítsa a tengeri emlősökről kialakult tudásunkat. Minden csodás lett volna, ha a bálnákra és a delfinekre is éppen olyan egyszerűen tudják rögzíteni a szondákat, mint a többi állatra, ám ez már-már lehetetlenül nehéz feladat volt. Ezért messze nem volt annyi adat a bálnákról, mint amennyit Anawak ezekben az órákban kívánatosnak talált volna, másfelől viszont több is volt a kelleténél. Mivel senki sem tudta, mire kell figyelni, és minden felvétel egyformán fontos lehetett, több ezer órás hang- és képanyag, mérések és statisztikák gyűltek össze.

Sziszifuszi projekt, ahogyan Terry King nevezte.

Legalább időhiányra nem panaszkodhatott Anawak. Davie bálnafigyelő állomását rehabilitálták – és bezárták. Már csak nagyon nagy hajók haladtak Nyugat-Amerika és Kanada partvidéke közelében. A Vancouver-szigeti katasztrófa többször megismétlődött San Franciscótól egészen Alaszkáig. Hétvégén csökkent a támadások száma, mert senki sem merészkedett ki a tengerre, csak aki biztonságosan nagy hajót tudhatott maga alatt. Még mindig ellentmondásos hírek terjengtek. A halottak számáról sem volt megbízható adat. Különböző krízisbizottságok vették át a munkákat, ezeket nemzetközi szinten menedzselték, és a levegőből dolgoztak. A part mentén repülő helikopterekben tudósok, katonák, politikusok zsúfolódtak össze, egyik tanácstalanabb volt, mint a másik. A körzeti vezetők a kormány utasítására külső szakembereket toboroztak. A Vancouver Akváriumot, Kinggel az élén, tudományos helyzetközpontként sorolták be, amelybe minden releváns adat befutott. Hozzájuk csapták még az összes intézetet és kutatási egységet, melyeknek csak közük volt a tengerhez. Kingnek ez kellemetlen megtiszteltetés volt. Elvállalt egy munkát, amelyről azt sem tudta, mit kell csinálnia. Az évszázad földrengésétől kezdve a terrortámadásokig tele voltak a fiókok kidolgozott válságtervekkel, de erre nem vonatkozott egyik sem. King nem sokat habozott, és Anawakot jelölte ki tanácsadónak, hisz ő bárkinél többet tudott a bálnákról. Mert aki csak valamelyest is belelátott a bálnák agyába, tudhatta, hogy mi foroghat bennük. Ha a bálnák intelligens élőlények: akkor nincs ki a négy kerekük. Ha nem, akkor mi történhetett velük?

De Anawak, akibe pedig annyi bizalmat helyeztek, sem tudta a választ. Minden elérhető telemetrikus adatot bekért magához, amit az év eleje óta gyűjtöttek. Huszonnégy órája egyfolytában elemezték Delaware-rel és az akvárium dolgozóival együtt a videóanyagot. Tanulmányozták az állatok helyzetéről kapott adatokat, víz alatti mikrofonok felvételeit hallgatták, anélkül, hogy hasznosítható információhoz jutottak volna. Az érintett bálnákon, két púposbálna kivételével, nem voltak szondák, amikor megkezdték vándorlásukat Hawaiiból és Baja Californiából, nekik viszont leesett a készülékük az utazásuk kezdetekor. Az egyetlen valamirevaló felvétel még mindig az volt, amit az a nő készített a Blue Sharkon. Ezt többször is tanulmányozták a Daviesen, együtt a skipperekkel, akik szintén gyakorlottak voltak a bálnák farokuszonyának azonosításában. Sokadik megtekintésre és sokadszori nagyításra végre felismertek két púposbálnát, egy szürkebálnát és néhány orkát.

Delaware-nek igaza volt, a felvétel tényleg nagy segítséget jelentett. Anawak dühe a diáklánnyal szemben hamar elpárolgott. Talán egy kicsit nagyszájú volt, és előbb mondta ki a dolgokat, mintsem átgondolta volna őket, de mindezek mögött magas intelligenciájú, a részletekre is ügyelő értelem csillogott. Ezenkívül ideje is volt. Szülei a British Properties elit lakónegyedében laktak Vancouverben. Aliciának gondtalan életet biztosítottak, anélkül, hogy a nyakán ültek volna. Anawak arra következtetett, hogy az együtt töltött idő és érdeklődés hiányát pénzzel kompenzálják, ami a lányukat szemmelláthatóan egy cseppet sem izgatta. Valójában éppen kapóra jött Anawaknak. A lány a váratlan együttműködést arra használta fel, hogy tanulmányait gyakorlattal egészítse ki, Anawaknak pedig pont egy asszisztens kellett, miután Susan Stringer meghalt.

Stringer...

Minden alkalommal, amikor rágondolt, szégyen és bűntudat szállta meg, mert nem tudta őt megmenteni. Folyamatosan azt mondogatta magában, hogy senki és semmi nem menthette volna meg, miután az orka elkapta. De ugyanolyan gyakran merült fel a benne mardosó kétely. Mit tudott valójában; ő, aki annyi tanulmányt írt és közölt a fehérdelfin öntudatáról, a bálnák gondolkodásáról? Hogyan lehet egy orkát meggyőzni arról, hogy tegyen le a zsákmányáról?

Vagy mégis létezett megoldás?

Majd azzal nyugtatta magát, hogy az orkák mégiscsak állatok. Magas intelligenciával ugyan, de csak állatok, és a zsákmány az zsákmány.

Másrészről az ember nem tartozott az orkák zsákmányállatai közé. Megették a kardszárnyúak a tengeren sodródó utasokat, vagy csak megölték őket?

Gyilkoltak.

Lehet egy orkát gyilkossággal vádolni?

Anawak sóhajtott. Szédült és a szemei időről időre jobban sajogtak. Kedvetlenül vette elő az újabb CD-t, egy ideig játszott vele, majd félretette. Koncentrálóképessége már a végét járta. Egész nap telefonált, emberekkel tanácskozott, anélkül, hogy egy lépéssel is előbbre jutott volna. Kimerült volt és üres. Fáradtan kikapcsolta a monitort, és az órájára pillantott. Hét óra múlt. Felállt, és elindult megkeresni Kinget. Az igazgató éppen tanácskozott, így hát Delaware-hez nézett be, aki egy átalakított tárgyalóban ült egy nagy kupac mérési adat fölött.

– Vevő vagy egy zaftos bálnasültre? – kérdezte savanyú képpel.

Alicia felnézett rá és kacsintott. Kék szemüvegét lecserélte kontaktlencsére, amely szintén gyanúsan kék volt. Ha sikerült figyelmen kívül hagyni a nyuszifogait, egészen jól nézett ki.

– Még jó. Hová megyünk?

– Van egy tűrhető büfé itt a sarkon.

– Hagyjál már! Büfé! – kiáltotta vidáman. – Majd én meghívlak.

– Nem szükséges.

– A Cardero's-ba.

– Uram atyám!

– Tényleg jó.

– Én is tudom, hogy jó hely. De először is nem kell engem meghívnod, és másodszor a Cardero's olyan... nem is tudom, hogy mondjam...

– Én kiválónak találom.

A Cardero's étterem Coal Harborban, a jachtkikötő kellős közepén állt. Tágas, szellős, magas ablakokkal és plafonnal. Főleg gazdag emberek jártak ide. Csodálatos kilátást nyújtott a környező vidékre, és rendes nyugati-parti konyhájuk volt. A szomszédos bárban nagy mennyiségben fogyasztottak italokat, főleg elegáns, divatos fiatalemberek. Tudta, hogy kopott farmerjában és szakadozott pulóverében elég feltűnő látványt nyújtana, máskülönben meg nem is szerette a felkapott helyeket, mert nem érezte otthon magát. Be kellett vallania azonban, hogy Delaware-hez illett az étterem.

– Akkor hát a Cardero's.

Anawak öreg Fordján hajtottak a kikötőbe. Szerencséjük volt, a hely általában megkívánta, hogy idejében asztalt foglaljanak, de véletlenül maradt szabad asztal egy távoli sarokban, pont, ahogy szerette volna. A ház specialitását választották, cédrusfán grillezett lazac szójával, barna cukorral és citrommal.

– Oké – mondta Anawak, miután a pincér távozott. – Mink van?

– Az étvágyon kívül semmi, már ami engem illet. Egy csöppet sem lettem okosabb.

Anawak az állát masszírozta.

– Lehet, hogy én találtam valamit. Annak a nőnek a videófelvételei segítettek.

– Az én videóm.

– Persze. A tiéd – mondta gunyorosan. – Mindent neked köszönhetünk.

– Legalábbis egy ötletet nekem köszönhettek. De mit találtál?

– Összefüggésben van a most azonosított bálnákkal. Feltűnt, hogy csak tranziens orkák vettek részt a támadásban.

– Hm. – Alicia az orra hegyét simogatta. – Igazad lehet. A rezidensekről egyáltalán semmit nem hallani.

– Így van. A Johnstone Straitben nem voltak támadások, pedig kajakozók voltak a vízen.

– Tehát a vándorló bálnák a veszélyesek.

– A sokat látott bálnáink mind a vándorlók közül valók. Mindhárman Baja Californiában töltötték a telet, ez dokumentált. Az uszonyok képeit e-mailen elküldtük Seattle-be, a tengerbiológiai intézetbe. Megerősítették, hogy az állatokat az utóbbi években ott figyelték meg.

Delaware zavartan pislogott.

– Az, hogy a szürke- és púposbálnák vándorolnak, újdonságnak számít?

– Nem mindegyik.

– Óh. Azt hittem...

– Azon a napon, amikor másodszor kihajóztunk, Shoemaker, Greywolf és én, valami nagyon furcsa dolog történt. Majdnem elfelejtettem. Le kellett hoznunk az embereket a Lady Wexhamről, mert gyorsan süllyedt, és közben egy csoport szürkebálna támadt ránk. Biztos vagyok benne, hogy csak a saját erőnkből nem lett volna esélyünk megmenekülni, arra meg végképp nem, hogy még valakit ki is mentsünk. De akkor hirtelen feltűnt mellettünk két szürke, amelyek csak néztek, de nem tettek semmit. Egyszerűen csak a felszínen pihentek egy ideig, a többiek pedig visszahúzódtak.

– És azok rezidensek voltak?

– Körülbelül egy tucat szürkebálna tanyázik állandó jelleggel a nyugati part előtt. Túl öregek ahhoz, hogy elinduljanak a fárasztó útra. Ha a csorda megérkezik délről, csatlakoznak hozzájuk üdvözlő rituáléval meg minden egyébbel. Az egyiket határozottan felismertem, és egyértelmű, hogy semmilyen ellenséges szándék sem volt bennük. Ellenkezőleg! Azt hiszem, az életünket köszönhetjük nekik.

– Szóhoz sem jutok. Megvédtek benneteket!

– Ugyan már, Licia. Ennyi emberi vonást feltételezni egy bálnáról?! És pont a te szádból?!

– Három napja már mindent elhiszek.

– A „megvédtek” egy kicsit erősnek hangzik, de véleményem szerint a többieket távol tartották. Nem kedvelték a támadókat. Óvatos következtetés gyanánt azt mondhatjuk, hogy csak a vándorló bálnák érintettek, mindegy, milyen fajta. A helyiek meg, úgy látszik, érzékelték, hogy valami nincs rendben a többiek fejével.

Delaware egyre csak az orra hegyét simogatta, miközben látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

– Ez passzolhat a történetbe. Hiszen egy csomó állat tűnik el az idevezető úton, a nyílt tengeren. Az agresszív orkák legalábbis mélyen bent a Csendes-óceánban élnek.

– Pontosan. Akármi is változtatta ilyenné őket, az ott található. A mélykék tengerben, messze kint.

– De mi lehetett az?

– Ezt is ki fogjuk találni – mondta Terry King. A semmiből toppant melléjük, odahúzott egy széket, és leült. – Méghozzá mielőtt ezek a kormányzati emberek meg nem őrjítenek az állandó telefonálgatásaikkal.

– Még valami feltűnt – mondta Delaware a desszertnél. – Az orkák lehet, hogy élvezik a dologot, de a nagyok biztosan nem.

– Ezt meg honnan veszed?

– Hát – mondta csokitortával teli szájjal –, képzeld el, hogy te szaladsz neki folyton valaminek, hogy feldőljön. Vagy ráveted magad olyasvalamire, aminek sarka és éle van. Mekkora az esélye, hogy magad is megsérülsz?

– Igaza van – mondta King. – Az állatok megsérülhettek, és egyetlen állat sem sebesíti meg önmagát, hacsak nem a fajfenntartás végett vagy a kicsinyeik védelmében. – Levette a szemüvegét, és körülményesen nekilátott a tisztogatásának. – Játszadozzunk el még egy kicsit a gondolattal. Mi van, ha az egész akció csak tüntetés?

– Mi ellen?

– A bálnavadászat?

– A bálnák tüntetnek a bálnavadászat ellen? – kiáltotta Delaware hitetlenül.

– Valaha gyakran megtámadták a bálnavadászokat – mondta King. – Főleg ha azoknak a borjaikra fájt a foguk.

Anawak a fejét rázta.

– Ezt magad sem hiszed el.

– Csak egy próbálkozás volt.

– Nem túl sikeres. Máig nem bizonyított, hogy a bálnák tudják-e, mi a bálnavadászat.

– Azt állítod, hogy nem ismerik fel, ha vadásznak rájuk? – kérdezte

Delaware. – Ilyen sületlenséget!

– Nem ismernek fel benne feltétlenül valamilyen rendszert. Néhány bálnafaj kizárólag ugyanabban az öbölben veti partra magát. A Faröerszigeteken összeterelik őket egy öbölbe, és válogatás nélkül agyonverik az állatokat vaskarókkal. Igazi mészárlást rendeznek. Vagy nézzük meg Japánt, ahol palackorrú delfineket és disznóbálnákat mészárolnak le. Az állatok generációk óta tudják, hogy mi vár rájuk. Akkor miért jönnek mégis vissza minden évben?

– Ez bizonyosan nem a különleges intelligencia jele – mondta King.

– Másrészről a magas intelligencia ellenére évente mindenféle környezetkárosító anyag és gáz kerül a légkörbe, valamint az emberek az őserdőt is irtják kíméletlenül. Ez sem a különleges intelligencia jele, nem gondoljátok?

Delaware elmajszolta a torta maradékát.

– Ebben, sajnos, igazad van – mondta Anawak egy idő után.

– Mi?

– És Licia észrevétele, hogy az állatok megsebesülhettek, amikor a csónakokra ugrottak?

– Arra gondolok, hogy ha hirtelen az az ötleted támadna, hogy lelövöldözöd az embereket, akkor mit csinálnál? Leülsz valahova, ahonnan szépen belátni mindent, célzol és tüzelsz. De vigyázni fogsz, nehogy a saját lábadba lőj.

– Hacsak nem állsz valamilyen befolyás alatt.

– Hipnózis.

– Vagy betegség. Megzavarodtak. Mondom nektek, hogy megzavarodtak.

– Talán agymosás?

– Hagyjátok már abba ezt a hülyeséget!

Egy ideig senki sem szólt. Mindenki a saját gondolataiba mélyedt, miközben a Cardero's-ban a zajszint emelkedett. A tengeri események uralták a sajtót és a közéletet egyaránt. Valaki hangos szóval párhuzamot vont a helyi és az ázsiai esetek között. Japán partjainál és a Malakka-szorosban rövid idő leforgása alatt az utóbbi évtizedek legsúlyosabb hajókatasztrófái történtek. Sejtelmes elméletek cseréltek itt gazdát, anélkül, hogy mindez elvette volna az emberek étvágyát.

– És ha mégis a méreg az oka? – kérdezte Anawak. – A PCB meg a többi szemét. Ez lehet az oka a vadságuknak, nem?

– Én mondom, hogy tüntetnek, mert az izlandiak nagyobb kvótákért harcolnak, a japánok a nyakukban lihegnek, és a norvégok fittyet hánynak az IWC határozatára. Ráadásul még a makah-indiánok is újból vadászni akarnak rájuk. Hé! Hát ez az! – King vigyorgott. – Valószínű, hogy ők is olvasták az újságokat.

– Ahhoz képest, hogy te vagy a tudományos bizottság feje, nem vagy komolyan vehető – jegyezte meg Anawak. – Eltekintve attól, hogy komoly hírnévnek örvendesz mint tudós.

– Makah-indiánok? – visszhangozta Delaware.

– A Nuu-chah-nulth törzshöz tartoznak – mondta King. – Bennszülöttek Vancouver-sziget nyugati részében. Már évek óta próbálkoznak jogi úton kivívni, hogy ismét vadászhassanak bálnákra.

– Micsoda? Hol élnek ezek? Megőrültek?

– Az Úr tartsa meg civilizált felháborodásodat, de a makah-indiánok 1928-ban vadásztak utoljára – ásított Anawak. Alig tudta nyitva tartani a szemét. – Nem ők azok, akik a bálnákat a kihalás szélére sodorták. Náluk hagyományról van szó, és a kultúrájuk megőrzéséről. Azzal érvelnek, hogy alig akad már köztük valaki, aki a hagyományos vadászatban jártas.

– Na és? Aki enni akar, az menjen a szupermarketbe.

– Ne zavarj bele Leon védőbeszédébe! – mondta King és töltött még a poharába.

Delaware Anawakra nézett. Valami megváltozott a szemében. Jaj, csak ezt ne, gondolta.

Az, hogy úgy néz ki, mint egy indián, nyilvánvaló, de most bizonyára téves következtetéseket fog levonni. Már szinte hallotta is a kérdést. Ismét magyarázkodnia kell. Semmit sem utált jobban. Utálta, és azt kívánta, bárcsak King fel se hozta volna a témát.

Élénk pillantásokat váltott az igazgatóval.

King megértette.

– Majd máskor beszélünk róla – javasolta King, és mielőtt Delaware bármit is megjegyezhetett volna, folytatta: – A méregelméletet Olivierával, Fenwickkel és Ed Byrne-nel megbeszéljük, de őszintén szólva nem hiszek benne. A mérgek a kifolyó olajjal kerülnek a vízbe. Te is tudod, hogy ez mihez vezet. Az immunrendszer gyengüléséhez, fertőzéshez és korai elhalálozáshoz. De nem tébolyhoz.

– Valamelyik tudós nem azt számolta ki, hogy 30 év múlva az orkák kihalnak? – folyt bele a beszélgetésbe Delaware.

Anawak sötét arccal bólintott.

– Ha így folytatódik, 30-120 év múlva. De nem kizárólag a mérgezés miatt. Az orkák elveszítik tápanyagforrásukat, a lazacot. Ha nem a mérgezésben pusztulnak el, akkor majd elvándorolnak. Olyan helyen kell táplálékot szerezniük, amelyet nem ismernek, belegabalyodnak a halászhálókba stb. Minden ellenük van.

– Felejtsd el a mérgezést – vélte King. – Ha csak az orkákról lenne szó, beszélhetnénk róla. De orkák és púposbálnák stratégiai egyetértésben... nem tudom, Leon.

Anawak elgondolkodott.

– Ismeritek a nézeteimet – mondta halkan. – Messzemenően távol áll tőlem az állatoknál valamilyen szándékot feltételezni vagy az intelligenciájukat túlbecsülni, de... nincs az az érzésetek, hogy meg akarnak szabadulni tőlünk?

Mindketten ránéztek. Azt várta, hogy heves ellenállásba fog ütközni. Ehelyett Delaware csak bólogatott.

– Igen. A rezidensek kivételével.

– Mert nem voltak ott, ahol a többiekkel történt valami. A bálnák, akik a vontatót elsüllyesztették... én mondom! A válasz valahol ott kint található.

– Istenem, Leon! – King hátradőlt a székben és egy tisztességes kortyot engedett le a torkán. – Melyik filmbe csöppentünk most bele? Háború az emberrel?

Anawak csak hallgatott.

Egy idő után a nő videófelvétele sem segített nekik tovább.

Amikor késő este álmatlanul feküdt kicsiny apartmanjában, Vancouverben, megérett benne a gondolat, hogy az egyik megváltozott viselkedésű bálnát megszondázza. Bármi is vette át a hatalmat felettük, még mindig uralta őket. Kamerával és jeladóval felszerelve az egyikük talán szolgáltathatná a várva várt választ.

A kérdés az volt, hogy miként erősítsenek egy megvadult bálnára bármit is, ha még a békések is állandóan mozognak.

És akkor ott van még a probléma a bőrrel...

Egy fókára rögzíteni a szondát egészen más dolog, mint egy bálnára. Őket gond nélkül elcsípik a pihenőhelyükön. A biológiai úton lebomló ragasztó, amellyel a szondát az állat szőrére ragasztják, gyorsan szárad, és leválik egy beépített mechanizmus segítségével. Legkésőbb a következő vedlésnél az utolsó ragasztómaradvány is eltűnik. De a bálnáknak és delfineknek nincsen szőrük. Alig akad valami, ami simább lenne ezeknek az állatoknak a bőrénél; olyan, mint egy frissen pucolt főtt tojás, vékony zselés réteggel. Arra szolgál, hogy a vízellenállást a minimumra csökkentse, és távol tartsa a baktériumokat. A hámréteg állandóan megújul, enzimek oldják a bőrt, nagyobb ugrásoknál vékony cafatokban válik le – minden hívatlan vendéggel és a szondával egyetemben.

Anawak felállt, odament az ablakhoz, de nem gyújtott lámpát. Az apartman egy régebbi épületben volt, kilátással Granville szigetére és a csillogó éjszakai városra. Egymás után gondolta végig a lehetőségeket. Természetesen léteztek hasznos trükkök. Amerikai tudósok tapadókorongokkal rögzítették az adókat. Hosszú rudak segítségével helyezték a csónakhoz közeli állatokra. Felemás sikerrel. A nyomásnak és az áramlásnak csak néhány óráig tudott ellenállni. Mások a hátuszonyhoz erősítették a szondákat. Bármely megoldásról legyen is szó, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy ezekben a napokban miként lehetne megközelíteni őket anélkül, hogy elsüllyesztenék a próbálkozót.

Talán a kábítás?

Minden túl komplikált. Ráadásul kamerák is kellenek. Helyzetjelző és videókamera.

Hirtelen támadt egy ötlete.

Van megoldás.

Csak egy kiváló lövész kell hozzá. A bálnák jó nagy célfelületet nyújtanak ugyan, mégis ajánlatos szerezni valakit, aki tényleg tud lőni.

Egy csapásra lázas tevékenységbe fogott. Az íróasztalhoz sietett, rákapcsolódott az internetre, és különböző címeket hívogatott. Egy olyan módszer jutott az eszébe, amelyről olvasott valahol. Addig kutakodott a fiókjában, míg előhalászta az Underwater Robotics & Application Laboratories tokiói címét. Rövid időre rá már tudta, hogyan fog működni a terve. Mindkét módszert egyesíteni kell. A krízisbizottságnak ugyan mélyen bele kell nyúlnia a zsebébe, de pillanatnyilag nem riadtak vissza semmitől, ha a probléma megoldásáról volt szó.

Koponyájában egymást kergették a gondolatok.

Reggel felé végre álomra szenderült. Utolsó gondolatai a Barrier Queen és Roberts körül forogtak. Ez is különös volt. A menedzser nem hívta vissza, pedig már próbálkozott néhányszor. Remélte, hogy legalább Inglewood elvitte a mintákat Nanaimóba.

És mi volt a jelentéssel?

Nem akarta hagyni, hogy ilyen olcsó módszerrel rázzák le. Mi mindent tervezett holnapra?

Megint fel kell kelnem feljegyzéseket készíteni, gondolta. Elsőnek majd...

Ebben a másodpercben a holtfáradt kutató elaludt.

Április 20.

Lyon, Franciaország

Bernard Roche vádolta magát, amiért a minta kivizsgálásával ennyit késlekedett, de nem tudott változtatni a helyzeten. Ki sejtette volna, hogy egy homár megölhet egy embert? Vagy mindjárt egyszerre többet?

Jean Jêrome, a Troisgros szakácsa Roanne-ból nem ébredt fel a kómából; huszonnégy órával azután, hogy a homár darabkáival érintkezésbe került, elhunyt. Hogy mi okozta a halálát, továbbra is rejtély maradt. Tény, hogy az immunrendszere felmondta a szolgálatot, valószínűleg egy súlyos toxikus sokk következtében. Az sem volt bizonyítható, hogy a homár, illetve a belsejében lévő anyag volt az okozó. A konyhai dolgozók közül is sokan megbetegedtek, főként az inas, aki a furcsa anyagot megérintette és konzerválta. Mindnyájan szédülésre, rosszullétre, fejfájásra és koncentrációs zavarokra panaszkodtak. Ez önmagában is elegendő lett volna, kiváltképp a Troisgros étteremnek, ahol időközben elakadt az olajozottan működő gépezet. Ami Rochét jobban nyugtalanította, az a hasonló megbetegedések számának növekedése, amelyekkel, mióta Jêrome meghalt, a roanne-i emberek orvosaikhoz fordultak. A szimptómák kevésbé voltak egyértelműek, mégis a legrosszabbra gondolt, miután kiderítette, hogy mi történt a vízzel, amelyben Jêrome a homárokat tárolta.

A sajtó nem szivárogtatta ki a hírt, már csak az étterem miatt se, de természetesen beszéltek róla, és máshonnan is hasonló beszámolók jutottak Roche fülébe. A Troisgros nem az egyetlen érintett hely volt ebben az ügyben. Párizsban egyszerre többen is meghaltak romlott homárhús következtében, de Roche sejtette, hogy ez nem felel meg pontosan az igazságnak. Hasonló hírek érkeztek Le Havre-ból, Caenből, Cherbourgból, Rennes-ből és Brestből. Időközben megbízta az egyik asszisztensét, hogy kutasson az ügyben. Olyan kép kezdett összeállni, melyben a breton homár alávaló szerepet játszott, úgyhogy Roche végül minden mást félretett, és csak a vízminta elemzésével foglalkozott.

Ismét szokatlan kötésekre bukkant, amelyek feladták neki a leckét. Sürgősen további mintákra lenne szüksége, így kapcsolatot létesített az érintett városokkal. Szerencsétlenségére nem gondolta senki, hogy valamennyit meg kellene tartani az anyagból. Ugyan nem robbant fel sehol máshol homár, de szó esett élvezhetetlen rákról, melynek a húsát eldobták, és másutt olyanokról, amelyekből már a főzés előtt valami kibugyogott. Roche azt kívánta, bárcsak mások is olyan okosak lennének, mint a szakácsinas, de a halászok, nagykereskedők és konyhai dolgozók sajnos nem voltak laboránsok. Így egyelőre csak feltételezésekre hagyatkozhatott. Elsőre úgy tűnt, hogy nem is egy, hanem két organizmus lapult a homár belsejében. Az egyik a zselés anyag, amely azóta teljesen felbomlott.

A másik organizmus viszont élt, nagy sűrűségben fordult elő, és Rochénak nagyon rossz előérzete volt vele kapcsolatban.

Rátapadt a mikroszkópra.

Sok ezer átlátszó gömb cikázott keresztül-kasul, akár a teniszlabdák. Ha helyesek voltak a sejtései, akkor mindegyikükben egy összecsavart pedunculus volt, egy ormányféle.

Ezek az élőlények ölték meg Jêrome-ot?

Roche fogott egy steril injekcióstűt, és beleszúrt a hüvelykujjába. Egy kis vércsepp buggyant ki. Óvatosan belecseppentette a mintába, és ismét a mikroszkópba nézett. Hétszázszoros nagyításnál Roche vérsejtjei megannyi vörös virágsziromra hasonlítottak. Az átlátszó gömbök azonnal aktivizálták magukat. Kinyomták az ormányukat, és villámgyorsan nekiestek az emberi sejteknek. A pedunculus keresztüldöfte a sejtfalat, és a szörnyű kis mikrobák lassacskán vörös színűvé váltak, ahogy kiszívták a vértesteket. Ha az egyiket kiürítették, azonnal egy másikra vettették magukat. Közben dagadtak, pontosan olyanképpen, ahogyan attól Roche már az elején is tartott. Akkor azt jósolta, hogy mindegyikük nagyjából tíz vértestet szív majd ki, és legkésőbb háromnegyed óra múlva befejezik áldatlan tevékenységüket. Megbabonázva figyelte a színjátékot, amelyről meg kellett állapítania, hogy gyorsabban mennek az események, mint gondolta. Sokkal gyorsabban.

Tizenöt perc múltán véget ért a „darab”.

Roche mereven ült a mikroszkóp előtt, majd feljegyezte:

„Feltehetően Pfiesteria piscicada.”

A „feltehetően” a kétely utolsó maradványait hivatott megjelölni, de biztos volt abban, hogy sikerült azonosítania a kórokozót. Ami igazából zavarta, hogy a Pfiesteria piscicada egy szörnykiadásával állt szemben. Sokak szemében már így is szörnyként szerepelt, miközben az átmérője éppen csak hogy elérte a milliméter ezredrészét. A föld egyik legkisebb ragadozója, és egyben az egyik legveszélyesebb.

A Pfiesteria piscicada egy vámpír.

Sokat olvasott már róluk. A tudomány első találkozása velük a nem is oly távoli múltban történt. A nyolcvanas években kezdődött ötven laboratóriumi hal pusztulásával Észak-karolina állam egyetemén. A víz minősége, amelyben a halakat tartották, megfelelt a követelménynek, leszámítva azt a foltnyi kis egysejtűt, amelyek szintén benne lubickoltak. Kicserélték a vizet, és újabb halakat helyeztek bele, amelyek egy napig sem éltek. Valami nagy hatékonysággal pusztította őket. Nem kímélte az aranyhalakat, a harcsát és az afrikai tilapiákat sem. Órák, sőt gyakran percek alatt végeztek az áldozatukkal. A tudósok észrevették, hogy a halak fájdalmasan rángatóznak, mielőtt kínok között kimúlnak. Minden alkalommal a semmiből tűntek elő a rejtélyes mikrobák, és ugyanolyan gyorsan fel is szívódtak.

A kép lassan tisztulni kezdett, miután egy botanikusnő az organizmust az ostorosok egy még eddig ismeretlen fajaként azonosította. Egy Dinoflagellata, egy algaféle. A legtöbb algafaj veszélytelen volt, ám néhányuk igazi méreggyárosnak bizonyult. Egész kagylótelepeket fertőztek meg, míg mások a vörösalga-invázió kialakulásáért voltak felelősek, amelyek a tengert vérszínűre vagy barnára festették. De az újonnan felfedezett fajt tekintve labdába sem rúghattak.

Mert a Pfiesteria piscicada különbözött a többi fajtól. Aktívan támadott. Bizonyos szempontból a kullancshoz hasonlatos, de nem az alakja miatt, hanem mert ugyanolyan türelmes. Látszólag élettelenül fekszik a tavak, pocsolyák alján, és mindegyiket egyfajta kapszula veszi védőn körbe. Ilyen módon évekig tudja élelem nélkül kivárni, míg valami halrajból kiválasztódó anyag a fenékre süllyed, és felébreszti az étvágyát.

Ami ezután történik, azt leginkább a villámcsapáshoz lehetne hasonlítani. Az algák milliárdszámra jönnek ki a kapszulákból és felúsznak két ostoruk segítségével. Az egyik forog, mint egy propeller, a másikkal a kívánt irányba kormányoznak. Ha megtapadt egy hal testén, azonnal mérget választ ki, amely bénítja az idegrendszert és egyúttal körömhegynyi lyukakat üt az állat bőrén. Majd belenyomja az ormányát a sebbe, és kiszívja a testnedveket haldokló áldozatából. Amikor pedig jóllakik, visszasüllyed társaival a fenékre, ahol újra behúzódnak védőburkukba.

A toxikus algák hétköznapinak számítanak, nagyjából mint a gombák az erdőben. Néhány alga mérgéről már nagyon régóta tudtak, pontosabban már a bibliai idők óta. Mózes második könyvében találunk egy leírást, amely megdöbbentően hasonlít egy vörösalga-invázióra: „És minden vizek vérré változtak. A halak elpusztultak, és a folyó bűzlött, hogy az egyiptomiak abból nem ihattak.” Tehát semmi rendkívüli nem volt abban, hogy algák halakat pusztítottak el. Csak a módszer brutalitása volt újszerű. A jelenség a Pfiesteria piscicada nevet kapta, és a világban mindenhol felbukkant. Tengeri állatok mérgezéses tünetei, újfajta korallbetegségek, fertőzött hínármezők, mindezek jellemezték a világtengerek állapotát, melyek legyengültek a káros anyag szűnni nem akaró áradatától, a túlhalászástól, a partvidékek könyörtelen kizsákmányolásától és az éghajlatváltozás következményeitől. Vitatott volt, hogy a gyilkos algák újak, vagy periodikusan visszatérők, de tény maradt, hogy az egész földtekét soha nem látott gyorsasággal hódították meg, és hogy a természet nagyon kreatívnak mutatkozott a különböző új fajok létrehozásában. Míg az európaiak örvendeztek, hogy ezen a szélességi fokon a Pfiesteria nem honos, Norvégia vizeiben rengeteg hal pusztult el, és a lazactenyésztők a tönk szélére jutottak. A gyilkos ez esetben a Chrysochromulina polylepsis volt, a Pfiesteria buzgó kisöccse, és senki sem tudta, hogy ezután mi következhet még.

Tehát a Pfiesteria piscicada ezúttal breton homárokat támadott meg. De tényleg a Pfiesteria piscicada volt?

A kétely kezdett elhatalmasodni Rochéban. Az egysejtűek viselkedése mellette szólt, habár sokkal agresszívebbnek bizonyultak, mint a leírásokban. De mindenekelőtt az volt a meglepő, hogy a homár hogyan tudott ilyen sokáig életben maradni. A belsejéből származnak az algák? Azzal az anyaggal együtt? A zselés massza, amely a levegőn felbomlott, határozottan ismeretlennek tűnt. Egyáltalán, mindkettő a homár belsejéből származik? De akkor mi történt a homár húsával?

Egyáltalán homár volt még?

Roche mély tanácstalanságba süllyedt. Csak egy valamit tudott biztosan. Akármi is volt az, a darabkái most Roanne ivóvízvezetékeiben kavarognak.

Április 22.

Norvég-tenger, kontinentális perem

A tengeren a világ nem áll másból, csak vízből és egy többé-kevésbé tisztán kivehető égboltból. Nincs viszonyítási pont, úgyhogy tisztább napokon a végtelenség érzése mintha a világűrbe szippantaná az embert, esős napokon viszont nem érezheti pontosan, hogy a vízszint felett, vagy már inkább alatta van. Még az edzett tengerészek is lehangolónak érzik az egyhangú esőzést. A horizont eltűnik, a hullámok feketesége összefolyik az alaktalan felhők szürkeségével, és egy fénytelen, forma és remény nélküli univerzum benyomását keltik.

Az Északi-tenger és a Norvég-tenger legalább viszonyítási pontokat nyújt a szemnek; fúrótornyok alakjában. De kint, a kontinentális peremnél, ahol a Nap már két napja cirkált, a platformok legtöbbje anynyira messze volt, hogy szabad szemmel nem is látták őket. Ám ezen a napon még a közelebbiek sem voltak láthatók a finoman permetező esőben. Minden síkos és vizes volt, a hideg pedig a vízhatlan öltözékekbe is bevette magát. A tudósoknak és a legénységnek egyaránt jobban tetszett volna a nagy cseppekből álló, normális eső, mint ez a kása. Nemcsak fentről, hanem mintha a tengerből is felfelé szállt volna a víz. Egyszóval, az egyik legpocsékabb nap volt, amire csak Johanson vissza tudott emlékezni. A kapucnit mélyen a homlokába húzta, és a hajó hátulja felé tartott, ahol a műszakiak éppen a többfunkciós szondát csörlőzték be. Félúton Bohrmann csapódott hozzá.

– Nem szokott mostanában férgekkel álmodni? – kérdezte Johanson.

– Még elmegy – válaszolta a geológus. – És ön?

– Abba az elképzelésbe menekülök, hogy ez csak egy film.

– Jó ötletnek hangzik. Ki a rendező?

– Mit szólna Hitchcockhoz? A Madarak mélytengeri változata megfelelne?

Bohrmann elhúzta a szája szélét. – Nagyon szép elképzelés... Ah, végre felhúzták! Magára hagyta Johansont és odasietett. A daru végén egy nagy, gömb alakú csőszerkezet csüngött, melynek felső része műanyag csövekből állt. Vízmintákat tartalmaztak különböző mélységekből. Johanson egy darabig figyelte, hogyan húzzák be, majd veszik ki a mintákat a multi-szondából, azután a fedélzetre lépett Stone, Hvistendahl és Lund. Stone nyomban Johansonhoz sietett.

– Mit mondott Bohrmann? – kérdezte.

– Houston, van egy kis problémánk. – Johanson vállat vont. – Nem sokat mondott.

Stone bólintott. Agresszivitása most a levertségnek adta át helyét. A mérések alkalmával a Nap a peremet délnyugati irányban követte egészen Skóciáig, miközben a videószánkó képeket szolgáltatott a mélyből. A szánkó egy kocka alakú váz volt, amely leginkább egy polcszekrényre hasonlított, amibe rendetlenül beletömtek mindenféle mérőműszert, fényszórót, elektronikus szemet és mást. Tromsig

A Thorvaldsonra a modern Victor küldte a képeket. A norvég hajó északkeleti irányban követte a kontinentális peremet, fel egészen Tromsnig, és a vizet elemezte. Mindkét hajó a létesítendő gyáregység helyéről indult el, de időközben ismét egymás felé közeledtek. Két nap múlva esedékes randevújuk alkalmával mellesleg az egész szárazföldi peremet újratérképezik. Bohrmann és Skaugen azt javasolták, hogy a régiónak úgy álljanak neki, mintha ismeretlen terület lenne, hisz röviddel ezelőtt tényleg az volt. Semmi sem tündökölt ősi fényében, amióta Bohrmann az első mérési adatokat bemutatta. .

Ez előző nap történt, korán reggel, még mielőtt az első képek megjelentek a videószánkóról. Nedves és hűvös hajnalon engedték le a multiszondát, és Johanson igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a gyomra le-fel liftezik a hullámzásban. Az első vízmintákat azonnal a laborba vitték, és analizálták. Nem sokra rá Bohrmann összehívott mindenkit a konferenciaterembe, a főfedélzetre, ahol lassan gyülekeztek a fényezett asztal köré, már nem ásítozva és szemet dörzsölve, hanem a kíváncsiságtól csendben és egy csésze kávéval a kezükben.

Bohrmann türelmesen várt; amíg mindenki meg nem jött, tekintete egy papírlapon függött.

– Egy első eredménnyel tudok szolgálni – mondta. – Nem reprezentatív, csak egy pillanatfelvétel. – Felnézett, és egy másodpercig Johansonon akadt meg a szeme, majd Hvistendahlt kereste. – Mindenki tisztában van a metánzászló kifejezéssel?

Egy fiatalember Hvistendahl csapatából bizonytalanul rázta a fejét.

– Metánzászló akkor keletkezik, ha gáz lép ki a tengeraljból – magyarázta Bohrmann. – Összekeveredik a vízzel, sodródik az áramlással, és felszáll. Általában ott mérünk ilyen zászlókat, ahol egyik szárazföldi lemez a másik alá tolódik, és a nyomás összepréseli, majd feldobja a tenger fenekét. A következmény, hogy ilyen helyeken gázok és más folyadékok törnek fel, jól ismert jelenség. – Megköszörülte a torkát. – De a Csendes-óceánnal szemben az Atlantiban és így a Norvég-tengeren sincsenek ilyen magasnyomású helyek. A kontinentális peremek messzemenően passzívak. Mégis mértünk reggel egy magas koncentrációjú metánzászlót, ami a korábbi megfigyelések alkalmával még nem létezett.

– Milyen magas a koncentráció? – kérdezte Stone.

– Aggasztó. Hasonló eredményeket csak Oregonnál mértünk, egy geológiailag nagyon aktív helyen.

– Szép. – Stone igyekezett a homlokán keletkezett ráncokat kisimítani. – Tudomásom szerint Norvégiánál állandó jelleggel szivárog a gáz. Ismerjük a jelenséget korábbi projektekből. Ismeretes, hogy a tengerfenék mindig szivárogtat metánt, és minden esetben magyarázható; hát akkor miért kell az ördögöt a falra festeni?

– Az ön magyarázata nem találja el a dolog velejét.

– Hallgasson ide – sóhajtott Stone. – Ami engem érdekel, az az, hogy a méréseik okot adhatnak-e az aggodalomra, vagy sem. Eddig nem bizonyosodtam meg efelől. Csak az időnket vesztegetjük.

Bohrmann egy fáradt mosollyal válaszolt.

– Dr. Stone, ezen a területen, főként északabbra, sok emeletnyi kontinentális szakadékot cementez össze a metán. A metán mindenütt hatvan-száz méter vastag. Ezek hatalmas záró rétegek, de azt is tudjuk, hogy helyenként függőlegesen keresztültöredeznek. Ott már évek óta szivárog a gáz, amelynek a stabilitási számításaink szerint nem szabadna szivárognia. Ha a nyomást és a hőmérsékletet vesszük alapul, akkor ott is meg kellene fagynia a tengerfenéken, de nem teszi. Ezek tehát az ön metánzászlói. Lehet velük együtt élni, sőt úgy is dönthet, hogy figyelmen kívül hagyja őket. De nem ajánlatos magunkat biztonságban érezni, csak mert néhány diagramot és görbét kitaláltunk. Még egyszer mondom, hogy a metán koncentrációja magasabb, mint azt a körülmények indokolnák.

– Valóban gázszivárgás? – kérdezte Lund. – Arra gondolok, hogy a metán a földből szivárog, vagy talán a gáz...

– Olvadó hidrátból származik? – Bohrmann habozott. – Ez a döntő kérdés. Ha a hidrát bomlana, akkor a helyi paramétereknek is változniuk kellene.

– És azt gondolja, hogy ez áll fenn? – kérdezte Lund.

– Csak két paraméter van. A nyomás és a hőmérséklet. De sem a vízhőmérséklet növekedését, sem a tenger szintjének csökkenését nem regisztráltuk.

– Erről beszélek – kiáltotta Stone. – Olyan kérdésre keressük a választ, amit fel sem tettünk. Hiszen csak egy mintánk van. – Egyetértést keresve nézett körül. – Csak egyetlen átkozott mintánk!

Bohrmann bólintott.

– Tökéletesen igaza van, Dr. Stone. Mindez csak feltételezés, de az igazság kiderítéséért vagyunk itt.

– Stone idegesít – mondta Johanson, amikor rövidre rá elhagyták a konferenciatermet. – Mi baja egyáltalán? Mintha meg akarná akadályozni a teszteket! Pedig ő a projekt vezetője.

– Beledobhatjuk a tengerbe.

– Az is elég, amit eddig beledobtunk.

Friss kávét szereztek, és a fedélzetre mentek.

– És mi a véleményed az eredményről?

– Ez még nem eredmény, csak köztes érték.

– Na jó. Mi a véleményed a köztes értékről?

– Nem tudom.

– Ugyan már.

– Bohrmann a szakértő.

– Azt gondolod, hogy tényleg összefüggésben van a férgekkel? Johanson visszaemlékezett az Olsennel folytatott beszélgetésükre.

– Egyelőre semmire sem gondolok – mondta óvatosan. – Teljesen elhamarkodott lenne tőlem bármit is gondolni. – Beleszürcsölt a kávéjába, és hátrahajtotta a fejét. Fölöttük az egyforma színű ég. – Csak egyet tudok: hogy most sokkal inkább lennék otthon, mint ezen a hajón.

Ez történt előző nap.

Míg az utolsó vízmintákat elemezték, Johanson visszahúzódott a rádiós szobába, a híd mögé. Műholdon keresztül az egész világgal kapcsolatot tarthatott. Az elmúlt napokban egy adatbankot kezdett létrehozni, e-maileket küldött intézetekbe tudósoknak, és az egészet személyes érdeklődésként állította be. Az első válaszok csalódást okoztak. Senki sem figyelte még meg az új férget. Néhány órája felvette a kapcsolatot olyan expedíciókkal, amelyek éppen a tengeren voltak. Odahúzott egy széket, a laptopot a rádiók közé helyezte, és megnyitotta a postafiókját. Most is sovány volt a zsákmány. Az egyetlen érdekes hír Olsentól jött, aki közölte vele, hogy a medúzainváziót Dél-amerikában és Ausztráliában már nem lehet kontrollálni.

„Nem tudom, hogy ott kint hallgattok-e híreket”, írta Olsen. „De tegnap este különkiadás volt. A medúzák óriási rajokban húznak el a partok mentén. Úgy tűnik, ezt mondta a bemondó muki, mintha egyenesen az ember által lakott területek felé vennék az irányt. Ez persze tiszta hülyeség. Ja, igen, és ismét voltak ütközések. Két konténerhajó Japán előtt, ezenkívül továbbra is tűnnek el csónakok, de most rögzítettek vészhívásokat. A British Columbia-i sztorik még mindig keringenek a sajtóban, de semmi konkrétum. Ha hihetünk a mesének, akkor Kanadánál a változatosság kedvéért a bálnák vadásznak emberekre. Hál' istennek nem kell mindent elhinnünk! Ennyi jókedvcsináló Trondheimből. Nehogy vízbe fúlj!”

– Kösz – morogta Johanson rosszkedvűen.

Tényleg túl ritkán hallgattak híreket. Az expedíciós hajók olyanok voltak, mint a tér-idő lyukak. Amint a kifutottak, mindenki távol akart lenni a várostól, a politikától és a háborúktól. Míg egy-két hónap után hirtelen úgy érezték, hogy kifakulnak, és elkapta őket a vágy önnön értékeik visszaszerzésére. Vágyakoztak a társadalomban elfoglalt szilárd pozíciójuk után, amit csak a civilizáció adhatott meg számukra, a maga hierarchiájával, technológiájával, mozijával és McDonald's-ával. De leginkább szilárd talajra vágytak a lábuk alá, olyanra, amely nem hintázik le-fel.

Johanson megállapította, hogy nem volt képes koncentrálni. Lelki szemeivel azt látta maga előtt, amit két napja szünet nélkül a monitorokon.

Férgeket.

Időközben bizonyságot nyertek: a kontinentális peremet teljesen ellepték. A hidrátmezők és erek eltűntek a milliónyi rángatózó, rózsaszín csövecske alatt, amelyek igyekeztek magukat befúrni a jégbe. Egy igazi megvadult csorda. Nem volt már helyi jelenség, tanúi lehettek egy mindent elborító inváziónak, amely a teljes norvég tengerpart előtt húzódott.

Mintha odavarázsolta volna őket valaki.

Muszáj volt, hogy más is találkozzon ezzel a jelenséggel.

Miért nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy összefüggés van a férgek és a medúzák között? Másrészről milyen elmélet lehet az, amely, ha csak részben is, de meg tudja magyarázni a történteket? Őrületes volt!

Őrületes, igen.

De minden őrület valaminek a kezdetét jelenti, gondolta magában, valaminek, amiből még csak egy villanásnyit láttak.

Ez még csak a kezdet volt.

A még nagyobb őrületé! – kapta magát rajta.

Rákapcsolódott a CNN-re, hogy ellenőrizze Olsen híreit, ekkor jött be Tina egy csésze fekete teával, és letette elé. Johanson felnézett rá. Cinkos mosoly volt a nő arcán. A kirándulásuk óta a kapcsolatuk egyfajta cinkossággal gazdagodott, jó pajtások lettek.

– Van ilyesmi a fedélzeten? – csodálkozott Johanson.

– Nincs ilyesmi a fedélzeten – válaszolta Lund. – Ilyesmit akkor hoznak a fedélzetre, ha tudják, hogy valaki szereti.

Johanson még mindig csodálkozva nézett rá.

– Milyen törődő vagy. Miféle szívességet akarsz megint kicsikarni tőlem?

– Mit szólnál egy köszönömhöz?

– Köszönöm.

Egy pillantást vetett a laptopra.

– Haladsz?

– Szó sincs róla. Mi van az utolsó vízminta-elemzésekkel?

– Fogalmam sincs. Fontosabb dolgom akadt.

– Hűha! Hát van ennél fontosabb?

– Például Hvistendahl asszisztensének a kezecskéit fogni.

– És miért kellett?

– Etette a halakat. – Mosolygott. – Friss hús.

Johansonnak is mosolyognia kellett. Lund olyan szókincset használt, amely leginkább a tengerészeknél volt bevett. A kutatóhajókon két világ találkozott, a legénység és a tudósok. A legnagyobb jóakarattal kezelték egymást, igyekeztek a másik kifejezéseire, életmódjára és hibáira ráhangolódni. Egy ideig csak szaglászták a másikat, míg egyszer csak sikerült közös erővel bizalmas vizekre evezniük. De addig tisztes távolságot tartottak, amit viccekkel igyekeztek kompenzálni. A friss hús a matrózok kifejezése volt az újoncokra, akik először voltak a fedélzeten, és akiknek a tengerészélet éppoly kevéssé volt ismeretes, mint a gyomor tűrőképessége, miután elhagyja a szárazföldet.

– Az első alkalommal te is hánytál – jegyezte meg Johanson.

– Te nem?

– Nem én.

– Phh.

– Tényleg nem! – Johanson esküre emelte a kezét. – Ellenőrizheted. Tengerálló vagyok.

– Oké. Tengerálló vagy. – Lund előkapart egy cetlit, és Johanson elé tette az asztalra. Egy internetcím volt ráfirkantva. – Akkor jelentkezhetsz is haladéktalanul a Grönlandi-tengerre. Bohrmann egyik ismerőse éppen arrafelé van úton. Bauernak hívják.

– Lukas Bauer?

– Ismered?

Johanson lassan bólintott.

– Emlékszem, néhány éve Oslóban egy kongresszuson tartott előadást, és azt hiszem, tengeráramlásokkal foglalkozik.

– Konstruktőr. Mindenfélét épít, mélytengeri egységeket, magas nyomású tartályokat. Bohrmann említette, hogy közreműködött a mélytengeri szimulátor kifejlesztésében.

– És Bauer Grönlandnál van?

– Már hetek óta – mondta Lund. – Egyébként igazad van, ami a tengeráramlásokat illeti. Méréseket hajt végre. Egy újabb jelölt a kukacvadászatra.

Johanson elvette a cetlit. Erről az expedícióról tényleg nem hallott semmit sem.

Grönland előtt is lenne metán-hidrát?

– És hogy halad Skaugen?

– Nehezen. Nem tud olyan erőszakosan kitartani, mint ahogyan szeretne. Kapott egy szájkosarat, ha érted, mire gondolok.

– Kicsoda? Az elöljárói?

– A Statoil állami tulajdon. Kell még valamit mondanom?

– Akkor hát nem fogja velünk megosztani – konstatálta Johanson.

Lund sóhajtott.

– A többiek sem hülyék. Észreveszik, ha valaki információt akar tőlük csapolni, anélkül, hogy adna is valamit, ezenkívül ők is némasági fogadalmat tettek.

– Én megjósoltam neked, hogy ez lesz.

– Igen, megint csak te voltál az okosabb.

Kintről lépések zaja hallatszott. Hvistendahl egyik embere dugta be a fejét az ajtón.

– Konferenciaterem – mondta.

– Mikor?

– Azonnal. Megvannak az értékelések.

Johanson és Lund aggodalmasan egymásra néztek. Johanson becsukta laptopot, és együtt követték a férfit a főfedélzetre. Kint az eső csordogált az ablakokon.

Bohrmann a bütykeire támaszkodott.

Eddig az egész kontinentális peremen ugyanazzal a szituációval találkoztunk. A tenger telis-tele van metánnal. A saját eredményeink és Thorvaldsonéi messzemenőkig egyeznek. Itt-ott vannak különbségek, de egészében ugyanazt a képet mutatják. – Szünetet tartott. – Nem kertelek. Valami elkezdte destabilizálni hatalmas területen a metánt.

Nem mozdult és nem beszélt senki. Egyszerűen csak bámultak és várták a folytatást.

Majd a Statoil emberei elkezdtek zsibongani.

– Mit jelent ez?

– A metán-hidrát felbomlik? Azt mondta, hogy a kukacok nem tudják megbontani!

– Mértek valamilyen felmelegedést? Felmelegedés nélkül...

– Milyen következményekkel...

– Kérem! – Bohrmann felemelte kezeit. – Változatlanul azon a nézeten vagyok, hogy a férgek nem tudnak komoly károkat előidézni, de másrészről meg kell állapítanunk, hogy a bomlás az ő felbukkanásukkal vette kezdetét.

– Nagyon tanulságos – mormogta Stone.

– Megnéztük a néhány héttel ezelőtt a Thorvaldsonon végzett méréseket – válaszolta Bohrmann. Igyekezett megnyugtató hangot találni. – Amikor először bukkantak fel a férgek, a mérések még normális értékeket mutattak. Csak ezután növekedtek meg a számok.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Stone. – Melegebb van ott lent, vagy nem?

– Nem. – Bohrmann tagadóan rázta meg a fejét. – A stabilitási mutató nem változott. Ha metán szivárog, akkor azt csak mélyen a tengeraljban végbemenő folyamatokra lehet visszavezetni. Mindenesetre mélyebben, mint amennyire a kukacok jutnak.

– Honnan tudja ilyen biztosan?

– Kimutattuk... – Bohrmann elhallgatott. – Dr. Johanson segítségével kimutattuk, hogy az állatok oxigén nélkül elpusztulnak. Csak néhány méter mélységig jutnak el.

– A szimulátor eredményeiről beszél – mondta Stone fitymálva. Úgy tűnt, hogy Bohrmannt a legkedvesebb ellenségének szemelte ki.

– Ha nem a víz, akkor a tenger feneke melegszik – javasolta Johanson. – Vulkáni tevékenység?

– Csak egy ötlet.

– Kézenfekvó ötlet, de nem ezen a környéken.

– Egyáltalán a vízbe juthat-e, amit ezek a férgek esznek?

– Ekkora mennyiségben nem. Ehhez el kellene érniük a szabad gázbuborékot.

– Nem tudják elérni a szabad gázt – vetette közbe Stone makacsul.

– Nem, mint már említettem...

– Tudom, hogy mit mondott. Elárulom önnek, hogy én hogyan látom. A féregnek megvan a saját testhőmérséklete. Minden élőlény termel hőt. Ettől megolvad a legfelső réteg, de ez elegendő...

– A mélytenger lakóinak olyan a testhőmérséklete, mint az őket körbevevő környezeté – válaszolta Bohrmann hidegen.

– Akkor is, ha...

– Clifford! – Hvistendahl a kezét rátette Stone karjára. Barátságosnak tűnt a gesztus, de Johanson látta, hogy Stone-t komolyan figyelmezteti. – Miért nem várjuk meg egyszerűen a többi eredményt is?

– Ugyan már!

– Ezzel sem jutunk előbbre, Cliff. Hagyd már az állandó elméletgyártást!

Stone a földet bámulta és ismét csend volt.

– Mik lennének a következmények, ha a metánszivárgás nem szűnik meg? – kérdezte Lund.

– Erre több forgatókönyvünk is van – mondta Bohrmann. – A tudomány leír olyan jelenségeket, amelyek folytán az egész hidrátmező egyszerűen eltűnik. Felbomlik egy év leforgása alatt. Lehetséges, hogy éppen ez van folyamatban, és a kukacok most indítják be. Ebben az esetben Norvégia előtt igencsak sok metán kerül a légkörbe.

– Egy metánsokk, mint 55 millió évvel ezelőtt?

– Nem. Ahhoz ez még túl kevés. Ismétlem, nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, de nem tudom elképzelni, hogy a folyamat végnélkül folytatódik, a hőmérséklet növekedése vagy a nyomás csökkenése nélkül. De sem az egyiket, sem a másikat nem észleltük. A következő órákban leküldjük a robotot. Lehet, hogy akkor okosabbak leszünk. Köszönöm a figyelmet.

Ezzel elhagyta a konferenciatermet.

Johanson egy e-mailt küldött Lukas Bauernak a hajóra. Úgy érezte, hogy átváltozott biológiai tényfeltáróvá: látta már ezt a férget? Le tudná írni? Felismerné, ha meghívnánk egy szembesítésre öt másik féreggel? Ez a kukac vette el az öreg hölgy retiküljét? A nyomravezető jelentkezzen a legközelebbi kutatóbázison!

Kis habozás után néhány személyes mondanivalót is fűzött a múltbeli oslói találkozóhoz, és érdeklődött, hogy Bauer nem észlelt-e rendkívüli metánkoncentrációt. Körkérdéseiben eddig ezt a mondatot kihagyta.

Amikor rövidre rá a fedélzetre ment, a videószánkót látta a darun lógni; Bohrmann és csapata vette körül. Éppen bevontatták. A feszült hangulat az egész legénységre kiterjedt. A legtöbbje tudta, hogy mit mérnek a kutatók. A kontinentális peremen sok minden nem volt rendben, és ez gondolkodásra késztette őket.

Mindennek gyorsan kellett történnie. Bohrmann meghagyta, hogy a hajó minél lassabban haladjon, hogy a mérések szerinti legalkalmasabb hely fölött vegyenek mintákat. Közvetlenül a Nap alatt egy kiterjedt hidrátmező húzódott. A mintavétel ebben az esetben azt jelentette, hogy egy acélszörnyet engedtek le, amely a tengerkutatás ősidejéből származott. A szerkezet nem volt éppen a legkorszerűbb kutatási eszköz, de a legdurvább és legmegbízhatóbb, amellyel csak a tengerfenékből kiragadhattak egy darabka történelmet, a szó legszorosabb értelmében. Az acélszáj mélyen belefúródott az aljzatba, sebet ejtett, és mázsányi iszapot, jeget, faunát és kőzetet harapott ki, hogy aztán az emberek világába hozza zsákmányát. Néhány tengerész találóan a T-Rex nevet adta neki. Egy szörny a tudomány szolgálatában.

Mint minden szörny, a T-Rex is bámulatos képességekkel bírt, de durva volt és egyszerű. Belsejében egy kamera és fényszórók lapultak. Láthatták, amit az acélszáj is látott, hogy a kellő pillanatban tátsa el magát. Ez nagyon is alkalmassá tette a feladatra, ám a durvasága abban rejlett, hogy nem tudott titokban odasettenkedni. Akármilyen óvatosan is irányították – és ennek az óvatosságnak voltak határai, mert bizonyos lendületre volt szüksége, hogy az aljzatba fúrja magát –, elkergette a legtöbb tengerlakót a hullámmal, amit maga előtt tolt. Halak, rákok, kukacok és minden, ami elég mozgékony volt, már jóval előbb észlelte érzékeny receptoraival a közelgő veszélyt, jóval azelőtt, hogy az acélszáj belemart az aljzatba. Ám a fejlettebb eszközök is ugyanilyen módon árulták el magukat. Egy amerikai kutató rámutatott a gyenge pontra:

„Nagyon változatos ott lent az élet, de mindig félreállnak, amikor jövünk.”

Az acélszájat leengedték a daruval. Johanson kitörölte az esőt a szeméből, és a monitorlaborba ment. A matróz kezelte a darut egy botkormánnyal. Az elmúlt órákban a videószánkót irányította, de még koncentrációra képes és összeszedett ember hatását keltette. Szüksége is volt rá, mivel órákig csak a zavaros tengervizet bámulta, és ez erős hipnotikus hatással bír. Egy kis figyelmetlenség, és egy Ferrari értékű berendezés marad örökre a tengerfenéken.

A laborban csak a képernyők derengtek.

Az acélszáj belecsobbant a tengerbe, ami a monitorokon úgy festett, mintha mindjárt befolyna a víz rajtuk keresztül, majd egy planktonfelhőn áthaladva süllyedt tovább. Először kékeszöld, majd szürke, végül fekete táj tárult a szemük elé. Világos üstökösök húztak el a kamerák előtt, apró rákok, krill és meghatározhatatlan kicsiny élőlények. Az acélszáj felvétele kísértetiesen hasonlított a Star Trek korai epizódjaira, csak a zene hiányzott. A mélységmérő pergette a számokat. Hirtelen tengerfenék került a képbe, amely akár a holdfelszín is lehetett volna, és a csörlő megállt.

– Mínusz 714– mondta a botkormányt kezelő tengerész. Bohrmann előrehajolt:

– Még ne!

Kagylók húztak el a kamera előtt, melyek előszeretettel lakták a metánmezőket A legtöbbjük elveszett a hullámzó, rángatózó, rózsaszín testek alatt. Johanson jól látta, hogy a férgek nem csak a jégbe fúrták be magukat, hanem a kagylókat is megették. Jól kivehető volt, amint fogakkal teli ormányukat belemártották a kagyló húsába, és a kiszakított darabokat csőszerű testükbe szippantották. A fehér metánjégnek nyomát sem találták, de tudták, hogy ott van alattuk; az ide-oda mozgó ostromsereg alatt. Mindenhonnan buborékok és kis fehér darabkák, metánszilánkok szálltak fel.

– Most! – mondta Bohrmann.

Az aljzat a kamera felé rohant. Egy pillanatra mintha a kukacok is megbokrosodtak volna, hogy az acélszájat üdvözöljék, majd minden elfeketült. A száj felszántotta a metánt, és lassan bezárult.

– Mi az ördög?... – kiáltotta a tengerész.

A csörlő feletti kijelzőn a számok hol futottak, hol megálltak. A fogó süllyedt, átfurakodott.

Hvistendahl előrenyomakodott.

– Mi történik?

– Ez nem lehet igaz! Ott lent nincs semmiféle ellenállás.

– Fel vele – kiáltotta Bohrmann. – Gyorsan.

A tengerész maga felé rántotta botkormányt. A kijelző megállt, majd visszafelé kezdett számolni. A zárt acélszáj felfelé haladt. A kamera egy hatalmas lyukat mutatott, amelyből óriási, táncoló buborékok szálltak fel. Hirtelen egy hihetetlenül nagy gázbuborék keletkezett. Az acélszáj felé nyomult, beburkolta, és mindent fortyogó örvényléssé változtatott.

Grönlandi-tenger

Néhány száz kilométerre északra a Naptól Karen Weaver éppen abbahagyta a számolást.

Ötven kör a hajó körül. Most csak egyszerűen továbbgyalogolt fedélzetről fedélzetre, vigyázva, hogy a tudományos munkát ne zavarja. Igényelte a mozgást. Legszívesebben jéghegyeket mászott volna meg, vagy akármi mást csinált volna, csak hogy a felesleges adrenalint ledolgozza. Sok mindent nem lehetett tenni egy kutatóhajón. A konditeremben már megunta azt a kevés gépet, tehát inkább futott. Le-fel és körbe-körbe. Elfutott Bauer asszisztenciája mellett, matrózok mellett, akik utánanéztek, és a szájukból nem hiányozhatott egy-egy frappáns megjegyzés sem. Félig nyitott ajka előtt szabályos időközönként fehér gőzfelhők keletkeztek.

A kitartásán kellett dolgoznia. A kitartás volt a gyenge pontja. Karen Weaver meztelenül úgy nézett ki, mint egy bronzszobor, csillogó bőrrel, amely alatt figyelemreméltó izomkötegek húzódtak. Lapockái között egy szépen tetovált sólyom terjesztette ki szárnyait. De Karen Weavernek semmi köze sem volt a monstre testépítő nőkhöz. Alapjában véve a fizikuma egyenesen arra termett, hogy modellkarriert fusson be, csak hát túl alacsony volt, és vállai túl szélesek. Egy kis izompacsirta, aki adrenalin-függő, és mindenféle szakadék szélén megtalálható.

Ebben az esetben a szakadék három és fél kilométer mély volt. A Juno a grönlandi mélységek felett cirkált, egy mélytengeri árok felszínén, közvetlenül a Fram-szoros alatt, ahonnan a hideg északi vizek áramlottak dél felé. Izland, Grönland, Észak-norvégia és Svalbard találkozásánál fekszik földünk tengereinek egyik tüdeje. Lukas Bauert az érdekelte, ami itt történik. És ugyanúgy érdekelte Karen Weavert, illetve az olvasóit.

Bauer magához intette őt.

Teljesen kopasz volt, kolosszális szemüvegével és fehér kecskeszakállával közelebb állt az átszellemült professzor prototípusához, mint bármely más tudós, akit Weaver valaha is megismert. Hatvanéves volt és görnyedt hátú, de a sovány, hajlott testben hihetetlen energia rejtőzött. Karen csodálta az olyan embereket, mint Lukas Bauer. Az emberfelettit csodálta bennük, az akarat erejét.

– Jöjjön ide, Karen! – kiáltotta Bauer. – Ezen a helyen közel tizenhétmillió köbméter víz zuhan másodpercenként a mélybe. Tizenhétmillió! – Csak úgy sugárzott az arca. – Ez hússzor több, mint amennyit a Föld összes folyója együttesen mozgat.

– Doktor, ezt már harmadszor mondja el nekem.

Bauer pislogott.

– Valóban? Mit nem mond.

– De elmulasztotta velem közölni, hogyan működnek a szondái. Ha sajtómunkát kell végeznem, akkor egy kicsit többet kellene foglalkoznia velem.

– Ja, a szondák ... azt hittem, hogy világos, vagy nem? Ezért van itt.

– Azért vagyok itt, hogy számítógépes szimulációkat csináljak a tengeráramlásokról, hogy az emberek lássák, merre utaznak az ön szondái. Már elfelejtette?

– Hát persze, nem is tudja. Önnek nincs... az a helyzet, hogy egy kicsit elfoglalt vagyok az utóbbi időben. Még rengeteg dolgot kell elvégeznem. Miért nem nézi meg egyszerűen, és...

– Doktor! Ne csinálja már megint! El akarta mesélni a működési elvet.

– Bizonyosan. A publikációimban...

– Olvastam a publikációit, Doktor, és körülbelül a felét fel is fogtam. Pedig tudományos előképzettségem is van. A népszerűen tudományos cikkeknek szórakoztatóaknak kell lenniük, olyan nyelven kell megfogalmazni, amit mindenki megért.

Bauer sértődötten nézett rá.

– A tudományos értekezéseimet igenis érthetőnek találom.

– Igen, ön. És talán még két tucatnyian a világon.

– Na ne mondja! Ha a szöveget figyelmesen tanulmányozzuk...

– Nem, Doktor. Magyarázza meg nekem.

Bauer a homlokát ráncolta, majd belenyugvóan mosolygott.

– Egyik diákom sem merészelné ezt, amit ön. Ennyiszer közbeszólni. Csak saját magamat szakíthatom félbe. – A vállát vonogatta. – De mit tegyek? Nem tudok nemet mondani. Nem, tényleg nem tudok. Ön egy... tehát egy... emlékeztet a... na, mindegy. Nézzük meg közelebbről a szondát.

– És azután beszélünk a munkája eddigi eredményeiről. Sok kérdést kapok.

– Igen? És kiktől?

– Újságoktól, televíziós magazinoktól és intézetektől.

– Érdekes.

– Nem, csak logikus. A munkám következménye. Sokszor kérdezem magamtól, hogy érthető-e, mit jelent a sajtómunka.

Bauer mosolyra húzta a száját.

– Magyarázza meg nekem.

– Szívesen, akár tizedszerre is. De előbb ön következik.

– Nagyon alkalmatlan a pillanat – kiáltotta Bauer izgatottan. – Előbb le kell engednünk a szondát, és azután mindjárt...

– Azután azt kell tennie, amit megígért nekem – figyelmeztette Weaver.

– De gyermekem, én is kapok kérdéseket. A világ minden táján értekezek kutatókkal! El sem hiszi, mi mindent akarnak tőlem. Az előbb kaptam egy e-mailt, amiben valaki valamilyen féreg után érdeklődik. Egy kukac! Képzelje magát a helyembe. És, hogy észleltünk-e megnövekedett metánkoncentrációt. Természetesen mértünk, de honnan tudhatja? Nekem muszáj ennek...

– Ezt átvehetem öntől. Csak tegyen engem a beavatottjává.

– Amint...

– Ha tényleg annyira kedvel.

Bauer csak nézett.

– Aha, értem. – Elkezdett halkan nevetgélni. Kerek vállai csak úgy rázkódtak az elfojtott nevetéstől. – Látja, ezért nem nősültem meg soha. Állandóan csak zsarolják az embert. Ígérem, hogy több időt fordítok önre. Most jöjjön, jöjjön!

Weaver követte. A méternyi hosszú szerkezet több helyen egy tartóállványba volt erősítve. A konstrukció felét egy keskeny, csillogó cső uralta, melynek két végén gömb alakú üvegtartály helyezkedett el.

Bauer a tenyerét dörzsölgette. A szövetkabát egyértelműen nagy volt rá, és úgy nézett ki benne, mint egy furcsa, arktikus madár.

– Tehát, ezt a furcsa szerkentyűt leengedjük az áramlatba – mondta. – Együtt fog vele sodródni, mint egy virtuális vízmolekula. Először meredeken lefelé, mert itt a víz, mint az imént említettem... tehát, semmiféle folyamat nem látható, de attól még zuhan... hogy is magyarázzam?

– Ha lehetséges, akkor idegen szavak nélkül.

– Rendben, rendben. Figyeljen! Alapjában véve nagyon egyszerű. Tudni kell, hogy a víz nem mindig ugyanolyan súlyú. A sós víz nehezebb, mint az édesvíz. Minél sósabb, annál nehezebb, hiszen a sónak is van súlya, nem igaz? A hideg víz viszont nehezebb a melegnél, nagyobb a sűrűsége, tehát a víz annál nehezebb, minél jobban lehűl.

– És a hideg, sós víz nehezebb, mint bármely más víz – toldotta meg Weaver.

– Helyes, nagyon helyes! – örvendezett Bauer. – Ezért nem egyszerűek az áramlások; több emeletnyi kavargás. A melegáramlatok a víz felszínén, a leghidegebbek az alján, és köztük helyezkednek el a lefelé tartó áramlatok. A melegáramlatok több ezer kilométert utazhatnak, mígnem hideg területre érkeznek, ahol végül a víz lehűl, nem igaz? És ha a víz lehűl, akkor...

– Nehezebbé válik.

– Bravó, így van. Nehezebb lesz és lesüllyed. A felszíni áramlásból mélyáramlás lesz, vagy akár fenék-közeli áramlás, és a víz visszafolyik. Fordítva ugyanígy működik. Lentről fel, hidegből melegbe. Ilyen módon a tenger minden nagyobb áramlata mozgásban van. Mindegyik össze van kötve a másikkal, és egy állandó csere van folyamatban.

A szondát a vízfelszínre engedték. Bauer a korláthoz sietett, és mélyen kihajolt, hogy lássa, majd türelmetlenül magához intette Karent.

– Na, jöjjön! Jöjjön már! Innen jobban látni.

Bauer mellé lépett, aki csillogó szemekkel bámulta az eseményt.

– Arról álmodozom, hogy minden áramlatban egy ilyen szonda fog sodródni – mondta. – Ez tényleg fantasztikus volna. Hihetetlenül sok mindent tudhatnánk meg.

– Mire szolgál a két üveggömb?

– Mi? Micsoda? Ja, persze. A fennmaradást szolgálják, hogy a szonda lebegni tudjon. A lábainál súlyok vannak, de a szíve a cső közepén helyezkedik el. Abban van minden. Irányító elektronika, mikroszámítógép, energiaellátás, de még egy nyomáskiegyenlítő is. Hát nem fantasztikus? Egy nyomáskiegyenlítő!

– Fantasztikusabb lenne, ha elárulná, hogy mi az.

– Oh, eh... természetesen. – Bauer a kecskeszakállát morzsolgatta. – Azon gondolkodtunk, hogy a szondát hogyan... úgy áll a dolog, hogy a folyadékot jóformán nem lehet összenyomni. A víz kivételt képez. Sokat nem lehet rajta sűríteni, de egy picit azért mégis, és ezt tesszük mi is. Összesűrítjük a csőben, úgy, hogy mindig azonos vízmennyiség legyen benne, de hol nehezebb, hol könnyebb víz. A szonda ezzel változtatja a súlyát, miközben megtartja ugyanazt a volument.

– Zseniális.

– Valóban! Úgy tudjuk programozni, hogy teljesen magától végzi el ezeket a korrekciókat. Jó, nem?

Weaver figyelte, ahogy a hosszú szerkezet beleveszik a szürke habokba.

– A szonda így hónapokig, sőt évekig sodródhat magára hagyva a tengerben, és sugározhatja az információkat. Így bármikor megtalálhatjuk és rekonstruálhatjuk a sebességet és az áramlás irányát. Áh, éppen lemerült.

A szonda eltűnt a tengerben és Bauer elégedetten bólogatott. – És most hová sodródik? – kérdezte Weaver.

– Ez a legizgalmasabb kérdés.

Weaver Bauerra nézett, aki megadóan sóhajtott egyet.

– Tudom, a munkámról akar többet megtudni.

– Méghozzá most.

– Ön kínoz engem. Istenemre, milyen makacs nőszemély. Na jó, jöjjön a laboromba, de figyelmeztetem, az eredményeim több mint nyugtalanítóak, enyhén szólva...

– A világ szereti, ha háborgatják. Nem hallotta? Medúzafertőzések, anomáliák, emberek vesznek oda, egyik hajókatasztrófa a másik után. Jó a társaság.

– Valóban? – Bauer a fejét rázta. – Biztosan igaza van. Sohasem fogom megérteni, milyen is az újságírás. Én csak egy egyszerű professzor vagyok. Nekem ez túl magas.

Norvég-tenger, kontinentális perem

– A rohadt életbe – nyögte Stone. – Ez egy gázkitörés!

A Nap irányítótermében mindenki magbabonázva bámult a képernyőkre.

Mélyen a tenger alatt kitört a pokol.

Bohrmann bemondta a mikrofonba:

– Irányítás a hídnak! El kell tűnnünk innen! Teljes sebességgel előre!

Lund megfordult és kirohant a teremből. Többen követték. Kitört a pánik. A hátsó fedélzetre Lund vezénylete alatt a matrózok és technikusok hűtőtartályokat cipeltek fel. A csörlőkábel megremegett, ahogy a hajó teljes sebességre kapcsolt.

Lund Johansonra pillantott, amikor az hirtelen megjelent a fedélzeten.

– Mi volt ez? – ordította.

– Egy gázbuborékot szabadítottunk fel. Gyere!

Tina a korláthoz húzta. Hvistendahl, Stone és Bohrmann is ott termettek. Két statoilos technikus a hajófar nyitott részéhez lépett, közvetlenül a daru alá, és kíváncsian méregették a vizet. Bohrmann egy pillantást vetett a kifeszített csörlőkábelre.

– Mit csinál ez? – fújtatott. – Miért nem állítja le ez az idióta a csörlőt? Elengedte a korlátot, és a hajó belsejébe sietett.

Ugyanebben a pillanatban a tenger vadul habzani kezdett. Nagy, fehér göröngyök törtek a vízfelszínre. A Nap most már teljes sebességgel haladt. A csörlőkábel acélosan pattogott. Valaki a daru felé közeledett, és vadul hadonászott a karjával.

– El onnan – üvöltött a Statoil-technikusok felé, akik a daru alatt álltak. – Tűnjetek el!

Johanson felismerte. A Németjuhász volt, ahogyan a legénység hívta, az első tiszt. Hvistendahl megfordult. Ő is jelzett az embereknek. Azután minden nagyon hirtelen történt. Egyszerre egy sistergő gejzír közepén találták magukat. Johanson látta az acélszáj körvonalait közel a vízfelszínhez. Elviselhetetlen, kénes bűz terjengett. A Nap fara hirtelen lesüllyedt, és az acélszáj, mintha kilőtték volna, kirobbant a vízből. A két statoilos ember közül a hátrébb álló látta az iszonyatot maga felé közeledni, és hasra vágta magát. A másik rémülten nyitotta tágra a szemeit, határozatlan lépést tett hátrafelé, és megingott.

Egyetlen ugrással ott termett a Németjuhász, de nem volt elég gyors. A többtonnás eszköz emeletnyi magasba taszította a levegőbe a technikust, keresztül a korlátokon, és a hátán landolt.

– Ó, ne! – nyögte Lund. – A rohadt életbe!

Johansonnal egyszerre rohantak az élettelen testhez. Az első tiszt és a legénység térdre ereszkedtek a férfi mellett. A Németjuhász felpillantott.

– Senki ne érjen hozzá.

– Én csak... – kezdte Lund.

– Orvost, gyorsan!

Lund idegesen rágta a körmét. Johanson nagyon jól tudta, mennyire utálja, ha tétlenségre van kárhoztatva. Odalépett az iszaptól csöpögő acélszájhoz, amely mostanra már lecsillapodott.

– Kinyitni! – kiáltotta. – Mindent, ami megmaradt, a hűtőtartályokba!

Johanson a vízre tekintett. Még mindig bűzösen fortyogott a tenger, de lassan csitulni kezdett. A metánjég utolsó darabkái úsztak a hullámokon és bomlottak fel.

Nyikorogva nyílt ki a száj, és több mázsa iszap és jég borult a fedélzetre. Bohrmann laboránsai és a matrózok igyekeztek minél több metánjeget a folyékony széndioxidos tartályokba menekíteni, melyek gőzölögtek és sisteregtek. Johanson szörnyen haszontalannak érezte magát. A fedélzetet elborították a sörtés csövecskék. Néhányuk rángatózott és ki-kilökte fogakkal teli ormányát. A legtöbbjük nem élte túl a hirtelen nyomásváltozást.

Johanson felemelte az egyik metándarabkát, és közelebbről is megvizsgálta. Tele volt apró csatornákkal, amelyekben élettelen férgek nyugodtak. Addig forgatta a darabkát, míg a sistergés és a kattogás rádöbbentette, hogy ideje minél gyorsabban a hűtőládába dobni. Más darabkák még jobban ki voltak lyuggatva, de a bomlás igazából csak a kukacjáratok alatt kezdődött. Kráterszerű bemélyedések voltak láthatóak a jégben, melyeket részben ellepett valamilyen fehér, ragadós nyálka.

Mi történhetett ezekkel?

Johanson elfeledkezett a hűtőtartályokról. Szétmorzsolta a nyálkát az ujjai közt. Úgy nézett ki, mint valami baktériumtelep maradványa. A baktériumszőnyegek a metán-hidrát tetején voltak, de mit csinálhattak ilyen mélyen a jégen belül?

Másodpercekkel később a jégdarab elillant. Körülnézett. A farrész egyetlen kiterjedt sártócsává változott. A férfi, akit a markoló elkapott, eltűnt a fedélzetről. A többiek is eltávoztak, csak Bohrmann támaszkodott a korlátnak. Odament hozzá.

– Mi az ördög történt az imént?

Bohrmann a kezével keresztülszántott az egész arcán és fején.

– Kitörésünk volt. Ez történt. A markoló több mint húsz méterre szakadt be a jégbe, és kiszabadította a gázbuborékot. Látta az óriási gömböt a képernyőn?

– Igen. Milyen vastag a jég ezen a helyen?

– Úgy helyesebb, hogy: milyen vastag volt. Hetven-nyolcvan méter. Legalább.

– Akkor ott lent most minden romokban hever.

– Nyilván. Gyorsan meg kell vizsgálnunk, hogy egyedi esettel van-e dolgunk.

– További mintákat akar felhozni?

– Természetesen – morogta Bohrmann. – Az iménti szerencsétlenségnek nem szabadott volna megtörténnie. A csörlőkezelő folyamatosan húzta be a markolót, teljes menetsebességnél. Le kellett volna állítania. – Ránézett Johansonra. – Feltűnt önnek valami, amikor a gáz feltört?

– Az volt az érzésem, mintha elsüllyednénk.

– Nekem is ez volt a benyomásom. A gáz lecsökkentette a víz felületi feszültségét.

– Arra céloz, hogy el is süllyedhettünk volna?

– Nehéz megmondani. Halott már valamit a boszorkánylyukakról?

– Még nem.

– Tíz évvel ezelőtt valaki kihajózott, és nem tért vissza. Az utolsó rádiójelentésben azt mondta, hogy lemegy főzni magának egy kávét. Nemrég egy kutatóhajó bukkant rá az elsüllyedt járműre. Ötven tengeri mérföldre a parttól, egy szokatlanul mély hasadékban, az Északi-tenger alján. A tengerészek azt a helyet boszorkánylyuknak nevezik. Az elsüllyedt hajón semmilyen sérülést sem találtak. Úgy süllyedt el, mint egy kő, mint valami, ami nem képes úszni.

– Nagyon Bermuda-háromszögesnek hangzik.

– A fején találta a szöget. Ez a hipotézis az egyetlen, amely közelebbi vizsgálatokat is kiállt. A Bermudákon, Florida és Puerto Rico között gyakoriak az ilyen gázkitörések. Ha a gáz feljut a légkörbe, még a repülők turbináját is meggyújthatja. Egy kitörés, amely sokszor nagyobb, mint az iménti, úgy megritkíthatja a vizet, hogy egyszerűen elsüllyedünk. – Bohrmann a hűtőtartályokra mutatott. – Elküldjük a mintákat Kielbe, méghozzá a legrövidebb úton, és akkor majd tudni fogjuk, hogy mi a helyzet odalent. Mert ki fogjuk találni, ezt megígérhetem. Elvesztettünk egy embert az ügy miatt.

– A technikus...

– Azonnal meghalt.

Johanson elnémult.

– A következő mintákat az autoklávval gyűjtjük be, nem a markolóval. Ez mindenképpen biztonságosabb. Tisztáznunk kell végre az ügyet. – Bohrmann fújtatott, és ellökte magát a korláttól. – De ezt már megszokhattuk, nem igaz? Igyekszünk megmagyarázni a világot, és senki nem hallgat meg minket. Mi történik? A gyáróriások az új megbízói a kutatásnak. Mi ketten itt hajókázunk, mert a Statoil talált egy kukacot. Nagyszerű. Az ipar fizeti a kutatókat, mivel az állam már nem képes. Megelőző kutatásokról szó sincs. A féreg nem a vizsgálat tárgya, hanem egy probléma, amit illik eltávolítani. Az alkalmazott kutatás a nyerő, és lehetőleg úgy, hogy a végén kapjanak egy szabadságlevelet. De lehet, hogy nem is a féreg a probléma. Lehet, hogy valami egészen más, és ha megoldanánk a dolgot, valami sokkal nagyobbat teremtünk. Tudja mit? Néha hányni tudnék az egésztől.

Néhány mérfölddel északkeletre végül egy tucat furatmagot hoztak fel a tenger aljzatából, minden rendkívüli közjáték nélkül. Az autokláv – egy öt méter hosszú henger szigetelőréteggel és csővázzal köröskörül – úgy szippantotta fel a magokat, mint egy fecskendő. Azután odalent légmentesen elzárták a csövet egy szeleppel. A belsejében egy apró kihasított univerzum lakozott: üledék, jég, iszap, tengervíz és mindenféle élőlény, akik továbbra is jól érezték magukat, mert a cső megőrizte a nyomást és a hőmérsékletet. Bohrmann a csöveket a hűtőkamrában tárolta, függőleges állapotban, hogy az így konzervált belső világ ne keveredjék össze. A hajón nem tudták megvizsgálni a furatmagokat. Csak a mélytengeri szimulátorban uralkodtak olyan körülmények, melyek között a vizsgálat lefolyhatott. Addig meg kellett elégedniük a vízminták elemzésével és a monitorok fixírozásával.

Dramatikus szerepük ellenére a férgektől borított hidrátmezők is fárasztóan hatottak egy idő után. Senki sem érzett vágyat a beszélgetéshez. A képernyők sápadt fényében Bohrmann csapata, az olajkutatók és a matrózok egyaránt sápadtak voltak. A statoilos technikus a furatmagok társaságában pihent a hűtőkamrában. A tervezett randevút a Thorvaldsonnal lemondták, hogy mielőbb Kristiansundba érjenek, hogy a holttestet és a mintákat a közeli repülőtérre szállítsák. Johanson vagy a rádiószobában volt, vagy a kabinjában tartózkodott, és a körkérdéseinek eredményét értékelte. A féregről nem publikáltak, és senki sem látta még őket. Néhányan úgy vélték, hogy a mexikói jégféregről lehet szó, amivel nem mondtak semmi újat.

Három mérfölddel Kristiansundtól Johanson kapott egy választ Lukas Bauertól. Az első pozitív visszajelzés, amennyiben a tartalmát pozitívnak lehetett nevezni.

A szöveget olvasta, és közben az alsóajkát szívogatta.

Az energiacégekkel Skaugen vette fel a kapcsolatot. Johansontól azt várták, hogy olyan intézetekkel és tudósokkal kommunikáljon, akik nem voltak nyilvánvaló viszonyban az olajkutatásokkal. De Bohrmann a baleset után valami olyasmit mondott, ami a dolgot egészen más fénybe állította.

Az ipar fizeti a kutatókat, miután az állam már nem képes.

Mely intézetek tudtak még egyáltalán szabadon kutatni?

Ha igaz, hogy a kutatások mindinkább az ipar mézesbödönéből élnek, akkor minden intézet valamilyen formában a konszerneknek dolgozott. Nem is volt más választásuk, ha nem akarták kockáztatni a munkájukat. A kieli Geomar intézet is a német Ruhrgastól kapta az anyagi támogatást, amely egy alapítványon keresztül finanszírozott egy olyan tanszéket, ahol a gáz-hidrátokat kutatták. Akármilyen szépen is hangzott, a végén mégiscsak a szponzorok érdeke érvényesült. Eredményeket vártak, melyeket végül betölthető pozíciókkal honoráltak. Johanson még egyszer elolvasta Bauer válaszát.

Rosszul állt hozzá a dologhoz. Ahelyett, hogy világgá kürtölte volna a felfedezést, sokkalta előbb górcső alá kellett volna vennie a tudomány és az ipar kapcsolatát. Míg Skaugen az olajkonszerneken keresztül közelített a témához, addig ő megpróbál együttműködő kutatókat kikérdezni. Valaki előbb-utóbb csak kinyitja a száját.

A probléma mindössze az volt, hogyan találja meg a kapcsolatokat. Nem. Nem is volt probléma, csak szorgalom kérdése.

Felállt és elhagyta a rádiósszobát, hogy megkeresse Lundöt.

Április 24.

Vancouver-sziget és Clayoquot Sound, Kanada

Sarok, lábujjak.

Anawak türelmetlenül hintázott a talpán ide-oda. Ráállt a lábujjaira, majd visszaengedte magát. Sarok, lábujjak, sarok, lábujjak. Kora reggel volt, és az ég azúrkéken világított. Egy nap, amely mintha csak az utazási prospektusból ugrott volna elő.

Ideges volt.

Sarok, lábujjak, sarok, lábujjak. A móló végén egy hidroplán várakozott. Egyike volt a híres Beaver DHC-2-eseknek, amelyeket a kanadai De Havilland magánvállalat épített még ötven évvel ezelőtt, és továbbra is szolgálatban voltak, mert utánuk nem került jobb típus a piacra. Igénytelenek voltak, robusztusak és biztonságosak.

Teljesen megfelelt arra a célra, amelyre Anawak szánta.

Átnézett a piros-fehérre mázolt ügyintéző épületre. A tofinói repülőtérnek kevés köze volt ahhoz, amit hagyományos repülőtérként ismerünk. Inkább egy vadász – vagy halászfalura emlékeztetett. Néhány alacsony faház, melyek végighúzódtak a festői öböl partján, körbeölelve fás dombokkal, amik fölé hegyek emelkednek. Anawak tekintetével a főút kijáratát kereste, amely hatalmas fák alatt vezetett a lagúnához. A többiek minden pillanatban megérkezhetnek.

– De hiszen ennek már két hete – válaszolta Anawak a hangnak a mobiltelefonján. – És Mr. Robertsnek nem volt ideje egyetlenegyszer sem felhívni, pedig ragaszkodott hozzá, hogy folyamatosan tájékoztassam az ügyben.

A titkárnő emlékeztette, hogy Mr. Robertset nagyon elfoglalja a munkája.

– Engem is! – kiáltott bele mérgesen a telefonba. Abbahagyta a hintázást és igyekezett barátságosabb hangot megütni. – Hallgasson ide, időközben olyan áldatlan állapotok uralkodtak el, melyekre nincs is szó. Tisztán látható összefüggések vannak Inglewood és a mi problémáink között. Mr. Roberts is így fogja látni.

– És mik ezek az összefüggések?

– A bálnák, de hiszen ez nyilvánvaló.

– A Barrier Queennek kormányhibája volt.

– Ez így van, de a vontatóhajókat bálnák támadták meg.

– Egy vontató elsüllyedt, erről tudok, de bálnákról nincs információm – mondta illedelmesen érdektelen hangon. – De értesíteni fogom Mr. Robertset, hogy kereste. A következő hetekben jelentkezni fog önnél. Anawak meghökkent.

– Hetek?

– Mr. Roberts elutazott.

Mi az ördög folyhat ott, gondolta Anawak. Uralkodni próbált magán.

– A főnöke ezenkívül megígérte, hogy további mintákat küld a laboratóriumba, Nanaimóba, és kérem, ne mondja, hogy erről sincs információja. Én személyesen voltam lent, és kapartam le azt a dolgot a hajó aljáról. Kagylók voltak rajta, és valószínűleg valami más is.

– Mr. Roberts tájékoztatott volna, ha...

– Nanaimóban nagy szükségük van az újabb mintákra!

– Amint visszatér, foglalkozni fog az üggyel.

– Az már késő! Hallgasson meg... eh, mindegy. Még hívni fogom. Dühösen vágta zsebre a telefont. Az útra Shoemaker Land Cruisere fordult be, és a kavicsos parkolóban csikorogva megállt.

– Nem vagytok épp a pontosság mintaképe – kiáltotta messziről. – Ugyan már, ember! Tíz perc. – Shoemaker Anawak felé indult, a háta mögött Delaware nyomult és egy nagydarab, kopasz színesbőrű, napszemüveggel. – Ne légy már olyan kicsinyes. Dannyre kellett várnunk. Anawak kezet fogott vele. A férfi barátságosan vigyorgott. Nyílpuskás volt a kanadai hadseregben, és hivatalosan Anawak segítségére lett idevezényelve. A fegyvere egy csúcstechnológiával spékelt precíziós nyílpuska volt.

– Na'on szép kis szigetük van – mondta Danny hosszan elnyújtva. Egy rágógumi vándorolt minden hangnál ide-oda a szájában, miközben a szavaknak mintha mocsáron kellett volna átverekedniük magukat. – S mi lenn' a dógom?

– Nem mondták meg önnek? – csodálkozott Anawak.

– De igen. A puskámmal egy bálnát kéne lőnöm. Csak csodá'tam. Az'tem ez tilos.

– Az is. Jöjjön, elmagyarázom a gépen!

– Várj csak! – Shoemaker egy nyitott újságot tartott Anawak elé. – Olvastad már?

Anawak átfutotta a cikket.

– Tofino hőse? – kérdezte hitetlenkedve.

– Greywolf jól eladja magát, mi? A seggfej szerénykedik az interjúban, de olvasd csak tovább lent. Ettől kifekszel.

„...mint kanadai polgár csak a kötelességemet teljesítettem” – mormogta Anawak. – „Természetesen életveszélyben voltunk, de valamit jóvá akartam tenni abból, amit a felelőtlen bálnafigyeléssel okoztak. Csoportunk már évekkel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy az állatok stressznek vannak kitéve, melynek hatását nem lehet előrelátni.” – Ez teljesen megőrült?

– Olvasd tovább!

„A Davies Bálnafigyelő Állomást nem vádolhatjuk azzal, hogy helytelenül cselekedtek. De azt sem mondhatjuk, hogy helyesen. A nyereséges bálnafigyelés a környezetvédelem köpönyegével leplezve nem kevésbé ártalmas, mint a japánok hazugsága, hogy nem vadásznak védett bálnákra. Itt is tudományos célokról beszélnek hivatalosan, miközben 2002-ben négyszáz tonna bálnahús került ínyencfalatként a nagykereskedőkhöz, amely a genetikai vizsgálat szerint egyértelműen az úgynevezett kutatási objektumokból származott.„

Anawak leengedte az újságot.

– Ez a szemétláda!

– Nem igaz, amit mond? – akarta tudni Delaware. – Amennyire én tudom, a japánok tényleg átvernek bennünket a kutatási halandzsájukkal.

– Persze, hogy igaz – fújtatott Anawak. – Ez a dühítő. Greywolf összefüggésbe hoz bennünket a japánokkal.

– El nem tudom képzelni, hogy mit akar ezzel elérni – mondta Shoemaker.

– Mit akarhatna? Fontoskodni.

– Végül is... – Delaware egy óvatos kézmozdulatot tett –, mégiscsak hős valahol.

– Tényleg?

– Tényleg. Elvégre életeket mentett meg. Én sem tartom sportszerűnek, hogy így hátba támad benneteket, de legalább bátor volt, és...

– Greywolf nem bátor – morogta Shoemaker. – Mindent, amit tesz, számításból teszi, az a patkány. De most túllőtt a célon. Meggyűlhet a baja a Makah-indiánokkal. Nem fognak túlzottan örülni, hogy egy saját magát vértestvérükké kinevezett valaki ilyen vehemensen vonul fel a bálnavadászattal szemben. Jól mondom, Leon?

Anawak hallgatott.

Danny jobbra-balra csámcsogtatta a rágóját.

– Mikor indulunk végre? – kérdezte.

A pilóta valamit mondott a nyitott ajtón keresztül. Anawak odafordult, és látta, hogy integet. Tudta, hogy ez mit jelent. King jelentkezett. Eljött az idő. Anélkül, hogy válaszolt volna az üzletvezetőnek, rácsapott a vállára.

– Ha visszamész az állomásra, megtennél nekem egy szívességet?

– Persze. – Shoemaker megrántotta a vállát. – A körülményeknek hála, van időnk bőven.

– Ki tudod nyomozni, hogy az utóbbi hetekben jelent-e meg valami az újságokban a Barrier Queen kálváriájáról? Vagy az interneten? És talán a televízióban?

– Természetesen. De miért?

– Csak úgy.

– Csak úgy nem létezik.

– Mert azt hiszem, hogy semmit sem írtak róla.

– Hm.

– Én legalábbis nem emlékszem ilyesmire. És te?

Shoemaker hátrahajtotta a fejét, és belepislogott a napba.

– Nem. Csak valami homályos hírekre hajókatasztrófákról Ázsiában.

– Nem olvasok azóta, amióta itt kitört a pokol. De igazad van. Ha jobban utánagondolok, az egész történetről igencsak keveset adtak hírül. Anawak rosszkedvűen pillantott a repülő felé.

– Igen – mondta. – Menjünk!

Amikor a gép felemelkedett, Anawak Dannyhez fordult.

Egy szondát fog a bálna vastag bőrébe lőni. Nem fog érezni fájdalmat. Évekig problémát jelentett a szondák rögzítése. Nemrég egy biológus Kielből rájött, hogy a szondát ráerősíthetik egy nyílvesszőre. A hegye belefúródik a bőrbe, és így hetekig hurcolhatja magával, anélkül, hogy észrevenné.

Danny ránézett.

– 'gy biológus? Kielből? Na'on szép!

– Azt gondolja, hogy nem fog sikerülni?

– Dehogynem. Cs'k azon gondókodtam, hogy valaki megkérdezte-e a bálnát, fáj-e. Ez egy átkozottul pöpec cucc. 'onnan tudja, hogy a hegye nem fúródik beljebb, mint a zsír?

– Fél disznók – felelte Anawak.

– Fél disznók?

– Fél disznókon kísérleteztek a fegyverrel. Addig, amíg pontosan megtudták, meddig is hatol be a nyílvessző hegye. Csak számítás kérdése.

– Na, né' csak! – mondta Danny, és szemöldöke felcsúszott a szemüvegkeret fölé. – Biológusok.

– És mit történik, ha emberre lőnek vele? – kérdezte Delaware a hátsó ülésről. – Akkor is csak egy picit hatol belé?

Anawak hátrafordult hozzá.

– Igen. Csak egy picivel beljebb. Csak annyival, hogy belehal.

A DHC-2 tett egy kanyart. Alattuk csillogott a lagúna.

– Több lehetőség is a rendelkezésünkre áll – mondta Anawak. – Lényeg, hogy egy ideig megfigyelhessük a bálnákat. A nyílpuskás módszer ígérkezik a legbiztonságosabbnak. Az adóvevő szívfrekvenciát, test- és környezeti hőmérsékletet, mélységet és haladási sebességet mér. Nehezebb a bálnákat kamerával felszerelni.

– Mié' nem lehet ugyanúgy kamerát is kilőni? – kérdezte Danny. – Sima, nem?

– Azért, mert nem tudni, hogyan fúródik bele. Ezenkívül szeretném a bálnát is látni. Meg akarom figyelni őket, és ez csak akkor lehetséges, ha a kamera kisebb távolságra van, és nem közvetlenül rajta. – Ezért vetjük be az URA-t – magyarázta Delaware. – Ez egy újfajta robot Japánból.

Anawak szórakozottan húzta el a száját. Delaware olyan volt, mintha személyesen találta volna fel a robotot.

– Nem látok semmilyen robotot.

– Mivel nincs itt.

A repülő elérte a nyílt tengert, és nagyon közel húzott el a lagúna fölött. Normálisan kis gőzösök, kajakok és Zodiacok szelték a vizet a Vancouver-sziget előtt, de most még a legbátrabbak sem merészkedtek ki. Csak a nagy szállítóhajók és kompok, melyek ellen a bálnák nem tehettek semmit, húztak el távol a partoktól. Így a vízfelszín elhagyatott volt, egyetlen robusztus hajó kivételével. Úgy tűnt, hogy semmi és senki sem tudná elsüllyeszteni vagy bármilyen módon veszélyeztetni. A repülőgép egyenesen felé tartott.

– Az URA a Whistleren van, azon a vontatóhajón – mondta Anawak. – Ha megtaláltuk a bálnánkat, akkor jön el a nagy pillanat.

Terry King a Whistler farában állt, és kezével árnyékolta az erős napsütést. Látta a DHC-2-est gyorsan közelíteni, majd néhány másodperc múlva a gép nagyon közel húzott el a hajó fölött, és tett egy kanyart.

Rádióját a szája elé tartotta, és Anawakot hívta a biztonsági frekvencián. Egy csomó hullámsávot zároltak tudományos és katonai célokra.

– Leon? Minden rendben?

– Hallak, Terry. Hol láttad őket utoljára?

– Északnyugatra. Alig kétszáz méterre tőlünk. Öt perce láttunk néhányat, körülbelül nyolc vagy tíz állat. Kettőt határozottan felismertünk. Az egyik részt vett a Lady Wexham elleni támadásban, a másik a múlt héten egy halászbárkát süllyesztett el Uclueletnél.

– Nem támadtak meg benneteket?

– Nem. Bizonyára túl nagy falat lennénk a számukra.

– És egymás között hogyan viselkednek?

– Békésen.

– Jó. Valószínűleg ugyanaz a banda, de az azonosított példányokra koncentrálunk.

King a DHC-2 után nézett, amint egyre kisebbedett, megdőlt és nagy ívben visszatért. Pillantása a Whistler hídjára esett. A hajó egy magántulajdonban lévő tengeri mentővontató volt Vancouverből. 63 méter hosszú és 15 méter széles. 160 tonnás vontatóerejével az egyik legerősebbnek számított a világon. Egyértelműen túl nagy és nehéz volt a bálnák számára.

Mégis kellemetlenül érezte magát. A bálnák kezdetben mindent megtámadtak, ami úszott, de mostanra úgy tűnt, nagyon is jól tudják, hol lehet kárt okozni, és hol nem. A mindenütt jelenlévő orkák, szürke- és púposbálnák mellett most már a barázdásbálnák és az ámbráscetek is kivették a részüket a támadásokból. Mindnyájan nagyon sokat tanulhattak az utóbbi időben. A vontatót nem fogják megtámadni, ebben biztos volt. És pontosan ez nyugtalanította Kinget a leginkább. Egyfajta veszettség nem volt összeegyeztethető a bálnákról való nem kis tudásukkal. Megsejtette az emlősök cselekedeteit irányító intelligenciát, és azt kérdezte magától, hogyan reagálhatnak a robotra.

King jelzett a hídnak.

– Elkezdhetjük – mondta.

Felette körözött a gép.

A támadások óta tanulmányozták a különböző videófelvételeket, és megkezdték az állatok aktív figyelését. A vontató már három napja járta a vancouveri útvonalat. Ma reggel végre rájuk találtak. Egy szürkebálna-csordában fedezték fel a két azonosított példányt.

King azon aggódott, hogy egyáltalán még idejében kideríthetik-e az igazságot. Borsódzott a háta, amikor a halászszövetkezetek és a hajózási vállalatok egyre nagyobb elégedetlenségüknek adtak hangot, miszerint a tudomány által választott út nem eléggé határozott. Katonai beavatkozást kértek; egy-két halott bálna, és mindjárt látni fogják ezek, ki az úr a háznál. Gondolkodásmódjuk egyaránt naiv és veszélyes volt, mert termékeny talajra lelt. A tengeri emlősök pillanatnyilag eljátszották a hitelüket, amit az állatvédők és az etikusok harcoltak ki a számukra. A krízisbizottság még ellenállt, azzal az érvvel, hogy az erőszak nem old meg semmit, amíg az okra fényt nem derítenek. King nem tudhatta, hogy a kormány hogyan fog dönteni, de a halászok és az illegális bálnavadászok már felsorakoztak, hogy a saját kezükbe vegyék az ügyet. Az általános tanácstalanságot a hozzáállás kérdésében csak a pártokon belüli torzsalkodás múlta felül, ami ideális táptalajt biztosított a magánakcióknak.

Háború a tengeren.

King a robotot vizsgálta a hajó farában.

Izgatott volt, hogy mire képes a gép, amit ilyen gyorsan, a bürokrácia megkerülésével kaptak Japánból. Fejlesztése csak néhány éve fejeződött be. A japánok váltig állították, hogy kutatási célokat szolgál, és nem a vadászatot. A nyugati környezetvédők kétkedve fogadták a magyarázatot. A három méter hosszú, henger alakú eszköz, tele érzékeny műszerekkel és kamerákkal, a szemükben egy pokoli gépezet volt, amellyel egész bálnaiskolákat tudtak felkutatni. Miután az URA a japán Kerama-szigeteknél púposbálnákat észlelt, és hosszabb ideig követni tudta őket, a Vancouveri Tengeri Emlős Szimpóziumon is heves visszhangra talált. De a bizalmatlanság megmaradt. Nem volt titok, hogy Japán a szegény országok támogatását megvásárolta azzal a céllal, hogy a bálnavadászati moratóriumot feloldják. A japán kormány ezt az eljárást diplomáciaként rangsorolta; ugyanazok az emberek, akik a tokiói egyetemet támogatták, melyhez az Ura's Underwater Robotics and Application Labotoratory Team, a robot kifejlesztői is tartoztak.

– Lehet, hogy ma valami értelmeset viszel végbe – mondta King a robotnak. – Menj, és mentsd meg a híredet!

A robot csillogott a napfényben. King a korláthoz lépett, és kinézett a tengerre. A levegőből jobban lehetett látni a bálnákat, de a vízről jobban lehetett azonosítani őket. Egy idő után egymás után merültek fel a szürkebálnák a hullámok közül.

A megfigyelőposzt hangja hallatszott a rádión.

– Mögöttünk jobbra van Lucy.

King hirtelen megfordult, elővette a távcsövet, és még megpillantotta az alámerülő farokuszonyt.

– Lucy!

Az egyik szürkét nevezték így, egy hatalmas, 14 méterest, aki a Lady Wexham támadói között volt. Lehet, hogy éppen ő szakította fel a Lady vékony oldalát, hogy aztán telefolyjon vízzel és elsüllyedjen.

– Megerősítve – mondta King. – Leon?

A biztonsági csatornán keresztül mindenki mindenkivel össze volt kötve.

– Megerősítve – mondta Anawak a rádióba.

King a napba pislogott, és látta, amint a repülő lejjebb ereszkedik ott, ahol a bálna eltűnt.

– Hát akkor – mondta magának. – Nimród legyen velünk.

Száz méter magasságból még a legnagyobb vontató is úgy nézett ki, mint egy aranyos modellhajó. A bálnák viszont annál nagyobbnak látszottak. Anawak több szürkebálnát figyelt meg közvetlenül a vízfelszín alatt, amint nyugodtan úszkáltak. A napfény megtört sugarai táncoltak a kolosszális testeken. Mindegyik példány jól kivehetó volt. Habár csak negyedakkorák voltak, mint a Whistler, egyenesen monstruózus benyomást keltettek.

– Még lejjebb! – mondta.

A DHC-2 leereszkedett. Elhúztak a csorda fölött, és közeledtek ahhoz a ponthoz, ahol Lucy alámerült. Anawak remélte, hogy nem enni bukott le, mert akkor jó ideig várhatnak. De itt nem volt elég sekély a tenger. Mint a púposbálnák, a szürkék is sajátos módon táplálkoznak. Lemerülnek a tengerfenékre, és lelegelik az üledéket, úgy, hogy közben oldalukra fordulnak, és felszippantják az organizmusokat, kisebb rákokat, állati planktont, és a kedvencüket, a fonálférget. A nagy zabálások után hatalmas barázdák maradnak az aljzatban, végig Vancouver előtt, azonban nem tévednek mélyebb vizekre.

– Mindjárt huzat lesz – mondta a pilóta. – Danny?

A lövész vigyorgott egyet, majd kinyitotta az oldalajtót. Hideg szél nyomult be, és összekuszálta a bent lévők haját. Egyik pillanatról a másikra hangos dübörgéssel telt meg a kabin. Delaware maga mögé nyúlt, elővette a nyílpuskát, és odaadta Dannynek.

– Nem lesz sok ideje – mondta Anawak. Hangosan kiabált, hogy túlharsogja a szelet és a motorzajt. – Ha Lucy feltűnik, csak néhány másodperce marad.

– Ez inkább a ti problémátok, mint az enyém – válaszolta Danny. Kinyomakodott az ülésből, jobbjában a fegyverrel, és már szinte a vázon ült, a szárny alatt. – Csak vigyetek jó közel hozzá!

Delaware kikerekedett szemekkel figyelt, és a fejét rázta. – Nem tudok odanézni.

– Mi? – kérdezte Anawak.

– Ez nem fog menni. Már a vízben látom.

– Csak semmi aggodalom! – nevetett a pilóta. – Ezek a fiúk ennél még különb dolgokra is képesek.

A gép a hullámokhoz közel ereszkedett, a Whistler hídjával egy magasságba. Átrepültek a hely fölött, ahol Lucy lemerült, de semmit sem láttak.

– Körözzön szűk kanyarban, mert nagy valószínűséggel ott fog felbukkanni, ahol alámerült!

A DHC-2 azonnal megdőlt. Danny úgy csimpaszkodott a tartórudak között, mint egy majom. Jobbjában a nyílpuska, bal kezével az ajtókeretet markolta. Alattuk egy felmerülő bálna körvonalai rajzolódtak ki, majd keresztültörte a vízfelszínt.

– Juhú! – üvöltött Danny.

– Leon! – ez King volt, a rádión keresztül. – Nem ő az. Lucy előttünk úszik.

– A fenébe! – mérgelődött Anawak.

Elsaccolta magát. Lucy, úgy tűnt, elhatározta, hogy nem tartja magát a szabályokhoz.

– Ne, Danny! Ne!

A repülő már nem körözött tovább, még mélyebbre ereszkedett. A hullámok veszett sebességgel száguldottak el alattuk. Közeledtek a vontató farához. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy egyenesen a Whistler felépítményébe repülnek bele, de a pilóta változtatott az irányon, és kevéssel mellette húztak el. Valamivel előrébb Lucy ismét lemerült, és láthatták a farokuszonyát.

– Lassabban! – mondta Anawak.

A pilóta visszavett a sebességből, de persze még mindig túl gyorsak voltak. Egy helikopter jobb lett volna, futott át Anawak agyán. Folyton átrepülünk a célterületen, fordulnunk kell, és reménykedni, hogy nem húzza keresztül a számításainkat.

De Lucy nem tűnt el a mélyben. Hatalmas teste ott fénylett a napsütésben.

– Megelőzni, megfordulni, és le!

A pilóta bólintott.

– Ha lehet, senki se hányjon – fűzte még hozzá.

Olyan hirtelen dőlt be, mintha a szárnya hegyére állt volna. A nyitott ajtó előtt merőleges, csillogó fal emelkedett, aggasztóan közel. Delaware felsikoltott, miközben Danny, fegyverével a kezében, üvöltözött örömében.

Minden hullámvasút eltörpült e mutatvány mellett.

Anawak a pillanatot lassított filmként élte meg. Sohasem hitte volna, hogy egy repülőt mint egy körzőt el lehet forgatni, ha a szárnya végét a tűnek képzeljük. A gép egy tökéletes félkört írt le, és ugyanolyan hirtelen vízszintesbe állt vissza.

Zúgva közelítették meg a bálnát és a Whistlert.

King lélegzetvisszafojtva figyelte a fordulási manővert. A támasztószánkók majdnem érintették a vizet. Hirtelen eszébe jutott, hogy a tofinói reptéren egy volt katonai pilóta is szolgál. Most legalább már tudta, melyik az.

Az URA a Whistler daruján lógott. Készen álltak arra, hogy vízre bocsássák, amint a szonda a helyére kerül. A bálna háta tisztán kivehető volt. Állat és repülő egyaránt gyorsan haladtak egymás felé. King látta Dannyt a szárny alatt csimpaszkodni, és reménykedett, hogy egyetlen lövéssel célba talál.

Lucy háta a hullámokon nyargalt.

Danny felemelte a nyílpuskát, egyik szemét behunyta, ujjai a hideg fémet markolták. Mutatóujja lassan begörbült. Tökéletesen koncentrálva, egy arcrándulás nélkül húzta meg a ravaszt. Ebben a pillanatban csak ő hallhatta, amint a preparált nyílvessző 250 kilométer per órás sebességgel suhan el a füle mellett. A másodperc törtrésze alatt fémhorgok hatoltak a bálna zsírrétegébe, anélkül, hogy észrevette volna. Az állat begörbítette a hátát, és alámerült. A szonda ferdeszögben állt ki a bőréből.

– Eltaláltuk! – ordította Anawak a rádióba.

King jelt adott.

A daru kiengedte a robotot a rögzítésből. Nagyot csobbant a hullámokban, és elmerült. Amikor érintkezett a vízzel, egy elektromos impulzus azonnal bekapcsolta a motorokat. Miközben süllyedt, egyszer csak az alámerült bálna felé fordult. Másodpercekkel a vízbeérés után már semmi sem látszott belőle.

King örömében az öklét a levegőbe csapta.

– Igen!

A DHC-2 elzúgott a Whistler mellett. A rudak között Danny üvöltve emelte fel a fegyverét.

– Sikerült!

– Csodás!

– Egy lövéssel... ember, láttad te is?

– Az anyját!

A gépen mindenki összevissza beszélt. Danny feléjük fordította a fejét, és vigyorgott. Éppen a gép belsejébe húzódott volna, Anawak ki is nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, amikor valami kiemelkedett a tengerből.

Rémülten dermedt kővé.

Egy szürkebálna ugrott ki a vízből. Hihetetlenül gyorsan közelített a hatalmas test feléjük.

Pontosan a repülési pályájuk közepén.

– Húzd fel! – ordította Anawak.

A motorok fájdalmasan felüvöltöttek. Danny visszahanyatlott, amikor a gép meredeken felfelé vette az irányt. Egy rövid pillanatra Anawak látta az óriási fejet, a szemét és a csukott száját, azután a gép borzasztó ütést kapott. Ahol a jobb szárny és Danny voltak, csupán fémes csonkok maradtak. Anawak próbált megkapaszkodni valamiben, de minden forgott, Delaware sikoltozott, a pilóta üvöltött, és Anawak is ordítozott, miközben a tenger egyre közeledett.

Jéghideg csapott az arcába.

A fülei zúgtak. Görbülő acél nyikorgását hallotta.

Tajték.

Sötét zöld.

Semmi.

Ötven méterrel mélyebben az URA fedélzeti számítógépe éppen stabilizálta a hengert. A robot követte a hozzá legközelebb úszó bálnát. Kis távolságra, csak árnyszerűen és alig kivehetően több bálna is velük haladt. Az elektronikus szem érzékelte mindezt, anélkül, hogy a számítógép az optikai benyomásokra reagált volna.

Más funkciók léptek működésbe.

A kitűnő optikai szenzor mellett a robot valódi erőssége az akusztikus bemérésben volt. Fejlesztői ezen a téren alkottak csodát. Az akusztikus berendezés lehetővé tette, hogy még tíz-tizenkét óra távolságból is kövesse őket, mindegy, hogy merre fordultak.

Ugyanis az éneküket követte.

Az URA hidrofonjai ezekben a pillanatokban nemcsak a hangokat vették, hanem a zajforrás koordinátáit is. Az érzékeny víz alatti mikrofonok ugyanis szép sorban a robot teste körül voltak rögzítve. Amikor a bálna egy magas, finom hangot adott ki, a zajt egymás után vették, és nem egyszerre. Emberi fül sohasem érzékelte volna a piciny időbeli eltolódást, és az azzal járó gyengüléseket, csak egy számítógép. A hanghullám így először a hangforráshoz legközelebbi mikrofonhoz ért, és így sorban.

A számítógép egy virtuális teret hozott létre és a hangforráshoz koordinátákat rendelt. A virtuális tér ezáltal megtelt a bálnák pozíciós adataival, amelyek valós idejűen tolódtak el, illetve közelítettek egymáshoz, ahogy az állatok a valóságban.

A számítógép jóformán leképezte az egész csordát.

Lucy is kiadott néhány hangot, amikor a mélybe merült. A gépen iszonyatos mennyiségű hangadat volt rögzítve bálnáktól, bizonyos halaktól, egészen az egyes példányok specifikus hangjaiig. Az URA átvizsgálta az adattárát, de Lucy mint egyed még nem szerepelt benne. Automatikusan létrehozott egy adatbázist az új koordinátacsoportról, amely Lucynek felelt meg. Az előtte úszó állatokat a hangjuk alapján szürkebálnákként azonosította, és felgyorsult két csomóra, hogy közelebb kerüljön hozzájuk.

Ugyanilyen alapossággal tért át a robot az optikai bemérésre. Adatbankjában farokuszonyminták és -körvonalak voltak tárolva, ezenkívül egyes példányok egyedi testi sajátosságai. Az elektronikus szem a farokmozgás alapján hamarosan azonosítani tudta Lucyt. Röviddel vízrebocsátása előtt beleprogramozták a támadásokban részt vevő példányok adatait, ezért tudta, hogy mely állatra kell terelnie osztatlan figyelmét.

Az URA korrigált a haladási irányán néhány fokot.

A bálnák éneke több mint száz mérföldes távolságból is lehetővé teszi a hangkontaktust. A vízben a hanghullámok ötször gyorsabban terjednek, mint a levegőben. Lucy most már olyan gyorsan úszhatott és arra, amerre és amilyen gyorsan csak akart.

A robot nem veszíthette el.

Április 26.

Kiel, Németország

Az acél tolóajtó kinyílt. Bohrmann pillantása végigvándorolt a mélytengeri szimulátor gigantikus konstrukcióján.

A szimulátor a természetet emberi arányokra zsugorította össze, anélkül, hogy a puszta elmélet kietlen vidékeire száműzte volna az általa kapott eredményeket. Ha kis méretarányban is, de a tenger uralhatóvá vált az ember számára. Egy másodkézből származó, új világot teremtettek, egyikét azoknak a másolatoknak, amelyek az ember számára bizalmasabbak, mint a valóság: ki akarná megismerni a középkort, miután Hollywood a maga módján már bemutatta? Kit érdekel, hogyan döglik meg a hal, hogyan vérzik, vágják fel, és veszik ki belsőségeit, ha a darabjait a szupermarketben bárki elveheti a jégről? Amerikai gyerekek hatlábú csirkéket rajzoltak, mert a combokat hatos csomagolásban lehet kapni. A tejet kartonból isszák, de undorodnak a tehén tőgyének tartalmától. A világról alkotott kép lassan elferdül, és vele együtt nő a világgal szembeni arrogancia. Bohrmannt ámulatba ejtette a szimulátor és a benne rejlő lehetőségek. Emellett jól példázta neki, hogy milyen vakká is válhat a kutatás, amikor igyekszik a valóságot leképezni, ahelyett, hogy megfigyelné. Mind kevesebb szó esett a világ megismeréséről, inkább a természetet hajlították magukhoz. A félreértések Disneylandjében az emberi beavatkozás új és szörnyű módon kapott igazolást.

Minden alkalommal, amikor belépett a csarnokba, ugyanaz a gondolat futott keresztül az agyán: soha sem leszünk képesek a lehetségest megismerni, hanem mindig csak azt, amihez jobb, ha nem nyúlunk; és erről persze hallani sem akarunk.

Két nappal a Napon történt szerencsétlenség után ismét Kielben volt. A furatmagok és hűtőtartályok sürgősségi szállítással Erwin Suess felügyelete alá kerültek, aki geokémikusokból és biológusokból álló csapatával haladéktalanul nekilátott a minták vizsgálatának. Amikor Bohrmann megérkezett az intézetbe, az elemzések már megkezdődtek. Huszonnégy órája igyekeztek a bomlás titkát megfejteni, és úgy látszott, közel kerültek a megoldáshoz. A szimulátor talán idealizálja a valóságot, de ebben az esetben a kukacokkal kapcsolatban nagy valószínűséggel az igazságra derített fényt.

Suess a monitorpultnál várt rá. Heiko Sahling és Yvonne Mirbach molekulabiológus társaságában volt, akit a mélytengeri baktériumok szakértőjeként tartottak számon.

– Készítettünk egy számítógépes szimulációt – mondta Suess. – Kevésbé magunknak, mint inkább, hogy a világ is megértse.

– Tehát akkor ez már nemcsak a Statoil problémája – mondta Bohrmann.

– Nem bizony.

Suess a kurzort mozgatta, és egy ikonra kattintott. Grafikus megjelenítés vált láthatóvá. Egy száz méter vastag hidrát-takaró keresztmetszetét és az alatta lévő gázbuborékot mutatta. Sahling egy vékony, sötét rétegre mutatott a felszínén.

– Itt vannak a kukacok – mondta.

– Nagyítsuk ki! – kérte Suess.

A jégfelszín egy darabkája volt látható. A kukacokat most külön is fel lehetett ismerni. Suess tovább nagyította, míg csak egyetlen kukac maradt, amely teljesen kitöltötte a képernyőt. Stilizálva volt, és az egyes testrészei rikító színekben pompáztak.

– A vörös a kénbaktériumokat jelöli – magyarázta Yvonne Mirbach. – A kékek ciánbaktériumok.

– Endo- és ektobaktériumok – mormogta magában Bohrmann. – Benne és rajta egyaránt megtelepedtek.

– Pontosan. Több baktériumfaj egyfajta együttműködésben.

– Ez egyébként már tiszta volt azok számára is, akik Johansont belerángatták a buliba – tette hozzá Suess. – Ők is kimerítően értekeztek a kukac szimbióta életmódjáról, de hogy konkrétan mit csinálnak a baktériumok, azt nem vizsgálták meg. Abból indultunk ki, hogy a férgek destabilizálják a jeget, habár tudtuk, hogy nem képesek rá. Ők csak szállítók.

– Így van. – Suess az egyik ikonra klikkelt. – Itt van a válasz a gázkitörésetekre.

A stilizált kukac mozogni kezdett. A grafika az idő hiánya miatt durva kidolgozású volt. Inkább pillanatképek egymásutánja, mintsem animáció. A fogószerű állkapocs kicsapódott, és a kukac elkezdte a jégbe fúrni magát.

– Most figyelj!

Bohrmann a monitorra meredt. Suess ismét felnagyította a képet. Több állat is láthatóvá vált, amint a jégbe fúrják magukat. Majd hirtelen...

– Istenem! – mondta Bohrmann.

Néma csend honolt a csarnokban.

– Ha az egész kontinentális peremen ez a helyzet, akkor... – kezdte Sahling.

– Ez a helyzet – mondta Bohrmann alig hallhatóan. – Több, mint valószínű, egy időben. A fenébe, már a Napon rá kellett volna jönnünk, hiszen minden hidrátdarab csupa váladék a baktériumoktól.

De akkor csak sejtette azt, amit most látott. Rettegett tőle, de egyszersmind remélte, hogy téved. Ám a valóság még sokkal rosszabb volt – ha ez a valóság volt egyáltalán.

– Ami itt most történik, már ismeretes – jegyezte meg Suess. – A jelenségek önmagukban nem jelentenek újdonságot. Az együtthatásban rejlik a válasz. Amint viszonyba állítjuk egymással a komponenseket, nyilvánvalóvá válik a hidrátok bomlásának oka. – Ásítozott. Nagyon nem volt az alkalomhoz illő a vészjósló képek láttán, de egyikük sem aludt az elmúlt huszonnégy órában. – Csak egy magyarázatot nem találok, hogy miért vannak ott egyáltalán kukacok.

– Én sem értem – mondta Bohrmann. – És én régebb óta gondolkodom ezen, mint te.

– És kit értesítünk erről? – kérdezte Sahling.

– Hm. – Suess az ajkára tette az ujját. – Hogy is van ez? Az ügy bizalmas, igazam van? Akkor először Johansont kell bevonni.

– Miért nem mindjárt a Statoilt? – tanácsolta Sahling.

– Nem. – Bohrmann a fejét rázta. – Semmi esetre sem.

– Azt gondolod, hogy az asztal alá söpörnék?

– Johanson a jobbik megoldás. Ahogy én felmértem őt, semlegesebb, mint Svájc. Átruházzuk rá a döntést, hogy mikor...

– Nem maradt időnk az átruházgatásra – szakította félbe Sahling. – Ha a szimuláció akár csak nyomokban is visszaadja a valóságot, akkor egyenesen a norvég kormányt kell értesítenünk.

– Akkor mindjárt az összes északi országot!

– Jó ötlet, vedd oda Izlandot is!

– Egy pillanat! – Suess felemelte a kezét. – Csak nem keresztes háborúra készülünk?

– Nem erről van szó.

– De erről van szó. Egyelőre ez még csak szimuláció.

– Igen, de...

– Valóban igaza van – vetette közbe Bohrmann. – Nem ugraszthatjuk ki a nyulat, hiszen még magunk sem vagyunk teljesen meggyőződve róla. Csak számítások alapján ítélkezünk. Pillanatnyilag annyi bizonyos, hogy nagy mennyiségű metán fog a légkörbe jutni.

– Álmodozol? – kiáltotta Sahling. – Nagyon is jól tudjuk, hogy mi fog történni.

Bohrmann önkéntelenül a leborotvált bajusza helyét simogatta.

– Na jó. Nyilvánosságra hozhatjuk. Egy tucat címoldalra való anyagunk van, de mi lenne a következménye?

– Mi lenne a következménye – mélázott el Suess –, ha az újságokban az áll, hogy meteortalálat várható?

– Jó hasonlatot választottál?

– Azt hiszem, találót.

– Én azt mondom, hogy ne egyedül mi hozzunk döntést – mondta Yvonne Mirbach. – Haladjunk lépésről lépésre. Mindenekelőtt Johansonnal beszélünk. Elvégre ő a kapcsolattartó. Ha pedig pusztán tudományos szempontból nézzük a dolgot, akkor övé a megtiszteltetés.

– Miféle megtiszteltetés?

– Ő talált rá a férgekre.

– Nem egészen. A Statoil talált rájuk, de felőlem az övé lehet a megtiszteltetés. És utána?

– Bevonjuk a kormányt.

– És nyilvánosságra hozzuk?

– Miért ne? Mindent nyilvánosságra hoznak. Tudunk a koreai és iráni atomprogramról, és hogy valamilyen eszelős figurák lépfenevírusokat engednek szabadon. Mindent tudunk a BSE-ről, a sertéspestisről és a génmanipulált zöldségekről. Franciaországban százasával betegednek és halnak meg az emberek valamilyen fertőzött ráktól, de istenemre, ettől még nem menekülnek tömegesen a hegyekbe!

– Nem – mondta Bohrmann. – Természetesen nem. De ha nyilvánosan egy Storegga-effektuson kezdünk el vitatkozni...

– Ahhoz túl felszínesek az adatok – mondta Suess.

– A szimuláció megmutatja, hogy milyen gyors a bomlás, és ezzel minden mást is megmutat.

– De nem mondja ki definitíven, hogy mi fog következni belőle.

Bohrmann már éppen válaszolni akart, de igazat adott Suessnek. Tudták, mi történhet, de nem tudták bizonyítani. Ha most rukkolnának elő egy elmélettel, amely nem állja meg a helyét, akkor az olajlobbi félresöpri őket, érvelésük pedig kártyavárként dől össze. Még túl korai volt az időpont.

– Hát jó – mondta végül. – Mennyi idő kell, hogy egy igazolható eredményt mutassunk fel?

Suess a homlokát ráncolta.

– Egy további hét, gondolom.

– Az átkozottul sok idő – mondta Sahling.

– Hé, ide figyelj! Szerintem meg átkozottul kevés – vetette közbe Mirbach. – Ha egy újfajta féreg taxonómiai eredményeire kellene várni, akkor hónapokig malmozhatnál az ujjaiddal, és mi...

– Az adott körülmények között átkozottul sok idő.

– Akkor is – mondta Suess –, a téves riasztás nem visz minket előre. Tovább folytatjuk a vizsgálatokat.

Bohrmann bólintott. Nem tudta levenni a szemét a monitorról. A szimulációnak már vége volt, de lelki szemei előtt folytatódott, és amit látott, az borzongásra késztette.

Április 29.

Trondheim, Norvégia

Sigur Johanson belépett Olsen irodájába, és leült, szemben a biológussal. – Van egy kis időd?

Olsen vigyorra húzta a száját.

– Megtettem, amire kértél – mondta.

– Mit derítettél ki?

Olsen lehalkította a hangját.

– Mivel kezdjem? Szörnyhistóriákkal? Természeti katasztrófákkal?

Olsen rejtélyesre vette a figurát, de Johansonnak így is megfelelt.

– Mivel szeretnéd elkezdeni?

Olsen ravaszul hunyorított rá.

– Mi lenne, ha te kezdenéd, a változatosság kedvéért? Miért nem mondod meg, hogy minek játszottam Watsont, kedves Holmesom?!

Johanson nem volt biztos magában, mennyit árulhat el Olsennek. Tisztában volt vele, hogy a szemben ülőt majd szétveti a kíváncsiság. Olsen helyében ő is kíváncsi lenne. De akkor néhány óra alatt az egész NTNU tudná.

Hirtelen támadt egy ötlete. Elég őrült volt, hogy hihetőnek hangozzon. Olsen lehet, hogy bolondnak nézi majd, de ezzel megbirkózik.

– Arra gondoltam, hogy én leszek az első, aki előhozakodik egy elmélettel.

– Éspedig?

– Minden irányított.

– Micsoda?

– Az anomáliákra gondolok. A medúzák, a csónakok eltűnése, a halálesetek. Az az ötletem támadt, hogy mindezek mögött egy magasabb összefüggés áll.

Olsen értetlenül nézett rá.

– Nevezzük egy magasabb szintű tervezésnek.

Johanson hátradőlt, hogy lássa, Olsen hogyan nyeli le a békát.

– És mit akarsz vele elérni? A Nobel-díjra pályázol, vagy egy helyre a zártosztályon?

– Egyikre sem.

Olsen továbbra is csak bámult rá.

– Te át akarsz verni.

– Nem.

– De, igen. Valamilyen... nem is tudom, miről beszélsz? Az ördögről? Sötét hatalmakról? Zöld emberkékről? Az X-aktákról?

– Csak egy gondolat. De lennie kell valamilyen összefüggésnek, nem? Az események egyszerre történnek, te ezt véletlennek találod?

– Nem is tudom.

– Látod, nem tudhatod. Én sem tudhatom.

– Milyenfajta összefüggést tudnál elképzelni?

Johanson összeérintette az ujjhegyeit.

– Ez attól függ, hogy mit tudsz felkínálni.

– Ja, vagy úgy. – Olsen elhúzta a száját. – Ezt jól kitaktikáztad. Sigur, te nem vagy egy idióta, mi van e mögött?

– Mondj nekem még valamit, aztán meglátjuk, mire megyünk vele. Olsen gyanús pillantásokkal méregette Johansont, majd a papírhalmazban keresgélt.

– Ez az internetes zsákmány – mondta. – Ha nem lennék ilyen átkozottul pragmatikus, amilyen vagyok, még el is hinném azt a baromságot, amit itt hintesz.

– Mondd, mid van?

– Közép- és Dél-Amerika partjait időközben lezárták. Az emberek nem mennek már a vízbe, és a medúzák eltömik a halászok hálóit. Costa Ricában, Chilében és Peruban egy apokaliptikus zseléáradatról beszélnek. A portugál gálya után egy másik faj is feltűnt. Nagyon kicsik, extrém hosszú mérgező csápokkal. Eleinte tengeri darazsaknak hitték őket, de egészen másvalamire hasonlít. Talán egy új faj. Már megint egy új faj, gondolta Johanson. Soha nem látott férgek, soha nem látott medúzák...

– És a tengeri darazsak Ausztrália partjainál?

– Ugyanaz a mese. – Olsen a papírjaiban keresgélt. – Mind többen és többen lesznek. Katasztrófát jelentenek a halászoknak, a turizmus pedig amúgy is padlón van.

– Mi van a környékbeli halakkal? A medúzák nem támadják meg őket?

– Kámforrá váltak.

– Hogy mondod?

– Nincsenek. Eltűntek. A halászhajók legénységei azt állítják, hogy elhagyták a szokott helyüket, és kiúsztak a nyílt tengerre.

– De hát ott nem találnak táplálékot maguknak.

– Lehet, hogy diétázni mentek. Mit tudhatom én?

– És senkinek sincs rá magyarázata?

– Mindenhol válságstábokat hívtak össze – mondta Olsen. – De nem tudsz meg semmit. Már próbálkoztam.

– Ami azt jelenti, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint hinnénk.

– Talán. – Olsen kihúzott egy lapot a papírrengetegből. – Ha ezt a listát megnézed, találni fogsz egy halom harsány újságfőcímet, melyek rövidre rá megszűntek mint beszédtéma. Medúzák Nyugat-Afrika partjainál, valószínűleg Japán előtt is és a Fülöp-szigeteknél. Feltételezett halálesetek, azután cáfolatok, azután pedig néma csend. De most figyelj! Most lesz csak izgalmas. Van egy alga, amely már évek óta kísért a médiában. Egy gyilkos alga, a Pfiesteria piscicida. Alig megállítható, ha már egyszer elszaporodott. Embert és állatokat egyaránt megbetegít, de eddig csak az Atlanti-óceán túlsó felén tűnt fel. Ám most Franciaországnak gyűlt meg a baja vele, és nem is kicsit.

– Halottak?

– Abszolút. A franciák nem túl közlékenyek, de vélhetően homárokkal került a szárazföldre. Minden itt áll benne, kikerestem neked. Odatolta Johanson elé a papírköteget.

– Majd a csónakok eltűnése. Időközben rögzítettek egy sor segélyhívást, de nincs semmi értelmük. Túl korán megszakadnak. Bármi is történhetett ott, nagyon gyorsan történt. – Olsen egy további lapot hintáztatott a kezében. – De ki volnék én, ha nem tudnék többet, mint mások? Három segélyhívást feltettek a hálóra.

– És?

– Valami megtámadta a csónakokat.

– Megtámadta?

– Így van. – Olsen megdörzsölte az orrát. – Ez olaj az összeesküvés-elméleted tüzére. A tenger felkel az emberiség ellen. Milyen modortalanok a vizek, mikor mi csak egy kis szemetet süllyesztünk el, és kiírtjuk a halaikat és bálnáikat. Áh, apropó bálnák, az utolsó hír, amit hallottam róluk, hogy a Csendes-óceán keleti részén hajókat támadnak meg. Állítólag senki sem merészkedik már ki.

– Tudják...

– Ne kérdezz ilyen ostobaságokat. Nem, nem tudják. Senki sem tud semmit. Csak én, mert szorgalmas voltam! Ugyanúgy nincs semmi magyarázat a tankhajók sorozatos ütközéseire. Teljes a hírzárlat. Az elméletedben lehet valami, mert minden alkalommal nyíltan beszámolnak az eseményekről, majd hirtelen valaki a hallgatás köpönyegét teríti az ügyre. Lehet, hogy mégis X-akták? – Olsen a homlokát ráncolta. – Mindenképpen túl sok a medúza, túl sok a hal; minden túlméretezve jelenik meg.

– És senkinek sincs ötlete, hogy honnan származhatnak?

– Senki sem ragadtatja magát hivatalosan olyan feltételezésekre, mint te. A válságstábok a végén még az El Nińót vagy a globális felmelegedést teszik felelőssé, az inváziós biológia szárnyra kap, és mindenféle spekulatív cikkek kerülnek majd napvilágra.

– A szokásos gyanúsítottak.

– Igen, de az egésznek semmi értelme. Medúzák, algák és hasonlófélék már évek óta körbeutazgatják a világot a hajók ballasztvizében. Ismerjük a jelenséget.

– Tiszta sor – mondta Johanson. – Látod, erre akarok kilyukadni. Ha valahol tengeri darazsak hordái tűnnek fel, az egy dolog. Ha az egész földtekén a leghihetetlenebb dolgok történnek, akkor az megint más. Olsen elgondolkodva kulcsolta össze a kezét.

– Ha feltétlenül összefüggéseket akarsz teremteni, akkor én nem beszélnék biológiai inváziókról. Inkább viselkedési anomáliákról. Ezek támadási minták, méghozzá olyanok, amelyeket eddig nem ismertünk.

– Valami egyéb új fajról nem szereztél tudomást?

– Édes jó istenem! Hát ennyi nem elég?

– Csak kérdezem.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Olsen elnyújtva.

Ha most rákérdezek a kukacokra, akkor mindent érteni fog. Nem fogja tudni elsőre, hogy mit kezdjen az információval, de pillanatok alatt féreginvázióra fog gyanakodni valahol a világban.

– Semmi konkrét – mondta Johanson.

Olsen hunyorgó szemekkel figyelte, majd odatolta a papírrakásból a maradékot. – Alkalomadtán majd mesélsz arról, amiről nyilvánvalóan nem akarsz mesélni?

Johanson elvette a dokumentumokat, és felállt.

– Iszunk rá egyet.

– Naná, ha majd lesz időm. Tudod, a családdal...

– Köszönöm, Knut.

Olsen vállat vont.

– Nincs mit.

Johanson kilépett a folyosóra. Az egyik előadóteremből nevetgélő, vagy éppen komoly képű diákok suhantak el mellette.

Megállt és utánuk nézett.

Az irányítottság ötlete hirtelen már nem is tűnt számára olyan abszurdnak.

Svalbard előtt, Sptizbergák, Grönlandi-tenger

A hold fénye táncolt a vízen.

A látvány a hajó legénységét a fedélzetre csalta, olyan lélegzetelállítóan szépnek mutatkozott a jégtenger ezen az éjszakán. Ritkán lehetett így látni, de Lukas Bauer semmit sem tapasztalt mindebből. A kabinjában ült a dokumentumai fölé görnyedve, és úgy érezte magát, mint aki a mondabeli tűt keresi a szénakazalban, csakhogy most a szénakazal akkora volt, mint két tenger.

Karen Weaver valóban jól végezte a feladatát, és igencsak tehermentesítette, de két napja a spitzbergákbeli Longyearbynél leszállt, hogy ott fejezhesse be a háttérmunkát. Bauer úgy találta, hogy Karen nagyon nyugtalan életet él, pedig az övé sem volt nyugodtabb. Mint tudományos újságíró főleg az óceáni témákra koncentrált. Bauer sejtette, hogy Weaver azért választotta ezt a hivatást, mert így ingyen eljuthatott akár a világ legeldugottabb sarkaiba is. Szerette az extrémitásokat, és ebben különböztek egymástól. Ugyanis ő szívből utálta a szélsőségeket, de olyan nagy volt benne a tudásvágy, hogy a kényelmetlenségeket elfeledtette vele. Sok kutató ilyen. Félreismerik őket; azt hiszik, kalandorok, pedig csak elviselik a kalandot, hogy csillapíthassák tudásszomjukat.

Bauer hiányolta a kényelemes székét, a fákat és a madarakat, valamint egy korsó frissen csapok német sört. De mindenekelőtt Weaver társaságát. Szívébe zárta a makacs lányt, és ezenkívül kezdte megérteni a sajtómunka lényegét: hogyha széles közönség érdeklődését akarjuk megnyerni, akkor a precíz, tudományos nyelvezet helyett érthetőbb szótárat kell használni. Weaver felfogatta vele, hogy sok ember már csak azért sem érti meg, mert nem tudja, hol és hogyan alakult ki a Golf-áramlat; vagyis munkájának központi témáját. Ezt alig akarta elhinni. Azt sem akarta elhinni, hogy nem ismerik az önvezérlő lebegő szondát, de Weaver felvilágosította, hogy nem is ismerhetik, mert ahhoz nagyon új és speciális találmány. Ezt végül is elfogadta. De a Golfáramlat! Mit tanulnak a gyerekek az iskolában?

Ám Weavernek igaza volt; hisz azt akarta, hogy mások is osztozzanak az aggodalmában, és nyomást gyakorolhasson a felelősökre. És Bauer nagyon aggódott.

Aggodalma a Mexikói-öbölből eredt. Oda áramlik a dél-amerikai partok mentéről és a Dél-afrikából származó meleg, felszíni víz. A Karib-tengerben még jobban felhevül, és tovább áramlik északra. A csábítóan meleg víz, noha eléggé sós, a felszínen marad.

Ez a meleg víz képezi Európa számára a távfűtést: a Golf-áramlatot. Egészen Új-foundlandig elér, ahol a hideg Labrador-áramlat lehűti, ám közben egymilliárd megawattnyi hőt szállít, ami 250 ezer atomerőmű teljesítményének felel meg. Ezalatt leválnak az úgynevezett eddie-k, a forgó víztömegek, amelyek folytatják az útjukat északnak, de innentől már Észak-atlanti-áramlat néven. A nyugati szelek gondoskodnak arról, hogy bőséges mennyiségű víz párologjon el, amely így Európának kielégítő esőzéseket jelent, egyszersmind az áramlat só-koncentrációját is megnöveli. Továbbhalad a norvég partok mellett, most már mint Norvég-áramlat, elég meleget szállítva az Atlanti-óceán északi részébe ahhoz, hogy a hajók télen is eljuthassanak a délnyugati Spitzbergákra. Csak Grönland és Észak-norvégia között oszlik fel. Itt a Norvég-áramlat, alias Észak-atlanti áramlat, alias Golf-áramlat jéghideg, arktikus eredetű vizekkel találkozik, amelyek a hideg szelekkel együttesen gyorsan lehűtik. Az így is nagyon sós és most már hideg víz nehezebbé válik, és lesüllyed a mélybe. Annyira nehézzé lesz, hogy a víztömeg meredeken a mélybe zuhan. De ez nem az áramlat teljes terjedelmében történik, hanem csatornákban, úgy nevezett aknákban, melyek a hullámjárással változtatják a helyüket, ezért elsőre nehéz rájuk találni. Egy ilyen akna átmérője 20-50 méter is lehet. Egy négyzetkilométerre körülbelül tíz jut, de pontos helyük a tengerjárástól és a széltől függ. Markáns jellemzőjük a hatalmas szívóerő, amit a süllyedő víztömegek okoznak, és amiben a Golf-áramlat titka rejlik. Igazából nem felfelé folyik, északra, hanem a hatalmas víztömeget odahúzza egy kolosszális szivattyú a Jeges-tenger alján. Két-három kilométeres mélységben a jeges víz megkezdi visszaútját. Utazását a Föld körül.

Bauer számos lebegő szondát helyezett el, abban a reményben, hogy az aknák lefolyását követni fogják. De időközben megszűnt a bizakodása, hogy akár egyetlen aknára is rálel. Mindenhol jelen kellett volna lenniük, de sehol sem voltak. A kolosszális szivattyú működése vagy leállt, vagy valahova máshová helyeződött át.

Bauer azért volt itt, mert tudomása volt erről és a kihatásáról. Nem várta, hogy mindent rendben talál, de hogy semmit sem fog találni, arra azért egyáltalán nem számított.

És ez a gond iszonyú súllyal nehezedett rá.

Weaverrel közölte az aggodalmát, még mielőtt az elhagyta volna a hajót. Azóta naponta küldött e-mailt jelentésekkel, melyek betekinteni engedtek legmélyebb félelmeibe. Már kis ideje felfedezte a csapata a megnövekedett metán-koncentrációt, és azon mélázott, hogy ez összefüggésben van-e az aknák eltűnésével.

Most, egyedül a kabinban, már egészen biztos volt magában.

Szünet nélkül dolgozott, miközben a legénység többi tagja a korlátnak dőlve élvezte a holdvilágot. Görbe háttal ült a számítások, diagramok és térképek halmaza fölött. Időközben elküldött egy-egy e-mailt Karennek, csak hogy üdvözölje és tájékoztassa az aktuális fejleményekről.

Annyira elmerült a munkájában, hogy kis ideig sikerült nem figyelnie a rázkódásra; addig, míg a teásbögre az asztal széléig nem vándorolt, és tartalma a nadrágjára nem ömlött.

– Az ördögbe! – mérgelődött. A forró tea lefolyt a combján a cipőkig. Hátratolta a széket, hogy megszemlélhesse az okozott kárt.

Egy ideig csak állt a székébe kapaszkodva és hallgatózott.

Nem csal a füle?

Nem. Kiáltozást hallott. Nehéz bakancsok rohangáltak a fedélzeten. Valami történt odakint. A rázkódás felerősödött. A hajón erős vibrálás futott végig, és kibillentette Bauert az egyensúlyából. Nyögve esett neki az íróasztalának. A következő pillanatban a padló hirtelen lesüllyedt, mintha az egész hajó egy lyukba esne, és Bauer hátravágódott. Sötét rettegés telepedett a szívére, iszonyatos félelem. Feltápászkodott, és kitámolygott a kamrájából a folyosóra. Hangos kiáltásokat hallott, és hogy beindítják a hajó motorját. Valaki izlandiul ordítozott, de Bauer nem értette, viszont a rémületet a hangjában érzékelte.

– Tengerrengés? – kérdezte hasonló rémülettel.

Gyorsan végigrohant a folyosón, fel a lépcsőn, a fedélzetre. A hajó vadul hintázott, és Bauer csak nagy nehézségek árán tudott a lábán megállni. Amikor sikerült neki a fedélzetre érni, iszonyú bűz csapta meg az orrát, és egyszerre tudta, mi történt.

A korláthoz küzdötte magát, és rajta keresztülhajolva kinézett a tengerre. Körben a víz fehéren bugyogott, mintha egy gőzölgő fazékban lennének.

Nem hullámok voltak. Nem vihar. Hanem buborékok, óriási feltörő hólyagok.

Ismét kizuhant alóla a padló, ettől Bauer előreesett, és beverte arcát a korlátba. Fájdalom hasított belé. Amikor felnézett, észrevette, hogy a szemüvege darabokra tört. Nélküle majdnem vak volt, de még így is látta, hogy a hullámok összecsapnak a hajó felett.

– Ó, istenem! – gondolta. – Ó, istenem, segíts nekünk!

Április 30.

Vancouver-sziget, Kanada

Az esti égbolt sötétzöldbe burkolózott.

Nem volt sem hideg, sem meleg, inkább jóleső langyosság uralkodott. A lélegzetvételt felváltotta egy univerzális képesség, amely lehetővé tette, hogy szabadon mozoghasson az elemekben. Miután Anawak egy ideje már zuhant a sötétzöld, mélyülő univerzumban, eufórikus érzés kerítette hatalmába, és ki kellett tárnia a karjait, mint Ikarusznak, aki a Napig szárnyalt, és a súlytalanságtól megrészegülve mélyebbre és mélyebbre süllyedt. A mélyben valami derengett, egy kiterjedt jeges vidék, és a sötétzöld óceán éjszakai égbolttá változott át.

Egy jégmező szélén állt, és kinézett a fekete, nyugodt vízre. Feje fölött a csillagos égbolt feszült.

Végtelen béke érzése szállta meg.

Milyen csodás volt itt állni. A jég pereme hamarosan leválik a szárazföldről, és együtt sodródnak majd az északi vizeken, fel messzire, ahol már nincsenek nyomasztó kérdések, csak az otthon. Az ő otthona. Honvágy telepedett a mellkasára, és könnyeket csalt a szemébe; csillogó, világító könnyeket, melyek a fekete tengerbe potyogtak, és megvilágították a hullámokat. Valami felfelé tartott a mélyből. A víz alakzattá formálódott, mintha nem is olyan messze valaki csak rá várna, de nem tudott odamenni. Mint egy kristálybálvány állt a csillagok alatt.

– Megtaláltam őket – mondta az alak.

Nem volt sem szája, sem arca, de a hangja ismerősnek tűnt Anawaknak. Közelebb szeretett volna lépni hozzá, de a jég pereme megakadályozta, a sötét vízben pedig valami nagy és félelmetes úszott.

– Mit találtál meg? – kérdezte.

Megrettent a saját hangjától. A szavak csak nehezen és vontatottan hagyták el az ajkát. A tökéletes csendet megtörte esetlen szavaival, és hirtelen jéghideg mart a testébe.

– Vajon mit találtam meg? – mondta valaki mellette.

Megfordult és meglátta Samantha Crowe, a SETI-kutató törékeny alakját.

– Elég gyakorlatlan vagy a beszédben, mondta. – Minden mást jobban tudsz. Nyíltan megmondva, szörnyű a hangod.

– Sajnálom – dadogott Anawak.

– Igen? Hát jó. Talán el kellene kezdened gyakorolni. Én megtaláltam a földönkívülijeimet. Emlékszel még? Végre felvettük a kapcsolatot. Hát nem csodálatos?

Anawak megborzongott. Semmiképpen sem találta csodálatosnak, ehelyett iszonyú félelmet érzett Crowe földönkívülijeitől, anélkül, hogy tudná az okát.

– És ... kik ők? Vagy mik ők?

A SETI-kutató kifelé mutatott a tengerre.

– Ott kint vannak – mondta. – Azt hiszem, örülnének, hogy megismerhetnek, mert nagyon szeretnek kapcsolatot teremteni, de ezért neked kell odamenni hozzájuk.

– Én nem tudok – mondta Anawak.

– Nem tudsz? – Crowe értetlenül rázta a fejét. – Miért nem tudsz?

– Anawak mereven bámulta a sötét és hatalmas hátúszókat, melyek keresztülszántottak a vízen. Tucatnyian voltak, talán több százan, és tudta, hogy csak miatta vannak ott, azután hirtelen rájött, hogy a félelmeiből táplálkoznak. Félelmet ettek.

– Én... egyszerűen nem tudok.

– Csak el kell indulnod, te gyáva nyúl! – csúfolódott Crowe. – Ez a világ legegyszerűbb dolga. Neked sokkal könnyebb, mint nekünk, akiknek az egész átkozott univerzumot kellett lehallgatnunk.

Anawak még jobban reszketett. A jég legszélére lépett, és kinézett a tengerre. A horizonton, ahol a víz összeért a csillagos éggel, valami világított.

– Egyszerűen csak indulj el – mondta Crowe.

– Az előbb repültem – gondolta Anawak – egy sötétzöld óceánon keresztül, amely tele volt élettel, és egy cseppet sem féltem. Mi történhetne? A víz olyan lesz, mint a szilárd talaj, és eljutok a fényhez, mert az akaratom odavisz. Samnek igaza van. Nagyon egyszerű. Nincs semmi, amitől félnem kellene.

De túl sokáig habozott. A hátuszony látványa ledermesztette. Sem az akarat, sem az álom hatalma nem volt képes a természet hatásait kiiktatni. Amikor végre tett egy lépést, azonnal elsüllyedt a jéghideg vízben. A hullámok összecsaptak felette, és csak feketeséget látott maga körül. Kiáltani akart, de csak vizet nyelt. Fájdalmasan hatolt a tüdejébe. Kegyetlenül húzta valami a mélybe, hiába kapálózott minden erejével. A szíve kalimpált, mint az őrült, a feje zúgott, mintha kalapáccsal vernének egy üllőt...

Anawak hirtelen felült, és beverte a fejét az alacsony plafonba.

– A fenébe – nyögte.

Ismét a kopogás, de most már nem volt zúgás. Inkább csak visszafogott kopácsolás, mint az ujjak dobolása a fa törzsén. Az oldalára fordult, és Alicia Delaware-t pillantotta meg, aki bedugta fejét a kis kajütbe.

– Bocs – mondta. – Nem tudtam, hogy mindjárt felpattansz, mint egy rugó.

Anawak rábámult. Delaware?

Ja, igen. Lassan visszatért az emlékezete, és már tudta, hogy hol van. Odakapott a fejéhez, és fájdalmas nyögéssel visszazuhant az ágyba.

– Hány óra van?

– Fél tíz.

– Francba.

– Szörnyen nézel ki. Rosszat álmodtál?

– Csupa sületlenséget.

– Csinálhatok kávét.

– Kávét? Az jó ötlet. – Ujjaival a fájó helyet tapogatta a fején. Szép púp lesz belőle. – Hol az ébresztőóra? Tudom, hogy hét órára állítottam be.

– Nem hallottad. Ami nem is csoda, mindezek után.

Delaware odament a kis konyhafülkéhez és körülnézett.

– Hol van a...

– A függőszekrényben, baloldalt. Kávé, filter, tej, cukor.

– Éhes vagy? Nagyon jól tudok...

– Nem

Megvonta a vállát, és vizet töltött a kávégépbe. Anawak néhány másodpercig figyelte, hogy mit csinál, majd kimászott az ágyból.

– Fordulj meg! Fel kell vennem valamit.

– Ne csinálj ebből ekkora cirkuszt! Láttam már ilyet.

Nemtetszését fejezve ki elhúzta a száját, és a farmere után kutakodott. Az öltözködés nehezebb volt, mint gondolta. Szédült és fájdalom terjedt szét sérült lábaiban, amikor próbálta őket behajlítani.

– Terry hívott már? – kérdezte.

– Igen, az előbb.

– Francba!

– Mi?

– Nehezebben öltözködöm, mint egy vénember. Az ördögbe is, miért nem hallottam az órát? Feltétlenül...

– Tudod mit, Leon? Te meg vagy húzatva. De tényleg. Két nappal ezelőtt túléltél egy repülőgép szerencsétlenséget. Bedagadt a térded, nekem meg kicsit lecsúszott az agyam, na és? Borzasztó nagy szerencsénk volt. Meghalhattunk volna, mint Danny vagy a pilóta, ehelyett élünk. Te meg itt a hülye vekkered miatt hisztizel. Komplett vagy?

Anawak leereszkedett a kicsiny padra.

– Jól van. Mit mondott Terry?

– Minden adatot összegyűjtött, és megnézte a videót is.

– Nagyszerű, és?

– Semmi és. Alakítsd ki a saját véleményed!

– Ez minden?

Delaware elővette a gépet, és bekapcsolta. Néhány másodperc múlva bugyborékolás hallatszott.

– Azt mondtam neki, hogy még alszol – mondta Delaware. – Azon a véleményen volt, hogy ne ébresszelek fel.

– És miért?

– Azt mondta, hogy ki kell pihenned magad. És igaza van.

– Ki vagyok pihenve – válaszolta Anawak dacosan.

Igazából nem is volt olyan biztos magában. Amikor a DHC-2 ütközött a bálnával, leszakadt a jobb szárnya. Danny, a nyílpuskás vélhetően azonnal meghalt, a Whistler nem találta meg a holttestét. Nem jutott be időben a gépbe a nyitott oldalajtón keresztül, aminek Anawak az életét köszönhette. Zuhanáskor kivágódott rajta. Utána már semmire sem emlékezett, arra sem, hogyan szerezte a csúnya zúzódást a térdén. Csak a Whistler fedélzetén tért magához lüktető fájdalommal.

Amikor megpillantotta Delaware-t maga mellett, a fájdalom mintha elpárolgott volna. Azt hitte, meghalt. Mielőtt még úrrá lett volna rajta a fájdalom az elvesztése miatt, felvilágosították, hogy nagyobb szerencsével járt, mint ő maga. A pilóta teste felfogta az ütközésnél, és félájultan sikerült kikászálódnia a repülőből. Egy perc alatt megtelt a gép. A Whistler legénysége kihalászta őt és Delaware-t a vízből, de a szerencsétlen pilóta a géppel együtt a mélybe süllyedt.

A tragédia ellenére az akció sikeresnek bizonyult. Dannynek sikerült elhelyeznie a szondát, és az URA követi a bálnákat, anélkül, hogy megtámadnák a robotot. A felvételeket már a reggeli órákban elküldték Terry Kinghez, ezért szeretett volna időben felkelni. Ezenkívül a Centre National d'Etudes Spatalies kihozta a telemetrikus adatokat, amelyeket a szonda Lucy hátáról küldött. Ha nem lett volna a szerencsétlenség, minden okuk meglett volna arra, hogy vállon veregessék egymást.

A helyzet közben csak romlott. Mind több ember esett áldozatul. Kétszer ő maga is kis híján meghalt. Talán, mert Greywolf iránt érzett gyűlölete minden mást kiégetett, meglepően gyorsan tette túl magát Stringer halálán. Most, két nappal a zuhanás után, pocsékul érezte magát. Mintha valami lappangó betegség támadta volna meg, ami kezdett eluralkodni rajta. Ez együtt járt a bizonytalanság érzésével, a kétkedéssel önmagával szemben, és az erőtlenséggel. És volt még valami. Szédülés, mely időközönként elfogta, amióta a repülőgépből kizuhant; párosulva a fájdalommal a mellkasában és a pánikrohamokkal.

Nem, nem volt igazán egészséges, és ehhez nemcsak a térdzúzódás járult hozzá.

Anawak mélyen belül érezte magát sérültnek.

Az előző napot jóformán végigaludta. Davie, Shoemaker és a skipperek jöttek hozzá látogatóba, King többször is érdeklődött a hogyléte felől, rajtuk kívül nem sokan aggódtak miatta. Alicia Delaware-t pedig a szülei és ismerősök hada látogatta, sőt még egy barát is feltünt, aki valami kétéves kapcsolatra hivatkozott, úgyhogy Delaware-nek el kellett hagynia Vancuever szigetet

Anawak beteg volt, és tudta, hogy semmilyen orvos nem segíthet rajta.

Alicia elébe tette a csésze kávét, és figyelte a kék szemüvegén keresztül.. Anawak belekortyolt a kávéba, és megégette a nyelvét, azután a rádiótelefont követelte.

– Kérdezhetek valami személyeset tőled Leon ?

Egy pillanatra megállt , majd a fejét rázta .

– Később.

– Mikor van az a később ?

Anawak vállat vont, és King számát tárcsázta .

– Még nem készültünk el az anyag alemzésével – mondta az igazgató – Adj magadnak egy kis időt, és pihenj !

– Azt mondtad Liciának, hogy a saját véleményemre vagy kiváncsi.

– Igen miután mi már mindent megnéztünk. A legnagyobb része unalmas. Mielőtt még idejönnél feleslegesen, átnézzük a maradékot. Talán nem is kell bejönnöd.

– Na jó. Mikor készültök el ?

– Fogalmam sincs. Négyen dolgozunk egyszerre a felvételeken. Adj nekünk két órát. Nem is, inkább hármat. A legjobb lesz , ha kora délután küldök érted egy gépet. Jó mi? Van annak előnye is, hogy a válságstábban vagyok. Mindig van egy helikopter ami felett rendelkezem.

King nevetett. – Nehogy a végén túlzottan megszokjuk. – Egy pillanatnyi szünetetet tartott. – Valami mást is tartogatok neked. Most nincs időm mindent elmesélni, úgyhogy a legjobb, ha felhívod Ed Byrne-t.

Byrne? Minek?

Egy órája beszélt Nanaimóval és az óceánkutató intézettel. Sue Olivierával is tárgyalhatsz, de azt hittem, hogy Byrne direkt kapóra jön neked.

A fenébe, Terry! Miért nem hív senki, ha valami történik?

Meg akartam várni, amíg felébredsz.

Anawak rosszkedvűen fejezte be a beszélgetést, és felhívta Byrne-t. A Strawberry Island-i kutatásvezetőt azonnal kapcsolták.

– Ó! – kiáltotta. – Beszéltél Kinggel.

– Igen. Állítólag valami világrengetőt fedeztetek fel. Miért nem hívtál fel?

– Mindenki tudja, hogy még pihenned kell.

– Ugyan már, ez hülyeség.

– Dehogy, csak ki akartam várni, amíg kialszod magad.

– Ezt egy percen belül már másodszor hallom. Nem is, hanem harmadszor, ha hozzávesszük Alicia folyamatos aggodalmaskodását. Jól vagyok, a fenébe is!

– Miért nem ugrasz át hozzánk?

– Csónakkal?

– Azt a néhány száz métert, ugyan kérlek! Különben sem történt itt nálunk az öbölben baleset.

– Oké. Tíz perc múlva ott tudok lenni.

– Rendben. Akkor nemsokára találkozunk. Delaware Anawakot figyelte a kávéscsészéje felett.

– Valami újdonság?

– Az egész világ úgy bánik velem, mintha rokkant volnék – mérgelődött.

– Nem erre gondoltam.

Felállt, és egy tiszta inget keresgélt a fiókokban.

– Feltehetően találtak valamit Nanaimóban – morogta.

– És mit? – szerette volna tudni Delaware.

– Nem tudom.

– Ja persze.

– Átmegyek Edhez. – Egy pillanatra habozott, majd azt mondta: – Te is jöhetsz, ha van hozzá kedved. Oké?

– Azt akarod, hogy én is ott legyek? Micsoda megtiszteltetés!

– Ne hülyéskedj!

– Nem is. – Megvakarta az orra hegyét. Metszőfogai az alsó ajkán pihentek. Anawak önkéntelenül ismét arra gondolt, hogy ezekkel a fogakkal csinálni kellene valamit. Folyamatos késztetést érzett, hogy sárgarépa után nézzen. – Olyan kibírhatatlan hangulatban vagy már két napja, hogy egy értelmes mondatot sem lehet veled váltani.

– Te is ilyen lennél, ha... – Félbehagyta a mondatot. Delaware ránézett.

– Én is ott voltam a gépen – mondta nyugodtan.

– Sajnálom.

– A félelemtől majdnem meghaltam. Mindenki más azonnal hazament volna a mamihoz. De te elveszítetted az asszisztensedet, tehát nem mentem a mamihoz, hanem itt maradtam melletted, te bunkó. Mit akartál az előbb mesélni?

Anawak megtapogatta a fején a púpot. Fájt neki és egyre csak növekedett. A térde is lüktetett.

– Semmit. Lenyugodtál?

Felhúzta a szemöldökét.

– Nem én voltam ideges.

– Nem? Akkor jó. Mehetünk?

– Akkor is kérdeznék tőled valami személyeset.

– Nem.

Amikor a Devilfish-sel a kis szigetre mentek, az utazásnak volt valamilyen valószerűtlen vonása. Mintha az elmúlt hetek támadásai meg sem történtek volna. Strawberry Island nem volt sokkal több egy fenyőkkel benőtt dombnál, amit ötperces sétával körbe lehetett járni. A víz tükörsima volt, és a szél sem fújt. Anawak minden pillanatban egy hátuszony felbukkanásától tartott, de a támadások óta csak két orkát láttak Tofinónál, és azok is a helybéliekhez tartoztak, akik nem viselkedtek agresszíven. Úgy látszik, helyes volt az elmélete, miszerint csak a vándorló egyedek érintettek.

Arra lett volna kíváncsi, hogy még meddig igaz ez?

Kikötöttek a kicsiny szigeten. Byrne állomása a túloldalon volt, egy zátonyra futott vitorláson, az első olyan komphajón, mely British Columbia partjai előtt közlekedett. Most festőien pihent a parton, rég elhalt fatörzsekre támaszkodva, mindenfelé uszadék és rozsdás horgonyok voltak körülötte. Egyszerre volt iroda és otthon, melyben Ed Byrne két gyermekével együtt lakott.

Anawak erőt vett magán, hogy ne sántikáljon, Delaware pedig hallgatott, nyilván még dühös volt rá.

Nemsokára hármasban ültek egy fonott asztalnál. Delaware a kóláját szopogatta, és átnézett a szemközti parton lévő cölöpházakra. Habár Strawberry Island csak néhány száz méterre volt Tofinótól, sokkal nagyobb volt itt a csend. Zaj alig jutott el ide, helyette viszont a természet hangjai töltöttek meg mindent.

– Hogy van a térded? – kérdezte Byrne együttérzően. Nagyon előzékeny ember volt, puha, fehér szakállal és kopasz homlokkal; az ember azt hihette, hogy pipával jött a világra.

– Ne beszéljünk róla. – Anawak nyújtózkodott egyet, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a fejzúgását. – Inkább azt mondd meg, hogy mit találtatok!

– Leon nem szereti, ha a hogyléte felől érdeklődnek – jegyezte meg Delaware élesen.

Anawak mormolt valamit maga elé. Természetesen igaza volt. Hangulatának barométere hirtelen leesett, mintha vihar közeledne.

Byrne megköszörülte a torkát.

– Hosszasan értekeztem Ray Fenwickkel és Sue Olivierával – mondta. – A J-19 nyilvános boncolása óta napi kapcsolatban állunk egymással. De nemcsak emiatt. A szerencsétlenségetek napján ismét partra sodródott egy bálna. Egy szürkebálna, amely még nem volt nyilvántartva. Fenwicknek nem volt ideje átjönni, hát magam boncoltam fel néhány emberemmel, hogy Nanaimóba küldhessük a mintákat. Nagyon visszataszító volt, ezt elhiheted nekem. Felkászálódtam a bálna mellkasába, miután eltávolítottuk a szívet, és kicsúsztam belőle. Vér és nyálka folyt a csizmámba. Úgy néztünk ki, mint a zombik ebédkor. Ennyit a romantikus oldaláról. Természetesen az agyat is kivettük.

A gondolat, hogy ismét elpusztult egy bálna, Anawakot nagy szomorúsággal töltötte el. Nem sikerült neki megutálni az állatokat a tetteikért. Számára ugyanazok maradtak, amik mindig is voltak: csodálatos lények, melyek védelemre, oltalomra szorulnak.

– Miben múlt ki? – kérdezte.

Byrne széttárta a kezeit.

– Azt mondanám, hogy fertőzésben. Ugyanezt diagnosztizálta Fenwick Dzsingisznél is. Az érdekes benne az, hogy olyasmit találtunk az állatokban, aminek ott semmi keresnivalója. – A halántékára mutatott, és az ujjával köröket írt le. – Valamiféle zselés anyag volt az agyában. Az agytörzsben, hogy pontos legyek. Nyúlványokkal, melyek szétágaztak az agy és a koponyacsont között.

Anawak felhorkant.

– Véraláfutások? Mindkét állatnál?

– Nem vér, habár először erre gondoltunk. Fenwick és Oliviera ugyanis támogatják azt az elképzelést, miszerint a zaj az anomáliák kialakulásának oka. Nem akartak addig beszélni róla, míg nem volt újabb bizonyíték a kezükben, de Fenwick időközben ragaszkodni kezdett az elképzeléséhez, miután a lokátoros kísérletek...

– Surtass LFA?

– Pontosan.

– Felejtsd el! Soha az életben!

– Megtudhatnám, hogy miről beszéltek? – kapcsolódott volna be Delaware a beszélgetésbe.

– Az amerikai kormány néhány éve feladta a leckét a haditengerészetnek. Rendeletben határozták meg az alacsony frekvenciás lokátorok telepítését, hogy megtalálják a tengeralattjárókat. Surtass LFA a neve, és intenzíven kísérleteznek vele.

– Tényleg? – rökönyödött meg Delaware. – Azt hittem, a haditengerészetet köti a tengeri emlősök védelmében hozott egyezmény.

– Mindenféle emberek mindenféle egyezséghez vannak kötve-mondta Anawak lapos mosollyal –, és mindenféle hátsó ajtót vesznek igénybe, hogy kijátszhassák őket. Az Egyesült Államok, úgy látszik, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy uralja a világtenger nyolcvan százalékát, és ez a Surtass LFA-vel lehetséges. Így az elnök gyorsan felmentette őket mindenféle egyezség alól, mert a kísérlet már így is 300 millió dollárba került, és esküsznek rá, hogy nem ártalmas a bálnákra.

– De hát a lokátorok tényleg ártalmasak a bálnákra. Ezt minden idióta tudja.

– Sajnos, nem eléggé bizonyított tény – mondta Byrne. – A múltban bebizonyosodott, hogy a delfinek és bálnák nagyon érzékenyen reagálnak a lokátorokra, de, hogy milyen hatással van a zsákmányszerzésükre, szaporodásukra és vándorlásukra, nem egyértelműen meghatározható.

– Nevetséges – fújtatott Anawak. – 180 decibeltől egy bálna dobhártyája szétszakad. Az új készülékek mindegyike 215 decibel fölött sugároz. Az összhangerő meg még ennél is magasabb.

Delaware egyikről a másikra nézett.

– És mi történik az állatokkal?

– Ez az, amiért Fenwick és Oliviera támogatják a zajelméletet – mondta Byrne. – Már évekkel ezelőtt a partra kényszerítették a bálnákat és delfineket a lokátoros kísérleteikkel. Több elpusztult, és mindnél érős vérzést állapítottak meg az agyban és a belső fül csontocskáinál. Olyan sérülések ezek, amelyek tipikusan az erős zajártalom következményei. A környezetvédők minden alkalommal bebizonyították, hogy a halálesetek közvetlen környezetében NATO-gyakorlatot tartottak. De kezdj ki az amerikai haditengerészettel!

– Cáfolták a hírt?

– Már évek óta cáfolnak minden összefüggést. Azóta néhány esetben vállalniuk kellett a felelősséget. A gyenge pont ott van, hogy nem tudunk még mindig eleget. Csak a halott példányok sérüléseit ismerjük, és mindenki saját elméletet gyárt hozzá. Fenwick meg van róla győződve, hogy a zaj kollektív tébolyhoz vezethet.

– Badarság – morogta Anawak. – A zaj megzavarja az állatok tájékozódását, de nem fognak hajókat megtámadni, hanem partra sodródnak.

– Én Fenwick elméletét megfontolandónak találom – mondta Delaware.

– Ó, tényleg?

– Miért ne? Az állatok becsavarodnak. Először csak néhányan, aztán egy tömeges pszichózis hatására mind többen.

– Licia, ne beszélj hülyeségeket! Tudunk csőrös delfinekről, akik a Kanári-szigeteknél vetődtek partra, miután a NATO elvégezte ott is a maga kis munkáját. Alig akad még egy állatfaj, amely ennyire érzékenyen reagálna a lokátorokra. Naná, hogy becsavarodtak. Páni hangulatukban nem tudtak magukon másképpen segíteni, mint hogy elhagyták a saját elemüket, és máris a strandon feküdtek. A bálnák menekülnek a zaj elől.

– Vagy megtámadják a zaj forrását – mondta oda Delaware dacosan.

– Milyen zajforrást? Gumicsónakokat kis motorokkal? És hol hangosak azok, ha szabad tudnom?

– Akkor más zaj is volt. Víz alatti robbantás például.

– Csak nem itt.

– Honnan tudod?

– Hát, csak tudom.

– A lényeg, hogy neked van igazad.

– És ezt pont te mondod.

– Ezenkívül már több száz éve megfigyelt jelenség a bálnák partra vetődése. British Columbia előtt is. Vannak régi írások, amelyek... – Tudom. Minden gyerek tudja.

– És? Az indiánoknak is volt lokátoruk?

– Ugyan, mi köze ennek a témánkhoz?

– Egy csomó köze van. A partra vetődéseket nagyon könnyű reflektálatlanul a hipotézisek szekere elé befogni, és...

– Azt mondod, hogy nem vagyok reflexív?

Delaware szemei szikrákat szórtak Anawak felé.

– Amit mondani akarok vele, az az, hogy a tömeges partra vetődések nincsenek feltétlenül kapcsolatban a zajjal. Vagy fordítva: talán a zaj valami egészen máshoz is vezethet.

– Hé! – Byrne felemelte a kezét. – Feleslegesen veszekedtek. Fenwick időközben a saját elméletét is kétségbe vonta néhány pontban. Igaz, hogy ragaszkodik a kollektív tébolyhoz, de... figyeltek rám egyáltalán?!

Mindketten ránéztek.

– Tehát – folytatta Byrne, miután lecsitultak a kedélyek – Fenwick és Oliviera megtalálták ezt a zselés anyagot, és külső hatásra következtettek. Felszínes pillantással először véraláfutásnak tűntek, így annak is hitték őket. Aztán izolálták azt az anyagot, és a szokásos eljárásoknak vetették alá, miután kiderült, hogy a valami a bálnák vérétől csupán át volt itatva. Az a cucc maga színtelen massza, amely a levegőn nagyon gyorsan felbomlik. A legnagyobb része használhatatlanná vált.

– Byrne előrehajolt. – De valamennyit mégiscsak sikerült megvizsgálni. Az eredmények azonosak egy másik vizsgálat eredményeivel, amit néhány héttel ezelőtt végeztek el. A bálnák fejéből származó anyagot már látták előtte. Nanaimóban.

Anawak néma maradt egy másodpercre.

– És mi az? – kérdezte rekedtes hangon.

– Ugyanaz, amit a kagylók között találtál, a Barrier Queen alján.

– Az anyag a bálnák agyából és a hajó aljáról...

– Ugyanaz. Ugyanaz a szerves anyag.

– Egy idegen szerves organizmus – mormogta Anawak.

– Igen. Valami idegen anyag.

Anawak kimerültnek érezte magát, habár csak néhány órája volt talpon. Delaware-rel együtt visszacsónakáztak Tofínóba. A térde iszonyúan sajgott, amikor a kikötő lépcsőin haladt felfelé. Akadályozta a cselekvésében és a gondolkodásában. Tehetetlennek, depressziósnak érezte magát, és mindenféle kellemetlenség bosszantotta.

Összeszorított fogakkal besántikált a bálnafigyelő állomásra, és az elhagyatott eladóteremben leült egy székre egy üveg narancslé társaságában. Fejében a gondolatok ugyanolyan hiábavalóan üldözték egymást, mint a kutya, amelyik a farkát kergeti.

Delaware utánajött. Határozatlanul nézett körbe.

– Szolgáld ki magad! – és a jégszekrényre mutatott.

– A bálna, amely a repülőnkkel ütközött... – kezdte el.

Anawak kinyitotta az üveget, és nagyot kortyolt belőle.

– Bocs. Nem kínáltalak meg. Mint mondottam, szolgáld ki magad!

– ...biztosan megsérült. Talán már el is pusztult.

Anawak utánagondolt.

– Igen – mondta. – Valószínűleg.

Delaware odalépett az egyik polchoz, amelyen műanyag bálnákat kínáltak vásárlásra. Mindenféle nagyságban előfordultak. Az ujjnyitól a karhosszúságúig. Néhány púposbálna a melluszonyaira támaszkodott. Az egyiket felvette, és az ujjai közt forgatta. Anawak gyanakvóan figyelte.

– Nem önszántukból teszik – mondta végül Alicia.

Anawak az állát vakargatta, majd előrehajolt, és bekapcsolta a kis hordozható televíziót. Talán magától is hazamegy, és nem kell megkérnie rá. Alapjában szégyellte magát a rosszkedve miatt, és hogy goromba és elutasító volt, de percről percre jobban vágyott a magányra.

Delaware visszarakta a műanyagbálnát a helyére.

– Kérdezhetek tőled valami személyeset?

Már megint! Anawak először egy kurta válaszra szánta el magát, majd végül csak rándított egyet a vállán.

– Felőlem!

– Te makah vagy?

Meglepetésében majdnem kiesett a kezéből az üveg. Tehát ezt akarta tőle megkérdezni, hogy miért néz ki úgy, mint egy indián.

– És hogy jutott most pont ez az eszedbe? – bökte ki végül.

– Valami hasonlót mondtál Shoemakernek röviddel azelőtt, hogy felszálltunk. És, hogy Greywolfnak meggyűlhet a baja velük, mert olyan kitartóan hadakozik a bálnavadászat ellen. Ők indiánok, nem?

– Természetesen.

– A te embereid?

– A makah-indiánok? Nem. Én nem vagyok makah.

– Akkor talán...

– Figyelj ide, Licia, ne haragudj rám, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy családi történetekről meséljek.

Delaware összeszorította a száját.

– Oké.

– Felhívlak, ha King jelentkezne. – Anawak ferdén vigyorgott. – Vagy te hívsz fel engem, ha netán megint jelentkezne, és nem akar felébreszteni. Delaware megrázta vörös sörényét, és lassan az ajtóhoz ment, megállt.

– Csak még egy dolog – mondta anélkül, hogy megfordult volna –, köszönd meg végre Greywolfnak, hogy megmentette az életed. Én is ott voltam.

– Te is... – horkant fel.

– Igen, természetesen. Gyűlölheted más okból, de ennyi hálát megérdemel. Nélküle már halott volnál.

Ezzel elment.

Anawak utánabámult. Az üveget odacsapta az asztalra, és mélyet lélegzett.

Megköszönni. Greywolfnak.

Még mindig a televízió előtt ült és váltogatta a csatornákat. Az egyik különkiadásban a British Columbia előtt történtekről volt szó, de az amerikai híradások is bálnatámadásokról számoltak be, melyek mostanra megbénították a regionális hajózást. A stúdióban egy nővel készítettek interjút, aki az amerikai haditengerészet egyenruhájába volt öltözve. Rövidre vágott fekete haját hátrafésülve viselte. Arca szigorú ázsiai szépségről árulkodott. Talán kínai volt. Nem, inkább félvérnek tűnt. Egy döntő apróság nem illett a képbe. A szeme, mely egy ázsiaitól szokatlan módon világos tengerkék színű volt.

A kép alján ez jelet meg:

Judith Li tábornok, Amerikai Haditengerészet

– Le kell hát mondanunk British Columbia partjairól? – kérdezte éppen a riporter. – Más szóval, visszaadni a természetnek?

– Nem hiszem, hogy vissza kellene adnunk bármit is a természetnek – válaszolta Judith Li. – Harmóniában élünk a természettel, habár egyes területeken van még tennivalónk .

– Pillanatnyilag aligha beszélhetünk harmóniáról.

– Kapcsolatban állunk a legelismertebb tudósokkal és kutatókkal, határon innen és túl. Aggodalomra ad okot, amikor az állatok kollektív viselkedészavarokat produkálnak, de talán ugyanolyan hiba volna ettől pánikba esni.

– Nem hiszi, hogy tömeges jelenséggel van dolgunk?

– Azon gondolkozni, hogy milyen jelenséggel van dolgunk, feltételezi, hogy egyáltalán jelenségről van szó. Pillanatnyilag egymáshoz hasonló események kicsúcsosodásáról beszélhetünk...

– Amelyek a nyilvánosság számára jóformán nem is léteznek – szólt közbe a riporter. – Van erre valamilyen magyarázata?

– De léteznek – mosolygott Li. – Ezekben a pillanatokban is.

– Ami ugyanúgy megörvendeztet, mint ahogy meglep bennünket.

A tájékoztatáspolitika mindkét országban az utóbbi napokban roszszabb volt, mint csak hiányos. Alig lehet kapcsolatot felvenni a szakemberekkel, mert a szolgálati helyek minden információt visszatartottak.

– Dehogy – morogta Anawak. – Greywolf egy csodálatos interjút adott. Nem figyeltetek oda?

De megkérte valaki Kinget, hogy adjon interjút? Vagy Ray Fenwicket? Ed Byrne a világ vezető orka-szakértőihez tartozik, de megkeresték az újságtól, vagy a televíziótól? És Leon Anawaknak, aki nemrég egy cikket jelentetett meg az Scientific Americanben a tengeri emlősök intelligenciájáról, miért nem toltak egy mikrofont az orra alá?

Csak most tűnt fel neki a dolog abszurditása. Más körülmények között, terrortámadások, repülőgép-szerencsétlenségek, vagy természeti katasztrófák alkalmával minden szakértőt, vagy aki annak mondta magát, 24 órán belül a kamerák elé állítottak.

Ők viszont teljes elszigeteltségben dolgoztak.

Majd be kellett vallania, hogy az ominózus nyilatkozata óta Greywolf is eltűnt a színről. Előtte a radikális természetvédő egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy pózolhasson, de Tofino hőse hirtelen már nem volt téma.

– Ezt egy kicsit egyoldalúan látja – mondta Li nyugodtan. – A helyzet mindenképpen szokatlan, és jóformán nincs hasonló eseményekről se tudomásunk. Természetesen ügyelünk arra, hogy egyetlen úgynevezett szakértő se tegyen elhamarkodott kijelentéseket, már csak azért sem, mert a cáfolatok sora véget nem érő lenne. Mindezek fényében azonban nem látok olyan veszélyt, amellyel ne tudnánk szembenézni.

– Azt állítja ezzel, hogy a szituáció az ellenőrzésük alatt van?

– Ezen dolgozunk.

– Egyes vélemények szerint kudarcot vallottak.

– Nem tudom, mit várnak tőlünk az emberek. A kormány nem fog hadihajókkal és repülőgépekkel a bálnák ellen hadba szállni.

– Naponta hallani újabb áldozatokról. A kanadai kormány egyelőre csak arra korlátozta a ténykedését, hogy British Columbia partjait krízisövezetté nyilvánította.

– A kis hajók számára. A normális áru- és kompforgalom nem érintett a dologban.

– Nem követik egymást a jelentések újabb hajók eltűnéséről?

– Ismétlem: halászcsónakokról van szó, kis motoros hajókról – magyarázta Li végtelen nyugalommal –, még mindig történnek rejtélyes eltűnések. A beszámolókat megvizsgáljuk, és természetesen minden esetben kutatunk a túlélők után. Mégis óva intenék mindenkit attól, hogy az összes felderítetlen esetet a nyílt tengeren egyből a bálnatámadásokkal kösse össze.

A riporter helyreigazította a szemüvegét.

– Javítson ki, ha tévednék, de mintha az Inglewood hajózási vállalkozás kötelékébe tartozó áruszállító hajó kálváriája alkalmával egy vontatóhajó is elsüllyedt volna.

Li összetette a kezét.

– A Barrier Queenre céloz?

A riporter egy pillantást vetett a jegyzeteibe, melyeket a jobb kezében tartott.

– Pontosan. Szinte semmit sem tudunk róla.

– Hát persze, hogy nem – szaladt ki Anawakból. Ő tudott róla, csak elfelejtett az utóbbi két napban Shoemakerrel beszélni.

– A Barrier Queen – mondta Li – kormánymű-meghibásodást kapott. A vontató egy hibás manőver alkalmával süllyedt el.

– Nem támadás alkalmával? A feljegyzéseim szerint...

– A feljegyzései tévesek.

Anawak ledermedt. Mi az ördögöt beszél ez a nő?

– Nos, tábornok, tudna legalább valamit hozzáfűzni egy hidroplán lezuhanásához, amely két nappal ezelőtt történt?

– Igen, lezuhant egy repülőgép.

– Állítólag egy bálnával ütközött össze.

– Ezt az esetet is vizsgáljuk. Elnézését kell kérnem, ha nem tudok minden eseményben állást foglalni, de a munkám inkább vezetői jellegű...

– Természetesen. – A riporter bólintott. – Akkor hát beszéljünk a betöltött pozíciójáról. Mennyit enged meg a munkaköre? Hogyan kell elképzelnünk? Pillanatnyilag nyilván csak reagálhatnak.

Li arcáról lejött, hogy szórakoztatja a dolog.

– Nem jellemző a válságstábokra, hogy kizárólag reagáljanak, ha ezt így mondhatom. Felmérjük a kritikus szituációkat, és levezényeljük a megoldásukat. Ez magában foglalja az időbeni felismerést, a teljes körű és tiszta rendezést, a megelőzést, az evakuálást, mindent. De mint azt már említettem, most valami egészen újjal van dolgunk. A megelőzés vagy a felismerés nem úgy ment, mintha ez egy már ismerős forgatókönyv szerinti esemény volna. Minden más az ellenőrzésünk alatt áll. Egyetlen hajó sincs a tengeren, amelyet az állatok veszélyeztethetnének. A nagyobb hajók katonai kíséretet kapnak, hibátlan légi ellenőrzést folytatunk, és átfogó intézkedéseket hoztunk a tudományos kutatással kapcsolatban.

– Ön kizárta a katonai beavatkozást...

– Nem zártam ki, csak ésszerűsítettem.

– A környezetvédők azt állítják, hogy a viselkedési zavarokat a civilizációs vívmányok okozták, mint a zaj, a mérgek, a hajózás...

– A legjobb úton haladunk, hogy ezt kiderítsük.

– És milyen messzire jutottak?

– Ismétlem: nem fogunk spekulációknak felülni, amíg nincsenek konkrét eredmények, és nem fogjuk megengedni ezt másoknak sem. Legkevésbé a felindult halászoknak, az iparnak, a hajózási vállalkozóknak, a bálnafigyelő vállalkozásoknak, vagy a bálnavadászat elkötelezettjeinek, akik a saját kezükbe vennék az ügyet. Ha állatok támadnak, akkor vagy veszélyben érzik magukat, vagy betegek. Mindkét esetben esztelenség volna erőszakot alkalmazni ellenük. Az okokat kell megkeresnünk, és akkor a szimptómák is eloszlathatóak. Addig is kerülni fogjuk a vizet.

– Köszönöm, tábornok.

A riporter a kamerába nézett.

– Judith Li tábornokot hallhatták az amerikai haditengerészettől, aki néhány napja katonai vezető a kanadai és amerikai közös válságstábban. És most a nap további hírei.

Anawak lehalkította a készüléket, és felhívta Kinget. – Ki a fene ez a Judith Li? – kérdezte.

– Ó, még nem találkoztam vele személyesen – válaszolta King. – Állandóan úton van.

– Arról sem tudtam, hogy Kanada és Amerika egyesítette a válságbizottságait.

– Nem is kell mindent tudnod, hisz biológus vagy.

– Valaki már megkérdezett a sajtótól a bálnatámadásokkal kapcsolatban?

– Voltak megkeresések, de aztán elmaradtak. Viszont téged többször is akartak a tévések.

– Na, ne! És akkor miért nem...

– Leon – Kingnek fáradtabb volt a hangja, mint délelőtt –, mit mondjak? Li minden hírt blokkol. Lehet, hogy így a jó. Amennyiben egy állami vagy katonai bizottságba bekerülsz, elvárják tőled, hogy tartsd a szád. Minden, amit teszel vagy mondasz, titoktartási kötelezettségnek van alávetve.

– Akkor miért tudunk mi ketten ilyen szabadon csevegni? – Mert ugyanabban a csónakban evezünk.

– De ez a tábornok csak a port hinti! A Barrier Queen esete például...

– Leon – King ásított –, ott voltál, amikor történt?

– Kérlek, ne kezdd már te is!

– Rendben, nem kezdem. Én is ugyanúgy hiszek a Mr. Robertsed történetében, mint te magad. Mégis, gondold csak el: egy kagylóinvázió! Furcsa állatkák, melyeket nem ismer a tudomány. Az ominózus zselés anyag. Bálnák ugrálnak vontatókötelekre. Mindezek együtt képezik a te Barrier Queen-históriádat, ja, és ne feledjük, hogy a dokkban valami az arcodnak csapódott, utána pedig szőrén-szálán eltűnt. Oliviera és Fenwick meg ugyanazt a zselét találja a bálnák agyában. Szeretnéd így a nyilvánosság elé tárni?

– Anawak hallgatott.

– Miért nem elérhető az Inglewood a számomra? – kérdezte végül.

– Sajnos, nem tudom.

– Valamit csak tudsz erről. Te vagy a kanadai stáb tudományos vezetője.

– Tiszta sor! Ezért rakják tele az asztalomat mindenféle dokumentummal. Leon, ember, nem tudom! Csak foghegyről kapunk információt.

– Az Inglewood és a stáb egy csónakban evez.

– Csodás! Még órákig tudnánk erről beszélgetni, de szívesen befejezném a videófelvételeket, és tovább fog tartani, mint gondoltam. Az egyik emberem most feküdt le aludni. A fenébe is, estig sem végzünk vele!

– A fenébe – szitkozódott most már Anawak is.

– Figyelj, majd felhívlak, oké? Vagy Liciát, ha éppen pihensz.

– Elérhető leszek.

– Különben nagy hasznunkra van, nem gondolod?

– Természetesen. Annyira tettre kész, hogy jobbat kívánni se lehet.

– Igen – brummogta Anawak. – Nem rossz, ez tény. Tehetek valamit érted?

– Gondolkodj! Tégy egy sétát, vagy látogass meg néhány nootka törzsfőt. – King vihogott. – Az indiánok biztosan tudnak valamit. Csoda jó volna, ha azt mesélnék, hogy mindez ezer éve már megtörtént.

Nagyon vicces, gondolta magában Anawak.

A beszélgetés után a tévét bámulta.

Néhány perc múlva elkezdett fel-alá járkálni a teremben. A térde sajgott, de tovább járkált, mintha azért büntetné magát, mert nem bevetésre kész.

Ha ez így megy tovább, még paranoiás lesz. Már most az a sanda gyanúja volt, hogy mindenki átveri. Senki sem hívta és mesélt neki, ha ő nem kérdezett rá. Úgy kezelték, mint egy ápolásra szoruló beteget. Pedig csak menni nem tudott rendesen. Jó, igaz, hogy az utóbbi időben kicsit sok minden történt. Először egy csónakból esett ki, majd néhány nappal később egy zuhanó repülőből, oké, oké...

Megállt a műanyagbálnák előtt.

Senki sem próbálta őt kihagyni semmiből. Senki sem kezelte úgy, mint egy beteget. King sem mondhat addig semmit, amíg nem nézték át a felvételeket, és nem akarják őt terhelni azzal, hogy az akváriumba menjen. Delaware mindent megtett, hogy támogassa. Csak előzékenyek voltak vele szemben, semmi más. Ő maga hitte el, hogy beteg, és ezért ki nem állhatta magát.

Mit tegyen?

Ha körbe-körbe forogsz, mi az, amit tenned kell? Törd át a kört. Tégy valamit, ami ismét az egyenes útra visz. Valamit, amihez nem tudnak mások segíteni, magadtól várhatod csak a teljesítményt. Csinálj valami rendkívülit.

De mi lehet az a rendkívüli?

Hogy mondta King? Látogass meg néhány nootka-indiánt!

Az indiánok biztos tudnak valamit.

Tényleg tudhatnak valamit? Kanada indiánjai ősidők óta adták át egymásnak a tudást, míg az 1885-ös Indián Törvény a szóbeli hagyományt meg nem törte. Elkezdték megvásárolni az identitásukat, úgy, hogy el kellett hagyniuk az otthonukat, és gyermekeiket az iskolákba kellett küldeniük, hogy – mint mondták nekik – a fehérek társadalmába beilleszkedjenek. Az Indián Törvény egy kétnyelvű kígyó volt. Beilleszkedés valami idegenbe; egy nagylelkűen kinyújtott kéz, miközben már be voltak illeszkedve a saját társadalmukba, de ez nem tetszett a kígyónak. Az Indián Törvény rémálma még most is éreztette a hatását. Néhány évtizede ismét fokozatosan átveszik a saját életük felett az irányítást. Sokan ott vették fel a hagyomány fonalát, ahol azt száz évvel ezelőtt elvágták. A kanadai kormány is igyekezett valamit jóvátenni a bűnéből, de a hagyomány teljes visszaállításáról szó sem lehetett.

Mind kevesebb indián ismerte saját múltját.

Kit kérdezhetne hát meg?

Az öregeket.

Anawak kisántikált a verandára, és végignézett a főutcán.

Semmilyen kapcsolatot nem tartott fent a nootkákkal, a Nuu-chah-nulth-okkal, „akik a hegyek mentén laknak”, ahogyan önmagukat nevezték. A Tsimshian, Gitskan, Skeena, Haida, Kwagliuth és Coast Salish törzsek mellett a nootkák a főbb klánok közé tartoznak, melyek British Columbia nyugati partján élnek. A különböző klánokat, törzseket és nyelvcsaládokat helyes viszonyba állítani egy laikus számára lehetetlen, és akkor a helyi dialektusok és szokások birodalmába, amelyek öbölről öbölre változnak, még csak be sem tekintett.

King utalását csupán tréfának lehetett felfogni. Jó ötlet egy játékfilmhez, amelyben titokzatos hagyomány vezet a rejtély megoldásához. Csakhogy ilyen indiánok nem léteztek. Ha meg akart valamit tudni az óceánról Vancouver-sziget előtt, ajánlatos volt a nootkákhoz fordulni. Lehetséges, hogy talál valami hasznosat. De az is lehet, hogy belezavarodik a sok különböző törzsi mitológiába, melyekből a nootkák is merítettek. Minden törzs saját világgal rendelkezik. Annyi a közös, hogy a nootka-hagyomány erősen kötődik Vancouver-sziget vidékéhez, és a mitológiájuk mélyen a természetben gyökerezik. Innentől különböző keveredések sora jellemző. A nootkáknál olyan teremtéstörténetek képezik a hagyományt, melyekben az alakváltoztatás játssza a főszerepet. A Dididath törzsnél például a farkasoknak van jelentőségük, de természetesen orkákról is bőven esik szó. Ám aki azon igyekezetében, hogy az orkákról többet megtudjon, a farkasok történetét figyelmen kívül hagyja, óriási hibát követ el, mert az alakváltoztatás ciklusában az emberek és az állatok szellemi síkon összeköttetésben állnak. Ennek az a következménye, hogy a lények nemcsak az alakváltoztatás képességével bírnak, hanem ezenfelül egyeseknek kettős természetük van: ha egy farkas a vízbe ment, orkává alakult, és fordítva. Farkas és orka egyazon lény, és orkákról mesélni anélkül, hogy közben a farkasokra is gondolnának, a nootkák szemében teljes őrültség.

És mert a nootkák a hagyomány szerint bálnavadászok is, hát bálnás történeteik is vannak szép számban. De a különböző törzsek messze nem ugyanazokat a történeteket mesélik, és a hasonlókat sem ugyanúgy; mindig attól függően, hogy hol van éppen az ember. A nootkákhoz tartoznak a makah-indiánok is, vagy épp nem, ahogyan azt egyesek állítják, viszont mindkét törzs wakashan nyelven beszél. Az eszkimók mellett az egyetlenek Észak-amerikában, akiknek szerződéses joguk van a bálnavadászatra, és épp viták folytak arról, hogy száz év „absztinencia” után fel akarják eleveníteni a hagyományt. A makah indiánok nem Vancouver-szigeten élnek, hanem a szemközti Washington Állam északnyugati csücskében. Mítoszaikban sok különböző történet kering, melyek a nootkáknál is megtalálhatóak. Viszont ami a bálnák motivációját, gondolatait és érzelmeit illeti, mindenkinek megvan a saját változata. Főleg egy ilyen élőlénynél, amelyet nemcsak bálnaként tisztelnek, hanem iihtuupként, „Nagy Misztérium”-ként is.

Csinálj valami különlegeset.

Különlegesnek számított, hogy indiánokat keres fel tanácsért, de hogy ebből mi fog kisülni, az majd kiderül.

Ahhoz képest, hogy már két évtizede lakott Vancouver-szigeten, nagyon keveset tudott az itteni indiánokról. Csak ritkán fogta el a vágy a megismerésükre. Minden alkalommal kínos volt számára ez az érzés, úgyhogy leküzdötte, mielőtt még elhatalmasodhatott volna rajta. Tehát nem ő volt a legideálisabb személy, hogy a bennszülött mítoszokban elmerüljön, annak ellenére, hogy Delaware makah-nak titulálta.

De Greywolf még kevésbé.

Greywolf szánalmas, gondolta keserű szájízzel. Egy indián sem rohangál ma már vadnyugati névvel a vidéken. A törzsfőket úgy hívták, hogy Norman George, vagy Walter Michael, vagy Winton Tippet. Senki sem hívta magát Joe Two Feathernek vagy Lawrence Swimming Whalenek. Csak agyatlan nagyzolók, mint Jack O'Bannon, hittek még ilyen gyermekmesékben. Éppen Jack, aki az indián bélyeget a homlokán hordozta, volt annyira idióta, hogy ilyen nevet válasszon magának.

Greywolf egyszerűen arrogáns volt.

És ő maga?

Nem vethetünk egymásra követ, gondolta szomorúan. Az egyik úgy néz ki, mint egy indián, de mindent eldob magától, aminek köze van hozzájuk. A másik nem indián, és minden követ megmozgatna, hogy azzá váljon. Mindketten arrogánsak vagyunk.

Nevetséges figurák. Két sérült.

Átkozott térd! A térde gondolkodásra késztette, de nem akart gondolkodni. Mégis kit kérdezhetne meg?

Winton Tippet!

Az egyik törzsfő, akit ismert, hiszen a világukból végleg nem léphetett ki. Sem a fehérek, sem az indiánok nem ápolnak különösebben szoros kapcsolatot, a munkahelyi együttlétet vagy egy közösen elfogyasztott sört leszámítva, de nincs is egymással bajuk. Egyszerű együttélés. Két világ, amely békén hagyja egymást, és néha barátságok is kialakulnak. Winton Tippet nem volt éppen barát, de egy jó ismerős. Egy szimpatikus fickó, aki emellett taayii hawil volt, a Tla-o-quioht legfelsőbb törzsfőnöke, akik a Wickaninnish környékén élnek. A taayii hawil kicsit olyan, mint a brit uralkodóház. Státuszukat az öröklődés határozza meg, de hétköznap a választott törzsfők kormányoznak – mégis nagy tiszteletnek örvendenek.

Anawak gondolkodott. A sziget északi részén a törzsfőt taayii hawilnak hívják, a déli részen taayii chaachaabatnak. Nem akart nevetségesnek látszani. Winton Tippet valószínűleg taayii chaachaabat volt, de ki a fene ismerte ki magát?

Jobb lesz, ha hanyagolja az indián kifejezéseket.

Meglátogathatná Winton Tippetet. Nem lakott messze a Wickaninnish Inntől. Minél tovább gondolkodott rajta, annál jobban tetszett neki az ötlet. Ahelyett, hogy King hívását várja, áttörheti a kört, és megnézheti, hogy hová vezet az út. A telefonkönyvből kikereste Tippet számát, és felhívta.

– Tehát eljöttél, hogy megtudj valamit a bálnákról – mondta Tippet, amikor egy félórával később a hatalmas fák lombjai alatt sétáltak. Anawak bólintott. Elmagyarázta a telefonban, miért szeretne vele találkozni. A törzsfő az állát vakargatta. Alacsony férfi volt, gyűrött arccal és barátságos, sötét szemekkel. Haja éppoly fekete, mint Anawaké. Szélkabátja alatt egy pólót viselt A lazac hazatér felirattal.

– Remélem, nem várod el tőlem, hogy holmi indián bölcsességgel lássalak el?

– Nem. – Anawak örült ennek a kijelentésnek. – Terry Kingnek az ötlete.

– Melyiknek? – Tippet mosolygott. – A filmrendezőnek vagy az akvárium igazgatójának?

– A rendező, ha minden igaz, már meghalt. Minden fronton próbálkozunk. Hátha az egyik történetben van valamilyen utalás hasonló eseményről.

Tippet a folyóra mutatott, amelynek a partján sétáltak. Leveleket és ágakat sodort magával. A folyó a magas hegyekből eredt, és részben el volt homokosodva.

– Itt van a válasz, amit keresel – mondta.

– A folyóban?

Tippet vigyorgott.

– Hishuk ish ts' awalk.

– Oké, tehát mégiscsak indián bölcsességek.

– Csak egy. Azt hittem, ismered.

– Nem beszélem a nyelveteket. Csak felszedtem néhány morzsát, ez minden.

Tippet néhány másodpercig kémlelte őt.

– Valójában minden egyes indiánkultúra magva. A nootkák a magukénak mondják, de azt hiszem, máshol is ugyanezt mondják, csak más szavakkal: „Minden egy.” Ami a folyóval történik, az történik az emberekkel, az állatokkal, a tengerrel is. Ami egy valakivel történik, megtörténik mindenkivel.

– Igaz. Mások ökológiának hívják.

Tippet lehajolt, és kihúzott egy ágat a folyóból.

– Mit meséljek neked, Leon? Nem tudunk mi sem többet, mint amit te is tudhatsz. Szívesen körbehallgatózom neked. Felhívhatok pár embert. Sok dal és legenda él még ma is, de egyet sem ismerek, ami a segítségedre lehetne. A hagyományunkban pontosan azt fogod találni, ami után keresgélsz, és itt rejlik a probléma.

– Nem értelek.

– Nézd. Mi az állatokat egy kicsit másként látjuk. A nootkák sosem oltották ki egy bálna életét csak úgy. A bálna tudatosan ajándékozta oda nekik az életét, érted? A nootkák felfogása szerint az egész természet tudatos; egy nagy és bonyolult összefüggés. – Egy mocsaras csapáson haladtak keresztül. Az erdő hatalmas irtásra nyílt. – Nézd meg magadnak ezt a szégyent! Az erdőt kivágták, az eső, a nap és a szél erodálja a talajt, és a folyó kloákává válik. Nézd meg magadnak, ha tudni akarod, hogy mi történt a bálnákkal. Hishuk ish ts' awalk.

– Hm. Meséltem már neked arról, hogy miben rejlik a munkám?

– Azt hiszem, az öntudatot kutatod, ha jól tudom.

– Igen, az öntudatot.

– Azt hiszem, emlékszem. Egy szép estén meséltél nekem erről, még tavaly. Én sört ittam, te pedig vizet. Mindig vizet iszol, igaz?

– Nem szeretem az alkoholt.

– Soha nem ittál még?

– Majdnem soha.

Tippet megállt.

– Igen, az alkohol. Te egy jó indián vagy. Vizet iszol, és hozzám jössz, mert azt gondolod, hogy birtokában vagyok valamilyen titkos tudásnak. – Sóhajtott. – Mikor fogják az emberek abbahagyni, hogy egymást klisék alapján kezelik? Az indiánoknak volt alkoholproblémájuk, egyeseknek még mindig van, de akadnak olyanok is, akik hébe-hóba szívesen isznak egy-egy pohárkával. Ha egy fehér meglát egy indiánt sör mellett, rögtön azt mondja, milyen szörnyű, milyen tragikus, mi szoktattuk őket rá. Vagy a szerencsétlen félrevezetettek vagyunk, vagy a titkos bölcsességek őrizői. Mi vagy te, Leon, egyáltalán? Keresztény?

Anawak nem volt különösebben meglepődve a kérdésen. Az a néhány alkalom, mikor együtt voltak, mindig hasonlóképpen folyt le. A taayii hawil a beszélgetéseit látszólag céltalanul folytatta, és úgy ugrált egyik témáról a másikra, mint egy mókus.

– Nem tartozom egyik valláshoz sem – mondta Anawak.

– Tudod, egyszer foglalkoztam a Bibliával. Tele van magasztos bölcsességekkel. Ha megkérdezel egy keresztényt, hogy miért gyulladt ki az erdő, azt fogja válaszolni, hogy isten lángokban öltött testet? Mert ha utánanézel, találsz benne egy égő csipkebokrot. Mit gondolsz, egy keresztény így magyarázna egy erdőtüzet?

– Természetesen nem.

– Mégis sokat jelent számára az égő csipkebokor története, ha hívő keresztény. Az indiánok is hisznek a hagyományaikban, de jól tudják, milyen metszéspontjai vannak a valósággal. Nem arról van szó, hogy valami így vagy úgy van, hanem az idea, az elképzelés arról, hogyan van. A legendáinkban mindent és semmit sem fogsz találni, semmit sem fogadhatsz el szó szerint, mégis van értelme.

– Tudom, Winton. Csak az az érzésem, hogy nem haladunk előre. Szétmegy a koponyánk már attól, hogy azon törjük, mi vadította meg az állatokat.

– És azt gondolod, hogy a tudományotok határán jártok?

– Valahogy úgy.

Tippet a fejét rázta.

– Bizonyosan nem vagytok még a határán. A tudomány nagyszerű dolog. Az emberek hihetetlenül sokat tudnak kezdeni vele, csak a nézőponttal van a gond. Mire tekintesz, amikor a tudományt alkalmazod? Egy bálnára nézel, amely megváltozott. Nem ismered fel a barátodat, és miért? Ártottál neki valahogy? Vagy a világának, ahol él? De milyen világban él egy bálna? Ártó hatások után kutatsz, amelyeknek ki vannak téve, és találsz is egy csomót. Az értelmetlen mészárlások, a tengerek mérgezése, az elszabadult bálnaturizmus, lehetetlenné tesszük a táplálkozásukat, és zajjal szennyezzük be az életterüket. Elvesszük tőlük az ősi helyeket, ahol a kicsinyeiket felnevelhetik. Baja Californiában nem épp egy sólepárlót akarnak létesíteni?

Anawak szomorúan bólintott. 1993-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Az utolsó érintetlen szülőhelye volt a csendesóceáni szürkebálnáknak és még néhány, kihalástól veszélyeztetett állat- és növényfajnak. Minderre fittyet hányva a Mitsubishi konszern egy sólepárolót épített, amely a jövőben 20 ezer liter tengervizet pumpál ki másodpercenként az öbölből, és a 116 négyzetmérföldes párologtató medencét tölti fel vele. Onnan a víz szennyvízként folyik vissza a tengerbe. Senki sem tudja, hogy ez milyen hatással lehet a bálnákra. Számtalan kutató, aktivista és Nobel-díjas tudós tiltakozik ellene.

– Látod – mondta Tippet –, ez a bálnák világa, ahogyan te ismered. Benne élnek, de nem több ez a világ, mint a körülmények összefüggése, melyen belül a bálnák jól érzik magukat, vagy éppen rosszul. Lehet, hogy nem is a bálnák jelentik a problémát, Leon. Lehet, hogy csak annak a problémának a részei, amelyet látunk.

Vancouveri akvárium

Miközben Anawak a taayii hawil szavait itta, Terry King már kettőt látott.

Két monitort ellenőrzött egyszerre, és mindezt már vagy két órája. Az egyiken az URA kamerájának felvételei futottak, melyeket Lucyről és a csordáról készített, a másikon egy virtuális térben, egy koordinátarendszerben tucatnyi zöld pontocska mozgott folyamatosan, amelyek a csorda egyes tagjait jelképezték. A robot a vízbeérése után hamarosan elvégezte az azonosítást Lucy farokuszony-mintájával, és hozzárendelte a bálna saját hangját, ennek köszönhetően lokalizálni tudta, meghatározni a pozícióját, amely most zöld pontként jelent meg a monitoron.

Szintén ezen a monitoron futottak a szonda adatai, amely még mindig a bálna zsírrétegében volt: szívfrekvencia, mélység, pozíciós adatok, hőmérséklet, nyomás- és fényerőmérés. A szonda és az URA együtt meglehetősen komplett képet adtak arról, hogy Lucyvel az elmúlt 24 órában mi történt. Egy nap egy megtébolyodott bálna életéből.

A megfigyelő labor négy embernek adott helyet az adatok elemzésére. King és két segédje a félhomályban ültek, arcukat a monitorok világították meg. A negyedik hely üres volt. Egy enyhe gyomor- és bélfertőzés megritkította a csapatot, és az ő egész éjszakájukat követelte.

King maga mellé nyúlt, anélkül, hogy a monitorokról levette volna a szemét, kivett a papírdobozból egy marék hideg sült krumplit, és a szájába tömte.

Lucy nem éppen egy őrült benyomását keltette. Az elmúlt órákban azt tette, amit az óceán legelésző állatai szoktak. Egy tucat felnőtt és két cseperedő borjú társaságában evett. Minden alkalommal rengeteg iszapot kavart fel, amikor a hínárfüggönyök között a puha aljzatot végigszántotta, miközben férgeket és bolharákokat szűrt ki. Az oldalára fordult, és keskeny fejével valódi barázdákat húzott a tengerfenéken. Eleinte elragadtatva nézte a képernyőt, habár nem ezek voltak az első képek, amiket táplálkozó szürkebálnákról látott. De az URA másmilyen képeket szolgáltatott; mivel követte a csordát, olyan volt, mintha közéjük tartozna. Sok részletet élesen ki lehetett venni. Egy ámbráscetet követni a táplálkozási helyére azt jelentené, hogy a legsötétebb mélységekbe kellene alámerülni. De a szürkebálna a sekély vizek kedvelője. King tehát órák óta figyelte a fény és félhomály váltakozó játékát. Lucy néhány percig a felszínen pancsolt, majd keresztülpréselte az iszapot a szakállán, újabb levegőt vett, és megint a tengerfenékre süllyedt. Közben olyan közel került a parthoz, hogy a felvételek jó része harminc méter mélységben készült.

King nézte, amint a ráncos, márványszerű test keresztülnyomakodik az aljzaton, azután a víz elhomályosodott. Sokszor változtattak irányt, néhány métert ide, egy kis ideig amoda, felfelé, lefelé, táplálkozás, fel, le. Beigazolódott, amit King mindig mondott, hogy a Vancouver-sziget a bálnák köztes pihenőhelye, ahol lustán teleehetik magukat.

Fel, le, táplálkozás.

Egy idő után unalmassá vált a színjáték.

Egyszer felbukkant a távolban néhány orka, de hamar eltűntek. Általában békésen végződnek ezek a találkozások, habár az orkák a kevés komolyan vehető ellenség közé tartoznak. Olykor még a kékbálnáknak is nekitámadnak, de csak ha többen vannak, és ez elképesztően brutális. Megeszik az áldozatuk ajkait és nyelvét is, majd a haldokló kolosszust magára hagyják, és az lassan a fenékre süllyed.

Fel, le, táplálkozás.

Lucy alighanem elaludt. Legalábbis King így hitte. Az asszisztenseivel figyelte, ahogyan a kép lassan sötétedik, mivel időközben beesteledett. Egyetlen árnyék látszott csupán, a háttérből alig kivehetően: Lucy teste, amint függőleges helyzetben alszik; nagyon lassan lesüllyed, majd ismét felmerül. Egy sor tengeri emlős pihen hasonló módon. Körülbelül ötpercenként félálomban felmerülnek a felszínre, levegőt vesznek, ismét alámerülnek, és alszanak tovább. Az állatok érdekes módon sohasem alszanak öt-hat percnél többet, végül is ezek a rövid szakaszok kielégítő pihenést jelentenek.

Kicsit később elsötétedtek a monitorok, és már csupáncsak a koordinátatér mutatta a csorda helyzetét.

Éjszaka volt.

Semmit sem látni, és mégis kénytelenségből figyelni, ez volt a legrosszabb. Néha felvillant valami a képernyőn, egy medúza, esetleg tintahal. Bibliai sötétség uralkodott, miközben a másik monitoron folyamatosan jelentek meg adatok Lucy metabolizmusáról és fizikai környezetéről. A zöld pontok lustán mozogtak a virtuális térben. De korántsem aludt mindegyikük. A bálnák a legkülönbözőbb időpontokban szenderedtek el. Az adatmonitor folyamatosan közölte a mélység-és magasságváltozásokat, amelyekből kiderült, hogy Lucy és a csorda más tagjai továbbra is a táplálkozási rituálét folytatják. A mélységtől függően a hőmérséklet fél fokot változott. Más nem történt. A bálna szíve hol lassabban, hol gyorsabban vert. Az URA hidrofonjai mindenféle víz alatti zajt fogtak be, zúgást és bugyborékolást, orkák hívóhangját és szürkebálnák énekét, morgást és morajlást, egy távoli hajócsavar búgását. Semmi olyat, ami ne lenne ismerős.

Így hát King a fekete monitor előtt ült, és akkorát ásított, hogy kattogott az állkapcsa.

Összegyűjtötte az utolsó sült krumplikat.

Zsíros, behajlított ujjai egy pillanatra megálltak, majd elengedte a krumplikat, és hunyorogni kezdett.

Az adatmonitoron valami történt.

Egész idő alatt nulla és harminc méter közti mélységet mutatott a szonda, most negyven, sőt, ötven métert. Lucy helyet változtatott. A nyílt tenger felé úszott, és közben folyamatosan merült. A többiek sietve követték. Semmi lustálkodás, ez már utazási sebesség volt.

Hová, hová ilyen sietősen, töprengett King.

Lucy szívverése lelassult. Merülés közben volt, méghozzá nagyon gyors tempóban. Ekkor a tüdejében talán csak tíz százalék volt a tartalékoxigén, esetleg még kevesebb. A többi a vérben és az izmokban tárolódott. Tökéletes tartalékolás a nagy mélységekhez.

Lucy száz méteres mélységnél járt.

A nem létfontosságú szervei le lettek kapcsolva a vérkeringésről. A vérnyomásfelesleg a finom, kiterjedt és roppant rugalmas érhálózatba került, az izomzat működéséhez szükséges anyagcsere oxigén-felhasználás nélkül bonyolódott le. Az egykori szárazföldlakókat az évmilliók alatt egy sor rendkívüli folyamat együtthatása tette képessé arra, hogy száz –, illetve ezerméteres mélységeket küzdjenek le gond nélkül, miközben a halak már százméteres szintkülönbségnél életveszélybe kerültek. Lucy tovább merült, 150 méter, 200 méter, és közben folyamatosan távolodott a szárazföldtől.

– Bill? Jackie? – fordult King a két asszisztenséhez, anélkül, hogy hátranézett volna. – Gyertek, ezt nézzétek meg!

Körbeülték Kinget.

– Alámerül.

– Igen, meglehetősen gyorsan. Már három kilométerre távolodott a parttól. Az egész csorda kiúszik a tengerre.

– De miért ilyen mélyen?

– Mert éjjel a plankton lesüllyed, nem? A krill is. A finom falatok lehúzódnak.

– Nem. – King a fejét rázta. – Más bálnáknál értelmes lenne ez a viselkedés, de nem a legelészőknél, akik...

– Ezt nézzétek! Háromszáz méter!

King hátradőlt a székében. A szürkebálnák nem különösebben gyorsak, habár képesek rövidtávú sprintekre, a sebességük a felsőbb régiókban úgy tíz kilométer per óra. Amíg nincs ok a menekülésre, vagy vándorútjukat nem kezdik meg, lustán úszkálnak.

Mi késztette erre az állatokat?

Most már biztos volt abban, hogy anomáliás viselkedéssel van dolguk. A szürkebálnák kizárólag aljzatlakókkal táplálkoztak. Vándorláskor sohasem távolodtak el messzebb a parttól, mint két kilométer. King nem tudta, hogy milyen hatással lehet rájuk a háromszáz méter alatti mélység. Valószínűleg jól bírják, csak szokatlan volt, hogy százhúsz méternél lejjebb merészkedtek.

Mindnyájan a monitorokra meredtek.

Hirtelen egy rövid felvillanás látszott a virtuális hálón. Egy zöld villám, amely hirtelen felvillant, és kihunyt.

Egy spektrogram! A hanghullámok látható megfelelője.

Aztán még egyszer.

– Mi lehet az?

– Zaj! Egy elég erős jelzés.

King megállította az adatfolyamot és visszajátszotta. Még egyszer megnézték a részletet.

– Méghozzá bitang erős jel – mondta King. – Mint robbantáskor.

– Itt nincsenek robbantások, máskülönben hallanánk is. Ez itt infrahullám.

– Én is tudom. Azt mondtam, mint...

– Ott! Megint egy!

A zöld pontok megálltak a koordinátatérben. Az erős kisülés harmadszor is felvillant, majd eltűnt.

– Megálltak.

– Milyen mélyen vannak?

– 360 méteren.

– Hihetetlen. Mit csinálhatnak ott lent?

King pillantása átvándorolt a bal monitorra, ahol az URA videófelvétele futott. A fekete monitorra. Szája kinyílt, és többé be sem akart csukódni.

– Ezt nézzétek! – suttogta.

A monitor ekkor már nem volt fekete.

Vancouver-sziget, Kanada

Anawak Tippet társaságát nagyon megnyugtatónak találta. Végigbarangolták a partot a Wickaninnish Innig. Egy ideig arról a környezetvédelmi projektről beszélt, amelyen éppen dolgozott. A taayiil hawil igazából étteremtulajdonos volt, egy halászcsalád utóda. De létrehozták a Tla-o-qui-aht alapítványt, hogy az erdőirtás következményeit enyhítsék. „A lazac hazatér” azon igyekezetük jelmondata volt, hogy egész Clayoquot Sound ökológiáját helyreállítsák. A fakitermelés nagy részét már beszüntették. A Tla-o-qui-aht tagjai nem ringatták magukat abba a hamis illúzióba, hogy visszaállíthatják a régi őserdőt, de akadt egyéb tennivalójuk is. Az irtásoknak köszönhetően a talaj megszáradt a napon, és az erős esőzés elmosta. A folyókba és tavakba került a kövekkel és a kivágott fák maradványaival együtt, mire azok elzáródtak, úgyhogy a lazacok nem találtak maguknak helyet, és lassacskán eltűntek, ezzel viszont más állatok tápláléka is eltűnt. „A lazac hazatér” táborában önkénteseket képeztek ki a folyók megtisztítására, és azoknak az elzáródott medreknek a felszabadítására, melyekben gátolva volt a víz szabad útja. A vízfolyások mentén töltést emeltek szerves hulladékból, és gyors növekedésű facsemetékkel ültették be. Lassan helyreállítottak valamit abból az egyensúlyból, ami az erdő, az állat és az ember között valaha fennállt. Nem lankadó erőfeszítéssel, a gyors siker reménye nélkül.

– Tudod, hogy nagyon sok ember ellenségesen szemlél titeket, mert megint bálnára akartok vadászni – mondta Anawak egy idő után.

– És te? – kérdezte Tippet. – Neked mi a véleményed?

– Nem tartom bölcs dolognak.

Tippet elgondolkodva bólintott.

– Ebben igazad lehet. A bálnák védettek, miért kellene rájuk vadászni? Köztünk is sokan ellenzik a bálnavadászat felújítását. Ki emlékszik már, hogyan kell rájuk vadászni? Ki akarná magát az uusimchnek, a spirituális felkészülésnek alávetni? Másrészről száz éve nem vadásztunk, és most is csak öt-hat állatról lenne szó, ami elhanyagolható mennyiség. Nagyon kevesen vagyunk. Elődeink a bálnákkal táplálkoztak. A vadászok többéves rituálénak vetették alá magukat, hogy megtisztítsák elméjüket, mielőtt vadászatra indulnának. Így méltóvá váltak az élet ajándékának befogadására, amelyet a bálna nyújtott át nekik. Nem is szigonyozták meg az első arra járót, hanem csakis azt, amelyiket a titokzatos erők nekik rendelték; ember és bálna egyazon vízióban, melyben egymást felismerik. Érted? A spiritualitás az, amit fenn szeretnénk tartani.

– Másrészről egy bálna sok pénzt is jelent – mondta Anawak. – A makah-indiánok halászati vezetője egy szürkebálnát félmillió amerikai dollárra taksált. Leplezetlenül utalt arra, hogy a húsa és az olaj a tengerentúlon sok pénzt megér, és ezzel természetesen Ázsiára gondolt. Ugyanabban a gondolatmenetben utalt a nehéz gazdasági helyzetükre és a magas arányú munkanélküliségre. Ez nem túl okos megfontolás. A spiritualitásnak nyomát sem találni.

– Ebben is igazad lehet, Leon. Vedd, ahogy akarod; hogy az indiánok a hagyományuk őszinte szeretetéből vagy pénzsóvárságból vadásznak, mindegy, de tény, hogy öröklött jogukról mondtak le, miközben a fehérember kiirtotta a bálnákat. És ők sem éppen spirituális megfontolásból, nemde? A fehérek kezdtek először az életre mint árura tekinteni. Mi sohasem gondolkodtunk így. Most pedig, amikor közülük már mindegyik bőségesen megszedte magát, közülünk az egyik pénzről mer beszélni, és hirtelen nekünk támadnak, mintha a természet túlélése csakis tőlünk függne. Nem tűnik fel? A természeti népek mindig szépen beosztva élnek abból, amit a fehérember elpocsékol. Ha pedig már elpazarolta, a szemét dörzsöli és hirtelen meg akarja védeni. Így hát azoktól védi, akiktől sohasem kellett védeni, és megjátssza magát. Olyan nemzetek, mint Japán és Norvégia bűnösök, ha a bálnákat továbbra is irtják, de akadálytalanul vonulhatnak fel ellenük, és kilőhetik rájuk a szigonyaikat. Sosem járultunk hozzá egy faj kipusztításához, de mi vagyunk büntetve. Így van ez mindig. Így van ez az egész világon.

Anawak hallgatott.

– Egy tanácstalan nép vagyunk – mondta Tippet. – Sok minden javult, de sokszor azt érzem, nem jöhet ki mindenki nyertesen a konfliktusokból. Meséltem már, hogy minden halászat, minden üzlet után, amit sikeresen lezártam, és minden ünnep után egy keveset lecsípek a haszonból, és a hollónak adom, mert a holló mindig éhes?

– Nem. Erről még nem meséltél.

– És tudtad?

– Nem.

– A holló még csak nem is központi alakja a mítoszainknak, ehhez magasabbra kell mászni, a Haidákhoz és Tlingitekhez. Nálunk inkább Kanékelakról hallasz történeteket, az alakváltoztatóról. De a holló is kedves a számunkra. Így hát mindig lecsípek egy darabkát a húsból vagy a halból, és a mindig éhes hollónak adom, aki valaha az emberállat fia volt, és apja, Ashmed a holló bőrébe dugta, és attól kezdve Wigyét a neve. Wigyétet elküldte a világba, miután a falujában már mindent megevett. Egy követ kapott útravalónak, hogy legyen, amin pihenteti magát, és a kőből lett a föld, melyen most élünk. A hollóak adom azt, ami a hollóé. Másrészről tudom, hogy a holló egy evolúciós folyamat eredménye, melynek elején proteinek, aminosavak és egysejtűek álltak. Imádom a teremtésmítoszainkat, de televíziót is nézek, és olvasok, és tudom, mi az ősrobbanás. A keresztények is tudják, mégis a teremtés hét napjáról és a tízparancsolatról mesélnek a tempomaikban. Ám ők megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy egy hosszan tartó tudati változás során leljék meg az utat a mitológia és a modern tudomány között. Nekünk ugyanezt a legrövidebb időn belül meg kellett volna tennünk. Beledobtak bennünket egy világba, amely nem volt a miénk, és nem is lehet az soha. Most visszatérünk a világunkba, és meg kell állapítanunk, hogy már az is idegen a számunkra. Ez az átka annak, hogy megfosztottak a gyökereinktől, Leon. A végén sehol sem vagy otthon. Az indiánokat megfosztották a gyökereiktől. A fehérember mindent megtesz, hogy jóvátegye a bűnét, de hogyan segíthetne, amikor önnön gyökereit is elvágta? Elpusztítja a világot, amelyből született. Ők is eljátszották az otthonukat. Ilyen vagy olyan módon mindnyájan elveszítettük.

Tippet hosszan nézte Anawakot, majd ismét vigyorgott gyűrött arcával.

– Hát nem egy szép és patetikus indián-előadás volt, barátom? Gyere, igyunk meg valamit! Ah, milyen kellemetlen; hiszen te nem iszol.

Május 1

Trondheim, Norvégia

Valójában a kávézóban akartak találkozni, mielőtt még együtt felmennének az összejövetelre, de Lund nem jött el. Johanson kávét ivott, és az óra mutatóit nézte, ahogyan lassan araszoltak a számlapon. Velük együtt araszoltak a férgek, ugyanolyan állhatatosan, megállás nélkül. Minden másodperccel mélyebbre fúrták magukat a jégbe, ebben a pillanatban is, és nem volt remény, hogy feltartóztathatnák őket.

Johansont a hideg rázta

Az idő nem múlik, hanem lejár, suttogta egy hang belülről.

Valaminek a kezdete. Egy terv. Minden irányított.

Őrült gondolat. Kinek a terve? Mit terveznek a sáskák, amikor nyáron megeszik az egész vetést? Semmit. Jönnek és éhesek. Mit terveznek a férgek, az algák vagy a medúzák?

Mit tervez a Statoil?

Skaugen Stavangerből repült ide. Részletes beszámolót akart. Úgy tűnt, hogy továbbjutott valamivel, és most ragaszkodott az eredmények egyeztetéséhez. Lund ötlete volt, hogy előbb találkozzanak négyszemközt, hogy közös pozíciót képviseljenek, de most egyedül szürcsölte kávéját. Valószínűleg feltartották. Lehet, hogy Kare? A csónakázásuk óta nem beszéltek személyes dolgokról, és Johanson kerülte is, hogy megkérdezze. Utálta a tolakodást és tapintatlanságot, és úgy tűnt, hogy minden idejét magának kell szentelnie.

Megcsörrent a mobiltelefonja. Lund volt az.

– Hol az ördögben vagy? – kiáltotta Johanson. – Meg kellett innom a te kávédat is.

– Sajnálom.

– Ennyi kávé nem tesz jót nekem. Tényleg, mi a helyzet?

– Már fenn vagyok a konferenciateremben. Végig úgy volt, hogy felhívlak, de rendkívül elfoglalt voltam.

A hangja nagyon furcsa volt.

– Minden rendben? – kérdezte Johanson.

– Persze. Feljössz? Ismered az utat.

– Mindjárt ott vagyok. Lund ezek szerint már a házban volt.

Akkor bizonyára megbeszéltek valamit, ami nem volt Johanson fülének szánva.

Na és! Biztosan az átkozott projektjükről beszéltek.Amikor belépett a konferenciaterembe, Lund, Skaugen és Stone egy térkép előtt álltak, amely a tervezett fúrás helyét jelölte. A projektvezető fojtott hangon Lundhöz beszélt, aki nagyon idegesnek tűnt. Skaugen sem vágott túlzottan boldog képet. Stone odafordult Johansonhoz, amikor belépett, és egy mosolyszerű árnyék jelent meg a szája sarkában. Hvistendahl a háttérben állt és telefonált.

– Korán jöttem? – kérdezte Johanson óvatosan.

– Nem. Jó, hogy jött.

– A fekete, polírozott asztalra mutatott. – Üljünk le!

Lund ráemelte a tekintetét, mintha csak most látná meg Johansont. Otthagyta Stone-t a mondat közepénél, odament Johansonhoz, és megcsókolta az arcát.

– Skaugen ki akarja tenni Stone-t – suttogta. – Segítened kell nekünk, hallod?

Johanson nem mutatott semmi reakciót. Azt akarta, hogy hangulatot keltsen a társaságban? Megőrült, hogy ilyen helyzetbe hozza? Helyet foglaltak. Hvistendahl becsukta a telefonját. Johanson legszívesebben rögtön felállt volna, hogy egyedül hagyja őket a problémáikkal. Hűvös hangon szólalt meg:

– Előre kell bocsátanom, hogy célzottabban folytattam a kutatást, amint azt megbeszéltük. Ez azt jelenti, hogy célzottan kerestem meg azokat a kutatókat és intézeteket, akik energiavállalkozásoktól kapnak megbízást, illetve velük konzultálnak.

– Gondolja, hogy ez okos lépés volt? – kérdezte Hvistendahl ijedten. – Azt hittem, hogy feltűnés nélkül... őőő, belehallgatunk az erdőbe.

– Túl nagy az erdő. Be kellett határolnom.

– Remélem, senkinek sem mondta, hogy mi...

– Ne aggódjon! Csak kérdezősködtem. Egy kíváncsi biológus az NTNU-tól.

Skaugen lebiggyesztette a szája szélét.

– Úgy vélem, hogy nem halmozták el túlságosan sok információval.

– Ahogy vesszük. – Johanson az irattartójára mutatott. – A sorok között igen. A tudósok rossz hazudozók, nem szeretnek politikával foglakozni. Ami itt van, egy dosszié a köztes hangokról. Imitt-amott a szájpecket valósággal látni lehet. Mindenesetre megingathatatlan meggyőződésem, hogy már másoknál is feltűnt a kukacunk.

– Ez a meggyőződése? – kérdezte Stone. – De nem tudja.

– Eddig senki sem vallotta be nyíltan. De néhány ember hirtelen nagyon kíváncsi lett. – Johanson kihívóan Stone-ra nézett. – Kivétel nélkül olyan kutatók, akiknek az intézete szorosan együttműködik a nyersanyag-kitermelő iparral. Egyikük kizárólag a metán kinyerésével foglalkozik.

– Kicsoda? – kérdezte Skaugen élesen.

– Valaki Tokióból. Egy bizonyos Ryo Matsumoto. Jobban mondva az intézete. Személyesen nem beszéltem vele.

– Matsumoto? Az meg ki? – kérdezte Hvistendahl.

– Japán vezető metánkutatója – válaszolta Skaugen. – Már évekkel ezelőtt végzett próbafúrásokat Kanada permkori gleccsereiben, hogy metánhoz jusson.

– Amikor az embereinek elküldtem a féreg adatait, hihetetlen kapodásba kezdtek – folytatta Johanson. – Keresztkérdéseket tettek fel. Azt akarták tudni, hogy képes-e destabilizálni a metánt, és hogy láttuk-e nagyobb létszámban.

– Ez nem jelenti kényszerűen azt, hogy tudnak a féreg létezéséről – mondta Stone.

– De igen. Mert a JNOC-nek dolgoznak – morogta Skaugen.

– A Japán Állami Olajvállalat? Ők is érdekeltek a metánban?

– De még mennyire! Matsumoto még 2000-ben elkezdte a különböző kinyerési technológiák tesztelését a Nanakai-árokban. Az eredményekről nem beszélnek, de azóta nagyon magabiztosan nyilatkozik arról, hogy néhány éven belül megkezdődhet az ipari kitermelés. Úgy énekli a metánról a himnuszt, ahogy senki más.

– Na, jó – mondta Stone. – De nem erősítette meg, hogy rábukkant volna a kukacra.

– Képzelje el a mi kis detektívesdinket a másik oldalról. Most ők kérdeznek minket. Személyesen engem, mint a független kutatás képviselőjét. Az illető, szintén független kutató és a JNOC tanácsosa, tudományos kíváncsiságot színlel, vagy ilyesmit. Természetesen nem kötöm az orrára, hogy mi is rátaláltunk a dögökre, és ez megriaszt, és azt akarom tudni, hogy ő mit tud. Így hát megpróbálom kipréselni belőle, úgy, ahogy azt Matsumoto emberei szerették volna belőlem, de hibát követtek el. Túlságosan konkrét kérdéseket tettek fel. Ha beszélgetőpartnerem nem teljesen hülye, akkor észreveszi, hogy beletaláltam nála a közepébe.

– Ha ez igaz – mondta Lund –, akkor Japán vizein is ugyanezzel a gonddal küzdenek.

– Ezek nem bizonyítékok – erősködött Stone. – Nincs egyetlen bizonyítéka sem arról, Dr. Johanson, hogy más is rábukkant a férgekre rajtunk kívül. – Előrehajolt, hogy a szemüvegkerete csak úgy csillogott. – Nem, Dr. Johanson! Az igazság az, hogy egyetlen ember sem jósolhatta meg előre a férgek tevékenységét, mert sehol máshol nem bukkantak rájuk. Ki mondhatná meg, hogy Matsumoto nem volt-e pusztán csak kíváncsi?

– A megérzésem – válaszolta Johanson könnyedén.

– A... megérzése?

– Azt is mondja még nekem, hogy több is áll a háttérben. A dél-amerikaiak szintén rátaláltak.

– Tényleg? Ne mondja!

– De igen. – Ők is furcsa kérdéseket tettek fel?

– Pontosan. – Ön csalódást okoz nekem, Dr. Johanson. – Stone gúnyosan elhúzta a száját. – Azt hittem, hogy ön egy tudós. Mióta elégednek meg a megérzésükkel?

– Cliff – mondta Lund anélkül, hogy ránézett volna. – Mi lenne, ha egyszerűen befognád a pofád?

Stone-nak kikerekedtek a szemei a felháborodástól.

– A főnököd vagyok – üvöltött. – Ha itt valaki befogja a...

– Elég! – Skaugen felemelte a kezét. – Egy szót sem akarok többet hallani.

Johanson Lundöt figyelte, aki alig tudta leplezni dühét. Mit csinálhatott Stone vele, kérdezte magában. Az idült rosszkedve nem lehetett a kiváltó ok.

– Akárhogy is, de azt gondolom, hogy Japán és Dél-Amerika visszatartja az információkat – mondta Johanson. – Ugyanúgy, mint mi. Azonban sokkal könnyebb a tengervízelemzések, mint a mélytengeri férgek adataihoz hozzájutni. Mindenhol végeznek vízelemzéseket, mindenféle okból. Ebben a témában további források után kutattam, és ők megerősítették.

– Mit?

– A szokatlanul magas metánkoncentrációt a vízben. – Johanson habozott. – Ami a japánokat illeti – elnézést, hogy ismét a megérzésemre hivatkozom, Dr. Stone –, volt még egy benyomásom. Nekem úgy tűnt, hogy Matsumoto emberei tudatni akarták velem az igazságot. Természetesen hallgatásra kötelezték magukat, de ha engem kérdeznek: egyetlen független kutató vagy intézet sem tenné, hogy visszatartson olyan információkat, amelyek sok ember élete szempontjából létfontosságúak. Csak abban az esetben, ha...

Széttárta karját, és befejezetlenül hagyta a mondatot. Skaugen összehúzott szemekkel figyelte.

– Ha gazdasági érdekek húzódnak mögötte – fejezte be. – Ezt akarta mondani?

– Igen. Ezt szerettem volna.

– Van még valami, amit hozzá szeretne fűzni a jelentéséhez? Johanson bólintott, és kivett egy lapot a dossziéból.

– Szokatlanul magas metánértékeket csak a világ három régiójából jelentettek: Norvégia, Japán és Latin-Amerika keleti része. És akkor itt van még Lukas Bauer.

– Bauer? Az meg kicsoda?

– A grönlandi tengeráramlatokat tanulmányozza. Lebegő szondákat enged a vízbe, amelyek együtt haladnak az áramlásokkal, és rögzítik az adatokat. Küldtem neki egy e-mailt a hajójára. Ezt válaszolta: „Tisztelt kolléga, a féreg ismerős a számomra. Grönland előtt szokatlanul nagy metánkitöréseket észlelünk a legkülönbözőbb helyeken. Nagy koncentrációban kerül a tengerbe. Valószínűleg összefüggésben van más diszkontinuitásokkal, amelyeket szintén észleltünk. Csúnya ügy, ha minden igaz. Nézze el nekem, hogy nem írok részletesebben, de kimondottan elfoglalt vagyok. Kap egy adatbankot Karen Weaver kimerítő kommentárjával. Újságíró, és egyszerre van segítségemre, és megy az idegeimre, de szorgalmas lány. Ha esetleg volna kérdése, szívesen segít önnek. Vegye fel vele a kapcsolatot a kweaver@deepbluesea.com címen.”

– Milyen egyéb diszkontinuitásról beszél? – kérdezte Lund.

– Fogalmam sincs. Már Oslóban az volt az érzésem, hogy nagyon szétszórt. Aranyos, de a szakmánk mintapéldánya. Az ígért adatbankot természetesen elfelejtette elküldeni. Visszaírtam neki, de mindeddig semmi válasz nem jött.

– Talán ki kellene találnunk, hogy min dolgozik – mondta Lund. – Bohrmann tudhatja.

– Úgy vélem, hogy az újságírónő tudni fogja – mondta Johanson.

– Karen...?

– Karen Weaver. A neve jó okból volt ismerős a számomra. Már olvastam néhány írását. Érdekes szakmai életrajz. Tanulmányozta az informatikát, a biológiát és a sportot. A tenger a központi témája, és a nagy összefüggések érdeklik. A tenger feltérképezése, tektonikus mozgások, klímaváltozás... utoljára a tengeráramlásokról írt. Ami pedig Bohrmannt illeti, fel fogom hívni, ha nem jelentkezne a hét végéig.

– És hová vezet bennünket mindez – kérdezte Hvistendahl a körben ülőktől.

Skaugen kék szemei Johansonon függtek.

Hallhatták, mit mondott Dr. Johanson. Az ipar a bűnös, mert megtartja magának az információkat, amelyek az emberiség jövőjét befolyásolhatják. Ezt vita nélkül elfogadom. Tegnap délután volt egy mértékadó beszélgetésem a legfelsőbb vezetőinkkel, melynek során egy tiszta és jól érthető javaslatot tettem. A Statoil a beszélgetés után azonnal értesítette a kormányt.

Stone hirtelen felcsapta a fejét.

– Micsoda? Miről? Még semmilyen határozott eredménnyel nem...

– A férgekről, Clifford. A metán felbomlásáról. Egy metánkitörés veszélyeiről. Egy tenger alatti csuszamlás veszélyéről. Képzeld el, még a furcsa kék élőlényt is fontosnak tartották, mikor említettem. Szerintem ez elég eredmény. – Skaugen komor arccal nézett körbe. – Dr. Johansont bizonyára megörvendezteti, ha hallja, hogy a megérzése indikátora a valóságnak. Ma reggel volt szerencsém egy órácskát beszélgetni a JNOC technikai vezetőivel. A JNOC minden kételyen felül áll. Tegyük fel elméletben, hogy Japán annyira sóvárog a metánkitermelés vezető pozíciója után, hogy mindent elkövetnek ennek elérése érdekében. Másodszor is, adjunk teret annak a világtól idegen elképzelésnek, hogy bevállalnak ezért bizonyos kockázatot, és a szakmai kételyeket egyszerűen az asztal alá söpörik. – Skaugen pillantása Stone-ra vándorolt. – Vizsgáljuk meg azt az abszurd és hihetetlen esetet, hogy valóban léteznek olyan emberek, akik puszta becsvágyból elhallgatják a jelentéseket, és figyelmen kívül hagynak figyelmeztetéseket. Ha mindez igaz volna, ó, mily szörnyű!, akkor a JNOC-t megvádolhatnánk, hogy botrányos módon hallgattak egy féregről, amely egy éjszaka alatt elpusztította azt az álmukat, hogy a világ első számú metánkitermelőjévé váljanak. Akkor további hetekig hallgathatnának.

Senki sem szólt. Skaugen megvillantotta a fogait.

– De mi nem akarunk ilyen szigorúak lenni. Hogy nézett volna ki, ha Neil Armstrong a Földön maradt volna, mert találkozott egy hülye kukaccal. Ezek amúgy is csak feltételezések. Így a JNOC hitelt érdemlően biztosított afelől, hogy ők is szemközt találták magukat hasonló féreggel a Japán-tengerben, de, képzeljétek el, csak három nappal ezelőtt. Hát ez már nem semmi!

– Ilyen egy szar helyzetet – mondta Hvistendahl halkan.

– És mit szándékozik a JNOC tenni? – kérdezte Lund.

– Gondolom, értesíteni fogják a kormányukat. Elvégre ők is államiak, mint mi. Miután mindazt tudják, amit mi is, nem fogják titokban tartani. Amit persze senki sem akar, sem itt, sem ott. Ha pedig a dél-amerikaiakat kérdeznénk, biztos vagyok benne, hogy holnap nekik is akadna egy-két kukac a hálójukban. Hogy csodálkoznának! És persze azonnal felhívnának minket, és közölnék a jó hírt. És, hogy ne gondolja senki, hogy csak másokat rúgok oldalba: mi sem vagyunk jobbak.

– Hát igen – mondta Hvistendahl.

– Más vélemény? – Hogy mennyire kritikus a szituáció, azt csak néhány napja tudjuk. – Hvistendahl elég mérgesnek tűnt. – Ezenkívül magam is javasoltam, hogy értesítsük a kormányt.

– Neked nem is teszek szemrehányást – mondta Skaugen hosszan elnyújtva.

Johanson lassan úgy érezte magát, mint egy színjáték kellős közepén. Skaugen megrendezte Stone kivégzését, ennyit ő is értett belőle. Lund arcán meglehetős elégedettség rajzolódott ki.

– Clifford – mondta hirtelen Lund a beállt csendben. – Pontosan mikor találtál rá a férgekre először?

Stone arcszíne fakult egy árnyalatnyit.

– Te is tudod – mondta. – Hisz ott voltál.

– És korábban?

Stone furcsán nézett rá.

– Korábban?

– Korábban. Tavaly. Amikor önhatalmúlag a tengerfenékre telepítetted a Kongsberg-prototípust. Ezer méter mélységben.

– Mit jelentsen ez? – sistergett Stone. Átnézett Skaugenre. – Az nem volt önhatalmú vállalkozás. Volt támogatásom hátulról. Hé, Finn, mit akartok ti itt rám kenni?

– Persze hogy volt támogatásod – mondta Sakugen. – Az volt a javaslatod, hogy egy újszerű víz alatti gyárat tesztelnél, amely ezer méter mélységre van tervezve.

– Pontosan.

– Elméletileg van ennyire tervezve.

– Természetesen elméletileg. Az első kísérletig minden elméleti. De a gyakorlatban is zöld fényt adtatok. – Stone Hvistendahlra nézett. – Te is, Thor. Ti teszteltétek a medencében és mondtátok rá az áment.

– Ez igaz – mondta Hvistendahl.

– Na, ugye!

– Megbíztunk, hogy térképezd fel a területet – folytatta Skaugen és állíts össze egy szakvéleményt, hogy valóban tanácsos-e egy nem kellőképpen megvizsgált berendezést...

– Ez egy disznóság – szökött ki Stone-ból. – Ti hagytátok jóvá a berendezést.

– ...próbaképpen üzembe helyezni. Igen, a kockázatot mi vállaltuk, amennyiben minden vizsgálati eredmény mellette szól.

Stone felugrott.

– Mellette is szóltak – ordította, reszketve az izgalomtól.

– Ülj vissza – mondta Skaugen hidegen. – Bizonyára érdekel, hogy tegnap este óta minden összeköttetés megszakadt a Kongsberg-prototípussal.

– Ez... – Stone megmerevedett. – Nem vagyok a közvetlen felügyeletével megbízva. Nem én építettem a gyárat, csak levittem. Mivel gyanúsítasz? Hogy még...

– Nem. De az események nyomása alatt rekonstruáltuk az akkori telepítés körülményeit. Eközben két jelentésre bukkantunk, amelyeket te akkoriban... hát, hogy is mondjam? Elfelejtettél?

Stone ujjai az asztallapba karmoltak. Egy pillanatra Johanson tényleg úgy vélte, hogy a férfi mindjárt összeesik. Majd összeszedte magát, kifejezéstelen arcot öltött, és lassan visszasüllyedt a székébe.

– Erről nem tudok.

– Az egyik arról árulkodik, hogy a hidrátok és gázmezők ezen a környéken nehezen feltérképezhetőek. A jelentésben az áll, hogy annak az esélye, hogy szabad gázra találnak fúrás közben, nagyon csekély, de nem zárható ki száz százalékban.

– Majdnem teljesen kizárható volt – mondta Stone rekedt hangon. – És az eredmény már egy éve minden várakozást felülmúl.

– A „majdnem teljesen”, az nem száz százalék.

– De nem fúrtuk meg a szabad gázt! Olajat termelünk ki. A gyáregység működik, a Kongsberg-projekt teljes siker. Annyira sikeres, hogy elhatároztátok, megépítitek az utódját, és ezúttal hivatalosan.

– A másik jelentésből – mondta Lund – az derül ki, hogy rábukkantatok egy addig ismeretlen féregre, amely a hidrátba fészkelte be magát.

– Igen, a fenébe is! Jégféreg volt.

– Megvizsgáltad?

– Miért én?

– Megvizsgáltátok egyáltalán?

– A... természetesen megvizsgáltuk.

– A jelentésben az áll, hogy nem lehetett egyöntetűen jégféregként meghatározni, és nagy számban van jelen. Befolyásuk a helyi körülményekre nem egyértelműen meghatározható, de a közvetlen közelükben metán szabadul a vízbe.

Stone falfehérré vált.

– Ez így... nem egészen pontos. Az állatok csak egy behatárolható kis területen voltak.

– De ott aztán tömegével.

– Távol építkeztünk tőlük. Ezeknek a jelentéseknek... nem volt igazi relevanciájuk.

– Tudtátok osztályozni a férget? – kérdezte Skaugen nyugodt hangon.

– Biztosak voltunk abban, hogy...

– Tudtátok osztályozni a férget?

Stone állkapcsai őröltek. Johansonnak úgy tűnt, hogy minden pillanatban Skaugen torkának eshet.

– Nem – préselte ki magából hosszas csend után.

– Jól van – mondta Skaugen. – Átmenetileg felmentünk minden feladatod alól, Cliff. Tina fogja átvenni a helyedet.

– Ezt nem teheted...

– Később még beszélünk róla.

Stone segítségkérően nézett Hvistendahlra, de az csak meredten bámult maga elé.

– Thor, a rohadt életbe, a gyár működik.

– Idióta vagy – mondta Hvistendahl halkan.

Stone teljesen összeroskadt. Pillantása egyikről a másikra vándorolt. – Sajnálom – mondta végül. – Nem akartam... Tényleg nem akartam, csak azt, hogy az egységgel továbbjussunk.

Johanson kényelmetlenül érezte magát. Ezért szerette volna Stone egész idő alatt a férgek jelentőségét elsumákolni. Tudta, hogy akkor hibát követett el. Az első akart lenni, aki a prototípust működteti. A víz alatti gyáregység Stone gyermeke volt. Egyedülálló lehetőség, hogy karriert csináljon.

Egy darabig működött. Egy sikeres év, egy nem hivatalos teszttel, majd a hivatalos üzembe helyezés, a végén egy egész sorozat és mind nagyobb mélységek meghódítása. Stone személyes dicsősége lehetett volna, de a férgek másodjára is felbukkantak. És most nem csak néhány négyzetméteres területen.

Johanson hirtelen majdnem sajnálni kezdte.

Skaugen a szemeit dörzsölte.

– Kellemetlen a számomra, hogy mindennek részese volt, Dr. Johanson – mondta végül. – De része a csapatnak.

– Igen. Most már nyilvánvaló.

– A világon mindenhol kezdenek az események kicsúszni az ellenőrzés alól. Szerencsétlenségek, anomáliák... az emberek ingerlékenyek lettek, és az olajcégek kitűnő bűnbakok. Nem szabad most hibáznunk. Számíthatunk önre a jövőben?

Johanson sóhajtott, majd bólintott.

– Jó. Nem is vártunk mást öntől. Ne értsen félre, egyedül a saját döntése! De a munkája, mint tudományos koordinátor, valószínűleg több időt vesz majd igénybe, ezért megengedtük magunknak, hogy elővigyázatosságból megkérdezzük az NTNU-t.

Johanson felállt.

– Mit csináltak?

– Hogy őszinték legyünk, azt kérvényeztük, hogy átmenetileg a mi rendelkezésünkre tudjon állni. Ezenkívül kormányzati körökben is önt javasoltuk.

Johanson először Skaugenre, majd Lundre meresztette szemeit.

– Egy pillanat – mondta.

– Egy igazi kutatóhely – vágott közbe Lund sietve. – A Statoil csinál számodra egy költségvetést, és minden támogatást megkapnál.

– Én akkor is szerettem volna, ha....

– Ön nyilván mérges – mondta Skaugen. – Ezt megértem. De ön is láthatja, milyen drámai a helyzet a peremnél, és pillanatnyilag senki sem tud annyit róla, mint ön és a Geomar emberei. Természetesen visszautasíthatja, de akkor... kérem, gondolja meg, hogy ez a társadalom érdekében történik.

Johanson majdnem rosszul lett dühében. Egy erős válasz kívánkozott ki belőle, de mégis lenyelte.

– Értem – mondta mereven.

– És hogy hangzik a válasza?

– A feladat elől természetesen nem hátrálok meg.

Olyan pillantást küldött Lund felé, amelytől azt remélte, hogy keresztüldöfi, de legalább kettészaggatja. Egy ideig állta a pillantást, majd félre kellett fordulnia.

Skaugen komolyan bólintott.

– Hallgasson ide, Dr. Johanson, a Statoil rendkívül hálás önnek. Mindent, amit eddig értünk tett, a legmagasabb elismeréssel díjazzuk. De mindenekelőtt egyvalamit tudnia kell: ami a személyemet illeti, ön barátra talált bennem. Kikerültük a megkérdezését, ami az NTNU-t illeti, de kompenzációként engem is megkerülhet, ha úgy szükséges. Mindent vállalok önért, rendben?

Johanson a bivalyszerű férfire nézett. Belenézett Skaugen tiszta kék szemébe.

– Rendben – mondta. – Erre még visszatérünk.

– Sigur! Állj már meg végre! Lund rohant utána, de Johanson tovább törtetett a parkoló felé vezető úton. A kutatóközpont a zöld környezet közepén helyezkedett el, már-már idillien, egy domb tetején, közel a szakadékhoz, de Johansont most nem érdekelték a vidék szépségei. Minél hamarabb az irodájában akart lenni.

– Sigur!

Tina közelebb ért. Ő továbbment.

– Mit jelentsen ez, te makacs öszvér? – ordította Lund. – Tényleg azt akarod, hogy utánad rohangáljak?

Johanson hirtelen megállt, és felé fordult. Lund majdnem belészaladt.

– Miért ne? Amúgy is olyan fene gyors vagy.

– Idióta.

– Igen? Tényleg? Gyors vagy a beszédben, gyors a gondolkodásban, és gyors vagy abban is, hogy a barátaid helyett tervezz, még mielőtt igent vagy nemet mondhatnának. Egy kis sprint csak nem fog megártani.

Lund dühösen villogott rá.

– Te öntörvényű seggfej! Azt hiszed tényleg, hogy az átkozott kis üvegházi életedről akartam dönteni?

– Nem? Hát ez megnyugtató.

Otthagyta és tovább folytatta az útját. Lund habozott egy másodpercig, majd mellé csatlakozott.

– Oké, meg kellett volna mondanom neked. Tényleg sajnálom.

– Megkérdezhettetek volna!

– Akartunk is, a fenébe! Skaugen egyszerűen ajtóstól rontott be a házba, félreértetted az egészet.

– Értem, hogy elkértetek az egyetemtől, mint egy lovat, vagy mit.

– Nem. – Elkapta a kabátja ujját és megállásra kényszerítette. – Egyszerűen csak előre gondolkodtunk az ügyben, semmi egyéb. Meg akartuk tudni, hogy elengednének-e, ha igent mondasz. Johanson fújtatott.

– Az imént egészen másképpen hangzott.

– Szerencsétlen volt az időzítés. Istenemre esküszöm neked! Mit tegyek? Mondd meg, mit kellene tennem?

Johanson hallgatott. Pillantásaik egyszerre vándoroltak a még mindig a kabátba kapaszkodó ujjakra.

Elengedte és felnézett rá.

– Senki sem akart megkerülni. Ha meggondolod magad, még mindig visszaléphetsz.

Valahol egy madár énekelt. A fjord felől távoli motorcsónak zaját sodorta a szél.

– Amennyiben visszalépnék – mondta végül –, nem állnál valami jól nálunk, ugye?

– Ugyan már! – A kabátujjat lassan kisimította.

– Na, gyerünk! Ki vele!

– Ne aggódj miattam! Akkor ezzel a tudattal kell tovább élnem. Nem kellett volna téged javasolnom, az én döntésem volt, és... hisz ismersz. Kaugennél nyomultam.

– Mit mondtál neki?

– Hogy megteszed. – Tina mosolygott. – Becsszóra. De, mint mondom, ez ne legyen a te problémád.

Johanson érezte, amint dühe elpárolog. Még szívesen maradt volna témánál, már csak elvből is, hogy Lund ne ússza meg ilyen könnyen.

De a végén mindig sikerült neki.

– Skaugen bízik bennem – mondta Lund. – Nem tudtam találkozni veled a kávézóban. Volt egy négyszemközti beszélgetésünk, amelyben tájékoztatott, hogy mit derítettek ki Stavangerban Stone elussolt jelentéseiről. Stone, az az átkozott szemétláda! Ő a hibás mindenért. Ha akkor nyílt lapokkal játszik, akkor most másképpen állnánk.

– Nem, Tina. – Johanson a fejét rázta. – Tényleg nem hitte, hogy a férgek veszélyt jelenthetnek. – Nem szerette Stone-t, de hirtelen hallotta magát, ahogy védelmébe veszi a projektvezetőt. – Egyszerűen csak tovább akart lépni.

– Ha olyan veszélytelennek tartotta őket, miért nem terítette ki a jelentést az asztalra?

– Visszavetette volna a projektjét. Ti sem vettétek volna komolyan őket. De kötelességtudóan elhalasztottátok volna a kezdést.

– Te is láthatod, hogy komolyan vesszük őket.

– Igen, most, mert túl sokan vannak. Kitört rajtatok a frász. De Stone abban az időben csak egy kis területen látta őket, igaz?

– Hm.

– Egy sűrűn benépesített, de kis területen. Ez mindennapos. Kis állatok sokszor tömegesen jelennek meg, és mit csinálhat néhány kukac? Nem tettetek volna semmilyen intézkedést. Amikor a Mexikói-öbölben rátaláltak a jégférgekre, akkor sem hirdettek rendkívüli állapotot, pedig sűrűn feküdtek egymás mellett a hidrátban.

– Elvi kérdés mindent nyíltan feltárni. Az övé volt a felelősség.

– Bizonyosan – sóhajtott Johanson. Elnézett a fjord felé. – És most már az enyém.

– Kell egy tudományos vezető – mondta Lund. – Senki másban nem bíznék meg.

– Te jó ég – mondta Johanson. – Bevettél valamit?

– De komolyan.

– Jól van, elvállaltam.

– Gondold csak el – sugárzott az arca –, együtt tudnánk dolgozni.

– Ne próbálj most meg lebeszélni róla. Mi jöhet még?

Egy pillanatra habozott.

– Hát, hallhattad te is, Skaugen Stone helyére állított. Átmenetileg elrendelheti, de nem hozhatja meg egyedül a döntést. Ehhez Stavanger támogatása is kell.

– Skaugen... – gondolkodott el Johanson. – Miért szegezett így a keresztre? Miért kellettem én is? Hogy a lőszert szolgáltassam? Lund vállat vont.

– Skaugen erkölcsileg érinthetetlen. Néhányan úgy gondolják, hogy túlzásba viszi. Oda is belát, ahol mások behunyják a szemüket, és ez nagyon dühítő.

– Ha ez igaz, akkor főleg emberségessé teszi.

– Alapjában lágyszívű. Ha azt mondanám neki, hogy adjon Stonenak még egy esélyt, akkor megadná.

– Értem – mondta Johanson. – És most pont ezen gondolkodsz. Nem válaszolt.

– Bravó! Te vagy a Mikulás személyesen.

– Skaugen rám bízta a döntést – mondta Lund, anélkül, hogy a gunyoros megjegyzésre reflektálna. – A víz alatti gyár... Stone rengeteget tud róla. Többet, mint én. Skaugen most azt akarja, hogy a Thorvaldson menjen oda, és nézze meg, miért szakadt meg az összeköttetés.

Stone-nak kellene a műveletet elvégezni. De ha Skaugen felfüggeszti, akkor az én dolgom lesz.

– Mi lenne az alternatíva?

– Mint mondottam, adunk Stone-nak még egy esélyt.

– Hogy megmentse a gyárat.

– Ha van még mit menteni. Vagy, hogy újra üzembe helyezze. Akárhogy is, Skaugen elő akar léptetni. De ha behunyja az egyik szemét, akkor Stone a Thorvaldsonra megy.

– És te mit fogsz csinálni közben?

– Stavangerbe megyek, és jelentést teszek, ami lehetőséget ad Skaugennek, hogy ott jótálljon értem.

– Gratulálok! – mondta Johanson. – Karriert fogsz csinálni. Rövid hallgatás következett.

– Akarom én ezt?

– Tudom én, hogy mit akarsz?

– És én tudom, a fenébe is?!

– Fogalmam sincs – mondta Johanson. – Lehet egyszerre barátod és karriered is, ha netalán ezért habozol. Különben meg, van másik barátod?

– Ez is piszkál.

– Tudja szegény Kare, hogy hányadán áll veled?

– Nem voltunk olyan sűrűn együtt, amióta... amióta te meg én... egyszerűen úgy érzem, hogy nincs köze a való élethez, amikor például Sveggesundetban lógunk, vagy kihajózunk a szigetekhez. Nekem olyan, mintha egy megrendezett színdarab szereplője lennék.

– Legalább jól megrendezett az a színdarab?

– Olyan, mintha újra és újra felkeresnél egy helyet, amelybe beleszerettél – mondta Lund. – Mint egy opera díszlete; és ha el kell menned, potyognak a könnyeid. Ott szeretnél maradni, és egyszerre megkérdezed magadtól, hogy tényleg szeretnél-e a világ legszebb helyén élni, és ha igen, akkor vajon a világ legszebb helye marad-e? Megszoktuk már, hogy az életünk... egek, hogy fejezzem ki magam? Elveszti varázsát! Minden nappal egy kicsit jobban. Így hát valami olyasmit keresünk, ami nem létezik. Érted? – Szégyenlősen nevetett. – Bocsáss meg, ez nagyon giccses és zavaros! Nem vagyok ebben túl jó.

– Nem. Valóban nem.

Johanson ránézett. A tanácstalanság jeleit kereste Tinában, de nem találta. Ehelyett azt látta, hogy már döntött, csak még maga sem tudja,

– Ha nem vagy képes egy helyben élni, akkor nem is szereted – mondta. – Ugyanezt a beszélgetést folytattuk a tónál. Akkor házakról beszéltünk, amelyek alapjában véve lerombolhatóak. El kellene menned Karéhoz, és megmondanod neki, hogy szereted, és vele akarsz megöregedni. Nekem tennél szívességet, mert különben szabályos időközönként buja allegóriák mocsarain kell átverekednünk magunkat.

– És ha nem sikerül?

– Nem vagy te olyan gyáva nyúl.

– De igen – mondta Tina halkan. – Éppen, hogy az vagyok.

– Nem hiszel az érzésnek, hogy boldog lehetsz. Én is ezt tettem valaha. Semmire sem jó.

– És? Ma boldog vagy?

– Igen.

– Kivétel nélkül?

Johanson egy határozatlan gesztust tett kezeivel.

– Ugyan ki lehet kivétel nélkül boldog, te birka? Csak nem lovallom bele magam a dolgokba. Akarom a flörtjeimet, a boromat, a jókedvemet, és én szeretném meghatározni az irányt. Hajlok a szótlanságra, de a kompenzációra nem. A pszichiáterek halálra unnák magukat velem, mert tényleg csak a nyugalmamat akarom. Tehát kivétel nélkül boldog vagyok, de én én vagyok. Az én boldogságom más, mint a tiéd. Ezt még meg kell tanulnod, méghozzá gyorsan. Kare nem egy hely, és nem egy otthon. Nem fog örökké várni.

Lund bólintott. A feltámadt szél a hajával játszadozott. Johanson pedig ismét megállapította, mennyire kedveli. Örült neki, hogy a tónál nem került sor egy rövid kalandra.

– Ha Stone kihajózna a peremhez, akkor én Stavangerben kitennék magamért mélázott el Tina. – Ez rendben is van. A Thorvaldson készen áll az útra. Stone mindjárt holnap vagy holnapután a fedélzeten lehet. A stavangeri kirándulás kicsit tovább fog tartani. Egy kimerítő jelentést kellene írnom, így lenne időm elmenni Sveggesundetba, és... tudnék dolgozni.

– Dolgozni – vigyorgott Johanson. – Miért ne?

Tina összeszorította az ajkait.

– Gondolkodnom kell még, és megkérdezni Skaugent.

– Tedd azt – mondta Johanson. – És gondolkozz gyorsan!

Visszatérve íróasztalához, végigböngészte az e-maileket, de egyik sem vitte előbbre. Csak az utolsó keltette fel a figyelmét, amikor meglátta a feladó nevét.

kweaver@deepbluesea.com

Johanson kinyitotta a levelet.

„helló, dr. johanson, köszönöm az e-mailjét. most érkeztem vissza londonba, és pillanatnyilag annyit tudok mondani, hogy fogalmam sincs, mi történhetett lukas bauerrel és a hajóval. minden összeköttetés megszakadt. ha akarja, rövidesen találkozhatunk. lehetséges, hogy tudunk egymásnak segíteni. a jövő hét közepén elérhető vagyok a londoni irodában, de ha kedve van egy korábbi találkozáshoz: pillanatnyilag a shetland-szigeteken vagyok, és elintézhetőnek tartok egy találkozót. értesítsen, hogyan döntött. karen weaver.”

– Lám, lám – mormogta Johanson. – Milyen segítőkész is tud lenni a sajtó!

Lukas Bauer eltűnt?

Lehet, hogy még egyszer kellene találkoznia Skaugennel. Bár lehet, hogy csak nevetségessé válik, ha elmondja az elméletét a magasabb összefüggésekről. De elmélet volt egyáltalán? Igazából alig volt más érve, mint az a tompa előérzet, hogy a világ kibillent az egyensúlyából, és mindennek a tenger az oka.

Ha tényleg komolyan akarta a gondolatait rendszerezni, akkor ideje volt, hogy egy dossziét nyisson.

Elgondolkodott. Minél előbb találkoznia kell Karen Weaverrel, és miért ne a Shetland-szigeteken? Kicsit bonyolult lesz a repülőutakkal, de miért ne, ha a Statoil mindent kifizet.

Nem, egyáltalán nem lesz bonyolult, gondolkodott tovább. Skaugen nem azt mondta néhány órával ezelőtt, hogy bármit vállalna érte?

Ilyen messzire nem is kellene mennie.

Elég, ha egy helikoptert bocsát a rendelkezésére.

Ez jó! Egy szolgálati helikopter. Csak egyike azoknak, amelyek a menedzsment rendelkezésére állnak. Nem egy menetrendszerinti járat, hanem egy gyors és kényelmes megoldás. Ha már Skaugen „besorozta”, akkor tegyen is érte valamit.

Johanson hátradőlt a székében, és ránézett az órájára. Egy óra múlva volt előadása, és aztán egy találkozó a kollégákkal, ahol DNS-elemzéseket vitatnak meg.

Egy új mappát vett elő, és címként ezt írta rá:

Az ötödik nap.

Spontán gondolat volt, talán egy kicsit túl poétikus, de jobb nem jutott az eszébe. Az Úr a Biblia szerint az ötödik napon teremtette a tengereket és lakóikat. És pont a tengerek és lakóik okozták a gondokat.

Elkezdett írni.

Minden perccel jobban és jobban borzongott.

Május 2.

Vancouver és Vancouver-sziget, Kanada

Immáron negyvennyolc órája tanulmányozta King és Anawak ezt a kis részletét a videófelvételnek.

Először csak feketeség. Majd az erős hangimpulzus-kisülések, melyek az emberi hallás tartományán kívül estek. Háromszor.

Majd a felhő.

Egy fluoreszkáló, kék felhő, amely olyan hirtelen jött létre, mint a táguló világegyetem. Nem volt erős fény, inkább egy diffúz felvillanás, de elegendő ahhoz, hogy a hatalmas állatok körvonala kivehető legyen. A felhő gyorsan szétterjedt. Nagyon nagynak kellett lennie, elvégre az egész képernyőt kitöltötte, és a bálnák megigézve lebegtek előtte.

Eltelt néhány másodperc.

A felhő mélyén mozgás volt észlelhető. Hirtelen kilövellt valami a közepéből, mint egy kígyózó villám, és megérintette az egyik bálna fejét oldalt. Lucy volt az. A kisülés egy másodpercig sem tartott. További villámok cikáztak át a többi állathoz; egy színjáték, mint egy víz alatti vihar, ami ugyanolyan gyorsan fejeződött be, mint ahogyan elkezdődött.

A film mintha visszafelé peregne. A felhő ismét összehúzódott, eltűnt, és újból fekete volt a képernyő. King emberei lelassították a filmet, majd még egyszer levetítették. Minden lehetségest elkövettek vele, hogy az élességét és a fényerősségét növeljék, de több órás elemzés után is az maradt az éjszakai kirándulás felvétele, ami volt: egy rejtély.

Végül King és Anawak összeállítottak egy jelentést a válságstábnak. Kérvényezték, hogy jöjjön el egy biológus Nanaimóból, aki a bio-lumineszcencia szakértője volt, de a kezdeti tanácstalanság után ő is ugyanarra a következtetésre jutott. Azt a véleményt képviselte, hogy a felhőben láncreakció ment végbe, de hogy mi váltotta ki, és miért jött létre egyáltalán, azt nem tudta megmondani. Kígyózó formája, és a tény, hogy a végei felé elvékonyodott, egy kalmárra emlékeztették, de akkor egy hatalmas méretű állatnak kellett lennie, és kétséges, hogy az óriáskalmárok világítanak-e egyáltalán. Ha mégis, akkor sem magyarazta a felhő jelenlétét semmi, amelyből a kígyózó villámlások eredtek.

Csak egyvalamit fogtak fel ösztönösen: a felhő volt az állatok különös viselkedésének oka.

Mindezt a jelentésükben is kihangsúlyozták, amely eltűnt a fekete lyukban, olyan feketében, mint a képernyő, miután a kék derengés kihunyt. Fekete lyuknak titulálták ugyanis időközben az állami válságstábot, amely névadójához hasonlóan mindent magába szippantott, és semmit sem adott ki. Kezdetben a kanadai kormány a kutatók támogatását kérte, de amióta hivatalosan nyilvánosságra került, hogy Kanada és az Egyesült Államok amerikai vezetés alatt ténykedik, inkább úgy tűnt, hogy a válságstábok csak kiszolgáltatják magukat, hogy bizonyos eredmények birtokába jussanak. Az akvárium, a nanaimói intézet, sőt a vancouveri egyetem is sima beszállítóvá alacsonyodott, akikkel semmit sem közöltek, azon kívül, hogy kutassanak, és az eredményeiket, sejtelmeiket és tanácstalanságukat jelentések formájában adják le. Sem Terry King, sem Leon Anawak, sem Ed Byrne, Sue Oliviera vagy Ray Fenwick nem kapott semmilyen visszajelzést tőlük. Csak kutatásuk legfontosabb eszközét, az összevetést – más állami és katonai kutatócsoportokkal – hagyták meg nekik.

– És minden azóta van, amióta ez a Judith Li vette át a kormánykereket – mérgelődött King. – A válságstáb vezetője. Csak a jó ég tudja, mit vezethet! Nekem inkább úgy tűnik, mintha mindnyájunknak a hátsójába rugdosna.

Oliviera felhívta Anawakot.

– Nagy segítségünkre lenne, ha kaphatnánk még azokból a kagylókból.

– Csakhogy az Inglewoodnál nem tudok senkit sem elérni-mondta Anawak. – Nem beszélnek velem, és Li hivatalosan is a kormányszerkezet meghibásodásáról beszél. A kagylókat egy szóval sem említi.

– Hiszen te ott voltál! Kellene még minta a kagylókból, de főleg abból a gyanús anyagból. Nem értem, hogy miért gördítenek akadályokat elénk, elvégre segíteni akarunk!

– Miért nem veszed fel személyesen a kapcsolatot a válságstábbal?

– Minden Kingen keresztül fut. De ezt nem értem, Leon. Milyen célt szolgálnak ezek a válságstábok?

– Milyen célt szolgálnak? Milyen célt szolgál az Egyesült Államok és Kanada közös válságstábja, melyet Li tábornok képvisel? Mindketten ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, mindketten rá voltak utalva arra, hogy felsőbb szinten információcsere jöjjön létre, és mindketten a titoktartás köpönyegét borították a történtekre. Lehet, hogy így kellett lennie. Lehet, hogy a vizsgálóbizottságok és válságstábok legfőbb jellemzője, hogy rejtve dolgoznak. Mikor kellett nekik akár csak hasonló esetet is megoldaniuk? A bizottságok állandó tagjainak a terrorizmussal, a repülőgép-katasztrófákkal és túszejtőkkel, a politikai és katonai válságokkal és felkelésekkel kell megküzdeniük. Titoktartás, mi más! A válságstábok ezen kívül akkor lépnek fel, ha problémák adódnak egy atomerőműben vagy a gátaknál, ha erdőtüzek tombolnak, vagy árvíz fenyeget, ha reng a föld, vagy vulkánkitörés várható, és ha éhínség szedi áldozatait. Ezek szintén titoktartás alá esnek? Talán, de miért?

– A vulkánkitörések és földrengések okai ismertek – mondta Shoemaker, válaszul Anawak kitörésére. – Félhetsz a földtől, de nem kell bizalmatlannak lenned vele szemben. A föld nem tervez holmi disznóságot a hátad mögött, és nem ver át. Erre csak az ember képes.

Együtt reggeliztek Leon hajóján. A nap csodálatosan sütött a fehér felhők közül, és kellemesen meleg fuvallatok fújtak a part felől. Egy szép nap lehetett volna, csakhogy senkinek sem volt már érzéke a szép napokhoz. Kizárólag Delaware-nek volt jó étvágya minden kellemetlenség ellenére, és hatalmas mennyiségű rántottát tömött magába.

– Hallottatok a gáztankhajóról?

– Arról, amelyik Japán partjainál robbant fel? – Shoemaker belekóstolt a kávéjába. – Tavalyi hó, már benne volt a hírekben.

Delaware a fejét rázta.

– Nem arra gondolok. Tegnap ismét elsüllyedt egy. Kigyulladt Bangkok kikötőjében.

– Ismerik az okot?

– Nem. Furcsa, mi?

– Talán műszaki hiba okozta – vélte Anawak. – Nem kell mindjárt mindenhol szellemeket látni.

– Mintha Judith Lit hallanám! – Shoemaker nagy csattanással letette a bögrét. – Különben igazad volt. A Barrier Queenről alig tudósítottak, inkább az elsüllyedt vontatóhajóról beszéltek.

Anawak nem is várt mást. A válságstáb feléjük nyújtotta a kezét, mégis hagyta őket éhen halni. Lehet, hogy ez a játék része. Találd meg magad a táplálékod. Ha tényleg így van, akkor nekik kell keresgélni. A repülőgép-balesetük után Delaware végigböngészte az internetet. Ha a válságstáb a saját embereit sem tájékoztatta, akkor mi kerülhet nyilvánosságra más országokban? Hol került sor még bálnatámadásokra? Ha egyáltalán voltak. Vagy ahogyan Winton Tippet, a Tla-o-qui-aht „taayi hawil”-ja mondta:

Lehet, hogy nem is a bálnák jelentik a problémát, Leon. Lehet, hogy csak annak a problémának a részei, amelyet látunk.

Tippet ezzel nyilvánvalóan a fején találta a szöget, habár Anawak agyában még nagyobb lett a zűrzavar, miután Delaware tájékoztatta kutatásai első eredményeiről. Keresgélt a dél-amerikai hálón, a németen és a skandinávon, a francián és a japánon, valamint az ausztrálon. Szemmel láthatóan máshol is zavaró tapasztalatokat szereztek – a medúzákkal.

– Medúzákkal? – Shoemaker elkezdett nevetni. – Mit csinálnak, talán nekiugranak a hajóknak?

Az első pillanatban Anawak sem fedezett fel semmilyen összefüggést. Milyen problémát okozhatnak a medúzák? Talán a mérgező medúzák inváziója és a bálnatámadások bizonyos metszéspontokban érintkezhetnek, amelyek első látásra rejtve maradnak. Egyugyanazon probléma két tünete. Anomáliák kicsúcsosodása. Delaware ezenkívül rátalált a Costa Rica-i kutatók állásfoglalására, melyben kijelentik, hogy nem is a portugál gályák okozzák a felfordulást, hanem egy eddig ismeretlen faj, amely még mérgezőbb, és még halálosabb.

És ez még korántsem volt minden.

– Körülbelül egy időben azzal, amikor nálunk a bálnatámadás megindult, hajók tűntek el Dél-Amerika és Dél-Afrika partjai előtt – foglalta össze Delaware. – Motorcsónakok és kishajók. Csak néhány roncsot találtak, semmi mást. Ha most elvégzünk egy könnyű összeadást, akkor... – Egy rakás esetet kapunk végül – mondta Shoemaker. – Miért nem tudunk ezekről itt? Hát Kanada nem része a világnak?

– Egyszerűen nem érdekel bennünket más országok nyomora – állapította meg Anawak. – De az amerikaiakat még kevésbé.

– Mindenesetre több baleset történt nagyhajókkal – mondta Delaware –, mint azt a médiából megtudhattuk. Ütközések, robbanások és süllyedések. Tudjátok, milyen érdekes hírem van még? Valamilyen fertőző járvány van Franciaországban, amit egy alga váltott ki, mely homárokat betegített meg. Nagyon gyorsan terjed, és úgy tűnik, nem tudják az ellenőrzésük alá vonni. Azt hiszem, más országokban is küzdenek hasonlókkal, és minél tovább kutatsz, annál homályosabb lesz a kép.

Anawak megdörzsölte a szemét, és arra gondolt, hogy már csak egy lépés választja el őket attól, hogy nevetségesek legyenek. Nem ők lennének az elsők, akik Amerika legkedvesebb gyermekére, az összeesküvés-elméletre bukkannának. Minden negyedik USA-állampolgár ilyen agyrémekben hisz. Az egyik elmélet szerint Bill Clinton orosz titkosügynök volt, mások mindenhol ufókat látnak. Mindez teljesen értelmetlen. Milyen érdeke fűződhet ahhoz egy államnak, hogy elkendőzzön olyan eseményeket, amelyek ezrek életére vannak kihatással? Eltekintve attól, hogy teljességgel lehetetlen elhallgatni a közvélemény elől.

Shoemaker is kételyeinek adott hangot:

– Ez itt nem Roswell. Nem potyogtak zöld emberkék az égből, és nincsenek eldugott repülőcsészealjak. Túl sokat néztük Harrison Ford filmjét. Az összeesküvés-marhaság csak a moziban létezik. Ha ma a bálnák hajókra ugrálnak, akkor holnap az egész világ tudja, és ami máshol történik, arról is tudni fogsz.

– Akkor most figyelj! – mondta Delaware. – Tofinónak 1200 lakosa van, és jóformán három utcából áll. Mégis lehetetlen, hogy mindenki mindent tudjon a másikról, nem igaz?

– Na, és?

– Egyetlen kis helység is túl nagy ahhoz, hogy mindenről tudj. Hát még az egész bolygó!

– Népi bölcsesség, hogy az ember befogadóképessége olyan, mint egy vödör, hamar megtelik és kilötyög.

– Azt gondolom, hogy egy kormány nem tarthatja vissza örökké az információkat, de kozmetikázhat rajtuk. Csak gondot kell fordítani rá, hogy a híradás ne történjen túl gyorsan. Ez bevett szokás. De valószínűleg, minden, amit a világhálón találtam, a helyi újságokban és televíziókban megjelent, csak mi nem értesültünk róla.

Shoemaker csak hunyorgott.

– Valóban? – kérdezte bizonytalanul.

– Akárhogy is van – szólt közbe Anawak – több információra lenne szükségünk. – Rosszkedvűen szurkálta a rántottát a tányérjában. – Ami azt illeti, most már nekünk is van. És Linek is van. Fogadni mernék rá, hogy sokkal többet tud, mint mi.

– Igen? Akkor miért nem kérdezed meg tőle?

Anawak a homlokát ráncolta.

– Litől?

– Miért ne? Ha meg akarsz tudni valamit, menj, és kérdezd meg. Amit beszerezhetsz, az legfeljebb egy nem és egy pofon, de valljuk be, rosszabbul, mint most, úgysem állhatnánk.

Anawak csendben maradt, és a gondolataiba mélyedt.

Nem kapná meg a kért információkat. King sem kapta meg őket, pedig ő még a lelküket is kifaggatta.

Másrészről Shoemaker ötlete nem is volt akkora ostobaság. Úgy is lehet kérdezni, hogy a kérdezett nem tud róla.

– Eljött az idő, hogy begyűjtsük a válaszokat

Később, amikor Shoemaker már elment, Delaware a Vancouver Sun egy példányát tette az asztalra.

– Ezzel várni akartam, míg Tom elmegy.

Anawak egy pillantást vetett az újságba. A tegnapi szám volt. – Már olvastam.

– Az egészet?

– Nem, csak a lényeget.

Delaware mosolygott. Annak ellenére, hogy Anawak az utóbbi napokban nem éppen tisztelettel és tapintatosan bánt vele, és nem is a jókedvével tüntette ki, valóban kedves volt hozzá. A származása felől már nem kérdezte a legutóbbi eset óta.

– Akkor olvasd el a lényegtelen részt is.

Anawak megfordította az újságot. Azonnal meglátta, hogy miről van szó. Egy rövid hír volt, csak néhány sor egy boldog családról készült fotóval. Apa, anya és egy kisfiú, akik hálásan néznek egy magas férfira. Az apa kezet fog vele, és mindannyian a kamerába nevetnek.

– Elképesztő – morogta Anawak.

– Forgathatod akárhogy – mondta Delaware. A szemei csillogtak, ma sárga üvegű lencsék mögül, melyeket szép díszítésű keret foglalt magába. – De úgy tűnik, mégsem akkora seggfej.

„A kis Bill Sheckley (5), akit április 11-én a süllyedő kirándulóhajóról, a Lady Wexhamről mentettek meg, ismét tud nevetni. A megkönnyebbült szülők ma vihetik haza a kórházból, ahol néhány napig megfigyelés alatt tartották. Bill a mentőakció közben veszélyesen lehűlt, aminek következtében tüdőgyulladása lett. De úgy tűnik, hogy mindezt és az átélt sokkot sikerült feldolgoznia. Ma a szülők elsősorban Jack »Greywolf« O'Bannonnak mondtak köszönetet, egy tettre kész természetvédőnek, aki a mentési akciót vezette, és aki azután is szeretetteljesen törődött a kis Bill egészségével. Tofino hőse, ahogyan O'Bannont azóta nevezik, bizonyára nem csak a kisfiú szívében kapott helyet.”

Anawak összecsukta az újságot, és az asztalra dobta.

– Shoemaker teljesen kiakadt volna ettől – szólalt meg.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Anawak a vonuló felhőket nézte, és azon volt, hogy Greywolf elleni dühét ismét felfűtse, de most nem járt sikerrel. Dühöt csak azok iránt az emberek iránt érzett, akik akadályozták őt és Kinget a munkájukban; az arrogáns katonanő iránt, és megmagyarázhatatlan okból saját maga iránt is.

Maga iránt a leginkább, hogy pontosak legyünk.

– Mi baja mindnyájatoknak Greywolffal? – kérdezte Delaware végül.

– Te is láthattad, mit csinált.

– A haldobáló akciójukra gondolsz? Oké, az egy dolog. Túlzott, ez igaz, de azt is mondhatnánk, hogy egy ügy érdekében tette.

– Greywolf egyetlen ügye, hogy balhézzon. Anawak végighúzta a kezét az arcán. Habár még csak kora délelőtt volt, fáradtnak és erőtlennek érezte magát.

– Nehogy félreérts – kezdte Delaware óvatosan –, de az az ember kihúzott a vízből, amikor már azt gondoltam, hogy a kicsi Liciának mindjárt vége. Két napja elindultam hozzá, hogy megkeressem, de nem volt otthon. Egy kocsmában találtam rá, és... hogy is mondjam... megköszöntem neki.

– És? – kérdezte Anawak kedvetlenül. – Mit mondott?

– Nem várta volna tőlem.

Anawak ránézett.

– Eléggé meglepődött – folytatta Delaware. – És megörült. Utána mindjárt felőled kérdezett.

– Felőlem?

– Tudod, mit gondolok? – Karjait összefonta az asztal fölött. – Hogy nincs sok barátja.

– Megkérdezhetné magától, miért is van ez így.

– És, hogy kedvel téged.

– Hagyd abba, Licia! Mit akarsz elérni? Fakadjak sírva, és avassam szentté?

– Csak mesélj nekem róla valamit.

Jó ég, miért, tette fel magában a kérdést Anawak. Miért kell éppen Greywolfról mesélnem. Nem tudnánk valami kedvesebb dologról beszélni? Valami kellemesről és örömteliről, például...

Gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi.

– Régebben jó barátságban voltunk – mondta kurtán.

Már várta, hogy Delaware egy dicsőséges ordítással felugrik: „Hoppá, rajtakaptalak, nekem volt igazam!”, de csak bólintott.

– Jack O'Bannon a neve, és Townsendből származik, Washington államból. Az apja ír, aki egy félvért vett el feleségül. Jack mindenfélét csinált az USA-ban, volt kidobó, teherautó-sofőr, reklámgrafikus és testőr, végül katonai búvár az amerikai haditengerészet elitalakulatánál. Ott megtalálta a hivatását, mint delfinidomár. Jól csinálta, míg egyszer csak szívelégtelenség miatt leszerelték. Semmi komoly, csak hát az elitalakulat kemény fiúkból áll. Jacknek jó volt ott, egy halom kitüntetése van, de ezzel be is fejeződött a karriere.

– Mi vonzotta Kanadába?

– Jacknek mindig is a gyengéje volt Kanada. Kezdetben Vancouver filmstúdióiban akarta megvetni a lábát. Úgy gondolta, hogy a termetével és az arcával színész lehet, de százszázalékosan tehetségtelen. Igazából semmi sem sikerült az életében, mert könnyen elvesztette a türelmét, és a kórházba küldött jó néhány embert.

– Ó – szólalt meg Delaware.

Anawak vigyorgott.

– Sajnálom, ha megkarcolom az emlékművedet, de te erősködtél.

– Jól van már. És utána mi történt?

– Utána? – Anawak teletöltötte poharát narancslével. – Utána börtönbe került. Röviden: senkit sem vert át, és nem is lopott. Ütésre kész vérmérséklete juttatta oda. Amikor kijött, persze, minden még nehezebb volt. Időközben olvasott a természetvédelemről és a bálnákról, és úgy gondolja, hogy most ez hivatása. Miért is ne? Tehát elment Davie-hez, akit egy Ucluelet felé tartó utazás alkalmával ismert meg, és megkérdezte tőle, hogy nincs-e szüksége még egy skipperre, és Davie azt felelte: ha nem balhézol, természetesen van. Ugyanis Jack nagyon meggyőző tud lenni, ha akar.

Delaware bólintott.

– Mégsem volt meggyőző.

– De, egy ideig igen. Egyszer elég sok nő látogatott el hozzánk. Addig a napig minden jól ment, míg be nem verte valakinek az arcát.

– Csak nem egy vendégét?

– Eltaláltad.

– Jaj nekem!

– Davie ki akarta rúgni. Addig beszéltem neki angyalhangon, míg adott egy második esélyt. Tehát nem mi rúgtuk ki. De mit csinált ez az idióta? – Ismét előbukkant a haragja Greywolf ellen. – Három héttel később ugyanaz a nóta. Davie-nek muszáj volt elbocsátani. Te mit tettél volna?

– Azt hiszem, már az első alkalommal kitettem volna a szűrét – mondta Delaware halkan.

– A te jövődért legalább nem kell aggódnom – gúnyolódott Anawak – Ha valakiért kiállsz, és ez a hála, akkor minden szimpátia véget ér egyszer.

Egy hajtásra kiitta a poharát, félrenyelt és köhögött. Delaware átnyúlt, és finoman hátba veregette.

– Ezután teljesen becsavarodott – prüszkölte Anawak. Jacknek van egy másik problémája is: a valósággal. Egyszer csak, nagy frusztrációjában, megszállhatta a Nagy Manitu, és azt mondta neki, hogy mától kezdve Greywolf a neved, és védeni fogod a bálnákat és minden mást, ami ott kúszik és mászik. Ekkora marhaságot! Menj, és harcolj! Persze, hogy dühös volt ránk, így bemagyarázta magának, hogy ellenünk kell harcolnia, és mindennek tetejébe azt hiszi, hogy a rossz oldalon állok, csak még nem tudok róla. – Anawak mind dühösebb lett. A haragja egyre csak nőtt. – Mindent összezavar. Fogalma sincs a természetvédelemről, sem az indiánokról, akikhez olyan közel érzi magát. Az indiánok halálra nevetik magukat rajta. Voltál már nála? Nem, persze, hiszen a kocsmában találkoztatok! A kunyhója tele van indián giccsel. Igen. A fiatalok, akik egész nap csak lógnak, a munkakerülők, a verekedők és az iszákosok nagyra tartják őt, néhány öreg fehér hippivel és kiégett erdőkerülővel egyetemben. Greywolfnak sikerült a két kultúra szemetét maga köré gyűjtenie. Anarchistákat és emberi csődtömegeket, kormány ellen tüntető neoaktivistákat és a civilizációból kilépőket, militáns természetfanatikusokat, akiket a Greenpeace-ből kidobtak, mert ártottak a jó hírüknek, indiánokat, akiket a törzsükben sem látnak szívesen, és bűnözőket. Ezeket a gazfickókat nem érdeklik a bálnák, csak az, hogy balhézhassanak, csak hogy Greywolf ebből nem fog fel semmit, és tényleg azt hiszi, hogy a Seaguards egy természetvédelmi szervezet. Pénzeli ezeket a semmirekellőket. Képzeld el: fát vág, és turistákat vezetget medve lesre pénzért, és olyan romos viskóban lakik, hogy egy kutya sem bírná ott sokáig. Mindez Greywolf, nem is tudom elhinni! Miért engedi meg magának, hogy mindenki rajta szórakozzon? Miért lesz valakiből, mint Jackből, tragikus figura, he? Ilyen óriás seggfej! Meg tudnád nekem mondani?

Anawak megállt levegőt venni.

Magasan felette egy madár vijjogott.

Delaware megkent egy szelet kenyeret vajjal, lekvárt csorgatott rá és a szájába tolta.

– Jól van – mondta aztán. – Látom, még mindig kedveled.

Az Ucluelet név a nootka nyelvből származik, és annyit jelent, hogy „biztos kikötő”. Mint Tofino, Ucluelet is egy védelmező, természetes öbölben fekszik, és a festői kis halászfalu szépen mázolt házaival, kedves kocsmáival és éttermeivel az évek során a bálnafigyelők egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé vált.

Greywolf lakhelye nem tartozott a látványosságok közé. Ha befordultunk egy gyökerektől átszőtt kis csapásra, amely elég széles egy autónak, de gyilkos hepehupák tarkítják, néhány száz méter után az ősrégi fák között egy tisztásra értünk. A ház – egy omladozó, visszatetsző viskó, hozzáépített istállóval – a tisztás közepén állt. A főútról nem volt látható, és ismerni kellett a csapást.

A viskó minden volt, csak kényelmes nem, és ezt senki más nem tudta jobban, mint egyetlen lakója. Amint az idő engedte, és Greywolfnál a rossz idő valahol a tornádó és az apokalipszis között helyezkedett el, kint tartózkodott, és az erdőt járta, turistákat vezetett a feketemedvékhez, és mindenféle alkalmi munkát vállalt. Annak az esélye, hogy otthon legyen, a nullával volt egyenlő, még éjszaka is. Vagy a szabad ég alatt aludt, vagy kalandvágyó női turisták szállodaszobájában, akik azt képzelték, hogy sikerült felhurcolniuk magukkal egy nemes vadembert.

Kora délelőtt volt, amikor Anawak Uclueletbe érkezett. Az volt a terve, hogy Nanaimóba megy, és onnan komppal át Vancouverbe. Különböző okokból lemondott a helikopterrel való közlekedésről. Shoemaker felajánlotta neki, hogy elviszi magával, mert úgyis akar találkozni Davie-vel, és így kiváló alkalom nyílt Uclueletben egy köztes pihenőt tartani. Davie mostanában hangosan gondolkodott átfogó kalandtúrákról: ha nem tudsz az embereknek két rendes órát a tengeren biztosítani, akkor biztosíts nekik egy hetet a vidéken. Anawak köszönte, de nem kívánt részt venni ebben a beszélgetésben, amelyben Davie és Shoemaker a vállalkozás új irányvonalát kívánta meghatározni. Érezte, hogy ideje a Vancouver-szigeten lassan lejár, bárhogy is alakuljanak a dolgok. Mi tartotta itt valójában? Mi maradt, most, hogy a bálnafigyelés véget ért? Bénultság, mely a sziget iránti szeretetnek álcázta magát, és amelynek sajgó térde kellemetlen mementót állított.

Értelmetlenség.

Életéből sok évet azzal töltött, hogy elterelje saját magáról a figyelmet. Igaz, hogy ez együtt járt egy doktori titulussal és az elismertséggel, mégis úgy érezte, hogy elvesztegette az idejét. Csakhogy nem az igazi életet élni, az egy dolog, a halál szemébe nézni, az meg egy másik. Pedig az elmúlt hetekben kétszer is meghalhatott volna. A repülőbaleset után minden megváltozott. Anawak legbensőbb valójában érezte magát fenyegetve. Régen elfeledettnek hitt időkből egy üldöző újra megérezte a félelem szagát, és a nyomába eredt. Egy jéghideg szellem, aki felajánlja az utolsó esélyt, hogy tedd rendbe az életedet, mert az a magányt és a nyomort tartogatja számodra, ha elbuknál. Az üzenet több volt, mint egyértelmű:

„Törd át a kört.” A régi jó pszichológusi mondás.

Anawak útja a gyökerekkel átszőtt csapáson vezetett felfelé, mintha véletlenül járna arra, minden sietség nélkül. Végigment a főúton, és az utolsó másodpercben fordult be, mintha hirtelen támadt volna az ötlet. Pillanatnyilag a tisztáson állt, a csúnya viskó előtt, és azt kérdezte magától, hogy mi az ördögöt keres itt. Felment néhány lépcsőfokon a kopott verandára, és bekopogott.

Greywolf nem volt otthon.

Néhányszor körbejárta a házikót. Meghatározhatatlan csalódottság támadt benne. Természetesen számított rá, hogy nem fogja itt találni, és azon gondolkodott, hogy egyszerűen elmegy. Talán így a jó. Legalább megkockáztatta, ha nem is járt sikerrel.

De nem ment el. Egy fogfájós ember képe villant fel benne, aki csenget a fogorvosnál, de aztán elszalad, ahogy nem nyitnak azonnal ajtót.

Visszalépdelt a bejárathoz. Kinyújtotta a kezét, és lenyomta a kilincset. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Nem volt szokatlan dolog a környéken, hogy az ajtót nem zárták be. Egy hideg emlék futott át rajta.

Máshol is élnek így, azaz éltek így. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd óvatosan belépett.

Egy örökkévalóság óta nem járt itt. Annál jobban meglepte, amit látott. Emlékeiben Greywolf átláthatatlan káoszban lakott. Helyette egy szerény, de kellemes szobát pillantott meg, a falon indiánmaszkok és szőnyegek lógtak. Egy alacsony faasztal körül festett fonottszékek álltak, indiántakarókkal letakarva egy fotel. Két polc telepakolva hétköznapi használati tárgyakkal, de volt facsörgő is, amilyet a nootkák a ceremóniákon és rituális énekeikhez használnak. Televíziót nem fedezett fel. Két főzőlap arról árulkodott, hogy a helyiség egyszerre konyaként is működött. A szűk folyosó, Anawak emlékei szerint, egy kis szobába vezetett, amelyben Greywolf aludt.

Már-már eldöntötte, hogy oda is benéz, még mindig azon töprengve, hogy mit keres itt egyáltalán. Ez a kunyhó egy időgörbébe taszította. Messzebb vezette vissza a múltba, mint azt szerette volna. Pillantása megállt egy nagyobb maszkon. Úgy tűnt, hogy az egész szobát befogja tekintetével.

A maszk őt nézte.

Közelebb lépett hozzá. Sok indiánmaszk, amely arcot ábrázolt, a jellemző vonásokat felnagyította vagy eltorzította; óriási szemek, túlméretezett szemöldök, csőrszerű karvalyorr. Ez itt egy emberi arc hű mása volt. Egy fiatalember nyugodt arca, egyenes orral, ívelt ajkakkal és sima, magas homlokkal. Eltekintve attól, hogy a pupillák helyét kivágták, hogy a viselője keresztülláthasson rajta, a fehérre festett szemgolyók meglepően élethűnek hatottak. Nyugodt és komoly tekintet volt, félig révületben.

Anawak mozdulatlanul állt a maszk előtt. Rengeteg indiánmaszkot ismert. A törzsek cédrusfából, kéregből vagy bőrből készítették őket. Megvásárolhatóak voltak, hiszen a turisták számára emléktárgynak számítottak. De ilyen maszkot nem lehetett találni a turistaboltokban.

– A pacheedahtoktól származik.

Anawak hátraperdült. Greywolf közvetlenül a háta mögött állt.

– Egy önjelölt indiánhoz képest jól csinálod a becserkészést.

– Köszönöm. – Greywolf szélesen vigyorgott. Nem tűnt bosszúsnak a hívatlan látogatás miatt. – Nem tudom viszonozni az elismerést. Vérbeli indiánhoz képest viszont te még kezdő se vagy. Valószínűleg meg is ölhettelek volna, és még csak észre sem veszed.

– Mióta állsz mögöttem?

– Most léptem be. Nem játszadozom, ezt tudnod kellene. – Greywolf hátralépett egy lépést, és méregetni kezdte Leont, mintha csak most tűnne fel neki, hogy meg sem hívta. – Ha már ilyen szépen összefutottunk, elmondanád, hogy mit keresel itt?

Jó kérdés, gondolta Anawak. Hirtelen visszafordult a maszkhoz, mintha az befejezhetné a beszélgetést helyette.

– A pacheedahtoktól, azt mondod?

– Már megint nem ismered ki magad, igaz? – Greywolf sóhajtott és feddően csóválta a fejét. Fény hullámzott át hosszú haján. – A pacheedaht...

– Tudom, hogy kik a pacheedahtok – vágta közbe bosszúsan Anawak. A kis nootka-törzs területe Vancouver-sziget déli részén húzódott. Victoria fölött. – Engem a maszk érdekel. Réginek tűnik, nem olyan, mint a hamisítványok a boltokban.

– Ez egy másolat. – Greywolf mellélépett. A zsíros bőröltözék helyett most farmert és kockás inget viselt, amelyen a mintát már csak sejteni lehetett. Ujjaival végigsimított a cédrusarcon. – Egy ős maszkja. Az eredetit a Queesto család őrzi a HuupuKanumban. Elmagyarázzam, hogy mi a HuupuKanum?

– Ne. – Anawak ismerte a kifejezést, de igazából nem tudta volna pontosan megmondani az értelmét. Valami rituális dolog lehetett. – Ajándék?

– Saját magam készítettem – mondta Greeywolf. Elfordult, és az ülőalkalmatosságokhoz ment. – Akarsz valamit inni?

Anawak még mindig a maszkot bámulta.

– Te magad...

– Egy csomó mindent faragtam az utóbbi időben. Az új szenvedélyem. A Queestóknak nem volt ellene kifogásuk, hogy lemásoljam. – Most kérsz valamit inni, vagy nem?

Anawak megfordult.

– Nem.

– Hm. Mi szél hozott ide?

– Köszönetet akartam mondani.

Greywolfnak felszaladt a szemöldöke. Leereszkedett a fotel karfájára, olyan volt, mint egy ugrásra kész állat.

– Miért?

– Az életemet köszönhetem neked.

– Ja, az! Már azt hittem, fel sem tűnt neked. – Greywolf vállat vont. – Szívesen, máskor is. Van még valami?

Anawak bátortalanul álldogált a szobában. Ettől húzódozott már hetek óta, és most elmúlt. Köszönöm, kérem. Alapjában el is mehetett.

Megtette a kötelességét.

– Milyen italod van? – kérdezte ehelyett.

– Hideg sör és kóla. A hűtőszekrény a múlt héten feladta a szolgálatot. Nem volt egyszerű megjavítani, de most már működik.

– Jó, akkor kólát.

Hirtelen feltűnt Anawaknak, hogy az óriás elég bizonytalannak hat.

Greywolf úgy nézett rá, mintha nem tudná, hogy most mi következik. A kis hűtőszekrényre mutatott a hevenyészett főzőfülke mellett.

– Szolgáld ki magad. Nekem egy sört!

Anawak bólintott. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett két dobozt. Kicsit feszélyezetten leült Greywolffal szemben egy fonott székbe, és ittak. Egy ideig egyikük sem szólt.

– És amúgy, mi újság, Leon?

– Én... – Anawak ide-oda forgatta a dobozt, majd az asztalra tette.

– Hallgass ide, Jack! Komolyan beszélek, már sokkal előbb el kellett volna jönnöm. Kihúztál a vízből, és... hát, te is tudod, hogy mi a véleményem az akcióidról és az indiánosdidról. Nem tagadom, hogy iszonyú dühös voltam rád. De ez egy másik tészta. Nélküled néhány ember már nem élne. Ez sokkal fontosabb, és... eljöttem hozzád, hogy ezt elmondjam. Tofino hősének neveznek, és azt hiszem, valamennyire az is vagy.

– Komolyan mondod?

– Igen.

Ismét hosszas szünet következett.

– Amit indiánosdinak nevezel, Leon, valami olyasmi, amiben hiszek. Elmagyarázzam neked?

Más körülmények között Anawak idegesen elviharzott volna, Greywolf pedig valami sértőt kiáltott volna utána. Nem, nem is egészen így. Anawak elviharzott volna, de elsőnek ő mondott volna valami sértőt.

– Hát jó! – sóhajtott egyet. – Magyarázd meg.

Greywolf hosszasan méregette.

– Van egy nép, ahová tartozom. Magamnak választottam.

– Milyen jó. Te választottál magadnak egyet.

– Igen.

– És? Ők is kiválasztottak maguknak?

– Nem tudom.

– Úgy közlekedsz, mintha a néped kirakatfigurája lennél, ha szabad megemlítenem. Mint egy figura, egy rossz vadnyugati filmből. Mit szól hozzá a néped? Gondolod, hogy szívességet teszel nekik ezzel?

– Nem az én feladatom, hogy szívességet tegyek bárkinek is.

– De igen. Ha egy néphez akarsz tartozni, akkor felelősséggel tartozol irántuk. Ez egyszerűen így működik.

– Elfogadnak. Többet nem is várok el.

– Nevetnek rajtad, Jack! – Anawak előrehajolt. – Nem vagy képes ezt felfogni? Egy rakás emberi csődtömeget gyűjtöttél magad köré. Köztük talán van egy-két indián is, de olyanok, akiket a saját népük sem lát szívesen. Ember nem tud megérteni téged. Én sem. Nem vagy indián, esetleg csak negyedrészt. A maradék fehér benned pedig ráadásul ír. Miért nem érzed magad elkötelezettnek az írek felé? Legalább a neved stimmelne.

– Azért, mert egyszerűen nem akarom – mondta Greywolf nyugodtan.

– Egyetlen indián sem futkos ilyen névvel, mint te.

– De igen, én.

Nehéz eset, gondolta Anawak. Eljöttél, hogy köszönetet mondj, megtetted, minden más már fölösleges. Mit üldögélsz itt? Menned kellene.

De nem ment el.

– Oké, egyvalamit magyarázz meg, kérlek: ha annyira fontos neked, hogy a választott néped elfogadjon, akkor miért nem igyekszel legalább egyszer a változatosság kedvéért eredetinek tűnni?

– Úgy, mint te?

Anawak megrázkódott.

– Engem hagyjunk ki a játékból.

– Miért? – csattant fel Greywolf támadásra készen. – Nem látom be, hogy miért gyűjtsem be én a neked szánt pofonokat.

– Mert éppen én osztom őket!

Hirtelen ismét felforrt benne a düh, erősebben, mint valaha. De most nem volt kedve hazavinni magával, mint egyébként, hogy fekélyt okozzon. Túl késő volt már. Nincs visszaút. A saját tükörképébe kell majd belenéznie, és tudta, hogy ez mit jelent. Minden egyes győzelem, amit Greywolf fölött arat, egyben saját vereségéhez járul hozzá.

Greywolf résnyire szűkült szemekkel vizslatta.

– Nem azért jöttél, hogy köszönetet mondj, Leon.

– De, igen.

– Azt hiszed? De tényleg azt hiszed? Valami másért vagy itt. – Gunyorosan elhúzta a szája szélét, és összefonta karjait. – Na, ki vele! Mi az a fontos dolog, amit mondani akarsz nekem.

– Csak egyvalamit, Jack. Ezerszer is Greywolfnak hívathatod magad, akkor is csak az maradsz, aki vagy. Vannak szabályok, melyek szerint az indiánok a nevüket kapják, és egyik sem jellemző rád. Szép maszk lóg a falon, de nem eredeti. Egy hamisítvány, akárcsak a neved. És még valami, a bugyuta természetvédő szervezeted szintén hamisítvány. – Egyre csak bugyogott elő belőle az is, amit nem is akart kimondani. Nem ma. Nem azért jött, hogy Greywolfot szidja, de nem tudta már abbahagyni. – A te szinted a naplopók és gazemberek szintje, akik a te válladon helyezték magukat kényelembe. Nem veszed észre? Semmit sem fogsz elérni. Az elképzelésed a bálnák védelméről több mint gyermeteg. Választott nép: baromság. A választott néped sosem fog megértést tanúsítani a hülyeségeid iránt.

– Ha te mondod.

– Tudod jól, hogy a választott néped ismét vadászik a bálnákra. Ezt akarod megakadályozni. Tiszteletreméltó, de nyilván nem figyeltél a saját embereidre. Azok ellen fordulsz, akiket állítólag magad...

– Ugyan már, Leon! A makah-indiánok között nagyon sokan vannak egy véleményen velem.

– Lehet, de...

– Törzsfők, Leon! Nem minden indián találja úgy, hogy egy etnikai csoport kultúráját rituális gyilkosságokkal kell kifejeznie. Azt mondják, hogy a makah-indiánok ugyanúgy részei a 21. század társadalmának, mint Washington többi lakója.

– Ezt az érvet már ismerem – vágott vissza fitymálón. – Nem is tőled származik, vagy valamely törzsfőtől, hanem a Sea Shepherd Conservation Society, egy állatvédő társaság nyilatkozatából, méghozzá szó szerint. Még csak saját érveid sincsenek, Jack. Istenem, ezt nem hiszem el! Még az érveid is hamisak!

– Nem igaz, én...

– Egyébként meg – vágott közbe Anawak több mint nevetséges, hogy pont Davie-t veszed célba.

– Á! Közelebb jutottunk a dologhoz. Ezért vagy hát itt.

– Egykor te is egy voltál közülünk, Jack. Nem tanultál semmit? A bálnafigyelés nyitotta fel az emberek szemét arra, hogy élve többet érnek, mint holtan. A világ figyelmét egy problémára irányította, amely mostani méreteiben másként elképzelhetetlen lenne. A bálnafigyelés maga a természetvédelem! Közel tízmillió ember utazik ide, hogy megtapasztalja, milyen nagyszerű teremtmények. Japánban és Norvégiában is nő az ellenállás a bálnavadászattal szemben, mert az embereknek felkínáljuk ezt a lehetőséget. Érted? Veszed az adást? Tízmillió ember, akik a bálnákat csak a tévében láthatják! Ha egyáltalán látják! A tudományos munkánk, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a bálnákat saját életterükben védelmezzük, a bálnafigyelés nélkül elképzelhetetlen lenne.

– Uff!

– Miért mi? Miért harcolsz pont ellenünk? Mert valaha kirúgtak?

– Nem rúgtak ki. Magam mentem el!

– Kirúgtak! – ordította Anawak. – Kitették a szűröd, repültél, hogy a lábad sem érte a földet. Hülyeséget csináltál, és Davie kidobott az utcára. A szaros kis önérzeted nem bírja ezt elviselni, ugyanúgy, ahogy Jack O'Bannon sem tudja elviselni, ha levágják a haját, és levetetik vele a bőrcuccot, és elveszik a nevét. Az egész ideológiád félreértéseken és hamisítványokon alapul, Jack. Rajtad minden hamisítvány. Egy nulla vagy, egy senki. Csak a szart kevered! Ártasz a természetvédelemnek, a nootkáknak, nem vagy otthon sehol, nem vagy sem ír, sem indián. Ez a te átkozott problémád, és kétségbe ejt, hogy ezen kell vitatkoznunk, mintha nem lenne nagyobb gondunk!

– Leon... – mondta Greywolf összeszorított ajkakkal.

– Kétségbe ejt, hogy így kell téged látnom.

Greywolf felállt.

– Leon, fogd be a szád! Elég volt!

– Messze nem elég még. Az ördögbe is, annyi értelmes dolgot tehetnél, te egy hegynyi izom vagy, hülye sem vagy teljesen, akkor mi...

– Leon, fogd be végre a szád! Greywolf megkerülte az asztalt, és felé tartott, óriási léptekkel és ökölbe szorított kézzel. Anawak felnézett rá. Magában azt kérdezte, hogy már az első ütéstől átlépi-e vajon álomország kapuját. Greywolf akkor régen eltörte a turista állkapcsát. A nagy szája miatt most bizonyára neki is néhány foggal kell fizetnie.

De Greywolf nem ütött. Helyette rátámasztotta mindkét kezét a székre, és Anawak fölé hajolt.

– Azt akarod tudni, hogy miért választottam ezt az életet? Tényleg akarod tudni?

Anawak mereven bámulta.

– Csak rajta.

– Nem, nem akarod igazán, te kis öntörvényű seggfej!

– Dehogynem, csak nincs mit mondanod.

– Te... – Greywolf a fogait csikorgatta. – Te átkozott kis seggfej! – Igen, többek között ír is vagyok, de sohasem voltam Írországban. Édesanyám félig squamish indián. Sem a fehérek, sem a saját törzsében nem fogadták el, tehát hozzáment egy bevándorlóhoz, akit szintén nem fogadtak be sehol sem.

– Mindjárt elérzékenyülök. Ezt már mesélted, most mesélj valami újat!

– Nem. Az igazságot fogom neked elmesélni, és te meg fogod hallgatni. Igazad van, attól nem leszek indián, hogy úgy teszek, mintha az volnék. De ír sem leszek, akkor sem, ha most elkezdenék literszámra Guinnesst irini, és rendes fehér-amerikai sem lenne belőlem, csak mert a családomban ilyen is akad. Nem vagyok eredeti. Nem tartozom sehová sem igazán, és tudod, hogy miért? Egyszerűen mert nem tudok változtatni rajta!

Szemei villámokat szórtak.

– Neked csak a seggedet kellene felemelned, és változtathatnál a dolgaidon. Neked csak jóra kellene fordítanod a történetedet. Nekem sohasem volt lehetőségem arra, hogy jóra fordítsam a történetemet.

– Marhaság!

– Ó, hát persze. Viselkedhettem volna, vagy tanulhattam volna. Nyitott társadalomban élünk. Senki sem kérdezi, hogy honnan vagy, ha sikereid vannak, de nekem nem voltak. Vannak olyan etnikai keverékek, akik a legjobbat kapták a világból. Ők mindenhol otthon vannak. A szüleim egyszerű, elbizonytalanodott emberek voltak. Nem közvetítettek nekem olyan dolgokat, mint a hovatartozás vagy az öntudat. Gyökértelennek és félreértettnek érezték magukat, és a legrosszabbat kaptam a különböző világoktól! Minden félresikerült, és az egyetlen dolog, ami sikerülhetett volna, az sem jött össze!

– Ja, igen. A tengerészgyalogság. A delfinjeid.

Greywolf rosszkedvűen bólintott.

– A haditengerészet jó volt. Én voltam a legjobb idomár, aki valaha is létezett, és ott nem tettek fel hülye kérdéseket. De alig kerültem ki onnan, ismét elkezdődött. Anyám az indián szokásaival az őrületbe kergette apámat, ő pedig anyámat a folytonos honvágyával. Mindketten igyekeztek felülkerekedni a másikon. Azt hiszem, nem is akartak büszkék lenni arra, hogy egyáltalán származnak valahonnan. Csak annyit szerettek volna, hogy azt mondhassák, bazmeg!, nem vagyok fattyú! Ez az én hazám, itt vagyok otthon!

– Ezek az ő gondjaik. Nem kellett volna a magadévá tenni.

– Á, tényleg?

– Jack! Úgy állsz itt előttem, mint egy szekrény, és azt állítod, hogy a szüleid konfliktusai annyira traumatizáltak, hogy azóta sem sikerül semmi. – Anawak dühösen fújtatott. – Mi a különbség, ha indián vagy, félvér, vagy valami egészen más? Senki sem felelős érted rajtad kívül, sem a szüleid, sem más.

Greywolf meglepődve elhallgatott, majd elégedettség tükröződött a szemében, és Anawak tudta, hogy ismét veszített. Így kellett történnie. – Kiről beszélünk voltaképpen? – kérdezte Greywolf gonosz mosollyal.

Anawak hallgatott, és elfordította a fejét.

Greywolf lassan felemelkedett. A mosoly eltűnt az arcáról. Egyszerre elhasználtnak és fáradtnak tűnt. Odament a maszkhoz, és megállt előtte.

– Oké, talán idióta vagyok – mondta halkan.

– Ne edd magad rajta! – Anawak kezével végigszántott az arcán. – Mindketten idióták vagyunk.

– Te vagy a nagyobb idióta közülünk. Ez a maszk itt Jones törzsfő HuupuKanumjából származik. Fogalmad sincs, hogy ez mit jelent, igaz? Megmondom neked. A HuupuKanum egy doboz. Maszkokat, fejdíszeket és kegyeleti tárgyakat tartanak benne. De ez még nem minden. A HuupuKanumban tartják a törzsfők a hawiih és a chachaabat öröklött jogait. A HuupuKanum dokumentálja a területüket, történelmi hovatartozásukat, az öröklött jogokat. Arról tanúskodik, hogy ki vagy és honnan jöttél. – Greywolf megfordult. – Olyan, mint én, sohasem birtokolhat egy HuupuKanumot. De te igen. Büszke lehetnél. De megtagadsz mindent, ami vagy, és ahonnan származol. Nekem felelősséggel kellene viseltetnem azok iránt, akiket én választottam. Te egy néphez tartozol, mégis elhagytad őket. Azzal vádolsz, hogy nem vagyok eredeti. Nem tudtam soha eredeti lenni, de legalább megpróbálok kiharcolni valamit magamnak. Te pedig eredeti vagy, mégsem akarsz az lenni, ami vagy, és nem vagy az, ami szeretnél lenni. Azt mondod, hogy úgy nézek ki, mintha egy rossz vadnyugati filmből szalasztottak volna, de ez legalább a vállalása egyfajta életmódnak. Te már attól is összerándulsz, ha megkérdezik tőled, hogy makah vagy-e.

– Honnan tudod?... Delaware, hát persze.

– Csak ne tégy szemrehányásokat – mondta Greywolf. – Téged úgysem mer még egyszer megkérdezni.

– Mit meséltél neki?

– Semmit, te beszari alak. Te akarsz nekem a felelősségről beszélni? Idejössz, és feltálalod nekem ezt a szarságot, hogy nem a szülők a felelősek érted, hanem te magad? Leon, lehet, hogy nevetséges az életem, de te... te már halott vagy.

Anawak csak ült, és hagyta, hogy az utolsó szavak elcsendesedjenek a fejében.

– Igen – mondta lassan. – Igazad van.

– Igazam van?

Anawak felállt.

– Igen. Még egyszer köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Igazad van.

– Hé, várjál csak! – Greywolfnak idegesen rángatózott a szeme. – Mi... mi a szándékod most?

– Megyek.

– Tényleg? Hm. Te, Leon, én... hogy már halott vagy, azt nem úgy... a fenébe, nem akartalak megsérteni, én... az ördögbe is, ne álldogálj már, ülj vissza!

– Minek?

– A... kólád! Még nem ittad meg.

Anawak megadóan vállat vont, leült, és ivott a dobozból. Greywolf figyelte, majd visszaült a fotelbe.

– Mi az az ügy a kisgyerekkel? – kérdezte Anawak. – Úgy tűnik, hogy a szívébe zárt.

– Amelyiket a hajóról lehoztuk?

– Igen.

– Mi lenne? Törődtem vele, ennyi.

– Csak úgy?

– Persze.

Anawak mosolygott.

– Inkább az volt a benyomásom, hogy mindenáron az újságba akarsz kerülni.

Greywolf egy pillanatra mérgesnek tűnt, de aztán visszavigyorgott.

– Hát még jó, hogy be akartam kerülni az újságba. Nagyon jó érzés az újságban szerepelni. Az egyik nem zárja ki a másikat.

– Tofino hőse.

– Na és? Klassz dolog Tofino hősének lenni! Vadidegenek veregették meg a vállamat. Nem mindenki lesz híres úgy, hogy sikeres teszteket hajt végre tengeri emlősökkel. Azt kell megragadni, ami van.

Anawak az utolsót hörpölte a dobozból.

– És, most hogy megy a sora a te... ehm, szervezetednek?

– A Seaguards?

– Pontosan.

– Vége a dalnak. Mivel a fele meghalt a bálnatámadásban, a másik fele szétszóródott. – Greywolf homloka ráncokba futott össze. Úgy tűnt, mintha befelé hallgatózna, aztán a pillantása ismét Anawakra esett. – Tudod, Leon, mi a korunk problémája? Az emberek kezdenek elértéktelenedni. Mindenki helyettesíthető. Nincsenek már ideáljaink, és enélkül nincs, ami felemelhetne bennünket. Mindenki kétségbeesetten keresi a bizonyítékot arra, hogy nélküle a világ kissé más volna. Én tettem valamit ezért a kisfiúért. Lehet, hogy értelmes dolog volt. Lehet, hogy visszaadja nekem a saját jelentőségem.

Anawak lassan bólintott.

– Igen, bizonyára így van.

Vancouver, kikötő

Néhány órával a látogatása után a lemenő nap fényében végignézett a kikötőn.

Teljesen elhagyatott volt.

Mint minden nemzetközi kikötő, Vancouveré is egy hatalmas méretű, önálló mikrokozmoszt alkotott, amelyből nem hiányzott semmi, kivéve az átláthatóságot.

Valószerűtlen színekben magasodtak a háta mögött, a konténerkikötőben a hatalmas ládahegyek. Emelődaruk körvonala rajzolódott ki az ezüst-kék esti égbolton. Az óriási autószállító hajók úgy festettek, mint hatalmas cipődobozok, köztük a konténerszállítók, a szárazanyag-szállítók és az elegáns fehér hűtőhajók. Anawak jobbján a raktárépületek sora húzódott. Egy kicsivel távolabb csövek, fémlemezek és hidraulikus gépek tornyosultak. Innen kezdődtek a szárazdokkok, és még távolabb az úszódokkok. A szél festékszagot hozott magával.

Egyre közelebb került a céljához.

Autó nélkül itt teljesen elveszett volna az ember. Anawaknak egy csomó embert kellett megkérdeznie, és egy ideig rosszul tette fel a kérdéseit. Azt mondták meg neki, hogy hol vannak az úszódokkok, mert abból indult ki, hogy ott fogja megtalálni. A kikötőben mindenféle nagyságú dokk létezett, egészen a világ második legnagyobb úszódokkjáig, amely több mint 50 ezer tonnát bírt el. Meglepetésére a szárazdokkokhoz küldték, amikor is kényszerűen konkrétabb kérdéseket kellett feltennie. Ezeket a mesterséges kikötői medencéket zsilipekkel zárták el, mielőtt kiszivattyúzták belőlük a vizet. Többszöri kérdezősködés után végre a céljához ért. Az autót egy hivatali épület árnyékában parkolta le. Kivette degeszre tömött sporttáskáját, a vállára vette, és addig ment a drótkerítés mellett, amíg talált egy rést, ahol bebújhatott.

Előtte egy macskakövekkel burkolt tér volt, melyet barakkok vettek körül. Mögöttük egy hajó körvonalai rajzolódtak ki. A Barrier Queen volt. Egy legalább 250 méter hosszú medencében pihent. Mindkét oldalán daruk sorakoztak, és a terepet erős reflektorok világították meg. Közel és távol egy lélek sem járt.

Miközben éber figyelemmel átvágott a kivilágított téren, azt kérdezte magában, hogy nem volt-e elhamarkodott ez a lépés. A hajó már hetek óta a szárazdokkban állt. A kagylókat nyilván eltávolították, azzal a dologgal együtt, ami köztük rejtőzött. Az esetleges maradványok már bizonyára kiszáradtak. A különös anyagból nyilván semmi sem maradt.

Igazából ő sem tudta, hogy mit hozhat egy második átvizsgálás. Kétségbeesett kísérlet volt, kétes kimenetellel, de ha bármi hasznosat talál számára, akkor azt magával viszi. Ha nem, akkor tartozott az ördögnek egy úttal.

Az a dolog a hajó alján.

Kisméretű volt, mint egy rája vagy egy tintahal, és fényvillanásokat bocsátott ki magából. Sok tengerlakó bírt ezzel a képességgel. A lábasfejűek, a medúzák és a mélytengeri halak. Mégis bizonyos volt abban, hogy ugyanezzel a villanással találkozott az URA felvételein. Ha tényleg egy és ugyanazon élőlénytől származott, akkor igazán izgalmassá vállhat a helyzet. Mert az az anyag a bálnák fejében, a Barrier Queen alján és a lény a felvételen azonos eredetűnek tűntek.

Lehet, hogy csak annak a problémának a részei, amelyet látunk.

Fokozott figyelemmel tekintett körbe, és egy kicsit távolabb észrevett több terepjárót egy barakk előtt. Az épület ablakai világítottak. Megállt egy pillanatra. Katonai járművek voltak. Mi a fenét keres itt a hadsereg? Hirtelen feleszmélt, hogy a kivilágított tér kellős közepén áll, és azonnal fedezéket keresett. Csak a szárazdokk szélén állapodott meg ismét. Annyira foglalkoztatta a katonai járművek jelenléte, hogy fel sem fogta, mit lát, amikor a medencébe tekintett. Majd tágra nyíltak a szemei a látványtól. Elfeledte a járműveket, és mereven lefelé bámult.

A dokk tele volt vízzel.

A Barrier Queen egyáltalán nem feküdt szárazon. Ahol a testnek rönkökön kellett volna nyugodnia, lágyan víz hullámzott.

Anawak leguggolt, és a fekete vizet bámulta.

Miért engedték tele vízzel? Befejezték a kormány javítását? De akkor ugyanúgy kívül is állhatott volna a dokkon.

Gondolkodott.

És hirtelen rájött, hogy miért.

Izgalmában olyan gyorsan engedte le a táskát, hogy az nagy puffanással ért földet. Megrémülve tekintett körbe. Az ég szemmel láthatóan sötétült. A reflektorok hideg, zöldes-fehér fényben ragyogták be a dokkot. Léptek után hallgatózott, de a város zaján kívül, amelyet a szél sodort felé, nem hallott semmit. Most, hogy meglátta az elárasztott medencét, kétely támadt benn az akciót illetően. A dühítő titkolózás vezette ide, de ki volt ő, hogy mások döntését kétségbe vonja? Ez Rambónak való akció, nem neki, Erről persze nem gondolkodott el előbb.

Másrészről pedig, ha már itt volt, bele is vághatott, mi baja eshet Húsz perc múlva eltűnik, mintha itt sem lett volna. Talán valamivel okosabban.

Anawak kinyitotta a sporttáskát. Minden eshetőségre felkészült, tehát a merüléshez is volt felszerelése. Ha a Barrier Queen az úszódokkban lett volna, akkor a nyílt víz felől közelíti meg, de így egyszerűbb volt. Így volt csak igazán tökéletes!

Levetette a farmerét és a felsőruháit, majd magára öltötte a búvármaszkot, a békatalpakat, és fogott egy világító rudat. Búvárkése egészítette ki a felszerelését. Egy tárolótartályt szíjazott még magára. Légzőkészülékre nem volt szüksége. A táskát a pulóvere alá rejtette. Így felszerelkezve a legközelebbi létrához sietett. Még egyszer körülnézett a terepen. Senkit sem látott. Gyorsan és hangtalanul ereszkedett a vízbe.

Csontig ható hideg futott át rajta. Neopren védőöltözet nélkül igen csak igyekeznie kellett, de amúgy sem szándékozott sokáig lent maradni. Erős tempókkal merült, és közben bekapcsolta a világító rudat. A víz valamivel tisztább volt, mint az első merülésekor, mert tisztán kivehető volt az acél hajótest. A lámpa fénye a jármű alját erős, vörös fénnyel világította meg. Ujjaival a felületet tapogatta, majd lejjebb merült.

Néhány méter után a hajótest eltűnt a sűrű kagylótelep alatt.

Lenyűgözve tempózott tovább. A hajó alja változatlanul sűrűn be volt nőve kagylókkal. Miután fél távon járhatott a hajótest mentén, az a benyomása támadt, hogy a kagylók azóta még sűrűbben telepedtek meg rajta. Ez volt tehát a titok. Egyáltalán nem távolították el. Kutatásnak vetették alá az ismeretlen anyagot, és minden mást is, ami még közvetlenül a hajón hozzá tartozott. Azért volt a Barrier Queen a szárazdokkban, mert azt tökéletesen le tudták szigetelni a külvilágtól. Átalakították a hajót laboratóriummá, és hogy tovább élhessen rajta bármi, ami rajta van, elárasztották a medencét.

Egy pillanat alatt világossá vált számára, hogy miért voltak jelen a katonai terepjárók. Ha Nanaimót, mint civil intézetet kihagyták a dologból, akkor azért, mert a hadsereg magához ragadta a kutatás jogát. Minden a külvilág kizárásával történt.

Anawak habozott. Ismét kételyek gyötörték, hogy helyesen cselekedik-e. Még volt ideje, hogy észrevétlenül eltűnjön. De gyorsan elvette a gondolatot. Csak rövid időre volt szüksége. Kivette a kését, és nekilátott a kagylókat levágni a hajó aljáról. Figyelmesen végezte a munkáját, nehogy megsértse az élőlények héját. Késével lefeszegette állatokat, és egymás után tette őket a gyűjtőtartályba. Nagyon jó.

Riviera a nyakába fog ugrani ezért.

De a lélegzetvétel szükségessége egyre kényszerítőbbé vált benne.

Awanak eltette a kését, és felmerült, hogy levegőt vegyen. A levegő hidegen hasított a tüdejébe. Feje felett a meredek hajóoldal magasodott. most olyan helyet fog keresni, amely a leginkább hasonlít az ismeretlen organizmus búvóhelyéhez. Talán még mindig rejtőzködött ott hasonló lény. De most minden meglepetésre felkészült.

Éppen le akart merülni, amikor léptek zaját hallotta meg. Megfordult a vízben, és a dokk peremét figyelte. Két alak haladt át lassú léptekkel a reflektorpóznák között.

A vizet pásztázták.

Hangtalanul a felszín alá merült. Bizonyára az őrszolgálat. Vagy két éjjeli műszakot végző munkás. Bizonyára több embernek is volt oka, hogy ebben az időpontban arrafelé járjon. Erre majd figyelnie kell, mikor el akarja hagyni a medencét. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy megláthatják a lámpája fényét.

Gyorsan lekapcsolta. Sötétség vette körül.

Milyen ostoba volt. Melyik irányban haladtak el? A hajó fara felé mentek. Akkor a hajó orra felé fog úszni, hogy befejezze a küldetését. Egyenletes tempókkal indult neki. Egy idő után ismét a felszínre bukkant, hogy levegőt vegyen. Végigpásztázta a medence oldalát, de semmit sem fedezett fel.

A horgony magasságában ismét alámerült. Ujjaival óvatosan végigtapogatta a hajó oldalát. A kagylók itt is bizarr formációt öltöttek. Egy rés, vagy mélyedés után kutatott, de nem talált ehhez hasonlót. A legjobb lesz, ha a tartályt megtölti kagylóval, és eltűnik mihamarabb. Kapkodásában már nem vágta le az állatokat olyan körültekintően. A kezei remegtek. Az egész akció dilettáns terv volt, ez egyre világosabbá vált számára. Nagyon fázott, és az ujjaiban semmi érzés nem maradt.

Az ujjai...

Hirtelen feltűnt neki, hogy látja az ujjai hegyét. Végignézett magán. A karja és a lába szintén világított. Nem, a víz kezdett el fényleni, szabályosan fluoreszkált a sötétben.

Uramisten, gondolta Anawak.

A következő pillanatban erős fény vakította el. Ösztönösen felemelte a kezét és leárnyékolta a szemeit. Fényvillanások. A felhő. Mi történik vele? Mire vállalkozott?

De nem fényvillanások voltak. A vakító fény megmaradt. Anawak felismerte, hogy egy víz alatti reflektor világította meg őt. További reflektorok villantak a dokk fala mentén. A Barrier Queent vakító fényesség vette körül. Tisztán kivehetővé váltak a kagylók.

Egy pillanatra nem tudta, mit tegyen, de csak egy út volt. Igyekeznie kellett elérni a hajó orrát, ott, ahol a létra volt. A szíve hevesen vert, amint sietett a reflektorok fényköréből kikerülni. Füleiben zúgott a víz. A levegő egyre fogyatkozott, de nem akart felmerülni, amíg a létrához nem ért.

Cikcakkban közelítette meg a kapaszkodót.

Kezei megmarkolták a fokot, és felhúzódzkodott. Fentről léptek zaja hallatszott. Kapkodva megvált a maszktól és a békatalptól, a lámpáját az övére akasztotta, és óvatosan a perem fölé kémlelt.

A puskák csövei mind rá irányultak.

A barakkban adtak Anawaknak egy takarót. Igyekezett megértetni a katonákkal, hogy tagja a tudományos csapatnak, de rá se hederítettek. A feladatuk csupán az volt, hogy őt elkapják. Miután nem tett menekülési kísérletet és nem állt ellen, betuszkolták a barakkba, ahol különböző kérdésekkel bombázták. Anawak belátta, hogy felesleges őket holmi mesékkel traktálni, hiszen úgysem engedik szabadon. Tehát röviden elmesélte, hogy ki ő, és miért van itt. Röviden az igazságot.

A tiszt figyelmesen hallgatta.

– Azonosítani tudja magát? – kérdezte a tiszt.

Anawak nemlegesen megrázta a fejét.

– A papírjaim kint vannak egy táskában. Behozhatnám őket.

– Csak mondja meg, hol az a táska.

Elmagyarázta a katonáknak, hogy hol hagyta a táskáját.

Öt perccel később a tiszt az iratait tartotta a kezében, és figyelmesen tanulmányozta őket.

– Ha a dokumentumok nem hamisak, akkor önt Leon Anawaknak hívják, és Vancouverben lakik...

– Pontosan erről beszéltem egész idő alatt.

– Sok mindent mesélnek. Akar egy kávét? Eléggé átfagyhatott.

– Át vagyok fagyva, igen. A tiszt felállt, odalépett az automatához, és megnyomott egy gombot.

Egy műanyagpohár esett ki alul, és megtelt a gőzölgő folyadékkal. Kis kortyokban ivott, és érezte, hogy kezd visszatérni az élet merev izmaiba.

– Nem tudom, hogy mit gondoljak a meséjéről – mondta a tiszt, miközben lassan fel-alá sétált. – Ha a válságstáb tagja, akkor miért nem adott be hivatalos kérelmet?

– Ezt az elöljárójától kérdezze meg. Már hetek óta próbálkozom felvenni a kapcsolatot Inglewooddal.

A tisztnek ráncokba futott a homloka. – Ön a stáb független tagja?

– Igen.

– Értem. Anawak körbepillantott. Feltételezte, hogy a műanyagszékekkel teli terem a katonák pihenőhelye lehet, mely a dokkmunkásoknak volt fenntartva eredetileg. Most minden bizonnyal ideiglenes parancsnokságként szolgált.

Az egész helyzetet tévesen értékelte.

– És, most? – kérdezte.

– Most? – A tiszt leült vele szemben, és összekulcsolta a kezét. – Egyelőre azt kell kérnem öntől, hogy maradjon még. Az eset messze nem olyan egyszerű. Katonailag lezárt terepen tartózkodott.

– Sehol sem láttam táblát, ha szabad megjegyeznem.

– Olyan tábla sincs, amely engedélyezné a behatolást, Dr. Anawak. Anawak bólintott. Nem panaszkodott. Őrült ötlet volt tőle, hogy idejöjjön. De talán nem is annyira. Legalább most már tudta, hogy a hadsereg tanulmányozza az élőlényeket, és életben tartja őket. A kagylók sohasem jutnak el Oliviérához addig, amíg a felelősök továbbra is falaznak.

A tiszt levette a rádióját az övéről, és rövid beszélgetést folytatott rajta.

– Szerencséje van – mondta végül. – Valaki jönni fog, hogy elbeszélgessen önnel.

– Miért nem írják fel az adataimat, és hagynak menni az utamra?

– Nem olyan egyszerű az ügy, mint már mondottam.

– Semi szabálysértőt nem követtem el – mondta Anawak. – Nem hangzott túl meggyőzően, még saját magának sem.

A tiszt csak mosolygott.

– Még a válságstáb tagjaira is érvényes a magántulajdon védelme. A tiszt kiment. Anawak a többi katonával a barakkban maradt. Nem beszélgettek vele, de szemmel tartották őt. Kis idő után elöntötte a meleg a kávétól és attól a tudattól, hogy nem sikerült neki az akció. Úgy viselkedett, mint egy utolsó idióta. Az egyetlen elégtétel az volt számára, hogy információhoz jut, bárki legyen is az, aki „elbeszélget” majd vele.

Fél óra telt el várakozással, mire egy helikoptert hallott közeledni. Megfordult és kinézett a kikötőre nyíló ablakon. Fény áradt a barakk belsejébe. Egy erős fényszóró lebegett közel a víz felszínéhez. Rövid ideig fülsiketítő volt a rotorok zaja, de amint az épület fölött elzúgott a gép és lejjebb ereszkedett, a hangok lassacskán elcsendesedtek. Leszállt.

Anawak sóhajtott. Most mindent el kell mesélnie még egyszer, hogy ki ő, és mit keres itt.

A macskaköveken léptek zaja közeledett. Beszédfoszlányokat hallott. Két katona lépett be a tiszt kíséretében.

– Látogatója érkezett, Dr. Anawak. – A tiszt oldalra lépett. Egy másik személy tűnt fel a kivilágított ajtókeretben. Anawak azonnal felismerte. Egy rövid időre megállt, mintha fel akarná mérni a terepet, majd közelebb lépett Leonhoz. Vizenyős kék szemekbe pillantott. Két tengerkék szem egy ázsiai vágású arcon. – Jó estét – mondta halkan egy modoros hang.

Judith Li tábornok volt.

Május 3.

Thorvaldson, norvég kontinentális perem

Clifford Stone a skóciai Aberdeenben született, másodikként egy háromgyermekes családban. Élete első évétől kezdve hátrányban volt. Kicsi volt, törékeny és csúnyácska. A családja mindig némi távolságot tartott tőle, mintha csak baleset következménye volna, egy kellemetlen kitérő, mely nem is vehető észre, ha nem vesznek tudomást róla. Cliffordra nem osztottak felelősséget, mint az elsőszülöttre, és nem kényeztették el, mint a húgát. De azt sem mondhatjuk, hogy rosszul bántak vele. Alapjában véve semmiben nem szenvedett hiányt.

A melegség és a figyelem kivételével.

Sohasem élte át azt az érzést, hogy valamiben jobb lenne másoknál.

Nem talált barátokat gyermekként, és barátnőt sem, amikor már nagyobb lett, ráadásul tizennyolc évesen kihullott a haja. Még az a körülmény sem érdekelt senkit, hogy kitűnő bizonyítvánnyal érettségizett. A vezetőtanára némi megdöbbenéssel adta át a bizonyítványát, mintha akkor látta volna először a szürke kis fiúcskát, a követelő fekete szemeivel. Nagyon jó bizonyítvány volt, hát barátságosan mosolygott Stone-ra, de már a következő pillanatban elfeledte a vékony arcot.

Stone mérnöknek tanult, és nagyon tehetségesnek bizonyult. Végre – egyik pillanatról a másikra – kijutott neki a megbecsülés, amire mindig is vágyott. De csak a szakmai élet keretein belül. Stone, a magánszemély egyre sápadtabb lett; nem is annyira azért, mert senki sem akart hozzátársulni, hanem azért, mert nem engedélyezett magának semmilyen magánéletet. A magánélet gondolatától is rettegett. Miközben Clifford Stone, a mérnök éles eszével karriert csinált a Statoilnál, addig a kiégett kisembert elkezdte lenézni, mert este magányosan ment haza a munkából és félt, aztán egy napon minden privát dolog lehetőségét megvonta magától.

A konszern lett az élete, a családja, a beteljesülése, mert ő, Stone tapasztalt valami olyat, amit otthon sohasem. A tudat, hogy jobb valakinél, hogy elöl van, mámorító érzéssel töltötte el, és egyben folyamatos önostorozást és gyötrő gondolatokat ébresztett benne. Idővel a feltűnés vágya annyira eluralkodott rajta, hogy semmilyen sikerének sem tudott már örülni, mert nem tudta, hogyan és kivel kell azt megünnepelni. Ha elérte a célját, képtelen volt egy kis lazításra, inkább tovább loholt, mint egy megszállott. Ha egy pillanatra is megáll, szembe kellett volna néznie egy törékeny fiatalemberrel, akinek furcsán felnőttes vonásai voltak, és akit olyan sokáig figyelembe sem vettek, hogy már magát sem volt képes figyelembe venni. Semmi mástól nem rettegett annyira, mint ettől a sötét, követelőző pillantástól.

Néhány évvel ezelőtt a Statoil berendezett egy részleget, ahol kizárólag az új technológiákkal kísérleteztek. Korán felismerte az automatikus gyárakban rejlő lehetőséget. Miután a vezetőknek egy sor tervet készített, ráruházták egy víz alatti gyár telepítésének feladatát, amit a híres Kongsberg FMC fejlesztőcég épített. Abban az időben már működött egy sor tenger alatti egység, de a Kongsberg-prototípus vadonatúj rendszer volt, amely olcsó és lehetővé teszi a vezetékes szállítás forradalmasítását. Az építkezést a norvég kormány tudtával és beleegyezésével kezdték meg, mégsem volt hivatalos. Stone tudta, hogy gyakorlati alkalmazáshoz még túl korai az időpont. Főleg a Greenpeace követelte volna még meg egy sor teszt elvégzését. Tesztek, amelyek hónapokig vagy évekig húzódhatnak. A bizalmatlanság érthető volt, hiszen az olaj kinyerése az emberi és morális csőd statisztikájában az élen járt. Tehát a projekt egyelőre titokban zajlott. Amikor a Kongsberg a gyáregységet az interneten is bemutatta, nem vált publikussá, hogy a Statoil már régen üzembe is helyezte. A tenger mélyén egy fantom dolgozott, és csak azért nem okozott álmatlan éjszakákat építőinek, mert kifogástalanul működött.

Stone nem is várt mást. Végtelen tesztsorozat után meggyőződött arról, hogy minden kockázatot kizárt. Mi újat hozhattak volna a további tesztek? Ámbár egy kis habozást a vezetőség is elvárt, de ő utált mindent és mindenkit, aki habozott. Ezenkívül két faktor is kizárta a további várakozást. Az első faktor Stone megérzése volt, hogy a lehetőséget meg kell ragadnia, hisz ez kikövezhette számára az utat a vezetőség tágas termeibe. A második faktor, hogy az olajháború mindkét tábor számára veszteséggel fog zárulni. A végén már nem játszik szerepet, hogy mikor fogy el az utolsó csepp, az lesz a fontos, hogy mikor válik veszteségessé az olaj szállítása. Egy nyersanyagforrás szépen követi a fizika törvényeit. Az első fúrás után magas nyomással tör fel, és sokszor évtizedekig csak úgy spriccel. De idővel a nyomás alábbhagy. A Föld, úgy tűnik, nem akar kiadni magából többet, a kapilláris nyomással magában tartja a kincset apró pórusaiban, és ami eleinte magától jött ki, azt eztán hatalmas energiaigénnyel úgy kell a Földből kimosni. Az ilyesmi rengeteg pénzt emészt fel. A kitermelt mennyiség gyorsan csökken, messze azelőtt, hogy a forrás ténylegesen kiapadna. Akármennyi is lehet odalent, ha a kinyerése több energiát emészt fel, mint amennyit nyernének vele, akkor jobb, ha a földben hagyják.

Ebben rejlik az egyik ok, hogy a huszonegyedik század energia-szakértői miért tévedhettek ilyen grandiózusat, amikor a szerves tüzelőanyagot még évtizedekre biztosítva látták. Valójában igazuk volt. A föld tele van olajjal, de vagy nem lehet eljutni hozzá, vagy a kinyerése nem arányos a ráfordítással.

Ez a dilemma a harmadik évezred elején kísérteties helyzethez vezetett. Az OPEC, melyet a nyolcvanas években már halottá nyilvánítottak, zombisztikus reneszánszát ünnepli. Nem azért, mert megoldotta a problémát, hanem egyszerűen azért, mert a legtöbb tartalékkal rendelkezik. Az északi államoknak nem maradt más hátra, mint a kinyerés költségeit csökkenteni, és a tenger fenekét teljesen automatikus gyárakkal teleszórni. A tenger pedig azzal egyenlítette ki az újonnan ébredt kíváncsiságot, hogy egy sor problémát vetett fel, kezdve a hihetetlenül magas nyomással és a hőmérsékleti adottságokkal – viszont Eldorádót ígérte annak, aki megoldja őket. Nem örök időkre, de elég ideig ahhoz, hogy egy iparág megéljen egy olyan világban, amely belegebed az olaj és gáz utáni vágyakozásba.

Stone, akit egész élete során a kitűnés utáni vágy hajtott, volt az, aki megszerkesztette a szakértői jelentést. A prototípus kifejlesztését és megépítését sürgette, és a Statoil végül is hallgatott rá. Egyik pillanatról a másikra kitágult számára a lehetőségek tere, és ezzel együtt az anyagi keret is. Kiváló kapcsolatokat ápolt a fejlesztő cégekkel, és elérte, hogy a Statoil kívánságait előnyben részesítsék ezeken a helyeken. Egész idő alatt tudatában volt annak, hogy borotvaélen táncol. Amíg a vállalatot senki sem tudta megtámadni, addig jó volt, de nagyobb magyarázkodás esetén eltüntetnék őt a süllyesztőben. A legjobb ember egyben mindig a legjobb bűnbak is. Stone tudta, hogy minél gyorsabban el kell foglalnia egy elnökségi széket, még mielőtt valakinek az az ötlete támadna, hogy őt áldozzák fel. Ha a neve mellett ott szerepel a „beruházás” és a „profit”, akkor minden ajtó kitárul majd előtte. Csak az a kérdés, hogy melyiken menjen be.

Legalábbis így képzelte el magában a dolgot.

És most itt ült, ezen az átkozott hajón.

Nem tudta, hogy kire haragudjon jobban. Skaugenre, aki elárulta, vagy saját magára. Nem vetett számot az összes lehetőséggel? Min idegeskedik egyáltalán? Megtörtént. A legkedvezőtlenebb eset állt be. Mindenki biztonságba helyezte magát. Skaugen nagyon is jól tudta, hogy a peremnél kialakult pusztítást nem lehet sokáig véka alá rejteni. Senki sem kockáztathatta meg a további hallgatást, ha csak nem akarta, hogy őt vegyék elő miatta. A Statoil körkérdése olyan folyamatot indított el, melyet most már lehetetlen volt megállítani. Semmilyen konspirációs kiskaput nem lehetett igénybe venni egy fenyegető környezeti katasztrófa árnyékában. Arról volt szó, hogy ki tudja magát a legelegánsabban kivágni a helyzetből, és kit mészárolnak le.

Stone forrongott dühében. Hányingere támadt, amikor Skaugen megjátszotta a jóembert. Pedig Finn Skaugen a legrosszabb volt közülük. Az ő játszmája alattomosabb volt, mint amit Stone legsötétebb álmaiban álmodott. Mit követett el ő? Természetesen élt a kibővült keret lehetőségeivel, de miért? Mert ezt a keretet jóváhagyták neki! Nevetséges, még csak ki sem használta rendesen. Egy ismeretlen féreg, na és? Természetes, hogy „elfelejtette” említeni a jelentésekben. Egyetlen féreg sem hozta még veszélybe a fúrószigeteket. Hajók ezrei cirkálnak keresztül naponta planktonikus életformák milliárdjain. Talán a kikötőkben maradnának, csak mert valaki felfedezett egy újabb rákfajt?

És akkor itt van még a hidrátok esete. Eszméletlenül nevetséges. A gázszivárgás abszolút a zöld tartományban mozgott. De mi történt volna, ha ezeket a jelentéseket felfedi? Átkozott bürokraták, akik a legforróbb ételt is addig mustrálgatják, míg hideg péppé nem változik. Ők visszatartották volna az építést, minden ok nélkül.

A rendszer a hibás, gondolta Stone mogorván. Főleg Skaugen a visszataszító bigottériájával. Az elnökségi banda, akik vállon veregetik az embert, és azt mondják, nagyszerű, csak így tovább, de ne kapjanak el, mert akkor mi nem tudunk semmiről. Ők voltak a hibásak Stone meg nem érdemelt szenvedéseiért. És Tina Lund, ő is bűnös. Addig sunnyogott Skaugen körül, amíg meg nem szerezte az ő állását. Biztosan hagyta, hogy megkettyintse az a seggfej! Igen, minden bizonnyal így történt. De vajon kettyintett volna vele valaha is? Átkozott kurva! Még neki kellett volna hálásan vinnyognia, mikor megadták a lehetőséget, hogy megtalálja az elveszett gyárát. És ami ettől az esélytől várható volt, az is tiszta sor. Nem esély volt, hanem csapda. Minden és mindenki erről tanúskodott!

De ő majd megmutatja ezeknek. Clifford Stone még messze nem halt meg. Akármi is történt a gyárral, ő kideríti, és rendbe fogja hozni. Azután lássuk meg, hogy ki rejtegeti a hullákat a pincéjében!

Ő maga fog a dolgok után nézni.

Személyesen!

A Thorvaldson időközben letapogatta hanglokátorával a gyár helyét. A berendezést továbbra sem találták. A tenger alja teljesen megváltozott. A gyár eredeti helyén egy hatalmas kráter tátongott, amely napokkal azelőtt még nem volt ott. Stone nem tagadta, hogy a mélységtől éppen úgy tartott, mint a legénység és a technikus-csapat bármely tagja, de leküzdötte a félelmét. Csak a merülésre tudott gondolni, és arra, hogyan rántja majd le a homály leplét.

Clifford Stone sose fél. A tettek embere!

A fedélzeten a búvárhajó csak arra várt, hogy levigye kilencszáz méter mélységbe. Persze, előbb le kellett volna küldeni a robotot, hogy kifürkéssze a terepet. Jean Jaques Alban nyomatékosan a figyelmébe ajánlotta. A Victornak megvoltak az eszközei, hogy gyors adatmintát szolgáltasson, de biztosabb volt, ha maga megy le. A vállalatnál végre felfogják majd, hogy Clifford Stone nem hangember. Ezenkívül nem osztotta Alban véleményét. A Napon Gerhard Bohrmann-nal a búvárhajós utazásokról beszélgettek. Bohrmann a híres Alvinnel merült Oregonnál. Tekintetében valami álomszerű csillogott, amikor mesélt róla.

Azt mondta:

– Több ezer videófelvételt láttam már, amiket robotok készítettek. Mind nagy benyomást keltett. De személyesen ott ülni, lent a mélyben, az a lenyűgöző háromdimenziós világ – sohasem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Semmihez sem hasonlítható.

És azt is mondta, hogy egyetlen gép sem képes helyettesíteni az érzékszerveinket.

Stone egy szomorú mosolyt engedett el.

Most nála volt a lépés joga, és okosan cselekedett. A búvárhajót, a praktikusságának hála, hamar felszerelték. Egy DR 1002-es modell volt, egy Deep Rover, a Deep Ocean Engeneeringtől, a kicsi és könnyű búvárhajók újgenerációs képviselője. Vastag pántok alatt egy teljesen átlátszó gömb helyezkedett el, melynek aljából két, csuklós kar meredt előre. Belsejében két, kényelmesnek tűnő szék volt, oldalt található vezérléssel. Stone nagyon elégedett volt a döntésével, amikor a Deep Rover mellé lépett. Az emelődaruhoz volt rögzítve és a bakokon pihent, így alulról be lehetett mászni a gömb belsejébe. A pilóta, egy vörös hajú, nyugdíjas haditengerész, akit mindenki csak Eddinek szólított, már bent ült, és a műszereket ellenőrizte. Ahogyan általában, most is zsibongott a fedélzet. Stone keresve nézett körbe a tömegben, majd füttyentett Albannak.

– Hol van a fényképész? – kiáltotta türelmetlenül. – És a fickó a kamerával?

– Fogalmam sincs – mondta Alban, miközben odament Stone-hoz. – A kameramant nemrég láttam errefelé bóklászni.

– Akkor bóklásszon ide, de azonnal! – vágta rá Stone. – Anélkül nem megyünk le, hogy dokumentálnánk az eseményt.

Alban kétségbeesett arcot vágott, és kinézett a tengerre. Párás nap volt, alig lehetett látni.

– Büdös van – mondta. Stone vállat vont.

– A metántól.

– Egyre rosszabb lesz.

Valóban kénes szag terjengett a tenger fölött. Egy csomó gáz szabadulhatott fel, ha itt fent ilyen kegyetlenül szaglott. Mindnyájan látták, hogy mi történik a peremen, látták a kukacokat és látták a gázbuborékokat felszállni. Senki sem tudta, vagy akarta elképzelni, hogy mi lehet ennek a vége, de rossz jel, hogy a tenger olyan büdös, mintha egy szállítmány záptojást öntöttek volna bele.

– Ez még belefér – mondta Stone.

Alban ránézett.

– Hallgasson ide, Stone, én az ön helyében hagynám az egészet!

– Micsodát?

– A merülést.

– Ugyan már! – Stone dühösen nézett körbe. – Hol van ez az átkozott kamerás?

– Túl kockázatos.

– Marhaság.

– Ezenkívül a barométer esik. Rohamosan. Vihar lesz.

– A vihar nem árthat a tengeralattjárónak, én magyarázzam el önnek? Lemegyünk, és kész.

– Stone, maga idióta! Miért csinálja?

– Mert így hamarjában jobb rálátásunk lesz a dolgokra – oktatta ki Stone. – A mindenségit, Jean, ne legyen már ilyen anyámasszony katonája! Semmi baja nem lesz a hajónak, főleg nem a kukacoktól. Négy kilométerig...

– Négy kilométeren betörik az üvegbura – tájékoztatta Alban száraz hangon. – Amúgy is csak ezer méterig van engedélyezve.

– Ezt én is tudom. Na, és? Kilencszáz méterig akarunk merülni, ki beszél itt négyezerről? Mi történhet, mondja már?

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a tengerfenék megváltozott, és mind több gáz kerül a vízbe. A lokátor nem találja a gyárat. Halvány fogalmunk sincs, hogy mi történik lent.

– Talán csuszamlás volt, vagy beszakadt az aljzat. Legrosszabb esetben is csak egy kicsit távolabb csúszott. Ez előfordulhat.

– Igen. Talán.

– Tehát, akkor hol a probléma?

– A probléma az, hogy ezt egy robot is ugyanúgy elvégezhetné – mondta Alban idegesen. – De ön mindenáron el akarja játszani a hőst.

Stone két ujjával a szemére mutatott.

– Még mindig ezekkel látom a legjobban, hogy mi van. Érti? Közvetenül a helyszínen. Így oldjuk meg a problémákat. Oda kell menni és megoldani.

– Jól van. Oké.

– Akkor, mikor mehetünk le? – Stone az órájára nézett. – Á, fél óra múlva. Nem, húsz perc múlva. Csodás.

Intett Eddinek a búvárhajó belsejében. A pilóta röviden felemelte a kezét és tovább matatott a műszerfalon. Stone vigyorgott.

– Mit akar egyáltalán? A legjobb pilótánk van, akit csak találhattunk, és vészhelyzetben én is elvezetem a járgányt, ha kell. – Alban hallgatott. – Akkor ezt megbeszéltük. Nagyon jó. Még egyszer átfutom a merülési tervet. A kabinomban leszek, ha van valami. És nagyon kérem, Jean, hozza ide végre azokat a nyamvadt filmeseket! Hozza ide őket, hacsak nem estek a vízbe.

Trondheim, Norvégia

Arcszesz, gondolta Johanson.

Lehetséges, hogy kifogyott az arcszesze? Lehetetlen. Ő Sigur Johanson, a kellemes dolgok főraktárnoka. A bor és a kozmetikum nem fogyhat csak úgy el. Valahol kell lennie még egy üvegcsének.

Türelmetlenül ment vissza a fürdőbe, és átkutatta a tükrös szekrényt. Tudta, hogy hamarosan el kell hagynia a házat. A helikopter már várta a kutatóközpont leszállójánál, hogy elvigye a Karen Weaverrel való találkozóra. De aki sok időt fordított arra, hogy slamposan nézzen ki, annak nehezebb volt bepakolni a koffert, mint egy rendszerető embernek. A borosüveget és egy könyvet a portói borokról még belepréselt, majd bekattintotta a csatokat.

Az ötödik nap!

Becsomagolta a CD-t? Csinált egyet, amin a magasabb összefüggésről alkotott ötletét örökítette meg. Talán adódik alkalom az újságírónővel erről is néhány szót ejteni. Még egyszer utánanézett.

Ott volt, az ingek és zoknik közé temetve.

Ruganyos léptekkel hagyta el a házat, és beszállt a terepjárójába a Kirkegaata utca túloldalán. Valamilyen okból reggel óta fel volt húzva, már-már hisztérikus tettvágy lett rajta úrrá. Mielőtt beindította a motort, még egy utolsó pillantást vetett a házra.

Hirtelen felfogta, hogy mi hajtja már egy ideje.

Igyekezett elterelni a figyelmét. Tettek a gondolkodás helyett. Fütyörészés az erdőben. Trallala, trallala.

Trondheim párás felhőbe burkolózott, mely elmosta a körvonalakat. Még a saját háza is nagyobbnak tűnt most, mint máskor. Nagyon hasonlított egy festményre.

Mi történik azokkal a dolgokkal, amiket szeretünk?

Miért álldogált órákig van Gogh képei előtt, és érzett olyan békét, mintha nem is egy kétségbeesett paranoiás festette volna őket, hanem egy hiánytalanul boldog ember?

Mert semmi sem képes elpusztítani az impressziót.

Egy képet természetesen el lehet pusztítani, de ameddig létezik, az olajban megfogott pillanat örök marad. A napraforgók sohasem fognak elhervadni. Az Arles-i Langlois vasúti hídra nem fognak bombák hullani. Semmi sem tudta egy megfestett motívum kapcsolatát a valósággal megszüntetni, akkor sem, ha átfestették. Ami szörnyű volt, az szörnyű is maradt, ami szép volt, az a szépségét sohasem vesztette el. Még az a portré, amely a bepólyált fülű, markáns arcvonású férfit ábrázolta, az is inkább valami jóleső bizonyosságot árasztott; legalább a képen már ennél nem lehetett boldogtalanabb, hisz még csak öregedni sem tudott. Valóban az örök pillanat volt. Ő győzött. A végén győzedelmeskedett kínzói és ellenségei felett, ecsetje és géniusza segítségével.

Johanson még mindig a házát nézte. Miért nem maradhat minden így, gondolta. Ha egy kép lenne, és a képben én is ott lehetnék.

De nem egy képben élt, még csak nem is egy galériában, ahol életének színterei mellett lépegethetne. A háza a tónál egy másik gyönyörű kép lehetne, mellette elvált feleségének portréja, és a többi nőről is egy-egy, akiket ismert, és persze a barátairól, meg hát egy portré Tina Lundről. Még Kare Sverdrupről is, miért ne? Egy kép, amelyen Tina végre megnyugodhat, örök időkre. A nyugalmat és a lelki békét szívből kívánta neki.

Egyszerre megszállta a hiánytól való félelem.Odakint a világ változik, gondolta. Összezáródik előttünk. Egy titkos helyen valamiben megegyeztek, és mi nem voltunk ott. Az emberek nem voltak ott.

Szép ház. Olyan békés.

Beindította a motort és elindult.

Kiel, Németország

Erwin Suess és Yvonne Mirbach együtt léptek be Bohrmann irodájába.

– Hívd fel azt a Johansont! – mondta Suess. – Azonnal!

Bohrmann felemelte a fejét. Elég régóta ismerte a Geomar igazgatóját, hogy lássa, valami rendkívüli történhetett. Valami, ami Suesst mélységesen felkavarta.

– Mit történt? – kérdezte, noha már sejtette a választ.

Mirbach odahúzott egy széket és leült.

– A számítógépen minden lehetséges forgatókönyvet lefuttattunk. Az összeomlás előbb fog végbemenni, mint gondoltuk.

Bohrmann összeráncolta a homlokát.

– Legutóbb még az sem volt biztos, hogy lesz-e omlás.

– Attól félek, hogy lesz – mondta Suess.

– A baktériumtelepek?

– Igen.

Bohrmann hátradőlt és érezte, amint hideg veríték veri ki a homlokát. Ez nem lehet igaz, gondolta. Hiszen csak baktériumok, icipici élőlények. Hirtelen úgy gondolkodott, mint egy gyermek. Hogy lehetnek képesek egy több száz méter vastag jégtakarót elpusztítani? Ez nem lehetséges. Mit tud egy mikroba tenni több ezer négyzetkilométernyi tengerfenéken? Semmit. Elképzelhetetlen. Nem lehet valószerű. Ami tény, hogy a mélységben a legkülönbözőbb mikroorganizmusok lépnek egymással szimbiózisba. A kénbaktériumok összekapcsolódnak a ciánbaktériumokkal, az ősi egysejtűekkel, melyek a legidősebb ismert életforma. Szimbiózisuk sikeresnek bizonyul. Még csak néhány éve fedezték fel a telepeket a metánmezőkön. A kénbaktériumok oxigén felhasználásával lebontják azt, amit amazoktól kapnak, hidrogént, széndioxidot és különböző szénhidrogéneket. Mert ezek az anyagok választódnak ki, miközben a kedvenc ételüket fogyasztják.

A metánt.

Bizonyos értelemben a kénbaktériumok is a metánból élnek, csak ők nem férnek hozzá, mert a metán nagy része az oxigénben szegény üledékben van, és a kénbaktériumok oxigén nélkül elpusztulnak. De amazok nem. Képesek a metánt oxigén nélkül is felvenni, több kilométerrel a földfelszín alatt. Úgy számolták, hogy évente 300 millió tonnát bontanak fel a tenger alatti metánból, valószínűleg hasznot hozva ezzel a világklímának, mivel a felbomlasztott metán nem tudott üvegházgázként a légkörbe jutni. Innen nézve egyfajta környezetvédelmi őrséget alkottak.

Legalábbis addig, amíg nagy területen oszlottak el.

De a férgekkel is szimbiózisban éltek, és ez a furcsa kukac, a nagy állkapcsaival, tele volt a ciánbaktériumok és kénbaktériumok telepeivel. Benne és rajta egyaránt éltek. Minden méterrel, amivel lejjebb fúrt a féreg, a mikroorganizmusok mélyebbre kerültek, és elkezdték a jeget belülről bomlasztani. Mint a rák. Előbb a férgek pusztultak el, aztán a kénbaktériumok, de a többiek gond nélkül faltak tovább, minden irányban lyukakat fúrva a jégben, egészen a szabad gázig. Az addig stabil hidrátot porózussá és törékenyé tették, majd a gáz kilépett.

A kukacok nem tudják destabilizálni a hidrátot, hallotta magát.

Ez így is volt, mert nem ez a feladatuk. A férgek egyetlen célt szolgáltak: hogy a baktériumszállítmányukat a jégbe juttassák. Mint a buszok. Metán-hidrát, ötödik méter megálló. Kiszállás, munkára fel! Miért nem vettük ezt figyelembe, tette fel magában Bohrmann. A tenger hőmérséklet-ingadozásai, a hidrosztatikus nyomás változása, a földrengések, mindez beletartozott a hidrátkutatás horror-repertoárjába. Csak a baktériumokról nem gondolkodott el senki komolyabban, pedig tudták, hogy számolni kellene velük. Egyetlen ember sem gondolhatott ki egy ilyen inváziót, még álmában sem. Senki sem gondolta komolyan, hogy léteznek metánotróf öngyilkos kukacok. Nagy számuk, elterjedésük az egész kontinentális perem mentén: egyszerűen abszurd. Az éhségtől vezérelt baktérium-hadsereg, ez a valószínűtlenül nagy tömeg: szintén elképzelhetetlen.

Majd azt gondolta: hogy a fenébe kerültek oda ezek az állatok? Miért vannak ott? Mi vonzotta őket?

Vagy ki?

– A probléma – mondta Mirbach – az, hogy az első szimulációnk lineáris egyenleten alapult. De a valóság nem lineárisan bonyolódik. Részben exponenciális és nagyobbrészt káoszszámításokkal próbálkoztunk. A jég be fog törni, az alatta lévő gáz pedig túlnyomással tör fel, és magával sodor óriási darabokat. A tengerfenék beomlik, és az időpont veszett gyorsasággal...

– Jól van. – Bohrmann felemelte a kezét. – Mennyi idő maradt?

– Néhány hét, néhány nap, néhány... – Mirbach habozott, majd vállat vont. – Van egy-két faktor, amit nem tudunk határozottan kikalkulálni. Még mindig nem tudjuk, hogy valóban be fog-e következni. Minden mellette szól, de ez a forgatókönyv annyira szokatlan, hogy az elméletgyártáson kívül aligha jutottunk messzebb.

– Hagyjuk ezt a diplomatikus játszadozást. Mi a személyes véleményed?

Mirbach ránézett.

– Nekem nincs – rövid ideig szünetet tartott. – Ha három vándorhangya egy hatalmas emlősre bukkan, akkor legjobb esetben is el lesznek taposva. Ha ugyanaz az emlős több ezerrel találkozik, akkor elevenen felfalják, csontig. Valahogy így képzelem ezt a kukacokkal és a mikroorganizmusokkal is. Capito?

– Hívd fel Johansont! – ismételte meg Suess. – Mondd neki, hogy egy Storegga-effektussal kell számolnunk!

Bohrmann lassan kipréselte magából a levegőt. Némán bólintott.

Trondheim, Norvégia

A leszállóhely szélén álltak, ahonnan szép rálátás volt a fjordra. A szemközti partból alig volt látható valami. A tenger mint szürke acél feszült az egyre sötétülő ég alatt.

– Sznob vagy – mondta Lund, miközben a várakozó helikopterre nézett.

– Még jó, hogy sznob vagyok – válaszolta Johanson. – ha már „besoroztatok”, akkor talán meg is érdemlek egy kis sznobizmust, nem gondolod?

– Ne kezdd már megint!

– Te is sznob vagy. A következő napokban egy sikkes terepjáróval közlekedhetsz.

Lund mosolygott.

– Akkor ide a kulcsokkal!

Johanson a zsebében matatott, végül kihúzta a kulcsot, és a tenyerébe tette.

– Vigyázz rá, míg távol vagyok!

– Ne félj!

– És ne is gondolj arra, hogy Karéval csókolóztok benne.

– Nem csókolózunk autókban.

– Mindenhol csókolóztok majd. Mindenesetre jól tetted, hogy követted a tanácsomat, lándzsát törtél Stone mellett, és megadtátok a lehetőséget neki, hogy kihalászhassa a gyárát.

– Nem akarok csalódást okozni neked, de nem a tanácsodat követtük, hanem Skaugen saját döntése volt.

– Hát kegyelmet kapott?

– Ha mindent jóvátesz, akkor megmaradhat a vállalatnál. – Az órájára nézett. – Körülbelül most lehet úton a tengeralattjárójával. Szorítsunk neki, hogy sikerüljön!

– Miért nem küld le egy robotot? – csodálkozott Johanson.

– Mert nincs egészen magánál.

– De komolyan.

– Azt hiszem, be akarja bizonyítani, hogy egy ilyen krízist csakis ő tud megoldani, és hogy Clifford Stone pótolhatatlan.

– És ti ezt megengeditek neki?

– Miért? – Lund vállat vont. – Még mindig projektvezető, és egy ponton igaza van. Ha maga megy le, akkor jobban meg tudja ítélni a helyzetet.

Johanson elképzelte, amint a Thorvaldson az alaktalan szürkeségben úszik, miközben Stone a tengerfenék felé süllyed, körülötte sötétség, és alatta a rejtély.

– Úgy tűnik, hogy legalább bátor.

– Igen – Lund bólintott. – Egy seggfej, de senki sem mondhatja rá, hogy gyáva.

– Akkor minden jót – felkapta a táskáját. – Nehogy széthajtsd a járgányomat!

– Ne aggódj!

Együtt mentek a helikopterhez. Skaugen tényleg a rendelkezésére bocsátotta a Statoil vezérgépét, egy nagy Bell 430-ast, a kényelem és biztonság non plusz ultráját.

– Milyen nő ez a Karen Weaver? – kérdezte Lund tőle, amikor beszállt.

Johanson kacsintott.

– Fiatal és csodaszép.

– Idióta.

– Mit tudom én. Fogalmam sincs.

Lund habozott, majd megölelte.

– Vigyázz magadra!

Johanson a hátát lapogatta.

– Semmi aggodalom! Mi történhetne velem?

– Semmi – egy pillanatra elhallgatott. – Egyébként a tanácsodnak mégiscsak volt foganatja. Az, amit mondtál. Megadta a kezdőlökést.

– Hogy elmész Karéhoz?

– Hogy egy pár dolgot másként lássak, és igen, elmegyek Karéhoz.

Johanson mosolygott, majd jobbról-balról csókot nyomott az arcára.

– Telefonálok, amint odaérek.

– Oké.

Beszállt, és a táskáját az egyik üres ülésre dobta, a pilóta mögé. A helikopterben tíz személynek volt hely, de most csak az övé volt az egész. Igaz, jó három órát úton lesznek.

– Sigur!

Odafordult Lundhöz.

– Te... azt hiszem, a legjobb barátom vagy – kicsit szerencsétlenül emelte fel kezeit majd leejtette őket, és nevetni kezdett.

– Azt akartam mondani, hogy...

– Rendben, tudom – mosolygott Johanson. – Nem vagy a legügyesebb ilyen helyzetekben.

– Hát, nem.

– Én sem – előrehajolt. – Minél inkább szeretek valakit, annál hülyébben viselkedek vele. Ami téged illet, veled a világ leghülyébb embere vagyok, és ez biztos.

– Ez bók volt?

– Minimum.

Becsukta az ajtót. A pilóta elindította a motort. Lassan felemelkedett a Bell, és Lund integető alakja egyre kisebb lett. A helikopter lefelé szegezte az orrát, és kirepült a fjord irányába. A kutatóközpont játékméretűre zsugorodott. Johanson kényelembe helyezte magát, és kinézett az ablakon, de nem sokat láthatott. Trondheim eltűnt a párában; a víz és a hegyek színtelen felületként suhantak el alatta.

Ismét eluralkodott rajta az a tompa érzés.

Félelem.

Félelem, de mitől?

Ez csak egy sima helikopterút, mondta magának. A Shetland-szigetekre. Mi történhetne vele?

Néha rájön az emberre ilyesmi. Túl sok volt a metánból és a szörnyecskékből, és hozzá még ez az időjárás. Talán egyszerűen csak alaposan be kellett volna reggeliznie.

Kihúzta a verseskötetet az utazótáskából, és olvasni kezdett.

Fölötte a rotorok tompán dübörögtek. A kabátja, amelyben a mobiltelefonját is tartotta, összegyűrve feküdt a háta mögött. Ez a körülmény, és hogy belemerült Walt Whitman verseibe, volt az oka, hogy nem hallotta a telefoncsengést.

Thorvaldson, norvég kontinentális perem

Stone elhatározta, hogy mond néhány szót az operatőröknek, mielőtt beszállna. Pontos dokumentációt akart az ügy minden részletéről. A Statoilnál majd meglátják, milyen professzionális módon dolgozik egy Clifford Stone, és mit ért felelősség alatt!

– Egy lépést jobbra! – mondta a fényképész.

Stone követte az utasítást, és elzavart két technikust a képből. Majd meggondolta magát, és visszahívta őket.

– Srégen a hátam mögé! – mondta nekik. Valószínűleg jobb benyomást kelt, ha technikusok is vannak a képen. Semmi se utaljon arra, hogy hazárdőrök és kalandorok működnek közre.

A fényképész állított az objektíven.

– Elkészülhetnénk végre? – kiáltotta Stone.

– Egy pillanatot még. Nagyon furcsán hat, hogy eltakarja a pilótát. Stone egy további lépést tett oldalra.

– És most?

– Most jobb.

– Ne feledje a fotókat – szólt a másik férfihoz. A fényképész közelebb jött, és mint egy megnyugtatásképpen megnyomta a kioldógombot.

– Oké – mondta a kameraman. – A film pereg.

Stone határozottan nézett a lencsébe.

– Most lemegyünk, és utánanézünk, hogy mi lett a prototípusunkkal. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a gyár az eredeti helyétől... eh... ahol azelőtt állt... a fenébe!

– Semmi gond. Még egyszer.

Másodjára minden stimmelt. Stone tárgyilagosan elmagyarázta, hogy a következő néhány órában a gyáregységet fogják keresni. Röviden beszámolt a pillanatnyi tényállásról, kitért a peremnél történt morfológiai változásokra, és annak a véleményének adott hangot, hogy a gyár egy lokális destabilizáló hatás miatt kicsivel távolabb csúszhatott. Minden nagyon professzionálisnak és megalapozottnak látszott. Stone, aki nem volt éppen egy showman, emlékezett rá, hogy minden nagy felfedező valami okos mondatot ereszt meg azelőtt vagy azután, hogy nekiveselkedett a feladatnak. Valamit, ami jól hangozhatott. Kis lépés ez egy embernek, de nagy lépés az emberiségnek. Valami ilyesmi. Ez nagyon tetszett neki. Persze Neil Armstrongnak előtte a fejébe verték a frappáns mondatot, de ez most mindegy. Jöttem, láttam, győztem, szintén nem rossz. Ez Julius Cézár volt. Kolumbusz nem mondott valamit? És Jacques Picard?

Gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi.

Azonban nem is szükséges mindent önállóan kitalálni. Bohrmann érzékletes beszámolói a merüléseiről szintén jól hangzottak. Stone megköszörülte a torkát.

– Természetesen leküldhetnénk egy robotot – mondta végül. – De az nem ugyanaz. Több ezer videófelvételt láttam már, melyeket robotok készítettek. Mind nagy benyomást keltettek. De személyesen ott ülni, lent a mélyben, az a lenyűgöző háromdimenziós világ... sohasem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Semmihez nem hasonlítható. És... így jobb rá... eh, körültekintőbb... hogy lássuk, mi a helyzet... eh, és, hogy mit tudnánk tenni.

Az utolsó mondat elég pocsékra sikeredett.

– Ámen – mondta Alban halkan a háttérből.

Stone megfordult, és bemászott a jármű alján lévő lyukon. Feltámaszkodott belül, és leült. Egy kicsit olyan volt, mintha helikopterben lenne. Vagy egy technikai csodában Disneylandben. A legfurcsább az volt, hogy úgy érezte, még mindig kint van, pedig a fedélzet zaja nem jutott be hozzá. A légmentesen záródó, több centiméter falvastagságú akril gömb nem engedte át a hangokat.

– El kell még magyaráznom önnek valamit? – kérdezte Eddi barátságosan.

– Nem.

Eddi már ezelőtt megtanította Stone-t a műszerek kezelésére. Egy rövid pillantást vetett az előtte lévő konzolra. Jobb keze az irányítókarra siklott. Kint a fényképész szorgalmasan kattintgatott, az operatőr pedig filmezte.

– Minden rendben – mondta Eddi. – Akkor hajrá!

Egy rázkódás futott végig a tengeralattjárón. Hirtelen felemelkedtek, és ott himbálóztak a fedélzet felett. Alattuk erősen hullámzott a tenger. Egy ideig mozdulatlanul függtek a levegőben, mindketten a Thorvaldson fedélzete felé figyeltek. Alban a magasba emelte kinyújtott hüvelykujját. Stone csak egy rövidet bólintott. A következő órákban csupán a víz alatti adóvevőn keresztül tudnak majd kommunikálni. A tengeralattjárót nem kötötte össze üvegszálas kábel a hajóval, csak hanghullámok. Amint a daruról lekapcsolódnak, magukra lesznek utalva.

Stone gyomrában bizsergő érzés vibrált.

Egy újabb rázkódás. Felettük konduló hanggal kiakadt a tartókábel. A tengeralattjárót felkapta egy hullám, de a tartályok hamar megteltek tengervízzel. A hullámok összecsaptak az átlátszó gömb felett. A Deep Rover olyan gyorsan süllyedt, mint egy kődarab; közel harminc métert percenként. Stone kifelé bámult. Két apró helyzetfény kivételével minden lámpát kikapcsoltak.

Alig látott halakat. Száz méter után a mélykék szín besötétedett és bársonyos homályba ment át.

Kint valami felvillant, akár egy tűzijáték. Először csak egy pontban, majd mindenhol, körbe-körbe.

– Világító medúzák – mondta Eddi. – Aranyosak, nem?

Stone le volt nyűgözve. Már merült néhányszor, de még egyszer sem a Deep Roverrel. Valóban olyan érzés volt, mintha semmi sem választaná el a tengertől. A gondolatra, hogy ebben az idegen univerzumban egy gyárat keresnek, majdnem elnevette magát.

Én vagyok ennek a projektnek az atyja, mondta magában. Túl régóta ülnék az íróasztalnál, hogy már el se tudom képzelni, milyen a valóság?

Kinyújtotta a lábait, amennyire csak tudta. Kevés szó esett közöttük a merülés során. A mélységgel a gömb belsejében is hűlni kezdett a levegő, de még éppen tűrhető volt. A többi típushoz képest a Deep Rover luxuskivitelű klímaberendezéssel volt felszerelve. Vastag harisnyát húzott fel, mivel cipőt nem vehetett, nehogy egy óvatlan mozdulattól károsodjanak a műszerek; és persze vastag pulóvert. Így kellemesen viselte az utazást. Időközönként hangosan recsegett a technikus hangja a hangszórókból. Rutin ellenőrző eljárás. A szavak érthetőek voltak, de az ezer másik hanghullám miatt torzítva hallottak mindent.

Egyre csak süllyedtek.

Huszonöt perc után Eddi bekapcsolta a hanglokátort, amitől halk füttyögés és kattogás vegyült a berendezés búgó háttérzajába. A tengerfenékhez közeledtek.

– Pattogatott kukoricát és Coca-colát készenlétbe! – harsogta Eddi. – Indul a mozi.

Bekapcsolta a fényszórókat.

Gullfaks C, norvég selftenger

Lars Jörensen a legfelsőbb platformon állt, amely a helikopter-leszállótól vezetett a lakóépülethez. Karjával a korlátnak támaszkodott. Fehér bajszának végei reszkettek a szélben. Tiszta időben a fúrótorony olyan közelinek tűnt, hogy szinte meg lehetett érinteni, de ma szemlátomást távolodott; minden órával, amellyel a pára sűrűsödött a közelgő vihar előtt, egyre kísértetiesebbé vált, mintha teljesen el akarna tűnni még az emlékezetből is.

Tina Lund utolsó látogatása óta egyre rosszkedvűbb lett. Azon morfondírozott, hogy a Statoil mit akar építeni a peremnél. Minden kétséget kizáróan egy tenger alatti gyárat, talán össze lesz kötve egy termelőhajóval. Lund azt hihette, hogy lerázhatja a válaszaival, de Jörensen nem volt ostoba. Még megértést is tanúsított az eljárásukkal szemben, hogy az emberi tényezőt gépekre cserélik. Volt értelme a dolognak. Egy gépet nem érdekelt a jó konyha, mint Lars Jörensent, nem aludt, a legéletellenesebb körülmények között is dolgozott, és nem kért érte bért. Nem panaszkodott, és ha elmúltak felette az évek, legjobb esetben szemétre került, nem kellett gondoskodni a további jólétéről. Másrészt viszont hogyan tudja egy gép helyettesíteni a látást és a hallást, vagy ösztönösen dönteni, kérdezte magában. Emberek nélkül nincsenek hibás emberi döntések, ez bizonyos. De ha a gépek hibáznak, és nincs a közelükben ember, akkor az lesz, amit az utópisztikus filmekben látott, amikor késő éjszaka a tenger az oszlopokat döngette. Az ember elveszíti az ellenőrzést felettük. A gépnek pedig semmi érzéke az élethez vagy a környezethez, nem viseltetik megértéssel az építői érdekei iránt. Egyszóval, semmi emberi nem jellemezte őket.

Lassan elhomályosult a fény. Az ég még szürkébb lett, és finom eső kezdett permetezni.

Milyen egy szar nap! – gondolta Jörensen.

Nem elég, hogy a tenger egy ideje úgy bűzlik, mintha teli lenne vegyszerrel, most még az időjárás is beszállt a szívatásába.

Alapjában véve egy romon dolgozunk, gondolta. Egy szellemváros a tengeren, tele zombikkal, akik ki lesznek végezve, egyik a másik után. Ha a készletek kiapadnak, egy funkció nélküli váz marad csak hátra. Az olajmunkásokat leselejtezik, a platformokat is leselejtezik, a jövőt pedig a televízión keresztül nézzük majd.

Jörensen sóhajtott.

Vajon továbbvisznek ezek a gondolatok? Túl egyoldalúan gondolkodik? Valaha az autó kiszorította a lovas kocsikat. Akkortájt olcsó volt a lóhús, és néhány ember megélhetése odaveszett. De ki akarna ma már lovas kocsival közlekedni? A többieknek nyilván igazuk van, megfáradt vénember lett belőle, aki rühellte a nyugdíj gondolatát.

Nagyon régen még megvolt az a bűvös pillanat, emlékezett vissza. Amikor feketén csillogó, olajtól csöpögő emberek egymás nyakába ugrottak, miközben a homokos földből egy sugár lövellt az ég felé, amely mérhetetlen gazdagságot ígért. Tényleg így volt? A Gigászokban volt ez a jelenet James Deannel. Jörensen szerette azt a filmet. Ezt a jelenetet Deannel sokkal jobban kedvelte, mint Bruce Willist az Armageddonban, habár az egy platformon játszódik, a Gigászok pedig a texasi sivatagban. Látni a nevető, vadul ugráló, fekete James Deant egy kicsit olyan, mintha nagyapa ölében ülnénk, és hallgatnánk a régmúlt történeteit, amikor még minden jobb volt.

Nagyapa. Pontosan! Nagyapa lett belőle.

Még néhány hónap, és túl leszek rajta, gondolta. Kész, vége. Nekem legalább jó lesz, nem úgy, mint a mostani fiataloknak. Engem nem tudnak leépíteni, én magamtól távozok. Majdnem lelkiismeret-furdalása volt attól, hogy előbb elmegy, minthogy a vég utolérné a szigetet. De akkor az már nem az ő problémája lesz.

Zaj közeledett a távoli partok felől. Ütemes zúgás, ami egy helikoptertől származott. Jörensen felnézett. Minden modellt ismert, amelyek itt közlekedtek. A távolság és a párás idő ellenére látta, amint egy Bell 430-as húz el a Gulfaks felett, és eltűnik a párában. A rotorok ütemes zaja halk búgássá szelídült, végül teljesen elhalt.

A permetező eső csillogó bevonatot képezett a fémszerkezeten. Jörensen azon gondolkodott, hogy bemegy az épületbe. Volt egy szabad órája, ami nem sűrűn fordult elő, úgyhogy olvashatott, vagy nézhette a televíziót, esetleg kereshetett egy sakkpartnert. De nem volt még kedve bemenni. Ma nem, amikor olyan érzése támadt, mintha egy acélkoporsóban lakna. Csak nem bent lenni és eltemetkezni. Legalább a tenger olyan volt, mint mindig. Szürkén és tajtékosan, örökké le és fel.

A torony mögött kissé távolabb a gázláng égett sápadtan. Az elveszettek lobogó tüze. Hú, ez tetszett neki! Úgy hangzott, mint egy filmcím. Nem rossz egy öreg fószertől, aki már vagy száz éve ellenőrzi a helikopter- és hajóforgalmat.

Lehet, hogy egy könyvet kellene írnia, miután nyugdíjba ment? Egy olyan időszakról, amelyre néhány évtized múlva még csak emlékezni sem fognak. A nagy platformok korszakáról.

És a címe ez lenne: Az elveszettek lobogó tüze.

Nagyapa, mesélj nekünk egy mesét!

Jörensen hangulata javult valamelyest. Nem is rossz ötlet. Talán mégsem olyan szar ez a nap.

Kiel, Németország

Bohrmann úgy érezte, mintha futóhomokban süllyedne el.

Felváltva hol Suesshez, hol meg Mirbach-hoz szaladgált, akik a számítógépnél ültek, és a lehetséges eseményeket szimulálták, egyre fatálisabb eredményekkel. Közben megpróbálta elérni Johansont, de az nem vette fel. Johanson titkárnőjét is felhívta az NTNU-nál, aki azt mondta neki, hogy a doktor elutazott, és nem tart előadásokat. Pontosabban, beláthatatlan ideig nem is tér vissza. Más feladatokat kell ellátnia, talán a kormány megbízásából. Bohrmann sejtette, hogy milyen feladatokról lehet szó. Megpróbálta Johansont otthon, majd megint a mobilját. Semmi.

Végül másodszor is beszélt Suess-szel.

– Nincs valaki Johanson közvetlen környezetéből, aki döntést hozhatna? – kérdezte Suess.

Bohrmann tagadóan rázta a fejét.

– Mind a Statoilhoz tartoznak. Akkor akár magunknak is megtarthatjuk. És ami a bizalmat illeti; ha továbbra is bizalmasan kezeljük az ügyet és bekövetkezik a Storegga-effektus, akkor megkapjuk a magunkét, és félek, nem fogjuk tudni lenyelni.

– Tehát akkor mit tegyünk?

– A Statoilnak nem megyek neki, az biztos.

– Rendben – Suess a szemeit dörzsölgette. – Igazad van. Akkor forduljunk a Kutatási és Fejlesztési Minisztériumhoz és a Környezetvédelmihez.

– Oslóban?

– És Berlinben. És Kopenhágában. És Amszterdamban. Ja, igen, és Londonban. Kifelejtettem valamit.

– Reykjavik – sóhajtott Bohrmann. – Te jóságos ég! Rendben, akkor ezt fogjuk tenni.

Suess kinézett az iroda ablakából. Innen rá lehetett látni az egész kieli kikötőre. A hatalmas darukra és a hajókra, a silókra és egy elmosódott körvonalú hadihajóra.

– Mit mutatnak a szimulációid Kielről? – kérdezte Bohrmann. Furcsa, hogy csak most gondolt rá. Itt, ilyen közel a vízhez.

– Még megúszhatjuk.

– Ez legalább vigasztaló.

– Akkor is próbáld elérni Johansont, folyamatosan.

Bohrmann bólintott, és kiment a levegőre.

Deep Rover, norvég kontinentális perem

Távolra látásról szó sem lehetett, amikor Eddi felkapcsolta a hat reflektort. Egy durván huszonöt méter átmérőjű teret tudtak bevilágítani. Semmilyen szilárd formát nem láttak. Stone zavartan pislogott a hirtelen támadt fényességtől a hosszú, sötét utazás után. A Deep Rover gyöngyöző függönyön keresztül süllyedt lefelé.

Előrehajolt.

– Mi ez? – kérdezte. – Hol a tengerfenék?

Majd felismerte, hogy mi pezseg körülöttük. Buborékok voltak. A felszín felé igyekeztek, egyesek mintha cérnára lennének fűzve, mások nagyobbak voltak, és változtatták az alakjukat.

A lokátor továbbra is füttyögött és kattogott. Eddi összehúzott szemöldökkel ellenőrizte a LED-kijelzőket, melyek adatokkal szolgáltak az akkumulátorok feszültségéről, a külső és belső hőmérsékletről, az oxigéntartalékról, a kabin nyomásáról és így tovább, majd a külső érzékelők adatait nézte meg.

– Gratulálok! – morogta hangosan. – Ez metán.

– A gyöngyöző függöny egyre sűrűbb lett. Eddi lekapcsolt két acélnehezéket, amelyek kétoldalt függtek a vázon, és levegőt pumpált a tartályokba, hogy a tengeralattjárót stabil helyzetbe hozza. Most már lebegniük kellett volna, de ehelyett tovább süllyedtek.

– Nem tudjuk feljebb vonszolni a hátsónkat. Ezt nem hiszem el!

A fényszórók fényénél felbukkant az aljzat. Feléjük tartott, de túlságosan nagy sebességgel. Stone egy pillanatra repedéseket és lyukakat látott, majd ismét elborítottak mindent a buborékok. Eddi káromkodott, és tovább szivattyúzta a levegőt a tartályba.

– Mi történik? – akarta tudni Stone. – Problémánk van a felhajtóerővel?

– Gondolom, a gáz miatt. Egy kitörés kellős közepén vagyunk.

– A fenébe!

– Csak nyugalom.

A pilóta bekapcsolta a hajócsavart. A tengeralattjáró előrehaladt a függönyben. Stone úgy érezte, mintha egy lifttel finoman megálltak volna. Pillantásával a mélységmérőt kereste. A Deep Rover még mindig süllyedt, de már lassabban. Mégis olyan nagy sebességgel közelítettek az aljzathoz, hogy félő volt, nekicsapódnak.

Az ajkába harapott, és hagyta Eddit, hogy tegye a dolgát. Ilyen helyzetekben tanácsos volt a pilótát nem idegesíteni felesleges kérdésekkel. Stone tehát csak figyelt, és láthatta, amint a buborékok egyre nagyobbak, a függöny pedig egyre sűrűbb lesz. Lassan az oldalukra fordultak. Stone visszatartotta a lélegzetét.

Egy pillanattal később maguk mögött hagyták a buborékfüggönyt. Amilyen vadul habzott és bugyborékolt körülöttük az imént, most olyan csendes és nyugodt volt a tengerfenék. Egy pillanatig a hajó felfelé szállt, ám Eddi minden sietség nélkül addig engedte ismét a tartályokat vízzel, amíg végre stabil lebegő pozícióba kerültek.

– Minden a zöld tartományban – mondta végül.

Kétcsomós csúcssebességgel utaztak. Átszámolva ez körülbelül 3,7 kilométer óránként. Még a kocogók is gyorsabbak, de itt nem kellett távolságokat legyőzni. Pontosan ott voltak, ahová Stone a gyáregységet telepítette. Nem lehetett már messze.

A pilóta vigyorgott.

– Ezzel számolnunk kellett volna, nemde?

– Nem ilyen nagy mértékben – mondta Stone.

– Nem? Akkor sem, ha a tenger úgy bűzlik, mint egy emésztőgödör? A gáznak valahol ki kellett törnie. Na, de nem akarta máshogy. Feltétlenül le akart ide jönni.

Stone válaszra sem méltatta. Feszülten hidrátok után kémlelt, de pillanatnyilag nem látott sehol, csak nagyritkán egy-egy kukacot. Egy lapos hal pihent a fenéken. Amikor közelebb értek hozzá, lassan kikászálódott, és kis iszapfelhőt keverve továbbállt.

Nagyon valószerűtlen volt benne ülni, miközben kívülről száz kilogramm nyomás nehezedett az akrilgömb minden egyes négyzetcentiméterére. Minden művi volt ebben a szituációban. A szakadék falának megvilágított része a mozgó árnyaival, amikor a Deep Rover elhúzott felette. A sötétség a diffúz reflektorfény mögött. A gépi úton fenntartott légnyomás. Az oxigén, mely palackokból áramlott, miközben a kilélegzett széndioxidot vegyszerek semlegesítették.

Semmi sem volt idelent, ami az embert hosszabb maradásra bírhatná.

Stone kiszáradt. A nyelve a szájpadlásához tapadt. Arra gondolt, hogy órákkal a merülés előtt ivott utoljára. Mindenre felkészültek, voltak tartályok a szorult helyzetekre, de mindenkinek, aki tengeralattjáróba ült, azt tanácsolták, hogy ürítsen a merülés előtt. Kora reggel óta Eddivel csak egy mogyoróvajas kenyeret és egy csokiszeletet ettek. Igazi búvárétel.

Tápláló, laktató és száraz, mint a sivatagi homok.

Stone igyekezett ellazulni. Eddi egy gyors jelentést küldött a Thorwaldsonra. Néha láttak kagylót vagy tengeri csillagot. A pilóta kifelé mutatott.

– Furcsa, nem? Mélyebben vagyunk, mint kilencszáz méter, és vaksötét van. Mégis maradékfény-tartománynak nevezik.

– Nincsenek olyan tiszta helyek, ahol ezer méter alatt is látható fény? – kérdezte Stone.

– Bizonyosan vannak, de nincs olyan emberi szem, amely megláthatná. Nekünk legkésőbb százötven méteres mélységben teljes sötétség borul a látásunkra.

– Volt már mélyebben, mint ezer méter?

– Néhányszor – Eddi a vállát vonogatta. – Ugyanilyen fene sötét van ott is, mint itt. Én inkább ott szeretek lenni, ahol fény is van.

– Mi a csoda? Semmi versenyszellem?

– Minek? Jacques Picard 10740 méterre jutott. Nekem nem lenne nagy kedvem hozzá. Elsőrangú teljesítmény, de semmi érdekes látnivalóval nem találkoztak.

– Honnan tudja?

– Nem tudom, de elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan mélyen még van valami.

– Elnézést, de Picard nem 11340 méterig jutott?

– Ja, tényleg! – Eddi nevetett. – A mélységmérővel volt a gond. Svájcban állították be, édesvízben. Érti? Az édesvíznek eltérő a sűrűsége. Ezért mást mért, mint a valós mélység.

– Pillanat. Ott!

Előttük egy fénykúp tűnt el az árnyékban. Még közelebb érve látták, hogy az aljzat itt meredeken lefelé zuhan. A fény elveszett a mélyben.

– Álljon meg!

Eddi ujjai végigszáguldottak a gombokon. Ellenmozgást keltett, és a Deep Rover megállt, majd lassan körbeforgott.

– Elég erős itt az áramlás – mondta Eddi. A tengeralattjáró addig fordult, míg be tudta világítani a szakadék szélét. Egy törés peremére bámultak.

– Nagyon úgy tűnik, hogy mostanában omlott itt be valami – mondta Eddi. – Igazán frissnek hat.

Stone szemei idegesen vándoroltak ide-oda.

– Mit mond a lokátor?

– Legalább negyven méter mély a lyuk. Jobbról és balról semmit sem látok.

– Ez azt jelenti, hogy a terasz...

– Itt már nincs terasz. Beszakadt.

Stone az ajkát harapdálta. A gyár közvetlen közelében kellett lenniük. De egy évvel ezelőtt itt még semmilyen szakadék nem volt. Valószínűleg még néhány nappal ezelőtt sem.

– Lemegyünk – döntött Stone. – Nézzük meg, hová vezet.

A tengeralattjáró megindult, és az újonnan keletkezett szakadék mentén lemerültek. Két perc múlva ismét az aljzatot világították a fényszórók. A tengerfenék romhalmazra hasonlított.

– Emelkednünk kellene néhány métert – mondta Eddi. – Elég zilált állapotok uralkodnak itt lent, még beesünk valahová.

– Igen, mindjárt. A fenébe! Nézze, ott, előttünk!

Egy méteres átmérőjű, felszakadt cső került a reflektorfénybe. Nagyobb sziklák felett kígyózott át, és eltűnt a fénykörön túl. Több vékony, fekete olajszál tört a magasba.

– Ez egy csővezeték! – kiáltotta Stone izgatottan. – Istenem!

– Ez egy csővezeték volt – mondta Eddi.

– Kövessük!

Stone-t átjárta a hideg. Tudta, hogy hová vezet a cső. Azaz, tudta, hogy honnan jön. A gyár területén voltak.

Csakhogy nem volt már semmilyen terület.

Előttük hirtelen egy hegyes szikla meredt a magasba. Eddi az utolsó pillanatban rántotta félre a Deep Rovert. Már-már úgy tűnt, hogy a sziklának sosem lesz vége, amikor az utolsó pillanatban húztak el a pereme felett. Stone csak most látta, hogy nem is szikla volt, hanem a hatalmas kiterjedésű tengerfenék, amely merőlegesen lezuhant a mélybe. Mögötte ismét meredeken lefelé tartott a szakadék. A felkavart üledék még mindig korlátozta a látást. Majd ismét egy buborékfüggönyre bukkantak a fényszórók. Vadul tört elő a gáz egy mélyedésből, melyet éles perem vett körül.

– Jóságos ég! – suttogta Stone. – Itt meg mi történt?

Eddi nem válaszolt. Tett egy kört, elhúztak a buborékok mellett. Egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok. Egy rövid időre elvesztették a csövet, majd hirtelen ismét befogták a fényszórók. Függőlegesen lefelé vezetett.

– Átkozott áramlás! – mondta Eddi. – Behúz minket a gázkitörésbe. A Deep Rover ide-oda hánykolódott.

– Tovább a vezeték mentén! – parancsolta Stone.

– Ez őrültség! Fel kell mennünk!

– A gyár itt van – erősködött Stone. – Mindjárt előbukkan.

– Itt nem bukkan elő semmi. Itt mindennek vége.

Stone nem szólt. Előttük a cső felfelé meredt, a vége szétnyílt, mint egy konzervdoboz. A darabokra szakadozott acél bizarr formákat alkotott.

– Még mindig tovább akar menni?

Stone bólintott. Eddi közel manőverezett a csőhöz. Egy pillanatra a tátongó űr felett lebegtek, majd elhúztak a vezeték irányába. – Innentől a sötét ismeretlenbe visz az út – mondta Eddi. Körülöttük hirtelen vad bugyogás kezdődött.

Stone-nak ökölbe szorultak az ujjai. Felderengett neki, hogy Albannak a végén igaza lesz, előbb egy robotot kellett volna leküldeni. De most feladni egyenesen abszurdnak tűnt. Tudni akarta az igazságot. Nem akart úgy Skaugen szeme elé kerülni, hogy nem tud egy részletes jelentést készíteni. Most nem hagyja magát megfogni.

– Tovább, Eddi!

– Maga megőrült.

A kettészakadt csővezeték mögött az omlás meredeken zuhant a mélybe, és az üledék egyre sűrűbben kavargott. Most először lehetett Eddin észrevenni a nyugtalanság jeleit. Minden pillanatban újabb akadályokba ütközhettek.

Aztán hirtelen felbukkant előttük a gyár.

Jobban mondva csak néhány keresztpillért láttak, de Stone abban a pillanatban tudta, hogy a Kongsberg-prototípusnak vége. A gyár a beszakadt tengerfenék alá volt temetve, több mint ötven méterrel lejjebb az eredeti helyétől.

Jobban megfigyelte. Valami kiszabadult az acélszerkezet közül, és feléjük tartott.

Buborékok.

Nem, több, mint egyszerű buborékok. Stone-t arra a hihetetlen kitörésre emlékeztette, amit a Nap fedélzetéről figyelhetett meg. Amikor az acélmarkoló beszakadt az aljzatba.

Hirtelen elfogta a pánik.

– El innen!

Eddi leakasztotta a többi nehezéket is. A tengeralattjáró megugrott és a magasba szökött. Egy hatalmas gázhólyag követte, majd utolérte őket, belekerültek az óriásbuborékba, és hirtelen zuhanni kezdtek. Körülöttük fortyogott a tenger.

– A jó francba! – ordította Eddi.

– Mi van veletek ott lent? – a technikus pléhhangja volt a Thorvaldsonról. – Eddi?! Jelentkezz! Nagyon furcsa dolgokat mérünk idefenn. Iszonyú mennyiségben tör fel a gáz és a hidrát.

Eddi megnyomta a válaszgombot.

– Lerobbantom a burkot. Felmegyünk!

– Mi van? Talán...

A technikus hangja beleveszett egy fülsiketítő dörrenésbe. Eddi lerobbantotta az akkumulátorokat, és a burok egyes részeit. Ez volt a végső megoldás, ha gyorsan a felszínre kellett érni. A maradék tartószerkezet és az akrilgömb elkezdett forogni, és ismét emelkedett. Váratlan ütés rázta meg a járművet. Stone egy óriási szikladarabot látott elhúzni maguk mellett, melyet a kitörő gáz magával sodort. A gömbben minden a feje tetejére állt. Hallotta a pilóta ordítását, amikor másodszor is eltalálta őket valami. Most jobbról érte a járművet az ütés, amely kivetette őket a gázfelhőből. Egy szempillantás alatt a gömb megindult felfelé. Stone veszettül kapaszkodott az ülésébe, már inkább fekve, mint ülve. Eddi csukott szemekkel borult rá. Vér borította az arcát. Elszörnyedve vette tudomásul, hogy magára van utalva. Lázasan próbált visszaemlékezni, hogyan kell stabilizálni a járművet. Az irányítást át lehet kapcsolni hozzá, de hogyan?

Eddi megmutatta neki. Ott volt a gomb.

Stone megnyomta, miközben igyekezett szabadulni az ájult Eddi testétől. Nem volt biztos magában, hogy működni fog a propeller, miután a burkot lerobbantották. A mélységmérőn egymást követték a számok, és mutatták, hogy nagyon gyorsan haladnak a felszín felé. Igazából mindegy volt, hogy merre kormányoz. A lényeg, hogy felfelé. Dekompressziós problémáktól nem kellett tartani, hiszen a gömbben akkora volt a nyomás, mint a felszínen.

Egy figyelmeztető lámpa gyulladt ki.

A jobboldali tartóelemen kihunytak a reflektorok, majd az összes. Stone-t teljes vaksötétség vette körül.

Reszketett.

Nyugodj meg, gondolta. Eddi elmagyarázta neked a működését. Van egy segéd-áramfejlesztő. Az egyik legfelső gomb indítja be. Vagy önműködően bekapcsol, vagy neki kell beüzemelnie. Ujjaival kitapogatta a kapcsolót, miközben továbbra is a szuroksötétbe bámult. Mi van ott?

Vaksötétnek kellene uralkodni a reflektorok nélkül. De világosság volt. Már ilyen közel lenne a felszínhez? A mélységmérő utoljára hétszáz métert mutatott, mielőtt a fényszórók elsötétültek. A tengeralattjáró még mindig a kontinentális perem mentén emelkedett a magasba. A perem széle alatt járt, túl minden nappali fényen.

Az érzékei játszadoznak vele?

Hunyorított, hogy jobban lásson.

Halványkéken derengett a fény, annyira gyengén, hogy inkább sejteni lehetett, mintsem látni. A mélyből bukkant fel, alakja tölcsérszerű, elkeskenyedő hátsó része a sötétbe veszett. Stone visszatartotta a lélegzetét. Őrületes, de meg mert volna rá esküdni, hogy annál fényesebb lesz, minél közelebb kerül hozzá. A fényhullámok nagy részét elnyelte a víz. Ha ez igaz, akkor jókora távolságra volt tőle.

Akkor azonban óriási méretű.

A tölcsér megmozdult. Az egész megnagyobbodott, miközben elhajlott. Stone mozdulatlanul ült, ujjai megdermedtek a kapcsoló keresése közben. Amit kint láthatott, az bio-lumineszcencia volt minden kétséget kizáróan, melyet millió köbméternyi víz, üledék és gáz szűrt meg. De melyik világító tengerlakó ilyen hatalmas? Egy óriáskalmár? Ez itt nagyobb volt minden kalmárnál. Nagyobb volt minden fantáziabeli kalmárnál is.

Vagy csak képzelődik? Csak fény és árnyék játéka a szaruhártyán? Káprázat a hirtelen kialvó reflektoroktól?

Minél tovább nézte, annál gyengébben világított. A tölcsér lassan elmerült a sötétben.

Stone azonnal folytatta a kapcsoló utáni kutatást. A jármű nyugodtan és egyenletesen tartotta útját felfelé, megkönnyebbült érzés futott át rajta, hogy mindjárt vége a rémálomnak. A videókamerák nem vesztek el, amikor Eddi lerobbantotta a burkot. Vajon azt a világító akármit is felvették? Fel tudnak dolgozni ilyen gyenge impulzust is?

Ott volt, nem tévedhetett, és hirtelen eszébe jutottak a felvételek, amiket a Victor készített. Az a másik dolog, ami olyan gyorsan visszahúzódott a lámpafény elől. Jóságos Isten, gondolta. Mire bukkantunk?

Végre megvolt a kapcsoló.

Zümmögve beindult a pótáramfejlesztő. Először az ellenőrzőfények gyúltak ki a konzolon, majd a reflektorok. Egyik pillanatról a másikra a Deep Rover ismét egy fénygömbben emelkedett a felszín felé.

Eddi nyitott szemekkel feküdt mellette.

Stone fölé hajolt, amikor is Eddi mögött felbukkant valami a fényből, egy nagy kiterjedésű, vöröses felhő. A tengeralattjáró felé dőlt, és Stone azonnal az irányítókar felé nyúlt, mert azt hitte, hogy a szakadék falának csapódnak.

Hirtelen ráeszmélt, hogy a szakadék az, ami feléjük tart.

Az egész fal készült rájuk omlani!

Ez volt az utolsó dolog, amit még megállapított, mielőtt az akrilgömb ezernyi darabkára robbant szét.

Bell 430, Norvég-tenger

Trondheimben még úgy tűnt, hogy nyugalmas útnak néz elébe. Időközben azonban már annyira rázkódott a gép, hogy az amerikai szépirodalomba nem lehetett kellőképpen belemerülni. Az elmúlt félórában az ég drámai változáson ment keresztül, és folyamatosan süllyedtek a felhők, mintha a helikoptert mindenáron a tengerbe szeretnék kényszeríteni. Erős széllökések dobálták a Bell 430-ast.

A pilóta hátranézett.

– Minden rendben?

– A legnagyobb rendben – Johanson becsukta a könyvet és kinézett. A tenger felszíne egy mosókonyhára hasonlított. Körvonalaikban felismerte a fúrótornyokat és a hajókat. Úgy gondolta, hogy lent a tengerjárás megerősödhetett, mivel a vihar egyre közelebb ért.

– Nem kell aggódnia – mondta a pilóta. – Nincs mitől tartanunk.

– Én nem aggódom. Mit mond az időjárás-jelentés?

– Hogy szeles lesz. – A pilóta egy pillantást vetett a barométerre. – Úgy tűnik, egy kisebb orkánnal akad dolgunk.

– Kösz, hogy előbb nem mondta.

– Nem tudtam. – A férfi vállat vont. – Olyan fantasztikusan azért mégsem működik az előrejelzés. Fél a repüléstől?

– Egyáltalán nem. Szeretek repülni – mondta Johanson hangsúlyosan. – Csak a lezuhanás okoz némi fejfájást.

– Nem fogunk lezuhanni. A tengerközeli életben ez gyerekjátéknak számít. Nem fog semmi más történni, csak egy kicsit átráz bennünket.

– Mennyi még az út?

– Túl vagyunk a felén.

– Akkor jó.

Ismét kinyitotta a könyvet.

A motorhangba ezernyi más zaj is vegyült. Recsegett, kopogott és füttyögött. Sőt, mintha még csengetett is volna. Egy hang szabályos időközönként felcsendült valahol mögötte. Hogy a szél mit művel az akusztikával! Johanson hátrafordult az utolsó széksor felé, a hang elnémult.

Figyelme megint Walt Whitmanre terelődött.

Storegga-effektus

Tizennyolcezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak tetőpontján a világon mindenhol kereken százhúsz méterrel alacsonyabb volt a tenger szintje, mint a harmadik évezred kezdetén. A földi vízmennyiség nagy része a gleccserekben volt lekötve. Ennek megfelelően kisebb víznyomás uralkodott a selfrégióban, és néhány mai tenger még nem is létezett. Más tavak a lehűlés következtében egyre sekélyebbek lettek és eljegesedtek, néhányuk teljesen kiszáradt és mocsárrá alakult. A csökkenő víznyomás többek között hozzájárult ahhoz is, hogy a metán-hidrát számára drasztikusan megváltozzanak a stabilitáshoz szükséges feltételek. Főleg a kontinentális perem magasabb részein tört ki hatalmas mennyiségű gáz. A jégketrecek, amelyekben össze volt préselve, lassan elolvadtak. Ami több ezer évig habarcsként működött a szárazföldi szakadékban, hirtelen robbanóanyaggá vált. A villámgyorsan kiszabaduló metán ilyenkor a százhatvannégyszeresére tágult, és szétnyomta a tengeralj pórusait és repedéseit, miközben utat tört magának a szabadba. Maga mögött hagyta a szivacsos üledéket, amely a saját súlyát már nem bírta el.

Következményként a szárazföldi peremek beomlottak és a self nagy részét is magukkal rántották. Hihetetlen mennyiségű anyag zúdult sárlavinák formájában több száz kilométernyire a mélyebb tengerekbe. A gáz a légkörbe került, és ott alapvető változásokat okozott, de a csuszamlások egy másik, közvetettebb hatást is kifejtettek; nemcsak a tengeri életformákra, hanem ugyanúgy a parti régiókra és szigetekre is.

A huszadik század második felében történt, hogy a kutatók Közép-norvégia part menti területén hátborzongató felfedezést tettek. Ilyen csuszamlás nyomára bukkantak. Pontosabban több csuszamláséra, melyek az utóbbi negyvenezer évben mentek végbe, és a szárazföldi perem nagy részét elsodorták. Sok tényező játszott közre ebben. Hőhullámok, amikor a perem-közeli áramlások átlaghőmérséklete megemelkedett, vagy éppen, mint tizennyolcezer évvel ezelőtt, amikor a hőmérséklet tartósan alacsony volt, de a víz nyomása csökkent. A hidrátok stabilitási időszaka ilyenformán – földtörténetileg tekintve – kivételt képezett.

És pontosan ilyen kivételes időszakban éltek az újkor emberei. Hajlamosak voltak arra, hogy a csalóka körülményeket mint szabályt fogadják el.

Akkoriban körülbelül öt és fél ezer köbkilométer selftenger-fenék került a mélybe, több lavinafolyam alkalmával. Skócia, Izland és Norvégia közt a tudósok egy nyolcszáz kilométer hosszú sárhalmot találtak. Ami igazán nyugtalanító volt, az az a felismerés, hogy a peremcsuszamlások nem is olyan régen történtek, tízezer éven belül. A jelenségnek a Storegga-csuszamlás nevet adták, és reménykedtek benne, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő ismét.

Ez természetesen hiú ábránd volt. De talán elmúlhat további néhány ezer békés év, és a meleg –, illetve hidegperiódusok legfeljebb elfogadható nagyságú csuszamlásokat okoznak; ha nem bukkan fel egyik pillanatról a másikra ez a bizonyos féreg a baktériumszállítmányaival egyetemben, mely néhány kísérő jelenség mellett azt okozta, ami most történt.

Jean-Jacques Alban sejtette, hogy nem fogják viszontlátni a kis tengeralattjárót, miután megszakadt az összeköttetés. De elképzelése sem volt arról, ami száz méterrel a hajó alatt történt. A hidrátok bomlása kétségkívül veszélyes fázisba ért; az elmúlt negyedóra alatt a záptojásszag az elviselhetetlenségig erősödött, és a mind magasabb hullámokon egyre nagyobb fehér rögök úszkáltak. Alban azt is tudta, hogy minden további késlekedés a peremnél kollektív öngyilkossággal egyenlő. A még több gáz a víz felületi feszültségét meggyengíti, és elsüllyednek, mint egy darab kő. Bármi is történt odalent, már nem lehetett megállítani. Alban még a gondolatától is viszolygott, hogy sorsára kell hagynia a Deep Rovert, de valami azt súgta neki, hogy Stone és a pilóta odavesztek.

A kutatókon és a legénységen óriási izgatottság lett úrrá. Nem mindenki tudta a bűzt és a habzó tengert helyesen értelmezni. A vihar pedig hozzátette a magáét az általános felforduláshoz. Mint egy megdühödött istenség, rontott le az égből, és mind nagyobb hullámokat keltett az erős szél, sorra csapódtak az egyre nagyobb hegyek a Thorvaldson oldalának, milliónyi apró csepp permetezett végig a hajón. Még tíz perc, és senki sem tud majd megmaradni a fedélzeten.

Ebben a helyzetben Albannak túl sok mindent kellett mérlegelnie. A Thorvaldson biztonságát nem lehetett a működtető szempontjai szerint megítélni, vagy tudományos értékei felől mérni, kizárólag az emberi életet szabadott figyelembe venni. Ehhez a két ember a tengeralattjáróban is hozzá tartozott, akikről Alban megérzése sokkal kifejezőbb képet alkotott, mint a feje. Maradni és menekülni egyaránt hibás döntés volt, és egyaránt helyes.

Alban hunyorgó szemmel tekintett az égre, és kezével letörölte magáról az esőcseppeket. Ugyanebben a pillanatban a tenger megnyugodott néhány pillanatra. Ez nem a vihar gyengülésének jele volt, hanem csak egy átmeneti szünet, hogy azután kettőzött erővel újra tomboljon.

Alban úgy döntött, hogy maradnak.

A mélyben eközben katasztrófa ment végbe.

Egyik pillanatról a másikra a megbolygatott hidrátok, a nemrég még stabil jégmezők most kukacok és baktériumok által szétzilált romokká bomlottak. Százötven kilométeres szakaszon a víz és a metán kötése robbanásszerűen gázzá alakult. Miközben Alban magában vívódott, hogy menjenek-e, vagy sem, a gáz megtalálta a szabadba vezető utat; amikor a szakadék falát lerobbantotta, sziklákat vetett szét, és az egész peremet megrázta. A selftenger feneke a mélybe hanyatlott. Több köbkilométer kőzet omlott le másodpercek alatt. Az egész szárazföldi perem felső része mozgásba jött, miközben a mélyben mind több réteg omlott be. A hatalmas láncreakcióban a leomló tömegek egymást húzták a mélybe, és iszappá morzsolták a korábbi szilárd struktúrákat.

A fúrótornyokkal, csővezetékekkel és szivattyúkkal tarkított selfben, Skócia és Norvégia között, megjelentek az első repedések.

Valaki a vihart túlharsogva kiáltott Albannak. Hátraperdült, és látta a helyettes tudományos vezetőt, amint vadul integet neki.

– A szakadék! – hallotta ordítani Alban. – A szakadék!

A rövid és csalóka szünet után a tenger most megvadult. Óriási hullámok dobálták a Thorvaldsont. Alban kétségbeesett pillantást vetett a darura, amellyel a Deep Rovert vízbe engedték. A fedélzet tajtéktól habzott, és a metánszag elviselhetetlenül felerősödött. Elfordította fejét, és végigrohant a hajón. A férfi megragadta a kabátja ujját.

– Jöjjön, Alban, az Isten szerelmére! Ezt látnia kell!

A hajó megrázkódott. Tompa morajlás hatolt Alban fülébe valahonnan a tenger mélye felől. Felverekedték magukat a szűk, ingadozó lépcsőkön a hídra.

– Ott!

Alban meredten figyelte a lokátort, amely szünet nélkül pásztázta a tenger fenekét. Nem hitt a szemének.

A tengerfenék eltűnt.

Olyan volt, mintha egy borzalmas örvény mélyébe tekintene. – A perem beomlik – suttogta.

Abban a pillanatban megértette, hogy semmit sem tehet már az őrült mérnökért és Eddiért. Sejtése borzalmas valósággá vált.

– El kell tűnnünk innen – mondta. – Azonnal.

A kormányos Alban felé fordult.

– És hova?

Alban lázasan gondolkodott. Teljes bizonyosságot szerzett. Tudta, hogy mi történt odalent, és azt is, hogy mi vár rájuk. Egy kikötőbe befutni kizárt volt. A Thorvaldson egyetlen esélye, ha a mélyebb vizekre kormányozzák.

– Adjunk le figyelmeztető adást! – mondta. – Norvégiának, Skóciának, Izlandnak, és minden északi-tengeri országnak. Evakuálják a partvidéket. Folyamatosan menjen az adás ! Érjünk el mindenkit, akit csak tudunk.

– Mi van Stone-nal és... – kezdte a helyettes.

Alban ránézett.

– Meghaltak.

Nem is mert belegondolni abba, hogy milyen kiterjedésű a csuszamlás. De a lokátor képei elegendőek voltak, hogy a hideg futkosson a hátán. Még a kritikus tartományon belül helyezkedtek el, de ha néhány kilométerrel beljebb lennének a self tengerben, már reménytelenül elsüllyedtek volna. Viszont itt kint megvolt rá az esély, hogy megússzák a dolgot. Habár kiteszik magukat a tomboló viharnak, de azzal még meg lehet birkózni.

Alban visszaemlékezett a peremről készített képekre. Északnyugat felé a tenger több terasz után hirtelen mélyült. Ha szerencséjük van, a lavina a felsőbb régiókban megáll. De egy Storegga-effektus esetén nem volt megállás. A teljes szakadék a mélybe csúszik. Több száz kilométer hosszan és háromezer méter mélységbe. Egészen a mélytengeri árokig Izlandtól keletre, és közben az Északi-tengert és a Norvég-tengert megrázza az évezred rengése.

– Hová menekülhetnénk?

Alban elfordult a műszerektől.

– Irány Izland – mondta végül.

Millió tonna iszap és törmelék zúdult lefelé.

Amikor a lavina elülső része a Färöer-shetland-csatornába zuhant, Skócia és Norvégia között már nem voltak semmiféle teraszok, csak feloldódott massza, amely óriási erővel mélyebbre és mélyebbre nyomult, magával rántva mindent, ami útjába került. A csuszamlás egy része a Färöer-szigetektől nyugatra és az Izlandi-medencében állt meg, a másik része a Färöer-szigetek és Izland közötti vonulat mentén oszlott szét.

De a legnagyobb rész lezúdult a Färöer-shetland-csatornán, mint egy gigantikus csúszdán. Semmi sem állíthatta meg. A tenger medencéje, amely több ezer évvel ezelőtt felfogta a Storegga-effektus csuszamlásait, most egy még nagyobb lavinával találkozott, amely megállíthatatlanul tört előre, és közben hatalmas örvényt keltett.

A self pereme hirtelen levált.

Egy ötven kilométer hosszú darab letört, és ez még csak a kezdet volt.

Sveggesundet, Norvégia

Közvetlenül azután, hogy Johanson felszállt, Tina Lund átrakta csomagjait a terepjáróba, és elindult.

Gyorsan hajtott, bár a kezdődő eső lucskossá tette az utat. Johanson most minden bizonnyal tiltakozna, de úgy gondolta, hogy kihozza az autóból a maximumot. Ebben a kellemetlen időben úgysincs sok látnivaló.

Minden kilométerrel, mellyel közeledett Sveggesundet felé, egyre könnyebbnek érezte magát.

Miután Johansonnal megbeszélték a dolgot, azonnal felhívta Kare Sverdrupöt és felajánlotta, hogy néhány napot töltsenek együtt a tengernél. Kare megörült neki, és meg is döbbent kissé. Valami arra engedte következtetni Kare reakciójából, hogy Johansonnak igaza volt: az utolsó pillanatot ragadta meg kapcsolatuk megmentéséért.

Johanson ledöntött egy házat. Hát jó. Akkor próbáljunk meg felépíteni egyet.

Amikor a terepjáró gyors tempóban végiggurult a part felé vezető főúton Sveggesundet felé, érezte, hogy pulzusa egyre gyorsabb. A kocsit egy nyilvános parkolóban hagyta a Fiskehuset felett. Innen egy gyalogos mellékút vezetett a strandhoz. Nem volt igazi homokos strand, mert hínár és más növényzet borította a törmeléket és a lapos köveket. Sveggesundet körül sík volt a táj, de vadromantikus, és a Fiskehuset teraszáról csodás kilátás nyílt a tengerre, még ma is, az esőben.

Lund elsétált az étteremhez, és benyitott. Sverdrup nem volt ott, a hely nem is volt még nyitva. A konyhasegéd zöldséges ládákat pakolt be, és tudatta Tinával, hogy Karénak dolga akadt a községben. Talán a bankba ment vagy a fodrászhoz, nem mondta, hogy mikor jön vissza.

A te hibád, gondolta Lund.

Itt beszélték meg a találkozót. Talán túl gyorsan hajtott Johanson autójával, és egy órával előbb ért ide. Hogy tudta ennyire elszámolni magát? Leülhetett volna az étteremben várakozni, de ezt nem tartotta jó ötletnek. Inkább kilépett a Fiskehuset teraszára. Eső mosta az arcát. Mások azonnal visszafordultak volna, de Lundnek nem volt ellenérzése a rossz idővel szemben. A gyermekkorát vidéken töltötte. Imádta a napos időt, de a vihar és az eső is kedves volt neki. Most vette csak észre, hogy a szélfúvások, melyek az utolsó félórában az autót ide-oda billegtették, komoly viharrá erősödtek. Nem volt már olyan párás a levegő, helyette viszont alacsonyabban száguldottak felette a fekete felhők. Ameddig ellátott, a tenger vadul hullámzott, és fehér tajték borította.

Valami nagyon furcsát észlelt.

Elégszer járt már itt, hogy ismerje a környéket, mégis úgy tűnt neki, hogy a part most szélesebb, mint máskor. A kavicsok és sziklák távolabb nyúltak a tengerbe, mint szoktak. Az erős hullámverés ellenére. Mintha egy nem tervezett apály akarna beállni.

Tévedsz, gondolta.

Előkapta a mobiltelefonját, és felhívta Karét. Inkább megmondja neki, hogy már itt van, nehogy balul üssön ki a meglepetés. Valószínűleg szellemeket látott, de jobbnak érezte, ha tud róla. Egy megnyúlt arcot, vagy az öröm mégoly pici hiányát sem tudta volna elviselni.

Négyszer csengett, majd a postafiók jelentkezett.

Így is jó. A sors ezek szerint másképp akarta.

Akkor várakozni fog.

Kisimította nedves haját a szeméből, és abban reménykedett, hogy legalább a kávéfőző be van kapcsolva.

Cunami

A tenger tele van szörnyekkel.

Emberemlékezet óta a mítoszok, mesék és ősi félelmek tárhelye volt. Odüsszeusz társai a hatfejű szkülla áldozataivá váltak. Poszeidon Kaszsziopeia felett érzett dühében megteremtette a Cetusz nevű szörnyet, Laokoonra a trójaiakon elkövetett árulása miatt egy hatalmas tengerikígyót küldött. A szirénektől csak viasszal betömött fülekkel lehetett megmenekülni. Sellők, tengeri dinoszauruszok és óriáspolipok gazdagították a gyűjteményt. Még a Biblia szarvas fenevada is a tengerből jött elő. És éppen a tudomány volt az, amely a kötelezően szkeptikus magatartás ellenére legújabban maga szellőztette meg a legendák valódi magvát, amióta megtalálták az óriáskalmárt, és létét bebizonyították. Miután évezredekig féltek a mélyben lakó szörnyektől, most annál nagyobb kíváncsisággal jártak a nyomukban. A felvilágosult elmének már semmi sem volt szent, még a félelem sem. A szörnyek játszópajtásokká váltak, az igaziak ugyanúgy, mint a kitaláltak. A tudomány plüssállataivá.

Egy kivételével.

A legrosszabb mind közül. Még a legfelvilágosultabb elmét is páni félelembe taszította. Ahányszor kikelt a tengerből, és végigsöpört a parton, halált és pusztulást hozott magával. Nevét a japán halászoknak köszönheti, akik a nyílt tengeren semmit sem vettek észre a szörnyűségből, csak az elpusztult halászfalut láthatták, meg a halott hozzátartozóikat, amikor visszatértek. Nevet adtak a szörnynek, amely nagyjából annyit jelent, hogy „hullám a kikötőben”. A „cu” a kikötő, a „nami” a hullám szócska.

Cunami.

Alban döntése, hogy a mélyebb vizekre kell jutniuk, mutatta, hogy ismeri a szörnyet és szokásait. A legnagyobb hiba lett volna a látszólag biztonságos kikötőbe hajózni.

Így az egyetlen helyes dolgot tette.

Miközben a Thorvaldson keresztülverekedte magát a megvadult tengeren, a kontinentális szakadék és a selfperem tovább zuhant a mélybe. A keletkező örvény nagy területen lecsökkentette a tenger szintjét. A hullámok körkörösen terjedtek, iszonyú sebességgel az önmagába omló terület felett. A rengés centrumában, egy több ezer négyzetkilométer nagyságú területen, a hullámok még olyan alacsonyak voltak, hogy a vihar közepette fel sem tűntek. A hullámhegy itt csupán egy méter magas volt.

Elérték a sekély selftengert.

Alban már régóta tudta, hogy a cunami hullámai miben különböznek a hagyományos hullámoktól. Jóformán mindenben. A rendes hullámok a levegő mozgásától keletkeztek. Amikor a napsugárzás felmelegítette a légkört, a hő nem oszlott el egyformán. Kiegyenlítő légáramlatok keletkeztek, amelyek a vízfelszínnel érintkeztek, és hullámokat hoztak létre. Még az orkán is majd' tizenöt méter magasra tornyozta a hullámokat. A normális vihar keltette hullámok kilencven kilométeres csúcssebességgel haladtak óránként, és a szél hatása csak a felső tengerrégiót érintette. Kétszáz méteres mélységben már minden nyugodt volt.

De a cunami hullámai nem a felszínen keletkeztek, hanem a mélyben. Nem a szélsebesség eredményezte, hanem egy szeizmikus sokk idézte elő, és a sokkhullámok egészen másként terjedtek. Mindenekelőtt azonban a cunamihullám energiáját a vízoszlop a tenger fenekéig vezette. A hullám így érintkezett a fenék minden pontjával, bármilyen mélyen legyen is az. Vagyis az egész víztömeg kilengett.

A legjobb példát a cunamira nem is a számítógépen prezentálták Albannak, hanem sokkal egyszerűbben és szemléletesebben. Valaki megtöltött egy pléhvödröt vízzel, és alulról belerúgott, aminek következtében a víz felszínén koncentrikus körökben terjedtek tova a hullámok. A vödör aljának rázkódása kihatott az egész tartalmára.

Ezt az effektust kell – így mondták – egyszerűen csak milliós nagyságrendben elképzelni.

Egyszerű.

A cunami, amelyet a csuszamlás idézett elő, hétszáz kilométeres óránkénti kezdősebességgel száguldott minden irányba, kivételesen hosszú és lapos hullámtaréjjal. Már az első hullám egymillió tonna vizet szállított, és ezzel együtt hatalmas mennyiségű energiát. Néhány perc alatt odaért a self törési vonalához. A tenger sekélyebb lett, és lefékezte a hullámfrontot anélkül, hogy a magával szállított energia csökkent volna. A víztömegek továbbnyomultak, és mert nem haladhattak már akkora sebességgel, elkezdtek feltornyosulni. Minél sekélyebb részre ért, annál magasabbra nőtt a cunami, miközben a hullámhossz drámaian csökkent. A viharhullámok pedig meglovagolták a taréját. Amikor elérte az első platformokat, már csak négyszáz kilométerrel haladt óránként, de legalább tizenöt méter magas volt.

A tizenöt méter nem számított veszélyesnek egy platformra nézve-amennyiben hagyományos viharhullámokról esik szó.

Egy sokkhullám ellenben, amely a tengerfenéktől a felszínig terjed, megkoronázva a tizenöt méter magas hullámheggyel, ha mindez négyszázzal halad, egy becsapódó utasszállító repülőnek felel meg.

Gullfaks C, norvég self

Lars Jörensen egy pillanatra arra gondolt, hogy már túl öreg ahhoz is, hogy ezt a néhány hónapot kihúzza itt. Egész testében reszketett. Mi történik? Annyira reszketett, hogy a korlát vele együtt remegett, és nem tudta, hogy miért. Nem érezte rosszul magát, sem gyengének. Talán egy kicsit depressziós lehet, de nem beteg. Csak nem szívroham?

Kezdett derengeni neki, hogy tényleg a korlát rázkódik, nem ő.

A Gullfaks C rengett.

A felismerés villámcsapásként érte.

A toronyra meredt, majd a tengerre. Alatta tombolt a víz, de élt már át ennél különbeket is. Sokkal rosszabbat is, anélkül, hogy a platformon ezt különösebben érzékelték volna. Ilyen rengésről csak elbeszélésekből hallott, amikor egy téves fúrás következtében gázkitörést okoztak, és az olaj meg a gáz túlnyomással feltört. Ilyenkor megtörténhetett, hogy a platform hevesen rázkódott. De a Gullfakson félig kiürült lelőhelyeket szivattyúztak ki, itt nem kell gázkitöréstől tartani. Hacsak nem a rémálom válik most valóra, és ez egy tengerrengés.

Ez valóban rengés volt, ezt Jörensen azonnal belátta.

Ilyenkor bármi megtörténhet. Ha a tenger reng, minden ellenőrzést elveszítenek a platform felett. Az anyag deformálódik és szakad, csak reménykedhettek, hogy nem történik rosszabb: vagyis hogy a tengerfenék beszakad vagy lecsúszik. Ha szerencséjük van, a rögzítések kitartanak, de volt még egy kísérő jelenség, ami ellen senki sem tehetett semmit.

És ez a jelenség pontosan feléjük tartott.

Jörensen már látta is közeledni, és felmérte az esélyeit. Tudta, hogy rosszul áll a szénájuk. Megfordult, hogy a lépcsőkön keresztül lemeneküljön a nyitott tetőről.

Minden nagyon gyorsan történt.

Lábai alól kicsúszott a talaj, és elesett. Ujjai ösztönösen belekapaszkodtak a padlórácsba. Pokoli zaj tört ki, zúgás és bömbölés, mintha a platform ketté akarna szakadni. Ordítás hallatszott, majd hirtelen egy fülsiketítő robbanás hasított a levegőbe, Jörensen pedig a korlátnak csapódott. Iszonyú fájdalom állt a testébe. A rácsban kapaszkodva láthatta az önmagából kifordult tengert, amint elnyelni készül őket. Valahol felette fémes nyikorgás hallatszott. Rémülten fedezte fel, hogy a platform megdől, és ettől elvesztette az eszét. A páni félelem teljesen elborította, ezért ostoba módon felfelé igyekezett menekülni a közeledő víztől. Felvonszolta magát az emelkedőn, ami az imént még padló volt, de a dőlésszög egyre meredekebb lett, és Jörensen torkaszakadtából üvölteni kezdett.

Ereje elhagyta, jobb keze elengedte a rácsot, és lejjebb csúszott. Őrületes rándulás futott végig a bal karján. Már csak egy kézzel lógott. Még mindig üvöltve a fejét hátrahajtotta, látta az eldőlő tornyot, távolabb az ég felé gázlángot lövellő csövet.

Egy pillanatra olyan meghittnek tűnt a magányos láng. Üdvözlet az isteneknek ott fent. Jövünk!

Majd egy világossárga lángfelhő borított el mindent, és Jörensent a vízbe hajította. Nem ott érezte a fájdalmat, ahol leszakadt az alkarja, hanem a csonkban, mely még mindig a rácsba csimpaszkodott. Mielőtt elérte volna a tűztenger, a cunami rárontott a süllyedő platformra és elpusztította; a betonoszlopok a leomló selfperemmel együtt eltűntek a mélyben.

Nagyapa, mesélj nekünk egy mesét...

Oslo, Norvégia

A nő összeráncolt homlokkal hallgatta.

– Mit mond? – kérdezte. – Olyan, mint egy láncreakció?

A Környezetvédelmi Minisztérium katasztrófa-elhárításának állandó munkatársa volt, és megszokta, hogy a legkalandosabb elméletekkel zaklatták. A Geomar intézet ismert volt a számára, és az is, hogy ott nem szokták poénkodással tölteni az időt, ezért igyekezett hamar felfogni, amit a német tudós magyarázott neki.

– Nem lánc – válaszolta Bohrmann, – inkább amolyan egyidejű lefolyás. A pusztítás az egész perem mentén folytatólagos, és mindenhol egyszerre következik be.

A nő nyelt egyet.

– És... mely területek érintettek?

– Az attól függ, hogy hol történik a perem leomlása, és milyen hosszan. A norvég partok nagy része érintett. A cunamihullám pedig több ezer kilométert tehet meg. Minden érintett országot felhívunk.

A nő kibámult a kormányhivatal ablakán, és a platformokra gondolt messze kint. Százával voltak, egészen fel Trondheimig.

– A part menti városokra nézve milyen következményekkel járhat? – kérdezte elhaló hangon.

– Azt javaslom, hogy kezdjenek evakuálni!

– És a kőolaj-kitermelésre?

– Higgye el, erre nehéz válaszolni. Jó esetben csak kisebb csuszamlások sorozata következik be. A legrosszabb esetben...

Úgyanabban a pillanatban nyílott az ajtó, és egy sápadt férfi lépett be. Papírlapot tett a nő elé, és jelzett, hogy fejezze be a beszélgetést. Elvette, és gyorsan átfutotta. Egy hajó rádiójelentése volt.

Thorvaldson, olvasta a nő.

Tovább olvasott, és érezte, hogy szédülni kezd.

– Vannak figyelmeztető jelek – mondta Bohrmann. – Mielőtt megtörténik, az embereknek tudniuk kell, hogy mire figyeljenek. A cunamik bejelentkeznek. Az érkezésük előtt a tengerszint gyors süllyedése és emelkedése figyelhető meg. Többször is egymás után, a gyakorlott szem észreveszi. Tíz vagy húsz perc múlva a víz messze eltávolodik a partvonaltól. Látni lehet a sziklás aljzatot ott, ahol rendes esetben nem látható. Ez a légkésőbbi időpont, hogy keressenek egy magas, védett helyet. A nő nem szólt egy szót sem, alig hallotta, mit mond Bohrmann. Elképzelte már, hogy mi történhet, ha ennek a férfinak a telefonban igaza van. Most igyekezett elképzelni, hogy mi történhetett az imént.

Sveggesundet, Norvégia

Lund majdnem meghalt unalmában.

Bolondság volt az üres étteremben üldögélni, és kávét inni. Mindenfajta tétlenség számára felért egy kínzással, a konyhai kisegítő volt olyan kedves, és bekapcsolta neki a kávégépet. A kávé nagyszerű volt, a párás idő és az eső ellenére pedig mély benyomást tett rá a panorámaablakból feltáruló látvány. Mégis nehezen viselte a várakozást.

Kikanalazta a habosított tejet a csészéből, amikor belépett valaki.

– Hello, Tina.

Felnézett. A férfi Sverdrup barátja volt. Csak annyit tudott, hogy Åkénak hívják, de a vezetéknevére nem emlékezett. Jól menő csónakkölcsönzője volt, és a nyári hónapokban nagyon sokat keresett vele. Váltottak néhány szót az időjárásról, majd a férfi megkérdezte:

– Mit csinálsz itt? Látogatóba jöttél Karéhez?

– Igen, ez volt a tervem – mondta Lund egy ferde mosollyal.

Åke csodálkozó szemekkel nézett rá.

– Akkor mit üldögélsz itt egyedül? A tökfej miért nincs veled?

– Az én hibám. Túl korán jöttem.

– Hát hívd fel!

– Már megtettem, de nem veszi fel.

– Ja, tényleg! – Åke a homlokára csapott. – Ahol most van, ott nincs térerő.

Lund felhorkant.

– Tudod, hogy hol van?

– Igen. Röviddel ezelőtt még Hauffennél voltunk együtt.

– Hauffen? A pálinkafőzőnél?

– Igen. Éppen pálinkát vásárolt náluk. Egyiket-másikat megkóstoltuk, de tudod, hogy milyen Kare. Kevesebb alkoholt fogyaszt, mint a szerzetes böjtidőben. Nekem kellett átvállalnom a feladatot.

– Ott lehet még?

– Amikor én eljöttem, még lent ácsorogtak a pincében és dumáltak. Miért nem mész oda? Tudod, merre van?

Lund tudta. A kis kifőzde, amelyben kitűnő, nem exportra szánt pálinkát főztek, csak tíz percre volt gyalog, a lapos földnyelven, délebbre. Kocsival két perc alatt ott lehet, de a hosszú autóút után inkább jár egyet.

– Átsétálok – mondta Tina.

– Ebben az ócska időben? – Åke elhúzta a száját. – Te tudod, de figyelmeztetlek, hogy uszonyaid fognak nőni.

– Jobb, mintha gyökereim nőnének. – Tina, hálásan az információért, felállt. – Addig is, viszontlátásra! Vissza fogom hozni.

Odakint felhajtotta a kabátja gallérját, lement a strand felé, és nekiindult. Tiszta időben a pálinkafőzdét innen is lehetett látni. Most csak szürke foltnak hatott, a ferdén csapkodó esőben.

Örülni fog, ha meglátja?

Hihetetlen! Úgy gyötrődik, mint egy tizenéves. Tina Lund, mint aki nem beszámítható. Természetesen örülni fog. Mi mást tehetne?

Miközben távolodott a Fiskehusettól, pillantása a tengerre esett. Az előbb tévedhetett, mert azt gondolta, hogy a sziklás strand szélesebb, mint máskor, de most olyan volt, mint mindig. Sőt, talán még egy kicsit keskenyebb is.

Egy másodpercre megállt.

Hogy tudott ekkorát tévedni?

Talán a vihar volt a hibás. A hullámok hol erősebben, hol gyengébben nyaldosták a partot. Valószínű, hogy ismét beerősített. Vállat vont, és tovább ment.

Amikor teljesen átázva belépett a főzdébe, senkit sem talált a fogadószobában. A hátsó falnál nyitva volt egy ajtó, és fény szüremlett ki. Nem habozott, lement a lépcsőkön a pincébe, ahol két férfit talált a hordóknak támaszkodva. Mindkettő poharat tartott a kezében, és beszélgettek. A tulajdonos testvérpár volt. Kedves öregurak, szélcserzett arccal. Karét sehol sem látta.

– Sajnálom – mondta az egyikük –, két perccel ezelőtt húzott el. Épp hogy lemaradtál róla.

– Gyalog volt? – kérdezte Tina. Gondolta, lehet, hogy még utolérheti.

– Nem – a másik testvér a fejét rázta. – A kisteherautóval. Vásárolt ezt-azt; annál többet, hogy kézben vihette volna.

– Talán említette, hogy visszamegy az étterembe?

– Igen. Pontosan oda tartott.

– Oké. Köszönöm.

– Hé, várjál csak! – Az öreg ellépett a hordótól, és odament hozzá. – Ha már feleslegesen jöttél el, legalább igyál egy kortyot velünk. Képtelenség volna, hogy bejössz egy pálinkafőzőbe, és józanul távozol!

– Köszönöm. Ez nagyon kedves, de...

– Igaza van – bólogatott vadul a testvére. – Valamit innod kell! – Én...

– Kint elsüllyed a világ, gyermekem. Hogy akarsz visszatalálni, ha nincs, ami melegítené a gyomrod?

Mindketten lapos pillantásokkal néztek rá. Lund tudta, hogy megörvendezteti a két öreget, ha marad egy pohárkára.

Igazából nem volt oka sietni.

– Egyet megiszom – mondta.

A testvérek úgy bólogattak, mintha most vették volna be Konstantinápolyt.

Shetland-szigetek, Nagy-Britannia

A helikopter leszálláshoz készülődött.

Johanson kipillantott. Átrepültek a meredek sziklafal felett, követték a vonulatot, és a kis leszállóra igyekeztek, ahonnan Karen Weaverrel megy tovább. A sziklák finoman lejtettek keleti irányban, és egy szép ívű öbölben végződtek. De itt a talaj sík volt. Végtelen homokos és kavicsos strandok sorakoztak egymás mellett, mögöttük pedíg a Shetlandra jellemző, mohával benőtt vidék következett. Alacsony, hosszan elnyúló dombok, melyek között az utak úgy hatottak, mintha bevésték volna őket.

A helikopterleszálló egy tengerkutató állomáshoz tartozott, ahol csupán féltucat kutató lakott, és nem is érdemelte meg ezeket a jelzőket, mert a leszállópálya csak egy kerek sóderfolt volt, az állomás pedig alig több, mint néhány viharvert barakk. Keskeny út kígyózott a dombok közül egy kis kikötőhöz, de Johanson nem látott csónakokat. A barakkok mellett két terepjáró és egy rozsdás kisbusz álldogált. Weaver éppen cikket készült írni a fókákról, ezért választotta ezt a helyet. Rendszeresen kicsónakázott a kutatókkal, búvárkodott, és az egyik házikóban lakott.

Egy utolsó széllökés megrázta a Bellt, majd a kerekek végre földet értek. A helikopter rugózva leszállt.

– Ezt is túléltük – mondta a pilóta.

Johanson egy alacsony alakot pillantott meg a leszálló mellett. A haja lobogott a szélben. Úgy tippelt, hogy ez csak Karen Weaver lehet. Tetszett neki, hogy itt várt rá, a kietlen vidéken. Nem messze Karentől egy motorkerékpár volt leállítva. Minden a szája íze szerint történt. Kinyújtózott, eltette a könyvét, és a kabátja után nyúlt.

– Tőlem akár még tehetnénk pár kört – mondta –, de nem szívesen várakoztatnám meg a hölgyet.

A pilóta hátrafordult Johansonhoz, és összeráncolta a homlokát.

– Most csak tetteti a laza fickót, vagy tényleg nem viselte meg a vihar? Johanson igyekezett belebújni a kabátjába.

– Ezt önnek kell kitalálnia. Önnek vannak tapasztalatai az elnökségi tagokkal.

– Igen, persze.

– És... laza vagyok?

– Nem tudom. Lehet, hogy csak blöfföl. A legtöbbjük telesírta volna a fülemet.

– Skaugen is?

– Skaugen? – a pilóta gondolkodott egy kicsit, miközben felettük a rotorok csattogása egyre lassult. – Nem hiszem. Skaugent semmivel sem lehet kihozni a béketűréséből.

Ezzel egyetértek, gondolta Johanson.

– Holnap, mondjuk, délben felvesz engem erről a helyről?

– Nem probléma.

Várt, amíg az ajtó kinyílt, és leballagott a rövid lépcsőn. Laza volt? Azért legbelül örült, hogy ismét szilárd talaj van a lába alatt. A pilóta némi szünetet tart, aztán tovább kell állnia, hogy feltankoljon Lerwickben; úgy látszott, megszokta a kemény időjárási körülményeket. A vállára akasztotta az utazótáskáját, és odament a várakozó alakhoz. A kabátja vadul csapkodott a lába körül, de legalább nem esett az eső.

Karen Weaver is lassan elindult felé.

Érdekes módon egyre kisebb lett, ahogy közeledtek egymáshoz. Amikor végre megálltak egymással szemben, Johanson legfeljebb százötvenhat centiméter magasnak saccolta. Nagyon meggyőzően volt tökéletes. A farmer izmos lábakra simult, a bőrkabát alatt széles vállak rajzolódtak Id. Amennyire Johanson megállapíthatta, nem volt rajta smink. Barna bőre természetességet sugárzott. Az égető nap és a tengeri só cserzette ilyenre, emellett szeplőket varázsolt a széles arccsontjára és a homlokára. A szél gesztenyebarna hajáradatát lobogtatta. A nő is érdeklődve fixírozta őt.

– Sigur Johanson – állapította meg. – Milyen volt a repülés?

– Vacak. Át kellett adnom magam Walt Whitman vigasztaló társaságának. – A helikopter felé nézett. – A pilóta szerint laza voltam.

A nő mosolygott.

– Szeretne valamit enni?

Furcsa kérdés, gondolta, mindjárt a bemutatkozás után, de észrevette magán, hogy valóban éhes.

– Szívesen. Hol?

Egy fejmozdulattal a motor felé mutatott.

– Elmegyünk a legközelebbi helységbe. Ha nem rázta meg túlságosan a repülőút, akkor ezt is túléli. Még gyorsabb megoldás, ha bemegyünk a barakkba, és konzervhúst eszünk konzervborsóval.

Johanson ránézett, és megállapította, hogy a szemei szokatlanul intenzív kék színben világítanak. A tenger mélykékje.

– Miért ne? – mondta végül. – A tudósai kihajóztak?

– Nem. Túl viharos az idő. Elmentek a közelbe vételezni néhány szükséges dolgot. Itt azt csinálhatok, amit csak akarok, még konzervet is nyithatok, de ezzel a végére is értünk a főzőtudományomnak. Jöjjön velem!

Johanson követte a sóderrel feltöltött leszállón keresztül az állomás felé. A barakkok innen lentről nem is tűntek olyan nagyon viharvertnek.

– Hol vannak a csónakok? – kérdezte Johanson.

– Nem szívesen hagyjuk kint őket. – A vízhez legközelebb álló épületre mutatott. – Az öböl alig védett, ezért minden alkalommal bevisszük a csónakokat a tengerhez legközelebbi barakkba.

A tenger...

Hol volt a tenger?

Johanson meghökkent és megállt. Ahol pillanatokkal előbb még hullámok csapkodták a partot, most egy iszapos, szikláktól szaggatott síkság terült el. A tenger visszahúzódott, méghozzá percek alatt. Közel s távol csak iszapos vidék volt látható.

Egyetlen apály sem volt képes ilyesmire. A víz több száz méterre húzódott vissza.

Weaver még tett néhány lépést, majd megfordult.

– Mi a gond? Már nem éhes?

Johanson a fejét rázta. Zúgást hallott, amely egyre csak erősödött.

Először azt gondolta, hogy repülő, amely alacsonyan húz el felettük, de nem úgy hangzott, mint egy repülő. Inkább ismétlődő mennydörgésre hajazott, csak túl egyenletes volt ahhoz képest, és nem halkult el... Hirtelen tudta már, hogy mi ez.

Weaver követte a pillantását.

– Mi az ördög ez?

Johanson éppen válaszolt volna, de abban a pillanatban meglátta, hogy a horizont elsötétül. Weaver is látta.

– A helikopterhez! – kiáltotta Johanson.

Az újságírónő megdermedve állt, majd hirtelen megindult. Együtt futottak a helikopter felé. Látta, amint a pilóta a fülkéje mögött a műszereket ellenőrzi. Egy másodpercig tartott, hogy ő is észrevegye a feléje sietőket. Johanson jelt adott, hogy engedje le a létrát. Tudta, hogy a pilóta nem láthatja azt, ami a tenger felől közelített. A helikopter orral a szárazföld felé állt.

A férfi felhúzta szemöldökét, majd bólintott. Sziszegő hanggal kinyílt az ajtó, és a létra leereszkedett.

A dörgés egyre közeledett. Időközben már úgy dübörgött, mintha a sziget mögött a világ megindult volna.

És pontosan így is van, gondolta Johanson.

Rossz helyen, rossz időben.

A döbbenet és rémület között félúton megtorpant egy pillanatra a létrán, és figyelte, ahogy a tenger visszatért, és az iszapos síkságot ismét elöntötte. Istenem, gondolta, annyira hihetetlen! Annyira nem illet ebbe a korba, a civilizáció korába. Iskolás anyag. Mindenki tudta, hogy a meteoritok, földrengések, vulkánkitörések és árhullámok a Föld képét évmilliókig alakították, de egy titkos megállapodás értelmében ezek a jelenségek a technikai kor kezdetével örökre véget értek.

– Johanson!

Valaki meglökte hátulról. Elszakadt a látványtól, és felsietett, Weaverrel a nyomában. A helikopter remegni kezdett. Látta a pilóta szemében a tanácstalanságot, és rákiáltott:

– Induljon! Azonnal!

– Mi ez a zaj? Mi történik?

– Gyerünk, fel a géppel!

– Nem tudok varázsolni. Mi ez az egész? Hová repüljünk?

– Mindegy, csak fel a magasba.

A rotorok kattogva mozgásba lendültek. A Bell elvált a talajtól, és emelkedett egy-két métert. Majd a pilóta kíváncsisága győzött a félelmén. Száznyolcvan fokot fordult a helikopterrel, hogy kiláthasson a tengerre. Az arcvonásai megfagytak.

– Te jó szagú Isten! – bukott ki belőle.

– Ott! – Weaver a barakkok felé mutatott. – Ott kint!

Johanson arra fordult. A főépületből valaki rohanva jött feléjük. Egy férfi farmerben és pólóban. A szája nyitva, mert teljes erejéből futott, közben a karjaival hadonászott.

Johanson döbbenten nézett Weaverre.

– Azt hittem...

– Én is.

Rémülten figyelte a közeledő alakot.

– Le kell mennünk érte. Ó, istenem! Esküszöm, hogy nem tudtam, hogy Steven itt maradt, azt hittem mindannyian...

Johanson vadul rázta a fejét.

– Nem fog sikerülni neki.

– Nem hagyhatjuk itt.

– Nézzen ki, a fenébe is! Nem fog sikerülni neki. És nekünk sem.

Weaver félretolta és az ajtóhoz lépett. A következő pillanatban elvesztette az egyensúlyát, amikor a pilóta oldalt rántotta a gépet a futó alak irányába. A helikopter elkezdett forogni és rázkódni, mikor egy sor erős széllökés érte őket. A pilóta hangosan káromkodott. Egy pillanatra elvesztették szemük elől a kutatót, majd hirtelen nagyon közel voltak hozzá.

– Sikerülni fog neki! – ordította Weaver. – Le kell mennünk!

– Nem – suttogta Johanson.

Weaver nem hallotta őt. Nem hallhatta. Még a rotorok zaját is túldübörögte a megindult tenger. Johanson tudta, hogy nem tudják megmenteni, és értékes időt vesztettek ezzel. Közben már ő sem hitt abban, hogy megmenekülhetnek. Kényszerítenie kellett magát, hogy előre nézzen, és ne a futó alakra.

A hullám hatalmas volt. Legalább harminc méter magas, meredek fal, háborgó, zöldes-fekete vízből. Csak néhány száz méter választotta el a parttól, de egy gyorsvonat sebességével érkezett, ami azt jelentette, hogy már csak másodpercek maradtak a találkozásig. Az idő egyértelműen nem volt elegendő, hogy a férfit felvegyék, és elmeneküljenek a hullám elől. A pilóta mégis igyekezett még egyszer közel kerülni hozzá. Talán abban reménykedett, hogy be tud ugrani az ajtón, vagy megkapaszkodni a szánkókban; valami olyasmiben bízott, amit a mozikban állandóan láthat az ember, és ami rendszerint sikerülni szokott, ha Bruce Willisnek vagy Pierce Brosnannek hívják az illetőt.

A kutató megbotlott és elvágódott.

Ennyi volt, gondolta Johanson.

Előttük elsötétült minden. Az ég nem látszott, semmi, csak a közeledő hullámfal. Teljesen betöltötte a látómezőt, és őrült sebességgel tartott feléjük. Eljátszották az esélyüket, minden lehetőségüket. Ha függőlegesen emelkednek, akkor a hullámóriás félúton elkapja őket. Ha pedig közel a földhöz a szárazföld felé húznak, akkor időt nyernek az emelkedéshez, de a víz úgyis utoléri őket. A cunami mindenképpen gyorsabb volt, ezenkívül a Bent először meg kell fordítani. Ehhez nem lesz elegendő az a néhány másodperc.

Arra gondolt, hogyan képes elviselni a közeledő hullámfalat, anélkül, hogy beleőrülne. De a valóság ismét hatalmába kerítette. A pilóta az egyetlen lehetséges dolgot művelte, mégpedig a helikoptert hátra-és felfelé irányította egyszerre. A Bell orra lefelé mutatott, egy pillanatra a talajt is láthatták, de nem zuhantak, hanem felfelé tartó hátráló mozgást végeztek, el a földtől és a rohanó hullámtól. A helikopter motorja bőgött, mintha fel akarna robbanni. Johanson sohasem hitte volna, hogy egy efféle gép ilyen manőverre is képes – talán a pilóta sem –, de működött.

A hullám, amellyel őssze kellett volna ütközniük, most utánuk eredt, mint egy éhes állat. Átsöpört a strandon, és kezdett magába roskadni. Tajtékhegyek követték a Bellt őrületes menekülésében. A cunami üvöltött és dübörgött. A következő pillanatban egy szörnyű ütés rázta meg a helikoptert, és Johanson a falnak csapódott, közvetlenül a még mindig nyitott ajtó mellé. Víz fröcskölt az arcába. A fejét beverte a falba, és sötétvörös villámokat látott maga előtt. Ujjaival valami fémeset tapintott, és ösztönösen belekapaszkodott. Szúró fájdalom járta át. Nem tudta megmondani, hogy a szörnyű zúgás a fülében a hullámtól volt, vagy a saját fejéből szólt, és azt sem, emelkednek vagy zuhannak. Egyetlen gondolata az volt, hogy a víz végül mégiscsak elérte őket, és most szétzúzódnak. A véget várta.

Aztán kitisztult a látása. A kabin tele volt vízzel. Rongyos felhők húztak el felettük.

Sikerült nekik.

Megmenekültek. Nem zuhantak a hullámba, hanem az utolsó pillanatban átverekedték magukat a taraján.

A helikopter egyre emelkedett, és közben kanyart repült, így láthatták a partot maguk alatt. De nem volt már part. Csak mindent elnyelő hullámok, melyek változatlan sebességgel rohantak előre, és nyelték el a földet. Az állomás, a járművek és a kutató eltűnt. A távolban, jobb kéz felől, ott, ahol a meredek sziklafal kezdődött, a tajtékhegyek csillogó permetté róbbantak szét, és vég nélkül spricceltek az ég felé, messze a Bell repülési magassága fölé, mintha egyesülni akarnának a felhőkkel.

Weaver felkecmergett. Átesett az üléssoron, amikor a víz elérte őket. Kifelé bámult, és csak ezt mondogatta:

– Óh, Istenem!

A pilóta hallgatott. Arca falfehér volt, az állkapcsai önkéntelenül őröltek.

De sikerült neki.

Követték a hullámot. A víztömeg gyorsabban haladt, mint ők. Egy magaslat került a szemük elé, a hullám végigsöpört felette, és szétterült a mögötte lévő alacsonyabb területen, de a sebességén ez mit sem változtatott. Amilyen sík volt itt a vidék, a hullám bizonyára több kilométerre is behatol a szárazföld belsejébe. Johanson fehér foltokat látott a síkságon, és felismerte, hogy azok ott juhok, melyek vadul menekülnek, de egy pillanat múlva már nem voltak sehol.

Egy part menti város, gondolta, most le lenne radírozva.

Nem, tévedés! Le lesz radírozva. Nem csak egy, hanem majdnem mindegyik város, amely az Északi-tenger partja mentén fekszik. A cunami, bárhol is alakult ki, ebben a pillanatban körkörösen haladt, ahogy azt az impulzushullámok természete diktálta. A pusztító ereje egészen Norvégiáig elér majd, és Hollandia, Németország, Skócia és Izland sem maradhat ki. Egy pillanat alatt tudatosult benne, hogy milyen katasztrófa van kialakulóban, és görcsbe rándult tőle, mintha tüzes vassal égetnék.

Eszébe jutott, hogy ki van éppen Sveggesundetban.

Sveggesundet, Norvégia

A Hauffen testvérekre semmiképp sem lehetett azt mondani, hogy nem vendégszeretők, gondolta Lund. Mindent megtettek, hogy maradásra bírják. Még azt is megkockáztatták, hogy kijelentsék, jobb szeretők, mint Kare Sverdrup, miközben egymás oldalát bokszolták és kacsintgattak. Lundnek nem maradt más választása, mint meginni még egy pohárral, hogy végre útjára engedjék.

Az órájára nézett.

Ha most elindul, akkor pontosan érkezik a Fiskehusetba. Olyan pontosan, hogy az már szégyen, gondolta hirtelen. Egy-két perc késés bizonyára jobb képet sugall róla.

Hülye liba.

De hát nem kell mindjárt a Fiskehusetba rohanni.

A két öreg ragaszkodott egy öleléshez. Esküdöztek, hogy ő az igazi Karénak. Igazi nő, aki nem utasítja el, ha egy pohárka pálinkát kínálnak neki. Lundnek még egy egész sor bók, vicc és jó tanács jutott, mire az egyikük felkísérte végre a pincéből. Amikor a férfi kinyitotta az ajtót és látta a sűrű esőzést, ragaszkodott hozzá, hogy ernyő nélkül nem hagyhatja el a házat. Hiába erősködött, hogy boldogul anélkül is, és a munkájához tartozik mindenféle időjárást elviselni. Falra hányt borsó volt minden védekezés. Az öreg elment egy esernyőért. Újabb ölelések, majd végre megmenekült a pálinkafőzők gondoskodásától. Elindult az étterem felé az esőben, jobbjában a csukott esernyővel.

Az ég még sötétebb lett, és a szél egyre erősebben fújt. Meggyorsította a lépteit. Nem az volt a szándéka az imént, hogy ráérősen ballag céljáig? Egyszerűen semmit sem tudsz lassan csinálni, gondolta. Johansonnak igaza van. Állandóan padlógázon élsz.

Na és? Ilyen volt, és ezenkívül végre ahhoz a férfihoz sietett, akit elhatározta, hogy szeretni fog.

Valahonnan halk dallam hallatszott. Megállt. Lehúzta a kabátja cipzárját, és a telefonja után matatott. Valószínűleg többször is hívhatták már, csakhogy a pincében nem volt térerő. Végre megvolt. Előrángatta, abban a hitben, hogy Kare hangját hallja majd.

– Tina?

Egy kicsit meglepődött.

– Sigur. Óh, hát ez... ez szép tőled, hogy felhívsz, én...

– Hol az ördögben voltál? Folyamatosan hívlak.

– Sajnálom, én...

– Hol vagy most?

– Sveggesundetban – mondta habozva. Johanson hangja torzítva ért el hozzá, és nyilvánvalóan valami hangos dübörgés volt a háttérben, de volt még valami más is. Valami, amit eddig nem tapasztalt Johanson hangjában, és ami félelemmel töltötte el. – A parton sétálok. Nagyon vacak az idő, de ismerhetsz...

– Tűnj el onnan!

– Mi?

– A leggyorsabb úton tűnj el onnan!

– Sigur! Magadnál vagy?

– Most, azonnal! – Tovább beszélt, és a szavak csak úgy záporoztak Tinára, akár az eső, miközben a rossz időjárás zavarta és torzította a vételt. Elsőre azt hitte, nem jól hall, de kezdte felfogni, hogy Johanson miről beszél, és a felismeréstől a lábai lassan olyanok lettek, mint a gumi.

– Nem tudom, hogy hol az epicentrum – zúgta Johanson hangja. – A hullámnak kicsivel több idő kell, hogy odaérjen, de mindegy, nem maradhatsz ott. Tűnj el, az Isten szerelmére!

Kinézett a tengerre.

A vihar habos hullámokat terelt maga előtt.

– Tina? – kiáltott Johanson.

– Én... oké – vett egy mély lélegzetet. – Oké, oké!

Eldobta az ernyőt, és futni kezdett.

Az esőn keresztül felismerte az étterem fényeit. Kare, gondolta. Elmenekülünk a te vagy az én autómmal. A terepjárót ötszáz méterre az étterem fölött hagyta, de Kare biztosan az egyik parkolóban állította le a kocsit, a Fiskehuset mellett. Miközben futott, igyekezett meglátni, hogy ott parkol-e. Eső csorgott a szemébe, dühösen kisöpörte. Eszébe jutott, hogy a személyzeti parkoló az épület mögött van, ami innen nem látható.

A szél süvöltésébe és a hullámtörés dübörgésébe egy új zaj vegyült. Egy hangos szörtyögés.

Futtában oldalra fordította fejét.

Valami hihetetlen történt. Lund bukdácsolt, és nem tehetett mást, megállt és bámulta, amint a tenger visszavonul, mintha valaki kihúzta volna a dugót. Fekete sziklás aljzat bukkant elő, ameddig szem ellátott. A tenger, mintha lassított filmet nézne, úgy tűnt el.

Majd meghallotta a dübörgést.

Pislogott és ismét ki kellett törölnie a szeméből az esőt. A távoli horizonton valami sötét és hatalmas volt kialakulóban a vihar közepette és lassan alakot öltött. Először azt hitte, hogy egy még feketébb felhőfront gyűlt össze. De az a front túl gyorsan jött és a felső széle nagyon is egyenes volt.

Lund ösztönösen tett egy lépést hátra.

Ismét futott.

Autó nélkül elveszett, ezt tudta. Csak a helység mögött emelkedett az út magasabbra, a szárazföld belseje felé. Egyenletesen és mélyeket lélegzett, hogy a pánikot kordában tartsa, érezte, ahogy az adrenalin szétárad az izmaiban. Volt ereje, hogy vég nélkül fusson, de ez mit sem ért. A hullám sokkal gyorsabb nála.

Előtte kettéágazott az út. Bal felé az étteremhez vezetett, jobbra pedig fel, a nyilvános parkolóhoz, ahol Johanson autóját hagyta. Ha most felszalad oda, akkor még elérheti a kocsit, majd fel az emelkedőn, ami a motorból kifér. De mi lesz Karéval, ha elhajt. Elveszne. Nem, az lehetetlen. Nem hagyhatja itt. A két öreg a szeszfőzdében azt mondta, hogy egyenesen a Fiskehusetba hajtott. Jó, tehát ott van, és rá vár. Nem érdemli meg, hogy egyedül hagyja. Ő sem akart egyedül maradni. Egyetlen ember sem érdemli meg.

Óriásléptekkel haladt a kivilágított épület felé. Most már nagyon közel járt. Folyamatosan abban reménykedett, hogy ott találja az autót. A dübörgés egyre gyorsabban közeledett, de igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a félelem ne bénítsa meg. Gyors volt, gyorsabb akart lenni az átkozott hullámnál.

Az étterem ajtaját felrántották. Valaki kiszaladt a teraszra, és a tengerre nézett.

Kare volt.

A nevét kiáltozta, de a hangját elnyelte a dübörgés. Sverdrup a tengert bámulta, és nem reagált. Nem fordult Tina irányába, akármilyen kétségbeesetten is kiáltozott.

Hirtelen futni kezdett.

Eltűnt a ház háta mögött. Lund felnyögött. Továbbfutott, és hirtelen motorzúgás ütötte meg a fülét a vihar zajain keresztül. Másodpercekkel később feltűnt Kare autója, amint nagy sebességgel halad az emelkedő felé.

A szíve majdnem megállt.

Ezt nem tehette vele. Nem mehetett el nélküle. Csak meglátta. Muszáj! De nem látta meg Tinát.

Karénak sikerülni fog. Talán.

Bátortalanság lett úrrá rajta. Megfordult, és lélekszakadva futott vissza, fel az autóhoz. A rövidebb úton egy sziklás rész lassította a haladást, de ez maradt az egyetlen választás számára. Utolsó esélye a terepjáró volt. Néhány méter után egy két méter magas drótkerítéshez ért. Belekapaszkodott, és felhúzta magát. Egyetlen ugrással a másik oldalon volt. Ismét értékes másodperceket vesztett, miközben a hullám megállás nélkül közelített. Az esőfüggönyön keresztül meglátta az autó fekete körvonalát. Közelebb volt, mint hitte. Szinte karnyújtásnyira.

Még gyorsabban futott. A sziklás területet mező váltotta fel. Már érezte a betont a lába alatt. Jól van. Ott az autó. Még talán száz méter. Kevesebb. Talán ötven.

Negyven.

Fuss, Tina, fuss!

A beton remegni kezdett. Lund füleiben zúgott és kalapált a vére. Fuss!

Keze a kabátzsebbe siklott, és megragadta a kulcsot. Bakancsának talpa ritmikusan vert a talajon. Az utolsó métereken kicsúszott, de sebaj, megérkezett. Teste az autónak ütközött. Kinyitni, gyorsan! Érezte, amint a kulcs kicsúszik az ujjai közül.

Ne, kérlek, ne! Csak ezt ne!

Pánikszerűen matatott. Hol a fenében vagy? Itt kell lennie! Sötétség ereszkedett le.

Lassan felemelte a fejét, és meglátta a hullámot.

Hirtelen már nem sietett. Tudta, hogy már késő minden. Gyorsan élt, gyorsan is fog meghalni. Legalábbis remélte, hogy gyors lesz. Néha megkérdezte magától, hogy mi járhat az ember fejében, amikor elkerülhetetlenül meg kell halnia. A halál azt mondaná, itt vagyok, van öt másodperced. Legyen egy utolsó szép gondolatod, vagy amit akarsz, ma nagyvonalúak vagyunk, és ha gondolod, lepergetheted életed filmjét, ennyi időt még kapsz. Nem így van? Hogy a halál torkában a teljes élet lepereg előttünk? Gyermekkorunk, első szerelmünk, mint egyfajta „best of'. Mindenki azt mondta, hogy így van, tehát igaznak kellett lennie.

De az egyetlen dolog, amit érzett, a félelem volt, hogy a halál fájdalmat fog okozni. Majd szégyent érzett, hogy ilyen nyomorultul végzi be. Hogy elcseszte. Ennyi volt. Semmi privát Hollywood. Semmi nagy gondolat. Semmi méltó befejezés.

A szemei előtt rontott rá a hullám Kare éttermére, legyalulta a felszínről, és tovább robogott.

A vízfal elérte a parkolót.

Másodpercekkel később már az emelkedőn száguldott felfelé.

A self

Amikor a hullámok elérték a szárazföldet, a selfen már iszonyú volt a pusztítás.

A fúróplatformok és szivattyúállomások, amelyeket közvetlenül a perem szélére építettek, a lecsuszamló peremmel együtt eltűntek a mélyben. Ez egymagában is több ezer életet követelt percek leforgása alatt, de még csak ízelítő volt ahhoz képest, amit a cunami a selfen okozott. A sekély vízben a hullámok egymásra torlódtak, minél sekélyebb volt, annál magasabbra. Erejétől a platformok váza úgy tört el, mint a gyufaszál. Negyed óra leforgása alatt több mint nyolcvan platform veszett oda, mert nem tudtak ellenállni a terhelésnek. Nem is a hullámok magassága volt a döntő momentum – mert a fúrótornyokat úgy építették, hogy egy negyven méter magas hullám is könnyedén elfért alattuk, ami a statisztika szerint egyszer fordulhat elő százévenként –, hanem több tényező együtthatása.

Rendes hullámokban már mértek tizenkét tonna nyomást is négyzetméterenként. Ez elegendő erő volt, hogy kikötői gátakat sodorjon magával, és a város központjába tegye le. A kishajókkal azt csinált, amit akart, de nagyobb teherhajókat is kettétörhetett.

A cunami, ami a csuszamlásokat előidézte, a selfen elérte a húsz méter magasságot, ám ezzel még simán elsuhant a platform alatt. Annál nagyobb hatással volt a tartópillérekre.

Amikor elrobogott a platformok területén, egy pillanat alatt túllépte azok maximális terhelhetőségét. Tartóelemek törtek, hegesztések szakadtak fel, a felépítmények ledőltek. Főleg a brit oldalon, ahol leginkább acélcső-szerkezeteket használtak, jóformán mindegyik megsemmisült, vagy erősen megrongálódott.

Norvégia viszont már jó ideje a betonoszlopokra esküdött. A cunami ezeken nem talált akkora támadási felületet, a pusztítás azonban ugyanakkora volt, mert a hullámok lövedékeket szállítottak magukkal: hajókat.

A legtöbb hajó a húsz méter magas viharhullámokat sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem bírta el. A hajótestek szilárdságát statisztikailag tizenhat és fél méter magas hullámokra méretezték. A gyakorlatban mégis más volt a helyzet. A kilencvenes években Skócia közelében óriáshullámok ház nagyságú lyukat ütöttek a háromezer tonnás, Mimóza nevű tankhajóba, de a hajó megmenekült. 2001-ben egy harmincöt méteres hullám majdnem elsüllyesztette az MS Bréma luxushajót Dél-Afrika közelében. Ugyanabban az évben egy kilencven méter hosszú hajó, az Endeavor a Falkland-szigetek magasságában a „három nővér” nevezetű jelenségnek esett majdnem áldozatul: három, harminc méter magas, gyors egymásutánban következő hullámnak. A hajó súlyosan megsérült, de sikerült a legközelebbi kikötőbe érnie.

A legtöbb esetben azonban olyan hajókról, amelyek találkoztak ezzel a jelenséggel, nem hallottak többé. Ezek a hullámok alattomos örvényeket toltak maguk előtt, az úgynevezett „lyukat” az óceánban, amelybe a hajók orral vagy farral estek bele. Ha a hullámok elég távolságra követték egymást, akkor a hajónak volt ideje a következő hullámhegyre felúszni. De ezeknél az egymást követő hullámoknál más volt a helyzet. A hajó belesodródott az örvénybe, de a víztömeg olyan rövid idő alatt érkezett, hogy nekicsapódott a falnak, és a hullám maga alá temette. És ha a véletlen úgy hozta, hogy sikerült is kievickélniük az örvényből, reszkethettek azért, hogy a hullám ne legyen túl magas és meredek. A kisebb hajók rendszerint nem menekülhettek, de az óriások közül sem sikerült mindegyiknek időben eljutni a hullámhegy tetejére.

Az ilyen óriáshullámok a szél és az áramlás együttes játékából keletkeztek, és általában ötven kilométeres sebességre voltak képesek. A cunaminak ezek a hullámok nem lehettek vetélytársai.

A legtöbb tankhajó, teherhajó és komp, melyek szerencsétlenségükre éppen ekkor voltak úton az Északi-tengeren, úgy hánykolódtak összevissza, mint a játékszerek. Néhányuk nyomban összetört, mások a platformok oszlopainak csapódtak, és azonnal elsüllyedtek. De az oszlopok sem tudtak ellenállni a megrázkódtatásnak. A kolosszusok egymás után omlottak le, vagy a sorozatos robbanásoktól akár ötszáz méterre repültek szét az égő darabjaik. Így pusztultak el láncreakciószerűen egész platformmezők. Mindez néhány perccel azután következett be, hogy a hullám megindult kör alakú útján a partok felé.

Az események egyaránt valóra váltották a hajózás és a kőolaj-kitermelés rémálmát. De ami azon a délután történt, több volt, mint egy rémálom.

Maga volt az apokalipszis.

A tengerpart

Kialakulása után nyolc perccel a cunami nekicsapódott a Färöer-szigetek meredek sziklafalának, négy perccel később elérte a Shetland-szigeteket. További két perc múlva a Skót-fennsíknak és Norvégia délnyugati csücskének ütközött.

Ahhoz, hogy Norvégiát az árhullám teljesen elöntse, bizonyára ama bizonyos üstökös szükségeltetik, amely elpusztítja az egész földet, ha egyszer becsapódik a tengerbe. Norvégia egy nagy hegy, amelyet meredek falú part vesz körül. Ezen a falon nem jutott át egykönnyen hullám.

Ám Norvégia a vízből és a vízen élt, és a legtöbb nagyváros a tenger szintjénél alig magasabbra épült, a hatalmas hegyek lábánál. A tengertől csak sekély tavak és lapos szigetek választották el, és ezeken a szigeteken is sok ember lakott. Egersund, Haugesund és Sandnes ugyanúgy ki voltak szolgáltatva a hullámoknak, mint Ålesund és Kristiansund, valamint több száz kisebb település.

Stavanger szenvedte el a legrosszabbat.

Hogy a cunami hogyan fejlődik tovább, amikor eléri a partot, az különböző tényezőktől függ. Ezekhez tartoznak a sziklavonulatok, víz alatti hegységek és homokpadok, a szigetek elhelyezkedése, vagy egyszerűen a part meredeksége. Ezek mind erősíthetik, vagy gyengíthetik a hullámot. Stavanger, a norvég-tengeri kőolaj-kitermelés központja, a kereskedelem és hajózás kulcsfontosságú székhelye, emellett egyike a legöregebb, legszebb és leggazdagabb városoknak Norvégiában, védtelenül, közvetlenül a tenger mellé épült. Csak egy sor kisebb sziget húzódott előtte, amelyeket hidak kötöttek össze. A hullám becsapódása előtt röviddel a norvég kormány értesítette a város vezetőit, akik azonnal figyelmeztető adást adattak le a rádión és a televízióban, de nevetségesen kevés idő maradt. Evakuálásra nem is gondolhattak. A hír hallatára hihetetlen káosz tört ki az utakon. Senki sem tudta elképzelni, mi is pontosan, ami Stavanger felé közeledik. A Csendes-óceán parti övezetében élők emberemlékezet óta együtt éltek a cunamival, de az Európa körüli tengerekben nem voltak előrejelző berendezések. A csendes-óceáni cunamit előrejelző rendszerhez minden érintett állam kapcsolódott. De Norvégiában szinte semmit sem tudtak a cunamiról, és ez hozzájárult ahhoz, hogy Stavanger utolsó percei rettegésben és pánikban teljenek.

A hullám rájuk tört még mielőtt valaki is biztonságba helyezhette volna magát. Miközben a platformok betonoszlopait pusztította, egyre csak növekedett. Közvetlenül a város előtt harminc méter magasra tornyosult, és nekirontott a kikötő gátjának, lerombolta a mólókat és az épületeket, majd tovább száguldott a város felé. Az óvárost a 17. és 18. századi faházaival együtt a földdel tette egyenlővé. A régi kikötő medencéjében feltorlódott a hullám, és a belváros felé vette útját a pusztítás. Stavanger legidősebb épületének, az angolszász-normann dómnak először az ablakait törte be, majd a falai omlottak le, és ezeket is magával sodorta. Minden, ami az útjában állt, elpusztult, mintha rakétatámadás érte volna az épületet. Nemcsak a víz vitte végbe a pusztítást, hanem a magával sodort tonnás kövek, autók és hajók is.

A függőleges vízfal háborgó tajtékheggyé változott. A cunami már lecsökkent sebességgel haladt, kaotikus örvényléssel. A tajtékba zárt levegő a becsapódáskor összenyomódott, tizenöt bar volt a nyomása, ami elegendő volt, hogy páncélfalakat gyűrjön össze. A fák úgy törtek ketté, mint a fogpiszkálók. Egy perc sem telt el azóta, hogy a kikötővárost és a mögötte húzódó lakónegyedeket teljesen lerombolta, a hullám az utcákon haladt tovább, és robbanások rázkódtatták meg a várost.

Stavanger lakosainak nem volt egy fikarcnyi esélyük sem a túlélésre. Aki megpróbált elfutni a száguldó vízfal elől, hiába rohant. Az áldozatok túlnyomó részét agyoncsapta a beton-nehéz hullám. Nem is érezték jóformán. Akik pedig valami csoda folytán túlélték az első csapást, azok a házak falához ütődtek, vagy összenyomták őket a sodródó törmelékdarabok. Paradox módon szinte senki sem fulladt meg, leszámítva azokat, akik a pincékbe menekültek. A betörő hullámok ereje a legtöbbjüket azonnal megölte, vagy belefulladtak az iszonyú mennyiségű sárba és iszapba. Aki megfulladt, szörnyű, de gyors halált halt. Az áldozatok fel sem fogták, hogy mi történik. Az oxigéntől elzárva lebegtek a testek a sötét, néhány fokos vízben. A szív rendetlenül vert, egyre kevesebb vért szállított, és végül megállt, miközben az anyagcsere lelassult. Az agy még tovább élt tíz vagy húsz percet, mire megszűnt benne az utolsó elektromos aktivitás is.

A háborgó áradat két perccel később Stavanger elővárosához ért, és szétterült. A sebessége tovább csökkent. Az utcákon lévő emberek reménytelenül elvesztek, de a legtöbb ház ellenállt a nyomásnak. Aki emiatt már biztonságban tudta magát, az hiába örült, mert a cunami a rémületet nem csak érkezésekor okozza.

Majdnem rosszabb volt, amikor távozott.

Knut Olsen és családja a visszavonuló árt Trondheimben élte át, ahova a cunami néhány perccel később érkezett. Stavangerrel ellentétben, amely ezüsttálcán kínálta fel magát, Trondheim a Trondheim-fjord oltalmába épült. Nagyobb szigetektől övezve, továbbá egy kinyúló földnyelvvel is védve nyúlt be a fjord közel negyven kilométerre a szárazföld belsejébe, ahol egy nagy medencében szélesedett ki. A keleti részén épült a város, mint annyi más norvég település, a tengerszinttel egy magasságban. Aki egy pillantást vetett a térképre, az arra a következtetésre juthatott, hogy még egy harminc méter magas hullám sem elegendő ahhoz, hogy komolyan veszélyeztesse Troindheimet.

De éppen a fjordok bizonyultak halálos csapdának.

Amikor a cunami tengerszorosokba és tölcsér alakú öblökbe ért, a víztömegek már nemcsak lentről nyomódtak, hanem oldalról is. Több tízezer tonna víz tódult keresztül a szűk csatornán. A hatás pusztító volt. A Bergentől északra fekvő Sogne-fjordban a hullámok magassága még egyszer megnőtt, mert a partszakasz hosszú volt, viszont keskeny, meredek sziklafalak közé ágyazódott. A legtöbb település a sziklák tetején, a fennsíkon épült. Egészen odáig felfröccsent a víz, de nem okozott nagyobb károkat. Nem úgy, mint a száz kilométer hosszú fjord másik végén, ahol egy alacsony félszigetre épültek a városok és falvak.

A hullám legyalulta őket, és csak a mögöttük húzódó sziklafal állította meg. A tajték kétszáz méter magasságba csapott fel, leborotválta a növényzetet, mielőtt a hullámok magukba roskadtak, és a betorkolló folyókban folytatták útjukat.

A Trondheim-fjord szélesebb volt, mint a Sogne-fjord, és a sziklafal sem volt olyan magas. Mivel a szárazföld belseje felé egyre szélesedett, az árhullám is szétterülhetett benne. Mégis elég magas volt ahhoz, hogy a kikötőt és az óváros egy részét is lerombolja. A Nidelva kilépett medréből és elöntötte a Bakklandet és a Mollenberg-negyedeket. A Kirkegatában majdnem minden ház áldozatul esett az árnak, így Sigur Johansoné is. Festői teraszát elsodorta, a ház többi részét leforgácsolta a víz. A romok elsodródtak a hullámokon, csak az NTNU falainál veszítették el erejüket és energiájukat, azután elkezdtek visszacsorogni.

Olsenék a Kirkegata mögötti utcában laktak. Az ő faházuk ellenállt a hullámnak. Rázkódott és kilengett. Az épületben eldőltek a szekrények, tányérok törtek, az elülső szobák padlója megdőlt. A gyerekek pánikba estek, Olsen pedig odakiáltotta feleségének, hogy menekítse őket a ház hátsó részébe. Nem tudta, hogy mi a helyes, de azt gondolta, hogy ha a hullám elölről érkezett, akkor a hátsó részben biztonságban lehetnek. Miközben a család hátramenekült, megkockáztatott egy pillantást az ablakból. A fapadló tovább emelkedett alatta, és vészjósló hangokat adott ki magából, de nem szakadt be. Olsen lélegzetvisszafojtva kapaszkodott az ablakban, felkészülve arra, hogy hátrameneküljön, ha egy újabb hullám érkezne. Döbbenten tekintett le az elpusztult városra. Fákat, autókat és embereket látott a vízben sodródni. Kiáltozás vegyült a leomló falak zajába. Ezután több robbanás rázta meg a levegőt, és a kikötő irányából fekete felhők emelkedtek az ég felé.

A legszörnyűbb dolog volt, amit valaha is látott. Mégis elnyomta a sokkot magában, mert tudta, hogy a családját kell megvédenie. Bármi is jöjjön, a lényeg, hogy a családja biztonságban legyen.

És ő maga is, ha ez lehetséges.

Úgy tűnt, a hullám lassan lecsillapodott.

Olsen még kifelé kémlelt egy ideig, majd ő is a ház hátsó részébe ment. Azonnal kérdések özönét zúdították rá. A gyerekek tágra nyíltszemébe nézett, és megnyugtatóan emelte fel a kezét, habár benne is tomboltak az indulatok. Azt mondta, hogy most már vége, és nincs ok az aggodalomra. Persze, semmi sem volt rendben, valahogy ki kellett menekülniük a házból. Az az ötlete támadt, hogy a tetőkön menjenek, ott, ahová a hullámok nem jutottak el. A felesége szerint túl sok Hitchcock-filmet nézett. Megkérdezte tőle, hogyan képzeli ezt négy gyerekkel. Olsen nem tudta a választ. Felesége azt javasolta, hogy várjanak. Neki sem jutott jobb az eszébe, ezért ismét az ablakhoz ment.

Amikor kinézett, észrevette, hogy az ár visszahúzódik. Mind gyorsabban folyt a fjord irányába.

Túléltük, gondolta magában.

Kicsit előrébb hajolt. Ugyanabban a pillanatban megrázkódott a ház. Olsen ujjai az ablakkeretbe mélyedtek. A padló szétrepedt. Vissza akart ugrani, de a padló helyén nem volt semmi. Egy óriási lyuk tátongott a szoba közepén. Olsen előredőlt. Először arra gondolt, hogy kiesett az ablakon, majd felfogta, hogy az egész ház eleje dőlt le, mintha kartonpapírból lenne.

Teljes erejéből ordított.

Hawaii-on az emberek, akik már generációk óta éltek együtt a szörnyeteggel, tudták, hogy mit jelent a visszafolyó víztömeg: örvényeket képzett, ami minden addig még ellenállót a tengerbe mosott. Akik az első felvonást túlélték, azoknak a haláluk sokkal borzasztóbb volt, mint akik a hullám érkezésekor vesztek oda. Kilátástalan harccal kezdődött a vízzel szemben, kegyetlen erőfeszítéssel, hogy az örvényből kijussanak, majd az erő fogytával be is fejeződött. A sebesen örvénylő romok és a sár megadták a kegyelemdöfést.

A szörnyeteg kijött a partra, hogy zabáljon, és magával vitte a zsákmányát.

Olsen minderről nem tudott, amikor a házfal az örvénybe fordult, de villámgyorsan felfogta, ezért ordított. Tudta, hogy meg fog halni. Dőlése közben is tovább rázták a sorozatos robbanások a levegőt; hajók és olajfinomítók röpültek a magasba. Az elektromos rendszer összeomlott és zárlatos lett. Talán már attól meghal, hogy a víz erősáram alatt áll.

A családjára gondolt, és a feleségére.

Majd hirtelen Sigur Johanson jutott eszébe, és a furcsa elmélete; érezte, hogy a düh feltolul benne. Johanson volt a hibás. Valamit elhallgatott előle. Valamit, amitől megmenekülhettek volna. Valamit tudhatott az az átkozott kurafi!

Ezután nem gondolt semmire sem. Csak egy dologra: halott vagyok. Fülsiketítő dübörgéssel a fal egy fára esett, amely furcsamód még állt. Olsen fejjel előre bukott ki az ablakon. A kezeivel hadonászott, hogy megkapaszkodjon. Valamit elkapott. Leveleket és kérget. Látta maga alatt a sárlavinát hömpölyögni. Megfogódzkodott az ágakban. Fentről cserepek, vakolat- és fadarabok záporoztak rá. A háborgó örvény a teraszt nagy darabokban sodorta magával. Páni félelmében közelebb húzódott a fa törzséhez. Oldalt, alatta egy vastagabb ág állt ki, el tudta érni. Talán ránehezedhet. Érezte, ahogy a fa lengedezik és nyög, feljebb kapaszkodott.

A megmaradt fal óriási zajjal leomlott az alatta futó iszapfolyóba. Olsen egyik keze lecsúszott az újabb rázkódástól, egy kézzel lógott tovább. Lenézett a lábai között, érezte, hogy az ereje elhagyja. Ha most leesik, akkor megpecsételődött a sorsa. Nagy erőfeszítések árán utolsó pillantást akart vetni a házára, illetve arra, ami megmaradt belőle.

Kérlek, add, hogy még éljenek!

Ekkor megpillantotta a feleségét.

Négykézlábra ereszkedett, és odakúszott a peremhez. Arcán olyan elszántság tükröződött, mintha azonnal a hullámokba akarná vetni magát, hogy segítsen. Természetesen egyáltalán nem tudott segíteni rajta, de legalább ott volt vele, és a nevét kiáltozta. Hangja kemény volt, már-már haragos, mintha azt mondaná, hogy helyezd magad biztonságba, és gyere végre haza.

Olsen egy pillanatig csak nézte, nem szólt semmit.

Azután hirtelen megfeszítette az izmait. Szabad kezével ismét megragadta az ágat. Addig erőlködött, míg végre olyan elágazáshoz nem ért, amire ráállhatott. Elengedte az ágat, és most már a törzsben kapaszkodott. Átérezte a fa kínlódását, hogy megmaradjon az áradat közepén. Arcát a kéregnek szorította és a feleségét nézte.

Amikor a víz befejezte áldatlan tevékenységét, reszketve leereszkedett a romos, iszappal borított pusztításba. Segített a gyermekeinek elhagyni a házat. A legszükségesebb holmit, bankkártyát, pénzt, az iratokat és két hátizsáknyi személyes tárgyat magukhoz vettek. Olsen autója valahol az iszaprengetegben volt. Gyalog kellett menniük, de ez is jobb volt, mint ezen a szörnyű helyen maradni.

Némán elhagyták az utcájukat, átballagtak a folyó túlpartjára, és elhagyták Trondheimet.

Fiaskó

A hullám továbbterjedt.

Elöntötte Nagy-Britannia keleti partját és Dánia nyugati részét. Edinburgh és Koppenhága magasságában a self kivételesen sekély. A Doggerbank húzódott ott, egy régen letűnt kor maradványa, abból az időből, amikor az Északi-tenger egy része még szárazföld volt. Doggerbank hosszú ideig sziget volt, ahová az állatok menekültek az emelkedő víztől, míg a hullámok össze nem csaptak a fejük felett, és nyomorúságosan el nem pusztultak. Most tizenhárom méterrel pihent a vízfelszín alatt, és a közeledő hullámot hihetetlen magasságba torlaszolta fel.

Tőle délre, főleg a brit part délkeleti része mentén, Belgium és Hollandia fölött platformok sokasága húzódott. A cunami itt erősebben tombolt, mint az északi részen, viszont a self árkaival, homokpadjaival és vonulataival lefékezte a sebességét. A Fríz-szigeteket teljesen elöntötte, de ezek is csökkentették az erejét, így Hollandia, Belgium és Németország partjaira csak kisebb lendülettel érkezett. Már alig száz kilométeres sebességgel érte el a hullám Hágát és Amszterdamot, elpusztítva a tengerhez közeli településeket. Hamburg és Bréma is erőszakos árvízzel szembesült. Mélyen bent voltak a szárazföld belsejében, de a folyók torkolata védtelenül tátongott, a cunami felszökött rajtuk, és elárasztotta a környéküket, azután elérte a Hanza-városokat. Még Londonban is megduzzadt hirtelen a Temze, hajókat és hidakat sodort el.

Az ár keresztülrohant Dover utcáin, de még Normandiában és a breton partokon is érezték. Csak Koppenhága és Kiel kerülték el a fiaskót; bár errefelé is közelített egy óriási hullám, a cunami megtorpant és magába roskadt, ahol a Skagerrak és a Kattegat egybefolyt. Ellenben északon Grönlandnak és a Spitzbergák szikláinak csapódott.

Olsenék a katasztrófa után magasabb helyre menekültek. Knut Olsen maga sem tudta később megmagyarázni, hogy miért cselekedett így. Csak egy ötlet volt. Valószínűleg halvány emlékképek a cunamiról látott filmből, vagy egy újságcikk miatt, amit nemrég olvasott. Az is lehet, hogy ösztönösen cselekedett. Végeredményben a menekülésük mentette meg az életüket.

A legtöbb ember, hiába élte túl a cunami érkezését és elvonulását, mégis elpusztult. Az első hullám után visszatértek falvaikba és házaikba, hogy megnézzék, mi maradt a rombolás nyomán. Ám a cunami több egymást követő hullámban érkezett. A kifejezetten hosszan tartó időkülönbség volt az oka annak, hogy a következő hullám azután érkezett, miután kezdték úgy érezni, hogy túlélték a katasztrófát.

Így volt ez most is.

Több mint negyed óra elmúltával a második hullám is lecsapott rájuk, és befejezte azt, amit az elsőnek nem sikerült. Egy harmadik húsz perc múlva érkezett, de ez már csak a fele volt az előzőeknek. A negyedik hullám után pedig már nem jött semmi.

Németországban, Hollandiában és Belgiumban az evakuálási előkészületek már a kezdetükkor becsődöltek, habár ott több idő állt rendelkezésre. Majdnem mindenkinek volt autója, és mindenki azt találta a legjobbnak, ha azzal menekül, azonban ez rossz ötletnek bizonyult. Tíz perccel az első figyelmeztetés után az utak reménytelenül járhatatlanokká lettek, míg a hullámok a maguk módján rendet nem teremtettek a közlekedési dugóban. Egy órával azután, hogy a kontinentális perem leomlott, az észak-európai tengeri kőolaj-kitermelés megszűnt létezni. Majdnem minden vízmelléki város teljesen vagy részben megsemmisült. Százezrek veszítették életüket, csak Izlandon és a Spitzbergákon nem követelt halálos áldozatot a tragédia.

A Thorvaldson és a Nap közös expedíciója rámutatott arra, hogy a férgek egészen fent északig, Tromsuig felbomlasztották a metán-hidrátot. A perem délen csuszamlott le. A cunami által okozott pusztulás egyelőre nem engedte meg, hogy közelebbről is elgondolkodjanak a kérdésről, vajon az északi rész is hasonlóan járhat-e. Bohrmann talán választ adhatott volna, de még ő sem tudta biztosan, hogy hol történt az omlás. Még Jean-Jacques Albannak, akinek sikerült a Thorvaldsont mélyebb vizekre kormányozni és így megmenekülni, sem volt elképzelése arról, hogy mi történt a mélyben.

Folyamatos robbanások következtek be a tengeren és a romos tenger menti városokban. A túlélők sírásába és kiáltozásába helikopterdübörgés és sziréna hangja vegyült. A pusztulás és rémület kakofóniája volt ez, de mindenek felett ólomsúllyal közelített a csend. A halál csendje.

Három óra telt el azóta, hogy az utolsó hullám is visszatért a tengerbe.

Ezek után a szárazföldi perem északi része is leomlott.

MÁSODIK RÉSZ

CHATEAU DISASTER

A környezetvédelmi szervezetek évi jelentéseiből:

Az 1994-es tiltó törvény ellenére változatlanul atomhulladék kerül a tengerekbe. A Greenpeace búvárjai a francia La Hague atomhulladék-újrahasznosító telepének vízelvezető csatornájában 17 milliószor magasabb radioaktivitást mértek, mint a nem szennyezett vizekben.

Norvégia partjai előtt a hínár és a rákok radioaktív technéciummal fertőzöttek. Forrásként az elöregedett sellafieldi brit atomhulladék-újrahasznosítót nevezték meg a norvég sugárzáskutatók. Eközben amerikai geológusok radioaktív hulladékot akarnak süllyeszteni a tengerfenékbe egy kilométernyi hosszú csövön keresztül. A sugárzó tartályokat lyukakba engednék le, és befednék üledékkel.

1959 óta a Szovjetunió hatalmas mennyiségű atomhulladékot és kiszuperált atomerőművet süllyesztett el a Jeges-tengerben. Egymillió tonna vegyi fegyver rozsdásodik a tenger mélyén 500 és 4500 méter közötti mélységben. Különösen veszélyesnek számítanak a lassan keresztüllyukadó harcigáz-tartályok, melyeket Moszkva még 1947-ben süllyesztetett el. Százezer hordó gyenge radioaktivitású hulladék fekszik a spanyol partok előtt, melyek a gyógyszeriparból, a kutatásokból és a gyáriparból származnak. A déli tengerekben végzett kísérleti atomrobbantásokból származó plutóniumot találtak az Atlanti-óceán középső részén, négyezer méteres mélységben.

A brit hidrográfiai szolgálat 57 435 hajóroncsot tart nyilván, köztük több amerikai és orosz atom-tengeralattjárót.

A DDT erősebben veszélyezteti a tengeri élőlényeket, mint a szárazföldieket. Az áramlások miatt a szennyezés globálisan szétterjed, és beépül a tengerek táplálékláncába. A bálnák zsírjában polybrómot mutattak ki, amit a számítógépekbe és a televíziókba építenek be tűzvédelmi anyagként. A befogott kardhalak kilencven százaléka higannyal fertőzött, huszonöt százalékuk ráadásul még PCB-vel is. Az Északi-tengerben a nőstény Wellhorn-csigáknak hímivarszervük nőtt. A kiváltó anyagot a hajók festékanyagában található tributylcinnben vélték felfedezni.

Minden olajfúrás húsz négyzetkilométernyi tengerfeneket szennyez be. Az aljzat egyharmada mentes minden élettől.

A mélytengeri kábelek elektromos mezeje megzavarja a lazacok és az angolnák tájékozódását. Ezenfelül az elektro-szmog kihatással van a lárvák fejlődésére is.

Az algatelepek és a halak pusztulása világszerte növekszik. Miután Izrael nem írta alá a tiltóegyezményt, mely a vizekbe történő hulladék-kibocsátást rendezné, csak 1999-ig a Haifa Chemicals 60 ezer tonna mérgező hulladékot vezetett a tengerbe. Az ólom, kadmium és króm az áramlásokkal Szíriáig és Ciprusig is eljut. A Tunéziai-öbölbe a gyárak naponta 12 800 tonna foszfátos gipszet szivattyúznak, mely a műtrágyagyártásból marad vissza.

A kétszáz legfontosabb tengeri halfajból hetvenet veszélyeztetettként sorol be a FAO, a Világélelmezési Szervezet. Ezzel együtt a halászok száma növekedik. 1970-ben még 13 millió, 1997-ben már 30 millió halász volt. A legpusztítóbb eszközük az aljzaton is végigszántó vontatóháló, melyet a tőkehal, a homokangolna és az alaszkai lazac halászására alkalmaznak. Egész ökoszisztémák semmisülnek meg ilyenkor. A tengeri emlősök, ragadozók és tengeri madarak nem találnak maguknak táplálékot.

A Bunker C-t, a legelterjedtebb hajóüzemanyagot a használat előtt hamutól, nehézfémektől és üledékektől kell menetesíteni. Az így keletkező ragadós hulladékot a kapitányok általában a tengerbe ürítik.

Peru partjai előtt négyezer méter mélyben hamburgi kutatók szimulálták a mangánrögök mélytengeri szüretelését. A hajójukkal egy óriási ekét húzva maguk után tizenegy négyzetkilométernyi területet szántottak fel. Nagyszámú élőlény pusztult el. A régió még évekkel később sem tudott regenerálódni.

Florida partjainál egy óriási építkezésből származó, hatalmas mennyiségű fölöslegessé vált földet öntöttek a tengerbe, amely iszappá válva belepte a korallzátonyokat. Az élőlények nagy része megfulladt.

Tengerbiológusok felfedezték, hogy a légkör növekvő széndioxid-koncentrációja, amely a szerves tüzelőanyag fokozott elégetéséből származik, gátolja a zátonyok kialakulását. Ha a szén-dioxid oldódik, savanyúvá teszi a vizet. Ennek ellenére a nagy energiavállalatok hatalmas mennyiségű szén-dioxidot terveznek beleszivattyúzni a tengerbe, hogy a légkört tehermentesítsék.

Május 10.

Chateau Whistler, Kanada

A hír 300 ezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel hagyta el Kielt.

Az üzenetet Erwin Suess gépelte a laptopjába a Geomar intézetben. Mint digitális adatcsomag a hálóra vándorolt, és ott egy lézerdióda fényimpulzussá alakította. Mostantól másfél ezredmilliméter hullámhosszúságon száguldott egy nagy teljesítményű üvegszálon keresztül, millió telefonbeszélgetéssel és adatcsomaggal együtt. Az üvegszálak a fényt a hajszál kétszeresének az átmérőjére sűrítették. A hullámok eszeveszett sebességgel haladtak a szárazföldön át a tengerpartig. Minden ötvenedik kilométeren egy optikai erősítőn futottak végig, míg az üvegszál beleveszett a tengerbe. Rézbevonattal, erős acélsodronyokkal és egy puha szigetelő réteggel vették körül.

A víz alatt a kábel karvastagságú volt. A self aljzatába volt beásva, hogy a horgonyok és hálók ne tegyenek kárt benne. A TAT 14, ahogy hivatalosan nevezték, egyike volt azoknak a transzatlanti kábeleknek, amelyek összekötötték Európát az amerikai kontinenssel, és egyike volt a világ legnagyobb teljesítményű kábeleinek, amelyekből csak az Atlanti-óceán északi részén több tucat feküdt. Több százezer kilométer hosszúságú üvegszálas kábel képezte az információs társadalom hátgerincét. Kapacitásuknak háromnegyede a világhálót szolgálta ki. Az Oxygen projekt százhetvenöt országot kötött össze az úgynevezett szuperinternet segítségével. Egy másik rendszer nyolc üvegszálat egyesített, ezzel az átviteli teljesítményét 3, 2 terabitre emelte, ami 48 millió egyidejű telefonbeszélgetésnek felel meg. A törékeny üvegszálak a tengerben már régen átvették a vezetést a műholdas adatátvitellel szemben. A földgolyót át- meg átszövi a fényszállító vezetékek hálózata, melyekben a kommunikációs társadalom bitjei és bájtjai száguldoznak egyidejűleg. Telefonok, videók, e-mailek. Nem a műholdak tartották össze a globális falut, hanem a kábelek.

Erwin Suess üzenete Skandinávia és Nagy-Britannia között száguldott északi irányban. Skócia fölött a TAT 14 balra fordult. A Hebridák selfje mögött, a mély tengerben már szabadon a tengerfenéken kellett továbbkígyóznia.

De nem létezett már selfperem, és tengerfenék sem volt.

A több gigatonna iszap és hordalék alatt az üzenet Kielből a másodperc százhuszad része alatt haladt el a Fáröer-szigetek mellett, és ott egy kettészakadt vezetékben végezte. Az ellenálló borítás az acélsodronyokkal és rugalmas műanyagrétegekkel simán ketté volt szakítva, és az üvegszálak fényüzeneteiket az üledékbe vezették. Akkora erővel találta el a lavina a kábelt, hogy a két vége több száz kilométerre volt egymástól. Az izlandi medencében volt a másik csonk, amely Új-foundlandtól délre ismét a selfen folytatódott, és onnan Bostonig vezetett, ahol a szárazföldi összeköttetésben végződött. A Sziklás-hegységen keresztül az adatsztráda a nyugat-kanadai partokhoz ért, Vancouver fölött, közvetlenül abba a kapcsolóállomásba, amely a híres Chateau Whistler luxushotelben volt, a Blackcomb hegy lábánál. Innen az üvegszálat a hagyományos rézvezeték váltotta fel. Egy fotodióda fordította a fényimpulzust digitálissá.

Más körülmények között a kieli üzenet is megjelent volna Gerhard Bohrmann laptopján, egy e-mail formájában, de az uralkodó körülmények éppúgy nem engedték meg a kapcsolatot Bohrmannak, mint ahogy sokmillió másik embernek sem. Az észak-európai katasztrófa után egy héttel a transzatlanti összeköttetések megszakadtak, és a telefonbeszélgetések is csak műholdon keresztül valósulhattak meg.

Bohrmann a szálloda nagycsarnokában ült, és a képernyőt bámulta. Tudta, hogy Suess egy üzenetet akart küldeni neki. Fejlődési görbéket tartalmazott volna a férgek populációjáról, és statisztikai számításokat arról, hogy a világ más régióiban egy hasonló népsűrűségű kolónia milyen károkat okozhat. Mióta az első sokkon túltették magukat, a kieliek mániákusan dolgoztak az ügyön.

Káromkodott. Az állítólag oly kicsiny világ ismét nagy lett, tele áthidalhatatlan távolságokkal. Reggel még azzal biztatták, hogy a nap folyamán létrejön a műholdas kapcsolat, de semmi sem volt érezhető az ígéretből. Úgy tűnt, még mindig a használhatatlan kábelhez vannak kötve. Bohrmann tudta, hogy a válságstábok lázas igyekezettel dolgoznak egy független hálózat kiépítésén, de az internet-összeköttetés ismételten összeomlott. Sejtette, hogy ezt nem annyira a technikai megoldások hiánya okozza, hanem a csökkent kapacitás. A katonai műholdak kitűnően működtek, de még a hadsereg sem sejthette, hogy egyszer a teljes transzatlanti üvegszál-szövedéket kell majd helyettesíteni velük.

A mobiltelefonért nyúlt, amit a stáb bocsátott rendelkezésére, és felhívta Kielt. Több sikertelen próbálkozás után végre jelentkezett Suess.

– Semmi sem jött – mondta Bohrmann.

– Egy kísérletet megért. – Suess hangja tisztán kivehető volt, mégis zavarta a késlekedő hang, ahogy Bohrmann válaszolt. A műholdas telefonálást egyszerűen nem tudta megszokni. A jel az adótól 36 ezer kilométert tett meg a vevőig, és ugyanazon a távon vissza. Telefonálás szünetekkel és átfedésekkel. – Itt nálunk sem működik semmi. Óránként súlyosbodik a helyzet. Norvégiát nem tudod elérni, Skócia is hallgat, mint a sír, Dánia pedig csak a térképen létezik. És ne gondold, hogy bármilyen szükségintézkedéseket is foganatosítottak!

– Hiszen éppen telefonálhatunk – mondta Bohrmann.

– Azért telefonálunk, mert az amerikaiak elintézték nekünk. Egy nagyhatalom kegyét élvezed Európában! Á, felejtsd el! Mindenki telefonálni akar, mindenki fél, és félti a hozzátartozóit. Adatdugóban vagyunk. Azt a néhány szabad hálózatot is a válságstábok és a kormány használja.

– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Bohrmann rövid tanácstalanság után.

– Nem tudom. Lehet, hogy a Queen Elizabeth még csak eztán indul. Jó lesz úgy, ha a dokumentumokért hat hét múlva egy lovas futárt küldesz a partra?

Bohrmann kényszerű mosolyra húzta a száját.

– Tényleg kell szerezned valami íróeszközt! Nincs mit tenni.

– Van mivel írnom – sóhajtotta Bohrmann.

Miközben lejegyzetelte, amit Suess bediktált neki, a háta mögött egy csoport egyenruhás masírozott a szálloda hallján keresztül a felvonókhoz. A vezetőjük egy magas fekete volt, etióp arcvonásokkal. Őrnagyi rangfokozatot viselt az egyenruháján, és egy névtáblát PEAK felirattal.

A csoport belépett az egyik felvonóba. A második és a harmadik emeleten a legtöbben kiszálltak. A maradék egy emelettel feljebb hagyta el a liftet. Csak Salomon Peak őrnagy maradt. Ő a kilencedik emeletig folytatta útját. Itt voltak a legexkluzívabb lakosztályok, melyeket az 550 szobás szálloda nyújthatott. Peak egy kisebb lakosztályban volt elszállásolva a nyolcadik emeleten. Egy rendes egyszobás is megfelelt volna neki, mert nem adott a luxusra, de a szálloda vezetősége ragaszkodott ahhoz, hogy a stáb tagjait a legjobb szobáikban szállásolják el. Mialatt a folyosón végigment, még egyszer átfutotta gondolatban a délutáni beszámoló lefolyását. Nők és férfiak, civilben és egyenruhában jöttek szembe vele. A lakosztályok ajtajai nyitva álltak, és betekintést engedtek a sebtében átalakított irodákba. Néhány másodperc múlva Peak odaért egy széles ajtóhoz. Két katona tisztelgett. Egyikük kopogott, és válaszra várt bentről, majd nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, és beengedte az őrnagyot.

– Hogy van? – kérdezte Judith Li.

Egy futógépet hozatott fel a rekreációs részlegből a szobájába. Peak tudta, hogy Li több időt tölt a futógépen, mint az ágyban. Onnan nézett tévét, intézte a postát, emlékeztetőket, jelentéseket és beszédeket diktált a számítógép hangfelismerőjébe, távolsági hívásokat intézett, és mindenféléről tájékozódott, vagy egyszerűen csak gondolkodott. Most is futott. Sima, fekete haját egy fejpánt tartotta kordában. Könnyű edzőkabátot viselt és tapadó rövidnadrágot. Légzése szabályos volt, a diktált tempó ellenére. Peaknek mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy a nő a futógépen 48 éves. Judith Li tábornok úgy nézett ki, mint egy kisportolt fiatal csaj a harmincas évei végén.

– Köszönöm – mondta Peak –, elmegy.

Körülnézett. A lakosztály akkora volt, mint egy luxuslakás, és úgy is volt berendezve. Klasszikus kanadai elemek – sok fa és rusztikus kényelem, nyitott kandalló – vegyültek a francia eleganciával. Az ablaknál egy zongora állt. Ez is máshol volt eredetileg, méghozzá a szálló halljában. Li a szobájába hozatta a futógéppel együtt. Baloldalt egy ívelt átjáró vezetett egy hatalmas hálószobába. Peak nem látta a fürdőszobát, de hallotta, hogy minden elképzelhető kényelemmel fel van szerelve.

Peak szemszögéből az egyetlen értelmes berendezési tárgy a futógép volt, akkor is, ha nem illett sehogy sem a szép szobába. Úgy találta, hogy a luxus és a design nem fér össze a hadsereggel. Nem azért ment a seregbe, mintha különösebb érzéke lett volna a széphez, csak, hogy megmeneküljön az utcától, amely túl gyakran jelentett egyenes utat a börtönbe. A kitartás és szorgalom végül meghozta gyümölcsét. Elvégezte a katonai főiskolát, amely megnyitotta az utat a tiszti karrier felé. Életpályája sokaknak példaként szolgált, de a származásán ez mit sem változtatott. Egy sátorban vagy egy olcsó motelszobában még mindig sokkal jobban érezte magát.

– Megkaptuk a kémműhold utolsó felvételeit – mondta, miközben Li mellett kinézett a nagy panorámaablakon. A nap a cédrusok és fenyők fölött függött. Szép volt a kilátás innen fentről, de most nem törődött a szépséggel. Leginkább a következő néhány óra foglalkoztatta.

– És?

– Igazunk volt.

– Vannak hasonlóságok?

– Igen. Azok között a zajok között, amelyet az URA vett fel, és az 1997-ben rögzített, nem azonosított spektrogram között.

– Jó – mondta Li. – Nagyon jó.

– Nem tudom, hogy jó-e. Legalábbis egy nyom, de nem magyaráz meg semmit.

– Mit vár? Hogy az óceán majd elmagyaráz nekünk mindent? – Li megnyomta a leállító gombot, és leugrott a futógépről. – Azért rendezzük ezt a cirkuszt, hogy mi kitaláljuk. A kör végre teljes?

– Együtt a csapat. Most futott be az utolsó.

– Ki?

– Az a biológus Norvégiából, aki a férgeket felfedezte. Utána kellene néznem, hogy hívják...

– Sigur Johanson. – Li a fürdőszobába ment, és egy törölközővel a nyakán tért vissza. – Jegyezze meg végre a neveket, Sal! Háromszázan vagyunk a szállodában, hetvenöt közülünk tudós és kutató. Ennyit igazán meg lehet jegyezni.

– Azt akarja nekem bebeszélni, hogy mind a háromszáz nevet fejből tudja?

– Háromezret is megjegyeznék, ha muszáj. Úgyhogy vegyen erőt magán.

– Ön blöfföl – mondta Peak.

– Akarja, hogy bebizonyítsam?

– Miért ne? Johanson kíséretében van egy brit újságírónő, akitől információkat remélünk a sarkkörön történtekről. Az ő nevét is ismeri?

– Karen Weaver – mondta Li, és megtörölte a haját. – Londonban él, fő témája a tenger, emellett számítógépőrült. Azon a hajón volt a grönlandi vizeken, amely később mindenestül elsüllyedt. – Rávigyorgott Peakre hófehér fogaival. – Ha mindenről ilyen tiszta képünk lenne, mint erről a süllyedésről, nem igaz?!

– Ahogy mondja. – Peak megengedett magának egy mosolyt. – Vanderbilt minden alkalommal paralitikus rohamot kap, ha szóba jön a téma.

– Érthető. A CIA utálja, ha nem tudja besorolni az információkat. Ő is feltűnt végre?

– Helikopterben ül, és útban van idefelé.

– A légi szállítóeszközeink teljesítménye újra és újra megdöbbent, Sal. Izzadna a tenyerem, ha nekem kellene azt a dagadt disznót helikopterrel ideszállítani. De mindegy. Tudassa velem, ha valami eget rengető felismerés jutna el ide, a Chateau Whistlerbe, mielőtt letolhatnánk a nadrágot.

Peak habozott.

– Hogy akarja őket rábírni, hogy fogják be a szájukat?

– Ezt már ezerszer megbeszéltük.

– Tudom, hogy ezerszer megbeszéltük. De ezerszer kevesebbszer, mint szeretném. Ott lent annyi ember van, akik nincsenek jó barátságban a titoktartással. Családjuk van, és barátaik. Újságírók légiói fognak nekünk esni, és kellemetlen kérdéseket tesznek fel.

– Ez nem a mi gondunk.

– De még lehet.

– Léptessük be őket a hadseregbe. – Li széttárta karjait. – Akkor a hadbíróság előtt felelnek. Aki kinyitja a száját, azt agyonlövik. Peak megmeredt.

– Ez vicc volt, Sal. – Li odaintette magához. – Helló! Csak egy kis vicc volt.

– Nem vagyok vicces hangulatban – válaszolta Peak. – Nagyon jól tudom, hogy Vanderbilt legszívesebben az egész brigádot katonai esküre kényszerítené, de ez pusztán illúzió. A fele külföldi, a legtöbben európaiak. Nem tudunk tenni semmit, ha eljárna a szájuk.

– Úgy fogunk tenni, mintha mégis tudnánk.

– Nyomás alatt akarja őket tartani? Az nem fog működni. Nyomás alatt még senki sem működött együtt.

– Ki beszél itt nyomásról? Istenem, Sal, hogy milyen problémákat hoz fel minduntalan?! Ők akarnak segíteni. És hallgatni fognak. Ha közben azt hiszik, hogy bedutyizhatják őket, annál jobb. A hit erőt ad.

Peak kétkedve nézett rá.

– Van még valami?

– Nincs. Azt hiszem, belekezdhetünk.

– Jó. Később látjuk egymást.

Peak elment.

Li nézett utána, és szórakozottan arra gondolt, hogy ez a férfi milyen keveset tud az emberekről. Kitűnő katona volt és első osztályú stratéga, de megkülönböztetni az embert a géptől nem volt az erőssége. Peak bizonyára azt gondolhatta, hogy az emberi testen van egy programozható felület, amely biztossá teszi, hogy a parancsot végrehajtja. Bizonyos értelemben minden West Point-i végzős ebben a téveszmében él. Amerika legelitebb katonai akadémiája híres a fegyelméről, melynek alapja csakis a feltétel nélküli engedelmesség lehet. Peak fenntartásai nem voltak alaptalanok, de a csoportpszichológia tekintetében nagyot tévedett.

Li Jack Vanderbilten gondolkodott. Ő volt a CIA megbízottja. Li nem szerette. Büdös volt, állandóan izzadt, rossz volt a lehelete, de kiváló munkát végzett. Az utóbbi hetekben, de főleg amióta Észak-európában a cunami pusztított, Vanderbilt osztálya formába lendült. Ez azt jelentette, hogy a válaszokkal még nem álltak túl jól, de a megválaszolatlan kérdések listája hiánytalan volt.

Azon gondolkodott, hogy adjon-e a Fehér Háznak egy köztes jelentést. Alapjában véve nem volt semmi újdonság, de az elnök szívesen beszélgetett vele, mert csodálta az eszéért. Tudta, hogy így van, ha a nyilvánosság előtt erről nem is beszélt. Csak ártott volna a hírnevének. Amerika kevés női tábornokainak egyike volt, nem mellesleg az átlagéletkort is fantasztikusan csökkentette. Sok magas rangú politikusban és katonában már csak ezért is ébresztett gyanút. A bizalmas viszony közte és az elnök között nem járult éppen hozzá, hogy a kép tisztuljon, ezért nagyon óvatosan viselkedett. Sohasem akart feltűnni. Egy szót sem ejtett arról, hogy milyen meghitt a viszonya a világ leghatalmasabb férfiújával. Gyakran ő segített az elnöknek a bonyolult dolgokat egyszerű, megfogható mondatokba tömöríteni.

Semmi áron nem árulta volna el, hogy az elnök ötletei tőle származnak. Ha kérdezték, így válaszolt: „Az elnök véleménye az, hogy...”, vagy „Az elnök nézőpontja ebben a...” Hogy a Fehér Ház urának hogyan közvetítette a kultúrát és a műveltséget, tágította intellektuális korlátait, és halmozta el véleményekkel, senkire sem tartozott.

A legbensőbb körök úgyis tudták. Jó időben feltűnni, ez volt a legfontosabb. Ahogy Norman Schwarzkopf az 1991-es Öbölháborúban felfedezte Lit, a magasan képzett, intelligens stratégát, erős politikai és taktikai érzékkel, aki nő létére senkitől sem hagyta magát befolyásolni. Ebben az időben Li mögött már egy figyelemreméltó pálya állt. Az első női West Point-i végzős volt, aki természettudományi szakkal bővítette ki a tanulmányait. A tengerészeti tisztképzőbe járt, látogatta a parancsnoki- és a harcászati akadémiát. Előrehaladott tanulmányokat végzett politikából és történelemből a Dukes Universityn. Schwarzkopf a szárnyai alá vette, és tett arról is, hogy a szemináriumokon és konferenciákon a megfelelő emberekkel találkozzon. „Stormin' Norman”, ahogy Schwarzkopfot becézték, nem volt érdekelt a politikában, de egyengette Li útját a köztes világban, ahol a hadsereg és a politika határai összemosódtak, és meg lehetett keverni a lapokat.

A hihetetlen háttere először a helyettes parancsnokságot hozta neki a szövetségesek szárazföldi erői felett, Közép-európában. Rövid idő alatt jó hírnévre tett szert európai diplomáciai körökben. Neveltetése, kiképzése és tehetsége végre teljes pompájában ragyoghatott. Li amerikai apja neves tábornoki családból származott, és a Fehér Ház biztonsági stábjában jelentős szerepet játszott, mielőtt egészségügyi okokból le kellett mondania a tisztségéről. Kínai édesanyja mint csellóvirtuóz brillírozott a New York-i operában. Egyetlen lányukkal szemben magasabb követelményeket állítottak, mint saját maguk számára. Judith órákat vett balettből és műkorcsolyából, valamint zongorázni és csellózni tanult. Édesapját elkísérte Európába és Ázsiába, és korán képet kapott a kulturális sokszínűségről. Az etnikai egyediségek és történelmi hátterek végtelenül kíváncsivá tették, amiért lyukat kérdezett az emberek hasába. Leginkább azok saját anyanyelvén. Tizenkét évesen tökéletesen birtokolta a mandarint, anyja anyanyelvét. Tizenöt évesen folyékonyan beszélt németül, franciául, spanyolul és olaszul. Tizennyolc évesen már japánul és koreai nyelven is beszélt. Szülei lankadatlan szigorral viseltettek iránta. Nagyon odafigyeltek az öltözködésére, a viselkedésére és a közösségi szabályok betartatására, míg más dolgokkal szemben megdöbbentő toleranciával viseltettek. Apja presbiteriánus meggyőződése és anyja buddhista életfilozófiája kiegyensúlyozott családi életet biztosított.

A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy apja a házasságkötéskor felesége nevét vette fel, ami hosszan tartó harcot jelentett a hivatalokkal. Lángoló csodálatot érzett az apjával szemben az anyja irányába tett gesztusa miatt, aki viszont szeretett hazáját hagyta el szerelméért. Az ellentétek embere volt, részben liberális, részben őskonzervatív nézetekkel, amelyek külön-külön megdönthetetlennek számítottak. Egy gyengébb jellem belebicsaklott volna a család értékrendjébe. Kitűnő középiskolai végzettségét idejekorán szerezte meg, és meg volt győződve, hogy belőle bármi lehet, ami csak akar, még az Egyesült Államok elnöki széke is szerepelt a távlati terveiben.

A kilencvenes évek közepétől felkínáltak neki egy helyettesi posztot a vezérkarban, és mellé docensi állást történelem szakon. A védelmi minisztériumban nagyon finoman bántak vele. Emellett bizonyos körök érzékelték fokozott érdeklődését a politika iránt. Csak a kellő katonai siker hiányzott. A Pentagon hangsúlyt fektetett a harci tapasztalatokra. Enélkül egyetlen karrier sem ívelhetett felfelé. Ezért semmire sem vágyott jobban, mint egy globális krízisre. És erre nem kellett sokáig várni. 1999-ben helyettes parancsnoki tisztet kapott a koszovói konfliktusban, és végérvényesen beírta magát a hősök könyvébe.

Hazatérésekor a Fort Lewis legfőbb parancsnoki posztja várta, és az elnök személyes kérése, hogy tisztet töltsön be a védelmi bizottságban, miután egy ilyen irányú írásával az elnököt a legmélyebben meghatotta. Li ebben a dolgozatban keményvonalasnak bizonyult. Sőt, a haza tekintetében egyébként sem ismert semmilyen kompromisszumot.

Ebből kifolyólag hirtelen a hatalom középpontjában találta magát. Li, a hidegvérű perfekcionista ismerte a vadállatot, amely benne lakozott. A forró, leküzdhetetlen szenvedélyt, amely pályájának ezen a pontján éppúgy előnyére válhatott, mint hátrányára, attól függően, hogy mit akart elérni. Elegendő volt, ha néhány estélyen a Fehér Házban az uniformisát lecserélte pánt nélküli estélyi ruhájára, és a rajongó közönségnek Chopint, Brahmsot vagy Schubertet játszott. Az elnököt ilyenkor magabiztosan a tánctérre vezette, míg az azt nem képzelte, hogy lebeg a parkett felett, akárcsak Fred Astaire. Az elnök családjának és régi barátainak pedig ódon dalokat énekelt az államalapítás korából. A jól megrendezett színjátékban ő volt az úrnő. Ügyesen alakított ki személyes kapcsolatokat, osztozott a védelmi miniszter baseballrajongásában, és a külügyminiszternő elragadtatottságában az európai történelem iránt, miközben hagyta, hogy meghívják személyes, meghitt ünnepségekre, hogy az egész hétvégét az elnök birtokán tölthesse.

Kifelé szerénységet közvetített. Személyes véleményét politikai dolgokban megtartotta magának. Ügyesen játszott hadsereg és politika között. Fellépése kulturált volt és magabiztos, mindig korrekt öltözéket viselt, de sosem tolta a személyiségét előtérbe. A pletykanyelv egész sor befolyásos emberrel hozta már össze, amiből természetesen egy szó sem volt igaz. Li a szokott magabiztosságával igyekezett nem venni tudomást ezekről. Az újságírókat, a küldötteket és alárendeltjeit magabiztosságával és meggyőződésével, könnyen emészthető falatokkal etette meg, mindig jól szervezett és felkészült volt. Tengernyi részletet jegyzett meg, és lehívhatta őket, mint holmi adatbankból, és mindig tömören, érthetően fogalmazott.

Habár fogalma sem volt róla, hogy mi játszódik le az óceánban, most is sikerült az elnök számára pontos képet festenie az előállt helyzetről. A CIA kiterjedt dossziéját néhány döntő pontra tömörítette le. Mindennek következményeként most a Chateau Whistlerben volt, és nagyon is jól tudta, hogy ennek milyen jelentősége van.

Az utolsó nagy lépés, amit meg kellett tenni.

Talán mégis felhívja az elnököt. Csak úgy. Az elnök ezt nagyon kedvelte. Elmesélhetné, hogy a kutatók és szakértők teljes létszámban megjelentek, ami annyit jelentett, hogy az Egyesült Államok nem hivatalos meghívásának tettek eleget, annak ellenére, hogy hazájukban is égető szükség lett volna a jelenlétükre. Vagy azt, hogy az egyik műholdjuk hasonlóságot fedezett fel az eddig azonosítatlan jelek között. Az ilyesmi tetszett az elnöknek. Úgy hangzott, mintha azt mondaná: „Uram, egy lépéssel közelebb kerültünk a megoldáshoz.” Természetesen nem várhatta el, hogy az elnök különbséget tudjon tenni a Bloop és az Upsweep között, vagy hogy tudja, a NOAA miért hitte, hogy megtalálta a Slowdown eredetét.* Ez már túlságosan részletekbe menő lett volna, de nem is volt rá szükség. Néhány szó az eredményességről boldoggá tette, és boldogan nagyon hasznos szövetséges volt.

Úgy döntött végül, hogy felhívja.

*Amerikai tudósok által adott elnevezések a mély tengerekből származó, víz alatti mikrofonokkal rögzített, különböző, ismeretlen eredetű hangjelzésekre.

Kilenc emelettel Li alatt Leon Anawak egy jóképű férfira lett figyelmes. Szakálla volt és szürke színű haja. Az előtérből tartott a szálloda irányába. Kíséretében egy alacsony, széles vállú, barnára sült nő vonult, farmerben és bőrkabátban. Anawak nem egész harminc évre becsülte a korát. Gesztenyebarna göndör haj omlott a vállára, egészen a derekáig. Mindketten csomagokat cipeltek, melyeket a szálloda alkalmazottjai vettek el tőlük. A nő néhány szót váltott a szakállassal, és egy pillanatra Anawakon felejtette a tekintetét. Tincseit kisimította a homlokából, majd eltűnt az oszlopok között.

Anawak gondolataiba merülve azt a helyet bámulta, ahol az imént még a nő állt, majd hátrahajtotta a fejét, kezével beárnyékolta a szemeit, és tekintetével a szálloda neoklasszicista csarnokát nézegette.

A luxusszálló azt az álmot testesítette meg, amit az emberek Kanadáról hajlamosak álmodni. Ha a 99-es főúton végighaladunk a Horseshoe-öböl mentén, Vancouverből a hegyekbe jut az ember, és a szállodát a finoman emelkedő, erdős dombok közé rejtve pillantja meg. Magas hegyek veszik körbe, akár egy korona; csúcsaikat a nyári hónapokban is hó borítja. A Blackcomb- és Whistler-hegy a világ legkedveltebb sí paradicsomai közé tartozik. Most, májusban leginkább golfozni vagy túrázni jöttek ide az emberek. A környéket kerékpáron és helikopterrel is fel lehetett fedezni. A szálló néhány igen rangos étteremmel rendelkezett, és minden földi jóval kecsegtette a finomságokra vágyókat.

A világ eme elhagyatott sarkában mindent feltételezett az ember, csak egy tucat katonai helikoptert nem.

Anawak már két napja megérkezett, és segédkezett Li előadásának előkészületeiben. Kinggel együtt, aki már negyvennyolc órája ingázott helikopterrel az akvárium, Nanaimo és a Chateau Whistler között, hogy anyagot gyűjtsön, adatokat értékeljen, és az ismereteket frissen tartsa. Anawak térde még mindig sajgott, de már nem sántikált. A hegyi levegő a gondolatait is felfrissítette, és a balesete utáni bátortalanságát most izzó tettvágy váltotta fel.

Időközben annyi minden történt, hogy a Barrier Queen-i „elfogása” óta eltelt idő már egy örökkévalóságnak tűnt számára. Pedig Lit csak két hete látta először; kellemetlen körülmények között, ezt be kellett ismerni. Li szórakozott Anawak infantilis igyekezetén, hisz már akkor észrevették, amikor autójával jóval távolabb, a dokkok előtt leparkolt.

Egyszerűen csak figyelték egy ideig, hogy kiderítsék, mit akar, mielőtt lecsapnának rá.

De Anawak most itt ült, a központban, és tapasztalatait többé már nem szippantotta be a fekete lyuk. King mellett legújabban Oliviera is megjelent. Már Robertsszel, az Inglewood menedzserével is értekezhetett, aki elsőként fejezte ki sajnálatát. A Litől kapott szájkosár miatt szükségszerűen nem volt elérhető; sokszor ott állt a telefon mellett, amikor a titkárnője Anawakot melegebb éghajlatra küldte.

A prezentáció szünetelt. Anawak nem tehetett mást, a szálló sportpályáján teniszezett, hogy kitapasztalja, a térdei mennyire bírják a terhelést; miközben a világ káoszba süllyedt, és Európát vízhegyek temették maguk alá. Partnere egy alacsony francia volt, bozontos szemöldökkel és hatalmas orral. Bernard Roche-nak hívták, bakteriológus volt, aki előző este érkezett meg Lyonból. Miközben Amerika a világ legnagyobb állataival viaskodott, addig Roche a legkisebbekkel.

Anawak az órájára nézett. Fél óra múlva lesz a megbeszélés. A szállodát a turisták elől lezárták, és a kormány szigorúan őriztette, de mindemellett ugyanúgy telt ház volt, mint főidényben. Több száz ember lehetett már ideszállásolva. A legtöbbjük az amerikai titkosszolgálat kötelékeibe tartozott. A CIA rövid időn belül az egész szállodát parancsnoki központtá változtatta. Egy egész emeletet töltöttek meg az NSA munkatársai, akik az elektronikus felügyeletért, az adatbiztonságért és a rejtjelezésért feleltek. Ők a negyedik emeletet foglalták el. Az ötödik emeletet az USA védelmi minisztériumának munkatársai és a kanadai hírszerzés szállta meg. Fölöttük a brit hírszerzés és biztonsági szolgálat, valamint a német katonai hírszerzés küldöttei. A franciák, a svédek és a finnek is jelen voltak egy-egy küldöttséggel. A hírszerzőszolgálatok példa nélküli összejövetelt tartottak, annak érdekében, hogy a világ ismét érthetővé váljon.

Anawak a lábát masszírozta.

Hirtelen megint szúró fájdalmat érzett. Nem kellett volna teniszezni. Egy katonai helikopter árnya vetült rá, amely éppen leszálláshoz készülődött. Anawak bement az épület belsejébe.

Mindenhol emberek sürögtek. Minden olajozottan működött, kapkodás és rohanás nélkül. Az új lakók szigorú menetrend szerint rendezkedtek be. Az emberek fele folyamatosan telefonált. A többiek a hall mellékcsarnokait szállták meg laptopjaikkal. Anawak igyekezett kikerülni az embereket a nyüzsgésben, és a szomszédos bárba ment, ahol King és Oliviera álldogált. Egy magas, bajuszos férfi társaságában voltak, aki elkeseredetten bámult maga elé.

– Leon Anawak, Gerhard Bohrmann – mutatta be egymásnak a két férfit King.

– Teniszkönyök? – kérdezte Anawak.

– Toll. – Bohrmann savanyú képet vágott. – Egy álló órán keresztül körmöltem olyan dolgokat, amiket két hete még egy egér-klikkeléssel el lehetett intézni. Mintha a középkorban lennénk.

– Azt hittem, minden a műholdakon keresztül történik.

– A műholdak túlterheltek – jegyezte meg King.

– Holnaptól minden rendben lesz. – Oliviera belekóstolt a csésze teába. – Azt hallottam, hogy felszabadítottak egy hálózatot a szállodánk részére.

– Kielben nem vagyunk felkészülve a műholdas vételre – mondta Bohrmann elkeseredetten.

– Senki sincs felkészülve erre az esetre. – Anawak egy pohár ásványvizet rendelt. – Mióta van itt?

– Tegnapelőtt érkeztem. Segédkeztem az előadás előkészületeiben.

– Én is. Furcsa. Találkoznunk kellett volna.

– Aligha. – Bohrmann a fejét rázta. – A szálloda olyan, mint egy lyukas sajt, tele van járatokkal. Önnek mi a szakterülete?

– Tengeri emlősök és intelligenciakutatás.

– Leonnak volt néhány kellemetlen találkozása púposbálnákkal – jegyezte meg Oliviera. – Nyilván zokon vették tőle, hogy minduntalan bele akar látni a fejükbe... Nézzétek csak! Hát ez meg mit keres itt?

Hátrafordultak. A bárból kitűnő rálátás nyílt a hallra. Egy férfi közelített a felvonókhoz. Anawak felismerte. Néhány perccel ezelőtt a göndör, gesztenyebarna hajú nővel érkezett.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte King.

– Nem jártok moziba? – Oliviera komoly arcot vágott. – Ez egy híres német színész. Hogy is hívják, hirtelen? Scholl... nem, Schell. Ez Maximilian Schell! Nagyon jól néz ki, nem gondoljátok? Élőben még jobban, mint a vásznon.

– Fogd vissza magad – mondta King. – Mit keresne itt egy színész?

– Olivierának igaza lehet – mondta Anawak. – Nem abban a katasztrófafilmben szerepelt? Mi is volt a címe? Deep Impact! A Földet meteortalálat éri, és...

– Mindnyájan szereplői vagyunk egy katasztrófafilmnek – vágott közbe King. – Csak azt ne mondd, hogy ez még nem tűnt fel neked.

– Ez azt jelenti, hogy ezután Bruce Willist is láthatjuk ide betérni? Oliviera a szemeit forgatta.

– Most ő az, vagy nem ő?

– Ne strapálja magát autogramért. – Bohrmann már mosolygott. – nem Maximilian Schell.

– Nem? – Oliviera egészen elszontyolodott.

– Nem bizony. A neve Sigur Johanson. Norvég. Elmesélhetné önnek, hogy mi történt az Északi-tengeren. Ő, én, egy-két ember Kielből és néhány Statoil-munkatárs... – Bohrmann követte a pillantásával, és a vonásai ismét elkomorodtak. – De a legjobb, ha nem kérdeznek rá, amíg maga nem kezd róla mesélni. Trondheimben lakott, és Trondheimtől nem sok minden maradt. Elvesztette az otthonát.

Az iszonyat immár kézzelfoghatóvá vált, és nemcsak a televízió képein keresztül. Anawak némán kortyolgatta az ásványvizét.

– Oké. – King az órájára nézett. – Eleget lógtunk itt. Menjünk át, és hallgassuk meg, mit akarnak nekünk mondani!

A Chateau több konferenciateremmel is rendelkezett. Li egy közepes nagyságút jelölt ki. Majdnem kicsinek bizonyult a titkos ügynökök, állami küldöttek és tudósok részére. Az volt a tapasztalata, hogy a sűrűn egymás mellett ülő emberek vagy hajba kapnak, vagy erős közösségi összetartozás érzése éled bennük. A lényeg, hogy nem tudnak távolságot tartani sem másoktól, sem a témától.

Ennek megfelelően volt az ülésrend kialakítva. A jelenlévők vegyes sokszínűségben kerültek egymás mellé, nemzeti és szakterületi hovatartozástól függetlenül. A prezentáció mozgóképeit egy nagy vetítővásznon kísérhették figyelemmel. A kényelemes berendezés közepette idegenül és kijózanítóan hatott a sok korszerű technikai eszköz.

Peak is megjelent, és helyet foglalt a bemutatóknak fenntartott székek egyikén. Őt egy kövér férfi követte gyűrött öltönyben. Zakója hónaljában feltűnő foltok sötétlettek. Ritkás, tejfölszőke hajtincsek húzódtak széles koponyáján. Hallhatóan lihegett, miközben odatartotta Linek a jobb kezét. Az öt ujj apró lufikként meredt ki a tenyeréből.

– Hello, Suzie Wong – mondta.

Li elnyomta magában az érzést, hogy azonnal meg kell törölnie a kezét a nadrágjában.

– Jack! Örülök, hogy újra láthatom.

– Szolgálatára. – Vanderbilt vigyorgott. – Csináljon nekik feledhetetlen műsort, kislány. Ha senki sem fog tapsolni, vetkőzzön! Én lelkesedem önért.

Keresztülszántott kezével az izzadságtól csepegő homlokán, biztatóan feltartotta a hüvelykujját, és leült Peak mellé. Li az arcára fagyott mosollyal követte a férfi mozdulatait. Vanderbilt a CIA helyettes igazgatója volt. Nagyon megbízható ember. Hiányozna az osztályon, ha nem lenne. Li úgy tervezte, hogy egyszer meg fogja semmisíteni ezt az embert, ha megfelelő lesz a pillanat. Még sok idő állt rendelkezésére. Azután a dagadt disznó sivítva fetreng majd az utcán, akármilyen briliáns is most Jack Vanderbilt.

A terem lassan megtelt.

A jelenlévők nagy része nem ismerte a többieket, és csendben foglalták el kijelölt helyüket. Érezte az általános feszültséget. Minden egyes résztvevő hangulatát le tudta volna írni, és ehhez egy pillantás is elegendő volt számára. Li képes volt a lelkekbe tekinteni. Ezt már megtanulta.

A pulpitushoz lépett, mosolygott és azt mondta:

– Kérem, lazítsanak!

Halk moraj futott végig a sorokon. Néhányan hátradőltek a székükben és keresztbe tették a lábukat. Csak a jó kinézetű norvég professzor ült majdnem unottan a hanyagul magára tekert sáljában. Homloka mögött látszólag teljesen más film pergett, mint a többi jelenlévőében. Sötét szemei Lin nyugodtak. Igyekezett kiismerni ezt a titokzatos férfit, de Johanson változatlanul zárt maradt a számára. Azt kérdezte magától, hogy ez vajon minek tudható be. A férfi elvesztette az otthonát, és a jelenlévők között ő volt a legközvetlenebbül érintve. Depressziósnak kellett volna lennie, de nyilvánvalóan nem volt az. Csak egy oka lehetett erre. Johanson nem abból indult ki, hogy ma valami újat fog hallani. Megvolt a saját elmélete, és ezzel felülemelkedett az elkeseredettségén és kétségbeesésén. Vagy többet tudott mindenkinél, vagy ezt hitte magáról.

Ezt a norvégot szemmel fogja tartani.

– Tudom, hogy nagy nyomás alatt állnak – folytatta Li. – Ezennel szeretném kifejezni hálámat, hogy lehetővé tették ezt a találkozót. Főleg az itt megjelent tudósoknak mondok köszönetet. A jelenlétük megerősít abban a hitemben, hogy a közelmúlt eseményeit a remény fényében vizsgálhatjuk meg újra. Önök bátorságot adnak nekünk.

Li pátosz nélkül beszélt, barátságosan és nyugodtan. Közben mindenkinek kereste a tekintetét. Ezzel elnyerte a jelenlévők osztatlan figyelmét. Csak Vanderbilt tátotta szélesre a száját, és piszkált a fogai között.

– Önök közül sokan azt kérdezhetik, hogy miért nem a Pentagonban, a Fehér Házban vagy például a kanadai kormányzati központban jött létre a találkozó. Azért, mert egyrészről a lehető legkellemesebb körülményeket akartuk önöknek biztosítani, és a Chateau Whistler előnyei messze földön ismertek. De a fő szempont, hogy biztonságban van itt a hegyek között, ami nem mondható el egyetlen tengerparti városról sem. Ez pillanatnyilag a legbiztonságosabb helyszín. Ez az egyik ok. A másik British Columbia közelsége. Viselkedési anomáliákkal van dolgunk és mutációkkal. Van egy kontinentális peremünk metánlelőhelyekkel... Röviden, minden, ami foglalkoztat bennünket, a közelben összpontosul. A szállodából a legrövidebb időn belül a tengerhez juthatunk, és megtekinthetjük a kutatási berendezéseket. Ezen belül is leginkább a nanaimói kutatási intézetet. Már hetekkel ezelőtt átalakítottuk a szállót, hogy a tengeri emlősöket figyelemmel tarthassuk. Az Európában történtek után úgy határoztunk, hogy az állomást kiépítjük az egész világ problémáira kiterjedő krízisközponttá. És a krízisbizottság legalkalmasabb munkatársai, ladies and gentlemen, önök volnának.

Egy ideig hagyta hatni a szavait. Azt akarta, hogy a jelenlévők tudatában legyenek a felelősségüknek. Jó volna, ha a tragikus jelenségek közepette bizonyos büszkeséget fejlesztenének ki magukban, egy elithez való tartozás érzését. Akármilyen ellentmondásosnak is hangozzék, segítene abban a törekvésben, hogy tartsák a szájukat a külvilág felé.

– A harmadik ok pedig, hogy itt zavartalanul dolgozhatunk. A Chateau teljesen el van szigetelve a médiától. Természetesen feltűnést kelt, ha egy szálloda hirtelen becsukja kapuit, és mindenfelé katonai helikopterek cirkálnak a közelben, de nem létezik hivatalos magyarázat arról, hogy mit csinálunk itt. Ha kérdeznek bennünket, akkor egy gyakorlaton veszünk részt. Igaz, hogy erről van mit írni, de semmi konkrét nem fog elhangozni, tehát jobb, ha nem írnak semmit. – Li egy rövid szünetet tartott. – Nem tárható a nyilvánosság elé minden, ami itt történik. A pánik a vég kezdetét jelentené. Megőrizni a nyugalmat, annyit jelent, mint cselekvőképesnek maradni. Engedjék meg, hogy nyíltan megmondjam: a háború első áldozata mindig az igazság. Egy olyan háborúban, melyet előbb meg kell értenünk, hogy aztán megvívhassuk. Ezért követelmény, hogy szabályokat állítsunk fel a magunk és az emberiség számára, ami konkrétan azt jelenti, hogy senkinek, még a családtagoknak, a legjobb barátaiknak sem árulhatnak el semmit a munkájukról. Önök közül mindenki alá fog írni a megbeszélés után egy nyilatkozatot, amelynek betartatását mi nagyon komolyan vesszük. Javaslom, ha valamilyen fenntartásuk volna, akkor azt legyenek szívesek a bemutató előtt közölni. Mert természetesen mindenkinek az önálló, szabad döntése, hogy aláír-e, vagy sem. Senkinek sem származik abból hátránya, ha nem ír alá. De akkor most hagyja el a termet, és haladéktalanul szállíttassa haza magát.

Magában fogadást kötött, hogy senki sem fog felállni és távozni. De legalább egy kérdést azért bizonyosan feltesznek.

Türelmesen kivárt.

Valaki felemelte a kezét.

A férfit Nick Rubinnak hívták. Manchasterből származott, és biológus volt. A puhatestűek szakértője.

– Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatjuk el a Chateau területét?

– A Chateau nem börtön – mondta Li. – Bármikor oda távozhatnak, ahová akarnak. Csak a munkájukról nem beszélhetnek.

– És ha... – Rubin feszengett.

– És ha mégis megteszik? – Li nagyon aggodalmas arckifejezést vágott. – Nos, az állításaikat cáfolnánk, továbbá gondoskodnánk arról, hogy ilyesmit ne tegyenek a jövőben.

– És ez... hmm... hatalmában áll? Hiszen ön...

– Jogosult vagyok-e? A legtöbbjük előtt nyilván ismeretes, hogy Németország három napja egy javaslatot terjesztett elő, hogy a történteket az Európai Unión belül, egyesült erőkkel vizsgálják ki. Megegyeztek abban is, hogy a német belügyminisztert bízzák meg a feladattal. Ezzel egy időben a NATO elővigyázatosságból bejelentette a szövetség felbomlását. Norvégiában, Nagy-Britanniában, Belgiumban, Hollandiában és a Fáröer-szigeteken szükségállapot uralkodik. Hol regionális viszonylatokban, hol nemzeti szinten. Sok ország szeretne együttműködni. Az események alakulását döntően befolyásolhatja, hogy az ENSZ egyfajta összfelelősséget vállal majd. Az eddig érvényben lévő rendeleteket mind hatályon kívül helyezik, és a felelősséget újra szétosztják. A rendkívüli helyzet tudatában. Vagyis igen, jogosultak vagyunk.

Rubin az alsóajkát cuppogtatta, és bólogatott. Nem merült fel a továbbiakban kérdés.

– Jó – mondta Li. – Akkor elkezdethetjük. Peak őrnagy, öné a szó.

Peak a csoport elé lépett. A mennyezeti világítás visszatükröződött ébenfa bőrén. Megnyomta a távirányító gombját, és egy műholdfelvétel jelent meg a kivetítőn. Egy település vált láthatóvá, melyet több másik vett körül. Mindez nagy magasságból volt fényképezve.

– Lehet, hogy valahonnan máshonnan indult el – mondta –, lehet, hogy egy korábbi időpontban. De mi jelenleg úgy véljük, hogy itt kezdődött. A nagyobb település itt középen Huanchaco. Lézeres mutatófényével a kivetítőn több helyre is rávilágított. A település néhány nap leforgása alatt 22 halászt veszített el, méghozzá szép időben. Néhány csónakot később megtaláltak a tengeren sodródva. Rövid időre rá pedig már sportcsónakok, motoros jachtok és kisebb vitorlások váltak célponttá. Csak néhány roncs maradt utánuk, ez minden.

Peak egy újabb képet mutatott.

– A tengert folyamatosan figyeljük – folytatta –, tele van szondákkal és robotokkal, melyek vég nélkül szolgáltatják az adatokat. A tengerfenéken mérőállomások ellenőrzik a vizet és az anyagcserét az üledékben. Egy egész flotta kutatóhajó van úton, és százával állnak rendelkezésünkre műholdak. Azt gondolhatnánk, hogy a hajók eltűnésével kapcsolatban nincs akadálya a vizsgálatnak, de másként áll a helyzet. Űrbéli segítőtársainknak, mint mindennek, ami lát, szintén sok a vakfoltja. Meg se próbálják feltérképezni műbolygók sokaságát! – mondta Peak. – Három és félezer van belőlük, és akkor az űrszondákat, mint a Hubble vagy a Magellán, még nem is számoltam. De a legtöbbjük odafent csak roncs. Hatszáz darab működik rendeltetésszerűen, melyeket időnként az önök rendelkezésére is bocsátunk. Köztük katonaiakat is.

Az utolsó mondatot nem szívesen mondta ki. A lézeres mutatóval egy hordószerű tárgyat jelölt meg, melyből kétoldalt egy-egy napvitorla állt ki.

– Ez egy amerikai KH-12-Keyhole műhold; egy optikai megfigyelő. Nappal öt centiméternél kisebb tárgyakat is látni lehet vele. Éjszakai felvételekre infravörös- és multispektrális rendszerei szolgálnak. De teljesen használhatatlanok, ha felhős az idő.

Peak egy másik műholdra mutatott.

– Sok felderítő műhold ezért radarral vagy mikrohullámú sugárzórendszerrel van felszerelve. A radar számára a felhő nem jelent akadályt. Ezek nem felvételeket készítenek, hanem modellezik a világot centiméter-pontosan, úgy, hogy közben letapogatják a felszínt, és háromdimenziós képet állítanak elő belőle. De ennek a rendszernek van egy Achilles-sarka. A radarképeket értelmezni kell, mert nincsenek rajtuk színek, csak formák.

– Miért nem egyesítik a különböző rendszereket? – kérdezte Bohrmann.

– Megtörténik olykor, de ez egy nagyon időigényes és macerás eljárás. Ez egyszersmind a műholdas megfigyelés fő problémája.

Ahhoz, hogy legalább egy napig meg tudjunk figyelni egy országot, vagy a tenger egy bizonyos szektorát, több együttműködő rendszerre van szükség, amelyek képesek nagy területet szkennelni. Amint részletes képet szeretnénk egy adott területről, pillanatfelvételekkel kell beérnünk. A legtöbb műholdnak kilencven perc kell, hogy a keringési pályáján ugyanarra a pontra érjen vissza.

– Hiszen egy csomó van közöttük, amelyek mindig ugyanazon helyen maradnak – jelentkezett egy finn diplomata. – Nem lehetne néhányat a kritikus régiók fölé irányítani?

– Túl magasan vannak. A geostacionáris műholdak pontosan 35 888 kilométeres magasságban maradnak stabilan a pályájukon. A legkisebb részlet, amit ilyen magasságból látni lehet, nyolc kilométer nagyságú. Azt sem venné észre, ha Helgoland elsüllyedne a tengerben. – Peak hatásszünetet tartott. – Mivel tudtuk, hogy mi után kell kutatni, a berendezéseinket ennek megfelelően állítottuk be.

A vízfelszínt látták nem túl nagy magasságból. Napfény vetődött ferdén a hullámokra, amitől a tenger úgy nézett ki, mint az érdes üveg, kisebb hajókkal és apró, hosszúkás képződményekkel. De amikor jobban megnézték, világosbarna nádcsónakokat láthattak, amelyekben egy-egy személy ült.

– A KH-12 nagyított pillanatfelvétele – mondta Peak. – Ez a selfrégió Huanchaco partjai előtt. Ezen a napon több halász is eltűnt. A napfény visszatükröződése a korai órákban még elviselhető, ezért tudtunk ilyen jó képet készíteni.

A következő képen lévő nagyobb terület egy részén kisebb, ezüstösen világító folt volt látható, mely fölött két gazdátlan csónak lebegett.

– Halak. Egy hatalmas raj. Körülbelül három méterrel a vízfelszín alatt úsznak, tehát még láthatjuk őket. A tengervízzel az a gondunk, hogy alig vagy egyáltalán nem vezeti az elektromágneses hullámokat, de az optikai berendezés még belelát valamelyest, ha tiszta az idő. Egy bálna hőképe még harminc méter mélyen is látható. Ezért szereti a hadsereg az infravörös tartományt, mert azzal még a tengeralattjárók is láthatóvá válnak.

– Ezek milyenfajta halak? – kérdezte egy fekete hajú nő. Névtáblája elárulta, hogy ökológus a környezetvédelmi minisztériumban, Reykjavikban. – Aranymakrélák?

– Lehetséges. Talán dél-amerikai szardíniák.

– Több millióan lehetnek. Megdöbbentő. Tudomásom szerint Dél-Amerika tengereit már régen lehalászták.

– Igaza van – mondta Peak. – Az is fejtörést okoz nekünk, hogy mindig ott bukkannak fel, ahol később fürdőzők, búvárok vagy kisebb csónakok tűnnek el. Pillanatnyilag raj-anomáliáról beszélünk. Három hónapja egy heringraj egy tizenkilenc méteres halászhajót süllyesztett el Norvégia partjai előtt.

– Erről hallottam – mondta az ökológusnő. – A hajót Steinholmnak hívták.

Peak bólintott.

– A halak a hálóba úsztak, és áthúzták a hajó alatt, amikor a legénység éppen a fedélzetre akarta vonni a zsákmányt. A hajó megdőlt. A legénység megpróbálta elvágni a köteleket, de ez sem segített. El kellett hagyniuk a Steinholmot, mire az tíz perc múlva elsüllyedt.

– Kicsivel később hasonló eset történt Izlandnál – mondta a nő elgondolkodva. – Két tengerész megfulladt.

– Tudom. Mind egyedi, véletlen esetnek tűnhet. De ha az egyes eseteket összeszámoljuk, akkor az utóbbi hetekben a halrajok több csónakot süllyesztettek el, mint valaha. Egyesek azt mondják, hogy ez véletlen. A rajok a túlélésükért küzdenek. Mások az események lefolyásában stratégiát vélnek felfedezni. Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy a halak hagyják magukat befogni, mert el akarják süllyeszteni a hajót.

– Ez ostobaság – kiáltotta az egyik orosz küldött hitetlenül. – A halak mióta rendelkeznek akarattal?

– Amióta halászhajókat süllyesztenek el – válaszolta Peak röviden. – Az Atlanti-óceánban ezt teszik. A Csendes-óceánban pedig megtanulták kikerülni a hálókat. Elképzelésünk sincs, hogy csinálhatják. Azt a következtetést vonták le, hogy olyan kognitív folyamaton mennek keresztül, melynek következményeként hirtelen tudják, mit jelent rájuk nézve a háló, és mit tehet velük. Ha valami mégis ennyire felturbózta a tanulási képességüket, akkor a távolság bemérésének képességét is elsajátíthatták.

– Egyetlen hal, és egyetlen raj sem láthatja egy 110 méter hosszú és 140 méter széles háló nyílását.

– Mégis úgy tűnik, hogy felismerik a hálókat. A halászflották kilátástalan helyzetbe kerültek. Az egész élelmiszeripar érintett. – Peak a torkát köszörülte. – A hajók eltűnésének másik oka nyilván ismerős önöknek, de eltartott egy ideig, míg a KH-12 ilyen eseményt is dokumentált.

Anawak a képernyőre meredt. Tudta, hogy mi fog következni. Már látta a dokumentációt, és ő is szerzett be anyagokat hozzá, azonban minden alkalommal elszorította a torkát a látvány.

Susan Stringerre kellett gondolnia.

A felvételek olyan gyors egymásutánban készültek, hogy már majdnem mozgóképnek feleltek meg. A nyílt tengeren egy körülbelül tizenkét méter hosszú vitorlásjacht sodródott. Szélcsend volt, és a tenger sima, mint a tükör. A hajó farában két férfi ült, az orrban pedig két nő napozott.

Valami nagy és terebélyes úszott el közel a hajóhoz. A hatalmas test minden részlete felismerhető volt. Egy kifejlett púposbálna. Két másik követte. Hátuk a vízfelszínt szántotta, mire az egyik férfi felállt, és figyelni kezdte őket. Elől a nők is felkapták a fejüket.

– Most – mondta Peak.

A bálnák elhaladtak a hajó mellett. Oldalt valami előtűnt a kék mélységből, és a felszín felé tartott. Egy negyedik bálna volt, amely függőlegesen kitört a vízből, és mellúszóit messzire széttárta. Az emberek a hajón odafordultak.

A test eldőlt.

Nagyjából a fele rázuhant a jachtra, és kettétörte. Roncsdarabok szóródtak szét, és az emberek mint holmi babák repültek ki a hajóból. Anawak látta dőlni a vitorlarudat, mire egy másik bálna vetődött a roncsra. Egy szempillantás alatt az idilli kép infernális tombolásban végződött. A hajó süllyedt, és darabjai a háborgó, fortyogó tajtékon úszkáltak. Az emberek eltűntek.

– Ilyen helyzetet nem sokan éltek még túl – mondta Peak. – Ezért is adtunk belőle önöknek egy kis ízelítőt. Időközben a támadások már nemcsak Kanadára és az USA-ra koncentrálódnak, hanem az egész világon megbénították a kishajóforgalmat.

Anawak becsukta a szemét.

Hogy nézhetett ki fentről, amikor a DHC-2-vel púposbálnának ütköztek? Arról is volt ilyen horrorkrónika? Nem volt mersze, hogy ezt megkérdezze. Az a tudat, hogy egy szenvtelen üvegszem végig figyelemmel kísérte, elviselhetetlen volt számára.

Mintha Peak Anawak gondolataira válaszolna, azt mondta:

– Az ilyesfajta dokumentálás cinikusnak tűnhet önöknek, ladies and gentlemen, de mi nem vagyunk kukkolók. Ahol az lehetséges volt, azonnali segítséget nyújtottunk. – Felemelte tekintetét a laptopról, és kifejezéstelen arccal folytatta. – Sajnos, ilyen esetben mindig későn érkezett meg a segítség.

Peak tisztában volt azzal, hogy most nagyon vékony jégre merészkedett. Arra utalt, hogy kifejezetten kutatták az ilyen szerencsétlenségeket, ami felveti a kérdést, hogy miért nem igyekeztek tenni ellene.

– Képzeljük el a támadások terjedését úgy, mintha egy járvánnyal lenne dolgunk – mondta –, akkor ez a járvány a Vancouver-szigetnél robbant ki. Az első bizonyított esetek Tofino partjai előtt történtek. Sokszor, és hangsúlyozom, nagyon sokszor egyfajta szövetséget figyelhetünk meg szürkebálnák, púposbálnák, cetek és más, nagytestű tengeri emlősök között. A kisebb és mozgékonyabb orkák aztán az embereket intézik el.

A norvég professzor felemelte a kezét.

– Mi juttatja arra a következtetésre, hogy járvánnyal van dolgunk?

– Nem azt mondjuk, hogy ez egy járvány, Dr. Johanson – válaszolta Peak. – Hanem a terjedés módja olyan, mint egy járványé. Tofinóból indult, és néhány óra alatt eljutott Baja Californiától egészen fel Alaszkáig.

– Nem vagyok biztos abban, hogy akármi is elterjedt.

– Szemmel láthatóan mégis.

Johanson tagadólag rázta a fejét.

– Én arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az eseményeknek ez az egyértelműsége hibás következtetésekhez vezethet.

– Dr. Johanson – mondta Peak türelmesen –, ha a fejtegetéseimnek esetleg nagyobb időbeli keretet engedélyezne, akkor...

– Nem lehetséges – folytatta Johanson, mit sem zavartatva magát –, hogy egyidejű eseményekről lett volna szó, melyeknek a koordinálásába valami kis hiba csúszott?

Peak ránézett.

– Igen – mondta ki nagy nehezen –, ez is lehetséges.

Tudta. Johanson a saját elméletét hozta előtérbe. És most Peak, aki nem szenvedheti, ha civilek megszakítják egy tiszt beszédét, ezen mérgelődik.

Li jól szórakozott.

Felhúzta az egyik lábát, hátradőlt a székében, és elkapta Vanderbilt kérdő pillantását. A CIA embere azt hihette, hogy Li valamit elárult Johansonnak. Visszanézett rá, a fejét rázta, és tovább hallgatta Peak beszámolóját.

– Tudjuk – mondta éppen –, hogy az agresszív bálnák esetében kivétel nélkül a nem rezidensekről van szó. A rezidensek úgymond hozzátartoznak egy régió állandó repertoárjához. A tranziensek viszont sokszor nagy távolságokat vándorolnak be, mint a szürke- vagy a púposbálnák, esetleg a mély tengerekben vadászgatnak, mint egyes orkák. Ebből óvatosan arra következtettünk, miszerint az állatok viselkedésváltozásának okát kint kell keresnünk, a nyílt tengeren.

Egy világtérkép jelent meg. Azt mutatta, hogy hol történtek bálnatámadások. Egy vörös vonal húzódott Alaszkától a Horn-fokig. További vörös jelölés volt Afrika mindkét oldalán és Ausztrália mentén. Majd egy újabb térkép váltotta fel az előzőt. A part menti területek itt is vörös színűek voltak.

– Összességében drámaian nő azon tengeri élőlények száma, amelyek célzottan az ember ellen fordulnak. Ausztrália előtt a cápatámadások szaporodtak el, ugyanígy Dél-Afrika előtt is. Senki sem mer fürdeni vagy halászni. A cápák elleni védőhálók, amelyek eddig elegendőnek bizonyultak az állatok távoltartására, most foszlányaikra vannak szakadva, és senki sem tudja egyértelműen megállapítani, hogy mi okozhatta. Az optikai rendszerünk ehhez nem nyújt felvilágosítást, ami pedig a búvárrobotokat illeti, tudják, hogy a harmadik világ műszakilag mennyire elmaradott.

– A véletlenek egybeesésében nem hisz? – kérdezte egy német diplomata.

Peak csak a fejét rázta.

– Az első dolog, uram, amit a haditengerészetnél megtanul, az, hogy a cápaveszélyt helyesen mérje fel. Ezek az állatok veszélyesek, de alapvetően nem agresszívak. Még csak nem is ízlünk nekik túlságosan. A legtöbb cápa azonnal kiköpi a leharapott emberi lábat vagy kart.

– Milyen vigasztaló – mormogta Johanson.

– De a különböző fajok, úgy látszik, megváltoztatták a véleményüket az emberhús ízét illetően. Két héten belül a cápatámadások megtízszereződtek. Ezernyi kékcápa, amelyek rendesen a mély tengerekben élnek, most a selfrégióba törnek be. A mako –, a fehér- és a pörölycápák hordákba verődnek, mint a farkasok, és egy-egy partszakaszon rövid időn belül óriási károkat okoznak.

– Károkat? – kérdezte egy francia küldöttségi tag, erős akcentussal. – Mit jelent ez? Haláleseteket?

Miért, mit gondoltál, te idióta, gondolta magában Peak.

– Igen. Halállal végződő eseteket – mondta. – A csónakokat is megtámadják.

– Mon Dieu! Mit tud tenni egy cápa egy csónak ellen?

– Ne hagyja magát megtéveszteni a látszattól! Egy kifejlett fehércápa igenis képes elsüllyeszteni egy csónakot ütközésekkel és harapásokkal. A cápatámadások a hajótöröttek tutajai ellen ismert tények. Ha egyszerre több állat is részt vesz bennük, akkor reménytelen a túlélés.

Kép jelent meg egy csinos kis lábasfejűről, melynek a bőre világító-kék gyűrűkben villódzott.

– Ez a Hapalochlaene maculosa, a kék gyűrűs polip. Csupán húsz centiméter hosszú. Ausztrália, Új-Guinea és a Salamon-szigetek közelében él. A világ egyik legmérgezőbb állata. Harapáskor toxikus enzimeket fecskendez a sebbe. Észre sem lehet venni, de két óra múlva már halott az ember. – A fényképsorozat bizarr élőlényekkel folytatódott. – Kőhalak, mérges pókhalak, sárkányfejű halak, tűzférgek, kúpos kagylók; mindenféle mérgező faj él a tengerekben. A legtöbb esetben védekezésre használják a hatóanyagukat. A mérgezések gyakoriságáról nincsenek teljesen megbízható adatok, de sok állat esetében a statisztika igencsak megugrott, és ennek egyszerű oka van: a fajok, amelyek eddig elrejtőztek előlünk, most elkezdtek támadni bennünket.

Roche Johansonhoz hajolt.

– Valami, ami megváltoztat egy cápát, egy rákot is megváltoztathat? – hallotta meg Li Roche sugdosását. – Mi a véleménye erről? Johanson felé fordította a fejét.

– Mérget vehet rá.

Peak beszámolt a mérhetetlenül nagy medúzarajokról, amelyek valósággal inváziószerűen jelentkeztek. Dél-amerika, Ausztrália és Indonézia partjait fenyegették. Johanson félig behunyt szemmel hallgatta. A portugál gálya legújabban olyan toxikus sokkot idéz elő, amely másodpercek alatt öl.

– Az áttekinthetőség kedvéért három kategóriába soroljuk az eseményeket – mondta Peak. – Viselkedésbeli zavarok, mutációk, környezeti katasztrófák, melyek mind összefüggésben állnak egymással. Eddig viselkedési anomáliákról beszéltünk. A medúzák esetében leginkább mutációról lehet szó. A tengeri darazsak mindig is tudtak navigálni, de mostanában tökéletesítették magukat. Mintha rendesen járőröznének. Úgy tűnik, hogy egész nagy területeket akarnak megtisztítani az embertől, anélkül, hogy bármit is tehetnénk ellenük. A búvárturizmusnak befellegzett, de a halászok jártak a legrosszabbul.

Egy halászhajó tűnt fel a képen. Az a fajta volt, amelyeken a zsákmányt azonnal konzerválták is.

– Ez az Anthanea. Két hete a legénység egy óriási háló Chironex fleckerit húzott a fedélzetre: tengeri darazsakat. Jobban mondva, valami olyasmit, amiről azt hisszük, hogy az lehetett. Nagy hiba volt a zsákmányt azonnal nem visszaengedni. Ehelyett kinyitották a hálót, és ezzel több tonna vegytiszta mérget szabadítottak a fedélzetre. Néhányan a legénységből azonnal meghaltak, mások csak később, amikor a hajszálvékony, több méter hosszú csápok már behálózták az egész hajót. Ráadásul aznap esett az eső, és mindenhová szétmosta a medúzák részeit. Senki sem tudja megmondani, hogyan került az ivóvízbe, de az Anthanea gyakorlatilag szellemhajóvá változott. Azóta óvatosabbak a halászok, és védőruhát is felvesznek, de ez mit sem változtat az általános helyzeten. A halászflották mára világszerte hal helyett mérget merítenek.

Azért nem fognak halakat, mert egyszerűen nincsenek, gondolta Johanson. A rend kedvéért ezt megemlíthetted volna, Peak. Akkor is, ha nem függ olyan szorosan össze a történtekkel.

Vagy talán mégis?

Természetesen ez is egy volt a sok ok közül. Egyike a megszámlálhatatlanul sok tényezőnek.

A kukacokra gondolt.

Mutáns organizmusok, amelyek, hirtelen úgy tűnt, tudják, mit csinálnak. Senki sem látja, hogy mi folyik itt? Megtapasztalhatták egy betegség tüneteit, melynek kórokozója mindenben benne volt, és semmiben sem volt nyilvánvalóan ott. Mesteri álcázás. Az ember jóformán teljesen kirabolta a tengereket, és most a maradék rajok megtanulták kikerülni a halálos csapdákat, helyettük méreggel felfegyverzett légiókat fognak ki; ez a kegyelemdöfést jelenti az amúgy is összeomló félben lévő halászati ágazatnak.

A tenger megöli az embereket.

És te megölted Tina Lundöt, gondolta Johanson józanul. Te voltál az, aki erősködött, hogy ne hagyja el Kare Sverdrupöt. Rád hallgatott, különben nem ment volna Sveggesundetba.

Bűnös volt? Honnan tudhatta volna, hogy mi fog történni? Stavangerben feltehetően szintén meghalt volna. Mi lett volna, ha azt mondja neki, hogy a következő géppel repüljön Hawaiira? Akkor most itt ülne, és azon gondolkodna, hogyan mentette meg?

A jelenlévők közül mindenkinek meg kellett küzdenie személyes démonával. Bohrmann azzal a képzettel kínozta magát, hogy a világot előbb kellett volna figyelmeztetnie. De mire? Egy felmerült gyanúra? Egy bizonyos időpontra? Mindnyájan teljes erőbedobással dolgoztak, hogy bizonyságot nyerjenek. A végén nem voltak elég gyorsak, de legalább megpróbálták. Bohrmann hibás volt ezért?

És a Statoil? Finn Skaugen meghalt. Stavanger kikötőjében volt, amikor megérkezett a hullám. Időközben az olajmenedzsert már más fényben látta. Skaugen nagy manipulátor volt. Eljátszotta azt a szerepet, hogy a jó oldalt képviseli egy ilyen hálátlan és gonosz iparágban, de a helyes lépéseket tette? Clifford Stone is a katasztrófa áldozatává vált, de tényleg ő volt az a szörny, akit le kellett győzni?

Férgek, medúzák, cápák, bálnák.

Intelligens halak. Szövetségek. Stratégiák.

Johanson a lerombolt házára gondolt Trondheimben. Különös módon nem nagyon izgatta a tény, hogy elvesztette. Az ő otthona máshol volt. Annak a tükörnek a szélén, amelyben tiszta éjszakákon az egész univerzum megcsillan. Ott megpillantotta magát, és felépítette a szépség és a valóság mentsvárát. A kunyhó a saját teremtménye, önnön valójának megtestesítője.

Nem volt ott a Tinával töltött utolsó hétvége óta.

Ott is változások állhattak be?

A tó nagyon békés volt mindig, mégis foglalkoztatta a gondolat. Amint lehet, elmegy és megnézi, mi történt. Mindegy, hogy mennyi munka vár még rá.

Peak egy újabb képet vetített. Egy homár volt látható rajta. Nem, egy homár részei. Az állat úgy nézett ki, mintha felrobbant volna.

– Hollywood az iszonyat hírnökének keresztelné – mondta Peak egy sanda mosollyal az arcán. – Ebben az esetben az elnevezés fején találná a szöget. Közép-európában járvány pusztít, melynek kórokozója ebben az állatban volt. Dr. Roche-nak köszönhetjük, hogy a potyautast kétséget kizáróan azonosítani tudtuk. A családját tekintve egy egysejtű algáról van szó, a Pfiesteria piscicada nevezetűről. Egyike a hatvan ismert, Dinoflagellaták közé tartozó fajnak, amelyek mindegyike mérgező. Ez számít közülük a legveszélyesebbnek. Az Egyesült Államok keleti partjánál, főleg Észak-karolina part menti vizeiben évekkel ezelőtt megtapasztalhattuk, amikor ez a kis egysejtű egymilliárd halat pusztított el. Tetemeik rajokban lebegtek a víz tetején, nyitott, harapásos sebekkel. A halászokat a tönk szélére sodorta, és egészségügyi problémák is felmerültek. Sokan tudatzavarra panaszkodtak, és duzzanatok jelentkeztek a végtagjaikon. Sokan munkaképtelenekké váltak. A Pfiesteriát vizsgáló tudósok maradandó károsodásokat szenvedtek. – Rövid szünetet tartott. – 1990-ben az alga egyik kutatója, Howard Glasgow az akváriumot tisztította, amikor valami nagyon furcsa dolog történt vele. Az agya működött, de a tagjait nem tudta mozdítani, és minden lassított film-szerűnek tűnt a számára. Megbetegedése volt az első bizonyíték arra, hogy a Pfiesteria a levegőben is terjed, így hát átszállította őket egy biztonságos laborba. Tévedésből a szerelők egy szellőztetőjáratot rosszul kötöttek be, és egyenesen Glasgow irodájába áramlott a fertőzött levegő. Hat hónapig lélegezte be a mérget, anélkül, hogy tudomása lett volna róla. Annyira erős fejfájása volt, hogy kihatott a munkájára is. Egyensúlyzavarok léptek fel nála, a veséje és a mája pedig bomlófélben voltak. Ha valakivel telefonált, öt perc múlva nem tudta, hogy ki volt az. Alzheimer-kórra vagy agytumorra gondoltak, de Glasgow ezt visszautasította. A Duke Egyetemen végre kimutatták a különböző tesztek és vizsgálatok, hogy neki volt igaza. A többi tudós, aki szintén érintkezésbe került az algával, lassan, de biztosan elvesztette szellemi képességeit.

Peak egy sor elektronmikroszkóp által készített felvételt mutatott. Különböző életformák jelentek meg. Egyesek amőbákra hasonlítottak, másoknak csillag alakú kinövéseik voltak, megint mások hamburgerre hasonlítottak, spirális csápokkal.

– Ez itt mind a Pfiesteria – mondta Peak. – Az alga percek alatt képes megváltoztatni az alakját, a tízszeresére nőhet, vagy cisztákba húzódhat vissza, ahonnan kitörve ártalmatlan egysejtűből roppant mérgező zoospórává mutálódik. Huszonnégyféle alakot tud felvenni, és ilyenkor a tulajdonságai is változnak. Dr. Roche-nak és csapatának hála, tudjuk ezt, akik éjt nappallá téve dolgoztak a méreg izolálásán. De amint az kiderült, a csatornákból fertőzve nem is a Pfiesteria piscicada osztotta a halált, hanem egy összehasonlíthatatlanul mérgezőbb alfaj vagy mutáció. A Pfiesteria piscicada szó szerint annyit jelent, hogy halat evő Pfiesteria. Dr. Roche az általa felfedezett példányt Pfiesteria homicidának: embert evő Pfiesteriának nevezte el.

Peak elmagyarázta a nehézségeket, miért nem lehet úrrá lenni az algán. Az új organizmus ciklusokban és robbanásszerűen szaporodik. Ha már egyszer bekerült a víz körforgásába, akkor nem szabadulhattak tőle többé. Leszivárgott a föld mélyébe, és onnan olyan mérgeket bocsátott ki, amelyeket lehetetlen kiszűrni. Ebben rejlett a legfőbb probléma. Sok áldozatot az alga szabályosan megrágott. Súlyos sebeket kaptak, melyek nem gyógyultak, hanem begyulladtak és gennyeztek. De a méreg sokkal borzasztóbb volt. A hatóságok mindent megtettek, hogy kiűzzék a vízvezetékekből és a csatornákból, de nem akadályozhatták meg, hogy máshol is elterjedjen. A vegyszerekkel és savakkal indított támadás az egyik fajta rosszat másikra változtatta.

Ám az alga nem vett tudomást az emberek igyekezetéről.

Az új jövevény nagyon agresszívan az idegrendszert támadta meg. Így órák alatt megbénultak, kómába estek, és meghaltak az áldozatok. Egyes emberek ellenállónak bizonyultak a méreggel szemben, ezért efelé vette az irányt a kutatás, de a tudósok kifutottak az időből. A betegség terjedésének, úgy látszott, már nem lehet gátat vetni.

– Az alga egy „trójai faló”-ban érkezett – mondta Peak. – Páncélos állatok belsejében húzódott meg. „Trójai homárok”-ban. Illetve valamiben, ami még homárra hasonlított. Az állatok szemmel láthatóan éltek, amikor kifogták őket, csakhogy a húsuk helyett zselés kocsonya töltötte ki őket. Benne pedig a Pfiesteria meghúzódva a cisztában. Az Európai Unió megtiltotta a páncélos állatok kifogását és értékesítését. Halálesetek voltak Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és Németországban. Az utolsó számadat szerint, amiről tudunk, 14 ezer az eddigi áldozatok száma. Az amerikai kontinensen a homár, még úgy tűnik, tényleg homár, ám erősen javasolják a mellőzésüket.

– Szörnyű – suttogta Rubin. – Honnan jönnek ezek az algák?

Roche feléje fordult.

– Emberek csinálták – felelte neki. – Az amerikai sertéstartók a keleti parton hihetetlen mennyiségű trágyalevet engednek a vizekbe, és az alga csodálatosan jól érzi magát a túltrágyázott vízben. Foszfátokból, nitrátokból táplálkozik, amiket a fekáliával együtt a szántóföldekre szórnak, és így a folyókba kerül. Vagy az ipari szennyvízzel. Miért csodálkozunk azon, hogy ezek a kis szörnyek olyan jól érzik magukat a szerves anyagokban gazdag csatornákban? Mi hozzuk létre a föld Pfiesteriáit. – Roche egy rövid szünetet tartott, majd ismét odafordult Rubinhoz. – A Keleti-tenger egyensúlyfelbomlásának okát a dán sertéstartásban találjuk. Ők is beleengedik a trágyát a vízbe, és az algák ilyenkor robbanásszerűen elszaporodnak. Megkötik az oxigént, és a halak elpusztulnak. A toxikusak még veszélyesebbek, és úgy látszik, az ember sehol sem lehet biztonságban tőlük.

– Miért nem tettek valamit ellenük hamarabb? – kérdezte Rubin.

– Korábban? – Roche nevetett. – Igen, akarhattak tenni ellenük a múltban. Hol él maga? A kutatókat és tudósokat kinevették, és életveszélyesen megfenyegették őket. Csupán néhány éve szellőztették meg, hogy az észak-karolinai járványról az illetékesek tudtak, csak hát a környék legbefolyásosabb embere épp sertéstartással is foglalkozott. Mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy mi vagyunk a katasztrófák bábái.

– Ezek a kagylók mind rendelkeznek a zebrakagylóra jellemző tulajdonsággal, de olyat tudnak, amit a hagyományosak nem: méghozzá navigálni.

Peak a hajószerencsétlenségekhez ért. Miután a konferencia résztvevői végigkínlódták a Pfiesteria-járványt, most hasonló letaglózó statisztikák következtek. Egy világtérképen színes vonalak hálózata húzódott.

– A kereskedelmi hajók fő útvonalai – magyarázta Peak. – Legfontosabb tényező az importált áruk szállítása. Általános szabály, hogy a nyersanyagot északra szállítják. Ausztrália bauxitot, Kuwait olajat és Dél-Amerika vasércet. Mindez több mint 11 ezer tengeri mérföld távolságra történik: Európába és Japánba; vagyis a nyersanyag Stuttgart, Detroit, Párizs és Tokió autóiba, elektromos berendezéseibe és gépeibe vándorol. Ezek pedig ugyanazt az utat teszik meg visszafelé. A világkereskedelem egynegyede a Csendes-óceáni és ázsiai térségben bonyolódik, ami áruban kifejezve 500 milliárd dollárnak felel meg. Az atlanti térségben csak valamivel kisebb a forgalom. A fő gócpontokat sötét jelöléssel láttuk el. Az amerikai keleti part New Yorkkal a középpontban; Európa északi része az Északi-tengeri csatornával, az Északi-és a Keleti-tengeren fel a balti országokig; az egész Földközi-tenger, főképp a Riviéra. Az európai tengereknek központi szerepük van a világgazdaságban, emellett a Földközi-tenger kapcsolatot teremt az Amerikából induló hajóknak Szuezen keresztül Dél-kelet-ázsiával. Ne felejtsük el a Japán-tengert és a Perzsa-öblöt. Meg kell értenünk, hogy mit jelent a földgolyó egyik felén egy elsüllyedt szállítóhajó, és mit a másik felén. Milyen termelési folyamatok szakadnak meg, hány munkahely kerül veszélybe, ha életeket is követel, és ki az, aki mindebből profitálhat. A repülőforgalom átvette az utasszállítást, de a világkereskedelem mindig is a tengerektől fog függeni. Semmi sem helyettesítheti azt.

Peak ismét szünetet tartott.

– Egy-két számot hadd említsek még. Kétezer hajó halad keresztül a Malakka-szoroson, a vele határos tengerszorosokban húszezer. Ez a világkereskedelem tizenöt százalékát teszi ki. Háromszáz hajó cirkál keresztül a La Manche-on, hogy a legforgalmasabb tengerbe jusson, az Északi-tengerbe. Negyvennégyezer hajó évente, a kicsiktől az óriásokig. Mellesleg a hétezer tankhajóból a legtöbb szörnyű állapotban van. A fele már több mint húsz éve üzemel. Legtöbbjük megérett a roncstelepre. A hajózásban az utóbbi időben a balesetek száma megsokszorozódott, anélkül, hogy ésszerű magyarázattal tudna szolgálni bárki is. Az olyan hajók is elsüllyednek, amelyek kifogástalan állapotban vannak. Senki sem tudja, ki lesz a következő, vagy, hogyan védekezzenek. Már arról is beszélnek, hogy beszüntetik a szállítást.

Ezzel a hosszú kerülővel jutott Peak a kagylókhoz. Hatalmasra nagyított kép volt a vásznon, melyen Peak egy rojtokkal teli csápra bökött, ami kilógott a csíkos héjból.

– Ezt a lábacskát, a byssust a kagylók általában arra használják, hogy megkapaszkodjanak, ott, ahová az áramlás sodorja őket. A byssus igazából egy köteg ragacsos proteinszál. Az új jövevények egyfajta hajócsavarrá fejlesztették. Az elv elsőre a Pfiesteria mozgására hasonlít. A természetben meglévő konvergenciák ismeretesek, de évezredekig vagy évmilliókig tart, míg kifejlődnek a hasonlóságok. Ezeket a kagylókat eddig vagy nem látta senki, vagy egyetlen éjszaka alatt sajátították el az új képességüket. Ez hihetetlenül gyors mutációt feltételez, mert azért alapjában véve még mindig zebrakagylók, csak nagyon is jól tudják, hogy merre akarnak menni. A Barrier Queen túlfolyótartályai például szabadon maradtak, de a kormánylapátra egyenletesen rátelepedtek.

Peak beszámolt a kálvária körülményeiről, és a bálnák támadásáról a vontatóhajók ellen. Ha a Barrier Queen meg is úszta a találkozást, mégis megmutatkozott, milyen hatásos a kagylók és a bálnák együttműködése; ugyanúgy, mint a szürke-, a púpos- és a gyilkos bálnák közti összesküvés.

– Ez tiszta őrület – fakadt ki a Bundeswehr egyik tisztjéből.

– Egyáltalán nem. – Anawak hátrafordult a férfihez. – Ez a módszerük.

– Teljes ostobaság! Azt állítja, hogy a kagylók összebeszéltek a bálnákkal?

– Nem. Mégis egyfajta együttműködés jött létre. Ha átélt volna ilyen támadást, másképp vélekedne. Véleményünk szerint a Barrier Queen elleni támadás a főpróba volt.

Peak megnyomta a távirányító gombját. Egy oldalára fordult óriáshajót láttak, amely háznagyságú hullámok között sodródott. Az ostorozó eső zavarta a látást.

– Ez a Sansuo, japán egyik legnagyobb autószállítója – mondta Peak. – Az utolsó szállítmány tehergépkocsikból állt. A hajó Los Angeles előtt kagylórajba került. Mint a másik hajónál, itt is a kormány szorult be, csak ez esetben erős volt a tengerjárás, és oldalról egy nagyobb hullám elkapta, miután iszonyú gyorsan megteltek a ballaszttartályok. A hullám erejétől néhány teherautó kiszabadulhatott, és a tartályoknak ütközhetett. Az egyik kilyukasztotta a hajó oldalát. A felvételek tizenöt perccel azután készültek, hogy a kormánylapát eltömődött. További negyed óra alatt a Sansuo kettétört és elsüllyedt. – Ismét egy rövid szünet következett. – Azóta már van listánk hasonló esetekről, és napról napra hosszabb lesz. A vontatóhajókat megtámadják, ezért a mentéseket félbe kell szakítani. A veszteségek egyre nagyobbak. Dr. Anawaknak igaza van, amikor az őrületben rendszert vél felfedezni, mert időközben ezen őrület egyéb variánsait is megismertük.

Peak műholdképet mutatott egy kilométer hosszúságú felhőről. A szárazföld felé sodródott. Kiindulópontja jó messze volt a parttól, ahol piszkosvörös centrumban sűrűsödött össze. Úgy tűnt, mintha a tenger közepén vulkán tört volna ki.

– A felhő alatt a Phoebos Apollon maradványai vannak. A post-panamax besorolásba tartozó gáztankhajó. A legnagyobb, ami eddig felépült. Április 11-én ötven tengeri mérfölddel Tokió előtt hirtelen tűz ütött ki a gépházban, és átterjedt az egyikre a négy gömbtartály közül, majd egy sor robbanás rázta meg. A hajó kitűnő állapotban volt, és rendszeresen ellenőrizték. A görög cég tudni akarta az okot, és leküldött egy robotot.

Villámok cikáztak a képernyőn. Egy számkód pergett, majd hirtelen mintha havazott volna a homályos háttér előtt.

– Egy felrobbant gáztankerből általában nem sok szokott maradni. A hajó a víz alatt négy darabra tört szét. Honshu előtt kilencezer méter mély a tenger, és a roncsdarabok több négyzetkilométernyi területen szóródtak szét. A robot végül megtalálta a farrészt.

A szemcsés képernyőn alig kivehetően egy forma bontakozott ki. Egy kormánylapát, a farrész íve, a felépítmény részei. A robot ellebegett fölötte, és az oldala mentén lejjebb merült. Egy magányos hal tűnt fel a képernyőn.

– Az áramlás a fenéken mindenféle üledéket és planktont sodor magával. Nem könnyű ilyen feltételek között irányítani a robotot. Megkímélem önöket a teljes változattól, de ezt látniuk kell.

A kamera hirtelen sokkal közelebb volt a hajótesthez. Az oldalborítást valami sűrű darabos anyag fedte. A fényszórók megvilágításában úgy fénylett, mint az olvadt viasz.

Rubin izgatottan előrehajolt.

– Hogy kerül oda az a gyanús anyag? – kiáltotta.

– Mit gondol, mi lehet az? – kérdezte Peak.

– Medúzák. – Rubin hunyorított. – Kis medúzák. Tonnaszám lehetnek, de miért tapadtak az oldalára?

– Miért tudnak a zebrakagylók hirtelen navigálni? – adta vissza labdát Peak. – A váladék alatt vannak valahol a ballaszttartályok. Minden bizonnyal reménytelenül eltömődtek.

Egy diplomata habozva emelte fel a kezét.

– Pontosan mik is... eh, azok a...?

– Ballaszttartályok? – Mindent meg kellett magyarázni. – Sarkos bemélyedések, amelyekbe a vízellátás fővezetékei torkollnak, egy rácsos fémlappal védve, hogy a jégdarabok és a növények ne jussanak bele. A hajó belsejében a csövek elágaznak, és oda szállítják a tengervizet, ahol éppen szükséges: vagy ivóvizet nyernek belőle, vagy az oltáshoz fenntartott tartályokba, főként azonban a hajómotor hűtővizébe kerül. Nehéz lenne megmondani, hogy az állatok mikor tapadtak a hajótestre. Lehet, hogy csak akkor, amikor már elsüllyedt. Máskülönben... a következő forgatókönyvet tudjuk elképzelni: a medúzaraj a tankhajó felé sodródik, olyan sűrűn, hogy egy összeállt massza képességeivel rendelkezik. Néhány másodperc alatt elzárják a tartályok nyílását. Víz már nem kerülhet be, ellenben a szerves pép beáramlik. Mind több követi egymást. A maradék vizet a csövekben a motorhoz szivattyúzzák, és a vezetékek szárazon maradnak. A Phoebos Apollon hűtővízellátása egyik pillanatról a másikra abbamarad. A főgép felhevül, a hőmérséklet növekszik a hengerfejekben, az egyik kiegyenlítő szelep felrobban. Égő üzemanyag fröcsköl szét belőle, és láncreakciót indít be. A tűzoltórendszer képtelen ellátni a feladatát, mert nincs víz.

– Egy korszerű tankhajó felrobban, mert eltömik a ballaszttartályokat a medúzák? – kérdezte Roche.

Peak azon gondolkodott, hogy milyen furcsa is a kérdés voltaképpen. Magasan szakképzett tudósok ültek itt együtt, és mint csalódott gyerekek tekingettek körbe a működésképtelen technika láttán.

– A tankhajók és szállítók olyan eszközök, amelyeknek egy részét a legmodernebb technika teszi ki, a másikat pedig egy annál ősibb. A dízelgépek és kormányszerkezetek komplikált eszközöknek tekinthetők, de végtére is csak arra szolgálnak, hogy egy csavart tekerjenek körbe-körbe, hogy egy darab fémet ide-oda mozgassanak. GPS-szel történik a navigáció, de a vizet még mindig lyukakon keresztül szivattyúzzák be. Miért is lenne másként? Hiszen abban úsznak. Ilyen egyszerű. Ritkán fordul elő, hogy eltömődik egyik-másik tartály a hínártól, vagy valami mástól, de akkor kitisztítják. Ha az egyik eltömődik, még ott van a másik. A természet eddig még nem indított offenzívát ballaszttartályok ellen, akkor meg minek feljavítani a rendszert? – Néhány másodperc csendet engedélyezett magának. – Dr. Roche, ha holnap a piciny rovarok eldöntik, hogy célzottan eltömítik az orrnyílásait, akkor az ön csodálatosan komplex testét az elmúlás veszélye fenyegeti. Gondolt már arra, hogy ez is megtörténhet? Ebben a nem indokolt gondolatban lappang mindaz, ami utolért bennünket. Elgondolkodtunk valaha is, hogy mindez megtörténhet?

Johanson már nem hallgatta a beszámolót. A következő fejezetet minden részletében ismerte. Ő és Bohrmann szerkesztették meg Peak előadására. Férgekről és metán-hidrátokról beszélt. Miközben Peak beszámolt, a laptopjába jegyezte fel laza összevisszaságban a gondolatait:

Az idegrendszerre ható befolyásolás, amelyet...

Amelyet mi?

Meg kellett találni a hozzá illő fogalmat. Nagyon unta már, hogy át meg át kellett fogalmazni mondandóját. Gondolataiba merülve bámulta a képernyőt. A stábnak hozzáférése van a gépekhez? Az ötlet, hogy Li és az emberei kifigyelhetik a gondolatait, nagy erővel tört fel benne, és egyáltalán nem tetszett neki. Megvolt a saját elmélete, de a stábot a maga által választott időpontban akarta erről tájékoztatni.

A puszta véletlen úgy hozta, hogy a gyűrűsujj és mutatóujj játéka hirtelen egy szót kopogott le. Igazából még a szónál is kevesebbet. Három betű jelent meg a képernyőn.

Yrr.

Johanson már éppen ki akarta törölni, de a mozdulat közben megtorpant.

Miért is ne?

Ez a szó is csak olyan jó, mint a többi. Sőt, még jobb is lehet, mert kivonja magát a lehetséges értelmezések alól. Hiszen jóformán nem is tudta, hogy miről ír, így az absztrahálás módszere termékenynek bizonyulhat.

Yrr.

Az Yrr jól hangzik. Egyelőre ennél a változatnál maradt.

Weaver már a harmadik ceruzáját rágta el az előadás közben.

– Lehet, hogy az özönvíz hasonlóan pusztító volt – fejezte be nagyon is részletes kitérőjét Peak. – Az özönvizek hozzátartoznak a mitikus és vallásos elbeszélésekhez. A talán legkorábbi beszámoló egy cunamiról, amely hihető adatokon alapul, egy természeti katasztrófáról beszél, amely időszámításunk előtt 479-ben zajlott le az Égei-tenger térségében. Portugáliában 60 ezer áldozat volt, amikor 1755-ben Lisszabonon egy tízméteres hullám söpört végig. A Krakatau vulkán kitörése 1883-ban volt. A hegycsúcs egyszerűen felrobbant, a hegy megmaradt tömege pedig belezuhant a magma kamrába. Két órával később negyven méter magas hullámok pusztították el Szumátra és Jáva partvidékét. Több, mint háromszáz település semmisült meg, és 36 ezer ember esett áldozatul. 1933-ban egy sokkal kisebb cunami a japán Sanriku várost árasztotta el. Az eredmény: 3000 halott, 9000 ledőlt épület, és 8000 elsüllyedt hajó. A felsorolt események egyike sem közelíti meg azt a pusztítást, amely Észak-európát sújtotta; 240 millióan élnek ott, és a legtöbben a tengerek mellett.

Körbenézett. Síri csend honolt a teremben.

Földrajzi értelemben is villámcsapásszerűen változott meg a régió. Az emberiségre, mint egészre, nem vonatkoztatható messzemenő következtetés, ám a gazdaságra megsemmisítően hatott. A világ néhány legnagyobb kikötője semmisült meg részben vagy egészben. Rotterdam néhány nappal ezelőtt még minden idők legfontosabb hajózási központja volt, és az Északi-tenger olajlelőhelyeiből naponta 450 ezer hordó nyersolajat szivattyúztak ki. Az európai olajtartalék fele Norvégia partjai előtt feküdt, másik része Nagy-Britanniánál. Emellett ott volt a világ földgáztartalékának is a jelentős része. Ez a hatalmas ipari terület pár óra alatt semmisült meg. A halálos áldozatok száma óvatos becslés mellett is két-három millióra rúg. A sebesültek és hajléktalanok száma még ennél is magasabb.

Peak úgy olvasta fel a számokat, mint egy időjárás-jelentést: tárgyilagosan és érzelemmentesen.

– Nem tisztázott még, hogy mi okozta a csuszamlást. A férgek egészen nyilvánvalóan a legfigyelemreméltóbb mutációk, melyekkel eddig találkoztunk. Egyetlen természetes folyamat sem indokolja milliárdszoros jelenlétüket. Kieli barátaink és Dr. Johanson egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy a kirakós játékból még hiányzik néhány darab. Akármennyire is destabilizálták a hidrát mezőket, ekkora katasztrófát nem okozhattak. Egy további faktor is hozzájárult, amely mindeddig a rejtély homályába vész.

Weaver felegyenesedett. Érezte, hogy a tarkóján égnek áll a szőr. Attól függetlenül, hogy a műholdkép nagy magasságból készült, nem volt elég éles, és mesterségesen tették világosabbá, azonnal felismerte a hajót.

– A felvételek alátámasztják a mondandómat – mondta Peak. – A hajót műholddal figyeltettük...

Micsoda? Weaver azt hitte, rosszul hall.

Megfigyelték Bauert?

– Ez a Juno expedíciós hajó – folytatta Peak. – A képek éjjel készültek egy katonai kémműholdról. Szerencsére kitűnő látási viszonyok uralkodtak, és a tenger is nyugodt volt, ami ritkaságnak számít azon a környéken. A Juno épp a Spitzbergáknál járt.

Elmosódottan váltak ki a hajó fényei a sötét háttérből. A tenger hirtelen apró világos foltokkal lett tele, melyek egyre csak terjedtek, és a víz fortyogni kezdett.

A Juno jobbra-balra dőlt, és forgott.

Majd úgy süllyedt el, akár egy kő.

Weaver megdermedt. Senki sem készítette fel erre a látványra. Végre megtudta, hogy miért nem lehet Bauert elérni. A Juno a Grönlandi-tenger mélyén feküdt. A professzor feljegyzéseire kellett gondolnia, megsejtéseire és félelmeire. Fájdalommal vette tudomásul, hogy többet tud ezekről, mint bárki más. Bauer rátestálta egész szellemi örökségét.

– Az első alkalom volt az anomáliák megjelenése óta, hogy a jelenséget meg is figyelhettük. A környéken végbemenő metánkitörésekről már régóta tudtunk, de...

Weaver emelte szólásra a kezét.

– Feltételezték, hogy ilyen megtörténhet?

Peak ránézett világító szemeivel. Arca mintha csak egy faragás lenne, mozdulatlan maradt.

– Nem.

– És mit tettek, amikor a Juno süllyedni kezdett?

– Semmit.

– Nem tehettek semmit, annak ellenére, hogy műholdon keresztül megfigyelték a hajót és az egész területet?

Peak lassan csóválta a fejét.

– Egy egész sor hajót figyeltünk meg, hogy információt gyűjthessünk. Nem lehetünk ott mindenütt egyszerre. Senki sem sejthette, hogy éppen ez a hajó...

– Tévedek – vágott közbe Weaver hevesen –, vagy tényleg ismeretesek az ilyen kitörések kihatásai? Mondjuk például a titokzatos Bermuda-háromszögből?

– Weaver kisasszony, mi...

– Másképp fogalmazva, ha tudták, hogy a múltban ilyen módon tűntek el a hajók, és továbbá, ha tudomásuk volt róla, hogy a metánbomlás ennyire felerősödött, akkor nem sejtették véletlenül, hogy mi fog bekövetkezni a kontinentális peremnél?

Peak szúrós szemekkel nézett rá.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom megtudni, hogy tehettek volna bármit is?!

Peak arckifejezése nem árult el semmit. Változatlanul Weaveren nyugodott a tekintete. Kellemtelen csend állt be.

– Rosszul mértük fel a helyzetet – mondta végül.

Linek nagyon is ismerősek voltak az ilyen helyzetek. Peaknek nem marad más választása, mint a légi felderítés csődjét bevallani. Tényleg regisztrálták Norvégia környékén a megszaporodott gázkitöréseket, de emellett még ezer más dolgot is. A férgekről például semmit sem tudtak.

Li felemelkedett. Ideje volt, hogy Peak segítségére legyen.

– Semmit sem tudtunk tenni – mondta teljes nyugalommal. – A továbbiakban azt javaslom, hogy hallgassák meg az őrnagy beszámolóját, mielőtt bíráló megjegyzéseket tesznek. Talán megengedi nekem, hogy emlékeztessem arra, az itt megjelent tudósokat milyen szempontok szerint válogattuk ki: az egyik a szakértelem, a másik a tapasztalat. Önök közül néhányan közvetlenül érintve voltak és vannak az események által. Dr. Bohrmann például mit tudott volna megakadályozni? És Dr. Johanson? A Statoil? Mit tudott volna ön tenni a helyünkben, Weaver kisasszony? Úgy gondolja, hogy a légi megfigyelésen kívül egy mindenütt egyszerre jelenlévő, problémamegoldó osztag is a rendelkezésünkre áll, amely bárhol és bármikor képes segítséget nyújtani? Az újságírónő homlokán megszaporodtak a ráncok.

– Nem azért vagyunk itt, hogy szemrehányásokat tegyünk egymásnak – mondta Li a kellő hangsúllyal, mielőtt Weaver bármit is válaszolhatott volna. – Aki bűntelen, az vesse rám az első követ. Így tanultam én. Így áll a Bibliában, és a Bibliának sok esetben igaza van. Azért jöttünk itt össze, hogy megakadályozzuk, hogy még több baj történjen. Egyetérthetünk ebben?

– Halleluja – mormogta Weaver.

Li egy rövid szünetet engedélyezett magának.

Majd hirtelen mosolyra húzta a száját. Ideje, hogy bevesse a mézes-mázas taktikát.

– Mindnyájan fel vagyunk dúlva – mondta. – Minden együttérzésem az öné, Weaver kisasszony. Peak őrnagy, kérem, folytassa!

Peak egy rövid ideig borzasztóan kellemetlenül érezte magát. A katona nem ilyen módon fejezi ki kritikáját vagy véleményét. Nem volt semmi ellenvetése a kritika- és a véleménynyilvánítás ellen, csak az önkifejezés ezen módját utálta, mert nem állt hatalmában egyetlen rövid paranccsal a viszonyokat helyreállítani. Magában azt kérdezte, hogy fog ezzel a rakás tudóssal szót érteni.

– Amit az imént láthattak – mondta – egy nagyobb gázkitörés következménye. De akármennyire is őszintén sajnálom az elhunyt tengerészeket, a kiszabadult gáz sokkal nagyobb problémák elé állít minket. A csuszamlás következményeként a Juno elsüllyedéséhez vezető gáz mennyiség több milliószorosa szabadult a légkörbe. Létezik olyan forgatókönyvünk, amely előrejelzi, hogy mi történhet, ha a világon mindenhol hasonló módon törne felszínre a metán. Az eredmény a kipusztulás. A légkör egyensúlya egy szempillantás alatt felborulna.

Egy időre elhallgatott. Peak keménykötésű volt, de amit most készült mondani, még benne is pokoli félelmet keltett.

– Kötelességem tájékoztatni önöket arról – mondta megfontoltan –, hogy a féreg az atlanti- és a csendes-óceáni térségben egyaránt felbukkant. Kifejezetten sűrű kolóniákat észleltek Észak- és Dél-Amerika szárazföldi pereme, Kanada nyugati partja előtt és Japán vizeiben.

Néma csend.

– Ez volt a rossz hír.

Valaki köhécselt. Úgy hangzott, mint egy kisebb robbanás.

– A jó hír, hogy az invázió távolról sem öltött olyan méreteket, mint Norvégia esetében. A férgek csak egyes helyeken tűntek fel. Határozottan állítom, hogy képtelenek ilyen tömegben komoly károkat okozni. Viszont abból kell kiindulnunk, hogy szaporodni fognak, bármilyen módon történjék is ez. Norvégia partjai előtt már az előző évben is jegyeztek fel kisebb populációkat, azon a területen, amelyet a Statoil szemelt ki az új technológiájuk tesztelésére.

– Ezt a kormányunk nem tudja megerősíteni – mondta egy norvég diplomata a leghátsó sorból.

– Ezzel tisztában voltam – mondta Peak gunyorosan. – Gyakorlatilag mindenki, aki a projektben részt vett, úgy tűnik, meghalt vagy eltűnt. Forrásaink kizárólag Dr. Johanson és a kieli kutatócsoport információira korlátozódnak. Erősítést kaptunk tehát, amit illik kihasználni, hogy minél hamarabb tudjunk valamit tenni az átkozott kis bestiák ellen. Egy pillanatra megtorpant. Átkozott kis bestiák. Ez túlságosan érzelemtől fűtött megfogalmazás. Nem jó. Jóformán az utolsó métereken hagyta magát elragadtatni.

– Igaza van. Jól mondta. Átkozott kis bestiák! – dörmögte egy hang. Egy feltűnő megjelenésű férfi emelkedett fel. Úgy magasodott fölébe mindenkinek, mint egy szikla, hatalmasan, narancssárga színű overalljában. Sapkája alól fekete fürtök kandikáltak ki minden irányba. Túlméretezett, sötét szemüveg egyensúlyozott kétségbeesetten az aprócska orron, amely hegyesen görbült a békaszerű száj fölé. Amikor a száj megmozdult, és a kolosszális állkapcsot nyílásra kényszerítette, önkéntelenül is a Muppet Show-t idézte.

„Dr. Stanley Frost, vulkanológus” állt az óriás termetű férfi névtábláján.

– Én is átnéztem előzetesen a dokumentumokat – mondta Frost. A hangja olyan volt, mintha az evangéliumot hirdetné. – És egyáltalán nincsenek ínyemre. Kizárólag olyan területekre koncentrálunk, amelyek sűrűn benépesültek.

– Igen, mert megfelel a norvég mintának. Először csak néhány példány, majd hirtelen egész hordák.

– Nemcsak ezekre kellene koncentrálnunk.

– Egy második Észak-Európát akar?

– Peak őrnagy! Említettem egy szóval is, hogy hagyjuk figyelmen kívül a kontinentális peremeket? Nem ezt mondtam! Kizárólag arra a szűk látókörre akartam utalni, és isten legyen a tanúm, amely elképesztő butaságra vall. Nekem ez túlságosan is szembeötlő. Az ördög másképp tervez.

Peak a fejét vakargatta.

– Dr. Frost, lenne szíves világosabban kifejteni megjegyzését?

A vulkanológus mély levegőt vett. Hatalmas mellkasa kitágult.

– Nem – mondta kurtán.

– Jól értettem a szavait?

– Ezt merem remélni. Minek riogatni egymást feleslegesen? Először tisztán akarok látni. Gondoljon a szavaimra.

Határozottan nézett a körben ülőkre.

Csodálatos, gondolta Peak. Először az egyik, most meg a másik idióta. Most Vanderbilt erőltette terebélyes testét a szószékhez. Li résnyire nyíló szemekkel figyelte. Végignézte, ahogy a helyettes igazgató egy erősen alulméretezett szemüveget helyez az orrára, amit részben mulatságosnak, részben visszataszítónak talált.

– Az átkozott kis bestiák megfogalmazás igencsak találó, Sal – mondta Vanderbilt. Úgy ragyogott az arca körbe, mintha az örömhírt készülne kihirdetni. – De mi majd alájuk fűtünk a kis átkozottaknak. Ezt megígérhetem nektek. Jó, akkor nézzük meg azt, amit eddig kiderítettünk. Valójában nem túl sok. Az olajnak, amitől mindnyájan annyira függünk, hogy legszívesebben be is vedelnénk, annak konyec ! Gazdasági paraméterekben kifejezve ez azt jelenti, hogy a világ összes kitermeléséből egy jelentős részt elfelejthetünk. Az OPEC tevehajcsárainak ez igencsak ínyükre lehet. A nemzetközi hajózás pedig mindennap a természet valami újabb trükkjével kell, hogy megbirkózzon. És a terror sikereket könyvelhet el! Valljuk be őszintén: cápa- és bálnatámadások, ugyan kérem, ez babapiskóta! Azt mondom, hogy bosszantó, ha egy rendes amerikai család nem mehet ki többé halászni, de az emberiség egészét nézve ez is elsikkad. Az is, hogy kedves, fejlődő ország-béli halászbarátunk se, akinek pedig a napi szardellazsákmányából él a hétfejű család és az asszony. Nagyon bosszantó, mondhatom. De az őszinte sajnálattól zokogva sem tudunk rajtuk segíteni. Az emberiségnek most más gondjai akadtak. Gazdag országok az érintettek. A gonosz halacskák pedig nem hajlandók a hálókba úszni, helyette mérget küldenek ránk, vagy elsüllyesztik a halászhajókat. Ha egyedi eseteknek is számítanak, piszkosul felszaporodtak ezek az egyedi esetek. És ez roppantul kellemtelen a fejlődő országbeli barátunknak, mert most nem kapja meg azt a keveset sem, ami járna neki.

Vanderbilt ravaszul pislogott a szemüvegkerete fölött a többiek felé.

– Tudják, uraim, ha valaki meg akarná semmisíteni a világot, akkor a háromnegyede már csak attól elpusztulna, ha a nagyokat és gazdagokat folyamatosan szekálná, úgy, hogy a saját problémáikra is alig maradjon idejük. A harmadik világ viszont rá van utalva, hogy a nagyok és gazdagok a szárnyaik alá vegyék. Abból él, hogy ugyan Amerika igazságos dühét megérzi néha, ám aztán némi kormányváltást és a drogbárókkal való megegyezést követően segítséget kap a pénzügyi alapból. Mindez nem kavar túl nagy port. Megmosolyoghatjuk, ha a bálnák néha ráugranak a csónakokra, de a gazdaságunk nem bárkákra és nádkötegekre épül, és a nyugati életszínvonal nem éppen a reprezentáns. Gondoljanak erre, ha ma este a hidegtálak közt kotorásznak. A harmadik világ számára az anomáliák a véget jelenthetik. A véget jelentheti az El Nińo. A véget jelentheti az El Nińo. Ha meghúzzuk a vonalat, hogy az utóbbi időben milyen extravagáns dolgokkal szembesített bennünket a természet, akkor az ilyen jelenségek úgy tűnhetnek, mint régi barátok. Csakhogy nem kívánjuk már, hogy ugorjanak be hozzánk egy sörre, hanem nyasgem van, hölgyeim és uraim. Most más vendégeket kaptunk. Európa egyes részein kihirdették a szükségállapotot. És mit jelent ez? Hogy senki sem mehet ki az utcára sötétedés után, nehogy vizes legyen a lába? Megmondom önöknek, hogy ez mit jelent. Azt, hogy Európa nem fogja tudni a katasztrófát kontrollálni. Azt, hogy a humanitárius szervezetek nem győzik sátorral és élelemmel, és hogy az aranyos Európában az emberek egy része éhen hal, a másik pedig a fertőzéstől pusztul el. Járvány, Európában! Mintha nem lenne elég a Pfiesteria. Norvégiában tombol a kolera! Ez azt jelenti, hogy a sebesültek gyógyszeres ellátását nem tudják biztosítani, és a tiszteletre méltó európai polgár sebeiben fehér kukacok nyüzsögnek, és legyek lepik el. Rosszul van már valaki? Ez még semmi sem volt. A cunami egy igen nedves esemény, de amikor elvonul, mindent felrobbant maga után. Senki sem tudja a tüzeket eloltani. A parti övezeteket előbb elmosta, utána meg leégette. Ja, és történt még valami, amikor a visszahúzódó víztömeg keltette örvény egy oktondi módon a partközelben felépített atomreaktor hűtővíz ellátását szüntette meg. Atomkatasztrófa van Norvégiában és Angliában is. Elégedettek a kedves vendégek? Még fel tudom tálalni önöknek a teljes elektromos hálózat összeomlását. Hölgyeim és uraim, nagyon sajnálom, de Európára egyelőre ne számítsanak! A harmadik világra meg végképp ne. Európa nem közvetít adást. Európa beszart!

Vanderbilt egy fehér zsebkendőt kotort elő, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Peak közel járt ahhoz, hogy hányjon. Utálta ezt az embert. Utálta, hogy Vanderbilt sohasem volt barát, valószínűleg még a sajátja sem. Egy cinikus szarkeverő volt. De a legjobban azt utálta benne, hogy mindenben, amit mondott, igaza volt. Utálatában még Livel is közösséget vállalt.

Ettől eltekintve Lit is utálta.

Néha rajtakapta magát, amint gondolatban letépi róla a ruháit, és a futógépen lökdösi ki belőle az önelégültséget; ennek a jó házból való, arrogáns lánykának, akinek a nyelvórákat és a diplomáit szinte a fejébe lehelték. Ezekben a pillanatokban jött elő az igazi Salamon Peak, aki más körülmények között valószínűleg egy banda vezére lenne, vagy tolvaj, erőszaktevő és gyilkos.

Ez a másik Peak megijesztette. A másik Peak nem hitt a West Point ideáljaiban, a tisztességben, becsületben és a hazaszeretetben. Olyan volt, mint Vanderbilt, aki mindent lehúz a sárba, hogy aztán keresztülnézzen rajta. Egy színesbőrű volt, aki Bronx mocskában nevelkedett.

– Haladjunk tovább a szövegben – mondta Vanderbilt vidáman. – Európa emellett kapott egy kis algát, amely vidáman éldegél az ivóvízben. Mit tehetnek? Vívjanak vegyi háborút? A vizet természetesen fel lehet forralni, vagy lehet vegyszerekkel keverni. Ettől talán elpusztulnak a kis szarosok, de akkor mi is követjük őket. Már most sincs elegendő ivóvíz. Eddig minden idióta három órán keresztül zuhanyozott és tengerésznótákat énekelt, de ennek is vége. Nem tudom, hogy nálunk mikor robban fel az első homár, uraim, de Isten szabad országában fel kell készülnünk arra, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Isten elvesztette a türelmét. – Vanderbilt vihogott. – Vagy mondjuk inkább, hogy Allah? Hölgyeim és uraim! Örvendjenek az újabb leleplezéseknek. A reklám után visszatérünk!

Miket beszél ez?, gondolta Peak. Vanderbilt megőrült? Csakis ez lehet a magyarázat. Csak egy őrült viselkedik így.

A CIA-igazgató egy világtérképet vetített, amelyen az országok és kontinensek színes vonalakkal voltak összekötve. Sűrű vonalak indultak ki Angliából és Franciaországból az óceánon keresztül Bostonig, Long Islandig és New Yorkig. Egy másik háló, sokkal széttartóbb, a Csendes-óceánon keresztül húzódott, és összekötötte az Egyesült Államokat Ázsiával. További sűrű vonalkötegek nyomultak keresztül a Karibi-szigeteken és Kolumbián, a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül a kelet-ázsiai partokon Tokióig.

– Mélytengeri kábelek – magyarázta Vanderbilt. – Adatsztrádák, melyeken keresztül telefonálunk vagy csetelünk. Nincs internet üvegszál nélkül. A Norvégiánál történt omlás megsemmisítette az összeköttetést Európa és Amerika között. A legfontosabb kábelek közül legalább öt nem működik. De tegnap a szép nevű FLAG Atlantic-1 adatkábel is bemondta az unalmast, és ez egyértelműen nem a csuszamlás következménye. Így járt a TPC-5 is. Kezdik már levenni? Valaki mélytengeri kábeleket reggelizik. Az összeköttetéseink megszakadtak. Az áram a fali csatlakozóból jön? Dehogy. A világ kicsi? Dehogy. Felhívjuk Polly nénit Kalkuttában, és boldog születésnapot kívánunk neki? Felejtsék el! Tény, hogy a kommunikáció összeomlóban van, és nem tudjuk, hogy miért. De egyvalamit kizárhatunk. – Vanderbilt vicsorított, és annyira előrehajolt a szószékből, amennyire azt terebélyes teste megengedte. – Valaki itt csúnya dolgokat művel, és éppen azon van, hogy a civilizáció forrásából ne ihassunk többé. De elég abból, hogy mink nincs és mit fogunk még elveszíteni.

Joviálisan odabólintott a jelenlévőkre, miközben a tokája többszörösen meggyűrődött.

– Beszéljünk arról, amink van.

Anawak valahogy vigaszt talált Vanderbilt szavaiban. Miután átmenetileg elveszítette a világba vetett hitét, most úgy tűnt neki, hogy a világ egy táblával menetelt előtte; jól kivehető betűkkel ez állt rajta: LEON, HISZÜNK NEKED!

– Dr. Anawak egy világító organizmust fedezett fel – mondta Vanderbilt –, amely lapos és alaktalan. A Barrier Queenen nem fedeztünk fel több ilyen élőlényt, de hősünk csak rábukkant a zsákmányára. Egy foszlányt mégiscsak ki tudtak vizsgálni. Az anyag azonos azzal az amorf kocsonyás valamivel, melyet Dr. Fenwick és Dr. Oliviera a bajkeverő bálnák agyában talált. Ebben az összefüggésben emlékezzünk csak vissza a páncélos állatokkal történt disznóságra. A Pfiesteria utazott bennük, mintha csak egy taxiban ülne, de a taxisofőr már nem a kedves homár bátyánk volt, hanem valami, ami helyettesítette őt. A páncélzat dugig volt tömve olyan cuccal, ami a friss levegőn vidáman bomlik fel. Rochénak mégis sikerült legalább nyomokban kielemezni. Mint kiderült, a kedves, öreg, kocsonyás barátunkról van szó.

King és Oliviera összedugták a fejüket. Majd Oliviera szólalt meg mély hangján:

– Az anyag a bálnák koponyájából és a hajóról azonos, eddig stimmel. De az agyból származó anyag jelentősen könnyebb. A sejtek, úgy tűnik, nem olyan sűrű felépítésűek.

– Már én is hallottam, hogy a kocsonyáról alkotott vélemény eltérő – mondta Vanderbilt. – Nos, ez az önök problémája. Részemről annyit fűznék hozzá, hogy a Barrier Queent dokkban tartjuk, hogy az esetleges potyautasok ne tudjanak elmenekülni. Azóta a dokk vizében többször is megfigyelhettünk kékes felvillanásokat. Sohasem tartott hosszú ideig a jelenlét. Dr. Anawak is látta, amikor évi szokásos búvárkalandját a mi lezárt területünkön ejtette meg. A víz elemzése a szokásos adatoknak felel meg, tehát akkor honnan származik a fény? Kék felhőnek hívjuk, mivel nem áll rendelkezésünkre tudományos meghatározás. Az elnevezést Dr. Terry Kingnek köszönhetjük, miután behatóan vizsgált egy felvételt, amit az URA nevezetű szerkezet készített.

Vanderbilt megmutatta a Lucy csordájáról készült felvételeket.

– Ezek a villanások a bálnákat nem sebesítették meg, és nem is ijedtek meg tőlük. A felhő szemmel láthatóan befolyással van a viselkedésükre. Valami lehet a lény középpontjában, ami a bálnák agyában lévő kocsonyás anyagot stimulálja. Talán még beléjük is fecskendezi. Egy képződmény villanó, ostorszerű csápokkal; de lépjünk még egyet, és tegyük fel, hogy a csápok nemcsak beinjekciózzák ezt az anyagot, hanem ők maguk képezik ezt az anyagot! Ha ez igaz, akkor itt nagyobb méretben láthatjuk azt, amivel Dr. Anawak is találkozott a Barrier Queenen. Ráleltünk egy olyan organizmusra, amely páncélos állatokat irányít, bálnákat kerget az őrületbe, és a hajókat elsüllyesztő kagylók közt vigad. Láthatják, hogy azért jókora távot megtettünk már! Azt viszont önöknek kell kitalálniuk, hogy mi ez, miért van itt, milyen viszonyban áll a kocsonya a felhővel, és... igen, hogy melyik disznó volt az, aki mindezt a laboratóriumában összepancsolta. Lehet, hogy ez segíthet önöknek.

Vanderbilt másodszor is lejátszotta a filmet. A képernyő alján most egy spektrogram jelent meg. Erős frekvenciakitörések voltak felismerhetők. – Az URA nagyon tehetséges segítőtárs. Röviddel azelőtt, hogy alakot öltött a felhő, hidrofonjaival valamit rögzített. Nem hallható semmi, mert nem vagyunk bálnák, csak szerencsétlen emberek, akiknek be van dugaszolva a fülük, de rendelkezünk olyan trükkökkel, amelyekkel ezt áthidalhatjuk. Ilyen berendezés például a SOSUS.

Anawak felfigyelt. Ismerte a SOSUS-t, többször is dolgozott vele. A NOAA, a Nemzeti Óceán- és Légkörellenőrző Intézet egy sor olyan projektet támogatott, amelyek a víz alatti akusztikus jelenségek felkutatásával és elemzésével foglalkoztak. Az eszköz, amit erre a célra bevetettek, a hidegháború egy relikviája. A SOSUS elnevezés a Hangfelügyelő Rendszer kifejezést takarja, amely érzékeny víz alatti mikrofonok hálózatából áll, amit a haditengerészet még a '60-as években telepített, hogy az orosz tengeralattjárók mozgását követni tudja. 1991 óta, miután a hidegháború a Szovjetunió felbomlásával véget ért, a civil NOAA-kutatók is hozzáférhetnek a rendszer adataihoz.

Ilyen módon jutott a tudomásukra, hogy az óceán minden, csak nem néma. Főleg a tizenhat hertz alatti tartományban tapasztalhattak bábeli zűrzavart. Hogy a zajokat az emberi fül számára is hallhatóvá tegyék, tizenhatszoros sebességgel kellett lejátszani. A tenger alatti rengés hirtelen mennydörgéssé változott, a púposbálnák éneke madárcsicsergéssé, a kékbálnák pedig több száz kilométerre küldték üzeneteiket fajtársaiknak zúgó staccatóban. A felvételek háromnegyedét ritmusos, kifejezetten hangos zuhogás uralta. Az olajtársaságok légágyúkat vetettek be a tengerfenék geológiájának feltérképezésére.

A NOAA időközben a saját rendszerével egészítette ki a meglévő SOSUS-t. Minden évvel bővült a hálózat, és minden évben valamivel többet hallhattak az óceánból.

– Kizárólag a zaj alapján megállapíthatjuk ma már, hogy mi a forrása – magyarázta Vanderbilt. – Hogy kicsi vagy nagy hajó, hogy gyorsan halad-e, vagy hogy milyen a meghajtása. Hogy honnan jön, és milyen távolságban van. A hidrofonok mindent elárulnak nekünk. Nyilván ismeretes az önök számára, hogy a víz milyen jól vezeti a hangot, és milyen gyorsan: ötezer kilométer per órás sebességgel! Ha egy kékbálna Hawaii előtt szellent egyet, egy órára rá a hang egy kaliforniai fejhallgatóba vándorol. De a SOSUS az impulzusok rögzítése mellett a forrás helyét is kiszámolja. Röviden, a NOAA hangarchívuma hihetetlenül sok zajt tárol: kattogást, morajlást, nyikorgást, bugyborékolást, bio-akusztikus és szeizmikus hangokat, és mindet be tudunk sorolni valahová... néhány kivételével. Dr. Murray Shankar a NOAA-tól itt van közöttünk, hál' istennek, és örömmel fogja önöknek kommentálni a következőket.

Az első sorban egy indiai származású, alacsony termetű, szégyellős férfi állt fel. Aranyszínű szemüvegkerete csillogott. Vanderbilt újabb spektrogramot játszott le többszörös sebességgel. Tompa, egyre magasodó hangsorozatú brummogás töltötte be a termet.

Shankar köhécselt.

– Ezt Upsweepnek neveztük el – mondta finom hangján. – 1991-ben vettük fel, és eredete valahol a déli hosszúság 54° és nyugati szélesség 140°-án található. Az Upsweep volt az első nem azonosított hang, amelyet a SOSUS rögzített, és olyan intenzív volt, hogy az egész csendes-óceáni térségben vehették. Egy elmélet szerint a víz és a folyékony láva rezonanciájából keletkezett, valahol Új-zéland és Chile között, egy víz alatti hegyvonulat mentén. Igen, kérném a következő példát.

Vanderbilt lejátszotta a következő két spektrogramot.

– Júlia, 1999-ből, és a Scratch két évvel ezelőttről. Mindkettő a Csendes-óceán egyenlítői térségéből. Az impulzus öt kilométeres környezetben volt hallható. Júlia állathangokra hasonlít, nem gondolják? A hangok frekvenciája gyorsan változik. Külön hangokra van felosztva, mint a bálnák éneke, de nem bálnától származik, mert azok nem képesek ilyen intenzitást elérni. A Scratch ezzel szemben olyan, mintha egy lemezjátszó tűje szántana keresztül a lemezen, csak ez esetben a hozzá tartozó lemezjátszónak városméretűnek kellene lennie.

A következő egy folyamatosan mélyülő csikorgásra hasonlított.

– Ez a Slowdown, amit 1997-ben rögzítettünk – mondta Shankar. – A hang eredete valahová a legdélebbi délre tehető. Hajók és tengeralattjárók kizárhatóak. Valószínűleg a hatalmas jégmezők hangja, amikor a sziklákon csúsznak lefelé, de ugyanígy akár más is lehet. A NOAA nem zárja ki az állati eredetet sem. Egyesek szívesen vennék, ha a hangok alapján végre bizonyíthatnánk az óriáskalmárok létezését, de tudomásom szerint azok aligha képesek hangképzésre. Senki sem tudja, mi lehet; de elő tudunk varázsolni egy további fehér nyulat a bűvészkalapból.

Vanderbilt lejátszotta az URA videó-spektrogramját. Ezúttal jól hallható volt.

– Felismerték? Ez a Scratch. És tudják, mit mond az URA még róla? A hangforrás a felhő közepéből ered! Ebből azt a...

– Köszönöm, Murray, Oscar-díjas alakítás volt. – Vanderbilt lihegett és zsebkendőjével az izzadságát törölgette. – A maradék csupán spekulációk sorozata. Jól van. Zárjuk le méltón ezt a napot, ladies and gentleman, hogy az agyukat rendesen átmozgathassák!

A következő filmrészlet a sötét mélységből származott. Apró részecskék fénylettek a fényszóró által megvilágított térben. Hirtelen valami lapos dolog került a kamera elé, és azonnal visszahúzódott.

– Ha a felvételt az átdolgozott változatában tanulmányozzuk, amelyet a Marintek készített, és előzékenyen a rendelkezésünkre bocsátott, mielőtt eltűnt volna tengerben, akkor két következtetésre juthatunk. Először: ez a valami iszonyatosan nagyméretű. Másodszor: világít. Azaz röviden felvillant, és kialudt, amint a kamera objektívje elé jutott. Tény, hogy 700 méter mélyben lubickolt, a norvég kontinentális peremnél. Tanulmányozzák nyugodtan, ladies and gentlemen! Talán csak nem a zselés barátunk maga? Fejtsék meg a rejtélyt, kérem! Nem kevesebbet várunk önöktől, mint az isteni faj megmentését.

Vanderbilt sorra rávigyorgott a jelenlévőkre.

– Nem akarom véka alá rejteni, hogy az Armageddon előtt állunk. Ezért munkamegosztást javaslok. Önök kitalálják, hogyan lehet ezt a mutáns állatot leállítani. Talán eszükbe jut valamilyen idomítási eljárás, amibe belerokkan, vagy ilyesmi? Mi pedig megpróbáljuk megkeresni ezt az óriás akármit, amelyik beleköpött a levesünkbe. Ám bármit is tesznek, ne terjesszék. Ne csábítsa önöket egy újság címoldala. Európa és Amerika között létezik egy megállapodás, melynek érdekében céltudatos félretájékoztatást alkalmazunk. A pánik csak olaj lenne a tűzre, ha értik, mire célzok. Semmire sincs kevésbé szükségünk, mint szociális, politikai, vallási vagy akármilyen eszkalációra. Úgyhogy gondoljanak arra, mit ígértek Li néninek, mi lesz, amikor kimennek játszadozni.

Johanson a torkát köszörülte.

– Mindnyájunk nevében megköszönöm a kifejezetten szórakoztató előadást – mondta kedvesen. – Tehát nekünk kellene kitalálni, hogy mi az ott kint?

– Tökéletesen így van, doktor!

– És ön mit gondol, mi lehet az?

Vanderbilt csak mosolygott.

– Zselés anyag és kék felhő.

– Értem. – Johanson visszamosolygott rá. – Önök tehát azt szeretnék, ha mi kikaparnánk a forró gesztenyét. Vanderbilt, önnek van elmélete! Ha azt akarja, hogy mi is beszálljunk a játékba, akkor legyen szíves, és közölje velünk. Mit szól hozzá?

Vanderbilt az orrnyergét dörzsölgette, és egy pillantást váltott Livel.

– Nos tehát – nyújtotta hosszúra a szavakat –, ám legyen! Azt kérdeztük magunktól, hogy ki az érintett, ki csak részben, és ki maradt ki? A következők nincsenek érintve: a Közel-kelet, a volt Szovjetunió területe, India, Pakisztán, Thaiföld, Kína és Korea. A sarkkörön túli területeket el is felejthetjük. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy főként a Nyugat érintett. Csak a norvég-tengeri ipar kiiktatásával a nyugati világ maradandó károkat szenvedett, ami nagyon kényelmetlen függőségbe taszított bennünket.

– Ha jól értettem a szavait – mondta Johanson lassan –, akkor ön terrorizmusról beszél.

– Milyen jó, hogy megemlíti! Kétfajta terrorizmust különböztetünk meg, de mindkettő a tömegpusztításra törekszik. Az első variáns a társadalmi és politikai váltást akarja minden áron, akkor is, ha több ezer ártatlan ettől a fűbe harap. Az iszlám fundamentalisták például úgy gondolják, hogy a hitetlenek csak a levegőt pusztítják. A másik variáns a túlvilágra esküszik, és azt hirdeti, hogy az emberiség már túl régóta van itt Isten legszebb bolygóján. Minél több pénz és ismeret áll ezeknek a rendelkezésére, annál veszélyesebbek lesznek. A gyilkos algák, nos, ilyet valószínűleg ki lehet tenyészteni. Elvégre a kutyákat is be lehet idomítani arra, hogy megharapjanak valakit. A géntechnológia lehetővé tette, hogy beleszóljunk az öröklődési anyagba. Miért ne volna lehetséges, hogy ilyen módon tegyenek szert a viselkedésük irányítására? Arra gondolok, hogy ilyen nagyszámú mutáció ilyen rövid idő alatt mindenesetre gyanús. Nekem nagyon bűzlik, hogy ez labormunka. Egy alaktalan és ismeretlen szervezet. Miért nincs formája? Jóformán mindennek van. Talán mert a céljához nem szükséges? Képzeljünk el egyfajta protoplazmát, egy organikus kapcsolatot, egy zselészerű kását, amely molekulavékonyságú csápokkal az emlősök koponyáját, vagy épp a homárokat szállja meg. Én azt mondom, mind mögött egy tervező szellem áll. Adjanak teret annak a víziónak, hogy az északeurópai olajipar összeomlása mit jelenthet a Közel-kelet energiapolitikájára nézve, és már van is egy indíték.

Johanson csak bámult.

– Ön megőrült, Vanderbilt.

– Gondolja? A Hormuz-csatornán eddig nem voltak ütközések sem. A Szuezi-csatornán szintén nem.

– Tegyük fel, hogy igaz. Akkor miért szükséges az arab olaj potenciális vásárlóit árhullámokkal és járványokkal tizedelni?

– Igen. Mindez őrületesnek hangozhat – válaszolta Vanderbilt. – Nem is állítottam, hogy mindennek volna értelme. Azt nem, hogy ésszerű. De vegyék figyelembe, hogy a Földközi-tenger eddig érintetlen, és ezzel együtt az útvonal a Perzsa-öböltől a Gibraltári szorosig szintén. A féregpopulációkat viszont mindenütt ott találjuk, ahol Európa és Dél-Amerika olajhoz akarhat jutni.

– A férgek Amerika északkeleti partjai előtt is jelen vannak – mondta Johanson. – Ott egy európai méretű cunami a business-terroristák vásárlóit egyszerűen elmosná a piacról.

– Dr. Johanson – Vanderbilt mosolygott –, ön tudós. A tudományban örökké a logikát hajszolják. A CIA már régen nem érdekelt a logikában. A természeti törvények talán logikusak. Az emberek nem azok. Évtizedek óta egy lehetséges atomháború Damoklész-kardja lóg felettünk, és mindenki tudja, hogy szeretett emberiségünk ebbe belepusztulhat. A James Bond-filmek világzsarolói és őrültjei léteznek, csak a valóságban nem áll rendelkezésünkre egyetlen James Bond sem. Amikor Szaddam Husszein 1991-ben felgyújtotta a kuwaiti olajkutakat, a saját emberei mondták, hogy ezzel évekre vagy évtizedekre kiterjedő nukleáris telet idézhet elő. Nem volt igazuk. De visszatarthatták? És még valami: kérdezzék meg kieli kollégájukat. Mi történhet meg tényleg, ha az összes tenger alatti metán a légkörbe jut? Erről csak feltételezések léteznek. A tengerszint emelkedése bizonyos, amitől Belgium, Hollandia és Észak-németország összefüggő vízfelület alá kerülne. Európának ezzel vége, de a csapadékban szegény sivatagok a Közel-keleten hirtelen virágzásnak indulhatnak. Egy-két cunamival nem irthatják ki az emberiséget, marad még éppen elég, hogy vásárlója legyen az arab olajnak. Az egész terrorizmus nem is biztos, hogy az emberiség kiirtásán fáradozik, hanem csak a Nyugat és a Távol-kelet gyengítésén, amivel háború nélkül érhetnék el a hatalmi viszonyok újraosztását. A bolygó egy idő után összekapná magát, fogadhatunk rá! Azt mondom, hogy a terror a vizekből támad, de az eredetét a szárazföldön kell keresnünk.

Li kikapcsolta a vetítőt.

– Köszönetet szeretnék mondani a diplomáciai küldötteknek és képviselőknek, hogy lehetővé tették ezt a találkozót – mondta. – Néhányuk még ma elutazik, de a legtöbben a következő hetekre a mi vendégeink maradnak. A titoktartás természetesen éppoly kívánatos, mint ahogyan az a kutatócsoportra érvényes, és emellett a kormányuk érdeke is.

Rövid szünet.

– Ami a kutatócsoport tagjait illeti, minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy a munkájukat támogassuk. Ettől kezdve kizárólag az önök előtt lévő laptopokat használják! Mindenhol csatlakozókat építettünk be, a bárban, a szobáikban, a konditeremben, amiken keresztül kapcsolódhatnak a hálózatra. Időközben helyreállítottuk a transzatlanti kapcsolatot. Egy zárt rendszert hoztunk létre, egy secretus in secretumot, amelyhez csak a munkacsoport tagjainak van hozzáférésük. Ezen a hálón keresztül egymás között értekezhetnek, és szigorúan titkos információkat hívhatnak le. A hozzáféréshez egy személyes jelszóra lesz szükségük, amit megkapnak, amint aláírták a titoktartási beleegyezésüket.

Szigorúan belenézett a körben ülők szemébe.

– Nem kell hangsúlyoznom, hogy a jelszó nem kerülhet illetéktelenek kezébe. Ha már egyszer bejelentkeztek, lehetőség nyílik az önök számára elérni a civil és a katonai műholdakat, lehívhatják a NOAA és a SOSUS adatait, minden jelenleg is folyó és archivált telemetriás projektre, a CIA és NSA adatbázisaira, a világban folytatott terrorista aktivitásokra vonatkozó ismereteket, és így tovább. A mélytengeri technológiák jelenlegi tudását egy csokorban a rendelkezésükre bocsátjuk, valamint a geológiai és geokémiai alapismereteket. Az összes ismert élőlényről léteznek feljegyzések, betekintésük lesz a tenger vízrajzi térképeibe, és természetesen a mai előadás anyagába. Minden aktuális jelentés, minden új fejlemény automatikusan megjelenik önöknél. Természetesen elvárjuk, hogy cserébe önök is mindig friss információkkal lássanak el bennünket.

Li elhallgatott, és egy üdítő mosolyt küldött körbe.

– Sok szerencsét kívánok önöknek! Holnapután ugyanebben az időpontban ismét találkozunk. Aki addig is úgy érzi, hogy sürgős mondanivalója van, Peak őrnagynál és nálam mindig nyitott fülekre talál.

Vanderbilt felnézett Lire, és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Remélem, mindig jól nevelt kislányként küldi el a jelentéseit Jack bácsinak – mondta olyan halkan, hogy csak Li hallhatta.

– Ne felejtse el, Jack – válaszolta Li, miközben összeszedte papírjait –, hogy az én alárendeltem.

– Ezt szerintem félreértette, kicsim! Egy szemmagasságba osztottak be bennünket. Egyikünk sincs alárendelve a másiknak.

– Dehogynem, barátom. Intellektuálisan.

Köszönés nélkül elhagyta a termet.

Johanson

A legtöbben a bár felé vették az irányt, de Johanson semmilyen vágyat nem érzett ahhoz, hogy csatlakozzon a többiekhez. Talán ki kellene használnia a lehetőséget, hogy jobban megismerje a csapatot, de most más dolgok jártak az eszében.

Alig érkezett meg a lakosztályába, amikor máris kopogtattak, és Weaver viharzott be, válaszra sem várva.

– Az idősebb embereknek időt kell hagyni, hogy magukra vegyék a fűzőjüket, mielőtt betörnek hozzájuk, különben előfordulhat, hogy csalódást okoznak.

Laptoppal a kezében keresztülment a tágas és kényelmesen berendezett szobákon, a modemcsatlakozót keresve. Weaver rá se hederített, kivett egy kólát a minibárból.

– Az íróasztal fölött – mondta Karen.

– Hoppá, tényleg!

Johanson felcsatlakozott, és elindította a programot. Weaver a válla fölött lesett a képernyőre.

– Mi a véleményed arról, hogy terroristák tehették – kérdezte.

– Nincs véleményem – válaszolta Johanson.

– Egyetértek veled!

– De én megértem a CIA skizofrén hozzáállását, amitől ennyire szenved. Közben sorban klikkelt az adatokra. Ezek már ezt így tanulták meg. Vanderbiltnek mellesleg igaza van abban, hogy a kutatók hajlamosak az emberi viselkedést a természetessel összetéveszteni.

Weaver odahajolt hozzá. Hullámos hajzuhatag esett az arcába, amit sietve hátradobott.

– Tájékoztatnod kellene őket, Sigur.

– Ugyan miről?

– Az elméletedről.

Johanson nem mondott semmit. Hunyorított, egy klikkel kinyitott egy ablakot, és beírta a jelszót:

Chateau Disaster 000550899-XK/0

– Bip, bíp, bipip – zümmögte halkan. – Üdvözöljük Csodaországban!

Milyen ötletes, gondolta magában. Egy kastély tele tudósokkal, titkosszolgálatokkal és katonákkal, azzal a feladattal, hogy mentsék meg a világot a szörnyektől, a cunamiktól és a klímakatasztrófától. „Chateau Disaster.” Találóbb kifejezést nem is gondolhattak volna ki.

Johanson átnézte a megjelenő ikonokat és halkan füttyentett.

– A mindenit! Ezek tényleg megengedik, hogy hozzáférhessünk a műholdakhoz. Ezt nézd meg. GEOS-w és GEOS-e, a NOAA teljes flottája. A QuickSCAT sem rossz. Még a SAR-nagyítólencse is a rendelkezésünkre áll. Ezzel keresztülugrottak a saját árnyékukon. Ez egyszerűen...

– Jól van már! Térj vissza az űrutazásból! Tényleg azt hiszed, hogy megengedik nekünk a korlátlan hozzáférést a kormányprogramokhoz vagy titkosított aktákhoz?

– Naná, hogy nem! Azt láthatjuk, amit megengednek látni.

– Miért nem mondtad meg Vanderbiltnek, hogy mit gondolsz a dologról?

– Mert még túl korai lenne.

– Nincs több időnk, Sigur.

Johanson csak rázta a fejét.

– Karen, az olyan embereket, mint Vanderbilt, előbb meg kell győznöd. Eredményeket akarnak, nem feltételezéseket.

– Hiszen vannak eredmények!

– De az időpont semmiképp sem lett volna jó. A mai az ő napjuk volt. Minden lehetségest összehordtak egy rakásra, és egy katasztrófa-gálát prezentáltak. Vanderbilt egy kövér arab nyulat húzott ki a bűvészkalapból, és, isten bocsássa meg, még büszke is volt rá! A mondókám csak ellenvetésként hangzott volna. Azt akarom, hogy saját maguk vonják kétségbe a kis összeesküvés-elméletüket, és ez előbb fog bekövetkezni, mint gondolnád.

– Oké – mondta Weaver. – És mennyire vagy te meggyőződve róla?

– Az elméletemről?

– Hát már nem vagy?

– De, igen. Viszont a mai naptól kezdve az amerikaiak nézeteit is semlegesíteni kell. – Johanson merően bámulta a képernyőt. – Amúgy azt érzem, hogy Vanderbilt nincs benne egészen a játékban. Lit kell tehát meggyőznünk, Karen. De ahogy én láttam, úgyis azt fogja majd tenni, amit ő akar.

Első dolga volt, hogy a futógépre ugorjon. Beállította kellemes kocogó tempóra, és egy vonalat kért a Fehér Házba. Két perc múlva az elnök hangja csendült fel a fejhallgatóban.

– Jude! Örülök, hogy hallat magáról. Mit csinál éppen?

– Futok.

– Fut? Istenemre mondom, hogy ön a legjobb, kislány. Mindenkinek példát kellene vennie magáról. Csak nekem nem. – Az elnök hangosan, pajtáskodóan nevetett. – Ön nekem határozottan túl sportos. A beszámoló lefolyásával elégedett volt?

– Teljesen.

– És elmesélte nekik, hogy mik a feltételezéseink?

– Elkerülhetetlen volt, hogy megismerjék Vanderbilt feltételezéseit. Az elnök még mindig nevetett.

– Miért nem hagyja abba a kis háborúskodását Vanderbilttel?

– Mert egy seggfej.

– De végzi a munkáját. Nem kell hozzámennie feleségül.

– Ha a nemzet biztonsága megkívánná, én hozzámennék – mondta Li ingerülten –, de akkor sem osztoznék a véleményében.

– Nem, természetesen nem.

– Ön ebben az időpontban előhozakodott volna egy kiforratlan terrorista-hipotézissel, csak hogy fontoskodjon? A kutatók most előítélettel állnak neki keresni, ahelyett, hogy a saját elméletüket dolgoznák ki.

Az elnök hallgatott. Li szinte hallotta, amint gondolkodik az elhangzottakon. Nem szerette, ha saját szakállukra cselekedtek az emberek, és Vanderbilt most kihágást követett el.

– Igaza van, Jude! Jobb lett volna ezzel még nem előhozakodni.

– Teljesen egyetértek önnel, uram.

– Jól van. Beszéljen Vanderbilttel.

– Beszéljen vele ön. Rám nem hallgat. Nem tudom megakadályozni az ostoba és meggondolatlan kirohanásaiban.

– Rendben van. Én fogok vele beszélni.

Li magában mosolygott.

– Természetesen nem akarok Jacknek nehézségeket okozni... – tette hozzá kötelességtudóan.

– Ez a dolog rendben lesz. Elég most már Vanderbiltből. Mi az, amit ön gondol? Az akadémiai széles látóköre képes a dolgokat kézben tartani? Mi a benyomása a fickókról?

– Mind magasan képzett.

– Valaki, aki felhívta magára a figyelmét?

– Egy norvég férfi, Sigur Johanson, molekulabiológus. Még nem tudom, mi a különleges benne, de megvan a saját véleménye, ez biztos.

– Az imént beszéltem a norvég belügyminiszterrel – mondta az elnök. – Azt sem tudják, hogy hol áll a fejük. Természetesen üdvözlik az Európai Unió kezdeményezését, de örülnének, ha az Egyesült Államok is beülne a csónakba. A németek is így vélekednek. Egy nemzeteket felölelő bizottságot szeretnének, amely a legmesszebbmenő kompetenciával rendelkezne, és minden erőt egyesítene.

– És ki lenne a vezetője?

– A német kancellár az ENSZ-t szeretné feljogosítani erre.

– Tényleg? Hm.

– Nem is olyan rossz ötlet.

– Valóban, kimondottan jó ötletnek tartom. Csak emlékszem arra, hogy nemrégen megjegyezte, hogy az ENSZ-nek még sohasem volt ilyen gyenge kezű főtitkára. Ez a küldöttfogadáson volt, három héttel ezelőtt.

– Mit akar ezzel mondani?

– Csak mondom.

– Csak mondja? Na, gyerünk! Ki vele! Mi az ön javaslata?

– Az én javaslatom egy olyan bizottságba, amelyben a Közel-keleti országok tucatnyi megbízottja ülne.

Az elnök ismét elhallgatott.

– Az Egyesült Államok – mondta ki végül.

Li úgy tett, mintha a gondolatot még egyszer meg kellene rágnia.

– Azt hiszem, hogy ez lenne a legjobb ötlet.

– De akkor a világ összes problémája megint a mi nyakunkba zúdul. Ettől hányingerem lesz.

– Már így is a nyakunkban van. Mi vagyunk az egyetlen szuperhatalom. Ha az akarunk maradni, akkor ennek megfelelően kell kivenni a részünket a felelősségből. Ezenkívül a rossz idők: jó idők az erőseknek.

– Maga, meg a kínai mondásai! – sóhajtott az elnök. – Ezt a munkát úgysem kapjuk ezüsttálcán átnyújtva. Ehhez még korai az időpont. Most még hihetővé kell tennünk, hogy miért foglalnánk el egy világbizottság vezetői székét. Mit gondol, milyen reakciót váltana ez ki az arab világban? Vagy Kína és Korea? Apropó Ázsia, átnéztem a tudósaikról szóló dossziékat. Van köztük egy, akinek feltűnően ázsiai vonásai vannak.

– Egy ázsiai? Hogy hívják?

– Furcsa a neve. Valami Wakawaka, vagy hasonló.

– Óh, Leon Anawak. – Li gyorsabbra állította a gépet. – Én vagyok messzemenően a legázsiaibb az egész Whistler környékén. Az elnök nevetett.

– Ahh, Jude! Ha a Marsról származna, akkor is megadnám önnek a teljhatalmat. Nagyon sajnálnám, ha nem tudna eljönni hozzám baseballt nézni. A birtokon találkozunk, ha nem jön közbe semmi. A feleségem bordát mariníroz.

– Legközelebb, uram – mondta Li kedvesen.

Egy ideig még a baseballról beszélgetett az elnökkel, de az ötletet nem hozta szóba többé. Elég volt beadni az injekciót.

A beszélgetés után még futott egy ideig, majd teljesen átizzadva a zongorához ült, és ujjait a billentyűkre helyezte. Teljes lényével koncentrált. Másodpercekkel később Mozart G-dúr szonátája csendült fel a lakosztályból.

KH-12

A KH rövidítés a Keyhole nevet takarta. Ezek Amerika legnagyobb képfelbontású kémműholdjai, a Lacrosse-radarrendszer kiegészítői. Akár öt centiméter nagyságú tárgyakat is felismertek, még éjjel is. Mivel nagyon alacsonyan keringtek, rakétafúvókákkal is rendelkeztek, amely biztosította a pályán maradásukat. Rendes esetben a sarki pólusok között keringtek, 340 kilométer magasságban, és lehetővé tették, hogy 24 óra alatt az egész földgolyót lefényképezzék velük. A Vancouver-szigeti bálnatámadások után néhányukat kétszáz kilométer magasságig engedték le.

20.00-kor két férfi egy föld alatti teremben, Buckley Fieldben, nem messze Denvertől telefonhívást kapott. Az egyike volt ez azon titkos földi állomásoknak, amelyek a légi felderítést végezték.

A két férfi egy hatalmas parabolaantenna alatt ült, körülöttük mindenhol monitorok, amelyeken a különböző műholdak képeit valós időben ellenőrizték. Innen futott a kielemzett és feldolgozott adattömeg a megfelelő helyekre. Beosztásuk szerint mindketten titkos ügynökök voltak, ha nem is feleltek meg annak a képnek, ahogyan egy titkos ügynököt elképzelünk. Farmert viseltek és tornacipőt, és a leginkább egy grunge-zenekar tagjaira hasonlítottak.

A telefonáló informálta őket egy segélyhívásról, amely Long Island legészakibb csücskéből jött. Montauk magasságában valószínűleg ütközés történt, ami bálnatámadásra enged következtetni. Legalábbis, ha az adatok pontosak. Másik hajó is van ott, de minden kapcsolat megszakadt.

KH-12-4, az egyik Keyhole műhold közelített délkeletről Long Island felé. Éppen ideális helyzetben tartózkodott. A parancs úgy szólt, hogy a teleszkópot haladéktalanul állítsák rá a szerencsétlenség helyszínére.

Az egyik férfi egy sor parancsot adott.

Azután a monitorokat kezdték figyelni. Látták a festői Montaukot a híres világítótornyával. 195 kilométer magasságból azonban nem volt festőibb, mint bármely pont a térképen. Vékony utak szelték keresztül a világos foltokkal teleszórt területet. A foltok házak voltak. A világítótorony egy alig kivehető fehér pont a földnyelv végén. Körülötte az óceán.

A férfi, aki a műholdat irányította, megadta a helyszín földrajzi adatait, és a következő nagyítási fokozatra állt át. A part eltűnt a látómezőből, és csak a víz volt látható. Hajó sehol.

A másik figyelte, és közben sült halat evett papírzacskóból.

– Állj rá! – mondta.

– Csak nyugalom.

– Semmi nyugalom, azonnali eredményeket várnak!

– Szarok rá, hogy mit akarnak. Ezzel napestig is ellehetünk, Mike. Nagyon szar. Mindig mindennek gyorsnak kell lennie! Közben az egész szaros tengert át kell kutatnunk egy átkozottul kicsi bárka miatt.

– A helyzet-meghatározó szerint onnan jött a hívás. Ha nincs ott, akkor elsüllyedt.

– Az még nagyobb szar.

– Igen. – A másik lenyalogatta az ujjait. – Szegény ördögök.

– Mi vagyunk a szegény ördögök, mert akkor most a roncsok után kell kutatnunk.

– Cody, te tényleg egy lusta disznó vagy.

Elérték a legnagyobb nagyítási fokozatot, de sem a hajót, sem roncsokat nem fedeztek fel.

– Lehet, hogy elsodródtak.

– Nem. Az adatok szerint itt kell lenniük. Talán továbbálltak, és csak vaklárma volt az egész. Mindenesetre most szeretnék ott lent lenni.

– Hol?

– Montaukban. Nagyon szép hely. Tavaly odamentünk a fiúkkal, rövidre rá, hogy szakítottunk Suzyval. Állandóan be voltunk szívva, de oltári jó volt a sziklákon feküdni, amikor lement a nap. A harmadik napon egy pincérnőnek megmutattam, hol van az igazság. Eszméletlen szép időt töltöttünk ott!

– Kívánságod parancs.

– Mire gondolsz?

Cody rávigyorgott.

– Ott akarsz lenni a szaros Montaukodban? Mennyei sereggel rendelkezünk. És úgyis éppen itt van dolgunk.

Mike vonásai egyszerre felragyogtak.

– A világítótoronyhoz! – vezényelt. – Megmutatom, hol durrantottam meg.

– Értettem, kapitány!

– Ne, várj csak. Egy rakás probléma szakadhat a nyakunkba, ha...

– Ugyan már, ember! Nem kell mindjárt betojni. A mi felelősségünk, hogy merre kutatunk a hajó után.

Ujjai keresztülszáguldottak a klaviatúrán. A teleszkóp zoomolt, és a földnyelv vált láthatóvá. A torony most már kivehető volt, és hosszú árnyékot vetett a vörösre színeződött sziklákra. Montaukban éppen lement a nap. Egy párocska szorosan egymáshoz simulva sétált a torony előtt.

– Ez a legjobb időpont – mondta Mike felindultan. – Abszolút romantika.

– Közvetlenül a torony előtt másztál rá?

– Ugyan, dehogy! Kicsivel lejjebb. Ott, ahová az a kettő tart. A hely erről ismert. Itt minden este lefektetnek valakit.

– Lehet, hogy kapunk valami kis látnivalót?

Cody állított a teleszkópon, és megelőzve a párt már ott várakozott. A fekete sziklákon mást nem lehetett látni. Csak a felettük elszálló sirályokat észlelték.

Majd hirtelen valami más is megjelent a képen. Valami lapos, és nagy kiterjedésű dolog. Cody a homlokát ráncolta. Mike közelebb ment. A következő felvételre vártak.

A kép megváltozott.

– Ez meg mi?

– Fogalmam sincs! Közelebb nem tudsz?

– Nem.

A KH-12 újabb képet készített. Megint változott a környezet.

– Te szent szar! – súgta Cody.

– Mi az ördög az ott? – Mike hunyorított. – Szétterül. Felmászik az átkozott sziklákon.

– A szarba – ismételte Cody. Igazából minden alkalommal ezt mondta, akkor is, ha tetszett neki valami. Mike már észre sem vette, amikor Cody „szar”-t mondott. De most nem lehetett nem meghallani.

Most tényleg felindultan hangzott.

Montauk, USA

Linda és Daryl Hooper három hete voltak házasok, és a mézesheteiket töltötték Long Islanden.

Lassan átsétáltak a sziklákon ahhoz a helyhez, amely közismerten a szerelem helye volt. Néhány méterrel előttük egy lapos mélyedés tűnt fel. Ideális és csendes kis hely. Hooper nagyon szerelmes volt, és élvezte, hogy itt zavartalanul ellehetnek.

Nem is sejtette, hogy két ember Buckley Fieldben, egy föld alatti állomáson, 195 kilométeres magasságból figyeli, amint a feleségét csókolgatja, és lassan leveti róla a ruháit. Ledobta őket a földre, és egymásba fonódtak a testek. A hátán fekvő Lindát simogatta, és közben ajka a mellektől a has felé vándorolt.

Linda vihogott.

– Ne! Ez csikis!

Elkapta a nő combját, és zavartalanul csókolta tovább.

– Hé! Hát te meg mit csinálsz?

Hooper felnézett. Tényleg, mit csinálhatott? Valójában nem tett mást, mint amit mindig, és úgy tudta, hogy ez tetszik Lindának. Szájon csókolta a nőt, és elkapta zavart pillantását. Elnézett mellette. Hooper hátrafordult.

Egy rák ült Linda sípcsontján.

Kisebb sikoly kíséretében lerázta magáról. A rák a hátára esett, széttárta az ollóit, és újra lábra állt.

– Istenem, de megijedtem.

– Gondolom, ő is be akar szállni a buliba – vigyorgott Hooper. – Nincs szerencséd, fiú, keress magadnak saját nőstényt.

Linda nevetett és felkönyökölt.

– Furcsa kis fickó – mondta Linda, – ilyet még nem láttam. – Mi olyan furcsa rajta?

– Nem találod te is úgy, hogy furcsán néz ki?

Hooper jobban szemügyre vette az állatot. A rák mozdulatlanul állt a sziklákon. Nem volt túl nagy, talán tíz centiméter hosszú, és teljesen fehér. Páncélja világított a sötét talajon. A színe mindenképpen szokatlan volt, de valami más is zavarta Hoopert.

Lindának igaza volt. Tényleg furcsán nézett ki.

Hirtelen felismerte, hogy mi zavarja.

– Nincs szeme – mondta.

– Igaz. – Linda négykézláb odamászott az állathoz, amely továbbra is mozdulatlanul állt. – Még ilyet! Lehet, hogy beteg?

– Inkább úgy tűnik, mintha sohasem lett volna neki szeme. – Hooper az ujjait a nő gerincén futtatta. – Végül is mindegy. Hagyd, nem akar ártani nekünk!

Linda még mindig a rákot bámulta. Aztán felvett egy kisebb követ, és a rák felé hajította. Az állat nem hátrált, sőt, semmilyen reakciót nem mutatott. Megérintette az ollóit, és gyorsan visszahúzta a kezét, de most sem történt semmi.

– Hát, elég sztoikus alkat a kis barátunk.

– Gyere, hagyd azt a hülye rákot!

– Nem is védekezik.

Hooper sóhajtott. A nő mellé guggolt, és ő is megbökte a rákot.

– Tényleg – állapította meg. – Maga a megtestesült nyugalom.

Linda mosolygott, és megcsókolta a férjét. Hooper érezte a nő nyelvét, ahogy a szájában fickándozik. Becsukta a szemét, és átadta magát az élvezeteknek...

Linda hirtelen visszahúzódott.

– Daryl!

Hooper látta, hogy a rák a nő kezén ül, amelyikkel a kövön támaszkodik. Mögötte egy másik. És mellette még egy. Pillantása felfelé vándorolt a sziklán, amely a mélyedést a strandtól elválasztotta, és hirtelen egy rémálom közepén érezte magát.

A sötét kövek eltűntek a milliárd páncélozott test alatt. Fehér állatok, ollókkal és szemek nélkül, egymás után nyomultak ki a partra, ameddig csak a szem ellátott.

Milliószámra jöttek.

Linda a még mozdulatlan rákokra meredt.

– Ó, istenem! – suttogta.

Abban a pillanatban mozgásba lendültek. Hooper látott már kisebb rákokat suhanni a strandon, de máskülönben úgy tudta, hogy lassan és kényelmesen mozognak. Azonban ezek itt gyorsak voltak. Gyorsaságuk megrettentette, mert olyanok voltak, mint a hullám, amely feléjük veszi az irányt. Kemény lábuk halk, kapirgáló hangot adott ki, ahogy a sziklákon haladtak.

Linda felugrott, ahogy volt, meztelenül, és hátrálni kezdett. Hooper igyekezett összeszedni a ruháikat, de megtántorodott. A ruhák fele ismét a földre esett. A rohanó horda átfutott rajtuk, Hooper pedig nagyot ugrott hátra.

Az állatok követték.

– Nem bántanak – kiáltotta meggyőződése ellenére, de Linda már megfordult, és a sziklákon futott felfelé.

– Linda!

Megbotlott és hasra esett. Hooper odarohant hozzá. A következő pillanatban a rákok mindent elleptek körülöttük. Keresztülsöpörtek rajtuk, vagy éppen rájuk másztak. Linda élesen sikoltozni kezdett, úrrá lett rajta a pánik. Hooper lesöpörte a rákokat Linda hátáról, és a saját alkarjáról. A nő felugrott, és a hajához kapott, hisztériásan lerázta őket. Hooper megragadta és taszított egyet a feleségén. Nem szeretett volna neki fájdalmat okozni, csak ki akart kerülni ebből a vég nélküli lavinából, amely a sziklákon hömpölygött keresztül, azonban Linda ismét elvágódott, és magával rántotta a férjét. Hooper érezte, amint a kicsi, kemény testek összetörnek a súlya alatt. Szilánkok hatoltak fájdalmasan a testébe. Érezte, amint száz meg száz hegyes lábacska fut végig rajta, látta vérző ujjait, ám végül sikerült feltápászkodnia, és feleségét is magával rángatta.

Valahogy feljutottak a sziklatetőre. A kitinpáncélok recsegtek a lábaik alatt, miközben a Harley-hoz rohantak. Hooper futás közben hátrafordította a fejét, és felnyögött. A világítótorony talpazatáról láthatta, hogy az egész part csak úgy nyüzsög a rákoktól. A tengerből jöttek, számtalanul, rengetegen. Az elsők elérték a parkolót, és a sima talajon mintha még gyorsabban haladtak volna. Hooper teljes erejéből futott, miközben magával ráncigálta Lindát. Talpaik tele voltak szilánkokkal. Undorító nyálka ragadt rájuk. Vigyázniuk kellett, hogy el ne csússzanak. Végre eljutottak a motorkerékpárhoz, felpattantak rá, és Hooper sebesen gyújtást adott.

Nekiiramodtak a parkolón keresztül az útnak, amely Southamptonbe vitt. A motor ide-oda farolt az állati nyálkán, mire végre kikerültek a tumultusból, és az aszfalton száguldottak tovább. Linda kétségbeesetten kapaszkodott a férjébe. Egy szállítóautó jött velük szemben, az idős sofőr csodálkozva nézett rájuk. Hooper hirtelen arra gondolt, hogy ilyen jeleneteket csak a filmekben látni: két meztelen ember egy motoron. Ha nem lett volna ilyen szörnyű a helyzetük, talán még jókedve támad.

Végre megpillantották Montauk első házait. Long Island keleti csücske nem volt több egy keskeny csíknál, és az út párhuzamosan futott a tengerparttal. Miközben Hooper Montauk felé száguldott, látta, hogy balról rákok özöne közeledik feléjük. Mindenütt ott voltak a sziklákon és a parton, és az út felé közelítettek.

Harley-ján tövig húzta a gázt. De a fehér özön gyorsabb volt.

A rákok alig néhány méterrel a helységnévtábla előtt elérték az utat, és a betont fehér tengerré változtatták. Teherautó tolatott ki egy kapubejáróból. Hooper érezte, hogy elveszíti uralmát a gép felett, igyekezett kikerülni a teherautót, de motor nem engedelmeskedett.

„Ne!”, gondolta. Jóságos istenem, kérlek, ne!”

A teherautó keresztülgurult az utcán, tovább hátrafelé, miközben a motor csúszott felé. Hooper hallotta Lindát sikítani, és elrántotta a kormányt. Hajszálra siklottak el a krómozott hűtőrács mellett. A motor kifarolva megfordult. Pár másodperc alatt sikerült neki a Harley-t stabil helyzetbe hozni. Az emberek félreugráltak, de ő rájuk sem hederített. Előttük szabad volt az út.

Teljes sebességgel menekültek Southampton irányába.

Buckley Fieldben közben Cody a telefonhoz nyúlt, hogy jelentést tegyen.

Buckley Field, USA

– Ez meg mi az ördög?

Cody ujjai végigszáguldottak a billentyűzeten. Több filtert is ráhelyezett a képre, de így is az maradt, ami volt, egy fehér tömeg, amely nagy sebességgel haladt a tengerből a szárazföld belseje felé.

– Úgy néz ki, mint valami hullám – mondta. – Mint egy szaros óriáshullám.

– Nem hullámot láttunk – mondta Mike. – Nem volt ott hullám. Inkább állatok lehetnek.

– Mégis miféle állatok, ember?

– Hát... – meredt Mike a képernyőre, és rámutatott egy helyre.

– Ott, ni! Azt a helyet hozd közelebb. Egy négyzetméteres kivágást kérek.

Cody kivágta a kért részletet, ennek eredményeként egy csomó világos és sötét kis négyzetet láttak. Mike erőltette a szemét.

– Még közelebb.

A pixelek növekedtek. Egyesek fehér színűek voltak, mások a szürke árnyalataiba mentek át.

– Mondd, hogy megőrültem! – mondta Mike lassan. – Ezek szerintem...

Lehetséges lenne? De mi más lehetne? Mi más jön a tengerből és mozog ilyen gyorsan?

– Ollók – mondta végül. – olló és páncél. Cody ránézett.

– Ollók?

– Rákok.

Codynak tátva maradt a szája, majd parancsot adott a műholdnak a további partszakasz átvizsgálására.

A KH-12 Montaukból East Hampton felé vette az irányt, majd tovább South Hamptonon,

Mastic Beachen át és Patchogue-ig. Minden újabb képpel Mike kezdte egyre rosszabbul érezni magát.

– Ez nem lehet igaz – mondta.

– Nem igaz? – nézett rá Cody. – Egy szart nem igaz! Ott valami kijött a tengerből. Long Island teljes partszakaszán jön valami kifelé a szaros tengerből. Még mindig szeretnél Montaukban lenni?

Mike két kezével dörzsölte a szemeit és az arcát.

A telefonért nyúlt, hogy értesítse a központot.

Greater New York, USA

Kicsivel Montauk után a 27-es országút betorkollott a Long Island-i gyorsútba. Ez egyenesen Queensbe vezetett. Montauktól New Yorkig kétszáz kilométer az út, és annál zsúfoltabb, minél közelebb érünk a városhoz. Félúton, Patchogue után a forgalom sűrűsödik.

Bo Henson saját futárszolgálatát üzemeltette. A Long Island-i távot naponta kétszer tette meg. Patchogue-ból, az ottani repülőtérről hozott néhány csomagot, és a környéken kézbesítette. Most visszaúton volt, a város felé. Már későre járt, de ha a FedExnek konkurenciája akart lenni, akkor nem húzódozhatott a feladatok elől. Mára a munkája véget ért. Mindent elintézett, még előbb is, mint gondolta. Fáradt volt, és már előre örült a sörének.

Amityville környékén, úgy negyven kilométerrel Queens előtt, az előtte haladó kocsi hirtelen megcsúszott.

Henson beletaposott a fékbe. Előtte az autó egyenesbe jött, lassított, és bekapcsolta a vészvillogót. Valami nagy területen borította be az utat előttük. Első pillanatra Henson nem ismerte fel az alkony fényében, hogy mi lehet, csak azt látta, hogy mozog, és balról hömpölyögtek elő, a bokrokból. Végre felismerte, hogy rákok özönlötték el az utat. Kicsi, hófehér rákok. Szorosan egymás mellett futottak keresztül, és ez reménytelen kísérletnek bizonyult. Pépes nyomok és szilánkosra tört páncélok mutatták, hányan pusztultak bele.

A forgalom csigatempóban haladt. Az anyag az úton olyan volt, mint a szappan. Henson káromkodott. Magában azt kérdezte, hogy honnan jöhettek elő ezek a dögök. Egy újságban olvasta, hogy a Karácsony-szigeteken évente egyszer a hegyekből a tenger felé indulnak a rákok, szaporodási ösztönüktől hajtva. Százmillióan voltak úton ilyenkor. De a Karácsony-szigetek a Csendes-óceánban találhatók, és a képeken nagytestű, vérvörös állatokat látott, nem ilyen fehéren hömpölygő tömeget. Ehhez hasonlót még sohasem észlelt.

Káromkodva kapcsolta be a rádiót. Kis keresgélés után végre talált egy country-zenét sugárzó állomást, hátradőlt, és átadta magát a sorsnak. Dolly Parton mindent megtett, hogy megbarátkozhasson a helyzetével, de Henson hangulata padlón volt. Tíz perc múlva híreket mondtak be, ám a rákinvázióról egy szó sem esett. Ehelyett egy hóeke kanyargott az autók között, és megpróbálta eltávolítani a mászkáló tömeget az útról. Az eredmény a teljes blokád volt. Egy ideig semmi sem mozdult. Henson ide-oda kapcsolt a helyi adók között, de senki sem adott jelentést az itt zajló színjátékról, amitől nagyon ideges lett, mert nyomorában egyedül érezte magát. A klímaberendezés poshadt levegőt fújt a kocsi belsejébe, úgyhogy azt is kénytelen volt kikapcsolni.

A kereszteződés után a forgalom ismét felgyorsult. A rákok idáig nyilvánvalóan nem merészkedtek. Henson beletaposott a gázba, és egy órával később érkezett Queensbe, mint szerette volna. Nagyon dühös volt. Az East River előtt lekanyarodott balra, és átkelt a Newton Creeken, hogy végre odaérjen a törzskocsmájába, Brooklyn Greenpointba. Leállította a motort, kiszállt, és majdnem gutaütést kapott a jármű látványától. A kerekek, a sárvédő és a kocsi oldala az ablakig tele volt rákpéppel. Borzasztó látvány, és holnap reggel ismét útra kell kelnie. Ilyen állapotú járművel nem kézbesíthetett.

Már így is késő volt, úgyhogy csak vállat vont. Megvárja a söre, míg legurul a kocsival a legközelebbi autómosóhoz. Beszállt, majd három utcával távolabb befordult a mosóba, és beszélt a személyzet fejével, hogy mindenképp tisztítsák meg a keréktárcsákat is, és egyáltalán: ne hagyjanak semmilyen maradványt rajta ebből a disznóólból. Majd meghagyta nekik, hol lesz elérhető, és gyalog vágott az útnak a kocsma felé, hogy végre megigya a jól megérdemelt sörét.

Az autómosó híres volt lelkiismeretes munkájáról. A szennyeződés Henson autóján igencsak ellenállónak bizonyult, de miután hosszabb ideig főzték a gőzborotvával, végre lemállott. A fiúnak, aki a gőzborotvát kezelte, az volt a benyomása, hogy a darabkák valósággal leolvadtak. Mint az istenek eledele a napon, gondolta.

A pép a csatornanyílás felé vette útját.

New York egyedülálló csatornarendszerrel rendelkezik. Míg az utcai és vasúti alagutak az East Rivert harminc méter mélységben keresztezik, az ivóvíz- és szennyvízcsatornák egészen 240 méter mélységig nyúlnak. Mind több új csatornát vájtak a mérnökök az aljzatba, hogy a vízellátás és vízelvezetés ne álljon le a hatalmas városban. A használatban lévő vezetékek mellett egy csomó használaton kívüli is akadt. A szakértők azt állították, hogy mostanra már senki sem tudná pontosan megmondani, hogy hol és merre vannak lefektetve a vezetékek. Nem létezik olyan tervrajz, amely minden csatornát jelölne. Egy részük csak a hajléktalanok számára ismert, és ők megőrzik a titkukat. Más csatornák filmeseknek adtak ihletet a szörny-mozikhoz, melyekben azok mindenféle szörnyeteg melegágyaként szerepelnek. Tény viszont, hogy ami egyszer belekerült a csatornarendszerbe, az bizonyos értelemben örökre elveszett.

Ezen az estén és a rákövetkező napokon Brooklynban és Queensben, Staten Islanden és Manhattanben egy rakás autó, amelyek Long Islandről érkeztek, került a mosókba. Sok szennyvíz folyt le a rejtélyes csatornahálózatba, és onnan a víztisztítókba, hogy ismét az ivóvízelosztókba kerüljön. Már néhány órával azután, hogy az autómosóban Henson kocsiját csillogva-villogva visszaadták, minden elválaszthatatlanul összekeveredett egymással.

Hat órával később az első mentőautók végigszáguldottak az utcákon.

Május 11.

Chateau Whistler, Kanada

Korai napfény sütött a szobába. Johanson nem húzta be a függönyöket, mert otthon sem húzta be soha. Az elsötétített hálószobák olyanok voltak számára, mint egy kripta. Azon gondolkodott, hogy felkel és reggelizik, de egyikhez sem volt kedve. Tina Lund halála még mindig szomorúsággal töltötte el. Nem volt szerelmes belé, de meghatározhatatlan módon mégis ehhez hasonlított leginkább, amit a nő iránt érzett. Izgalmas volt a sosem nyugvó lelke, folytonos vágya a szabadság iránt. Ebben egymásra találtak, és egyben el is veszítették egymást, mert értelmetlen lett volna a szabadságot a szabadsággal gúzsba kötni. Ám az is lehet, hogy mindketten túl gyávák voltak.

De mi haszna most mindebből?

Én is meghalok egy napon, gondolta. Mióta Lund odaveszett a hullámokban, gyakran gondolt a halálra. Előtte nem érezte magát öregnek. Most pedig valaki rányomta a szavatossági címkét, mint egy pohár joghurtra, és senki le nem veszi a polcról, mert jól látható, hogy gyorsan lejár az ideje. 56 éves volt, feltűnően fiatalos, és a baleset vagy betegség általi halál eddig messze elkerülte. Sőt, még egy őrült tempóban közeledő cunamit is túlélt. Mégis úgy érezte, hogy az ideje lassan lejár. Életének java része visszahozhatatlanul mögötte volt már, és hirtelen kétely támadt benne, vajon nem mulasztott-e el rendesen élni.

Két nő volt hozzá bizalommal eddigi életében. Az egyik átmenetileg, a másik végérvényesen meghalt.

Karen Weaver még élt.

Nagyon emlékeztette őt Lundre. Kevésbé volt kapkodó, zárkózott és nehéz természetű. De ugyanolyan erős, kitartó és türelmetlen. Miután közösen túlélték a hullámot, elmesélte neki az elméletét, és Karen viszonozta a bizalmát; elmondta, milyen örökséget hagyott rá Lukas Bauer. Azután visszarepült Norvégiába, ahol a hontalanná nyilvánítottak listáján találta magát. De az NTNU épületei még álltak. Elhalmozták munkával, mígnem utolérte őt Kanada hívó szava. Nem maradt elég ideje megnézni tóparti házát. Javasolta, hogy Weavert is vegyék fel a csapatba, mert többet tudott bárkinél Bauer munkásságáról, és abban a helyzetben volt, hogy továbbfejlessze az elméletét; ám igazából más okok vezérelték. A helikopter nélkül aligha élte volna túl a hullámot. Ebben az értelemben megmentette őt. Weaver élete bűnbocsánatként oldotta fel a Lunddel szembeni tehetetlensége vétkét, és elhatározta, hogy ehhez méltón viselkedik. Az elkövetkezőkben óvni fogja, ezért hasznos volt, ha a közelében tudhatta.

A múlt elhalványult a napfényben. Lezuhanyozott, és 6.30-kor megjelent a büfében, hogy megállapítsa, nem ő az egyetlen korán kelő. A tágas teremben katonák és titkosszolgák itták a kávéjukat, gyümölcsöt ettek vagy müzlit, és halk társalgást folytattak. Johanson színültig szedte a tányérját rántottával és szalonnával, majd ismerős arcok után kutatott. Szívesen reggelizett volna Bohrmann-nal, de sehol sem találta, helyette Judith Li tábornokot pillantotta meg egyedül egy kétszemélyes asztalnál, amint iratai fölé hajol és gyümölcsdarabokat tol a szájába, anélkül, hogy rájuk pillantana.

Johanson figyelni kezdte. Li meghatározhatatlan módon elragadó volt. Úgy saccolta, hogy fiatalabbnak néz ki, mint amilyen idős valójában. Egy kevés sminkkel, és a megfelelő öltözettel minden ünnepség középpontjában a helye. Azt kérdezte magától, hogy mit kellene bevállalnia annak, aki ágyba akarja vinni, de úgy érezte, jobb, ha semmit nem lép ez irányba. Li nem úgy nézett ki, mint aki másnak engedné át a kezdeményezés jogát. Különben is, egy affér egy tábornokkal az Egyesült Államok hadseregéből mégiscsak túl nagy falat.

Li felemelte a fejét.

– Jó reggelt, Dr. Johanson! – kiáltotta. – Jól aludt?

– Mint egy csecsemő. – Odalépett az asztalához. – Mi a gond, miért reggelizik egyedül? Az elöljárók magányossága?

– Nem. Problémákat igyekszem elhárítani. – Mosolygott, és ránézett tengerkék szemeivel. – Legyen a társaságom, doktor! Szeretem, ha olyan emberek vesznek körül, akiknek saját gondolataik vannak.

Johanson leült.

– Honnan veszi, hogy vannak saját gondolataim?

– Elég nyilvánvaló. – Li eltette az iratait. – Kávét?

– Szívesen.

– A tegnapi előadás során ön kívülálló maradt. A jelenlévő kutatók között senki sem lát távolabb, mint azt a szakterülete engedi. Shankar olyan tengeri zajok után koslat, amelyeket nem tud azonosítani, Anawak pedig azt kérdezgeti magától, hogy mi történt a bálnáival, habár még ő az egyetlen, aki tovább merne nézni a tányérja szélénél. Bohrmann egy újabb metánkitörést lát maga előtt, azt akarja megakadályozni, és így tovább...

– Nem mondhatja, hogy ez mind semmi.

– De egyikük sem alakított ki elméletet, hogyan függnek össze a dolgok egymással.

– Erről is tudunk már – mondta Johanson. – Az arab terroristák csinálják.

– És ezt el is hiszi?

– Nem.

– Akkor mit hisz?

– Azt hiszem, hogy kell még egy-két nap, mielőtt elárulnám önnek.

– Nem biztos magában?

– Majdnem. – Johanson belekortyolt a kávéba. – Ez egy igen kényes téma. Az ön Mr. Vanderbiltje belőtte magát a terroristákra. Én viszont fedezetet akarok, mielőtt kifejteném az álláspontomat.

– És ki adhatja ezt meg önnek? – kérdezte Li.

Johanson az asztalra tette a kávéscsészéjét.

– Ön, tábornok.

Li nem tűnt különösebben meglepettnek. Egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta:

– Ha meg akar győzni valamiről, akkor jó lenne tudnom, hogy mi is az.

– Igen. – Johanson csak mosolygott. – Mindent a maga idejében.

Li elétolta az irattartót. Johanson látta, hogy több faxot tartalmaz.

– Talán ez meggyorsítja a döntést, doktor. Ma reggel érkezett, öt óra tájékában. Nincs még rálátásunk az ügyre, és nincs senki, aki áttekinthetné a helyzetet, de úgy határoztam, hogy elrendeljük a szükségállapotot New Yorkban és a határos településeken, hogy ellenőrzésünk alá tudjuk vonni az eseményeket.

Johanson az iratfűzőre bámult. Egy újabb tengerár képeire számított.

– Miért?

– Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy Long Island partjainál milliárdnyi rák mászott partra?

– Azt mondanám, hogy össznépi üdülésre érkeztek.

– Szép az ötlet.

– Mi van ezekkel a rákokkal? – kérdezte Johanson. – Mit csinálnak?

– Nem vagyunk még teljesen biztosak, de valami azt súgja, hogy ugyanazt, amit a breton homárok Európában. Behurcolják a járványt. Ez hogyan illik az ön elméletébe, doktor?

Johanson egy rövid ideig gondolkodott, majd azt mondta:

– Van itt vagy a közelben egy légmentesen zárható laboratórium, ahol megvizsgálhatnánk őket?

– Berendeztünk egy ilyet Nanaimóban. A példányok már útban vannak odafelé.

– Élő példányok?

– Nem tudom, hogy élnek-e még. Tudomásom szerint még éltek, amikor befogták őket. Több ember belehalt a vállalkozásba. Toxikus sokk érte őket. A méreg, úgy tűnik, gyorsabban hat, mint Európában.

Johanson ismét elhallgatott egy pillanatra.

– Odarepülök – mondta végül.

– Nanaimóba? – Li elégedetten bólogatott. – Jó ötlet. És mikor fogja velem közölni az elméletét?

– Adjon huszonnégy órát.

Li csücsörített az ajkával és egy pillanatig gondolkodott.

– Huszonnégy óra – mondta. – Egy perccel sem több.

Nanaimo, Vancouver-sziget

Anawak, Fenwick, King és Oliviera együtt ültek az intézet előadótermében. A kivetítőn egy bálnaagy háromdimenziós képe tárult elébük, amelyet Oliviera előzőleg a számítógépén megjelölt, hogy hol találtak rá benne a zselés anyagra. Az agy minden irányba forgatható volt, és egy virtuális pengével szeletekre lehetett vágni. Túl voltak már három szimuláción, és éppen a negyedik verziót tekintették át, amely szerint a zselé az agytekervények között a legfinomabb szövedékbe ágazik szét, és helyenként behatol az agyba.

– Az elmélet a következő – mondta Anawak, miközben Olivierára esett a pillantása. – Képzeld el, hogy egy közönséges csótány vagy...

– Köszönöm, Leon! – vágta rá, miközben felvonta a szemöldökét, amitől amúgy is lóra hajazó arca még inkább megnyúlt. – Te aztán értesz hozzá, hogy kell egy nőnek bókolni.

– Egy közönséges csótány, intelligencia és kreativitás nélkül.

– Csak folytasd nyugodtan.

Fenwick nevetett, és az orrnyergét dörzsölgette.

– Kizárólag a reflexek irányítanak – folytatta Anawak zavartalanul. – Egy neurofiziológus számára gyerekjáték az irányításod. Csak annyit kell tennie, hogy uralja a reflexeid, és ha úgy tetszik, aktiválja azokat; lényeg, hogy tudja, hol kell rajtad megnyomni a megfelelő gombokat.

– A közelmúltban nem végeztek olyan kísérletet, amelyben levágták egy csótány fejét, és egy másikét illesztettek rá, majd a dög utána gond nélkül futkosott tovább? – kérdezte King.

– Közel jársz hozzá. Egy svábbogarat fejeztek le, egy másiktól elválasztották a lábait, majd összekötötték a két test központi idegrendszerét. A fejjel rendelkező átvette a járóberendezés irányítását, mintha mindig is az a fej tartozott volna hozzá. Éppen erre akartam rátérni. Egyszerű lények, és egyszerű eljárások. Egy másik kísérletben valami hasonlót próbáltak meg, csak egerekkel. Egy egérnek egy másik fejét transzplantálták a testére, és meglepően hosszan élt még utána, órákat vagy napokat azt hiszem, és mind a két fej úgy tűnt, rendesen működik, csak az irányítással volt gond. Habár az egér tudott járni, szemmel láthatóan nem mindig abba az irányba haladt, ahova szeretett volna, és legtöbbször eldőlt néhány lépés után.

– Undorító – mormogta Oliviera.

– Ami azt jelenti, hogy alapjában minden lény irányítható, csak minél összetettebb szervezetről van szó, annál nagyobbak a nehézségek. Ha ehhez hozzáveszed a tudatos érzékelést, az én-tudatos kreativitást és intelligenciát, akkor pokoli nehéz lesz valakire rákényszeríteni a te akaratodat. Tehát mit teszel?

– Megpróbálom letörni az akaratát, és visszasüllyeszteni a csótány szintjére. Ez a férfiaknál beválik, ha bugyi nélkül hajolnak be előttük.

– Jól mondod – vigyorgott Anawak. – Azért, mert ember és csótány nem is állnak olyan messze egymástól.

– Néhány ember esetében ez igaz – jegyezte meg Oliviera.

– Minden emberre igaz. Habár büszkék vagyunk a szellemünk szabadságára, az csak addig maradhat szabad, míg valaki meg nem nyomja azokat a bizonyos gombokat. Tegyük fel, a fájdalomközpontét.

– Ami azt jelenti, hogy az, aki a zselés anyagot kifejlesztette, nagyon is jól tudja, milyen a bálna agyának a felépítése – mondta Fenwick. – Ha jól veszem ki a szavait, abból indul ki, hogy az a szubsztancia stimulálja az agyközpontokat, nemde?

– Igen.

– De akkor tudnia kell, hogy hol vannak ezek a központok.

– Nem olyan nagy ördöngösség megtalálni őket – mondta Oliviera Fenwicknek. – Gondoljon John Lilly munkásságára.

– Nagyon jó, Sue – bólintott Anawak. – Lilly volt az első, aki elektródákat ültetett az állatok agyába, hogy ingerelje azok fájdalomért és örömért felelős központjait. Bebizonyította, hogy irányított manipulációval kiváltható az állatokban az öröm és a kellemes közérzet, de ugyanúgy a fájdalom, a düh és a félelem is. Hozzá kell tennem, hogy ez majmokkal történt. A majmok a leghasonlatosabbak a delfinekhez, ami az összetettségüket és intelligenciájukat illeti, és náluk bevált. Elektródák segítségével teljesen a saját irányítása alá tudta vonni az állatot, úgy, hogy célzottan váltotta ki benne a jutalom és büntetés ingereit. És mindezt már a hatvanas években!

– Fenwicknek akkor is igaza van – mondta King. – Minden oké, ha a majmot egy sebészasztalra teszed, nyugodtan furkálhatsz benne, de a zselének valahogy be kell hatolni előbb a fülön vagy a szájon keresztül.

Eközben nyilván meg kell változtatnia az alakját, de ha be is jut a bálna agyába, honnan tudhatod, hogy... a helyes gombokat nyomja-e meg?

Anawak vállrándítással felelt. Szentül meg volt győződve, hogy a zselés anyag pontosan ezt teszi, csak fogalma sem volt róla, hogyan.

– Lehet, hogy nem is kell olyan sok gombot megnyomni – válaszolta egy idő múlva. – Talán elég, ha csak...

Kinyílt az ajtó.

– Dr. Oliviera? – szólt be az egyik laborasszisztens. – Sürgősen várják a biztonsági laboratóriumban.

Oliviera körbenézett.

– Néhány héttel ezelőtt még nem volt ilyen stressz – mondta, miközben a fejét rázta. – Nyugodtan ücsöröghettünk és mindenféle hülyeségről beszélgethettünk egymással, de most úgy érzem magam, mint egy James Bond-filmben. Riadó, riadó! Dr. Oliviera a biztonsági laborba! Pff!

Felállt, és összeütötte a tenyerét.

– Hát akkor, vamos muchachos. Elkísér valaki? Nélkülem úgy sem tudtok tenni egy lépést sem.

Biztonsági labor

Johanson helikoptere röviddel azután ért földet, hogy a rákok megérkeztek az intézetbe. Egy asszisztens a felvonóhoz kísérte. Két emelettel mélyebben kiszálltak, és végigmentek egy csupasz, gyéren megvilágított folyosón. Kísérője kinyitott egy nehéz ajtót, monitorokkal telezsúfolt terembe jutottak. Kizárólag egy életveszélyre figyelmeztető tábla árulkodott arról, hogy az acélajtó mögött a halál leselkedik. Johanson kutatókat és biztonságiakat látott. Felismerte Rochét, Anawakot és Kinget, akik csendben társalogtak. Oliviera és Fenwick Rubinnal és Vanderbilttel folytattak élénk társalgást. Amikor Rubin megpillantotta, odament hozzá, és kezet fogott vele.

– Nincs nyugalmunk, igaz? – nevetett kényszerűen.

– Tényleg nincs. – Johanson körülnézett.

– Eddig nem volt túl sok alkalmunk, hogy eszmét cseréljünk – mondta Rubin. – Feltétlenül el kell mesélnie mindent a férgekről. Az a véleményem, hogy szomorú, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk, de valahogy izgalmas is egyben... Hallotta már a legújabb híreket?

– Gondolom, ezért vagyok itt.

Rubin az acélajtóra mutatott.

– Alig hihető, igaz? Nemrég még raktárhelyiség volt itt, de a hadsereg ripsz-ropsz berendezett egy légmentes laboratóriumot. Elég hevenyészettnek tűnhet, de nincs mitől tartani. A biztonsági követelmény mindenben megfelel az L4-nek. Kockázat nélkül tudjuk vizsgálni az állatokat.

Az L4 a legmagasabb biztonsági fokozatot jelölte.

– Ön is bemegy? – kérdezte Johanson.

– Én és Dr. Oliviera.

– Azt hittem, Roche a páncélosok szakértője.

– Itt mindenki mindenben szakértő. – Vanderbilt és Oliviera léptek hozzájuk. A CIA embere kissé izzadságszagú volt. Johansont barátian vállon veregette.

– Ez a rakás tojásfejű tudós azért lett így kiválogatva, hogy mindenki mindenhez értsen. Ezenkívül Li valamit talált magában, amitől nem nyugszik. Legszívesebben éjjel-nappal magával lenne, csakhogy kipréselje a tudást a fejéből. Mit gondol erről? – Harsány nevetésbe tört ki. – Vagy esetleg valami mást akar? Ki tudhatná?

Johanson hűvösen visszamosolygott.

– Miért nem kérdezi meg tőle személyesen?

– Már megtettem – válaszolta egykedvűen. – Attól tartok, barátom, hogy csak a feje érdekli. Ismerem Lit. Az a véleménye, hogy ön tud valamit.

– Igen? És mit?

– Árulja el nekem!

– Nem tudok semmit.

Vanderbilt végigmérte.

– Semmi használható kis elmélet?

– Az ön elméletét is elég használhatónak találtam.

– Az is, amíg nem bukkan fel valami jobb. Ha oda bemegy, doktor, gondoljon arra, amit mi Amerikában öbölháború-szindrómának nevezünk. 1991-ben Kuwaitban a hadsereg alacsonyan tartotta az áldozatok számát, de később a katonák egynegyede, azok közül, akik bevetésen voltak, egy furcsa betegség tüneteitől kezdett szenvedni. Utólag az ügy a Pfiesteria-fertőzés enyhébb változatára emlékeztet. Emlékezetkihagyás, koncentrációs zavarok, a belső szervek részleges károsodása. Feltevésünk, hogy valami vegyi fegyverrel kerültek kapcsolatba, mivel a közelben voltak, amikor az iraki fegyverraktárakat felrobbantották. Akkor a sarinra tippeltünk, de lehetséges, hogy valami biológiai kórokozót is kiszabadítottak. Patogén anyagokkal a fél iszlám világ rendelkezik. Nem jelent túlzottan nagy problémát ártalmatlan baktériumokból és vírusokból némi génmanipulációval igazi kis gyilkosokat kitenyészteni.

– És ön azt gondolja, hogy ilyenekkel van dolgunk?

– Azt gondolom, hogy jó lenne Li nénit is beráncigálni a közös csónakba. – Vanderbilt jelentőségteljesen kacsintott. – Köztünk szólva, egy kicsit őrült. Capisce? És az őrültekre jobb, ha ráhagyjuk az akaratukat.

– Nem fedeztem fel semmi őrületséget benne.

– Ez az ön gondja. Én figyelmeztettem.

– Az én problémám az, hogy még mindig túl keveset tudunk-mondta Oliviera, és az ajtóra mutatott. – Menjünk be, és végezzük a munkánkat. Roche természetesen szintén jelen lesz.

– És én? Nincs szüksége testőrre? – vigyorgott Vanderbilt. – Felajánlkozom.

– Nagyon kedves, Jack. – A nő végigmérte. – Csak sajnos az ön méretében épp elfogytak a védőruhák.

Négyen léptek egyszerre be az acélajtón, a három zsilipkamra közül az elsőbe. A rendszer úgy volt megalkotva, hogy a zsilipkamrák felváltva nyitottak és zártak. A mennyezetről egy kamera lógott a terembe, a falon pedig négy darab rikítóan sárga védőöltözet lógott, a hozzájuk tartozó védőkesztyűkkel és csizmákkal.

– Mindnyájan járatosak a biztonsági laboratórium előírásaiban? Roche és Rubin bólintott.

– Elméletileg – vallotta be Johanson.

– Nem probléma. Normális esetben előbb megtanítjuk, de erre most nincs idő. Az öltözetük az életbiztosításuk kétharmada. Emiatt nem kell aggódniuk. A fennmaradt egyharmad elővigyázatosságból és koncentrációból áll. Várjanak, segítek felhúzni!

A védőöltözet elég kemény volt. Johanson egy mellényfélébe bújt először, amely a beáramló levegőt egyenletesen osztotta el. Beleerőszakolta magát a sárga műanyagburokba, közben Oliviera magyarázatára figyelt.

– Amint lezárták az öltözéküket, egy csőrendszerre kapcsoljuk és friss levegővel fújjuk fel önöket. A levegő párátlanítva van, meleg, és egy szénfilteren keresztül jut önökig, hogy túlnyomás uralkodjon az öltözékben.

– Minden rendben? Hogy van?

Johanson végignézett magán.

– Mint egy kiscsirke a tojásban.

Oliviera nevetett. Beléptek az első zsilipkamrába. Johanson most tompábban hallotta Olivierát, tehát most már rádión keresztül tartják a kapcsolatot.

– A laboratóriumban -50 pascal nyomás uralkodik. Egyetlen spóra sem képes innen kitörni. Ha áramkimaradás lenne, itt van még a pótáramfejlesztő, tehát nem valószínű, hogy problémájuk támad. Az ablakok páncélüvegből vannak. A levegőt egy nagyteljesítményű szűrő tartja csíramentesen. Nincsenek lefolyók, a szennyvizet helyben sterilizáljuk. A külvilággal rádión, faxon vagy számítógépen tarthatják a kapcsolatot. Emellett minden be van kamerázva.

– Ez így van – szólalt meg Vanderbilt hangja a hangszóróból. – Ha valaki önök közül holtan esne össze, akkor lesz egy szép emlék-videó az unokáknak.

Johanson látta, hogy Oliviera a szemeit forgatja. Egymás után haladtak keresztül a kamrákon, beléptek a laborba. Vezetékekkel összekapcsolt öltözékükben úgy hatottak, mintha a Marsot akarnák meghódítani. A terem harminc négyzetméter körül lehetett, és leginkább egy étterem konyhájára hasonlított. Az egyik falnál olajhordó nagyságú, folyékony széndioxidos tartályok víruskultúrákkal és más organizmusokkal. Több munkaasztal is volt. A belső berendezés sarkait lekerekítették, nehogy felszakadjon a védőöltözet. Oliviera három nagy piros gombra mutatott a falon, melyekkel beindíthatják a riasztást. Egy asztalhoz vezette őket, és egy kád alakú tartályt nyitott ki.

Tele volt kicsi, fehér rákokkal. Kéttenyérnyi víz lepte őket, és jobbára élettelennek tűntek.

– A fenébe! – csúszott ki Rubin száján.

Oliviera egy kis fémlapátot vett elő, és egyenként megérintette az állatokat, de egyik sem mozdult.

– Döglöttek.

– Ez balszerencse – Rubin a fejét rázta. – Nagy balszerencse. Nem azt mondták, hogy élőket kapunk?

– Li szerint éltek, amikor elküldték őket – mondta Johanson. Előrehajolt, és sorban kitartóan megfigyelte a rákokat, majd megérintette Olivierát. – Ott fent! A második balról. Megrándult a lába.

Oliviera az asztalra helyezte a kiszemelt példányt. Egy ideig nyugton maradt, majd hirtelen az asztal széléig futott. Oliviera visszahozta. A rák ellenállás nélkül hagyta magát visszahelyezni, de azután ismét menekülőre fogta. Ezt néhányszor megismételték, majd Oliviera visszarakta a tartályba.

– Valamilyen spontán megjegyzés? – akarta tudni Oliviera.

– Meg kellene néznem belülről is – mondta Roche.

Rubin vállat vont.

– Úgy tűnik, normálisan viselkedik, de ezt a fajt még sosem láttam. És ön Dr. Johanson?

– Nem – Johanson egy pillanatig gondolkodott. – Nem viselkedik normálisan, mert a lapátot ellenségnek kellene tekintenie. Normális esetben széttárná az ollóit, és fenyegető magatartást venne fel. A motorikus válaszok rendben vannak, de az érzékelő rendszer hibás. Nekem inkább úgy tűnik, mintha...

– Mintha valaki felhúzta volna – mondta Oliviera. – Mint egy játékot.

– Igen. Mint egy mechanizmus. Úgy mozog, mint egy rák, de nem az. – Meg tudja határozni a fajt?

– Nem vagyok túlzottan jártas ebben. Elmondhatom, hogy mire emlékeztet, de ne vegyék készpénznek.

– Csak rajta!

– Két szignifikáns jellemzője van – Johanson elvette a lapátot, és sorban megérintette az élettelen állatokat. – Az első, hogy az állatok fehérek, vagyis színtelenek. A színek nem a díszítést szolgálják, hanem funkciójuk van. A legtöbb színtelen állatnak, amelyet ismerünk, azért nem kell díszítés, mert nem látja őket senki. A második érdekesség, hogy teljesen hiányoznak a szemek.

– Ez azt jelenti, hogy barlangokból származnak, vagy fénytelen mélységekből – mondta Roche.

– Igen. Néhány állatnál, amelyek nem látnak napfényt, a szemek elkorcsosulnak. Még fel lehet ismerni a helyüket. Ezek a rákok ellenben... nos, nem akarok elhamarkodottan nyilatkozni, de olyan benyomást keltenek, mintha sohasem lett volna szemük. Ha ez igaz, akkor nemcsak a teljes sötétségből jöttek elő, hanem ott is alakultak ki. Csak egy rákfajt ismerek, amelyre mindez érvényes, és úgy is néz ki, mint ez itt.

– Kürtőrákok – bólintott Rubin.

– És azok honnan származnak? – kérdezte Roche.

– Mélytengeri termálkürtők környezetében élnek – mondta Rubin. – Vulkáni oázisokban.

Roche a homlokát ráncolta.

– Akkor a szárazföldet egy másodpercig sem élnék túl.

– A kérdés az, hogy mi marad itt életben – mondta Johanson.

Oliviera kihalászott egy élettelen rákot, és a hátára fordítva az asztalra tette. Egymás után vett ki szerszámokat az egyik tartóból, melyek homárhoz való evőeszközökre hasonlítottak. Egy apró, elemmel működtetett körfűrésszel belevágott a tetem oldalába, és azonnal nagy nyomással fröcskölt elő belőle egy átlátszó anyag. Oliviera zavartalanul folytatta a páncél felnyitását, levette a hasi részt a lábakkal, és félretette.

Mindnyájan a felvágott állatba bámultak.

– Ez nem rák – mondta Johanson.

– Nem bizony – mondta Roche. Rámutatott a félig cseppfolyós, csomós, zselés anyagra, amely a páncél legnagyobb részét kitöltötte. – Ugyanaz a trutyi, mint amit a homárokban találtunk.

Oliviera kanállal összeszedte a zselét egy üvegbe.

– Nézzék csak! – mondta Oliviera. – Mindjárt a feje mögött még úgy néz ki, mint egy igazi rák. És látják ezt a rostos szétágazást a háta mentén? Ez az idegrendszere. Az állatnak megvannak még az érzőpályái, csak körülötte semmi sincs, amivel érezne.

– De, mégis – mondta Rubin. – A zselés anyag.

– Tehát nem rák a szó legszorosabb értelmében véve. – Roche a zselével telt héj fölé hajolt. – Inkább egy rák alakú gép. Működő, de nem életképes.

– Ami megmagyarázza, hogy miért nem viselkedik rák módjára. Hacsak nem azonosítjuk azt a trutyit a belsejében újszerű rákhúsként.

– Soha az életben – mondta Roche. – Ez egy idegen organizmus.

– Akkor ez az idegen organizmus a felelős azért, hogy kijöttek a szárazföldre – jegyezte meg Johanson. – Viszont így elgondolkodhatunk azon is, vajon azután bújt-e az állatokba, hogy elpusztultak, hogy, úgymond, újraélessze őket?...

– Vagy így lettek tenyésztve – egészítette ki Oliviera. Egy ideig kínos csend feszült közöttük, amit végül Roche tört meg.

– Bármi legyen is az ittlétük oka, egyet leszögezhetünk. Ha most levennénk a védőruhát, rövidesen mindnyájan halottak lennénk. Lefogadom, hogy színültig vannak Pfiesteria-tenyészettel. Vagy valami még rosszabbal. A labor levegője mindenképpen fertőzött már. Johanson arra gondolt, amit Vanderbilt jegyzett meg.

Biológiai harci anyag.

Vanderbiltnek természetesen igaza volt. Csak egészen más értelemben.

Weaver

Weaver eufórikus állapotba került.

Csak egy jelszót kellett megadnia, és minden létező információhoz hozzáférése volt. Amit a katonai műholdaktól hirtelen kapott, máskor hónapokig tartó tanulmányozást és nyomozást vett volna igénybe. De ez maga volt az információs Kánaán! A lakosztálya erkélyén ült, a NASA adatbankjával összekötve, és belemélyedt a radartérképészet bugyraiba.

A nyolcvanas években az amerikai haditengerészet egy figyelemreméltó jelenséget kezdett el tanulmányozni a Geosattal, egy radarműholddal, amit sark-közeli pályára állítottak. A tengerfeneket nem tudta, és nem is kellett feltérképeznie, mivel a radarhullámok nem hatoltak keresztül a vízen. A feladata abból állt, hogy a tenger felszínét centiméter pontossággal mérje fel. Nagyobb terület letapogatásával, reményeik szerint, felvilágosítást adhatott arról – az apálytól és dagálytól eltekintve –, hogy a tengerszint mindenhol egyenlő-e.

Amit a Geosat kiderített, az felülmúlta a várakozásokat.

Korábban sejtették, hogy az óceánok még nyugalmi állapotban sem teljesen simák. De most egy olyan struktúrát fedeztek fel, ami a Föld hatalmas, göcsörtös burgonya kinézetét kölcsönözte. Tele volt mélyedésekkel és kitüremkedő buckákkal. A víztömegek egyenletes megoszlásáról alkotott vélemény megdőlt. Indiától délre a tenger szintje 170 méterrel volt alacsonyabban, mint Izland közelében. Ausztráliától északra pedig 85 méterrel magasodott az átlag fölé. A tengerek valóságos dombvidékeket alkottak, amelyek topográfiája a víz alatti kitüremkedéseket és vonulatokat követte. A nagyobb tengeralatti hegyvonulatok és árkok a vízfelszínen többméteres szintkülönbséggel mutatkoztak meg.

A következtetés egyszerű volt. Aki a vízfelszínt ismerte, durván azt is tudta, hogy mi van alatta.

A bűnös a gravitáció egyenetlensége. Egy tenger alatti hegység a fenéken irdatlan nagy tömeg, vagyis a nehézségi erő felette befolyásolóbb, mint, mondjuk, egy árok felett. A körülötte lévő vizet oldalirányban magához vonzza, és egy domborulatot hoz létre a vízben. Egy ideig a kivételek kisebb zűrzavart okoztak, például, hogy egy sík tengerfenék felett miért tornyosulnak fel a víztömegek, míg rá nem jöttek arra, hogy ott a kőzet sűrűsége és súlya kimagaslóan nagy, és ezzel ismét visszaállt a rend.

A sok mélyedés és bucka dőlésszöge azonban olyan csekély, hogy azt egy hajóról sohasem vették volna észre. A Geosat emellett kiderítette, hogy az óceánokban több száz kilométer kiterjedésű áramlási örvények alakulnak ki. Mint a kávé, amit egy csészében jól megkevernek: a rotációban lévő víztömeg a középpontban mélyedést alakított ki, míg a széle felé magasodott. Kiderült, hogy – a gravitációs kilengéseket is figyelembe véve – az ilyen örvények, az úgynevezett Eddie-k a tenger szintjében egyenetlenségeket idéznek elő, és hogy egyebekben sokkalta nagyobb örvénylések részeit képezik. Az is kiderült, hogy egész óceánok vannak így állandó forgásban. Gigászi gyűrűrendszerek keringnek az Egyenlítőtől északra, az óramutató járásával megegyező irányban, és ugyanez van délen is, csak fordított irányban. Minél közelebb helyezkednek el a pólusokhoz, annál gyorsabban forognak.

A tenger dinamikájának ezzel egy további elvét is felfedezték: a Föld forgása befolyásolta a rotáció mértékét.

A Golf-áramlat ezek szerint nem is igazi áramlat, hanem csak egy hatalmas vízörvény nyugati széle, amely az óramutató járásával megegyezően Észak-Amerika partjainak nyomódik, és ott feltorlódik. Az erős szelek és a sarkok felé irányuló áramlás felgyorsítja, míg a tengerpartnál kialakuló, nagy erejű súrlódás fékezi. Az észak-atlanti örvény így stabil forgást ért el, amely a forgatónyomaték törvényének értelmében alakult ki: miszerint egy körmozgás addig áll fent, míg egy külső erő azt meg nem változtatja.

Ezeket a külső befolyásokat vélte Bauer felfedezni, de még nem volt biztos magában. A kürtők eltűnése, melyekben Grönland vize vízesésszerűen a mélybe zuhant, okot adott az aggodalomra, de nem bizonyított semmit. Globális változásokat csak globális érvekkel lehetett bizonyítani.

1995-ben, a hidegháború végén az amerikai hadsereg lassan hozzáférhetővé tette a Geosat-térképeket, miközben a rendszert korszerűbbre cserélték le. Karen Weaver előtt hiánytalan dokumentáció feküdt a kilencvenes évek közepétől. Órákat töltött az adatok egyeztetésével és összehasonlításával, és minél tovább foglalkozott velük, annál inkább váltott át kezdeti rajongása mélységes nyugtalanságba.

Végül bizonyosságot szerzett: Bauernek igaza volt.

A szondái egy ideig sugároztak ugyan adatokat, de nem talált olyan jelet, amely egy határozott áramlást követne. Azután sorra elnémultak. Bauer legutóbbi, tragikus kimenetelű expedíciójáról gyakorlatilag nem léteztek adatok. Vajon a szerencsétlenül járt professzor tudatában lehetett annak, hogy mennyire igaza van? Weaver érezte magán a hagyaték súlyát. Bauer eddigi eredményeit mind megosztotta vele, így ő az egyetlen, aki képes a sorok között is olvasni. Habár ismereteit minden órában bővítette, és a hagyatéknak még csak egy részét sikerült feldolgoznia, egy kialakulóban lévő újabb katasztrófa körvonalai kezdtek előtte derengeni.

Még egyszer ellenőrizte a számításokat. Ellenőrizte a lehetséges hibapontokat, újból és újból számolt.

Az eredmény súlyosabbnak bizonyult, mint képzelte.

Online

Johanson, Rubin, Oliviera és Roche a védőöltözékükben percekig zuhanyoztak a fertőtlenítő oldatban, melynek gőzei minden lehetséges kórokozót teljesen lebontottak. Majd egy semlegesítő és egy vizes zuhany után végre elhagyhatták a zsiliprendszert.

Shankar és csapata feszülten dolgoztak a nem azonosított zajok dekódolásán. Kinget is bevonták, és minden lehetséges módon lejátszották a „Sratch”-et.

Anawak és Fenwick sétálni mentek, és az idegrendszerek lehetséges külső befolyásolásáról beszélgettek.

Frost belépett Bohrmann lakosztályába. Hatalmas termete kitöltötte a teret. Baseballsapkája mélyen az aranykeretes szemüvegre volt húzva, és dörmögő hangon bejelentette:

– Doki, beszélnünk kell!

Bohrmann elmagyarázta neki, hogyan vélekedik a férgekről. Figyelemreméltó volt, hogy a két férfi milyen gyorsan egymásra talált, és hogy ebből az alkalomból szélsebesen több korsó sört voltak képesek elfogyasztani. Értekeztek a kieli munkatársakkal, miután sikerült stabilizálni az internet-összeköttetést. Egyik szimulációt küldték a másik után. Suess igyekezett a norvég peremnél történteket a legapróbb részletekig rekonstruálni, és arra az eredményre jutott, hogy egy ilyen nagyméretű katasztrófa kialakulása teljesen valószínűtlen volt. A férgek és a baktériumok kétségbevonhatatlanul hozzájárultak a folyamathoz, de valami még hiányzott a kirakós játékból. Egy apró részlet, egy további kiváltó ok.

– És ameddig ezt nem ismerjük – állapította meg Frost –, addig tehetetlenül nézhetjük, hogyan tűnnek el a városaink.

Li a laptopja előtt ült. Egyedül volt hatalmas lakosztályában, és mindent figyelemmel kísért. Egy ideig a laboratóriumi fejleményeket követte nyomon. Hallgatta, hogy mit beszélnek egymással az ott lévők. A szálloda majdnem minden termét, szobáját lehallgatták és bekamerázták. Ugyanez volt érvényes Nanaimóra, a Vancouveri Egyetemre és az akváriumra is. Fin, Oliviera és Fenwick közelben lévő magánlakásait, továbbá Anawak hajóját és vancouveri kis lakását is lehallgatták. Mindenhol ott volt a fülük és a szemük, kizárólag azt nem tudták lehallgatni, amit a szabad levegőn vagy a kocsmákban, éttermekben tárgyaltak. Lit ez láthatóan bosszantotta; viszont akkor már apró adókat kellett volna beültetni a kutatókba.

Annál jobban működött a belső kommunikációs háló ellenőrzése. Bohrmann és Frost fel voltak csatlakozva, Weaver is, aki éppen műholdfelvételeket hasonlított össze. Nagyon érdekesnek bizonyultak, akárcsak a szimulációk Kielből. A hálózat ellenőrzése jó ötlet volt. Természetesen a kutatók gondolataiban olvasni így sem tudott, de hogy min dolgoztak, és milyen adatokat kértek le, könnyű volt nyomon követni és tárolni. Ha ne adj Isten Vanderbiltnek igaza lenne a terroristás elképzelésével, amit Li erősen kétségbe vont, akkor mindez még jogszerű eljárásnak is bizonyul. Szemmel láthatóan nem tartottak fent kapcsolatot szélsőséges csoportokkal vagy arab szervezetekkel, de a kockázati tényező így is megmaradt. A lényeg, hogy mindig időben legyenek informálva a kutatások aktuális állásáról.

Li visszakapcsolt Nanaimóba, ahol Oliviera és Johanson beszélgetését hallgatta, akik éppen a felvonókhoz igyekeztek. A munkafeltételekről beszéltek, amiket a fokozott biztonságú laboratóriumban tapasztaltak. Oliviera megjegyezte, hogy a savfürdőt a védőöltözék nélkül csillogóan fehér csontvázként hagyták volna el, és Johanson egy poént sütött el erről. Nevettek és beléptek a felvonóba.

Miért nem beszél Johanson valakivel az elméletéről? Majdnem beszélt, amikor Weaver meglátogatta a szobájában, mindjárt a konferencia után, de csak utalásokat tett végül.

Li egy sor telefont intézett el, beszélt Peakkel New Yorkban, és az órájára pillantott. Ideje Vanderbilt jelentését meghallgatni. Elhagyta a lakosztályát, és a szálloda déli szárnyába igyekezett, egy biztonságos terembe. Hű mása volt a Fehér Házban található harcászati-parancsnoki teremnek, és természetesen lehallgatás-biztos volt, akárcsak a konferenciaterem. Vanderbilt és két munkatársa már várta odabent. A CIA igazgatója csak most érkezett helikopterrel Nanaimóból; ha lehet, a külseje még előnytelenebbnek tűnt, mint szokott.

– Be tudnánk kapcsoltatni Washingtont is? – javasolta, anélkül, hogy köszönt volna.

– Be tudnánk – mondta Vanderbilt –, de nem sok értelme van...

– Ne legyen már ilyen titokzatos, Jack!

– ...ha azt szeretné, hogy az elnököt kapcsolják. Az elnök már nincs Washingtonban.

Nanaimo, Vancouver-sziget

Oliviera és Johanson Fenwickbe és Anawakba botlott, amikor kiléptek a felvonóból.

– Hát ti meg honnan jöttök? – kérdezte Oliviera meglepetten.

– Sétálni voltunk – Anawak rákacsintott. – Jól szórakoztatok a laborban?

– Idióta – Oliviera lebiggyesztette az ajkát. – Úgy tűnik, hogy Európa problémái átköltöztek hozzánk. A rákokban található nyálka valóban a régi jó ismerősünk. Roche emellett egy kórokozót is izolált.

– A Pfiesteria? – kérdezte Anawak.

– Valami hasonló – mondta Johanson. – A mutáció mutációja, hogy úgy mondjam. Az új faj sokkalta mérgezőbb, mint az európai.

– Feláldoztunk néhány egeret – mondta Oliviera. – Összezártuk őket egy döglött rákkal, és mind elpusztultak perceken belül. Fenwick önkéntelenül tett egy lépést hátra.

– És fertőző ez az anyag?

– Nem, úgyhogy megcsókolhatsz. Nem emberről emberre terjed. Nem vírusokkal van dolgunk, hanem baktériumokkal. Viszont amint a Pfiesteria vízbe kerül és elkezd robbanásszerűen szaporodni, kicsúszik az ellenőrzésünk alól miközben a rákok már rég elpusztultak.

Kamikaze rákok, emlékezett Johanson.

– A feladatuk abból áll, hogy a baktériumokat a szárazföldre szállítsák, mint ahogy a férgeknek az volt, hogy a baktériumokat a jégbe továbbítsák – mondta Johanson.

– Azután kimúlnak. A medúzák, a kagylók, de még a zselés anyag sem él túl sokáig, viszont mind betöltik a funkciójukat.

– Ami annyi, hogy ártson nekünk.

– Így van. A bálnák is az öngyilkos merénylőkre hasonlítanak leginkább – mondta Fenwick. – A támadás normális esetben a túlélési stratégia része, úgy, mint a menekülés. De sehol sem fedeztünk fel ilyen stratégiát.

Johanson mosolygott, fekete szemei csillogtak.

– Ebben nem lennék olyan biztos. Valaki itt egészen nyilvánvalóan a túlélésre játszik.

Fenwick sanda szemekkel méregette.

– Úgy beszél már, mint Vanderbilt.

– Nem. Ez csak a látszat. Vanderbiltnek néhány dologban igaza van, de a többiben teljesen eltérő a véleményünk. – Johanson szünetet tartott. – De bármibe fogadnék, hogy Vanderbilt hamarosan úgy fog beszélni, mint én.

– Ez mit jelentsen? – tudakolózott Li, miközben leült. – Hol van most az elnök, ha nem Washingtonban?

– Offutban. Az elnöki különgép felé tart, Nebraszkába – mondta Vanderbilt. – Rákrajok lepték el a Chesapeak Bayt és a Potomac folyót. Nyilvánvalóan a szárazföld belseje felé igyekeznek.

– És ki rendelte el az elnök kimenekítését?

Vanderbilt vállat vont.

– A Fehér Ház biztonsági főnöke attól fél, hogy a főváros is New York sorsára jut. Ismeri az elnököt. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene. A legszívesebben személyesen vonulna hadba ellenük, de a végén beleegyezett az egészséges vidéki életbe.

Li gondolkozott. Offutban székel a stratégiai parancsnokság, amely az Egyesült Államok atomfegyverzetét irányítja. A támaszpont ideális az elnök védelmére. Az ország közepén helyezkedik el, távol minden veszélytől, ami a tengerekből fenyeget.

– Ez kívánnivalót hagy maga után, Jack – mondta hangsúlyozva. – Máskor azonnal tájékoztassanak. Ha valahol valami felbukkan a tengerből, azonnal tudni akarom. Nem, már az előtt akarom tudni, mielőtt kibukkanna a habokból.

– Ezt elintézhetjük – mondta Vanderbilt. – Felvehetjük a diplomáciai kapcsolatot a helyi delfinekkel és...

– Ezenkívül tájékoztatást akarok kapni arról is, ha valakinek az az ötlete támad, hogy az elnököt Offutba küldi.

Vanderbilt joviálisan mosolygott.

– Szabadna tennem egy javaslatot?...

– És tiszta képet akarok arról is, hogy mi történik Washingtonban – vágott közbe Li. – Méghozzá a következő két órán belül. Ha a jelentést megerősítik, akkor evakuálnunk kell az érintett területeket, és Washingtont is lezárjuk, mint New Yorkot.

– Ez lett volna a javaslatom – mondta finoman.

– Akkor megegyeztünk. Van még valami a számomra?

– Egy rakás szarság.

– Ezt már megszoktam.

– Éppen ezért, hogy nehogy leszokjon róla, igyekeztem minél több rossz hírt összegyűjteni. Kezdve azzal, hogy a NOAA két robotot küldött le Georges Banknél, hogy a kukacokból begyűjtsenek néhányat. Ez... ehm... sikerült is.

Li felvonta a szemöldökét, és várakozóan dőlt hátra a székében.

– Tehát, sikerült az állatokat összegyűjteni – mondta Vanderbilt, és minden szót csámcsogva megnyújtott. – De a fedélzetre hozni már nem. Alig voltak tele a gyűjtőtartályok, valami jött, és megszakította az összeköttetést. Mindkét robot odaveszett. Hasonló jókat mondanak Japánban is. Honsu és Hokkaidó előtt már annyian vannak a kukacok, hogy új szerepkörben lépnek fel. Eddig a robotokat és búvárhajókat nem bántották.

– Valami gyanúsat sikerült észlelni?

– Közvetlenül semmit. Ellenséges szondát vagy tengeralattjárót nem láttak, a NOAA-hajó ellenben egy több kilométer kiterjedésű, lapos felületet talált hétszáz méteres mélységben. Az expedíció vezetője 90%-ig biztos magában, hogy egy planktonraj, de nem merne megesküdni.

Li bólintott. Mit nem adott volna azért, ha ezt most Johanson is hallhatná.

– Második pont, a tengeri kábelek. További összeköttetések szakadnak meg. És egyre több hajószerencsétlenség történik. A kétszáz sűrű forgalmú csatorna közül a fele érintett. A Gibraltári-szoros, a La Manche, a Panama-csatorna is megjárta. Karambolok a Hormuz-szorosban és továbbiak a Khalij as-suwaysnál, ez... öhh...

Li Vanderbiltet figyelte. Kevésbé volt cinikus és nagyképű, mint máskor, lassan azt is kezdte érteni, hogy miért.

– Tudom, hogy hol van – mondta Li. – A Szuezi-csatornáról van szó. Tehát az arab világ is érintetté vált.

– Bingó, bébi. Ott is navigációs problémák miatt süllyednek el a hajók. Se vége, se hossza a különleges eseményeknek, és egyre több lesz belőlük.

Li egy ideig gondolkodott az elhangzottakon.

– Kellenek azok az átkozott kukacok – mondta Li végül. – És az algák ellen is tennünk kell valamit.

– Milyen igaza van – mondta Vanderbilt tenyérbemászóan. Az emberei mozdulatlanul ültek mellette, és Lit bámulták. Végtére is Vanderbiltnek kellett volna javaslatokat előterjesztenie, de ő is legalább annyira utálta Lit, mint Li őt. Legszívesebben a tengerbe ölte volna. Azonban Linek nem is volt szüksége Vanderbiltre, hogy döntést hozzon.

– Először: evakuáljuk Washingtont, amint megerősítik a jelentést. Másodszor: azt akarom, hogy az érintett területeknek biztosítsanak ivóvizet, és szigorúan felügyeljenek a vízadagok kiosztására. Kiszárítjuk a csatornákat, és vegyszerrel űzzük ki onnan a bestiákat.

Vanderbilt hangosan felnevetett. Az emberei vigyorogtak.

– New Yorkot kiszárítani? A csatornarendszert?

– Igen.

– Jó ötlet. A vegyszerek egyben megölik az összes New York-i polgárt, és kiadhatjuk a várost végre. Talán a kínaiaknak. Azt hallottam, hogy nagyon sokan vannak.

– Hogy hogyan állnak neki, az ön problémája, Jack. Az elnöktől kérni fogom a Biztonsági Tanács összehívását, és a szükségállapot kihirdetését fogom szorgalmazni.

– Áh! Értem.

– A partvidéket le kell zárni. Felderítő egységek járőrözzenek állandóan. Küldünk lángszórósokat. Ami mostantól ki mer lépni a tengerből, azt megsütjük.

Felállt.

– És, ha már a bálnákkal is meggyűlt a bajunk, akkor ne úgy viselkedjünk, mint az ijedt kisgyerekek. Azt akarom, hogy minden hajónk kapja vissza a mozgásszabadságát! Minden hajó. Majd meglátjuk, hogy egy kis pszichológiai hadviselés mit fog kiváltani.

– Mi a terve, Jude? Meg akarja győzni az állatokat szép szóval?

– Nem – Li laposan mosolygott rá. – Vadászni akarok rájuk, Jack. Meg akarom leckéztetni őket, vagy azt, aki a viselkedésükért felelős. Elég a természetvédelemből. Mától visszalövünk.

– Magára akarja haragítani a természetvédelmiseket?

– Nem. Sonarral fogjuk őket lövetni. Addig, míg abba nem hagyják a támadásaikat ellenünk.

New York, USA

Közvetlenül előtte összeesett egy férfi és meghalt.

Peak izzadt a nehéz védőruhában, ami az egész testét beburkolta. Gázálarcán átvett levegőt, és páncélüveg mögül nézte a várost, amely egyetlen éjszaka alatt pokollá változott.

A szakaszvezető lassan végighajtott a First Avenue-n. Az East Village hosszú szakaszokon teljesen elnéptelenedett. Elszórtan találkoztak emberekkel, akiket a katonák tereltek egy helyre. Az igazi gond az volt, hogy senkit sem engedhettek ki a városból, míg egyértelműen be nem bizonyosodik, hogy nem fertőző a járvány. Pillanatnyilag nem így festett a helyzet.

Peaknek feltűnt, hogy az áldozatokon pénzérme nagyságú sebek keletkeztek. A gyilkos algák, melyek megtámadták a várost, nem csak mérgező gázfelhőket bocsátottak ki magukból, hanem ráakaszkodtak az emberek testére is. Peak nem volt biológus, de részletesen el tudta képzelni, hogy akár egy csók útján hogyan terjedhet a kór. Az algák a vízben élve maradtak, és szélsőséges hőmérsékleti tényezők közepette is szaporodtak, méghozzá rohamos tempóban, ha jól emlékezett az adatokra.

Lázasan dolgoztak azon, hogy a városban és Long Islanden az egészségeseknek és betegeknek egyaránt biztosítsanak karanténokat. Eleinte még optimisták voltak. De az igazság az volt, hogy az emberek gyorsabban betegedtek és haltak meg, minthogy bárki is segíteni tudott volna rajtuk.

Peak terepjárója kikerülte a holttestet, és a 14. utca kereszteződéséhez közeledett. Több autó is száguldozott, vadul dudálva. Az emberek megpróbáltak kimenekülni a városból. Messzire nem juthattak. A hadsereg eddig csak Brooklynt és Manhattan néhány kerületét uralta úgy-ahogy, de legalább New York városát nem hagyhatta el senki külön engedély nélkül.

Továbbhajtott a katonai ellenőrzőpontok mellett. A hadsereg úgy járőrözött az utcákon, mint valami idegen bolygó meghódításakor. Mindenhol embereket vittek hordágyakon, katonai járművekkel és mentőautókkal szállították őket kórházba. Mások csak feküdtek az utcákon. A belvárosban nem lehetett közlekedni, mert az elhagyott autók lehetetlenné tették a továbbhaladást. A helikopterek folyamatos zaja visszhangzott az utcák felett.

A terepjáró megállt a Bellevue Kórház előtt, amely az East River partján feküdt, itt volt az egyik ideiglenes bevetési központ elhelyezve. Peak besietett. Az előtér tele emberekkel. Ijedt pillantásokkal szembesült, meggyorsította a lépteit. Néhányuk elveszett hozzátartozója fényképét szorongatta, és őt vádolták. Elhagyta két katonával az oldalán a belső, lezárt részt, és a kórház számítógépes központjába igyekezett, ahol lehallgatás-biztos kapcsolatot létesítettek a Chateau Whistlerrel. Két perc múlva Li ott volt a vonal másik végén. Nem sokáig hagyta szóhoz jutni.

– Kell az ellenszer, méghozzá sürgősen!

– Nanaimóban teljes erőbedobással dolgoznak – válaszolta Li.

– Még így is túl lassú. New Yorkot nem tudjuk tartani. Megnéztem magamnak a csatornarendszer tervrajzát. Felejtse el, hogy szárazra tudjuk szivattyúzni. Előbb szárítjuk ki a Potomacot.

– A gyógyszeres segítséggel eljutnak az érintettekhez?

– Hogyan? Nem tudunk senkit sem gyógyszerrel ellátni, mivel nem tudjuk, hogy mi segíthet. Legfeljebb immunrendszer-erősítőt adhatunk be, és abban reménykedhetünk, hogy a kórokozó elpusztul.

– Hallgasson ide, Sal! – mondta Li. – Ezt még megoldhatjuk. Majdnem százszázalékos biztonsággal állíthatjuk, hogy a méreganyag nem fertőző. A fertőzés veszélye emberről emberre kizárt. Ki kell ezeket a dögöket savaznunk, égetnünk, imádkoznunk, akármit.

– Akkor kezdjen bele – mondta Peak. – De nincs semmi értelme. A város feletti felhő okozza a legkisebb bajt. A szél elviszi, és megritkítja a sűrűségét. Csakhogy minden háztartásba folyt be a vízből. Zuhanyoztak, autót mostak, a tűzoltók oltottak vele, a klímaberendezéseken keresztül szétoszlott mindenhová. Ha egyetlen rák nem jön többé a partra, akkor sem tudjuk leállítani a szaporodásukat. – Levegőért kapkodott. – A kórházak teljesen megteltek, és egyik sincs felkészülve ilyen méretű tömeg befogadására. Az orvosok, az ápolók és minden ember az ereje végén tart.

Li hallgatott.

– Jól van. Tudja, mi a dolga. Változtassa New Yorkot egy szuperbörtönné. Senki és semmi ne juthasson ki.

– Itt nem tehetünk semmit az emberekért. Mind meg fognak halni.

– Igen, ez szörnyű. Tegyen valamit a máshol élő emberekért, és azon legyen, hogy New Yorkot elszigeteli.

– Mit tehetnék? – kiáltotta Peak kétségbeesetten. – Az East River a szárazföld belseje felé folyik.

– Az East Riverre találunk valami megoldást. Egyelőre...

Valami történt.

Peak inkább érezte, mintsem hallotta a robbanást. Lábai alatt rengett a föld. Tompa morajlás terjedt szét egész Manhattanben, akárcsak földrengéskor.

– Valami felrobbant – mondta Peak.

– Nézzen utána, mi volt az! Tíz perc múlva várom a jelentését. Peak káromkodott, és az ablakhoz sietett, de nem látott semmit. Jelt adott a katonáknak, hogy kövessék, és a kórház hátsó kijáratához sietett. Innen a Franklin Drive-on az East Riverre, Queensre és Brooklynra nyílt kilátás.

Balra tekintett, felfelé a folyón.

Körülbelül kilométeres távolságban hatalmas fekete füstfelhőt pillantott meg. Az ENSZ főhadiszállása is abban az irányban volt. Majd látta, hogy a felhő közelebbről, a város központjából eredt.

A Queens Midtown alagút szájából tódult ki a felleg, amely az East River alatt kötötte össze Manhattant a másik parttal.

Az alagút kigyulladt!

Peak azokra az elhagyott, törött, beékelődött autókra gondolt, amelyeket útközben láttak. Nem is akart belegondolni, hogy mi történhetett. Ez az utolsó dolog, amire most szüksége volt.

A nehéz védőöltözék dacára keresztülrohantak az épületen a terepjárójukhoz, a First Avenue-ra, majd beugrottak az autóba, és veszett tempóban nekiiramodtak.

Három emelettel feljebb éppen Bo Henson lehelte ki a lelkét, a futárszolgálat gépkocsivezetője, aki a FedEx-szel szeretett volna konkurálni. A Hooper házaspár ekkor már néhány órája halott volt.

Vancouver-sziget, Kanada

– Mi a fenét csináltok ott a Whistlerben? – kérdezte Shoemaker immáron sokadszor Anawaktól. Delaware-rel együtt ültek Davie bálnafigyelő állomásán, és Anawak tiszteletére megittak egy-egy sört.

Anawaknak már nagyon nehezére esett mindenféle titkolózás, miután élete nagy részét így élte le, és csaknem feladta az ellenállást, amikor eszébe jutott Li arca. Megértő volt és barátságos, de Anawak biztos volt benne, hogy nem úszná meg szárazon.

– Ha már nem beszélhetsz, legalább gyere el ma vacsorára. Steaket sütünk. Olyanra csinálom neked, hogy jobb lesz, mint a bűnbeesés-mondta Shoemaker.

– Jól hangzik. Hány órakor? – kérdezte Delaware.

Shoemaker egy sokatmondó pillantást vetett rá.

– Te is szívesen látott vendég vagy – mondta végül.

Delaware rosszat sejtve hunyorgott. Anawak azt kérdezte magában, hogy mi történhetett ott időközben, de egyelőre elállt attól, hogy faggatózzon, és megígérte Shoemakernek, hogy hétre nála lesz. Kicsit később feloszlatták a társaságot, és Anawak Delaware kísértében a hajójához indult. Valahol tényleg hiányolta ezt az idegtépő lányt.

– Mire gondolt Tom az előbb? – kérdezte a lánytól.

– Miről beszélsz?

– A vacsorameghívásra. Úgy tűnt, mintha nem látna szívesen a társaságában.

– Hát, tudod, amióta elmentél, érdekes dolgok történtek. Akkor szép az élet, ha zajlik, és néha magad is csak pislogsz, hogy mit tartogathat még.

Anawak megállt és ránézett.

– Igen. És?

– Tehát. Aznap, amikor átmentél Vancouverbe, és nem bukkantál fel, néhány ember aggódni kezdett miattad. Többek között ehm... Jack is. Jack tehát felhívott, akarom mondani, téged akart felhívni, csak nem voltál itt, és...

– Jack? – kérdezte Anawak

– Igen.

– Greywolf? Jack O'Bannon?

– Azt mondta, hogy beszéltetek egymással – folytatta kapkodva, mielőtt Anawak kérdezhetett volna. – És bizonyára nagyon jó kis beszélgetés lehetett, mert nagyon örült, és azt hiszem, csak csevegni akart veled, és... – Belenézett Anawak szemébe. – Jó beszélgetés volt, nem?

– És, mi van, ha nem?

– Az nagyon hülye dolog lenne, mert Jack...

– Oké, jó beszélgetés volt. Mi lenne, ha nem köntörfalaznál ennyit? Ki vele!

– Együtt vagyunk – buggyant ki belőle végre.

Anawaknak tátva maradt a szája, majd nagy nehezen becsukta. Azután elkezdett nevetni. A világot ért szerencsétlenségek ellenére nevetnie kellett Delaware történetén. Nevetett magán és a Greywolffal szembeni dühén, amely elveszett barátságukból ered, nevetett a saját életén, melyet az utóbbi években őrlángon éldegélt, és úgy kinevette saját magát, hogy belefájdult az oldala, mégis élvezte. Egyre hangosabban kacagott.

– Te rajtam szórakozol? – kérdezte Delaware, és vadul csillogott a szeme.

– Nem, nem, én... – lihegett Anawak.

– De igen.

– Esküszöm neked, hogy csak... – hirtelen eszébe jutott valami, aminek már régen eszébe kellett volna jutnia. A nevetése elhalt. – Hol van most Jack?

– Nem tudom. Hisz csak szerelmesek vagyunk egymásba. Nem ellenőrizhetem, hogy hova megy.

– Nem. Semmiképpen – mondta Anawak. – Tégy meg egy szívességet. Találd meg nekem, még a vacsora előtt, nehogy Tomnak elrontsuk az estéjét, de mondd meg neki, hogy nagyon örülnék egy beszélgetésnek. Ne, inkább mondd azt, hogy egyenesen vágyom a társaságára.

Delaware bizonytalanul mosolygott.

– Megmondom neki.

– Köszönöm.

– Ti, férfiak, milyen furcsák vagytok! Komolyan mondom, fura majmok vagytok ti ketten.

A hajón különös indíttatástól vezérelve úgy döntött, hogy visszamegy az állomásra, rácsatlakozott a netre, hogy katonai idomítási programokat keressen. Nagyon nehezen haladt előre. A meghibásodott vezetékek miatt sok információ elveszett, és míg a Chateau-ban korlátlan hozzáférése volt, most megtapasztalhatta az összeomlott rendszer minden bosszúságát. De a lelkesedése nem lohadt.

Hamar rálelt az amerikai haditengerészet programjára, melynek keretein belül tengeri emlősökkel dolgoztak. Ezzel már minden, valamit is magára adó újságíró foglalkozott, úgyhogy gyorsan be is csukta az oldalt.

Mélyen meg volt győződve arról, hogy a háló bugyraiban megtalálhatóak azok az információk, amelyeket a haditengerészet hivatalos honlapjáról nem lehetett leolvasni. Nem először hallott arról, hogy a hadsereg kísérleteiben szerepelt a bálnák és delfinek fölötti teljes ellenőrzés. Itt kevésbé volt szó az állatok hagyományos idomításáról, mint inkább az idegrendszer kutatásáról, amit például John Lilly folytatott. A világon mindenhol élénk érdeklődést mutattak a delfinek tájékozódási rendszere iránt, amely messzemenőkig jobb volt bármely ember által készített berendezésnél, de igazából senki sem tudta, hogyan működik. Sok részlet arra utalt, hogy a közelmúltban olyan kísérleteket végeztek, amelyeket mindenáron titokban akartak tartani.

De a világháló továbbra is hallgatott. Már három órája próbálkozott megállás nélkül. A szemei égtek, elment a kedve az egésztől. Koncentrálóképessége mélypontra jutott. Így majdnem elsiklott az Earth Island Journal cikke felett, amely a képernyőjén vibrált.

Az Egyesült Államok haditengerészete felelős a halott delfinekért?

A lapot egy természetvédelmi csoport adta ki, amely a környezet védelméért újszerű programokban volt érdekelt, és különböző projekteket indított. Hangsúlyozottan a klímaváltozás és az óceáni élet, ezen belül is a bálnák védelme szerepelt náluk első helyen.

A rövid cikk egy eseményre utalt, amely a kilencvenes évek elején történt, amikor a Földközi-tenger franciaországi partjainál tizenhat halott delfint sodortak partra a hullámok. A delfinek ugyanolyan titokzatos sérüléseket szenvedtek mindahányan. Egy szabályos, háromszög alakú lék volt a koponyájuk hátsó részén. Senki sem tudott akkor magyarázatot adni a rejtélyes sérülésekre, de nyilvánvalóan ezek vezettek a halálukhoz. Az eset akkor történt, amikor az első öbölháború idején az amerikai haditengerészet egész flottái cirkáltak a Földközi-tengeren. Öszszefüggést találtak a haditengerészet titkos kísérleteivel, amelyekről feltételezték, hogy akkoriban folytak. Valószínűleg nem érték el a kívánt célt, úgyhogy ily módon igyekeztek a próbálkozás tényét eltussolni.

„Valami nagyon nem folyt rendben”, írta a cikk.

Annyira belemélyedt a nyomozásba, hogy nem vette észre a halk lépteket a háta mögött. Amikor a látómezeje elsötétült, csak akkor nézett fel; egy izmos hasfalat látott maga előtt, és egy mezítelen, szőrös mellkast, ami egy nyitott bőrkabát alól meredt rá.

A fejét teljesen hátra kellett hajtania; ez a vele szemben álló nagysága miatt elkerülhetetlen volt.

– Beszélni akartál velem – mondta Greywolf.

Hatalmas testén a bőröltözék zsíros volt, mint mindig. Hosszú haját csillogó copfban fogta össze. A szemei és a fogai is csillogtak. Anawak nem látta jó néhány napja a félvért, és mint mindent maga körül, hirtelen őt is más szemszögből figyelte. Érezte az óriás erejét, a kisugárzását, a természetes sármját. Nem csoda, hogy Delaware ilyen koncentrált férfiasságnak nem tudott ellenállni. Greywolf valószínűleg még csak nem is kérkedett vele.

– Azt hittem, valahol Uclueletben vagy – mondta Greywolf, és egy széket húzott közelebb; amikor leült, csak úgy nyikorgott. – Licia szerint szükséged van rám.

– Szükség?! – Anawak mosolygott. – Azt mondtam neki, hogy szeretnélek látni.

– Ami ugyanazt jelenti: hogy szükséged van rám. Tehát itt vagyok. – És, hogy vagy amúgy?

– Sokkal jobban lennék, ha adnál valami innivalót.

Anawak kivett a hűtőből egy sört meg egy kólát, és a pultra rakta. Greywolf legurította a fél dobozt, és megtörölte a száját.

– Megzavartalak valamiben? – kérdezte Anawak.

– Ezen te ne bánkódj! Halászni voltam néhány pimaszul gazdag Beverly Hills-ivel. A hülye bálnafigyelő üzletetek egyre csak sodorja hozzám a kuncsaftokat.

– Látom, a bálnafigyeléssel kapcsolatos nézeted nem sokat változott.

– Nem. Miért, kellett volna? De ne félj, békén hagylak benneteket!

– Ó, nagyon köszönöm – mondta Anawak szarkasztikusan –, de nagyon jól van így. Mármint, hogy még mindig folytatod a bosszúhadjáratod a megsértett természetért. Meséld már el nekem röviden, hogy mit csináltál a haditengerészetnél!

Greywolf döbbenten nézett rá.

– Hisz tudod.

– Meséld el még egyszer!

– Edző voltam. Delfineket idomítottam taktikai bevetésekre.

– Hol? San Diegóban?

– Igen, ott is.

– És szívelégtelenség miatt, vagy valami hasonló miatt, a megbecsülésükről biztosítva bocsátottak el.

– Pontosan – mondta Greywolf két korty között.

– Ez nem igaz, Jack. Téged nem bocsátottak el. Te magadtól jöttél el. Greywolf elvette a dobozt a szájától, és nagyon óvatosan letette.

– Honnan veszed?

– Mert így van lejegyezve a San Diego-i aktában – mondta Anawak. Lassan föl-alá járkált a teremben. – Csak, hogy lásd, mennyire képben vagyok: egy sor előd munkásságának folyománya a haditengerészet mai egysége, mely a tengeri emlősökkel foglalkozik. Egy és ugyanazon szervezet pénzelte, mindig mély titoktartás övezte a munkájukat és kísérleteiket. – Egy pillanatig nem vett levegőt, aztán egy blöffre szánta el magát. – Kísérletek, melyek a te állomáshelyeden történtek.

Greywolf Anawak vándorlását figyelte a teremben.

– A sok álérdek közül még mindig az emlősök agya foglalkoztatja leginkább a hadsereget. Ez az érdeklődés visszavezethető a '60-as évekre. Az öbölháború idején, úgy tűnik, újra fellángolt. Akkortájt már néhány éve te is részt vettél a kiképzésben. Amikor elhagytad a haditengerészetet, főhadnagyi rangban vonultál vissza, és az MK6 és MK7 delfincsoportokért voltál felelős. Kettőért a négyből.

Greywolf felhúzta a szemöldökét.

– Na, és? Nincs más gondotok a bizottságban? Mondjuk, az európai helyzet?

– A karriered következő állomása a teljes felelősség megszerzése lett volna a delfinegységek fölött – folytatta Anawak. – De mindezt eldobtad.

– Semmit se dobtam. Elbocsátottak.

– Jack, nem is hinnéd, hogy milyen dolgokhoz van mostanában hozzáférésem. Tehát. Önszántadból távoztál, és én nagyon szeretném tudni, hogy miért.

Jó ideig csend volt közöttük.

– Jack – mondta Anawak halkan. – Igazad volt. Örülök, hogy látlak, de kell a segítséged.

Greywolf a padlót nézegette, és hallgatott.

– Mit éltél át akkor, és miért távoztál?

A félvér továbbra is hallgatott, és meredten bámult maga elé. Majd összeszedte magát, a tarkója mögött összekulcsolta kezét.

– Miért akarod tudni?

– Mert segíthetne abban az igyekezetünkben, hogy megtudjuk, mi változtatta meg a bálnáinkat.

– Nem a ti bálnáitok, és nem a ti delfinjeitek. Semmi sem a tiétek. Azt akarod tudni, hogy mi a helyzet? Visszaütnek, Leon. Megkapjuk tőlük a már régen esedékes törlesztést. Már nem játszanak velünk. A tulajdonunknak tekintettük, kínoztuk, kihasználtuk őket. Egyszerűen tele lett a hócipőjük velünk.

– Te tényleg azt gondolod, hogy szabad akaratukból csinálják ezt velünk?

Greywolf már majdnem válaszolt, de csak a fejét rázta.

– Nem érdekel már, hogy miért tesznek akármit is. Nem akarom tudni, egyszerűen csak azt akarom, hogy békén hagyják őket.

– Jack – mondta Anawak lassan. – Kényszerítik őket.

– Hülyeség. Ki a fene...

– Kényszerítik őket! Van bizonyítékunk. Nem is szabadna elmesélnem neked, de a segítségedre van szükségem. Ha tényleg meg akarod őket szabadítani a kínjaiktól, akkor tegyél is ennek érdekében. Ebben a pillanatban is nagyobb kínok között szenvednek, mint amit el tudsz képzelni...

– Mint amit el tudok képzelni? – ugrott fel Greywolf. – Mit tudhatsz te erről? Nem tudsz semmit!

– Akkor világosíts fel.

– Én... – úgy tűnt, az óriás viaskodik magában. Az állkapcsa folyamatosan őrölt, és ökölbe szorította a kezeit. Majd hirtelen változás ment végbe benne. A teste végre megnyugodott, szinte elernyedt.

– Gyere velem – mondta. – Sétálni megyünk.

Egy ideig csendben mentek egymás mellett. A település végén Greywolf egy ösvényre tért rá, amely egyenesen a vízhez vezetett. Néhány lépés után elérték a bokrokat. Egy kicsiny, imbolygó stég vezetett a tengerhez, és csodás kilátást nyújtott az öböl vad szépségére.

Greywolf kényelmesen végigballagott a foghíjas deszkákon, és leült a stég végében. Anawak követte. Egy ideig csak ültek, és nem szóltak egymáshoz. Nézték a hegyeket, ahogy szikráztak a délutáni napsütésben.

– Az adataid nem egészen teljesek – mondta Greywolf megszakítva a csendet. – Hivatalosan négy csoport létezik. MK4-tő1 MK7-ig; azonban van egy ötödik is: MK0 fedőnévvel. A haditengerészet különben jobban szereti az „alakulat” definíciót, mint a „csoport”-ot. Minden alakulatnak bizonyos feladatokat kell teljesítenie. Igazad van, San Diego-i a vezetés, de sok időt töltöttem Coloradóban, Kaliforniában, ahol az állatok legtöbbjével foglalkoztunk. A hadsereg a természetes életkörülményeik között tartja őket fogva, öblökben és kikötőkben. Jól megy ott a soruk! Rendszeresen etetik őket, és kitűnő orvosi felügyelet alatt állnak. Ez több annál, mint amit néhány ember elmondhat magáról.

– És te az ötödik csoport... az ötödik alakulatért voltál felelős?

– Hamis illúzióid vannak. Az MK0 más, mint a többi. Egy alakulat általában négy-nyolc állatot foglal magában, és mindegyiknek önálló feladata van. Az MK4-eseknek az volt a feladatuk, hogy a tengerfenékhez rögzített aknákat kiszagolják és megjelöljék. A delfineket ezenkívül arra is megtanítják, hogy harci mozgásokat jelentsenek a hajó környékéről. Az MK5 egy fókákból álló alakulat, az MK6 és MK7 pedig szintén az aknakeresésben jeleskedik, de főleg az ellenséges búvárok kiiktatására idomítják őket.

– Megtámadják a búvárokat?

– Nem. A behatolót megbökik az orrukkal, miközben egy összetekert zsinórt rögzítenek az öltözékén, amely egy úszóban végződik, és ez elárulja nekünk a búvár pillanatnyi helyzetét. A többit mi intézzük el. Hasonló módon folyik a történet az aknák esetében. Az állatok jelentik, ha találtak egyet. Néha mágnessel merülnek le az aknához, ráhelyezik, mi pedig a mágneshez kötött zsinór végét a kezünkben tartjuk. Ha az akna nincs túlságosan erősen rögzítve, elég, ha meghúzzuk a zsinórt, és kész. A kardszárnyúak és a palackorrúak egy torpedót akár kilométeres mélységből is felhoznak. Döbbenetes képességekkel rendelkeznek. Nyilván sejted, hogy az aknakeresés halálos kimenetelű lehet az emberre nézve. Nem is annyira azért, mert lerobbanthatják a fejedet, hanem azért, mert a parthoz közel vannak telepítve, lőtávolságon belül.

– És az aknák nem ölik meg az állatokat?

– Hivatalosan egyetlen állat sem pusztult el ilyen módon. Igazából vannak kivételek, de még a tolerálható tartományban maradtak. Mindenesetre az MK0-ról eleinte csak hallottam, és mesének tartottam a létezését. Nem is valóságos alakulat, hanem inkább programok és kísérletek egész sorának a fedőneve, amit a legkülönbözőbb helyeken hajtottak végre, mindig más állatokkal. Az MK0 állatai nem is érintkeznek másokkal, de olykor előfordulhat, hogy a reguláris rendszerekből sorozzák be őket, azután nyom nélkül eltűnnek.

– Jó tréner voltam – mondta Greywolf egy idő után. – Az MK6 volt az első alakulatom. Minden nagyobb katonai manőverben részt vettünk. 1990-ben átvettem az MK7-et, és mindenki a vállamat veregette. Addig dicsérték a munkámat, míg végül valaki ki nem találta, hogy egy kicsit többet is megtudhatnék.

– Az MK0-ról?

– Természetesen tudtam, hogy a barnadelfineknek köszönheti sikereit a haditengerészet Vietnámban, ahol a Cam-ranh-öbölre felügyeltek, és a vietkongok víz alatti akcióit hiúsították meg. Ezt mesélik el először, amikor az alakulathoz kerülsz; rettentően büszkék rá. Amit nem mesélnek el, azok a körülmények, ahogyan a dolgok történtek, és természetesen egy szót sem ejtenek a Swimmer Nullification Programról. Ez kissé eltért attól, amit korábban megszokhattam. Az állatokat arra idomítják, hogy az ellenséges búvárok maszkját és békatalpait eltávolítsák. Elég brutális már önmagában véve is, de Vietnámban hosszú pengéket is viseltek az orrukra és az uszonyaikra rögzítve. Amik ott a víz alatt támadtak, már nem delfinek voltak, hanem kiképzett gyilkológépek. És mindez ártalmatlan tréfa ahhoz képest, amikor az állatokra injekciós fecskendőket helyeztek, melyekkel a búvárt kellett megbökniük, és ezt szorgalmasan meg is tették. Az áldozat ilyen esetekben azzal számolhat, hogy háromezer psi nyomással szén-dioxidot fecskendeznek a testébe, amitől ezer darabra robban. Több mint negyven vietkong veszítette így el az életét, és véletlenül két amerikai is, de hát mindenhol vannak veszteségek.

Anawak érezte, ahogy gyomra görcsbe rándul.

– Hasonló dolog történt a nyolcvanas évek végén Bahreinben – folytatta Greywolf. – Akkor voltam először a fronton. Az alakulatom igen jól végezte a dolgát, és még fogalmam sem volt az MK0-ról. Arról sem, hogy az állatokat megközelíthetetlen helyeken dobják ki ejtőernyővel, három kilométeres magasságból, amit nem mindegyik él túl. Másokat ejtőernyő nélkül dobtak vízbe, olyan húsz méterről. Megint másokat aknával felszerelve küldtek az ellenséges tengeralattjáróhoz. Néha pedig megvárták, míg az állatok elég közelre értek, és távirányítással robbantották fel az aknát. Igazi kamikaze vállalkozás. Röviddel azután már én is tudtam róluk. Már akkor abba kellett volna hagynom, de a haditengerészet volt az otthonom. Boldog voltam. Fogalmam sincs, hogy érted-e, vagy sem, de így volt.

Anawak hallgatott. Nagyon is jól értette.

– Tehát azzal nyugtattam magam, hogy a jófiúkhoz tartozom. De a felső vezetés úgy látta, hogy az MK0 programban a helyem. A rosszfiúk úgy találták, hogy olyan piszok jól bánok az állatokkal, megérdemlem, hogy felvegyenek – Greywolf köpött egy nagyot. – Igazuk volt a szemeteknek; én voltam az idióta, hogy igent mondtam, és nem vertem be mindnek egyenként az orrát. Bemagyaráztam magamnak, hogy ilyen a háború. Emberek esnek el a harcban, lépnek aknára vagy égnek el, mit számít az a néhány delfin? Így jutottam el San Diegóba, ahol éppen azon dolgoztak, hogy kardszárnyú delfinekre nukleáris robbanófejeket telepítsenek...

– Hogyan?

– Te még csodálkozol? Én már rég nem csodálkozom semmin se.

– John Lilly – motyogta Anawak.

– Mi?

– Egy kutató. A hatvanas években a delfinek agyával kísérletezett.

– Emlékszem rá, hogy emlegették ezt a nevet – mondta Greywolf. – San Diegóban tanúja voltam annak, hogy delfineknek meglékelték a koponyáját. Ez 1989-ben volt. Kalapáccsal és vésővel kis lyukakat ütöttek a koponyacsontjukba; teljesen tudatuknál voltak, több erős embernek kellett őket lefogni, hogy le ne ugorjanak az asztalról. Azt akarták nekem bemagyarázni, hogy nem a fájdalom, hanem a kopácsolás miatt ilyen idegesek. Hogy kívülről a dolog sokkal fájdalmasabbnak néz ki, mint amilyen valójában. A lyukakon később elektródákat vezettek be, hogy stimulálják az agyat.

– Igen. Ez John Lilly! – kiáltotta Anawak izgatottan. – Az agy térképét akarta elkészíteni.

– Hidd el, hogy a haditengerészetnek megvan már a térképe-mondta Greywolf keserűen. – Rosszul lettem, de tartottam a szám. Mutattak delfint, amely egy hámszerű szerkezetet viselt a tarkóján. A berendezés elektródákat vezérelt, amelyek a koponyacsonton keresztül kapcsolódtak az agyhoz. Sikerült nekik az állatot elektromos jelekkel irányítani. Döbbenetes volt, azt meg kell hagyni. Rá tudták venni a delfint, hogy jobbra vagy balra ússzon, meg hogy kiugorjon a vízből. Agresszívvá tették, és búvárutánzatokat támadott meg; kiolthatták benne a menekülési ösztönt, de ugyanúgy nyugalmi periódust is előidézhettek. Hogy az állat talán szabad akaratából is együttműködhetett volna, már nem számított. Ennek a delfinnek többé nem volt szabad akarata. Úgy működött, akár egy távirányítású autó, mint egy játékszer. Mindenesetre el voltak ragadtatva. Minden úgy festett, hogy a dolognak nagy sikere lesz. 1991-ben az öböl felé tartottunk, és két tucat ilyen távirányítású delfint vittünk magunkkal. Még mindig ott voltam, és még mindig tartottam az amúgy hatalmas pofámat; azt mondogattam magamban, hogy ezek az állatok nem az én alakulatomhoz tartoznak. Az én delfinjeim aknákat kerestek, jól tartottam és simogattam őket. Kényszeríteni akartak, hogy aktívan vegyek részt az MK0 munkájában, de valahogy sikerült gondolkodási időt nyernem, ami nem divat katonáéknál. Elhagytuk a Gibraltári-szorost, és a nyílt tengeren folytattunk tesztsorozatot. Eleinte minden simán ment, majd jelentkeztek az első problémák. A San Diego-i laboratóriumokban és akváriumokban gond nélkül működött a távirányítás, de a nyílt tengeren egész más ingerek is érték őket. A kimaradások egyre sűrűbbek lettek. A természetben nem úgy működött, ahogy azt a tervezők elgondolták, az állatok hirtelen kockázati tényezőkké váltak a biztonság szempontjából. Vissza nem mehettek, az öbölbe pedig senki sem akarta elvinni őket. Éppen Franciaország előtt horgonyoztunk. Van ott egy társintézet, amely segítette az MK0 programot. A franciák nem éppen a legjobb barátaink, de ők is sokat tudnak a tengerkutatásról, így hát szövetséget kötöttünk. Innen vártunk néhány választ a kérdéseinkre. Egy René Guy Busnel nevű fickó fogadott bennünket, a laboratórium vezetőjeként mutatták be. Megígérte, hogy a problémáinkra időt szakítanak, és meghívtak bennünket egy körsétára. Mindjárt elsőnek egy teljesen nyomorék delfint mutatott, amely szorítócsavarok közé volt kifeszítve. A hátából karhosszúságú kés állt ki. Sohasem kérdeztem meg, hogy miért tették ezt vele, de ott voltam, amikor a laborasszisztensek átnyújtották az intézet üdvözlőlapját, amit delfinvérrel írtak alá, és kacagtak.

Greywolf megállt. Hatalmas mellkasa mélyéből meghatározhatatlan hang tört elő, mint egy rezignált sóhaj.

– Busnel csak beszélt, és beszélt, míg végül azt mondta, hogy a dolgok így nem működnek. A projekt vezetői talán nem vettek figyelembe ezt-azt, vagy elnéztek valamit, mit tudom én. Amikor visszatértünk a fedélzetre, haditanácsot tartottunk, és elhatároztuk, hogy megszabadulunk tőlük. Egyszerűen hagytuk őket kiúszni néhány száz méterre a hajótól, majd valaki megnyomott egy gombot. Robbanótölteteket helyeztek el az elektródahámba, hogy megakadályozzák a technika idegen kézbe kerülését. Nem volt nagy töltet, de elég ahhoz, hogy lerobbantsa a hámot, és megölje a delfineket. Ezután továbbálltunk.

Greywolf az alsó ajkát harapdálta, majd Anawakra nézett.

– Ezek azok a delfinek, amelyeket a francia partoknál találtak, és amelyekről az újságcikk is beszámol. Most már tudod.

– És te...

– Azt mondtam nekik, hogy megelégeltem. Igyekeztek jobb belátásra bírni, de hasztalanul. Naná, hogy nem tetszett nekik, hogy az egyik legjobb trénerük indok nélkül búcsúzik. Ennek nyoma marad az aktákban. Ilyesmire keselyű módjára csap le a média. Volt egy kis hercehurca, mire megegyeztünk, hogy jó pénzért elbocsátanak egészségügyi okokra hivatkozva. Igazából harci búvár vagyok. Szívizom-elégtelenséggel felejtős az állás. Senki sem tesz fel kérdéseket, ha szívizom-rendellenesség miatt kimustrálnak; és már kint is voltam.

Anawak kinézett az öbölre.

– Nem vagyok tudós, mint te – mondta Greywolf halkan. – Értek a delfinekhez, de semmit sem tudok a neurológiáról. Egyszerűen nem tudom elviselni, ha valaki túlságosan nyíltan táplál érdeklődést a bálnákkal vagy a delfinekkel szemben, ez minden. Akkor is, ha csak egy fotót akarnak készíteni. Nem tudom elviselni, és ezen nem tudok változtatni.

– Shoemaker még mindig azt hiszi, hogy ujjat akarsz velünk húzni. Greywolf a fejét rázta.

– Egy ideig én is gondoltam erre. A bálnafigyelés még rendben volna, de te is láthatod, hogy nem működik. Kidobattam magam. Tettem róla, hogy ti lépjétek meg.

Anawak az állát a kezeire támasztotta.

– Jack – mondta egy idő múlva. – Ismét át kell gondolnod a helyzetet. A bálnáid nem bosszút akarnak állni. Nem a számlát nyújtják be. Irányítják őket. Valaki a saját MK0 programját viszi végbe. Sokkal szörnyűbb, mint amit a haditengerészet valaha is tett velük.

Greywolf nem válaszolt. Végül felkerekedtek és visszaindultak az erdei úton Tofinóba. A Davies Bálnafigyelő Állomás előtt Greywolf megállt.

– Még mielőtt kiléptem volna a seregből, hallottam a professzor Dr. Kurzweil nevet valamilyen összefüggésben. Csak úgy eszembe jutott. Gondoltam, hasznodra lehet. Nem tudom, hogy tényleg segít-e.

Anawak gondolkodott.

– Igen – mondta végül. – Azt hiszem, igen.

Chateau Whistler, Kanada

Kora este kopogtatott Weaver Johanson ajtaján. Rá jellemző módon azonnal lenyomta a kilincset, hogy belépjen, de zárva találta.

Látta őt visszatérni Nanaimóból. Johanson Bohrmann-nal akart találkozni. Weaver végül a bárban bukkant rá, ahol együtt ült a némettel és Stanley Frosttal. Diagramok fölé hajoltak, és hevesen vitatkoztak.

– Hello – Weaver odalépett. – Haladtok?

– Megrekedtünk – mondta Bohrmann. – Még mindig van néhány ismeretlenünk az egyenletben.

– Ugyan már. Azoknak is hamar a nyomára bukkanunk – morogta Frost. – Isten nem vet kockát.

– Ezt Einstein mondta – jegyezte meg Johanson. – És nem volt igaza. Weaver egy ideig feszengve várakozott, majd megbökte Johanson vállát.

– Tudnánk... bocsáss meg, hogy zavarok, de nem tudnánk egy pillanatra négyszemközt beszélni?

Johanson habozott.

– Most azonnal? Éppen Stan forgatókönyvét vesszük végig. Az embernek kiveri a víz tőle a homlokát.

– Sajnálom.

– Miért nem társulsz hozzánk?

– Nem tudnál csak néhány percre leszakadni a témáról? Nem tart sokáig. – Körbemosolygott. – Azután én is társulok, és az idegeitekre fogok menni az okos kérdéseimmel.

– Szép reményekkel kecsegtetsz bennünket – mondta Frost.

– És hova menjünk? – kérdezte Johanson, amikor elhagyták az asztalt.

– Mindegy. A hallba.

– Valami fontos dolog?

– A fontos nem kifejezés rá!

– Rendben.

Kimentek. A nap már leáldozóban volt, és vöröses fénybe mártotta a hegyeket és a Chateau környékét. A helikopterek a szálloda előtt óriási, pihenő rovaroknak látszottak. Egy darabig Whistler Village irányába sétáltak. Weaver számára a helyzet hirtelen kényelmetlenné vált. A többiek azt hihették, hogy titkaik vannak, pedig egyszerűen csak a véleményét akarta hallani. Átengedte neki a döntést, hogy mikor lép elméletével a bizottság elé, és ehhez az is hozzátartozott, hogy idejében informálja mindenről.

– Milyen volt Nanaimóban? – kérdezte Weaver.

– Hátborzongató.

– Azt beszélik, hogy Long Islandet gyilkos rákok szánták meg.

– Rákok, gyilkos algákkal – mondta Johanson. – Hasonlóan Európához, csak még mérgezőbbek.

– Egy újabb támadási hullámnak tűnik.

– Igen. Oliviera, Fenwick és Rubin nekiláttak kielemezni őket. Megköszönöm az érdeklődést, de nem te akartál nekem mesélni?

– Az egész napot a műholdak adataival töltöttem. Majd a radarfelvételeket és a spektrumanalíziseket vetettem össze. Bauer önműködő szondáiról is szerettem volna adatokat, ám azok eltűntek. Viszont így is elég információhoz jutottam. Arról tudsz, hogy az óceánok nagy örvényei a perem felé feltornyosulnak?

– Már halottam róla.

– Egy ilyen terület a Golf-áramlat. Bauer sejtette, hogy ebben a régióban valami különös történik. Nem talált rá az észak-atlanti kürtőkre, melyekben a víz lesüllyedhet, így arra a következtetésre jutott, hogy valami zavarja az áramlat viselkedését, de akkor még nem volt biztos magában.

– És?

Weaver megállt és Johansonra nézett.

– Átszámoltam, összehasonlítottam, ismét ellenőriztem, kétségbe vontam, átszámoltam... A Golf-áramlat pereme eltűnt.

Johanson összeráncolta a homlokát.

– Arra célzol, hogy?...

– Az örvény már nem forog úgy, mint korábban, és ha figyelembe veszed a spektrumfelvételeket, megállapíthatjuk, hogy ugyanilyen mértékben esett vissza a hőmérséklet is. Nem férhet hozzá kétség, Sigur. Egy újabb jégkorszaknak nézünk elébe. A Golf-áramlat leállt. Valami megállította.

Biztonsági Tanács

Ez egy átkozott disznóság! És valaki fizetni fog érte.

Az elnök vért akart látni.

Megérkezett Offutba, és azonnal védett kapcsolatot létesített a Nemzetbiztonsági Tanáccsal és a Chateau Whistlerrel. A Fehér Ház helyzetelemző termében az alelnök, a védelmi miniszter és helyettese, a külügyminiszternő, az elnök biztonsági tanácsadója, az FBI igazgatója és az Egyesült Válságstáb elnöke ültek együtt. A terrorista-elhárítás központjából, a CIA főhadiszállásának ablaktalan mélyéből az elhárítás igazgatója és a helyettese voltak még jelen. A központi parancsnokság főparancsnoka, Judith Li és a CIA igazgatóhelyettese, Jack Vanderbilt egészítették ki a kört. Ők ketten a Chateau ideiglenesen berendezett harcászati termében ültek, egy sor képernyő előtt, amelyeken a tanácskozás többi résztvevője volt látható. A legtöbbjüknek vad elszántság tükröződött az arcán, míg mások inkább tanácstalanoknak tűntek.

Az elnök nem rejtette véka alá a dühét. Délután az alelnöke azt javasolta neki, hogy a válságstábok főnökeit bízza meg egy kríziskabinet vezetésével, de ragaszkodott ahhoz, hogy a Biztonsági Tanács plenáris ülését ő maga vezesse. Semmi esetre sem tűrte volna el, hogy a döntési jogot kiengedje a kezéből.

Ezzel teljesen Li szája íze szerint cselekedett.

A tanácsadók hierarchiájában nem Li szavazata volt a döntő. A legmagasabb katonai rangot az Egyesült Válságstáb elnöke töltötte be. Ő az elnök legfőbb katonai tanácsadója volt, és természetesen neki is volt helyettese. Minden idiótának volt helyettese. Li azonban tudta, hogy az elnök szívesen hallgat a tanácsaira, és ez izzó büszkeséggel töltötte el. Minden másodpercben előtte lebegett jövőbeni életpályájának víziója. Még most is, amikor teljes összpontosítással figyelte az ülés menetét. A főparancsnoki posztról legelőször az Egyesült Válságstáb elnöki tisztjére vált majd át. A mostani elnök rövidesen le fog mondani, és a helyettese közismerten alkalmatlan a feladatra. Ezután már nyugodtan tehet egy politikai kört mint külügyminiszter, vagy akár mint a védelmi minisztérium valamely magasabb tisztségviselője, miután már az elnöki posztért indulhat majd a harc. Ha most jól végzi a dolgát – és ez azt jelentette, hogy mindent a hazáért –, a megválasztása majdnem teljesen biztos. A világ a szakadék szélén van, Li pedig a felemelkedés küszöbén.

– Egy arctalan ellenséggel állunk szemben – mondta az elnök. – Közülünk néhányan azon a véleményen vannak, hogy az emberiség azon része felé kellene fordulnunk, mely felől a fenyegetés kiindulni látszik. Mások kétségbe vonják, hogy több van az események mögött, mint tragikus véletlenek puszta halmozódása. Ami engem illet, nem akarok hallani hosszú előadásokat, hanem konszenzust szeretnék, hogy végre cselekvőképesek lehessünk. Terveket akarok, hogy mennyibe kerül, és meddig fog tartani. – Összehúzta a szemét. Dühének és határozottságának fokát mindig le lehetett olvasni abból, hogy mennyire hunyorított. – Én személyesen nem hiszek a megkattant természet meséjében. Háborúban állunk. Ez a véleményem. Amerika hadban áll, tehát mit akarunk tenni?

Az Egyesült Válságstáb elnöke azt javasolta, hogy támadásba kellene végre lendülni. Nagyon határozottnak tűnt. A védelmi miniszter a homlokát ráncolva nézett rá.

– És kit akar megtámadni?

– Valakit csak találunk, akit meg lehet támadni – mondta mélységes meggyőződéssel.

Az alelnök beszámolt arról, hogy nem tartja valószínűnek, hogy a különböző terrorista szervezetek képesek volnának ilyen méretű pusztítást végezni.

– Ha viszont igen, akkor egy ország áll mögöttük – mondta. – Vagy egy politikai régió. Talán több állam együtt, ki tudja? Jack Vanderbilt fogalmazta meg először ezt a gondolatot, és én is nagyon valószínűnek tartom. Azt hiszem, meg kell vizsgálnunk, hogy ki lehet képes erre.

– Néhányuk képes volna rá – mondta a CIA-igazgató.

Az elnök bólintott. Közvetlenül elnöki beiktatása előtt az igazgató egy hosszú előadást tartott arról, hogy a CIA szerint ki a jó, a rossz és a csúf. Azóta a világot istentelen bűnözők tanyájának látta, akik az Egyesült Államok vérét szomjazzák. Nem is volt annyira légből kapott a feltevés.

– Kérdés azonban, hogy Amerika szokásos ellenségei között kell-e keresgélnünk – jegyezte meg az elnök. – Az egész szabad világot fenyegetik, nemcsak az Egyesült Államokat.

– A szabad világot? – A védelmi miniszter fújtatott. – A szabad világ mi vagyunk. Európa a szabad Amerika része. Japán szabadsága a mi szabadságunk is. Kanada, Ausztrália... Ha Amerika nem szabad, akkor ők sem azok. – Papírlap feküdt előtte az asztalon, az öklével rásózott egyet. A nap feljegyzéseit tartalmazta. Azon a véleményen volt, hogy semmi sem lehet olyan bonyolult, hogy ne férjen el egyetlen papírlapon. – Csak emlékeztetőül – mondta. – Biológiai fegyverekkel Izrael és mi rendelkezünk. Ezek a jók. Továbbá a Dél-Afrikai Köztársaság, Kína, India, Oroszország. Ezek a csúnyák. Rajtuk kívül Észak-korea, Irán, Irak, Szíria, Líbia, Egyiptom, Pakisztán, Kazahsztán és Szudán. Ezek a rosszak. És mi biológiai támadásnak vagyunk kitéve. És ez rossz.

– Vegyi összetevők is szóba kerülhetnek – mondta a helyettes külügyminiszter.

– Lassan, uraim – mondta a CIA-igazgató, és felemelte a kezét. – Induljunk ki abból, hogy az ilyen akciókhoz tömérdek sok pénz kell, és nagyon igényes a kivitelezése. A vegyi fegyvereket egyszerűen és olcsón elő lehet állítani, de a biológiaihoz már több kell, és mi sem vagyunk éppenséggel vakok. Pakisztán és India együttműködik velünk. Több száz pakisztáni titkosszolgálatost képeztünk ki. Afganisztánban és Indiában több tucat ügynök dolgozik a CIA-nek, kitűnő eredményekkel. Félkatonai alakulataink vannak Szudánban, akik az ottani ellenzékiekkel működnek együtt, Dél-afrikában az embereink a kormányban ülnek. Sehol sem derült ki, hogy valami nagyszabású akció van készülőben. Azt kell megnéznünk, hogy hova folytak nagyobb összegek, és hol vannak mozgolódások. A feladatunk, hogy gondosan körbehatároljuk őket; nem a világ összes gonosztevőjének számbavétele. És ehhez azt tudom még hozzáfűzni – mondta a CIA-igazgató –, hogy nincs pénzmozgás.

– Ezt hogy érti?

– Tudja, mélyen belelátunk a terrorista tőke áramlásába, és egyetlen felsorolt országban sem tapasztaltunk ilyet. Sőt, minden jel arra utal, hogy egyetlen ország sem keveredett bele.

Vanderbilt megköszörülte a torkát.

– Ilyen tranzakciókat nem fognak az orrunkra kötni – mondta. – És nem is jelenik meg a Washington Postban.

– Még egyszer, nem...

– Sajnálom, ha valakit ki kell ábrándítanom – szólt közbe Vanderbilt. – De komolyan gondolják, hogy aki az Északi-tengert szétveri és megmérgezi New Yorkot, bepillantást enged nekünk a pénzeszsákjába? Az elnök szemei résnyire szűkültek.

– A világ változik – mondta az elnök. – Egy ilyen világban elvárom, hogy mindenki pénzeszsákjába belekukkanthassunk. Különben meg választhatunk, hogy a mocskos disznók ilyen ügyesek, vagy mi vagyunk tökéletlen barmok. Tudom, hogy önök között igen okos emberek ülnek, de a mi feladatunk, hogy még okosabbak legyünk. Méghozzá mától kezdve – ránézett a terrorista-elhárítás parancsnokára. – Tehát, mennyire vagyunk okosak?

A parancsnok vállat vont.

– Az utolsó hír, ami beérkezett, az indiaiak figyelmeztetése, hogy a pakisztáni dzsihád a Fehér Ház felrobbantását tervezi. De nem jelentenek veszélyt. Már korábban is tudtunk róluk, és ellenőriztük a pénzmozgásaikat. Igaza van, elnök úr, az elhárítás napi ellenőrzést tart, és semmi sem kerüli el a figyelmünket.

– Pillanatnyilag nyugalom van?

– Soha nincs nyugalom. De a történtek láthatóan nem lettek előkészítve vagy pénzelve. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem láthatóan sem voltak.

Az elnök pillantása még néhány másodpercig a hozzászólón pihent, majd a titkos hadmozdulatokért felelős vezető került sorra.

– Megkettőzött erőfeszítéseket várok az embereitől! – mondta élesen. – Mindegy, hogy melyik támaszponton vagy állomáshelyen vannak. Amerikai polgárok nem szenvedhetnek kárt csak azért, mert valaki önök közül nem csinálta meg a leckéjét.

– Természetesen, uram.

– Még egyszer felhívom rá a figyelmüket, hogy megtámadtak bennünket. Hadban állunk! És tudni akarom, hogy kivel.

– Nézzen a Közel-keletre – harsogta Vanderbilt.

– Már megtettük – mondta Li mellette.

A kövér férfi felsóhajtott, de nem nézett rá. Tudta, hogy Li más véleményen van, mint ő..

– Természetesen pofán csaphatjuk magunkat, hogy azt a látszatot keltsük: meg lettünk verve – érvelt Li –, de hihető lesz ez így másoknak is? Ha valaki ellenségesen viseltetik irányunkban, elképzelhető lépés, hogy esetleg magának is árt. Ha ránk fáj a foguk, akkor egy kis terrorizmus más országokban jól jöhet, ha megtévesztenek vele bennünket. De talán csak nem így?

– Ebben eltér a véleményünk – mondta CIA igazgatója.

– Tudomásom van róla. Ez az én véleményem. Nem mi vagyunk a fő célpont. Túl sok minden történt, túlságosan titokzatos, ami történik. Miért ez az őrületes körülményesség, hogy ezerszámra vegyék át az ellenőrzést az állatok felett, és milliószámra hozzanak létre új organizmusokat? Senki sem húzhat belőle politikai vagy gazdasági hasznot, de megtörtént, és most is történik. Ezzel együtt kell élnünk, de elutasítom, hogy ezt az arabok számlájára írjam.

– A Közel-keleten csak néhány teherhajó süllyedt el – morogta Vanderbilt.

– Több mint néhány.

– Lehet, hogy egy megalománnal van dolgunk – jegyezte meg a külügyminiszter asszony. – Egy bűnözővel.

– Sokkal inkább – mondta Li. – Egy ilyen ember a jólneveltség leple alatt észrevétlenül tudna hatalmas összegeket mozgatni és igénybe venni különböző technológiákat. Úgy gondolom, hogy ebben az irányban kellene keresnünk. Valaki feltalál valamit. Mi feltalálunk valamit ellene. Valaki férgeket küld a nyakunkra. Mi kitalálunk valamit ellenük. Gyilkos rákok, mérgező algák? Mi válaszlépéseket teszünk.

– Milyen válaszlépéseket foganatosított? – kérdezte a külügyminiszter asszony.

– Mi... – kezdte volna a védelmi miniszter.

– Lezártuk New York térségét – vágott közbe Li, aki utálta, ha más olvassa fel az ő házi feladatát. – És az imént hallottam, hogy a Washingtont ért rákinváziót is komolyan kell vennünk. Washingtont is karantén alá helyezzük. A Fehér Ház személyzetének az elnök példáját kellene követnie, és egy másik helyet keresni a krízis idejére. A partok mentén mindenhol lángszórós egységek állnak készenlétben. Emellett vegyi válaszcsapáson gondolkodunk.

– Mi van a tengeralattjárókkal és robotokkal? – akarta tudni a CIA igazgató.

– Semmi. Egy ideje nyomtalanul elvész minden, amit a tengerbe engedünk. A vízben nincs módunk ellenőrzést gyakorolni. A vezetékkel összekötött robotok egy kékes felvillanást rögzítenek, utána pedig a szétfoszladozott kábelt tudjuk csak bevontatni. Négy bátor orosz kutató lemerült a MIR-rel, de ezer méteres mélységben valamivel ütköztek, és nyomuk veszett.

– Ez azt jelenti, hogy átadjuk nekik a pályát?

– Pillanatnyilag a férgek által ellepett területeket igyekszünk megtisztítani vontatóhálókkal. Hálókat szerelnek fel a partok mentén is, hogy megerősítsék a védelmet a tengerből érkező invázió ellen.

– Elég ódivatú intézkedések.

– Ódivatúan támadtak ránk. Ezenkívül Vancouver partjainál Sonarral zavarjuk a bálnákat. Valami irányítja az állatokat, mi pedig ellenük hatunk, míg szét nem esik a fejük a zajtól. Majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább.

– Ez nem hangzik túl meggyőző stratégiának, Li.

– Ha jobb ötlete támad, örömmel fogadom.

Egy ideig senki sem szólt.

– Segít rajtunk a műholdas megfigyelés? – kérdezte az elnök.

– Bizonyos feltételek között. – A titkos hadműveletekért felelős helyettes igazgató a fejét rázta. – A hadsereg képes egy tankot megtalálni a fák lombjai alatt, de rákméretű ellenségre nincs felkészülve. Jó, ott van a KH-12 és néhány másik korszerű rendszer, de ezek főként radarral dolgoznak. Az igazság az, hogy ilyen kisméretű dolgokat csak akkor látunk, ha ránagyítunk. Ebben az esetben egy meghatározott részt tudunk csak megfigyelni, míg a támadás teljesen más irányból is jöhet, és nem fogjuk észrevenni.

Li kicsit előrehajolt.

– Nem beszélhetnénk már végre valami pozitív dologról?

Az elnök mosolygott.

– Minden, ami pozitív, csak jól jöhet nekünk.

– Nos, minden a jövőben dől el. A végén az dönt majd, hogy ki győzött. A világ mindenképpen átrendeződik, ha ennek vége lesz. Addig sok állam destabilizálódik, köztük olyanok is, melyek esetében ezt mi is szeretnénk. Ezt illik kihasználnunk. A világ tényleg szörnyű helyzetben van, de a krízis csak egy alternatív elnevezése az esélynek. Ha az aktuális események hozzájárulnak egy rezsim bukásához, akkor az nem felelősségünk, azonban itt-ott rásegíthetnénk, és később a saját embereinket ültetnénk a kellő helyekre.

– Hm – mormolta az elnök.

A külügyminiszter asszony egy pillanatig elgondolkodott, és azt mondta:

– A kérdés tehát nem az, hogy ki vezeti a háborút, hanem ki nyeri meg.

– Véleményem szerint a civilizált világnak vállvetve kell a láthatatlan ellenséggel megküzdenie – erősködött Li. – Együtt. Ha ez így folytatódik, mindenki az ENSZ-től fogja várni a megoldást. Egyelőre ez rendben is lenne, minden más jelzés elhamarkodott. Nem szabad tolakodnunk, de készen kell állnunk, és felajánlanunk a segítségünket. És győznünk nekünk kell a végén. Veszíteni pedig az fog, aki a múltban fenyegetett bennünket. Minél határozottabban befolyásoljuk az eseményeket, annál tisztábban lesznek később szétosztva a szerepek.

– Ez egy tiszta álláspont, Jude – mondta az elnök.

Az asztalnál egyetértően bólogattak, de bosszús felhördülés is hallatszott. Li hátradőlt. Eleget mondott már. Többet, mint amennyit a pozíciója megenged, de nem tévesztette el a hatást. Néhány embert megelőzött a kijelentésével, ám ez már lényegtelen. Offutban megtette a magáét.

– Jól van – mondta az elnök. – Azt hiszem, jelen pillanatban a javaslatot a fiókba kell tennünk, de a fiók maradjon nyitva. Semmi esetre sem szabad azt a benyomást keltenünk, hogy a vezetés átvételében lennénk érdekeltek. Hogy haladnak a tudósai, Jude?

– Azt hiszem, hogy ők képezik a legfőbb tőkénket.

– Mikor láthatunk eredményeket?

– Holnap ismét összejövetelünk lesz. Peak őrnagyot visszarendeltem, hogy jelen tudjon lenni ő is. A krízist innen fogja irányítani.

– Beszédet kellene intézned a nemzethez – mondta az alelnök. – Ideje, hogy nyilatkozz.

– Igen, igazad van. – Az elnök az asztalra csapott. – A kommunikációs csapat hívja össze a firkászokat. Valami őszintét akarok. Valamit, ami reményt adhat.

– Megemlítjük a lehetséges ellenségeket?

– Nem. Természeti katasztrófának állítjuk be. Nem jutottunk még el odáig, és nem kell feleslegesen izgatni az embereket. Biztosítjuk őket afelől, hogy minden lehetségest megteszünk, megvédjük őket. És tényleg. Valamint, hogy megvan az eszközünk és a lehetőségünk hozzá. Hogy mindenre fel vagyunk készülve. Amerika nemcsak a legszabadabb ország a világban, hanem a legbiztonságosabb is, és ezt tudatnunk kell velük. Ezenkívül mindenkinek a figyelmébe ajánlanék még egy dolgot. Imádkozzanak! Imádkozzanak Istenhez! Ez az ő országa, és mellettünk fog állni. Megadja az erőt ahhoz, hogy mindent az elképzeléseink szerint alakíthassunk.

New York, USA

Nem fog sikerülni.

Salamon Peaknek csak ez az egy gondolat járt a fejében, amikor beszállt a helikopterbe. Nincs semmink, amit bevethetnénk a szörnyűséggel szemben.

Nem fog sikerülni.

A gép az éjszakai Wall Streetet használta kifutónak, és elhúzott a Soho felett. A város fényárban úszott, de látszott, hogy valami nincs rendben. Az utakon nem volt forgalom. New Yorkot a biztonsági erők és a hadsereg uralták. Állandóan le- és felszálltak a helikopterek. A kikötőt is lezárták, csak hadihajók cirkáltak az East Riveren.

És mind több ember halt meg.

Tehetetlenek voltak. Az emberek sorra fertőződtek meg. New York halálzónává vált. Az iskolák, templomok és középületek kórházzá lettek átalakítva. A gyűrű, amely körülvette a várost, hatalmas börtönhöz hasonlított.

Jobbra nézett.

Az alagút még mindig lángolt. Egy katonai tartálykocsi vezetője nem helyezte fel előírásszerűen a gázálarcot, és teljes sebességnél elvesztette az eszméletét. A baleset láncreakciót váltott ki, melynek során tucatnyi jármű röpült a levegőbe. Az alagútban pillanatnyilag olyan hőmérséklet uralkodott, mint egy vulkán belsejében.

Peak önmagát vádolta, hogy nem akadályozta meg a szerencsétlenséget. Az alagútban sokkal nagyobb volt a fertőzésveszély, mint az utcákon, ahol a mérgező anyagok szétoszlottak. De hogy tudna mindenhol egyszerre jelen lenni? Mit akadályozhatott volna meg?

Ha volt valami, amit szívből utált, az a tehetetlenség érzése. És most Washingtonban készült elszabadulni a pokol.

– Nem fog sikerülni – mondta Linek a telefonban.

– Muszáj – mondta Li.

Átrepültek a Hudson folyón, és a leszálló felé haladtak, ahol egy katonai gép várt rá, hogy továbbszállítsa Vancouverbe. Manhattan fényei mögötte maradtak. Peak kíváncsi volt, hogy a holnapi összejövetelen mi fog kiderülni a kutatók részéről. Azt remélte, hogy legalább ellenszert találtak, amivel a New York-iakat megmenthetnék, de valami azt súgta, hogy ne tápláljon hiú reményeket. A belső hang legtöbbször igazat mondott.

Koponyájában a gondolatok a rotor ütemére váltották egymást. Peak hátradőlt, és becsukta a szemét.

Chateau Whistler, Kanada

Li roppant elégedett volt.

A felderengő Armageddonhoz inkább a megrendültség érzése illett volna, de a napja olyan jól indult. Vanderbilt a háttérbe kényszerült, az elnök pedig hallgatott rá. Vég nélküli telefonálás után a világvége forgatókönyvében előkelő helyet harcolt ki magának, és türelmetlenül várta, hogy beszélhessen a védelmi miniszterrel. A hajók bevetését akarta megbeszélni, a Sonar-támadást, amit a holnapi napon indítanak. A miniszter egy tárgyalásba bonyolódott, így maradt néhány szabad perce, amit Schumannt hallgatva tölthetett el.

Röviddel két óra előtt járt az idő. Csengett a telefon. Li felugrott, és felvette a kagylót. A Pentagont várta, ezért néhány pillanatig döbbenten hallgatta a hangot a vonal másik végén.

– Dr. Johanson! Mit tehetek önért?

– Van ideje?

– Mikor? Most?

– Szívesen beszélnék önnel négyszemközt.

– Pillantnyilag nagyon alkalmatlan. Sürgős telefon vár rám. Mondjuk, egy óra múlva?

– Hát nem kíváncsi?

– Segítsen egy kicsit!

– Az volt a véleménye, hogy van egy elméletem.

– Óh, igaz! – gondolkodott egy másodpercig. – Rendben. Jöjjön!

Mosolyogva tette vissza a kagylót. Pontosan ezt várta. Johanson nem az a típus volt, aki az utolsó előtti pillanatig kivár, és túl udvarias ahhoz, hogy a megbeszélt határidőt átlépje. Ő akarta meghatározni az időpontot, akkor is, ha az éjszaka közepén jön el.

Felhívta a telefonközpontot.

– Halassza el a beszélgetésemet a Pentagonnal fél órával! – Egy ideig töprengett, majd helyesbített: – Nem, inkább egy órával.

Vancouver-sziget, Kanada

Greywolf mondandója után egy időre minden étvágya elillant. De Shoemaker kitett magáért. A steakjei bármelyik versenyen megállták volna a helyüket, és ráadásul figyelemreméltó salátát szolgált fel hozzá. Hárman ettek a verandán. Delaware kínosan ügyelt arra, hogy a téma ne terelődjön az új kapcsolatára, és nagyon szórakoztatónak bizonyult. Rengeteg viccet ismert, és nem rettent vissza attól, hogy a leggyengébb poénokat is színészi rátermettséggel adja elő. Tényleg nagyon mulatságos volt.

Az este szigetként emelkedett ki a nyomor tengeréből.

A középkori Európában táncoltak és ünnepeltek, amikor a fekete halál szedte áldozatait. Erre a szintre ugyan nem jutottak még, de így is sikerült néhány órán keresztül mindenféléről beszélgetni; cunamik, bálnák és gyilkos algák kivételével. Anawak hálás volt a változatosságért. Shoemaker pedig történeteket mesélt az állomás kezdeti időszakáról. Nevetgéltek, csevegtek és élvezték az estét.

Körülbelül két óra tájékán Anawak elbúcsúzott. Delaware maradt, mert egy újabb palack bort nyitottak ki Shoemakerrel. Erősen leittasodtak, ezért gyorsan ledöntötte az ásványvizét, és megköszönte a csodás estét. Végighaladt a főút mentén, az állomás irányába, és amikor belépett a szobájába, azonnal bekapcsolta a számítógépet, és felment az internetre.

Néhány perccel később rálelt Dr. Kurzweil professzorra. Pirkadatkor kezdett derengeni neki a kép.

Május 12.

Chateau Whistler, Kanada

Feltehetően, gondolta Johanson, ez lesz a fordulópont.

Vagy ha nem, akkor egy habókos öregember vagyok.

A kis pódiumon állt balra a vászontól. A vetítő nem volt bekapcsolva. Néhány percet várni kellett Anawakra, aki Tofinóban éjszakázott, de most már teljes létszámban jelen voltak. Az első sorban ült Peak, Li és Vanderbilt. Peak nagyon kimerültnek tűnt. Éjszaka tért vissza New Yorkból, és úgy látszott, hogy az ereje nagy részét otthagyta.

Johanson, aki fél életét előadótermekben töltötte, megszokta, hogy emberek előtt beszéljen. A tananyagba néha a saját tapasztalatait és elméleteit is beleszőtte, melyekről később igazi és mondvacsinált szakemberekkel vitatkozhatott. Különben biztonságos terepnek tartotta az előadótermet. Továbbadták benne azt, amit mások kitaláltak, és visszakérdezték.

Ezen a reggelen kellemetlen tapasztalattal lett gazdagabb. Kétely merült fel benne saját magával szemben. Hogy adja elő az elméletét úgy, hogy a nevetéstől ne guruljanak azonnal az asztal alá? Li megerősítette, hogy jogos lehet e kétség. Ez már jelentett valamit. Óvatos optimizmussal azt is mondhatná, hogy Li hajlandó volt követni a gondolatmenetét. De a bizonytalanság apró maradványai arra késztették, hogy egész éjjel az előadás szövegén gondolkozzon, és folyamatosan újraírja. Johanson nem ringatta magát illúziókba. Csak ez az egy lövése van. Vagy sikerül neki egy merész huszárvágással a többieket maga mellé állítania, vagy sültbolondnak kiáltják ki.

Minden szem rászegeződött. Halotti csend uralkodott.

Pillantása a kézirata legfelső lapjára tévedt. A bevezető kimerítőre sikeredett. Most, mindössze három óra alvás után bonyolultnak és érthetetlennek tűnt fel előtte. Tényleg adja elő így?

Az éjjel jónak tűnt, amikor égett a szeme, és a fáradtságtól már nem tudott tisztán gondolkodni. Ennek a nyoma meg is maradt. Megnevezhetetlen mélységekből tört magának utat az érvelés, retorikai szlalomban. Johanson habozott.

Majd félretette a kéziratát.

Egy pillanat alatt megkönnyebbült, mintha az a néhány papírlap tonnás súlyként nehezedett volna rá. Magabiztossága visszatért, most fellobogózva és kürtszóval indult a csatába. Egy lépést tett előre, körbenézett, megbizonyosodott afelől, hogy mindenki figyel, és azt mondta:

– Nagyon egyszerű. A következmények nagy súllyal fognak ránk nehezedni, de alapvetően nagyon egyszerű és felfogható. Nem természeti katasztrófát élünk meg. Még kevésbé van szó terroristákról vagy sötét államhatalomról, és az evolúció sem bolondult meg. – Rövid szünetet tartott. – Valami egészen más történik. A napokban tanúi lehettünk két bolygó sokat taglalt háborújának. Két bolygó, melyeket csak azért nem látunk két különállónak, mert egybeolvadtak. Miközben felfelé néztünk, abban a reményben, hogy idegen intelligenciák jönnek az űrből, most a világunk azon részéből jelennek meg, amelyet sohasem akartunk igazán megismerni. Két alapvetően különböző világ létezik párhuzamosan a bolygónkon, melyek mind a mai napig békén hagyták egymást. Ám miközben az egyik rendszer tudott a másik fejlődéséről, a másiknak fogalma sem volt a víz alatti világ összetettségéről, vagy ha úgy tetszik, az idegen univerzumról, amellyel megosztja bolygóját. A világűr az óceánban van. A földönkívüliek nem távoli galaxisokból érkeznek, hanem a tenger mélyén keletkeznek. A vízi élet sokkal régebbi a miénknél, és úgy hiszem, ezek a lények sokkalta öregebbek minálunk. Nincs elképzelésem arról, hogyan élnek, vagy hogy néznek ki, hogyan kommunikálnak és gondolkodnak. De hozzá kell szoknunk ahhoz a tényhez, hogy egy másik isteni faj is létezik, melynek életterét évtizedek óta rendszeresen pusztítjuk. Meg kell hagynunk, hölgyeim és uraim, azok ott lent joggal dühösek ránk.

Senki sem szólt.

Vanderbilt rámeredt. Lógó pofazacskói rezegtek. Az egész teste remegett, mintha mélyről felbukkanó nevetés volna úton benne a felszín felé. A húsos ajkak rángatóztak. Kinyitotta a száját.

– A gondolata nagyon is elfogadható – mondta Li.

Ez úgy hatott a CIA helyettes igazgatójára, mintha egy kést szúrtak volna a bordái közé. A szája csattanva csukódott be. Összerezzent, és révetegen nézett Lire.

– Ezt nem mondhatja komolyan – lihegte kétségbeesetten.

– De igen – válaszolta Li nyugodtan. – Nem azt állítom, hogy Dr. Johansonnak igaza van, de úgy vélem, megéri meghallgatnunk, meg tudja-e indokolni állításait.

– Köszönöm, tábornok – mondta Johanson, miközben enyhén meghajolt. – Valóban meg tudom indokolni.

– Akkor javaslom, hogy folytassa. Legyen az előadása minél rövidebb, hogy be tudjunk kapcsolódni a vitába.

Vanderbilt úgy ült, mintha sokk érte volna. Johanson végigpásztázta a jelenlévők sorait. Igyekezett úgy tenni, mintha mellékesen figyelné őket, ne lássák, hogy reakciókat keres az arcokon; de senkin sem fedezte fel a nyílt visszautasítás jelét. Következett a második lépés. Rá kellett őket venni, hogy az ötletét felkarolják, és önállóan továbbfejlesszék.

– Az elmúlt napok és hetek nehézségei abból eredtek, hogy a különböző eseményeket valamilyen viszonyba akartuk állítani egymással. Úgy tűnt, nincs semmi kapcsolat, míg rá nem bukkantunk egy zselés anyagra, amely a levegőn gyorsan lebomlik. Ez a felfedezésünk sajnos csak növelte a zűrzavart, mert az anyagot megtaláltuk a rákokban és a kagylókban, de a bálnák koponyájában is. Olyan élőlényekben, amelyek különbözőbbek már nem is lehetnének. Lehetséges magyarázatként egyfajta fertőzés látszott kézenfekvőnek. Egy penészgomba, egyféle veszettség, hasonlatosan a kergemarha-kórhoz, vagy a sertéspestishez. De ez nem magyarázza meg a hajók eltűnését, sem azt, hogy a rákok miért hordoznak magukban gyilkos algákat. A kontinentális peremnél talált férgek pedig mentesek a zselés anyagtól. Ezzel szemben metánt felszabadító baktériumokat szállítanak, és felelősek a kontinentális perem alámerüléséért, amely végül a cunamihoz vezetett. A Föld minden részén megjelentek olyan organizmusok, amelyek nyilvánvalóan mutánsok, és a halrajok sem a természetüknek megfelelően viselkednek. Mindezek összessége sehogy sem akar összeállni egy képpé.

Jack Vanderbiltnek ezért igaza van, amikor egy tervező intelligenciát feltételez mindezek mögött. De figyelmen kívül hagyja, hogy egyetlen biológus sem tud annyit a tengeri ökoszisztémáról, hogy ilyen mértékben manipulálni tudja azt. Népszerű felfogás, miszerint többet tudunk a világűrről, mint az óceán mélyéről. Ez az állítás igaz. Kiegészítésként el kellene mondanom, hogy miért van így: mert a világűrben könnyebben mozoghatunk és láthatunk, mint a tengerben. A Hubble-űrteleszkóp gond nélkül tekint a távoli galaxisokba, ellenben a legerősebb fényszóró is csak néhány tucat métert világít meg a tenger világából. Az űrruhában könnyen mozoghat az ember, de a búvár egy bizonyos mélységben összeroppan, még a legmodernebb öltözékben is. A tengeralattjárók és robotok is csak bizonyos körülmények között működnek. Határozottan állítom, hogy nem rendelkezünk sem a szükséges technológiával, sem más lehetőséggel, hogy milliárd kukacot helyezzünk a metánmezőkre, de főleg az ahhoz szükséges tudás hiányzik, hogy egy olyan világ számára tenyésszük ki, amelyet nem is ismerünk. A tengeri kábelek kettészakadtak, és nem csak a csuszamlás következtében. A mélységekből kagyló- és medúzarajok támadnak ránk. Igen, megkönnyítjük maguknak a jelenség magyarázatát, amennyiben egy tervező szellemet feltételezünk mind e mögött, de akkor gondoljuk is végig: mindez csak azért történhet meg, mert valaki ott lent legalább olyan jól kiismeri magát, mint mi itt a szárazföldön! Tehát valaki, aki lent él, és saját kis világegyetemében az uralkodó szerepét játssza.

– Jól értettem önt? – kiáltotta Rubin izgatottan. – Azt akarja mondani, hogy a bolygónkat megosztjuk egy másik intelligens fajjal?

– Igen, ez a meggyőződésem.

– Ha ez így van, akkor miért nem láttunk vagy hallottunk erről a másik fajról?

– Azért, mert nem léteznek – mondta Vanderbilt egykedvűen.

– Ez tévedés. – Johanson intenzíven csóválta a fejét. – Legalább három okból. Az első a „láthatatlan hal” elmélete.

– A mi?

– A mélytenger lakói a szó hagyományos értelmében nem látnak többet, mint mi, de rendelkeznek más érzékszervekkel, amelyek a látást helyettesítik. Képesek a legenyhébb nyomásváltozás érzékelésére, a hanghullámokat pedig akár ezer kilométer távolságból is „hallják”. Bármilyen tengeralattjárót jóval előbb észlelnek, mint ahogy a legénysége maga bármit is láthatna. Adott helyen elméletileg akár egymillió példány is élhet, de ha a sötétben maradnak, nem láthatjuk meg őket. Esetünkben pedig, intelligens élőlényekkel van dolgunk! Soha nem fogjuk tudni megfigyelni őket, míg ők ezt nem akarják. A második ok, hogy fogalmunk sincs, hogyan nézhetnek ki. Néhány különös jelenséget ugyan szalagra rögzítettünk, mint a kék felhő a villámszerű kisüléseivel, vagy azt az élőlényt a kontinentális peremnél. Ők lennének az intelligens lények? És a zselés anyag? Mik ezek a zajok, amit Murray Shankar nem tud beazonosítani? És létezik egy harmadik ok is. Korábban azt hitték, hogy csak napsugártól megvilágított szinteken képzelhető el az élet. Időközben már tudjuk, hogy a tenger minden szintjén nyüzsög az élet. Még tizenegyezer méter mélységben is. Sok organizmusnak egyszerűen nem érdeke, hogy magasabb régiókban éljen. A legtöbbje nem is tehetné, mert túl meleg a víz, a nyomás túl alacsony, vagy mert nem találná meg a táplálékot, amelyre szüksége van. A felső régiókat ugyan átkutattuk már, de igazán mélyre csak néhány ember jutott, és persze a robotok. Ha ezeket az igen ritka kirándulásokat tűnek vesszük, akkor a szénakazlat bolygó nagyságúnak kell elképzelnünk. Olyan, mintha földönkívüliek kamerákat eresztenének le hozzánk, melyeknek a lencséje csak néhány métert tud befogni. Egy kamera egy kis részletet filmez a mongol sztyeppékből, a másik a Kalahári sivatagból, a harmadik az Antarktiszból. Az egyiknek viszont sikerül egy nagyvárosban, mondjuk, a Central Parkban néhány négyzetméternyi füvet és egy kutyát lencsevégre kapni. Milyen következtetésre jutnának a földönkívüliek? Egy lakatlan bolygó, melyen elvétve található primitív életre utaló nyom.

– Mi a helyzet a technológiájukkal? – kérdezte Oliviera.

– Ezen is törtem a fejem – válaszolta Johanson. – Azt hiszem, rendelkeznek olyan technológiával, amely hasonlatos a miénkhez. Mi holt anyagot használunk fel technikai berendezések gyártásához, házak építéséhez és így tovább. A tengervíz azonban sokkal agresszívabb környezet, mint a levegő. Ott lent csak egy valami számít: az alkalmazkodás. És köztudomású, hogy az élőlények tökéletes alkalmazkodók, tehát egy tiszta biotechnológiát kell elképzelnünk. Ha egy intelligenciából indulunk ki, akkor feltételeznünk kell magas fokú kreativitást, és pontos tudást a tengeri élőlényekről. Gondolják csak meg, hogy mi mit teszünk! Az emberek már évezredek óta használják az állatokat valamilyen módon. A lovak élő motorkerékpárok, Hannibál pedig biológiai tehervontatókkal kelt át az Alpokon. Az állatok mindig is nekünk szolgáltak, ma pedig genetikai úton változtatjuk meg őket. Birkákat klónozunk és génmanipulált kukoricát vetünk. Fejlesszük tovább ezt a gondolatot. Egy fajt kell elképzelnünk, amely kultúráját és technológiáját kizárólag biológiai alapon rendezte be. Egyszerűen kitenyésztik, amire szükségük van a hétköznapi élethez, a mozgáshoz, és a háborúhoz.

– Te jóságos Isten! – nyögte Vanderbilt.

– Mi kitenyésztettük az ebola, a himlő és a pestis kórokozóját – folytatta Johanson, figyelmen kívül hagyva a CIA emberének megjegyzését. – Tehát élőlényeket. Most robbanófejekbe töltjük őket, de ez körülményes, mert még egy műhold által vezérelt rakéta is célt téveszthet. Ha kutyákat idomítanánk be, hogy magukban hordozzák a kórokozókat, már nagyobb sikerrel járnánk. Akár madarakat, felőlem rovarokat is. Mit tehetnénk egy fertőzött szúnyog – vagy hangyainvázió ellen? Vagy milliónyi rák ellen, amely gyilkos algákat szállít? – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. – A kukacokat a kontinentális peremnél minden bizonnyal kitenyésztették. Nem csoda hát, hogy azelőtt még nem láttuk őket, mert nem is léteztek. Céljuk, hogy baktériumokat juttassanak a jégbe, egyfajta cirkálórakétaként, a soksörtéjűek családjából. Vegyi fegyverek egy olyan élőlénytől, amelynek egész kultúrája a manipulált életformákon alapszik. És egy csapásra van magyarázatunk a sok furcsa mutációra! Néhány állaton csak kevés változást eszközöltek, mások valami sosem volt tulajdonságot képviselnek. Vegyük példának a zselés anyagot. Egy biológiai, kifejezetten változóképes termék, de semmi esetre sem a természetes kiválogatódás eredménye. Neki is van célja. Más élőlényeket irányít, úgy, hogy megtelepszik az idegrendszeren.

Valahogy megváltoztatja a bálnák természetes viselkedését. A rákok és homárok azonban kezdettől fogva a mechanikus funkcióikra lettek korlátozva. Üres héjak idegrendszeri maradványokkal. A zselés anyag irányít, és a szállítmány: gyilkos alga. Ezek a rákok valószínűleg sohasem éltek. Szerves űrruhát képeznek, amelyeket azért tenyésztettek ki, hogy kitörhessenek bennük a mi világunkba.

– Ezt az anyagot, a zselét nem tenyészthette ki ember? – kérdezte Rubin.

– Aligha – szólt hozzá Anawak. – Amit Dr. Johanson mond, nagyobb valószínűséggel bír. Ha ember lenne, miért választaná a kerülőutat a tengeren keresztül ahhoz, hogy városokat fertőzzön meg?

– Mert a gyilkos algák a tengerben fordulnak elő.

– Miért nem próbálkozik valami mással? Aki gyilkos algákat tud kitenyészteni, amelyek mérgezőbbek a Pfiesteriánál, biztosan talál egy olyan kórokozót, amelynek nem kell víz. Miért a rák, mikor ott vannak a hangyák, madarak, patkányok?

– Patkányokkal nem lehet egy cunamit kiváltani.

– Az a cucc emberi laboratóriumból került elő – erősködött Vanderbilt. – Ez egy szintetikus anyag, amelyet...

– Ezt nem hinném – kiáltotta Anawak. – Még a haditengerészet sem lenne rá képes, habár a tengeri emlősök megváltoztatásában élen jár.

Vanderbilt csak rázta a fejét, mintha Parkinson-kóros lenne.

– Mit beszél?

– Kísérletekről beszélek, amelyeket MK0 fedőnév alatt végeztek.

– Sosem hallottam róla.

– Csak nem akarja tagadni, hogy a haditengerészet évek óta manipulálja a delfinek agyát a koponyacsonton keresztül bevezetett elektródákkal, és...

– Ilyen ostobaságot már régen hallottam!

– Ami eddig nem járt sikerrel. Legalábbis nem úgy, ahogy eltervezték, így Ray Kurzweil tanulmánya felé fordultak...

– Kurzweil?

– A neuro-informatika feje – szólt közbe Fenwick, miközben vonásai láthatóan felderültek. – Kurzweil egy munkája messze megelőzi az agykutatás mai állását. Ha tudni akarjuk, hogy az ember mire lenne képes... nem, még többet is, felvilágosítással szolgálhat arról, hogy a földönkívüliek hogyan járhatnak el! – Fenwick láthatóan felbuzdult. – Kurzweil neuron alapú számítógépe! Ez valóban egy lehetőség.

– Bocsánat – mondta Vanderbilt. – Nem értem, miről van szó.

– Nem? – somolygott Li. – Mindig azt hittem, hogy a CIA is aktív érdeklődést mutat az agymosás iránt.

– Miről beszél? – fújtatott Vanderbilt. – Megmagyarázná már végre valaki, miről beszélnek?

– A neuronszámítógép egy modell, amivel a teljes agy rekonstruálható – mondta Oliviera. – Az agyunk milliárdnyi idegsejtből áll, és mindegyik számos másikkal van kapcsolatban, melyek elektromos impulzusok segítségével kommunikálnak egymással. Ilyen módon a tudás, a tapasztalat és az érzelem mindig aktualizálódik, elrendeződik, vagy tárolódik. A mai technológiával milliméter pontossággal meghatározhatjuk az aktív agyterületet. Megfigyelhetjük, hogy gondolkodunk vagy érzünk, mely agysejtek aktivizálódnak egy csók pillanatában vagy fájdalomkor.

– Ezek a területek ismertek, és a haditengerészet tudja, hova kell vezetni az elektródát ahhoz, hogy a kívánt hatást elérjük – vette fel Anawak ismét a beszélgetés fonalát. – Az eddigi eredmények még gyermekcipőben járnak, de Kurzweil állítja, hogy nemsokára képesek leszünk minden egyes szinapszisról képet alkotni.

– Uff! – szaladt ki Vanderbilt száján.

– Ha már megvan minden információ, akkor az egészet betáplálhatjuk a neuronszámítógépbe, ami ekkorra tökéletes másolata lenne valaki agyának. Egy második én.

– Kurzweil víziója egyelőre vízió marad, erről biztosíthatom önöket; az MK0 nem jutott ilyen messzire.

– Jude – suttogta Vanderbilt rémülten. – Ezt miért mondta? Ez szigorúan titkos, senkinek semmi köze hozzá.

– Az MK0-t hadászati szükségszerűség hívta életre – mondta Li nyugodtan.

– A neuronszámítógép a gyakorlatban azt jelentené, hogy teljes ellenőrzést szerezhetünk a gondolkodás felett – mondta Anawak. – Ha a zselés anyag valami ilyenre képes, akkor nemcsak irányítja az állatot, hanem azzá az állattá válik. Az agya részét képezi. Az organizmus sejtjei átveszik az agysejtek működését. Vagy kibővítik egy élőlény agyát...

– Vagy helyettesítik – fejezte be Oliviera. – Leonnak igaza van. Egy ilyen organizmus nem pattanhatott ki egy emberi laboratóriumból.

Johanson hevesen dobogó szívvel hallgatott. Felkarolták az elméletét. Dolgoztak rajta, és hozzáfűzték a saját nézőpontjukat; minden további szó, ami elhangzik, gyarapítja információval és megerősíti az elméletét. Magában elképzelte ezt a biológiai számítógépet, amellyel agysejteket lehet lemásolni, miközben körülötte a vita tovább hömpölygött, és Roche volt, aki épp felugrott.

– Valamit még mindig nem értek, Dr. Johanson. Mivel magyarázza azt, hogy azok ott lent ilyen sokat tudnak rólunk? Jónak tartom az elméletét, de mégis árulja el, hogyan képes a mélytenger lakója ennyit megtudni rólunk?

Johanson futólag látta Vanderbiltet és Rubint helyeslően bólogatni.

– Ez nem okoz nehézséget. Ha felboncolunk egy halat, akkor az a mi világunkban történik, nem az övében. Miért ne lennének képesek ezt a tudást a saját világukban megszerezni? Minden évben vízbe fullad néhány ember, és ha még további példányokra van szükségük, akkor begyűjtik maguknak. Másrészt igaza van. Mennyit tudhatnak rólunk ténylegesen? Röviddel a kontinentális perem leomlása előtt már egy szervezett támadásban kezdtem hinni. Furcsa módon sohasem feltételeztem, hogy emberek állhatnak emögött. A stratégia annyira idegenszerű volt számomra. Az észak-európai infrastruktúra egy csapásra való elpusztítása briliáns húzás, és még súlyos következményei lesznek. Viszont kis csónakokat bálnákkal elsüllyesztetni ehhez képest naiv megoldásnak tűnik. A tengerek lehalászását nem mérgező medúzákkal szokták megállítani. A hajókatasztrófák érzékenyen érintenek bennünket, de valóban teljesen megbéníthatják a hajóforgalmat? Ezt kétlem. Azonban az feltűnő, hogy milyen sokat tudnak a hajókról. Mindent, ami közvetlenül érinti az életterüket, jól ismernek. Ami azon túl helyezkedik el, már sokkal kevésbé ismert terület. A gyilkos alga rákban szárazföldre szállítása magas intelligenciára utal, de a kezdetek a breton homárral inkább félresikerültnek tekinthetők. Én arra gyanakszom, hogy nem vették tekintetbe a nyomáskülönbséget. Amikor a zselé még a mélyben az állatokba belebújt, nagy nyomás uralkodott. A felszínre érve persze tágulni kezdett, és néhány homár kipukkadt.

– A rákoknál már fejlődés tapasztalható – vélte Oliviera. – Stabilak maradnak!

– Nem tudom, hiszen elpusztulnak, amint lejár az a néhány órácskájuk – csücsörített ajkaival Rubin.

– Miért is ne? – válaszolta Johanson. – A feladatukat elvégezték. Minden tenyészet gyors halálra van ítélve. Elpusztítani akarják a világunkat, nem megszállni. Bárhova is néz ebben a háborúban, semmi emberit nem fog benne felfedezni. Mire jó a tengeri kerülőút? Mi vezethet egy embert ilyen kísérletekhez? Olyan állatok génállományát változtatják meg, amelyek több kilométer mélységben élnek. Nem emberek munkálkodnak itt. Kísérletezés folyik rajtunk, hogy kitalálják, hol a gyenge pontunk, időközben pedig figyelemelterelés zajlik.

– Figyelemelterelés? – visszhangozta Peak.

– Igen. Az ellenség több fronton is támad egyszerre. Néhányuk rémálmainkká váltak, néhányuk inkább kellemetlen, de mozgásban tartanak bennünket. Súlyos sebeket ejtettek rajtunk, de az alattomos benne az, hogy elkendőzik a lényeget. Felmorzsolják a figyelmünket, és hátulról jönnek. Olyanok vagyunk, mint a cirkuszi zsonglőr, aki tányérokat forgat a botja végén; folyamatosan rohangálnia kell a botok között, és pörgetni azokat, hogy ne essenek le. Amint az utolsót stabilizálta, már az első kezd leállni. Minél több a tányér, annál gyorsabban kell rohanni. A mi esetünkben a tányérok száma messze meghaladja a zsonglőr képességeit. Nem tudunk majd megbirkózni a támadások sokaságával. A bálnák és az elmaradó halrajok önmagukban nem okoznak megoldhatatlan gondot. De összeadódva a többivel teljesítik a feladatukat, méghozzá a teljes lebénításunkat. Ha tovább szaporodnak a jelenségek, sok állam kormánya elveszíti az ellenőrzést saját területe felett, ezt mások kihasználhatják majd, ami viszont helyi konfliktusokhoz vezethet, és ezeket már senki sem fogja megnyerni. Önmagunkat gyengítjük le. A világ segélyszervezetei nem bírják majd a nyomást és összeomlanak. Nem lesz elég időnk, hogy megakadályozzuk azt, ami a hadszínterektől távol játszódik le.

– És mi lenne az? – kérdezte unott arccal Vanderbilt.

– Az emberiség elpusztítása.

– Hogy mondta?

– Hát nem kézenfekvő? Ezek elhatározták, hogy elbánnak velünk, mint mi a kártevőkkel szoktunk. Ki akarnak bennünket irtani...

– Na, most már aztán elég legyen!

– ...mielőtt mi irtanánk ki az életet a tengerben.

A CIA-s feltápászkodott, és reszkető ujjal mutatott Johansonra.

– Ez a legnagyobb képtelenség, amit eddigi életem során hallottam! Mit képzel, minek van itt? Túl sokat járt moziba? Azt akarja bemagyarázni, hogy ezek a... ezek a földönkívüliek A mélység titkából, ott ülnek lent, és a mutatóujjukkal fenyegetnek, mert rosszul viselkedtünk?

– Abyss? – gondolkodott Johanson. – Nem, én nem olyan lényekre gondoltam. Azok a filmben földönkívüliek voltak.

– Doktor! – kelt ki magából Vanderbilt, miközben a zsebkendőjével törölgette le az izzadságot a fejéről. – Ne bonyolódjon bele, kérem, valami nagy leleplezésbe. Annak mi vagyunk a szakemberei. Köszönjük, hogy egy negyedórát mulatatta a közönséget, de sok mindent nem láthat át, mert nincs meg hozzá a tapasztalata. Mindenekelőtt azt nem veszi figyelembe, hogy kinek származik haszna ebből! Ez a helyes nyom! Nem a furkálódás a...

– Senkinek sem származik előnye ebből – mondta egy hang. Vanderbilt nehézkesen hátrafordult.

– Ön téved, Vanderbilt! – mondta Bohrmann, és felállt. – Tegnap estig Kielben olyan forgatókönyveket dolgoztak ki, amelyek azt taglalják, hogy milyen következményekkel járhatnak az esetleges újabb omlások.

– Tudom – vágta rá sürgetően Vanderbilt. – Cunamik és metán. Kisebb környezeti problémák...

– Nem. Semmiféle kisebb környezeti probléma, hanem mindnyájunk halálos ítélete. Köztudott, hogy mi történt 55 millió évvel ezelőtt, amikor egyszer már felbomlott az összes metán, és a légkörbe került...

– Honnan az ördögből tudja, hogy mi történt 55 millió éve?

– Kiszámítottuk. És most ismét kiszámítottuk. A partokon cunamik fognak végigsöpörni, és elpusztítják a lakosságot. Majd lassan forróság lesz. Elviselhetetlen forróság, és mindenki meghal a Föld felszínén. A Közel-keleten is, Mr. Vanderbilt. A terroristái is.

Hirtelen síri csend támadt.

– És ez ellen – mondta Johanson halkan – semmit sem tehet, Jack. Mert nem tudja, hogyan lásson hozzá.

– Mennyi ideig tart, amíg a légkör annyira felmelegszik, hogy komolyan veszélyeztetheti az emberiséget? – kérdezte Li.

– Azt hiszem, néhány száz év.

– Milyen megnyugtató – acsarkodott tovább Vanderbilt.

– Nem, egyáltalán nem – mondta Johanson. – Ha ezek a lények arra alapozzák a háborújukat, hogy veszélyeztetjük az életterüket, akkor gyorsan meg kell szabadulniuk tőlünk. Földtörténetileg néhány száz év nem jelent semmit, de az emberiségnek ennyi idő alatt is sikerült óriási károkat okoznia. Tehát nyugodtan egy lépéssel tovább mentek, és leállították a Golf-áramlatot. Sikerült nekik.

Bohrmann kikerekedett szemekkel bámulta Johansont.

– Mit csináltak?

– Már megállt – hallatta hangját Weaver is. – Lehet, hogy még áramlik egy kicsit, de a végnapjait éli. Még néhány év, és felkészülhetünk egy újabb jégkorszakra. Kevesebb mint száz év alatt átkozottul hideg lesz a földünkön. Az is lehet, hogy sokkal előbb.

– Egy pillanat – kiáltotta Peak. – A metán felmelegíti a légkört, ennyit én is tudok. A légkör összetétele felborulhat. De hogyan vág ez egy modernkori jégkorszakkal össze? Ebből mi akar kisülni, az ég szerelmére?! A borzalmak kiegyenlítése?

Weaver ránézett.

– Inkább azt mondanám, hogy hatványozódás.

Ha kezdetben úgy tűnt, hogy Vanderbilt egyedül utasítja el kategorikusan az elméletet, a következő órában erősen változott a kép. A jelenlévők két táborra szakadtak. Újból átvették a jelenségeket az elejétől fogva. A terem küzdőtérré alakult, ahol az egyik csapatot Vanderbilt alakította Rubinnal, Frosttal, Shankarral, Rochéval és az egyelőre tanácstalan Peakkel. Johanson pedig erősítést kapott Litől, Olivierától, Fenwicktől, Kingtől, Bohrmanntól és Anawaktól. A szolgálat emberei először döbbenten figyelték, hogy milyen abszurd színjáték körvonalazódik, majd egymás után ők is belelendültek a szócsatába.

Döbbenetes fordulatot vett az erőarány.

Éppen ezek az emberek, a hivatásos kémek, konzervatív biztonsági tanácsadók és terrorista-szakértők álltak majd mind egy szálig Johanson oldalára. Egyikük azt mondta:

– Én józan gondolkodásúnak tartom magam. Ha hallok valamit, ami meggyőző, akkor elkezdek hinni benne. Ha pedig valami olyan ellenvetést hallok, ami erőszakkal és taktikával igyekszik tapasztalatainkra bazírozva megfelelően ferdíteni az elhangzottakat, akkor abban nem hiszek.

Elsőnek Peak dezertált Vanderbilt kis csapatából. Majd követte őt Frost, Roche és Shankar.

Végül Vanderbilt kimerülten szünetet rendelt el.

Kint üdítők, kávé és sütemények várták őket. Weaver Anawak mellé szegődött.

– Önnek volt a legkevesebb problémája Johanson elméletével – állapította meg. – Hogy lehetséges?

Anawak ránézett és mosolygott.

– Kávét?

– Nagyon kedves. Tejjel.

Öntött két csészével, és az egyiket Weavernek nyújtotta. A nő alig volt alacsonyabb nála. Hirtelen feltűnt neki, mennyire kedveli, habár még alig beszéltek egymással. Az első pillanattól megkedvelte, amint meglátta a szálloda előcsarnokában.

– Igen. Az elmélet nagyon jól átgondolt – mondta Anawak.

– Csak ezért? Vagy, mert különben is hisz az állatok intelligenciájában?

– Nem hiszek benne. Hiszek az intelligenciában általában, de abban is, hogy az állat állat, az ember pedig ember. Ha a delfinről bebizonyítanánk, hogy éppolyan intelligens, mint mi, már nem lehetne állatnak nevezni.

– Gondolja, hogy így van?

– Azt hiszem, hogy sosem derítjük ki, míg emberi szemszögből ítélkezünk. Ön intelligensnek tartja az állatokat, Weaver kisasszony? Weaver nevetett.

– Egy ember lehet intelligens. Sok ember – csak egy buta horda.

Ez tetszett neki.

– Látja? – mondta Anawak. – Ugyanezt elmondhatjuk...

– Dr. Anawak? – egy férfi közeledett hozzá sebes léptekkel. A biztonsági személyzet alkalmazottja volt. – Ön Dr. Anawak?

– Igen.

– Telefonon keresik.

Anawak csodálkozott. A szállodában senki sem volt közvetlenül elérhető, de létezett egy szám, amit sürgős esetben felhívhattak a hozzátartozók. Shoemakernek megvolt, de kinek még?

– A hallban – mondta a férfi. – Vagy a szobájába akarja kapcsoltatni?

– Nem, köszönöm. Itt is rendben lesz.

– Később még találkozunk – kiáltotta utána Weaver.

Követte a biztonsági tisztet az előcsarnokon keresztül. Az egyik oldalhajóban felállítottak egy sor ideiglenes telefonfülkét.

– Mindjárt az első – mondta a férfi. – Átkapcsoltatom a hívást. Csörögni fog. Egyszerűen csak vegye fel, már megvan a kapcsolat Tofinóval.

Tofino. Tehát Shoemaker.

– Á, Leon – szólalt meg Shoemaker hangja. – Nagyon sajnálom. Tudom, hogy fontos dolog közben zavarok, de...

– Nem baj, Tom. Szép esténk volt tegnap.

– Óh, igen. És... ez is nagyon fontos... ehm...

Shoemaker, úgy tűnt, keresgéli a szavakat, majd halkan sóhajtott.

– Leon, szomorú hírt kell közölnöm veled. Telefonhívást kaptunk Cape Dorsetből.

Hirtelen, egyik pillanatról a másikra úgy érezte, mintha valaki kihúzná a lába alól a talajt. Már tudta, hogy mi vár rá.

Tudta, még mielőtt Shoemaker kimondta volna:

– Leon, az apád meghalt.

Teljesen bénultan állt a telefon mellett.

– Leon?

– Minden rendben, én...

Minden rendben. Mint mindig. Minden rendben. Mit tehetett volna?

Semmi sem volt rendben.

Li részletes tájékoztatást nyújtott az elnöknek offuti támaszpontján, míg Vanderbilt továbbra is egykedvűen a terrorista összeesküvésnek adott hangot. Az elnök olyan volt, mint a ketrecbe zárt vad. Idegesen járkált fel-alá.

– Kapcsolatfelvétel? Kikkel, a földönkívüliekkel? – kérdezte hitetlenül.

– Nem földönkívüliek. Egy másik intelligens faj – felelte türelmesen.

– Igen, igen, ezt már mondta. Tényleg hisz abban, hogy a bolygót egy másik fajjal kell megosztanunk? Lehet, hogy ez egy vizsga? Az emberiség nagy vizsgája? Talán igaza van a Bibliának, amikor a tengerből kilépő gonoszról szól? Isten azt mondja: menjetek és hajtsátok a Földet uralmatok alá; és ezt nem valami tengeri élőlénynek mondta. – Nem, egyáltalán nem – morogta Vanderbilt. – Isten ezt az amerikaiaknak mondta.

– Talán ez a jó és a gonosz csatája, amit éppen elégszer emlegettek. – Az elnök kissé kihúzta magát. – És Isten minket választott ki, hogy leverjük őket és győzzünk.

– Talán – játszott el a gondolattal Li – aki megnyeri a csatát, a világot nyeri el.

– Értesítenünk kellene a világot, hogy átlendülünk támadásba, míg nem késő. Itt az ideje, hogy az Egyesült Államok megtegye a kezdő lépést. Ha urai akarunk lenni a helyzetnek, akkor nem hibázhatunk – mondta az elnök.

– Az eddigi ellenintézkedéseink nem hozták meg a várt sikert. Sőt, minden vonalon kudarcot vallottunk.

– Mi az ön javaslata, Jude? – kérdezte az elnök.

– Beszélnünk kell velük. Ez az egyetlen esélyünk.

Az elnök fáradtan nézett rá.

– Intézkedjen belátása szerint. Bízom önben és a diplomáciai tudásában. Ha a világot egy ilyen hírrel sokkoljuk, az még nagyobb káoszt szül.

– Egyébként hogy nevezzük el ezeket a beteg elméket az óceánban? – kérdezte Vanderbilt.

Li mosolygott.

– Johansonnak volt egy javaslata: Yrr.

– Yrr?

– Egy Y és két r. Egy véletlen névadás. Az ujjak játéka a klaviatúrán.

– Nevetséges.

– Azon a véleményen van, hogy egyik elnevezés csak olyan jó, mint a másik. Azt javaslom, nevezzük Yrrnek.

– Jól van, Li – az elnök bólintott. – Meglátjuk, mi az igazság ebben az elméletben. Minden lehetőséget mérlegelnünk kell. De ha a végén kiderül, hogy olyan élőlényekkel kell harcolnunk, amiket felőlem akár Yrrnek is hívhatunk, akkor az Yrreket fogjuk legyőzni. Ez nagy esély számunkra. Azt akarom, hogy használjuk ki – mondta az elnök jelentőségteljesen.

– Isten segítségével – tette hozzá Li.

– Ámen – dünnyögött Vanderbilt.

Weaver

A Chateau-ban uralkodó állapotokhoz az is hozzájárult, hogy a bároktól elkezdve minden nyitva tartott. Az újonnan érkezett vendégek ugyanis nem osztoztak a normál szállóvendégek szokásaiban. Li elrendelte a hely személyzetének, hogy állandóan legyenek készenlétben, ugyanis a kutatók éjt nappallá téve fognak dolgozni, és ilyenkor előfordulhat, hogy akár hajnali négykor is kedvük támad elfogyasztani egy frissensültet. Ennek megfelelően reggeltől estig meleg étellel szolgáltak, valamint az összes létesítményük nyitva tartott.

Weaver fél órán keresztül rótta köreit az úszómedencében. Időközben lehetett már éjjel egy is. Mezítláb és egy puha fürdőköpenybe csavarva közelített a felvonókhoz, a szeme sarkából megpillantotta Anawakot. A szálló bárjában ült, egy olyan helyet választott magának, ahová, Weaver szerint, egy csöppet sem illett. Elveszetten üldögélt az érintetlen kólája mellett, szabályos időközönként kivett egy sósmogyorót, majd ugyanazzal a mozdulattal visszadobta a tálba.

A lány habozott.

A délelőtt félbeszakított beszélgetésük óta nem találkozott vele. Talán egyedül akar maradni? A szomszédos termekben még mindig élénk nyüzsgés folyt, csak a bár tátongott üresen. Az egyik sarokban két sötét öltönyös férfi merült beszélgetésbe, valamivel távolabb egy nő mélyedt a laptopjába. Csendes, egyhangú zene lebegett végig a termen.

Anawak nem tűnt túl boldognak.

Miközben azon gondolkodott, hogy elindul a szobájába, már be is lépett a bárba. Mezítelen lábai alig hallhatóan cuppogtak a parkettán. Odament Anawakhoz, és köszönt:

– Helló.

Anawak a nő felé fordította a fejét. A tekintete teljesen üresen függött rajta.

Weaver önkéntelenül megállt. Sokkal előbb meg lehet sérteni egy ember intim szféráját, mint azt szeretnénk, és ezzel együtt vállalni a bélyeget, hogy tolakodóak vagyunk. Ezért nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, és szorosabban vonta maga köré a fürdőköpenyét. Két bárszék volt közöttük.

– Helló – mondta Anawak, látszott rajta, hogy csak most vette észre a nőt, aki mosolygott rá.

– Mit... eh, csinál itt? – Micsoda hülye kérdés! Ő mit csinál itt? Egy bárpultnál ül, és földimogyorókkal játszik.

– Nagyon hirtelen eltűnt ma reggel.

– Igen, ezt nagyon sajnálom.

– Ugyan már, nem kell sajnálnia – mondta Weaver sietve. – Nem szeretnék zavarni, csak megláttam itt üldögélni, és arra gondoltam, hogy...

Valami nem stimmelt. A legjobb lesz, ha gyorsan eltűnik innen.

Anawak végre teljesen kizökkent a melankóliából, a pohara után nyúlt, majd ismét visszatette. Pillantása a mellette lévő bárszékre vetült.

– Van kedve meginni velem egy italt? – kérdezte Anawak.

– Tényleg nem zavarok?

– Nem, dehogy. Egyáltalán nem – egy pillanatig habozott. – Egyébként, Leon a nevem. Tegezhetnénk egymást, mit szól?

– Rendben... én Karen vagyok, és... Baileyst kérek jéggel.

Anawak magához intette a pincért, és leadta a rendelést. A nő közelebb lépett, de nem ült le. Hideg víz csöpögött a hajából, végig a nyakán, és összegyűlt a mellei között. Általában nem jelentett nagyobb gondot félmeztelenül mászkálnia, de most hirtelen nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát.

Meg kellene innom az italomat és gyorsan eltűnni.

– És te hogy vagy? – kérdezte a nő, miközben ivott egy kortyot a krémes likőrből.

Anawak ránézett, és a homlokát ráncolta.

– Nem tudom igazából.

– Nem tudod?

– Nem – egy földimogyoró után nyúlt, letette maga elé, majd elpöckölte az ujjával. – Meghalt az apám.

Te jó szagú úristen!

Tudhatta volna. Miért is jött ide. Egy olyan emberrel ivott Baileyst, aki annyira nyilvánvalóan húzódott be a bár legeldugottabb zugába, hogy akár egy táblát is felállíthatott volna, Tartsd távol magad tőlem! felirattal.

– Miben hunyt el? – kérdezte Weaver óvatosan.

– Fogalmam sincs.

– Az orvosok még nem tudják megmondani?

– Én nem tudom még, és nem is vagyok biztos benne, hogy akarom tudni.

Egy ideig hallgatott, majd megszólalt:

– Délután az erdőben futottam, órákon keresztül. Néha csak húztam magam, majd úgy futottam, mint egy bolond, hogy végre rátaláljak egy... érzésre. Arra gondoltam, hogy léteznie kell egy érzelmi állapotnak, amely megfelel ennek a szituációnak, de egész idő alatt csak magamat sajnáltam. – Anawak a nőre nézett. – Ismered ezt az érzést? Akárhol vagy, azonnal el akarsz onnan menekülni. Minden szorongással tölt el, és egyszerre csak észreveszed, hogy nem is rajtad múlik a dolog. Nem te vagy, aki el akar menni, hanem a helyek akarnak megszabadulni tőled. Eltaszítanak maguktól, mintha azt mondanák neked, hogy nem vagy odavaló. De senki sem magyarázza meg nekem, hogy hol a helyem, és csak futok, és futok...

– Nagyon furcsán hangzik – mondta Weaver. – Én akkor szoktam így érezni magam, amikor részeg vagyok. Amikor annyit ittál már, hogy semmilyen testhelyzet sem segít a rosszulléteden. – Egy pillanatra elhallgatott. – Bocsánat, ez egy nagyon buta válasz volt.

– Nem, egyáltalán nem! Igazad lehet. Csak akkor leszel jobban, ha alaposan kihányod magad. Én is pontosan így érzem most, nekem is hánynom kellene, de nem tudom, hogyan csináljam.

Weaver az ujjai közt játszott a pohárral, a zene pedig ugyanolyan egy hangúan szólt, mint eddig.

– Jó viszonyban voltatok egymással?

– Egyáltalán semmilyen viszonyban sem álltunk.

– Tényleg? – Weavernek kikerekedett a szeme. – Ilyen is van? Tudunk egyáltalán nem viszonyban lenni valakivel, akit ismerünk? Anawak a vállát vonogatta.

– És neked? – kérdezte Anawak. – A te szüleid mit csinálnak?

– Meghaltak.

– Ó... ez... Nagyon sajnálom.

– Rendben van, nem történt semmi. Hiszen az emberek meghalnak, így a szülők is. Az enyéim tízéves koromban hagytak egyedül. Búvárbalesetük volt Ausztráliában. Én a szállodában voltam, amikor megtörtént. Egy erős tenger alatti áramlásba kerültek, és kisodródtak a nyílt óceánra. Mindig óvatosak voltak, de hát, ilyen a tenger, folyton változik.

– Megtalálták őket? – kérdezte Anawak csendesen.

– Nem

– És te? Hogy tetted magad túl rajta?

Egy ideig nagyon nehezen viseltem, ugyanis csodás gyermekkorom volt. Állandóan utazgattunk. A szüleim tanárok voltak, és a tenger megszállottjai. Vitorláztunk a Maldív-szigeteknél, búvárkodtunk a Vörös-tengerben, barlangi búvárkodtunk Yucatánban, egyszerűen minden létező dolgot kipróbáltunk. Természetesen nem merültek olyan mélyre, amikor én is velük voltam, de én is láthattam mindent. Csak a veszélyes búvárkodásokra nem vittek magukkal; az utolsót nem is élték túl. – Egy mosolyt engedett meg magának. – De látod, csak lett belőlem valami.

Igen – mosolygott vissza Anawak. – Nem lehet nem észrevenni. Szomorú mosollyal válaszolt, és egy ideig csak nézte a nőt, majd lecsúszott a bárszékről.

– Azt hiszem, meg kellene próbálkoznom az alvással. Holnap elrepülök a temetésre – habozott egy pillanatig. – Akkor jó éjt és...köszönöm.

Nincs mit.

Utána még ott ült a félig elfogyasztott itala mellett, és arra a napra kellett gondolnia, amikor a szálloda vezetősége felkereste, és a menedzsernő azt mondta, hogy most nagyon bátornak kell lennie. Bátor kislány. Erős kicsi Karen.

A pohár tartalmát kevergette.

Hogy mennyire kemény, arról nem beszélt Anawaknak. Arról sem, hogy a nagymamája vette magához, a kicsit zavarodott és megrettent gyermeket, aki a gyászát dühbe fojtotta. Ezért a nagymama nem bírt vele. Az iskolai teljesítménye látványosan romlott, ugyanígy a magaviselete is. Azután folyton megszökött otthonról és az utcán kószált. Az első szál fűről sem tett Anawaknak említést, amikor punkokkal csövezett, és a keményebb drogokról sem. Az állandó bódultságról, amikor mindenkivel lefeküdt, aki nem mondott nemet, és ez egyszer sem fordult elő. Majd utána következtek a kisebb lopások, elcsapták az iskolából, volt egy hanyagul megcsinált abortusza, a kemény drogok, autófeltörések és a nevelőintézet. Fél évet töltött a nehezen kezelhető tinik részlegében. A teste tele piercinggel és tetoválással, kopasz volt, és csupa seb. Egy testi-lelki roncstelep.

A baleset azonban nem csökkentette a szeretetét a tenger iránt. Ellenkezőleg. Csak növelte benne a sötét rajongást, szinte hívogatta magához a vizek mélye oda, ahol a szülei vártak rá. Annyira erős volt a hívó szó, hogy egy napon stoppal elment Brightonba, és éjjel olyan messzire úszott ki a holdvilágos tengeren, hogy a kikötő fényeit elnyelte a sötétség, majd a víz alá bukott, hogy belefojtsa magát.

De az ember nem fullad vízbe olyan könnyen.

A csatorna fénytelen sötét vizében lebegett visszatartott lélegzettel, és addig számolta a szívverését, amíg a fülzúgás minden más zajt elnyomott. A tenger nem vette el az életét, hanem megmutatta, hogy milyen erős is ez a szív. Át akarta magát adni a hideg ölelésnek, amikor a légzési reflexe arra kényszerítette, hogy vizet szívjon a tüdejébe. Az apját éppen eleget hallotta mesélni erről, hab keletkezik a tüdőben, a hörgők törékeny szövedéke összeomlik, heveny oxigénhiányt idéz elő, és halálhoz vezet.

A lány felúszott a felszínre, felébredt a rémálomból, ami a tizediktől a tizenhatodik életévéig tartott. Egy halászbárka mellett bukkant fel. Erősen lehűlt testtel szállították kórházba, ahol volt elég ideje elgondolkodni, bátorságát és elszántságát egy tervben ötvözni. Miután elbocsátották a kórházból, egyszer a tükörben nézegette magát, és elhatározta, hogy soha többé nem akarja ilyennek látni a testét. Eltávolította a piercingeket, nem borotválta többet a fejét. Amikor megpróbált megcsinálni tíz fekvőtámaszt, összerogyott.

Egy hét múlva már sikerült húsz.

Minden erejével vissza akarta szerezni, amit elvesztett. Ismét elkezdte az iskolát, ahová csak egy feltétellel mehetett, ha elvonókúrán vesz részt; ő beleegyezett. Nagy tanulási kedvvel állt neki és mindenkivel előzékeny volt. Mindent elolvasott, amihez csak hozzájutott, de legtöbbet az óceán ökoszisztémájáról, és edzés nélkül sem múlt el nap. Amióta a csatorna visszaadta az életét, futott, úszott, bokszolt, hegyet mászott, egészen addig, amíg az elvesztegetett idő utolsó nyomait is el nem tüntette, és már semmiben sem hasonlított arra a vékony, beesett szemű lánykára, aki egykoron volt. Amikor tizenkilenc évesen, igaz, egy év késéssel, de kitűnő eredménnyel leérettségizett, beiratkozott az egyetemre biológia és testnevelés szakra; a fizikuma leginkább egy hellén díjbirkózóéra hasonlított.

Karen Weaver új ember lett, telve a régi vágyakkal.

Meg akarta érteni a világot, hogy működik, ezért az informatikát is felvette a tantárgyai közé. Lenyűgözte, hogy a bonyolult összefüggéseket leképezhette a számítógéppel, addig nem is nyugodott, amíg önállóan nem lett képes az óceánban és a légkörben végbemenő folyamatokat virtuálisan létrehozni. Első munkájában a tengeráramlatokról adott átfogó képet, ezzel ugyan semmi újat nem érintett, de briliáns kivitelezésével emléket állított két embernek, akiket annyira szeretett, és olyan korán elveszített. Azzal, hogy a fejét a víz alá dugta, amikor csak tehette, kutatott, visszaadott valamit abból, amiből olyan sokat kapott: szeretetből és tudásból. Majd megalapította a saját PR-irodáját Deepbluesea néven, cikkeket készített a Sciencenek és a National Geographicnak, de helyet kapott más ismeretterjesztő lapoknál is, amivel magára vonta az intézetek figyelmét, akik viszont expedíciókra vitték. Kellett valaki, aki az ötleteknek arculatot kölcsönöz. Eljutott a MIR-rel a Titanichoz, az Alvinnal az Atlanti-óceáni-hátság forró vizet okádó kürtőihez, és az Északi csillaggal áttelelt az Antarktiszon. Mindenhol ott volt, mindenben részt vett, a legjobbat hozta ki magából és másokból is, mert azóta az éjszaka óta a csatorna sötétjében nem ismert félelmet. Senki és semmi nem tudta megijeszteni.

Kizárólag az egyedüllét esett nehezére olykor.

Megnézte magát a bár tükrében, ahogy ott áll fürdőköpenybe csavarva, kicsit tanácstalanul.

Majd ledöntötte a maradék italát, és elsietett aludni.

Május 14.

Anawak

A motorzaj lassan, de biztosan álomba ringatta.

Mikor végre elszánta magát az utazásra, attól kezdett tartani, hogy az indulás nehézségekbe ütközik, mert Li talán nem engedi el, de végül épp a tábornok volt az, aki sürgette, hogy fogja a legközelebbi gépet és repüljön.

– Ha egy szülő vagy egy gyermek meghal, akkor ott a helyünk a családdal. Soha nem bocsátaná meg magának, ha nem megy el. A család a legfontosabb az életben, és csak ebben az összetartozásban lehet reményünk. De maradjon elérhető, erre nagyon kérem.

Most, hogy Anawak a gépen ült, felmerült benne, hogy vajon van-e Linek családja.

És ő?

Neki volt családja?

Abszurd. Egy olyan ember zeng ódákat a családi összetartásról, akinek valószínűleg szintén nem sok része volt belőle.

A szomszéd ülésen a massachusettsi klímakutató elkezdett halkan horkolni. Anawak is hátradöntötte a székét, és kibámult az ablakon. A Boeing először a torontói Pearsons repülőtéren szállt le, ahol a várakozó gépek hosszan sorakoztak, hogy felkészítsék őket a továbbrepülésre. A város feletti szokatlanul heves vihar hosszabb időre megbénította az egész repteret. Anawak ezt rossz ómennek tartotta, és nyugtalanul figyelte, ahogy egyik gép a másik után száll fel, miután végre, két óra késéssel, a saját, Montrealba tartó gépén ült.

Onnantól minden simán ment. A Dorval repülőtér közelében foglalt magának egy szobát, a Holliday Inn szállodában, de másnap korán ismét ott ült a repülőtér várójában. Felfedezte az első jeleit annak, hogy egy másik világ küszöbét lépi át. Egy csoport férfi állt gőzölgő kávéscsészékkel egy panorámaablak előtt. Mindegyikük overallján különböző olajcégek emblémái, és csak könnyű kézipoggyásszal utaztak. Kettőnek hasonló vonásai voltak, mint Anawaknak, szélesek és sötétek, mongol vágású szemekkel.

Odakint óriási raklapok tűntek el egymás után egy Boeing 737-es gyomrában. Az utolsó rakomány még az emelőszerkezeten tartott felfelé, amikor a hangosbeszélő figyelmeztette az utasokat a beszállásra. A gépet a repülőtéren keresztül gyalog közelítették meg, és felmentek a hátuljához illesztett lépcsőn. Az utastér a gép elülső harmadában volt, mert a többi helyet a rakománynak tartották fent.

Már több mint két órája voltak úton, és csak néha szakította meg a nyugalmat egy-egy kisebb rázkódás. Az út nagy részét sűrű felhők fölött tették meg, ám közvetlenül a Hudson Straight fölött szétváltak a felhőtömbök, és láthatóvá vált a fekete tundravidék. Hegyes-völgyes terület, ahol hómezők és tavak szabdalták a tájat, a tavakban jégtömbök úsztak, majd láthatóvá vált a partvidék. Ahogy eltűnt alóla Hudson Straight, érezte, hogy a legutolsó határt hagyja maga mögött. Érzelmei hevesen törtek rá, és kiűzték belőle a melankóliát. Tudta, hogy minden elhatározásban van egy fordulópont, ami után már nincs visszaút. Szigorúan véve Montrealt tartotta ennek a pontnak, de szimbolikusan Hudson Straight volt az. A víz felett megtett út után egy olyan világ kezdődött, ahová soha többé nem szándékozott visszatérni.

Anawak útban volt a szülőföldje felé, a hazájába, amely a sarkkör mentén feküdt, Nunavutba.

Továbbra is kifelé bámult, és megpróbálta kikapcsolni a gondolatait. Fél óra múlva ismét szárazföld felett repültek, majd egy vakító, jéggel borított terület tárult a szeme elé, a Frobisher-öböl, amely délkeletre helyezkedett el a Baffin-szigettől. A gép bedőlt egy jobbkanyarba, és sebesen süllyedni kezdett. Egy alacsony irányítótornyú rikító sárga épület került a képbe. A dombos, sötét színű tájban úgy nézett ki, mint az utolsó ember által lakott helyőrség egy idegen bolygón, de csak az iqaluiti repülőtér volt, a „halak iskolája”, ahogy Nunavut fővárosát nevezték.

A Boeing földet ért, és lassan a helyére gurult.

Anawaknak nem kellett sokat várnia a csomagjára. Felkapta teletömött hátizsákját, és végigballagott a csarnokon. Egy faliszőnyegekből és zsírkőszobrokból álló kiállítás népszerűsítette az inuit népművészetet. A csarnok közepén óriási, embernél nagyobb, de mokánynak ábrázolt alakot pillantott meg, csizmában és hagyományos öltözékben. A jobbjában lapos dobot tartott a feje felett, és egy dobverőt a másik kezében. A kőből vájt dobosnak örökké énekre nyílt a szája, közben erőt és magabiztosságot sugárzott. Anawak egy pillanatra megállt előtte, és elolvasta a tábla szövegét: „Amikor a sarkvidék emberei különleges alkalmakra összegyűlnek, sosem hiányozhat a dobok tánca és a lélek legmélyéről fakadó ének.” Majd odalépett a pulthoz, és feladta a hátizsákját a Cape Dorsetbe tartó gépre. A nő, aki átvette a csomagot, közölte vele, hogy a gép egy órás késéssel indul.

– Talán akad valami elintéznivalója a városban – tette hozzá barátságosan.

Anawak habozott.

– Nem hinném, ugyanis alig ismerem a várost.

A nő meglepetten nézett rá. Egészen nyilvánvalóan elcsodálkozott azon, hogy valaki, aki úgy néz ki, mint egy inuk, nem ismeri a várost, majd elmosolyodott.

– Iqaluitban akad látnivaló, elhiheti nekem, megéri rászánni az idejét. Menjen a Nunatta-sunaqutangit Múzeumba. Nagyon közel van, és épp egy nagyon szép kiállítás nyílt, amin hagyományos és kortárs műveket is látni.

– Ó... hát persze.

– Vagy az Unikkaarvik Központba. És ne hagyja ki az anglikán templomot. Az egyetlen templom a Földön, amelynek iglu alakja van!

Anawak megnézte magának a nőt. Bennszülött volt, alacsony termet, fekete lófarokba fogott haj, és csillogott a szeme, amikor mosolygott.

– Megesküdtem volna, hogy Iqaluitból való – mondta a nó.

– Nem. – Anawak először el akarta mondani, hogy Cape Dorsetből származik, majd mégis mást mondott. – Vancouverből jövök.

– Óh, én imádom Vancouvert! – kiáltott fel a nő.

Anawak hátranézett, mert azt gondolta, hogy feltartja a sort, de észrevette, hogy ő az egyetlen, aki a csarnokban tartózkodik.

– Volt már ott?

– Nem, olyan messzire még sohasem jutottam. De az interneten sok képet láttam róla, és mindenféle információt olvastam. Nekem nagyon tetszik. – Felnevetett. – Egy kicsit nagyobb, mint Iqaluit, nem igaz?

Anawak visszamosolygott rá.

– Azt hiszem, tényleg.

– Ó, mi sem vagyunk ám olyan kicsik. Már legalább hatezer lakosunk van, és azon munkálkodunk, hogy utolérjük Vancouvert. Haha! Legalábbis ezen dolgozunk. Bocsánat.

Egy házaspár tűnt fel mögötte. Csak nem lesz egyedül az úton. Gyorsan elköszönt a nőtől és kisietett, nehogy az az ötlete támadjon, hogy megmutatja neki a várost.

Az emlékei Iqaluitról a távoli múltba vezettek vissza. Valamelyest ismerősnek tűnt neki, de a legtöbb dologra nem emlékezett. A felhőtlen égből a nap hétágra sütött, és kellemes volt a hőmérséklet. Anawak úgy érezte, hogy nem lehet kevesebb 10° Celsiusnál. A tollkabátja már túl melegnek bizonyult a vastag pulóvere felett, ezért a dereka köré csavarta, és megindult a poros úton a város központjába. Meglepetésére élénk forgalmat talált. Régebben még közel sem volt itt ennyi jármű. Az utca két oldalát a tipikus sarkvidéki faházak szegélyezték, amelyek a fagyok miatt alacsony oszlopokra épültek. Ha a talajra építkeznének, az épületből kisugárzó hő felolvasztaná a jeget alatta, és elsüllyedne.

Anawak minél közelebb ért, annál inkább az volt a benyomása, hogy itt egy isteni kéz játszadozott, úgy, hogy fogott egy marék épületet, összerázta őket, mint a dobókockákat, és leszórta oda, ahol most találhatóak. Vakítóan fehér, kubista, ablaktalan épületegyüttesek magasodtak ki a hagyományos, olívzöldre vagy rozsdavörösre festett barakkok közül. Az iskola meg leginkább parkoló ufóra hasonlított. Egyes lakóházak petróleum és akvamarin színekben pompáztak. Kicsivel távolabb a megyeháza állt, egy kényelmes kerti villa és egy asztronautáknak szánt lakókupola keveréke. Nem messze tőle elegáns, háromemeletes épület emelkedett impozáns bejárattal, amely bármely világvárosban megállta volna a helyét, ha eltekintünk a tipikus oszlopos építkezéstől és a magasra nyúló lépcsőitől. Anawak megpróbált nem túlságosan belefolyni a látványba, és a benyomásait a helyről az egykedvűségével tompítani, de amióta repülőgéppel belezuhant a tengerbe, erre képtelen volt. Az épületek tarka egyvelege gondtalan, sőt jókedvű városka benyomását keltette benne, amelyet a mélyről jövő bizalmatlansága sem tudott teljesen eltompítani.

Mi történt ezzel a várossal? Ez nem az a depressziós Iqaluit, amelyre a '70-es évekből emlékezett. Az emberek feltűnően barátságosan köszöntötték, természetesen inuktit nyelven. Megállás nélkül baktatott keresztül a városon, és benézett a Központba is, ahol a doboló táncos még nagyobb másolatára talált.

Amikor kicsi volt, gyakran rendeztek dobtáncot. Régen, amikor a dolgok még rendben folytak.

Hülyeség! Mikor volt itt valaha is rend!

Visszament az utcára, és folytatta az útját. Az anglikán templom tényleg egy iglura hasonlított, csak hegyes tetővel.

Egy óra múlva ismét a repülőtér várójában volt, és újsággal a kezében leült egy padra. Rajta kívül csak a házaspár várakozott a továbbutazásra. Az újságot úgy tartotta, hogy lehetőleg ne látsszon ki mögüle, miközben a sorokon csak végigfutott, mert nem tudott belemerülni a tartalmába, aztán ledobta maga mellé.

A fiatal nő a pultnál felszólította őket, hogy kövessék. Kiléptek egy mellékkijáraton a felszállópályára, ahol egy kis kétmotoros várt rájuk. A házaspárral együtt fellépdelt két lépcsőfokon a szűk kabinba. A Piper típusú gépben hat személynek volt hely, a csomagok pedig hálókkal voltak rögzítve a hátuk mögött. A pilótafülkét semmi sem választotta el az utastértől. Kigurultak a felszállópályára, és rövid nekirugaszkodás után, egy kicsit imbolyogva ugyan, de felemelkedtek a földről. A repülőtér egyre kisebb lett, majd teljesen eltűnt, és újra a Frobisher-öböl felett voltak. A részben hóval és jéggel fedett, gleccserektől szabdalt hegyek fölött nyugati irányba vették az útjukat. Balra a nap a Hudson Strait vizén csillogott, jobboldalon pedig egy tó felszínén, amelynek neve spontán az eszébe jutott: az Amadjuak-tó.

Ott már járt néhányszor.

Annyi minden jutott megint eszébe. Az emlékképek eszeveszett hirtelenséggel tűntek fel előtte, mint elmosódott alakok a hóviharban, és ragadták vissza a múltba.

Nem akart oda visszatérni.

A vidék egyre laposabbá vált, majd véget ért. Húszperces repülés után a víz felett ismét szárazföldet pillantott meg az ablakból. A Tellik Inlet-öböl tárult a szeme elé, hét kis szigetével. Az egyiken egy keskeny csík húzódott; Cape Dorset leszállópályája.

A gép leszállt.

Anawakot a szíve most már kifelé húzta a gépből. Itthon volt újra. Itt volt, ahova soha visszatérni nem akart. Ellenérzések és kíváncsiság keveredtek a félelmeivel, miközben a gép az épület elé gurult.

Cape Dorset: Észak New Yorkja, ahogy helybeliek félig viccesen, félig büszkén nevezték. Az inuit művészet egyik kihelyezett centruma.

Most legalábbis így volt.

Régebben minden másképp volt.

Cape Dorset: Kinngait – ahogy inuit nyelven nevezték: Magas Hegyek – a Sikusiilaq – ahol nem képződik jég a tengeren – tágabb környezetében terült el, ahol egy meleg tengeráramlat még a legzordabb időkben is megakadályozta, hogy a víz a Foxe-félszigetnél, a Baffin-sziget délnyugati csücskében teljesen befagyjon. Nevek áradata jutott ismét az eszébe. Ott volt a kis sziget Cape Dorset szomszédságában, Mallikjuaq, egy csodás kis természetvédelmi terület elhagyott rókacsapdákkal a 19. századból, a Thule-kultúra maradványaival, a legendáktól övezett sírokkal és egy romantikus kis tóval, ahol ő is gyakran táborozott. Nagyon szívesen volt Mallikjuaq-on. Majd emlékképei közül felbukkant az apja és az anyja, és már tudta, hogy mi volt az, ami menekülésre késztette erről a vidékről, melyet akkor még nem is Nunavutnak hívtak, hanem Északnyugati Területeknek.

Előkapta a hátizsákját, és kiugrott a gépből.

Egy férfi sietett a házaspár felé. Nyilván egy ismerős, aki várt rájuk. Az üdvözlés nagyon nyájasra sikeredett, ahogyan azt az inuit szokás diktálta. Nagyon sok szavuk volt az üdvözlésre, de egy sem a búcsúra. Anawaknak sem mondott senki egyetlen búcsúszót sem, amikor 19 évvel ezelőtt elindult; még az az alacsony férfi se, aki most tétován előbukkant a leszállópálya mellett, miután a házaspár és ismerősük hangos szóval elhúztak mellette. Anawaknak kis ideig gondot okozott, hogy felismerje. Ijitsiaq Akesuk láthatóan megöregedett, és vékony bajusza volt, amit azelőtt sosem viselt, viszont határozottan ő volt az. A ráncos arc mosolyra húzódott. Anawak felé sietett, és hátizsákostul megölelte, miközben folyt belőle a szó inuktit nyelven. Majd hirtelen észbe kapott, és angolul folytatta:

– Leon, fiam. Micsoda egy jóképű doktor lettél!

Anawak elszenvedte az ölelést, és Akesuk hátát kissé bizonytalanul megveregette.

– Iji bácsi! Hogy vagy?

– Hogy lehetnék mindazok után, ami történt? Kellemesen utaztál? Egy örökkévalóságig lehettél úton. Nem is tudom, hol mindenhol kellett átszállnod, mire megérkeztél... Torontó, Montreal.

Akesuk eleresztette, az arcába mosolygott, úgyhogy láthatta a jellegzetes inuit foghíjat a felső állkapcsában.

– Hát persze. Montreal. Sok helyen megfordulsz, nem igaz? Nagyon örülök neked. Sok mesélnivalónk van egymásnak. Természetesen nálam fogsz lakni. Már minden elő van készítve. Van még csomagod?

– Nincs. Ehm... Iji bácsi...

– Iji. Csak Iji. Hagyd ezt a hülye bácsizást. Túl öreg vagy, hogy lebácsizz engem.

– Én már foglaltam szobát a szállodában.

Akesuk egy lépést tett hátra.

– Ugyan, hol?

– A Sarkvidéki Páholyban.

Az idős férfi egy pillanatra csalódottnak tűnt, de nemsokára ismét mosolyra húzódott a szája.

– Azt azonnal lemondjuk. Ismerem az igazgatót. Tudod, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Ez nem jelent problémát.

– Nem akarok alkalmatlankodni – mondta Leon. Azért vagyok itt, hogy az apámat a jég alá helyezzük, gondolta magában, azután lelépek.

– Nem kell aggódnod, szívesen látott vendég vagy – mondta Akesuk. – Az unokaöcsém vagy. Mennyi időre foglaltál szobát?

– Két éjszakára. Gondoltam ez elég.

Akesuk tetőtől talpig végigmérte Anawakot, majd karon fogta, és bevonszolta a csarnokba.

– Ezt még megbeszéljük. Nem vagy éhes?

De igen.

– Csodás. Mary-Ann karibusültet készített, és van fókaleves rizzsel. Nagyon finom. Mikor ettél ilyet utoljára, hm?

Anawak hagyta magát vonszolni. A repülőtér előtt több jármű is parkolt. Akesuk céltudatosan az egyik pick-up felé tartott.

– Dobd fel hátra a zsákodat. Ismered Mary-Annt? Persze, nem ismerheted. Már elmentél, amikor átköltözött Salluitból, és összeházasodtunk. Nem bírtam már elviselni az egyedüllétet. Fiatalabb nálam, és ezt teljesen rendjén valónak találom. Neked van feleséged? Te jó ég, mennyi mesélnivalónk lesz, ennyi idő után!

Anawak becsusszant az autóba, és hallgatott. Akesuk, úgy látszott, elhatározta, hogy szóáradatba fojtja őt. Arra próbált visszaemlékezni, hogy az öreg régebben is ennyire beszédes volt-e.

Hirtelen ráeszmélt, hogy bizonyára az öreg is ugyanolyan izgatott és zavart lehet, mint ő.

Az egyik hallgatott, a másik beszélt. Mindketten a maguk módján.

Végigdöcögtek a főúton. Cape Dorsetet néhány hegyvonulat osztotta fel több kisebb helységre. Kinngaithoz csatlakozott északkelet felől Itjurittuq, nyugatról Kuugalaaq és délről Mulliujaq. Anawak családja akkoriban Kuugalaaq-ban lakott, viszont Akesuk, az anyja fivére Kinngaitban.

Anawak nem kérdezte meg tőle, hogy ott lakik-e még. Előbb-utóbb úgyis kiderül.

Keresztül-kasul bejárták a helységet, és Akesuknak majdnem minden épületről volt valami mondanivalója. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy felfogja, szabályos terepszemlét tartat vele az öreg.

– Iji bácsi, ezeket itt mind ismerem – mondta ki végül.

– Nem ismersz te itt már semmit sem. A 19 év alatt sok minden változott. Látod ott azt a szupermarketet? Emlékszel rá?

– Nem.

– Na látod! Nem is ismerheted, hiszen új, és hamarosan egy még nagyobbat kapunk. Régebben mindig a Polar Supply Store-ba jártunk vásárolni. Ugye, ezt még nem felejtetted el? Ott hátul van az új iskola épülete, ami végül is nem olyan új már, de neked az. Nézd csak, ott jobbra! Ez is új. A Tiktaliktaq csarnok, amelyben az ünnepségeket rendezzük. Ha tudnád, ki mindenki vett itt már részt a dobtáncban és az éneklésben! Bill Clinton és Jaques Chirac, Helmut Kohl, aki mellett mellesleg úgy festettünk, mint a törpék. Mikor is volt itt?...

És folyt belőle tovább a szó. Megnézték még az anglikán templomot a temetővel, ahova az apját fogják temetni. Anawak egy inuit asszonyt látott a háza előtt, amint óriási madárszobrot faragott éppen. Erősen emlékeztette a nootkák ábrázolásmódjára. Egy kétemeletes, szürkéskék épületről kiderült, hogy ez a kormányzati palota. A hivatalok decentralizálása ahhoz vezetett, hogy majdnem minden településen megtalálható volt egy ilyen épület. Anawak átadta magát a sorsának, habár megállapította, hogy a gyermekkori Cape Dorset nem ilyen volt.

– Hajts a kikötőbe, Iji! – bukott ki Anawakból szinte önkéntelenül.

Akesuk befordult egy elhagyatott utcába, amely a tengerhez vezetett. Faházak tarkasága vitt egy kis színt a barnás-fekete tájba, ahol egy-egy foltnyi ellenállóbb tundrafüvet tudott csak felfedezni. Cape Dorset kikötője nem volt sokkal több egy stégnél emelődaruval, ahol évente kétszer lehorgonyzott egy hajó a szükséges ellátmánnyal. Nem messzire tőle volt a Tellik Inlet-öböl, ahol apálykor át lehetett sétálni a szomszédos szigetre, Mallikjuaqra.

Megálltak. Anawak kiszállt, végigment a stégen, és kinézett a csak a sarkvidékekre jellemzően kék színű tengerre.

A stég volt az utolsó dolog, amit Cape Dorsetból látott, amikor elhagyta. Persze, akkor még az ellátmányos hajóval, és nem repülővel. Csak tizenkét éves volt, amikor a hajó őt és az új családját elvitte az új világba, tele reménységgel és várakozással, s egyszerre tele fájdalommal, hogy itt hagyják az örök jég paradicsomát.

Öt perc múlva visszament az autóhoz, és beszállt.

– Igen, a jó öreg kikötőnk – mondta Akesuk halkan. – Az öreg kikötő. Sohasem fogom elfelejteni, amikor fogtad magad, és elmentél, Leon. Mindenkinek összetörted a szívét...

Anawak keményen ránézett.

– Kinek törtem össze a szívét? – kérdezte.

– Nos, a te...

– Az apámnak? Nektek? A szomszédoknak?

Akesuk beindította a járművet.

– Gyere! – mondta. – Hazamegyünk.

Akesuk még mindig ugyanabban telepesekre jellemző házban lakott. Bájos volt és rendezett, világoskék falakkal és sötétkék tetővel. Mögötte enyhén lankás terület kezdődött, amely néhány kilométer hosszan húzódott felfelé a Kinngaitra, a Magas Hegyre, melynek a tetejét hó borította. Mintha márvány lett volna a hegyvonulat, de sokkal alacsonyabbnak látszott, mint Anawak emlékeiben, ott ugyanis az égig ért.

Akesuk előbb ért a kisteherautó platójához, és kikapta a hátizsákot. Amilyen alacsony és vézna volt, a zsák súlyát mintha meg sem érezte volna. Egyik kezében Anawak cuccával kinyitotta az ajtót.

Mary-Ann! – kiáltott be a házba. – Megjött! Itt van a fiú! Egy kölyökkutya totyogott feléjük, melyet Akesuk átlépett, eltűnt a házban, majd egy másodperc múlva visszatért egy telt idomú nő társaságában, akinek a mosolya erőteljes tokára támaszkodott. Megölelte Anawakot, és inuit nyelven köszöntötte.

Mary-Ann nem beszél angolul – mondta Akesuk bocsánatkérőn. – Remélem, még értesz valamit az anyanyelveden.

– Nekem az angol az anyanyelvem – mondta Anawak.

– Természetesen... időközben.

– De még elég sok mindent megértek.

Mary-Ann megkérdezte tőle, hogy éhes-e.

Anawak inuit nyelven válaszolt, amitől a nő kivillantotta hiányos fogazatát, felemelte a kiskutyát, mert a csizmáját szaglászta, és mutatta, hogy kövesse. Az előtérben látott néhány pár cipőt, ő is automatikusan levetette a csizmáit, és odaállította a többi közé.

– A jó neveltetésed legalább még nem felejtetted el – nevetett a nagybácsi. – Legalábbis nem lett belőled egy quallunaaq.

A quallunaaq, többes számban quallunaat, minden nem-inuk gyűjtőfogalma. Anawak végignézett magán, megvonta a vállát, és követte Mary-Annt a konyhába. Egy korszerű elektromos tűzhelyet pillantott meg, és további elektromos gépeket, amelyek nála, Vancouverben is voltak, ahogy minden rendes háztartásban. Semmi jelét sem találta annak, hogy ez egy elzárt vidék, mint ahogy emlékezett rá. Az ablak alatt egy kerek ebédlőasztal állt. Akesuk váltott néhány szót az asszonnyal, és kitolta Anawakot a konyhából egy kényelmesen berendezett nappaliba. Televízióból, videóból és rádió-adóvevőből álló torony köré kényelmes ülőalkalmatosságok csoportosultak. Egy nyitott átjáró vezetett a konyhába. Akesuk megmutatta a fürdőszobát és a vécét, a mosókamrát, a mögötte lévő éléskamrát és egy kis szobát, amelyben egyetlen nagy ágy állt. Az éjjeliszekrényen friss virágok.

– Mary-Ann szedte őket – mondta Akesuk.

Úgy hangzott, mint egy felhívás arra, hogy érezze otthon magát.

– Köszönöm, én... – Anawak a fejét rázta. – Azt hiszem, mégis csak jobb lesz, ha a szállodában alszom.

Azt várta, hogy a nagybácsi sértődötten fog reagálni, de csak néhány másodpercig kérdően nézte őt.

– Egy italt? – kérdezte.

– Nem szoktam inni.

– Én sem. Gyümölcslevet szoktunk inni az ebédhez. Kérsz?

– Igen. Köszönöm.

Az öreg két pohárban szörpöt hígított fel vízzel, és kimentek a verandára, ahol Akesuk cigarettára gyújtott. Mary-Ann jelezte, hogy még nem teljesen elégedett a sült állapotával, és azt mondta, hogy csak egy negyedóra múlva lesz kész.

– Ne dohányozzak a házban, mondogatja mindig – szólalt meg Akesuk. – Ezért kell megházasodni. Egész életemben a házban cigiztem; jobb ez így, úgysem egészséges. Bárcsak le tudnék szokni róla – nevetett, és elégedetten slukkolt egy nagyot a füstből. – Hadd ne találjam ki, nem dohányzol!?

– Nem.

– És nem is iszol. Jól van. Jól van.

Csendben nézegették egy ideig az elébük táruló hegyvonulatot. Az égen vékony felhők úsztak, és hófehér elefántcsontsirályok csaptak le a magasból.

– Hogy halt meg? – kérdezte Anawak.

– Egyszerűen összeesett – mondta Akesuk. – Kinn voltunk a mezőkön. Meglátott egy nyulat, utána akart futni, és eldőlt.

– Te hoztad vissza?

– A testét, igen.

– Halálra itta magát?

A keserűség, ami a hangjában volt, őt magát is megijesztette. Akesuk csak elnézett mellette a hegyek felé és egy füstfelhőbe burkolózott.

– Szívinfarktusa volt, mondta az orvos. Túl keveset mozgott, és túl sokat dohányzott. Inni nem ivott, egy kortyot sem, legalább tíz éve.

A karibuból készült étel nagyon ízletes volt. A gyermekkora hangulatát idézte fel benne. A fókaleves viszont sohasem tartozott a kedvencei közé, mégis kétszer szedett belőle. Mary-Ann elégedett arccal figyelte, hogyan pusztítják el a főztjét. Anawak megkísérelte feleleveníteni az inuktit tudását, de nem járt sikerrel. Mindent megértett, ezzel szemben alig tudott megszólalni, ezért angolul folytatták a beszélgetést az elmúlt hetek eseményeiről, a bálnatámadásokról, az Európában történtekről, és mindarról, ami Nunavutba is elért, mint hír. Akesuk fordított. Többször is az apja halálára akarta terelni a szót, de Anawak mindig kitért előle. A temetést késő délutánra szervezték a kicsiny templom sírkertjében. Ebben az évszakban gyorsan a föld alá tették a halottakat, míg télen, amikor a talaj kővé fagyott, gyakran egy házikóban ravatalozták fel, a temető közelében. A sarkvidék természetes hidege megdöbbentően sokáig megőrizte a holttestet, de fegyverrel kellett őrizni. Nunavut vadvidék volt, és az éhes farkasok és jegesmedvék nem tettek különbséget élők és holtak között.

Ebéd után Anawak beköltözött a Sarkvidéki Páholyba. Akesuk nem erősködött tovább, hogy szálljon meg a hajlékában. Elhozta a virágokat a kisszobából, és letette az ebédlőasztalra.

– Még meggondolhatod magad – mondta az öreg.

Anawaknak két órája maradt a temetésig, ezért befeküdt az ágyba, hogy kipihenje magát. Nem tudta, mit tegyen. Bizonyos értelemben érezte, hogy mit szeretne. Elmehetett volna Mallikjuaqba, talán gyalogosan is, hiszen a Tellik Inlet még be volt fagyva. Vagy megkérhette volna Akesukot, bizonyára örömmel vezette volna keresztül Cape Dorseten, és minden egyes lakosnak be is mutatná. Egy inuit településen valahogy mindenki mindenkivel rokonságban van, főleg Cape Dorsetben, az inuit művészet fellegvárában. Minden második lakos művésznek számított, és az alkotásaikat az egész földgolyón kiállították. De tudta, hogy ebből az ismerkedésből hamarosan vesszőfutás lenne, a tékozló fiú visszatérésének hangulatát idézné, pedig neki esze ágában sem volt visszatérni. Elhatározta, hogy távolságtartó lesz, és nem engedi ezt a világot túl közel magához, mert csak régi sebeket szakítana fel. Addig nézte mereven a plafont, míg végül elszenderült.

Megszólalt az ébresztőórája.

Amikor kilépett a szálloda elé, a nap már alacsonyabban járt, de még mindig világos és barátságos volt az idő. A jégmezőkön át Mallikjuaq elérhető közelségben tűnt fel. Körbenézett a városkában, és érezte, hogy ez nem az ő világa.

Megindult az utcán a központ felé. Egy ház előtt idős férfi egy alacsony állványnál ült, és egy búvárszobrot faragott, kicsivel távolabb egy nő csiszolt egy sólymot márványból. Mindketten köszöntötték, és ő visszaköszönt nekik haladtában. Érezte a hátában, hogy követik a pillantások. Az érkezése híre valószínűleg futótűzként terjedt el. Felesleges lett volna őt bemutatni, hisz már mindenki tudta, hogy ő az elhalálozott Manumee Anawak fia, és már rojtosra beszélhették a szájukat, hogy vajon miért nem szállt meg a nagybácsijánál.

Akesuk a háza ajtajában várt rá. Autóval tették meg az utat a temetőig, ahol már egy nagyobb csoport ember gyülekezett.

Anawak kíváncsi volt rá, hogy vajon mindnyájan az apja miatt jöttek-e el.

Akesuk csodálkozva nézett rá.

– Természetesen, mit gondoltál, miért?

– Nem tudtam, hogy ennyi... barátja volt.

– Ezekkel az emberekkel élt együtt; ha barátok voltak, ha nem. Milyen kérdés? Ha valaki meghal, mindenkitől eltávozik, és ők most elkísérik az útja utolsó szakaszán.

A temetés rövid volt és érzelmektől mentes. Anawaknak nagyon sok kezet kellett megráznia, csupa olyan emberét, akiket nem is ismert. A pap felolvasott a Bibliából és imádkozott, majd a földbe engedték a koporsót, egy akkora gödörbe, amely éppen hogy befogadta. Néhány férfi köveket halmozott fölé. A kereszt srégen állt a fagyott földben, mint majdnem mindegyik másik. Akesuk egy kis üvegfedeles fadobozt nyomott Anawak kezébe, melyben néhány művirág volt, egy doboz cigaretta és egy medvefog fém foglalatban. Anawakot kissé meg kellett lökni, de végül engedelmesen nekiindult, és a kereszt alá helyezte a dobozkát.

Akesuk még a ceremónia előtt meg akarta tudni, hogy szeretné-e az apját még egyszer utoljára látni, de Anawak nemet mondott. Miközben a pap beszélt, megpróbálta elképzelni magának, hogy ki lehet ez a férfi a koporsóban, és hogy ott van-e egyáltalán. Hirtelen belátta, hogy az elhunyt már nem követhet el többé hibákat. Az apja átlépett a nemlétbe, és túl volt már minden bűnön és bűntelenségen. Bármit is tett vagy mulasztott el az életében, a dísztelen koporsóban mindez elveszítette a jelentőségét. De már előtte sem játszott szerepet. Anawak számára az idős férfi olyan régen meghalt, hogy a temetést felesleges ceremóniának tartotta.

Nem erőlködött már azon, hogy valamit érezzen. Csak azt kívánta, hogy minél előbb hazamehessen.

Vissza haza.

De az hol van?

Egyszerre csak, miközben a hitközösség körülötte énekelt, megcsapta az elhagyatottság és pánik jeges fuvallata. Nem a sarkvidéki hidegtől kezdett el hirtelen reszketni, ezt tudta. Vancouverre és Tofinóra kellett gondolnia, de egyik sem volt az otthona.

Anawak egy fekete lyukba bámult.

A látómezeje kezdett beszűkülni, és karikák ugrándoztak a szeme előtt. A sötétség elborította, mint egy hullám, hatalmasan és megállíthatatlanul. Mint egy csapdába esett állat, végignézte, hogy lepi el teljesen a háborgó sötét.

– Leon!

Iszonyú félelem járta át.

– Leon!

Akesuk megragadta a karját. Anawak zavarodottan pillantott az ezüst bajuszos, gyűrött arcba.

– Minden rendben, fiam?

– Igen, hát persze – motyogta vissza.

– Jóságos ég! Alig tudsz a lábadon állni – mondta Akesuk aggódva. A gyásznép őket figyelte.

– Köszönöm Iji, menni fog.

Látta a körben állók szemében, hogy mit gondolnak, de nagyon messze jártak az igazságtól. Tekintetükben a gyász fájdalma volt. A szerettek sírjánál általában összeomlik az ember, habár az inuk nép büszke volt arra, hogy senki és semmi nem tudja legyőzni.

Esetleg a drogok és az alkohol.

Anawak érezte, ahogy egyre rosszabbul lesz.

Elfordult, és gyors léptekkel elhagyta a temetőt. A templom előtt, a földes úton erős késztetést érzett, hogy fusson, de mégsem tette meg. Vadul kalimpáló szívvel néhány lépést tett erre, majd arra, ám érezte, hogy egyik irány sem a számára van kijelölve.

Korán vacsorázott a szállodában. Mary-Ann is készített neki valami könnyű fogást, de Anawak megmagyarázta a bácsikájának, hogy egyedül szeretne maradni. Az öreg csak röviden bólintott, és elvitte a szállodához. Szomorúnak tűnt, és látszott rajta, nem hiszi, hogy azért akar egyedül maradni, hogy az apját csendben meggyászolja.

Anawak órákig bámult üres tekintettel a televízióra. Nem tudta, hogy élhet túl még egy napot Cape Dorsetben, mellesleg távol kellett tartani magától az emlékeket. Két éjszakát szándékozott itt maradni, mert azzal számolt, hogy a jogi formalitásokra kell még egy napot szánni, azonban Akesuk mindent elintézett. Alapjában véve teljesen haszontalan volt itt, és akár azonnal indulhatott volna.

Úgy döntött, hogy törölteti a második éjszakát. A visszautat Iqaluitba gyorsan elrendezheti, és egy kis szerencsével kaphat még helyet a Boeingen, amely elviszi őt Montrealba. Ha már egyszer ott van, mindegy, hogy meddig tart kivárni a csatlakozást. Montrealban sok a látnivaló, és főleg messze van ettől a helytől itt, a világ végén, amit Cape Dorsetnek neveznek.

Végül sikerült elaludnia.

Anawak pihent, de a lelke továbbra is igyekezett elmenekülni Nunavutból. Álmában látta magát egy repülőben Vancouver felett körözni. Folyamatosan csak köröztek, de az irányítótorony nem adta meg a leszállási engedélyt. A pilóta hirtelen odafordult hozzá, és azt mondta:

– Nem szállhatunk le. Nem mehet sem Vancouverbe, sem Tofinóba.

– Miért? – kiáltott Anawak. – Miért nem szállhatunk le?

– A földi irányítás azt mondja, hogy maga miatt. Azt mondják, hogy ez nem az ön hazája.

– De hát Vancouverben élek! Tofinóban pedig egy hajón lakom.

– Utánanéztünk, és kiderült, hogy ön nem lakik sehol. Az irányítás azt mondja, hogy vigyem haza, tehát akkor mondja meg, hová repüljünk.

– Nem tudom.

– Tudnia kell, hogy hol lakik.

– Ott lent van a hazám.

– Rendben.

A gép süllyedni kezdett, leszálláshoz készült. A város fényei egyre közelebb értek, de túl kevés volt a lámpa a kivilágított éjszakai Vancouverhez képest, túlságosan is kevés. Ez nem Vancouver volt. Mindenhol hó és jég, a vízen jégtáblák úszkáltak, és a háttérben egy márványhegy emelkedett.

Cape Dorsetben szálltak le.

Hirtelen ismét otthon volt a szüleinél, és együtt ünnepeltek. Születésnapja volt, és sok gyerek érkezett a szomszédságból. Mindenki önfeledten táncolt körülötte, és az apja azt javasolta, hogy rendezzenek versenyfutást a hóban. Majd átnyújtott egy hatalmas, durván becsomagolt dobozt, és elmagyarázta, hogy ez az egyetlen ajándéka, viszont nagyon értékes.

– Ebben megtalálsz mindent, amire a későbbi életedben szükséged lesz – mondta neki. – De magaddal kell hoznod, amikor kint futunk. Anawak megpróbálta az óriási csomagot a feje fölé emelni, és átegyensúlyozni vele az ajtón. Mindnyájan kimentek, a hó világított a sötétben, és egy hang azt súgta neki, hogy nem marad más választása, meg kell nyernie a versenyt, mert a többiek elhatározták, hogy különben megölik őt. Senki sem merte neki bevallani, de kétségkívül ezt akarták. Éjjel farkasokká változnak, és széttépik őt darabokra, ha nem jut el elsőnek a vízhez, tehát jobb, ha szedi a lábát.

Anawak sírni kezdett. Nem tudta elképzelni, hogy miért tennének ilyet vele. Elátkozta a születésnapját, azt, hogy hamarosan felnőtt lesz, pedig nem akart felnőni, és azt sem, hogy ízekre szedjék. Ujjait belevájta a csomagba, és futni kezdett. A hó magas volt, derékig ért, és alig jutott pár lépésnyire. Kémlelt minden irányba, de senki sem futott utána. Csak a szülei háza volt valamivel mögötte, sötéten, zárt ajtóval. Hideg holdfény és halálos csend.

Anawak megállt.

Vissza akart menni a házba, de ott nyilvánvalóan nem volt senki. Hátborzongató érzése támadt ezen a bizonytalan helyen. Egy lelket sem látott a holdvilágos éjszakában, és egyetlen neszt sem hallott. Eszébe jutottak a farkasok, akik kiéhezve csak arra vártak, hogy elevenen felfalják. A házban voltak? Máris lemészárolták a vendégsereget? De semmi sem jelezte, hogy így lenne. Úgy tűnt, hogy Cape Dorset és a ház túllépett a természet törvényein. Ugyanaz a hely volt, ahol az imént még ünnepeltek, de egy másik időben, a távoli jövőben talán vagy a még távolibb múltban. Vagy talán az idő állt meg, és ő egy jégbefagyott univerzumba bámult, ahol lehetetlen volt minden élet?

Félelme erősebbnek bizonyult mindennél, ezért megfordult, és a víz felé vette az irányt. Nem várt rá semmilyen stég, mint az igazi Cape Dorsetben, hanem csak a jégpáncél széle. A csomag közben észrevétlenül zsugorodott, és most már könnyedén tudta vinni a kezében, sokkal jobban haladt előre. Néhány lépés után elérte a jég peremét.

Kinézett a tengerre.

A holdvilág fickándozott a fekete hullámokon és a jégtáblákon. Az ég is csillagoktól ragyogott. Valaki a nevét kiáltotta egy hótorlasz közepéből, félelem és kíváncsiság közepette habozva tett néhány lépést, aztán meglátta, hogy az nem is egy hótorlasz, hanem két, szorosan egymás mellett fekvő test. A szülei. Üres tekintettel bámultak az égre, és vagy meghaltak, vagy képtelenek voltak beszélni és hallani.

Felnőttem, gondolta magában. Ki kell csomagolnom az ajándékot. Megnézegette a tenyerében a kicsire összezsugorodott tárgyat. Elkezdte kicsomagolni, de a belsejében csak még több papír volt.

Semmi sem bukkant elő belőle. Addig tépte, amíg a csomag lassanként teljesen eltűnt, és vele együtt a szülei is, csak a jég pereme maradt, a fekete vízzel.

Egy hatalmas púp szelte ketté a habokat, és tűnt el ismét.

Anawak lassan megfordult. Kicsi, romos, hullámpalából összeeszkábált viskót pillantott meg. Az ajtó nyitva állt.

Az otthona.

Nem lehet, gondolta. Ne! Sírni kezdett. Valami félrecsúszhatott, ez nem lehet az ő élete. Nem az ő helye! Nem így tervezte el!

A hóban gubbasztott, és a viskóra meredt. Nem bírta abbahagyni a sírást, és kimondhatatlanul gyötrődött. Zokogása majd' szétszakította a tüdejét, az ég visszhangzott a sírásától, és a világ, amelyben rajta kívül nem volt senki, megtelt bánatával.

Nem, nem!

Fény.

Anawak felült a szállodai ágyában.

Egész testében reszketett. Az óra 2.30-at mutatott. Eltartott egy ideig míg annyira megnyugodott, hogy kinyithassa a kis hűtőszekrényt. A nyelve a szájpadlásához ragadt. Kikapott egy kólát, és ledöntötte néhány hosszú kortyban. Az üres dobozzal a jobbjában odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta.

A szálloda egy magaslatra épült, így rálátása nyílt Kinngaitra és a határos területek néhány részletére. Az ég tiszta volt és felhőtlen, akárcsak álmában, de a leírhatatlanul szép csillagos égbolt helyett furcsa alkonyfény borult Cape Dorsetre, és az egész vidéket aranyrózsaszínnel vonta be. Ilyenkor nem sötétedett be teljesen, csak a körvonalak mosódtak el egy kissé, és a színek halványabbak lettek.

Anawak hirtelen rádöbbent, hogy valójában milyen szép itt minden. Elvarázsolva nézte a hihetetlen fényjátékot. A Tellik Inlet jege olvadt ezüstre hasonlított. Mallikjuaq pedig tömötten és sötéten bukkant fel a partvidék fölött, mint egy óriási bálna.

Mit tegyen?

Visszaemlékezett az érzéseire, amiket néhány napja élt át, amikor Shoemaker és Delaware együtt ült vele Tofinóban, és arra gondolt, hogy milyen idegenné vált a bálnafigyelő állomás, majd lassan minden más is körülötte. Mintha mindig hiányozna valahol egy szoba, ahova elhúzódhatna a többiek elől. Valami jelentős dolog előszelét érezte a zsigereiben. Valami történni fog, amitől megváltozik az eddigi élete. Erről meg volt győződve. Magasztos érzésekkel és félelemmel várakozott, mintha az áhított jelenésnek azonnal meg kellene nyilvánulnia.

Helyette meghalt az apja.

Ez lett volna az? Az a jelentős esemény? Hogy vissza kell térnie a sarkvidék világába, és eltemetni az apját?

Lehet, de ő nagyobb kihívások előtt állt. A legnagyobb előtt, ami előtt az emberiség valaha is. Csak ő és néhány másik ember. Jelentőségében nem látott még fontosabbat, de nem az ő életéről szólt. Az ő élete más viszonyrendszerben játszódott, ahol cunamik, metánkitörések és járványok semmilyen szerepet nem kaptak. Az ő élete egy halálhír kapcsán lépett előtérbe, és sejteni kezdte, hogy itt, Nunavutban kap lehetőséget arra, hogy a halált egy új életre cserélje fel. Ő maga volt a halott, és most született újjá.

A következő reggelen felhívta Akesukot.

– Van kedved velem reggelizni? – kérdezte.

A bácsikája hallhatóan meglepődött.

– Mary-Ann-nel már éppen el is kezdtünk reggelizni. Sajnos, nem számoltam veled.

– Oké, nem probléma.

– Na, várj csak... még most kezdtük el, mit szólnál ahhoz, ha eljönnél hozzánk, elfogyasztanál egy rendes adag rántottát.

– Rendben. Mindjárt ott leszek.

Az adag, amelyet Mary-Ann felszolgált neki, elég rendes volt, mert Anwak már a látványától jóllakott, de bátran nekilátott a feladatnak. Mary-Ann örömét le lehetett olvasni az arcáról. Nem tudta, mit mesélhetett neki Akesuk, hogy miért maradt ki a tegnapi vacsora, de ettől úgy látszott, nem rosszkedvű.

Reggeli után Mary-Ann elment bevásárolni, Akesuk pedig a tranzisztoros rádióján kereste a csatornákat, majd egy perc múlva megszólalt:

– Ez nagyon jó.

– Mi a jó? – kérdezte Anawak.

– Az IBC jó időt jelez a következő napokra. De nem tudjuk őket a szavukon fogni. Ha csak a fele is igaz annak, amit mondanak, kimehetünk a vadászmezőre.

– Ki akartok menni vadászni?

– Igen, legalábbis egy kicsit. Holnap indulunk. Neked mik a terveid, ha meg szabad kérdeznem? Vagy idő előtt vissza akarsz utazni Kanadába?

Az öreg róka megsejthetett valamit.

Anawak körülményesen kevergette a tejet a kávéjában.

– Igazat szólva, tegnap este még úgy volt.

– Ez nem meglepő – állapította meg Akesuk szárazon. – És most?

Anawak megvonta a vállát.

– Még nem tudom biztosan. Arra gondoltam, hogy kimehetnék Mallikjuaqra vagy Inuksuk Pointba. Egyszerűen nem érzem magam jól Cape Dorsetben, Iji. Ne vedd tőlem rossz néven. Ez nem egy olyan hely, amelyre szívesen emlékszik az ember egy ilyen... egy ilyen...

– Egy ilyen apával, mint a tiéd volt – folytatta az öreg, miközben végigsimított a bajuszán, és bólintott. – Én azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán eljöttél, elvégre 19 évig nem volt kapcsolatod senkivel közülünk, és én maradtam az utolsó rokonod. Úgy láttam helyénvalónak, ha szólok neked, de már előre megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem foglak látni. Akkor hát, miért jöttél?

– Fogalmam sincs, Iji. Semmi nem vonzott ide. Azt hiszem, inkább Vancouver akart megszabadulni tőlem egy időre.

– Milyen zöldségeket beszélsz, fiam.

– Az apámon legalábbis nem múlt! Átkozottul pontosan tudod, hogy egy könnyet sem ejtettem érte, és nem is fogok. – Iszonyú durván hangzott, de már nem tudott rajta változtatni.

– Túl szigorú vagy.

– Helytelenül élt, Iji.

Akesuk hosszasan nézte az unokaöccsét.

– Igen, az apád helytelenül élt, Leon, de rendes élet akkor még nem szerepelt a helyi kínálatban. Ezt elfelejtetted megemlíteni.

Anawak hallgatott.

Az öreg hangosan szürcsölte a kávéját, majd hirtelen elmosolyodott.

– Tudod mit? Teszek neked egy ajánlatot. Mary-Ann és én már ma elmegyünk, mert egy teljesen új helyre akarunk eljutni, Pond Inletre, északnyugatra. És te is velünk jössz.

– Nem fog menni, Iji – mondta. – Hetekig kint lesztek, és én nem tudok olyan hosszú időre távol maradni, de nem is akarok.

– Félreértetted, fiam. Velünk jössz, és pár nap múlva visszatérsz egyedül. Hiszen felnőtt vagy. Nem kell a kezedet fognom. Egy repülőgépre magad is feljutsz, nem?

– Túl bonyolultak a körülmények, és én...

– Nagyon kezdem unni a körülményeidet. Mi abban a körülményes, hogy elvigyünk magunkkal a jégre? Fent csatlakozunk egy csapathoz. Minden elő van már készítve, és a civilizált seggednek is kerítünk majd egy helyet.

Rákacsintott.

– De ne képzeld, hogy kéjutazásra készülünk. Téged is ugyanúgy beosztunk medveőrségre, mint mindenki mást.

Anawak hátradőlt, és elgondolkodott az ajánlaton. A meghívás teljesen váratlanul érte. Ezzel az egy nappal sem számolt már, nemhogy még három-néggyel.

Hogy adja ezt be Linek?

Másrészről Li biztosította afelől, hogy addig maradhat, ameddig akar.

Pond Inlet. Három nap.

Nem is olyan sok, ha jobban belegondolt. Az út Cape Dorsetból két óra, egyenesen Iqaluitba, és három nap a vadonban.

– És mit akarsz ezzel az egésszel? – kérdezte.

Akesuk nevetett.

– Vajon mit? Hogy hazahozzalak, fiam.

A vadonban lenni.

Ebben a rövid mondatban kifejezhető az inuk életfilozófia. A vadonban lenni azt jelentette, hogy elmenekülhetnek a telepükről, és a nyári hónapokat sátorozva töltik a parton vagy a jégtakaró szélén, hogy narválra, fókára és rozmárra vadásszanak, vagy éppen halásszanak. A bálnavadászat engedélyezve volt az inuitok számára. Csak annyi holmit vittek magukkal, amennyi szükséges volt a túléléshez távol a civilizációtól. Ruhák, felszerelés, vadászeszközök kerültek a motoros szánokra, bárkákba és csónakokba. A „vadon”, nevéhez méltón, hatalmas területet foglalt magába, amit az ember több ezer éve használt, még mielőtt egy nem kívánatos fejlemény letelepedésre kényszerítette.

A vadonban megáll idő, és a városok feszes szabályai itt semmivé lesznek. A távolságot nem hosszban, hanem időben mérik. Két nap oda az út, három nap amoda. Nem volt értelme ötven kilométerről beszélni egy olyan terepen, ahol előreláthatatlan akadályokat kellett leküzdeni, melyek csupa jégből és rejtett szakadékokból álltak. A természet itt nem engedélyezett semmiféle emberi tervezést. A vadonban kizárólag a jelenben élhetett az ember, mert már a következő pillanat tele lehetett meglepetésekkel. A vadon a saját ritmusát követte, melynek csak behódolni lehetett. A vándorlások több ezer éve alatt az inuitok megtanulták, hogy a természet iránti hódolatban rejlik a saját uralmuk. A 20. század közepéig szabadon vándorolhattak, és ez még mindig jobban megfelelt nekik és a természetes életüknek, mint a mostani helyzet, amikor házakban, egyhelyben éltek.

Anawaknak percről percre világosabb lett, hogy erőteljes változások mentek itt végbe. A világ követelésének eleget téve az indiánoknak tisztes és tartós foglalkozásuk volt, hogy megtalálják a helyüket, és beilleszkedjenek az ipari társadalomba. De a régi időkhöz képest, amikor Anawak még gyerek volt, a társadalom most már kezdte elfogadni őket. Valamit visszaadott nekik abból, amit elvett, de főként egy új világszemléletet nyújtott, amelyben a nyugati minta éppúgy megtalálta a helyét, mint az ősi hagyomány.

Anawak elhagyta a hazáját, amikor az már nem jelentett számára otthont, hanem csak egy régiót, minden érték és személyesség nélkül. Egy mélyen depressziós, erejétől megfosztott nép képével menekült el innen, amelynek olyan sokáig nem adták meg a tiszteletet, hogy már ő is elfelejtette tisztelni saját magát. Ha valaki, akkor az apja tudott volna ezen a képen változtatni, de pont ő volt az, aki kialakította benne ezt a képet. A férfi, aki immáron a temetőben feküdt, a beletörődés szimbólumává vált: egy önpusztító, állandóan részeg, öregedő kolerikus, akinek semmi sem sikerült, és végül a családját sem tudta megvédeni. Anawak a hajó fedélzetén állt, és egyre távolodott Cape Dorsetból, amikor egy mondatot ordított a ködbe, és amelyet rajta kívül senki sem hallott, de az apjának szánta, és rajta keresztül az egész népének:

– Miért nem ölitek meg magatokat mindnyájan, hogy többé senkinek ne kelljen szégyenkeznie miattatok?

Akkor, egy másodpercig majdnem elsőnek tett eleget a saját kívánságának, és kis híján beugrott a tengerbe.

Ehelyett nyugat-kanadai lett. A mostohaszülei Vancouverben telepedtek le. Barátságos emberek voltak, akik hozzájárultak Anawak tanulmányaihoz, de akik sohasem tudtak összeszokni vele. Amikor Anawak 24 éves lett, átköltöztek Anchorage-ba, Alaszkába. Egyszer egy évben küldtek neki képeslapot, és ő kötelességtudóan válaszolt néhány sorban, de sohasem látogatta meg őket, és úgy tűnt, hogy ezt nem is várják el tőle. Ha elutazott volna látogatóba, csak csodálkoztak volna. Nem kerültek távol egymástól, inkább sohasem voltak közel igazán.

Ők nem voltak a családja.

Akesuk javaslata új emlékeket ébresztett benne. A hosszú éjszakákat a tűznél, amikor valaki mesélt, és az egész világ még olyan élő volt. Amikor kicsi volt, még létezett a hókirálynő és a medveisten. Hallgatta a férfiakat és a nőket, akik még igluban születtek, és elképzelte magát, amint felnőtt férfiként vándorol a jégen, összhangban önmagával és a sarkvidék mítoszával.

Alszol, ha fáradt vagy. Dolgozol és vadászol, ha az időjárás megengedi, vagy egyszerűen, ha rád tör a késztetés. Akkor eszel, amikor a gyomor követeli, és nem holmi ebédszünetekben. Néha álló nap és éjszaka tart a vadászat, vagy éppen teljesen elmarad, máskor ki sem kell lépni a sátorból a zsákmányért. A quallunaatnak ez a látszólagos rendszertelenség sohasem fért a fejébe. A quallunaat azt sem értette, hogy lehet szabályozott időterv és teljesítmény-séma nélkül élni, és azt sem tudta, hogy ezt meg szabad tenni. A quallunaat egy világot épített magának a világon kívül, kizárta a természetes folyamatokat, mesterségesekre cserélte fel őket, és ami nem fért bele az elképzelésébe, azt egyszerűen figyelmen kívül hagyta, vagy kiirtotta.

Anawak a Chateau-ra gondolt és a feladatokra, melyeket megkíséreltek megoldani. Jack Vanderbiltre gondolt. Milyen kényszerűen ragaszkodott a CIA helyettes igazgatója ahhoz az elképzeléshez, hogy az események emberi tervezés és tett eredményei. Aki meg akarta érteni az inuitokat, annak meg kellett válnia az ellenőrzés kényszerétől, amely olyan jellemző a civilizált társadalmakra.

De legalább még emberek voltak. Az ismeretlen hatalomban azonban nem ismert fel semmi emberit. Időközben Anawak is osztani kezdte Johanson meggyőződését. Ez a háború közel járt ahhoz, hogy elvesszen az emberi rend- és értékelképzelések miatt. Az olyanok, mint Vanderbilt, már csak azért is elveszítenék, mert képtelenek különböző mentalitásokat elfogadni. Talán még tisztában is volt ezzel a CIA második embere, azonban sohasem ugorta volna át a saját derék-amerikai-polgári árnyékát; mihez is kezdene az ilyen egy idegen fajjal szemben.

Már egy delfin sem felfogható. Akkor hogyan lehetne megérteni egy olyan fajt, mint amit Johanson dadaisztikus rohamában Yrrnek keresztelt?

Anawak hirtelenjében megértette, hogy nem oldhatják meg a feladatot, ha nincs meg hozzá a megfelelő csapat.

Valaki hiányzott, és már tudta is, hogy ki.

Míg Akesuk az útra készült, Anawak a szállodában azon volt, hogy beszéljen a Chateau-ban Livel. Tíz percig kapcsolgatták ide-oda, mire kiderült, hogy Li egy cirkálón van, Seattle partjainál. Újabb negyedóra telt el, mire végül beszélhetett vele.

Megkérdezte tőle, hogy tudja-e még nélkülözni három-négy napig. Li megadta neki a kért időt, mert azzal érvelt, hogy a hozzátartozóival kell törődnie. Ezért emésztette kicsit a lelkiismerete, de azzal nyugtatta magát, hogy a világ megmentése nem függhet ettől a pár naptól. Amúgy is a közös ügyön dolgozott, mert az agya a távoli Északon sem lelt nyugtot.

Li elmondta neki, hogy Sonar-támadást indítottak a bálnák ellen.

– Tudom, hogy nem hallja szívesen – mondta.

– És működik legalább?

– Rövidesen befejezzük, mert nem értük el a kívánt hatást, de mindent el kell követnünk. Ameddig nem üldöznek az állatok, nagyobb eséllyel tudunk felderítőrobotokat és búvárokat leküldeni.

– Növelni akarja az esélyeit? Akkor bővítse ki a csapatot.

– Kivel?

– Három emberrel. – Rövid szünetet tartott, majd határozottan belefogott. – Azt szeretném, ha besorozná őket. Több ember kell, akik viselkedés- és intelligenciakutatással foglalkoznak. Ezenkívül szükségem van egy asszisztensre, akiben megbízok. Azt akarom, hogy Alicia Delaware-t adják mellém. Egyetemista, és nyáron Tofinóban lakik.

– Rendben – mondta Li meglepően gyorsan. – A második?

– Egy férfi Uclueletből. Ha belenéz az MK-programok aktáiba, akkor Jack O'Bannon név alatt fog szerepelni. Nagyon jól tud bánni a tengeri emlősökkel, és tud még valamit, ami a hasznunkra lehet.

– Talán akadémikus?

– Nem. Egy volt delfinkiképző a haditengerészettől.

– Értem – mondta Li. – Ezt meg kell még beszélnem, ugyanis mi is felállítottunk egy listát. Miért akarja pont őt?

– Egyszerűen csak őt akarom.

És a harmadik személy?

Ő a legfontosabb hármuk közül. Mivel bizonyos értelemben földönkívüliekkel van dolgunk, kell egy olyan személy, aki kizárólag azon töri magát, hogyan lehet felvenni a kapcsolatot nem emberi lényekkel. Keresse meg, kérem, Dr. Samantha Crowe-t. Ő a SETI program vezetője Arecibóban.

Li felnevetett.

– Ön nagyon ravasz fickó, Leon. Mi is gondolkodtunk azon, hogy egy embert a SETI-től bevonjunk a munkába. Ismeri Dr. Crowe-t?

– Igen. Ő rendben van.

– Rendben.

– Figyelembe fogja venni, amiket kértem?

– Meglátom, mit tehetek az érdekében. – Valaki Li nevét kiáltotta a háttérben. – Legyen jó, Leon, és jöjjön vissza épségben! Nekem vissza kell térnem a frontra.

A Turbo-prop Hawker Siddeley típusú gép nem repült azonnal északi irányba, hanem előbb egy darabon keletre tartott. Akesuk rábeszélte a pilótát, hogy tegyenek egy kis kitérőt a Great Plain of Koukdjuak felé. Anawak megpillantotta a rengeteg kerek kis tócsával teleszórt vadvédelmi területet, amely a világ legnagyobb vadliba költőhelye.

A többi utas Cape Dorsetból vagy Iqaluitból származott, és szintén Pond Inlettől akartak nekivágni az örök jég birodalmának.

Pond Inlet hasonló nagyságú és lélekszámú település volt, mint Cape Dorset, és mégis teljesen más, mint a délebbi városka. A régiót már négyezer éve lakják. Itt senki sem vállalkozott építészeti különlegességekre, mint Iqaluitban. Akesuk elmagyarázta, hogy az inuitok Nunavut ezen részében nagyobb hangsúlyt fektetnek a hagyományokra, mint máshol. Még óvatosan hozzátette, hogy itt fent a sámánizmus még virágzik, habár mindenki keresztény. Amikor Anawak nem ment bele a témába, hagyta az egészet, és felsorolta azokat a dolgokat, amiket a szupermarketből kell beszerezni másnapra.

Az éjszakát szállodában töltötték, de Akesuk korán felkeltette Anawakot, és lesétáltak a partra. Az öreg szimatolva nézett a távolba, és azt mondta, hogy a jó idő ki fog tartani, és hogy rendes vadászatot jósol.

– A tavasz nem váratott sokáig magára – állapította meg elégedetten. – A szállóban azt mondják, hogy a jég határa félnapi járásra van innen. Az is lehet, hogy minden ezen múlik.

– Mégis, min?

Akesuk megrántotta a vállát.

– Bármi megtörténhet. Vagyis csak ezen múlik. Egy csomó állatot fogsz majd látni. Bálnákat, fókákat, jegesmedvéket. A jég olvadása az idén előbb következett be.

Ezen nem csodálkozom, gondolta Anawak, azok után, ami történt és történik.

A csapat tizenkét emberből állt. Akesuk beszélt a két vezetővel. Összeállították a csomagjaikat a túrához, és mindazt, amire nem volt szükségük, elraktározták a szállóban. Időközben készen állt a négy quamutik. Anawak emlékeiben még kutyákat fogtak be a hagyományos szánok elé, de most különböző motorizált eszközök álltak a rendelkezésükre. A szánok azonban pont úgy néztek ki, mint rég. Négy méter hosszúak voltak, két, magasba ívelő fa fogantyúval, és több, szorosan egymás mellé fűzött keresztléccel. A szerkezetekben nem volt egyetlen szög sem. A szánokat kötelek erősítették össze, ami a javításukat is megkönnyítette. Hármukra a zord időjárás ellen szolgáló fakabinokat szereltek fel, amelyek felül nyitottak voltak, a negyedikre felpakolták a felszerelést.

– Nem vagy jól felöltözve – egy pillantásával Anawak kabátja felé bökött.

– Miért? Megnéztem a hőmérőt, hat fok van.

– Elfelejted az utazás közbeni ellenszelet. Két harisnyát húztál fel? Nem vagyunk ugyanis Vancouverben.

Tényleg nagyon sok mindent elfelejtett már. Az érzést is, amikor kihajtották a hidegbe; de nemsokára visszatér majd ez is. Majdnem elszégyellte magát emiatt. A fázós lábak okozzák a fő problémát, mint mindig. Ezért felvett még egy pár harisnyát és még egy pulóvert, úgy nézett ki, mint egy hordó, de az utazás minden résztvevője hasonlított egy kicsit valami hószemüveges űrhajósra.

Akesuk még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelést a két vezetővel.

– Hálózsákok, karibu bundák...

Az öreg szemei csillogtak és még a vékony szürke bajsza is kunkorodott a gyönyörtől. Anawak nézte, hogyan szorgoskodik a szánok körül. Ijitsiaq Akesuk teljesen más volt, mint az apja. Az ő társaságában ismét értelmet nyert a régi életmód, és az, hogy inuit volt.

A gondolatai ismét a mélyben kószáltak, az idegen hatalomnál. Utazásuk alatt a jég birodalmában kizárólag a természet szabályait fogják követni. Ahhoz, hogy idekint túléljen, mélyen átérző, panteisztikus magatartásra volt szükség. A legjobb, ha idekint nem tartja magát fontosnak az ember, mert egész egyszerűen nem az. Csak része az élővilágnak, amely állatokban, növényekben, jégben testesül meg, és alkalmanként emberekben.

És az Yrrben, gondolta. Akárkik is ők, bárhogy is nézzenek ki, és bárhol is éljenek.

Egy rántással megindult a hótaposó, és vontatni kezdte a szánkót maga után, melyen Anawak, Akesuk és Mary-Ann foglaltak helyet. Így siklottak a néhol vizes, néhol havas jégen. Elszórtan tócsák csillantak fel. Az olvadás már megindult, de csak a felső rétegeket érintette egyelőre. Megkerülték a part menti dombot, amelyre Pond Inlet épült, és északkeleti irányban haladtak tovább, mígnem jókora távolságra kerültek a Baffin-sziget partvidékétől, amely dél felől emelkedett ki a jégtengerből. A szemközti parton a Bylot-sziget sziklái magasodtak az ég felé, melyeket jéghegyek vettek körül, és a csúcsukból hatalmas kiterjedésű gleccsernyelv nyújtózott a part felé. Anawaknak emlékeztetnie kellett magát, hogy nem szárazföldön siklanak, hanem a befagyott tenger tetején, és alattuk halak úszkálnak. A szánkó néha magasra lendült fel, aztán le, mikor az egyenetlen terepen haladtak, de a quamutikon utasai nem érezték az ütések erejét.

Néha ki kellett kerülni egy-egy nagyobb léket vagy szakadékot, és a távolban, a kékes árnyalat mögött, alig kivehetően a tenger sötétje csillogott.

– Eltarthat, mire odaérünk – vélte Akesuk.

– Igen, időbe fog telni – bólintott Anawak, aki visszaemlékezett rá, hogy hányszor hajtottak el gyermekkorában ilyen jégperemek mentén.

Akesuk felhúzta az orrát.

– Ne mondd! Miért telne időbe? Nem veszítünk el időt, hanem megkaparintjuk azt, mindegy, hogy egyenesen keletre tartunk, vagy előbb egy kicsit északnak. Ezt elfelejtetted? Itt nem számít, hogy milyen gyorsan érsz oda egy helyre, mert kerülőt teszel. Az életedet attól még éled, és az idő nem megy veszendőbe.

Anawak hallgatott.

– Talán – folytatta a nagybácsi – az elmúlt évszázad legnagyobb problémáját jelentette az inuitok számára, hogy a quallunaaq elhozta nekünk az időt. Meg kellett tanulnunk, hogy létezik elfecsérelt idő is. A quallunaaq azt gondolja, hogy a várakozás időpocsékolás, és ezért elfecsérelt életidő. Azt hiszem, amikor te még kicsi voltál, mindnyájan hittünk ebben. Az apád is, és mert nem talált lehetőséget, hogy valami értelmeset és értékeset csináljon, az lett a meggyőződése, hogy az élete értéktelen, mert csak kihasználatlan és elfecsérelt időből áll. Értéktelen életidőből.

Anawak ránézett.

– Nem őt kellene sajnálnod, hanem az anyámat – mondta.

– Ő is sajnálta – válaszolta Akesuk, és beszélgetésbe bonyolódott Mary-Ann-nel.

Több kilométert meg kellett tenni ahhoz, hogy a rés annyira leszűküljön, hogy biztonsággal átkelhessenek rajta. Az egyik inuit vezető lekapcsolta a szánkót, nagy sebességgel nekiiramodott, és szinte átrepült a repedésen. A túloldalról egy kötelet dobott át, és egyenként húzta keresztül a szánkókat a rés felett, majd folytatták az útjukat. Akesuk egykedvűen tologatott a szájába valamilyen zsíros csíkokat, majd átadta a dobozt a maradékkal Anawaknak.

Habozva nyúlt utána. Narválbőr volt. Amikor régebben elindultak az örök jég birodalmába, ők is magukkal vitték, mert több C-vitamint tartalmaz, mint bármely narancs, vagy citrom, és emellett dióaromája van.

Az elfeledett íz képek és érzések láncreakcióját indította el benne. Hangokat hallott, de nem az expedíció tagjaiét, hanem emberekét, akikkel húsz évvel ezelőtt volt úton. Érezte az anyja kezét, ahogy megsimogatta a homlokát.

– Szakadékok a jégtengerben, feltorlódott jégtáblák... – nevetett az öreg. – Ez itt nem egy autóút, fiam. Mondd meg őszintén, nem hiányzott mindez?

Ha Akesuk észrevette rajta a pillanatnyi érzelemkitörést, és el akarta volna mélyíteni, akkor pont az ellenkező hatást váltotta ki. Anawak a fejét rázta. Lehet, hogy csak dacból mondta, de mindössze ennyi jött ki belőle:

– Nem.

Abban a pillanatban elszégyellte magát.

Akesuk vállat vont.

Aki az élete nagy részét Vancouver-szigeten töltötte, és mellette ráadásul a tengeri élet kutatója, közelebb áll a természethez, mint bármely, ember által készített alkotáshoz. Mégis más volt Clayoquot Soundban bálnákat megfigyelni, mint a végtelen jégmezőn siklani, mind távolabb a civilizációtól, jobbról a barna tundrával, balról pedig a Bylot-sziget gleccserfedte csúcsaival. Míg a klíma Kanada nyugati részében egyenesen emberbaráti volt, addig a sarkvidék egy hathatós pokol. Habár csodaszép volt, teljesen betelt önmagával, és halált hozott mindazokra, akik az emberi egyeduralom illúziójába ringatták magukat. A települések is leginkább dacos kísérleteknek tűntek, hogy birtokba vegyenek valamit, ami nem vehető birtokba.

Az utazás a quamutikon egyre inkább hasonlított egy kirándulásra a tudatalattiba. Anawak időérzékének utolsó maradéka is feloldódott egy újabb napsütéses éjszaka után. A világ ősokához utaztak. Még egy racionalista is, aki nem imádkozik egyetlen istenhez sem, és inkább a tudományos magyarázatot kedveli, hirtelen megérez valamit ebből az életérzésből; amit a jegesmedve melankolikus lépteivel jellemezhetnénk leginkább. Az inuitok a hosszú éjszakákon erről is meséltek egymásnak.

A jegesmedve szerelembe esett egy férjezett nővel, és ettől vak lett a valóságra. A nő egy napon szánalomból elárulta a férjének, aki többhetes sikertelen vadászat után tért haza, titkos szeretője rejtekhelyét. A medve figyelmeztette, hogy ne beszéljen senkinek az együttlétükről, mert csak veszélyt szül, de mivel kihallgatta őket, amikor a vadász elindult az ő rejtekhelyére, hátulról besurrant a szeretője iglujába, és felemelte a mancsát, hogy megölje a nőt. Ám hihetetlen szomorúság lett úrrá rajta. Mi értelme elvenni az életét? Az árulás már megtörtént. Ezért vándorol olyan mélabús és nehéz léptekkel a jegesmedve.

A levegő hirtelen lehűlt, és csípni kezdte Anawak arcát.

Kétórás út után ismét a Baffin-sziget partjai felé vették az irányt. Kimerülve a hosszú egyhelyben üléstől és a szánkó rázkódásától megálltak pihenni, majd elindultak a jégen a part felé, a hómentes tundrára egy benőtt szikla mellett. A mohás és zuzmós, nyálkás területen a vörös kőtörőfű és a pimpó virágai virítottak. Szerencséjük volt az évszakkal, mert később, nyáron milliárdnyi légy lepte el a vidéket.

A terep lágyan emelkedett. Az egyik motorosszán vezetője felfuvarozta őket egy sziklaplatóra, ahonnan kilátásuk nyílt a tengerre és a fehér hegyekre, majd megmutatta a régi szálláshelyek romjait, melyek még a Thule-időszakból maradtak itt, valamint két egyszerű keresztet. Német bálnavadászok voltak ide eltemetve. Néhány siksik, csíkos mókus hussant keresztül a jégmezőn, és menekült az odújába. Mary-Ann talált néhány követ, és zsonglőrködni kezdett velük. Anawak egy darabig figyelte, majd megelevenedtek az emlékei. Hát persze, ez egy inuit sportág, és olyan ősi, mint a Föld. Megpróbálta utánozni, de sikertelensége nevetésre ösztönözte a többieket. Ilyen volt az inuit, komédiázó népcsoport, akik halálra röhögték magukat, ha valaki elcsúszott a jégen. Rövid reggeli után, amely kávéból és szendvicsből állt, továbbmentek, és megkerülve egy léket a Bylot-sziget felé tartottak ismét. A motorosszánok gumitalpa alól olvadt kása csapódott fel, amikor váratlan jégtorlaszokat kellett megkerülniük. Rövid időn belül már a sziget sziklái alatt siklottak el. A levegő megtelt a madarak rikoltásaival. Csüllők fészkeltek ezrével a sziklahasadékokban, egész rajok repültek le s fel. A konvoj végül lassított, majd megállt.

– Teszünk egy sétát – mondta Akesuk.

– Hisz az előbb már sétáltunk – csodálkozott Anawak.

– Annak már három órája, fiam.

– Már három órája? Te jó ég.

A Baffin-sziget enyhe lejtésű tundrájához képest a Bylot-szigeten már a part mentén rendkívüli meredélyekkel találták szembe magukat, így hamar hegymászás lett a laza sétából. Akesuk egy fehér csíkra mutatott a sziklán, madárürülék nyomaira.

– Egy vadászsólyom – mondta. – Nagyon szép állat.

Kipróbált egy sor speciális csalogató füttyöt, de a sólyom nem mutatkozott.

– Beljebb nagyobb esélyünk volna meglátni, és persze rókákat, libákat, baglyokat, más sólymokat és egerészölyveket.

Akesuk gunyorosan vigyorgott.

– Vagy mégsem. Ilyen ez a sarkvidék. Egyszerűen nem lehet időpontot egyeztetni velük. Megbízhatatlan banda, az inuit és az állat egyaránt. Nem igaz, fiam?

– Én nem vagyok quallanuaaq, ha erre gondolsz – vágott vissza Anawak.

– Óh. – A nagybácsi beleszimatolt a szélbe. – Hát jó. Azt hiszem, megtakaríthatunk magunknak egy utat a magasba. Legfeljebb bepótoljuk később. Egyszer úgyis visszajössz, most, hogy már nem vagy quallanuaaq. Hajtsunk a jégtakaró pereméhez. Ilyen szép időben még ma odaérhetünk.

Ettől kezdve az idő teljesen megszűnt létezni.

Ahogy Kelet felé haladtak, és a Bylot-szigetet maguk mögött hagyták, a jég egyre durvább és érdesebb lett, a szánkók rázkódása hevesebb. Hideg szél gondoskodott arról, hogy az olvadások tetején ismét jégréteg keletkezzen. Olyan csörömpölés hallatszott végig, mintha törött üvegcserepeken vezetne keresztül az útjuk. Anawak körülkémlelt, és meglátott egy rést a jégen. Figyelmeztette a motorosszán vezetőjét, de az már sokkal előbb észlelte.

– Mégsem felejtettél el mindent – nevetett Akesuk.

Anawak egy ideig határozatlanul pislogott rá, majd ő is nevetni kezdett. Büszke volt magára. Nem hitte ő sem, de büszke volt arra, hogy meglátta azt a nyavalyás repedést.

A délután napkutyákat varázsolt az égre. Így nevezte az inuit azt a jelenséget, amikor két melléknap keletkezik a jégkristályok fénytörése következtében. A hatalmas tündöklő körök és ívek a nap két oldalán fénylenek a legerősebben. A távolban a feltorlódott jégtáblák áthághatatlan akadályt képeztek, majd hirtelen jobb kéz felől sima vízfelszín tűnt elő. Egy fóka lesett ki a tengerből, és gyorsan eltűnt, majd kicsivel távolabb újból felbukkant a feje, és kíváncsian nézett rájuk. Elhagyták a léket, és egy sokkal nagyobb kiterjedésű vízfelület felé vették az irányt. Csak később látta meg Anawak, hogy ez nem egy újabb lyuk a jégben, hanem elérkeztek a páncél pereméhez. Azon túl kezdődött a nyílt tenger.

Továbbhaladtak a perem mentén, és kis idő múlva egy táborra leltek. A karaván megállt. Szíves üdvözlések hangzottak mindenhonnan. Néhányan ismerősök voltak, a többieket kimerítően bemutatták egymásnak. A táborozók Pond Inletből és Igloolikból származtak. Egy narvált fogtak, amit már feldaraboltak, és a maradványait valamivel távolabb kelet felé hagyták, a jégtakaró peremén, körülbelül ott, ahová Anawak csapata is tartott. A narvál csíkokra vágott bőrét kínálták körbe, és a vadászatról folyt a beszélgetés. Két újabb vadász csapódott a társasághoz, akik épp hazafelé tartottak. Kenukat húztak a motoros szánjukkal, melyekre az előző nap elejtett fókákat kötözték. Az egyikük úgy vélte, hogy az idén a fókák előbb megindulnak az olvadó jéggel táplálkozási és párzási helyükre. Közben meglóbálta a 5.6-os Winchesterét, és mindenkit óvva intett a veszélyektől. A sapkáján ez állt: A munka azoknak való, akik nem tudnak vadászni. Anawak megkérdezte tőle, hogy nem tűnt-e nekik fel valami különös a bálnák viselkedésében, hogy nem voltak-e agresszívek. A vadászok semmi rendelleneset nem tapasztaltak. Hirtelen az egész tábor köréjük sereglett. Mindenki hallotta a legújabb híreket, és apró részleteikben ismerték őket, beszámoltak egymásnak a tapasztalataikról, de úgy tűnt, hogy a sarkvidéket eddig elkerülte minden anomália.

Estefelé elhagyták a tábort.

A két vadász is visszatért Pond Inletbe, Anawak karavánja pedig tovább folytatta az utat a perem felé, ahol nemsokára elhaladtak az elejtett narvál csontjai mellett. Madárrajok marakodtak hangos ricsajjal a maradék húscafatokon. Továbbmentek, hogy lehetőleg minél jobban eltávolodjanak a bálna maradványaitól, és úgy harminc méterre a perem szélétől felverték a táborukat. Ládákat emeltek le a szánokról, és felállították az antennát, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a külvilággal. A vezetők rövid idő alatt felállítottak öt sátrat, négyet az utasoknak, és egy konyhasátrat, ráadásul mindet ledeszkázták, és szigetelőanyaggal terítették le. Három fehérre mázolt rétegelt lemez szolgált alkalmi vécéként, melyben egy zacskóval bélelt vödör állt.

– Ideje volt már – örvendezett Akesuk.

Ő tűnt el elsőnek, és ült a mézesbödönre, ahogy az inuit a vándorló szükséghelyet nevezte. A vezetők azt javasolták, hogy rendezzenek versenyt az immár felszabadult motorosszánokkal. Anawak elmagyaráztatta magának az alapokat, de nagyon egyszerűnek bizonyult a vezetésük. Rövid idő múlva hajmeresztő kanyarokkal futottak a jégen, és Anawak szíve egyre könnyebb lett.

Szeretett itt lenni.

Többször is megismételték a versenyt; a körmérkőzést az egyik Igloolitból való vadász nyerte. Mindenki alaposan megéhezett, és odasereglettek a konyhasátor köré, de Mary-Ann csakhamar szétzavarta a bélpoklos brigádot. Az egyik asszony belekezdett egy mesébe, amelyet évszázadok óta mesélnek, de mindig egy kicsit másképp. Anawak emlékezett, hogy egy-egy ilyen mesét napokig mondtak, mert az inuit úgy volt vele, hogy nem kell mindent egy lélegzetvételre befejezni. Az örök jégen töltött napok rendkívül hosszúak tudtak lenni, így a mesék is azok voltak. Miért is ne oszthatnák be őket?

Már éjfél körül járt, amikor Mary-Ann feltálalta a vacsorát, és mint mindig, felülmúlta önmagát. Grillezett vándorszaibling illata áradt szét, és zöldséges karibu is volt, rizzsel, valamint sült eszkimó-paradicsom, egy helybeli gyökérfajta egészítette ki a menüt. Ehhez jött még több liter forró fekete tea. A konyhasátorban elméletileg mindenkinek lett volna hely, de mégsem így volt, amiért is Akesuk hangosan szidalmazta azt az embert, akitől bérbevették. Ettől persze a sátor nem lett nagyobb, úgyhogy valahogy feltalálták magukat, viszont így is sikerült bezabálni.

Hajnali fél kettő felé, amikor már mindenki kellőképpen álmos volt, Akesuk egy üveg pezsgőt varázsolt elő a táskájából. Csibészesen rákacsintott Anawakra. Mary-Ann felhúzta az orrát, és aludni indult. Csak Anawak és a bácsikája maradtak fent, no meg persze a férfi a puskájával, aki a medvéktől őrizte a tábort. Ő fent állt, egy különlegesen magas jégtorlaszon.

– Akkor talán bontsuk fel – mondta Akesuk.

Anawak a fejét rázta.

– Én nem iszom.

– Ja, igen! – Akesuk szomorú pillantást vetett az üvegre. – Biztos vagy benne? Csak azért tettem el, hogy egy különleges alkalomkor kinyithassam. Azt hiszem, eljött a megfelelő pillanat... most, hogy megjöttél...

– Nem akarom elveszíteni a kontrollt, Iji.

– Mi felett nem akarod elveszíteni? Az életed vagy a pillanat felett? – csak vállat vont, és elsüllyesztette az üveget, vissza a táskába. – Na, jó. Lesz más különleges esemény is. Talán egy nagy zsákmány. Lehet, hogy elejtünk egy fehérbálnát, vagy egy kövér és zaftos rozmárt. Mi a helyzet, sétálunk még egyet, mielőtt nyugovóra térünk?

– Szívesen, Iji.

Elsétáltak a vízig, Anawak előreengedte a bácsikáját, mert az öreg sokkal jobban tudta, hogy hol stabil a jég. Az inuit több száz kifejezést használt mindenfajta hóra és jégre, de egyetlen szavuk sem volt, amely kizárólag havat vagy jeget jelentett. Pillanatnyilag rugalmas jégen haladtak. Míg a jéghegyek édesvízből álltak, mert a só a fagytól teljesen kicsapódott, addig az úszó jégtáblákban volt valamennyi sótartalom. Minél gyorsabban fagy a víz jéggé, annál nagyobb marad a sótartalma, amitől a jég rugalmassá válik. Ez előny télen, de tavasszal, a hőmérséklet növekedésével annál veszélyesebbé válik. Egy vízbe pottyanásba könnyedén belehalhat az ember, és még veszélyesebb, ha egy áramlás a jég alá sodorja.

Megálltak a peremnél, nekitámaszkodtak egy feltornyosult jégtáblának, és nézték az ezüstös tengert. Anawak pénzes pérek acélkék hátát látta elsuhanni a víz felszíne alatt. Nézelődött, Akesuk pedig hallgatásba burkolózott, ainikor hirtelen, mintha a természet meg akarná jutalmazni őket a türelmükért, két agyar emelkedett ki a vízből, mint két keresztbe tett kard. Két narvál hím bukkant fel néhány méterre a peremtől. Kerek, sötétszürke foltos fejek emelkedtek ki, majd lassan ismét alámerültek. Negyedóra múlva ugyanitt fognak felmerülni. Ez volt a természetes ritmusuk.

Anawak le volt nyűgözve. Narválok Vancouver-sziget környékén jóformán sohasem voltak láthatóak. Sokáig a kihalás szélén álltak. A szarvuk valójában meghosszabbodott agyar, olyan, mint az elefántcsont, ezért évszázadokig vadásztak rájuk. Még mindig a kihalófélben lévő fajok listáján szerepeltek, de az állományuk Nunavut és Grönland között körülbelül tízezer példányra szaporodott.

A jég halkan recsegett, amikor egy-egy hullám megemelte. A távolban még mindig a bálna maradványai fölött marakodtak a madarak. Lágy fény övezte a sziklákat és gleccsereket a Bylot-szigeten, és vetett árnyékot a fagyott tengerre. Közel a horizonthoz a nap fakón világított.

– Azt kérdezted, hogy hiányoltam-e mindezt – mondta Anawak. Akesuk hallgatott.

– Utáltam, Iji. Szívből utáltam és lebecsültem. A válaszomat szeretted volna, hát itt van.

Az öreg sóhajtott.

– Az apádat becsülted le.

– Lehet, de magyarázd meg egy tizenkét évesnek a különbséget az apja és a népe között, ha mindketten túlszárnyalják egymást a nyomorúságban. Az apám erőtlen volt, és állandóan részeg. Addig sírt és nyavalygott, hogy még az anyámat is lehúzta magához, aki ezért nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nevezz meg egyetlen családot, akinek nem volt akkoriban hasonlóan gyászos ügye. Szép és jó, hogy állandóan mesélik a meséket a büszke és független inuitokról, de én személyesen nem sokat érzékeltem – Anawak ránézett az öregre. – Hogy tudod feldolgozni azt, hogy a szüleid néhány év alatt roncsok lesznek az alkoholtól és a drogoktól? Ha az anyád felakasztja magát, mert önmagát sem tudja elviselni, az apád pedig mást sem csinál, csak nyöszörög és iszik. Odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy hagyja végre abba, hogy az én erőm elég két embernek is. Ordítoztam vele, azt mondtam, hogy dolgozni fogok, vagy akármit, csak hogy segítsek neki. Hátha leteszi egy rövid időre az üveget, és akad néhány világos gondolata; de csak bámult rám, és tovább nyöszörgött.

– Tudom. – Akesuk megrázta a fejét. – Nem volt ura önmagának.

– Örökbe adott engem – mondta Anawak. Az évek keserűsége összeszaladt a szájában. – Nála akartam maradni, de a nyavalyás eladott engem.

– Nem tudott megbirkózni veled. Csak meg akart védeni.

– Na, ne mondd! És azzal törődött-e, hogy én hogy birkózok meg ezzel? Egy nagy frászt! Az anyám a depressziójába halt bele, az apám pedig az itallal gyilkolta meg magát, mindketten kidobtak az életükből. Nekem segített valaki? Senki! Mindenki túlzottan el volt foglalva azzal, hogy lyukat nézzen a jégbe, és az inuitok szerencsétlensége felett búsuljon. Te is. Emlékszem rá, te voltál a legvidámabb, és mindig volt egy jó meséd, de te sem vitted túl sokra. Csak a legendákat emlegetted, más neked sem jutott az eszedbe. Meseórák az egykoron büszke és szabad népről! Blabla!

– Az volt, fiam – mondta Akesuk. – Egy büszke nép.

– Mikor?

Arra várt, hogy Akesuk dühösen rámordul, de csak a bajszát simogatta.

– A születésed előtt – mondta. – Az én generációm még igluban született, és magától értetődő volt, hogy mindenki tud építeni. Ha tüzet akartunk gyújtani, kovakövet használtunk, nem gyufát. A karibut, a rénszarvasunkat nem puskával, hanem íjjal és nyíllal vadásztuk. A quamutik elé is kutyákat fogtunk, és nem motorosszánokat. Hát nem hangzik ez romantikusan? Nem emlékeztet a régmúlt időkre?

Akesuk megrázta a fejét.

– Pedig csak fél évszázad múlt el. Nézz körbe, fiam! Látod, hogy élünk most? Hiszen van ebben valami jó is, egyik nép sem tud annyit a világról, mint a miénk. Minden második házban van számítógép és internet, az enyémben is. Saját államot kaptunk-vihorászott. – Nemrég egy fejtörőt adtak fel a nunavut.com-on. Ismered a régi kanadai kétdolláros bankjegyet? Elöl II. Erzsébet képe van, hátul pedig egy csoport inuit a kajakjuk előtt, szigonnyal a kezükben. A kérdés az volt, hogy mit ábrázol a jelenet. Te tudod?

– Attól félek, nem.

– De én igen. Az elűzetésünket, fiam. Az ottawai kormányzat finomabban fogalmazott, és áttelepítésnek nevezte. A hidegháború jól ismert jelensége volt. Ottawában attól féltek, hogy Amerika vagy a Szovjetunió igényt tart majd a néptelen területekre, ezért áttelepítették a nomád életmódot folytató inuitokat a hazájukból, a sarkvidék déli részeiből Resolute-ba és Grise Fiordba, közel az Északi-sarkhoz. Azt hazudták nekik, hogy a vadászterületek gazdagok zsákmányban, de pont az ellenkezője volt igaz. Az inuitoknak dögcédulát kellett hordaniuk, mint a kutyáknak. Tudtál erről?

– Nem igazán.

– A generációdból sokan nem tudnak erről az egészről. A '20-as években kezdődött, amikor a fehér bevándorlók magukkal hozták a puskáikat. A rénszarvas- és fókaállományt rövid időn belül megtizedelték. Inuitok és quallunaatok egyaránt. Puskagolyó az íj helyett, érted, ugye? Nem sok közük volt addig a betegségekhez, de hirtelen meglepte őket a himlő, a tuberkulózis, a diftéria satöbbi, és ezért elhagyták a táboraikat, és beköltöztek a településekre. Az ötvenes évek végén tömegével haltak még éhínségben és betegségekben, de persze hivatalos helyen ezt még csak el sem ismerték. Aztán a hadsereg lett érdekelt az Északnyugati Területekben, és titkos állomásokat építettek az ősi vadászterületeken. Az inuitok, akik ott éltek, természetesen útban voltak. A kanadai hatóságok rendelkezésére repülőgépekre rakták őket, és több száz kilométerrel északabbra deportálták. A sátrakat, kajakokat, kenukat és szánkókat hátra kellett hagyniuk. Engem is áttelepítettek, és a szüleidet is. Azzal indokolták az intézkedésüket, hogy északabbra jobbak a feltételek az éhező inuitok számára, mint a katonai állomások környékén. A valóságban azonban nagyon messze esett a karibu vándorlási útvonalától, és onnan, ahová az állatok nyáron vonultak, hogy világra hozzák a borjaikat.

Akesuk hosszas szünetet tartott. Időközben felmerültek a narválok és játékos kardozásba kezdtek, mire az öreg ismét megszólalt.

– Miután áttelepítettek bennünket, elküldték a buldózereiket a régi vadászterületekre, és a földdel tettek egyenlővé mindent, hogy a visszatérés reményét is elvegyék tőlünk. A messzi északra nem jöttek karibuk, ezért ismét csak az éhezés jutott, és ruhánk sem volt. Mit ér a legnagyobb bátorság, ha csak egy pár siksik, nyúl vagy hal az egyetlen zsákmányod? Amikor látod meghalni a népedet, és nem tehetsz ellene semmit? Nem akarom elmesélni részletesen. Rövidesen szociális esetté váltunk. Nem élhettük a régi életünket, és másként élni nem tanultunk meg. Körülbelül akkor, amikor megszülettél, a kormány ismét felelősséget érzett irántunk, és dobozokat építettek nekünk: házakat. A quallunaatoknak ez természetes dolog volt, hiszen ők is dobozokban laktak, a kutyájuk is, és a dobozaikat még több dobozzal vették körül. Az ő életük volt, nem a miénk, de akkor mi is dobozlakók lettünk. És mihez vezet, ha elveszítjük az önérzetünket? Alkoholhoz, drogokhoz és öngyilkossághoz.

– Az apám akkor harcolt az inuitok jogaiért?

– Mindnyájan azt tettük. Még fiatalember voltam, amikor elüldöztek bennünket. Én is harcoltam. Harminc évig pereskedtünk és hallattuk a szavunkat. Az apád is. De a végén ebbe fáradt bele. 1999 óta van saját államunk, Nunavut, a mi országunk. Senki sem hazudik már nekünk, és nem telepítenek ki bennünket többé. De az életünk, az egyetlen élet, amely nekünk volt szánva, visszahozhatatlanul elveszett.

– Akkor egy újat kell keresni.

– Bizonyára igazad van, hiszen mit ér a siránkozás? Mindig is nomádok voltunk és függetlenek, de belenyugodtunk abba, hogy a szabadságunk korlátozott területre vonatkozik. Néhány évtizede nem volt még semmilyen rendezett életformánk, csak a laza családi közösségek, és nem tűrtünk sem főnököt, sem vezetőt, de most inuit uralkodik inuiton, ahogy az a korszerű államformához hozzátartozik. Nem ismertük a tulajdon fogalmát, és most egy ipari társadalom útjára léptünk. Újraélesztjük a hagyományainkat, egyesek szánhúzó kutyákat szereznek be, és felelevenítjük az igluépítést, a kovakővel való tűzgyújtást, és meg kell, hogy mondjam, nem vagyok elégedetlen. A világ mozgásban van. Ma nomádokként élünk az interneten, bejárjuk az infósztrádákat, és adatokat gyűjtünk. Nomadizáljuk az egész világot. A fiataljaink a világ minden részéből származó emberekkel csetelnek, és mesélnek nekik

– Nunavutról. Még így is túl sokan ölik meg magukat az országunkban, mert nagy traumát kell feldolgoznunk. Időt kell hagyni nekünk, és nem kellene az élők reménységét a holtaknak feláldozni, nem gondolod?

Anawak figyelte, amint a nap lágyan érinti a horizontot.

– Igazad van – mondta.

És akkor gondolt egyet, és mindent elmesélt Akesuknak, amire rájöttek a Chateau-ban; hogy min dolgozik a válságstáb, és milyen elképzeléseik vannak a tenger mélyén lakozó intelligenciáról. Csak úgy dőlt belőle a szó. Tudta, hogy ezzel megszegi a Linek tett ígéretét, de ez most mindegy volt. Egy életen keresztül hallgatott, és Akesuk a családja utolsó tagja.

A nagybácsi erősen figyelt.

– Szeretnéd egy sámán tanácsát hallani? – kérdezte Akesuk.

– Nem. Nem hiszek a sámánokban.

– Ugyan, ki hisz már bennük? De ezt a problémát nem tudjátok a tudománnyal megoldani, fiam. Egy sámán azt mondaná, hogy szellemekkel van dolgotok, az élő természet szellemeivel, akik lényről lényre vándorolnak. A quallunaat elkezdte az életet elpusztítani. Maguk ellen fordították a szellemeket és Sednát, a tengeristennőt. Akárkik is legyenek azok a lények a tengerben, nem értek el semmit, ha ellenük fordultok.

– Hanem?

– Fogjátok fel őket úgy, mintha a részeitek lennének. Mindenki földönkívülije a másiknak, még ezen a behálózott bolygón is. Vegyétek fel velük a kapcsolatot, mint ahogy te is felvetted az idegen néppel, az inuittal. Nem lenne jó, ha ismét egymásbafonódna minden?

– Ezek nem emberek, Iji.

– Nem erről van szó. Ugyanannak a világnak a részei; ahogy a kezed vagy a lábad is része a testednek. Az uralomért folyó harc nem nyerhető meg. A csaták csak áldozatokkal járnak. Kit érdekel, hogy hány fajjal osztozunk a bolygónkon, és hogy intelligensek-e? Tanuljátok meg megérteni őket, ahelyett, hogy harcolnátok ellenük.

– Nagyon keresztényien hangzik. Tartsd oda a másik orcádat is.

– Nem így van – vihogott Akesuk. – Ez egy sámán tanácsa. Itt még él a hit, csak nem velük nagydobra.

– Milyen sámán tudna nekem...

Anawak felhúzta a szemöldökét.

– Csak nem te?

Akesuk vállat vont és vigyorgott.

– Valakinek foglalkoznia kell a szellemi értékekkel is – mondta. – Odanézz!

Egy jegesmedve közelített a bálna csontvázához, és elriasztotta a madarakat. Egy viharmadár folyamatosan támadta a betolakodót, de a medvét ez nem nagyon érdekelte. Elég messze volt a tábortól, így az őrnek nem kellett riadót fújnia, ám azért felemelte a puskát, és figyelmesen követte a történéseket.

– Nanuq – mondta Akesuk. – Mindent kiszimatol. Minket is. Anawak figyelte az állatot táplálkozása közben. Nem érzett félelmet. Az óriás egy idő múlva elvesztette az érdeklődését, és lassan elballagott. Egyszer még visszafordult, és kíváncsian nézett a tábor felé, majd eltűnt egy jégtorlasz mögött.

– Milyen kényelmesen lépked – suttogta az öreg. – De tud futni, fiam! De még hogy! – Akesuk ismét vihogott, belenyúlt a kabátja zsebébe, és egy kis szobrot vett elő, amit Anawak ölébe helyezett. – Erre vártam már régóta. Tudod, minden ajándéknak ki kell várni az idejét. Talán most jött el a legmegfelelőbb pillanat az ajándékozásra.

Anawak elvette a szobrocskát és megnézegette. Egy emberi arcot formált, tolldísszel, és a teste a tarkójától lefelé madártest volt.

– Egy madárszellem?

– Igen. – Akesuk bólintott. – Toonoo Sharky készítette, a szomszédom. Neves művész, kiállítása volt a Kortárs Művészetek Múzeumában. Vedd el. Rád még sok minden vár, szükséged lehet rá. A helyes irányba tereli a gondolataidat, ha elérkezik az idő.

– Minek jön el az ideje?

– Az öntudatod felszárnyal. – Akesuk szárnycsapásokat utánzott a kezeivel, verdesett és közben mosolygott. – Sokáig voltál távol, és kiestél a gyakorlatból. Lehet, hogy szükséged lesz egy közvetítőre, aki elárulja neked, hogy mit lát a madárszellem.

– Rébuszokban beszélsz.

Ez a sámánok előjoga.

Egy madár húzott el felettük.

– Egy rózsasirály! – nevetett fel Akesuk. – Neked valóban szerencséd van, fiam! Tudtad, hogy évente több ezer madárszerető ember utazik ide a világ minden részéről, csak azért, hogy egyszer láthassa? Annyira ritka. Nem kellene aggódnod, tényleg nem. A szellemek jelet küldtek neked.

Később, amikor végre megtalálták a hálózsákjukat, Anawak egy ideig még ébren feküdt. Az éjszakai napsütés megvilágította a sátorponyvát. Egyszercsak hallotta a medveőr kiáltásait: Nanuq, Nanuq! A sötét és mély Jeges-tengerre kellett gondolnia, amely alatta húzódott, és a gondolatai lassan süllyedni kezdtek a jégtakarón keresztül az ismeretlen világba. Nyugodt lélegzettel sodródott az álom tengerén, egy hatalmas jéghegyen, amely a grönlandi gleccserből született, idevetődött a Bylot-sziget keleti partjára, ahol fogságba ejtette a fagy, és most végre elengedte az olvadó tenger, hogy a szél és a hullámok hátán dél felé sodródhasson. Anawak álmában egy keskeny csapáson felmászott a jéghegy tetejére, és ott egy smaragdzöld, olvadt jégből álló tóra bukkant. Körös-körül, ameddig a szem ellátott, tükörsima, kék tenger húzódott. A jéghegy egyszer elolvad majd, és alásüllyed ebbe a csendes tengerbe, az élet ősokához, ahol egy rejtély várt arra, hogy megoldják. És talán egy sámán, aki ebben segíthet.

Május 24.

Frost

Frost, mint mindig, most is más véleményen volt.

Nézete szerint a főbb metánlelőhelyek Amerika csendes-óceáni partjai mentén és Japán előtt húzódnak. Az Atlanti-óceánban a metán az USA bejárati ajtaja előtt terült el. Emellett még jelentős tartalékok voltak a Karib-tengeren, Venezuelában, valamint Dél-Amerika és az Antarktisz között, a Drake-csatornában. De megtalálhatók a Fekete-tengerben és a Földközi-tenger keleti részén is.

Csak Afrika északnyugati partjai előtt volt nagyon kevés belőle. Főleg a Kanári-szigetek környezetében.

És ez nem fért Frost fejébe.

Azon a területen hideg víz emelkedik fel a mélyből, amely gazdagon sodor táplálékot a planktonalgáknak, amik viszont táplálékul szolgálnak a kanári-szigeteki népes halállománynak. Ebből kifolyólag ott igen kiterjedt hidrátmezőket kellene találni.

A Kanári-szigetek azért képez kivételt, mert az elhalt élőlények maradványa nem tud lerakódni. Miután a szigetek évmilliókkal ezelőtt vulkanikus tevékenység folytán keletkeztek, meredeken emelkednek ki a tenger talapzatából, mint a tornyok. Tenerife, Gran Canaria, La Palma, Gomera és Ferro mind három és fél kilométer magas, vulkanikus sziklatornyok, melyek mellett az üledék elsodródik, ahelyett, hogy leülepedne. A használatban lévő térképek ezért itt nem jelöltek metán-hidrátot; ami Stanley Frost szerint az első tévedés.

Másodsorban pedig, sejtette, hogy a vulkanikus kúpok, melyek teteje kiáll a vízből, messze nem olyan meredekek, mint azt általában gondolják. Természetesen meredeken emelkedtek a magasba, de mégsem úgy, mint a sima falú házak. Frost kimerítően foglalkozott a vulkánok kialakulásával és növekedésével, annyira, hogy tudta, még a legmeredekebben szabdalt is tele van teraszokkal. Szent meggyőződése volt, hogy valójában nagyon is sok metánt találni a szigetek körül, csak senki sem vette a fáradságot, hogy ennek utánanézzen. A metán minden bizonnyal át meg átszövi finom erek formájában a sziklákat, nagyobb darabok pedig ott fordulhatnak elő, ahol sikerült az üledéknek is megtelepednie a kiugrókon.

Frost vulkanológus volt, és nem a hidrátok szakembere, ezért Bohrmannhoz fordult tanácsért. Megegyeztek abban, hogy alaposan megvizsgálják a dolgot. Frost összeállított egy listát azokról a szigetekről, melyek véleménye szerint veszélyeztetettek. Ilyen volt La Palma mellett Hawaii, és például a Réunion-sziget is a Csendes-óceánban. Mindegyikük egy-egy időzített bomba, de La Palma vitte el a pálmát. Ha Frostnak igaza volt, és azok a lények ott a mélyben tényleg annyira ravaszak, mint azt a norvég professzor feltételezi, akkor Cumbre-vieja vulkanikus hegylánca két kilométer hosszú Damoklész-kardként függött milliónyi ember feje felett.

Bohrmann-nak köszönhetően Frost és csapata megkapta a híres Északi csillagot az expedíciójukhoz. A német kutatóhajón is volt egy Victor 6000, mint a Napon. Az Északi csillag volt olyan nagy, hogy a bálnák nem jelenthettek rá veszélyt. Ezenkívül felszerelték még víz alatti kamerákkal, hogy időben felfedezzék a kagylók, medúzák, vagy más organizmusok esetleges támadásait. Frostnak elképzelése sem volt arról, hogy a Victort valaha viszontláthatja-e, ha egyszer leengedik, miután már annyi mindent nyelt el a mélység. A szerencsére bízták vállalkozásukat.

A Victor alámerült La Palma nyugati felénél. Az Északi csillag a parttól látótávolságra horgonyzott le, amikor elindult útjára. A robot fokról fokra tapogatta le a sziklafalat merülése során; négyszáz méter mélységben egy sokteraszos részhez ért, amelyen kiterjedt üledékrétegek alakultak ki.

A robot megtalálta a hidrátlelőhelyet, ahogy Frost megjósolta. Csakhogy az egész eltűnt a rózsaszín-fehér, nyüzsgő testek alatt.

Június 8.

La Palma, Kanári-szigetek, Nyugat-Afrika partjai előtt

– Miért dolgoznak ezek a kukacok ilyen serényen egy üdülősziget talapzatánál, amikor Japán előtt sokkal nagyobb kárt tudnak tenni? – kérdezte Frost. – Arra célzok, hogy az Északi-tenger egy gócpont volt. Amerika keleti partja és Honshu is az, de ott a populáció nem olyan sűrű, hogy rendesen pusztítsanak. Erre most itt fedezzük fel őket, egy üdülőszigeten Afrika nyugati partjai előtt. Mit jelentsen mindez? Talán üdülni jöttek ezek a dögök?

Szokása szerint Frost baseballsapkában és olajmunkás-overallban volt, magasan fent állt a szigeten átívelő központi hegyvonulat nyugati részén. Északon a híres Caldera de Taburinte eróziós krátert vették körül a sziklák, míg a déli csücsök irányában számtalan vulkánnal folytatódott a hegyvonulat.

Frost Bohrmann-nal, a De Beers befektetői csoport két képviselőjével, egy üzletvezetővel és Jan van Maarten technológiai vezetővel együtt álldogált. A helikopter kicsivel arrébb, egy homokos fövenyen várakozott. Lenyűgöző szépségű krátervidék vette körül őket. Egyik vulkanikus kúp a másik után, melyekről fekete lávatömbök araszoltak a part felé. A La Palma vulkánjai nem köpdösték ki magukból rendszeres időközönként a magmát, azonban kitörés bármikor előfordulhatott. Földtörténeti szempontból a szigetek nagyon fiatalok; 1971-ben a legdélebbi szélen alakult ki új vulkán, amely egy hektárral megnövelte a sziget területét. Pontosabban az egész sziklavonulat egyetlen hatalmas vulkán rengeteg kürtővel, ám kitöréskor csak a Cumbre Vieját szokás emlegetni.

– A kérdés az – mondta Bohrmann –, hol kell nekimenni a szigetnek, hogy a legnagyobb kárt okozhassuk?

– Tényleg azt hiszi, valaki ezen is gondolkodott? – az üzletvezető kétkedve nézett rá.

Mindez csak elmélet – mondta Frost. – De ha feltételezzük, hogy egy intelligens vezérlő elme van minden mögött, akkor nagyon ügyes stratégával van dolgunk. Az északi-tengeri katasztrófa után mindenki azt feltételezte, hogy az újabb pusztítás sűrűn lakott, part menti területek közvetlen közelében következhet be. Valóban találtunk ilyen területeken férgeket, de nem olyan nagy sűrűségben. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ellenség csapatainak – nevezzük egyelőre így – ereje megcsappant, vagy hogy a figyelmünket akarják elterelni. Esetleg az is lehet, hogy időbe telik újabb férgeket kitermelni. Gerhardnak és nekem az a véleményünk, hogy ezek a gyengécske inváziók Észak-Amerika partjai előtt valamint Japánnál csupán egy elterelő manőver részei.

– De mi értelme elpusztítani a hidrátokat La Palmánál? – kérdezte az üzletvezető. – Itt aztán tényleg nem nagy a forgalom.

A De Beers akkor került képbe, amikor Frost és Bohrmann olyan, már létező rendszerek után kutattak, amelyekkel a jeget pusztító kukacokat egyszerűen felszippanthatták. Namíbia és Dél-Afrika előtt a tengerfenéken évek óta gyémántok után kutatnak. Több társaság is érdekelt ebben, de mindenekelőtt a nemzetközi De Beers vállalatóriás, amely hajókról és úszó platformokról majd' 180 méter mélységből is felszivattyúzta az üledéket. Néhány éve új koncepciót fejlesztettek ki. Ezek a távirányítású víz alatti buldózerek hatalmas szívócsővel rendelkeztek, amelyen keresztül a homokot és kőzetet a kísérőhajókba pumpálták. A legújabb fejlesztés rugalmas volt, nem volt szükség a víz alatti egységre. Egy távirányítású szívócső, amivel a meredek sziklafalon is dolgozhattak. A rendszer elméletileg több ezer méter mélységig is eljuthat, de ehhez előbb szükség van egy ugyanilyen hosszú csővezeték megépítésére.

A válságstáb úgy határozott, hogy az illető gyémántbányász csoportot beavatják. A két De Beers-alkalmazott ebben a pillanatban csak annyit tudott, hogy a rendszerük megakadályozhatja újabb katasztrófák kialakulását, és hogy szükség van egy több száz méter hosszú szívócsőre. Frost javasolta, hogy repüljenek a Cumbréra, mert a két férfinak minél tisztább képet akart arról festeni, hogy mi vár az emberiségre, ha nem sikerülne a küldetésük.

– Ne hagyja magát megtéveszteni – mondta Frost. – Itt igenis nagy a forgalom.

Sapka alól kilógó tincsei csapkodtak a hűvös passzátszélben, az égbolt visszatükröződött napszemüvegében. Úgy állt ott, mint Kőkorszaki Frédi és a Terminátor keveréke, miközben hangja mennydörgött a békés fenyőligetek felett, mintha az újabb tízparancsolatot hirdetné ki.

– Azért vagyunk itt, mert vulkáni tevékenység hozta létre a szigeteket kétmillió évvel ezelőtt. Itt minden idilli benyomást kelt, ám ez tévedés. Lent Tijaraféban, amely mellesleg nagyon kellemes kis fészek, szeptember 8-án ünneplik az ördög ünnepét, amikor a gonosz dübörögve és tüzet okádva rohan végig a falu főterén. Miért? Azért, mert a szigetlakók jól ismerik a Cumbrét. Mert a dübörgés és tűzokádás a mindennapjaikhoz tartozik. Az az intelligencia viszont, melynek a kukacokat köszönhetjük, szintén tisztában van ezzel. Tudja, hogyan képződött a sziget, és aki ilyesmit tud, az ismeri a gyenge pontjait is.

Frost néhány lépést tett a szikla pereme felé. A lávakőzet csikorgott a Martens bakancsok alatt. Mélyen alattuk az Atlanti-óceán csillogott a napfényben.

– 1949-ben kelt életre utoljára a Cumbre Vieja; az öreg, alvó kutya, pontosabban az egyik krátere, a San Juan vulkán. Azóta egy több kilométeres hosszúságú repedés húzódik alattunk, végig a nyugati lejtő alatt, puszta szemmel alig észrevehetően, valószínűleg le egész a La Palma felépítményének legalsóbb szintjéig. A Cumbre Vieja darabjai akkor négy méterrel csúsztak meg a tenger irányába. Ezt a területet az utóbbi években többször is feltérképeztem, és azt gondolom, hogy a következő kitörésnél a nyugati part teljesen leválik, mert egyes kőzetrétegek rengeteg vizet tartalmaznak. Amint újabb magma tolul fel a kürtőből, a fogva tartott víz robbanásszerűen kitágul, és elpárolog. A keletkező nyomás képes lenne az instabil oldalt gond nélkül lerobbantani, emellett a keleti és déli lejtők is nyomást fejtenek ki rá. Következményképpen ötszáz köbkilométer kőzet válna le és zuhanna tengerbe.

– Erről már olvastam – mondta van Maarten. – A szigetek hivatalos vezetői megkérdőjelezik ezt az elgondolást.

– Megkérdőjelezik? – mennydörögte Frost, mintha csak a Jerikót leromboló kürtök szólaltak volna meg. – Az egyetlen dolog, ami megkérdőjelezhető, az a hivatalos szervek nyilatkozata. Természetes, hogy nem akarják elijeszteni a turistákat. Néhány hasonló eset, csak kisebb méretben, már megtörtént. 1741-ben Japánban az Oshima-Oshima robbant fel, és harminc méter magas hullámokat idézett elő. Ugyanez történt, amikor 1888-ban Új-Guineában a Ritter-sziget csúszott le, és ami itt várható, az kilencvenkilenc százalékkal durvább! A Kileau-t Hawaiion már évek óta GPS-szel figyelik, a legkisebb mozgást is érzékelik, és bizony mozog! A délnyugati lejtő évente tíz centimétert csúszik a völgy felé, ne adja az Isten, hogy nagyobb sebességet vegyen fel! Majdnem minden vulkanikus sziget hajlamos a korral egyre meredekebbé és magasabbá válni. Ha túl magas lesz, akkor leválhatnak a darabjai. La Palma kormányzata süketséget és vakságot színlel. A kérdés nem az, hogy megtörténik-e, hanem, hogy mikor történik meg. Száz év múlva? Ezer év múlva? Ez az egyetlen dolog, amit nem tudunk. Az itteni kitörések általában nem szokták bejelenteni magukat.

– Mi történik, ha a fél hegy a tengerbe zuhan? – kérdezte az üzletvezető.

– A lezúduló kőzet hihetetlen mennyiségű vizet szorítana ki – mondta Bohrmann –, amely mind magasabbra tornyosulna. Az ütközéskor a víz 350 kilométeres sebességgel csapódna a partoknak. A törmelék hatvan kilométerre is benyomulhat a nyílt tengerbe, ami miatt a tengervíz nem tudna visszaáramlani. Egy hatalmas levegőbuborék képződne, amely messze több vizet szorít ki, mint maga a sziklatörmelék. Ami ezután következik, abban eltérnek az álláspontok, de egyik verzió ijesztőbb, mint a másik. La Palma közvetlen közelében egy óriáshullám keletkezik, amely 600 és 900 méter közötti nagyságú lehet, és körülbelül ezer kilométer per óra kezdősebességgel indul útnak. A földrengésekhez képest a szikla- és földcsuszamlások pontszerű jelenségek. A hullámok körkörösen terjednének szét az Atlanti-óceánban, és egyenletesen szétoszlana az energiájuk. Minél távolabb kerülnek a központtól, annál laposabbak lesznek.

– Nagyon vigasztaló – mormogta van Maarten.

Csak részben. A Kanári-szigetek abban a pillanatban eltűnnének. Egy órával később száz méter magas cunami csapna le Afrika nyugati partjaira. Csak az összehasonlítás kedvéért: Észak-Európában a cunami negyven méter magas volt a fjordokban, és az eredmény mindenki számára ismeretes. Hat vagy nyolc órával később egy ötvenméteres hullám érné el a karibi térséget, elmosva az Antillákat, majd elárasztva a New York és Manhattan közötti területet. A kisebb hullámok elérnék Spanyolországot, Portugáliát és a brit szigeteket.

A De Beers emberei elsápadtak. Frost csak vigyorgott.

– Látta valaki a Deep Impactet?

– A filmet? Az a hullám sokkal magasabb volt – mondta az üzletvezető. – Több száz méter magas.

– Hogy New Yorkot elpusztítsa, elég, ha ötven méter. A becsapódáskor annyi energia szabadulna fel, mint amennyit az Egyesült Államok egy egész évben fogyaszt. A házak magassága nem játszik szerepet, mert a házak alapjaira van kihatással. És meg kell jegyeznem, hogy senki sem Bruce Willis közöttünk. – Szünetet tartott, és lefelé mutatott a völgybe. – Az itteni nyugati oldal leomlásához vagy egy vulkánkitörés szükséges, vagy egy tenger alatti csuszamlás. Ezen dolgoznak a kukacok. Ez itt miniatűr változata annak, amit Észak-európában csináltak, azonban elegendő ahhoz, hogy a víz alatti vulkanikus oszlopokat megroggyantsák. A következmény egy kisebb földrengés, mely éppen elegendő ahhoz, hogy a Cumbre statikáját felborítsa. Lehet, hogy ez a földrengés egy kitöréshez vezet, mindenesetre a nyugati lejtők leomlanának. Így vagy úgy, de rengeni fog, és a katasztrófát nem lehet megállítani. Norvégiánál elég volt néhány hét, itt valószínűleg gyorsabban célhoz érnek.

– Mennyi időnk marad?

– Majdnem semennyi. A rafinált kis dögök olyan helyeket találtak maguknak az óceánban, ahol nem könnyen bukkan rájuk az ember. Az impulzushullámok terjedését használják ki ellenünk. Az Északi-tenger telitalálat volt, de igazán mocskos csak akkor lesz a helyzet, ha egy kisebb, ártatlan szigetet omlasztanak a tengerbe, valahol a világ másik felén.

Van Maarten az állát vakargatta. – Megépítettük a szívócső prototípusát, háromszáz méterre ér le, és kitűnően működik. Nagyobb mélységekkel eddig még nem kísérleteztünk, de...

– Meghosszabbíthatnánk a szívócsövet – tanácsolta az üzletvezető.

– Bűvészmutatvány, de működhet, ha minden mást hagyunk... ami nekem személyesen problémát jelent, az a hozzá tartozó hajó.

– Aligha hiszem, hogy egyetlen hajó elegendő lesz – mondta Bohrmann. – Néhány milliárd kukac hatalmas biomasszát képez. Ezeket valahova ki kell szivattyúzni.

– Ez nem a mi gondunk. Megszervezhetnénk ingajáratot. Viszont problémát jelenthet a hajónak a 400-500 méteres cső, amit valahol tárolni kell. Fél kilométernyi csővezeték! Nehéz, mint az ólom, és sokkal vastagabb, mint egy mélytengeri kábel, amit a hajó gyomrában egyszerűen fel lehet tekerni. És akkor itt van még a jármű stabilitásának kérdése, amikor a csövet mozgatjuk. A támadások nem hiszem, hogy gondot jelentenének, de nem lehet csak úgy kilógatni a csövet, anélkül, hogy ne veszélyeztetnénk az úszó hajó stabilitását.

– Mire gondol?

– Talán egy fúróhajó? – A férfi gondolkodott. – Nem, az túl nehézkes. Jobb az úszó platform, mivel már dolgozunk ilyennel. Egy pontonrendszer; a legjobb lenne egy klasszikus fél-merülő szerkezet, amit az olajiparban használnak, csak mi nem fogjuk az aljzathoz rögzíteni, hanem mozgatjuk, akár egy rendes hajót. A szerkezettel jól kell tudni manőverezni. – Kicsit távolabb lépdelt, és mormogott magában valamit a rezonanciafrekvenciáról és a tengerjárásról, majd lassan visszatért. – A fél-merülő jó ötlet. Nagyon stabil, rugalmas, és ideális egy daru számára, amelynek igen nagy súlyt kell emelnie. Namíbia előtt úszik egy ilyen, amit gyorsan át tudunk építeni. Rendelkezik egy 6000-V-sugárpropellerrel, és néhány oldalsót is könnyedén rászerelhetünk.

– A Heerema? – kérdezte az üzletvezető.

– Az bizony.

– Nem azt akartuk kimustrálni?

– Még nem teljesen ócskavas. A Heeremának két nagy vízkiszorító teste van, és a fedélzet hat oszlopon nyugszik, tehát minden olyan, amilyen kell. Igaz, 1978-as évjáratú, de a célnak megfelel. Ez lenne a leggyorsabb megoldás. Van rajta két daru. Az egyiken leengedhetjük a csövet. A felszivattyúzás sem okoz problémát, teletölthetnénk a hajókat vele.

– Jól hangzik – mondta Frost. – Mikortól működhet?

– Rendes körülmények között fél éven belül.

– És a mostani körülmények között?

– Nem tudok semmit sem ígérni. Hat-nyolc hét, ha most azonnal nekilátunk. Higgye el, mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Ebben jók vagyunk. Mégis, ha sikerülne adott időn belül, akkor azt tekintse csodának.

Frost bólintott. Kinézett az óceánra. Gyönyörű kék színben pompázott. Megpróbált elképzelni egy hatszáz méter magas hullámot.

– Nagyon jó – mondta végül. – Pillanatnyilag nagyon keresett árucikknek számít a csoda.

HARMADIK RÉSZ

INDEPENDENCE

Meggyőződésem, hogy léteznek – ugyanúgy, mint a matematikai alapszabályok esetében – univerzális, embertől független jogok és értékek. Mindenekelőtt az élethez való jog. A dilemma, hogy hol vannak ezek leírva. És ki más tudná őket létrehozni, mint az ember? Elfogadhatjuk, hogy a miénken kívül létezhetnek jogok és értékek, de nem tudunk magunkon kívül helyezkedni. Olyan lenne, mintha a macskának döntenie kellene, hogy az egeret megeheti-e, vagy sem.

Önismeret és öntudat,

Leon Anawak

Augusztus 12.

Grönlandi-tenger

Samantha Crowe félretette a jegyzeteit, és kinézett az ablakon.

A CH-53 Super Stallion sebesen bukott alá. Egy hirtelen támadt oldalszél megingatta a harminc méter hosszú szállítóhelikoptert. Úgy látszott, mintha rá akarna zuhanni a világos platformra a tengeren. Crowe azt kérdezte magában, hogy egy ilyen hatalmas valami hogyan tud egyáltalán a vízen maradni; és egyáltalán: hogy lehet ilyen kis helyen leszállni?

950 kilométerrel északnyugatra Izlandtól a USS Independence LHD-8 a grönlandi mélytengeri medence fölött úszott, akár egy város. Idegennek és embertelennek hatott, mint egy űrsikló az Alienből. Két hektár szabadság és 97 ezer tonna diplomácia, ahogy a haditengerészet fogalmazott. A világ legnagyobb taktikai helikopterhordozója lesz az otthonuk a következő hetekben. Az új címük: USS Independence LHD-8, 75° északi szélesség, 3500 méterrel a tengerfenék felett.

Feladatuk: egy tárgyaláson való részvétel.

A gép kanyart írt le. Lendületesen fordult a leszállóhelyre, és ruganyosan ért földet. Az oldalablakon keresztül egy férfit látott sárgán világító öltözékben, aki a helikoptert a helyére irányította. A legénység tagjai közül valaki segített neki kicsatolni az övét és levenni a felszerelést. A repülés nem volt kellemes, és Crowe elég ingatagon állt a lábain. Bizonytalan léptekkel hagyta el a hátsó ajtón keresztül a helikoptert, és körbenézett.

A fedélzeten csak kevés gép volt. Az üresség is fokozta az irrealisztikus benyomást. Egy majdnem végtelen, aszfaltozott területre nyílt rálátás, melyen csak néhány kiszögellési pont volt, 257,25 méter hoszszan és 32,6 méter szélesen. Crowe ezt nagyon jól tudta, elvégre matematikus volt, és vonzották a számok. Így már jó előre igyekezett adatokat gyűjteni a USS Independence-ről, de éppen az imént kapitulált az elmélet a valóság előtt. A valóságos Independence-nek semmi köze nem volt a sematikus ábrákhoz és a technikai adatokhoz. Nehéz olaj és kerozinszag terjengett a levegőben, melybe égett gumi és só szaga vegyült.

Nem egy olyan hely, amelyen szívesen utazik az ember.

A katonák színes kabátokban és fülvédőkben mászkáltak a fedélzeten. Az egyik felé tartott, míg két másik a csomagjait hordta ki a helikopterből. A felé tartó férfi fehér kabátot viselt. Crowe igyekezett visszaemlékezni a színek jelentésére. A fehér a biztonságért felelős személyzeté. A sárga kabátosok a helikoptereket irányítják, míg a piros kabátosok az üzemanyagért és a harci anyagért felelnek. A barna szín mit is jelent? És a lila?

A jéghideg szél csontig hatolt.

– Kövessen! – kiáltotta a férfi a rotorok halkuló zajába. A fedélzet egyetlen építménye felé mutatott. Úgy nézett ki, mint egy toronyház, megkoronázva óriási antennákkal és érzékelőkkel. Crowe jobb keze automatikusan az oldalát tapogatta, miközben követte a fehér kabátos katonát. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy az overallon keresztül nem fér a cigarettájához. A helikopterben sem dohányozhatott. Az nem számított, hogy szeles időben kell az arktikus területre repülnie, de a több órás nikotinhiány egyáltalán nem volt ínyére.

Kísérője kinyitott egy ajtót, és Crowe belépett a szigetre, ahogy a tengerészzsargonban nevezték a felépítményt a hajó jobb oldalán. Miután keresztülment egy dupla zsiliprendszeren, végre friss levegőt szippanthatott. A fedélzetmester átadta egy magas, fekete bőrű férfinak, aki Salomon Peak őrnagyként mutatkozott be. Kezet fogtak. Peak merevnek tűnt, mint aki nem szokta meg a civilekkel való bánásmódot. Az utóbbi hetekben többször is értekeztek, de csak telefonon. Keresztülmentek egy folyosón, melybe több oldaljárat is torkollott, majd lépcsőkön igyekeztek a hajó aljába; a csomagokat szállító katona követte őket. A falon óriási betűkkel a következő felirat: 02. szint.

Bizonyára fel szeretne frissülni – mondta Peak, és kinyitott egyet a sok egyforma ajtó közül. Mögötte meglepően tágas és igényesen berendezett szoba rejtőzött, egy kisebb lakosztály. Crowe azt olvasta, hogy a helikopterhordozókon a privát kabinok mérete épp csak az elviselhető minimumot éri el, a katonák inkább hálótermekben alszanak. Peak felhúzta a szemőldökét, amikor Crowe erre vonatkozó megjegyzést tett.

– Aligha dughatnánk a tengerészek közé – mondta Peak, miközben egy mosoly játszott a szája szegletében. – A haditengerészet is tudja, mivel tartozik a vendégeinek. Ez itt a díszlakosztály. Az admiralitás és stábja részére van fenntartva. Pillanatnyilag nem a teljes legénységgel futottunk ki, tehát van hely bőven. Az expedíció női résztvevőit ide szállásoltuk, a férfiakat a tiszti szálláshelyre. Szabad? – Ellépett mellette és egy további ajtót nyitott ki. – Saját fürdő és toalett.

– Le vagyok nyűgözve.

A katona becipelte a csomagjait.

– Van minibár a televízió alatt – mondta Peak. – Alkoholmentes italok. Elég fél óra, míg visszajövök önért, hogy körbevigyem?

– Teljesen.

Crowe várt, míg becsukódott az ajtó, azután gyorsan egy hamutálcát vadászott magának. Nagy nehezen megtalálta, miközben kibújt az overallból, és az edzőkabátjából előkotort egy gyűrött doboz cigarettát. Csak amikor végre meggyújtotta és letüdőzte az első füstöt, érezte magát ismét teljes embernek.

Pöfékelve ücsörgött az ágy szélén.

A második cigaretta után elment zuhanyozni. Azután belebújt a farmerjába, felhúzta a tornacipőjét, a pólóját, és minden zugba benézett. Amikor kopogtak, már olyan jól ismerte a szoba belsejét, hogy teljes leltári listát készíthetett volna. Egyszerűen szerette tudni, mi hol van.

Az ajtó előtt nem Peak állt, hanem Leon Anawak.

– Mondtam, hogy találkozunk még – mosolygott.

Crowe felnevetett.

– Én pedig azt mondtam, hogy megtalálja a bálnáit. Örülök, hogy látom, Leon. A férfi, akinek az ittlétemet köszönhetem, igaz?

– Ki mondta?

– Li

– Azt hiszem, nélkülem is itt lenne. Csak egy kicsit rásegítettem. Tudnia kell, hogy álmodtam önnel.

– Egek!

– Ne aggódjon, mint jó szellem jelent meg. Milyen volt a repülőútja?

– Rázós. Én vagyok az utolsó, igaz?

– A többiek már Norfolkban felszálltak.

– Igen, tudom. Egyszerűen nem tudtam előbb szabadulni Arecibóból. Hihetetlen, mennyi munkával jár, ha egy projektet nem folytat az ember. A SETI egyelőre szünetel. Pillanatnyilag senkinek sincs pénze, hogy zöld emberkék után kutassunk az űrben.

– Talán több zöld emberkét fogunk itt találni, mint szeretnénk-mondta Anawak. – Jöjjön. Peak egy perc múlva itt lesz. Megmutatjuk önnek, hogy az Independence mit tud. Mindenki nagyon feszült és izgatott. A becenevét is megkapta már.

– A becenevemet? És, hogy hívnak?

– Miss Alien.

– Jóságos ég! Egy ideig mindenki Miss Fosternek hívott, miután Jodie engem alakított a filmben. Miért is ne? Remélem, az autogramkártyáimat magammal hoztam. Menjünk, Leon.

Peak keresztülvezette őket a 02. szint világán. Sétájukat a hajó elejében kezdték, és most a közepe felé közeledtek. Crowe megcsodálta a hatalmas fitnesstermet, mely tele volt erőgépekkel, futógépekkel, és amelyben egyetlen ember sem tartózkodott.

– Rendes esetben itt jókora a forgalom – mondta Peak. – Az Independence háromezer embernek ad otthont, de most csak kétszázan vannak a fedélzeten.

Keresztülmentek a hálókvártélyokon, melyek a fiatalabb tiszteknek nyújtottak szállást, valamint a négy –, illetve hatszemélyes fülkék mellett.

– Kényelmesnek tűnnek – mondta Crowe.

Peak csak vállat vont.

– Nézőpont kérdése. Ha a fedélzeten rendesen dolgoznak, nem egyszerű itt elaludni. Néhány méterrel a feje fölött szállnak fel-le a helikopterek és vadászrepülők. A legnagyobb problémánk az újoncokkal van, mert eleinte mindegyik álmatlanságtól szenved.

– És mikorra lehet a zajt megszokni?

– Soha. De megszokják, hogy nem tudják kialudni magukat. Én sokszor voltam anyahajón néhány hónapot. Egy idő után teljesen normális állandó készenlétben feküdni. Cserébe elfelejti, milyen az, nyugodtan aludni. Az első éjszaka otthon maga a pokol. Várja a turbinák visítását, a futóművek felcsapódását, a fékezőkampó zaját, a futkosást a folyosókon, a folyamatos közleményeket, helyettük azonban csak egy óra ketyeg valahol.

Végre egy olyan teremhez értek, amelyben férfiak és nők ültek konzolok, villogó lámpák előtt, és óriási képernyőkre meredtek, melyek a fal mentén sorakoztak.

– A 02. szinten található a legtöbb parancsnoki- és vezérlőterem-magyarázta Peak. – Korábban minden a „sziget”-ben volt berendezve, de ez rizikót jelentett. Az ellenséges rakétarendszerek elsősorban a hajó legmelegebb és legnagyobb részeit veszik célba. Mint a sziget. Egyetlen találat, és olyan, mintha levágták volna a fejünket, ezért a parancsnoki termek egy részét a tető alá telepítettük.

– Tető?

– Tengerészzsargon. A fedélzetet hívjuk így.

– És pontosan mit csinálnak itt?

– Nos, ez a terem a CIC...

– Ja, igen. A Combat Information Center, a Hadvezérlési Információs Központ.

A keskeny, ébenfa színű arcban hirtelen megvillantak a szemek. Crowe csak mosolygott, és elhatározta, hogy ettől kezdve befogja a száját.

– A CIC az érzékelőink idegközpontja – mondta Peak. – Minden adat ide fut be. A hajó saját rendszere, a műhold-összeköttetés, és mindez valós időben. A hajó- és légvédelem, kárhelyreállítás, kommunikáció... harc esetén itt pokol uralkodik. Véleményem szerint az üres helyeken, ott hátul, nagyon sok időt fog eltölteni, Dr. Crowe.

– Samantha. Vagy egyszerűen csak Sam.

– Arról a helyről hallgatunk és nézünk bele a vízbe – folytatta Peak, nem reagálva Crowe felajánlására. – Tengeralattjáró-figyelés, a SOSUS sonarhálózat és sok egyéb. Bármi is közelítsen az Independence-hez, azonnal értesülünk róla. – Peak egy óriási monitorra mutatott, diagramok és térképek voltak rajta. – Ez itt a „Nagy Kép”. Minden adatot összegyűjt, ami befut a hajóra, és egyetlen panorámaképet állít elő belőlük.

Peak továbbvezette őket a szomszédos termeken. Majdnem mindegyikben félhomály uralkodott, csak a nagyképernyős monitorok és kijelzők világítottak. A CIC mellett volt az LFOC, a Landing Force Operation Center, a Partraszálló Egységek Operációs Központja.

– Ez itt a partraszálló egységek parancsnoki központja. Minden harci egységnek megvan a saját konzolja. Műholdfelvételek és felderítőgépek mutatják az ellenséges haderők pozícióját – Peak hangjában leplezetlen büszkeség bujkált. – Az LFOC-ben villámgyorsan átcsoportosíthatjuk az egységeinket, és új stratégiákat tudunk kialakítani. A központi számítógép minden egységgel összeköti a parancsnokot.

Néhány monitoron a fedélzet képeit fedezte fel Crowe. Egy kérdés kívánkozott ki belőle, amely Peaknek nagy valószínűséggel nem fog tetszeni, mégis feltette:

– Mi hasznunk van mindebből, őrnagy? Az ellenségünk a tenger mélyén van.

– Igaza van. – Peak kissé zavarodottan leste Crowe-t. – Akkor a mélytengeri operációnkat fogjuk innen irányítani. Hol a probléma?

– Elnézést kérek. Talán túl sokat tartózkodtam a világűrben. Anawak vigyorgott. Eddig visszafogta magát a kommentároktól, és csak szép csendben figyelte őket. Crowe jólesőn vette tudomásul a jelenlétét. Peak további irányítótermeket mutatott. A szomszédos terem a JIC volt, a Joint Intelligence Center, az egyesített hírszerzőközpont. – Az összes hírszerzőrendszer adatait itt dekódoljuk és rendszerezzük – mondta Peak. – Semmi sem közelítheti meg az Independence-t úgy, hogy ne vennénk górcső alá, és ha a fiúknak nem tetszik, akkor le is lövik.

– Komoly felelősség – mormolta Crowe.

– Néhány dolgot a számítógép javasol, de természetesen igaza van. A CIC és a JIC a tudományos profilba tartoznak, ezeken kívül szünet nélkül futnak be a hírek a világ minden tájáról. A CNN és az NBC, valamint egy tucat további híradóműsor van idekapcsolva. Hozzáférésük lesz minden elképzelhető információhoz és a titkos térképhez, ami azt jelenti, hogy szabadon dolgozhatnak a haditengerészet mélytengeri térképeivel is, melyek sokkal pontosabbak, mint akármelyik másik a szabadon kutathatóak közül.

Tovább folytatták az útjukat lefelé. Meglátogatták a hajó saját bevásárlóközpontját, az üres hálótermeket és pihenőhelyeket, majd a hatalmas kórházrészleget a 03. szinten, egy fertőtlenített területet, hatszáz ággyal, hat műtővel, valamint hatalmas intenzívállomással. Crowe elképzelte magában, milyen felfordulás lehet itt háború esetén. Az Independence egyre inkább egy szellemhajó benyomását keltette benne, vagy inkább egy szellemvárosét. Visszatértek a 02. szintre, és a hajó hátsó része felé vették az irányt, míg egy rámpához nem értek, amely elég széles volt ahhoz, hogy gépjárművek is közlekedjenek rajta.

– Az alagút cikcakkban vezet a hajó gyomrából a szigetre – mondta Peak. – Az Independence-t úgy építették meg, hogy terepjáróval is elérhessük rajta a stratégiailag fontos pontokat. A haditengerészek is az alagúton keresztül menetelnek a fedélzetre. Menjünk le.

Lépteik hangját visszaverték az acélfalak. Parkolóházhoz volt hasonlatos. Végül az alagút egy hatalmas hangárba torkollott, amiről Crowe tudta, hogy a hajó hosszának egyharmadát foglalja el, két emelet magasságban. A hely nagyon huzatos volt. Mindkét oldalán óriási hangárkapuk nyíltak, amelyek a platformokra vezettek. Halványsárga tetővilágítás keveredett a beszivárgó napfénnyel. Egy síneken működő szállítórendszert pillantott meg, amely az egész plafont behálózta. A háttérben néhány villásemelő és két katonai terepjáró állt.

– A hangár általában tömve van helikopterekkel és repülőkkel-folytatta Peak. – De a küldetésünkhöz elegendő hat darab Super Stallion helikopter, melyek a tetőn parkolnak. Veszély esetén mindegyik ötven személyt tud evakuálni. Ezenkívül két Super Cobra harci helikopter is van gyors bevetésre. – A két oldalsó kapura mutatott. – A külső platformok felvonók, amelyekkel a repülőegységeket szállítjuk a tetőre. Mindegyik harminc tonnát bír el.

Crowe a hangárkapuhoz lépett, és kinézett a tengerre. Szürkén és jegesen húzódott az üres horizontig. Jéghegyek csak ritkán tévedtek errefelé. A Kelet-grönlandi-áramlás az innen körülbelül háromszáz kilométerre lévő part mentén sodorta őket.

Anawak mellé lépett.

– Egyik a lehetséges világok közül, igazam van?

Crowe némán bólintott.

– A földön kívüli civilizációkról készült forgatókönyvei között akad tenger alatti változat is?

– A repertoárunkban minden megtalálható, Leon. Nevetni fog, de ha földön kívüli életformákról gondolkodom, először a saját bolygónkra tekintek. Belenézek a tenger mélyébe és a Föld belsejébe, a sarkokra tekintek és a levegőbe. Ameddig nem ismeri a saját világát, egy másikról sem lehetnek elképzelései.

Anawak bólintott.

– Azt hiszem, ez a mi legnagyobb problémánk.

Követték Peaket lefelé a rámpán, amely úgy kötötte össze a szinteket, mint egy lépcsőház. Az alagút vízszintes folyosóban végződött, amely a hajó hátsó felébe vezetett. Az Independence szíve közepében álltak. Oldalt egy nagy ajtó nyitva volt, hideg, mesterséges fény áradt belőle. Amikor beléptek, Crowe megismerte a biológusnőt, akivel jó néhány videóbeszélgetést folytatott. Sue Oliviera két férfival állt az egyik munkaasztalnál, akik Sigur Johansonként és Mick Rubinként mutatkoztak be.

A teljes szintet átalakították laboratóriummá. Legalábbis Crowe-nak ez volt a benyomása. Az asztalok és műszerek szigetszerűen voltak elhelyezve, a falak mellett kádak és hűtőládák sorakoztak. Két óriási konténer között egy kisebb ház nagyságú objektum magasodott, melyet körfolyosók vettek körül. Acéllépcsők vezettek felfelé. Vastag csövek és kábelek kötötték össze a doboz falait a szekrényszerű berendezésekkel. Egy nagy, ovális ablak engedett bepillantást a belsejébe, melybe nyilvánvalóan vizet töltöttek.

– Van egy akváriumunk is a fedélzeten? – kérdezte Crowe. – Milyen aranyos.

– Ez egy mélytengeri szimulátor – magyarázta Oliviera. – Az eredeti változat Kielben áll, az jóval nagyobb. De ennek legalább páncélüveg ablaka van. A bent uralkodó nyomás közülünk bárkit megölne, másokat viszont életben tart. Pillanatnyilag néhány száz fehér rák népesíti be, amelyeket Washingtonnál fogtak el. Ez az első eset, hogy a zselés anyagot életben tudjuk tartani. Legalábbis azt hisszük. Eddig még nem láttuk, de biztosak vagyunk abban, hogy a rákokban van, és irányítja őket.

– Lenyűgöző – mondta Crowe. – De a szimulátor nemcsak a rákok miatt van a fedélzeten, vagy tévednék?

Johanson titokzatosan mosolygott.

– Sohasem lehet tudni, mi kerül a hálónkba.

– Ez tehát akkor egy hadifogolytábor?

– Hadifogolytábor!? – Rubin nevetett. – Jó hasonlat.

Crowe körbenézett. A csarnok minden oldalról légmentesen zárható volt.

– Ez nem a járművek tárolására szolgál egyébként? – kérdezte. Peaknek felszaladt a szemöldöke.

– De igen. Ha ezen az ajtón keresztülmegyünk, akkor az Independence hátsó részébe jutunk, a repülőgéphangár van felettünk. Sokat olvashatott erről.

– Egyszerűen csak kíváncsi vagyok – mondta Crowe szerényen.

– Reméljük, hogy a kíváncsiságát hamarosan kamatoztathatja.

– Micsoda egy hólyag – suttogta Crowe Anawaknak, miközben elhagyták a laboratóriumot.

– Nem is annyira! – suttogta vissza Anawak. – A jó öreg Sal amúgy egész normális. Csak nincs megbarátkozva az okoskodó civilekkel.

Az alagút egy csarnokban végződött, amely magasabb és hosszabb volt, mint a hangár. Egy deszkafelépítménnyel körülvett, hatalmas medencéhez értek. Úgy nézett ki, mint egy óriási úszómedence, amelyből leengedték a vizet. Közepén négysarkú üvegtető és két hatalmas zsilipkapu. A mélyedés mellett egy másik, kisebb medence vize tükrözte vissza a világítás fényeit. Crowe karcsú, torpedó alakú testeket látott benne úszni.

– Delfinek – kiáltotta meglepetten.

– Igen, a speciális alakulatunk – mondta Peak.

Felfelé pillantott. Itt is szerteágazó sínrendszer húzódott végig a plafonon. Futurisztikus szerkezetek lógtak lefelé. Mintha valaki egy sportautót keresztezett volna tengeralattjáróval és repülővel. A medence mellett kétoldalt stég futott, a palánképítmény. A falak mentén szekrények sorakoztak, melyekben a felszerelést tartották. Szondák, mérőműszerek és búváröltözetek. Szabályos távolságra egymástól keskeny létrák vezettek a medence aljára.

A medence elülső részében négy Zodiac feküdt a szárazon.

– Valaki kihúzta a dugót?

– Igen. Még tegnap este. A dugó egyébként arra található. – Peak a kupolára mutatott. Crowe úgy nyolcszor tíz méteresre becsülte.

– A zsilip a tengerbe nyíló kapunk. Kétszeresen biztosított. A medence aljával és a légmentesen záródó tolóüveggel, a külső burkot még masszív acélajtók is védik. Köztük három méter magas üres tér van. A rendszer bombabiztosan működik, mert felváltva nyitja és zárja az ajtókat. Amint a búvárhajó a köztes térbe kerül, bezárjuk az üvegtetőt és kinyitjuk az acélzsilipet. Amikor visszatér, ugyanígy járunk el. Beáll a zsiliprendszerbe, az acélajtók bezáródnak, és mi az üvegen keresztül láthatjuk, hogy bekerült-e valami olyasmi is, ami nekünk nem tetszik. Egyidejűleg megindul a tengervíz vegyi elemzése. A zsilipen belül minden tele van érzékelőkkel, melyek toxikus szennyeződéseket és más egyebeket vizsgálnak. Egy percig tart az ellenőrzés, és ha zöld fényt kapunk, az üvegtető kinyílik. Ugyanígy bocsátjuk ki a delfineket. Kérem, kövessenek!

A medence mellett jobbról húzódó mólón, félúton egy konzol nőtt ki a padlóból, közel a medence széléhez. A monitorok és irányítógombok előtt csoportnyi egyenruhás állt; egy csontos férfi vált ki közülük, nagy bajusszal és szúrós szemekkel, elébük jött.

– Luther Roscovitz ezredes – mutatta be a férfit Peak. – A búvárállomás parancsnoka.

– Ön Miss Alien, igaz? – Roscovitz kivillantotta sárgás színű fogait. – Üdvözlöm a hajókirándulás újabb résztvevőjét! Hol a csudában volt idáig?

– Késett az űrhajóm – Crowe körbenézett. – Sikkes kis konzoljuk van.

– Betölti a funkcióját. A zsiliphez használjuk, innen engedjük le, vagy húzzuk fel a búvárhajókat. A szivattyúkat is innen irányítjuk, amelyekkel feltöltjük a medencét.

Crowe igyekezett emlékezetébe idézni az Independence-ről olvasottakat. Fejével a hajó hátsó fala felé bökött, amely lezárta a szintet. – Ez egy zsilipkapu, ha jól sejtem.

– Úgy van – mosolygott Roscovitz. – Le tudjuk süllyeszteni az Independence hátsó részét, úgy, hogy vizet pumpálunk a ballaszttartályokba, és kinyitjuk a hátulsó zsilipkaput. A tengervíz betódul, és máris van egy helyes kis kikötőnk, bejárattal együtt.

– Kellemes munkahely, teszik nekem.

– Ne tévessze meg a látvány. Rendesen itt csapatszállító hajók, nehézvontatók és légpárnás hajók tolonganak egymás mellett. A hatalmas csarnokból pillanatok alatt szűk majomketrec lesz. De ehhez a küldetéshez úgyis mindent át kellett alakítanunk, nincs szükség csapatszállító hajókra. Kellett egy hajó, amely elég nehéz ahhoz, hogy ne süllyessze el valami dög, ellenáll az óriáshullámoknak, a legkorszerűbb kommunikációs technológiával rendelkezik, és elég hely van benne repülőknek és búváregységeknek. Tiszta szerencse, hogy az LHD-8 éppen építés alatt volt. Minden idők leghatalmasabb kétéltű hajója majdnem készen állt, és lehetőség nyílt arra is, hogy néhány módosítást eszközöljünk rajta. Jobb alkalom nem is adódhatott volna. A hajógyárunk Mississippiben ad a fejlesztésekre. Rövid idő alatt átépítették a zsilip- és szivattyúrendszert, így eláraszthatjuk a medencét úgy is, hogy nem nyitjuk ki a hátsó zsilipkaput. Azt csak akkor használjuk, ha a Zodiacokra is szükség van.

Crowe lenézett a medencébe. A kisebbik szélén két ember állt neopren öltözetben. Egy törékeny, vörös hajú nő és egy atlétatermetű férfi, hosszú fekete sörénnyel. Nézte, ahogy az egyik állat a medence széle felé úszik, és kidugja fejét a vízből. Csattogó hangokat hallatott. Az óriás a kezével végigsimította a homlokát. Az állat néhány másodpercig hagyta magát simogatni, majd ismét lemerült.

– És azok ott lent kicsodák? – akarta tudni Crowe.

– A delfinalakulatra felügyelnek – mondta Anawak. – Alicia Delaware és... és Greywolf.

– Greywolf?

– Igen. Vagy Jack. – Anawak vállat vont. – Nevezze, ahogy tetszik, mind a kettőre hallgat.

– És mire jó ez az alakulat?

– Élő kamerák. Szalagra rögzítik a képeket, amikor úton vannak odakint. De a legfontosabb tulajdonságuk, hogy sokkal fejlettebb érzékszervekkel rendelkeznek, mint mi. A sonarjuk sokkal előbb észreveszi az élőlényeket, mint a mi rendszerünk. Néhány példánnyal Jack még aktív időszakában foglalkozott. Kiterjedt szótárral rendelkeznek. Különböző füttyök jelölnek orkát, szürkebálnát és így tovább. Csaknem minden élőlényt azonosítani tudnak, amelyet ismernek, továbbá halrajokat is azonosítanak. Amit pedig nem ismernek, azt ismeretlenként jelentik nekünk.

– Figyelemreméltó. – Crowe mosolygott. – És az a szép férfi ott, a hosszú hajú tényleg érti a delfinek nyelvét?

Anawak bólintott.

– Alkalmasint jobban, mint a miénket.

A találkozót a parancsnoki teremben hívták össze. Crowe a legtöbb jelenlévőt időközben már személyesen is megismerte, vagy már látta videókonferenciákon. Most folytatódott az ismerkedés Murray Shankarral, a SOSUS fő akusztikusával, Karen Weaverrel, Mick Rubinnal, valamint az Independence kormányosával, egy bizonyos Craig C. Buchanannel, aki úgy nézett ki, mintha ő találta volna fel a katonaságot, és Floyd Andersonnal, az első tiszttel. Gyorsan kezet fogtak egymással, Crowe azonnal érezte, hogy Andersont, a bivalynyakú és gombszemű tisztet nem fogja megkedvelni. Utolsónak egy hájas testű férfi üdvözölte, aki néhány percet késett, és erősen verejtékezett. Nagy pocakjára rikítóan sárga póló feszült, a következő felirattal: Csókolj meg, én vagyok a herceged.

– Jack Vanderbilt – mutatkozott be. – Az igazat megvallva, E. T. édesanyját máshogy képzeltem el.

– A lánya kedvesebb lett volna – válaszolta Crowe szárazon.

– Ne várjon el bókokat egy olyan embertől, aki úgy néz ki, mint én – kuncogott Vanderbilt. – Hát nem csodálatos, Dr. Crowe? Végre alkalma nyílik arra, hogy a haszontalanul a világűrbe vetett reményét és aggodalmát örömteli várakozásra cserélje fel.

Mindenki leült a helyére. Li egy kis bevezető beszédet tartott, amelyben összefoglalta azt, amit úgyis mindenki tudott. Az ENSZ megszavazta az Egyesült Államok vezető szerepét az ismeretlen elleni harcban, Japán pedig, néhány európai országgal egyetemben, szintén arra a következtetésre jutott, hogy nem emberek fenyegetik az emberiséget, hanem egy ismeretlen életforma. Így vagy úgy, de mindenki megkönnyebbült, hogy az Egyesült Államokat nem kellett sokáig nógatni, hogy elvállalja a megbízást.

– Jelen pillanatban áttörés előtt állunk egy gyógyszerkísérlettel, amely ellenállóvá teheti az embert a gyilkos algákkal szemben, de a mellékhatásokat még nem sikerült teljesen az ellenőrzésünk alá vonni. Pedig már újabb mutációkat is behurcoltak a rákok. Be kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk megvédeni a partjainkat. Eközben újabb féreginvázió gyülekezik La Palma vulkanikus talapzatánál, ahol Dr. Frost és Dr. Bohrmann igyekeznek a megszállt területeket egy különleges mélytengeri szivattyúval megtisztítani. Ami a bálnákat illeti: a sonartámadások hatástalanok egy olyan állatnál, melynek a természetén egy idegen organizmus tesz erőszakot. De még siker esetén sem tudjuk vele megakadályozni a metánkitörést, vagy beindítani a Golf áramlatot. A tünetek kezelésével semmit sem érünk el. Minden kísérletünk kudarcot vall, amellyel újabb ismereteket szerezhetnénk az ellenségről. Közben egyik kábelt veszítjük el a másik után. Keserű tapasztalat, hogy ebben a háborúban süketek és vakok vagyunk, valljuk meg nyugodtan, már el is veszítettük – rövid szünetet tartott. – Kit támadjunk meg? Mi hasznunk a harcból, ha La Palma a tengerbe omlik, és hullámhegyek törlik el Amerika, Afrika és Európa partvidékét? Röviden: addig nem jutunk egy lépéssel sem előre, ameddig nem ismerjük az ellenséget, és mi egyáltalán nem ismerjük. Küldetésünk célja ezért nem a harc, hanem a tárgyalás. Kapcsolatot akarunk teremteni az idegen életformával, és rávenni, hogy hagyjon fel az emberiség elleni terrorral. Tapasztalatom szerint minden ellenféllel lehet tárgyalni. Minden jel arra utal, hogy itt tartózkodik, a Grönlandi-tengerben – Li mosolygott. – Reményeink szerint találunk békés megoldást. Mindenesetre örömmel üdvözlöm Dr. Samantha Crowe-t, az expedíciónk utolsó tagját.

Crowe rákönyökölt a konferenciaasztalra.

– Köszönöm a szívélyes üdvözlést. – Röviden ránézett Vanderbiltre. – Bizonyára már tudják, hogy a SETI eddig nem volt valami sikeres. Abban a tízmilliárd fényéves térben, amelyről úgy gondoltuk, hogy érdemes a megfigyelésre, bárminek nagyobb esélye van, mint a kellő helyen és időben sugározni, és valakit elérni, aki éppen meghallgat. Esetünkben jobbak az esélyek, mert minden amellett szól, hogy az a másik létezik. Valamint azt is tudjuk, hogy hol él; az óceánban, jobb esetben pont alattunk. De, még ha a Déli-sarkon élnének, akkor is be tudjuk határolni az életterüket. A tengert nem hagyhatják el, és az általuk kibocsátott impulzusokat a világ bármely részén meghalljuk. Tehát bizakodóak lehetünk. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy már létrejött a kapcsolat. Évtizedek óta küldjük az üzeneteket az életterébe. Szerencsétlenségünkre az üzenetek tartalma a pusztítást sugalmazza, ezért nem küldenek válaszokat, hanem szó nélkül terrorral felelnek. Hogy ez mennyire kellemetlen számunkra, azt mára már tudjuk. Mégis meg kell szabadulnunk negatív előítéleteinktől, hogy meglássuk az esélyt a terrorban.

– Esélyt? – visszhangozta Peak.

– Igen. Annak kell elfogadnunk, ami valójában: ez egy idegen életforma üzenete, amelyből következtethetünk a gondolkodására. Kezét ráfektette egy irattoronyra.

– Összefoglaltam az önök számára a terveinket. De azt is meg kell említenem, hogy ne számítsanak gyors sikerre. Az elmúlt hetekben valószínűleg mindenki elgondolkodott azon, hogy ki az, aki ott lent él, és ránk küldte a hét csapást. Ismerik az idevonatkozó filmeket: a Nulladik típusú találkozások, E. T, Alien, Függetlenség napja, A kapcsolat, A mélység titka. Ezekben vagy szörnyekkel van dolgunk, vagy szentekkel.

Crowe már előzőleg gondolkodott azon, hogy milyen formában terjessze elő a projektjét, mígnem elhatározta, hogy a siker érdekében már a legelején el kell törölnie a kételyt.

– Azt akarom ezzel mondani, hogy a sci-fi filmekben nem foglalkoznak a másik kultúra idegenségének mibenlétével. A földönkívüliek általában groteszk képei félelmeinknek vagy vágyainknak. A Nulladik típusú találkozásokban a földönkívüliek az elveszett paradicsom utáni vágyunkat szimbolizálják. Alapjában véve angyalok, a kiválasztottakat magukkal viszik, de a kultúrájuk senkit sem érdekel. A jó és a rossz: ember által létrehozott értékek, és attól félek, hogy nem fogunk olyan értékrendszert találni, amely közös vonásokat mutatna a miénkkel.

Crowe odanyújtotta Johansonnak az iratkötegeket, és megkérte, hogy adja tovább.

– Ha elkezdünk egy valós kapcsolatról gondolkodni, akkor képzeljünk el egy hangyabolyt. A hangyák magas szinten szervezett életet folytatnak, de nem igazán intelligensek. Vagy tételezzük fel, hogy azok. Akkor az lenne a feladatunk, hogy kommunikáljunk egy kollektív intelligenciával, amely a beteg és a sebesült fajtársait felfalja, anélkül, hogy ezt morálisan elítélné. Amely háborúkat visel, de nem érti meg a béke általunk ismert fogalmát. Az individuális szaporodásunkat teljességgel elképzelhetetlennek és összeegyeztethetetlennek tartja a sajátjával. Teljesen másképpen működnek, mint mi, de működnek! Most tegyünk még egy lépést előre. Képzeljék el, hogy egy idegen intelligenciát nem is ismerünk fel! Leon például nagyon szeretné tudni, hogy a delfinek intelligensek-e, vagy sem, és ezért rengeteget kísérletezik, de elérheti-e a teljes bizonyosságot? És fordítva; hogy látnak minket az idegenek? Az Yrr háborút visel ellenünk, de intelligensnek tart bennünket? Remélem, hogy érthetően szemléltettem. Bármit is tegyünk: addig nem sikerülhet a közeledés az Yrrhez, amíg a mi értékfelfogásunkat tekintjük a világon az egyetlennek. Arra kell koncentrálnunk, de facto mik vagyunk: egy a sok lehetséges életforma közül, tehát az egészhez képest elenyésző csoportosulás.

Crowe észrevette, hogy Li méregeti Johansont. Úgy tűnt neki, mintha a fejébe szeretne mászni. Érdekesek a felállások itt a fedélzeten, gondolta magában. Egy további szemkontaktust csípett el Jack O'Bannon és Alicia Delaware között, azonnal tudta, hogy valami van közöttük.

– Dr. Crowe – mondta Vanderbilt, miközben az előadás nyomtatványát lapozgatta. – Ön szerint mi az intelligencia egyáltalán? A kérdés úgy hangzott, mint egy csapda.

– Egy szerencsés eset – mondta Crowe.

– Egy szerencsés eset? Úgy találja?

– Sok finoman egymásra hangolt feltétel összessége. Hány definíciót szeretne még hallani? Az ön véleménye szerint az intelligencia az a képesség, hogy a tapasztalatainkból tanuljunk, és a környezet adottságaihoz alkalmazkodjunk. A kedvenc definícióm mégis az, mely szerint az intelligencia az a képesség, amellyel magára az intelligenciára kérdezünk rá.

Vanderbilt bólintott.

– Értem. Ez azt jelenti, hogy nem tudja.

Crowe vigyorogni kezdett.

– Engedjen meg egy megjegyzést a pólójáról, Mr. Vanderbilt. Kizárólag a külső megjelenése alapján egy intelligens lényt nem biztos, hogy fel is ismerünk.

Nevetés tört ki az asztal körül, de gyorsan elhallgattak. Vanderbilt rábámult Crowe-ra.

Majd ő is vigyorogni kezdett.

– Amiben igaza van, abban igaza van – mondta végül.

Miután megtört a jég, gyorsan haladtak munkájukkal. Crowe vázolta a következő lépéseiket. A koncepciót az elmúlt hetekben dolgozta ki segítőtársaival, mint Murray Shankar, Judith Li, Leon Anawak és néhány ember a NASA-tól. A módszer azon a néhány ritka kísérleten alapult, amelyekkel eddig keresték a kapcsolatot földön kívüli életformákkal.

– A világűr megkönnyíti a dolgunkat – magyarázta Crowe. – A mikrohullámú tartományban tömérdek információt küldhetünk el célzottan. A fény látható és 300 ezer kilométer másodpercenkénti sebességgel halad mindenféle kábel nélkül. A víz alatt azonban egészen más a helyzet, mert a rövidhullámú jelek energiáját a molekulák elnyelik. A fénnyel való kommunikáció is működik, de csak korlátozott távolságig. Marad az akusztika. Ám ez is problémát rejt magában. Az akusztikus jelek mindenféléről visszaverődnek, ami interferenciához vezet. Az üzenet saját magától felülíródik, és érthetetlenné válik. Hogy ezt kiküszöböljük, egy speciális modemet használunk.

– A működési elvet a tengeri emlősöktől vettük át – mondta Anawak. – A delfinek úgy cselezik ki az interferenciát és más zavaró tényezőket, hogy énekelnek.

– Azt hittem, csak a bálnák énekelnek – mondta Peak.

– Emberi interpretáció, hogy a bálnák énekelnek – válaszolta Anawak. – Feltehetően nincs is fogalmuk a zenéről, de Sam valami mást ért ezalatt. Az éneklés azt jelenti, hogy az állatok szünet nélkül modulálják a frekvenciájukat és magashang-spektrumukat. Ezzel nemcsak az interferenciát zárják ki, hanem lehetőséget adnak digitalizált információk küldésére a víz alatt. Ezért mi is olyan modemet használunk, amelyik énekel. Pillanatnyilag harminc kilobájtot tudunk három kilométeres körzetben kisugározni, ami a fele egy ISDN-vezeték kapacitásának. Arra is megfelel, hogy jó minőségű képeket küldjünk.

– És mit mesélünk nekik? – kérdezte Peak.

– A fizika törvényei és a kozmikus kód a matematika alakjában tárulnak elénk – mondta Crowe. – A matematika az egyetlen univerzális nyelv, amelyet minden intelligens lény megért, mely a ránk is érvényes fizikai keretfeltételek között létezik, ezt fogjuk mi is használni.

– Mit akar tenni? Matekfeladatokat ad fel?

– Nem. Gondolatokat csomagolunk a matematikába. 1974-ben egy nagyenergiájú földi rádiójelet kötegeltünk, és egy csillaghalmazba küldtük a Herkules csillagképben. Egy olyan kódot kellett alkalmaznunk, amelyet idegen bolygón is megérthetnek; talán egy kicsit túllihegtük a dolgot. Komoly fejlettség szükségeltetik ahhoz, hogy a kódot megfejtsék, de matematikai eljárással sikerülhet. Összesen 1679 bináris jelet küldtünk, azaz pontokat és vonalakat, mint a morzénál. Most kezd bonyolódni. Egy matematikus képes az 1679-et interpretálni, mert csak 23-ból és 73-ból képezhető, mindkettő prímszám, azaz eggyel, vagy önmagával osztható. A befogadó így képet alkothat az emberi számrendszerekről. Az 1679-jel besorolása 73 sorban történt, mindegyik sor 23 jellel, és így tovább. Láthatja, hogy sok mindent bele lehet csempészni egy kis matematikába, ha a pontokat és vonalakat pedig feketére és fehérre változtatjuk, akkor – láss csodát – egy mintát kapunk.

Feltartott egy lapot egy grafikonnal. Durva felbontású számítógépnyomatra hasonlított. Volt köztük absztrakt, de felismerhető forma is.

A legfelső sorban lévő számok, 1-től 10-ig, információval szolgálnak a számrendszerünkről. Alatta a kémiai elemek rendszámai következnek: szén, hidrogén, szén-dioxid, oxigén és foszfor. Ezek a legjelentősebbek a földi élet kialakulásában. Azután terjedelmes földi biokémia jön: a cukor és más bázisok formulája, a dupla hélix struktúrája satöbbi. A kép alsó harmadában egy ember látható, közvetlen összeköttetésben a DNS-struktúrával, ami az evolúciónkról ad információt. Egy földönkívüli aligha van tisztában a földi mértékegységekkel, ezért egy átlagos nagyságú emberi test méreteit küldtük el a rádiójel hullámhosszán keresztül. Majd következik a naprendszerünk modellje, és a végén az Arecibóban lévő teleszkóp nagyságáról, működéséről és kinézetéről adtunk hírt.

– Kedves meghívó arra, hogy alkalomadtán, ha erre járnak, ugyan, faljanak már fel bennünket – jegyezte meg Vanderbilt.

– Igen, az ön hivatala kezdettől fogva ezzel idegesített bennünket. És mi mindannyiszor azt válaszoltuk, hogy ilyen meghívóra nincs is szükség. Már évtizedek óta sugárzunk rádióhullámokat az űrbe. Nem kell a hullámokat dekódolni ahhoz, hogy felfedezzék, csakis technikai civilizációtól származhatnak – Crowe félretette a diagramot. – Az üzenet Arecibóból 26 ezer évig lesz úton, tehát a válasz legkorábban 52 ezer év múlva érkezik meg. Megnyugtathatom önöket, hogy ez itt most gyorsabban fog menni. Több fokozatban haladunk. Az első üzenetünk könnyű lesz, csak két matekpélda, ha azokban ott lent van sportszellem, akkor válaszolni fognak. Az első eszmecserére azért van szükség, hogy bebizonyítsuk: az Yrr létezik, valamint megállapíthatjuk belőle, hogy létrejöhet-e köztünk párbeszéd.

– Miért gondolja úgy, hogy válaszolni fognak? – kérdezte Greywolf. – Már régen mindent tudnak rólunk.

– Meglehet, hogy sokat tudnak rólunk, de a legfontosabbat, hogy intelligensek vagyunk, talán nem.

– Hogy mondta, kérem? – Vanderbilt csak a fejét rázta. – Elpusztítják a hajóinkat! Tehát tudhatják, hogy képesek vagyunk ilyeneket építeni. Hogyan kételkedhetnének az intelligenciánkban?

– Az, hogy technikai konstrukciókat tudunk előállítani, még nem bizonyítja intelligenciánkat. Vessenek egy pillantást a termeszvárra, ami fényes építészeti teljesítmény.

– Az valami egészen más.

– Szálljon le a magas lóról! Ha igaz, amit Dr. Johanson állít, és az Yrr kultúrája kizárólag biológiai alapokon nyugszik, kételkednünk kell benne, hogy képesnek tartanak bennünket a célzott és rendszerezett gondolkodásra.

– Azt mondja, hogy ezek minket... – Vanderbilt undorral húzta el a száját. – ...állatoknak tartanak?

– Nézze, vettem a fáradságot, és elképzeltem magamnak a gondolkodásmódjukat; ebből következtettem az életmódjukra. Tudom, hogy mindez szörnyen spekulatívnak hangzik, de valahogy be kell határolnunk a kapcsolatfelvétel kísérletét. Azon gondolkodtam, hogy a háborús kontaktust miért nem előzte meg egyetlen diplomáciai sem. Ez azt jelentheti, hogy nem adnak a diplomáciára, de azt is, hogy ez fel sem ötlött bennük. Igaz, egy sereg vándorhangya sem bajlódik diplomáciai udvariasságokkal azzal az állattal szemben, amelyet meglepnek. De a hangyák nagyon finom ösztönökre hallgatnak. Az Yrr viszont tervezett lépéseivel tünteti ki magát, ami a felismerés képességén nyugszik. Nagyon is kreatív stratégiákat fejleszt ki. Ha tehát intelligensek odalent, és tudatában vannak intelligenciájuknak, az akkor sem jelenti azt, hogy megegyezne a morális és az etikai jó és rossz általunk ismert elképzelése az övékével. Esetleg csak következetesek abbéli logikájukban, hogy minél keményebben lépjenek fel ellenünk. Addig, míg nem adunk nekik okot arra, hogy következetességüket átgondolják, nem is fogják megtenni.

– Minek egyáltalán az üzenet, ha úgyis megzabálják a hírközlő kábeleinket? – kérdezte Rubin. – Abból minden információt magukba szívhatnak ezek a dögök.

– Azt hiszem, összekever valamit – mosolygott Shankar. – Sam Arecibo-beli üzenete csak azért érthető a földönkívüliek számára, mert úgy van felépítve, hogy egy idegen szellem dekódolni tudja azt. A hétköznapi adatcserénkben erre nem kell ügyelnünk. Egy idegen számára csak káosz bontakozhat ki belőle.

– Helyes – mondta Johanson. – De nézzük tovább. Eszembe ötlött a dolog a biotechnológiával, és Sam felkarolta. Miért? Mert nyilvánvaló. Nincs se gép, se technika. Helyette vegytiszta genetika, organizmusok mint fegyverek, és irányított mutációk. Az Yrrek teljesen másként látják a természetet, mint mi. El tudnám képzelni, hogy távolról sem idegenedtek el annyira természetes életterüktől, mint mi.

– Tehát akkor nemes barbárok? – kérdezte Peak.

– Nemesnek nem mondanám őket. Azt gondolom, hogy elítélendő a levegőt gépek égéstermékével beszennyezni, de talán ugyanolyan elítélendő állatokat tenyészteni és genetikailag elváltoztatni, ahogy éppen nekünk tetszik. Csak arra utalok, hogy hogyan érezhetik át azt, amit az ember az életterükkel művel. Gondoljunk az esőerdők irtására. Valakik ellene vannak, a többiek mégis csinálják. Talán ők az esőerdő; átvitt értelemben. Emellett szól az, ahogyan a biológiával bánnak, és ezen a ponton hozzá kell még adnunk valamit, ami nagyon is szembetűnő. Ha eltekintünk a bálnáktól, akkor olyan élőlényekre támaszkodnak, amelyek tömegesen fordulnak elő. Férgek, medúzák, kagylók, rákok – mind rajokban fordulnak elő. Sokmilliót feláldoznak belőlük, hogy elérjék céljukat. Az egyes állat nem számít nekik. Az emberek is így gondolkodnának? Vírusokat és baktériumokat tenyésztünk, de a leginkább fegyverkezésre használjuk őket. Pedig a biológiai tömegpusztítás nem éppen az elemünk. Az Yrr viszont nagyon is megbarátkozott vele. Miért? Mert ők is rajban élő lények?

– Azt feltételezi, hogy...

– Azt gondolom, hogy egy kollektív intelligenciával van dolgunk.

– És, hogy érez egy kollektív intelligencia? – kérdezte Peak.

– Hogy érez egy halász, kérdezné magától egy hal a hálóban, ha ilyen önreflexiókra képes lenne? – mondta Anawak. – Miért kell neki és több millió fajtársának megfulladni? Ez nem tömeggyilkosság?

– Nem – mondta Vanderbilt. – Hanem a panírozott halrudacskák előfeltétele.

Crowe felemelte a kezét.

– Egyetértek Dr. Johansonnal – jelentette ki. – A végkövetkeztetés, hogy az Yrr egy kollektív döntést hozott, amelyben a morális felelősség és együttérzés fel sem merül. Csak egyet tehetünk. Felkelteni az érdeklődésüket irántunk, hogy inkább kommunikáljanak velünk, ahelyett, hogy leöldösnek bennünket. Fizikai és matematikai ismeretek nélkül az Yrr nem vihette volna végbe mindazt, amit eltervezett. Így felszólítjuk őket, hogy vegyenek részt egy matematikai párbajban, mindaddig, míg a logikájuk, vagy felőlem a felfoghatatlan moráljuk azt nem parancsolja, hogy gondolják át a velünk való bánásmódjukat.

– Az, hogy intelligensek vagyunk, már világos lehetne számukra – erősködött Rubin. – Ha valaki kimagaslik a fizikában és a matematikában, azok mi vagyunk.

– Igen, de tudatában vagyunk-e az intelligenciánknak?

Rubin csak pislogott.

– Ezt hogy érti?

Úgy értem, hogy tudatában vagyunk-e az intelligenciánknak?

– Hát persze!

– Nagyobb a tanulási képességünk, mint egy számítógépé? Mi ismerjük a választ, de ők is ismerik? Egy teljes agyat helyettesíteni tudunk annak elektronikus megfelelőjével, és így mesterséges intelligenciát kapunk. Mindent tud, amit mi tudunk. Építünk köré egy űrhajót, ami eléri majd a fény sebességét is. De ez a számítógépagy tudatában lesz a teljesítményének? 1997-ben a Deep Blue, egy IBM-számítógép legyőzte sakkban az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot. Ettől tudatossá vált a gép? A gép győzött, anélkül, hogy tudná, miért? A SETI-nél sohasem zártuk ki azt a lehetőséget, hogy egy gépi civilizációra bukkanunk, amely túlélte építőit, és évmilliók óta önállóan fejleszti tovább magát.

– És azok ott lent? Arra gondolok, hogy ha igaza van, akkor ez az Yrr olyan, mint egy hangya, csak uszonyokkal. Értékek nélkül.

– Így van. Ez az oka annak, hogy több fokozatban támadunk – mondta Crowe mosolyogva. – Először azt akarom tudni, hogy van-e ott valaki. Másodszor azt, hogy ha igen, akkor lehet-e velük kommunikálni, harmadszor pedig, hogy az Yrr tudatában van-e önmagának és annak, hogy folytat-e párbeszédet velünk. Csak azután, miután arra a következtetésre jutok, hogy a tudásuk és képességük mellett képzelőerővel is rendelkeznek, és megértést tanúsítanak, vagyok hajlandó intelligens lényeknek tekinteni őket. Csak azután van értelme értékekről beszélni, de még akkor se gondolja senki, hogy ezek megegyeznek majd a mieinkkel.

Egy ideig csend volt.

– Nem akarok tudományos vitákba bonyolódni – mondta végül Li. – Az intelligencia önmagában kevés, viszont öntudattal összekötve már egy más dolog. Véleményem szerint muszáj, hogy legyenek értékeik. Ha tényleg öntudattal rendelkező intelligencia, akkor egy értéket biztosan el kell ismernie, az életét. És ezt teszik, hiszen igyekeznek megvédeni magukat. Tehát vannak értékeik. A kérdés az, van-e még egy metszéspont az emberi értékekkel, legyen az mégoly kicsi.

Crowe bólintott.

– Legyen az mégoly kicsi is.

Késő délután küldték el az első hangüzenetüket a mélybe. Egy olyan frekvenciatartományt választottak, melyet Shankar határozott meg; az azonosítatlan zaj spektrumában helyezkedett el, amit scratchnek kereszteltek.

A frekvenciát modem modulálta. A jelet itt-ott visszaverte valami, és interferencia jött létre, de Shankar és Crowe addig változtatták a modulációkat, míg Crowe biztos nem lett magában, hogy az üzenet egyértelmű annak, aki fel tudja dolgozni a hanghullámokat. Az, hogy az Yrr értelmet fedez-e fel bennük, más lapra tartozik.

Ahogy az is, hogy méltónak tartja-e a válaszra.

Crowe a CIC-ben ült, és furcsa, magasztos érzés szállta meg. Nagyon közel került ahhoz a kapcsolathoz, amelyre évtizedek óta vágyott. De egyszersmind félelem is vegyült az érzéseibe. Rettenetes súllyal nehezedett rá és az expedíció tagjaira a felelősség. Ez itt nem olyan kaland, mint Arecibóban. Ez egy kísérlet volt arra, hogy a katasztrófától megmeneküljenek, és megmentsék az emberiséget.

Barátok

Anawak felment a hajó gyomrából a szigetbe, keresztülhaladt a keskeny folyosókon, és kilépett a fedélzetre.

A tető az utazás során sétánnyá változott. Akinek csak egy kis ideje volt, hogy megmozgassa a lábait, mind ott őgyelgett, csendben gondolkodott, vagy másokkal beszélgetett. A világ legnagyobb helikopterindulási és -leszállási felülete paradox módon a nyugalom és az eszmecsere színhelyévé vált.

Greywolf különc életmódját az Independence fedélzetén is folytatta, habár Delaware egyre fontosabb szerepet töltött be az életében. Ők ketten minden nagyobb feltűnés nélkül nőttek össze. Delaware nagyon okosan békén hagyta, ami ahhoz vezetett, hogy Greywolf volt az, aki a nő társaságát kereste. Kifelé barátokként viselkedtek, de Anawak látta az apró jeleket. A bizalom egyre nőtt közöttük. Anawak ezt abból is észrevette, hogy Alicia mind kevesebbet asszisztált neki, és mindinkább a delfinekről gondoskodott Greywolffal.

Anawak a hajó orrában találta Greywolfot. Törökülésben ült, arccal előre, a tenger felé. Leült mellé, látta, hogy Greywolf farag valamit. – Ebből mi lesz? – kérdezte.

Greywolf odanyújtotta neki. Elég nagy volt, és már majdnem elkészült a művészien megmunkált cédrusfa. Az egyik oldala fogantyúban végződött. A jóval nagyobb rész egymásba fonódott figurákat ábrázolt. Anawak felismert két állatot hatalmas fogazattal, valamint egy madarat és egy embert, aki nyilvánvalóan a lények játékszere volt. Ujjaival megsimította az anyagot.

– Szép – mondta.

– Csak egy másolat – mosolygott Greywolf. – Csak másolatokat készítek. Az eredetihez hiányzik belőlem a szufla.

– Egy vérbeli indián szuflája? – mosolygott Anawak. – Már értem.

– Mint mindig, most sem érted.

– Rendben van. Akkor mit ábrázol?

– Azt, amit látsz.

– Ne légy olyan felvágós. Magyarázd meg, vagy hagyd a fenébe.

– Ez egy ceremóniához használatos furkó. Egy tla-o-qui-aht. Az eredetit bálnacsontból készítették. Egy magángyűjteményből származik, a 19. század elején készítették. Amit itt láthatsz, az elődeink történetének egy darabja. Egy férfi egy napon egy ketrecet talált, ami tele volt mindenféle lényekkel. Magával vitte őket a falujába. Rövidesen megbetegedett. Erős láz kínozta, ami ellen senki sem tudott tenni semmit, de végül megálmodta az okát. Látta, hogy a ketrecben levő lények a betegségének az okai, mert nem egyszerű állatok voltak, hanem alakváltoztatók. – Greywolf egy összekucorodott, félig négylábú, félig bálna lényre mutatott. – Ez itt egy farkas-orka. Álmában a férfit elkapta a fejénél. Majd egy viharmadár jött, aki meg akarta menteni. Láthatod, amint a karmait a farkas-orka oldalába vájja, de miközben harcolnak, megjelenik egy medveorka, akinek sikerül a beteg férfi lábát elkapni. A férfi felébredt és elmesélte álmát a fiának. Rövidesen meghalt. A fia kifaragta ezt a furkót, és agyoncsapott vele hatezer alakváltoztatót, hogy bosszút álljon az apjáért.

– És ennek mi a mélyebb értelme?

– Kell egy mélyebb értelem?

– Ebben az esetben biztos van. Az örök harc az, nem igaz? A jó és a rossz erői között.

– Nem. – Greywolf kisöpörte haját a homlokából. – A mese az életről és a halálról szól. Ez minden. A végén meghalsz, de addig is bukdácsolsz. Te magad tehetetlen vagy. Leélheted az életed, jól vagy roszszul, de mindent, ami veled történik, a magasabb erők határoznak meg. Ha harmóniában élsz a természettel, akkor meggyógyít, ha ellene teszel, meg fog ölni, de a legfontosabb felismerés, hogy nem te uralkodsz a természeten, hanem fordítva.

– A férfi fia, mintha nem egészen ezt a nézetet vallotta volna-mondta Anawak –, különben miért bosszulta volna meg az apja halálát?

– A mese nem arról szól, hogy helyesen cselekedett-e.

Anawak visszaadta a furkót, belenyúlt a kabátzsebébe, és kivette a madárszellem szobrocskáját.

– Erről is tudsz nekem mesélni valamit?

Greywolf megtekintette a szobrocskát.

– Ez nem a nyugati partról származik.

– Nem bizony, jól látod.

– Márvány. Jó messziről való. A hazádból?

– Cape Dorsetból származik. Egy sámántól kaptam – mondta Anawak.

– Te hagyod, hogy egy sámán ajándékot adjon neked?

– A nagybátyám.

– És mit mesélt neked ő a szoborról?

– Keveset. Azt mondta, hogy a madárszellem a gondolataimat a helyes irányba fogja terelni, ha eljön az ideje. Azt is mondta, hogy szükségem lesz egy közvetítőre.

Greywolf hallgatott egy darabig.

– Madárszellemek minden kultúrában előfordulnak – mondta.

– Mindig a fejekkel kapcsolatosan jelennek meg, nem igaz? – állapította meg Anawak.

– Igen. Figyelemreméltó, nem? Régi egyiptomi ábrázolásokon sokszor látható egy madárra hasonlító fejdísz. A madár az öntudatot szimbolizálja. A koponyában, mint egy ketrecben van fogva tartva. Amint kinyílik a koponya – átvitt értelemben persze – kiszabadulhat, de viszsza is csalogatható a koponyába. Akkor ismét öntudatodnál leszel, vagy felébredsz.

– Tehát ha alszom, az öntudatom utazni indul.

– Álmodsz, de az álmod nem a fantázia szüleménye. Megmutatja neked, amit az öntudatod a magasabb világokban lát, ami rendesen el van rejtve előled. Láttál már cherokee törzsfőnöki tolldíszt?

– Csak vadnyugati filmekben, hogy őszinte legyek.

– Nem számít. A tollkoronával azt mutatja, hogy a láthatatlan szellemnek a fejében egy sor kitűnő ötlete van. Ezért ő a törzsfő.

– A szárnyaló gondolatok – mondta Anawak.

– Más törzseknél néha elég egyetlen toll is, ami a madárszellemet szimbolizálja. Ezért nem szabad elveszíteni a tollat, vagy a skalpjukat, mert vele együtt az öntudatukat is elveszítik.

– Neked miért nincs toll a hajadban?

Greywolf elhúzta a szája szélét.

– Azért, mert, mint azt olyan találóan kifejezted, nem vagyok igazi indián.

Anawak elnémult.

– Volt egy álmom Nunavutban – mondta kis idő múlva.

Greywolf nem válaszolt.

– Mondjuk, a szellemem utazott. A jeges vízben alámerültem a mélybe. Majd a tenger átváltozott éggé, és én felmásztam egy jéghegyre, míg meg nem láttam, hogy a kék tengerben sodródom. Minden oldalról csak a víz. Így utaztunk a jégheggyel együtt a tengeren, és arra gondoltam, hogy bármikor elolvadhat. Furcsa, hogy nem éreztem félelmet, csak kíváncsiságot. Tudtam, hogy elsüllyedek, ha eljön az idő, de nem féltem a vízbefúlástól. Inkább úgy tűnt, mintha belemerülnék valami újba, ismeretlenbe.

– Mit vártál, mit találsz ott?

Anawak elgondolkodott.

– Életet – mondta végül.

– Miféle életet?

– Nem tudom. Egyszerűen csak életet.

Greywolf ismét rápillantott a kis szoborra hatalmas tenyerében.

– Mondd meg őszintén, miért vagyunk itt, Licia és én? – kérdezte hirtelen.

Anawak kinézett a tengerre.

– Azért, mert szükség van rátok.

– Nem hiszem, Leon. Énrám esetleg, mert értek a delfinekhez, de ugyanígy bárki más is lehetne a haditengerészettől. Liciának sincs semmi funkciója.

– Kitűnő asszisztens.

– És, beveted? Szükséged van rá?

– Nem. – Anawak sóhajtott. – Azért vagytok a fedélzeten, mert én így kívántam.

– Így kívántad? Miért?

– Azért, mert a barátaim vagytok.

– Azt hiszem, mi lennénk azok – bólintott Greywolf.

Anawak mosolygott.

– Tudod, igazából minden emberrel jól kijöttem, de nem emlékszem rá, hogy valaha is lettek volna barátaim. Főleg azt nem gondoltam, hogy egy fárasztó doktoranduszt fogok a barátnőmnek nevezni, aki mindent mindig jobban tud. Vagy egy fanagyságú bolondot, akivel majdnem összeverekedtem.

– A kis doktorandusz azt tette, amit a barátok tenni szoktak.

– És mi lenne az?

– Érdekelte a kis elcseszett életed.

– Igen. Ezt tette, bevallom.

– Mi ketten pedig mindig is barátok voltunk. Valószínűleg, csak... – Greywolf habozott, majd magasba emelte a kis szobrot. – ...csak a fejünk egy ideig be volt zárva.

– Mit gondolsz, miért álmodik az ember ilyeneket?

– A jéghegy-álmod?

– Sokat törtem rajta a fejem, és valami történt velem Nunavutban.

– Mit gondolsz te magad az álmodról?

– Ez az ismeretlen hatalom, ez a fenyegetés, ott lapul a mélyben. Talán ott fogok találkozni vele. Talán az én feladatom lemenni oda, és...

– A világot megmenteni?

– Á, felejtsd el!

– Akarod tudni, hogy én mit gondolok?

Anawak bólintott.

– Azt gondolom, hogy teljesen mellétrafáltál. Évekig bezárva éltél az eszkimó traumáddal, amit magaddal hurcolsz. Mindenkit idegesítettél, még magadat is. Az életről sem tudtál semmit. A jéghegy, amin sodródtál, te magad voltál. Egy hideg, megközelíthetetlen jégdarab. De igazad van, valami történt veled, és a jégdarab elkezdett olvadni. Az óceán, amiben elsüllyedsz, nem az, amelyikben az Yrr lakik, hanem az emberek élete. Oda tartozol, ez a kaland, ami még vár rád. Barátságok, szerelem, ilyenek. És persze ellenségek, gyűlölet és düh. A te szereped nem az, hogy eljátszd a hőst, senkinek sem kell bebizonyítanod, hogy van bátorságod. A hősszerepek ebben a történetben már ki lettek osztva, és a halottaknak szánták őket. Te az élők világába tartozol.

Éjszaka

Mindegyikük másképpen pihent.

Crowe, amilyen kicsi és törékeny volt, becsavarta magát az ágyneműbe. Majdnem eltűnt a takaró alatt. Weaver hason feküdt, meztelenül és takaró nélkül, fejét oldalra fordítva, az alkarját használva párnaként. Gesztenyebarna loknijai dúsan kavarogtak minden irányban, csak a félig nyitott szája látszott. Shankar szemmel láthatóan azokhoz tartozott, akiknek az ágya minden reggel úgy néz ki, mint ahol több éjszaka rémálma pusztított. Alvás közben a fél ágyneműt átrendezte, és közben némelykor fuldokló horkolásba kezdett.

Rubin a legtöbb időt ébren töltötte.

Greywolf és Delaware is keveset aludtak, mert folyamatosan szeretkeztek, főként a kabinjuk padlóján. Greywolf leginkább hatalmas, bronzbarna hátán feküdt, mint egy mitikus állat, Delaware tejfehér teste pedig rajta. Két kabinnal távolabb Anawak aludt egy szál pólóban. Oliviera is hétköznapi alvási sémát követett. Mindketten nyugodtan feküdtek, egyenletesen lélegeztek, és csak kétszer vagy háromszor fordultak meg álmukban.

Johanson háton feküdt, karjait messze kinyújtva, tenyérrel felfelé. Ez a póz annyira a sajátja volt a norvégnak, hogy évekkel ezelőtt az egyik alkalmi partnere felébresztette az éj közepén, csak hogy elmondja neki, úgy alszik, mint egy nagybirtokos. A történetet elmesélte egyik este a Chateau Whistlerben; tényleg minden éjjel így aludt. Egy férfi, aki még csukott szemekkel is olyan volt, mint aki az életet át akarja ölelni.

Mindegy, hogy aludtak, vagy ébren voltak, egy sor vibráló képernyőn voltak jelen. Minden monitor a teljes kabínba nyújtott betekintést. Egyenruhás férfiak ültek előttük a félhomályban, és figyelték a kutatókat. Mögöttük állt Li, és a helyettes CIA-igazgató.

– Igazi kis angyalkák – mondta Vanderbilt.

Li mozdulatlan arccal figyelte, amint Delaware elér a csúcsra. A hangerő halkra volt állítva, mégis beszivárgott az aktus koncertója az ellenőrzőterem hűvös légkörébe.

– Örülök, hogy tetszik önnek, Jack.

– Az a kis izomzsák ott nagyon az ínyemre volna – mondta Vanderbilt Weaverre mutatva. – Figyelemreméltó hátsója van, nem így gondolja?

– Szerelmes?

– Ugyan már, kérem! – mondta, miközben vigyorgott.

– Vesse be a sármját! – mondta Li. – Több mint mázsányival rendelkezik belőle.

Vanderbilt a verejtékét törölgette az arcáról. Egy ideig még figyelték az alvókat. Ha a CIA igazgatóhelyettese jól szórakozik a látottakon, akkor csak rajta. Linek teljesen mindegy volt, hogy mit művelnek az emberei. Tőle akár lábbal felfelé is lóghattak a plafonról, vagy egymásnak is eshettek.

A lényeg, hogy tudta, hol vannak, mit csinálnak, és miről beszélgetnek egymás között.

– Folytassák – mondta Li és hátat fordított. Távozása előtt még hozzáfűzte: – Kérem, minden kabinba pillantsanak be!

Augusztus 13.

Látogatók

Választ nem kaptak.

Az üzenetet folyamatosan sugározták a tengerbe, eddig eredmény nélkül. Hét órakor az ébresztő hangja verte fel őket kabinjukban. A legtöbben nem aludták ki magukat. A hajó mozgása édesen elringatta az új lakókat, és mivel nem voltak bevetések, a tető is csendes volt. A klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, az ágyak pedig kényelmesek voltak. Olykor léptek zaja hallatszott a folyosókon, ha a legénységből valaki arra járt. A hajó gyomrában a generátorok halkan zümmögtek. Csodásan lehetett volna pihenni, de állandósult a várakozás. Így félálomban Johanson is azon morfondírozott, hogy milyen hatást válthat ki az üzenetük a Grönlandi-tenger mélyében.

A tényt, hogy egyáltalán Grönland előtt jártak, és nem jóval délebbre, a beszédének köszönhette, valamint Weaver és Bohrmann támogatásának. Anawak, Rubin és még néhányan egyenesen a Közép-atlanti hátság vulkanikus vonulatánál próbálkoztak volna. Rubin legfőbb érvét arra alapozta, hogy a Washingtont és New Yorkot megszálló rákok hasonlatosságot mutattak az ott élő kürtőrákokkal. Emellett alig volt más elképzelhető hely, amely megfelelő feltételeket biztosított volna egy fejlett életforma számára.

Johanson sok esetben igazat adott Rubinnak, de két érv a javaslat ellen szólt. Az egyik az, hogy a vulkanikus hegyvonulatok a mélytenger legkellemesebb, ám egyben legellenségesebb területei is. Az állandó lávakitörések egy pillanat alatt elpusztítják az életet, amikor az óceáni lemezek eltávolodnak egymástól. Rövidesen regenerálódik a hely, de egy komplex, intelligens civilizáció mégsem telepedhet le egy ilyen veszélyzónában.

A másik ok az volt, hogy a kapcsolatfelvétel esélye nő, ha minél közelebb járnak az Yrrhez. Hogy pontosan hol tartózkodtak, nos, ez a kérdés már megosztotta a véleményeket. Valószínűleg mindenkinek igaza volt a maga módján. A sok érv és ellenérv közepette Johanson azt javasolta, hogy fókuszáljanak arra a pontra, ahol az Yrr pillanatnyilag tartózkodhat.

A Grönlandi-tengerben a hideg víztömegek mélybezuhanását leállították, aminek következtében a Golf-áramlat hihetetlen módon lassult. Csak két dologgal volt ez magyarázható: a tenger hirtelen felmelegedésével vagy az édesvíz túlságosan nagy mennyiségével, amely az arktikus területekről áramlott a sós Atlanti-óceán északi részébe, felhígítva olyannyira, hogy immáron képtelen a mélybe zuhanni. Mindkettő erős manipulációra utal. Valahol az arktikus mélységekben az Yrr azon volt, hogy ezeket az irtózatos változásokat előidézze.

Valahol a közelben.

Ami maradt, az a biztonság kérdése. Még Bohrmann is, aki megszokta már, hogy a legrosszabbra számítson, szinte kizárta egy metánkitörés veszélyét a grönlandi mélytengeri medencében. Bauer hajóját Svalbard közelében kapta el, ott, ahol tömegével volt metán-hidrát. Az Independence alatt viszont három és félezer méteres vízmélység húzódott. Ilyen mélységekben csak ritkán fordult elő olyan mennyiségű metán, amely veszélyes lehetne egy akkora hajó számára, mint az Independence. A biztonság kedvéért azért folyamatosan végeztek szeizmikus méréseket, hogy találjanak egy védelmező helyet. Még egy cunami sem árthatott nekik, bármilyen magasra is torlódjon fel a partoknál, kivéve, hogyha La Palma sziklái leomlanak.

De akkor már úgyis késő lenne bármihez.

Ezek az okok vezettek oda, hogy végül is itt voltak, az örök jég birodalmában.

Ültek az ásítóan üres tiszti étkezőben, és ették a sonkás rántottájukat. Anawak és Greywolf hiányoztak. Johanson az ébresztő után néhány percig beszélt Bohrmann-nal, aki megérkezett La Palmába, és előkészítette a szívócső bevetését.

– Egy ötszáz méter hosszú szívócső bevetése iszonyú sok munkával jár – mondta nevetve.

– A sarkokban is porszívózzon ki alaposan – javasolta Johanson. Hiányzott neki a német. Bohrmann első osztályú fickó volt. Másrészről az Independence fedélzete nem szűkölködött érdekes személyiségekben. Éppen Crowe-val társalgott, amikor belépett Floyd Anderson, az első tiszt. Egy hatalmas termoszt cipelt a hóna alatt, amit a bárban teletöltetett.

– Látogatónk érkezett – kiáltotta el magát.

Mindenki ránézett.

– Kapcsolat? – kérdezte Oliviera.

– Arról én is tudnék – mondta Crowe, miközben egy irtózatos falat rántottát tolt a szájába. – Shankar a CIC-ben ül. Már informált volna bennünket.

– Akkor mi van? Valaki leszállt a fedélzetre?

– Jöjjenek a tetőre – mondta Anderson titokzatosan. – Majd meglátják.

A tetőn

Odakint jéghideg maszk tapadt Johanson arcára. Az ég homályos fehérségbe burkolózott, és a szürke hullámok tajtékot sodortak a hátukon. A szél felerősödött, és gombostű nagyságú jégkristályokat sodort a tető aszfaltozott felületére.

Johanson vastagon felöltözött csoportosulást pillantott meg a hajó szélén. Amikor közelebb ért, felismerte Lit, Anawakot és Greywolfot. Majd hirtelen megértette, hogy mi is kötötte le a figyelmüket. Az Independence-tól tisztes távolságban hegyes kardok szelték a habokat.

– Orkák – mondta Anawak, amikor Johanson mellé ért.

– Mit csinálnak?

Anawak hunyorított a jégkristályok miatt.

– Közel három órája köröznek a hajó körül. A delfinek jelentették őket. Én azt mondanám, hogy figyelnek bennünket.

Shankar jött ki a szigetből gyors léptekkel, és hozzájuk csapódott.

– Mi történik?

– Valaki felfigyelt a jelenlétünkre – mondta Crowe. – Talán egy válasz.

– Az üzenetünkre?

– Mire másra?

– Furcsa válasz egy számtanpéldára – vélekedett az indiai. – Nekem egy kézzelfogható egyenlet jobban tetszene.

Az orkák még mindig tisztes távolban köröztek. Nagyon sokan voltak. Több százan. Egyenletes tempóban bukkant fel feketén csillogó hátuk a hullámok közül. Az egésznek tényleg őrjáratszaga volt.

– Szerintetek fertőzöttek?

Anawak kitörölte a vizet a szeméből.

– Lehetséges.

– Mondjátok csak... – Greywolf az állát vakargatta. – Ha ez a zselé irányítja az agyukat... gondolkodtatok már azon, hogy az a valami láthat bennünket? És hallhat?

– Igazad van – mondta Anawak. – Használja az érzékszerveiket.

– Erről beszélek. A zselé így szerez magának szemeket és füleket. Tovább figyelték a gyilkos bálnákat.

– Akárhogy is – mondta Crowe, miközben sűrűn eregette a füstöt, melyet a szél foszlányokban sodort el –, nekem nagyon úgy tűnik, mintha elkezdődött volna.

– Micsoda? – kérdezte Li.

– Az erőfelmérés.

– Így is jó – mondta Li. Vékony mosoly játszott a szája körül. – Mindenre fel vagyunk készülve.

– Mindenre, amit ismerünk – fűzte még hozzá Crowe.

Labor

Lefelé menet Rubinnal és Olivierával felmerült Johansonban a kérdés, hogy egy pszichózis mikortól kezdi meg a maga valóságát előállítani. Ő volt az, aki a követ elindította a lejtőn. Igaz, ha nem ő, akkor valaki más hozakodott volna elő hasonló elmélettel. De mindenképpen egy elmélet adott alapot a fejtegetéseiknek. Nagy csapat orka körözött az Independence körül, és ők az idegenek szemeit és füleit sejtették bennük. Mindenhol idegeneket láttak. Következményként üzeneteket sugároztak a tengerbe, és várakozással tekintettek egy kapcsolatra, amely talán soha nem jön létre.

Az ötödik nap. Csak egy fantáziakép, amely önállósította magát? Úgy viselkedtek, mint az idióták?

Nem jutunk előbbre, gondolta Johanson frusztráltan. Valaminek történnie kell. Valaminek, amitől biztosak lehetünk abban, hogy nem egy elmélettől elvakulva haladunk téves irányba.

Döngő léptekkel haladtak lefelé a rámpán. A laboratórium acélajtaja zárva volt. Johanson beütött egy számkódot, amitől az ajtó sziszegve kinyílt. Egymás után kapcsolta be a világítást. Hideg fehér fény áradt szét a munkaasztalok felett. A szimulátor felől az elektromos rendszer finom zúgása hallatszott.

Felmásztak a magasnyomású tartály körfolyosóin, és benéztek az ovális ablakon. Innen az egész belső teret lehetett látni. A mesterséges tengerfenéken kis, fehér, póklábú testek szóródtak szét. Néhányuk tétován megmozdult ugyan, de szemmel láthatóan minden orientáció nélkül; vagy csak körbe-körbe mászkáltak, vagy egyáltalán nem mozdultak. Minél mélyebben tekintettek a tartály aljára, annál homályosabb lett a kép, és a részletek elvesztek. A közelképeket a tartály belsejében lévő kamerák szolgáltatták a monitoroknak.

Tanácstalanul figyelték a rákokat.

– Tegnap óta nem sok minden változott – jegyezte meg Oliviera.

– Valóban nem. Csak pihennek, és rejtvényeket adnak fel nekünk – Johanson megdörzsölte a szemeit. – Ki kellene nyitnunk egy párat, hadd lássuk, mi történik.

– Rákot boncoljunk?

– Miért ne? Nagy nyomáson tovább élnek, ezt már tudjuk. Ez a felismerésünk ettől még nem lesz izgalmasabb.

– Az a cucc a belsejükben él – mondta Rubin elgondolkodva. – A többi pedig nem élőbb egy autónál.

– Egyetértek – mondta Oliviera. – De mi van ezzel a belső élettel? Miért nem csinál semmit?

– Mit kellene tennie, az ön véleménye szerint?

– Futkosnia – Oliviera vállat vont. – Kalimpáljon az ollóival, mit tudom én. Hagyja el a páncélt. Nézze ezeket a dögöket! Ha tényleg arra vannak programozva, hogy partra szálljanak, kárt okozzanak, és ott elpusztuljanak, akkor ez a kérdés nem kis nehézség elé állít minket. Senki sem jön, hogy új instrukciókat adjon nekik. Úgymond, üresjáratban vannak.

– Erről beszélek – mondta Johanson türelmetlenül. – Letargikusak, unalmasak, és úgy viselkednek, mint az elemes játékszerek. Osztom Mick nézetét. A rákok testét már holtan tenyésztették, csupán egy kevéske idegrendszer van bennük, és az utasoknak szállítóeszközként szolgálnak. Az utasokat akarom kicsalogatni, értitek? Tudni akarom, hogy viselkednek mélytengeri körülmények között, ha kényszerítjük őket a páncél elhagyására.

– Rendben – bólintott Oliviera. – Kezdjünk bele a mészárlásba.

Elhagyták a körfolyosót, lementek a lépcsőn, és odasereglettek az irányítópulthoz. A számítógép több munkarobotot irányított, melyek a tartály belsejében voltak. Johanson egy kétfunkciós kis robotot választott: a Spherobotot. A munkagépet két botkormánnyal lehetett irányítani, és több monitoron tudták végigkövetni a folyamatot. A Spherobot halszemoptikával volt felszerelve, mellyel az egész tartály belsejét befogta, de a közvetített kép emiatt torzulva jelent meg.

– Hányat nyitunk ki? – akarta tudni Oliviera.

Johanson a műszereken babrált, és elmozdította a kamerát egy kicsit felfelé.

– Amennyi egy jó kis rákvacsorához kell – válaszolta. – Legalább egy tucatot.

A tartály egy része kétemeletes nyitott garázsra hasonlított, benne több, különböző funkciókat ellátó búvárrobot parkolt, kívülről lehetett őket irányítani. Másképpen nem is tudtak volna ebben a mesterséges világban működni. Emellett pedig kitűnő tesztpálya volt a robotok építőinek.

Abban a pillanatban, amikor Johanson aktiválta a robotot, a szerkezet alján erős fények gyúltak ki, és elkezdett forogni rajta a két propeller. A dobozszerű szánkó, körülbelül akkora, mint egy bevásárlókocsi, lassan kilebegett a garázsból. A felső része fedett volt, telepakolva mindenféle mérőszerkezettel, az alján viszont egy sűrűn szőtt fémkosár lógott. Ellebegett a mesterséges tengerfenék fölött, és megállt egy csoport mozdulatlan rák fölött. Tisztán kivehetőek voltak a szem nélküli, ívelt páncélok az erős ollóikkal.

– Átkapcsolok a robot kamerájára – mondta Johanson.

A torzulás megszűnt, és kristálytiszta kép villant fel előttük a monitoron.

A rákok felett mozdulatlanul lebegő szánkóból egy vörös színű gömb tolódott ki; nem volt nagyobb egy focilabdánál. Voltaképpen erről a gömbről kapta a nevét a szerkezet. Ahogy kilebegett, csupán egy kábellel összekötve a nagyobb hordozóegységgel, erősen emlékeztetett arra a kis repülő harci robotra a Csillagok háborújából, amivel Luke Skywalker gyakorolta a fénykard-harcot. A Spherobot hat kis irányító fúvókájával a megtévesztésig hasonlított filmbéli elődjéhez. Rövid utazás után lassan lesüllyedt, közvetlenül a rákok fölé. Egyik állat sem zavartatta magát a vörös labdától, még akkor sem, amikor az alja kinyílt, és a belsejéből két többcsuklós kar nyúlt ki.

A karok végeire különböző eszközök arzenálja volt telepítve. Johanson addig forgatta az eszköztárat, míg végül balról egy fogó, jobbról pedig egy kis körfűrész állt be pozícióba. Óvatosan kezelte a két botkormányt, a robot hűségesen engedelmeskedett a mozdulatainak.

– Hasta la vista, baby – mondta Oliviera Schwarzenegger akcentusával.

A fogóval elkapott egy rákot, megfogta a hátán és a hasán, majd a kamera elé emelte. A monitoron hatalmas szörnyként tűnt fel. A szája mozgott, a lábai kapálóztak, de az ollók ernyedten csüngtek lefelé. Johanson körbeforgatta prédáját, minden oldalról megfigyelhették a reakcióit.

– A motoros rész kitűnően működik – jegyezte meg.

– De hiányzik a fajra jellemző reakció – tette hozzá Rubin. – Nem nyitja az ollóit, és nem vesz fel fenyegető testhelyzetet. Ez csak egy automata, egy járógép.

Johanson megnyomott egy gombot az egyik botkormány tetején, és a beinduló körfűrésszel belevágott az állat oldalába. A rák lábai rövid ideig vadul rángatóztak.

A páncél szétnyílt.

Valami tejszerű anyag csuszamlott ki belőle, és egy pillanatig reszketve lebegett a szétroncsolt állat felett.

– Istenem – szaladt ki Oliviera száján.

Az a valami nem hasonlított semmi ismertre. Sem medúzára, sem tintahalra. Teljesen alaktalan volt. A széle hullámzott, a test belseje pedig hol felfúvódott, hol ellaposodott. Johansonnak úgy tűnt, mintha apró villámok cikáznának benne, de az erős lámpafénynél ez akár érzéki csalódás is lehetett. Miközben erről gondolkodott, a lény alakja kígyószerűen megnyúlt és elviharzott.

Káromkodott egyet, és már nyitotta is a másodikat. Ezúttal minden sokkal gyorsabban ment végbe, és a zselés lény elillant, még mielőtt rendesen szemügyre vehették volna.

– Atyaég! – Rubin elámult. – Totális őrület! Mi lehet ez az akármi?

– Valami, ami folyton megszökik előlünk – morogta Johanson. – Hülye egy helyzet. Hogy a fenébe fogjuk el ezt a slejmzsákot?

– Miért? Hisz fogva tartjuk.

– Igen, két, teniszlabda nagyságú nyálgombócot egy monstruózus kádban. Sok sikert a kereséshez!

– A következőt a hordozórobot kosarában nyitnám ki – tanácsolta Oliviera.

– A kosár eleje nyitott. Megint meg fog szökni.

– Nem fog. A kosár zárható. Csak elég gyorsnak kell lenni.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá.

– Csak próbálja meg!

Olivierának igaza volt. A kosarat le lehetett zárni. Johanson elkapta a következő rákot, és a Spherobottal a hordozója felé vette az irányt, míg a karokat beirányíthatta a kosár belsejébe. Ott vágta a körfűrészt az állat oldalába.

A páncél szétesett.

Semmi nem történt.

Vártak egy másodpercig, majd Johanson kihátrált a robottal a kosárból. – A fenébe!

A lény kiröppent a rák testéből, de rossz irányt választott, és nekicsapódott a kosár falának. Kicsi, reszkető labdaccsá húzta össze magát, és fel-le kóválygott a kosár oldala előtt. Zavarodottsága, ha annak lehetett ezt nevezni, csak rövid ideig tartott, mert azután kígyószerűen elnyúlt.

– Meg akar lógni!

Johanson kihátrált a robottal. Egyszer nekicsapta a kosár falának, de végül kint volt. Az egyik karral ügyesen megfogta a ketrecajtót, és rácsapta a lényre. Az teljesen elnyúlt, és az imént még nyitott rész felé cikázott. Néhány centiméterrel a faltól visszahőkölt, miközben ismét megváltoztatta az alakját. Szélei minden irányban szétterültek, mígnem úgy lebegett a kosárban, mint egy átlátszó harang. A következő pillanatban ismét egy labda úszkált a tartályban.

– Teljes őrület – suttogta Rubin.

– Ezt nézzétek! – kiáltotta Oliviera. – Zsugorodik.

A gömb tényleg összehúzódott, miközben veszített átlátszóságából, és egyre tejesebb színt vett fel.

– A szövet zsugorodik. Őrület. Képes a molekuláris sűrűségét megváltoztatni.

– Emlékeztet ez benneteket valamire?

– Egyszerű polipok a nagyon korai fejlődési stádiumban – Rubin gondolkodott. – A kambrium-korra jellemző tulajdonságok. Vannak még organizmusok, amelyek képesek ilyesmire. A legtöbb tintahal összezsugorítja a szöveteit, de nem változtatja meg az alakját. Kapjunk el még néhányat, és nézzük meg, hogyan reagálnak.

Johanson hátradőlt a székben.

– Még egyszer nem fog sikerülni – mondta. – A második kísérletnél ez itt meglóg. Egyszerűen túl gyorsak.

– Így is jó. Ez az egy is megteszi egyelőre.

Nem tudom – Oliviera megrázta fejét. – A megfigyelés szép és jó, de én meg akarom vizsgálni a delikvenst. Nem csak a félig lebomlott részeit. Le kellene fagyasztanunk, és felszeletelni.

– Persze – Rubin ámulva figyelte a monitort. – De ne azonnal. Előbb figyeljük egy ideig!

– Még mindig megvan a másik kettő. Nem látja őket valaki véletlenül? Johanson egymás után bekapcsolta az összes monitort. A tartály belseje különböző szögekből tűnt fel.

– Kámforrá váltak.

– Hülyeség. Itt kell lenniük valahol.

– Rendben. Akkor törjünk fel még néhányat – mondta Johanson. – Úgyis ez volt a tervünk. Minél több zselé úszkál a tartályban, annál nagyobb az esély, hogy megtaláljuk őket. A hadifoglyunkat egyelőre a ketrecben hagyjuk a biztonság kedvéért – Johanson szélesen vigyorgott és ujjaival megmarkolta a botkormányokat. – Riccs-reccs. Ha jobban belegondolok, egészen jól szórakozom.

Még kinyitott egy tucat rákot, de már nem igyekeztek befogni az elillanó lényeket.

– A Pfiesteria szemmel láthatóan nem árt neki – állapította meg Oliviera.

– Természetesen nem – mondta Johanson. – Az Yrr bizonyára gondoskodott róla, hogy jól kijöjjenek egymással. A zselé irányítja a rákot, a Pfiesteria pedig a rakomány. Logikus, hogy nem küldenek olyan taxit, amelyben a vendég megöli a sofőrt.

– Gondolja, hogy a zselé is kitenyésztett?

– Fogalmam sincs. Valószínűleg már korábban is létezett. De az is lehet, hogy kitenyésztették.

– És ha... ők az Yrr?

Johanson befordult a robottal, míg végül a kamera a kosáron állapodott meg. A fogva tartott példányra bámultak. Megőrizte gömbformáját, és mint egy üvegből készült teniszlabda, a kosár aljában pihent.

– Ezek az izék lennének az Yrr? – kérdezte Rubin kétkedve.

– Miért ne? – kiáltotta Oliviera. – Megtaláltuk őket a bálnák agyában, a Barrier Queenre telepedett kagylók között, a kék felhőben, mindenhol.

– Ja, a kék felhő! Mi van vele?

– Van valamilyen funkciója. Ezek a vackok elbújnak benne.

– Nekem inkább az benyomásom, hogy a zselé is, akárcsak a többi mutáció, egy vegyi fegyver – Rubin a mozdulatlan labdacsra mutatott a kosárban. – Gondoljátok, hogy elpusztult? Nem mozdul. Lehet, hogy gömbbé húzódik össze, amikor megdöglik.

Hirtelen sípoló hang harsant a plafonba szerelt hangszórókból. Peaket hallották a hangosbemondóban.

– Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Mivel Dr. Crowe megérkezésével teljes a létszám, 10.30-kor találkozunk az eligazítóban. Meg szeretnénk ismertetni önöket a búvárhajóinkkal és a többi felszereléssel, tehát legyenek olyan kedvesek, és jelenjenek meg. Ezenkívül emlékeztetném önöket, hogy a szokásos helyzetértékelésünket 10.00-kor tartjuk a tiszti eligazítóban. Köszönöm.

– Jó, hogy emlékeztet bennünket – mondta Rubin sietve. – Kis híján elfelejtettem. Megfeledkezem az időről és a térről, amikor megfigyelek. Istenemre, vagy kutató valaki, vagy más!

– Úgy van – mondta Oliviera unottan. – Kíváncsi vagyok, hogy van-e valami újdonság Nanaimóban.

– Miért nem hívja fel Rochét? – javasolta Rubin. – Mesélhetne neki a sikereinkről. Talán ő is szolgálhat valamilyen újdonsággal. – Vigyorgott és pajtáskodóan meglökte Johansont. – Talán megtudunk valamit Li előtt, és akkor villoghatunk vele a találkozón.

Johanson visszamosolygott rá. Nem kedvelte Rubint különösebben. Jól végezte a munkáját, de nem szerette a benyalásait. Johanson úgy vélte, hogy eladná a nagyanyját is, ha ez segítené a karrierjében. Oliviera odalépett a kommunikációs egységhez, és gond nélkül elérte Nanaimót.

Oliviera beszélt egy ideig Fenwickkel, aztán Rochéval, akik szintén kapcsolatban álltak különféle kutatókkal az egész bolygón. Úgy tűnt, behatárolták a Pfiesteria mutációs spektrumát, de áttörésről szó sem volt. Helyette Boston lett a rákinvázió következő áldozata. Oliviera továbbadta saját ismereteit, és letette a kagylót.

– Szemétség – káromkodott Rubin.

– Talán segíthetnek nekünk a barátaink a tartályban – mondta Johanson. – Hiszen valami védi őket az algáktól. Tegyünk egy látogatást a biztonsági laboratóriumba. Amint megtudjuk, hogy a foglyunk...

Pillantása odatapadt a monitorra.

A lény a ketrecből szőrén-szálán eltűnt.

Oliviera és Rubin követték pillantását.

– Ez nem lehet!

– Hogy a csodába szökött ki?

A képernyőkön csak vizet és rákokat láttak.

– Eltűntek.

– Ugyan már. Hova mehettek volna?

– Egy pillanat! Már vagy egy tucat van belőlük a tartályban. Nem válhattak láthatatlanná.

– Csak itt lesznek valahol, de hol van a barátunk a ketrecből?

– Felhígult és kifolyt.

Johanson a képernyőt nézte, majd felderült az arca.

– Felhígult? Nem rossz ötlet – mondta lassan. – Természetesen, hiszen meg tudja változtatni az alakját. A ketrec szövedéke elég sűrű, de egy nagyon vékony dolog könnyedén átsiklik rajta.

– Milyen hihetetlen egy lény – suttogta Rubin.

Felosztották egymás között a monitorokat, és szisztematikusan átvizsgálták a tartály belsejét. Sehol sem találták őket. Johanson egyenként kihajtotta a robotokat, hátha ott bujkálnak közöttük, de eredménytelenül járt.

A lények eltűntek.

– Csak nincs valami gond a csővezetékekkel – kérdezte Oliviera. – Talán az egyik csőben rejtőznek.

Rubin nemet intett.

– Az lehetetlen.

– Akárhogy is – morogta Johanson –, fel kell mennünk a találkozóra. Talán fent eszünkbe jut, hol lehetnek.

Zavarodottan, frusztráltan kapcsolták ki a szimulátor világítását, és elindultak kifelé. Rubin lekapcsolta a labor fényeit, és már azon volt, hogy kövesse őket.

De ottmaradt.

Johanson látta őt a nyitott ajtóban állni, ahogy befelé mered a sötét helyiségbe.

Még nézte, hogy Rubin tátott szájjal áll, aztán lassan visszament; Oliviera követte, és ők is láthatták, amit Rubin.

A mélytengeri szimulátor ovális ablakán keresztül valami világított. Halvány, homályos fény szüremlett ki.

Kék árnyalatban.

– A kék felhő – suttogta Rubin.

Egyszerre futottak a sötétben a szimulátorhoz, felrohantak a lépcsőkön, és odatapadtak a megfigyelőablakra.

A kék fény a nagy semmiben lebegett. Egy kozmikus felhő a világűr sötétjében, csakhogy a világűr jelen esetben egy tartálynyi víz volt. A lény néhány négyzetméter nagyságú területet foglalt el, pulzált, a széle pedig lágyan hullámzott.

Johanson hunyorgott, és még jobban figyelt. Mi történik? A széleken mintha apró fénylő pontok keletkeznének, és a massza központi része felé irányulnának, egyre gyorsabban. Mint az anyagi részecskék egy fekete lyuk gravitációs mezejében.

A kék szín egyre intenzívebb lett, majd hirtelen összezsugorodott.

Egy visszafelé lejátszódó ősrobbanáshoz hasonlatosan a felhő magába zuhant. Minden a közepe felé igyekezett, amitől világosabb és sűrűbb lett. Fényvillanások pattogtak benne, bonyolult mintákat képezve. A felhő iszonyú sebességgel szívódott be saját középpontjába, egy turbulens örvénylés közepette, majd hirtelen...

– Nem hiszem el – mondta Oliviera.

A szemük előtt egy gömb alakú, focilabda nagyságú képződmény lebegett. Egy kompakt, kéken világító, zselés anyag.

Rátaláltak a lényekre.

A lények eggyé olvadtak.

Tiszti eligazító

– Egysejtűek! – kiáltotta Johanson.

Feltűnően izgatott volt. A csoport némán bámult rá. Rubin ide-oda csúszott a székén, és hevesen bólogatott, miközben Johanson fel-le sétált. Ebben a helyzetben úgysem tudott volna leülni.

– Végig azt hittük, hogy a felhő és a zselé két különböző dolog, de valójában egy és ugyanaz. A massza egysejtűek szerveződése. Nemcsak akarata szerint változtatja az alakját, hanem teljesen felbomlik, és ismét összeáll.

– A lények fel tudnak bomlani?! – visszhangozta Vanderbilt.

– Nem, nem! Nem a lények, jobban mondva az egysejtűek maguk a lények, csak összeolvadnak. Felvágtuk a rákokat, és kiszabadítottuk a zselés masszákat, melyek pillanatok alatt eltűntek a szemünk elől. Az egyiket sikerült elfognunk, de egy idő után mindegyik eltűnt. Édes Istenem, mekkora idióta voltam, hogy erre nem jöttem rá előbb! Egysejtűeket nem lehet ketrecben tartani, és ahhoz, hogy szabad szemmel láthatóak legyenek, túl kicsik. A szimulátor túlságosan erősen volt megvilágítva, ezért nem láttuk a biolumineszcenciát. Hasonló gonddal küzdöttünk Norvégiánál, amikor a kameránk elé került az a hatalmas valami. Akkor csak a megvilágított felületet láttuk, de valójában ő világított. Ami most a tartályban úszkál, azon anyagok összessége, amiket a rákokból kiszabadítottunk. Minden egybevág.

– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Anawak. – Az alaktalan lény a Barrier Queen alján, a kék felhő a Vancouver-szigetnél...

– Az URA felvételei. Minden stimmel! A sejtek nagy része szabadon úszott a vízben, de a centrumban összeálltak. A massza nyúlványokat hozott létre, és befecskendezte magát a bálnák koponyájába.

– Egy pillanat – emelte fel kezét Li. – Akkor már benne volt. – Akkor... – Johanson gondolkodott. – Nos, valamilyen kapcsolat létrejött. Mindenesetre azt gondolom, hogy így jutottak be a bálnák koponyájába. Talán valamiféle csere tanúi voltunk. A régi zselé ki, az új be. Vagy valami ellenőrzésféle jött létre. Lehet, hogy a fejekben lévő anyag átadott valamit a nagyobb egységnek.

– Információkat – mondta Greywolf.

– Igen – kiáltotta Johanson. – Igen!

Delaware felhúzta az orrát.

– Ez azt jelenti, hogy tetszőleges nagyságot tudnak felvenni?

– Mindenféle nagyságot és alakot – bólintott Oliviera. – Ahhoz, hogy egy rákot irányítson, elég egy maroknyi. Az a valami, ami köré a bálnák sereglettek, akkora volt, mint egy ház, és...

– Ez a döntő tényező a felfedezésünkben – szólt közbe Rubin. Felugrott. – A zselé egy nyersanyag, amellyel a meghatározott feladatokat végzik el.

Oliviera dühösnek tűnt.

– Nagyon alaposan megfigyeltem a norvég kontinentális peremről készült felvételeket – mondta Rubin egyetlen lélegzetvétellel. – Azt hiszem, tudom, hogy ott mi történt! Ha nem ez a cucc adta az utolsó lökést a katasztrófához, akkor sújtson le rám a villám! Nem tartunk messze attól a ponttól, hogy megfejtsük a teljes igazságot!

– Találtak egy masszát, amely elvégzi a piszkos munkát – mondta Peak mindenféle érzelem nélkül. – Szép. És hol van az Yrr?

– Az Yrr... – Rubin dadogott. Hirtelen elszállt a magabiztossága. Pillantásával Johansont és Olivierát kereste.

– Nos, hát...

– Azt gondolja, hogy ez lenne az Yrr? – kérdezte Crowe.

Johanson a fejét rázta.

– Fogalmunk sincs.

Egy ideig csend volt.

Crowe csücsörített az ajkával, és nagyot szívott a cigarettájából.

– Még nem kaptunk választ. Ki az, aki válaszolni tud nekünk? Egy intelligens lény? Vagy intelligens lények szövetsége? Mit gondol, Sigur, az a valami a tartályban intelligensen viselkedik?

– Ön is jól tudja, hogy a kérdésére nem lehet egyértelmű választ adni – felelte Johanson.

– Csak öntől akartam hallani – mosolygott Crowe.

– Hogyan ismerjük fel? Hogyan tudna egy földön kívüli intelligencia megítélni egy maroknyi emberi hadifoglyot egy táborban, akik nem jártasak a matematikában, félnek, fáznak, nyöszörögnek, vagy letargikusan a sarokban szűkölnek.

– Egek! nyögte Vanderbilt halkan. – Most a genfi megállapodással jön majd nekünk?

– Érvényes a genfi megállapodás a földönkívüliekre is? – vigyorgott Peak.

Oliviera egy megsemmisítő pillantást vetett Peakre.

– A masszát további vizsgálatnak fogjuk alávetni – mondta. – Mellesleg nem értem, hogy miért kellett ennyi idő, hogy megértsük a jelenséget. Leon, neked mi tűnt fel, amikor a Barrier Queennél kémkedtél?

Anawak furcsán nézett rá.

– Mielőtt még kihalásztak volna? Kékes fény.

– Erre gondoltam – mondta Oliviera Lihez fordulva. – Ön a saját szakállára akart mindenáron dolgozni, tábornok, amikor hetekig babrált a Barrier Queen körül minden eredmény nélkül. Az embereinek valami lényeges dolog felett siklott el a figyelmük, amikor a vízmintát ellenőrizték. Senkinek sem tűnt fel a kék fény? Vagy egy rakás egysejtű a vízmintában?

– De, igen – mondta Li. – Természetesen vettünk vízmintákat.

– És?

– Semmi. Normális víz volt.

– Na jó – sóhajtott Oliviera. – El tudná juttatni hozzám a jelentést? A laborvizsgálatokkal együtt, ha kérhetném.

– Természetesen.

– Dr. Johanson! – Shankar emelkedett szólásra. – Mit gondol, hogy jön létre az összeolvadás? Arra gondolok, hogy mi válthatja ki. – Méghozzá egyszerre – csodálkozott Roscovitz. Az első eset volt, hogy átvette a szót. – És hogy működik? Milyen célból? A sejtek közül az egyiknek csak meg kell szólalnia, hogy hé, fiúk, gyertek, rendezzünk egy partit.

– Nem feltétlenül – mondta Vanderbilt bölcsen. – A legmagasabb szintű együttműködést a sejtek között az emberi szervezetben találjuk, nem igaz? És ott sem mondja egyik sem, hogy merre, meddig.

– Most a CIA szervezeti felépítéséről beszél? – mosolygott Li.

– Vigyázzon, Suzie Wong.

– Hé! – Roscovitz felállt. – Emberek, én csak egy búvárhajót vezetek. Meg akarom érteni, hogy miről beszélnek. Az embernél szépen össze vannak ragadva a sejtek, ugyanis mi nem bomlunk fel időről időre, amikor nekünk tetszik, és mellesleg itt van még a központi idegrendszerünk, ő a legnagyobb főnök.

– A testi sejtek között a kommunikáció kémiai anyagok útján történik – mondta Delaware.

– És ez most mit jelent? Úgy kell elképzelnünk, mint egy halrajt, ahol mindegyik hal azonos irányba úszik?

– A halrajok csak látszólag viselkednek szimultán módon – magyarázta Rubin. – A viselkedésükre erős befolyása van a víznyomásnak.

– Ezt én is tudom, ember, csak azt akartam...

– A hal testének két oldalán nyomásérzékelő szerv húzódik – oktatta ki Rubin mit sem zavartatva magát. – Ha az állat megváltoztatja a helyzetét, akkor a nyomást hullámként adja tovább a szomszédjának, és így tovább, míg az egész raj végbe nem viszi a mozdulatsort.

– Mint már mondottam, ezt tudom!

– Hát persze! – Delaware arca felderült. – Ez az!

– Mi?

– Nyomáshullámok. Ezzel egy nagyobb tömeg ebből a zseléből egész halrajokat tud eltériteni. Hiszen azt kérdeztük magunktól, hogy milyen varázslatra van szükség ahhoz, hogy a halak elkerüljék a hálókat. Ez elég jó magyarázat volna rá.

– Egy egész rajt eltéríteni? – mondta Shankar kétkedő arccal.

– De, igaza van – kiáltotta Greywolf. – Átkozottul igaza van! Ha az Yrr milliónyi rákot és kukacot irányíthat, akkor egy halraj nem jelenthet problémát, ha egy nyomáshullámmal elérhető a kívánt hatás. A nyomásérzékelés az egyetlen védelmük.

– Arra gondolsz, hogy ezek az egysejtűek a tartályban érzékenyek a nyomásváltozásra?

– Nem. Ez túl egyszerű lenne. A halak képesek érzékelni a nyomásváltozást, na de az egysejtűek?

– De valami csak ki kell, hogy váltsa az összeolvadást.

– Várjatok csak – mondta Oliviera. – A baktériumoknál is létezik a kommunikáció hasonló formája. Például a Myxococcus xanthusnál. Ez egy talajban élő faj. Több kisebb, lazán kapcsolódó egységből áll. Ha az egyes sejtek nem jutnak elég táplálékhoz, akkor úgynevezett éhségjelet adnak le. Kezdetben nem is reagál rá a kolónia, de minél több sejt éhezik, annál erősebb lesz a jel, míg végül átlép egy bizonyos küszöböt. A kolónia tagjai elkezdenek összegyűlni, és egy idő után összeáll egy többsejtű képződmény, egy, a fajra jellemző szaporodási szervvel, ami szabad szemmel nem látható.

– Milyen típusú ez a jel? – kérdezte Anawak.

– Egy vegyi üzenet.

– Tehát egy illat?

– Igen. Bizonyos értelemben.

Egy csomó érv és ellenérv hangzott még el, mire a vita lecsitult újabb érvek híján.

– Jól van – mondta Li. – Le vagyok nyűgözve. Ez már egy kisebb siker. Ne pazaroljuk az időnket ismeretterjesztésre és oktatásra. Mi lesz a következő lépés?

– Nekem lenne egy javaslatom – jelentette be Weaver.

– Tessék.

– Leonnak volt egy ötlete, emlékeznek rá? A haditengerészet kísérleteiről volt szó a delfinekkel. Implantátumokról, amelyek nem mikrochipekből állnak, hanem mesterséges idegsejtekből, amelyek az agyat utánozzák, és elektromos impulzusokkal kommunikálnak egymással. Arra gondoltam, hogy ha a zselés anyag valóban egysejtűek szerveződése, és az egysejtűek átveszik az agysejtek funkcióját, akkor kommunikálni is tudnak egymással. Sőt, feltétlenül szükségük van rá. Másképpen nem lennének képesek összeolvadásra és alakváltoztatásra. Talán valóban létrehoznak egy mesterséges agyat a kémiai üzenethordozókkal egyetemben. Talán... talán átveszik a gazdaszervezetek érzelmeit, tudását és jellemzőit, ily módon tanulják meg, hogyan kell uralkodni felettük.

– Ehhez tanulásra képesnek kellene lenniük – mondta Oliviera. – De hogyan képesek egysejtűek a tanulásra?

– Leon és én megpróbálhatunk számítógépen mesterségesen létrehozni egy rajt ezekből az egysejtűekből, és különböző tulajdonságokat hozzájuk rendelni.

– Egy mesterséges intelligenciát?

– De biológiai előjellel.

– Ez nagyon hasznosnak tűnik – mondta Li. – Csinálják meg! További ötletek?

– Én megpróbálok a történelem előtti időkből hasonló élőlényt találni – mondta Rubin.

Li bólintott.

– Önnél van valami újdonság, Sam?

– Nem igazán – hangzott Crowe részéről a válasz egy füstfelhő közepéből. – Míg nem kapunk választ, régi scratch-jeleket igyekszünk dekódolni.

– Talán valami igényesebbet kellene küldeni az Yrrnek, mint számtanpéldákat – vélekedett Peak.

Crowe ránézett. A füst eloszlott, és előkerült szép, öreg arca az ezernyi ránccal, melyek mosolyra húzódtak.

– Csak nyugalom, Sal.

– Ön átkozottul optimista, mi? – mondta Peak.

– Nekem legalább van türelmem.

Merülőtérség

Roscovitz azok közé tartozott, akik az életüket a haditengerészetnél töltötték, és nem tervezték, hogy ezen változtassanak. Azon a véleményen volt, hogy mindenki tegye azt, amihez a legjobban ért; mivel tetszett neki a víz alatt, tengeralattjáró-pilóta lett, és a parancsnoki pozícióig vitte.

A másik elve az volt, hogy az emberi tulajdonságok közül a kíváncsiság az egyik legmeghatározóbb tényező. Sokat adott a hűségre, a parancs teljesítésére és a hazaszeretetre, de nem szerette a bizottságok homályos ténykedését. Egy szép napon világos lett számára, hogy a legtöbb tengeralattjáró-pilóta egy olyan világban furikázik, amelyről jóformán semmit sem tud, így elkezdte magát kiokosítani a tárgyból. Ettől még nem vált biológussá, de az érdeklődése feltűnt a haditengerészet tudományos köreiben is, ahol olyan embereket kerestek, akik jó katonák voltak, de egyszersmind rugalmasságot mutattak, hogy fontos pozíciót töltsenek be a haditengerészet kutatói terveiben.

Miután eldöntötték, hogy az Independence-t felkészítik a grönlandi expedícióra, őt bízták meg, hogy a hajón rendezzen be egy merülési bázist, amely minden követelménynek megfelel. A kutatásra nem sajnálták a pénzt. Az Independence-t sokan az emberiség utolsó reményének tartották, tehát nem takarékoskodtak, és Roscovitznak szabad kezet adtak. Szabadon vásárolhatott bármit, amit megfelelőnek talált, és ha belefért az időbe, akkor megépíthette azt, ami még hiányzott.

Senki sem várta tőle azt, hogy legénységgel ellátott búvárhajókon gondolkodjon. A figyelem középpontjába a ROV-ok kerültek, mint amilyen a Victor, amely felfedezte a kukacokat Norvégiánál. De az AUV-okon, az összeköttetés nélküli robotokon is sokat fejlesztettek. Senki sem akart emberéleteket veszélyeztetni; miután sok búvárt megtámadtak és megöltek, már senki sem merészkedett bokáig érőnél mélyebb vízbe.

Roscovitz azt mondta:

– Talán megnyertünk egyetlen háborút is kizárólag a gépekkel? Intelligens bombákat dobhatunk az ellenségre, vagy robotfelderítőket küldhetünk ki, de egy pilóta döntését harc közben nem helyettesítheti egyetlen gép sem. A küldetés során be fog következni az a helyzet, amikor nekünk kell személyesen utánanéznünk a dolgoknak.

Megkérdezték tőle, hogy mire tart igényt. Azt mondta, ROV-okra, AUV-okra, de legénységgel ellátott, felfegyverzett búvárhajókra is. Mellette még egy delfinalakulatot is kért, és nagyon megörült, amikor értesült róla, hogy már döntöttek az MK-6 és MK-7 felvételéről. Amikor meghallotta, hogy kire bízták az alakulat felügyeletét, az öröme még nagyobb lett.

Jack O'Bannon.

Roscovitz nem ismerte O'Bannont személyesen, de a volt katona bizonyos körökben még mindig fogalomnak számított. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy ő a legjobb ember, akit az alakulat valaha is magáénak tudhatott. Roscovitz nagyon jól tudta, hogy mi van O'Bannon szívelégtelensége mögött. Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy itt találta a fedélzeten.

A felettesei igyekeztek lebeszélni a legénységgel ellátott búvárhajókról, de ő megmakacsolta magát. Mindig ugyanazt ismételgette: kelleni fognak; mire végül zöld fényt adtak a vállalkozásához.

De szolgált még egy meglepetéssel a feletteseinek.

Valószínűleg abból indult ki a Haditengerészeti Minisztérium, hogy a hajó farát tele akarja tömni búvárhajókkal, melyek erős benyomást keltenek, mint az orosz MIR hajók, a japán Shankai vagy a francia Nautile. A világon csak fél tucat hajó volt, amely háromezer méternél mélyebbre merült, ezek közé tartozott a jó öreg Alvin is. De Roscovitz az újítások embere volt, ezért tudta, hogy ezeknek a típusoknak nem sok hasznát venné. Ezek a hajók csak úgy tudtak merülni, hogy elárasztották a merülési tartályaikat. Egyszerűen túl nehézkesek voltak egy olyan háborúhoz, ahol az ellenfél láthatatlan. Amire szükségük volt: mélytengeri harci repülők.

Kisebb keresgélés után megtalálta azt a vállalkozást, amely a leginkább megfelelt az elvárásainak. A Hawkes Ocean Technologies a kaliforniai Richmondban nemcsak kitűnő hírnévnek örvendett a szakmában, de rendszeresen kikérték a véleményüket a hollywoodi produkciókhoz. Graham Hawkes elismert mérnök és feltaláló volt, a cégét a '90-es években alapította, hogy megvalósítsa álmát a repülésről – a víz alatt.

Roscovitz egy kívánságlistát és egy nagy rakás pénzt tett az asztalra, és feltételként megszabta, hogy a mérnökök a mégoly szűkre szabott időkeretet is teljesítsék alul.

A pénz megtette a hatását.

Amikor a kutatók 10.30-kor beléptek a merülőtérség stégjére, mindegyikük hőtartó neopren öltözetben, amely csak az arcukat hagyta szabadon, Roscovitz örült, hogy végre ő is mesélhet valamit ezeknek az okos embereknek. A katonák és a legénység már Norfolkban megkapták parancsukat. A legtöbbjük a Navy-SEAL-hez tartozott, a haditengerészet legelitebb alakulatához, akiknek már szinte uszony nőtt az ujjaik között. Roscovitz azonban elhatározta, hogy a kutatókat megtanítja a búvárhajó vezetésére és a harcra. Tudta, hogy az ilyen expedíciók során olyan dolgok is történhetnek, hogy akár egy civil is döntő szerephez juthat.

Utasítást adott Browningnak, hogy engedje le az egyik hajót a négy közül, mindannyian nézték, amint a Deepflight-1 lassan leereszkedik. Alulról egy Ferrarira hasonlított kerekek nélkül, mellesleg négy hosszú, keskeny csővel volt felszerelve. Amikor szemmagasságba ért, szintén nem mutatott hasonlóságot a klasszikus búvárhajókkal. Lapos volt és széles, majdnem négyszög alakú, négy meghajtó és irányító sugármeghajtással a hátuljában, valamint két részlegesen üveggel borított csővel, amelyek ferdén álltak ki a hajótestből. A Deepflight inkább egy kisebb űrhajóra emlékeztetett. Az átlátszó kupolák alól többcsuklós fogókarok álltak ki.

A legfeltűnőbbek azonban a kétoldalt elhelyezkedő csonka szárnyak voltak.

– Úgy gondolják, hogy egy repülőre hasonlít – mondta Roscovitz. – És nagyon is igazuk van. Valóban repülőgép, és ugyanolyan mozgékony. A szárnyak ugyanazt a funkciót töltik be, azzal a kis különbséggel, hogy a profiljuk ellenkező hatást vált ki. A repülőnél felhajtó erőt termel, ezek viszont lehúzó erőt képeznek a víz felhajtó erejével szemben. Az irányító mechanizmus is a légi közlekedésben használatosról van lemásolva. Nem úgy merülnek vele, mint egy kő, hanem 60°-os dőlésszögben; elegáns kanyarokat repül, és villámgyorsan fel – vagy alámerül. Huss, huss! – A tenyerével utánozta a mozgást és az üvegkupolákra mutatott. – A lényegi különbség a repülőgépekhez viszonyítva az, hogy itt nem ülnek benne, hanem fekszenek. Így tud megmaradni a hajó az ideális méreténél, azaz háromszor hat méter alapterületűnek és alig másfél méter magasnak.

– Milyen mélyre tud merülni? – kérdezte Weaver.

– Amilyen mélyre csak akarja. Egyenesen a Marianna-árok aljára is leszállhat vele, és nem kell hozzá több másfél óránál. A szerkentyű tizenkét csomóra képes. A burkolata kerámiából készült, a kupola acryl, titánium keretbe foglalva. Gyönyörű panorámát nyújt, ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy időben el tudunk húzni, vagy tüzet nyithatunk, attól függ – Roscovitz a hajó aljára mutatott. – Mindegyik Deepflight négy torpedóval van felszerelve. Kettőnek korlátozott a robbanóereje. Egy bálnának súlyos sebesüléseket okozhat, talán meg is ölheti. A másik kettő hatalmas rombolásra képes. Felrobbantják az acélt vagy a sziklákat, és egy egész bálnacsordát képesek kiiktatni. A tüzelést, kérem, bízzák a pilótára, kivéve, ha halott, vagy eszméletlen, és nincs más választási lehetőségük.

Roscovitz tapsolt egyet.

– Oké. Most megküzdhetnek az első próbaútért. – Ja, igen, ami még érdekelheti önöket: az üzemanyag nyolcórás utazáshoz elegendő. Ha valahol fennakadnának, a rendszer 96 órán keresztül biztosítja az oxigént. De ne féljenek: addigra a haditengerészet, Isten választott hadserege kimenti önöket. Ki kezdi el?

– Víz nélkül? – kérdezte Shankar szkeptikusan és lenézett a medencébe.

Roscovitz csak mosolygott.

– Tizenötezer tonna víz elég lesz?

– Én, eh... azt hiszem igen.

– Jól van. Árasszuk el a fedélzetet.

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

Két rádiós vette át Crowe és Shankar helyét, míg a kutatók Roscovitz birodalmában időztek. A maguk módján ütötték agyon az időt. Parancs szerint csendben kellett volna maradniuk, és a fülüket hegyezni, de hát itt voltak a számítógépek, Shankar SOSUS-csapata pedig a szárazföldön. Bármi is moccant meg a tenger mélyén, különböző elektronikus rendszerek, de az emberi érzékszervek is regisztrálták, utána szelektálták, kiértékelték, majd kommentálva került műholdon keresztül az Independence-re. Habár Crowe üzenetét a hajóról küldte, az Independence csak egyike volt a hallgatózóknak. Az Yrr lehetséges válaszát az Atlanti-óceánban elhelyezett hidrolokátorok teljes bizonyossággal érzékelték volna. A térbeli elrendezésből és az időbeli csúszásból a számítógép kiszámolja a jel helyzetét, elküldi a CIC-be, és felhívja rá az ellenőrző személyzet figyelmét.

Az elektronikába vetett hitükben a férfiak elkezdtek zenéről beszélgetni. Nemsokára a beszélgetésből heves gesztikulálás lett. A fehér bőrű hip-hop előadókról kirobbant vita hevében már senki sem figyelt a monitorokra, míg egyikük a kávéja után nem nyúlt, és véletlenül oda nem pillantott. Tekintete azonnal megakadt.

– Hé, hát ez meg micsoda?

Két monitoron színes frekvenciavonalak cikáztak.

A másik férfinak is elkerekedett a szeme.

– Mikor jelentek meg?

– Nem tudom – a rádiós pillantása odaszegeződött a vonalakra. – A szárazföldről már jelzést kellett volna kapnunk. Miért nem jelentkeztek eddig? Nekik is venniük kellene a jeleket.

– Ez az a frekvencia, amin Crowe sugárzott?

– Fogalmam sincs, hogy mit sugároznak. Semmit sem hallani. Vagy infra – vagy ultratartományban helyezkedik el.

A másik gondolkodott.

– Oké. A következó hidrolokátor Új-Foundlandnál van. A hanghullámnak kell egy bizonyos idő. A többiek még nem fogták a jelet, tehát mi vagyunk az elsők, akikhez befutott. Ez csak azt jelentheti, hogy... A partnere ránézett.

– Innen jön.

Deepflight

A hidraulika hangosan dolgozott, míg a ballaszttartályokat elárasztották. Az Independence alig észrevehető lassúsággal süllyedni kezdett, miközben a tengervíz a belsejébe folyt.

– Beereszthetnénk a vizet a zsilipkapun is – magyarázta Roscovitz, és megemelte a hangját, hogy túlharsogja a gépek zaját. – De akkor minden ajtót ki kellene nyitnunk, amit biztonsági okokból elkerülünk. Helyette egy erre a célra kialakított szivattyúrendszert használunk. Elkülönített csőrendszer vezeti be a vizet a fedélzetre, többszörösen filterezve, magától értődően. A zsiliprendszer és a medence is tele van érzékelőkkel, amelyek jelzik, hogy gond nélkül pancsolhatunk-e a medencében. – A búvárhajókat a medencében teszteljük? – kérdezte Johanson.

– Nem. Kimegyünk velük.

Miután a delfinek jelentették az orkák visszavonulását, Roscovitz elhatározta, hogy megkockáztatnak néhány próbautat éles helyzetben.

– Te jó Isten! – Rubin megütközve bámult a medencébe, ami közben tajtékozva kezdett megtelni. – Hiszen ez olyan, mintha süllyednénk. Roscovitz magabiztosan rámosolygott.

– Téves az elképzelése. Én már süllyedtem hadihajóval. Higgye el nekem, az teljesen más.

– És mégis milyen?

Roscovitz nevetett.

– Ne akarja megtudni.

Méterről méterre süllyedt a hajó tatja. Az Independence túlságosan nagy hajó volt ahhoz, hogy a dőlésből valamit is megérezzenek. Az eltérés elenyésző, csak vízmértékkel lehetett volna megállapítani, a hatása azonban annál megdöbbentőbb volt. Mind magasabbra emelkedett a vízszint, egészen a stég széléig. Néhány perc alatt a fedélköz egy négy méter mély medencévé változott. A delfinárium is víz alá került, így az állatoknak immár az egész terület a rendelkezésükre állt. A Deepflight-1 lágyan ringatózott a hullámokon.

Browning leengedte a következő búvárhajót. A konzolnál állt és botkormánnyal irányította a műveletet. Egymás után manőverezte a hajókat a futósíneken, avagy tengerészzsargonban a futómacskákon a medence széléhez, ott kinyitotta az üvegkupolákat.

– Minden, egy személyre szóló üvegkupolát külön-külön is lehet nyitni és zárni – magyarázta. – A beszállás nagyon egyszerű, mégis meg kell szokni, különben vizesek lesznek. A medence vizét szivattyúzás közben az elviselhető 15° Celsiusra melegítettük fel, de eszükbe ne jusson levetni a neopren öltözéküket. Nélküle perceken belül végük lenne a kétfokos grönlandi vízben.

– Van még kérdésük? – Roscovitz beosztotta a csoportokat, és egy-egy pilótát rendelt a kutatókhoz. – Akkor rajta! A hajó közelében maradunk, habár barátaink a delfinalakulatból azt mondják, hogy nincs mitől tartanunk, a helyzet bármikor változhat. Leon, jöjjön ide! A miénk lesz a Deepflight-1.

Felugrott a hajóra, amitől az vadul hintázni kezdett. Anawak követte a példáját, azonban elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre a vízbe bukott. Jéghideg víz csapott az arcába, amitől egy ideig nem kapott levegőt. Prüszkölve bukkant fel, és egybehangzó nevetést váltott ki a többiekből.

– Pontosan erre gondoltam – mondta Brown szárazon.

Anawak felhúzta magát a hajóra, és bemászott a személyre szabott csőbe. Meglepetésére nagyon kényelmesnek és tágasnak bizonyult. A kialakított fekvőalkalmatosság nem volt teljesen vízszintes, előrefelé kicsit emelkedett. Úgy helyezkedett el benne az ember, mint egy síugró repülés közben. Előtte egy átlátható irányítókonzol. Roscovitz beindította rendszert, és a tetők hangtalanul lecsukódtak.

– Nem éppen egy lakosztály a Ritzben, igaz Leon?

A hangszórókból az ezredes hangja csendült fel. Elfordította a fejét. Egy méterrel tőle Roscovitz az átlátszó csőből őt nézte és vigyorgott.

– Látja a botkormányt maga előtt? Mondtam, hogy olyan, mint egy repülőgép, és úgy is viselkedik. Meg kell tanulnia fel- és leszállni, illetve kanyart repülni. Az alján van négy sugárfúvóka, amelyek segítségével rövid ideig lebegni is tudunk. Az első kört én teszem meg, a következő a magáé, utána majd megmondom, mit hibázott el.

Hirtelen előrebuktak. A víz összecsapott az acrylkupolák felett, és lágy dőlésszögben merülni kezdtek. Roscovitz bekapcsolta a fényszórókat. Anawak látta maga alatt a medence alját elsuhanni, már a zsilipkapu fölött voltak. Az üveglemezek szétnyíltak. Egy több méter mély üregbe nézett, amelynek az alja acélból volt. A Deepflight lassan lesüllyedt a zsilipbe, az üvegtető bezárult.

Furcsa klausztrofóbia uralkodott el rajta.

– Ne aggódjon – mondta Roscovitz. – Kifelé gyorsabban megy, mint befelé.

Dübörögve kinyíltak az acélajtók. A hatalmas lapok széttolódtak, szabaddá vált a kilátás a sötét tengervízbe. A Deepflight kizuhant az Independence aljából az ismeretlenbe.

Roscovitz gyorsított, és repült egy kanyart. A hajó az oldalára dőlt. Anawak le volt nyűgözve. Már vezetett néhány hagyományos építésű búvárhajót, melyek a felső vízrétegek felderítésére szolgáltak, de ez itt valami teljesen más volt. A Deepflight tényleg úgy viselkedett, mint egy sportrepülő. Emellett még gyors is! Egy autóban a húsz kilométer per órás sebesség, ami tizenkét csomónak felel meg, nagyon lassúnak tűnhet, de egy víz alatti járműhöz képest látványos. Lenyűgözve figyelte, amikor az Independence alja alatt elhúztak, és a hullámzó felszín a látóterébe került. Roscovitz éles szögben lefelé irányította a hajót, és egy újabb kanyart tett. A hajó fara felé vette az irányt, majd a hatalmas kormánylapát alatt hirtelen alámerült.

– Mit szól hozzá? – kérdezte Roscovitz.

– Fantasztikus – mondta Anawak bizonytalan hangon.

– Tudom, mire gondol. Fél. Mindannyian félünk, de a merülő medencében túl kevés a hely a gyakorláshoz. Nem szeretnénk a drága berendezést mindjárt az elején megrongálni.

A következő kanyart már sokkal szűkebbre vette. Anawak minden pillanatban várta maga előtt egy orka kerek, fekete-fehér pofáját felbukkanni, helyette azonban két delfin úszott oda, és belestek az üvegen. Kamerát viseltek a fejükön és mindenféle merész mutatványt hajtottak végre közvetlenül a búvárhajó mellett.

– Mosolyogjon, Leon! – nevetett Roscovitz. – Éppen filmeznek bennünket.

Kigyúlt egy kis lámpa, jelezvén Anawaknak, hogy övé a hajó irányítása.

– Öné az irányítás – mondta Roscovitz. – Ha jönne valami, és fel akarná falni, akkor torpedókat kap reggelire. De azt akkor majd én irányítom, értette? Öné a pálya.

Anawak egy pillanatig tanácstalan volt. Önkéntelenül szorosabban markolta meg a botkormányt. Roscovitz nem mondta, hogy mit tegyen, így hát egyenesen haladt tovább.

– Hé, Leon! Ne aludjon el, ennél még buszozni is izgalmasabb.

– Mit csináljak?

– Mindegy. Akármit. Repüljünk a Holdra!

A Hold pedig a mi esetünkben lent van, gondolta Anawak. Hát jó – és előretolta a botkormányt.

A Deepflight orra azon nyomban a tenger mélye felé bukott le. Anawak belenézett a vaksötétbe. Maga felé húzta a botkormányt, de most sokkal óvatosabban. A hajó lassan felfelé mozgott. Kipróbált egy kanyart. Túl szűken vette, így egy újabbal próbálkozott. Tudta, hogy nagyon darabosan irányít, de lényegében tényleg egyszerű volt. Gyakorlat kérdése.

Kicsivel távolabb meglátta a másik Deepflightot. Hirtelen rájött a vezetés ízére, és úgy érezte, még órákat lenne képes repülni.

– Egészen jó, Leon. Hosszú távon rosszul lesz az ember a vezetési stílusától, de ezt is meg fogja tanulni. Most kerüljön vízszintes helyzetbe. Nagyon jó. Hagyja lassan sodródni. Most megmutatom, hogy működnek a fogókarok. Ez még egyszerűbb lesz.

Öt perc múlva ismét Roscovitz vette át a kormányt, és lassan visszairányította a hajót a zsiliphez. Az egy perc a zsilipkapuk között kínosan hosszúnak tűnt, mire végre kiszabadultak és felmerültek. Anawak érezhetően megkönnyebbült. Új élménye ellenére az orkák reggeli felbukkanása aggodalommal töltötte el. Nem beszélve a veszélyről, amit a tenger jelentett a gyakorlatlan búvárhajós számára.

Roscovitz kinyitotta a kupolákat. Kimásztak a csövekből, és a stégre ugrottak.

Floyd Anderson állt előtte.

– Na, milyen volt? – kérdezte, láthatóan anélkül, hogy érdekelné.

– Nagyon jól szórakoztam.

– Sajnos, meg kell szakítanom a szórakozásukat – az első tiszt figyelte, amint a második hajó is felmerül. – Alighogy víz alá dugják a fejüket, azonnal történik valami. Fogtunk egy jelet.

– Micsoda? – lépett hozzá Crowe. – Egy jelet? Milyen jelet?

– Azt gondolom, hogy ezt önnek kell majd megválaszolnia – Anderson egykedvűen nézett el Crowe mellett. – De nagyon hangos, és innen jön a közelből.

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

– A jel a hallható frekvenciák alatti tartományban sugárzik – mondta Shankar. – Egy scratch-minta.

Ő és Crowe azonnal a CIC-be siettek. Időközben a szárazföldi állomásokról is befutott a megerősítés. A számítások szerint a jel forrása az Independence közvetlen közeléből származik.

Bejött Li.

– Tudnak valamit kezdeni vele?

– Egyelőre semmit – mondta, miközben a fejét rázta. – Megkérdezzük a számítógépet.

– Akkor jövőre fogjuk megtudni a választ.

– Csak nem kritikát hallok?! – dörögte Shankar mérgelődve.

– Nem. Csak azt kérdem magamban, hogyan akar egy olyan jelet néhány napon belül dekódolni, amit az embereinek nem sikerült a kilencvenes évek közepétől kezdve mostanáig?

– És ez pont most jut az eszébe?

– Ne veszekedjetek, gyerekek! – Crowe cigaretta után matatott majd nyugodtan rágyújtott. – Mint már mondottam, az teljesen más dolog, ha földönkívüliekkel akar az ember szót érteni. Valószínűleg az első olyan üzenetet küldtük az Yrrnek, amit meg is tudott fejteni. Szerintem azonos módon fognak visszaüzenni nekünk.

– Tényleg azt gondolja, hogy azonos kódot fognak használni?

– Ha tényleg az Yrr, ha tényleg egy válasz, ha megértették a kódot, és ha érdekeltek a párbeszédben: igen.

– Akkor miért válaszolnak infrahangon, és miért nem mindjárt a mi frekvenciánkon?

– Miért tennének így? – kérdezte Crowe meglepetten.

– Mondjuk, a diplomácia miatt.

Miért nem válaszol egy orosznak oroszul, aki önt szegényes angoltudásával megszólítja?

Li vállat vont.

– Jól van, értem, és most hogyan tovább?

– Először is megszakítjuk az adásunkat, hogy jelezzük, megérkezett a válasz. Ha a mi kódunkat használták, akkor az hamarosan ki fog derülni. Biztos vagyok benne, hogy hangsúlyt fektettek arra, hogy megkönnyítsék nekünk a kód megfejtését. De hogy az értelmünk elegendő lesz-e ahhoz, hogy megértsük, már egy más kérdés.

JIC, Egyesített Információs Központ

Weaver a lehetetlent tűzte ki magának célul. Egyszerre igyekezett az intelligens élet keletkezésének ismereteit megerősíteni és figyelmen kívül hagyni. Crowe elmagyarázta neki, hogy a földönkívüliekről szóló elméletek mind ugyanazokban a kérdésekben csúcsosodnak ki. Az egyik közülük: milyen nagy, illetve milyen kicsi tud lenni egy intelligens lény? SETI-körökben, ahol a csillagközi kommunikációt feltételként szabták meg, elsősorban olyan lényekről filozofáltak, amelyek pillantása az ég felé irányul, tudatában vannak más világok létezésének, és egy szép napon elhatározzák, hogy kapcsolatot alakítanak ki. Az ilyen lények minden bizonnyal szilárd talajon élnek, ami határt szab a növekedésüknek.

A csillagászok és az exobiológusok arra a következtetésre jutottak, hogy egy ilyen bolygónak a Föld tömegének nem kevesebb mint 85 százalékával és nem több mint 133 százalékával kell rendelkeznie, hogy kialakuljon rajta stabil hőmérséklet, aminek köszönhetően néhány milliárd év alatt kialakulhat az intelligens élet. Az elképzelt bolygók nagyságából viszont különböző forgatókönyvek jöttek létre a gravitáció nagyságára vonatkozóan, amely viszont következtetésekre ad lehetőséget az ottani lények testi felépítéséről. Egy Föld nagyságú bolygón az élőlények elméletben bármilyen nagyságúak lehetnek, de a gyakorlatban a növekedésüknek ott van vége, amikor túlsúlyosak lesznek. és már nem bírják el a saját testsúlyukat. A dinoszauruszoknak viszonylag nagy csontjaik voltak, de az agy mérete valahogy nem követte a testi arányokat. Az egész organizmus arra volt beállítva, hogy testét ide-oda vonszolva állandóan táplálkozzon. A mozgékony, intelligens lényekre ezért egy általános érvényű szabályt állítottak fel, miszerint nem lehetnek nagyobbak tíz méternél.

A másik kérdés, hogy mi lehet a növekedés alsó határa, már sokkal izgalmasabb. Képesek a hangyák intelligencia kifejlesztésére? És a baktériumok? A vírusok?

A szakemberek majdnem teljes bizonyossággal állítják, hogy a galaxis általunk ismert szektorában, de legalábbis a naprendszerünkben nem fordul elő az emberéhez hasonló civilizáció. Ezért reménykednek abban, hogy a Marson vagy a Jupiter holdján legalább néhány spórát, vagy talán egysejtűt találnak. Így megindult a keresés a legkisebb működőképes egység után, amelyet életnek lehet nevezni, amivel kényszerűen egy komplex szerves molekula létezéséhez jutottak. A legparányibb elképzelhető információs- és memóriaegységhez, saját infrastruktúrával; és mellesleg ahhoz a kérdéshez, hogy egy molekula képes-e intelligencia kialakítására.

A molekula egyértelműen képtelen erre.

De az agy egyetlen idegsejtje sem mondható intelligensnek. A teste méretéhez viszonyítva az embernek ahhoz, hogy intelligenciával bírjon, legalább százmilliárd agysejt kell. Az embernél kisebb intelligens lénynek talán kevesebb is elég, de a molekulák nagysága, amelyekből a sejtek felépültek, állandó, és a sejtek számának bizonyos alsó határa már nem elegendő az agyi szikra kipattanásához. Ez a probléma a hangyákkal, melyeknek nem tudatos intelligenciát írnak a számlájukra, de amelyek agya nem rendelkezik kellő számú agysejttel ahhoz, hogy magasabb intelligenciával rendelkezzenek. A hangyák, és általánosságban a rovarok egyéb sajátosságaik miatt az evolúció zsákutcájába kerültek. A tudomány végkövetkeztetése, hogy az intelligens lények testméretének legalsó határa tíz centiméter, vagyis az esély, hogy egy mászkáló Arisztotelésszel találkozzunk, a nulla felé közelít – egy egysejtűről nem is beszélve.

Weaver mindennek tudatában volt, amikor nekilátott a számítógépet úgy programozni, hogy az egysejtűeket és az intelligenciát valahogy közös nevezőre hozza.

A laborban felfedezettek után néhány órával az Independence-en felütötte fejét a kétely, hogy a zselés organizmus intelligens lehet-e. Az egysejtűek nem lehetnek kreatívak, és nem fejlesztenek ki öntudatot. Egy nagyobb tömeg egysejtű elméletileg megfelelhet az agynak, vagy egy testnek. Az a valami, amivel Vancouvernél találkoztak, és amihez a bálnák odaúsztak, kétségkívül több milliárd sejtből állt. De képes ettől a gondolkodásra? És ha mégis, hogyan tanul? Hogyan kommunikálnak a sejtek egymással? Mi késztet egy sejtekből álló együttest arra, hogy egy önmagánál magasabb minőséget hozzon létre?

És mi okozta ezt az emberben?

A zselé tényleg csak egy buta massza, vagy rendelkezik valami trükkel. Elvégre sikerült neki bálnákat és rákokat irányítania.

Kell, hogy legyen valami trükkje!

Weaver felvette a kapcsolatot Ray Kurzweillal, így rendelkezésére állt a legújabb generációs mesterséges agy. Az eredetit szétbontotta egyes elektronikus komponenseire, elvágta az információs hidakat, és átváltoztatta az egészet egy struktúra nélküli, a legkisebb egységekből álló rajjá. Elképzelte, hogy mi lenne, ha egy emberi agyat szednének szét ugyanígy, és mi kell ahhoz, hogy ismét összeálljon belőle egy gondolkodóképes egység. Egy idő után milliárdnyi elektronikus neuron népesítette be a számítógépét, aprócska memóriaegységek összeköttetés nélkül.

Majd elképzelte, hogy nem memóriatárhelyek, hanem egysejtűek. Milliárd egysejtű.

Átgondolta a következő lépését. Minél inkább valósághű marad, annál jobb. Kis gondolkodás után egy háromdimenziós teret programozott, és ellátta a víz fizikai tulajdonságaival. Hogy néznek ki az egysejtűek? Mindenféle alakban előfordulnak, de most talán a legegyszerűbb forma a gömb. Már volt formája, és ezt addig akarta megtartani, míg a laborban mást nem mondanak.

A számítógép egyre inkább az óceánra kezdett hasonlítani, amelyben virtuális egysejtűek szabadon mozoghattak.

Weaver a monitorra bámult.

Mennyi egység! Hogy tud ebből egy gondolkodó lény kialakulni? A testméretre való tekintet nélkül, mert a vízi élőlényekre más szabályok érvényesek. A SETI forgatókönyveiben alig szerepeltek vízi civilizációk, mert a rádióhullámokkal nem érték volna el őket, és mert nem feltételezték, hogy ilyen lények különösebb érdeklődést mutatnak a világűr iránt. Talán repülő akváriumokkal közlekednek a világűrben? Pedig most egy ilyen forgatókönyvre lenne szükség.

Amikor Anawak egy félórával később belépett a JIC-be, még mindig ott ült, a monitort bámulva, gondolataiba merülve. A nő megörült neki.

– Meddig jutottál? – kérdezte.

– Még mindig az agyi csomópontokon töröm a fejem. Nem tudom, hol kezdjem el.

– Kifejtenéd bővebben?

Elmagyarázta neki mit és hogyan csinált eddig. Anawak egyszer sem szakította meg a beszámolót, majd ezt mondta:

– Természetes, hogy nem jutsz előbbre. Első osztályú munkát végzel a szimulációval, de hiányosak a biológiai alapismereteid. Ami az agyat gondolkodó egységgé alakítja, az a felépítése. Az agyunk neuronjai messzemenően egyformák, a kapcsolódásuk módja és mikéntje az, ami gondolkodásra bírja őket. Olyan, mintha... Figyelj ide! Képzeld magad elé egy város térképét.

– Oké. Legyen London.

– Most azt, hogy a házak és az utcák szétesnek, hirtelen kusza összevisszaságban keringenek. Teljes a káosz. Most ismét össze kell raknod a térképet. Végtelen a variációk száma, de csak egy variációból lesz újra London.

– Jól van. De honnan tudják a házak, hogy hova tartoznak? – Weaver sóhajtott. – Egyszerűen nem tudom. Kezdjünk neki máshonnan. Legyen most lényegtelen, hogy milyen módon állnak az agysejtek egymással kapcsolatban, de miért jelent az egységük egy magasabb értéket, mint a részeik összessége?

Anawak az állát dörzsölgette.

– Hogy magyarázzam el neked? Oké, térjünk vissza a feltételezett városunkba. Épít egy házat, mondjuk, ezer munkás. Mindnyájan egyformák, tegyük fel, hogy klónozva vannak. Mindegyiküknek személyre szabott feladata van, bizonyos kézmozdulatok, amelyeket el kell végezni, de senki sem ismeri teljességében a ház tervét. Mégis felépítik a házat. Ha lecserélsz közülük néhányat, akadályok merülnek fel. A tíz munkás, aki láncot alkotva dobálja egymásnak a köveket, összezavarodik, ha valakit közülük kicserélnek egy olyanra, aki mindeddig csak csavarokat húzott meg.

– Értem. Ameddig mindenki a helyén van, rendben folynak a dolgok. De este mindenki hazamegy.

– Bizony. Mindenki másfelé. A következő reggel ismét megjelennek az építkezésen, és a munka folytatódik. Helyesebb azt mondani, jól működik, mert valaki beosztja őket, de munkások nélkül ez a valaki nem tudná felépíteni a házat. Az egyik feltételezi a másikat. A tervből lesz az együttműködés, ebből viszont a terv.

– Akkor van egy tervező is.

– Vagy a munkások maguk a terv.

– Akkor minden munkás egy kicsit másképp van kódolva, mint a kollégája, ahogy a valóságban is. Rendben, tehát megvan a terv. Rendesen kódolva vannak. De hogy lesz belőlük együttműködő hálózat?

Weaver gondolkodott.

– Talán az együttműködésre való közös akaratuk a megoldás?

– Egyszerűbben.

– Hm – hirtelen felfogta, mire célzott Anawak. – A kommunikáció. Egy nyelven, amelyet mindenki ért. Egy üzenet.

– És hogy hangzana az üzenet, amikor reggel valamennyi kikecmereg az ágyból?

– Megyek a telepre, dolgozni.

– Tovább?

– Tudom, hogy hová tartozom.

– Úgy van. Tehát munkások, akik nem alkalmasak komplex beszélgetésekre. Keményen dolgozó fickók, akik állandóan izzadnak. Éjjel az ágyban, reggel, amikor felkelnek, és egész nap. Miről ismerik meg egymást?

Weaver Anawakra nézett és fintorgott.

– Az izzadságszaguk alapján.

– Bingó!

– Neked milyen fantáziád van!

Anawak nevetett.

– Oliviera az oka. Ő beszélt az előbb azokról a baktériumokról, amelyek kolóniákat alkotnak... a Myxococcus xanthusról. Emlékszel még: lead egy illatüzenetet, amitől egyesülnek.

Weaver bólintott. Ez már értelmes magyarázatnak tűnt. Az illatnak fontos szerepe lehet.

– Ezt még átgondolom az úszómedencében – mondta a nő. – Velem jössz?

– Úszni? Most?

– Úszni? Most? – utánozta őt Weaver. – Na figyelj ide, én rendes körülmények között nem vagyok bezárva egy szobába, és nem ülök mozdulatlanul egyhelyben órákon keresztül.

– Azt hittem, ez normális a számítógépőrülteknél.

– Úgy nézek ki, mint egy számítógépőrült? Sápadtnak és elhízottnak?

– Minden bizonnyal te vagy a legsápadtabb és legelhízottabb jelenség, akit valaha is láttam – vigyorgott Anawak.

Weaver észrevette Anawak szemében a különös csillogást. A férfi alacsony volt, mokány, semmi esetre sem egy George Clooney, de Weavernek ebben a pillanatban magasnak, határozottnak és jóképűnek tűnt.

– Idióta – mondta mosolyogva.

– Köszi.

– Csak mert a fél életedet a vízben töltöd, azt hiszed, hogy a számítógépen dolgozók odanőttek a székükhöz? A legtöbbet a szabadban dolgozom, gondolkodom. A laptopot bedobom a csomagtartóba, és indulás. Írni egy sziklafalon is lehet. Ez az egész itt nagyon feszültté tesz. Olyanok már a vállaim, mintha acélból lennének.

Anawak felállt és mögé lépett. Weaver egy pillanatig azt gondolta, hogy el akar menni, majd hirtelen megérezte a kezét a vállán. Anawak ujjai a nyakizmokon és a vállán dolgoztak. Masszírozott.

Weaver érezte, hogy még feszültebbé válik. Nem volt biztos benne, hogy ez tetszik neki.

Végeredményben jó volt, csak azt nem tudta, hogy akarja-e a férfi közeledését.

– Nem is vagy feszült – mondta Anawak.

Igaza volt. De akkor meg miért mondta?

Abban a pillanatban, amikor hirtelen felemelkedett egy kissé, és Anawak kezei lecsúsztak a válláról, tudta, hogy hibát követ el, és jobban tette volna mindkettejük számára, ha ülve marad. Azonban nagyon határozottan vetett véget az egésznek.

– Hát akkor megyek – mondta szégyenkezve. – Úszni.

Anawak

Elbizonytalanodott, és azt kérdezte magában, hogy mit rontott el. Szívesen vele menne úszni, de a hangulata nagyon hirtelen változott meg. Talán meg kellett volna kérdezni, mielőtt nekiállt masszírozni. Lehet, hogy az egész helyzetet alapból rosszul mérte fel?

Egyszerűen ügyetlen vagy az ilyesmiben. Maradj a bálnáidnál! Hülye eszkimó.

Arra gondolt, hogy megkeresi Johansont, és folytatja vele az egysejtűek intelligenciájáról elkezdett beszélgetést, de hirtelen attól is elment a kedve. Elhatározta, hogy benéz a CIC-be, a szomszéd szobába, ahol Greywolf és Delaware töltötte az idejét a delfinalakulattól származó kép-és hanganyag kiértékelésével. A hajó aljára szerelt kamerák csak vizet mutattak, az orkák reggeli felbukkanása óta nem sok érdekes történt. Shankar a szoba másik végében óriási fejhallgatóval a munkájába temetkezett. Az ügyeletes tájékoztatta, hogy Greywolf és Delaware lementek a merülőtérségbe, hogy az MK-6 felszerelését kicseréljék az MK-7-ére.

Végigment a rámpán, az üres hangárokon keresztül. Elképzelte magában, hogy milyen szervezett felfordulás lehet itt, amikor gyakorlatoznak a tengerészgyalogosok. A harci járművekkel telezsúfolt csarnokokban mindenki gyorsan és összpontosítva végzi a munkáját, de most a belső tér világítása jóformán önmagának nyújtott csak fényt. Az üresség nyomasztólag hatott rá. Mindenhol figyelmeztető táblák voltak – de kinek szóltak?

– Néha, amikor a fitness-teremben szűkül a hely, még egy pár futógépet helyezünk el – mondta anno Peak, amikor Norfolkban együtt sétáltak keresztül a hajón. – Így lesz csak igazán kényelmes. – Aztán ott állt, homloka ráncokba futott, és mintha keresné a szavakat. – Utálom, amikor a hangár ilyen üres. Utálom a termek elhagyatottságát, amikor nem kellene, hogy üresen tátongjanak. Valahogy utálom az egész küldetést.

Az egyetlen alkalom volt, hogy Peaket ilyennek látta.

A legüresebb terem mindenkiben legbelül található, gondolta Anawak.

Minden sietség nélkül vágott keresztül a nagycsarnokon, és fellépett az oldalt elhelyezett felvonók platformjára. A felvonó úgy feszült a hullámok felett, mint egy felturbózott napozóerkély. A 140 négyzetméteres platformon két helikopter is várakozott, hogy felkerüljenek a fedélzetre. Anawak hunyorított. A szél keresztülfújt a ruháján. Egy erős széllökés bárkit könnyedén ledönthetne a lábáról és a tengerbe sodorhatna, sehol nincs korlát. Helyette fogóhálók voltak felszerelve köröskörül. Nemcsak a felvonó, hanem az egész hajó körül, hogy megfogják az embert, akit széllökés, vagy a repülők hajtóműve által keltett turbulencia a fedélzetről lesodor.

Így is kockázatosnak tűnt.

Tíz méterrel alatta a tenger hullámzott.

Még mindig homályosnak bizonyultak a látási viszonyok, de már nem záporoztak a jégkristályok. Ameddig a szem ellátott, a tajték képezte a tenger márványszerű erezetét. Kopottas színű hullámok egy sivatag közepette.

Milyen különös. Életének több mint felében Kanada mérsékelt égövében rejtőzködött. A sors most kétszer egymás után az örök jég birodalmába vezette.

A szél a haját cibálta, bőre pedig elzsibbadt a hidegtől. Kezeit a szája elé tartotta, és meleg levegőt fújt rájuk.

Majd megfordult, és visszament a hajó belsejébe.

Labor

Johanson megígérte Olivierának, hogy meghívja őt egy igazi homárlakomára, ha ennek itt vége lesz egyszer, majd a Spherobot segítségével egy rákot halászott ki a szimulátorból. A gömb alakú robot fogókarjában a rákkal visszalebegett a garázsába, ahol légmentesen záródó tartályok álltak készenlétben. Furcsán nézett ki, ahogy a robot szemmel látható undorral, karját messze eltartva magától a rákot belehelyezte a tartályba, és lezárta.

Egy apró robot, amely viszolyog a körülményektől.

A tartályt bezsilipezték a száraz térbe, ahol a szokásos fertőtlenítő eljárásoknak vetették alá. Ezután már biztonságos volt.

– Biztos, hogy egyedül is boldogul? – kérdezte Johanson. Megígérte a La Palmán szorgoskodó Bohrmann-nak, hogy videokonferencia-vonalon keresztül még ma beszélnek egymással.

– Nem probléma – Oliviera fogta a tartályt a rákkal, és magához vette. – Ha mégsem, majd ordítok. Abban a reményben, hogy ön jön segítségemül, nem ez a majompofa Rubin.

Johanson somolygott a bajusza alatt.

– Csak nem osztozunk az ellenérzésben?

– Igazából semmi bajom Mickkel – mondta Oliviera. – Csak annyira átkozottul igyekszik, hogy végül Nobel-díjat kapjon.

– Nekem is úgy tűnik. És ön?

– Miért, mi van velem?

– Semmi hajlama az elismerésre? Egy kicsit mindnyájan híresek leszünk, ha túléljük ezt.

– Egy-két rajongó ellen semmi kifogásom. A tudomány úgyis elég száraz dolog – Oliviera hirtelen elhallgatott. – Ha már itt tartunk, hol csatangolhat?

– Ki? Rubin?

– Igen. Itt akart lenni, amikor elvégzem a DNS-elemzést a biztonsági laborban.

– Örüljön neki.

– Örülök is. Akkor is szeretném tudni, hogy merre van.

– Valami értelmeset tesz biztosan – mondta Johanson békítő hangnemben. – Hiszen nem olyan rossz fickó. Nem büdös, nem ölt meg senkit, és van egy halom kitüntetés a polcán. Nem kell szeretnünk a fiút, csak tegye a dolgát.

– És teszi is? Gondolja, hogy eddig tett már valami értelmeset?

– No de nagyságos asszonyom! – Johanson széttárta karjait. – Egy jó ötletnek nem mindegy, hogy kitől származik?

Oliviera vigyorra húzta a száját.

– Nekem aztán mindegy, tegyen, amit csak akar. De csak a jóisten tudja, hogy mire jó Mick valójában.

Sedna

Anawak odalépett a medence széléhez.

A merülőtérség még mindig víz alatt volt, benne Greywolf és Delaware a védőöltözetükben, a delfinek között serénykednek. Valamivel távolabb Browning és Roscovitz babráltak az egyik Deepflight körül.

Anawak odakiáltott Roscovitznak.

– Kihajókázik?

– Nem – a búvárrészleg főnöke a hajóra mutatott. – A kicsikének valami baj van az irányításával. De megoldjuk. Valószínűleg a szoftverrel van gond.

Víz fröcskölt a lábára.

– Hé, Leon! – Delaware nevetett rá a medencéből. – Mit álldogálsz ott? Ugorj be te is.

– Jó ötlet – vélekedett Greywolf. – Végre tehetnél valami értelmeset.

– Egy csomó értelmes dolgot teszünk odafent – vágott vissza Anawak.

– Kétségtelenül. De most elég a beszédből, húzz fel egy búvárruhát, és segíts nekünk.

– Csak meg akartalak benneteket...

Nem jutott tovább. Az egyik delfin széles jókedvében tetőtől talpig lefröcskölte vízzel, miközben jóízűen nyekergett.

– Ne fáraszd magad – mondta Delaware az állatnak, mintha értené a szavait. – Befagyna a segge, mert nem is igazi inuk, hanem egy szájhős. Nem lehet igazi inuk, különben már régen...

– Oké, oké! Hol az a francos búvárruha?

Öt perccel később már ő is segédkezett a delfinekre rögzíteni a kamerákat és jeladókat. Hirtelen eszébe jutott, amikor Delaware megkérdezte tőle, hogy a makah törzsből származik-e.

– Hogy jutott akkor az eszedbe? – akarta tudni.

A lány vállat vont.

– Te szépen hallgattál, pedig valamilyen indiánnak csak kell lenned. Elvégre nem úgy nézel ki, mint egy svéd. Most, hogy már tudom... – az arca csak úgy sugárzott – ...van valamim a számodra.

– Tőled? Nekem?

Delaware meghúzta a hevedert a delfin mellkasa körül.

– Az interneten bukkantam rá. Gondoltam örömet szerzek vele, ezért kívülről megtanultam. Akarod hallani?

– Ki vele!

– A te világodról szól a mese!

– Édes Istenem! Miért?

– Nem érdekel?

– Dehogynem – mondta Greywolf. – Leon ég a vágytól, hogy megtudjon valamit szeretett hazájáról, de inkább meghalna, mintsem bevallaná bárkinek. – Odaúszott Anawakhoz, kétoldalt egy-egy delfintől kísérve. Bélelt öltözetében úgy hatott, mint egy közepes méretű tengeri szörny. – Inkább elviseli, hogy makah-indiánnak tartsák.

– Pont te beszélsz – jegyezte meg Anawak.

– Ne veszekedjetek, gyermekeim! – Delaware a hátára fordult, és csak lebegett a vízben. – Tudtátok, hogy honnan jön a sok bálna, delfin meg fóka?

– Ne csigázz bennünket tovább.

– Nos, minden nagyon-nagyon régen történt, amikor ember és állat még egy volt, és Arviat közelében élt egy lány.

Anawak hegyezte a fülét. Tehát erre bukkant. Serdülőkorában sokszor és sokféleképpen hallotta a történetet, de gyermekkorával együtt feledésbe merült.

– Hol van Arviat? – akarta tudni Greywolf.

– Arviat a legdélebbi települése Nunavutnak – válaszolta Anawak. – A lány neve nem Talilayuk volt?

– Óh, igen, a lányt pont így hívták – folytatta Delaware nem kis pátosszal. – Szép hosszú haja volt, és sok férfi mutatott érdeklődést iránta, de csak a kutyaember tudta elhódítani a szívét. Talilayuk terhes lett, és szült inuitot és nem-inuitot egyaránt. Míg egy szép napon, amikor a kutyaember éppen húsért ment, felbukkant egy rettentő jóképű viharmadárember egy kajakban a táboruk előtt. Meghívta a nőt a csónakjába, és ahogy az már lenni szokott, együtt megszöktek.

– A szokásos – Greywolf a kamerák objektívját ellenőrizte. – És mikor jönnek a bálnák a képbe?

– Lassan a testtel. Megjelenik Talilayuk apja, hogy meglátogassa a lányát, de sehol sem találja, a kutyaember meg csak vonyít egész álló nap. Az öreg addig evez a tengeren, míg rá nem lel a viharmadárember táborára. Már messziről látja őket a sátruk előtt ülni, és cirkuszt rendez, hogy azonnal térjen haza a lány. Talilayuk szófogadóan beül a csónakba, és hazafelé eveznek. Egy idő után a tenger elkezd háborogni. A hullámok iszonyú magasra csapnak fel, az öreg kezdi megérteni, hogy ez a viharmadárember bosszúja. Kitör a vihar, szárazföld pedig sehol a közelben. Az öreg fél, és mert nem akar a lánya miatt vízbe fulladni, fogja őt, és kihajítja a csónakból. A lány kétségbeesetten kapaszkodik a csónak szélébe. Az öreg ordít, hogy engedje el, de ő még erősebben kapaszkodik. Magánkívül a baltáért nyúl, és levágja a legutolsó ujjperceit! Alighogy a vízbe esnek, mit gondoltok, mi történik? Narvállá változnak, a körmei pedig az agyaraikká. De Talilayuk nem engedi el a peremet, ezért a középső ujjperceket is levágja az öreg, amikből a belugák, a fehér delfinek lesznek. Mivel a lány még mindig ott csimpaszkodik, az apa az utolsó ujjperceit is levágja a kezéről, és azok fókává változnak. Ám a lány nem adja fel, csonka kezével is sikerül neki a csónakba másznia, ami közben már megtelt vízzel. Az öreget elfogja a pánik! Az evezővel egyenesen a lánya arcába vág, kiveri a bal szemét, és az végre, feladva a küzdelmet, elmerül a hullámokban.

– Csúnya szokások.

– De Talilayuk nem hal meg. Átváltozik, és belőle lesz Sedna, a tengerek istennője, aki azóta uralkodik a tenger állatai felett. Félszeműen siklik a vízben, csonka kezeit messze kinyújtva, és még mindig nagyon szép a haja, amit azonban kezek nélkül nem tud kifésülni. Ezért gyakran zilált, amitől nagyon dühös szokott lenni. De akinek sikerül a haját megfésülnie és szépen összefonnia, az megbékítheti, és számára átengedi az állatait vadászatra.

– Amikor kicsi voltam, nagyon sokszor elmesélték, de mindig egy kicsit másképpen – suttogta halkan.

– Tetszett legalább?

– Az tetszett, hogy te mesélted el.

Elégedetten nevetett. Anawak viszont többet sejtett a történet mögött. Az nem lehet véletlen, hogy pont ezt a mesét választotta ki. Igazi ajándék volt. Barátságuk újabb bizonyítéka. A történet mélyen megindította.

– Bolondság – Greywolf egy füttyel magához hívta az utolsó delfint, amelyet még nem szerszámoztak fel. – Leon a tudomány embere. Őt nem tudod meghatni holmi tengeristennőkkel.

– Francba a kicsinyes háborúskodásotokkal – mondta Delaware, miközben hevesen rázta a fejét.

Amúgy sem stimmel a sztori. Akarjátok tudni, hogyan keletkezett minden? Nem volt szárazföld, csak egyetlen törzsfő, aki a víz alatt lakott a kunyhójában. Egy lusta disznó volt, mert sohasem kelt fel, csak feküdt háttal a tűznek, amelyben valami kristály égett. Teljesen egyedül élt ott lent, és a neve „a csodatévő” volt. Egy napon beállít hozzá az egyetlen segédje, aki azt mondja neki, hogy a szellemek és a természetfeletti lények nem találnak szárazföldet maguknak, ahol megtelepedhetnének, ezért tennie kellene valamit, amivel igazolná végre a nevét. Válaszként felemelt két kavicsot, és azzal az utasítással adta oda, hogy menjen, és dobja őket a vízbe. A segéd pedig úgy tett, ahogy mondta neki, és a kövek nőttek-növekedtek, mígnem a Queen Charlotte-sziget és az egész szárazföld keletkezett belőlük

– Köszönöm – vigyorgott rá Anawak. – Végre egy szigorúan tudományos magyarázat.

– Talán jobban oda kellene rájuk figyelnünk – vélekedett Delaware. – Arra az esetre, ha a tudományunkkal már nem jutunk előbbre.

– Mióta érdekelnek a mítoszok? – csodálkozott Anawak.

– Nekem tetszenek.

– Hiszen te még empiristább vagy, mint én.

– Na és? A mítoszok legalább tisztán elmondják, hogyan kell a természettel együtt élni. Kit érdekel, hogy igazak-e, vagy sem?

– Elveszel valamit, és cserébe te is adsz valamit. Ez a nagy igazság. Greywolf csak mosolygott, miközben egy delfint dajkált.

– Akkor végtére is keményen kézben tartjuk a problémát, Licia, nem? Csak egy kicsivel több testi bevetés szükségeltetik hozzá.

– Az meg miért?

– Véletlenül ismerek néhány szokást a Bering-tenger környékéről. Ott így jártak el: mielőtt a vadász tengerre szállt, a szigonyvetőnek a kapitány lányával kellett hálnia, hogy felvegye a vaginája illatát. Csak ez vonzotta oda a bálnát a csónak közelébe, és ezért hagyta magát megölni a kiválasztottól.

– Ilyet is csak férfiak találhatnak ki – mondta Delaware.

– Férfiak, nők, bálnák... – nevetett Greywolf. – Hishuk ish ts'awalk – Minden egy.

– Oké – kiáltotta Delaware. – Merüljünk a tenger fenekére, keressük meg Sednát, és fésüljük meg végre a haját.

Minden egy, visszhangzott Anawak fejében.

Akesuk azt mondta: Ezt a problémát nem oldhatjátok meg tudománnyal. Egy sámán azt mondaná, hogy szellemekkel van dolgotok, az élővilág szellemeivel, akik lényről lényre vándorolnak. A quallunaat népe elkezdte az életet kiirtani maga körül. Maguk ellen fordították a szellemeket és Sednát. Akárkik is legyenek ezek a lények a tenger mélyén, semmit sem értek el, ha erőszakkal léptek fel ellenük. Ha elpusztítjátok őket, magatokat pusztítjátok el. Fogjátok fel úgy, mint önnön részeiteket, és osszátok fel egymás között a világot. Az uralomért folytatott harcot nem lehet megnyerni.

Itt úszkáltak a delfinekkel, miközben Roscovitz és Browning a Deepflighton dolgozott, és régi legendákat meséltek egymásnak szellemekről és tengeristennőről. Nevetve pancsoltak, és lassan, alig észrevehetően a testük hűlni kezdett a védőöltözet ellenére.

Hogy fésülhetnék meg a tengeristennő haját?

Az emberek eddig csak mérgeket és atomhulladékot dobáltak Sednára. Egyik olajfertőzés a másik után ragasztotta össze a tincseit, megkérdezése nélkül vadásztak az állataira, sokukat kiirtottak.

Anawak érezte, amint a szíve egyre hevesebben ver a jéghideg vízben. Fázott. Valami azt súgta neki belülről, hogy a boldogság pillanatai rövid életűek. Végre barátokat szerzett, és megszabadult rosszul értelmezett élete súlyától.

Homályosan felmerült benne, hogy az imént valami végérvényesen véget ért. Soha többé nem fognak így összejönni.

Greywolf ellenőrizte a hevederek feszességét az alakulat utolsó delfinjén is.

– Rendben van – mondta végül. – Engedjük ki őket.

DNS

Miután Johanson visszatért, együtt álltak neki Olivierával a zselé egyes sejtjeit izolálni. Addig hevítették és jegelték felváltva az amőbákat, míg a sejtfalak végre feladták, és szétpukkadtak. Proteináz hozzáadásával a fehérjemolekulák aminosavláncokra estek szét. Hozzáadtak fenolt, és betették a mintát a centrifugába. Hosszadalmas folyamat után megtisztították az oldatot a fehérjekicsapódásoktól és a sejtfal maradványaitól, mire végre egy kevés átlátszó folyadékot nyertek ki belőle. Az idegen organizmus megértéséhez szükséges kulcsot.

Tiszta DNS-oldatot.

A második lépés még inkább igénybe vette a türelmüket. Ahhoz, hogy megfejtsék a DNS-t, kicsiny részeket kellett belőle izolálni, és sokszorosítani. A genom mint egész túl bonyolult, hogy megfejthessék, ezért szekvenciákra bontották, és külön-külön elemezték.

Rengeteg munka volt vele, és Rubinról csak annyit tudtak, hogy beteg.

– A seggfej – mérgelődött Oliviera. – Most nincs itt, amikor tényleg segíthetne. Mi a baja egyáltalán?

– Migrénje van – mondta Johanson.

– Ez viszont vigasztaló hír. A migrén nagyon tud fájni.

Oliviera egy pipettával a próbákat belehelyezte a szekvenciáló gépbe. Ettől kezdve volt néhány szabad órájuk, míg a gép kiszámolta a kért eredményt. Mindketten kiléptek a fedélzetre kevés friss levegőt szívni. Oliviera cigarettaszünetet javasolt, de Johansonnak jobb ötlete támadt. Eltűnt a kabinjában, és öt perc múlva két pohárral és egy palack borral tért vissza.

– Menjünk.

– Ezt meg hol találta? – csodálkozott Oliviera.

– Az ilyet nem lehet találni – derült fel az arca. – Az ilyet magával hozza az ember. A tiltott dolgok behozatalának nagymestere vagyok.

Oliviera kíváncsian szemlélte az üveget.

– Jó fajta? Bevallom, nem igazán értek a borokhoz.

– Egy Chateau Clinet. Könnyít a pénztárcán és a hangulaton. Johanson megpillantott egy fémládát a hajó bordázata között, arrafelé indult. Ráültek. Velük szemben a jobb oldali platform kapuja tátongott, így szabad kilátásuk nyílt a tengerre. Nyugodt és sima volt a sarki alkony fényében, csak néhány ködfoszlány húzódott a víz felett. Hideg volt a hangárban, de a több órás munka után a biztonsági laborban szükségük lett a friss levegőre. Johanson kihúzta az üvegből a dugót, töltött, finoman koccintottak. Vidám hangja volt a pohárcsilingelésnek.

– Ízlik! – mondta Oliviera elismerően.

Johanson cuppantott.

– Magammal hoztam néhány palackkal, különleges alkalmakra – mondta. – És ez most egy különleges alkalom.

– Gondolja, hogy jó nyomon járunk?

– Talán már igen.

– Az Yrr nyomában?

– Igen. Ez valóban jó kérdés. Mi van a tartályban? El tudunk képzelni egy intelligenciát, amely egysejtűekből áll? Amőbákból?

– Ha ránézek az emberiségre, fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, ami megkülönböztet minket az amőbáktól.

– Az összetettségünk.

– És ez előnyt jelent számunkra?

– Ön mit hisz?

Oliviera vállrándítással felelt:

– Mit hihet egy olyan, mint én, aki évek óta mással sem foglalkozik, mint mikrobiológiával? Nekem nincs tanszékem, mint önnek, és nem kell heves ifjú egyetemistákkal vitatkoznom. Én egy ember formájú laboratóriumi patkány vagyok. Valószínűleg szemellenzőt viselek, mert mindenhol csak mikroorganizmusokat látok. A baktériumok korát éljük. Több mint hárommillió éve változatlan formában vannak jelen. Az emberiség hozzájuk képest divathullámnak számít, de ha majd a Nap felrobban, akkor is maradni fog belőlük néhány. Az övék az igazi sikersztori, nem a miénk. Azt nem tudom, hogy milyen előnyökkel rendelkezünk velük szemben, de ha most bebizonyítanánk, hogy ráadásul intelligensek is, nyakig fogunk ülni a pácban.

Johanson belekortyolt a poharába.

– Igen, fatális következményei lennének. Már csak az, amit az egyházaknak kell magyarázkodni a híveik előtt; hogy a teremtés csúcsa az ötödik napon volt, nem a hetediken.

– Kérdezhetek öntől valami személyeset?

– Természetesen.

– Hogy tudja feldolgozni mindezt?

– Ameddig még van néhány palack bordói, nem látok említésre méltó nehézséget.

– Nem érez dühöt?

– Kire lehetnék dühös?

– Rájuk, ott lent.

– Dühvel oldjuk meg ezt a problémát?

– Semmiképp, ó Szókratész! – Oliviera grimaszt vágott. – Tényleg érdekel. Hiszen elvették az otthonát.

– Igen, az egyik részét.

– Nem hiányzik nagyon?

Johanson kiitta a poharát.

– Kevésbé, mint gondoltam volna – mondta egy idő után. – Persze, gyönyörű ház volt, tele csodálatos dolgokkal, de nem tartalmazta az életemet. Döbbenetes, milyen könnyen meg lehet válni egy borospincétől, és a válogatott könyvtártól. Ezenkívül már régebben elengedtem, elbúcsúztam tőle. Aznap, amikor a Shetland-szigetekre repültem, örökre elbúcsúztam a házamtól, valahogy úgy, hogy észre sem vettem. Bezártam az ajtót, elhajtottam, és a fejemben szintén bezárhattam valamit. Arra gondoltam, hogy ha most kellene meghalnom, mi az, amit a leginkább hiányolnék. És nem a házam volt. Nem az a házam.

– Van még egy?

– Igen – Johanson ivott. – Egy tónál. Ha ott ül a verandán, kinéz a vízre, Sibelius és Brahms szól, kortyol egyet ebből a nedűből itt... akkor az valami teljesen más. Azt a helyet tényleg hiányolom.

– Szépen hangzik.

– Tudja, miért akarom ezt az egészet túlélni? Hogy visszatérhessek oda – Johanson a palack után nyúlt, és teletöltötte a poharakat. – Ott kellene lennie, amikor az esthajnalcsillag tükröződik a vízen. Azt nem tudná elfelejteni. Az egész élete abban az egy pontban izzik. Az univerzum mindkét irányban összeolvad olyan tapasztalattá, amelyet csak egyedül szerezhet meg az ember, és csak ott.

– Járt ott a szökőár után is?

– Csak emlékeimben.

Oliviera ivott.

– Nekem eddig szerencsém volt – mondta. – Nem tudok beszámolni veszteségről, a család és a barátok jól vannak, de nincs házam a tóparton.

– Mindenkinek van egy tóparti háza.

Úgy tűnt, mintha Johanson szeretne még valamit hozzáfűzni, de helyette csak a bort lögybölte körbe a poharában. Így üldögéltek, itták a bordóit, és nézték, amint a ködfoszlányok elhúztak a hullámok felett.

– Elvesztettem a barátnőmet – szólalt meg végül.

Oliviera hallgatott.

– Egy kicsit bonyolult természete volt. Mindent futólépésben csinált. Furcsa, hogy akkor találtunk egymásra, amikor külön utakra kellett mennünk. Hát igen, ez lehet a dolgok rendje.

– Nagyon sajnálom – suttogta Oliviera halkan. Johanson bólintott. Először ránézett, majd el, mellé, a hangár belsejébe. Pillantása megakadt. Oliviera a homlokát ráncolta, és ugyanabba az irányba fordult ő is.

– Történt valami?

– Mintha Rubint láttam volna.

– Hol?

– Ott, elöl – Johanson a hajó közepén lévő hangárfalra mutatott. – Oda ment be.

– Bement? Ott nincs semmi, ahol be lehetne menni.

A hangár túlsó fele sejtelmes fénybe burkolózott. Több méter széles fal zárta le a hangárt a mögötte lévő fedélköztől. Olivierának igaza volt. Nem volt ott semmilyen ajtó.

– Talán beletett valamit a borba? – tréfálkozott Oliviera. Johanson rázta a fejét.

– Meg mernék esküdni rá, hogy Rubint láttam. Hirtelen felbukkant és eltűnt.

– Egészen biztos benne?

– Elég biztos.

– Ő látott minket?

– Nem hinném. Árnyékban ülünk, a sarokban. Nagyon meg kellett volna bámulnia, hogy meglásson.

– Kérdezzük meg egyszerűen tőle, ha megjelenik.

Johanson továbbra is a falat figyelte, majd egy vállrándítással elfordult.

– Igen. A legjobb lesz, ha tőle kérdezzük meg.

Amikor visszamentek a laborba, az üveg bornak már csak a fele volt meg, de Oliviera egyáltalán nem érezte magát részegnek. A hideg levegőn valahogy nem ütött akkorát, csak azt érezte, hogy szárnyra kapnak a gondolatai, és előre örült, hogy fantasztikus felfedezést tesznek.

És tettek is.

A biztonsági laborban a gép elvégezte a számításokat. Az eredményt a monitorról olvasta le, ami a labor biztonsági részén kívül helyezkedett el. A képernyőn egy sor bázisszekvencia volt látható. A pupillái cikcakkban mozogtak, sorról sorra, és minden sorral jobban tátva maradt a szája.

– Ilyen nincs – mormogta halkan.

– Mi nincs? – Johanson a válla fölé hajolt. Ő is olvasott. A homloka közepén két nagyon mély gyűrődés keletkezett. – Mindegyik különböző!

– Igen.

– Ez lehetetlen! Azonos élőlényeknek azonos a DNS-e is. Ezek különböző élőlények, mindahányan, egyik DNS sem hasonlít teljesen a másikra.

– Mindenesetre nem normális amőbák.

– Nem. Ezeknél semmi sem normális.

– Akkor most mi van?

Feszülten bámult az eredményekre.

– Nem tudom.

– Én sem. – Oliviera erősen dörzsölte a szemét. – Csak egyet tudok. Hogy a palackban maradt még egy kevés, és hogy most égető szükségem lenne rá.

Johanson

Oliviera egy ideig az adatbankokban barangolt, hogy összevesse a szekvencia-analízis eredményeit más archivált analízisekkel. Mindjárt az elején a saját eredményeivel találkozott, melyeket aznap töltött föl, amikor megvizsgálták a bálna agyát. Akkor még nem tudott különbséget felfedezni a bázispárokban.

– Sokkal többet kellett volna a zseléből megvizsgálnom – szidta saját magát.

– Valószínűleg akkor sem talált volna semmi különöset.

– Mégis!

– Honnan sejthette volna, hogy egysejtűek összeolvadásával van dolgunk? Kérem, Sue, ez nagyon fárasztó meglátás. Gondolkodjon egy lépéssel előbbre!

Oliviera sóhajtott.

– Önnek van igaza – egy pillantást vetett az órára.

– Oké, Sigur. Menjen aludni! Elég, ha álmában foglalkozik velük.

– És ön?

– Én folytatom. Meg akarom tudni, hogy ezt a DNS-káoszt mások is megfigyelték-e.

– Feloszthatnánk a munkát.

– Semmi esetre sem.

– Szívesen segítek.

– Nem, tényleg, Sigur! Feküdjön le! Önnek szüksége van a kipihentségre, nekem nincs. Amikor negyven lettem, a természet ráncokkal és táskás szemekkel lepett meg. Nálam nem látni különbséget, hogy kipihent vagyok, vagy álmosan nézek ki a fejemből. Menjen, és vigye el a maradék vörösbort, mielőtt tudományos tárgyilagosságom rajtavész.

Johansonnak az volt a benyomása, hogy Oliviera inkább egyedül akar viaskodni a feladattal. Elégedetlen volt önmagával, annak ellené. re, hogy semmi oka nem volt rá. Jobb, ha magára hagyja.

Fogta az üveget, és elhagyta a labort.

Odakint megállapította, hogy cseppet sem fáradt. A sarkkörön túl az idő elveszett. Az uralkodó nappali fény végtelen hosszúra nyújtotta a napot, melyet csak néhány óra alkonyfény tört meg. A Nap éppen a horizont alatt húzott el. Kis jóakarattal akár éjszakának is volt mondható. Pszichológiailag a legalkalmasabb időpont a pihenésre.

De Johansonnak nem volt kedve hozzá.

Helyette felfelé baktatott a rámpán. A hangár hatalmas méretei kubista árnyakban vesztek el. Még mindig nem találkozott senkivel. Egy pillantást vetett arra a helyre, ahol az üveget kibontották, és megtalálta a ládát a sötétben.

Rubin semmiképpen sem pillanthatta meg őket.

De ő látta Rubint!

Minek aludni? Még egyszer megnézi magának azt a falat.

Csalódására és megdöbbenésére a vizsgálata eredménytelenül zárult. Többször végigjárta, ujjaival végigsimított a fémlemezeken, csöveken és ládikókon, de Olivierának úgy látszott, igaza volt. Érzékcsalódásnak esett áldozatul. Nem volt itt semmi, sem ajtó, sem másféle átjáró.

– De nem láthattam rosszul – mondta magának halkan.

Menjen mégis aludni? De akkor az ügyet nem fogja tudni kiverni a fejéből. Talán megkérdezhetne valakit. Lit például, vagy Peaket? Esetleg Andersont? De mi van, ha tényleg csak képzelődött?

Nagyon kínos lenne.

Kutató vagy, gondolta dacosan. Akkor kutass!

Sietség nélkül ment a hangár hátsó részébe, leült a ládára, amely neki és Olivierának ideiglenes kocsmaként szolgált, és várt. A hely jó választás volt. Még ha végül arra a következtetésre is jutna, hogy a migrénes kollégák nem tudnak falon keresztül közlekedni, ki lehetett bírni a várakozást a tengerre nyíló kilátás miatt.

Ivott egy kortyot az üvegből.

A bordói felmelegítette. Szemhéja egyre nehezült, és minden perccel egy kissé nehezebb lett, míg végül alig tudta őket nyitva tartani. Tényleg álmos volt, csak Johanson azokhoz az emberekhez tartozott, akik ezt nem szívesen bízták a természetre. Eljött az idő, amikor a bor elfogyott, és szelleme kivitorlázott a ködfoltos grönlandi vizekre.

Halk, fémes csikorgás ébresztette fel.

Először nem tudta, hol van, majd megérezte a hangár acélfalát a gerincén. A tenger felett időközben kiderült az ég. Feltápászkodott, és átnézett a szemközti falra.

Egy részen nyitva állt.

Még kótyagos volt, de felkászálódott. Egy kapu nyílt a falban, körülbelül három négyzetméteres lehetett. A sötét háttérből erősen kitűnt a mögüle szüremlő fény miatt.

Pillantása az üres üvegre tévedt.

Álmodott?

Lassan megindult a fényes négyzet irányába. Ahogy közelebb ért, felismerte, hogy egy sima falú folyosó húzódik mögötte. Neoncsövek árasztották a hideg fényt. A folyosó néhány méter után élesen elfordult. Johanson belesett és hallgatózott.

Bentről hangok és zajok szüremlettek ki. Önkéntelenül tett egy lépést hátra. Azon gondolkodott, hogy jobb lenne, ha sürgősen eltűnne innen. Elvégre egy hadihajón tartózkodik. Ez a rejtett terület valamilyen funkciót tölt be. Valamit eltakar a civilek kíváncsi szeme elől, amit nem feltétlenül kötnek mások orrára.

Majd hirtelen Rubin jutott az eszébe.

Nem! Ha most meghátrál, akkor szünet nélkül a titkon törné a fejét. Rubin itt volt bent!

Johanson belépett.

Augusztus 14.

Heerema, La Palma partvidéke előtt, Kanári-szigetek

Bohrmann megpróbálta élvezni a szép időt, de nem talált élvezetet benne. Nem találhatott, amikor több millió kukac volt négyszáz méterrel alatta, és még több baktérium, melyek félelmetesen rövid idő alatt járatokat fúrtak a vulkanikus hegység finom hidrát-erezetébe.

Átment a platformon keresztül a főépületbe.

A Heerema egy több focipálya nagyságú úszó platform volt, és a négyszögletes fedélzet hat, keresztben megerősített oszlopon nyugodott, amelyek viszont stabil pontonokon álltak. A szárazföldről úgy hatott, mint egy hatalmas, esetlen katamarán. A pontonok most részlegesen voltak elárasztva, és nem látszottak ki a vízből. 21 méteres merülési mélységgel, és közel 100 ezer tonna vízkiszorítással az úszó sziget stabilan állt. Meg sem kottyant neki a viharos tenger. Előnye volt a mozgékonyság és a viszonylagos gyorsaság, ami hétcsomós utazósebességet jelentett. Ilyen sebességgel tették meg a távot Namíbia partjaitól La Palmáig.

A tatban volt egy kétemeletes épület, amely magában foglalta a legénység szálláshelyét, a közösségi termet, a konyhát, valamint a hidat és az irányítótermet. Az elülső részén két óriási daru magasodott. Mindegyik háromezer tonna emelőerővel rendelkezett. A jobboldalival engedték le a szívócsövet, a baloldali a hozzá tartozó, kamerákkal felszerelt világítási rendszert eresztette utána a mélybe. A magasan fekvő irányítófülkében négy ember volt megbízva a szívócső és a fénysziget mozgásának koordinálásával.

– Garraad!

Frost jött felé az egyik darutól. Bohrmann már felajánlotta neki, hogy az egyszerűség kedvéért nevezze nyugodtan Gerdnek, de a texasi ragaszkodott a teljes formulához. Közösen léptek be az épületbe, és befordultak a lesötétített irányítóterembe. Ott volt Jan van Maarten, Frost csapatából néhányan, valamint a hajó műszaki személyzete. Van Maarten betartotta az ígéretét, és a lehető legrövidebb időn belül csodát művelt. Megalkotta a világ első mélytengeri kukacporszívóját és az bevetésre készen állt.

– Jól van, emberek! – harsogta Frost olyan hangosan, hogy azonnal odasereglettek köré. – Isten legyen velünk. Ha itt netalán sikerrel járnánk, a következő állomás Hawaii lesz. Tegnap lemerült egy robot a vulkán délkeleti oldalánál, és milyen meglepő, kukacok tömegeiről készített felvételeket, azután megszakadt az összeköttetés. Más vulkanikus szigetek is célzott támadásoknak vannak kitéve, pontosan úgy, ahogy gondoltuk. De nem adunk esélyt a gonosznak! Eltakarítjuk őket a porszívónkkal. Az egész világot megtisztítjuk a férgektől!

– Az ötlet jól hangzik – mondta Bohrmann. – Nekünk itt és most viszonylag kicsi és átlátható tereppel van dolgunk, de komolyan gondolod, hogy az egész amerikai partot megtisztíthatjuk ezzel az egyetlen egy szerkezettel?

– Ugyan, dehogy! – Frost meglepetten nézett rá. – A motiváció kedvéért mondtam.

Bohrmann megfordult, és ismét a monitorokra meredt. Nagyon remélte, hogy működni fog a dolog. De ha a kukacoktól sikerül is megszabadulni, még mindig megmaradt a kérdés, hogy a baktériumok meddig jutottak pusztító útjukon. Igazából az a felismerés kínozta legjobban, hogy már régen késő a Cumbre Vieja zuhanását megakadályozni. Éjszakákon keresztül egy gigantikus hullámról álmodott, amely az óceánban egyenesen felé rohant, és ilyenkor mindig verejtéktől csatakosan ébredt fel. Bohrmann mégis megpróbált optimista lenni. Sikerülni fog, és talán az Independence-en is sikerül az idegen hatalmat jobb belátásra bírni. Elvégre, ha az Yrr képes volt egy egész sziklapartot lerombolni, akkor talán meg is tudják győzni. Frost tovább folytatta lelkesítő beszédét az emberiség ellenségeiről, és közben dicsérte a de Beers csapatát. Majd megadta a jelet, leengedték a szívócsövet és a fényszigetet.

A világítási rendszer egy tíz méter magas, többszörösen összehajtott acélkonstrukció, amelyre reflektorok és kamerák voltak felszerelve. A monstrum eltűnt a hullámokban, de összeköttetésben maradtak egy üvegszálas kábelen keresztül. Tíz perc múlva Frost a mélységmérőre nézett, és azt mondta:

– Stop!

Van Maarten továbbadta a parancsot a pilótának.

– Kinyitni! – tette még hozzá. – Először csak a fél felületet. Ha nem akadunk bele semmibe, akkor az egészet.

A négyszáz méteres mélységben elegáns metamorfózis ment végbe. Az összecsomagolt acélkonstrukció szétnyílt, és rácsszerkezetté alakult, szerencséjükre nem ütköztek semmilyen akadályba. A szerkezet fél focipálya nagyságúvá terült szét, és így lebegett a mélyben.

– Készen állunk – jelentette a pilóta.

Frost egy pillantást vetett a műszerekre.

– Nagyon közel kell lennünk a sziklafalhoz.

– Világítás és kamerák! – adta ki parancsba van Maarten. A szerkezeten sorban gyúltak fel az erős halogénizzók. A nyolc kamera is beindult, és zavaros panorámáról adott képet. Plankton lebegett előttük.

– Közelebb! – mondta van Maarten.

A reflektorokból álló rácsszerkezet lassan megindult a kis mozgatható propellerek segítségével. Néhány perc múlva sötét, szétszabdalt struktúra bontakozott ki. A fekete lávafal bizarrul hatott a mesterséges megvilágításban. – Lejjebb!

A fénysziget tovább süllyedt. A pilóta rendkívül óvatosan irányította, mert a lokátor kiugró sziklaperemet jelzett. Minden átmenet nélkül tárult fel előttük a széles perem. A felszínét ellepték a rángatózó férgek. Bohrmann egyszerre figyelte a nyolc monitort, érezte, amint úrrá lesz rajta a félelem. Ismét találkozott a rémálmával, amely a norvég földcsuszamlás óta kínozta. Ha mindenhol ilyen a helyzet, mint ezen a negyven méternyi bevilágított területen, akkor csomagolhatnak, és már mehetnek is haza.

– Átkozott, mocskos kis rohadékok – morogta Frost.

Túl későn érkeztünk, gondolta Bohrmann kétségbeesetten.

Hirtelen elszégyellte magát a gyávasága miatt. Nem biztos, hogy a férgek már kirakták a teljes baktériumszállítmányukat, és az sem, hogy elegen vannak. És ott volt még az a titokzatos tényező, amely végső soron beindította a csuszamlást Norvégiánál, amire eddig nem találtak magyarázatot. Remélhetőleg nem túl késő. Csak borzasztóan sietniük kell.

– Oké, jól van – mondta Frost. – Döntsük meg a világítást 45°-os szögben, és feljebb egy kicsivel, aztán le a szívócsővel. Remélem, az ormányosunknak nagy az étvágya.

– Gyilkos étvágya van – mondta van Maarten.

A szívócső teljes hossza ötszáz méter volt, háromméteres átmérővel. Több kisebb egységből tevődött össze, kaucsuk védőréteg borította. A cső nyílása erősen hasonlított egy állati pofára, mely köré reflektorok, két kamera, és több irányítható propeller volt erősítve. A cső végét távirányítással lehetett minden irányba mozgatni. A pilótaállásban futottak össze a képek a reflektorállványról és a szívócső végéről, csodálatos panorámát közvetítve. Mellesleg a részletekre is nyílt rálátásuk. A jó látási körülmények ellenére a botkormánnyal való munka nagy figyelmet követelt, ezért egy másodpilótára is szükség volt, aki felügyelte a pilóta mozdulatait, és közben navigálta a lokátorból jövő adatok alapján.

A szívócső sokáig süllyedt az áthatolhatatlan sötétben, mert a fényszórókat még nem kapcsolták be, mire végre a fénysziget bukkant fel a kamerái előtt. Először csak egy halvány derengés a sötétben, majd egyre erősebb, végül kivehetővé vált a négyzet alakú szerkezet. Nagyon nagy volt, és annyira idegen ebben a környezetben, hogy Bohrmann egy űrállomáson érezte magát. A cső tovább süllyedt, és közelitett a nyüzsgő kis testekhez. Minden kukacot külön és részleteiben is fel lehetett ismerni, ahogy rángatóztak, hajladoztak kitolt állkapcsukkal. Az irányítóteremben feszült csend állt be.

– Fantasztikus – suttogta Maarten.

– A takarítónőt csak ne nyűgözze le a háztartási piszok! – Frost morcosan felé fordult. – Kapcsolja be végre a porszívóját, és takarítsa el ezt a brigádot.

A szívócső igazából egy szivattyú volt, amelynek szívóhatásától minden a torkába került, ami a közelében tartózkodott. Amikor beindították, nem történt semmi. Valószínűleg kellett egy kis idő, hogy elérje az üzemi hőmérsékletet. Bohrmann legalábbis nagyon reménykedett benne. A kukacok azonban változatlanul folytathatták romboló munkájukat, anélkül, hogy bármilyen biztató változás történt volna. Az irányítóteremben lassan, de biztosan a csalódás hulláma terjedt szét. Habár senki sem szólt, érezhetően ott lógott a levegőben. Bohrmann tántoríthatatlanul meredt a szívócső kameráinak monitorjaira, és érezte, hogy visszatér belé a bizonytalanság.

Mi a gond? Túl hosszú a konstrukció? A szivattyú túl gyenge?

Miközben erről morfondírozott, a monitorokon változás ment végbe. Valami szemlátomást maga felé vonzotta a kukacokat. Felemelkedett a hátsójuk, merőlegesen felfelé mutattak, reszkettek...

Hirtelen a kamera felé kezdtek száguldani, és elsuhantak az objektív előtt.

– Sikerült! – Bohrmann ökle a magasba szökött. Szokásával ellentétben kiáltozni kezdett örömében. Legszívesebben tánclépésekkel kerülte volna meg a termet, és cigánykerekezett volna.

– Halleluja! – Frost eszeveszettül bólogatott. – Ez egy csodás játékszer! Add uram, hogy megtisztíthassuk a világot a gonosztól! A jó francba! – lekapta fejéről a baseballsapkát, kezével a fürtjei közé túrt, majd ismét visszatette. – Ezzel kikészítjük őket!

A többi kukac is osztozott az elsők sorsában. Olyan gyorsan, és annyian távoztak a csőbe, hogy a képernyőkön már csak homályos zűrzavart láttak. A rácsszerkezet kamerái is részletesen tudósítottak, hogy mi történik a szívócső végénél.

– Tovább jobbra! – mondta Bohrmann. – Vagy akár balra. Mindegy, csak folytassák!

– Átmegyünk cikcakk-mozgásba – javasolta van Maarten. – A megvilágított rész egyik feléből a másikba. Amint megtisztítottuk a látható területet, továbbállunk a szigettel és a csővel együtt a következő negyvenméteres szakaszhoz.

– Nagyon helyes! Tegye a dolgát!

A szívócső belekezdett az ingázásba, miközben szüntelenül szippantotta magába a férgeket. Ahol tombolt, ott a víz olyan zavaros lett, hogy nem látszott az aljzat, de semmi más sem.

– A sikert csak akkor fogjuk meglátni, ha leülepedett az iszap-vélte van Maarten. Nagyon megkönnyebbültnek tűnt. Mélyről fakadó sóhajjal szabadult meg az elmúlt hetek feszültségétől, és elégedetten hátradőlt. – Azt hiszem, mindannyian rendkívül elégedettek lehetünk.

Independence, Grönlandi-tenger

Donnnggg!

Trondheim harangjai egy vasárnap délelőttön. A harangtorony Kirkegatában. A napsugaraktól tündöklően magasodik az ég felé a magabiztos kis torony, árnyékot vet egy okkerszínű házikóra és fehérre festett lépcsőire.

Dingdong! Ébredj, szép világ!

Párnát a fejre! Ki az, aki hagyná, hogy egy templom harangja döntse el, mikor keljen fel? Ő biztosan nem. Francba a templommal! Tegnap túl sokat ivott volna a kollégákkal és a diákokkal? Csak így történhetett.

Donnnggg!

Nyolc óra.

A hangosbemondó megszólalt.

Nem volt semmilyen napsütéses Kirkegata, sem tündöklő kis torony, és okker színű házikó. A koponyájában nem Trondheim harangjai kongtak, hanem az iszonyatos fejfájás.

Mi történt?

Johanson felnyitotta a szemét, és egy feldúlt, idegen ágyban találta magát. További ágyak vették körbe. A terem nagy volt, mindenféle műszerekkel telezsúfolva, ablak nélküli és kínosan steril.

Egy kórházi szoba.Mi az ördögöt keres egy kórházi szobában?

Felemelte a fejét, de a teste azonnal visszahanyatlott. A szemei maguktól csukódtak le. Minden jobb, mint ez a döngés a koponyájában. Mellesleg piszkosul rosszul érezte magát.

Kilenc óra.

Johanson felült.

Továbbra is a betegszobában volt, de már sokkal jobban érezte magát. A rosszullét elmúlt, és a szorító fájdalmat felváltotta egy tompa, de elviselhető lüktetés.

Csak azt nem tudta, hogyan került ide.

Végignézett magán. Ing, nadrág, zokni, mind a tegnap esti viselete. A kabátja és a pulóvere a szomszédos ágyon volt, előtte a cipői, szépen egymás mellett.

Átlendítette a lábait az ágy szélén.

Azonnal nyílt az ajtó, és belépett Sid Angeli, az orvosi csoport vezetője. Angeli egy alacsony termetű olasz, nagy hajkoronával és éles vonalkákkal a szája sarkában. Neki volt a legunalmasabb munkája a hajón, mert nem betegedett meg senki. Ez a helyzet most megváltozott.

– Hogy van? – Angeli félrefordított fejjel nézett rá. – Minden rendben?

– Nem tudom. – Johanson a tarkójához nyúlt, és fájdalmasan összerezzent.

– Az még egy ideig fájni fog – mondta az orvos. – Ne is törődjön vele. Rosszabbul is járhatott volna.

– Mi történt egyáltalán?

– Nem emlékszik rá? Johanson próbált emlékezni, de csak fájdalmat szült a kísérlete.

– Azt hiszem, elfogadnék két aszpirint.

– Nem tudja, hogy mi történt magával?

– Fogalmam sincs.

Angeli közelebb ment hozzá, és vizslatva az arcába nézett.

– A hangárfedélközben találtak magára az éjjel. Biztos megcsúszott. Még jó, hogy videóellenőrzés van az egész hajón, különben még mindig ott feküdne. Valószínűleg tarkóval csapódott a fémpadlóra.

– Hangárfedélköz?

– Igen. Nem emlékszik?

Természetesen ott volt a hangárnál Olivierával. És egy második alkalommal is, egyedül. Emlékezett rá, hogy visszament oda, de már nem tudta, hogy miért. Főleg arra nem emlékezett, hogy mikor történhetett.

– Nagyon csúf vége is lehetett volna – mondta Angeli. – Ööö... nem fogyasztott véletlenül...szeszes italt?

– Szeszes italt?

– Az üres üveg miatt. Ott találtuk nem messze öntől. Miss Oliviera azt mondta, hogy együtt ittak ott néhány korttyal. – Angeli az ujjaival babrált. – Ne értsen félre, dottore, ez nem lehet káros. A hordozóhajók viszont azok. Nedvesek és sötétek. Könnyen el lehet esni, vagy a tengerbe zuhanni. Jobb, ha nem megy egyedül a felszállófedélzetre, főleg... eh...

– Ha ivott az ember – egészítette ki Johanson. Hirtelen lábra állt, de azon nyomban szédülés fogta el. Angeli odasietett, és megfogta a könyökét.

– Köszönöm, egyedül is megy – Johanson lerázta magáról az orvost. – Hol vagyok egyáltalán?

– A kórházrészlegben. Feltalálja magát?

– Ha adna egy aszpirint...

Angeli odament a fehérre mázolt fiókos szekrényhez, és kivett egy csomag fájdalomcsillapító tablettát.

– Tessék. Csak egy nagy púp van a fején. Nemsokára jobban lesz.

– Oké. Köszönöm.

– Tényleg jól érzi magát?

– Igen.

– És semmire sem emlékszik?

– Nem, az ördögbe is!

– Va bene – Angeli szélesen nevetett. – Lassabb tempóban kezdje a napot, dottore. És ha van valami, ne habozzon, látogasson meg!

Tiszti eligazító

Hipervariábilis szakaszok? Egy szót sem értek.

Vanderbilt igyekezett nem elveszíteni a fonalat. Oliviera észrevette, hogy máris túl sokat várt el a hallgatóságától. Peak zavarodottan nézett ki a fejéből, miközben Lin nem látszott semmilyen reakció, de félő volt, hogy genetikai beszámolója őt is erősen igénybe veszi.

Johanson úgy ült közöttük, mint egy szellem. Későn érkezett, akárcsak Rubin, aki szégyenkezve kért bocsánatot a késésért. Vele ellentétben Johanson nagyon rosszul festett. A látása vibrált, és percenként érzett késztetést, hogy körbenézzen, az emberek mellette valóságosak-e, nem csak a képzelet szüleményei. Oliviera úgy tervezte, hogy a megbeszélés után vált vele néhány szót.

– Egy normális emberi sejten próbálom elmagyarázni önöknek – mondta Oliviera. – Alapjában véve nem más, mint egy információkkal tele zsák, amelyet egy membrán vesz körül. A mag tartalmazza a kromoszómákat, a gének összességét. Együtt alkotják az örökítő anyagot, a DNS-t. Tudják, az a spirál alakú dupla hélix. Hétköznapi kifejezéssel élve, a saját felépítésünk tervét. Minél fejlettebb egy organizmus, annál differenciáltabb a tervrajz. Egy DNS-vizsgálattal leleplezhetünk egy gyilkost, vagy tisztázhatjuk vele a rokoni kapcsolatokat, de egy ember felépítésének a tervrajza nagyjából ugyanolyan: lábak, törzs, kezek, fej és így tovább. Tehát egy individuális DNS vizsgálata két kérdésre ad választ. Általánosságban azt mondja ki: ez egy ember. Másrészről viszont: melyik személyről van szó.

Érdeklődést és megértést látott a többiek tekintetében. Mégiscsak jó ötlet volt tőle egy genetikai alapkurzussal kezdeni.

– Két ember individualitásában természetesen különbözőbb, mint két, azonos törzsből származó egysejtű. Az én DNS-em statisztikailag egymillió apró különbséget mutat minden más személlyel szemben, akik a teremben tartózkodnak. Mind az 1200 bázispár hozzájárul a különbségek kialakulásához. Viszont ha egyetlen személy sejtjeit vizsgáljuk, azokban is találunk minimális különbségeket. Biokémiai változásokat a DNS-ben, amelyeket mutáció idézett elő. Ilyen különbséget észlelhetünk, ha a bal karom és a májam sejtjeit vizsgáljuk meg. Mégis mindegyik egyértelműen kimondja: Sue Olivieráról van szó. – Rövid szünetet tartott. – Az egysejtűek esetében már csak egy kérdést kell feltennünk; mivel csak egy sejt van, belőle áll az egész lény, tehát örökítő anyag is csak egy van, és mert az egysejtűek osztódással szaporodnak, és nem nemi úton, így a kromoszómák nem keverednek, nincs anyu és apu, hanem a lény duplázza meg magát a genetikai információval együtt.

– Ez azt jelenti az egysejtűekre nézve, hogy amint ismerünk egy DNS-t, mindegyikük DNS-ét ismerjük – mondta Peak, mintha a szavai kötéltáncot jártak volna.

– Igen – Oliviera egy mosollyal díjazta Peak teljesítményét. – Ez lenne a természetes. Egy egysejtűekből álló populáció a messzemenőkig megegyező örökítőanyagból ismerhető fel. Az elenyésző mutációs mutatót figyelmen kívül hagyva a DNS minden egyes sejtben ugyanaz.

Észrevette, hogy Rubin idegesen fészkelődik a helyén. Normális esetben a beszámoló jelen szakaszában már magához ragadta volna a szót. Milyen kár, hogy migrénnel feküdtél, a változatosság kedvéért, és most nem tudhatod, amit mi tudunk. így be kell fognod a szád, és végig kell hallgatnod a műsort.

– De ezzel kezdődik a mi problémánk is – folytatta szusszanásnyi szünet után. – A zselé sejtjei első pillantásra azonosnak tűnnek. Olyan amőbák, amelyeket a mélytengerekben garmadával találni. Még csak nem is egzotikusak. Ahhoz, hogy az egész DNS-üket leírjuk, egy egész sor számítógépnek kétévi munkájára lenne szükség, ezért hát szúrópróbákra hagyatkozunk. A DNS kisebb részleteit izoláljuk és így megkapjuk a genetikai kód egy részét, technikai kifejezéssel élve, az amplikont. Minden amplikon egy sor bázispárt tartalmaz, egy genetikai szótárat. Ha összehasonlítjuk két különböző individuum DNS-einek azonos szakaszát, érdekes információ birtokába juthatunk. Azonos populációból származó egysejtűek amplikonja ilyen képet kell, hogy fessen.

Egy nyomtatott papírt mutatott fel, amit felnagyított a beszámoló kedvéért.

Al: AATGCCAATTCCATAGGATTAAATCGA

B2: AATGCCAATTCCATAGGATTAAATCGA

C3: AATGCCAATTCCATAGGATTAAATCGA

D4: AATGCCAATTCCATAGGATTAAATCGA

– Láthatják, hogy az elemzett szekvenciák szakaszai megegyeznek egymással. Négy azonos egysejtű. – Félrerakta a lapot és egy másikat vett fel. – Helyette ezt kaptuk.

Al: AATGCCACGATGCTACCTGAAATCGA

B2: AATGCCAATTCCATAGGATTAAATCGA

C3: AATGCCAGGAAATTACCCGAAATCGA

D4: AATGCCATTTGGAACAAATAAATCGA

– Ez a zselé négy példányának amplikonja a bázispárokkal együtt. A DNS azonos, leszámítva a kis hipervariábilis szakaszokat, ahol mindenféle kombináció megtalálható, azonban semmi közös sincs bennük. Tucatnyi sejtet vizsgáltunk meg. Némelyek csak könnyebben differenciálódnak a hipervariábilis zónában, mások teljesen eltérőek. Természetes mutációval a jelenség nem magyarázható. Másképp fogalmazva: ez nem lehet véletlen.

– Lehet, hogy különböző fajok – mondta Anawak.

– Nem. Határozottan ugyanaz a faj. Továbbá minden élőlénynek határozottan sajátja, hogy a genetikai kódolása nem változtatható meg, amíg él. Mindig a tervrajz van meg előbb, és csak azután építkeznek. Ami pedig készen van, csak ennek az egy tervnek felelhet meg, és semelyik másiknak.

Hosszú ideig senki sem szólt.

– Ha ezek a sejtek mégis különbözőek – mondta Anawak, – akkor találtak egy módszert, amellyel megváltoztathatják a DNS-üket, miután osztódtak.

– De milyen célból? – kérdezte Delaware.

– Emberek – mondta Vanderbilt.

– Emberek?

– Hát mindenki vak? A természet nem tesz ilyet, és ezt mondja Dr. Oliviera is, akinek ezt tudnia kell, és Dr. Johansontól sem hallottam tiltakozást. Tehát kinek van ennyi esze, hogy kitaláljon ilyeneket, he? Ez a cucc egy biológiai fegyver. Csak emberek hoznak létre ilyesmit.

– Tiltakozom – mondta Johanson, miközben végigtúrt a haján. – Ennek semmi értelme, Jack. A biológiai fegyvereknek az az előnyük, hogy csak egy alaprecept kell hozzájuk, és a többi reprodukció...

– Nagyon is van értelme, amikor a vírusok mutáción mennek keresztül, vagy nem? Az AIDS-vírus folyamatosan mutálódik. Mindig, amikor azt hiszik, hogy megtalálták az ellenszert, már régen mutálódott.

– Az valami teljesen más. Nekünk egy szuperorganizmussal van dolgunk, nem egy vírusos fertőzéssel. Más oka van annak, hogy különböznek egymástól. Valami történik a DNS-ükkel az osztódás után. Másképpen vannak kódolva. Kit érdekel, hogy ki a felelős érte? Azt kell kitalálnunk, hogy mi az értelme.

– Az az értelme, hogy mindnyájunkat megöljön! – mondta Vanderbilt ingerülten. – Ez a cucc arra szolgál, hogy elpusztítsa a szabad világot.

– Na jó – morogta Johanson. – Akkor lője le őket! Netalán nézzük meg, hogy a sejtek mozlimok-e? Lehet, hogy a DNS-ük iszlám fundamentalista. Ez megadná a dolog legitimitását.

Vanderbilt dühösen nézett rá.

– Melyik oldalon áll ön valójában?

– A megértés oldalán.

– Azt is érti, hogy tegnap éjjel miért esett a fejére? – Vanderbilt becsmérlően vigyorgott rá. – Egy üveg bordói élvezete után, teszem hozzá. Hogy van, Doktor úr? Fáj a feje? Miért nem fogja be a száját egy időre?

– Azért, hogy ne legyen sűrűn alkalma a magáét kinyitni. Vanderbilt nagyokat szuszogott, és az egész teste verejtékezett. Li gúnyos pillantással méregette a szeme sarkából, majd előrehajolt.

– Azt mondta, hogy különböző kódolásról van szó, igazam van?

– Igen – mondta Oliviera.

– Nem vagyok kutató, de nem lehetséges, hogy a kódolásnak ugyanaz az értelme, mint az embernél? Vegyük példának a titkos kódokat háború esetén.Igen, nagyon is lehetséges.

– Kódok, amelyek segítségével felismerik egymást.

Weaver egy papírra firkált, és odatolta Anawaknak. Az elolvasta, bólintott és félretolta.

– Mi okból kellene egymást felismerniük? – kérdezte Rubin. – És miért ilyen komplikált módon?

– Azt hiszem, ez kézenfekvő – mondta Crowe. Egy pillanatig csak a cigarettásdoboza celofánjának csörgése hallatszott.

– Ön mit gondol? – kérdezte Li.

– Azt gondolom, hogy a kommunikációt szolgálják – mondta Crowe. – Ezek a sejtek kommunikálnak egymás között. Beszélgetnek. – Azt mondja, ez a zselé...

– Greywolf rábámult.

Crowe odatartotta az öngyújtóját a cigarettájához, és nagyokat pöfékelt.

– Igen, eszmecserét folytatnak.

Rámpa

– Mi történt magával tegnap este? – kérdezte Oliviera, amikor lementek együtt a laborba.

Johanson csak vállat vont.

– Halvány fogalmam sincs.

– És, hogy van?

– Furcsán érzem magam. A fejfájásom enyhül, de az emlékezetemben akkora űr tátong, mint a hangár.

– Ilyen egy véletlent, mi? – Rubin fordult hátra menet közben, és vigyorogva villantotta ki a fogait. – Mind a ketten fejfájósak lettünk. Istenem, én annyira el voltam kenődve, hogy még bejelenteni sem tudtam. Tényleg, bocsánatot kell kérnem ezért, de ha már egyszer kifekszik az ember... Bumm! Kóma!

Oliviera megnevezhetetlen arckifejezéssel méregette Rubint.

– Migrén?

Igen. Borzasztó! Jön és megy. Nem gyakran, de ha beüt, akkor már késő, nincs rá orvosság. Akkor csak egy valami segít. Kúpot be, lámpát le, és alvás.

– Végig aludt ma reggelig?

– Naná – Rubin a bűnéhez megfelelő arcot vágott. – Sajnálom, de ilyenkor teljesen elvesztem a kontrollt, komolyan. Másként legalább felbukkantam volna a laboratóriumban.

– Hát nem tette meg?

Furcsán hangzott, ahogy a kérdést feltette. Rubin zavart mosolyt engedett meg magának.

– Nem.

– Egészen biztosan?

– Erről csak tudnom kellene.

Johanson fejében egyszer csak kattant valami, mint egy rossz diavetítőben. A behúzó szerkezet hasztalan igyekezett beemelni a képet. Miért tette fel Oliviera ezt a kérdést?

Megálltak a laboratórium ajtajánál, Rubin beütötte a számkódot. Az ajtó félrecsúszott. Miközben bement, hogy felkapcsolja a világítást, Oliviera halkan odasúgta Johansonnak:

– Mi van? Tegnap még szilárdan állította, hogy látta őt a hangárnál. Johanson döbbenten bámult rá.

– Mit mondtam?

– Amikor borozgatva ültünk a ládánkon, és vártuk, hogy a gép elvégezze a munkát – suttogta Oliviera. – Azt mondta, hogy látta. Katt. A szerkezet igyekezett elkapni a képet. Katt.

A feje mintha vattával volna tele. Bort ittak, erre emlékezett. Arra is, hogy beszélgettek. És azután... mit is látott?

Katt.

Olivierának felszökött az egyik szemöldöke.

– A mindenségit! – mondta, miközben bement. – Önt jól leterítette valami.

Neuronszámítógép

A JIC-ben ültek, Weaver számítógépe előtt.

– Figyelj – magyarázta. – A dolog a kóddal teljesen új szempontot vet fel. Anawak bólintott.

– A sejtek nem egyformák, nem olyanok, mint a neuronok.

– És nem egyedül az dönt, hogy milyen módon kapcsolódnak egymáshoz. Ha a DNS-ük kódolt szekvenciákat tartalmaz, akkor az lehet a kulcsa az összeolvadásuknak.

– Nem. Az összeolvadást valami más váltotta ki. Valami a távolból.

– Tegnap az illatnál maradtunk.

– Oké – mondta Anawak. – Próbáld ki! Programozd be őket úgy, hogy egy illatanyagra reagáljanak, amely „összeolvadást” jelez.

Weaver gondolkodott. A hajó saját hálózatán keresztül felhívta a labort.

– Sigur? Halló! Itt ülünk a szimulációnk előtt. Van azóta valamilyen ötletetek, hogy mitől olvadnak össze a sejtek? – Egy ideig figyelmesen hallgatott. – Pontosan. Megcsináljuk. Rendben. Majd jelentkezz!

– Mit szólt hozzá? – akarta tudni Anawak.

– Elvégeznek egy fázistesztet. Rá akarják venni a sejteket, hogy essenek szét, és ismét álljanak össze.

– Tehát ők is azt gondolják, hogy egy illatanyagot választanak ki?

– Igen – Weaver a homlokát ráncolta. – A kérdés csak az, hogy melyik sejt kezdi el? És miért? Ha láncreakciószerűen indul be, akkor valamelyiknek el kell kezdeni.

– Egy genetikai program? Csak bizonyos sejtek képesek az összeolvadást beindítani?

– Az egyik rész, amelyik többet tud, mint más részek együttesen... – emlékezett vissza. – Itt van valahol a megoldás, de valami még hiányzik.

– Várj csak! Talán még mindig rossz nyomon járunk. Hiszen mindvégig abból indultunk ki, hogy a sejtek együtt egy agyat képeznek.

– Meg vagyok róla győződve, hogy ezt teszik.

– Én is. Csak hirtelen eszembe jutott, hogy...

– Mi?

Anawak lázasan gondolkodott.

– Nem találod furcsának, hogy különböznek egymástól? Nekem csak egy ok jut eszembe, hogy miért vannak így kódolva. Valaki programozza a DNS-üket, hogy különböző feladatokat lássanak el. De ha ez igaz, akkor minden egyes sejt önmagában képez egy kis agyat – gondolkodott. – Ez fantasztikus lenne! – De halvány fogalma sem volt, hogy ez miképpen megy végbe. – Ez azt jelentené, hogy minden egyes sejt DNS-e maga az agy.

– Egy DNS, amelyik gondolkodni tud?

– Valahogy úgy.

– Akkor tanulásra is képesek. – Weaver arca csupa kétségbeesés lett. – Hajlandó vagyok elhinni dolgokat, no de ezt?

Igaza volt. Nagyon elképzelhetetlennek hangzott. A végkövetkeztetés egy teljesen új biokémiát feltételezett. Valamit, ami még nem létezett. De ha mégis működne...

– Még egyszer. Hogyan tanul egy neuronszámítógép? – kérdezte Anawak.

– Mind bonyolultabb, egyidejű számítással. A tapasztalattal növekszik a cselekvési lehetőségek száma.

– És hogyan jegyzi meg mindezt?

– Úgy, hogy tárolja.

– Ehhez minden egységnek tárhellyel kell rendelkeznie. A tárhelyek összeköttetéséből jön létre a mesterséges gondolkodás.

– Mire akarsz kilyukadni?

Anawak elmagyarázta neki. A nő meghallgatta, a fejét rázta, majd még egyszer elmagyarázatta az egészet.

– Átírod a teljes biológiát, amennyiben jól értettelek.

– Azt teszem. Tudsz ennek ellenére valami olyat programozni, ami hasonlóan működik?

– Óh, Istenem!

– Csak kicsiben, természetesen.

– A kicsi is túl nagy, Leon! Micsoda egy őrült elmélet, de rendben van, oké! Rajtam ne múljon.

Kinyújtotta barnára sült karjait. Aranyszínű szőröcskék csillogtak az alkarján. A póló anyaga alatt megfeszültek az izmai. Anawak pedig arra gondolt, hogy mennyire tetszik neki a lány.

Ugyanabban a pillanatban ránézett.

– Ez nem lesz ingyen – mondta a lány fenyegetőzve.

– Na ne mondd!

– Vállak és hát. Egy relaxációs masszázst kérek – mondta mosolyogva. – Méghozzá most azonnal, miközben programozok.

Anawak le volt nyűgözve. Szégyentelen módon saját magától. Hogy az elméletének volt-e valami értelme, vagy sem, nem tudhatta, de mindenesetre megérte, hogy kibeszélte magából.

Rubin

Együtt mentek ebédelni a tiszti étkezőbe. Johanson állapota szemlátomást javult, ezenkívül Olivierával is kitűnően megértették egymást.

Egyikük sem tűnt túl szomorúnak, amikor Rubin bejelentette, hogy a migrénrohama után nem érez éhséget.

– A tetőn fogok sétálni – mondta, és igyekezett legalább valamelyest szánalomraméltóan kinézni.

– Vigyázzon magára – vigyorgott Johanson. – Itt nagyon gyorsan megcsúszhat az ember.

– Ne aggódjon – nevetett Rubin, közben pedig ezt gondolta: ha tudnád, mennyire figyelek egész idő alatt, leesne az állad. – Távol tartom magam a perem szélétől.

– Szükségünk van még önre, Mick.

– Na, ja – hallotta Olivierát halkan, miközben Johansonnal továbbment.

Na, ja?

Rubin ökölbe szorította a kezét. Csak beszéljetek, míg szét nem szakad a szátok, a végén úgyis megkapom, amit akarok. Az emberiség megmentésének érdemét az ő számlájára fogják majd írni. Már éppen elég régóta várt arra, hogy kiléphessen a CIA árnyékából. Ha majd túl lesznek a dolgon, akkor már semmi akadálya, hogy a teljesítményét a világ tudomására hozzák. Mindenféle titoktartás feleslegessé válik majd, és szabadon publikálhat, az egekig szárnyalva, mindenki elismerésétől övezve.

A hangulata javult, miközben felfelé baktatott a rámpán. A harmadik szintnél befordult egy folyosóra, és megállt egy keskeny, zárt ajtó előtt. Az ajtó kitárult, és Rubin belépett a mögötte húzódó folyosóra. Végigment rajta a következő zárt ajtóig. Amikor beütötte a kódot, egy zöld lámpa gyulladt ki. Felette objektív volt egy üveg mögött a falba építve. Rubin egészen közel lépett hozzá, és a jobb szemével a lencsébe nézett, amely a retinát szkennelte, és zöld utat jelzett a rendszernek.

A sikeres azonosítás után ez az ajtó is kinyílt. Egy elsötétített terembe látott, amely sok monitorával, számítógépével nagyon hasonlított a CIC-re. Egyenruhások és civilek egyaránt ültek az irányítópultoknál. Folyamatos zümmögés járta át a levegőt. Egy nagy, alulról megvilágított asztalnál Li, Vanderbilt és Peak álldogáltak.

Peak felnézett.

– Jöjjön be! – mondta.

Rubin közelebb lépett. Hirtelen megingott a magabiztossága. Az éjszakai esemény óta csak telefonon beszéltek egymással, és csak rövid információcserére szorítkoztak. A hangnem akkor tárgyilagos volt. Most átcsapott fagyosba.

Rubin a támadásba átcsapó menekülés mellett döntött.

– Jól haladunk – mondta. – Mindig egy lépéssel előbbre vagyunk, és...

– Üljön le – mondta Vanderbilt. Egy kurta mozdulattal az asztal másik felén álló székre mutatatott. Rubin szót fogadott. Ők hárman állva maradtak. Így olyan szerep jutott neki, aminek egyáltalán nem örült. Úgy érezte magát, mintha a döntőbírái előtt ülne.

– A tegnap éjjeli eset természetesen ostobaság volt tőlem – tette hozzá.

– Ostobaság? – Vanderbilt kezeivel az asztallapra támaszkodott. – Maga egy hülye idióta! Más körülmények között már régen a tengerbe dobtam volna.

– Álljunk meg egy pillanatra, én!...

– Miért kellett leütni?

– Mit tehettem volna?

– Például jobban vigyázni. Maga tehetségtelen barom! Véletlenül sem beengedni.

– Ez talán nem csak az én hibám – fortyant fel Rubin. – A maga emberei figyelik még azt is, ha valaki éjjel a seggét vakargatja.

– Miért nyitotta ki azt az átkozott ajtót?

– Azért, mert... nos, arra gondoltam, talán szükségünk lesz... felmerült egy összefüggés a...

– Mi?

– Figyeljen ide, Rubin – mondta Peak. – A hangárfedélköz titkos ajtaja csak egy célt szolgál, és ezt ön nagyon jól tudja. Hogy a zárolt anyagot ki- és bevigyük – veszedelmesen villogott a szeme. – Tehát mi volt az a rettentően fontos dolog, amiért kinyitotta az ajtót? Rubin az ajkába harapott.

– Egyszerűen lusta volt, hogy rendesen, a hajó belsején keresztül vezető úton jöjjön. Ez a helyzet.

– Hogy mondhat ilyet?

– Mert igaz – Li jött felé az asztal mellett, és ráült a szélére. Figyelmesen nézett rá, már-már barátságosan. – Azt mondta a többieknek, hogy kimegy levegőzni egyet.

Rubin összehúzta magát a széken. Persze, hogy ezt mondta, és naná, hogy rögzítették a biztonsági rendszerek.

– Utána megint kiment egyet levegőzni.

– Nem úgy tűnt, hogy van valaki a közelben – védekezett kétségbeesetten. – És az emberei sem jelentettek semmit.

– Hogy is tehették volna, Mick? A felügyelet nem jelentett semmit, mert nem is érkezett be hozzá kérelem a megfigyeléshez. Ön viszont köteles minden belépéskor a nyitást engedélyeztetni. Ezt kétszer egymás után nem tette. Így nem is tudtak jelenteni semmit.

– Sajnálom – mormolta Rubin.

– A sportszerűség kedvéért meg kell mondanom önnek, hogy itt fent sem folyt minden a terv szerint. Johanson második sétáját a hangárnál átaludták. Továbbá elkövettük azt a hibát is, hogy nem hoztunk létre fekete lyukak nélküli lehallgató rendszert. Így például nem tudjuk, hogy mit beszélt egymással Oliviera és Johanson, amikor azt a kis partit tartották a hangárban. Ez a helyzet a tetőn és a rámpán is. De ez akkor sem menti fel az alól, hogy úgy viselkedett, mint egy tökkelütött.

– Megígérem, hogy soha többé...

– Maga kockázatot jelent a biztonságunkra, Mick. Maga egy agyatlan seggfej. És ha Jackkel nem is értünk egyet mindenben, segíteni fogok neki áthajítani magát a hajó peremén, ha még egyszer előfordul valami hasonló. Személyesen fogok idecsalni egy csomó cápát, és végignézem, ahogy széttépik a szívét. Megértett? Meg fogom ölni! Li vízkék szemei még mindig barátságosan néztek az arcába, de Rubin sejtette, hogy egy pillanatig sem habozna beváltani az ígéretét. Félt ettől a nőtől.

– Látom, megértette – Li rácsapott a vállára, és visszament a többiekhez. – Jól van. A drog hat?

– Tíz millilitert fecskendeztünk be Johansonnak – mondta Peak. – Több megártott volna neki, és ezt nem engedhetjük meg magunknak a jelen helyzetben. Az anyag úgy hat, mint egy radírgumi az agyban, de nincs rá garancia, hogy a végén nem fog emlékezni mindenre.

– Milyen nagy a kockázat?

– Nehéz lenne megmondani. Egy szó, egy szín, egy illat – ha az agy talál kapcsolódási pontot, képes a teljes rekonstrukcióra.

– A kockázati tényező tehát magas – vicsorgott Vanderbilt. – A mai napig sem találtunk olyan szert, amely minden esetben elnyomná az emlékeket. Túl keveset tudunk még az agy működéséről.

– Tehát nekünk kell őt figyelnünk – mondta Li. – Mit gondol, Mick? Mennyi ideig lesz még Johansonra utalva?

– Óh, már nagyon előrehaladtunk a kutatásban – mondta Rubin igyekvően. Most jóvátehetett valamit a mulasztásából. – Weaver és Anawak egy feromon által vezérelt összeolvadás ötletét vetették fel. Oliviera és Johanson is rábukkantak az illatanyag lehetőségére. Ma délután fázisteszteket hajtunk végre, hogy bebizonyítsuk az elméletet. Ha beigazolódik, akkor már van kiindulópontunk, amely gyorsan elvezethet minket vágyaink céljához.

– Ha lehetséges, talán... – Vanderbilt fújtatott. – Meddig kell még várnunk, mire végre elkészül az az átkozott szer?

– Ez kutatómunka, Jack. – mondta Rubin. – Alexander Flemingnek sem ült senki az ölében, és sürgette, mikor jön már el az idő, amikor felfedezi a penicillint.

Vanderbilt akart valamit felelni, amikor egy nő állt fel a konzol elől, és feléjük tartott.

– A CIC-ben megfejtették a jel kódját – jelentette be.

– A scratchet?

– Úgy tűnik. Crowe mondta Shankarnak, hogy megfejtették. Li odalépett a konzolhoz, ahová a CIC-ben folytatott beszélgetések és képek futottak be. Shankar, Crowe és Anawak volt látható a plafonba szerelt kamera szemszögéből, amint beszélgetnek. Weaver éppen most érkezett oda hozzájuk.

– Akkor hamarosan új hírekről értesülünk – mondta Li. – Hát akkor, uraim, tegyünk úgy, mintha a helyzethez mérten meglepettek lennénk.

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

Mindenki Crowe és Shankar körül tolongott, hogy láthassák az eredményt. Már nem egy spektrogram alakjában, hanem a jel optikai megfelelőjét.

– Vajon a válaszuk lehet? – kérdezte Li.

– Jó kérdés – mondta Crowe.

– Mi az a scratch egyáltalán? – akarta tudni Greywolf, aki Delaware-rel együtt szintén odajött. – Egy nyelv?

– Talán igen, de semmi esetre sem azon az úton-módon, ahogy a jelen esetben lett kódolva – magyarázta Shankar. – Ugyanaz a helyzet, mint az Arecibo-üzenetnél. Egyetlen ember sem beszél bináris kódban. Nem is mi küldtük az üzenetet az űrbe, hanem a számítógépeink.

– Amit kiderítettünk – mondta Shankar –, az a scratch szerkezete. Hogy miért hangzik úgy, mintha egy lemezjátszó tűje keresztülszántana a lemezen. Egy staccato az infrahang-tartományban, amely alkalmas az egész óceán átszelésére. Az infrahang képes a legnagyobb távolság megtételére. Ez mellesleg egy nagyon gyors staccato. A probléma vele az, hogy a száz hertz alatti hangokat fel kell gyorsítanunk ahhoz, hogy hallhatóvá váljanak számunkra. Pedig a megoldás kulcsa a lassításban rejlik.

– El kellett nyújtanunk – mondta Shankar –, hogy különbséget tudjunk tenni a részletek között. Tehát addig lassítottuk, amíg a csikorgó zaj különböző hosszúságú és intenzitású impulzusok egymásutánja nem lett.

– Nagyon a morzéra hajaz – mondta Weaver.

– Valamennyire hasonlóan is működik.

– És hogyan jeleníti meg? – kérdezte Li. – A spektrogramon?

– Egyrészt. De ez még nem elégséges. Ha már hallásról van szó, a legjobb, ha tényleg hallunk is valamit. Ezért egy cselhez folyamodtunk, ami hasonlatos a műholdképeknél megszokotthoz, ahol a radarjeleket hozzárendelt színekkel teszik érzékelhetővé. A mi esetünkben minden jelet, annak hosszát és intenzitását megtartva, egy olyan frekvenciával helyettesítünk, amelyet hallunk. Ha az eredetiben is vannak frekvenciaváltozások, akkor azokat is beleszámítjuk. Ilyen módszerrel jártunk el a scratch esetében – Crowe parancsot ütött be a billentyűzeten. – Amit fogtunk, nagyjából így hangzik.

A hangok gyors egymásutánban vibráltak, mintha egy víz alatt vert dob lenne a forrásuk. Már majdnem túl gyors, hogy meg lehessen különböztetni őket egyenként, mégis érezhetően elkülönültek.

– Tényleg úgy hallatszik, mint egy kód – mondta Anawak. – Mit jelentenek?

– Nem tudjuk.

– Nem tudják? – kérdezte Vanderbilt. – Én azt hittem, hogy megfejtették.

– Nem tudjuk, hogy milyen nyelvet használnak – mondta Crowe türelmesen –, amikor normális körülmények között beszélnek. Halvány fogalmunk sincs, hogy az elmúlt években felvett scratch-jelek mit jelentenek. De ez nem is fontos. – Füstöt fújt ki az orrlyukain. – Van valami sokkal jobb, méghozzá egy kapcsolatunk. Murray, mutasd meg nekik az első részt!

Shankar rákattintott a képernyőre. Számok tömkelege jelent meg.

– Ha még emlékeznek rá, leküldtünk egy-két matekfeladatot, hasonlóan egy intelligenciateszthez. A feladatuk az volt, hogy folytassák a tízes számrendszert, fejtsék meg a logaritmust, és egészítsék ki a hiányzó elemeket. Úgy gondoltuk, hogy a legjobb esetben örömüket lelik a feladat megoldásában, és elküldik nekünk a megoldást, amellyel jelzik: „Hallottunk benneteket, itt vagyunk.”– A képernyőre mutatott. – Ezek itt az eredmények. Ötösre vizsgáztak. Minden feladatot hibátlanul oldottak meg.

– Ez két dolgot mutat egyszerre – mondta Crowe. – Egyrészről a scratch-jelek valóban egyfajta nyelvet képeznek, és nagy valószínűséggel komplex információkat tartalmaznak. Másrészt, és ez a döntő, bizonyítja, hogy képesek a scratchet úgy átkódolni, hogy mi is megértsük. Ez első osztályú teljesítmény. Tehát semmiben sincsenek lemaradva mögöttünk, kódolni és dekódolni egyaránt gyerekjáték a számukra. Egy ideig mindenki némán a képernyőre bámult, vegyes érzelmek ültek ki az arcokra.

– De ez pontosan mit bizonyít? – kérdezte Johanson, megtörve a csendet.

– Tiszta sor – válaszolt Delaware. – Azt bizonyítja, hogy képesek a gondolkodásra.

– Ez igaz, de egy számítógép is ezt válaszolná!

– Arra gondolsz, hogy egy számítógéppel beszélgetünk?

– Igaza van – mondta Anawak. – Csak azt mutatja, hogy valaki rendesen elvégezte a házi feladatát. Ez lenyűgöző, de nem feltétlenül bizonyítja, hogy öntudatos és intelligens lényekkel van dolgunk.

– Ki adna különben ilyen választ – mondta Greyvvolf tűnődve. – Talán a makrélák?

– Ugyan már! De gondold csak végig. Amit nyomon követhetünk, az a szimbólumokkal való magas fokú bánásmód, de nem következtethető belőle magasabb intelligencia megléte. A kaméleon, hétköznapi nyelven szólva, egy nagyon összetett számítási műveletet végez, amikor alkalmazkodik a környezetéhez. De valójában tudomása sincs róla, hogy mit csinál. Tehát aki nem ismeri a kaméleont, azt gondolhatja, átkozottul intelligens, hogy egyszer úgy néz ki, mint egy zöld levél, máskor meg, mint egy szikla. Magas fokú felismerő képességet tulajdoníthatunk neki, és kreatív megoldó képességet, mert a saját kódját képes átírni.

– Akkor meg mi az, amit kaptunk? – kérdezte Delaware tanácstalanul. Csalódottnak tűnt.

Crowe mosolygott.

– Leonnak igaza van – mondta. – A szimbólumokkal való manipuláció még messze nem jelenti azt, hogy meg is értették őket. A szellemi munka és kreativitás a képzelőerőben és az összefüggések tudatában fejeződik ki. Egy magasabb fokú megértésben. Azt hiszem, az Yrr is ezt a gondolatmenetet járta végig, amikor a válaszát megalkotta. Kerestek egy olyan megoldást, amely egyértelműen jelzi, hogy magas fokú gondolkodásra képesek – Crowe a képernyőre mutatott. – Ezek a két számtanpélda eredményei. Ha jobban megfigyelik, akkor észrevehetik, hogy az első eredmény tizenegyszer jelenik meg egymás után, a második eredmény háromszor, majd az első egyszer, kilencszer a második, és így tovább. Egy helyen az eredmény majdnem harmincezerszer ismétlődik, de miért, kérdem én? Van értelme az eredményeket több mint egyszer elküldeni, már csak azért is, hogy elég hosszú legyen a regisztráláshoz. De mire jó a látszólag kaotikus sorrend?

– Ezen a ponton lépett a színpadra Miss Alien – mondta Shankar titokzatos vigyorral az arcán.

– Illetve az alteregóm, Jodie Foster – mondta Crowe. – Be kell vallanom, hogy a válasz a kérdésre akkor jutott eszembe, amikor a filmre gondoltam. A kódok sorozata szintén egy kódot alkot. Ha helyesen olvassuk össze őket, akkor egy fekete és fehér pixelekből álló képet kapunk.

– Remélem, nem Adolf Hitler – mondta Rubin.

Kuncogás volt hallható. Időközben mindenki megnézte a Kapcsolat című filmet, amelyben a földönkívüliek egy filmet küldenek a bolygónkra, melyet abból az adattömkelegből választottak ki, amit az emberiség technikai fejlődése során az űrbe sugárzott; éppen egy Hitlerről készült mozgókép mellett döntöttek.

– Nem – mondta Crowe. – Nem Hitler.

Shankar lenyomott egy billentyűt. A számsorok eltűntek, és a következő grafika jelent meg.

– Ez meg micsoda? – Vanderbilt előrehajolt.

– Nem ismeri fel? – Crowe mosolyogva körbenézett. – Van valakinek még valamilyen ötlete, mi lehet ez?

– Úgy néz ki, mint egy felhőkarcoló – mondta Anawak.

– Az Empire State Building – találgatott Rubin.

– Ugyan már! – mondta Greywolf. – Honnan ismernék az Empire State Buildinget? Inkább rakétára hasonlít.

– És a rakétát honnan ismerik? – mondta Delaware.

– Minden mennyiségben van belőlük a tengerfenéken. Vegyi fegyver, nukleáris...

– És mi az ott, ami körbeveszi? – kérdezte Oliviera. – Talán felhők?

– Lehet, hogy víz – vélte Weaver. – Talán valami alakzat a tenger mélyén.

– A víz már jó támpont – mondta Crowe.

Johanson a szakállát dörzsölgette.

– Nekem az a benyomásom, mintha egy monumentális műalkotás lenne. Talán egy szimbólum, valami... vallásos jellegű.

– Emberi, túlontúl emberi. – Crowe-nak szemmel láthatóan rettenetesen nagy élvezetet nyújtott a kialakult helyzet. – Miért nem kérdezi meg valaki, hogy másképp is lehet-e nézni a képet?

Továbbra is árgus szemekkel figyelték a képernyőt, mire Li hirtelen összerezzent.

Fordítana rajta kilencven fokot?

Shankar máris intézkedett, és a kép fordult egyet.

– Még mindig nem látom, mi akar ez lenni – mondta Vanderbilt. – Egy hal? Egy óriási állat?

Li a fejét rázta, miközben kibukott belőle egy kurta nevetés.

– Nem, Jack. A minták körben a hullámok. Tengerhullámzás. Egy pillanatfelvétel, alulnézetből. A mélyből a felszín irányába.

– Micsoda? És a fekete tárgy?

– Nagyon egyszerű. Azok mi vagyunk. A hajónk.

Heerema, La Palma partvidéke előtt, Kanári-szigetek

Talán nem kellett volna ennyire örülni.

Az utolsó tizenhat órában a szívóberendezés szünet nélkül működött, és tonnaszám hozta fel a mélyből a rózsaszín testeket, melyeknek szemmel láthatóan nem tett jót a gyors helyváltoztatás. A legtöbben szétpukkanva kerültek napvilágra, a maradék pedig görcsös vergődés közepette pusztult el, kilógó ormánnyal és állkapoccsal. Frost mindjárt az elején kirohant oda, ahová a soksörtéjűek a kifeszített hálóba érkeztek a felszippantott tengervízzel együtt. Csúszdákon keresztül jutottak egy hajó gyomrába, amely a Heerema mellett horgonyzott, és folyamatosan telítődött. Frost ünnepélyesen belenyúlt a nyálkás maszszába, és két marék holttestet emelt diadalittasan a magasba.

– Csak a halott kukac jó kukac – mennydörögte. – Halljátok szavaim! Juhéj!

Mindenki tapsolt.

Nemsokára leülepedett a zavaros víz, és márványerezetű lávakőzetet pillantottak meg. Egyes helyeken gyöngyöző fonálként tört elő belőle a gáz. A kamerákkal ránagyítottak a letisztított felületre, így Bohrmann láthatta a márványerezet okát is.

– Baktériummezők – mondta.

Frost ránézett.

– És ez mit jelent?

– Nehéz lenne megmondani – Bohrmann öklével az állát simogatta. – Ameddig csak a felszínen telepedtek meg, nincs nagyobb veszély. Nem tudom, hogy mennyien jutottak be az üledék mélyére, de azok a piszkosszürke vonalak ott: a metán-hidrát.

– Tehát még megvan.

– Csak az van meg, amit most látunk. Nem tudjuk, hogy mennyi volt előtte, és mennyit bomlasztottak fel. Óvatosan úgy fogalmaznék, hogy nem voltunk eredménytelenek.

– A kétszeres tagadás is igenlő állítás – bólintott Frost elégedetten, és felállt. – Hozok magunknak kávét.

Ezek után még órákig figyelték a monitorokat, miközben lépésről lépésre tisztára szívták a sziklaplatót, míg csak a fáradtságtól égni nem kezdett a szemük. Végül van Maarten elzavarta Frostot aludni, hogy pihenje ki magát. Ő és Bohrmann három napja alig aludtak valamit, és miközben Frost ellenkezett még egy sort, a szemei már csukódtak is, alig vonszolta el magát a kabinjáig.

Bohrmann még ott maradt van Maartennel. Éjjel tizenegy volt.

– Ön a következő, aki nyugovóra tér – jegyezte meg a holland.

– Nem tudok aludni. – Bohrmann a szemét dörzsölte. – Rajtam kívül senki sem ismeri ki magát a metán-hidrátokban.

– Ne gondolja. Azért mi is konyítunk hozzá valamicskét.

– Hiszen már nem tart sokáig – mondta Bohrmann.

Ereje már a végét járta. A pilótacsapatot már háromszor lecserélték, de ő kitartóan várta Ervin Suesst, aki helikopterrel jön Kielből, és néhány óra múlva volt várható az érkezése.

Ásított. Időközben beesteledett, lágy zúgás töltötte be a termet. A fénysziget és a szívócső lassan, de biztosan haladt északi irányba. Ha az Északi csillag eredményei helyesek voltak, akkor csupán ezen a sziklateraszon nyüzsögtek a férgek. Úgy számolta, hogy még néhány napig eltart az akciójuk, míg teljesen megtisztítják a terepet, de legalább a remény ismét felcsillant. Habár az elszökő gáz mértéke nagyobb volt a vártnál, nem adott okot komolyabb aggodalomra. Ha a kukacok és a baktériumok eltűnnek, talán ismét stabilizálódik a hidrát.

Hunyorogva meredt a monitorra.

A fáradtság volt az oka, hogy a változások csak akkor értek el a tudatáig, amikor már egy ideje bámulta őket a képernyőn.

Előrehajolt.

– Ott fénylik valami – mondta izgatottan. – Hozzák el onnan a szívócsövet.

Van Maarten tágra nyílt szemekkel figyelt.

– Hol?

– Nézzen a monitorra! – a nyüzsgésben hirtelen felvillant valami. – Ott. Még egyszer!

Egy szempillantás alatt teljesen éber lett.

Most már a fénysziget kamerái is regisztrálták a változásokat. A szívócső szája körüli elmaradhatatlan üledékfelhő felfúvódott. Sötét rögök és buborékok szöktek ki belőle, és törtek a magasba.

A szívócső környezetét mutató képernyők elsötétültek. A cső szája kilengett oldalra.

– A fenébe! Mi történik ott?

A hangszóróból a pilóta hangja szólalt meg.

– Nagyobb tárgyakat szívtunk fel. A cső instabillá vált. Nem tudom, hogy...

– Felejtse el! – ordította Bohrmann. – El innen! El a sziklaplatótól!

Már megint, gondolta kétségbeesetten. Egy kitörés. Mint annak idején, a Napon. Túl sokáig tartották a csövet egy helyen, és felszakították az instabillá vált réteget.

Nem, nem is kitörés. Valami sokkal rosszabb annál.

A szívócső kétségbeesetten igyekezett magát kiszabadítani az üledékfelhőből. Tovább fújódott, már úgy tűnt, mindjárt felrobban. Hirtelen légnyomás hulláma rázkódtatta meg a fényszigetet. A kép fel-le hintázott.Omlás! – kiabálta a pilóta.

– Kapcsolja ki a szívót! – Bohrmann felugrott. – Hátramenet! Gyerünk! Most már ő is látta, hogy nagyobb lávatömbök esnek fentről a teraszra. Valahol a sár- és iszapfelhőben alig felismerhetően a szívócsó vége vergődött.

– A szívó lekapcsolva – erősítette meg van Maarten. Lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket. Az omlás következtében mind több kőzet záporozott lefelé. Ha a hatás a meredek vulkánfalon belül is folytatódik, akkor mind nagyobb darabok fognak leválni, és a mélybe zuhanni. A vulkanikus kőzet ugyanis szivacsos. Egy kisebb csuszamlásból könnyen kialakulhat egy nagyobb, és a végén bekövetkezhet az, amit meg akartak akadályozni.

Engedjük át magunkat a sorsnak, gondolta Bohrmann. A meneküléshez már úgysincs idő.

Egy hatszáz méter magas hullámhegy...

A törmelékzápor abbamaradt.

Sokáig senki sem szólt, némán tovább bámultak a képernyőkre. A terasz fölött áthatolhatatlan felhő lebegett, amely a halogénlámpák fényét szerteszórta.

– Abbahagyta – mondta van Maarten alig érezhető reszketéssel a hangjában.

– Igen – Bohrmann bólintott. – Úgy tűnik.

Van Maarten a pilótákat hívta.

– A fénysziget rendesen megrázkódott – jelentette az egyik pilóta. – Egy lámpa kiégett, de észre sem lehet venni.

– És a szívócső?

– Úgy látszik, beakadt – hangzott a másik daruból. – A rendszer folyamatosan kapja a parancsokat, de valamiért nem tudja végrehajtani.

– Azt hiszem, a szívócső szája beszorult a törmelék alá – vélekedett a másik pilóta.

– Mekkora tömeg eshetett rá? – kérdezte van Maarten halkan.

– Előbb hadd oszoljon el a felhő – válaszolta Bohrmann. – Lehet, hogy hajszál híján megúsztuk?

– Jó. Akkor várjunk! – Van Maarten beleszólt a mikrofonba. – Ne kíséreljék meg a csövet kiszabadítani! Kávészünetet tartunk. Nem akarok még egy fölösleges rengést. Várunk egy ideig, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.

Három óra múlva már többet láttak. Igaz, helyenként csak néhány métert, mert az iszapfelhő nem ülepedett le teljesen, de a cső szája már kivehető volt. Időközben Frost is megjelent. Göndör fürtjei kócosan meredtek az égnek.

– Csúnyán beékelődött – állapította meg van Maarten.

– Igen – Frost a fejét vakargatta. – De úgy látom, hogy nincs megrongálódva.

– A motorok leblokkoltak.

– És, hogy szabadítjuk majd ki?

– Leküldhetünk egy robotot, amivel félrepakolhatjuk a törmeléket-javasolta Bohrmann.

– Istennyilát, és minden angyalát! – mennydörögte Frost. – Iszonyú sok időbe telik. Pont most, amikor már olyan jól haladtunk.

– Akkor nincs más hátra, sietnünk kell – Bohrmann odafordult van Maartenhez. – Milyen gyorsan készül el Rambo?

– Azonnal.

– Akkor rajta, nincs pazarolni való időnk!

Rambo a nevét a tudományos meghatározás teljes mellőzésével a Sylvester Stallone-filmekről kapta. A robot valamivel kisebb volt, mint a Victor 6000. Négy kamera, propellerek hátul és elől a stabil helyzet megtartására, és két erős acél fogókar. A szerkezet csak 800 méterig bevethető, az olajiparba közkedvelt volt. Negyedóra alatt menetkész volt a Rambo, és már merült is a vulkán sziklafala mentén, le, a terasz irányába. A robot egy optikai kábellel kapcsolódott a Heeremához. Lassan felbukkant a fénysziget. A robot továbbmanőverezett, és megcélozta a beszorult szívócsövet. A közeli képen jól látható volt, hogy a motorok és a videorendszerek működőképesek, viszont néhány lehullott szikla olyan szerencsétlenül ékelődött be, hogy a gépnek esélye sem volt önerőből kiszabadulni.

A Rambo erős robotkarjaival nekilátott a törmelék eltakarításához.

Eleinte még úgy tűnt, hogy sikerül kiszabadítani a csövet. Egymás után hordta el a törmelékdarabokat a robot, míg egy hegyes szikladarabra nem bukkant, amely belefúródott az üledékbe, és a csövet odaszorította egy kiálló peremhez. A karok hiába keresték rajta a gyenge pontot, a fogást, nem hagyta magát megmozdítani. Belátták, hogy a szívócső kiszabadítása merő illúzió.

– Ez nem sikerülhet egyetlen robotnak sem – állapította meg Bohrmann. – Nem tud elég erőt kifejteni.

– Na, szépen vagyunk! – szisszent fel Frost.

– És, ha a pilóták egyszerűen behúznák? – tanácsolta Bohrmann. – Talán a húzóerőtől kiszabadul.

Van Maarten csalódottan rázta a fejét.

– Túl kockázatos. A cső könnyen elszakadhat.

Tovább próbálták a szerencséjüket. Minden szögből nekirontottak a robottal a sziklának, de éjfélre világossá vált, hogy hasztalanul kísérleteznek. Közben pedig ismét benépesült a letisztított szikla a sötétből érkező férgekkel.

– Ez egyáltalán nem tetszik nekem – dünnyögte Bohrmann. – Itt gyülekeznek, ahol instabillá vált a réteg. Igyekeznünk kell kiszabadítani csövet, különben sötét jövőt jósolok magunknak.

Frost annyira gondolkodott, hogy összeszaladtak a ráncok a homlokán. Öt perc múlva megszólalt:

– Jól van hát. Akkor megnézzük magunknak a sötét jövőt közelebbről, méghozzá személyesen.

Bohrmann kérdőn nézett a texasira.

– Mi mást tehetnénk – mondta vállát vonogatva Frost. – A tenger mélyén minden fekete, nem? Azt mondom, ha a Rambo nem bír el a sziklával, csak egy valaki maradt, aki lemehet. A teremtés félrecsúszott koronája. Csak négyszáz méter, és ezért tartjuk a fedélzeten a speciális búváröltözetet.

– Le akarsz menni oda? – kérdezte Bohrmann hüledezve. – Természetesen – Frost kinyújtóztatta a karjait, hogy csak úgy ropogott. – Hol itt a probléma?

Augusztus 15.

Independence, Grönlandi-tenger

Crowe az Yrrtől kapott válaszon felbuzdulva elhatározta, hogy sokkal összetettebb üzeneteket küld a mélybe. Az üzenet információkat tartalmazott az emberi fajról, az evolúciójáról és a kultúrájáról. Vanderbilt nem értett egyet, de Crowe végül meggyőzte, hogy most már úgysem ronthatnak el semmit. Úgy álltak, hogy az Yrr rövidesen megnyeri a háborút.

– Csak egyetlen esélyünk maradt, mint azt már tudjuk – mondta a nő. – Fel kell világosítani őket, hogy megérdemeljük, hogy tovább létezzünk. Ez csak akkor képzelhető el, ha elég sok mindent elmesélünk magunkról. Lehet, hogy találnak az üzenetben valamit, amit eddig nem mérlegeltek, olyasmit, ami gondolkodásra készteti őket.

– A közös értékek – mondta Li.

– Legyen rá mégoly kicsi az esély.

Oliviera, Johanson és Rubin bevetették magukat a laboratóriumba; a zselét akarták rávenni az osztódásra. Közben folyamatosan tartották a kapcsolatot Weaverrel és Anawakkal. Weaver a virtuális Yrrt mesterséges DNS-sel és egy feromonos közvetítőanyaggal látta el, az elképzelés működött. Elméletileg bebizonyították, hogy az egysejtűek egy illatanyag hatására állnak össze, de a zselé nem volt hajlandó együttműködni velük, ami a gyakorlati bizonyítási eljárást illette. A lény – illetve, a lények kolóniája – terebélyes lepény alakjában pihent a tartály alján.

Delaware és Greywolf folyamatosan elemezték a filmfelvételeket, melyeket a delfinalakulat készített, de nem láttak mást, csak a hajó alját, elvétve néhány halat, és a többi delfint, amikor véletlenül egymást filmezték le. Idejüket felváltva töltötték a CIC-ben és a menülőtérségben, ahol Roscovitz és Browning még mindig a meghibásodott Deepflightot javították.

Li jól tudta, hogy még a legtehetségesebb emberek is belefásulnak és betokozódnak a munkájukba, ha nem rázzák fel, és nem kényszerítik őket más gondolatokra.

Letöltötte az időjárási adatokat és ellenőrizte a hitelességüket. Minden jel arra engedett következtetni, hogy holnapig nyugodt és szélcsendes idő lesz. A hullámok szemmel láthatóan kisebbek lettek, mint napkeltekor.

Néhány percet kért Anawak drága idejéből, és megállapította, hogy meglepő módon fogalma sincs a messzi Észak konyhájáról. A felelősséget átruházta Peakre, akinek katonai pályáján először kellett ételekkel foglalkoznia.

Peak egy sor telefont intézett. Két helikopter indult el a grönlandi partok felé. Késő délután Li kihirdette, hogy a konyhafőnök este kilenctől mindenkit partira hív. A helikopterek visszatértek minden szükséges hozzávalóval, amely egy grönlandi vacsorához dukál. A felszálló-fedélzeten, kilátással a szigetre, felállították az asztalokat, székeket, és szervírozták a hidegtálakat. Még zenéről is gondoskodtak, és hősugárzókól, hogy távol tartsák a hideget.

A konyhában szörnyű kavarodás vette kezdetét. Li ismert volt arról, hogy mindenféle különc ötletekkel áll elő, és utána következetesen ragaszkodik a terv megvalósításához, méghozzá a lehető legrövidebb időn belül. Karibuhús vándorolt az edényekbe, mataaq, szeletelt, ropogós narválbőr került az asztalra, párolt fókahúsból leves készült, és pehelyréce-tojásokat főztek. Az Independence szakácsa kipróbálta a tudományát egy indián lepény, a banok elkészítésében. Lazacot és pataki szaiblingot filéztek, melyeket fűszerezve sütöttek meg. A fagyasztott rozmárból pedig egyfajta carpaccio készült a rizshegyek mellé. Peak, aki járatlan volt a kulináris dolgokban, mindent hozatott, ami nem volt raktáron, teljesen ráhagyatkozott a grönlandi szakértőkre. Csak egy ételkülönlegesség vált számára gyanússá: a nyers rozmárbél; habár ínyencfalatnak számított, mégis azon a véleményen volt, hogy ezzel már túllőttek a célon.

A hídon, a gépházban és a CIC-ben csak a szükséges létszámú legénység volt szolgálatban, a többiek megjelentek a tetőn. A legénység, a katonák és a kutatók. Amilyen kihalt volt napközben, most annyira tele lett a felszállófedélzet. Közel 160 ember emelte alkoholmentes koktélját üdvözlésre, majd odasereglettek az asztalok köré, várva, hogy megnyissák a büfét. Addig is szóba elegyedtek egymással.

Li különös partit hívott életre. Főleg a helyszín volt különleges a magas acélfelépítménnyel a háttérben, körben panoráma a végtelen tengerre. Időközben a pára felszállt, és a szürreális felhőképződmények közül néha előbukkant a mélyen bandukoló napkorong. A levegő tiszta volt és hideg, felettük az ég sötétkéken ragyogott.

Egy ideig mindenki kínosan ügyelt arra, hogy ne említsék a témát, amely összehozta őket ezen a hajón. Mindenki jobbnak vélte, ha másról beszélnek. Volt valami görcsös abban, ahogy mindenki igyekezett a felszínen tartani a beszélgetést, és úgy tenni, mintha a véletlen hozta volna őket össze egy szép hajókiránduláson. Nem sokkal éjfél előtt azonban leomlottak a gondosan felépített falak, és a társaság nagy része már tegezte egymást. Az asztalokra helyezett viharlámpák fénye mágikusan maga köré vonzotta a kisebb-nagyobb társaságokat. A csoportok középpontjában általában a felvilágosodás sámánjai álltak, a kutatók, akiktől vigasztaló szavakat reméltek, és akik képtelenek voltak megnyugtatni a hallgatóságot.

– Most komolyan kérdem – mondta Buchanan hajnali egy óra tájékán –, csak nem hisz az intelligens egysejtűek meséjében?

– Miért ne hihetnék? – kérdezte Crowe.

– Mert, ugye, intelligens életről beszélünk, igaz?

– Nagyon úgy tűnik.

– Tehát... – Buchanan láthatóan kereste a megfelelő szavakat. – Nem várom el tőlük, hogy hasonlítsanak ránk, de azért valamivel bonyolultabb dologra gondoltam, mint egysejtűek. Azt mondják, hogy a csimpánzok intelligensek, a bálnák és a delfinek is, mindnek összetett a testfelépítése és nagyméretű az agya. A hangyák, ahogy azt megtanulhattuk, túl aprók, hogy intelligenciáról beszélhessünk az esetükben. De akkor miért működik mégis az egysejtűeknél?

– Nem kever össze egy-két dolgot, kapitány?

– És mit, ha szabadna kérdeznem?

– Azt, ami minden külső ráhatás nélkül is működik, és azt, ami ön szerint működhetne.

– Nem egészen értem, mire céloz.

– Azt akarja elmagyarázni – szólt közbe Peak –, ha már meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az emberiségnek át kell adnia az egyeduralmát, akkor adjuk legalább egy hatalmas és erős ellenfélnek, nagy muszklikkal.

Buchanan a tenyerével rácsapott az asztalra.

– Egyszerűen nem hiszem el! Nem hiszek abban, hogy primitív organizmusok uralják a világot, és intelligenciában felveszik a versenyt az emberrel. Ez nem így működik! Az emberek fejlődő lények, akik...

– Fejlődő? Összetett? – Crowe csak a fejét rázta. – Mit gondol? Az evolúció egyben fejlődést is jelent?

Buchanan kínosnak érezte a pillanatot.

– Na, lássuk csak – vágott bele Crowe. – Az evolúció harc a létért, amelyben az erősebb marad életben, hogy Darwin szavaival éljek. Kiváltó oka a más lények elleni harc, vagy a természeti katasztrófák elleni küzdelem. Tehát azt mondhatjuk, hogy ez egy kiválasztódásból eredő fejlődés. De feltétlenül egy magasabb fokú összetettséghez vezet? És a magas fokú összetettség fejlődést jelent?

– Nem vagyok túlzottan járatos az evolúciós kérdésekben – mondta Peak. – Én úgy képzelem, hogy az élőlények a földtörténet során egyre nagyobbak és összetettebbek lettek. Az én szemszögemből ez egyértelműen egy trend jele.

– Egy trend? Én nem így vélem. Az ember csak egy rövid, kiragadott részletet lát a történelemből, és a jelen szakaszban is folyik a kísérletezés az evolúciós eredettel, de ki tudná megmondani, hogy az ember nem végzi-e az evolúció zsákutcájában? Önmagunk túlbecsülése az oka, hogy fajunkra mint egy trend átmeneti csúcsára gondolunk. Mindnyájan látták már a törzsfejlődés fáját a fő- és mellékágakkal? Nos, Sal, hova helyezné az emberiséget ezen a fán? A fő- vagy a mellékágba?

– Mindenképpen a főágba.

– Ezt vártam, teljesen megfelel az emberi látásmódnak. Ha egy állatfaj ágai jócskán szerteágaznak, de a végén csak egy faj marad meg túlélőként, hajlamosak vagyunk őt a főágba besorolni. Miért? Mert egyelőre még túlélőnek számít. De lehet, hogy csak egy jelentéktelen mellékági képviselő, amely csak egy véletlen folytán tovább húzta, mint a többiek. Mi, emberek vagyunk azok, akik ebben az értelemben egy kicsit tovább húzzuk. Az ember az egyetlen ma is élő faj az egykoron dúsan elágazó evolúciós bokorból. Egy fejlődés maradványa, amelynek élő bokrából a többi ág elszáradt. Egy kísérlet utolsó túlélőjeként, homo néven. A Homo Australopithecus: kihalt. A Homo habilis: kihalt. A Homo sapiens neanderthalensis: kihalt. A Homo sapiens sapiens: még itt van. Átmenetileg magunkhoz ragadtuk az uralmat a bolygón, de vigyázat, az evolúció feltörekvői jobb, ha nem keverik össze látszólagos fennmaradásukat a felsőbbrendűséggel, és a garantált, hosszú távra tervezhető túléléssel. Sokkal gyorsabban eltűnhetünk, mint ahogy azt szeretnénk.

– Valószínűleg igaza van – mondta Peak. – Egy fontos szempontot azonban nem vett figyelembe. Ez az egyetlen túlélő faj, amelyik fejlett öntudattal rendelkezik.

– Egyetértek önnel. De kérem, tekintse ezt a fejlődést a természet egészének fényében. Tényleg felismerhető egy fejlődés vagy egy kimagasló trend? A többsejtűek nyolcvan százaléka sokkal nagyobb evolúciós sikernek örvendhet, mint az ember, és anélkül, hogy az összetettebb idegrendszer trendjét valaha is követték volna. Azt, hogy szellemmel és öntudattal rendelkezünk, csak a szubjektív világnézetünkból fakadóan látjuk fejlődésnek. A Föld nevű ökoszisztémának az ember mint peremjelenség eddig csak egyvalamit hozott: egy csomó gondot.

– Én változatlanul azon a nézeten vagyok, hogy emberek állnak a dolog hátterében – mondta Vanderbilt a szomszédos asztalnál. – De, jól van, hagyom magam kioktatni. Ha mégsem emberek lennének, akkor Yrr-felderítést fogunk folytatni. Addig tartjuk ezt a visszataszító slejmet CIA-megfigyelés alatt, amíg megtudjuk, hogy mit gondol, és mit tervez.

Együtt álldogált Delaware-rel és Anawakkal, körülöttük katonák és a legénység tagjai.

– Felejtsd el – mondta Delaware. – Erre még a CIA sem képes.

– Fhh, kislány! – nevetett Vanderbilt. – Minden koponyába belemászhatsz, ha elég türelmes vagy. Akkor is, ha az a koponya egy egysejtűhöz tartozik. Minden csak idő kérdése.

– Inkább a tárgyilagosság kérdése, nem? – mondta Anawak. – Ami azt feltételezi, hogy képes vagy betölteni az objektív megfigyelő szerepét.

– Eleget is teszünk a feltételeknek. Ezért vagyunk intelligensek és civilizáltak.

– Lehet, hogy intelligens vagy, Jack, de képtelen a természet objektív szemlélésére. Pontosabban, ugyanannyira szubjektív vagy, és nem rendelkezel a szabadságod felett, mint egy állat.

– Melyik állatra gondoltatok? – kuncogott Vanderbilt. – Egy rozmárra? Anawak halkan nevetett.

– Komolyan gondolom, Jack. Még mindig sokkal közelebb állunk a természethez, mint hinnénk.

– Én biztosan nem. Nagyvárosban nőttem fel, és sohasem voltam vidéken. Az apám sem.

– Ez nem játszik szerepet – mondta Delaware. – Mondok egy példát: kígyók. Egyrészt félnek tőlük, másrészt rajongással viseltetnek irántuk. Vagy a cápák. Számtalan cápaistenség létezik. Az embernek érzelmi kötődése más élőlényekhez velünk született, talán már genetikailag is meghatározott.

– Ti természeti népekről beszéltek. Én a városi emberről.

– Oké – mondta Anawak. – Van valamilyen fóbiád? Vagy valami, amit annak nevezhetünk?

– Hát, talán nem feltétlenül egy fóbia... – kezdte Vanderbilt.

– Egy viszolygás?

– Igen.

– Mitől?

– Istenem, nem valami eredeti dolog. Valószínűleg mindenki így van vele. Utálom a pókokat.

– Miért?

– Mert... – Vanderbilt vállrándítással felelt. – Mert undorítóak. Nem úgy találod, hogy undorítóak?

– Nem, de most nem is erről van szó. A lényeg, hogy civilizált világunkban a fóbiák legfőbb okai majdnem mindig azok az egykori veszélyek, amelyek azelőtt fenyegettek, mielőtt még a városba költöztünk. Fóbiánk van magas helyektől, zivataroktól, zúgó vízfolyásoktól, kígyóktól, békáktól, kutyáktól és pókoktól. Miért nem fejlődött ki fóbiánk villanyvezetékektől, revolverektől, késektől, autóktól és villásdugóktól, amelyek mind sokkal veszélyesebbek ránk nézve? Azért, mert az agyunkba bevésődött egy szabály: a kígyó alakú és a soklábú lényektől mindig óvakodj.

– Az emberi agy természetes környezetben fejlődött ki, nem egy gépi világban – mondta Delaware. – A szellemi evolúciónk kétmillió évig fejlődött a természettel legszorosabb kapcsolatban. Talán genetikailag is bevésődtek az akkori időkből származó túlélési szabályok, mindenesetre evolúciós történetünknek csak töredék része játszódik az úgynevezett civilizációban. Azt gondolod, hogy azért, mert az apád és a nagyapád a városban éltek, kitörlődik az agyadból az archaikus információ? Miért félünk apró, fűben kúszó állatoktól, miért viszolyogsz a pókoktól? Mert ennek a félelmünknek az emberiség kialakulása folyamán az életünket köszönhettük. Mert olyan emberek, akik félénkebbek a többinél, ritkábban kerülnek veszélybe, és több utódot nemzhetnek. Ez az igazság. Eltaláltam, Jack?

Vanderbilt Delaware-ről Anawakra nézett.

– És mi köze mindennek az Yrrhez? – kérdezte.

– Annyi köze van hozzá, hogy az Yrr talán olyan, mint a pók – válaszolta Anawak. – Ennyit az objektivitásodról. Ameddig irtózunk az Yrrtől, bárhogyan is nézzen ki, legyen zselés lény, egysejtű, vagy mérgező rák, semmit sem fogunk megtudni a gondolkodásáról, mert gátolva vagyunk. Csak az érdekel bennünket, hogyan lehet elpusztítani a másikat, nehogy éjjel bemásszon a barlangunkba és elrabolja a gyermekeinket.

Egy kicsit távolabb, a sötétben Johanson álldogált, és próbált visszaemlékezni a múlt éjjel részleteire, amikor Li lépett hozzá. Egy poharat nyújtott oda neki. Vörösbor volt benne.

– Azt hittem, hogy alkoholmentesek maradunk ma este – csodálkozott Johanson.

– Azok is maradunk – koccintottak. – De tekintettel vagyok a vendégeim szokásaira.

Johanson belekóstolt a borba. Jó volt, igazi csemege.

– Milyen ember ön valójában, tábornok? – kérdezte Litől.

– Hívjon Jude-nak. Mindenki így hív, akinek nem kell előttem haptákban állni.

– Nem tudok kiokosodni magán, Jude.

– Mi lehet a gond?

– Nem bízom önben.

Li szórakozottan nevetett és kortyolt egyet.

– Ez kölcsönös, kedves Sigur. Mi történt magával a múlt éjjel? Azt akarja nekem bemesélni, hogy semmire sem emlékszik?

– Semmire sem emlékszem.

– Mit keresett olyan későn a hangár-fedélközben?

– Ki akartam engedni a gőzt.

– Olivierával is volt ott korábban kiengedni a gőzt.

– Igen, ez így van, ha sokat dolgozik az ember.

– Hmm – Li elnézett mellette a tenger felé. – Arra emlékszik még, miről beszélgettek?

– A munkánkról.

– Másról nem?

Johanson gyanakvóan nézett rá.

– Mit akar egyáltalán, Jude?

– A válságot megoldani. És ön?

– Nem tudom, hogy ugyanolyan módon akarom-e, mint ön – mondta Johanson kis habozás után. – Mi marad azután, amikor a válságot már elhárítottuk?

– Az értékeink. A társadalmunk értékei.

– Az emberi társadalomra gondol? Vagy az amerikaira?

Li a férfi felé fordult. Kék szemei szinte világítottak ázsiai vonású, megkapó arcában.

– Mi a különbség?

Crowe rendesen belemelegedett a beszélgetésbe, Oliviera pedig támogatta. Pillanatnyilag ők ketten tudhatták maguk körül a legnagyobb számú hallgatóságot.

Buchanan és Peak átmentek védekező állásba, de míg Peak egyre jobban elgondolkodott, addig Buchanan felháborodásában lángolt, mint a rák.

– Nem vagyunk a természet valamilyen fejlődésének a szükségszerű következménye – mondta Crowe éppen. – Az ember a véletlen műve. Egy számunkra szerencsés kimenetelű kozmikus baleset eredménye vagyunk, amikor egy meteorit eltalálta a Földet, és kipusztította a dinoszauruszokat. E nélkül az esemény nélkül most talán intelligens szauroidok népesítenék be a bolygót, vagy valamilyen más állatfaj.

– De az emberek uralkodnak a Földön – erősködött tovább Buchanan. – Ha tetszik önnek, ha nem.

– Biztos ebben? Pillanatnyilag talán az Yrr az uralkodó. Nála van az adu ász. Térjen vissza a valóságba, mi csak egy kis csoport vagyunk az emlősök rendjéből, akiket az evolúció még csak ki sem tüntetett az eredményes jelzővel. A legsikeresebb emlősök a denevérek, az antilopok és a patkányok. Nem a földtörténet végső csúcsa és koronája vagyunk, hanem csak egy a sok közül. Nem létezik trend, amely szükségszerűen elvezet minket a világkirályságig, hanem csak kiválogatódás van. Az időskálán talán megjelenhet egy átmeneti időszak, amelyben egy faj fejlettebb testi és szellemi összetettséget könyvelhet el, de az egészhez viszonyítva nem trendszerű a folyamat, és főleg nem a fejlődés. Az élet általában nem is fejt ki impulzusokat a fejlődés irányába. Az ökológiai térbe beilleszthet egy komplex elemet, minket, de ugyanakkor megtartja a baktériumok formáját is, immáron hárommilliárd éve. Az életnek nincs semmi oka, hogy javítson rajtuk valamit.

– Hogy tudja az imént mondottakat összeegyeztetni az isteni tervvel? – kérdezte Buchanan már-már fenyegetőzve.

– Ha létezik Isten, és tételezzük fel, hogy egy intelligens Isten, akkor úgy rendezkedett be, ahogyan az előbb magyaráztam önnek. Akkor nem a mestermű vagyunk, hanem csak egy variáció, és csak akkor leszünk képesek túlélni, ha tudatában leszünk szerepünknek.

– És azt, hogy az embert önnön képmására teremtette, szintén tagadja?

– Annyira megrekedt a bornírtságában, hogy nem is veszi fontolóra, talán az Yrrt teremtette a saját képmására?

Buchanan szemei vadul villogtak.

De Crowe nem engedte szóhoz jutni, hanem egy füstfelhőt fújt felé. – Az egész vita egy kissé idejétmúlt, kedves barátom. Milyen terv alapján készíthette a kedvenc faját, ha nem a legjobb alapján? Nos, az emberek viszonylag nagytestűek, de vajon a nagyobb test egyben a jobb test-e? Néhány faj a kiválasztódás folyamán tényleg egyre nagyobb lett, de mások pici kis testtel is jól elvannak. A tömegpusztulások idején a kicsiknek nagyobb a túlélési esélyük, így a nagyok minden tizenvalahány-millió évente eltűnnek. Az evolúció ismét a legkisebbtől kezdi, megindul a növekedés, míg újból jön egy meteorit, és puff! Ez az isteni terv!

– Ez fatalizmus!

– Nem, hanem realizmus – mondta Oliviera. – Éppen a nagymértékben specializálódott fajok, mint az ember is, halnak ki a szélsőséges változások bekövetkezésekor, mert nem képesek alkalmazkodni. A koalamedve például összetett organizmus, de csak eukaliptuszleveleket ehet. Mit tesz majd, ha kihal az eukaliptusz? Bedobja a törölközőt. A legtöbb egysejtű viszont elviseli a jégkorszakokat és a vulkánkitöréseket, a megnövekedett oxigén – vagy metánkoncentrációt, és évezredekig félholt állapotban pihenhetnek, mielőtt ismét életre kelnének. A baktériumok megélnek több kilométer mélyen is a földben, forrón bugyogó források mellett és a gleccserekben egyaránt. Nélkülük nem is élhetnénk, de ők nélkülünk nagyon is jól. Az oxigén a levegőben szintén a baktériumok érdeme. Minden elem, amely meghatározó az életünkre, az oxigén, a szén-dioxid, a foszfor, a kén, a szén csak a baktériumok közbenjárásával válnak hasznosakká a számunkra. A gombák, baktériumok, kis dögevők, rovarok és férgek feldolgozzák az elpusztult növényeket, állatokat, és a kémiai összetevőiket visszavezetik az élet rendszerének egészébe. Az óceánban sincs ez másként, mint a szárazföldön. A mikroorganizmusok a tengerek uralkodó életformái. A zselés lény a tartályunkban nagy valószínűséggel idősebb és okosabb is nálunk, ha tetszik önnek, ha nem.

– Nem hasonlíthatja össze az embert egy mikróbával – ellenkezett Buchanan. – Az embernek másfajta jelentősége van. Ha ezt nem akarja felfogni, akkor miért állt be a csapatba egyáltalán?

– Azért, hogy a helyeset cselekedjük!

– Az ember ügyét már a szavaival is elárulja.

– Nem, az ember az, aki a világot elárulja, mert kétértelműséget gerjeszt az életformák és jelentőségük között. Az ember az egyetlen faj, amely ezt teszi. A természetet aszerint ítéljük meg, ahogyan látjuk, és csak egy nagyon kis részletét látjuk, ráadásul ennek túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítunk. A figyelmünk főleg a nagytestű állatok és gerincesek felé fordul. A tudomány által leírt gerinces élőlények száma 43 ezer, melyek közül hatezer hüllő, tízezer madár és kerek négyezer az emlős. Ezzel szemben a mai napig majdnem egymillió számba vett gerinctelenről tudunk, melyek közül 290 ezer csak a rovar, így csak ők hétszer többen vannak a gerinceseknél.

Peak Buchananre nézett.

– Igaza van, Craig – mondta az őrnagy. – Vedd tudomásul, mindkettőtöknek igaza van!

– Mi nem vagyunk sikeresek – mondta Crowe. – Ha sikert akar látni, nézze meg a cápákat. A devon-kor óta, azaz négyszáz millió éve változatlan formában léteznek. Százszor idősebbek az ember elődjénél, és 350 fajukat ismerjük. Az Yrr talán még idősebb. Ha tényleg egysejtű, és egy trükk segítségével képes a kollektív gondolkodásra, akkor egy örökkévalóságnyi előnyre tett szert, amit sohasem leszünk képesek behozni. Mindenesetre megölhetjük őt, de ki vállal ekkora kockázatot? Tudjuk talán, hogy milyen befolyással van a létezésünkre? Talán még kevésbé tudunk az ellenségünk nélkül élni, mint vele együtt.

– Az amerikai értékeket akarja megvédeni, Jude? – Johanson szomorúan csóválta a fejét. – Akkor elbukunk.

– Mi baja az amerikai értékekkel?

– Semmi. De ön is hallhatta, amit Crowe mondott: a földön kívüli intelligens életformák talán nem is hasonlíthatnak emberre vagy az emlősökre, lehet, hogy nem is DNS-alapúak, tehát az értékrendszerük teljesen eltérő lehet a miénktől. Mit gondol, milyen társadalmi vagy szociális berendezkedést fog ott lent találni? Egy fajnál, amelynek kulturális alapja a sejtosztódás és a kollektív sejtfeláldozás. Hogy akarunk velük szót érteni, ha csak az értékek védelmét tartja szem előtt, melyek még magát az emberiséget is megosztják?

– Ön rosszul ítél meg engem – mondta Li. – Tisztában vagyok vele, hogy a morált kissé másként értelmezzük. A kérdés az, hogy mindenáron meg kell-e értenünk, hogyan gondolkodik a másik? Nem lenne jobb, minden erőnket egyfajta együttélésre összpontosítani?

– Amelyen belül egyik a másikat békén hagyja?

– Igen.

– Elkésett a belátásával, Jude – mondta Johanson. – Azt hiszem, Amerika, Ausztrália, Afrika és az Arktisz őslakosai szívesen vették volna annak idején a mostani álláspontját. A különböző állatfajok is, amelyeket kiirtottunk. Azt hiszem, a helyzet ennél bonyolultabb. Aligha fogjuk megérteni, hogyan gondolkodik a másik. Mégis meg kell próbálnunk, mert már túlságosan sokat tettünk egymásnak keresztbe. A közös életterünk túl szűkös lett az egymás melletti élethez, már csak a közös élethez maradt elég hely. Ami csak akkor működhet, ha az Istentől adományozott kiváltságaink listáját jócskán megritkítjuk.

– Ön szerint ez hogyan festene? Tegyük magunkévá az egysejtűek szokásait?

– Természetesen nem. Már genetikailag sem elképzelhető. A kulturális forradalom a történet előtti időkben kezdődött, és a vágányokat a fejünkben akkor állították át. A kultúra biológiai alapú, vagy talán azt feltételezi, hogy teljesen új gének jöttek létre csak azért, hogy hadihajókat építsünk? Repülőket, helikopterhordozókat és operaházakat építünk, csak hogy az úgynevezett civilizált színvonalon űzzük tovább az ősi tevékenységünket. Kezdve onnan, hogy az első kőbaltát egy darab húsra cseréltük: háborúk, törzsi összejövetelek, kereskedelem. A kultúra része az evolúciónknak, és arra szolgál, hogy egy stabil állapotban tartson minket...

– ...míg egy stabilabb állapot felülmúlja az előzőt. Értem, mire akar kilyukadni, Sigur. A történelem előtti időkben az örökítőanyagunk erősen befolyásolta a kultúrát, és genetikailag is ebben az irányban változtatott meg minket. Tehát a gének irányítják a viselkedésünket. Megteremtették az alapot ahhoz, hogy most mi ketten beszélgethetünk, bármennyire is utáljuk ezt. Az egész intellektuális talpazat, amelyre olyan büszkék vagyunk, genetikai irányítás eredménye, és a kultúra nem más, mint szociális viselkedésrepertoár, amely szervesen részt vesz a túlélésünkben.

Johanson csendben maradt.

– Valamit rosszul mondtam netalán? – kérdezte Li.

– Nem, dehogy. Csak megütközve hallgatom. Teljes mértékben igaza van. Az emberi evolúció egy kölcsönös genetikai és kulturális adok-kapok. A genetikai változások okozták az agy térfogatának növekedését. Kizárólag a biológiának köszönhetjük, hogy képesek vagyunk beszélni; amikor félmillió évvel ezelőtt megváltoztatta a hangszálainkat és az agykéregben létrejött a beszédközpont. A genetikai változás viszont a kulturális felépítményeinkhez vezetett. A nyelv megreformálta a felismeréseinket, a múltunkat, a jövőnket es a képzelóerőnket. A kultúra biológiai folyamatok eredménye, és biológiai változás következik be a kulturális fejlődés reakciójaként. Időben eltolódva persze, de létrejön.

Li mosolygott.

– Milyen jó, hogy megálltam a helyemet ön előtt.

– Semmi mást nem vártam öntől – mondta Johanson sármosan. – De ön említette, Jude: a sokat dicsért kulturális sokszínűségünk elérkezett genetikai határához, amely ott húzódik, ahol a nem-emberek kultúrája kezdődik. Tengernyi kultúrát hoztunk már létre, de mindegyik egy dolgon alapult: a biztonságunk szükségszerűségén. Nem tudjuk átvenni egy faj értékeit, melynek biológiája ellentétes a miénkkel, természetéből fakadóan ellenségünk és vetélytársunk az élettérért és nyersanyagért folyó harcunkban.

– Nem hisz a galaktikus szövetségben, ahol majd két lábon járó méhkaptárak velünk együtt iszogatnak a bárpultnál?

– A Csillagok háborújára gondol?

– Igen.

– Csodálatos film, meg kell jegyeznem. De a válaszom nem. Csak akkor működhet, ha már elég idő eltelt, hogy a genetikai programunkba is beleégjen a kulturális cserebere más fajokkal.

– Akkor igazam van! Nem kellene megkísérelnünk az Yrrt megérteni. Olyan megoldást kell találni, hogy békén hagyhassuk egymást.

– Még sincs igaza, mert ők azok, akik minket nem hagynak békén.

– Akkor vesztettünk.

– Miért?

– Nem abban egyeztünk meg, hogy ember és nem-ember nem tud megegyezésre jutni?

– Abban is megegyeztek már az idők folyamán, hogy a keresztények és a mozlimok sem tudnak megegyezésre jutni egymással. Figyeljen ide, Jude: nem tudjuk, és nem is kell az Yrrt megértenünk, de helyet kell teremtenünk annak, amit nem ismerünk. A megoldás a visszavonulásban van, és pillanatnyilag a visszavonulásunkat akarják elérni minden erejükkel. Ez az út működhet. Persze, nem vezet egyfajta érzelmi megértéshez, de olyan nem is létezik. Helyette egy megváltozott világnézet léphet a helyébe. Egy világnézet, amely mind átfogóbb lesz, amint mi is képesek leszünk eltávolodni saját fajunktól, lépésről lépésre, és megkeressük a megfelelő távolságot önmagunkhoz. Távolságtartás nélkül nem leszünk képesek az Yrrben más képet kialakítani saját magunkról, mint ami már kialakult benne.

– Nem azon vagyunk éppen, hogy visszavonuljunk? Már magában a gesztusban is, hogy keressük velük a kapcsolatot.

– Jude, áruljon el nekem egy titkot! Hogyan lehetséges, hogy ennyire tisztelem, és mégsem tudok bízni önben?

Egymásra néztek.

Az asztalok felől beszélgetés zaja szűrődött el hozzájuk, felduzzadt, mint egy hullám, és átvágtatott a fedélzeten; utat tört magának mindenen keresztül. A beszélgetésfoszlányokból először kiáltások, majd ordítozás volt kivehető. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbeszélő:

– Delfinriasztás! Figyelem! Delfinriasztás!

Li elsőnek szakította meg a szempárbajt. Elfordította a fejét, és kinézett a félhomályba burkolózott tengerre.

– Istenem! – suttogta.

A tenger már nem derengett félhomályba burkolózva. Elkezdett világítani.

A kék felhő

A hullámok mindenfelé fluoreszkáltak. Sötétkék szigetek bukkantak a felszínre, szétterültek, majd egymásba folytak, mintha az ég olvadna bele a tengerbe.

Az Independence fényárban úszott.

– Ha ez a válasz az utolsó üzenetedre – mondta Greywolf Crowe-nak, miközben nem tudta levenni a szemét a látványról –, akkor valakire mély benyomást tettél.

– Egyszerűen csodálatos – suttogta Delaware.

– Nézzék! – kiáltotta Rubin.

A világító foltok mozgásba lendültek. A fény elkezdett pulzálni. Hatalmas örvények keletkeztek benne, először lassan, majd mind gyorsabban forgott, mint egy spirálgalaxis, melybe egyre több kék fény áramlik. A centrumok körül sűrűsödni kezdett, ezernyi csillag izzott fel benne, majd ismét kihunytak...

Hirtelen egy villám cikázott keresztül rajta.

A tetőn valaki felkiáltott.

A kép egy szempillantás alatt megváltozott. Vakító villámok cikáztak a vízben és elágaztak az örvénylő hullámok között. Hangtalan vihar tombolt a felszín alatt. A következő pillanatban az Independence körüli örvénylés visszahúzódott. A kék felhő lélegzetelállító sebességgel eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, visszahúzódott a horizont irányába.

Greywolf ocsúdott fel először a hatás alól.

A sziget felé rohant teljes erejéből.

– Jack! – Delaware loholt utána. A többiek követték őket. Greywolf szinte egy-egy ugrással vette a lépcsőfordulókat, elszáguldott a biztonsági labor mellett, és berontott a CIC-be, Peakkel és Livel a sarkában.

A monitorokon, amelyek a hajó alja körüli területet mutatták, csak sötétzöld tengert lehetett látni, majd két delfin úszott be a képbe.

– Mi a helyzet? – kiáltotta Peak. – Mit mond a lokátor?

Az egyik férfi megfordult.

– Ott kint valami óriási dolog van, uram. Valami... nem is tudom, olyan...

– Ne dadogjon! – Li elkapta a férfi vállát. – Tegyen jelentést, maga idióta! Részletesen! Mi történik?

A férfi elsápadt.

– Először semmi sem volt a monitoron, majd egyszerre foltok jelentek meg. A semmiből jöttek, esküszöm. A víz hirtelen ilyen anyaggá változott. Összeolvadtak, és egy falat képeztek, egy... Istenem, mindenhol ott van...

– A Cobrák szálljanak fel. Azonnal. Induljanak felderítő repülésre.

– Mit jelentettek a delfinek? – kérdezte Greywolf.

– Ismeretlen életformát – jelentette az egyik katonanő. – Ők észlelték először.

– Tájolják be.

– Mindenhol egyszerre van, és közben távolodik. Most egy kilométernyire jár, és húzódik vissza. A sonar minden irányban a tömény jelenlétét jelzi.

– Hol vannak most a delfinek?

– Az Independence alatt, uram. A zsilipek előtt tolonganak. Azt hiszem, félnek. Be akarnak jönni.

Mind több ember özönlött a CIC-be.

– Kapcsolja a műholdképet a főmonitorra – adta parancsba Peak. A nagy képernyőn megjelent az Independence, ahogyan a KH-12 látta fentről. Sötét víz fölött lebegett, a kékes fénynek se híre, se hamva nem volt.

– Az imént még minden sugárzott ott lent – mondta a férfi, aki a műholdas értékeléssel volt megbízva.

– Kaphatunk képeket más műholdakról is?

– Pillanatnyilag sajnos nem, uram.

– Oké, a KH-12 nagyítson a látóképen.

A férfi továbbította a parancsot az állomásra. Néhány másodperccel később az Independence összezsugorodott a képernyőn. A műhold felnagyította a kívánt szeletet. Csak a Grönlandi-tenger ólomszínű hullámait látták. A hangszóróból a delfinek kétségbeesett füttyögése és kattogása hallatszott. Még mindig idegen életforma jelenlétét érezték.

– Ez még nem elég, nagyítsák ki jobban a képet.

A műholdkép még részletesebb lett. Az objektív most száz négyzetkilométer nagyságú területet mutatott. Az Independence a maga kétszázötven méterével akkorának tűnt, mint holmi uszadék, egy folt.

Lélegzetvisszafojtva meredtek a képernyőre.

Most már ők is látták.

Nagy területen vékony, kék színű, világító gyűrű alakult ki. Kisülések villantak fel.

– Mekkora ez a dolog? – kérdezte Peak.

– Négy kilométer az átmérője – mondta a nő a monitornál. – Talán még valamivel nagyobb is. Olyan, mintha egy cső lenne. Amit a képen látunk, az a nyílása, de lenyúlik egészen a tenger mélyéig. Azt kell, hogy mondjam, közvetlenül a... szájában vagyunk.

– És mi az?

Johanson tűnt fel mellette.

– A zselés élőlényre tippelek.

– Na, bravó – lihegte Vanderbilt. – Mi az ördögöt üzent ezeknek? – ripakodott rá Crowe-ra.

– Felszólítottuk őket, hogy mutassák meg magukat – mondta Crowe.

– És ezt olyan jó ötletnek tartja?

Shankar dühösen fordult Vanderbilt felé.

– Kapcsolatot akarunk teremteni, nem? Mit reklamál most? Azt hitte, lovas futárt küldenek?

– Jelet fogtunk!

Mindenki a felszólalóra nézett. Az akusztikai jeleket felügyelő katona volt. Shankar odafutott hozzá, és a monitor fölé hajolt.

– Milyen jel? – kiáltotta Crowe.

– A spektrogram szerint egy scratch-jel.

-– Egy válasz?

– Nem tudom, hogy...

– A gyűrű. Összehúzódik!

Minden fej a főmonitor felé mozdult. A világító gyűrű elkezdett ismét az Independence felé közelíteni. Közben két apró pont távolodott a hajótól. A két harci helikopter elindult felderítőútjára. A füttyögés és kattogás a hangszórókban egyre erősödött.

Hirtelen mindenki összevissza kezdett beszélni.

– Fogják be a szájukat – förmedt Li az emberekre. Erősen koncentrált a delfinek hangjára. – Még egy jelzés érkezik tőlük.

– Igen. – Delaware félig behunyt szemmel hallgatta őket. – Ismeretlen életforma, és...

– Orkák! – kiáltotta Greywolf.

– Több nagyobb test közelít lentről – erősítette meg a nő a sonarnál. – A cső belsejéből jönnek.

Greywolf Lire nézett.

– Ez nagyon nem tetszik nekem. Be kellene hoznunk a delfineket.

– Miért pont most?

– Nem akarom az állatok életét kockáztatni. Különben is szükségünk van a kameráik felvételeire.

Li egy pillanatig habozott.

– Rendben. Engedje be őket! Én értesítem Roscovitzot. – Peak, vegyen maga mellé négy embert, és kísérjék O'Bannont a merülőtérségbe.

– Leon, Licia – szólt Greywolf.

Kisiettek, miközben Rubin utánuk nézett. Odahajolt Lihez és halkan a fülébe súgott valamit. Li hallgatta, bólintott, és ismét a monitorok felé fordult.

– Várjatok meg! – kiáltott Rubin. – Én is megyek.

Merülőtérség

Roscovitz még a kutatók előtt érkezett a merülőtérségbe, Browning és egy technikus kíséretében. Hangosan káromkodott, amikor meglátta a hibás Deepflightot. Még mindig nem volt kész, és nyitott kupolákkal ringatózott a felszínen, csak egy lánccal rögzítették, amely a plafonról lógott.

– Nem lehetett volna már régen megcsinálni? – ripakodott rá Browningra.

– A dolog bonyolultabb, mint gondoltuk – védekezett a vezető technikus, miközben végighaladtak a stégen. – Az irányítás elektronikai...

– A fenébe! – Roscovitz a búvárhajót méregette. Félig a zsilip fölött ringott. – Kezd már átkozottul zavarni. Minden alkalommal, amikor ki vagy beengedjük a dögöket, egyre jobban zavar.

– Tisztelettel megjegyzem, uram, nem zavarná, ha már kész lehetne, és visszakerült volna a helyére, a plafonra.

Roscovitz valami érthetetlent mormogott, és az irányítókonzol elé állt. Közvetlenül az orra előtt lebegett a búvárhajó. Ebből a nézőpontból elzárta a kilátást a zsilip nyílására, mely négy méterrel alatta volt. Rá volt utalva a konzol monitorjaira. Megint káromkodott. A hajó átalakításakor mulasztásokat követtek el. Miért kell mindennek, ami nem működik rendesen, akkor elromlani, amikor éles helyzetben lenne szükség rá? Minek tesztelnek minden szemetet virtuális térben, ha most egy egyszerű úszó búvárhajó miatt nem láthat rá a zsilipre?

Léptek visszhangoztak a hangárfedélzet felől. Greywolf, Delaware, Anawak és Rubin jöttek le a rámpán, mögöttük Peak és az emberei. A katonák kétoldalt helyezkedtek el a stég mellett. Rubin és Peak Roscovitzhoz mentek, miközben Greywolf és a többiek felhúzták a búváröltözetet, és felvették a szemüveget.

– Kész – mondta Greywolf. Összeérintette a hüvelyk- és mutatóujját, így egy kört formázott. Ez a búvárok jele volt az okéra. – Engedjük be őket.

Roscovitz bólintott és bekapcsolta a delfinek hívójelét. A kutatók beugrottak a medencébe, a víz alatti fényszóró megvilágította őket. A zsilip magasságában egymás után alámerültek.

Kinyitotta az alsó zsilipeket.

Delaware fejjel előre úszott a zsilip felé, miközben látta, hogy három méterrel az üvegtető alatt kinyílnak a hatalmas zsilipkapuk, és szabaddá teszik a kilátást a tenger mélyébe. Két delfin azonnal benyomult, idegesnek tűntek, és az orrukkal az üvegtetőt böködték. Greywolf jelzett, hogy még várjanak. Egy újabb delfin érkezett a zsilipbe.

Az acélkapuk időközben teljesen kinyíltak. Az üvegtető alatt a mélység tátongott. Még nem tapasztaltak semmi rendkívülit, se fények, se villámlások, se orkák, se a maradék három delfin. Delaware mélyebbre merült, hogy már meg tudta érinteni az üvegtetőt, a többi delfin után kutatott. Hirtelen felbukkant a negyedik, fordult egyet a tengelye körül, és beszáguldott a zsilipbe. Greywolf bólintott, Delaware pedig továbbította a jelet Roscovitznak. Az acéllemezek egymás felé közeledtek, és tompa puffanással bezárultak. A zsilip belsejében megindult a víz ellenőrzése. Néhány másodperc múlva az érzékelők zöld fényt továbbítottak Roscovitz konzoljára, mire az üvegtető hangtalanul kinyílt.

Alig tágult résnyire, az állatok máris benyomultak, Greywolf és Delaware fogadta őket.

Peak figyelte, ahogy Roscovitz ismét bezárja az üvegtetőt. Figyelme ezután a monitorokra irányult. Rubin a medence széléhez lépett, és lefelé bámult a zsilipbe.

– Már csak kettő maradt – mondta Roscovitz.

A hangszóróból füttyök és kattogások hallatszottak a két kint maradt delfintől. Jól hallhatóan egyre nyugtalanabbak lettek. Először Greywolf feje bukkant ki, majd Delaware és utána Anawak is feljött.

– Mit mondanak az állatok? – akarta tudni Peak.

– Még mindig ugyanazt – válaszolta Greywolf. – Ismeretlen életforma és orkák. Van valami újdonság a monitorokon?

– Nincs.

– Ez nem jelent semmit. Engedjük be az utolsó kettőt! Peak meghökkent. A képernyők szélei kéken derengeni kezdtek.

– Azt hiszem, sietnünk kellene. Egyre közelebb jön

Ismét lemerültek, Roscovitz pedig hívta a CIC-t.

– Mit láttok ott fent?

– A gyűrű egyre jobban összehúzódik – hangzott Li hangja a konzol hangszóróiból. – A pilóták azt mondják, hogy a képződmény lemerül, de a műholdképen még tisztán kivehető. Mintha a hajó alá akarna jutni. Hamarosan szép világos lesz nektek ott lent.

– Tényleg világosodik. Mivel van dolgunk, a kék felhővel?

– Sal? – ez Johanson volt. – Nem hiszem, hogy megtartotta a felhőalakot. A sejtek összeolvadtak, és egységes tölcsért alkotnak. Nem tudom, mi folyik ott lent, de mindenképpen siessetek.

– Mindjárt készek vagyunk. Rosco?

– Már megtörtént – mondta Roscovitz. – Kinyitom a zsilipet.

Anawak megbabonázva lebegett az üvegtető felett. Most más kép tárult elébük, mint amikor az előbb kinyílt a kapu. Akkor csak a sötétzöld homályba bámulhattak, most pedig a mélység halványkéken derengett, és egyre intenzívebb lett.

Ez itt nem olyannak tűnik, mint a felhő, gondolta. Inkább egy fénykör. A CIC-ben látott műholdképre gondolt és a tölcsérszerű képződményre, amelynek közepén az Independence úszott.

Hirtelen ráeszmélt, hogy a cső belsejébe néz. A méretének gondolatától is forogni kezdett a gyomra. Félelem lett úrrá rajta. Amikor az ötödik delfin besuhant, visszahőkölt, nem tudván elnyomni magában a menekülőreflexet. Nyugalmat erőltetett magára. A következő pillanatban a hatodik delfin is beúszott a zsiliptérbe, és az acéllemezek összezárultak. Az érzékelők ellenőrizték a víz minőségét, és engedélyt adtak az üvegtető kinyitására.

Browning egy hatalmas ugrással a Deepflighton termett.

– Mit akar tenni? – tudakolta Roscovitz.

– Az állatok bent vannak. A munkámat végzem, csak ezt akarom.

– Hé, nem úgy értettem az előbb.

– De, pontosan úgy értette. – Browning leguggolt, és kinyitott egy fedelet a búvárhajó hátsó részében. – Megjavítom ezt a vackot, végérvényesen.

– Van ennél fontosabb feladatunk is, Browning – mondta Peak rezzenéstelen arccal. – Hagyja abba! – Nem tudta levenni tekintetét a képernyőkről. Mind világosabb lett.

– Készen vagytok ott lent? – hangzott fel Johanson hangja.

– Igen. Mi a helyzet fent?

– A cső széle a hajó alá húzódik.

– Veszélyes lehet ránk?

– Aligha. Nem tudok elképzelni olyan lényt, amely az Independence-t akár csak megremegtethetné. Még ez a valami sem képes. Ez csak zselé. Olyan, mint egy izmos gumi.

– És alattunk van – mondta Rubin a medence széléről. Megfordult, a szemei furcsán csillogtak. – Nyissa ki még egyszer a zsilipet, Luther! Gyorsan!

– Mi? – Roscovitznak kikerekedett a szeme. – Megőrült?

Rubin néhány lépéssel mellette termett.

– Tábornok? – kiáltotta a mikrofonba.

Kattogás volt hallható.

– Mi a helyzet, Mick?

– Egy vissza nem térő alkalom nyílt arra, hogy nagyobb mennyiségű zselére tegyünk szert. Kezdeményeztem, hogy nyissuk ki még egyszer a zsilipkapukat, de Peak és Roscovitz...

– Jude, ezt a kockázatot nem vállalhatjuk – mondta Peak. – Nem tudjuk ellenőrizni.

– Csak kinyitjuk az acélkapukat és várunk egy darabig – mondta Rubin. – Talán kíváncsi a vendégünk. Befogunk belőle valamennyit és bezárjuk a kapukat. Egy szép adag anyagminta a kutatáshoz, mit szól hozzá?

– És ha fertőzött? – mondta Roscovitz.

– Istenemre mondom, mindenhol csak kétkedők és aggodalmaskodók! Az üvegtetőt természetesen zárva tartjuk, míg kiderítjük! Peak a fejét rázta.

– Nem tartom valami jó ötletnek.

Rubin a szemeit forgatta.

– Tábornok, ez egy vissza nem térő alkalom!

– Oké – mondta Li. – De legyetek óvatosak.

Peak tehetetlen arckifejezéssel nézett maga elé. Rubin felkacagott, odalépett a medence széléhez, és vadul integetett.

– Hé készüljetek el már végre! – kiáltott Greywolf, Delaware és Anawak felé, akik a felszerelést vették le a delfinekről. – Igyekezzetek már, mert ... – Nem hallották, amit mondott. – Eh, mindegy. Jöjjön Luther, nyissuk ki végre a zsilipet, úgysem történhet semmi , mig az üvegtető zárva marad !

– Nem kellene várnunk, amíg ...

– Nem várhatunk – ripakodott rá Rubin. – Hallhatta, mit mondott Li. Ha várunk elfog tűnni. Egyszerűen engedjen be egy kis zselét a zsiliptérbe, és csukja rá az ajtót. Nekem elég lesz belőle egy köbméter is.

Impertinens seggfej, gondolta Roscovitz. Legszívesebben a vízbe dobta volna, de a szemétládának megvolt az engedélye Litől.

Ő rendelte el.

Megnyomta a gombot a konzolon.

Delaware-nek egy rendkívül nyugtalan állattal akadt dolga. Izgága volt és láthatóan ideges. Amikor megkísérelte levenni róla a kamerát, megszökött, lemerült a zsiliphez, maga után húzva a fele felszerelést. Az üvegtető fölött körözött; Delaware úgy határozott, hogy utánaúszik.

Abból amit fent beszélgettek, egy szót sem hallottak.

Mitől félsz annyira, gondolta magában Delaware. Gyere ide! Ne félj !

Hirtelen meglátta, mi történik alatta.

A zsilipek újra kinyíltak.

Egy ideig annyira megdöbbent a látványtól, hogy elfelejtett úszni, és lejjebb merült, hogy a lábujjaival megérintette az üvegtetőt. Alatta a kapuk széttárultak. A tenger erős kék fényben világított. Villámszerű kisülések cikáztak a mélyben.

Mi az ördögöt művel ez a Roscovitz? Miért nyitja ki a zsilipet ?

A delfin megvadulva körözött az üvegtető felett. Odaúszott Delaware-hez, és böködte az orrával. Nyilvánvalóan el akarta terelni az üveg közeléből. Amikor Delaware nem reagált azonnal, csinált egy piruettet, és odébbállt.

A nő a világító mélységbe bámult.

Mi volt ott lent? Homályos árnyakat látott, majd egy foltot, amely közelített és egyre nagyobb lett.

Nagyon gyorsan közelített.

A folt alakot öltött.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mi közelít felé eszeveszett iramban. Felismerte a hatalmas fejet a fekete homlokkal és a fehér állal, a félig nyitott szájban a szabályos fogsort. A legnagyobb példány volt, amit valaha is látott. Merőlegesen tört fel a mélyből, mind gyorsabb lett, jelét sem mutatta annak, hogy ki akarna térni. Delaware gondolatai egy másodperc alatt összeálltak, már világosan tudta, amit tudnia kellett. Többek között azt, hogy az üvegtető vastag és erős, de ahhoz nem eléggé, hogy egy élő bombának is ellenálljon; a felé közeledő állat pedig legalább tizenkét méter hosszú, és ötvenhat kilométeres óránkénti sebességgel tudja magát a vízből katapultálni.

Túlságosan gyors volt.

Kétségbeesett kísérletet tett, hogy eltávolodjon.

Mint egy torpedó, tört keresztül az orka az üvegtetőn.

A nyomáshullámtól Delaware megpördült a saját tengelye körül. Homályosan látta az acélkeret roncsait, az üvegszilánkokat, amint szabályosan szétlövelltek, és a fehér hasat, az orkáét, melyet az üvegtető egy kicsit sem fékezett le. Valami fájdalmasan eltalálta a lapockái között. Felüvöltött, víz került a tüdejébe, vadul kapálózott, elvesztette a tájékozódóképességét.

Kegyetlen pánik lett úrrá rajta.

Roscovitznak alig volt ideje felfogni a helyzetet. A stég megremegett a lába alatt, amikor a bálna keresztültörte az üvegtetőt. Egy hullámhegy felemelte a Deepflightot. Látta Browningot a karjaival evezni a levegőben, miközben az orka egy pillanatra lemerült, megállt, és újra felgyorsult.

– A zsilip! – ordította Rubin. – Bezárni a zsilipet!

Az orka a fejével nekirontott a búvárhajónak, és felöklelte a magasba. Hangos csattanással szétpattant a láncot tartó acélkarika. Browning a levegőbe repült, és nekicsapódott az irányító konzolnak. Az egyik csizmája mellbe találta Roscovitzot, amitől hátratántorodott, Peaket is magával rántva, és végül a hangár falának csapódtak.

– A hajó! – kiáltotta Rubin. – A hajó!

Browning vérző homlokkal dőlt a vízbe. Felette a Deepflight függőleges helyzetbe került a beáramló víztől, és azonnal süllyedni kezdett. Roscovitz feltápászkodott, megpróbálta elérni a konzolt. Valami suhogva közelített felé. Felnézett, és látta az elszakított lánc végét, mint egy ostor hegyét. Igyekezett előle gyorsan kitérni, majd érezte, hogy a lánc súrolja a halántékát, és a nyaka köré tekeredik. Nem kapott levegőt.

A lánc súlyától elvesztette az egyensúlyát, előrebukott, és átesett a medence szélén.

Greywolf túl messze volt ahhoz, hogy felismerje, mi okozta a katasztrófát, és mert a vízben lebegett, nem érezte a rázkódást. Látta a búvárhajót a rögzítéséből kiszakadni, és hogy mi történt Roscovitzcal és Browninggal. Rubin ordítozva és gesztikulálva állt a konzolnál. Mögötte valahol megjelent Peak feje. A katonák felkapták fegyverüket, és a baleset helyszínére siettek.

Idegesen kereste a felszínen Delaware-t. Anawak közvetlenül mellette úszott, de a lányt nem látta sehol.

– Licia?

Semmi válasz.

– Licia!

Jéghideg rémület szorította össze a szívét. Hirtelen mozdulattal alámerült, és a zsilip nyílása felé úszott.

Delaware rossz irányba haladt. A háta pokolian fájt, és attól félt, hogy megfullad. Hirtelen ismét a zsilip felett találta magát. Az üvegtető két fele kiszakadt, és a zsilip éppen bezárulni készült.

A tenger világított alatta.

Ó, ne!

A Deepflight nyitott kupolákkal süllyedt Alicia irányába. Orral előre, akár egy kő. Teljes erőből kapálózott a lábaival. Rá fog zuhanni. Mind közelebb látta maga előtt az összecsukott fogókarokat, de hiába lőtt ki, akár egy vidra, a búvárhajó fájdalmasan találta telibe a testét. Érezte, ahogy összetörnek a bordái, felüvöltött, de csak még több vizet nyelt. A hajó kíméletlenül taszította le a mélybe, keresztül a zsilipkapun, ki a nyílt tengerbe. A hideg kíméletlenül a csontjáig hatolt. Félig eszméletlenül még látta, amint a zsilipkapuk tompa döngéssel a búvárhajónak ütköznek, és a Deepflightot beszorítják, de ő csak tovább süllyedt. Kinyújtotta a karjait, hogy megkapaszkodjon a hajóban, de az ujjai lecsúsztak róla. Nem volt már ereje, a tüdeje pedig tehetetlenné zúzódott. A hasüregében összemorzsolódtak szervek.

Kérlek, gondolta, vissza akarok menni! Vissza a hajóba, nem akarok meghalni!

Valahol a beékelődött búvárhajó és a zsilipkapuk között Greywolf arcát fedezte fel, de ugyanúgy lehetett akár a vágy képe is, a megmenekülés csodás álma.

Valami sötét és nagy közelített oldalról. Egy széttárt állkapocs, a jellegzetes fehér fogakkal.

Az orka harapása szétszakította a mellkasát.

Már nem látta a világító anyagot maga mellett elsuhanni. Amikor az organizmus behatolt a zsilipen keresztül, már halott volt.

Peak dühében ököllel verte az irányítókonzolt. Hiába igyekezett bezárni a kapukat, a Deepflight blokkolta az acéllemezeket. Vagy ismét kinyitja a kapukat, és elvesztik a hajót, vagy azt kockáztatják, hogy az Isten tudja, mi látogatja meg őket.

Browningot nem látta sehol. Roscovitz rángatózva lógott a láncon, lábai a vízben, keze a nyaka körül.

Hol a fenében van az orka?

– Sal – üvöltött Rubin.

A víz fortyogott és habzott. A katonák ide-oda rohangáltak, mindenféle terv nélkül. Greywolf alámerült. Anawaknak nyoma veszett. És Delaware? Hol van Delaware?

Valaki megbökte oldalról.

– Sal, az Istenit! – Rubin félrelökte a konzoltól. Ujjaival vadul nyomogatta a gombokat. – Miért nem zárja már be azt az átkozott zsilipet?

Seggfej barom! – ordította Peak. Karja hátralendült, és ököllel telibe találta Rubin arcát. A biológus megingott, és nagy fröcsköléssel a vízbe zuhant. A tajték közepéből a kard alakú hátuszony bukkant fel, felé közelített.

Rubin feje prüszkölve merült fel.

Ő is meglátta a hátuszonyt, és üvölteni kezdett.

Peak megnyomta a gombot, hogy kinyissa a kaput, és útjára engedje a búvárhajót.

Egy kontroll-lámpának kellett volna kigyulladnia.

De semmi sem történt.

Greywolf majdnem az eszét vesztette.

Az Independence alatt egy csapat orka úszott el. Egyikük Delaware teste felé kapott, és kivonszolta a látóteréből. Gondolkodás nélkül tempózott keresztül a megmaradt résen, és meglátott valamit a mélyből közeledni. Szemei előtt villámok cikáztak, majd mintha egy hatalmas ököl találta volna el, hátrasodródott. Megfordult vele a világ. Balra Anawak arcát vélte felfedezni, de azonnal eltűnt a szeme elől. Amott két verdeső láb volt a vízben. Egy test nekicsapódott. Egy fehér has, az orka, amelyik betört a hajóba, néhány centire húzott el fölötte, majd ismét a zsilipet látta, és a beszorult búvárhajót.

És azt a dolgot, ami a nyitott részen keresztül a hajó belsejébe nyomult.

Úgy nézett ki, mint egy mesékbe illő méretű polip egyik karja. Csakhogy egyetlen polip sem rendelkezik ilyen karokkal. Egyetlen polip sem lehet akkora, hogy három méter átmérőjű karokat növesszen. Alaktalan massza ömlött a merülőtérségbe, félelmetes sebességgel, egyre több. Zseléből álló izom, amely, amint elhagyta a zsilipet, ezernyi vékony érbe ágazott, a sima felületen fénylő minták villantak.

Rubin az életéért úszott.

A hátuszony pedig követte. Köhögve és prüszkölve ért a stéghez, iszonyú pánikban igyekezett felhúzódzkodni a peremen, de a könyöke minduntalan cserbenhagyta. Lövéseket hallott, ismét víz alá került, és hihetetlen színjátéknak lett tanúja. Villámcsapásként hatolt belé, hogy a kívánsága immár teljesült. Az idegen organizmus behatolt, de egészen más körülmények között, mint azt várta.Mindenhol fénylő csápok, egész a fatörzs vastagságúakig. Közöttük az orka széttátott szája.

Rubin felmerült a felszínre. Közvetlenül előtte két láb csapkodta eszelősen a vizet. Roscovitz kidülledt szemekkel nézett le rá. Mintha akasztófán lógna, kezével kétségbeesetten próbálta lefejteni nyakáról a láncot.

Borzasztó hörgő hang hagyta el az ajkát.

Ó, Istenem, gondolta Rubin. Légy kegyes, Istenem! A hátuszony már majdnem elérte, elfordult...

Egy tajtékhegy közepéből vetődött ki az orka, szája hatalmasra tárva, Roscovitz lábai teljesen eltűntek benne. Az állkapocs összezárult. Egy pillanatig teljesen mozdulatlanul függött a levegőben az állat, majd alámerült...

Roscovitz vérző torzója a vízfelszín felett hintázott, Rubin nem tudta levenni róla a szemét. Hosszú sikolyt hallott, mire végre felfogta, hogy ő az, aki sikolt.

És csak sikoltozott.

Az uszony újra feltűnt mögötte.

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

Li nem hitt a szemének. A merülőtérségben néhány másodperc alatt kitört a teljes káosz. Szinte hipnotizálva nézte, ahogy Peak végigrohan a stégen, a katonák összevissza lövöldöznek, látta Roscovitz megcsonkított testét.

– Rádiókapcsolatot! – adta ki a parancsot.

A terem hirtelen lövésektől és kiáltásoktól visszhangzott. Az arcokról rémület volt leolvasható. Mindenki egyszerre kezdett beszélni, és a merülőtérségben kialakult káosz lassan átterjedt a parancsnoki központra is. Erősítést kell küldeni természetesen, de robbanólövedékekkel; mit gondolnak azok ott lent, mire mennek hagyományos golyókkal?

Vissza kell szerezni az ellenőrzést.

Személyesen fog lemenni, és rendet tenni.

Szó nélkül átvágtatott a szomszédos terembe, ahonnan a kétéltűek harci bevetését irányították háború esetén. Innen lehetett irányítani a ballaszttartályokat, és kinyitni a hátsó kaput, ha a merülőtérségben az irányítás meghibásodik. Csak a padlózsilipek nem irányíthatóak innen; egy további ostoba hiba, amire nem ügyeltek, amikor sebtében átalakították az Independence-t.

– Oké – fordult a konzolokat irányító személyzethez. – Hátsó ballaszttartályokat kiszivattyúzni! Szárítsuk ki a merülőteret! – Ez látszott a legjobb megoldásnak. – A padlózsilip nyitva van, vagy zárva? Ki tud folyni a víz? A képernyők által közvetített infernális kép nem adott semmilyen felvilágosítást. Általában elegendő volt a hajó hátulját felemelni, és a víz magától kifolyt a nyitott zsilipen, vagy a leeresztett hátsó kapun. Arra az esetre, ha mindkettő meghibásodna, ott volt még a biztonsági szivattyúrendszer. Kicsit tovább tartott vele a folyamat, de ugyanolyan hatékony volt.

Li parancsot adott a szivattyúzásra, és visszarohant a CIC-be.

Merülőtérség

A zsilipkapuk nem reagáltak. Hogy miért, azon most nem tudott elgondolkodni. Peak őrült tempóban futott a fegyverszekrényekhez, és kivett egy szigonypuskát robbanófejjel. A katonák vadul tüzeltek a vízbe. Valami elképesztően nagy, polipszerű kígyózott közel a vízfelszín alatt, és az orka leharapta Roscovitz lábait.

A szeme sarkából látta, amint Rubin kievickél a vízből. Peak egyszerre könnyebbült meg, és fogta el az undor. Utálta a biológust, de a helyzetnek nem kellett volna odáig fajulnia, hogy a vízbe taszítsa. Rubin életét mindenáron meg kellett védeni. A rábízott feladatot teljesítenie kellett.

A hátuszony eltávolodott a stégtől, valamivel távolabb pedig Greywolf és Anawak úszott. A másik oldal felé vették az irányt. Világító csápok követték őket, de az egész medence tele volt velük, minden irányban szétterültek, miközben az orka egyértelműen a menekülőket vette célba.

El kell intézni ezt a dögöt, mielőtt még újra megöl valakit.

Peaket hirtelen belső nyugalom szállta meg. Minden más várhatott. A lényeg most az, hogy kioltsa a hústömeg életét.

Felemelte a szigonypuskát, és célzott.

Anawak látta közelíteni maga felé az orkát. A mesterséges medencében fröcskölt és tajtékzott a víz, mintha önálló életre kelt volna. A hullámzó, kéken derengő masszában az orka céltudatosan közelített Greywolf és ő felé. Kiemelkedett a fekete fej, amikor az kilövellte tüdejéből a levegőt. Néhány méterre volt csak tőlük. A stégig nem érhetnek el, ez világossá vált számára. Valamit tenniük kellett. Clayoquot Soundban, az orkák támadásakor Greywolf pont időben érkezett a megmentésükre, de most ő sem volt jobb helyzetben, mint Anawak. Valahogy ki kell cselezni a bálnát.

Az orka alámerült.

– Hagyjuk elmenni köztünk! – kiáltotta oda Greywolfnak.

Nem volt túl pontos a megfogalmazás, lehet, hogy Greywolf nem tud vele mit kezdeni, de magyarázkodásra most nem volt idő. Anawak mély levegőt vett, és lemerült.

Peak káromkodott.

A dög eltűnt, Anawak és Greywolf szintén. Továbbrohant a stégen, és a bálnát kereste, de a medence szürrealisztikus mozgó pokollá változott, amelyben a fény, a kivehetetlen formák és a fröcskölő tajték zavarták a tisztánlátását. Előtte egy katona tüzelt a kígyózó csápokra, minden látható eredmény nélkül.

– Hagyja abba a lövöldözést! – Peak az irányítókonzol felé lökte a katonát. – Riadóztasson! Nyissa ki a kaput, és próbáljon megszabadulni a búvárhajótól! – Pillantása a vízfelszínt pásztázta. – És utána zárja be azt az átkozott zsilipkaput!

A katona felhagyott a hiábavaló lövöldözéssel és futni kezdett.

Peak a medence széléhez ment, és behunyta az egyik szemét. A szigonypuska készenlétben állt a jobbjában.

Hol van az orka?

Nem látta sehol.

Helyette rángatózó, ömlő masszát, fehér és kék fényeket látott felváltva villogni.

Abban a pillanatban, ahogy Anawak alámerült, a lárma tompa dübörgéssé változott. Greywolf a karjaival evezve lebegett mellette, szájából levegőbuborékok törtek elő. Miután magával rántotta a mélybe, tovább szorongatta a félindián karját. Nem volt biztos magában, hogy beválik a terve, de a felszínen mindenképpen kiszolgáltatottabbak lennének.

Valami közelített felé, ami egy óriási, fejetlen kígyóra hasonlított. A részben áttetsző, részben kéken fénylő szövetben fehér fénycsíkok pulzáltak. Ezernyi vékony ostorszerű csápocska nőtt ki belőle, melyek végigsöpörtek a fedélzeten. Anawak hirtelen felfogta, mit is csinál a lény. Letapogatta a környezetét. Miközben ámulva és egyben rémülten figyelte a színjátékot, a kígyótestből további csápok nőttek ki, és felé hullámoztak.

A csápok között a bálna hatalmas állkapcsát pillantotta meg. Anawakban hirtelen változás ment végbe. Tudatának egy része elkülönült, és teljes nyugalommal kérdéseket tett fel. A támadóból hányadrész a bálna, és hányadrész a zselé? Mit várhatnak egy élőlénytől, amely nem a természete szerint cselekszik, mert egy idegen tudat vette át felette az uralmat? Az orkát már nem bálnának tekintette, természetes reflexekkel, hanem a fénylő massza részének. De talán előnyt kovácsolhatnak ebből a felismerésből, lehet, hogy ki tudják cselezni.

Az orka villámgyorsan érkezett.

Anawak kitért, közben Greywolfon taszított egyet, és még látta az ellenkező irányba eltűnni. Megértette, amit az utolsó pillanatban odakiáltott neki. A bálna átszáguldott kettejük között, miután meglepetésére a zsákmány szétvált az orra előtt.

Nyertek néhány másodpercet.

További pillantásra nem is méltatta Anawak az orkát, hanem egyenesen beúszott a csápok sűrűjébe.

Rubin levegőért kapkodva négykézláb mászott a stégen. A katona átugrott rajta, és a konzolhoz futott. Egy pillantást vetett rá, majd hamar megtalálta a gombot, amellyel kinyithatta a zsilipkaput.

A rendszer leblokkolt.

Mint alakulatából mindenki, ez a katona is kapott oktatást a hajó technikai rendszereire vonatkozóan, és ismerte azok működését.

A pillanat, amikor Browning nekicsapódott a konzolnak, az emlékezetébe vésődött. Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a gombot.

Beszorult. Browning testének ütésétől a gomb oldalirányba deformálódott.

Nem maradt más választása, fogta a puskát, és a tusával ráütött. A gomb a helyére ugrott.

Anawak egy idegen világban lebegett.

Körülötte a csápok függönyként hullámzottak. Egyáltalán nem tudta, hogy jó ötlet-e beúszni közéjük, de nem volt ideje ezen gondolkodni. Lehet, hogy a zselé agresszíven fog viselkedni, vagy talán sehogy sem reagál. Ha fertőzött, akkor meg úgyis mindnyájuknak végük.

Mindenesetre az orka nem talál olyan könnyen rá.

A fénylő érzékelőcsápok felégörbültek, körülötte minden mozgásba lendült. A csápok erdeje egyre sűrűsödött, Anawak érezte, hogy az egyik az arcát tapogatja.

Egyszerűen félresöpörte.

További csápok kígyóztak felé, végigsimították a fejét és a testét. A koponyájában egyre hangosabb lett a zúgás és a dörömbölés. A tüdeje egyre jobban fájt. Ha nem talál egy lyukat, ahol kibukkanhat levegőt venni, akkor akár át is adhatja magát azonnal ennek az idegen anyagnak.

Két kézzel kotort a masszába, kettétépte, mintha egy köteg kígyóval hadakozna. Az organizmus erős, rugalmas izom volt, amely folyamatosan változtatta alakját. A csápok, amelyek az előbb még körbevették, most megváltoztatták alakjukat, és visszaolvadtak a nagy masszába, amely azonnal újabb bizarr formációkat képzett. Az anyagtömeg kezelhetetlen volt, és mind nagyobb érdeklődéssel fordult Anawak felé.

Innen valahogy ki kell törni.

Mellette egy karcsú, elegáns test suhant el.

Egy mosolygó arc. Az egyik delfin. Anawak ösztönösen a hátuszonyába kapaszkodott. Megállás nélkül húzta magával az indiánt, ki a csápok rengetegéből. Hirtelen megint kitisztult a látómező, megpillantotta az orkát oldalról közelíteni. A delfin gyorsan haladt a felszín felé. Mögöttük összecsattantak az állkapcsok, csak kevéssel tévesztve el a zsákmányt, mire végül áttörték a hullámokat, és a stég irányába tartottak.

A katona megnyomta a gombot.

A puskatus megfelelő szerszámnak bizonyult, mert siker koronázta a javítást. A kapuk lassan megmozdultak, és elengedték a búvárhajót. Az folytatta utolsó merülőútját, lefelé az idegen lény mellett, amely szünet nélkül áramlott a zsilipbe. Hangtalanul siklott ki a Deepflight a hajó belsejéből, és tűnt el a mélységben.

A másodperc törtrészéig a katona jobbnak vélte nyitva hagyni a zsilipet, de a parancs másként hangzott. Be kellet zárni, és ő követte a parancsot. Most nem akadályozta semmi a kapuk záródását. A lemezek lassan beléhatoltak a fatörzs vastagságú lénybe, és kettészelték.

Peak felkapta a szigonypuskát.

Egy pillanatra meglátta Anawakot. Először úgy tűnt, hogy a dög elkapta, de rövidre rá ismét felbukkant a férfi, és az orka az ellenkező irányba úszott. A katonák a fekete hátat vették célba, amely azonnal alámerült.

Elintézték?

– A zsilip záródik – kiáltotta a katona a konzolnál.

Peak felemelte a kezét, hogy jelezze, megértette, és lassan végigsétált a stégen. A másik oldalt fürkészte. A poliplénnyel szemben úgyis hatástalanok voltak a golyók, a robbanófejjel pedig nem mert a zselébe lőni. Még mindig voltak emberek a medencében.

Odalépett a széléhez.

Greywolf követte Anawak példáját, és ő is a csápok közé vetette magát. Minden erejével a szemközti perem felé úszott. Néhány méter után a massza elzárta előtte az utat, irányt kellett változtatnia.

Elvesztette a tájékozódóképességét.

A csápok egyre sűrűbben fonódtak a válla köré. Greywolf undort érzett az érintésüktől. Teljesen összezavarodott. Szeme előtt folyamatosan Delaware életének utolsó másodpercei villantak fel. Lefejtette magáról a csápokat, pördült egyet, igyekezett kiszabadulni.

Hirtelen a zsilip fölött úszott el. A búvárhajó eltűnt, látta, ahogy a zsilip lemezei lassan kettévágják a lényt.

A organizmus reakciója félreérthetetlen volt.

Nem tetszett neki.

Egy vízsugár fröccsent Peak felé. Az orka közvetlenül az orra előtt ugrott a magasba. Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy féljen, és közben belebámult a rózsaszínű torokba. Visszahőkölt, egyszerre úgy tűnt, mintha az egész merülőtérség kettészakadna. A lény tombolt. Megvadult óriáskígyók pattantak fel a plafonig, nekicsapódtak a falnak, majd ugyanolyan erővel söpörtek végig a stégen. Peak hallotta a katonákat, amint kiáltoznak és lőnek, testek repültek a magasba és tűntek el a medencében, hirtelen valami leverte a lábáról, és a hátára esett. A levegő fájdalmasan távozott a tüdejéből, az orka ugrás közben a testével Peak irányába dőlt. Az őrnagy felnyögött, önkéntelenül szorosabban markolta a fegyvert, de egy erős rántással a medencébe húzta valami.

A buborékfüggönyben lassan alámerült. Lábai a kéken fénylő maszszába süllyedtek. A szigonnyal rácsapott, amitől a szorítás végül lazult valamennyire. Feje felett az orka teste csapódott a vízbe. Az általa keltett nyomástól többször megpördült a tengelye kőrül. Alig egy méterrel maga előtt látta a bálna kitárt száját, egyetlen mozdulattal belétolta a szigonypuskát, és meghúzta a ravaszt.

Egy pillanatra minden mozdulatlanná dermedt.

Az orka koponyájából tompa robbanás hallatszott. Nem volt különösebben hangos, de a vizet vörösre festette. Peak a vérrel és a húscafatokkal együtt hátravágódott, neki a medence falának. Egy ugrással kint termett a vízből, és ismét a stégen volt. Lihegve araszolt el a medence szélétől. Mindenhol vér volt. Vörös ragacs keveredett zsírszövettel és csontszilánkokkal. Megpróbált feltápászkodni, de kicsúszott a lába, és fenékre esett. Fájdalom járta át a testét. A bal lába rosszat sejtető szögbe fordult, de ebben a pillanatban ez sem érdekelte.

Hitetlenül bámult az elébe táruló látványra.

Az organizmus kezdett teljesen becsavarodni. Csápjaival vad ostorcsapásokat mért a környezetére. A polcok leestek, a felszereléseket keresztülhajigálta a csarnokon. Csak egyetlen katonát látott, aki tüzelve futott végig a stégen, ám az egyik csapkodó kar a vízbe rántotta. Peak félrehajolt, amikor egy félig áttetsző kar elsöpört a feje mellett. Nem hasonlított semmire sem, amit eddig ismert. Tágra nyílt szemmel figyelte, amint a kar hegye suhanás közben egy másodpercre hal alakját veszi fel, mielőtt rángatózó kis nyelvecskékre esik szét. Mintha nagytestű állatok közlekedtek volna a medencében, hátuszonyok nőttek ki, és tűntek el ismét, deformált fejek tátották ki a pofájukat, furcsán csillogó félkész alakok, elváltoztak és alaktalan masszaként csobbantak vissza a vízbe.

Peak a szemeit dörzsölte. Képzelődik, vagy tényleg csökken a medence vízszintje? Gépek zaja keveredett az általános hangzavarba, és hirtelen megértette: szárazra szivattyúzzák a fedélzetet! Az Independence hátsó része alig érezhetően emelkedni kezdett, miközben a mesterséges medencéből lassan kifolyt a tartalma. A csápok visszahúzódtak, a lény teljes egészében a víz alá merült. Peak felnyomta magát a falnak támaszkodva, de amikor ránehezedett a lábára, összecsuklott. Azonban mielőtt elesett volna, két erős kar kapta el.

– Fogódzkodjon meg! – mondta Greywolf.

Peak megkapaszkodott a hatalmas termetű férfiban, és próbálta sántikálva követni. Ő sem volt éppen alacsony, de Greywolf mellett kicsinek és erőtlennek érezte magát. Felnyögött. Greywolf hirtelen ötlettől vezérelve felkapta az őrnagyot, és végigment vele a stégen.

– Stop! – lihegte Peak. – Ennyi elég volt. Tegyen le!

Greywolf finoman a földre helyezte. Közvetlenül a laboratóriumba vezető alagút előtt álltak. Innen az egész medencére rálátás nyílt. Nézték, ahogy a delfinárium oldalfalai a víz fölé kerülnek, a szivattyúk megállás nélkül dolgoztak. Az emberekre gondolt, akik a medence alján maradtak, Browningra, és Delaware-re... valószínűleg mind halottak.

És Anawakra!

Pillantásával a medencét pásztázta. Hol van Anawak?

Prüszkölve bukkant ki a vízből, Greywolf és Peak előtt. A félindián odaugrott, és kisegítette a szárazra. Együtt nézték, ahogy a vízszint lassan tovább süllyedt. Végre megpillantották a nagy testű, kékes fényt árasztó lényt, amint ide-oda cikázik a medence alján, mintha csak a kijáratot keresné. Alakja egy karcsú bálnára, vagy inkább egy tömzsi vízikígyóra hasonlított. Már nem szórt villámokat, és nem változtatta az alakját sem. Minden sarokba becsúszott, végigkígyózott a falak mentén, és gyorsan, szisztematikusan kereste a kijáratot, amely nem létezett.

– Átkozott dög! – nyögte Peak. – Most szárazra kerülsz.

– Ne. Meg kell mentenünk.

Ez Rubin hangja volt. Peak megfordult, és látta a biológust az alagútban felbukkanni. Reszketett, a karjait összefonva tartotta, de a szemeiben ismét az a fény játszott, mint amikor kitartott amellett, hogy beengedjék a lényt a hajóba.

– Megmenteni? – visszhangozta Anawak.

Rubin habozva tett egy lépést feléjük. Éberen figyelte a medence belsejét, ahol a lény egyre gyorsabban körözött. A vízszint most már legfeljebb csak két méter volt. Az organizmus szétterült benne. – Ez egy vissza nem térő lehetőség – mondta. – Nem értitek? Azonnal fertőtleníteni kell a mélytengeri szimulátort. A rákokat ki, friss víz, és a lehető legtöbbet ebből a dologból beletenni! Ezzel...

Greywolf egyetlen ugrással előtte termett, mindkét kezével megragadta Rubin nyakát, és szorítani kezdte. A biológusnak kigúvadt a szeme és tátva maradt a szája. A nyelve is kilógott.

– Jack! – Anawak megpróbálta Greywolf karját hátrahúzni. – Hagyd abba!

Peak erőlködve lábra állt. A bal lába most bírta a terhelést. Ezek szerint nem volt eltörve, de attól még pokolian fájt. Alig tudott lépni vele, de valamit tennie kellett ezért a szemétládáért, akkor is, ha minden porcikája ellenkezett.

– Jack, ezzel nem érsz el semmit – kiáltotta Peak. – Ereszd el!

Greywolf nem reagált. Felemelte Rubint a földről. Az arca egyre kékebb árnyalatot vett fel.

– Ennyi elég volt, O'Bannon!

Li jött ki az alagútból egy katonanő kíséretében.

– Meg fogom ölni – mondta Greywolf higgadtan.

A tábornok egy lépést tett felé, és megfogta a csuklóját.

– Nem, O'Bannon, nem ölheti meg. Nekem mindegy, milyen számlát akar kiegyenlíteni Rubinnal, de a munkája fontos nekünk.

– Most már nem lesz fontos.

– O'Bannon! Ne kényszerítsen arra, hogy fájdalmat okozzak magának.

Greywolf tekintete elfátyolosodott. Szemei Lire tapadtak. Úgy látszik, belátta, hogy a nő komolyan beszél, mert lassan leengedte Rubint, és lefejtette kezeit a nyakáról. A biológus hörögve esett térdre, közben fuldoklott és köpködött.

– Miatta halt meg Licia – mondta fásult hangon.

Li bólintott. Hirtelen megváltozott az arckifejezése.

– Jack – mondta majdnem barátságosan. – Nagyon sajnálom! Megígérem, hogy nem adta hiába az életét.

Meghalni mindig hiábavaló dolog – válaszolta Greywolf színtelen hangon. Elfordult. – Hol vannak a delfinek?

Li és az emberei kimentek a stégre. Peak egy idióta. Miért nem fegyverezte fel a katonáit már sokkal előbb robbanófejes lőszerrel? Mert nem volt előrelátható az esemény? Hülyeség! Pontosan ez volt az, amit előre láttak. Egy rakás baj. Nem tudhatta előbb, hogy milyen módon köszöntenek be a bajok, de hogy jelentkeznek, abban teljesen bizonyos volt. Már akkor tudta, amikor az első kutatók megjelentek a Chateau-ban, és bizonyos megelőző lépéseket tett.

A medencében csak néhány tócsa maradt. A látvány döbbenetes volt. Közvetlenül a lába alatt, úgy négy méterrel, az orka teste feküdt. Ahol a fej volt, a szabályos fogsorral, most vöröses sár terpeszkedett. Kicsit távolabb néhány katona holttestét pillantotta meg. A delfinek közül csak hármat láttak, a többinek nyoma veszett. Talán kimenekültek a zsilipkapun, míg bent tombolt a vérfürdő. – Micsoda disznóság – mondta.

Az alaktalan lény a medence közepén kuporgott, és nem mozdult. Falfehér színt öltött magára, és a szélein, ott, ahol még a maradék víz tocsogott, kisebb csápok alakultak ki, melyek végigcikáztak a padlón. A lény haldoklott. Amilyen hihetetlen képességgel változtatta az alakját, és dobta ki karjait a vízből, most annál kilátástalanabb volt a helyzete. A zselés anyag felszínén a bomlás első jelei mutatkoztak. Viasszerű folyadék szivárgott belőle.

Li emlékeztette magát, hogy a szárazra került kolosszus nem önálló lény, hanem sokmilliárd egysejtű kolóniája, amelyek éppen elvesztették az összetartó erejüket. Rubinnak igaza volt. Biztonságba kell helyezni belőle annyit, amennyit csak lehet. Minél gyorsabban cselekszenek, annál több marad meg a kollektívából.

Anawak szótlanul Li mellé állt, aki még mindig a medencét figyelte. Roscovitz himbálózó testét, azaz, ami megmaradt belőle, figyelemre sem méltatta. A szeme sarkából mozgást észlelt a medence alján, ezért odament a létrához, és néhány fokot leereszkedett. Anawak követte. Valami felkeltette az érdeklődését, ami mostanra elrejtőzött előle. Li tisztes távolban haladt el a torzó mellett, amely egyre kellemetlenebb szagot árasztott magából, amikor Anawakot hallotta kiáltani a medence másik feléből. Sietve megkerülte a zseléhegyet, majdnem keresztülesett Browning testén.

A technikus nyitott szemekkel feküdt, félig a lény alatt.

– Segítsen – mondta Anawak.

Együttes erővel húzták ki Browningot a zselé alól. Az anyag csak nehezen vált le a lábáról. A halott szokatlanul nehéznek tűnt Linek. Az arca fénylett, mintha lakkal vonták volna be, Li föléhajolt, hogy jobban megvizsgálhassa.

Browning felsőteste felegyenesedett.

– A francba!

Li hátraugrott, és látta, hogy Browning arca epilepsziás rángatózásba kezd, és grimaszokat vág. A technikus felemelte a karjait, kinyitotta a száját, és hátraesett. Ujjai begörbültek, lábaival a levegőbe rúgott, ívben megfeszült a háta, és többször is vadul megrázta a fejét.

Lehetetlen! Teljességgel lehetetlen!

Li keménykötésű volt, de most felfoghatatlan rémület lett rajta úrrá. Meredten bámult az élő holttestre, miközben Anawak látható undorral melléguggolt.

– Jude – mondta halkan. – Ezt meg kell, hogy nézze.

Li legyűrte undorát, és közelebb lépett.

– Itt – mondta Anawak.

Jobban odanézett. A lakkszerű bevonat csöpögni kezdett, hirtelen megpillantotta, hogy mi volt az. Darabos, olvadó fonalak tekeredtek a válla és a nyaka köré, majd eltűntek a fülében...

– Behatolt – suttogta. – A zselé igyekszik átvenni a hatalmat felette. Anawak bólintott. Az arca szürkésfehérré változott, ami nem kis teljesítmény egy inuktól.

– Valószínűleg mindenhova bemászik és ismerkedik az adott környezettel. De Browning nem éppen egy bálna. Azt hiszem, hogy az agyban megmaradt elektromosság reagál a hatalomátvételre – Anawak szünetet tartott. – Minden pillanatban véget érhet.

Li hallgatott.

– Mindenféle agyműködést vizsgálgat – mondta Anawak. – De nem tudja felfogni az embert – felállt. – Browning meghalt, tábornok. Amit itt látunk, az egy kísérlet vége.

A Heerema La Palma partvidéke előtt, Kanári-szigetek

Bohrmann szkeptikusan szemlélte az öltözékeket a kis búvárállomáson. Ezüstösen csillogó szkafanderek néztek bele a semmibe, mint holmi élettelen bábuk.

– Nem hittem volna, hogy a Holdra fogunk repülni – mondta.

– Gärraad! – Frost hangosan nevetett. – Négyszáz méter mélyen hasonló a helyzet, mint a Holdon. Te akartál mindenáron velem jönni, úgyhogy ne panaszkodj.

Frost igazából van Maartent akarta magával vinni a merülésre, de Bohrmann felvetette, hogy a holland ismeri ki magát a legjobban a Heerema rendszereiben, ezért fent van rá szükség. Kimondatlanul is arra utalt, hogy lehetséges nehézségekkel fognak lent találkozni.

– Mellesleg – jegyezte meg a német –, nem esne jól benneteket ügyködni látni. Lehet, hogy kiváló búvárok vagytok, de a hidrátokhoz nem sokat konyítotok.

– Ezért kellene itt maradnod – vágta rá Frost. – Te vagy a hidrát-szakértő. Ha valami történne veled, nem lesz, aki helyettesíthetne.

– De, igen. Itt van még Erwin. Ő is ugyanolyan jól kiismeri magát, sőt, jobban.

Suess ugyanis időközben megérkezett Kielből.

– Egy merülés még nem egyenlő egy sétával – mondta van Maarten – Merült már valaha?

– Sokszor.

– Arra gondoltam, hogy volt-e már igazán mélyen?

Bohrmann habozott.

– Ötven méteren voltam, hagyományos palackkal, de kitűnő formának örvendek. És hülye sem vagyok teljesen – tette még hozzá dacosan. Frost gondolkodott.

– Két erős férfi elegendő lesz – mondta végül. – Magunkkal viszünk egy kevés robbanótöltetet, és...

– Már kezdődik – mondta Bohrmann megrettenve. – Robbanótöltetek!

– Oké, oké! – Frost felemelte a kezeit. – Látom már, nélküled nem fog menni, ha robbantanunk kell, de ne adja az ég, hogy telesírd a vállam, ha valami kényelmetlenség ér bennünket ott lent!

A baloldali pontonszerkezet belsejében álltak, 18 méterrel a vízszint alatt. A pontonokat elárasztották, de van Maarten kihagyott egy kis részt, amely létrával volt összekötve a platformmal. Innen engedték le a robotot is. Van Maarten nem zárta ki az emberi beavatkozást sem, ezért a mélységbe tervezett kirándulás miatt nem foglalkozott a hagyományos megoldásokkal, hanem a vancouveri Nuytco fejlesztőcégnél rendelte a búváröltözeteket, akik híresek voltak az újításaikról.

– Nagyon nehéznek tűnnek – mondta Bohrmann.

– Kilencven kilogramm, elsősorban titánötvözet – Frost majdnem szeretetteljesen simogatta meg a sisak üvegezett részét. – Különleges és roppant nehéz, de lent nem érzünk belőle semmit. Arra mész benne, amerre csak akarsz. Az öltözéket levegő pumpálja fel, amely teljes egészében körül fog venni, tehát nem áll fenn a veszély, hogy szén-dioxid csapódjon ki a véredben. Még a dekompressziós fázist is elfelejtheted.

– Uszonyai is vannak?

– Zseniális, ugye? Ahelyett, hogy lesüllyednél, mint egy kő, úgy úszkálhatsz, mint egy békaember – Frost a sokcsuklós gyűrűre mutatott. – Ez a szerkezet még négyszáz méter mélységben is teljes mozgásszabadságot biztosít. A kezeket félgömbök védik. A mozgatható ujjak túl sérülékennyé tennék, de helyette van két, számítógép által vezérelt fogó. Az érzékelők mesterséges tapintásérzetet közvetítenek neked. Aláírhatod velük a végrendeleted, annyira érzékenyek.

– Meddig maradhatunk lent benne?

– 48 órát – mondta van Maarten. Amikor látta Bohrmann ijedt arcát, mosolygott. – Ne féljen, annyi időre nem lesz szükség. – Két torpedóalakú robotra mutatott, mindkettő másfél méter hosszú volt, propellerekkel felszerelve. Több méter hosszú kábel jött ki a tetejükből, amely egy konzolban végződött, fogantyúval, billentyűzettel és kijelzővel. – Ezek a Trackhoundok, a szimatkopók. A fénysziget koordinátáira vannak beállítva. Pontosságuk néhány centiméter körül mozog, tehát ne próbálkozzatok a saját szakállatokra tájékozódni, hanem hagyjátok magatokat vontatni általuk. Az okos kis szerkezetek négy csomót képesek kipréselni magukból, így három perc alatt lent lehettek.

– Mennyire biztonságos a programozás? – kérdezte Bohrmann bizalmatlanul.

– Nagyon. A Trackhound több szenzorral is rendelkezik, amelyekkel meghatározza a mélységet és a saját pozícióját. Eltévedni nem tudtok vele, és ha valami keresztezné az utatokat, automatikusan kitér előle. A konzolon keresztül aktiválhatjátok a programozást. Odaút és visszaút; nagyon egyszerű. A nullával jelzett gombbal indítjátok a propellert, minden programozás nélkül. Ebben az esetben a botkormánnyal irányíthatjátok, és a kutyusotok oda megy veletek, ahová akarjátok. – Van még kérdés?

Bohrmann nemet intett.

– Akkor rajta!

Van Maarten felsegítette rájuk a búváröltözékeket. A ruha bejárata hátul volt, egy fedél mögött, amelyre az oxigénpalackok voltak rögzítve. Bohrmann úgy érezte magát, mint egy lovag teljes vértezetben, aki holdsétára készül. Amikor az öltözet bezárult, egy pillanatra minden hangtól el volt zárva. A nagy felületű üvegrészen keresztül látta Frostot az öltözetében, beszélt, és nemsokára már hallotta is, mit mond, a sisakjában, a környezet hangjaival együtt.

– Rádióösszekőttetés – magyarázta Frost. – Jobb, mint integetni. Eligazodsz a fogókarokkal?

Bohrmann megmozdította az ujjait a félgömbben. A mesterséges kéz a fogókkal minden mozdulatot leképezett.

– Azt hiszem, igen.

– Próbáld megfogni a konzolt, amit van Maarten nyújt feléd.

Első próbálkozásra sikerült. Bohrmann fellélegzett. Ha minden ilyen jól megy, mint a fogók kezelése, akkor sínen vannak.

– Még valami. Csípőmagasságban láthatsz egy négyszögletes mezőt, egy lapos kapcsolót. Ez egy POD.

– Egy mi?

– Semmi olyan, amiért nyugtalankodnod kellene. Egy biztonsági intézkedés. Nem hiszem, hogy olyan helyzetbe kerültök, de ha mégis, megmondom, mire jó. Ahhoz, hogy bekapcsold, csak erősen meg kell ütni.

– Mi az a POD?

– Egy könnyítés, búvárkodás közben. Majd elmagyarázom egyszer.

– Tényleg szeretném tudni...

– Később. Készen állsz?

– Készen.

Van Maarten kinyitotta a zsilipalagutat. Világoskék, megvilágított víz csapkodott a lábuk előtt.

– Csak ugorjatok be – mondta. – A Trackhoundokat utánatok dobom. Várjatok, amíg kikerültök a zsilipből, majd egymás után indítsátok be a kopókat. Frost megy elsőnek.

Bohrmann előrecsoszogott a perem fölé. A legapróbb mozdulat is külön erőpróba volt. Mély levegőt vett, és előredőlt. A víz felcsapott körülötte. Csinált egy bukfencet, látta maga fölött elsuhanni a zsilip fényeit, végre ismét függőleges helyzetbe került. Lassan süllyedt lefelé, ki az alagútból, a nyílt tengerbe, ahol egy halraj kellős közepébe érkezett. Ezernyi csillogó test rebbent szét, spirált alkottak, és ismét egy kupacba szerveződtek. A halraj többször is megváltoztatta az alakját, megnyúlt, menekült, majd ismét gömbbé formálódott. Bohrmann meglátta a vontatórobotot maga mellett és tovább süllyedt. Csapott néhányat a békatalppal, észrevette, hogy sikerült stabilizálni a helyzetét. Az öltözék súlyából mit sem érzett. Sőt, kifejezetten jól érezte magát, egy hordozható tengeralattjáróban volt.

Frost egy levegőbuborékokból álló kapszulában követte. Bohrmann szintjére irányította magát, ránézett a sisakon keresztül. Csak most látta, hogy az amerikai még a búvárruhában is baseballsapkát hord.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Frost.

– Mint R2-D2 bátyja.

Frost nevetett. A kopója propellere forogni kezdett. A robot hirtelen leszegte a „fejét”, és magával húzta a vulkanológust a mélybe. Bohrmann is megnyomta a konzolon a gombot. Egy hirtelen rántás következett, majd ő is a mélység felé vette az irányt. Másodpercek alatt besötétedett körülöttük a világ. Van Maartennek igaza volt, tényleg gyorsan ment minden. A teljes sötétségben csak a kopók halvány reflektorai látszottak.

Meglepetésére a feketeségben kellemetlenül kezdte érezni magát. Több százszor figyelte végig a monitorokon a robotok merülését, melyek a legmélyebb mélységekig hatoltak, az Alvinnal négyezer méterig is merült már, de teljesen más volt ebben az öltözetben lenni, és egy elektronikus kutyával vonszoltatni az ismeretlenbe.

Remélhetőleg jól volt programozva az a dolog a kezében, mert különben csak Isten tudja, hová érkezik meg.

A fényszóró planktonesőt világított meg, miközben meredeken lefelé folytatták útjukat. A kopó elektromos zümmögése behatolt Bohrmann sisakjába. Valamivel távolabb egy filigrán lényt pillantott meg, amely pulzálva, lustán haladt keresztül a sötétségen. Egy mélytengeri medúza volt, hihetetlen szépség, űrhajókhoz hasonlóan körkörös fényjeleket bocsátott ki magából. Bohrmann csak remélni merte, hogy nem egy nagyobb állattól fél, és amiket kibocsát, azok nem vészjelek. Az állat lassan kiúszott látómezejéből, de továbbiak villantak fel a szeme előtt, csak sokkal távolabb; hirtelen a semmiből egy derengő felhő vált ki, Bohrmann összerezzent. A felhő azonban fehér volt, nem kék, és az okozója a közepében gyengén lumineszkált, mielőtt eltűnt. Bohrmann felocsúdott, már tudta, mivel találkozott, egy mastigotheutisszal, egy tintahallal, amely rendesen ezer méter mélységtől lefelé található. Annak is volt értelme, hogy fehér tintát bocsátott ki magából, elvégre a fekete tintának semmi értelme nincs az örök sötétség birodalmában. A kopó vontatta, feltartóztathatatlanul.

Bohrmann a fénysziget után kezdett kémlelni, de nem látott, csak sötétséget, kivéve azt a halvány fénypontot, amelyet az előtte, illetve alatta haladó Frost kopója árasztott.

– Stanley?

– Mi újság?

Az azonnali válasz megnyugtatta kissé.

– Lassan látnunk kellene már valamit, vagy nem?

– Türelmetlen vagy, barátom. Nézd meg a kijelzőt! Ez még csak kétszáz méter.

– Ó, hát persze!

Bohrmann nem merte megkérdezni Frostot, hogy bízik-e a kopók programozásában, így inkább hallgatott, és igyekezett előtörő nyugtalanságát lecsillapítani. Már-már maguk mellé kívánt néhány világító medúzát, de csak a teljes sötétség vette körül. A robot szorgalmasan zümmögött, amikor érezhetően megváltoztatta az irányát.

Ott volt valami. Bohrmann erősen próbálta kivenni. A távolban fény derengett. Először csak sejteni lehetett, majd halványan kirajzolódott négyszögletes alakja.

Megkönnyebbülés járta át az egész testét. Majdnem kimondta, hogy okos kutya. Jó kutya.

Milyen kicsinek tűnt a fénysziget.

Miközben ezen gondolkodott, egyre közelebb ért, és már a részletek is kivehetőek voltak. Tovább sodródtak a fény felé, mire az hirtelen hatalmasan és fénylőn lebegett felettük. Természetesen ők lebegtek a fény felett, de a fejjel lefelé tartó utazásban elveszette érzékét a fent és a lent megkülönböztetésére, így a sziklaperem is a fejük fölött jelent meg. Rövid időre Frostot is megpillantotta, ahogy a kábel végébe kapaszkodva a fényárból álló focipálya felé zuhan. Minden jól kivehetően tárult elébük. A sziklaterasz, a szívócső, melynek kígyószerű teste beleveszett a sötétségbe, a szikladarabok, melyek eltorlaszolták...

A férgek immáron megszokott, rángó nyüzsgése.

– Kapcsold ki a kopódat, mielőtt még belezuhansz a fényszórókba-mondta Frost. – Az utolsó métereket úszva tesszük meg.

Bohrmann megmozdította szabad kezének ujjait, hogy a fogóval megnyomja a billentyűt. Most nem volt olyan ügyes. Nem sikerült neki elsőre, és elsiklott Frost mellett, aki már lelassult.

– Hé, Gárraad! Hova az ördögbe mész?

Bohrmann újra próbálkozott. A fogói lecsúsztak, ám végül nem kis nehézségek árán sikerült leállítani a kopóját. Csapott néhányat, taposott a búvártalpakkal, és függőleges helyzetbe hozta magát. Tényleg nagyon közel került a fényszigethez. Végtelenül terült szét minden irányban. Néhány másodperc múlva visszatért a tájékozódási képessége is. Már tudta hol van fent, és hol lent, a sziget és a sziklaterasz alatta voltak.

Egyenletes tempókkal közeledett a beszorult szívócsőhöz, leereszkedett mellé. A fénysziget most körülbelül tizenöt méterre fölötte lebegett. A kukacok azonnal a békatalpára másztak. Kényszerítette magát, hogy ne figyeljen rájuk. A búváröltözetben nem tehettek kárt, és amúgy csak egyszerűen undorítóak voltak. A kukacok nem árthattak neki.

Másrészről meg, mit tudhattak ezekről a kukacokról, amelyeknek létezniük sem kellett volna?

A kopója lesüllyedt mellé a talajra. Bohrmann leparkolta egy kiugró sziklára, és végignézett a szívócsövön. Ember nagyságú, fekete lávasziklák akadályozták a motorok propellereit. A legnagyobb gondot az ék alakú szikla jelentette, amely a hegyhez szorította a csövet. Körülbelül négy méter magas lehetett. Bohrmann kételkedett abban, hogy ketten meg tudják mozdítani, annak ellenére, hogy a vízben minden súlytalanabb, és a lávakőzet szivacsos szerkezete miatt amúgy is könnyűnek számított.

Frost mellé szegődött.

– Visszataszító – mondta. – Mindenhol Lucifer gyermekei nyüzsögnek.

– Kicsodák?

– Férgek, kukacok, csúszómászók! A bibliai csapások. Na jó, spongyát rá! Azt javaslom, hogy lássunk neki a kisebb daraboknak, és meglátjuk, mire megyünk. – Van Maarten? – kiáltotta.

– Itt vagyok – hangzott a holland bádogszerű hangja. Bohrmann majdnem elfelejtette, hogy a Heeremával is kapcsolatban álltak.

– Mi most egy kicsit kitakarítunk. Először is a motorokat szabadítjuk ki. Lehet, hogy ez is elegendő, és képes lesz önerőből megoldani.

– Rendben. Jól van, Dr. Bohrmann?

– Minden a legnagyobb rendben.

– Vigyázzatok magatokra!

Frost egy megközelítőleg gömbölyű sziklára mutatott, amely akadályozta az egyik propeller mozgását.

– Ezzel kezdjük.

Nekiveselkedtek eltávolítani a sziklát. Miután egy ideig húzták-vonták, végre félrecsúszott, szabaddá téve a propellert, ráadásul néhány száz kukacot is agyonnyomott.

– Juhé! – mondta Frost elégedetten.

Két másik darabot hasonló módon sikerült félregörgetni. A következő jóval nagyobb volt, de egy kis erőfeszítéssel ez is oldalra billent.

– Milyen erősek vagyunk itt a víz alatt! – örvendezett Frost. – Jan, egy kivételével kiszabadítottuk a motorokat. Nem látszanak sérültnek. Próbáld megmozgatni őket. Ne kapcsold be, csak mozgasd!

Eltelt néhány másodperc, mire zümmögő hangra lettek figyelmesek. Az egyik turbina elkezdett ide-oda mozogni. Nemsokára a többi is követte a példáját.

– Nagyon jó – kiáltotta Frost. – Most próbáljátok meg! Kapcsoljátok be őket!

Néhány méternyi biztonságos távolságra hátráltak a szívócsőtől, és tekintetükkel követték, ahogy a propellerek egymás után működésbe lépnek.

A cső rángatózni kezdett. Több nem történt.

– Sajnos, nem sikerült – mondta van Maarten.

– Igen, ezt én is látom – Frost lehangolva nézte a szerkezetet.

– Próbáljátok tovább. Forgassátok ide-oda.

Ez sem vált be, viszont helyette a propellerek felkavarták az iszapot. A szemükre homály borult.

– Stop! – Bohrmann még a karjaival is csapkodott. – Hagyjátok abba ott fent! Értelmetlen folytatni, csak rontjátok a látási viszonyainkat.

A propellerek lassan leálltak, az iszapfelhő pedig hosszú fátylakban szétoszlott. A cső alsó végéből alig látszott valami.

– Hát jó. – Frost kinyitotta a lapos dobozt, mely az oldalára volt erősítve, és kivett belőle két, ceruzára hasonlító rudacskát. – A problémánk az óriás szikla ott. Tudom, nem fog tetszeni neked, de robbantanunk kell.

Bohrmann pillantása a férgekre vetült, amelyek lassan ismét birtokukba vették a letisztított felületet.

– Nagyon kockázatos – mondta Bohrmann.

– Csak kis töltetet használunk. Azt javaslom, hogy helyezzük oda, ahol az ék a talajba fúródott. Úgyszólván elkaszáljuk a lábait.

Bohrmann ellökte magát, és egy métert lebegett felfelé, a szikla irányába. Körülötte felkavarodott az iszap. Bekapcsolta a lámpát a sisakján, és beleereszkedett a felhőbe. Letérdelt, olyan közel dugta a sisakját ahhoz a helyhez, ahová a szikla a talajba fúródott, amennyire csak lehetséges volt. A fogókkal félresöpörte a kukacokat. Néhányuk villámgyorsan kitolta az állkapcsát, és megpróbált belemarni a titánvégtagokba. Bohrmann lerázta őket magáról, és közelebbről megvizsgálta az üledéket. Finom, piszkosfehér erezetet fedezett fel. Amikor a fogójával beleütött, a környező kőzet szilánkokra robbant szét, és apró buborékok törtek ki belőle.

– Nem – mondta. – Ez nem valami jó ötlet.

– Van jobb ötleted?

– Igen. Nagyobb töltetet használunk, és a szikla alsó harmadában keresünk valamilyen mélyedést, vagy repedést; ott robbantjuk szét. Ha szerencsénk lesz, ledől a felső rész, és az aljzatot nem pusztítjuk el.

– Rendben van.

Frost megérkezett mellé a felhőbe. Egyre tisztábban lehetett látni. Körbejárták a sziklát, hogy megfelelő helyet találjanak a töltet elhelyezésére. Végül Frost rálelt egy mély repedésre, ahová a szürke, gyurmaszerű anyagot benyomkodta, és beledugott egy ceruzavékony rudacskát.

– Ez elég lesz neki – mondta elégedetten. – Nagyot fog szólni. Jobb lesz távolabb kerülni!

Bekapcsolták a kopóikat, és a fénytől megvilágított terület másik széléhez vontatták magukat, ahol a sziklafal a sötétbe veszett. A részecskék és a plankton nem sodródtak túl nagy sűrűségben, ezért nem is verték vissza nagyon a fényt, az átmenet mégis fokozat nélkül ment végbe. A fény a hullámhosszával megegyezően tűnt el. Először a vörös két-három méter után, majd követte a narancssárga, és végül a sárga szín. Tíz méter után már csak a zöld és a kék fény volt látható, míg az örök sötétség nem nyelte magába a sugarak utolsó maradékát is. Onnantól kezdve megszűnt a világ.

Bohrmann belül ellenkezett, hogy elhagyja a biztonságosnak vélt, fénnyel elárasztott területet, bele a tökéletes nemlétbe. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Frost nem tartott szükségesnek nagyobb biztonsági távolságot. Ahol a kék fény beleveszett az abszolút sötétségbe, egy sziklaüreg körvonalait fedezte fel. Elképzelte magában, ahogy ez a kőzet valamikor vörös izzással folyt le, mint valami sűrű pép, majd lassan kihűlt és bizarr alakzatokat hagyott maga után. Önkéntelenül is megrázkódott az öltözetében. Kirázta a hideg attól az elképzeléstől, hogy itt kell letölteni egy egész életet.

Felnézett a fényszigetre. A reflektorok fehér fényéből csak egy kék aura volt látható.

– Jól van – mondta Frost. – Legyünk túl rajta.

Megnyomta a kioldó gombját.

A szikla közepéből buborékáradat pattant ki, amelybe ezernyi szilánk és iszap vegyült. Bohrmann a sisakjában dübörgést hallott. Egy széles buborékgyűrűből sziklatörmelék robbant szét minden irányba. Visszafogta a lélegzetét is.

Lassan, nagyon lassan dőlni kezdett a szikla felső része.

– Juhé! – kiáltotta Frost. – Az Úr velünk van!

A szikla végleg ledőlt az állva maradt alulsó részéről, és becsapódott a cső mellett, még nagyobb iszapfelhőt kavarva fel. Frost még ugrabugrált is a nehéz ruhában, sőt még a karjaival is integetett, mint Armstrong, aki Amerikáért körbeugrándozza a holdfelszínt.

– Hallelúja! Hé, van Maarten! Elláttuk a baját. Murvát csináltunk belőle. Gyerünk, próbálj szerencsét!

Bohrmann szívből remélte, hogy a robbanás nem von maga után végzetes következményeket. Az iszapfelhőből a beindított motorok zaja szűrődött ki, majd csakhamar a szívócső is megmozdult. Előbb begörbült, aztán lassan emelkedett ki a felhőből, mint egy hatalmas kukac feje. A cső nyílása először Bohrmann felé nézett, majd az ellenkező irányba, mintha csak megvizsgálná a környezetét.

– Sikerült! – kiáltotta Frost.

– Ti vagytok a legjobbak! – jegyezte meg van Maarten.

– Ez nem újdonság – bizonygatta Frost. – Kapcsoljuk ki, mielőtt még beszippantja Gärraadot és engem. Még egyszer megnézzük a helyet, ahova beszorult. Azután felmegyünk.

A cső még emelkedett egy darabig, aztán megállt, szomorúan libegett, mint egy ormány, ide-oda. Frost elindult, a német követte. Bohrmann visszanézett a fényszigetre. Valami zavarta, de nem tudta volna megmondani, hogy mi.

– Zavaros ügy – bökött Frost az iszapfelhő felé. – Nézz körül, Gärraad, te jobban kiigazodsz ebben a szószban, mint én.

Bohrmann bekapcsolta a fényszórót a kopón, de meggondolta magát, és leállította.

Mi volt ott? Az érzékei játszadoztak vele?

Pillantása ismét a fénysziget felé vándorolt. Ezúttal hosszabb ideig figyelte. Úgy tűnt neki, mintha a fényszórók sokkalta erősebb fényt árasztanának, mint az előbb, de ez lehetetlen, hiszen így is a maximumot adták ki magukból.

Nem a fényszórók voltak. A kék aura nőtt meg jelentősen.

– Látsz valamit? – Bohrmann a karjával mutatta az irányt.

Frost követte pillantásával a kezét.

– Semmit sem... – habozott. – Még ilyet!

– A fény – mondta Bohrmann. – A kék aura.

– Árielre és Urielre – suttogta Frost. – Igazad van. Lassan terjed szét.

A fénysziget körül egy nagy, sötétkék udvar alakult ki. Habár a víz alatt nehéz felmérni a távolságokat, mert a fénytörés miatt minden egynegyeddel közelebbinek, és egyharmaddal nagyobbnak tűnt, egyértelműen megállapítható volt, hogy a kék fény forrása jókora távolságból világított a sziget mögött. A halogénlámpák, igaz, elvakították, de mintha villámokat látott volna felvillanni, mire a kék fény veszíteni kezdett erejéből, és kihunyt.

– Ez nem tetszik nekem – mondta Bohrmann. – Itt az ideje, hogy felmenjünk.

Frost nem válaszolt, továbbra is a fényszigetet figyelte.

– Stan? Hallottad? Fel kellene...

– Hova ez a sietség? – mondta Frost lassan. – Éppen látogatóink érkeznek.

A fénysziget felső széle felé mutatott. Kéken megvilágított hasak. A következő pillanatban már el is tűntek.

– Mi volt az?

– Nyugi, fiam! Kapcsold be a POD-ot.

Bohrmann megnyomta az érzékelőt a hasán.

– Nem akartalak feleslegesen nyugtalanítani – mondta Frost. – Azt gondoltam, ha elmondom neked, mire való, akkor állandóan figyelni kezded...

Tovább nem jutott. A vázszerkezet közepéből két, torpedószerű test úszott feléjük. Bohrmann bizarr formájú fejeket látott. Az állatok hihetetlen sebességgel tartottak feléjük, kifordult fogsorral és tágra nyitott szájjal. A szívét jéghideg rémület kerítette hatalmába. Ellökte magát, hátrasodródott, és védekezőn az arca elé kapta a karját. Egyik mozdulatnak sem volt túl sok értelme, de a régmúlt idők ösztönei ekként arattak győzelmet a civilizált elme felett. Azt parancsolták neki, hogy kiáltson, és ő engedelmeskedett.

– Nem tehetnek kárt benned – mondta Frost nyomatékkal.

Nagyon közel jártak már hozzá, amikor hirtelen irányt változtatva elfordultak. Nagyokat nyelve leküzdötte páni félelmét. Frost gyorsan odaúszott hozzá.

– A POD jól vizsgázott – mondta. – Kitűnően működik.

– Elmondanád végre, hogy mi az ördög a POD?

– Protection Ocean Device, azaz POD. A legjobb védelem cápák ellen. A POD egy elektromos mezőt gerjeszt köréd, olyan, mint egy védőfal. Öt méternél közelebb nem merészkednek.

Bohrmann lihegétt, és igyekezett legyűrni a félelmét. Az állatok eltűntek a fénysziget mögött.

– Ezek közelebb voltak, mint öt méter – mondta ki nagy nehezen.

– Csak az első alkalommal. Most megtanulták a leckét. Nyugodj meg. A cápák nagyon érzékenyek az elektromosságra. A mező ingerhullámot vált ki bennünk, és zavarja az idegrendszerüket. Fehér- és tigriscápákat csalogattunk magunkhoz véres hússal, majd bekapcsoltuk a POD-ot. Egyik sem tudta áttörni az elektromos mezőt.

– Dr. Bohrmann? Stanley? – Van Maarten hangja volt. – Rendben vagytok?

– Minden rendben – mondta Frost.

– POD ide vagy oda, gyertek végre fel!

Bohrmann idegesen kémlelt a fénysziget irányába. Amit Frost elmesélt neki, arról már nagyjából ő is tudott. A cápa fejének elülső részében mélyedések vannak, az úgynevezett Lorenz-féle ampullák. A leggyengébb elektromos impulzusokat is észlelik a segítségükkel, mint amilyet például egy hal izmainak mozgása okoz. Csak azt nem tudta, hogy létezik a POD, amivel ezeket a szerveket zavarni tudják.

– Pörölycápák – mondta.

– Igen, nagy pörölycápák. Mindegyik legalább négy méter hosszú volt. – A fenébe!

– A pörölyfejűeknél működik a legjobban – Frost kuncogott. – Több elektromos érzékelőjük van, mint bármely egyéb fajnak.

– És most?

Mozgást észlelt. A fénysziget mögötti sötétségből ismét előkerültek a cápák. Bohrmann mozdulatlanná dermedt. Megfigyelhette, hogyan csapnak át támadásba. Céltudatosan közelítettek, hiányzott a tipikus ingázó fejmozgás, amivel rendszerint szagminták után kutattak. Töretlenül haladtak előre, hogy aztán lefékezzenek, mintha falba ütköznének. A pofájuk eltorzult. Zavarodottan az ellenkező irányba kezdtek úszni, majd hirtelen visszatértek, és idegesen, ám tisztes távolságban körözni kezdtek körülöttük.

Tényleg működött.

Frost jól saccolt. Mindkét példány jócskán meghaladta a négy métert. A testük tipikus cápatest, de a fejük formája elég egyedi, a nevüket is innen kapták: oldalt szárnyszerűen ellaposodott, a végeken a szemekkel és az orrnyílásokkal. A pöröly elülső pereme sima volt és egyenes.

Lassan jobban kezdte érezni magát. Valószínűleg úgy viselkedett, mint egy idióta, pedig a cápák a védőöltözetüknek sem árthattak. Mégis el akart tűnni innen.

– Mennyi idő, mire felérünk?

– A kopóval csak néhány perc. Nem tart tovább, mint a lefelé út. Elúszunk a fénysziget fölött. Ott bekapcsoljuk a programozást, és felvontatjuk magunkat.

– Rendben.

– Nehogy előbb bekapcsold, különben belezúgsz a világításba!

– Oké.

– Jól vagy?

– Igen, a fene vinné el! Minden oké. Meddig tart ki a védelem?

– A POD négy órán keresztül bírja ezzel az akkumulátorral. – Frost egyenletes uszonycsapásokkal haladt felfelé. Jobb fogójában a kopó konzolját szorongatta. Bohrmann követte.

– Hát, kedveseim – mondta Frost –, azt hiszem, el kell hagynunk benneteket.

A cápák követték őket, eltorzult pofával. Frost nevetett, és a fénysziget felé folytatta útját.

Bohrmann a kék felhőre gondolt, amit a távolban láttak. Hát persze!

Az ijedtségtől majdnem elfelejtette, hogy a cápák közvetlenül a kék felhő megjelenése után bukkantak fel. Ugyanez a jelenség volt felelős a bálnák őrületéért, és valószínűleg egy sor másik anomáliáért és katasztrófáért. Ha ez igaz, akkor nem normális cápákkal volt dolguk.

Miért voltak itt egyáltalán? A cápáknak kitűnő a hallásuk, talán a lárma vonzotta őket ide? De miért támadtak azonnal? Sem ő, sem Frost nem bocsátott ki illatot. Nem illettek a zsákmánysémába sem. Ilyen mélységben különben is ritka volt a cápatámadás.

Megközelítették a fénysziget felső részét.

– Stan? Valami nincs rendben a két barátunkkal.

– Nem tehetnek semmit.

– Akkor is.

Az egyik cápa elfordult, és eltávolodott tőlük.

– Úgy látom, igazad lehet – morfondírozott Frost. – Ami engem idegesít, az a mélység. Nagy pörölyfejűeket soha nem találtak még nyolcvan méternél nagyobb mélységben. Azt kérdem magamtól, hogy mit...

A cápa megfordult. Egy pillanatra megállt, a fejét enyhén megemelve tartotta, a háta begörbült. A klasszikus fenyegető testhelyzet. Majd többször is csapott erős farkával, és egyenesen Frostnak rontott. A vulkanológus úgy meglepődött, hogy ideje sem volt a védekezésre. Az állat egy őrjítő rángást követően beúszott a mezőbe, és Frostot az oldalára borította.

Úgy forgott a tengelye körül, mint egy búgócsiga, lábai és karjai ki voltak nyújtva.

– Hé! – A konzol kicsúszott a fogójából. – Mi az ördög...

A rácsok közül a semmiből egy harmadik test bukkant fel. Félelmetes eleganciával suhant át a felső sor fényszóró felett.

– Stan! – kiáltotta Bohrmann.

Az újonnan érkezett példány hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a másik kettő. A pöröly felcsúszott, amikor előtolta fogsorát, és kitátotta rettenetes száját. Elkapta Frost jobb karját, és vadul rángatni kezdte.

– Az Isten verje meg! Ez meg miféle állat? Te pokolfajzat! Engedsz el mindjárt, te...

A pörölyfejű egyre vadabbul rázta szögletes fejét, miközben a farkával ellenmozgást végzett. Hat-hét méter között lehetett a testhossza. Frostot úgy dobálta, mint szél a száraz levelet. Páncélba bújtatott karja a válláig eltűnt a cápa szájában.

– Tűnj már el! – ordította Frost.

– Az Isten szerelmére, Stan! – kiáltotta van Maarten. – Üss a kopoltyújára. Próbáld meg elérni a szemét.

Hát persze, gondolta Bohrmann. Fentről figyelik őket. Mindent látnak!

Már előzőleg elképzelte, milyen lehet a találkozás egy ilyen óriással, amikor megtámad valakit, de a valóság messze felülmúlta a képzeletet. Bohrmann nem volt kifejezetten bátor, sem félénk. Többen is úgy vélekedtek róla, hogy kalandvágyó. Saját magát olyannak látta, mint akinek van kurázsija, aki nem fél a kockázattól, de nem is kísérti a szerencséjét. Bármi is legyen igaz a múltban készült jellemrajzából, ebben a pillanatban, a kolosszális támadó jelenlétében semmi sem volt érvényes belőle.

Bohrmann nem menekült, hanem egyenesen a cápa felé tartott.

Az egyik kisebb cápa közelített oldalról. A szemei rángatóztak, az állkapcsát görcsösen kitátotta. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítést jelentett neki beúszni az elektromos mezőbe. Mégis gyorsított, és oldalba taszította Bohrmannt.

Olyan volt, mintha egy száguldó autóval ütközne.

Bohrmannt az ütközés az oldalára fordította, a fénysziget felé sodródott. Az egyetlen gondolata az volt, hogy semmi estre sem engedheti el a kopót, bármi történjék is. Az volt a jegye a visszaútra. Az irányzék nélkül addig bolyonghat a sötétben, míg kifogy az oxigéntartaléka.

Amennyiben életben marad.

Hirtelen jött víznyomás kapta oldalba, és szorította a mélybe. Az óriás cápa farka fölötte csapott el. Bohrmann igyekezett visszanyerni az ellenőrzést a mozgása fölött, miközben látta a két kisebbet, ahogy együttesen támadásba lendülnek. Az állkapcsukkal csattogtak. Olyan közel kerültek a fényhez, hogy most már láthatóvá vált természetes színük. A fehér has felett bronzbarna hát feszült. Az íny és a torok rózsaszínes narancssárgán világított, mint a frissen felszelt lazachús, benne pedig a jellegzetes, háromszög alakú fogak a felső állkapocsban, és a valamivel hegyesebbek az alsóban. Öt, egymás mögött elhelyezkedő fogsor, melyek készen álltak széttépni mindent, ami közéjük kerül.

– Gärrraaad! – ordította Frost.

Bohrmann a lámpák fényén keresztül látta, ahogy Frost a szabad karjával az őt szorongató óriás fejét csapkodja. A cápa egyszer csak hirtelen mozdulattal kitépte a páncélburkot a helyéről, és messzire hajította. A levegő nagy buborékokban tódult ki a nyíláson. Az állkapcsok ismét szétnyíltak, körbevették a szabaddá vált kart, egyetlen harapással tépték le a válla alatt.

Véres felhő terjedt szét a sötétben, levegőbuborékokkal keveredett. Hihetetlenül sok vér, melyet a cápa a farokmozgásával egyenletesen eloszlatott. Frost már nem szavakat ordított, hanem csak artikulátlanul vinnyogott, végül gurgulázásba fulladt, amikor a tengervíz beáramlott, és kitöltötte az öltözéket. A kiáltozás elnémult. A kisebb cápák azonnal elfordultak Bohrmanntól. Bármi is irányította őket, rövid ideig a természetes táplálkozási ösztön vette át a hatalmat a viselkedésük felett. Belevetették magukat a habzó örvénybe, beleharaptak az élettelen testbe, megpörgették a tengelye körül, és mindenáron keresztül akarták törni a páncélt.

Van Maarten is kiáltozott, hangját átfedések zavarták.

Bohrmann gondolatai vadul kergették egymást. Érezte a bénító sokkot, amint rátelepedik egész testére és agyára. Tudatának egy része azonban kristálytisztán működött, és azt súgta neki, hogy nem számolhat az állatok természetes ösztöneivel. Erejüket és támadókedvüket valami manipulálta. Nem a táplálékszerzésről volt itt szó. Az ösztön most keresztülvitte akaratát, de az a valami a fejükben csak egy dolgot akart. Megölni minden embert, akit csak talál.

Vissza kell jutnia a sziklához.

A bal fogójával megütötte a konzolt. Ha most a téves gombot nyomta meg, aktiválja a programot, amely visszaviszi a Heeremára, és az végzetes lenne a számára, hiszen a POD nem nyújtott védelmet. De szerencséjére a helyes billentyűt nyomta meg. A propeller beindult. A botkormánnyal kapkodva irányította magát: el a fényszigettől, a sziklafal irányába. Érezte a gyorsulást, de ahhoz képest, hogy milyen sebesnek és mozgékonynak tűnt a lefelé úton, most olyan lassúnak érezte, mintha csak sétahajókázáson lenne.

Bohrmann csapkodott a békatalpaival és a sziklaterasz kékje felé siklott. Nem sokat tehetett ebben a helyzetben, de a búvárszabály kimondta, hogy a sziklafal legalább fedezéket nyújt a hátulról jövő támadással szemben. Bohrmann a fekete lávafal felé közeledett. Mielőtt odaért volna, még egyszer felnézett a fényszigetre. A vérfelhő szétterült, rángatózó uszonyok villantak benne. Frost öltözetének darabjai süllyedtek mellette a mélybe. A látvány elborzasztotta, de nem a mészárlás rémítette meg, hanem a tény, hogy csak két cápa vett részt a lakmározásban.

Az óriás nem volt sehol.

A bénító félelem ismét ott lüktetett a halántékában.

A nagy pörölyfejű kigyorsult a felhőből, szája szélesre tátva. Lélegzetelállító sebességgel siklott közelebb. Bohrmann agya egyszerűen kihagyott. Még azt latolgatta, vajon bekapcsolja-e a kopót, amikor a pöröly nekicsapódott. Az ütközéstől a falnak vágódott. Tompa puffanással repült a kőzetnek. A cápa továbbúszott, hirtelen kanyart tett, és iszonyú sebességgel támadta ismét. A német felordított. A világ elsötétült előtte, csak a fogakat és a torkot látta maga előtt. Az egész bal oldala, csípőtől vállig, eltűnt a csattogó pofában.

Ennyi volt, gondolta.

Az állat megállás nélkül folytatta az útját, maga előtt tolva Bohrmannt. A titánburkon jól hallhatóan csikorogtak a fogai. A cápa ide-oda rángatta a fejét, úgyhogy Bohrmann sisakja többször is nekiütődött a szikláknak. Forgott vele a világ. A titánburok elég erős volt, hogy bírja egy ideig az ütéseket, de Bohrmann feje a sisakon belül nem; úgyhogy se nem látott már, se nem hallott. Teljesen ki volt szolgáltatva, a sorsa megpecsételődött. Cafatokra lesz tépve. Az élete többé nem ér egy fabatkát sem.

A kiszolgáltatottság dühössé tette.

Még lélegzett.

Még tudott védekezni!

Fölötte a pöröly körvonala rajzolódott ki. A cápa feje akkora volt, mint testének egynegyede, úgyhogy a szemek igen távol helyezkedtek el egymástól. De Bohrmann csak a kiszélesedett pofa széleit látta, a szemet és az orrnyílást nem. Elkezdett csapkodni a konzollal, de nem tett valami nagy hatást az állatra, mert az változatlanul tolta maga előtt, kifelé a világos területről. Oda, ahol Frosttal a robbanás elől húzták meg magukat. Ha bekerülnek a sötétségbe, még csak látni sem fogja az állatot.

Nem hagyhatták el a bevilágított területet.

Bohrmann leírhatatlanul feldühödött. Bal kezével, amely a cápa torkában volt, belevágott a felső szájpadlásába. Végtére is szerencsésnek mondhatta magát, hogy cápa mindjárt az egész oldalát bekapta. Ha csak a karját, vagy a lábát kapta volna el, úgy jár, mint Frost; ám a páncélzatnak nem volt több olyan gyenge pontja, mint a csuklógyűrű. Még ennek az óriásnak is túl nagy volt, és túl masszív ahhoz, hogy átharapja. Ez a dolog a cápának is feltűnhetett, mert még erősebben rázta a fejét. Bohrmann kishíján elvesztette az eszméletét. Valószínűleg már eltört néhány bordája, de minél vadabbul rázta a bestia, annál dühösebb lett ő is. Szabad jobb kezével a feltételezett szemre mért ütéseket a konzollal...

Hirtelen kiszabadult.

A cápa kiköpte. Talán eltalált egy érzékeny pontot, a szemet vagy az orrnyílást. A hatalmas test a falnak csapta, miközben elúszott mellette. Egy pillanatra úgy tetszett neki, hogy a cápa végleg elkotródik. Lázasan gondolkodott, hogyan használhatná ki a helyzetet. Nem táplált illúziókat, ami a Heerema felé vezető hazautat illette. Átmenetileg megszabadult az állattól, de csak másodpercei maradtak a cselekvésre. Két kézzel magához ölelte a Trackhound karcsú csövét.

Semmi esetre sem veszíthette el.

A cápa eltűnt a sötétben, majd valamivel távolabb ismét beúszott a fénybe a kék árnyék.

Bohrmann egy űzött vad pillantásával mérte föl a közte és a sziklafal közötti távolságot.

Ott volt a sziklaüreg!

A cápa nem messze beleveszett a sötét mélybe. Bohrmann a sziklafalon odahúzta magát az üreghez. A fénysziget alatt a két cápa még mindig Frost maradványai felett marakodott. A csoport lassan kiért a fényben úszó térből. Azt kérdezte magában, hogy mikor hagynak fel a test további marcangolásával, és úsznak oda hozzá, majd jobbnak látta inkább nem kíváncsiskodni. Az alkonyzónában a cápa elképesztően gyors mozdulattal megfordult, és visszatért.

Bohrmann bepréselte magát a nyílásba.

Nagyon szűk volt odabent. Az öltözet hátuljára erősített palackok akadályozták, hogy mélyebben nyomuljon az üreg belsejébe. Karjai szorosan az oldalához préselődtek. Minden erejével azért harcolt, hogy mélyebbre húzódjon, amikor ott termett az állat.

A pörölyfej lesújtott a sziklaüreg peremére, amitől egy pillanatra visszahőkölt. Túl széles volt a feje, hogy mélyebbre kövesse a kutatót. A cápa olyan szűk kanyarokban körözött, hogy már majdnem elérte a saját farkát, amikor másodszor is nekirontott a sziklának.

Lávadarabkák váltak le felhőkben az üreg bejárata fölött, és homályosították el a szabad kilátást. Bohrmann még jobban odapréselte karjait a testéhez. Fogalma sem volt, hogy milyen mély lehet az odú. A cápa folytatta támadásait, szilánkok záporoztak szét, és még sűrűbb lett a felkavart törmelékfelhő. A fénysziget csak foltokban volt kivehető.

– Dr. Bohrmann?

Van Maarten hangja. Nagyon csendes volt.

– Bohrmann, az ég szerelmére, jelentkezzen!

– Itt vagyok.

– Van Maarten olyan hangot adott ki magából, ami talán egy megkönnyebbült sóhajra hasonlított leginkább. A cápa akkora zajt csapott, hogy alig lehetett érteni, amit mond. Bohrmann reszketett, hirtelen abbamaradt a támadás. Be volt szorulva az üregbe, és mellesleg nem látott semmit. A fények hollétét csak sejtette.

– Egy sziklahasadékba vagyok beszorulva – mondta.

– Leküldjük a robotokat – mondta van Maarten. – És két embert. Van még két öltözetünk.

– Felejtse el. A POD nem működik.

– Tudom. Láttuk, mi történt Frosttal... – Van Maarten hangja elcsuklott. – Az embereim mégis lemennek, van náluk szigonypuska és robbanófej...

– Robbanófejek? Micsoda kitűnő ötlet! – mondta Bohrmann.

– Frost meg volt győződve róla, hogy nem lesz rájuk szükség. A POD eddig kifogástalanul...

Valami frontálisan nekiütközött Bohrmannak, amitől mélyebbre nyomódott az üregbe. Annyira meglepődött, hogy még kiáltani is elfelejtett. A maradék fényben látta a cápát, ahogy az oldalára fordulva öklelte, hogy beférjen a széles feje.

Okos kis jószág, gondolta, miközben a szíve a torkában dobogott. Na, ez nem fog neked ízleni.

Vadul csapkodott a pörölyfejre, közben kétségbeesetten szorította magához a kopót. Nem tudta tisztán kivenni, hogy az állkapcsok és fogak hol csattognak. A cápa nem tud hátrafelé úszni, ezért csak le-fel csapkodott a fejével a résben, de nem érték el a félelmetes fogak. A szeme vadul forgott. Bohrmann felemelte a konzolt, és lesújtott rá.

A pörölyfej összerándult.

Egyedül nem fogok tudni kiszabadulni, gondolta Bohrmann. Fogta a kopót és teljes erejével a cápa fejének nyomta. Ilyen mélyre még nem nyomulhatott. Mekkora volt felette a zselés lény hatalma? Irányította az állat viselkedését; arra is ráveheti, hogy hátrafelé ússzon?

Nyilvánvalóan igen, mert a fej eltűnt a bejáratból.

Az óriás volt.

Bohrmann várt.

Valami ismét kitört a felhőből. Az egyik kisebb példány iramodott neki vízszintes irányból. Fejjel ütközött a sisaknak. Az állkapcsok szétnyíltak, és a fogsorok végigszántottak a plexin. A cápa annyira elfedte a barlang bejáratát, hogy Bohrmann jóformán semmit sem látott, de az a kevés is elegendő volt neki. Még jobban befurakodott az üreg belsejébe, a falak hirtelen engedtek a nyomásnak. Hátrafelé bezuhant az ismeretlenbe.

Koromsötét volt odabent.

Nagy nehezen megmozdította a bal karját és a fogóval a konzol irányába nyúlt. A Trackhound fényszórójának a gombja a billentyűzet felett helyezkedett el. Pedig az imént...

Hol volt az az átkozott gomb?

Ott!

A fényszóró kigyúlt. A világosság végigvándorolt a falakon, és rájött, hogy az üreg egy tágas barlanggá terebélyesedett. A fényt a barlang szája felé irányította, ahol újból feltűnt a cápa feje. A pöröly izgett-mozgott, de nem tudott beljebb hatolni.

Mi történhetett, gondolta magában Bohrmann.

Majd hirtelen rájött.

A cápa beszorult.

Karja kilengett, és mint egy elszabadult cséphadaró, ütlegelni kezdte a fejet. Az állat félig belógott a nyíláson. Rájött, hogy nem tanácsos a cápát annyira megsebezni, hogy vérezzen. Ezért inkább nekiveselkedett, hogy a testsúlyával kitaszítsa. A víz alatt ez nem számított könnyű műveletnek, de addig-addig lökdöste minden erejével, míg a cápa végül hátrálni kezdett. A kopó cikázó fényszórója olykor belevilágított a rózsaszínű torokba.

A te átkozott problémád, hogyan szabadulsz ki innen, én meg azt akarom, hogy eltűnj! Ez az én barlangom, úgyhogy húzd el a beledet! – Húzzál már el!

– Dr. Bohrmann?

A cápa nagy nehezen kihátrált az üreg bejáratából.

Bohrmann hátralendült. A karjai rángatóztak. Sokkos állapotba került, egy pillanatra azt sem tudta, hol van, és mit csinál. Hirtelen kimondhatatlan fáradtsag uralkodott el rajta, és térdre rogyott.

– Dr. Bohrmann?

– Ne idegesítsen fel még jobban, van Maarten – köhögött. – Inkább csináljon valamit, vigyen ki innen!

– Azonnal küldöm a búvárokat és a robotokat.

– A robotokat minek?

– Mindent leküldünk, ami zavarhatja és elijesztheti az állatokat.

– Ezek már nem állatok. Csak a testük hasonlít állatéra. Jól tudják, mi az a robot, és azt is, hogy mit akarunk itt lent.

– A cápák?

Frost ezek szerint nem mesélt el mindent.

– Igen, a cápák. Annyira cápák, amennyire a bálnák bálnák. Valami átvette fölöttük a hatalmat. Az emberei készüljenek fel a legrosszabbra! – Újra köhögési ingere támadt, csak most sokkal hevesebben. – Semmit sem látok ebben a nyamvadt barlangban. Mi történik odakint?

Van Maarten hallgatott.

– Édes Istenem – mondta a holland.

– Hé! Beszéljen, ember!

– További cápák tűntek fel. Tucatnyian vannak. Százával! Összetörik a fényszórókat. Felaprítják az egész fényszigetet.

Naná, hogy ezt teszik. Erre megy ki a játék. Ne tudjuk leporszívózni a kukacokat.

– Akkor felejtse el.

– Tessék? Hogy mondta?

– Felejtse el a mentési akciót, van Maarten.

Akkora hangzavar volt a sisakban, hogy a németnek meg kellett ismételni a válaszát.

– Az emberek készen állnak.

– Mondja meg nekik, hogy intelligens lényekkel akadt dolgunk. Két búvár, és egy pléhrobot semmit sem tehetnek. Találjon ki valami mást. Elvégre még majdnem két napra elegendő oxigéntartalékom van.

Van Maarten habozott.

– Megfigyeljük a történéseket. Lehet, hogy az állatok néhány óra múlva eltűnnek. Gondolja, hogy biztonságos a barlangja?

– Mit tudom én! Normális cápáktól biztonságban érezném magam, de a barátaink ötletessége nem ismer határokat.

– Kihozzuk onnan, Gerhard! Még mielőtt elfogyna a levegője.

– Ragaszkodnék hozzá.

Végre ismét fény szüremlett az üregbe. Ha igaz, amit van Maarten mond, akkor nemsokára vaksötét lesz.

És egyedül lesz a vaksötét tenger mélyén, míg meg nem érkezik valaki, aki felveszi a harcot párszáz pörölyfejű cápával.

Illetve az idegen intelligenciával.

Egyetlen cápa sem merészkedne az elektromos mezőbe, ha nem lenne megrongálva az idegrendszere, és egyetlen cápa sem támadott volna meg két búvárt páncélöltözetben, vagy ha igen, akkor hamar feladták volna a próbálkozást. A pörölyfejűek a veszélyesek közé vannak besorolva, és kifejezetten kíváncsiak, de normális esetben nagy ívben kerülnek mindent, amit gyanúsnak vélnek.

Normális esetben sziklaüregekbe sem úsznak be.

Bohrmann gubbasztott a barlangjában, további húsz órára elegendő levegővel, és egy cápariasztóval, amely nem ért semmit. Azt remélte, hogy nem lesz további mészárlás, ha megérkeznek van Maarten emberei. Akármikor is jönnek.

Egy csúf mészárlás a vaksötétben.

Kikapcsolta a kopón a fényszórót, hogy takarékoskodjon az energiával. Azonnal teljes sötétség vette körül. Csak nagyon gyengén szüremlett be hozzá a fény, és az is szemlátomást gyengült.

Independence, Grönlandi-tenger

Johanson nem tudott lenyugodni.

Ott volt a merülőtérségben, ahol Li emberei Rubin felügyelete alatt előkészítették a zselé átvitelét a szimulátorba. A tartályt teljesen kiürítették és fertőtlenítették. A Pfiesteria-fertőzött rákokat folyékony szén-dioxidos tartályokba helyezték át. Mindez a biztonsági előírások teljes betartása mellett történt. Johanson és Oliviera megegyeztek abban, hogy a fázistesztekkel kezdik a vizsgálatokat, amint a massza a tartályba kerül. Eközben Crowe és Shankar összeültek megfejteni a második scratch-jelet.

– A rémület még itt van a csontjainkban – mondta Li rövid beszédében. – Mindnyájunkat mélyen érintették a történtek. Megpróbáltak bennünket demoralizálni, sőt, elpusztítani. De ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Bizonyára felmerült önökben a kérdés, hogy biztonságos-e még a hajó; azt válaszolom, hogy igen. Mindaddig, amíg az ellenségnek nem adunk több esélyt a behatolásra, nincs mitől tartanunk az Independence fedélzetén. Mégis sietnünk kell felvenni vele a kapcsolatot. Főleg most. Meg kell győznünk az ellenségünket, hogy hagyjon fel az emberiség elleni terrorral.

Johanson felment a tetőre, ahol a személyzet a parti maradékait takarította. A nap ismét fent ragyogott az égen, és a tenger is a szokásos arcát mutatta. Sem kékes fény, sem villámok. Semmi rémálom.

Visszatért a gondolatai kiindulópontjához, még mielőtt Li megjelent egy pohár vörösborral, és megpróbálta kipréselni belőle az éjszakai kirándulás részleteit. Két dolgot fogott fel nagyon gyorsan. Először is, Li tudta, hogy mi történt. Másodszor, a nő nem tudta, hogy ő mit tud, és ez láthatóan zavarta.

Hazudtak neki. Nem esésről volt szó.

Pedig közel állt hozzá, hogy elfogadja ezt a gyenge magyarázatot. Ha Oliviera nem mondta volna, hogy látta Rubint előző éjjel a rámpán, amint egy titkos ajtót kinyit, erre sem emlékezett volna, és megelégedett volna azzal a gyenge magyarázattal, amit Angeli és a többiek próbáltak belesulykolni. De Oliviera megjegyzése valamit elindított benne.

Agya elkezdte helyreállítani az elveszettnek hitt információkat. Miközben az egyformán hullámzó tengert bámulta, pillantása befelé fordult, és önmagát szemlélte. Hirtelen megint ott ültek Olivierával a ládán, bort ittak, és látta Rubint, ahogy bemegy a rejtekajtón, mely valahol a távolban volt, de egy másik kép is felvillant előtte; ott állt, közel az ajtóhoz, és Johansonnak ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy az valóban létezik.

De mi történt azután?

Lementek a laborba, majd ő visszatért a hangárfedélzetre. De miért? Az ajtónak valami köze volt hozzá?

Vagy mindez csak képzelődés?

Megöregedtél, és üldöznek a rigolyáid, gondolta magában. Ez nagyon kínos ügy. Menjen oda Lihez, vonja őt kérdőre, hogy aztán bebizonyosodjék, nincs ki a négy kereke? Nem túl felemelő gondolat.

Miközben ezen töprengett, a gondviselés megsegítette. Elküldte neki Weavert. Johanson megörült, amikor megpillantotta a csodás kis nőt. Az utóbbi időben nem sok alkalom adódott beszélgetésre. Ha eleinte még azt gondolta is, hogy valami szövődik közöttük, hamar be kellett látnia, hogy nem pótolhatta Lundöt. Jól megértették egymást, de szorosabb kötődés nem alakult ki sem a Chateau-ban, sem az Independence fedélzetén. Talán abban reménykedett, hogy jóvátehet valamit abból, amit Lundnél elmulasztott. Időközben a dolgok megváltoztak. Johanson már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy le kell vezekelnie a bűnét, de abban sem, hogy közöttük valaha is kialakulhat olyan meghitt viszony, mint Lunddel. Pillanatnyilag inkább Anawakkal volt valami kialakulóban, ő sokkal inkább illett hozzá.

Meghitt viszony nem alakulhat ki közöttük, ez már bizonyos.

De a bizalom igen, és ez valami egészen más. Ha megajándékozza Weavert a bizalmával, akkor csak jól járhat. Túlságosan is józan gondolkodású volt, hogy valamilyen romantikus tündérmesét fedezzen fel a titkokkal átszőtt ügyben. Meg fogja őt hallgatni, és őszintén a tudomására hozza majd, hogy hisz-e neki, avagy őrültnek nézi.

Rövid mondatokban ecsetelte, mire emlékszik, mi az, ami zavart kelt benne, mely pontokban nem hisz még magának sem, és mit érzett, amikor Li ki akarta szedni belőle, hogy mire emlékszik.

Weaver egy ideig gondolkodott, majd megkérdezte:

– Voltál ott azóta körülnézni?

Johanson tagadólag megrázta a fejét.

– Nem volt még alkalmam rá.

– Lett volna rá bőven alkalmad, csak félsz megnézni, mert azt gondolod, hogy nem fogsz találni semmit.

– Valószínűleg igazad van.

A lány bólintott.

– Jól van. Akkor most szépen lemegyünk együtt.

Fején találta a szöget. Minden lépéssel, amivel közelebb kerültek a hangárfedélzethez, nőtt benne a félelem és a bizonytalanság. Mi van, ha tényleg nem találnak semmit?

Már majdnem teljesen biztos volt abban, hogy semmit sem találnak, és akkor lassan meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy kezdődő skizofréniában szenved. Ötvenhat éves volt, egy jóképű férfi, akiről elmondható, hogy magas intelligenciával rendelkezik, és erotikus kisugárzással bír. Olyan valaki, akinek nagy sikere van , a nőknél.

Ezek szerint most már szenilis, öreg tata.

Úgy történt, ahogy sejtette. Többször is végigjárták a falat, de nyílásra utaló nyomokat hiába kerestek.

Weaver ránézett.

– Rendben – mormogta.

– Nem probléma – válaszolta Weaver. Legnagyobb meglepetésére még hozzáfűzte: – A fal tele van szögecsekkel, hegesztésekkel, és rengeteg cső fut rajta végig, tehát ezernyi lehetőség van elrejteni egy ajtót. Próbálj meg visszaemlékezni, hogy pontosan hol álltál!

– Te hiszel nekem?

– Elég jól ismerlek, Sigur. Nem vagy őrült. Nem iszol, mint a kefekötő, és nem használsz drogokat. Egy ínyenc vagy, és az ínyenceknek megvan az a képességük, hogy felfedezzék az apró részleteket, amelyek másoknak talán fel sem tűnnek. Én például inkább gyorséttermi típus vagyok. Valószínűleg akkor sem látnám meg az ajtót, ha az orrom előtt nyílna ki, mert egyszerűen fel sem merülne bennem, hogy ilyen furfang egyáltalán létezik. Nem tudom, hogy mit láttál de... igen, én hiszek neked.

Johanson mosolyogni kezdett. Egy csókot nyomott Weaver arcára, és ruganyos léptekkel indult el lefelé a rámpán a laborhoz.

Labor

Rubin még mindig nagyon sápadt volt, és ha megszólalt, olyan benyomást keltett, mintha egy papagáj károgna. Igazán nem sok hiányzott ahhoz, hogy kilehelje a lelkét. Nem Greywolfon múlott, hogy nem így történt. A biológus nagyon megértővé vált. Bágyadtan mosolygott, és Johansont leginkább Ratched nővérre emlékeztette, a Száll a kakukk fészkére című filmből, miután Jack Nicholson a nyakára tette a kezét. Ha jobbra vagy balra nézett, az egész felsőtestével fordult oda, mindenkinek felhívva a figyelmét rettenetes állapotára, és fennhangon hirdette, hogy nem haragszik Greywolfra.

– Együtt voltak, igaz? – hörögte Rubin. – Nagyon szörnyű lehet most neki, és én voltam az, aki újra kinyittatta a zsilipet. Nem lett volna szabad engem megtámadnia, de nagyon meg tudom őt érteni.

Oliviera csak ritkán váltott egy-egy pillantást Johansonnal, különben teljes csendben végezte a munkáját. A tartályban a massza nagyobb darabkái úsztak, és újból elkezdtek világítani. Ami a három biológust most érdekelte, az nem is a massza volt, hanem a kék felhő. Miközben Li emberei két és fél tonnát lapátoltak belőle a szimulátorba, került mellé nagy mennyiségben felbomlott és elolvadt anyag is. A szabadon úszkáló mikroorganizmusok és a nagyobb darabok között egy robot lavírozott. Folyamatosan elemezte a vizet, és küldte az eredményeket a számítógépbe, hogy aztán megjelenjenek a monitoron. A robot külső borítása tele volt kisebb csövekkel, melyek gombnyomásra tolódtak ki, kinyíltak, majd bezárultak, , és visszacsúsztak a helyükre. A szerkezet nem volt nagyobb, mint a Spherobot, de nagyon mozgékony volt és masszív.

Johanson úgy pózolt a konzol előtt, mint egy űrhajó kapitánya, kezeit várakozva a botkormányra helyezve. A tartályban és a laborban a szükséges minimumra csökkentették a világítást, hogy jobban megfigyelhessék a folyamatot. Így tanúi lehettek annak, ahogy a massza lassan felépül a sokkból. A zselédarabok most erősebben világítottak, és kék fényhullámok pulzáltak a belsejükben.

– Azt hiszem, elkezdődött – suttogta Oliviera. – Újraformálódik.

Johanson az egyik lebegő darabka alá irányította a robotot, kitolta az egyik mintavételező csövet, és belevezette élesre csiszolt hegyét a belsejébe. Eltávolított egy kis darabkát belőle, majd a cső automatikusan bezárult, és visszacsúszott a helyére. A massza nem reagált a mintavételre, csak enyhén deformálódott a kék felhőfoszlányok közepette. Johanson várt néhány másodpercet, majd megismételte az eljárást egy másik helyen.

Apró villámok cikáztak a zselékupacban. Akkora volt, mint egy kifejlett delfin. Sőt, még ennél több: úgy is nézett ki.

Ugyanabban a pillanatban Oliviera szólalt meg:

– Nem tudom elhinni. Úgy néz ki, mint egy delfin.

Johanson kis híján megfeledkezett róla, hogy ő irányítja a robotot, annyira lenyűgözte a látvány. Megfigyelhették, ahogy a többi zselédarab is megváltoztatja az alakját. Egyesek cápa alakot formáltak, mások kalmárokat.

– Ez meg hogy lehetséges? – hörögte Rubin.

– A programozás – mondta Johanson. – Csak ez lehet a magyarázat.

– Honnan tudják, hogyan kell csinálni?

– Egyszerűen tudják, hiszen megtanulták.

– Ha képesek a formákat és a mozgásokat utánozni – mondta Oliviera –, akkor az álcázás mesterei lehetnek. Ti hogyan vélekedtek?

– Nem tudom – Johanson kételyének adott hangot. – Nem vagyok biztos abban, hogy egyfajta mimikrit látunk, nekem inkább úgy tűnik, mintha... emlékezne.

– Emlékezne?

– Tudod, hogy mi megy végbe az agyban, amikor gondolkodunk. Bizonyos neuronok felvillannak, csoportok, amelyek összeköttetésben állnak egymással. Egy felvillanó minta, egy alakzat. Az agyunk nem tudja megváltoztatni az alakját, de a neuronális minták mindenképp formát képeznek. Ha le tudnánk őket olvasni, elég nagy valószínűséggel megmondható volna, hogy az illető mire gondol.

– Azt akarod mondani, hogy most egy delfinre emlékezik?

– Nem úgy néz ki, mint egy delfin – vélte Rubin.

– Dehogynem, hiszen... – Johanson félbehagyta a mondatát. Rubinnak igaza volt. Megváltoztatta az alakját. Most egy rája alakját vette fel, amely lassú szárnycsapásokkal haladt felfelé a tartályban. A szárnyak végeiből vékony tapogatófonalak nőttek ki.

– Ezt nézzétek!

A rájaalak átment valami hosszú, kígyószerűbe, majd a massza hirtelen szétillant. Egyszerre ezernyi kis hal mozgott szinkronban, majd ismét összeálltak eggyé. Az alakok a másodperc törtrésze alatt változtak hol felismerhető, hol teljesen idegen képződményekké. A jelenség az összes nagyobb lebegő zselédarabban végbement, miközben feltartóztathatatlanul egymás felé igyekeztek. Felvillantak a már jól ismert villámok, és egy szörnyű pillanatig Johanson egy ember alakját vélte felfedezni az őrült sebességgel végbemenő alakváltozásban.

Minden egy helyre áramlott; a zselé és a felhőfoszlányok egyaránt.

– Összeolvad! – krákogta Rubin. Csillogó szemekkel figyelte a monitorokat. Az adatmonitoron változást észlelt.

– A víz megtelt egy új anyaggal, egy új kémiai kötéssel!

Johanson a magába zuhanó világegyetemben körözött a kis robottal, és folyamatosan vette a mintákat. Olyan volt, mint egy ralliverseny. Mennyi anyagot tud még összegyűjteni? Mikor lesz tanácsos visszavonulni? A massza, úgy látszik, teljesen regenerálódott. Az önmagába zuhanó anyagban egy jól kivehető központ kezdett kialakulni. Amit kicsiben egyszer már megtapasztaltak, az most nagyban is végbement; egy lény teremtődött az egysejtűekből. Az organizmusnak nem voltak látható szemei, fülei vagy egyéb érzékszerve, sem szíve, agya vagy belsőségei, mégis összetett folyamatokat volt képes véghezvinni.

Egy hatalmas valami jött létre. A szivattyúk kiszippantották a felét annak, ami a merülőtérségbe került, de a megmaradt anyagnak is akkora volt a kiterjedése, mint egy kisteherautónak. Az ovális ablakon keresztül láthatták, ahogy az anyag egyre sűrűsödött és szilárdult. Johanson az összeolvadás pereméhez irányította a robotot, ahonnan megállás nélkül kék villámok cikáztak a középpont felé. Még három csövecskéből hiányzott minta. Kitolta őket a csőkoszorúból, és egy újabb behatolást kísérelt meg.

– A massza villámgyorsan húzódott hátra, és egy tucat csáp vágódott ki belőle, melyekkel elkapta a robotot. Johanson elveszítette az uralmát a gép felett. Mozdulatlanul függött a lény szorításában, amely lassan leereszkedett vele a tartály aljára, miközben egyfajta lábat produkált. Egy óriási gombára emlékeztetett, melynek a feje rugalmas karok koszorújából áll.

– A fenébe! – káromkodott Oliviera. – Túl lassú voltál.

Rubin ujjai végigszáguldottak a billentyűzeten.

– Van adatunk minden mennyiségben – mondta. – Molekuláris eufóriában vannak. Tényleg feromont használ a dög! Tehát jól gondoltam.

– Anawak gondolta jól – javította ki Oliviera. – És Weaver.

– Természetesen, azt akartam mondani...

– Mindnyájunknak igaza volt.

– Ezt akartam mondani.

– Valami, amit már ismerünk, Mick? – kérdezte Johanson, anélkül, hogy levette volna szemeit a monitorról.

Rubin megrázta fejét.

– Fogalmam sincs. A hozzávalók mind ismertek, a receptről pedig még nem mondhatok semmit. Kellenek a minták.

Johanson figyelte, amint egy vastag kar nő ki a lény közepéből, melynek a hegye bokornyi finom tapogatóban ágazott szét. A kar lenyúlt a kis robothoz, a tapogatók végigsimították a gépet és a csövecskéket. Jól szervezett, alapos vizsgálódásnak tűnt.

– Jól látok? – kérdezte Oliviera. – Ki akarja nyitni a csöveket?

– Azokat nem könnyű kinyitni.

Johanson azon volt, hogy visszaszerezze a gépét a lénytől. A fogókarok pedig reagáltak a kísérletére, úgy, hogy még erősebben fonódtak a szerkezet köré.

– Szemmel láthatóan beleszerelmesedett – sóhajtott Johanson. – Na jó, akkor várjuk ki, mi lesz.

A tapogatók folytatták a vizsgálódást.

– Szerintetek látja a robotot? – kérdezte Rubin.

– Mivel? – Oliviera megrázta fejét. – Utánozni tudja a formákat, de hogy egy szemet is kialakítson?

– Talán nincs is szüksége rá – mondta Johanson. – Felfogja a világot maga körül.

– A gyermekek is ezt teszik, de nekik van agyuk, ahol a felfogott világ tárolódik. Ez a lény hogy tudja megérteni, amit felfog?

A massza hirtelen elengedte a robotot. A tapogatók és karok mind visszahúzódtak a középponti struktúrába. Lapossá vált, amíg vékony rétegben be nem töltötte a tartály alját.

– Egy úszó padló – gúnyolódott Oliviera. – Tehát erre is képes.

– Arrividerci – mondta Johanson és visszairányította a robotot a garázsba.

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

– Mit akartok nekünk mondani?

Crowe feltámasztotta az állát a tenyerére. Ujjai között ott volt az elmaradhatatlan cigaretta, de most elégett anélkül, hogy beleszívott volna. Crowne-nak nem volt ideje a cigarettával foglalkozni, mert Shankarral együtt az üzenet megfejtésén dolgoztak.

Egy üzenet, amelyet azonnali támadás követett.

Miután a számítógép dekódolta az első üzenetet, a másodikkal is hamar végzett. Az Yrr most is bináris kódban válaszolt. Még nem tisztázódott, hogy a második üzenet is kép formájában jelenik-e meg. Eddig csak egy megfejtésnek volt értelme, egy információnak, amely az idegen lénnyel szemben támasztott elváráshoz képest nevetségesen egyszerűnek hatott.

Egy molekula képe volt, egy vegyi képleté.

H2O.

– Milyen eredeti – jegyezte meg Shankar savanyúan. – Hogy vízben élnek, már mi is tudjuk.

Az Yrr azonban további adatokat kapcsolt a víz képletéhez, amiket egy nagy teljesítményű számítógéppel számoltak ki; Crowe-nak lassan fény gyúlt elméjében.

– Talán egy térkép – mondta a nő.

– Mire gondolsz? A tengerfenék térképére?

– Nem. Akkor ez azt jelentené, hogy a tengerfenék lakói. Ha az erőszakos látogatónk része az idegen intelligenciának, akkor az élettere a nyílt víz. A mélytenger egy univerzum, amelyben lebeghet, ami homogén, és mindenütt egyforma

Shankar elgondolkodott.

– Hacsak nem vesszük górcső alá, és nem vizsgáljuk meg a specifikus összetételét. Az ásványi anyagokat, savakat, bázisokat és így tovább.

– Amelyek nem mindenhol egyformák – bólintott Crowe. – Első alkalommal egy képet küldtek, két matematikai feladat eredményeként. A mostani összehasonlíthatatlanul bonyolultabb. De ha helyesen olvassuk le, akkor a variációk lehetősége itt is korlátok között fog mozogni. Nem mernék megesküdni rá, de azt hiszem, ismét egy képet küldtek nekünk.

JIC, Egyesített Információs Központ

Weaver a számítógép előtt ülve találta Anawakot. A képernyőn virtuális egysejtűek nyüzsögtek, de a férfi nem igazán figyelt rájuk.

– Sajnálom, ami a barátnőddel történt – mondta csendesen. Anawak a plafonra pillantott.

– Tudod, mi a furcsa? Hogy a halála ilyen közelról érint. A halál sohasem izgatott különösebben. Amikor az anyám meghalt, akkor sírtam utoljára. Az apám is meghalt, és rosszul lettem attól a felismeréstől, hogy nem tudom meggyászolni halálát. De Licia? Istenem, még csak ambícióim sem voltak vele kapcsolatosan. Egy egyetemista diáklány, aki az idegeimre ment, mielőtt még megszoktam volna, hogy kedvelem.

Weaver habozott egy pillanatig. Óvatosan megérintette a vállát. Anawak ujjai végigsimítottak a lány kezén.

– A programozásod különben működik – mondta végül.

– Ez azt jelenti, hogy a laborban már csak ennek megfelelően kell átalakítani a biológiát.

– Igen, ez a probléma. Így csak elmélet marad.

A virtuális egysejtűeket egy tanulásra és állandó mutációra képes DNS-sel látták el. A modell szerint minden egysejtű egy független kis számítógép, amely folyamatosan átírja a programját. Minden új információ megváltoztatta az örökítő anyag struktúráját. Ha egy bizonyos mennyiségű sejt valamilyen tapasztalatot szerzett, akkor a tapasztalat megváltoztatta a genetikai szerkezetüket. Ily módon a kollektíva folyamatosan növelte az ismeretanyagát, és az összeolvadásokkal gondoskodott az információ egyenletes eloszlásáról. Az egyesek tudása gazdagította az egész kollektíva ismereteit.

A gondolat forradalmi volt a maga nemében, hiszen azt jelentette, hogy a tudás örökíthető. Miután megbeszélték a dolgot a három biológussal, nagyobb lett a tanácstalanság, mint valaha, mert az ötletet valahol mindenki támogatta.

Másrészről pedig volt egy hátulütője.

Kontrollszoba

– Amikor a DNS mutálódik, változást eredményez a genetikai információban – magyarázta Rubin. – Ez minden élőlénynél problematikus. A minták elemzésének kellős közepén távozott a laborból, mert állítása szerint kiújult a migrénje. Ehelyett együtt ült a kontrollszobában Livel, Peakkel, és Vanderbilttel, akik ellenőrizték a lehallgatók jelentéseit. Természetesen itt már mindenki régen tudott Weaver és Anawak programjáról, de Rubin kivételével nem sokra mentek vele.

– Egy organizmus rá van utalva, hogy épségben megőrizze a DNS-ét – mondta Rubin. – Különben megbetegszik, vagy az utódai lesznek betegek. A radioaktív sugárzás például helyrehozhatatlan károkat okoz a DNS-ben, és azt eredményezi, hogy mutánsok születnek, vagy rákos daganatok keletkeznek.

– És mi van az evoliciós fejlődéssel? – kérdezte Vanderbilt. – Ha a majomból fejlődtünk emberré, akkor DNS-ünknek is változnia kellett.

– Ez igaz, de az evolúció nagyon hosszú idő alatt megy végbe, miközben mindig azokat választja ki, akiknél a természetes mutáció a pillanatnyi optimális alkalmazkodást jelenti az aktuális körülményekhez. Az evolúció sikertelenségeiről alig beszélünk, a természet azonban mégis előállítja azokat. Az alapvető genetikai változások és a kilökődés között helyezkedik el a helyreállítás. Gondoljanak csak a napozásra. A napfény megváltoztatja a hámréteg sejtjeit, ami a DNS megváltozását eredményezi. Lebarnulunk, vagy ha nem vigyázunk, bevörösödünk és leégünk. Ebben az esetben a szervezet kilöki magából az elhalt sejteket. Ha nem lenne a helyreállítás folyamata, nem lennénk életképesek. A sok apró mutáció összeadódna, a sebek nem gyógyulnának, és képtelenek lennénk túlélni a legkisebb betegséget is.

– Értettem – mondta Li. – De hogy működik ez az egysejtűeknél?

– Ugyanúgy – mondta Rubin. – Ha a DNS-ük mutálódik, akkor helyre kell állítani. Mint ismeretes, ezek a sejtek osztódással szaporodnak, ha nem lenne a helyreállítódás, egyetlen faj sem maradna stabil. Mindegy, melyik sejtet veszi alapul, a természetnek érdeke fűződik ahhoz, hogy a mutációs rátát elviselhető szinten tartsa. Csakhogy, most jutottunk el Anawak elméletének hátulütőjéhez. Egy genom, az örökítő anyag, mindig teljességében áll helyre, teljes hosszában. Úgy kell elképzelni, mintha a javító-enzimek őrjáratoznának, és folyamatosan figyelnék a változásokat. Amint rábukkannak egy hibás területre, azonnal munkához látnak. A javító-enzimek ebben az értelemben az eredeti, helyes állapotban tartják a DNS-ünket, úgymond, az öröklődő tudás őrzői. Ellenőrző útjaikon azonnal felismerik, hogy melyik az eredeti, és melyik a hibás gén. – Úgy kell elképzelni, mintha egy gyereknek hiába tanítaná a beszédet. Alig tanul meg egy szót, máris jönnek a javítóenzimek, és helyreállítják az eredeti állapotot, azaz esetünkben a nem tudást. A tudás felépítése így lehetetlen.

– Eszerint Anawak elmélete nem ér egy fabatkát sem – állapította meg Li. – Csak akkor állja meg a helyét, ha a DNS változása az egysejtűben megmaradna.

– Ez csak részben igaz. Minden új információt a javító-enzimek hibának tekintenének, és hipp-hopp ki lenne javítva. Vissza a nulla-állapotba.

– Gyanítom, hogy most jön a másrészt – vigyorgott Vanderbilt. Rubin habozva bár, de bólintott.

– Létezik másrészt – mondta ki végül.

– És mi lenne az?

– Fogalmam sincs.

– Egy pillanat – szólalt meg Peak. – Felállt a székéből, de azonnal fájdalmasan felszisszent, és visszaült. A lába be volt kötözve, és különben is elég nyomottnak tűnt. – Nem az imént...

– Igen, tudom! De az elmélet egyszerűen csodálatos – kiáltotta Rubin. A hangja egyre csipogósabbá vált. Mindig, ha hosszabban beszélt, utolérték Greywolf fojtogatásának következményei. – Mindent megmagyarázna. Akkor bizonyságot szerezhetnénk afelől, hogy ez a valami a tartályban tényleg az ellenségünk-e, és tényleg az Yrr-rel állunk-e szemben, azzal, aki mindenért felelős. És én biztos vagyok abban, hogy ők azok! Ma reggel egyedülálló jelenségeknek lehettünk tanúi. A lény alaposan megvizsgált egy kis robotot, és amilyen módon történt – elmondhatom, hogy ennek semmi köze természetes állati kíváncsisághoz. Ez tiszta, megismerő intelligencia! Anawak magyarázatának helytállónak kell lennie. Weaver számítógépes szimulációja működik.

– Ki tudja ezt még követni? – sóhajtott fel Vanderbilt, és szárazra törölgette a homlokát.

– A lehetőség az anomáliákban rejlik – mondta Rubin. – A javító-enzimek is hibáznak. Igaz, hogy csak ritkán, de minden tízezredik javításból egyet elrontanak. Egy bázispár, amelyet nem állítanak helyre. Nagyon kevés ugyan, de elegendő ahhoz, hogy valaki vérzékenységgel szülessen. Mi a hibákat látjuk bennük, de tény, hogy a helyreállítás elve nem minden esetben működik hibátlanul.

Li felállt és egyenletes lépésekkel járkált ide-oda a szobában.

– Tehát az a meggyőződése, hogy az egysejtűek és az Yrr azonosak? Megtaláltuk tehát az ellenségünket?

– Van még egy másrészt is – mondta Rubin gyorsan. – Először is meg kell oldanunk a DNS-problémát. Másrészt kell, hogy létezzen valami királynőféle. Amit ott lent magunk előtt látunk, csak egy elenyésző része az egésznek.

– Egy királynő? Hogyan kellene elképzelni?

– Hasonlónak, és mégis különbözőnek. Vegyük a hangyákat. A királynő is hangya, de különleges. Minden tőle indul ki. Az Yrr is rajban élő lény, mikroorganizmusok kollektívája. Ha Anawaknak igaza van, akkor ők képezik az intelligens életforma másik variációját, de valaminek irányítani kell őket.

– Akkor, ha megtaláljuk a királynőt... – kezdett bele Peak.

– Kérem ne – rázta Rubin a fejét. – Ne áltassuk magunkat, hiszen többen is lehetnek. Milliónyian, és ha okosak, messze elkerülnek bennünket. – Szusszant egyet. – Ahhoz, hogy királynők lehessenek, a többi Yrr-rel össze kell olvadniuk, és kicserélni a genetikai információt. Nos, éppen azon dolgozunk, hogy kivonjunk egy illatanyagot, amely arra készteti a sejteket, hogy összeolvadjanak; egy feromont. Johanson és Oliviera nagyon közel járnak. A feromon segítségével rávehetjük őket, hogy összeolvadjanak a királynőjükkel. Az illat a kulcs az egymás közti kommunikációhoz – Rubin önelégülten mosolygott. – És kulcs lehet minden problémánk megoldásához.

– Jól van, Mick. – Vanderbilt megértően bólintott. – Ismét szeretjük magát, annak ellenére, hogy a merülőtérségben mekkora bakot lőtt.

– Arról nem én tehetek – mondta Rubin sértődötten.

– Ön a CIA-nál van, Mick. Az én csapatomban. Az arról nem tehetek nem létezik nálunk. Talán elfelejtettük megemlíteni, amikor alkalmaztuk?

– Nem.

Vanderbilt visszagyömöszölte a zsebkendőt a nadrágzsebébe.

– Örömmel hallom. Jude mindjárt beszélni fog az elnökkel. Majd megemlíti neki, hogy ön milyen jó fiú. Köszönjük a látogatását. Vissza a sóbányába, pubi!

Tiszti eligazító

Crowe és Shankar sokkal kevésbé tűntek magabiztosnak, mint az első üzenet megfejtésénél. Ingerlékeny hangulat jellemezte az egész társaságot, amelyre nemcsak a merülőtérségben történtek hatottak nyomasztóan, hanem az a felismerés is, hogy senki sem értette, az Yrr miért cselekedett így.

– Miért küldenek üzenetet és támadnak egyszerre? – kérdezte Peak. – Egyetlen ember sem tenne ilyet.

– Hagyjon fel végre a kategóriáival – mondta Shankar. – Ezek nem emberek.

– Csak meg akarom érteni.

– Semmit sem fog megérteni, ha emberi logikával áll neki – mondta Crowe. – Az első üzenet talán egy figyelmeztetés. Tudjuk, hogy hol vagytok. Az üzenet tartalma egyértelműen ez volt.

– Nem lehet, hogy az egész csak egy manőver a megtévesztésünkre? – kérdezte Oliviera.

– Miben állt a megtévesztés, véleményed szerint? – kérdezte Anawak.

– Hogy eltereljék a figyelmünket.

– Miről? Hogy szuperfényjátékot rendeztek utána?

– Nem is olyan elvetemült az ötlet – mondta Johanson. – Egy dolog mindenképpen sikerült nekik. Hittünk benne, hogy érdekeltek a kommunikációban. Salnek igaza van. Egyetlen ember sem tenne ilyet. Talán nagyon is tudatában vannak ennek. Elterelték a figyelmünket. Megjelentek teljes pompájukban, mi pedig vártuk a kozmikus kinyilatkoztatást, ehelyett kaptunk egyet a pofánkra.

– Talán valami mást kellett volna a mélybe küldeni, mint ütődött matematikai feladatokat – mondta Vanderbilt Crowe-nak.

Crowe most veszítette el először a türelmét, amióta Anawak ismerte. Dühösen villogott a CIA-igazgatónak vissza.

– Talán tud valami jobbat, Jack?

– Nem az én feladatom a fedélzeten jobban tudni valamit, hanem az öné – mondta Vanderbilt szintén ingerülten. – Az ön felelőssége a kommunikáció ezekkel az izékkel.

– Kikkel? Hiszen még mindig azt hiszi, hogy valami mullahok állnak a dolog mögött.

– Ha ön olyan üzeneteket küldözget, amelyeknek semmi hatásuk, azon kívül, hogy elárulja nekik a pozíciónkat, akkor az igenis probléma, amelyet önnek kell megoldania. Részletes leírást küldött az emberiségről a hülye hangüzenetében. Küldött nekik egy meghívót, hogy támadjanak már meg bennünket, ha erre járnak.

– Először meg kell ismerkedni azzal, akivel beszélni szeretne! – fújt mérgesen Crowe. – Nem tudja ezt felfogni, maga marha? Meg akarom tudni, hogy kik ezek, tehát elmesélek nekik valamit magunkról.

– Az ön üzenetei zsákutcát jelentenek...

– Jóságos ég, hiszen csak most vágtunk bele!

– ...mint az egész SETI-program. Csak most vágtunk bele? Gratulálok! Hány ember fog meghalni akkor, ha egyszer rendesen nekilát?

– Jack! – mondta Li. Úgy hangzott, mintha azt mondaná: „helyedre!” vagy „ül!”.

– Ez az idióta számítógépes program...

– Jack, fogja be a száját! Nem veszekedést akarok, hanem eredményeket. Tehát, kinek van valami eredménye, amit felmutathat?

– Nekünk – mondta Crowe rosszkedvűen. – A második üzenet lényege egy képlet: a vízé, H2O. Hogy a képlet maradéka mit jelent, még nem tudjuk, de... kiderítjük, amennyiben nem piszkálnak bennünket!

– Mi is tovább jutottunk egy lépéssel – mondta Weaver.

– Mi is! – mondta Rubin gyorsan. – Egy nagyot léptünk előre, hála... eh... Sigur és Sue hathatós együttműködésének – köhögnie kellett. A hangja még mindig nem jött rendbe. – Talán, ha te mondanál erről valamit, Sue?

– Fulladj meg! – sziszegte halkan Oliviera. Hangosan ezt mondta: – sikerült kivonni az illatanyagot, ami kiváltja a sejtekből az összeolvadást. Ez egy feromon, és azt is tudjuk, hogy működik. Sigurnak köszönhetjük, aki halált megvető bátorsággal küzdött meg a szörnnyel, szövet- és fázismintákért.

Egy átlátszó és lezárt tartályt tett az asztalra. Félig volt kristálytiszta folyadékkal.

– Ebben van az illatanyag. Sikerült kivonnunk, és most már elő is tudjuk állítani. A recept meglepően egyszerű. Még nem tudjuk százszázalékosan megmondani, hogyan lépnek a lények az illaton keresztül kapcsolatba, mint ahogyan azt sem, hogy ki vagy mi indítja el az összeolvadást. De tegyük fel, valami megadja a kezdő lökést, nevezzük az egyszerűség kedvéért királynőnek. Megoldásra váró feladat: hogyan sikerül a sok milliárd szabadon úszó sejtet összetoborozni, akiknek se szemük, se fülük. Erre szolgál a feromon. A szag a víz alatt nem a legjobb kommunikációs eszköz, mert gyorsan diffundál, de rövid távon jól működik a feromon hívó szava. Ahogy mi láttuk, csak ezt az egy illatanyagot használják, és csak egy jelentése van: összeolvadás! Azt még nem tudjuk, hogy a sejtek egymás között hogyan kommunikálnak, miután összeolvadtak. De tény, hogy valamilyen csere által, akárcsak egy neuronszámítógépnél vagy az emberi agyban. Az egységeknek mindig szükségük van küldöncökre, kémiai hírvivő anyagokra. Ha egy sejt közölni akar valamit egy másik sejttel, akkor nem fog elmenni a másikhoz, hanem küld egy üzenetet, és ezt az üzenetet a hírvivő molekulák szállítják. A sejt, mint minden rendes ház, rendelkezik ajtóval és csengővel, azaz, tudományos szóval, receptorokkal. A hírvivő molekula csenget, a csengetés begyűrűzik a sejt belsejébe, és gazdagítja a sejt örökítőanyagát.

– Rövid szünetet tartott.

– Tapasztalataink szerint a tartályban úszkáló mikroorganizmusok kémiai hírvivőkkel és receptorokkal kommunikálnak. A hasonlat a házzal és a csengővel természetesen csak szemléltető jellegű, mert minden egyes sejt egész illatfelhőt bocsát ki, és nem csak egy receptora van, hanem 200 ezer. Ezekkel veszi fel a feromonokat, és dokkol a kollektívához. 200 ezer csengő, hogy a szomszéddal kommunikáljunk, nem semmi! Az összeolvadás folyamata stafétaszerűen megy végbe: az egyik sejt felveszi a feromont, amit a kollektíva bocsát ki, és kapcsolódik a szomszédos sejtekhez. A kapcsolódás pillanatában ő is feromont bocsát ki, hogy elérje a legközelebbi arra úszkáló sejtet, és így tovább. A folyamat belülről indul kifelé. Hogy ezt jobban megértsük, feltételezzük, hogy tényleg az ellenséggel állunk szemben, akit úgy nevezünk: Yrr.

Egy pillanatig hallgatott, majd összeérintette az ujjbegyeit.

– Ami azonnal feltűnt, hogy nem csak receptorokkal rendelkeznek, hanem receptorpárokkal. Törtük a fejünket, az okon, és végül rájöttünk. Kapcsolatban áll a kollektíva egészségi állapotával, ezért működési elvük szerint neveztük el a receptorokat. Az univerzális receptor felismeri: én Yrr vagyok. A speciális receptor azt mondja: én egy működőképes, egészséges Yrr vagyok, ép DNS-sel, és alkalmas vagyok a kollektívához való kapcsolódásra, készen állok a nagy színjátékra.

– Nem működhetne egy receptorral is? – kérdezte Shankar.

– Valószínűleg nem. Nagyon okosan van kitalálva a rendszer. A modellünk szerint az Yrr-sejtet egy katonai táborhoz hasonlítjuk, amelyet védőfal vesz körül. Ha egy katona kívülről közelít, akkor egy univerzális, könnyen felismerhető jelzést használ: az uniformisát. A katona a táborban felismeri: az egyik közülünk. De éppen elég háborús filmet láttunk Michael Caine-nel, hogy tudjuk, az uniformisban áruló is lehet, és ha bejut, mindenkit halomra lövöldöz. Michael Caine-nek ezért még egy jelszót is meg kellett jegyeznie. Katonailag valamelyest helyesen fogalmaztam, Sal?

Peak bólintott.

– Teljesen rendben volt.

– Akkor meg vagyok nyugodva. Tehát, ha két Yrr összeolvad, a következő történik: a kollektívával már összeolvadt sejt kibocsát egy illatanyagfelhőt. Az illatanyag hatására az univerzális receptorokon keresztül dokkolnak, és kezdeményezik az elsődleges kapcsolódást. A felismerés első fokozatán túl vannak: én Yrr vagyok. A második lépésben történik a speciális receptorokon keresztül a kijelentés: én egy egészséges Yrr vagyok. Eddig, remélem, érthető. Vannak viszont Yrr-sejtek, amelyek nem működőképesek és betegek, azaz a DNS-ükben hiba lépett fel. Az ellenségünk egy tömegesen jelenlévő mikroorganizmus, amely feltételezhetően állandóan továbbfejlődik, és ezért kénytelen megszabadulni a sejtektől, amelyek már nem fejlődőképesek. A trükk az, hogy habár mindegyik sejt rendelkezik univerzális receptorokkal, csak az egészségesek képesek speciális receptorokat kialakítani. A beteg sejteknél ez egyszerűen nem fejlődik ki. És most történik meg a csoda, amitől retteghetünk. A hibás Yrr-nek nincs meg a jelszava, tehát nem engedik összeolvadni a többiekkel, hanem kilökik magukból. De ez még nem minden. Az Yrr-ek egysejtűek, így ők is osztódással szaporodnak. Egy faj, amely folyamatosan fejlődik, természetesen nem engedheti meg magának, hogy egy másik, hibás populáció fejlődjön ki. Ezért meg kell akadályozza, hogy a hibás sejt osztódni kezdjen.

Ezen a ponton a feromon kettős szerepet vesz át. A kilökődéskor rajta marad a sejt univerzális receptorain, és gyorsan ölő méreggé változik. A hibás sejt azonnal elpusztul.

– Honnan ismeri fel, hogy egy egysejtű elpusztult? – kérdezte Peak.

– Ez egyszerű. Megszűnik az anyagcseréje. Egy elpusztult Yrrt viszonylag könnyű felismerni, mert nem világít. A biolumineszcencia náluk létfontosságú szükséglet. Hasonlóan az aequoria nevezetű déltengeri medúzához, amely ahhoz, hogy világítson, egy feromont termel. Itt is hasonló az eset: megtörténik az illatanyag-kibocsátás, és ezáltal a felvillanás. Az erős kisülések, a villámok különösen erős kémiai reakciókról tanúskodnak a kollektívában. Amikor az Yrr világít, akkor kommunikál és gondolkodik. Amikor elpusztul, véget ér a fényjáték. Oliviera körbenézett.

– Megmondom önöknek, hogy miért retteghetünk ettől. Az Yrr képes volt viszonylag egyszerű módszerrel egy komplex kiválasztódást létrehozni. Ha az Yrrnek egészséges és működőképes a receptorpárja, akkor a feromon beindítja az összeolvadást. Ha nincs speciális receptora, a feromon kifejti halálos hatását. Egy faj, amely ezen az elven működik, a halált más szemmel nézi. Az Yrr számára a halál szükségszerű és létfontosságú. Sohasem jutna eszükbe megkímélni egy hibás sejtet. Az ő szemszögükből érthetetlen lenne, sőt egyenesen végzetes. Meg kell ölni azt, ami a saját fejlődését gátolhatná; logikus. A kollektíva a fenyegető veszélyre a halál logikájával válaszol. Nincs kegyelem, sem kímélet, vagy kivétel, mint ahogyan az ölés logikájának sincs köze kegyetlenséghez. Az ilyen elgondolás teljesen idegen az Yrr számára. Tehát azt sem fogják megérteni, miért kegyelmezzenek nekünk, amikor konkrét veszélyt jelentünk nekik.

– Mert a biokémiájuk nem engedélyez nekik efféle etikát – vonta le a következtetést Li. – Bármilyen intelligensek is legyenek.

– Hát, mindez nagyon szép – jegyezte meg Vanderbilt. – Konkrétan mi hasznunk származik abból, hogy ismerjük az ő kis Channel Nr. 5-titkukat? Össze tudunk velük olvadni, ha jól értettem. Nagyszerű. Én szívesen összeolvadnék velük!

Crowe hosszasan fürkészte Vanderbiltet.

– Gondolja, hogy ők is ezt szeretnék?

– Nyasgem.

– Örülnék neki, ha későbbre halasztanák a marakodást – mondta Anawak. – Karennek és nekem támadt egy ragyogó ötletünk arra vonatkozóan, hogyan lehet az egysejtűeket gondolkodásra késztetni. Sigur, Mick és Sue emiatt tépik most a hajukat. Biológiailag nem képzelhető el, mégis sok kérdésre adná meg a választ.

– A virtuális sejtjeinket mesterséges DNS-sel programoztuk be, úgy, hogy állandó mutálódásra kényszerülnek – ragadta meg a szót Weaver. – Ami nem jelent mást, mint tanulást. Hirtelen megint oda lyukadtunk ki, ahol elkezdtük: egy neuronszámítógéphez. Emlékeznek, hogy szétszedtünk egy ilyen elektronikus agyat a legkisebb, még programozható egységeire, és azt kérdeztük magunktól, hogy lesz ebből ismét gondolkodó egész? Addig nem működött, amíg az egységek nem voltak képesek önállóan is a tanulásra. Pedig egy biológiai sejt csak úgy tanulhat, ha még életében megváltozik a DNS-e, ami viszont elképzelhetetlen. A sejteket mégis elláttuk ezzel a képességgel és egy illatanyaggal, mint ahogy azt az imént hallottuk Sue-tól.

– Nemcsak a teljes értékű, működőképes számítógépünket kaptuk vissza – folytatta Anawak –, hanem igazi, élő Yrr-sejteket is a természetes környezetükben. A kis teremtményeink egy-két extrával is bírnak. A sejtek háromdimenziós térben úszkálnak, amelyet a mélytengerben uralkodó viszonyok szerint alakítottunk ki. De mindenekelőtt választ kellett kapnunk arra, hogyan ismerik fel egymást a kollektíva tagjai. Az illat csak az igazság egyik fele. A másik fele az, hogy korlátozzák egy kollektíva nagyságát. Most jön az, amit Sue és Sigur talált, méghozzá, hogy az Yrrek amplikonjai csak kicsiny, hipervariábilis szakaszokban különböznek egymástól. Emlékeznek még, mire következtettünk ebből a felismerésből? A sejtek a DNS-üket a születésük után változtatták meg. Azt hisszük, hogy pontosan erről van szó, és a hipervariábilis szakasz mellesleg kódolásként is szolgál egymás felismerésére, és a kollektíva korlátozására.

– A hasonló kódolású Yrrek felismerik egymást, és a kisebb kollektívák így nagyobbakba olvadhatnak össze – következtetett Li.

– Pontosan – mondta Weaver. – Tehát kódoltuk a sejteket. Erre az időre már minden sejtnek volt egy bizonyos alaptudása a környezetéről. Majd olyan információkat kaptak, amelyekkel nem mindegyik rendelkezett. Ahogy vártuk, először a hasonló kódolással rendelkező sejtek olvadtak össze. Majd kipróbáltuk, hogy olvadhat össze két különböző kódolású kollektíva. Sikerült, és ekkor történt a csoda: nemcsak az öszszeolvadás sikerült, hanem a két kollektíva minden sejtje kicserélte egymás közt is a kódokat, és egy közös szintre hozták a kettőt; a tudásnak egy magasabb fokára, amelyben mindenki egyaránt osztozott. A végén a két kollektíva eggyéolvadt. Ezt egy harmadik kollektívával kapcsoltuk össze, és ismét létrejött valami új, eddig még nem létező.

– Következő lépésként megfigyeltük a viselkedésüket tanulás alkalmával – mondta Anawak. – Létrehoztunk két különböző kódolású kollektívát. Az egyiket elláttuk egy specifikus tapasztalattal. Ellenség támadását szimuláltuk. Tudom, nem túl eredeti, de egy cápa támadására esett a választásunk, amely kiharap egy jókora falatot a kollektívából. Következő lépésként megtanítottuk nekik, hogy térjenek ki előle. Megparancsoltuk a kollektívának, hogy ha jön a cápa, feladod a gömbformádat, és lapossá válsz, mint egy lepény. A másik kollektívának nem tanítottuk meg a trükköt, őket harapás érte. Majd összeolvadtak eggyé, és ismét rájuk küldtük a cápát – kitértek előle. Az egész massza megtanulta. Végül felosztottuk őket több kisebb részre, és láss csodát, mindegyik tudta a trükköt.

– Tehát a hipervariábilis szakaszokon keresztül tanulnak? – kérdezte Crowe.

– Igen is, meg nem is – mondta Weaver egy pillantást vetve feljegyzéseibe. – Lehet, hogy így tesznek, de a számítógépen ez nagyon hoszszú időt vesz igénybe, pedig a massza a merülőtérségben nagyon gyorsan reagált, és valószínűleg ugyanolyan gyorsan is gondolkodik. Egy szupravezetőből álló képződmény, egy hatalmas, változó agy. Ezért nem foglalkoztunk tovább az egyes részek programozásával, és az egész DNS-t programoztuk be, amivel hihetetlenül nagyot lendítettünk a tanulási sebességükön.

– És az eredmény? – kérdezte Li.

– Néhány kísérleten alapszik, amelyeket röviddel a találkozó előtt hajtottunk végre. De elegendőek voltak, hogy kijelenthessük: egy Yrr-kollektíva, bármilyen nagy legyen is, egy újgenerációs szimultán számítógép sebességével tud gondolkodni. Az individuális tudást egységesítik, az ismeretlent megvizsgálják. Eleinte néhányan nem képesek a kihívásoknak eleget tenni, de az adatcsere után megtanulják. Egy bizonyos ideig lineárisan folyik a tanulási folyamat, azon túl egy kollektíva viselkedése nem előrejelezhető...

– Egy pillanat – szakította félbe Shankar. – Azt akarja mondani, hogy a program önálló életre kel?

– Teljesen ismeretlen szituációkkal konfrontáltuk őket. Minél összetettebb volt a probléma, annál többször olvadtak össze. Rövid időn belül olyan stratégiákat fejlesztettek ki, amiket nem programoztunk be nekik. Kreatívvá váltak, kíváncsivá, és a tanulási képességük meghatványozódott. Csak kevés kísérletre volt időnk, és még mindig csak egy számítógépes program, de a mesterséges Yrr megtanulta, hogyan változtathatja meg az alakját kívánság szerint, vagy hogy utánozza más állatok alakját. Olyan extrém képességeik vannak, hogy nano nagyságú tárgyakat tudnak megvizsgálni, és ezt a tapasztalatot megosztani mindenkivel. Olyan problémákat is megoldanak, amire az ember már képtelen.

Egy ideig néma csend borult a teremre. A legtöbbjükön látszott, hogy lelki szemeik elé a merülőtérségben történteteket vetítették. Végül Li szakította meg a csendet:

– Nem tudná szemléltetni a problémamegoldó képességüket egy példán?

Anawak bólintott.

– Tehát én egy Yrr vagyok. Egy egész kontinentális peremvidéket elleptek a férgek, melyeket én tenyésztettem, én nyomtam őket tele baktériumokkal, és én vittem oda. Az én problémám, hogy a férgek és a baktériumok elég sok kárt tegyenek, de hiányzik egy utolsó nagy lökés.

– Igaz – mondta Johanson. – Ezt a dolgot még nem sikerült megfejtenünk. A kukacok és baktériumok végzik az előmunkálatokat, de valami apróság még hiányzott a katasztrófa elszabadításához.

– Méghozzá a vízszint enyhe süllyedése, ami a hidrátokra nehezedő nyomást csökkenti, vagy a víz hőmérsékletének növelése. Igaz?

– Pontosan.

– Egy fokkal?

– Szerintem elég, de legyen kettő.

– Oké. Kiokosítottuk magunkat. A norvég kontinentális perem közelében, 1250 méter mélységben van a Håkon-Mosby iszapvulkán, amely nem lávát öklend a felszínre, hanem gázt, vizet és üledéket a Föld forró mélyéből. A víz hőmérséklete egy iszapvulkán fölött nem forró, de melegebb, mint máshol. Tehát összeolvadok egy hatalmas kollektívába. Egy csövet képezek magamból két nyitott véggel, és mert nagyon hosszú cső akarok lenni, a vastagságomat néhány sejtnyire korlátozom. Még így is rettenetesen sok kell magamból, sok milliárd sejt, de amilyen vékony a falam, sikerül egy négy kilométer hosszú csövet kialakítani. A keresztmetszetem megfelel a kráter nagyságának, jelen esetben ez ötszáz méter. Az iszapvulkán meleg vizét felveszem magamba, és mint egy hatalmas vízvezetékcső, oda vezetem, ahol a férgek és baktériumok elkezdték sátáni művüket. Már létre is hoztam a csuszamlást. Teljesen elképzelhető, hogy a grönlandi vizeket hasonlóan melegítem fel, vagy olvasztom meg a sarki jégtakarót, ami a gleccserek olvadásához vezet, és egyben a Golf-áramlat leállásához.

– Ha a számítógépén képes erre az Yrr – mondta Peak hitetlen arckifejezéssel – akkor mit tud valójában?

Weaver csücsörített egyet.

– Azt hiszem, hogy még ennél is többet.

Úszás

Weaver kívül-belül feszültnek érezte magát. Amikor elhagyták a tanácskozótermet, megkérdezte Anawakot, hogy nincs-e kedve elmenni vele úszni. A vállai egyetlen fájó csomóban lüktettek, annak ellenére, hogy minden sportágban otthonosan mozgott.

Lehet, hogy ez a problémád, gondolta. Mi lenne, ha csak egy sportot űznél, ami nem okoz kihívást.

Anawak elkísérte. Mindketten fürdőruhát húztak, ki-ki a kabinjában, azután fürdőköpenybe csavarva jöttek elő. Weaver szívesen fogta volna Anawak kezét az úszómedencéhez vezető úton. Igazából mást is akart volna vele csinálni, de nem tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ne tűnjön idiótának. Korábban, a lázadó korszakában mindenki jó volt, aki éppen arra járt, de annak semmi köze nem volt a szerelemhez. Most szégyenlősnek és gátlásosnak érezte magát. Hogy kell flörtölni? Hogy bújjunk ágyba valakivel, mikor előző éjjel emberek haltak meg, és az egész világ a szakadék szélére sodródik?

Mennyire lehet ostoba az ember?

Az úszómedence óriási volt és feltűnően kényelmes, ahhoz képest, hogy egy hadihajón alakították ki. Amikor ledobta magáról a fürdőköpenyét, érezte Anawak pillantását a hátán. Hirtelen feleszmélt, hogy a férfi először látja így. Az úszóruha rövid szabású volt, hátul mély kivágással, és persze a tetoválást is engedte látni.

Elszégyellte magát, majd odalépett a medence széléhez, és egy elegáns ugrással belecsobbant. Karjait előrenyújtva sodródott a víz alatt, még hallotta, ahogy Anawak követi a medencébe. Lehet, hogy itt történik meg, gondolta. A gyomra görcsberándult. Elkezdett gyorsabban úszni, remény és félelem között, hogy utolérheti.

Gyáva nyúl! De miért ne?

Egyszerűen lemerülni és szeretkezni. A víz alatt.

Összeolvadni...

Hirtelen támadt egy ötlete.

Nevetségesen egyszerű volt, és mellőzött minden erkölcsöt. De ha működik, egyenesen briliáns ötlet. Akkor sikerülhetne az Yrrt békés úton megállítani, vagy legalábbis átgondoltatni vele a tetteit. Tényleg ilyen jó az ötlet?

Ujjai hegyével megérintette a csempéket a medence alján, majd felmerült, és kidörzsölte a vizet a szeméből. A következő pillanatban már csak vulgárisnak tűnt az ötlete. Anawak minden méterrel, mellyel közelebb ért, növelte a lányban a bizonytalanságot, s amikor egészen közel úszott hozzá, az már egyenesen visszataszítónak találta az ötletet.

Erre aludnia kell egyet.

Anawak hirtelen nagyon közel volt.

A nő odasimult a medence falához. A mellkasa le-fel emelkedett. Szíve vadul dobogott, gyomra liftezett, és egy hang mondogatta: most... most... most...

Érintést érzett a csípőjén, és kinyitotta ajkait.

Félelem!

Mondj valamit, gondolta. Valamilyen téma csak van, amiről lehet beszélni.

– Sigur, úgy látszik, jobban van.

A szavak úgy ugráltak ki belőle, mint a békák.

Anawak szemén a csalódottság felhője suhant keresztül. Kicsit eltávolodott tőle, hátrasimította vizes haját a szeméből, és mosolygott.

– Igen, nagyon furcsa balesete volt.

Teljesen elhülyültél, te tehén!

– Akadt egy problémája – könyökét a medence szélére helyezte, és felhúzta magát. – Tartsd titokban, nem akarom, hogy megtudja, kiárusítom a titkait. Csak a véleményedre vagyok kíváncsi.

Sigurnak problémája akadt? Neked van problémád. Idióta! Idióta!

– Miféle probléma?

– Látott valamit. Jobban mondva, azt hiszi, hogy látta. Ahogy ő meséli a dolgot, hiszek neki, de akkor felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége és... na, figyelj, elmesélem neked.

Kontrollszoba

Li hallgatta, ahogy Weaver ismertette Anawakkal Johanson kételyeit.

Mozdulatlanul ült a monitor előtt, és figyelte a beszélgetést, amit egymás közt folytattak.

Milyen szép pár, gondolta szórakozottan. A beszélgetés tartalma viszont már nem szórakoztatta annyira. Ez az ostoba Rubin veszélybe sodorta az egész küldetést. A téma most már Weavert és Anawakot is foglalkoztatja!

Mit foglalkoztok ti is ezzel a mesével, gyerekek, gondolta. Rémmesék a csúf Johanson bácsitól! Miért nem feküsztök le végre egymással. Még a vak is láthatja, hogy mindketten akarjátok, csak képtelenek vagytok összehozni. Li sóhajtott. Hányszor találkozott már ezzel a suta közeledési szándékkal, amióta a nők és férfiak együtt szolgáltak a hadseregben. Minden alkalommal annyira nyilvánvaló volt! Mindanynyian ugyanazt akarták. Ezeknek a medencében nem jutott jobb az eszükbe, mint hogy Johansonról beszéljenek?

– Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy Rubin hamarosan lelepleződik – mondta Vanderbiltnek.

A CIA helyettes igazgatója egy csésze kávéval srégen mögötte állt. Peak a merülőtérségben ügyelt a takarítási munkálatokra, és ellenőrizte a búvárfelszereléseket.

– És akkor mi van?

– Erre az esetre pontos utasításaink vannak.

– De addig még nem jutottunk el, Judybaby, hogy cselekedjünk. Rubin még nem készült el kellőképpen. Persze, az lenne a legszebb, ha nem is lenne rá szükség.

– Mi van, Jack? Ellenérzései támadtak?

– Csak nyugalom! Lehet, hogy az ön átkozott terve, de az én felelősségem a kivitelezése. Másrészt meg mérget vehet rá, hogy az ellenérzéseim erős korlátok között mozognak – kuncogni kezdett. – Elvégre a hírnevemről van szó.

Li hátrafordult hozzá.

– Önnek ilyenje is van?

– Tudja, mit értékelek annyira önben, Jude? Azt, hogy ilyen visszataszító. Visszaadja nekem azt az érzést, hogy egy kedves fickó vagyok. És ez már jelent valamit!

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

Crowe és Shankar erősen törték a fejüket.

A monitoron furcsa képek futottak. Párhuzamos vonalak, amelyek eltávolodtak egymástól, elhajlottak, majd eggyé váltak. Közöttük rendszertelenül üres terek jelentek meg. A scratch egy egész sorozat ilyen grafikából állt, melyek egy képet alkottak, ha egymásra helyezték őket, de most nem akaródzott összejönni a dolog. Nem illettek egymásra, és Crowe még mindig nem tudta, hogy mit jelentenek a vonalak.

– A víz a bázis – morfondírozott Shankar. – Minden vízmolekulához egy kiegészítő információt kapcsoltak. De miért? A víz tulajdonságát fejezi ki?

– Talán. Milyen tulajdonságokról lehet szó?

– A hőmérséklet.

– Igen, például. Vagy a sótartalom.

– Lehet, hogy nem is fizikai, vagy kémiai tulajdonságokról szól, hanem magáról az Yrről. A vonal jelképezheti a populációs értéküket.

– Az „itt élünk mi” mottója alapján? Ilyesmire gondol?

Shankar az állát vakarta.

– Valahogy mégsem, vagy mégis?

– Nem tudom, Murray. Mi közölnénk velük, hogy hol vannak a városaink?

– Nem, de nem is úgy gondolkodnak, mint mi.

– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá! – Crowe füstkarikákat eregetett. – Jól van, fussunk át rajta még egyszer. H2O. Víz. Az üzenet ezen része nem okoz problémát. A víz a mi világunk.

– Ami egy az egyben válasz a mi üzenetünkre.

– Igaz. Mi ugyanis elárultuk, hogy a friss levegőn élünk. Majd leírtuk a DNS-ünket, és a formánkat.

– Tegyük fel, hogy tényleg egy az egyben válaszolnak az üzenetünkre – mondta Shankar. – A vonalak nem képezhetik az ő formájukat?

Crowe a cigarettával játszadozott.

– Nincs nekik. Azaz az egysejtűeknek van formájuk, de nem hinném, hogy ezzel a képpel azonosulnának. Mint forma talán a kollektívával azonosulnak, de erre még ők sem képesek. A masszának ezer formája van, és egy sem.

– Jól van. A forma kútba esett. Milyen információ lehetne még érdekes? Az egyedek száma?

– Murray! Az csak egy szám, amely olyan hosszú, hogy teleírhatod vele az egész hajót. Másrészről folyamatosan pusztulnak és születnek újak... Talán még ők sem képesek pontos számot adni magukról. Nem az egyes sejt számít, az teljesen mellékes. Az összhatás számít. Az Yrr-tudat, ha így jobban tetszik, az idealizált Yrr. Az Yrr örökítőanyaga.

Shankar a szemüvegkeret fölött sandított Crowe-ra.

– Ne felejtsd el, hogy csak annyit közöltünk velük, hogy DNS-alapú a biokémiánk. Tényleg azt hiszed, hogy nekiálltak felgöngyölni nekünk az örökítőanyagukat?

– Lehetséges.

– Miért tennének ilyet?

– Mert jóformán az egyetlen kijelentés, amit tehetnek magukról. Az örökítőanyag és az összeolvadás a létük központi eleme. Minden visszavezethető erre.

– Igen, de, hogyan írsz le egy DNS-t, amely folyamatosan változik? Crowe tanácstalanul bámult a képernyőn futó vonalakra.

– Talán mégis térképek?

– És minek a térképe?

– Hát jó – a nő sóhajtott. – Kezdjük elölről. A H2O az alap. Mi a vízben élünk...

Négy szem

Li a legmagasabb fokozatra állította a futógépét. Más körülmények között a fitnessteremben futott volna a többiekkel, a csapatösszetartás miatt, de most egyedül akart maradni, zavartalanul. Rendszeres napi beszélgetését folytatta az offuti légitámaszponttal.

– Milyen a morál, Jude?

– Kitűnő, uram. A támadás nagyon megrázott mindenkit, de mindent kézben tartunk.

– Az emberek motiváltak?

– Motiváltabbak, mint valaha.

– Én aggódom. – Az elnök fáradtnak tűnt. Teljesen egyedül ücsörgött a Harcvezetési Központban. – Bostont evakuálták. New Yorkot és Washingtont leírtuk, és újabb horrorisztikus jelentéseket kapunk Philadelphiából és Norfolkból.

– Igen, tudom.

– Az ország ebek harmincadjára kerül, miközben az egész világ egy nem emberi intelligenciáról suttog. Nagyon szeretném tudni, hogy ki volt az, aki nem tartotta a száját.

– Milyen szerepet játszik ez, uram?

– Hogy milyen szerepet játszik? – Az elnök tenyerével az asztalra csapott. – Ha Amerika átveszi a vezetést, akkor nem tűrök meg holmi magánakciókat ENSZ-es seggfejektől! Csak mert mindenki azt gondolja, hogy a szaros kis országát beleviheti a játszmába. Tudja, hogy mi folyik odakint, és milyen gyorsan önálló életre kelnek a híresztelések?

– Pontosan tudom, hogy mi a helyzet odakint.

– Vagy valaki az ön köreiből kotyogott el valamit?

– Tisztelettel, uram, az Yrr-hipotézis olyasmi, amire más is rájöhetett. Amennyire én tudom, még mindig természetes jelenségekről és nemzetközi terrorizmusról beszélnek. Ma reggel egy pjöngjangi kutató...

– Azt mondta, hogy mi vagyunk a rosszfiúk – az elnök legyintett. – Tudok róla. Ultracsendes tengeralattjárókkal barangoljuk be a tengert, és megtámadjuk a saját városainkat, hogy aztán az ártatlan kommunisták nyakába varrhassuk. Micsoda gyengeelméjűek ezek! De végeredményben nem is érdekelnek. Fütyülök a népszerűségre. Azt akarom, hogy a probléma megoldódjon, új opciókat akarok látni az asztalon! Már az Egyesült Államok is segítségre szorul! A polgárainkat lerohanták, megmérgezték, és mindenki a szárazföld belsejébe menekül. Nekem vissza kell húzódnom egy bunkerba, mint egy vakond. A városokban fosztogatnak, és anarchia uralkodik. A hadsereg és a rendfenntartó erők reménytelenül túl vannak terhelve. Az emberek választhatnak a mérgezett élelmiszer és a hatástalan gyógyszerek között.

– Uram...

– Isten még fölöttünk tartja óvó kezeit, ha eltekintünk attól, hogy valami garantáltan leharapja a lábujjait, ha véletlenül a vízbe tévedne. A féregpopulációk egyre sűrűsödnek Amerika és Ázsia partjai előtt, és La Palmánál leállt a projekt. Nem vagyok boldogtalan amiatt, hogy néhány országban inognak a kormányok, de, hogy kinek a kezébe kerülnek a fegyverrendszerek, nos, erről még korai lenne beszélni ebben az időpontban.

– Az utolsó beszédében...

– Ne folytassa. Reggeltől estig szívből szóló beszédekkel kell foglalkoznom. Egyik firkász sem akarja felfogni, hogy mit akarok mondani ország-világnak. Azt mondom nekik, terjesszétek a bizalmat, az amerikai nemzet lássa elszánt főparancsnokát, aki mindent megtesz, hogy ezt a csatát megnyerje, rejtse bár el az ellenség ezerszer is az arcát. A világ merítsen erőt! Nem, senkit sem akarunk félrevezetni. A legrosszabbra kell felkészülnünk, de mindenképpen mi győzünk a végén! Ezt mondom nekik, de amikor nekilátnak, az eredmény patetikus, és nem hangzik hihetően, mert belekeverik a saját nyomorult kis félelmeiket. Néha azt kérdezem magamtól, hogy figyelnek-e rám egyáltalán ezek a firkászok.

– De az emberek meghallgatják önt – biztosította Li az elnököt. – Ön egyike azon keveseknek, akikre egyáltalán még hallgatnak. Önre és a németekre.

– Igen, a németek. – Az elnök szemei összeszűkültek. – Különben igaz a hír, hogy németek önálló küldetést indítanak?

Li majdnem hanyatt esett a futógépről. Ez meg milyen ostobaság már megint?

– Nem. Biztosan nem teszik. Mi vezetjük a világot. Mi kaptuk meg az ENSZ beleegyezését. Németország Európát koordinálja, és szorosan együttműködik velünk. Nézze meg La Palmát!

– Akkor miért számol be nekem erről a CIA?

– Azért, mert Vanderbilt ilyeneket eszel ki.

– Ugyan már, Jude.

– Jack egy intrikus, és az is marad.

– Gyermekem, amikor eljön az ideje, hogy elfoglalja az önnek kijáró helyét, még csak a közelében sem lesz.

Li lassan kifújta a levegőt. Elragadták az érzelmei. Kilépett a fedezékből, és túl sokat mutatott meg magából. Ez nem volt jó, Emlékeztetnie kellett magát pozíciójára.

– Természetesen – mondta mosolyogva –, Jackben nem a problémát látom, hanem a partnert.

Az elnök kezével beletúrt a hajába.

– Azt akartam öntől megkérdezni, hogy hol tartunk? Nem akartam a többiek előtt kérdezni, Jude, nehogy nehéz helyzetbe hozzam, és valamit szépítenie kelljen. Őszintén kérdezem, és elvárom, hogy őszintén válaszoljon. Hol tartunk?

– Közel járunk a sikerhez.

– Mennyire közel a közel?

– Rubin úgy gondolja, hogy ha minden jól megy, egy vagy két nap alatt szállíthat. A laborban beletrafáltak. Mesterségesen előállították a...

– Kíméljen meg a részletektől. Rubin azt mondja, hogy sikerülhet neki?

– Egészen biztos magában, uram – mondta Li. – És én is az vagyok.

Az elnök elgondolkodott.

– Bízom önben, Jude. Van valamilyen más komplikáció is a kutatókkal?

– Nincs – hazudta Li. – Minden a legnagyobb rendben folyik. Miért tette fel ezt a kérdést? Talán Vanderbilt...

Nyugodtan, Jude! Csak egy spontán feltett kérdés. Ez nem állhat Vanderbilt érdekében. A dagadt disznónak mocskos a szája, de nem lövi térden saját magát.

– Uram – mondta Li. – Nagyon előrehaladott stádiumban vagyunk. Megígértem önnek, hogy ezt a dolgot mindnyájunk érdekében véghez visszük, és ezt is fogom tenni. Megmentjük a világot. Az Egyesült Államok fogja megmenteni a világot. Ön fogja megmenteni a világot.

– Úgy, mint a filmekben, mi?

– Még jobban.

Az elnöknek először elsötétedtek az arcvonásai, majd hirtelen mosolyogni kezdett. Nem volt az a sugárzó mosoly, amit megszokhatott tőle, de volt benne valami abból az elidegeníthetetlen győzni akarásból, amiért annyira csodálta és tisztelte.

– Isten önnel, Jude.

Az elnök kikapcsolt. Li ott maradt a futógépén, és azt kérdezte magában, hogy vajon tényleg sikerülhet-e?

CIC, Hadvezérlési Információs Központ

Bármit is árult el az üzenet az ellenségről, az ember biológiai szükségleteit Shankar gyomra hangosan hirdette, annyira, hogy Crowe egy idő után már nem bírta hallgatni, és elküldte enni.

– Nem kell ennem – bizonygatta Shankar.

– De tedd meg nekem ezt a szívességet – mondta Crowe.

– Nincs időnk enni.

– Ezt én is tudom. De abból sincs semmi hasznunk, ha egyszer rátalálnak a kifehéredett csontjainkra. Én legalább ebból a Lucky Strikeból táplálkozom. Menj már, Murray. Egyél valamit, és gyere vissza megerősödve valami konstruktív ötlettel.

Shankar elment és ő egyedül maradt.

Egy kis egyedüllétre nagy szüksége volt már. Nem volt semmi baja Shankarral. Briliáns elme és nagy segítség, de túlságosan mélyen bebetonozta magát az akusztikába. A nem emberi gondolkodásmódban nehézkes volt, és Crowe-nak akkor támadtak a legjobb ötletei, amikor senki és semmi nem volt körülötte, csak a füst.

Elszívott egy cigarettát, és újból nekilátott.

H2O. Mi a vízben élünk.

Az üzenet most leginkább tapétamintára hasonlított. Egy vízből álló folyamatos minta. Mindig egyforma, de minden H2O-hoz egy kiegészítő információ kapcsolódik. Milliónyi adatpár folyamatos egymásutánja. A grafikus fordításban képekké alakultak, amelyek viszont vonalakat ábrázoltak. Adódott a gondolat: a kiegészítő információk a víz tulajdonságát írják le, vagy valamiét, ami benne élt.

De talán téves ez a gondolat.

Miről is mesélhetett az Yrr?

Víz. Mit még?

Crowe gondolkodott. Hirtelen eszébe jutott egy példa. Két kijelentés. Először is, ez egy vödör. Másodszor, ez itt víz. Együtt, egy vödör víz. A vízmolekulák mind egyformák voltak, az adatok, melyek a vödröt írták le, semmiképpen. Ami a vödör alakját illette, mind különbözőek. Egy adathalmaz, amely egy vödröt jelöl, ezernyi külön kijelentéssel együtt kódolva. Nos, a kijelentés akkor az lehet, hogy a vödör színültig van. Egyszerű, hiszen csak minden vödör-kijelentéshez hozzá kell csatolni a vizet, mint kiegészítő adatot.

Megfordítva: a H2O-t kapcsolták össze olyan adatokkal, amelyek valamit jelöltek, amihez a víznek semmi köze. Méghozzá egy vödröt. Mi a vízben élünk.

És hol van ez a víz? Hogy tehetünk kijelentést egy helyről, aminek önmagában nincs semmilyen formája?

Úgy, hogy leírjuk, mi határolja.

Partvonalak és tengerfenék.

A szabad területek voltak a szárazföld, a széleik a partok.

Crowne-nak majdnem kiesett a cigaretta a kezéből. Odaült a számítógéphez, különböző számításokat végzett. Hirtelen megértette, hogy a felületek együtt miért nem adtak egy egységes képet. Mert nem két –, hanem háromdimenziós teret jelöltek. Meg kell őket hajlítani, hogy illeszkedjenek egymáshoz. Addig kell őket hajlítani, amíg valami háromdimenziós lesz belőlük.

Egy gömb.

A Föld.

Labor

Ugyanakkor Johanson is a minták fölé görnyedt, amelyeket az Yrr szövetéből vett ki. Oliviera tizenkét óra feszült koncentráció után képtelen volt már nyitott szemekkel belenézni a mikroszkópba. Az előző éjszakákon sem aludt valami sokat. Az expedíció lassan mindenkitől áldozatokat követelt. Habár óriási léptekkel haladtak előre, a bizonytalanság mélyen belevette magát a csontjaikba. Mindenki a maga módján reagált. Greywolf visszavonult a merülőtérségbe, ahol a megmaradt három delfint ápolta, elemezte az adatokat, és kerülte az embereket. Egyesek ingerlékenységükkel tűntek ki, mások sztoikusak maradtak, Rubin a migrénjével kompenzálta a szörnyűségeket; egy további indok, amiért Johanson egyedül ült a félig sötét laborban.

Kikapcsolta a fővilágítást. Asztali lámpák és képernyők sugároztak csak némi fényt. A folyamatosan zúgó tartályból kékes derengés szűrődött ki. A massza változatlanul kitöltötte a szimulátor alját. Mintha halott lenne, csakhogy ennél már jobban ismerték.

Amíg világított, addig élt!

A rámpán lépések döngtek. Anawak dugta be a fejét az ajtón.

– Leon – Johanson felnézett a jegyzeteiből. – Milyen kedves meglepetés!

Anawak mosolygott. Bejött, odahúzott egy széket az asztalhoz, lovaglóülésben ráült, és karjaival a támlát ölelte.

Hajnali három óra van – mondta. – Mi az ördögöt csinálsz itt?

Dolgozom. És te, mit csinálsz itt?

– Nem tudok aludni.

– Talán megihatnánk egy korty bordóit, mit gondolsz?

– Ó, hát én... – Anawak hirtelen restelte a helyzetet. – Tényleg nagyon kedves tőled, de én nem fogyasztok alkoholt.

– Soha?

– Soha.

– Furcsa – Johanson összeráncolta a homlokát. – Normális körülmények között észre szoktam venni, de azt hiszem, egyikünk sem halad már a szokott nyomvonalon.

– Igen, így is mondhatjuk. – Anawak kis szünetet tartott. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de csak azt kérdezte: – És hogy haladsz?

– Jól. – Mellékesen még megjegyezte. – Megoldottam a problémátokat.

– A problémánkat?

– A DNS-agyakkal kapcsolatos problémátokat. Igazatok volt. Működik, és azt is tudom, hogyan.

Anawak tágra nyitotta a szemeit.

– És ezt csak úgy mellékesen jegyzed meg?

– Meg kell bocsátanod nekem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megfelelő körítéssel tálaljam. Igazad van különben, erre inni kell egyet.

– Hogy jöttél rá?

– A titokzatos hipervariábilis szakaszok, emlékszel? Fürtöket alkotnak. Az örökítőanyag tele van ilyen fürtökkel, melyek bizonyos proteincsaládokat programoznak. Eh... tudod egyáltalán, miről beszélek?

– Ha megtennéd, hogy segítesz.

– A fürtök a gének alosztályát képezik. Olyan gének, amelyek felelősek valamiért, például a receptorok kialakításáért, vagy valamilyen anyag termeléséért. Ha sok ilyen gén összegyűlik a DNS egy bizonyos szakaszán, azt fürtöknek nevezzük. Az Yrr-nek rengeteg van belőle. A vicces a dologban az, hogy az Yrr-sejteket mégis kijavítják. De az Yrrsejtben a helyreállítási munkálatok nem indulnak azonnal az egész örökítőállományban, és nem is ellenőrzik teljes hosszában, hanem csak bizonyos jelekre reagálnak. Mint egy vasúti pályán. Ha meglátják a startjelet, elkezdenek javítani, ha odaérnek egy stopjelhez, akkor abbahagyják, mert ott kezdődik a...

– A fürt.

– Pontosan. És a fürtök védelem alatt állnak.

– Tehát meg tudják védeni az öröklési állomány egy részét a javítástól?

– Igen, helyreállítást gátló enzimekkel, amelyek hasonlítanak az ajtónállókhoz. Megvédik a fürtöt a javító-enzimektől. Ezért ezek a részek szabadon mutálódhatnak, miközben a DNS többi részét szépen kijavítják, hogy a fajra jellemző alapvető információk megőrződjenek. Jól ki van találva, mi? Ezáltal minden Yrr egy korlátlanul fejlődő aggyá válhat.

– És hogy cserélnek egymás között információt?

– Mint azt Sue már említette, sejtről sejtre. A hírvivő molekula és a receptorok segítségével. A receptorok fogadják a hírvivőket, és jelet indítanak a sejtmag belsejébe. Az örökítőállomány mutálódik, és továbbadja a jelet a szomszédjának. Mindez villámgyorsan történik. A massza ott a tartályban olyan gyorsan képes gondolkodni, mint egy szupravezető.

– Tényleg egy teljesen új biokémiával állunk szemben – suttogta Anawak.

– Vagy egy nagyon régivel. Csak nekünk tűnik újnak, valójában már több millió éve létezik. Lehet, hogy az élet kezdete óta. Az evolúciónak egy párhuzamos játéka – Johanson röviden felkacagott. – És micsoda sikeres játéka!

– Mit kezdhetünk a friss információval? – kérdezte Anawak.

– Jó kérdés. Már régen volt ilyen nyomott a hangulatom, mint ma, ennyi új tudás ilyen keveset segít nekem előrehaladni! Ez is csak azt bizonyítja, amit már a legelején sejtettünk, hogy minden tekintetben különböznek tőlünk. – Nyújtózkodott egyet, és hosszan ásított. – Csak azt nem tudom, hogy Crowe kapcsolatteremtési kísérletei segítenek-e rajtunk. Jelen pillanatban nekem inkább úgy tűnik, mintha ők kitűnően elcseverésznének velünk, miközben elvágják a torkunkat. Én legalábbis nem így szoktam beszélgetni.

– Nem maradt más választásunk. Meg kell találni az utat hozzájuk – Anawak a szája szélét szívogatta. – Ha már itt tartunk, gondolod, hogy a hajón mindenki ugyanabba az irányba húzza a köteleket?

Johanson felkapta a fejét.

– Hogy jutott ez eszedbe?

– Hát... – Anawak elhúzta a száját. – Oké, ne légy rá mérges, de Weaver mesélte nekem, hogy mit láttál a furcsa baleseted éjszakáján. Vagy legalábbis látni véltél.

Johanson kritikus szemekkel méregette.

– És Weaver hogy vélekedik felőle?

– Ő hisz neked.

– Nekem is ez volt a benyomásom. És veled mi a helyzet?

– Nehéz lenne megmondani. Te norvég vagy. Ti szilárdan kitartotok amellett, hogy léteznek trollok.

Johanson sóhajtott.

– Az egész eszembe sem jutott volna, ha Sue nem emlékeztet rá-mondta Johanson. – Ő juttatta eszembe. Azon az éjjelen, amikor együtt ültünk a ládán a hangárfedélzeten, állítólag láttam Rubint, pedig migrénnel feküdt az ágyában. Úgy, mint ahogy most is migrénben szenved. Állítólag! Azóta visszatérnek apró részletek, amelyeket semmi esetre sem álmodhattam. Sokszor nagyon közel állok hozzá, hogy bevillanjon, de aztán... egy nyitott ajtóban állok, belenézek a fehér fénybe. Bemegyek, és az emlékkép megszakad.

– Mitől vagy olyan biztos, hogy nem álmodtad az egészet?

– Sue.

– Ő maga nem látott semmit.

– És Li.

– Miért pont Li?

– Mert a partin egy kicsit túl feltűnően kérdezett rá az emlékezőképességemre. Azt hiszem, ki akart faggatni – Johanson ránézett Anawakra. – Azt kérdezed, hogy mindenki ugyanabba az irányba húzza-e a kötelet? Én már a Chateau-ban sem hittem benne. Nem bízom Liben a kezdetek óta. Időközben már abban sem bízom, hogy Rubinnak migrénje van. Nem tudom, hogy mit higgyek, de biztos vagyok benne, hogy itt valami piszkos játék folyik a háttérben!

– Férfi-intuíció? – vigyorgott Anawak bizonytalanul. – Szerinted Linek milyen szándékai lehetnek?

Johanson felnézett a plafonra.

– Azt neki jobban kell tudnia, mint nekem.

Kontrollszoba

Johanson ebben a pillanatban éppen az egyik rejtett kamerába nézett, anélkül, hogy tudná, egyenesen a Li helyét átvevő Vanderbiltre, és azt mondta:

– Azt neki jobban kell tudnia, mint nekem.

– Olyan okos fiú vagy! – zümmögte Vanderbilt. Majd hívta Lit a lehallgatásbiztos vonalon, a szálláshelyén. Nem tudta, hogy alszik, vagy sem, de nem is érdekelte igazán.

Li jelent meg a képernyőn.

– Mondtam, hogy nincs garancia, Jude – jegyezte meg Vanderbilt. – Johanson rövidesen visszanyeri az emlékeit.

– Igen? Na, és?

– Nem ideges?

Li laposan mosolygott.

– Rubin keményen dolgozott. Az imént járt nálam.

– És?

– Annyit mondok, hogy briliáns, Jack! – A szemei felcsillantak. – Tudom, nem szeretjük túlzottan a kis seggnyalót, de el kell ismernem, most az egyszer kitett magáért.

– Kipróbálta a gyakorlatban is?

– Igen. Kis méretben. De a kicsi is csak olyan, mint a nagy. Működik. Néhány óra múlva értesítem az elnököt, azután Rubin és én lemegyünk.

– Saját maga akarja csinálni? – kiáltotta Vanderbilt.

– Ki más? Ön úgysem férne bele a búvárhajóba – mondta Li, és lekapcsolta a képet.

Merülőtérség

Az elektromos rendszerek sejtelmesen zümmögtek az üres hangárokban és fedélközökben. Hallani lehetett a hatalmas, üres kórházban, az elhagyatott tiszti eligazítóban, és aki a legénységi szálláson az ujjait a falhoz érintette, érezhette is.

Mélyen a hajó gyomráig hatoltak, oda, ahol Greywolf nyitott szemekkel feküdt a stégen, és a vasszerkezetekkel teli plafont bámulta. Miért vész el mindig minden?

Letaglózta a szomorúság, és az érzés, hogy eddig mindent fordítva csinált életében. Már az is hiba volt, hogy a világra jött. Minden félresikerült. És most Liciát sem tudta megmenteni.

Senkit sem tudtál megvédeni, gondolta. Abszolút semmi vagy. Csak a nagy pofádat járattad, pedig mögötte csupán még nagyobb félelem van. Egy bömbölő kisgyermek egy óriás testében, aki önmagának és másoknak jelenteni szeretne valamit.

Egyszer – a kórházban, együtt a gyerekkel, akit megmentett a Lady Wexhamről – tényleg büszke volt magára. A Lady Wexhamen jó munkát végzett. Sok embernek segített, és Leon is hirtelen ismét a barátja lett. A fényképész készített egy fotót, és másnap az újság áldást osztott rá.

De a bálnák továbbra is meg voltak őrülve, a delfinek szenvedtek, az egész természet szenvedett, és Licia meghalt.

Greywolf üresnek és értéktelennek érezte magát. Visszataszítónak. Erről senkinek sem fog beszélni, ezt keményen eldöntötte, csak végzi a dolgát, míg véget nem ér ez a rémálom.

Azután...

Könnyek folytak le az arcán, továbbra is mozdulatlan maradt. Még mindig a plafont bámulta, de ott csak tartószerkezetek voltak. Válaszok nem.

Az egész kép

– Ez a gömb – mondta Crowe –, a Földünk.

Készített néhány kinagyított fénymásolatot, és a falra erősítette őket, egyik képtől haladt lassan a másikhoz.

– A vonalak természetén sokat töprengtünk, és úgy hisszük, hogy a Föld mágneses vonalait jelölik. Az üres területek a kontinensek. Az üzenet lényegi részét ezzel meg is fejtettük.

Li hunyorgott.

– Egészen biztos benne? Ezek az állítólagos kontinensek nem hasonlítanak azokra, amelyekre én emlékszem.

Crowe mosolygott.

– Nem is tudna rájuk emlékezni, Jude. Ez ugyanis a Pangea, a kontinensek együttese, ahogy 180 millió évvel ezelőtt kinéztek. Az őskontinens. A mágneses vonalak elrendezése is minden bizonnyal abból az időből való.

Leellenőrizte?

– A mágneses erővonalakat nem könnyű rekonstruálni. De a kontinensek akkori elrendeződését mi is ismerjük. Kellett egy kis idő, mire rájöttünk, hogy a Föld modelljét küldték el nekünk, de azután összeállt a kép. Igazából nagyon egyszerű. Központi információnak a vizet választották, és ehhez csatlakoztattak földrajzi adatokat.

– Honnan tudhatják, hogy nézett ki a Föld 180 millió évvel ezelőtt? – csodálkozott Vanderbilt.

– Úgy, hogy emlékeznek rá – mondta Johanson.

– Emlékeznek? Az ősóceánra? De hát abban az időben csak egysejtűek... – Vanderbilt elhallgatott.

– Pontosan – mondta Johanson. – Csak egysejtűek. És néhány többsejtű a kezdeti stádiumukban. Tegnap éjjel megtaláltuk az utolsó kockát is. Az Yrr hipermutációs DNS-sel rendelkezik. Tegyük fel, hogy a Jura-kor kezdetén, 200 millió éve bekövetkezett az öntudatra ébredésük. Azóta folyamatosan tanulnak. Tudják, a tudományos-fantasztikus művekben vannak klasszikus mondatok, mint: Nem tudom, hogy mi az, de felénk tart!, vagy: Adja az elnököt. Egy további kötelező mondat: Fejlettebbek nálunk, és majdnem mindig hiányzik rá a magyarázat, hogy miért és mi módon fejlettebbek nálunk. Ebben az esetben mi magunk szállítjuk a magyarázatot. Az Yrr valóban fejlettebb nálunk.

– Mert a tudásuk a DNS-ükben raktározódik? – kérdezte Li.

– Igen. Ez a lényeges különbség az emberhez képest. Nekünk nincs rassztudatunk. A kultúránk írásos vagy képi hagyatékra épül, de a közvetlenül átélteket nem tudjuk átadni. A testünkkel együtt a szellemünk is meghal. Mikor azt mondjuk, hogy a múlt hibái sosem merülhetnek feledésbe, akkor egy megvalósíthatatlan kívánságot fejezünk ki. Csak azt feledhetjük el, amire emlékszünk. Le tudjuk hívni az emlékeket és rögzíthetjük őket, de mi magunk nem voltunk ott. Minden csecsemőnek örökké ugyanazt kell megtanulnia. Rá kell tenni a kezét a főzőlapra, hogy tudja: forró. Az Yrr-nél ez másként van. Egy sejt megtanul valamit, majd osztódik. Megduplázza a génállományát minden információval együtt, körülbelül úgy, mintha az agyunkat dupláznánk meg az emlékekkel együtt. Az új sejtek nem absztrakt tudást örökölnek, hanem közvetlen tapasztalatot, mintha ők is ott lettek volna. A létezésük kezdete óta képesek a kollektív emlékezésre.

Johanson ránézett Lire.

– Tisztában van azzal, hogy kivel állunk szemben?

Li lassan bólintott.

– Csak akkor tudnánk megfosztani őket a tudásuktól, ha az egész kollektívát sikerülne elpusztítanunk.

– Attól félek, hogy mindet el kellene pusztítanunk – mondta Johanson –, és ez több szempontból is lehetetlen. Nem tudjuk, milyen sűrű a hálózatuk. Lehetséges, hogy sejtláncot alkotnak több száz kilométer hosszan, és elképesztően sokan vannak. Velünk ellentétben nem csak a jelenben élnek. Nem kell nekik sem statisztika, sem középérték, sem másmilyen mentális mankó. Elégséges számú kollektívában ők maguk a statisztika, minden érték összessége, a saját krónikájuk. Felismerik a fejlődést, amely ezer éven keresztül ment végbe, miközben mi képtelenek vagyunk a gyermekeink és unokáink érdekében cselekedni. Mi vagyunk az elnyomók. Az Yrr összehasonlít, elemez, felismer, prognosztizál és cselekszik egy állandóan jelenlévő emlékezet alapján. Egyetlen kreatív megoldás sem megy veszendőbe, minden egybefolyik az új stratégiák kidolgozásában. Egy véget nem érő kiválasztás a legjobb megoldás felé. Visszanyúlnak, módosítanak, finomítanak, tanulnak a hibáikból, ellenőrzik az újat, számolnak: cselekednek.

– Micsoda hideg, visszataszító ügy – mondta Vanderbilt.

– Úgy találja? Én csodálom ezeket a lényeket. Percek alatt dolgoznak ki olyan stratégiákat, amihez nekünk évek kellenek. Már csak azt tudni, hogy mi az, ami nem lehetséges, hihetetlen előnyt jelent. És mindez csak azért, mert emlékeznek rá, mert ők maguk követték el a hibát, habár fizikailag ott sem voltak. Az Yrr valószínűleg ezért találja fel magát jobban az életterében, mint mi – mondta Johanson. – Náluk minden szellemi teljesítmény a génekben van rögzítve. Ők minden idősíkban egyszerre élnek, az ember viszont félreismeri a múltját, és figyelmen kívül hagyja a jövőjét. Egész létünk az egyén itt és mostjában csúcsosodik ki. A magasabb szintű felismerést egyéni céljainknak rendeljük alá. Annyira igyekszünk saját magunkat túlélni, hogy szellemünk céljai ritkán egyeznek meg az emberiség érdekeivel. Agyunk erőlteti az esztétikust, az egyénit, az intellektuálisat és az elméletit. Nem akarunk állatok lenni. A testünk egyrészt a templomunk, másrészről nem becsüljük sokra, csak mint funkcionális egységet. Megszoktuk, hogy a szellemünket a testünk fölé helyezzük, és a túlélésünkhöz szükséges kényszerű körülményekkel szemben utálatot vagy lebecsülést tanúsítunk.

– Az Yrrnél pedig nem létezik ez a különválasztás – elmélkedett Li. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nagyon elégedettnek tűnt. – A test a szellem, és a szellem a test. Egyetlen Yrr-sejt sem fog tenni olyat, ami ellenkezne a közösség érdekeivel. A túlélés az egész faj érdeke, nem az egyéné, és csak az egész beleegyezésével cselekednek. Grandiózus! Egyetlen Yrr sem fog kapni kitüntetést egy jó ötletért. Az eredményért való közreműködés jelenti az elégedettséget. Egyetlen Yrr sem kaphat ennél többet. Van ezeknek a sejteknek olyasmijük, hogy egyéni tudat?

– Nem tudom, hogy beszélhetünk-e egyetlen sejt tudatáról, de minden egyes sejt egyénileg kreatív – mondta Johanson. – Egy tapasztalatot valószínűleg csak akkor építenek be a kollektívába, ha elég erős az impulzus, és többen egyszerre hordozzák. Összemérik az eddigi tapasztalattal, és az erősebb fog megmaradni.

– A tiszta evolúció – mondta Weaver. – Evolúciós gondolkodás.

– Micsoda ellenfél! – Li tele volt csodálattal. – Semmi önérdek, semmi információs veszteség. Mi, emberek csak egy részét látjuk az egésznek, ők pedig átívelik az időt és a teret.

– Ezért pusztítjuk el a bolygónkat – mondta Crowe. – Mert nem ismerjük fel, hogy mit pusztítunk el. Ez feltűnhetett nekik is ott lent, és az is, hogy nincs rassztudatunk.

– Igen, így már értelmet nyernek a dolgok. Miért akarnának velünk tárgyalni? Önnel, vagy velem? Holnap halottak lehetünk. Kivel beszélhetnének akkor? Ha lenne rassztudatunk, akkor az megvédene a saját ostobaságainktól, de hát nem ilyenek vagyunk. Illuzórikus dolog azt gondolni, hogy egy emberrel megegyezhetünk. Ezt már megtanulták.

Ez már része a tudásuknak, és alapja közös elhatározásuknak, hogy ellenünk fordulnak.

– És egyetlen ellenség sem lesz képes ezt a tudást kitörölni – mondta Oliviera. – Egy Yrr-kollektívában mindenki mindent tud. Nincs ragyogó elme, sem kutató, tábornok, vagy vezér, akiket félreállíthatnánk, hogy a többiek ne jussanak hozzá az információkhoz. Megölhetünk belőlük, amennyit csak akarunk, ha csak egy maroknyi marad is, az egész tudásuk túléli.

– Egy pillanat. – Li odafordult hozzá. – Nem azt mondták, hogy van egy királynő?

– Igen, valami olyasmi. Lehet, hogy a kollektív tudás mindenkié, de a cselekvést mégis egy központ irányíthatja. Azt hiszem, hogy létezik ez a királynő.

– Szintén egysejtű?

– Ugyanabban a biokémiában kell osztoznia, mint a zselés anyagnak, amit ismerünk. Úgy vélem, hogy egysejtűek. Egy magasan szervezett kollektíva, melyhez csak kommunikáció útján jutunk el.

– Azért, hogy titokzatos üzeneteket kapjunk tőlük – mondta Vanderbilt. – Tehát elküldték nekünk a Föld képét a történelem előtti korból. Minek? Mit akarnak ezzel mondani?

– Mindent – mondta Crowe.

– Lehetne egy kicsit részletesebben?

– Azt mondják, hogy ez az ő bolygójuk, és legalább 180 millió éve uralják. Hogy rassztudatuk van, a mágneses erővonalakkal tájékozódnak, és mindenhol ott vannak, ahol víz is van. Ezek a tények. Ezt mondja nekünk az üzenetük, és szerintem átkozottul sokat elárultak.

Vanderbilt a hasát vakargatta.

– És mit válaszolunk nekik? Hogy feldughatják maguknak az egyeduralmukat?

– Nem egyeduralkodók, Jack.

– Akkor mit?

– Nos, azt gondolom, hogy a logikájukra, amivel el akarnak pusztítani minket, nem felelhetünk a mi logikánkkal, amellyel túl akarunk élni. Az egyetlen esélyünk az, ha elismerjük egyeduralmukat...

– Az egysejtűek uralmát?

– És meggyőzni őket arról, hogy nem leszünk a továbbiakban veszélyesek a létükre.

– De hát azok vagyunk – mondta Weaver.

– Így igaz – mondta Johanson. – Jeleznünk kell, hogy visszahúzódunk a világukból. Fel kell hagynunk az óceánok zajjal és vegyszerekkel való szennyezésével, méghozzá gyorsan. Olyan gyorsan, hogy talán meggondolják, érdemes velünk együtt élni.

– Ezt önnek kell eldöntenie, Jude – mondta Crowe. – Mi csak javaslatot tehetünk. Önnek kell továbbadni a javaslatot. Vagy megparancsolni.

Hirtelen mindenki Lire nézett.

Li bólintott.

– Én is affelé hajlok, hogy ezen az úton haladjunk – mondta. – De nem szabad semmit sem elhamarkodnunk. Ha visszahúzódunk a tengerekből, akkor üzenetet kell küldenünk, amely egyértelművé teszi a szándékunkat. Azt akarom, hogy mindnyájan dolgozzanak rajta, méghozzá kapkodás és pánik nélkül. Nem hamarkodhatjuk el a dolgot, egy-két napon már nem múlik, azon viszont igen, hogy az üzenet egyértelmű legyen. Ez a faj annyira idegen a számunkra, ahogy sosem gondoltam volna. De ha csak egy fikarcnyi esélyünk van a békés megoldásra, akkor ki kell használnunk. Tehát adjanak bele anyait-apait!

– Jude – mosolygott Crowe. – Le vagyok nyűgözve az amerikai hadseregtől.

Amikor Li Vanderbilttel és Peakkel elhagyta a termet, halkan azt mondta:

– Rubin eleget tudott előállítani a cuccból?

– Eleget.

– Jól van. Azt akarom, hogy tankolják meg a Deepflightot. Mindegy, hogy melyiket, de két-három órán belül túl akarok lenni az egészen.

– Miért ilyen hirtelen? – kérdezte Peak.

– Johanson miatt. Kiolvasom a szeméből, hogy nemsokára minden részletre emlékezni fog. Nincs kedvem vitákhoz, ennyi az egész. Holnap már verheti a tamtamot, ameddig csak akarja.

– Tényleg készen állunk?

Li ránézett.

– Az elnöknek azt mondtam, hogy készen állunk, Sal. Akkor készen is állunk.

Merülőtérség

– Hé!

Anawak odalépett a delfináriumhoz. Greywolf röviden felnézett, majd ismét a kis videókamerának szentelte a figyelmét, amit éppen szétcsavarozott. Amikor Anawak közelebb jött, két delfin dugta ki fejét a vízből, és nagy hangzavarral üdvözölték. Odaúsztak hozzá, hogy megkapják a nekik járó simogatást.

– Zavarlak? – kérdezte Anawak, miközben átnyúlt a medence peremén, és egyenként végigsimította az állatokat.

– Nem. Nem zavarsz.

Anawak odatámaszkodott mellé. Nem az első alkalom volt, hogy lejött ide a támadás óta. Minden alkalommal megpróbálta beszédre bírni Greywolfot, de eddig mindhiába. A félindián teljesen magába fordult. Nem vett részt a találkozókon, inkább írásos kommentárral látta el a videófelvételeket. Sokat úgysem lehetett rajtuk felfedezni. A közeledő zselés massza felvételei csalódást okoztak. Csak kék fény volt, amely beleveszett az óceán sötétjébe, itt-ott egy orka árnyszerű alakja. Ezután az állatok félelmükben a hajó alá zsúfolódtak, és már csak acéllemezeket lehetett látni. Greywolf ragaszkodott hozzá, hogy az állatokat továbbra is küldjék őrjáratozni, mint a leghatásosabb biológiai riasztórendszert. Anawak egyre inkább kételkedett az alakulat hasznosságában, úgy érezte, Greywolf csak azért folytatja ilyen kitartóan, hogy ne legyen tétlenségre kárhoztatva.

– Egy ideig némán álltak egymás mellett. Valamivel hátrébb egy csapat katona és szerelő mászott fel a merülőtérség aljából. Leszedték a szétroncsolt üvegtetőt. Az egyik technikus odalépett a konzolhoz, és beindította a szivattyúkat.

– Siessünk, hogy eltűnhessünk innen – mondta Greywolf. Felmentek a létrán; Anawak figyelte, ahogy a merülőtérség lassan feltöltődik.

– Ismét elárasztják – állapította meg Anawak.

– Igen. Egyszerűbb így kiengedni az állatokat.

– Ki akarod engedni őket?

Greywolf bólintott.

– Segítek neked – ajánlotta fel a szolgálatait. – Persze, csak ha akarod.

– Jó ötlet – Greywolf szétnyitotta a kamerát, és belenyúlt egy vékony csavarhúzóval.

– Most mindjárt?

– Nem. Először meg kell javítanom ezt az izét.

– Nem akarsz egy kis szünetet tartani? Elmehetnénk meginni valamit. Kell egy kis pihenés, mindenkinek.

– Annyi dolgom éppen nincsen, Leon. Matatok a felszerelés között, és gondoskodom az állatokról. Egész idő alatt pihenek.

– Akkor gyere a megbeszélésekre.

Greywolf egy rövid pillantást vetett felé, majd csendben tovább dolgozott. A beszélgetés elakadt.

– Jack – mondta Anawak. – Nem tudsz örökké elvonulni az emberek elől.

– Ki mondta, hogy örökké?

– Hát nem?

– Végzem a munkám – Greywolf vállat vont. – Felügyelem, hogy mit jelentenek a delfinek, elemzem a felvételeket, és ha kellek valakinek, itt vagyok.

– Nem vagy itt. Azt sem tudod, hogy mit derítettünk ki az utóbbi 24 órában.

– De, igen. Tudom.

– Valóban? – csodálkozott Anawak. – És kitől?

– Sue járt itt időközben. Meg Peak is volt körbenézni, hogy minden rendben folyik-e. Mindenki mesél valamit, még kérdeznem sem kell.

Anawak maga elé bámult. Hirtelen feltolult benne az a régen érzett düh.

– Akkor nincs is szükséged rám – felelte dacosan.

Greywolf nem adott választ.

– Úgy látom, itt akarsz megsavanyodni.

– Tudod, hogy az állatok társaságát kedvelem.

Akkor is, ha az egyik megölte Liciát?, akarta kérdezni Anawak, de az utolsó pillanatban lenyelte a mondatát.

Mi az ördögöt csináljon?

– Én is ugyanúgy elvesztettem Liciát, mint te – mondta ki végül. Greywolf egy pillanatra megállt, majd tovább babrált a csavarhúzóval.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről?

– Mit akarsz itt, Leon?

– Hogy mit akarok? – Anawak gondolkodott. A dühe egyre csak nőtt. Ez nem volt sportszerű. Bármin is ment keresztül Greywolf, egyszerűen nem volt sportszerű. – Nem tudom, Jack. Őszintén megvallva, én sem tudom.

Elfordult, hogy menjen.

Amikor már majdnem az alagútban volt, halkan ugyan, de meghallotta Greywolfot.

Várj, Leon!

Emlékek

Johanson lassan elszenderedett.

Halálosan fáradt volt. Az elmúlt éjszakát még érezte a csontjaiban. A konzol előtt ült, a monitorok előtt, miközben Oliviera még több Yrr-feromonkoncentrátumot készített. Elhatározták, hogy valamennyit tesznek belőle a szimulátorba. A masszából kevés látszott, épp csak annyi, hogy lebegő egysejtűek homályosítják el a vizet. Úgy tűnt, hogy átmenetileg felbomlott, és beszüntette a világítást. Ha beadják a feromonkivonatot, talán összeolvadásra kényszeríthetnék, és további teszteket hajthatnának végre.

Sőt, talán Crowe üzenetét is bevezethetnék a szimulátorba, hogy lássák, a kollektíva hogyan válaszol.

Enyhe fejfájása volt, és azt is tudta, hogy miért. Nem a sok munkától, még csak nem is a túl kevés alvástól. A megakadt emlékek voltak azok, amelyek fájdalmat okoztak.

Megrekedt emlékképek.

Az utolsó nagy megbeszélés óta egyre rosszabbodott az állapota. Li egy kijelentése ismét beindította a diafilmvetítő képbeemelő szerkezetét. Csak néhány szó volt, de kitöltötték a gondolatait, és már nem tudott a feladatára összpontosítani. Nagyon megerőltető volt számára ezen gondolkodni, így lassan hátracsuklott a feje. Könnyű álomba merült. A tudata felszínéről sodródott egyre mélyebbre, spirál alakban, magával vitte Li szavait.

Semmit sem kell elhamarkodni. Semmi kapkodás. Semmi...

Valahonnan zaj ütötte meg a fülét. Oliviera már elkészült a feromon szintetizálásával? Egy rövid pillanatra feleszmélt a feszült bóbiskolásból, belepislogott a világításba, és ismét becsukta a szemeit.

Csak semmi kapkodás.

Félhomály.

A hangárfedélzet.

Egy fémes hang. Halk nyikorgás. Johanson felriad. Először nem tudja, hol van, majd megérzi az acélfal hidegét a derekában. A tenger felett világos az ég. Feltápászkodik, és átnéz a szemközti falra.

Résnyire nyitva áll.

Egy kapu nyílt, és erős fény szűrődik ki. Fehér fény. Johanson lecsúszik a ládáról. Több órát tölthetett el rajta, mert a csontjai iszonyúan fájnak. Öregember. Lassan közelít a fényes négyszöghöz. Egy folyosó végződik itt, ezt tisztán felismeri a csupasz falakról. Neoncsövek futnak végig a plafonon. Néhány méter után a folyosó elfordul.

Johanson beles és hallgatózik.

Hangok és zajok. Egy lépést tesz hátra. Mi van a forduló mögött? Lépjen be?

Johanson habozik.

Semmit sem kell elhamarkodni.

Hirtelen leomlik egy gát.

Belép. Kétoldalt semmi más, csak a csupasz falak, és ott a forduló. Jobbra tart. Még egy forduló, most a másik irányba. Széles ez a folyosó. Akár autóval is lehetne rajta közlekedni. Ismét zajok és hangok, most közelebbről. A hangforrás mindjárt a második forduló után lehet. Lassú léptekkel halad, még egy lépés és ott van a...

A labor.

Nem, nem az a labor, hanem egy labor. Kisebb, és alacsonyabb plafonnal, de közvetlenül az átalakított járműfedélzet felett építették ki, ahová a szimulátort is állították. Ennek a labornak is van egy szimulátora, nem nagyobb egy ládánál, és a belsejében valami kék színű anyag úszkál, kinyúló csápokkal...

Elképedve bámul az elébe táruló látványra.

Az egész terem egy kisebb, de tökéletes másolata az alatta lévőnek. Több laboratóriumi asztal sorakozik odabent. Berendezések, tartályok, egy konzol képernyőkkel. Egy elektronmikroszkóp. A háttérben egy páncélozott üvegajtó, rajta a jól ismert jel. Még távolabb ajtó nyílik egy keskenyebb folyosóra.

Azon emberek vannak.

Hárman állnak a kis szimulátor előtt. Beszélgetnek, és észre sem veszik a váratlan látogatót. Két férfi pont hátat fordít neki, egy nő féloldalt áll, és valamit jegyzetel. A nő pillantása a két férfi és a szimulátor között vándorol ide-oda, majd miután végigméri a termet, a pillantása Johansonra esik...

A szája tátva marad, a két férfi azonnal Johanson felé fordul. Az egyiket ismeri. Vanderbilt csapatához tartozik. Senki sem tudja, hogy pontosan mit csinál, de hát mit csinálhatnak a CIA alkalmazottjai?

A másik férfit meg főleg ismeri!

Rubin.

Johanson is túlságosan meg van lepődve ahhoz, hogy mást tegyen, mint áll és bámul. Látja a rémületet Rubin szemében, és a kérdést, hogyan menthetné meg a helyzetet. Igazából ez a pillantás ébreszti rá Johansont, hogy itt valami fura játékot űznek, amelyhez felhasználják őt... és a többieket, Olivierát, Anawakot, Weavert, Crowe-t...

Ki az, aki még szerepet kapott a játékban? És milyen okból?

Rubin lassan közelít felé. Görcsös mosoly ragad az arcára.

– Istenem, Sigur! Ön is álmatlanságban szenved?

Johanson pillantása körbevándorol a termen, érinti a másik két személyt. Csak egy villanásnyira néz a szemükbe, de azonnal kiolvassa belőlük, hogy nem kellene itt lennie.

– Mit csináltok itt, Mick?

– Ó, semmit, ez csak...

– Mit jelentsen mindez?

Rubin elébe áll.

– Meg tudom önnek magyarázni, Sigur. Tudja, először nem is akartuk használni ezt a második laboratóriumot, csak vészhelyzet esetén állítottuk volna üzembe, ha a naggyal valami baj van. Átvizsgáljuk a rendszereket, hogy ha vész esetén...

Johanson a szimulátorban úszkáló lényre mutat.

– Van abból a... masszából a tartályban!

– Ja, ez? – Rubin feje hátrafordul, majd vissza.

– Igen... eh... nos, ki kell próbálnunk mindenesetre... Nem említettük önöknek, mert nem is volt szükség...

Minden szava hazugság.

Johanson persze nem a legjózanabb, de hogy itt az életét akarja menteni valaki, ez azonnal világossá válik számára.

Megfordul, és visszafelé indul a folyosókon.

– Sigur! Dr. Johanson!

Lépések csattognak mögötte. Ujjak rántják meg idegesen a köpenye szélét.

– Várjon már.

– Mit csinálnak itt?

– Nem úgy van, ahogy gondolja, én...

– Honnan tudja, hogy mit gondolok, Mick?

– Ez egy biztonsági előírás.

– Egy micsoda?

– Egy biztonsági előírás! Az egész labor egy biztonsági óvintézkedés!

Johanson kiszabadítja magát az ujjak fogságából.

– Azt hiszem, beszélnem kellene erről Livel.

– Nem, ezt...

– Vagy még jobb, ha Olivierával. Nem is, ostobaságokat beszélek. Lehet, hogy mindenkivel beszélnem kellene erről, Mick. Átvertek bennünket?

– Biztosíthatom felőle, hogy nem.

– Akkor magyarázza meg végre, hogy ez mit jelent!

Rubin arcvonásain a pánik egyre nyilvánvalóbb lett.

– Sigur, ez nem valami jó ötlet. Most semmit sem szabad elhamarkodni! Hallja? Nem szabad elhamarkodni!

Johanson ránéz. Önkéntelenül sóhajt egyet, majd otthagyja Rubint. Hallja, hogy a másik követi, érzi Rubin rémületét a tarkóján. Nem elhamarkodni!

Fehér fény.

A szeme előtt robban fel, és egy tompa fájdalom terjed szét a koponyájában. A falak, a folyosó, minden egybefolyik.

A padló közeledik...

Johanson a laboratórium plafonjára meredt.

Ismét magánál volt.

Felugrott. Oliviera még mindig a sterilizációs részlegben dolgozott. Nehezen vette a levegőt. A képernyőre tekintett, a kontrollpanelre, a laboratóriumi asztalokra.

Ismét a plafont nézte.

Ott fent egy második labor van. Pontosan felettük. És senkinek sem szabad tudni róla. Rubin valószínűleg leütötte, és utána beadhattak valamit neki, hogy töröljék az emlékezetét.

De miért?

Milyen ördögi játék folyik itt?

Johanson ökölbe szorította a kezeit. Eszméletlen düh fortyogott az ereiben. Néhány lépéssel kint termett, és felfelé rohant a rámpán.

Merülőtérség

– Mit keresek én fent nálatok? – mondta Greywolf. – Nem tudok nektek segíteni.

Anawak haragja már elszállt. Megfordult, és lassan visszalépkedett, miközben a medence egyre csak telt.

– Ez nem igaz, Jack.

– Dehogynem – józanul csendültek a szavai, majdnem részvétlenül.

– A haditengerészetnél kínozták a delfineket, és én nem tudtam semmit sem tenni ellene. Majd kiálltam a bálnákért, de a bálnák áldozatul estek egy másik hatalomnak. Egyszercsak elhatároztam, hogy az állatokban fogom megtalálni a „jobb embert”, ami ostobaság, de legalább egy út, és most elvesztettem Liciát egy állat miatt. Nem tudok segíteni senkin sem.

– Hagyd abba az önsajnálatot, a fenébe is!

– Ezek tények!

Anawak ismét leült mellé.

– Hogy elhagytad a haditengerészetet, megfontolt és következetes döntés volt – mondta az indián. – Te voltál a legjobb kiképző, akit valaha is a magukénak tudhattak, és a te döntésed volt, hogy nem működsz együtt velük. A te kezedben volt a döntés.

– Igen. De megváltozott valami, miután elhagytam őket?

– Számodra bizonyosan. Bebizonyítottad nekik, hogy gerinces vagy.

– És mit értem el vele?

Anawak hallgatott.

– Tudod – mondta Greywolf. – A legrosszabb az az érzés, hogy nem tartozol sehova. Megszeretsz egy embert, és elveszted. Megszereted az állatokat, és ők azok, akik megölik a szeretteidet. Kezdem most már szívből gyűlölni ezeket az orkákat. Már a bálnákat is elkezdtem gyűlölni!

– Mindnyájunknak ez a problémája, és mi...

– Nem! Én láttam, hogy lehelte ki Licia a lelkét egy orka fogai között. Ez az én problémám! Ha most holtan esnék össze, azzal a világ fennmaradásához vagy pusztulásához nem járulnék hozzá. Kit érdekel? Nem értem el semmit, ami miatt azt mondhatnám, hogy értelmes volt a létem a Földön.

– Engem érdekel, hogy mi van veled – mondta Anawak.

Greywolf ránézett. Anawak cinikus kommentárt várt tőle, de semmi hasonló nem történt. Helyette csupán egyetlen hangfoszlány tört elő Greywolf torkából, mintha gombócot nyelt volna le: egy megakadt sóhajtást.

– És mielőtt elfelejtenéd – mondta Anawak. – Liciát is érdekelte.

Johanson

Elég düh halmozódott fel benne, hogy elkapja a biológust, felcipelje a tetőre, és a tengerbe hajítsa. Talán még meg is teszi, ha a biológus keresztezte volna az útját. De Rubint senki sem látta. Helyette Weaverrel találkozott, aki éppen lefelé tartott. Egyelőre nem tudta, mit csináljon, de először is rendbeszedi az idegeit.

– Karen! – mosolygott Johanson. – Jöttél meglátogatni bennünket?

– Őszintén szólva a merülőtérségbe igyekeztem Leonhoz és Jackhez.

– Ó, hát igen, Jack. – Johanson nyugalmat kényszerített magára. – Nincs túl jól, igaz?

– Nincs. Azt hiszem, több volt közöttük Liciával, mint azt ő maga gondolta. Nehéz a közelébe férkőzni.

– Leon a barátja. Neki sikerülni fog.

Weaver bólintott, és kérdőn nézett rá. Hamar felfogta, hogy ez a társalgás nem erről szól.

– Jól vagy? – kérdezte a lány.

– Kitűnően – Johanson belekarolt Weaverbe. – Egy szenzációs ötletem támadt, hogyan léphetünk kapcsolatba az Yrr-rel. Feljössz velem a tetőre?

– Igazából...

– Csak tíz perc. Akarom hallani a véleményed. Engem már idegesít az egész napos bezártság.

– Nagyon vékonyan vagy öltözve egy sétához a tetőn.

Johanson végignézett magán. Pulóver volt rajta és egy farmer. Vastag tollkabátja a laborban lógott.

– Edzem magam.

– Mire?

– Megfázás ellen. Az öregedés ellen. Bugyuta kérdések ellen! Mit tudom én? – Észrevette magán, hogy megemelkedett a hangja; nyugi, gondolta. – Hallgass ide, meg kell osztanom az ötletet valakivel, és sok köze van a szimulációtokhoz! Nincs kedvem itt a rámpán beszélni róla. Akkor jössz?

– Igen, persze.

Együtt felmentek a rámpán a sziget belsejébe. Johanson kényszerítette magát, hogy ne figyelje állandóan a plafont, és ne kutasson rejtett mikrofonok és kamerák után. Amúgy sem talált volna rájuk. Helyette könnyed hangon azt mondta:

– Jude-nak természetesen igaza van, nem szabad most semmit sem elhamarkodnunk. Remélem, hogy egy-két nap múlva beérik, és beszélni tudunk róla, mert azon alapul, amit...

És így tovább. Csak úgy ömlött belőle a tudományos blabla, miközben Weavert ügyesen a tetőre irányította, a friss levegőre. Gesztikulálva haladt elől, míg odaértek az egyik helikopter-leszállóponthoz. Párafelhők sodródtak a tenger felett, és a hullámzás is erősödött. Johanson iszonyúan fázott, de a fortyogó düh melegen tartotta. Végül elég messzire kerültek a szigettől.

Őszintén szólva – mondta Weaver –, egy szót sem értek.

Johanson a szélbe tartotta az arcát.

– Nem is kell. Úgy hiszem, hogy itt kint nem hallhatnak bennünket. Jó nagy felhajtást kellett volna csinálniuk, hogy a tetőn is hallgatózzanak.

Weavernek összeszűkültek a szemei.

– Miről beszélsz voltaképpen?

– Emlékeztem, Karen! Ismét tudom, hogy mi történt tegnapelőtt éjjel.

– Megtaláltad az ajtódat?

– Azt nem, de tudom, hogy ott van.

Néhány szóban elmesélte neki a történetet. Weaver mozdulatlan arccal hallgatta végig.

– Arra gondolsz, hogy van egy titkos egység is a hajón?

– Igen.

– De miért? – Weaver kétkedve rázta meg a fejét. – Milyen céljai lehetnek Micknek, amelyek nem egyeznek a miénkkel? Milyen alternatívák léteznek még? Megegyezésre kell jutnunk az Yrr-rel! Mi mást akarhatnának?

– Egyfajta konkurenciaharc lehet a dologban. Mick kettős játékot játszik, de az egész nem az ő ötlete.

– Hanem kié?

– Jude áll mögötte.

– Már elejétől kezdve kipécézted magadnak, igaz?

– Ő is engem. Azt hiszem, gyorsan megértettük mind a ketten, hogy nem tudunk hülyét csinálni a másikból. Mindig ez az érzésem támad a jelenlétében, csakhogy idáig nevetségesnek tartottam. Nem jutott eszembe semmi nyomós ok, amiért ne bíznék benne.

Egy darabig némán álldogáltak egymás mellett.

– Most volt időm hideg fejjel végiggondolni – mondta Johanson, és karjával iwekezett magát megvédeni a hidegtől.

– Jude látni fogja, ahogy itt álldogálunk, és úgy hiszem, engem különösen célkeresztben tart. Nem tudhatja, miről beszélünk, de nyilván abból indul ki, hogy előbb-utóbb visszanyerem az emlékeimet. Az idő ellene dolgozik. Ma reggel először is visszavetette velünk a sebességet. Ha saját terveket dédelget, akkor most kell cselekednie.

– Ez azt jelenti, hogy gyorsan rá kellene jönnünk, milyen játék folyik a háttérben – Weaver gondolkodott. – Miért nem hívjuk össze a többieket?

– Túl kockázatos, mindjárt feltűnne. Biztos vagyok benne, hogy minden teremben van lehallgatójuk. Utána bezárják az ajtókat, és eldobják a kulcsot. Én sarokba akarom szorítani Jude-ot. Tudni akarom, hogy mi folyik itt, és ehhez kell a te segítséged is.

Weawer bólintott.

– Oké. Mit kell tennem?

– Meg kell találnod Rubint, és megszorongatni, míg én Lit veszem elő.

– Van sejtésed, hogy hol találhatom?

– Talán a titkos laborban van. Most már tudom, hogy hol, de halvány fogalmam sincs, hogy lehet odajutni. Habár talán itt kószál valahol a hajón – Johanson sóhajtott. – Tudom, hogy mindez úgy hangzik, mint egy rossz filmben, és az is lehet, hogy tényleg megőrültem, hogy paranoiás vagyok. Most akarom tudni, hogy mi folyik itt, és ha tévednék, legfeljebb bocsánatért esedezem.

– Nem vagy paranoiás.

Johanson ránézett, és hálásan mosolygott.

– Menjünk vissza.

A sziget felé álcázott tudományos fejtegetésbe kezdtek, folytatták a hajó belsejében is.

– Akkor én lemegyek Leonhoz – mondta Weaver. – Megkérdezem tőle, hogy hogyan vélekedik az ötletedről. Talán már délután beprogramozhatjuk, és tesztelhető lesz.

– Remek – mondta Johanson –, később találkozunk.

Nézte, ahogy Weaver lemegy a rámpán, majd egy másik átjárón keresztül a második szintre igyekezett. Közben benézett a CIC-be, ahol Crowe és Shankar ültek a számítógép előtt.

– Nos, hogy haladtok? – kérdezte csevegő hangnemben.

– Döcögve – válaszolta Crowe az elmaradhatatlan füstfelhőből. – És ti, hogy haladtok a feromon előállításával?

– Sue éppen a következő adagot szintetizálja. Már van vagy két tucat ampullával.

– Akkor ti messzebbre jutottatok, mint mi. Lassan kétségbe vonjuk, hogy a matematika az egyetlen helyes megközelítési mód – mondta Shankar, miközben egy savanyú mosolyt eresztett el. – Úgyis jobban tudnak számolni, mint mi.

– Mi lenne a másik lehetőség?

– Az érzelmek – Crowe füstöt fújt ki az orrán. – Vicces, nem? Pont az Yrrnek jövünk érzelmekkel. De ha az érzelmeik biokémiai eredetűek... – Mint a mieink – jegyezte meg Shankar.

– ...akkor az illat talán továbblendíthet bennünket egy lépéssel. Igen, köszönöm, Murray. Tudom, hogy a szerelem is kémia.

– Neked van valakid, Sigur, akivel kémiailag kiegészítitek egymást? – tréfálkozott Shankar.

– Nincs. Pillanatnyilag magammal egész jól kiegészülök – válaszolta Johanson. Körbenézett. – Mondjátok, nem láttátok Lit valahol?

– Az előbb volt a Partraszállást Irányító Központban – mondta Crowe.

– Köszönöm.

– Ja, és Mick keresett az előbb.

– Mick?

– Az előbb még együtt ültek és csevegtek Jude-dal. Mick a laborba készült.

Ez pont jókor jött, Weaver akkor meg fogja találni.

– Nagyszerű – mondta Johanson. – Mick segíthet a szintetizálásban, amennyiben nem kapja el ismét a migrénje. Szegény pára.

– Rá kellene szoknia a dohányzásra – vélte Crowe. – A dohányzás jó fejfájás ellen.

Johanson mosollyal felelt, és elment megkeresni Lit az irányítóba. Az elektronikus adatfeldolgozás egy részét oda helyezték át, hogy Shankar és Crowe zavartalanul dolgozhassanak a CIC-ben. A hangszórókból gyenge sustorgás, elvétve fütty és kattogás hallatszott. Az egyik képernyőn egy delfin árnyéka suhant keresztül. Greywolf ezek szerint ismét kiengedte az állatokat.

Sem Li, sem Peak vagy Vanderbilt nem volt bent, ezért továbbment a JIC-be. Üresen tátongott, akár csak a többi parancsnoki- és irányítóterem. Azt fontolgatta, hogy elmegy a tiszti eligazítóba, de ott legfeljebb csak Vanderbilt embereivel, vagy néhány katonával találkozhatott. Li akárhol lehetett, a fitnessteremben, vagy akár a szállásán, nem volt elég ideje, hogy végigkutassa a hajót.

Ha Rubin útban volt a labor felé, akkor Weaver hamarosan rátalál. De neki előbb Livel kellett beszélni.

Na, jól van, gondolta. Ha én nem talállak meg téged, akkor majd te fogsz megtalálni engem. Sietség nélkül bement a kabinjába, és a szoba közepére állt.

– Helló, Jude! – mondta.

Hol lehettek a kamerák és a mikrofonok? Felesleges kutatni utánuk, úgyis ott vannak valahol.

– Képzelje el, mi történt az előbb. Eszembe jutott, hogy a nagy laboratórium felett van egy ugyanolyan kisebb is, ahová Mick szívesen eltűnik egy időre, ha kínozza a migrénje. Szeretném tudni, hogy mit csinál ott, azon kívül, hogy kollégákat üt le.

Pillantása végigvándorolt a kanapén, a lámpán, a televízión.

– Azt hiszem, hogy önként nem mesélné el nekem, igaz Jude? Ezért néhány óvintézkedést foganatosítottam. Látja? Rövid idő alatt a csapat többi tagja is osztozhat az emlékeimben, és nem fogja tudni megakadályozni. – Nagyon merész megfogalmazás volt, de remélte, hogy beválik. – Ezt szeretné? Vagy ön, Sal? Ja, és Jack, önt majdnem kifelejtettem. Ön hogyan vélekedik erről?

Lassan fe-alá járkált a szobájában.

– Nekem van időm. Önnek is? Nem hinném – széttárta karjait és mosolygott. – De kezdhetjük az ügyet bizalmasan is. Lehet, hogy tisztességes szándék lapul mögötte. Talán a nemzetközi biztonságért történik minden. Csak azt nem szeretem, ha leütnek, Jude. Ezt ön is megérti, remélem. Szerettem volna beszélni önnel, de úgy tűnik, Rubin migrénje már egész népcsoportokat fertőzött meg. Mindenki fejfájással az ágyában fekszik? Jude?

Körbenézett. Hallanak. Biztosan hallanak engem, gondolta.

– Feltűnt, hogy Micknek is adományozott egy szimulátort, amely jóval kisebb, mint a miénk. De mit vizsgál benne? Csak nem szövetkeztek az Yrr-rel a hátunk mögött? Segítsen már ki, ugyanis fogalmam sincs, hogy mi...

– Dr. Johanson.

Hátrafordult. A nyitott ajtóban Peak magas, fekete alakja jelent meg.

– Minő meglepetés – mondta Johanson halkan. – A jó öreg Sal! Készítsek egy teát magunknak?

– Jude szívesen beszélne önnel.

– Áh, Jude – Johanson elhúzta a száját egy félmosolyra. – Mit akarhat tőlem?

– Egyszerűen csak jöjjön velem.

– Nos, azt hiszem, ez megoldható.

Weaver

Oliviera éppen egy hordozható fémládával a kezében jelent meg a laborban, amikor Weaver belépett.

– Láttad Micket?

– Nem. Én már csak feromonokat látok – Oliviera felemelte a ládát. Mindkét fele nyitva volt, benne pedig egy kis állványon több tucat áttetsző folyadékkal teli fiola. – De az előbb hívott, és a jelenlétével fenyegetőzött. Minden pillanatban felbukkanhat.

– Yrr-illat? – kérdezte Weaver a fiolákat nézegetve.

– Igen. Ma délután öntünk belőle a tartályba. Meglátjuk, hogy rávehetőek-e a sejtek az összeolvadásra. Ha összejön, akkor ez egycsapásra aláírhatná az elméletünket – Oliviera körbenézett. – Én is kérdezek valamit. Sigurt nem láttad?

– Az imént találkoztam vele a tetőn. Néhány igen érdekes ötletről beszélt nekem. Crowe-nak akar kicsit segíteni kievickélni a kátyúból. Nemsokára visszanézek.

– Tedd azt.

Weaver gondolkodott. Megnézhetné a hangárfedélzetet. De ha Johansonnak igaza van, akkor azonnal feltűnne valakinek. Ezenkívül nem volt valószínű, hogy az ajtót másodszor is nyitva hagyják, főleg, ha ott ólálkodik.

Az alagutat követve lement a merülőtérségbe.

A medencét teljesen elárasztották. Roscovitz csapatának maradéka felügyelte a folyamatot a stég széléről. Greywolfot és Anawakot a vízben találta.

– Kiengedtétek a delfineket? – kiáltotta.

Anawak kimászott a medencéből.

– Igen. – Anawak odament a nőhöz. – Mit csináltál időközben?

– Nem sokat, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, mindenkinek rendeznie kell a gondolatait.

– Együtt is rendezhetnénk őket – mondta Anawak halkan.

Találkozott a pillantásuk, és a nő arra gondolt, hogy milyen szívesen ölelné most a karjaiba. Elfelejteni az egész szörnyű históriát, és megtenni, amit már régen meg kellett volna.

De a szörnyű történet mindenki hangulatára rányomta a bélyegét. És ott volt Greywolf, aki elvesztette Liciát.

Egy futó mosollyal válaszolt.

03. szint

Peak sántikálva haladt elől. Johanson némán mögötte. Lementek a lépcsőkön, keresztülhaladtak a kórházrészlegen és egy folyosón. Egy elágazás után zárt ajtó előtt álltak meg.

– Ez melyik része a hajónak? – kérdezte Johanson, miközben Peak bepötyögte a kódot. Elektronikus sípolás hallatszott, és az ajtó kinyílt. A folyosó tovább folytatódott.

– Felettünk van a CIC – mondta Peak.

Johanson tájékozódni próbált. Ha a CIC felettük volt, akkor a titkos labornak közvetlenül a talpa alatt kell lennie.

Elértek egy második ajtóhoz. Peak most egy retina-vizsgálatnak vetette alá magát. Johanson egy termet pillantott meg, amely kísértetiesen hasonlított a CIC-re, és ezt is elektromos zümmögés töltötte be.

A zaj és a szófoszlányok tompán jutottak el hozzá. Legalább egy tucat ember dolgozott itt. A monitorokon műholdak és víz alatti kamerák felvételei, a rámpa egyes részei, a híd belülről Buchanannel és Andersonnal, a tető és a hangárfedélzet. Látta Crowe-t és Shankart a CIC-ben, Weavert Anawakkal és Greywolffal a merülőtérségben, és Olivierát a laborban. További monitorokon a kabinok belsejét. A szögből ítélve közvetlenül az ajtók fölé helyezték el a kamerákat. Szép kis látvány lehetett, ahogy ott állt monologizálva a szoba közepén.

Egy nagy, megvilágított asztalnál Li és Vanderbilt ült. A tábornoknő felemelkedett.

– Helló, Jude – mondta Johanson barátságosan. – Milyen kellemes kis szoba.

– Sigur – Li visszamosolygott rá. – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozunk.

– Szóra sem érdemes – Johanson döbbenten nézett körül. – Le vagyok nyűgözve. Mindenből, ami fontos, kettő van.

– Szívesen megmutatom a tervrajzokat, ha érdeklik.

– Egy szimpla magyarázattal is beérem.

– Ezt megkaphatja tőlem – Li sajnálkozó arckifejezést öltött magára. – Előtte meg kell mondanom, mennyire sajnálom, hogy ilyen úton-módon szerzett tudomást erről. Nem lett volna szabad, hogy a dolog idáig fajuljon, de Rubin elragadtatta magát.

– Felejtsük el, hogy mit tett. Mit tesz most? Mit csinál ebben a laborban?

– Egy méreg után kutat – szólt közbe Vanderbilt.

– Egy – Johanson nyelt egyet. – Egy méreg után?

– Istenem, Sigur! – Li felemelte a karjait. – Nem hagyatkozhatunk pusztán arra, hogy az Yrr-rel békés megoldást találjunk. Tudom, szörnyűnek tűnhet önnek, kihasználtuk a bizalmukat és hamis lapokkal játszottunk, de... Nézze, nem akartuk önt és a többieket a rossz irányba terelni. Ahhoz, hogy kiderítsünk valamit az Yrr-ről, szükségszerű volt, hogy egy békés megoldáson dolgozzanak. Mindenki nagyszerűen teljesített. De soha nem jutottak volna el idáig, ha a feladatuk egy fegyver kifejlesztése lett volna.

– Mi az ördögről beszél? Miféle fegyver?

– Háború és béke, két külön pár cipő. Aki a békén dolgozik, nem gondolhat a háborúra. Mick az, aki ezt az alternatívát kutatja. Az önök felismerései alapján.

– Egy mérgen, hogy elpusztítsa az Yrrt?

– Talán önt kellett volna ezzel megbíznunk? – mondta Vanderbilt. – Mi történt volna akkor?

– Egy másodpercre! – Johanson felemelte a kezét. – A feladatunk kapcsolatot létrehozni. Felvilágosítani azokat ott lent, hogy hagyják abba, és nem az, hogy elpusztítsuk őket.

– Maga kis álmodozó – mondta Vanderbilt némi fitymálással a hangjában.

– De hát sikerülhet, Jack! A fenébe, mi...

Johanson értetlenül rázta a fejét. Nem tudta felfogni.

– Hogy akarják elérni a céljukat?

– Néhány nap alatt rengeteg mindent tanultunk. Meg fogjuk találni a módját.

– És ha nem?– Miért nem informáltak minket erről? Miért nem beszéltek róla nyíltan? Hiszen egy malomban őrlünk!

– Sigur – mondta Li nagyon komoly arckifejezéssel. – Amit mi itt teszünk, nem egészen egyezik az Egyesült Nemzetek nézeteivel. Tudom, hogy fel kell vennünk a kapcsolatot. De másrészről senki sem lesz szomorú, ha egyszerűen eltüntetjük az ellenséget. Ön nem úgy gondolja, hogy mind a két megoldást mérlegelni kellene?

Johanson csak meredten bámult rá.

– De, én is így gondolom, csak akkor minek ez az egész cirkusz?

– Mert a főparancsnokság kételkedik önökben – mondta Li. – Attól félnek, hogy ön és a többiek keresztbe tennének, ha kiderülne, hogy a békés kapcsolatfelvétel közben egy katonai offenzívának készítik elő a terepet. Azt gondolják, hogy a kutatók és tudósok pont úgy fognak viselkedni, mint az idevágó filmekben; meg akarják védeni az idegent, és tanulmányozni akkor is, ha az gonosz és veszélyes ránk nézve, ahelyett, hogy elpusztítanák...

– Filmek? Azokra a filmekre gondol, ahol a hadsereg lelődöz mindent és mindenkit, amit nem tud megérteni?

– Ez a kijelentése is mutatja, mennyire igazunk volt – mondta Vanderbilt és megsimogatta a hasát.

– Értse meg, Sigur!...

– Azért rendezték ezt a fesztivált, mert azt gondolták, hogy úgy fogunk viselkedni, mint az emberek a hollywodi filmekben?

– Nem. Természetesen nem – tiltakozott Li. – Arról volt szó, hogy az önök osztatlan figyelmét irányítsuk a kapcsolatfelvételre és a kutatásra.

Johanson egy mozdulattal körbemutatott a monitorokon. – És ezért szaglásznak utánunk?

– Amit Rubin tett, hiba volt – ismételte meg Li nyomatékkal. – Az ellenőrzés kizárólag a biztonságukat szolgálja. Titokban dolgoztunk egy katonai megoldáson, hogy önt és a többieket ne bizonytalanítsuk el, és ne zavarjuk a feladatukban.

– És miből áll ez a... feladat? – Johanson egészen közel ment Lihez, és a szemébe nézett. – Hogy békét teremtsünk, vagy hogy idióták módjára összehordjuk maguknak az információt egy már régen eldöntött offenzívához?

– Mindkettőről el kell gondolkodnunk.

– Milyen messzire jutott Mick a katonai variációval?

– Van egy-két ötlete, ami beválhat, de még semmi konkrét – mély levegőt vett, és elszántan nézett az arcába. – Nagyon kérem önt, a biztonság érdekébén egyelőre ne mondjon el semmit a többieknek. Adjon nekünk időt, hogy mi magunk tehessük meg, nehogy félbe maradjon a munka, amire emberek milliárdjai alapozták az utolsó reményüket. Hamarosan együtt fogunk dolgozni mindkét variánson. Most, hogy véghez vitték ezt a hihetetlen teljesítményt, és arcot kölcsönöztek az ellenségnek, nincs már mit titkolnunk. És ha együtt dolgozunk a fegyveren, akkor abban a reményben, hogy soha ne kelljen...

– Mondhatok önnek valamit, Jude? – sisteregte Johanson. Olyan közel került az arcához, hogy tenyérnyi hely sem maradt közöttük. – Egyetlen szavát sem hiszem el. Amint meglesz az átkozott fegyvere, be fogják vetni. Arról, hogy milyen felelősséget vesz a vállára, még álmodni se képes. Ezek egysejtűek, Jude! Milliárdszor milliárd egysejtű! A világ kezdete óta léteznek. Halvány fogalmunk sincs, hogy milyen szerepet játszanak az ökoszisztémában. Nem tudjuk, hogy mi történik az óceánokban, ha megmérgezzük őket. Nem tudjuk, hogy velünk mi fog történni akkor. De a lényeg, hogy nem leszünk abban a helyzetben, hogy leállítsuk, amit elkezdtek! Belefér ez a fejébe? Hogy akarja a Golf-áramlatot ismét működésbe hozni az Yrr nélkül? Mit akar tenni a férgek ellen az Yrr nélkül?

– Ha az Yrrt már legyűrtük – mondta Li felvesszük a harcot a férgekkel és a baktériumokkal is.

– Micsoda? A baktériumokkal akarja felvenni... Az egész bolygó baktériumokból áll! Hogy akarja kiirtani a mikroorganizmusokat? Mennyire ment el az esze egyáltalán elvakultságában? Ha ez sikerülne önnek, az egész bolygó életét veszélyeztetné. Ön lenne a bolygó elpusztítója, és nem az Yrr! Valamennyi állatfaj elpusztulna az óceánban, és utána...

– Akkor elpusztulnak! – ordította Vanderbilt. – Maga ignoráns, tojásfejű tudós seggfej! Ha elpusztul egy pár hal, és mi túlélünk...

– Nem éljük túl! – ordított vissza Johanson. – Nem tudja felfogni? Minden összefonódik egymással. Nem tudjuk legyőzni az Yrrt. Sokkal fejlettebbek nálunk. Nem tehetünk semmit a mikroorganizmusok ellen, még csak egy szimpla vírusos fertőzés ellen sem, de nem is erről van szó. Az ember csak azért képes élni, mert a világot a mikrobák uralják.

– Sigur... – kezdte volna Li.

Johanson megfordult.

– Nyissák ki az ajtót! Nincs kedvem tovább folytatni ezt a beszélgetést.

– Na, jó – Li összeszorított ajakkal bólintott. – Akkor tetszelegjen csak tovább az öntörvényűségében. Sal, nyissa ki az ajtót Dr. Johansonnak.

– Nem tudjuk önt meggyőzni? – kérdezte Peak. Szerencsétlenül és esetlenül hangzott. – Arról, hogy csak a helyeset tesszük?

– Ajtókat kinyitni, Sal! – mondta Johanson.

Ellenérzésekkel bár, de Peak nagy nehezen kinyitotta az ajtót. – A másik ajtót is, ha kérhetném.

– Magától értődik.

Johanson kiment.

– Sigur!

Megállt.

– Mit akar, Jude?

– Azt vetette a szememre, hogy nem tudom felmérni a felelősségemet. Talán igaza van. De a sajátját fel tudja mérni? Ha most odamegy a többiekhez, és mindent elmesél, akkor az drámaian visszaveti a munkát ezen a hajón. Ezzel ön is tisztában van. Talán nem volt jogunk, hogy hazudjunk önnek, de gondolja meg jól, hogy joga van-e pellengérre állítani bennünket.

Johanson lassan megfordult. Li a kontrollszoba ajtókeretében állt.

– Nagyon is alaposan el fogok gondolkodni rajta – mondta végül.

– Akkor engedje meg, hogy kompromisszumos megoldást találjunk. Adjon nekem időt, és addig, kérem, ne szóljon. Ma este beszélni fogunk egymással. Addig egyikünk sem tesz semmit, amivel a másikat szégyenbe hozhatná. Úgy érzi, ebbe beleegyezhet?

Johanson állkapcsai őröltek.

Mi történne, ha most felrobbantaná az ügyet? Mi történne, ha most nemet mond?

– Rendben – mondta Johanson.

Li mosolygott.

– Köszönöm, Sigur.

Weaver

Legszívesebben a merülőtérségben maradt volna. Anawak mindent megtett, hogy felvidítsa Greywolfot. Nagyon szörnyűnek találta, hogy ezt az óriási, erőtől duzzadó férfit ilyen szomorúnak látja. De még szörnyűbbnek azt, amit Johanson mondott neki. Minél többet gondolkodott rajta, annál szörnyűségesebbnek tűnt számára, ami az Independence fedélzetén történik. Valami félreérthetetlenül azt súgta neki, hogy mindnyájan szörnyű veszélyben forognak.

Talán Rubin időközben megjött.

– Később találkozunk – mondta a nő. – Mentem intézkedni. Rögtön érezte, hogy nagyon mesterkéltnek hangzott. Anawak összeráncolta a homlokát.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Semmi különös.

Egyszerűen nem volt tehetsége az ilyesmihez! Gyorsan felment a rámpán, és a mögötte húzódó folyosón. A labor ajtaja nyitva állt. Amikor belépett, Olivierát és Rubint élénk szóváltásban találta. Az egyik asztalnál álltak, Rubin felé fordult.

– Helló. Kérdezni akartál tőlem valamit?

Weaver megnyomta a kapcsolót a keretben, mire az ajtó bezárult.

– Igen. Megmagyarázhatnál valamit nekem?

– Magyarázatokban erős vagyok – vigyorgott Rubin.

– Valóban?

Weaver odament hozzájuk. Pillantásával a laborasztalt vizsgálta. Mindenféle eszköz hevert rajta szétszórva. Egy tartóban sokféle bonckés volt szépen sorbarendezve. Azt mondta:

– Elmagyarázhatnád, hogy milyen célt szolgál a labor felettünk, mit csinálsz ott, és, hogy miért ütötted le Sigurt azon az éjjelen, amikor leleplezett?

Hangárfedélzet

Johansonban fortyogott a düh. Haragjában azt sem tudta, mit csináljon, ezért felrohant a hangárfedélzetre, és a falat kezdte vizsgálni. Nagyon is jól emlékezett, hogy hol volt az ajtó, de még nem talált ráutaló nyomot. Amúgy is teljesen mindegy volt, hogy rábukkan, vagy sem. Li bevallotta, hogy létezik ez a labor, ám ezzel még nem elégedett meg.

Hirtelen kiterjedt rozsdás felületet fedezett fel a szürkére festett falon. Egész idő alatt feltűnt, de nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki, mert a rozsda és a leváló festék egy hajón semmi különöset nem jelentett. Most viszont hirtelen ráeszmélt, hogy mi nem volt rendben vele. Egy lépést tett hátra. Ha a bal oldali csövet követjük, egy jókora rozsdamarta területhez érünk. Kicsivel arrébb egy kapcsolódoboz lógott. Az alatt is lepergett a festékréteg.

Ott volt az ajtó.

Hihetetlenül jól volt elrejtve. Ha nem keresi ilyen kitartóan, akkor sohasem talált volna rá. Még amikor Weaverrel keresték az átjárót, akkor sem tűnt fel a rafinált álcázás. Most se tudta teljesen tisztán kivenni a körvonalát, csak a látszólag véletlen részleteket, amelyek alkalmasak voltak egy ajtó elrejtéséhez.

Itt ment be.

Weaver!

Megtalálta már Rubint? Mit tegyen? Fütyülje vissza a Livel kötött megállapodás értelmében? Mit ért ez a megállapodás? Egyáltalán miért ment bele a parancsnok felvetésébe?

Nehezen lélegezve és döntésre képtelenül fel-alá járkált az üres hangárban. A hajó hirtelen egy nagy börtönre kezdett hasonlítani. Még a gyengén megvilágított, sötét hangár is nyomasztóvá vált.

Gondolkodnia kellett.

Friss levegőre volt szüksége.

Határozott léptekkel tartott a jobb oldali felvonóhoz vezető kijárat felé. Erős szél csapta meg az arcát. A tenger egyre nyugtalanabb lett. Másodpercek alatt vékony réteget képzett az arcán a szitáló tajték. A platform széléhez lépett, és lenézett a szaggatott, mozgó holdbéli tájra.

Mit tegyen?

Kontrollszoba

Li a monitorok előtt állt. Nézte, amint Johanson a falat kutatta, és végül mérgesen elhagyta a hangárt.

– Mit jelentsen ez a gyanús megállapodás? – morgott Vanderbilt. – Tényleg azt hiszi, hogy estig be tudja fogni a száját?

– Én el tudom képzelni róla.

– És, ha nem?

Johanson eltűnt a külső felvonóhoz vezető nyílásban. Li Vanderbilthez fordult.

– Felesleges kérdés, Jack. Ezt a problémát természetesen ön fogja megoldani. Méghozzá most.

– Egy pillanat – Peak emelte szólásra a kezét. – Ez nem így volt megbeszélve.

– Mit jelent az, hogy megoldani? – kérdezte Vanderbilt gyanakodva.

– A megoldani azt jelenti, hogy megoldani – mondta Li. – Vihar jön. Viharkor nem tanácsos kint lenni, mert könnyen jöhet egy széllökés...

– Nem. – Peak hevesen rázta a fejét. – Nem így állapodtunk meg.

– Sal, fogja be a száját.

– A fenébe is, Jude! Ha néhány órára kiiktatjuk, az is elég!

– Jack – mondta Li Vanderbiltnek, Peaket pillantásra sem méltatva.

– Tegye a dolgát. És csinálja személyesen.

Vanderbilt ördögi vigyorra húzta a száját.

– Örömmel, kedvesem. A legnagyobb örömmel.

Labor

Oliviera egyébként is hosszúkás arca még jobban megnyúlt. Először Weaverre, majd Rubinra nézett.

– Na? – mondta Weaver.

Rubin elsápadt.

– Abszolút fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Mick, hallgass ide! – odaállt Rubin és az asztal közé, és majdnem barátságosan átkarolta a vállát. – Nem vagyok valami nagy szónok. Az ilyeneket, mint én, nem hívják meg koktélpartikra, és nem szoktak felállni a pódiumra. Én a rövid, tömör beszélgetéseket kedvelem. Úgyhogy még egyszer nekifutunk, és ne idegesíts fel kifogásokkal és hazugságokkal. Ott fent van egy laboratórium. Közvetlenül felettünk. Kivezet a hangárfedélzetre egy nagyon jól álcázott ajtóhoz, de Sigur meglátott, ahogy ki-be flangálsz. Ezért adtál neki egyet a fejére. Igaz?

– Tehát mégis. – Oliviera megvető pillantást küldött Rubin felé. A biológus rázta a fejét, és igyekezett kiszabadítani magát Weaver szorításából, de nem sikerült neki.

– Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha... Nem!

Weaver szabad keze kihúzott egy bonckést a tartójából, és a hegyét az ütőeréhez tartotta. Rubin összerezzent. Weaver egy kicsit belenyomta a kés hegyét a húsába és megfeszítette az izmait. Rubint úgy leszorította a nő, hogy mozdulni sem tudott.

– Megőrültél? – nyögte. – Mit jelentsen ez?

– Mick. Ne gondold, hogy habozni fogok. Nagyon erős vagyok. Amikor kicsi voltam, megsimogattam egy cicát, és véletlenül agyonnyomtam. Szörnyű, nemde? Csak meg akartam simogatni, és riccs-reccs... Úgyhogy ajánlom, jól gondold meg, mit mondasz. Ugyanis téged nem simogatni akarlak.

Vanderbilt

Jack Vanderbilt nem volt túlzottan érdekelt Johanson halálában, de abban sem különösebben, hogy életben hagyja. Valahogy még meg is kedvelte. De neki ez végtére édesmindegy. A küldetésről volt szó, a küldetés pedig világosan meg volt fogalmazva. Ha Johanson kockázatot jelent a biztonságra, akkor hamarosan már nem fog jelenteni.

Floyd Anderson követte. Az első tiszt is kettős funkciót töltött be, mint a legtöbben a legénységből. Tengerészképesítése volt, de főként a CIA-nak végzett szolgálatot. Anderson részt vett a pakisztáni és az öbölbeli titkos akciókban is, egyszóval jó ember volt.

És gyilkos.

Vanderbilt azon tanakodott, hogyan fordultak meg a dolgok ilyen hirtelen. A legutolsó pillanatig abba az elképzelésbe kapaszkodott görcsösen, hogy terroristák ellen harcol, de most be kellett vallania magának, hogy Johansonnak a kezdetek óta igaza volt. Ha jobban belegondolt, kár lenne megölni Johansont, de Li parancsa így szólt. Vanderbilt ki nem állhatta a kékszemű boszorkányt. Li paranoiás volt és intrikus, egy beteg elme. Szívből utálta, mégis csodálta azt a vaslogikát, amellyel a hullákon átgyalogolt, és őrülete legmélyén igaza volt most is, mint mindig.

Hirtelen eszébe jutott, hogy elővigyázatosságra intette Johansont még Nanaimóban.

Őrült a nő, capisce?

Johanson akkor nem értette meg.

De ki sejthette volna már az elején, hogy valami nincs rendben Linél. Összeesküvést szimatolt mindenhol, kényszerű becsvágyától hajtva alapból túlreagált mindent, hogy hazudott és becsapott mindenkit, ahol lehetett, és semmi sem volt számára szentségtelen a cél elérése érdekében. Judith Li, az Egyesült Államok elnökének pátyolgatott gyermeke. A világ leghatalmasabb emberének pedig még csak fogalma sem volt arról, hogy kit melengetett a keblén.

Jó lesz, ha mindnyájan vigyázunk, gondolta Vanderbilt. Hacsak nem ragad valaki fegyvert, és nem oldja meg ezt a problémát.

Hamarosan.

Sietve haladtak keresztül a folyosókon. Johanson nagyobb szívességet nem is tehetett volna nekik, mint hogy ilyen időben kilépett az oldalfelvonó platformjára. Mit mondott a megkattant tyúk? Egy széllökés...

Kontrollszoba

Vanderbilt alig hagyta el a szobát, amikor egy férfi felállt a konzol elől, és odahívta Lit. Az egyik monitorra mutatott.

– Valami történik a laborban – mondta a férfi.

Li a monitoron figyelte, hogy mi zajlik. Weaver, Oliviera és Rubin nagyon közel álltak egymáshoz. Túl közel. Weaver átkarolva tartotta Rubint, és szorosan magához ölelte.

Ezek ketten meg mióta értik meg ilyen jól egymást?

– Fel a hangerőt – mondta Li.

Weaver hangját hallotta, elég halkan, de tisztán kivehetően. Éppen kifaggatta Rubint a titkos laborról. Amikor közelebbről megnézte, látta a félelmet a szemében, és valamit Weaver kezében, ami csillogott, és túl közel volt Rubin nyakához.

Li eleget látott és hallott.

– Sal! Maga és három ember. Puskákat, robbanótöltetet! Gyorsan. Lemegyünk.

– Mi a szándéka? – kérdezte Peak.

– Rendet teszünk – elfordult a monitortól és az ajtóhoz ment. – A kérdése két értékes másodpercünkbe került, Sal. Ne pocsékolja az időnket, hanem lője őket halomra. Gyerünk, igyekezzen az embereivel! Egy perc múlva Weaver jómodort tanul. A kutatókra kiadott vadásztilalomnak ezennel vége.

Labor

– Te mocsok disznó – mondta Oliviera. – Leütötted Sigurt? Mit akartál vele elérni?

Rubin szemében vakrémület tükröződött. Pillantásával a plafonon keresgélt.

– Ne keresd a kamerákat, Mick – mondta Weaver halkan. – Meghalsz, mielőtt a segítségedre siethetnének.

Rubin elkezdett reszketni, mint a kocsonya.

– Még egyszer kérdezem, Mick, mit csináltok ott?

– Kifejlesztettünk egy mérget – mondta minden egyes szót elhúzva.

– Egy mérget? – visszhangozta Oliviera.

– A te munkádat használtuk fel, Sue. A tiédet és Sigurét. Miután megtaláltátok a feromon formuláját, már könnyű volt nekünk nagyobb mennyiségben előállítani, és... megtoldottuk egy radioaktív izotóppal.

– Mit toldottatok meg?

– A feromon radioaktív izotóppal fertőzött, de a sejtek ezt nem ismerik fel. Már kipróbáltuk...

– Micsoda? Nektek is van szimulátorotok?

– Csak egy kisebb változat... Karen, kérlek, tedd el a kést, hisz esélyed sincs! Mindent látnak és hallanak, ami itt...

– Ne pofázz! – mondta Weaver. – Tovább, mi mindent csináltatok még!?

– Megfigyeltük, hogy öli meg a feromon a sejtet, amelynek nincs speciális receptora. Pontosan úgy, ahogy azt Sue elmondta. Miután világossá vált, hogy az Yrr biokémiájához a programozott sejthalál nélkülözhetetlen, már csak egy módszert kellett keresnünk, hogy az egészségesekre is így hasson.

– A feromon segítségével?

– Ez az egyetlen lehetséges út. Az öröklési állományba nem tudunk behatolni, mert az évekbe telne, ezért csatlakoztattunk az illatanyaghoz egy radioaktív izotópot, melyet az Yrr nem ismer fel.

– És milyen hatással van rájuk az izotóp?

– Kiiktatja a speciális receptor beépített védelmét a feromon gyilkos hatásával szemben, így halálos csapdába kerül az Yrr. Az egészséges sejteket is megöli.

– Miért nem mondtatok erről semmit? – kérdezte Oliviera kétségbeesett arccal. – Egyikünk sem szereti ezeket a dögöket. Együtt is találhattunk volna megoldást.

– Linek saját tervei vannak – préselte ki magából Rubin.

– De ez nem működhet így!

– De működik. Már le is teszteltük.

– Ez tiszta őrület, Mick! Nem tudjátok, hogy mit indít el. Mi fog történni, ha ez a faj kihal? Az Yrr a bolygó 71 százalékát uralja, és egy olyan biotechnológiával rendelkezik, amely magasan fejlett és egyben ősrégi. Minden élőlényben ott vannak. Fogalmunk sincs, hogy mi következhet be a Földön, ha kiirtjuk őket.

– Miért az összeset? – kérdezte Weaver. – A méreg nem csak néhány sejtet öl meg? Vagy egy egész kollektívát?

– Nem, egy láncreakciót indít be – köhögött Rubin. – Amint összeolvadnak, megsemmisítik önmagukat. Amikor a feromon dokkolt, már késő. Ha egyszer beindult, nincs, ami megállítsa a folyamatot. Átkódoljuk az Yrrt. Olyan, mint egy halálos vírus, amelyet átadnak egymásnak.

Oliviera megragadta Rubin gallérját.

– Le kell állítani a kísérletet – mondta nyomatékkal. – Ezt az utat semmiképpen sem választhatjátok. A fenébe, nem érted még mindig, hogy ki az igazi uralkodó a bolygón? Ők maguk a Föld! Egy szuperorganizmus. Intelligens óceánok. Sejtelmetek sincs, hogy mibe nyúltatok bele.

– És ha nem tesszük meg? – Rubin krákogva nevetett. – Ne gyertek itt a saját gyártmányú etikátokkal. Mindnyájan meg fogunk halni. Vagy kivártok még egy cunamit? Egy újabb metánkitörést? A jégkorszakot?

– Egy hete sem vagyunk itt, és már kiépítettük velük a kapcsolatot mondta Weaver. – Miért nem próbálkozunk tovább a kommunikációval?

– Túl késő – nyögte Rubin.

Weaver pillantása végigvándorolt a falakon és a plafonon. Nem tudta, hogy mennyi ideje maradt még, mielőtt Li vagy Peak felbukkan. Lehet, hogy Vanderbilt jön? Mindegy, már úgysem tarthat soká.

– Mit jelentsen, hogy már túl késő?

– Elkéstél, hülye liba! – ordította Rubin. – Két órán belül bevetjük a mérget.

– Ti megőrültetek – suttogta Oliviera.

– Mick – mondta Weaver. – Pontosan akarom tudni, hogyan akarjátok megcsinálni, különben megrezdül a kezem.

– Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy neked...

– Én komolyan gondolom.

Rubin még erősebben reszketett.

– A Deepflight-3-ba két vetőcső van bekészítve. Betöltöttünk két torpedót...

– Már a fedélzeten vannak?

– Még nem. Nekem kellett volna felszerelni velük, hogy...

– Ki fog merülni vele?

– Li és én.

– Li maga fog lemenni?

– Az ő ötlete volt. Semmit sem akar a véletlenre bízni – Rubin elnyomta magában feltörő vigyorát. – Nem tudjátok felvenni vele a harcot, Karen, sem megakadályozni. Mi fogjuk megmenteni a világot. A mi nevünkre fognak emlékezni, és...

– Fogd be végre a pofád, Mick! – Weaver az ajtó felé taszigálta a férfit. – Most elmegyünk abba a laborba. A búvárhajó nem lesz feltankolva. A forgatókönyv az imént változott meg.

Merülőtérség

– Valami kialakulóban van közted és Karen között? – kérdezte Greywolf, miközben a felszerelés darabjait a konténerekbe pakolta. Anawak nem felelt azonnal.

– Nem. Nem hinném.

– Nem hinnéd?

– Jól megértjük egymást, azt hiszem, ez minden.

Greywolf ránézett.

– Legalább te kezdd el jól csinálni a dolgaidat – mondta.

– Még azt sem tudom, hogy érdeklem-e – Anawak hirtelen ráeszmélt, hogy elárulta magát Greywolf előtt. – Tényleg nem tudom, Jack. Ezekhez a dolgokhoz én nem értek.

– Világos minden – mondta Greywolf gunyorosan. – Az apádnak kellett meghalni, hogy megérkezz az élők világába.

– Hé!...

– Nyugi, fiú! Tudod, hogy igazam van. Miért nem mész utána? Hiszen csak erre vár.

– Miattad jöttem, és nem Karen miatt.

– Ezt értékelem, de most menj végre.

– A fenébe is, Jack – Anawak megrázta a fejét. – Ne bujkálj az emberek elől, mert besavanyodsz. Gyere fel velem, még mielőtt uszonyaid nőnek.

– Uszonyokra éppen szükségem lenne.

Anawak határozatlan pillantásokat vetett az alagút irányába. Természetesen szívesen futott volna Weaverhöz, de valami más is volt még a frissen bevallott érzelme mellett. Valami, ami nyugtalanította. Nagyon furcsán viselkedett. Arra kellett gondolnia, amit a lány Johansonról mesélt.

– Jól van. Savanyodj csak meg – mondta Greywolfnak. – Ha meggondolnád magad, fent megtalálsz.

Elhagyta a merülőtérséget, és elment a labor mellett. Zárva volt. Hirtelen arra gondolt, hogy benéz. Talán megtalálja Johansont. Nagyon szeretett volna többet is megtudni a rejtélyes ügyről. Végül az utolsó pillanatban meggondolta magát, és felment a rámpán a hangárfedélzetre, hogy egy pillantást vessen a titkos ajtóra a falon.

De mégsem tette.

Amikor Anawak belépett a hangárba, meglátta Vanderbiltet és Andersont, akik éppen keresztülhaladtak az átjárón a külső platformhoz. Egyszerre furcsa sejtése támadt.

Ezek meg mit keresnek itt?

És hová tűnt Weaver?

Tátongó mélység

Üvöltő nyugati szél támadt. A jéggel borított sarkvidék felől fújt, és tajtékzó hullámokat vert az Independence oldalához, elszívva a tengerből az utolsó meleget is.

A felkavart felszín alatt örvények és turbulenciák keletkeztek, de ahogy mélyült, egyre nyugodtabbá vált a víz. Néhány hónappal ezelőtt még jeges, sóval telítődött tengervíz zuhant itt alá lépcsőzetesen. Továbbra is borzasztó hideg volt, de most a gyorsan olvadó jégmezőkből szivárgó édesvízzel keveredett. A nagy észak-atlanti szivattyú, vagy ahogy másként nevezték, a világtengerek tüdeje – mert a kihűlt tengervíz iszonyatos mennyiségű oxigént szállít a mélybe – lassan, de biztosan leállt. A tengeráramlatok nagy szállítószalagja megszűnt, és vele együtt a meleget szolgáltató áramlat is a trópusokról.

Ám a szivattyú még nem állt le teljesen. A lezúduló tenger már nem volt mérhető, de kisebb mennyiségben változatlanul csordogált hideg víz a mélybe. Fénytelen csendben zuhant a Grönlandi-medence alja felé, méterről méterre, száz és ezer méterre.

Három és fél kilométeres mélységben, közvetlenül az iszapos tengeralj felett a sötétséget kékes derengés törte meg.

Hihetetlenül nagy volt a kiterjedése, de nem felhő alakot vett fel, hanem egy csőszerű képződményét, amely számtalan zselés csáppal horgonyzott az aljzaton. A cső belsejében milliónyi csápocska hullámzott ide-oda, és szürkésfehér rögöket szállítottak egy sötét tárgy felé. A kék derengés alig engedte látni a körvonalát, és csak nagyon gyengén világította meg a két nyitott kupolát. Az elsüllyedt Deepflightból több nem látszott.

Az organizmus egy ideje folyamatosan fehér, fagyott rögökkel töltötte fel a búvárhajót, már alig fért bele több. A csőszerű képződmény lassan levált, és a hajó köré vonódott. Az átlátszó anyag teljesen beborította a jármű testét, egyre sűrűsödött, lenyomta a kupolákat. Kéken felfénylő foltok olvadtak egymásba, míg az egész búvárhajó egy burokba záródott, amelyhez egy hosszú, vékony cső köldökzsinórként csatlakozott.

A cső egyszerre pulzálni kezdett. Víz pumpálódott keresztül rajta, víz, amely messziről érkezett. A leheletvékony zseléburok egy hatalmas, szerves, léggömbhöz hasonlítható képződményből szivattyúzta át a tartalmát, amely valamivel a hajó felett lebegett. Meleg vízzel volt tele, amit a zselés massza az iszapvulkánból nyert, és szállított ide. A meleg vízzel telt, és ezért könnyű burkot a sejtek súlya tartotta tökéletes lebegésben.

Meleg áramlott a zseléburokkal körbevett búvárhajóba.

A fehér rögök azonnal reakcióba léptek. A kristályketrecek másodpercek alatt felbomlottak, a sűrített metán robbanásszerűen kitágult a száznegyvenhatszorosára, megtöltötte a Deepflightot gázzal, és pattanásig fújta a zseléburkot. A gáz többé nem tudott kiszabadulni a burok fogságából. A gömb leválasztotta magáról a keskeny csövet, és felfelé szállt. Először lassan, majd, miután csökkent körülötte a nyomás, egyre gyorsabban emelkedett a belezárt búvárhajóval együtt.

Labor

Weaver Rubint továbbra is szorosan magához ölelve és a kést a nyakához szorítva tartotta, de még a kijáratot sem érte el. A labor ajtaja feltárult. Három állig felfegyverzett katona rohant be, és rájuk fogták a puskájukat. Még hallotta Olivierát kétségbeesetten felkiáltani, mire ő is megállt, egy pillanatra sem engedve a szorításból.

Li lépett be a laborba, Peak követte.

– Nem megy sehová, Karen.

– Jude – köhögött Rubin. – Átkozottul időben jöttek! Szedjék le rólam ezt az őrültet!

– Ön most szépen befogja! – ripakodott rá Peak. – Ha ön nem lenne, nem lenne problémánk sem.

Li mosolygott.

– Most mondja meg őszintén – mondta Li barátságos hangon –, nem gondolja, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgot?

– Annak fényében, amit Micktől hallottam? – Weaver megrázta a fejét. – Aligha.

– Mit mesélt egyébként?

– Óh, Mick nagyon közlékeny volt. Nem igaz, Mick? Mindent szépen bevallottál.

– Hazudik – krákogta Rubin.

– Láncreakcióról beszélt, egy méregről, amely betöltve várakozik torpedókban, és a Deepflight-3-ról is beszélt. Mellesleg azt is megemlítette, hogy önök ketten kirándulást terveznek, a következő egy-két órában.

– Cc, cc – csettegte Li. Egy lépést tett előre. Weaver gyorsan elkapta Rubint, és Oliviera mellé cibálta. A biológusnő sóbálványként állt az asztal mellett, kezében szorongatta a fiolákkal teli koffert.

– Tudja, Mick Rubin talán az egyik legjobb biológus a világon, de kisebbrendűségi érzésben szenved. Az a gondolat, hogy a neve nem lesz megörökítve, az őrületbe kergeti. Ez megmagyarázza a közlékenységi kényszerét, de bocsássa meg neki. Még az anyját is eladná egy kis dicsőségért – megállt Weaver előtt. – Ám ez most már nem játszik szerepet. Mivel tudja, hogy mi a tervünk, fel fogja ismerni a mögötte húzódó szükségszerűséget is. Én mindent megtettem, hogy ne fajuljon idáig a dolog, de miután úgy tűnik, mindenki jólértesült, nem hagynak más választást.

– Térjen észhez, Karen – mondta Peak megnyugtató hangon. – Engedje el.

– Nem fogom elengedni – válaszolta Weaver.

– Szükségünk van most rá. Később mindenről beszélhetünk.

– Nem. Nincs miről beszélgetnünk.

Li előrántotta a fegyverét, és Weaverre irányította.

– Szabadon engedni! Azonnal, vagy lepuffantom! Ez az utolsó szavam.

Weaver belenézett a pisztoly fekete csövébe.

– Úgysem meri megtenni – mondta.

– Tényleg nem?

– Nincs semmi oka, hogy megtegye.

– Hibát követ el, Jude – mondta Oliviera rekedt hangon. – Nem vethetik be a mérget. Már megmagyaráztam Micknek, hogy...

Li elfordította a fegyver csövét, megcélozta Olivierát, és meghúzta a ravaszt. A biológusnőt a laborasztalnak lökte a golyó, és lecsúszott róla a padlóra. A fiolás koffer kiesett a kezéből. Egy másodpercig még bámulta a mellén tátongó hatalmas lyukat, majd üveges szemekkel kilehelte a lelkét.

– Ne! – ordította Peak. – Az Isten szerelmére, mit csinál? A fegyver ismét Weaverre szegeződött.

– Szabadon engedni! – mondta Li.

Külső felvonó

– Dr. Johanson!

Johanson megfordult. Vanderbilt és Anderson közelítettek a platformon keresztül. Anderson hűvösen, részvétlenül nézett fekete gombszemeivel egy pontra a távolban, miközben Vanderbiltnek széles vigyor ült az arcán.

– Ön bizonyára dühös ránk – mondta a kövér férfi.

Volt valami alattomos a pajtáskodó vigyorában, és abban, ahogy közelített. Johanson feszült figyelemmel kísérte a mozdulataikat. Közel állt a platform széléhez, csak néhány méterre volt a peremtől. A lábai alatt sötét hullámok verdestek.

Ebben a pillanatban akart visszaindulni a hajó belsejébe.

– Mi szél hozta, Jack?

– Semmi különös. – Vanderbilt bocsánatkérőn emelte fel a kezeit. – Csak, tudja, bocsánatot akarok kérni öntől, nagyon sajnálom. Annyira felesleges, hogy ezen veszekedjünk; egy jelentéktelen és ostoba kis történeten.

Johanson hallgatott. Vanderbilt és Anderson egyre közelebb értek. Egy lépést tett oldalra, mire az érkezők megálltak.

– Talán van valami megbeszélnivalónk, Jack? – kérdezte Johanson.

– Az előbb megsértettem önt – mondta Vanderbilt. – Ezért ünnepélyesen bocsánatot akarok kérni.

Johansonnak felhúzódott a szemöldöke.

– Nagyon nemes a szándék öntől. Elfogadom a bocsánatkérését. Van még valami?

Vanderbilt arccal szembefordult a széllel. Ritkás, hosszú, szőke haja úgy zizegett, mint az árvalányhaj.

– Átkozottul hideg van itt kint – mondta, miközben lassan megmozdult. Anderson követte a példáját. Kettejük között csak egy résnyi hely maradt. Nagyon úgy tűnt, mintha be akarnák keríteni Johansont. Sem közöttük nem tud kitörni, sem oldalra.

A szándékuk annyira nyilvánvalóvá vált, hogy nem is volt ideje meglepődni. Csak borzasztó félelmet érzett, ami ellen nem tudott mit tenni. A kilátástalan helyzettől a düh újult erővel lángolt fel benne. Egy önkéntelen lépést tett hátra, azonnal belátta, hogy végzetes hibát követett el. Nagyon közel állt a platform széléhez. Egy erős lökéstől beleesne a körben kifeszített hálóba, vagy azon is túl.

– Jack – mondta lassan. – Csak nem az a szándéka, hogy megöljön?

– Isten őrizz, mire gondol? – Vanderbilt színlelt csodálkozásában tágra nyitotta szemét. – Csak beszélni szeretnék önnel.

– Akkor mit keres itt Anderson?

– Ja, csak éppen itt járt a közelben. Tiszta véletlen. Arra gondoltunk... Johanson megindult Vanderbilt felé, majd hirtelen lehajolt, és jobbra próbált meg kibújni. Végül eltávolodott a peremtől. Anderson utánavetette magát. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Johanson sikerrel járhatna, de akkor hirtelen visszarántották. Anderson ökle máris lecsapott, és az arca közepén találta el a norvégot, amitől a földre esett és végigcsúszott a platformon.

Az első tiszt minden sietség nélkül utánaballagott.

Érezte, hogy erős kezek ragadják meg a hóna alatt, és felrántják a magasba. Johanson minden igyekezetével azon volt, hogy beékelje a kezét Anderson tenyere alá, hogy kitörhessen a könyörtelen szorításból, de a kezek acélpántként kulcsolódtak köré. Eszeveszetten kalimpált a lábaival, miközben Anderson a platform széléhez cipelte, ahol Vanderbilt kritikus szemmel tekintett a mélybe.

– Micsoda pocsék időnk van ma – mondta a CIA-igazgató. – Remélem, nem okozunk túl nagy gondot önnek, ha ledobjuk oda, Dr. Johanson. Egy kicsit majd úsznia kell – Vanderbilt odafordult a norvéghoz, és az arcába vigyorgott. – De ne aggódjon! Nem sokáig. A víz legfeljebb két fokos lehet. Még kellemesnek is fogja találni, ahogy minden megnyugszik önben, lassan érzéketlen lesz, a szívverése lelassul... Johanson orditani kezdett, teljes erejéből.

– Segítség! – ordította torkaszakadtából. – Segítség!

Lábaival a perem felett rugdalt. Ott volt a kifeszített háló alatta. Két méterre nyúlt ki a hajó oldalából. De nem eléggé. Anderson gond nélkül átdobja rajta.

– S-e-g-í-t-s-é-g!

Legnagyobb meglepetésére megérkezett a segítség.

Anderson felnyögött. Hirtelen megint maga alatt érezte a platformot. Látta elsuhanni az ég egy szeletét, ahogy hátrazuhant Andersonnal együtt. Az első tiszt engedett a szorításból, és Johanson kibújt a kezei közül. Oldalt gurult, eltaszította magát Andersontól, és talpra ugrott.

– Leon! – kiáltott fel.

Groteszk kép tárult a szeme elé. Anderson kézzel-lábbal kapálózva igyekezett talpra állni, Anawak pedig hátulról a kabátjába kapaszkodott, amitől mindnyájan a földre kerültek. Az indián most úgy próbált meg kibújni a rázuhant férfi alól, hogy nem engedte el közben, ami lehetetlen kísérletnek tűnt.

Johanson már éppen odaugrott, hogy segítsen.

– Stop!

Vanderbilt elállta az útját. Egy pisztolyt tartott a kezében, és lassan megkerülte a földön hempergőket, míg háttal állt a kijáratnak.

– Szép próbálkozás – mondta. – De most már elég. Dr. Anawak, legyen olyan kedves és engedje el a drága Mr. Andersont. Csak a munkáját végzi.

Anawak vonakodva engedte el Anderson gallérját. Az első tiszt talpra szökkent. Nem várta meg, hogy az ellenfele is lábra álljon, hanem felrántotta a földről, mint egy zsákot. A következő pillanatban Anawak már platform széle felé repült.

– Ne! – ordított fel Johanson.

Anawak kétségbeesetten próbálkozott megkapaszkodni valamiben, de a földhöz csapódott, és perem széléhez csúszott.

Anderson hirtelen Johanson felé fordult, kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Kinyújtotta a kezét érte, magához rántotta, és közben egy hatalmas ütést mért a gyomrára. Johanson levegőért kapkodott. Fájdalom hullámzott végig a testén. Úgy csuklott össze, mint egy bicska, és térdre zuhant.

A fájdalom elviselhetetlen volt, nem tudott többé feltápászkodni. Fuldokolva gubbasztott a platformon, a szél kócolta a haját, várta, hogy Anderson mikor csap le ismét.

NEGYEDIK RÉSZ

A kutatások tanúsága szerint az ember egy bizonyos fokozat után nem képes az intelligenciát, mint olyat felismerni. Csak azt ismeri fel intelligenciának, ami belefér önnön viselkedési keretébe. Ezen a kereten túl, mondjuk, a mikrokozmoszban, átsiklik felette. Ugyanígy egy magasabb intelligenciában, egy magasabb rendű szellemiségben csak a káoszt érzékeli, mert nem tudja megfejteni annak gondolatmenetét. Egy ilyen intelligencia döntései érthetetlenek számára, mert olyan paramétereken alapulnak, amelyek felülmúlják intellektuális feldolgozó képességét. Egy kutya csak a hatalmat látja az emberben, amelynek alárendeli magát, nem a szellemét. Az emberi viselkedés számára értelmetlennek tűnik, mert a gondolkodás alapján cselekszünk, amely túlterheli saját felismerését. Mi pedig Istent, amennyiben létezik, szintén nem ismerhetjük meg, mint intelligenciát, mert a gondolkodása az elgondolások összességén alapszik, melynek összetettsége számunkra átláthatatlan. Ebből következik, hogy Isten kaotikusnak tűnik fel a szemünkben, és nem a legmegfelelőbbnek arra, hogy a helyi focicsapatot győzelemre segítse, vagy háborúkat akadályozzon meg. Egy ilyen lény túl van minden emberi megismerésen, amelyből kényszerűen következik a kérdés, hogy vajon Isten hogyan képes az embert egyáltalán mint intelligenciát felismerni? Talán csak kísérletek vagyunk egy Petri-csészében...

Samantha Crowe,

Krónikák

Deepflight

De Peak nem csapott le.

Néhány másodperccel ezt megelőzően a delfinek egy ismeretlen objektumot jelentettek, és ezért fokozták a riadókészültséget. Aztán a lokátorok is bemérték azt a határozatlan formájú objektumot, amely merőlegesen felfelé tört a mélyből, és egyre gyorsult. Nem adott ki hangot magából, mint azt egy torpedó tenné, és nem tudtak más hangforrást sem lokalizálni. A hídon és az irányítóteremben egyre idegesebbek lettek az emberek. A monitorokat figyelték, valami kéken világító, legalább tíz méter átmérőjű, gömbszerű képződményt láttak, és hogy növekvő sebességgel egyenesen feléjük tör a mélyből.

Amikor Buchanan kiadta a parancsot, hogy lőjék le, már késő volt.

Közvetlenül a hajótest alatt szétpattant a gömb.

Az elmúlt percekben a gáz a belsejében mind jobban tágult, ami felgyorsította a mozgását. A pattanásig feszült hajszálvékony hártya felszakadt a tetejénél, és a kiszabaduló gáz valami nagy, szögletes tárgyat sodort magával.

Az elveszett Deepflight orral előre száguldott az Independence felé, és belefúrta páncéltörő torpedóit a hajó testébe.

Egy örökkévalóságig tartó másodperc telt el, és nem történt semmi. Azután bekövetkezett a robbanás.

A híd

A hatalmas hajó megrázkódott.

Buchanan, aki a hídon látta a közeledő végzetet, csak azért nem vesztette el az egyensúlyát, mert megkapaszkodott a térképasztalban. A többiek, akik nem találtak kapaszkodót, a földre zuhantak. A sziget alatt elhelyezkedő irányítótermekben olyan heves volt a rázkódás, hogy a monitorok szilánkokra robbantak szét, és mindenféle tárgy repült a levegőbe. A CIC-ben ülő Shankart és Crowe-t székestől feldöntötte. A hajón egy másodperc alatt kitört a káosz, amelyben a hirtelen felzúgó riadó hangja átható kiáltozással vegyült. Mindenhonnan lábdobogás, üvegcsörömpölés hallatszott miközben tompa morajlás terjedt szét a folyosókon és a termekben.

A robbanás után néhány másodperccel a gépházban tartózkodó legénység elpusztult. A hajó közepében, ahol a gépház és a rakodótér összeért, hatalmas kráter tátongott. A hajó acélborítása ott méternyi hosszan szétnyílt, mint egy konzervdoboz. A víz akkora erővel tört be, hogy mindenkit agyoncsapott, akit a felrobbanó búvárhajó nem ölt meg azonnal. Akinek sikerült addig életben maradnia, ne adj' Isten, menekülni a pokolból, az a záródó zsilipajtókkal találta szemben magát. Az Independence egyetlen esélye most már az volt, ha feláldozzák a hajó katakombáiban rekedt embereket, és összezárják őket a bezúduló víztömegekkel, hogy megakadályozzák szétterjedését a hajóban.

Külső felvonó

A platform is hatalmas ütéstől rázkódott meg. Felcsapott, mint egy hinta, és feldobta Floyd Andersont a levegőbe. Az első tiszt a karjaival csapkodott, és széttárta az ujjait, de semmi sem volt, amibe belekapaszkodhatott volna. Nagy ívben repült, és homlokkal előre becsapódott a betonba. A hátára fordult és mozdulatlanul meredt a semmibe.

Vanderbilt is megingott. A pisztoly kicsúszott a kezéből, néhány centiméterrel a platform szélétől állt meg. Látta, hogy Johanson éppen feltápászkodik, ezért odafutott hozzá és belerúgott a bordáiba. A kutató egy elfúló kiáltással dőlt az oldalára. Vanderbiltnek fogalma sem volt arról, hogy mi történt, eltekintve attól, hogy ő mindig a legrosszabbra számított; de a parancs úgy szólt, hogy likvidálja Johansont, és ő elhatározta, hogy teljesíti. Lehajolt a fekvő emberhez, hogy felráncigálja, és lehetőleg a hálókon túlra dobja, amikor valaki oldalról nekivágódott.

– Te disznó! – ordította Anawak.

Vanderbilt hirtelen két elszabadult cséphadaróval találta szemben magát. Anawak mint az őrült csapkodta, és kellett neki néhány másodperc, hogy felocsúdjon az első döbbenetéből. A karját védekezőn emelte a feje fölé, hátrált, majd tett egy lépést oldalra, és térdkalácson rúgta Anawakot.

Anawak megingott, majd összecsuklott. Vanderbilt áthelyezte a súlypontját. Akik ismerték Jack Vanderbiltet, téves képet alakítottak ki az erejéről és mozgékonyságáról. Csak nagy testét látták. De a CIA embere a támadás és védekezés minden iskoláját kijárta, százkilós testével is figyelemreméltó ugrásokra volt képes. Nekifutott és a levegőben úszva lábbal előre érkezett meg Anawak mellkasába, aki ettől hanyatt esett. Száját kitátotta, látszott, hogy iszonyatos a fájdalma, de egy hang sem jött ki a torkán. Vanderbilt tudta, hogy a másik most levegő nélkül maradt, ezért lehajolt érte, a hajánál fogva felrántotta magához, és könyökkel belecsapott a gyomorszájába.

Ez elég neki egy időre, de most vissza Johansonhoz! A tengerbe vele, és Anawakot mindjárt utána.

Amikor felegyenesedett, Greywolfot látta közelíteni.

Vanderbilt támadásba lendült. Megpördült a tengelye körül, és jobb lábával odarúgott, de visszapattant.

Ez meg mit jelentsen? Mindenki más összeesett volna, és a földön fetrengene a fájdalomtól. A hatalmas termetű félindián egyszerűen továbbjött. Szemeiben félreismerhetetlen kifejezés ült. Vanderbilt nagyon gyorsan felfogta, hogy ezt a harcot neki kell megnyernie, különben vége az életének. Ismét támadott, és az öklét ütésre emelte, de Greywolf egyszerűen elsodorta a lecsapó kezet, a következő pillanatban pedig a baljával megragadta Vanderbilt torkát. Vanderbilt eszelős módjára rúgott ellenfele irányába, de az indián változatlan tempóban vitte a perem felé, a karja kilendült, és belecsapott az arcába.

Vanderbilt előtt elsötétült a világ.

Mindent vörös szín árnyalt le, hallotta, ahogy eltörik az orra. Az ütés szétroncsolta az arcát. A következő az állkapcsán landolt, amitől a fogai szilánkokra repedtek szét. Vanderbilt hangosan, magánkívül üvöltött fájdalmában és dühében. Kiszolgáltatottan lógott az óriás kegyetlen szorításában, és nem tehetett semmit az ellen, hogy péppé verjék az arcát.

Greywolf elengedte, Vanderbilt hosszában elterült a földön. Nem sokat látott. Egy darabot az égből, a platform szürke aszfaltját a sárga szegélyjelöléssel és nagyon közel hozzá a fegyverét, mindezt egy véres függönyön keresztül. A jobb kezével kinyúlt érte, megfogta az agyánál, majd felemelte és tüzelt.

Egy pillanatig teljes csend volt.

Talált? Másodszor is elsütötte a fegyvert, de ez a lövés a levegőbe ment. Kezét hátrafeszítették; hirtelen Anawakot pillantotta meg, aki kicsavarta a pisztolyt. Elborzadva nézett ismét Greywolf gyűlölettel teli szemébe.

Fájdalom járta át a testét.

Mi történt? Már nem feküdt a hátán, hanem a lábain állt. Vagy a levegőben lógott? Már tényleg nem tudta, hol van a fent és a lent. Nem, nem lógott, hanem lebegett. Hátrafelé repült. A véres ködön keresztül felismerte a platformot, ott volt a széle, amely elhúzott fölötte, a védőhálókkal együtt felfelé távolodott; Vanderbilt rájött, hogy vége az életének.

A hideg víz sokkhatásként érte.

Felcsapott a tajték. Habos, zöldes szín vette körül és buborékok. Képtelen volt mozogni, feltartóztathatatlanul süllyedt lefelé. A tenger kimosta szemeiből a vért, de már nem látta a hajót, csak alaktalan, egyre sötétülő zöld színt, amelyből egy árny mozgott felé.

Az árny nagyon gyors volt. Még látta az állat hatalmas állkapcsát szétnyílni.

Azután már semmit.

Labor

– Az Isten szerelmére, mit csinál?

– Elengedni!

A szavak visszhangoztak Weaver fejében: Peak kétségbeesett kérdése, Li parancsoló szava, mielőtt a laboratórium megrázkódott és megdőlt az oldalára. A robbanást hihetetlen zaj és lárma követte, mikor körülöttük a szoba felszerelése a földre zuhant, és apró darabokra tört. Weavert ledöntötte a lábáról a rázkódás, vele együtt Rubint is. Az összevissza repülő eszközök és tartályok közepette az egyik laboratóriumi asztal mögött értek földet. Hihetetlen mennydörgés rázta meg a termet. Minden vibrált. Valahol egy üveg tört szét hangos durranással. Weaver a biztonsági laboratóriumra gondolt, és remélte, hogy a légmentesen zárható zsilipek és páncélüvegek ellenállnak. A fenekén csúszva igyekezett eltávolodni Rubintól, aki oldalt gurult, és vadul tekintgetett körbe.

Weaver meglátta a fiolákkal teli táskát, de ugyanabban a pillanatban Rubin is észrevette.

Egy pillanatig mindkettejük felmérte az esélyeit, majd Weaver hirtelen előreugrott, azonban a férfi megelőzte. Felkapta a kis koffert, és a terem másik felébe rohant vele. Weaver káromkodott, és kényszerűen elhagyta a fedezékét. Bármi is történt, és bármilyen következményekkel is járjon, meg kellett kaparintania a koffert.

A három katona közül ketten a földön feküdtek. Az egyik mozdulatlan volt, a másik most tápászkodott fel. A harmadik katona lábon maradt és változatlanul rászegezte a fegyverét. Li lehajolt, hogy a katonától elvegye fekete, nehéz puskáját. A következő pillanatban megcélozta vele Weavert. Peak sóbálvánnyá meredten állt a zárt ajtó mellett.

– Karen! – üvöltötte. – Álljon meg! Nem bántjuk önt, csak álljon végre meg!

Hangját elnyomta a puska sortüze. Weaver macskaügyességgel ugrott a következő asztal mögé. Fogalma sem volt róla, hogy Li mivel lő rá, de az asztal úgy szétforgácsolódott, mintha kartonból lenne. Üvegszilánkok repültek el a füle mellett, és egy mázsás mikroszkóp dőlt le közvetlenül mellé. A kialakult infernóba a riadó hangja vegyült. Hirtelen megpillantotta Rubint, amint felé rohan, a szemeiben félelem és kétségbeesés.

– Mick! – kiáltotta Li. – Maga idióta! Jöjjön ide.

Weaver kiugrott a fedezékéből, neki a biológusnak, sikerült kiszakítania a kezéből a koffert. A következő pillanatban újból megrázkódott a hajó és a terem még inkább megdőlt. Rubin végigcsúszott a földön és magára döntött egy polcot. Minták és üvegek szilánkjai záporozták rá. Felüvöltött, és úgy kapálózott, mint egy bogár, amelyet a hátára fordítottak. Weaver a szeme sarkából meglátta Lit és a harmadik katonát, ahogy éppen átugorja a szétlőtt asztalt, és felkapja nehéz puskáját.

Nem volt hová menekülni, ezért Rubin mellé vetődött a földre.

– Ne lőjön! – hallotta Li hangját. – Túl értékes...

A katona tüzelt, de elhibázta őket. A lövedékek kongva fúródtak a mélytengeri szimulátor páncélüvegébe.

Egy pillanatig síri csend honolt. Csak a riadó rettenetes, pulzáló hangját hallották. Mindenki megmerevedett, egyszerre pillantottak a tartály irányába. Weaver egyetlen hangos reccsenést hallott, és látta, hogy az üveglapon ezernyi apró erecske keletkezik.

– Jóságos Isten! – nyögött fel Rubin.

– Mick! – kiáltotta Li. – Jöjjön végre!

– Nem tudok – nyavalygott Rubin. – A lábam. Beszorultam.

– Úgy is jó – mondta Li. – Nincs rá szükségünk. Húzzunk el innen.

– Ezt nem teheti... – kezdte Peak.

– Sal, nyissa ki az ajtót!

Ha Peak válaszolt is valamit, nem lehetett hallani a szétdurranó üveg fülsiketítő robbanásától. Több tonna tengervíz indult meg a tartályból. Weaver elkezdett futni. Mögötte a kizúduló víztömeg rommá változtatott mindent, ami még nem indult el az enyészet útján.

– Karen! – hallotta Rubin hangját. – Kérlek, ne hagyj... A hangja elcsuklott a felcsapó tajtékban. Látta Peaket kisántikálni az ajtón, mögötte Lit, aki rácsapott az ajtó melletti a kapcsolóra. Weaver azonnal tudta, hogy ez mit jelent.

Li be akarta zárni.

A hullám Weaver hátának csapódott, kis ideig maga előtt tolta. Térdre esett, de azonnal felállt, csuromvizesen, és a koffert még mindig a kezében szorongatva. Köhécselve, erőlködve, hogy a hullámok ne rántsák vissza, az utolsó métereket ugrásban tette meg, nekivágódott az ajtókeretnek, és kitámolygott a folyosóra, mielőtt bezárult volna az ajtó.

Külső felvonó

Greywolf és Anawak felsegítették Johansont. A biológus nagyon rossz állapotban volt, de öntudatánál maradt.

– Hol van Vanderbilt? – motyogta.

– Halászni ment – mondta Greywolf.

Anawak úgy érezte magát, mint akit elgázolt egy gyorsvonat. Alig volt képes a lábán megállni, annyira fájt a hely, ahol Vanderbilt megütötte a könyökével.

– Jack – ismételgette folyamatosan. – Jóságos Isten, Jack! – Greywolf megmentette. Úgy látszik hagyomány immár, hogy Greywolf mindig megmenti őt. – Honnan az ördögből bukkantál fel?

– Az előbb egy kicsit nyers voltam hozzád – mondta Greywolf. – Bocsánatot akartam kérni.

– Nyers? Megőrültél. Nincs miért bocsánatot kérned!

– Én nagyon jó dolognak találom, hogy bocsánatot akart kérni-nyögte Johanson.

Greywolf megkínzottan mosolygott. A rézszínű bőre viaszos árnyalatúvá kezdett alakulni. Mi van vele, találgatta Anawak. Greywolfnak beestek a vállai, a szemhéja vibrált...

Hirtelen meglátta, hogy a pólója véres. Egy pillanatra átadta magát annak az illúziónak, hogy a vér Vanderbilttől származik, de látta, hogy a folt egyre nagyobb, és hogy Greywolf hasából ömlik. Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az óriást, amikor újabb mennydörgés hangzott fel hajó gyomrából. A monstrum kilengett. Johanson Anawaknak esett, aki még látta Greywolfot, ahogy átbukik a peremen.

– Jack!

Térdre zuhant, és odakúszott ahhoz a helyhez, ahol Greywolf eltűnt. A félindiánt felfogta a háló, és most felnézett hozzá. Alatta a tenger hullámzott.

– Jack, nyújtsd ide a kezed!

Greywolf nem mozdult. Csak feküdt ott, és bámult Anawakra, a kezét a hasán tartva. Egyre több vér bugyogott ki belőle. Vanderbilt, az az átkozott disznó eltalálta!

– Jack, minden rendben lesz! – mondta, mintha egy rossz filmből idézne. – Add ide a kezed! Felhúzlak. Minden rendben lesz, ígérem.

Johanson csúszott mellé. Hasra vágódott, megpróbált lenyúlni a hálóhoz, de az túl mélyen volt.

– Valahogy fel kell jönnöd – mondta Anawak kétségbeesetten. – Nem! – döntött hirtelen másképp. – Maradj ott, majd én lemegyek érted. Én lentről segítek, Johanson pedig fentről húz.

– Felejtsd el – mondta Greywolf nyúzottan.

– Jack...

– Jobb lesz így.

– Ne beszélj hülyeségeket – förmedt rá Anawak. – Csak ne gyere nekem a szokásos mozis dumával. Hagyjatok itt, ne törődjetek velem, blabla. Erre ne is gondolj.

– Leon, barátom...

– Ne! Azt mondtam ne!

Greywolf szája sarkában egy vékony csík jelent meg.

Ekkor hirtelen mozdulattal felült, átgurult a háló szélén, és beleveszett a mélybe.

Labor

Rubin se nem látott se nem halott a tartályból kizúduló víztől. Azt kérdezte magától, hogy mi történhetett az utolsó másodpercben. A dolgok szó szerint kiléptek a medrükből. Azután érezte, hogy a víz leemeli a lábáról a polcot, és végre prüszkölve a felszínre törhetett.

Hála az Istennek, gondolta. A nehezén túl vagy.

A tartályból kizúduló víz nem elegendő, hogy teljesen ellepje a labort. Igaz, sok volt, de ha eloszlik, akkor nem lehet magasabb egy méternél.

Megdörzsölte a szemét.

Hol van Li?

Mellette a halott katona sodródott el. Egy másik a terem végében most állt lábra.

Li eltűnt.

Itt hagyták őt.

Értetlenül ült a vízben, és nézett a zárt ajtóra. A gondolatai lassan kitisztultak. El kell innen menekülni. Valami felrobbanhatott a hajóban, és valószínűleg már süllyednek. Ha néhány percen belül nem ér magasabb helyre, komoly problémákkal kell szembenéznie. Fel akart állni, amikor körülötte hirtelen világítani kezdett a víz. Villámok cikáztak benne.

Egy csapásra felfogta, hogy a tartályból nemcsak a víz távozott! Fel akart tápászkodni, de kicsúszott alóla a talaj, és visszazuhant. Rubin feje víz alá került, ettől vadul kapálózni kezdett, de hirtelen valami ellenállásba ütközött a keze.

Sima volt és mozgékony.

A szeme előtt villámok cikáztak és nem kapott többé levegőt, amikor a zselés anyag elkezdte bevonni az arcát. Rubin tébolyodottan próbálta magáról levakarni, de állandóan lesiklott róla a keze, és ha véletlenül mégis megragadott valamennyit, azonnal megváltoztatta az alakját, vagy egyszerűen felbomlott, és rögtön újabb anyag lépett a helyébe.

Nem lehet, gondolta. Nem! Nem!

Kinyitotta a száját, és érezte, ahogy a sikamlós anyag belehatol. Ettől végképp az eszét vesztette. Egy vékony csáp a nyelőcsövébe, más karocskák az orrlyukába kúsztak be. Fuldoklott, és iszonyú vergődés közepette próbált megszabadulni a lénytől, majd hirtelen fájdalmat érzett a fülében. Olyan elviselhetetlen fájdalom volt, mintha egy kegyetlen hóhér szurkálná késsel a dobhártyáját. Az utolsó kristálytiszta gondolata az volt, hogy a zselé a koponyájába vette az irányt.

Rubin a merülőtérségben történt katasztrófa óta szüntelenül azon gondolkodott, hogy a lényt vajon kíváncsiság vagy céltudatos cselekedet vezérli-e, amikor átvizsgál egy emberi agyat, esetleg csupán megszokásból mászik-e be mindenhová évmilliók óta.

Most már nem törhette rajta többé a fejét.

Greywolf

Olyan békés és nyugodt minden.

Vanderbilt remélhetőleg másként érezte. Ő félt, és olyan halált halt, amilyet érdemelt, de félelem nélkül belenézni a halál torkába már teljesen más.

Greywolf lassan süllyedt a mélybe.

Visszatartotta a lélegzetét. Az iszonyú fájdalom ellenére addig akarta visszatartani, ameddig csak lehetett. Nem azért, mert azt hitte, hogy ettől tovább élhet egy kicsivel, hanem az akarata utolsó tetteként. Az önkontroll aktusa. Ő akarta meghatározni, hogy mikor hatoljon a tüdejébe a víz.

Licia ott lent volt. Minden, amit valaha is akart és fontos volt a számára, a víz alatt volt. Ésszerű tehát ezt az utat választani, és nagyon időszerű.

Ha életedben jó ember voltál, akkor orkaként születsz újra.

Egy sötét árny suhant el fölötte, több másik követte. Az állatok figyelemre sem méltatták. Úgy is van, gondolta, én a barátotok vagyok. Nem fogtok bántani. Persze sejtette, hogy az állatok inkább nem vették észre. Ezek az orkák nem voltak senki barátai sem. Már régen nem voltak önmaguk. Egy olyan faj használta őket, amely nem volt semmivel sem lelkiismeretlenebb a célja elérésében, mint az ember.

De ez is rendbe fog jönni. Egyszer.

És a szürkefarkasból egy orka lesz.

Létezik szebb utolsó gondolat?

Végül kilélegezte a maradék levegőjét.

Peak

– Teljesen megőrült?

Peak hangját a rámpa falai verték vissza. Li előtte haladt. Megpróbált nem figyelni a sérült lábára, és lépést tartani. Li eldobta a puskát, pisztolyával a kezében tört előre.

– Ne idegesítsen fel, Sal.

Li a következő rámpa felé vette az irányt. Egymás után másztak feljebb az emeleteken. Itt végződőtt a folyosó, amely a rejtett szobába vezetett. A hajó gyomrából idegölő zúgás és dörömbölés hatolt fel. Egy újabb robbanás rázott meg mindent, meg kellett állniuk, hogy megkapaszkodjanak. Valószínűleg néhány zsilip engedett a nyomásnak. Az Independence időközben jelentősen megdőlt, az előrehaladás egyre nehezebb lett. Az irányítóteremből férfiak és nők jöttek velük szemben látszott rajtuk, hogy parancsra várnak, de Li egyszerűen elment mellettük.

– Ne idegesítsem?

Peak elállta az útját. A kezdeti rémületet feltörő düh váltotta fel.

– Válogatás nélkül halomra lövi az embereket, másokat megölet. Mit jelentsen ez, a fenébe is?! Ez nem összeegyeztethető. Ez sohasem volt betervezve, és nem is lett megbeszélve!

Li ránézett. Az arca teljesen nyugodt volt, de a kék szemek lobogtak benne. Sohasem látta még azelőtt ezt az őrült lángot égni. Hirtelen ráeszmélt, hogy a magasan képzett, sokszorosan kitüntetett katonanőn kitört az őrület.

– Vanderbilttel volt megbeszélve.

– A CIA-vel?

– Vanderbilttel a CIA-től.

– Összeszűrte a levet azzal a gennyzsákkal, és kitervelték ezt a tébolyt? – fintorgott viszolyogva Peak. – Hányni tudnék öntől, Jude. Segítenünk kellene evakuálni a hajót.

– Ezenkívül az Egyesült Államok elnökével is meg van beszélve – tette hozzá Li.

– Soha!

– Többé – kevésbé.

– Soha! Ezt nem hiszem el!

– Ő hozzájárulna.

Elnyomult Peak mellett.

– Menjen az utamból. Csak feltart, és időt vesztünk.

Peak utánasietett.

– Ezek az emberek nem ártottak önnek. Az életüket kockáztatták. Ugyanazt akarják, mint mi! Miért nem lehetett őket egyszerűen bezárni?

– Aki nincs velem, az ellenem van. Hát még nem vette észre, Sal?

Johanson sem volt ön ellen.

– De igen, már az elejétől kezdve.

Hirtelen hátrafordult, és felnézett az őrnagyra.

– Ön teljesen elhülyült, vagy csak egyszerűen vak? Nem látja, hogy mi történne, ha nem Amerika nyerné meg ezt a csatát? Bárki, aki helyettünk nyerné meg, egyszersmind döntő vereséget okozna nekünk.

– De hát nem csak Amerikáról van szó, hanem az egész világról.

– A világ Amerika.

Peak kikerekedett szemekkel bámult rá.

– Ön megőrült – suttogta halkan.

– Nem. Én realista vagyok, maga fekete szamár. És ön azt teszi, amit én mondok! A parancsnokságom alatt áll!

Li elindult.

– Jöjjön! Végre kell hajtanunk a feladatunkat. Le kell mennem a búvárhajóval, mielőtt még felrobban az Independence. Segítsen megtalálni a torpedókat Rubin mérgével, azután felőlem menekülhet, amerre csak akar.

Rámpa

Weaver egy másodpercig habozott, hogy melyik irányba induljon, amikor fentről hangokat hallott közeledni. Li és Peak eltűntek. Valószínűleg Rubin titkos laboratóriumába, elhozni a mérget. Odafutott a kanyarhoz, ahol éppen Anawak és Johanson jöttek egymásba kapaszkodva.

– Leon! Sigur! – kiáltott fel.

Odafutott a két férfihoz, és átölelte őket. Szélesre kellett tárnia a karját, hogy mind a kettőt átfogja, de ellenállhatatlan kényszert érzett az ölelésre. Főleg az egyiküket akarta nagyon. Weaver annyira belefeledkezett, hogy Johanson fájdalmasan felszisszent.

Hátraugrott.

– Bocsánat...

– Semmiség, csak a csontjaim.

Johanson kidörzsölte a vért a szeméből.

– A lélek erős, csak a test nem akarja mindig azt, amit én. Mi történt veled?

– Veletek mi történt?

Lábuk alatt vészjóslóan megremegett a fedélköz. Hosszan elnyúló, csikorgó hang tört fel a hajó belsejéből, amitől egy leheletnyit tovább dőlt az orr-rész.

Gyorsan elmondták egymásnak a történteket. Anawakot láthatóan megrázta Greywolf halála.

– Valaki tudja, hogy mi lett a hajóval? – kérdezte.

– Nem, de attól félek, nincs elég időnk ezen gondolkodni. – Nézelődött idegesen ide-oda Weaver. – Azt hiszem, hogy két dolgot kell egyszerre elintéznünk. Lit megakadályozni, hogy elérje a búvárhajót, és biztonságba helyezni magunkat.

– Azt gondolod, hogy végrehajtja a tervét?

– Bármibe le merném fogadni – mordult fel Johanson. Megtapogatta sajgó nyakát. A tetőről zaj szüremlett hozzájuk. Rotorok hangja zakatolt.

– Halljátok? A patkányok menekülnek.

– Mi van Livel? – rázta meg értetlenül a fejét Anawak. – Miért lőtte le Sue-t?

– Engem is meg akart ölni. Li mindenkit meg fog ölni, aki az útjába áll. Sohasem volt érdekelt a békés megoldásban.

– De milyen cél vezérli?

– Az most mindegy – mondta Johanson. – Az idő most már igencsak szorítja. Valakinek fel kell tartóztatnia. Nem engedhetjük, hogy a mélybe vigye a szert.

– Pontosan – mondta Weaver. – Inkább mi viszünk le valamit.

Johanson csak most vette észre a kis koffert Weaver kezében, tágra nyílt a szeme.

– Ezek a feromon-kivonatok?

– Igen. Sue öröksége.

– Jól van, de mennyiben tud ez segíteni rajtunk?

– Hát, nekem van egy ötletem – mondta habozva. – Nem tudom, hogy működni fog-e, de már tegnap felmerült bennem, csak nem gondoltam, hogy kivitelezhető. Időközben megváltozott a helyzet.

Elmagyarázta nekik az ötletét.

– Jól hangzik – szólalt meg Anawak. – De rendkívül gyorsan kell cselekednünk. Igazából csak perceink maradtak. Amint elsüllyed ez a teknő, már a szárazon kellene ücsörögnünk.

– Csak azt nem tudom pontosan, hogyan valósítsuk meg – vallotta be Weaver.

– De én igen – mutatott Anawak a rámpa felé. – Egy tucat fecskendőre van szükségünk, melyekről én gondoskodom. Ti addig lementek, és felkészítitek a búvárhajót! – Egy pillanatig elgondolkodott. – Szükségünk lesz még... Várj csak! Azt gondolod, hogy találni fogsz valakit a laborban?...

– Igen. Találni fogok. Hol akarsz fecskendőket keresni?

– A kórházban.

Fejük felett felerősödött a zaj. A jobboldali felvonó nyílásán keresztül megpillantottak egy helikoptert, amely alacsonyan elhúzott a hajó mellett. A hangárfedélzet fala vészesen nyikorgott, és az egész hajó deformálódni kezdett.

– Siess! – kiáltotta Weaver.

Anawak mélyen a szemébe nézett. A fenébe is, gondolta Weaver, miért pont most?

– Mérget vehetsz rá – válaszolta.

Evakuálás

A hajón tartózkodókkal ellentétben Crowe nagyon is jól tudta, hogy mi történt. A hajó aljára szerelt kamerák közvetítették a világító gömb mozgását. A zselés anyagból álló burok felhasadt, metán szabadult ki belőle, és még valami, aminek csak a körvonalát látta, mégis ismerősnek tűnt neki: az elveszett búvárhajó, ahogy sebesen száguld az Independence felé.

Egy Deepflight, tele torpedókkal.

A robbanást követően kitört a pokol. Shankar lefejelte az egyik monitort, és erősen vérzett. Crowe segített neki felállni, azután katonák rohantak be, és mindenkit kitereltek a CIC-ból. A riadó váltakozó hullámhosszúságban üvöltött felettük, hajtotta őket előre. A le- és feljárókban hirtelen nyüzsgés keletkezett, de a hajó legénysége még nem vesztette el teljesen az ellenőrzést. Egy tiszt fogadta, és elvezette őket egy hátsó lépcsőhöz, amely felfelé vezetett.

– A szigeten keresztül, fel a tetőre! – mondta nekik. – Ne álljanak meg! Várjanak az eligazításra.

Crowe a támolygó Shankart taszigálta fel a lépcsőn. Ő kicsi volt és törékeny, Shankar pedig nagy és nehéz, de összeszedte minden erejét.

– Mozdulj, Murray! – köhögött Crowe.

Shankar reszkető kézzel fogta meg a korlátot, és csak erőlködve jutott előre.

– Én másképpen képzeltem a kapcsolatfelvételt – köhécselte.

– Nem jó filmeket néztél.

Egy cigaretta sokat segített volna, hogy lenyugodjon. Szomorúan gondolt arra az egy szálra, amelyet néhány másodperccel a robbanás előtt gyújtott meg. Milyen kár érte. Mit nem adott volna egy cigarettáért! Csak még egy szívás, mielőtt mindnyájan beadják a kulcsot. Valami belülről azt súgta neki, hogy nem túl jók a túlélési esélyeik.

Nem, hasított belé hirtelen. Hülyeség! Nem vagyunk a mentőcsónakokra utalva, hiszen ott vannak a helikopterek.

Megkönnyebbülés áradt szét benne. Shankar felért a lépcsőn, kezek nyúltak érte fentről. Crowe követte, azon töprengett, hogy az imént éltek át egy olyan kapcsolatfelvételt, amitől az emberiség mindig is rettegett: agresszívat, kegyetlent és halálosat.

Katonák húzták be a sziget belsejébe.

Hé, Miss Alien, gondolta magában, még mindig le van nyűgözve az intelligens lényekkel való kapcsolat lehetőségétől?

– Van egy cigije? – kérdezte meg az egyik katonát.

A férfi rámeredt.

– Nincs ki a négy kereke? Menjen, és húzzon el innen végre!

Buchanan

A hídon Buchanan állt a másodtisztjével, folyamatosan tájékozódott a fejleményekről, és parancsokat osztott. Nyugodt maradt és összeszedett. A jelek szerint a robbanás elpusztította a raktér és a gépterem egy részét. A raktérrel még elboldogultak volna, de a gépházban úgy tűnt, valamilyen láncreakció jöhetett létre az üzemanyagtartályok miatt. További robbanások következtek, melyektől egymás után álltak le a különböző rendszerek. A hajó teljes áramszükségletét egy egész sor motoros meghajtású áramfejlesztő biztosította. A két LM-2500 gázturbina mellett hat dízelüzemű generátor látta el az Independence-t energiával, ezek most sorra leálltak. Mélyen lent a hajó gyomrában, a jármű- és raktérben valószínűleg már senki sem élt. Buchanan akkor mondta ki a halálos ítéletet a gépészekre, amikor kiadta a parancsot az ajtók bezárására, de most nem engedhette meg magának, hogy ezen eltöprengjen. Evakuálni kellett. Nem tudta volna megmondani, hogy a hajó meddig marad stabil. A becsapódás középen érte, mégsem voltak képesek megakadályozni, hogy a víz betörjön a raktérbe; ettől az Independence az orra felé dőlt.

Túl sok víz gyűlt össze a hajó testében. Nagyobb nyomás esetén utat fog törni magának az orrba, és onnan egyre feljebb. Ha az oldalsó zsilipajtók is feladják, megállíthatatlanul telefolyik, és elsüllyed. Nem voltak illúziói, hogy elkerülhetik, csak az érdekelte, hogy mikor következik be. A válság megoldása abban rejlett, hogy most milyen döntéseket hoz. Úgy gondolta, hogy a következőkben a járműfedélzet lesz soron, amely a labor alatt helyezkedett el, és annak szomszédos helységei. Az egyetlen vigasztaló tényezőt abban látta, hogy nem voltak tengerészgyalogosok a fedélzeten. Háborús helyzetben háromezer embert kellene kimenekítenie. Most csak 180-at, akik mind a felső szinteken tartózkodtak.

Néhány monitor tönkrement, és a nagy helyzetjelző képernyő is sötét volt. Közvetlenül Buchanan feje felett világított a lepecsételt piros telefon, amely vészhelyzetben egyenesen a Pentagonnal kötötte össze őket. Pillantása a praktikusan és logikusan elhelyezett kommunikációs, navigációs műszerekre és a térképasztalokra vándorolt. Egyik sem segíthetett ebben a helyzetben.

Haszontalan holmik.

A tetőn időközben élénk tevékenység folyt. Az embereket kivezették a szigetből, és a készenlétben álló helikopterekhez irányították őket, mindezt futólépésben. Buchanan röviden beszélt a repülésirányítóval, és nézte a híd ablakából, hogyan emelkedik fel az első helikopter, és távolodik sebesen a hajótól. Az evakuálás nem ment elég gyorsan. Ha az orr tovább süllyed, a tetőből csúszda lesz. A helikoptereket biztonságosan rögzítették ugyan, de egy idő után kritikus lehet a helyzet.

03. szint

Anawak nem sok emberrel találkozott útközben. Attól tartott, hogy Peak és Li karjaiba futhat, de nyilván az ellenkező irányban haladtak. Fújtatva és lüktető mellkassal sietett végig a folyosón a kórházi részleg felé.

A kórház elhagyatott volt. Angelinek és csapatának nyomát sem találta. Végigloholt két-három termen, mire végre meglelte a gyógyszerraktárt. Odabent akkora volt a felfordulás, mint földrengés után. A szekrények nyitva álltak, üvegszilánkok borították a padlót, szörnyen csikorogtak a léptei alatt. Feltépett minden fiókot, az összetört berendezések között is turkált, de egyetlen fecskendőt sem talált. Hol vannak azok az átkozott fecskendők?

Hol szoktak lenni, mikor normális esetben elmegyünk az orvoshoz? Mindig valamilyen fiókban, ezt pontosan tudta. Kicsi, fehérre zománcozott szekrények, sok fiókkal.

Valahonnan mélyen maga alól hullámzó morajlást hallott. A görbülő acél szomorúan felnyögött.

Anawak berohant a szomszédos szobába, ahol szintén ugyanaz a látvány fogadta, de néhány szekrény épségben állt a helyén. Mindegyik fiókot kihúzta, és addig túrt, míg végül az utolsóban megtalálta, amit keresett. Belemarkolt, és egy tucat steril fecskendővel rakta teli a kabátzsebeit. Most minél gyorsabban vissza kell jutnia.

Micsoda egy elszállt ötlet.

Vagy igaza volt Karennek, és akkor ez egy zseniális terv, vagy teljesen téves képet alkottak a valóságról. Egyrészről kézenfekvőnek tűnt, másrészről megvalósíthatatlannak, habár a jól átgondolt üzenetek fényében, amelyeket Crowe a mélybe küldött...

Crowe? Hol lehet vajon?

Samatha Crowe, aki megjelent neki álmában, és megmutatta az utat Nunavut felé.

Az acél úgy döngött, mintha harangok repednének szét, a padló pedig egyre jobban lejtett. A hajó mélyéből beáramló víz tompa döreje hatolt a fülébe.

Víz!

Anawak azon gondolkodott, hogy marad-e elég ideje kijutni innen, de nem sokáig töprengett, futásnak eredt.

Labor

Weaver nem tudta, hogy milyen látvány fogadja majd a laboratóriumban. Viszolyogva gondolt arra, hogy ismét ki kell nyitnia az ajtót. De ha a tervet valóra akarták váltani, akkor a labor volt az egyetlen esélyük.

A padló rengett. Közvetlenül a lábuk alatt háborgott, zúgott a víz. Johanson nehezen lélegezve támaszkodott mellette a falnak. – Csináld már! – nógatta a nőt.

Weaver meglátta a pirosan villogó vészjelzőt. Tehát Linek sikerült futtában bezárni a biztonsági labor vészzárait, és légmentessé tenni a helyet. Beütötte a számkódot, az ajtó kinyílt. Azonnal víz lepte el a lábait, de ahelyett, hogy leömlött volna a rámpán, a bokája körül egyre csak gyűlt és emelkedett, és már azt is tudta, miért. Az Independence olyan szögben lehetett már megdőlve, hogy a rámpán nem tudott lefolyni a merülőtérségbe. Ez a rész már valószínűleg vízszintes állapotban volt.

Egy lépést tett hátra.

– Vigyáznunk kell – mondta a nő. – A zselé is kijuthatott. Johanson belesett a terembe. A megrepedt tartály közvetlen közelében két holttestet látott lebegni. Óvatos léptekkel haladt, ügyelve arra, hogy a kifolyó víz ne sodorja el. Weaver követte a biztonsági laboratórium nagycsarnokába. Elsőnek a konténereket vizsgálta meg. Hála Istennek épségben maradtak. Megkönnyebbült. Nem hiányzott volna most egy Pfiesteria-fertőzés.

A hajó fara irányában enyhén felfelé emelkedett a padló, és kiállt a vízből, de szemközt vele, a terem másik felében annál magasabban állt a víz.

– Mindkettő meghalt – suttogta Weaver.

Johanson hunyorgott.

– Ott!

A katona hullájától nem messze egy másik is lebegett. Rubin volt az.

Weaver legyűrte az undorát és a félelmét.

– Az egyikükre szükségünk van – mondta. – Nekem mindegy, hogy melyikre.

– Akkor be kell mennünk a mélyebb vízbe.

– Igen, sajnos.

A nő megindult.

– Karen, vigyázz!

Johanson rákiáltott. Már éppen megfordult volna, amikor hátulról valami nekicsapódott, és feldöntötte. Felkiáltott, mikor beleesett a vízbe, de gyorsan felbukkant ismét, és megfordult.

Az életben maradt katona állt mögötte, sakkban tartotta őt és Johansont a puskájával.

– Ó, ne! – mondta a katona hosszan elnyújtva. – Ó, ne! Tekintetében halálfélelem keveredett a tébollyal. Weaver lassan felállt, és a tenyerét mutatta a katona felé.

– Ó, ne – ismételgette a férfi.

Nagyon fiatal volt. Weaver úgy tizenkilenc évesnek becsülte. A puska remegett a kezében. Egy lépést tett hátra, és a pillantása hol az egyikre, hol a másikra esett.

– Hé! – mondta Johanson. – Segíteni akarunk önnek.

– Bezártatok ide – mondta a katona olyan sírós hangon, mintha azonnal zokogásba törne ki.

– Azok nem mi voltunk – mondta Weaver.

– Egyedül hagytatok azzal a... azzal az izével.

Már csak ez hiányzott. Az Independence süllyedt, fel kellet tartóztatniuk Lit, és valahogy hozzájutni egy holttesthez, hogy kivitelezhessék a tervet, most meg összehozta őket a sors ezzel a pánikba esett fiatalemberrel.

– Hogy hívják? – kérdezte Johanson közvetlenül.

– Micsoda? – A katona szemei vibrálni kezdtek, felemelte a puskáját, és Johansonra irányította.

– Ne! – kiáltott fel Weaver.

Johanson felemelte a kezét, hogy jelezze, minden rendben van. Belenézett a puska csövébe, és más hanglejtésben folytatta.

– Kérem, mondja meg a nevét.

A katona habozott.

– Fontos, hogy ismerjük a nevét – ismételte meg Johanson egy térítőpap hanglejtésével.

– MacMillan. A nevem MacMillan.

Weaver kezdte felfogni, hogy Johanson mire készül. Az első állomás, mikor valakit vissza akarunk hozni az őrület pereméről, hogy tudatosítjuk vele a nevét.

– Jól van, MacMillan. Jól van. Hallgasson meg, a segítségére van szükségünk. A hajó süllyed, és egy kísérletet kell végrehajtanunk, amely mindnyájunkat megmenthet...

– Van családja, MacMillan?

– Miért akarja tudni?

– Hol él a családja?

– Bostonban. – A fiatalember vonásai megváltoztak. Elkezdett sírni. – De Bostont...

– Tudom – mondta Johanson őszintén. – Figyeljen ide. Még tehetünk valamit azért, hogy rendbe hozzuk a helyzetet, de ahhoz kell a segítsége. Most kell, hogy segítsen! Minden másodperccel tovább csökkenhet a családja esélye, ha késlekedik.

– Kérem – mondta Weaver – segítsen nekünk!

A katona továbbra is rájuk célzott és hangosan fújtatott, azután leengedte a fegyverét.

– Kivisz innen? – kérdezte.

– Igen – bólintott Weaver. – Megígérem.

Édes Istenem, miket beszélsz. Semmit sem tudsz megígérni. Abszolút semmit.

A titkos laboratórium megdöbbentően ép állapotban volt. Magasabban helyezkedett el, mint hivatalos változata, de itt is üvegszilánkok szóródtak szét a padlón.

Néhány monitor vibrált.

Hova tehette a csöveket, gondolta Li.

A fegyverét visszacsúsztatta a tokjába, és elkezdett keresgélni. A terem elhagyatott volt. A kis tengeri szimulátorban a megszokott kék derengésre számított, de eszébe jutott, hogy Rubin kipróbálta rajtuk a mérget. Belesett a kémlelőablakon, és semmi sem volt odabent. Sem fény, sem organizmus.

Peak a szekrények és asztalok között keresgélt.

– Ide! – kiáltott fel.

Li odasietett hozzá. Egy állvány feldőlt, alatta több karcsú torpedócső hevert szanaszét. Mindegyik úgy egy méter hosszú lehetett. Egymás után emelték ki őket. Kettő közülük jelentősen nehezebb volt a többinél; Li hirtelen meglátta a jelzést is rajtuk. Rubin vízálló markerrel jelölte meg őket.

– Sal – mondta Li lenyűgözve –, az új világrendet tartjuk a kezünkben.

– Nagyon szép – mondta Peak, és idegesen tekintett körbe. Egy üveg gurult le az egyik asztalról, és ezer darabra tört a padlón. A riadó hangja még mindig átjárta az egész hajót. – Akkor kurva gyorsan vigyük ki innen az új világrendet!

Li hangosan felnevetett. Odanyújtotta Peaknek az egyik csövet, a másikat magához vette, és elhagyták a laboratóriumot.

– Öt perc múlva a halálba küldöm a teremtésnek ezt a csúfságát, Sal, ebben biztos lehet!

– Kivel akar lemerülni? Gondolja, hogy Mick még él?

– Nekem tökmindegy, hogy él-e vagy sem.

– Én elkísérhetném.

– Köszönöm, Sal, nagylelkű öntől. Mit akar tenni? Tele akarja sírni a fülemet, mert veszem a bátorságot, és kék slejmet ölök?

– Az egészen más, és ezt ön is jól tudja! Átkozott nagy különbség van aközött, ha...

Elérték az egyik lépcsőt. Szemből valaki közeledett feléjük. Fejét leszegve rohant végig a folyosón.

– Leon!

Anawak felnézett. Megismerte őket, és azonnal megállt. Nagyon közel voltak egymáshoz, csak egy lépcsőnyi távolságra.

– Jude, Sal! – nézett fel rájuk Anawak. – Na de ilyet!?

Na de ilyet? Nevetséges! Túlságosan rosszul játszotta a meglepett szerepét. Li már az első pillantásra észrevette rajta, hogy mindenről tud.

– Honnan jön? – kérdezte a nő.

– Én csak... meg akartam keresni a többieket, és...

Mindegy volt már, hogy mennyit tud; Anawak az útjában állt. Li elővette a fegyverét.

A tetőn

Crowe szorosan Shankar nyomában volt, amikor kiértek a tetőre, de feltartóztatták.

– Várjon! – mondta neki egy egyenruhás.

– De nekem...

– Ön a következő csoporttal megy.

Időközben már két helikopter is elhagyta a felszállóhelyet. Két másik a szigettel szemközt várakozott. Szorosan egymás mögött álltak. Shankar hátranézett, miközben egy csoport civillel és katonával a gép felé rohant. A hatalmas felszállópálya mind jobban megdőlt. Annyira, hogy úgy tűnt, nem is a hajó, hanem a feldúlt tenger áll ferdén.

– Később látjuk egymást! – kiáltotta neki oda Shankar. – A következő madárral te repülsz el.

Crowe nézte, ahogy felmennek a rámpán, és eltűnnek a gép fekete testében. Jeges szél ostorozta az arcát. A jelek szerint rendezetten folyt az evakuálás. Így is jó. Csak egy kis türelem szükségeltetik. Pillantása ide-oda vándorolt. Hol voltak a többiek? Leon, Sigur, Karen...

Már felszálltak volna?

Megnyugtató gondolat. Shankar mögött bezárult az ajtó. A rotorok egyre sebesebben forogtak.

A hajó gyomrában

Alig harminc méterrel a tető alatt a bezúdult tengervíz nekifeszült az orrban elhelyezkedő raktér és alsó legénységi szállás zsilipajtóinak.

A zsilipek még kitartottak.

Egy torpedó úszkált a vízben. Amikor ütközött a búvárhajó, levált róla, de nem robbant fel. Az ilyen esetek ritkaságszámba mentek, de előfordulhattak. A torpedó az egyik elárasztott raktérben egy járórácsra süllyedt le, amely – félig kiszakadva a rögzítéséből-a maga útját járta a sötétben. Finoman ide-oda gurult, közben centiméterről centiméterre haladt előre, a hajó dőlését követve.

A zsilipek kitartottak, de a járórács csikorgott a ránehezedő nyomás alatt. Ahol még nem vált le, ott is deformálta a nyomás. Vékony repedések keletkeztek az acélfalban. Az egyik vastag rögzítőcsavar menettel együtt szakadt ki a falból, egy nagy csattanás közepette.

A ránehezedő feszültség kirobbantotta a rácsot a helyéről, több csavar követte az elsőt, aztán a fal beomlott. A torpedó kapott egy lökést, amitől kilőtt, közvetlenül egy olyan hely irányába, ahol mindenféle terem és csarnok fala futott össze. A hajó orrában lévő raktér, fölötte a tágas közösségi termek az egyik, és az üres járműfedélzet a másik oldalon, közvetlenül a labor alatt.

A hajó legérzékenyebb pontja volt.

És a robbanótöltet megtette a hatását.

03. szint

– Nem – mondta Peak.

A földre dobta a torpedócsövet, és a fegyverét Lire szegezte. – Ezt nem fogja megtenni.

Li mozdulatlanul állt. Fegyverével Anawakot célozta meg.

– Sal, elég a renitens viselkedéséből! – fújt rá a nő. – Ne csináljon úgy, mint egy idióta.

– Le a fegyverrel!

– A fenébe is, Sal! Hadbíróság elé állíttatom, én...

– Háromnál le fogom lőni, Jude. Esküszöm rá, hogy megteszem. Nem fog több ártatlant megölni. Tegye le a fegyverét! Egy... kettő... Li hevesen lélegzett, de végül leengedte a fegyvert tartó karját. – Jól van, Sal. Rendben.

– Dobja el!

– Miért nem beszélünk róla és...

– Dobja el!

Li szemében leírhatatlan gyűlölet villámlott fel. A fegyver a földre esett.

Anawak rápillantott Peakre.

– Köszönöm! – mondta. Egyetlen ugrással elérte a lépcsőt, és eltűnt a fordulóban. Li még hallotta, ahogy továbbfut, és lépései lassan elhalnak. Káromkodni kezdett.

– Judith Li tábornok – mondta Peak a formalitásoknak megfelelően. – Ezennel átveszem öntől a parancsnokságot, mert beszámíthatatlan, és nem képes ellátni parancsnoki teendőit. Mostantól az én parancsaimnak engedelmeskedik, és...

Borzalmas ütés érte a hajót, iszonyatos hangok törtek fel a mélyből. Az óriás olyan hirtelen indult meg lefelé, mint egy leszakadt felvonó, Peaket ledöntötte a lábáról.

Hol volt a fegyvere? És hol volt Li?

– Sal!

A férfi megfordult. Li térdelt előtte, és ráirányította a pisztolya csövét.

Peak megdermedt.

– Jude! – rázta meg a fejét. – Értse meg!...

– Idióta – mondta Li és meghúzta a ravaszt.

A tető

Crowe megingott, a tető még jobban megdőlt. A hátsó helikopter forgó rotorokkal csúszott az előtte álló felé. Felbőgött a motor, igyekezett felemelkedni, hogy eltávolodhasson.

Crowe-nak elállt a lélegzete.

Ez nem lehetséges, gondolta. Ez lehetetlen. Ilyen röviddel a menekülés előtt.

Kiáltások hangoztak fel körülötte. Az emberek elestek, mások elfutottak. Őt is magukkal rántották, amitől hosszában elvágódott. Fektében még látta a helikoptert, ahogy a másik fölé emelkedik, és beakad az egyik oldalágyú a lenti oldalszárnyába, amitől a repülő óriás pörögni kezdett.

A Super Stallion felett elvesztették az uralmat.

Crowe felpattant, és páni félelmében futni kezdett.

A híd

Buchanan nem hitt a szemének.

Váratlanul nekivágódott a székének, a csodálatos kapitányi széknek, a kényelmes kar- és lábtámláival, amiért mindenki irigyelte. Keveréke volt a bárszéknek, a forgószéknek és Kirk kapitány parancsnoki székének, de most csak arra volt jó, hogy véresre verje benne a fejét. A hídon minden összezavarodott. Buchanan feltápászkodott, és az egyik oldalablakhoz rohant, még éppen időben ahhoz, hogy lássa, hogyan fordul a Super Stallion szépen lassan az oldalára.

Az egyik gép beleakadt a másikba!

– Tűnjenek el innen! – ordította.

A gép tovább pörgött. Buchanan közeléből a híd személyzete menekülni kezdett, kétségbeesetten igyekeztek biztonságba helyezni magukat, miközben a kapitány tehetetlenül bámulta, hogyan dől meg egyre jobban a gép.

Hirtelen kiszabadította magát, és felemelkedett a levegőbe. Buchanan oxigén után kapkodott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a pilóta visszanyerte volna uralmát a gép felett, de látnia kellett, hogy már túl erősen megdőlt. A harminc méter hosszú helikopter farka meredeken emelkedett a levegőbe, a motorok még mindig bőgtek, majd egy szempillantás alatt megindult felé, a rotorjaival előre.

Buchanan az arca elé tartotta a kezét, és hátrált.

Nevetséges volt. Ennyi erővel szét is tárhatta volna a karját, hogy üdvözölje a halált.

Egy 33 tonnás harcászati eszköz, kilencezer liter üzemanyaggal feltöltve csapódott a szigetnek, és pillanatok alatt lángoló pokollá változtatta azt. Minden ablak kitört. Tűzgolyó söpört végig a belső termekben, felgyújtva a berendezéseket. A monitorok sorban robbantak fel, az ajtók rögzítésükkel együtt szakadtak ki a falból, eltalálva a lépcsőkön tartózkodókat, majd a láng egy pillanat alatt elhamvasztotta őket, és folytatta útját a belső folyosókon.

A tető

Crowe az életéért futott.

Mellette lángoló roncsok csapódtak be. Az Independence fara felé vette az irányt. A hajó időközben annyira megsüllyedt, hogy hegynek felfelé kellett rohannia, ami erős köhögési ingert váltott ki belőle. Az utóbbi években ugyanis több nikotint juttatott a tüdejébe, mint friss levegőt.

Úgyis mindig azt mondogatta, hogy tüdőrákban fog meghalni. Megbotlott, és egy darabon lecsúszott az aszfalton. Amikor ismét felállt, maga előtt látta a szigetet; már a teljes eleje lángokba borult. A másik helikopter is lángokban állt, és az emberek élő fáklyákként rohangáltak, míg össze nem estek. A látvány elborzasztotta, és vele együtt a bizonyosság is, hogy nincs esélyük túlélni az Independence elsüllyedését.

Az erős detonációk lánglabdákat lövelltek a sziget fölé. A tűz őrjöngött és tombolt, zajába hangos robbanás vegyült. Crowe lábai elé szikraeső hullott.

Shankar nem élte túl a lángoló poklot.

De ő nem akart meghalni.

Felugrott és újra a hajó hátsó részébe vette az irányt, nem tudva, hogy ott milyen lesz a folytatás.

03. szint

Li káromkodott.

Az egyik torpedót a hóna alá vette, de a másik valahová elgurult. Vagy leesett a lépcsőn, vagy továbbgurult valamerre a folyosón, a hajó orra felé.

Peak, te átkozott seggfej!

Li átlépett a hullán, miközben azon gondolkodott, hogy egyetlen torpedó tele méreggel vajon elég lesz-e, mert így csak egy lehetősége maradt. Kettő mindenesetre jobb lett volna.

Erőlködve nézett végig a folyosón.

Hirtelen hatalmas robajt hallott a feje felett. Ezúttal a hajó még jobban megrázkódott. Elesett, a hátán csúszott végig a folyosón. Most meg mi történt megint? A levegőbe repültek? Ki kellett jutnia innen. Már nem csak a küldetésről volt szó, a Deepflight most már az ő életét is hivatott volt megmenteni.

A torpedó kisiklott a kezéből.

– A francba!

Utánakapott, de az elhúzott mellette. Ha robbanótöltettel lenne tele, legkésőbb most felrobbant volna, de nem robbanószerrel volt megtöltve, hanem folyadékkal. Elég folyadékkal ahhoz, hogy kürtson egy intelligens fajt.

Kézzel-lábbal valamilyen kapaszkodót keresett. Néhány másodperc múlva megállt a csúszásban. Az egész teste fájdalmasan lüktetett, és úgy érezte, mintha vaskarókkal verték volna el. Talán nem látszott meg rajta, hogy az ötvenes évei felé közelít, de most legalább százévesnek érezte magát. Feltápászkodott a fal mentén, és körbenézett.

A második torpedó is eltűnt.

Ordítani tudott volna.

A beáramló víz által keltett zaj a lába alatt egyre vészjóslóbban közelített. Már nem tarthat ki sokáig. Fentről gurgulázó lárma hallatszott, érezte, ahogy egyre melegebb lesz.

Hirtelen megdöbbent. Tényleg sokkal melegebb lett.

Meg kell találnia a torpedót.

Vad elszántsággal ellökte magát a faltól, és a keresésére indult.

Labor

MacMillan, a katona szorosan mögöttük haladt, fegyverét még mindig tüzelésre készen tartva, amikor robbanás rázta meg a labort is. Mindnyájan a földre kerültek. Mikor Weaver ismét felbukkant a vízből, a fejük felett hatalmas robaj tört ki, mintha valami nagyméretű dolog robbant volna fel.

Ekkor kialudtak a lámpák.

Egy pillanat alatt vaksötét vette őket körül.

– Sigur?! – kiáltotta.

Semmi válasz.

– MacMillan?!

– Itt vagyok.

Végre meglelte a talajt. A víz a melléig ért. Még ez is, pedig már majdnem odaértek a halott katonához!

Valami puhán a vállának ütközött. Utánakapott, és egy csizma került a kezei közé. A csizmához tartozó láb is benne volt.

– Karen?!

Johanson hangja volt, egészen közelről szólt. A szemei végre megszokták a sötétet, mire kigyúltak a vörös biztonsági lámpák, és olyan hangulatot teremtettek a laborban, mintha az a pokol előszobája volna. Nem messze magától Johanson fejét és vállát látta árnyékszerűen felbukkanni.

– Gyere ide! – kiáltott oda Weaver. – Segíts!

A tompa dübörgés és morajlás immáron nemcsak lentről, hanem fentről is hallatszott. Mi történhetett odafent? Hirtelen úgy érezte, mintha melegebb lenne a laborban. Johanson jelent meg mellette.

– Kit kaptál el?

– Mindegy. Fogd meg!

– Ki kell jutnunk innen – lihegte MacMillan. – Méghozzá gyorsan.

– Igen, azonnal, csak...

– Gyorsan!

Weaver megpillantott valamit a terem túlsó felében.

Halvány, kékes fény derengett fel.

Majd egy villámlás.

Erősebben fogta a halott lábát, és átverekedte magát az ajtó irányába. Johanson a férfi karját fogta. Vagy nő volt? A végén még szegény Olivierát kapta el? Weaver nagyon remélte, hogy nem Sue az, akit magukkal vonszolnak. Rálépett valamire, ami elcsúszott alóla oldalra, és hirtelen teljesen elmerült.

Nyitott szemekkel tekintett a sötét vízbe.

Valami felé kígyózott.

Nagyon gyorsan közelített, és hasonlított egy hosszú, világító angolnához. Vagy inkább egy hatalmas, fej nélküli kukacra? És amott még több közeledett.

Kibukkant a vízből.

– Tűnjünk el, gyorsan!

Johanson a holttest másik oldalát húzta, rángatta, Weaverrel vonszolták a kijárat felé. A vízfelszín alatt jól láthatóan tucatnyi világító csáp indult meg feléjük. MacMillan felemelte a puskáját. Weaver megérezte, hogy valami felmászott a bokáján, és erősen húzni kezdi visszafelé.

A következő pillanatban több csáp is körülölelte, felfelé igyekeztek a testén. Johanson is odaugrott, és egyesült erővel igyekeztek letépni a zselét, de az olyan szorosan fonódott a nő testére, mint egy anakonda.

A lény erősen húzni kezdte vissza.

A lény? Több milliárd lénnyel küzdött. Egysejtűek tömkelegével.

– Nem tudom leszedni – lihegte Johanson.

A zselé felkúszott a mellére és a nyakára. Weaver ismét a víz alá került, amely egyre világosabban ragyogott. A csápok mögül valami sokkal nagyobb siklott felé. Az organizmus központi masszája. Minden erejét összeszedve a felszínre vergődött.

– MacMillan – hörögte.

A katona felemelte fegyverét.

– Ezzel nem tud kárt okozni benne – kiáltotta Johanson.

MacMillan mintha teljesen megnyugodott volna, a vállához szorította a puskáját, és megcélozta a közeledő lényt.

– Ezzel kárt fogok tenni benne – mondta hűvösen.

A torkolat szárazon felugatott.

– A robbanótöltet mindig kárt okoz!

A lövés belehatolt a zselébe. Víz fröccsent, és MacMillan egy másodikat is utána küldött, amitől a zselé foszlányokra robbant szét. A nyálkás darabok szanaszét repültek. Weaver levegő után kapkodott, végre kiszabadult. Őrült iramban cibálták a hullát magukkal a kijárat irányába. A víz szintje egyre csökkent, most már gyorsan haladtak előre. A hajó dőlésszöge miatt a laboratórium ajtaja csaknem szárazon állt. Nem volt könnyű a lejtős talajon előrehaladni, de most már csak bokáig ért a víz.

A holttestet kirángatták a rámpára. Weaver mintha egy elfúló kiáltást hallott volna.

– MacMillan? – elesett a laborban. – MacMillan, hol van?! A világító organizmus újra összeolvadásra készült. A foszlányok öszszefolytak, de nem látott csápokat. A lény lapos formát öltött magára.

– Zárd be az ajtót! – kiáltott Johanson. – Sok még a víz, ki tud menekülni.

– MacMillan?

Weaver megkapaszkodott az ajtó szélében, és benézett a vörös fényben úszó terembe, de a katona eltűnt.

MacMillan-nek nem sikerült.

Egy cérnavékony, fénylő csáp közelített. A nő visszaugrott, és bezárta rá az ajtót. A lény most nem volt elég gyors.

Kísérletek

Anawakot a lejáróban érte a robbanás, amitől a földre vágódott. Nehezen lélegzett, és a térde pokolian fájt. Hangosan káromkodott.

Vanderbilt pont abba a térdébe rúgott bele, amelyik már a Beaver lezuhanása óta kínozta.

Több lejáratot is zárva talált. Az egyetlen út a hangárfedélzet rámpáján keresztül vezetett, ezért visszafutott, és egy másik útvonalon próbálkozott, amíg elég magasra ért ahhoz, hogy visszajusson a rámpára. Minél följebb jutott, annál melegebb lett a levegő. Mi történik odafent? A lármából ítélve semmi jó. Kibotladozott a hangárfedélzetre, sűrű fekete füstöt látott felszállni a nyitott felvonókapukból.

Hirtelen mintha segélykiáltásokat hallott volna.

Néhány lépést tett a hangár belsejébe.

– Van itt valaki? – kiáltott a csarnokba.

Nagyon rosszul látott. A fekete füstben a gyenge világítás teljesen eltűnt, de egyre erősebben hallotta a segélykiáltást. Crowe hangja volt!

– Sam? Hol vagy?

Semmi válasz.

Egy pillanatig még várt, majd megfordult, és a rámpa felé rohant. Túl későn vette észre, hogy a hajó dőlése miatt a rámpa egy felfelé vezető sísánchoz hasonló. A térde megbicsaklott. Bukdácsolva zúgott lefelé, csak azért imádkozott, hogy legalább egyetlen fecskendő maradjon épségben. A csontjai épségéért nem aggódott annyira, de szerencséjére semmije sem tört el zuhanás közben, mert lent vízbe esett, ami letompította az esés erejét. Megrázta magát, és négykézláb indult tovább, megpillantotta Johansont és Weavert, amint egy holttestet vonszoltak a merülőtérség irányába.

Vékony vízréteg borította a padlót.

A mesterséges kikötő! Befolyt a vize a feljáróba. Ha az Independence tovább dől, akkor ezt a helyet, ahol most áll, teljesen elárasztja.

Nem maradt sok idejük.

– Megvannak a fecskendők! – kiáltotta Anawak.

Johanson felnézett.

– Már éppen ideje volt.

– Ki ez? Kit kaptatok el?

Anawak lábra állt, odasietett hozzájuk, és egy pillantást vetett a holttestre.

Rubin volt.

A tető

A tető végében Crowe ücsörgött, és végignézte, hogyan ég le az egész sziget.

Mellette egy feltehetőleg pakisztáni származású, reszkető férfi feküdt, aki szakácsruhát viselt. Rajtuk kívül vagy nem jutott senkinek eszébe ide menekülni, vagy egész egyszerűen nem sikerült nekik. A férfi levegőért kapkodott, és felállt.

– Tudja mit? – mondta Crowe. – Ez az eredménye annak, ha két intelligens faj összecsap.

A szakács úgy nézett rá, mint akinek szarvai nőttek.

Crowe felsóhajtott.

Odafutott arra a helyre, ahol a külső felvonó platformja mellett beláthatott a hangárba. Néhányszor bekiáltott, de nem érkezett válasz. Elsüllyednek az égő hajóval.

Ha voltak is mentőcsónakok, kevés haszon van belőlük. Egy helikopterhordozón abból indultak ki, hogy a legénység a repülőgépekkel és helikopterekkel evakuál. Ha tehát volt is mentőcsónak, kellett volna valaki, aki kiszabadítja azt a rögzítéséből. De ezek a valakik mind eltűntek a lángtengerben.

Fekete füst terjengett, és undorító, kátrányos bűz. Nem akart az utolsó perceiben ilyen levegőt belélegezni.

– Van cigije? – kérdezte a szakácstól.

Attól tartott, hogy teljesen becsavarodottnak fogja hinni, de helyette egy gyűrött doboz Marlborót vett elő, és egy öngyújtót.

– Lights – mondta a szakács.

– Ó? Az egészség miatt?

Crowe mosolygott és pöfékelt, miután a szakács tüzet adott neki.

– Nagyon helyes.

Feromon

– Befecskendezzük a szert a nyelve alá, az orrába, a szájába és a szemébe – mondta Weaver.

– Miért pont oda? – kérdezte Anawak.

– Mert úgy gondoltam, hogy onnan tud azután a legkönnyebben kifolyni.

– Akkor nyomj neki a körme alá is! És ne felejtsd el a lábujjait se. A legjobb, ha mindenhova fecskendezünk belőle. Minél többet, annál jobb.

A merülőtérségben nem volt egy lélek sem. Rubint kapkodva megfosztották a ruháitól, miközben Johanson a fecskendőket töltötte meg a feromon-kivonattal. Szerencséjükre csak egyetlen fecskendő tört össze. Rubin a stég legmagasabb részén feküdt, mindössze néhány centiméterre a víztől, amely folyamatosan emelkedett. Óvatosságból a fejét szárazon tartották, mert a zselés anyagból, amely félig bevonta, foszlányok lógtak ki a fülén. Anawak eltávolította őket.

– Akár a seggébe is nyomhattok belőle – mondta Johanson. – Van éppen elég.

– Gondolod, hogy működni fog? – kérdezte Weaver kétellyel az arcán.

– Az a kevés Yrr, ami még a testében van, aligha lesz képes annyi feromont termelni, mint amennyit mi adunk be neki. Ha egyáltalán beveszik a trükköt, azt gondolják majd, hogy tőle származik. Johanson odaguggolt hozzájuk, és egy marék megtöltött fecskendőt tartott elébük.

– Ki akar?

Weaver undort érzett.

– Na, ne tolongjatok már ennyire érte! – mondta Johanson. – Leon? Végül is együtt csinálták. Amilyen gyorsan csak tudták, belepumpáltak csaknem két litert az oldatból. A fele valószínűleg közben ki is folyt belőle.

– A víz emelkedik – állapította meg Anawak.

Weaver hallgatta a folyamatos nyikorgást és dübörgést.És melegebb is lett.

– Igen, mert a tető lassan leég.

– Indulás.

Weaver megfogta Rubint a hóna alatt, és felemelte.

– Legyünk túl rajta, mielőtt megjelenik Li.

– Li? Azt hittem, Peak kiiktatta – mondta Johanson.

Anawak egy pillantást vetett rá, miközben együttesen cipelték Rubin testét a merülőtérségbe.

– Tényleg azt hiszed? Ismerheted. Őt senki sem tudja olyan könnyen kiiktatni.

03. szint

Li tombolt.

Többször is végigfutott a folyosón, és mindenhová benézett. Itt kell lennie annak az átkozott torpedónak! Csak nem néz oda rendesen. Biztos, hogy valahol az orra előtt lehet.

– Keress, te liba! – unszolta magát. – Túl hülye vagy ahhoz is, hogy megtalálj egy csövet. Hülye vén liba!

A talaj hirtelen megrázkódott alatta. Nekivágódott a falnak, de megkapaszkodott. Újabb zsilipek adták meg magukat, a folyosó még inkább megdőlt. Az Independence most olyan helyzetben állhat, hogy az első hullámok hamarosan átcsapnak majd az orrán.

Nem tarthatott már sokáig.

Aztán megpillantotta a torpedót.

Az egyik nyitott járatból gurult elő. Li örömujjongásban tört ki. Odaugrott, felkapta és a lejáróhoz futott, amelybe félig belógott Peak holtteste. Kicibálta a nehéz hullát, és lemászott a lépcsőn. Az utolsó két métert ugrálva tette meg, és azonnal megfogódzkodott a korlátban, hogy ne vágódjon el.

Ott volt a második torpedó.

Most már nagyon jó kedvre derült. A többi gyerekjáték lesz. Továbbment, és látta, hogy mégsem lesz olyan gyerekjáték, mert a folyosót nehéz tárgyak zárták el, és túl sokáig tartana eltakarítani őket.

Hogy juthat ki innen?

Vissza kellett mennie. Fel kell mennie ismét, ki a hangárfedélzetre, és onnan a rámpán lefelé.

Sietve magához ölelte a két torpedót, mintha a legdrágább kincsei lennének, és elindult felfelé.

Anawak

Rubin nehéz volt. Miután magukra vették a neopren öltözéküket – Johanson nyögdécselve – együttes erővel felhurcolták a jobboldali stégre. Olyan ferdén álltak ki a stégek a vízből, mintha ugratók lennének, a hátsó zsilipkapu felé kilátszott a lekövezett medencealj. A teknőbe beáramló víz időközben felnyomta a négy Zodiacot, és már a laboratóriumba vezető folyosóra ömlött. Anawak a nyögdécselő acél hangját figyelte, és azt kérdezte magától, vajon meddig tud még ellenállni a konstrukció.

A három búvárhajó ferdén lógott le a plafonról. A Deepflight-2 az elveszett Deepflight-1 helyére csúszott, a másik kettő pedig felzárkózott.

– Melyikkel akart Li lemerülni? – kérdezte Anawak.

– Deepflight-3– válaszolta Weaver.

Szemügyre vették az irányítókonzolt, és egymás után próbálgatták a kapcsolókat, de semmi sem mozdult.

– Muszáj neki működni. – Anawak jól megnézte magának a konzolt. – Roscovitz azt mondta, hogy a merülőtérség saját, önálló áramellátással rendelkezik. – Mélyebbre hajolt, hogy el tudja olvasni a feliratokat. – Itt van! Ezzel lehet leengedni őket. Oké, nekem a Deepflight-3 kell. Akkor majd nem tudja használni Li, ha mégis felbukkanna itt.

Weaver beindította az emelőszerkezetet, de a középső helyett az első búvárhajó indult be.

– Nem tudnád a Deepflight-3-at?...

– Bizonyára van valami trükkje, de nekem csak sorban akarnak lejönni.

– Nem érdekes – szólt közbe idegesen Johanson. – Nincs vesztegetni való időnk. Vigyétek a Deepflight-2-t.

Vártak, míg a búvárhajó elérte a stég szintjét. Weaver felugrott rá, és kinyitotta a két kupolát. Rubin teste egyre nehezebbnek tűnt nekik. A feje ide-oda himbálózott, homályos szemmel meredt a semmibe. Addig húzták és tolták a testet, míg végre a másodpilóta kupolájába pottyant.

Most tehát eljött a pillanat.

Anawak álma a jéghegyről. Tudta, hogy előbb-utóbb engedelmeskedni fog a mély hívó szavának. Az úszó jéghegy elolvad, és ő lesüllyed az ismeretlen óceán mélyére...

De kivel fog találkozni?

Weaver

– Nem te mész, Leon!

Anawak meglepődve emelte fel a fejét.

– Ezt, hogy érted?

– Úgy, ahogy mondom.

Rubin egyik lába még kilógott a kabin széle fölé. Weaver belerúgott. Szörnyűnek találta, hogy ilyen durván bánik egy halottal, annak ellenére, hogy áruló volt, de az érzelgősségre most nem volt idő.

– Én megyek.

– Mi? Mire fel hirtelen?

– Mert így a helyes.

– Nem. Semmi esetre sem – kapta el Anawak Weaver vállát. – Karen, halálos lehet, ez nem...

– Tudom, hogy mi lehet a vége – mondta csendesen. – Egyikünknek sincs túl nagy esélye, de a tiétek nagyobb. Csónakba ültök, és sok szerencsét kívántok nekem, rendben?

– Karen! Miért?

– Feltétlenül magyarázatot akarsz hallani?

Anawak csak bámult.

– Felhívnám a figyelmeteket arra, hogy kifutunk az időből – sürgetett Johanson. – Miért nem maradtok ti ketten, és megyek én?

– Nem – mondta Weaver miközben változatlanul Anawak szemébe nézett. – Leon tudja, hogy igazam van. A Deepflightot lazán elvezetem, és sokkal jobban, mint bármelyikőtök. Lent voltam az Alvinnal az Atlanti-óceán legmélyén. Jobban kiismerem magam a búvárhajókban, és...

– Baromság – kiáltotta Anawak. – Én is ugyanolyan jól elvezetem. – ... ezenkívül az ott lent az én világom, a mélykék tenger, Leon. Tízéves korom óta.

Anawak kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, de Weaver rátette az ujját, és megrázta a fejét.

– Én repülök.

– Te repülsz – suttogta Anawak.

– Oké – nézett körbe. – Kinyitjátok a zsilipet, és kiengedtek innen! Fogalmam sincs, mi történik, ha a kapu nyitva lesz. Lehet, hogy azonnal megtámad az Yrr, de az is lehet, hogy nem történik semmi; gondolkodjunk pozitívan! Miután lekapcsolódtam, vártok egy percet, és utánam jöttök a másikkal. Csak maradjatok közel a felszínhez, távolodjatok el a hajótól. Ne gyertek utánam. Lehet, hogy nagyon mélyre kell merülnöm. Azután... – Rövid szünetet tartott. – Hát, valaki csak kihalász majd benneteket, nem? Van műholdadó a fedélzeten.

– Tizenkét csomóval két nap és két éjjel az út Grönlandig vagy Svalbardig – mondta Johanson. – Ahhoz nem elég az üzemanyag.

– Majd csak lesz valahogy.

Érezte, hogy a szíve egyre nehezedik lesz. Gyorsan magához szorította Johansont. Arra gondolt, amikor együtt menekültek a cunamitól a Shetland-szigeteken.

Viszont fogják látni egymást!

– Bátor kislány – mondta Johanson.

Majd Anawak az arcát a tenyerébe fogta, és egy hosszú, kemény csókot nyomott a szájára. Legszívesebben sosem engedte volna el többé. Olyan keveset beszéltek egymással, és olyan keveset csináltak abból, ami mindkettőjüknek a legjobb lett volna...

Csak most ne légy szentimentális!

– Vigyázz magadra! – mondta Anawak halkan. – Legkésőbb két nap múlva ismét együtt leszünk.

Egy ugrással a pilótafülkében termett. Hasra feküdt, a helyes pozícióba húzta magát, és lezárta a kupolákat. Átnézte a műszereket, és úgy találta, hogy nem hibásodtak meg.

Kinyújtotta a hüvelykujját.

Az élők világa

Johanson odalépett a konzolhoz, kinyitotta a zsilipeket, és leengedte a búvárhajót. Nézték, ahogy a Deepflight elmerül, és kinyílnak az acéllemezek. Sötét tengert láttak maguk alatt, de semmi sem tört magának utat a hajó belsejébe. Weaver lekapcsolódott a láncokról, és hangos csobbanással a vízbe süllyedt. Nemsokára elhalványultak a színek, a körvonalak elmosódtak, a búvárhajó már csak egy árnyék lett, azután eltűnt.

A hősszerepek ebben a történetben már ki lettek osztva, és ezeket a halottaknak szánták. Te az élők világába tartozol.

Greywolf!

Talán szükséged lesz egy közvetítőre, aki elárulja neked, hogy mit lát a madárszellem.

Greywolf volt a közvetítő, akiről Akesuk beszélt. Greywolf magyarázta meg az álmát, és helyesen fejtette meg. A jéghegy elolvadt, de Anawak útja nem a mélybe vezetett, hanem a fénybe.

Az élők világába vezetett.

Crowe-hoz.

Anawak összerezdült. Hát persze! Annyira el volt foglalva saját magával, hogy elfelejtette, mi vár még itt rá az Independence fedélzetén.

– És most? – kérdezte Johanson.

– B-terv.

– Ami?

– Még egyszer fel kell mennem.

– Megőrültél? Minek?

– Sam és Murray miatt. Meg akarom találni őket.

– Ott már senki sincs – mondta Johanson. – A hajót időközben teljesen evakuálhatták. Mindketten a CIC-ben voltak, amikor utoljára láttam őket. Bizonyára az elsők között hagyták el a hajót.

– Nem – rázta meg a fejét Anawak. – Legalábbis Sam nem. Hallottam őt segítségért kiáltozni.

– Micsoda? Mikor?

– Mielőtt lejöttem ide hozzátok. Sigur, nem akarlak idegesíteni a problémáimmal, de életemben túl gyakran fordítottam el a fejem. Azóta egy csomó minden megváltozott, és nem tudom semmibe venni.

Johanson mosolygott.

– Nem. Ezt nem is teheted meg.

– Figyelj! Egyetlen kísérletet teszek, te pedig addig előkészíted a Deepflight-3-at. Ha nem találom meg öt percen belül, visszajövök, és eltűnünk innen.

– És ha netalán rátalálsz?

– Akkor még mindig ott van a Deepflight-4-es.

– Rendben van.

– Tényleg rendben van?

– Természetesen – tárta szét a karját Johanson. – Mire vársz még?

Anawak habozott egy pillanatig. Az ajkába harapott.

– És ha öt perc múlva nem vagyok itt, akkor nélkülem húzol el! Érted?

– Várni fogok.

– Nem. Öt percet vársz, azután elhúzol!

Megölelték egymást. Anawak az alagúthoz futott, amely a laborhoz vezetett. Mindent elárasztott a víz, de a hajó most valamivel stabilabban tartotta magát, mert az utóbbi percekben nem dőlt tovább.

Meddig még, gondolta Anawak.

Víz csapkodott a bokája körül. Beljebb ment, úszott néhány métert, míg ismét földet nem ért a lába, majd tett pár lépést, mielőtt ismét lejteni kezdett a talaj. A hangárhoz vezető rámpa és a plafon között már csak két méternyi hely maradt. Anawak elúszott a lezárt laboratórium ajtaja előtt, és felnézett. Míg a rámpa egyes részei vízszintes talajt képeztek, addig a másik fele meredeken emelkedett a magasba. Fent sötét füstfelhő gomolygott. Kénytelen volt négykézláb felmászni. Kezdett fázni a védőöltözet ellenére. Ha ki is jutnak majd a búvárhajóval, még semmi sem garantálja, hogy túl fogják élni.

De neki túl kell élnie! Viszont akarta látni Karent.

Határozottan nekifogott a mászásnak.

Egyszerűbben ment, mint gondolta. A rámpák acélja bordázott volt, hogy a járművek megkapaszkodhassanak. Anawak az ujjaival kapaszkodott, és lassan előrenyomult. Feljebb egyre melegebb lett, már ő sem fázott annyira. Helyette ragadós füst került a tüdejébe, és egyre nehezebbé vált a lélegzetvétel. Minél magasabbra ért, annál sűrűbb és áthatolhatatlanabb lett a gomolygó füst. A tetőről megint üvöltés csapta meg a fülét.

Crowe akkor kiáltott segítségért, amikor már lángokban állt a hajó. Ha túlélte a tűz kitörését, akkor valószínűleg most is él. Nyögve húzta fel magát az utolsó métereken, meglepetten vette tudomásul, hogy a hangárfedélzeten sokkal jobban lehet látni, mint a rámpán. Az alagútban összesűrűsödött a füst, de itt az oldalfelvonók nyílása gondoskodott a légáramlásról. Olyan forróság uralkodott, mint egy kemencében. Anawak a szájára és az orrára szorította a karját, berohant a hangárba.

– Sam! – kiáltotta.

Semmi válasz. Mit is várhatott? Hogy kinyújtott karokkal fog szembefutni vele?

– Sam Crowe! Samantha Crowe!

Biztosan megőrült.

De jobb őrültnek lenni, mint élőhalottnak. Greywolfnak igazavolt. Úgy járkált a világban, mint egy élőhalott. Ez a fajta őrület itt sokkal többet ért.

– Sam!

Merülőtérség

Johanson egyedül maradt.

Nem fért kétség hozzá, hogy Floyd Anderson eltörte néhány bordáját. Legalább is úgy érezte. Minden mozdulat pokoli fájdalmat okozott, amikor Rubin tetemét cipelték, és utána, amikor a búvárhajóba gyömöszölték, legszívesebben üvöltött volna, de összeszorította a fogát, hogy ne legyen teher a többieknek.

Időközben az ereje is elhagyta.

A bordóira gondolt a kabinjában. Milyen kár érte! Most jólesett volna egy pohárral belőle. Bár a bordáit nem gyógyította volna meg, a kilátástalan helyzetet azonban elviselhetővé tette volna. Megfelelne az is, ha magával koccinthatna, mert úgy látszott, több ínyenc nem maradt életben. A sok csodálatos és visszataszító ember közül, akiket az elmúlt hetekben megismert, egyik sem osztotta felfogását a szépről.

A végén még kiderül, hogy tényleg egy kihalófélben lévő dinoszaurusz.

Egy Saurus exquisitus, gondolta, miközben leengedte a Deepflight-3-at.

Ez nagyon tetszett neki. Saurus exquisitus. Úgy is érezte magát, mint egy fosszília, amely élvezi, hogy fosszília lehet. Lenyűgözve a jövőtől és a múlttól, melyek túlságosan is gyakran keveredtek össze, így néha nem tudta, hogy melyik korban is él, mert a múlt és a jövendő egyaránt szárnyalásra késztette a fantáziáját.

Bohrmann...

A német bizonyosan értékelte volna a bordóit. Más biztosan nem. Sue Oliviera élvezte a bort, de ennyi erővel egy éppen csak iható lőrét is felszolgálhatott volna. Vajon a Chateau Disaster csapatából ki értékelt volna egy palack Pomerolt, talán csak...

Judith Li.

Megpróbálta újból legyőzni a fájdalmát, és felugrott a Deepflightra, felnyögött, de állva maradt rajta. Majd leguggolt, és kinyitotta a kupolák zárószerkezetét.

Lassan kitárultak, és merőleges állásban maradtak. A két cső nyitva állt előtte.

– Beszállás! – harsogta.

Bizarr szituáció volt. Egyedül egyensúlyozott a ferdén dőlő merülő-térségben egy búvárhajón. Milyen helyekre sodorja az embert az élet! Judith Li?

Inkább beleöntötte volna a palack tartalmát a Grönlandi-tengerbe. A szépet úgy is lehet szolgálni, hogy egyes embereket távol tartunk tőle.

Lihegve ért a hangárfedélzethez.

Minden elsötétült a fekete füsttől. Megpróbált valamit felismerni a gomolygásban, és úgy vélte, hogy egész hátul egy alak mozog ide-oda.

Majd meg is hallotta.

– Sam! Sam Crowe!

Anawak üvöltözött?

Egy pillanatig habozott. De mit ér most kiiktatni Anawakot? Minden pillanatban benyomódhatnak a zsilipajtók az orrban. Amikor eljön a pillanat, az Independence úgy fog elsüllyedni, mint egy darab kő. Odafutott a rámpához, és belenézett a füsttel elfüggönyözött lyukba. A gyomra görcsbe rándult. Li nem volt félénk természetű, és attól sem riadt vissza, hogy lemásszon, de komoly fejtörést okozott neki, hogyan fog ez sikerülni két torpedóval a kezében. Ha még egyszer elengedi őket, akkor belezuhannak a vaksötétbe.

Kitámasztott a lábaival, és lépésről lépésre lejjebb mászott a rámpán. Sötét volt, kifejezetten nyomasztó sötét. A legrosszabb a füst, amely kíméletlenül szorongatta a torkát. A csizmái döngtek, ahogy a barázdált acéllemezre csapódtak.

Hirtelen elveszítette az egyensúlyát, a fenekére esett, és szétdobta a lábait. Őrült sebességgel indult meg lefelé, miközben görcsösen szorongatta a két torpedót. A barázdák és kereszterősítések a gerincén kalapáltak végig, átfordult, fekete vizet látott közelíteni.

Felfröccsent. A padlót nem találta, még egy bukfencet csinált a vízben, majd felbukkant, és levegőért kapkodott.

A csöveket nem engedte el!

Tompa nyöszörgés hatolt el hozzá a falakból. Ellökte magát, és hangtalanul beúszott az alagútba, majd tovább fordult a merülőtérség felé. A víz meleg volt. Biztosan a merülőtérség medencéjéből származik. Az alagútban nem volt fény, de ez a rész rendelkezett saját áramforrással. Valahol elöl egyre világosabb lett. Amikor közelebb ért, meglátta a ferdén álló stégeket, a hátsó zsilipkaput, amely most vészjóslóan emelkedett a medence fölé, és két búvárhajót, melyek közül az egyik le volt engedve.

Két búvárhajó?

A Deepflight-2 eltűnt.

A Deepflight-3-on pedig Johanson bukdácsolt neopren-öltözetben.

A tető

Crowe már nem bírta tovább.

A pakisztáni szakácsnak, igaz, volt cigarettája, de ezen túlmenően nem volt nagy segítség. A tető szélén gubbasztott és nyavalygott, nem volt képes kitalálni valamit. Habár Crowe sem érezte magát képesnek tervek szövögetésére, mert egyszerűen nem tudta, mi lesz a folytatás. Tanácstalanul nézett a tomboló lángtengerbe. De a reményt nem adta fel. Aki évekig és évtizedekig hallgat bele a világűrbe, abban a reményben, hogy idegen intelligencia jelzéseit fogadja, abszurdnak tartja még a gondolatát is annak, hogy feladja. Egyszerűen nem volt benne Crowe eszköztárában.

Hirtelen mennydörgés csapott fel. A sziget felett izzó lángfelhő terjedt szét, amely villámlott és ropogott, mint egy tűzijáték. Borzasztó hullámokban vibrálás rázta meg a hajót, és a tűzgolyóból lángnyelvek csaptak feléjük.

A szakács felüvöltött. Hátraugrott, amitől elvesztette az egyensúlyát, és kezdett lezuhanni a peremről. Crowe megpróbálta elkapni a kinyújtott kezét, egy másodpercig még úgy is tűnt, hogy sikerül, de a szakács arcát halálfélelem torzította el, és sikoltozva zuhant a mélybe. A teste felkenődött az immáron ferdén álló hátsó zsilipkapura, onnan továbbpattanva tűnt el Crowe szemei elől. Az üvöltésnek vége szakadt. Csobbanást hallott. Rémülten hátrált a peremtől, majd hátat fordított neki.

Lángtenger közepében állt, mert kigyulladt körülötte az aszfalt. Kibírhatatlan forróság uralkodott. Csak a hajó jobb oldala menekült meg a tűzesőtől. Most érezte magát először reménytelenül elveszettnek. A helyzet egyre kilátástalanabbá vált.

A forróság menekülésre kényszerítette. Elfutott a hajó jobb széle mentén, ahol a külső felvonó illeszkedett a felszállópálya oldalához. Mit tegyen?

– Sam!

Most már hallucinál is? Nem a nevén szólította valaki? Ez lehetetlen.

– Sam Crowe!

Nem hallucinált. Hála az égnek. Valaki az ő nevét kiáltozta.

– Itt! – ordított. – Itt vagyok!

Kikerekedett szemekkel kereste, hogy honnan jöhetett a hang. Senkit sem látott a tetőn.

Hirtelen ráeszmélt.

Óvatosan, nehogy leessen, áthajolt a peremen. A levegő kormos volt és füstös, mégis jól látta a külső felvonó ferdén álló platformját.

– Sam?

– Itt! Itt fent!

Teljes erejéből kiabált. Valaki hirtelen kilépett a platformra, és felszegte a fejét.

Anawak volt.

– Leon! – kiáltozott. – Itt vagyok!

– Istenem, Sam! – bámult fel, felé. – Várj, mindjárt felmegyek érted!

– Ugyan már, fiam.

– Felmegyek.

– Ide már nem lehet feljönni – kiáltotta neki. – Itt minden lángokban áll. A sziget, az egész tető. Olyan lángoló pokol van idefent, hogy a hollywoodi verziók elsírhatják magukat.

Anawak idegesen rohangált fel-alá.

– Hol van Murray?

– Meghalt.

– El kell tűnnünk, Sam!

– Kösz, hogy figyelmeztetsz rá.

– Sportos vagy?

– Hogy micsoda?

– Tudsz ugrani?

Crowe csak bámult lefelé. Jézus szerelme! Igen, volt egyszer sportos, de mikor volt az már. Még mielőtt kitalálták volna a cigarettát. Ez itt pedig legalább nyolc méter, ha nem tíz. Ráadásul a megdőlt hajó egy remek kis csúszdát csinált belőle.

– Nem tudom.

– Én sem. Van jobb ötleted, ami a következő tíz másodpercben beválhat?

– Nincs.

– Ki tudom vinni magunkat a búvárhajóval. – Anawak kitárta a karjait. – Ugorj végre! Megfoglak, ígérem!

– Felejtsd el, Leon. A legjobb lesz, ha elmész onnan.

– Ne dumálj annyit, hanem ugorj!

Crowe egy utolsó pillantást vetett a háta mögé. A lángok egyre közelebb értek hozzá. Még pár méter, és elérik a nyelvek.

Kicsit behunyta a szemét, és ismét kinyitotta.

– Jövök, Leon!

Merülőtérség

Hol az ördögben marad Anawak ilyen sokáig?

Johanson a finoman hintázó búvárhajón ücsörgött, és lenézett a vízbe. A zsilipnyílás sötétjében még nem látott semmi olyat, ami az Yrr jelenlétére utalt volna. De miért is? Miért támadott volna tovább, amikor csak nyugodtan ki lehet várni, hogy elsüllyedjenek. A végén az Yrrnek sikerült még az Independence-t is elpusztítania. Az öt perc letelt.

Itt volt az idő az indulásra. Még mindig maradt egy hajó, amivel Anawak kiviheti Crowe-t.

És Shankar?

Akkor négyen lennének. Nem mehetett el. Ha Anawak visszatérne velük, akkor mindkét búvárhajóra szükség van.

Elkezdte halkan dúdolni Mahler első szimfóniáját.

– Sigur!

Johanson hátrapördült, amitől szúró fájdalom járta át a felsőtestét, és kiszorította belőle a levegőt. Közvetlenül mögötte Li állt a stégen. Mellette a két karcsú cső.

– Jöjjön le onnan, Sigur! Ne kényszerítsen arra, hogy megöljem. Johanson elkapta a láncot, amelyre a hajó volt felfüggesztve.

– Mivel kényszerítem? Azt hittem, hogy élvezetet talál benne.

– Le onnan!

– Csak nem akar megfenyegetni, Jude? – nevetett fel szárazon, miközben a gondolatai lázasan egymást üldözték. Valahogy fel kell tartani. Improvizálj! Blöffölj, ahogy csak lehet, míg megjön Anawak. – Én az ön helyében meghúznám a ravaszt, különben búcsút mondhat a kis víz alatti kiruccanásának.

– Mire céloz?

– Azt majd meg fogja látni akkor.

– Beszéljen!

– Uncsi a beszélgetés. Na jöjjön, Li tábornok, ne kelljen unszolnom. Lőjön le, és találja fel magát.

Li habozott.

– Mit csinált a hajóval, maga átkozott idióta?

– Tudja mit? Megmondom magának.

Johanson kínkeservesen felhúzódzkodott.

– Még segítek is rendbe hozni, de előbb válaszoljon nekem.

– Erre nincs idő.

– Milyen kár.

Li szemében lángolt a düh, de leengedte a fegyverét.

– Kérdezzen.

– Hiszen már tudja, hogy mit akarok kérdezni. Miért?

– Ezt komolyan kérdezi? – fújtatott Li. – Akkor erőltesse meg a magasan fejlett agyát. Mit gondol, hol tartana most a világ az Egyesült Államok nélkül? Mi a vagyunk a világ egyetlen megmaradt stabil pontja. Csak egyetlen tartós és követhető modell létezik a nemzeti és nemzetközi sikerekhez, amely minden emberre és társadalomra egyaránt érvényes: az amerikai. Nem engedhetjük meg a világnak, hogy megoldja az Yrr problémáját. Az Yrr rettenetes kárt okozott az emberiségnek, de ott rejlik benne a tudás és a tapasztalat hihetetlen tárháza is. Kinek a kezébe kerüljön ez a tudás ön szerint, Sigur?

– Azok kezébe, akik a legésszerűbben bánnak vele.

– Én is így gondolom.

– De hát ezen dolgoztunk valahányan, Jude! Nem egy oldalon állunk? Megegyezésre tudnánk jutni az Yrr-rel. Például...

– Hát még mindig nem érti? A megegyezés útja zsákutcának bizonyult. Ellentmond a hazám érdekeinek. Mi, az Egyesült Államok, fogjuk megszerezni magunknak ezt a tudást, és figyelni arra, hogy előttünk senki se érhesse el. Nincs más alternatíva, csak a világ megszabadítása az Yrrtől. Már csak az együttélés gondolata is egyenlő lenne a vereség beismerésével, az emberiség vereségével, az istenhit elárulásával, és felborítaná az emberi faj egyeduralmába vetett hitünket. De a legrosszabb az lenne ebben az együttélésben, hogy megváltozna a világrend. Az Yrr előtt mindnyájan egyformák lennénk. Minden közepesen fejlett ország kommunikációt folytathatna vele. Mindenki csak arra koncentrálna, hogy szövetségre léphessen, hogy hozzáférhessen a tudásukhoz, vagy hogy a végén még le is győzze őket. Akinek ez sikerülne, az onnantól az egész bolygón uralkodhatna.

Egy lépést tett Johanson felé.

– Tisztában van vele, hogy ez mit jelentene? Ennek a fajnak ott lent olyan biotechnológiája van, amiről mi csak álmodhatunk. Csak biológiai úton lehet vele kommunikálni, aminek következtében a világon mindenhol szabadon folytathatnák a mikróbákkal való kísérletezést. Ezt nem engedhetjük meg. Nincs más alternatíva, csak az Yrr elpusztítása. Ez az egyetlen, amely egyezik a hazám érdekeivel! Senki más nem veheti ezt el tőlünk, még azok a tökkelütöttek sem, az ENSZ-ben.

– Önnek kiégett néhány biztosítéka – mondta Johanson, és köhögött. – Milyen ember ön, Li?

– Olyan ember, aki szereti Istent...

– A karrierjét szereti! Ön nagyzási mániában szenved!

– És a hazámat! – ordította Li. – Ön miben hisz? Én ismerem a hitemet. Csak az Egyesült Államoknak juthat osztályrészül, hogy megmentse az emberiséget...

– Hogy egyszer és mindenkorra tisztázva legyen a szerepek elosztása, igaz?

– Na és? A világ mindig elvárja tőlünk, hogy elvégezzük a piszkos munkát, és most is csak ezt tesszük! És ez így van rendjén! Nem engedhetjük meg, hogy az emberiség felossza egymás között az Yrrtől kapható tudást, tehát el kell pusztítanunk, hogy a tudást megőrizzük magunknak. Azután a bolygó ügyeit végérvényesen mi fogjuk irányítani, és egyetlen nem baráti diktátor vagy kormány sem fogja az egyeduralmunkat kétségbe vonni többé.

– Amit tervez, az az emberiség elpusztítása!

Li vicsorított.

– Ó, ezek a gyenge érvek milyen sűrűn hagyják el a tudósok száját. Soha sem hittetek benne, hogy az ellenséget el lehet pusztítani, sem abban, hogy az elpusztítása megoldja a problémáinkat. Csak sírtok és nyavalyogtok, hogy az Yrr kiirtása az ökoszisztéma felborulásához vezet, csakhogy az Yrr már régen annak elpusztításán fáradozik. Ők akarnak kiirtani bennünket! Miért ne vállalnánk be egy kis környezeti kárt, ha ezáltal visszavesszük a nekünk, uralkodó fajnak kijáró helyet a természetben?

– Ön itt az egyetlen, aki uralkodni akar, tébolyult. Hogy akar uralkodni a férgeken, és megakadályozni, hogy...

– Először megmérgezzük az egyiket, azután a másikat. Ha az Yrr már nem áll az utunkba, akkor szabad kezet kapunk.

– Megmérgezi az emberiséget!

– Tudja mit, Sigur? Az emberiség megtizedelésében is benne rejlik az esélyünk. Végeredményben csak jót tesz a bolygónak, ha egy kicsit szellősebb lesz.

Li szemei összeszűkültek.

– És most tűnjön az utamból!

Johanson nem mozdult, csak kapaszkodott a láncban, és a fejét rázta.

– A hajó nem használható – mondta.

– Egy szavát sem hiszem.

– Akkor próbára kell tennie.

Li bólintott.

– Ezt fogom tenni.

Felemelte a fegyvert és lőtt. Johanson igyekezett kitérni a lövés elől. Érezte, hogy a golyó átüti a szegycsontját, majd hogy fájdalom és hideg hullámzik át a testén.

A ringyó csak megtette.

Lelőtte.

Ujjai egymás után eresztették el a láncot. Még valamit mondani akart, de megbicsaklott a teste, és hassal előre bezuhant a pilótafülkébe.

Külső felvonó

Abban a pillanatban, ahogy Crowe elrugaszkodott, kételkedni kezdett benne, hogy sikerülhet. Túlságosan is balra ugrott, és hadonászott zuhanás közben. Oldalt lépett és hátra, majd széttárta a karjait, és csak remélte, hogy a becsapódás nem sodorja mindkettőjüket a tengerbe.

Ahhoz képest, hogy milyen törékenynek tűnt, egy száguldó autó erejével találta el Anawakot.

Az indián a hátára esett, Crowe pedig rá, és együtt szánkóztak lefelé a lejtőn. Halotta, amint Crowe sikoltozik, és a saját kiáltásait is; minden erejével azon igyekezett, hogy a csizmája sarkaival fékezzen, miközben a feje folyamatosan az aszfalthoz verődött. Ezen a napon már másodszor kötött kellemetlen ismeretséget a külső felvonóval, és őszintén remélte, hogy ez az utolsó alkalom, így vagy úgy.

Kevéssel a perem előtt megálltak.

Crowe ránézett.

– Jól vagy? – kérdezte rekedt hangon.

– Soha jobban.

Crowe legurult róla, megpróbált felállni, de a fájdalomtól eltorzult arccal visszahanyatlott.

– Nem megy – mondta.

Anawak odaugrott hozzá.

– Mi a baj?

– A lábam. A jobb lábam.

Letérdelt mellé, és megfogta a bokáját.

Crowe felnyögött.

– Azt hiszem, eltört.

Anawak egy pillanatra megdermedt. Képzelődik, vagy a hajó most még jobban előredőlt?

A felvonó platója nyikorgott a síneken.

– Karold át a nyakam!

Segített Crowe-nak, hogy felálljon. Legalább az egyik lábán tudott ugrálni mellette. Körülményesen értek a hangár belsejébe, ahol az orruk hegyéig sem láttak a füstben. A talaj itt még inkább előredőlt.

Hogy másznak majd át a rámpán?, kérdezte magában Anawak. Azóta biztos lehetetlenül meredek lett.

Hirtelen elöntötte a düh.

Ez itt a Grönlandi-tenger. A távoli Észak, ahonnan ő is származik. Ő egy inuk! Egy igazi inuk, a sarkvidék szülötte, és ide tartozik. Ő biztosan nem itt fog meghalni, és Crowe sem.

– Gyerünk – mondta. – Tovább!

Deepflight-3

Li az irányítókonzolhoz futott. Túl sok időt vesztettél, gondolta. Miért kellett Johansonnal ebbe az ütődött vitába keveredni?

Li addig ügyeskedett a karokkal, míg a Deepflight csak kevéssel felette függött. Azonnal meglátta a két szabad vetőcsövet. A páncéltörő töltetek a helyükön voltak, de a két kisebbet eltávolították, hogy helyet adjanak a méreggel teli töltetnek. Kitűnő! Ezek viszonylag nagy tűzerőt jelentettek.

Gyorsan becsúsztatta a csöveket a helyükre, és rögzítette őket. A rendszert tökéletesen megtervezték. Amint kilövik őket, mondjuk, a kék felhőbe, egy beépített patron gondoskodik arról, hogy a méreg túlnyomással spricceljen ki belőle. Eloszlásáról a víz, a többiről az Yrr gondoskodik, akaratán kívül. Ez volt a terv legjobb része: Rubin programozott sejthalála. Ha már egyszer megfertőződtek, akkor csodálatos láncreakció keretében a kollektíva megsemmisíti önmagát.

Rubin jó munkát végzett.

Utoljára ellenőrizte a rögzítést, odairányította a Deepflightot a zsilip fölé, és leengedte a vízre. Nem volt már ideje felvenni a búváröltözetet. Óvatosnak kellett lennie. Lemászott az oldallétrán, odafutott a búvárhajóhoz, és felugrott rá. A kis hajó hintázni kezdett. Pillantása a nyitott pilótafülkére esett, és Johansonra, aki benne feküdt mozdulatlanul, arccal előre.

Ez a renitens idióta! Miért nem tudott a vízbe esni? Most még ráadásul a hullájától is meg kell szabadulnia.

Hirtelen sajnálatot érzett. Valahogy mégis kedvelte és csodálta ezt az embert.

Más körülmények között talán...

Zakatolni kezdett az Independence teste.

Nem. Már túl késő, és nem is játszik szerepet. A búvárhajó ugyanúgy a másodpilóta helyéről is irányítható, csak át kell kapcsolni a funkciókat. Johansontól a víz alatt is megszabadulhatott. Újabb fertelmes hangok törtek fel, ahogy az acél deformálódott. Li sebesen bemászott a helyére, és magára zárta a kupolát. Ujjai végigszáguldottak a gombokon. Halk zúgás töltötte be a belső teret, fényszórók gyúltak, és a kis monitor világítani kezdett. Minden rendszer készen állt. A Deepflight nyugodtan ringott a Grönlandi-tenger zöldes-fekete vizén, készen arra, hogy lemerüljön a három méter mély zsilipaknán keresztül. Li érezte magában a feltörő eufóriát.

Mégis sikerült!

Menedékhely

Johanson a tó mellett ült.

Nyugodtan terült el előtte, tele volt ragyogó csillagokkal. Mennyire szeretett volna még egyszer eljutni oda! A lélek vizionálta környezetet figyelte, átjárta az áhítat és a boldogság. Furcsán test nélkülinek érezte magát, sem meleg, sem hideg nem jutott el hozzá. Valami más volt, mint egyébként. Úgy tűnt, mintha ő maga lenne a tó, a mögötte álló kis ház, a csendes, fekete erdő, a zajok az avarban, a sápadt hold, minden. Ő volt minden, és minden őbenne volt.

Tina Lund.

Milyen kimondhatatlanul nagy kár érte. Milyen szomorú, hogy nem lehetett itt. Szerette volna, ha ő is osztozhat ebben a mély békében, de halott volt. Meghalt a természet lázadásában, melyet a tengerparti civilizáció penésszerű telepei ellen indított. Ugyanúgy eltörölte, mint minden mást is, kivéve ezt a képet, amely a szeme előtt lebegett. A tó örök, és az éjszakának soha többé nem lesz vége, az egyedüllétet pedig jóleső semmi követi majd.

Ezt akarta? Tényleg egyedül akart lenni?

Egyrészt, miért ne? Az egyedüllétnek kimondhatatlan előnyei vannak, mert az értékes időt önmagával osztja meg. Belefülelünk önmagunkba, és megdöbbentő dolgokat hallhatunk.

Másrészt, hol húzható meg a magány határvonala?

Hirtelen félelem járta át.

A félelem fájt. Beleette magát a mellkasába, és kiszorította belőle a levegőt. Egyszerre nagyon fázni kezdett. A csillagok piros és zöld gömbökké fújódtak, és mindent betöltött elektromos zúgás. Az egész kép elmosódott, helyére valami fényes, szögletes került, már nem ült a tónál, már nem volt maga a tó, hanem egy szűk alagútban feküdt, egy csőben.

Öntudata villámcsapásként tért belé vissza.

Halott vagy, gondolta.

Nem. Azért még nem egészen, de érezte, hogy csak másodpercei maradtak hátra. A búvárhajóban feküdt, amely a mérget hivatott leszállítani, hogy az Yrr bűneit, ha egyáltalán voltak, egy, az emberiség és az Yrr ellen elkövetett bűnnel törölje el.

Előtte nem csillagok ragyogtak, hanem a Deepflight konzolja. Üzembe volt helyezve. Felemelte egy kicsit a fejét, keresztülnézett az üvegkupolán, és meglátta a merülőtérség szélét, ahogy felfelé eltűnik lassan.

A zsilipaknában voltak.

Emberfeletti akaraterővel sikerült megfordítania a fejét. A szomszéd kupolában észrevette Li szép profilját.

Li.

Judith Li lelőtte őt.

Majdnem.

A búvárhajó lejjebb merült. Csapszögelt acéllemezek mellett suhantak el. Mindjárt kiérnek, és akkor senki és semmi nem akadályozhatja meg Lit, hogy a gyilkos szállítmányt a mélybe juttassa. Ennek nem szabad megtörténnie.

Verejték verte ki, amikor a kezét kiszabadította a teste alól, és kinyújtotta az ujjait. Majdnem elvesztette az eszméletét. Ott volt a konzol, a pilóta csövében feküdt. Li átkapcsolta magához a vezérlést, de ezen lehetett változtatni.

Egy gombnyomás, és az irányítás ismét nála van.

Hol van az a gomb?

Roscovitz és Browning is megmutatták neki. Alapos oktatás volt, ő pedig nagyon figyelt. Az ilyesmi mindig is érdekelte. A Deepflight a következő korszakot jelentette a mélytengeri búvárkodásban, és a jövő iránt erősen érdeklődött. Tudta, hogy hol van az átkapcsoló gombja! Azt is tudta, hogy mire szolgál a többi gomb, és mit kell velük tenni, hogy a kívánt hatást elérjük. Csak emlékeznie kell rá.

Emlékezz.

Mint egy haldokló pók, araszoltak az ujjai a konzolon, amely az ő vérétől volt mocskos.

Emlékezz!

Ott van az átkapcsoló. Mellette a...

Sokat már nem tehetett. Az élet kifelé áramlott belőle, de utolsó erejével még véghezviszi. Arra még elég lesz.

Menj a pokolba, Li!

Judith Li kinézett a kupolából. Néhány méterre a zsilip acélfala tűnt el. A kis hajó kényelmesen süllyedt a nyílt tengerbe. Még egy méter, és beindítja a hajócsavarokat, majd meredeken lefelé, és oldalt el. Ha az Independence a következő percekben elsüllyed, akkor jó messze akart lenni tőle.

Mikor bukkanhat rá egy Yrr-kollektívára? Egy nagyobb kollektíva problémákat okozhat neki, és ezt jól tudta. Lehet, hogy orkák is részt vesznek a támadásban, de mindkét esetben szabaddá teszi az utat a fegyverekkel.

Semmi oka az aggodalomra.

Csak várni kell a kék felhőre. A legjobb pillanat a méreg kilövésére az összeolvadás pillanata.

Ezek az átkozott egysejtűek csodálkozni fognak.

Mulatságos gondolat. Az egysejtűek tudnak csodálkozni? Hirtelen maga is csodálkozni kezdett. A konzolon valami változás ment végbe. Az egyik kontroll-lámpa kialudt, amely azt jelzi, hogy az irányítás...

Az irányítás!

Elvesztette az ellenőrzést az irányítás felett! Minden funkció a pilótafülkébe kapcsolódott át. Egy kijelző villant fel, amely grafikusan jelezte a négy torpedót, a két vékonyabbat, és a két vastagabbat, a páncéltörőket.

Az egyik páncéltörő világítani kezdett.

Li rémülten nyögött fel. Öklével csapkodott a konzolra, hogy visszanyerje az irányítást, de az indítási parancsot már nem lehetett leállítani. Tengerkék szemében visszatükröződött a kijelző és kíméletlenül számolt visszafelé:

00.03... 00.02... 00.01...

– Neee!

00.00.

Az arca kővé dermedt.

Torpedó

A páncéltörő, amelyet Johanson kilőtt, kigyorsult a csövéből. Három métert tett meg a vízben, nekicsapódott a zsilip falának, és felrobbant. Óriási hullám kapta el a Deepflightot, és a hátsó zsilipkapunak csapta. Hatalmas vízoszlop támadt. Miközben a búvárhajó bukdácsolt, a másik torpedó is beindult. Fülsiketítő robajjal repült levegőbe a fél merülőtérség. A tűzgolyóban a Deepflight, a két utasa és a mérgező szállítmány maradéktalanul megsemmisült, mintha nem is lett volna. Roncsdarabok fúródtak a falba és a plafonba, felszakították a ballaszttartályokat, melyek azon nyomban telefolytak, miközben a robbanás kráterén keresztül, ott, ahol egykor egy kis mesterséges kikötő alja volt, ezernyi tonna tengervíz tört be.

Az Independence fara leült, és őrületes tempóban süllyedt.

Menekülés

Anawak és Crowe eljutottak a rámpa széléig, amikor a robbanás hulláma megrázta a hajót.

A rázkódás leverte őket a lábukról. Anawakot a levegőbe emelte, látta a füstfüggönybe burkolózó rámpa alagútjának falait rázkódni, mielőtt fejjel előre bezuhant a feketén tátongó nyílásba. Mellette Crowe kapálózott szabadesés közben, és tűnt el a látómezejéből. A bordázott acél leverte a bőrt a válláról, a hátáról, a mellkasáról és a medencecsontjáról. Megdobta valahol, amitől csinált egy szaltót, majd egy lökéshullámtól pörögni kezdett, úgy, hogy már azt sem tudta, hol van a fent és a lent. Elviselhetetlen robajjal volt tele a levegő, mintha az egész hajó a levegőbe repült volna. Feltartóztathatatlanul zuhant tovább, és nagy ívben csobbant a habzó vízbe.

Azonnal kíméletlen örvény kapta el. A fülében éktelen zsibogással erősen kapálózott, hogy kijusson az örvény szívóhatásából. Nem úgy volt, hogy a hajó orral előre süllyedt? Miért folyt tele akkor a fara?

A merülőtérség. Felrobbant.

Johanson!

Valami arcon ütötte. Egy kar. Utánakapott, erősen fogva tartotta, és elrugaszkodott a lábaival, de mintha egy tapodtat sem tehetne, az oldalára esett, és azonnal visszahúzta magába az örvény. Minden irányból egyszerre. A tüdeje fájt, mintha folyékony tüzet nyelne. Köhögnie kellett, és érezte, hogy mind rosszabbul lesz a víz alatti vad összevisszaságban.

Hirtelen kibukkant a feje a felszínre.

Félhomály fogadta.

Crowe bukkant fel mellette. Még mindig erősen fogta a karját. Köpködött és fulladozott, mindezt csukott szemmel, majd megint víz alá került. Anawak visszahúzta őt. Körülöttük a víz örvénylett és tajtékzott. Felnézett, látta, hogy a rámpa alagútjának végében voltak. Ott, ahol a laborba és a merülőtérségbe vezető kanyar van; a hullámok tomboltak.

A víz egyre csak emelkedett, és jéghideg volt. Jéghideg víz, egyenesen a tengerből. Védőöltözetében egy ideig még kitarthat, de Crowe-nak nincs.

Itt fogunk megfulladni, gondolta. Vagy megfagyni. Így vagy úgy, de ez a vég. Be vagyunk zárva a szörnyű hajó gyomrába, amely éppen telefolyik, és együtt fogunk elmerülni.

Meg fogunk halni.

Meg fogok halni.

Megnevezhetetlen félelem uralkodott el rajta. Nem akart meghalni. Nem akarta, hogy csak úgy elmúljon. Szerette az életet, és annyi mindent kellett még bepótolnia. Nem halhatott meg most. Nincs rá ideje. Majd egyszer máskor, de pillanatnyilag nagyon alkalmatlan.

A félelem egyre elviselhetetlenebbül nehezedett rá.

Ismét a víz alá került, és valami súrolta a fejét. Nem különösebben keményen, de kíméletlenül lefelé nyomta. Anawak csapkodott a lábaival, és kiszabadult. Amikor kidugta a fejét, hogy levegőt vegyen, már azt is tudta, hogy mi volt az, és a szíve majdnem kiugrott a helyéből.

Az egyik Zodiacot mosta ki a tenger a merülőtérségből. A robbanás ereje szabadíthatta el a rögzítéséből. A rámpaalagút örvénylő vizén sodródott és forgott, miközben az emelkedő vízben a plafon felé közelített. Egy ép állapotban lévő gumicsónak, segédmotorral és esőkabinnal. Nyolc személyre tervezve, telepakolva vészfelszereléssel.

– Sam – kiáltott fel.

Nem látta sehol, csak a fekete, hörgő vizet.

Nem, nem. Ez így nem mehet. Az előbb még mellettem volt.

– Sam!

A víz tovább emelkedett. Az alagútnak már csak a fele látszott. Kinyújtotta a karját, valahogy felevickélt a csónak peremére, és körbenézett. Crowe eltűnt.

– Ez nem lehet! – üvöltött fel fájdalmasan. – Nem lehet, a fenébe, ez nem lehet igaz!

Belebukott a csónakba, amitől erősen hintázni kezdett. Négykézláb mászva került a csónak másik felére, és lenézett a vízre. Ott volt!

Félig nyitott szemekkel sodródott a csónak mellett. A hullámok az arcát mosták. A csónak miatt nem láthatta a nőt, aki erőtlen mozdulatokkal vergődött, hogy a víz felett tartsa magát. Anawak lehajolt érte, és elkapta a csuklójánál, majd húzni kezdte.

– Sam! – kiáltott az arcába közvetlen közelről.

Crowe szemhéjai megrezdültek, majd hirtelen kőhögni kezdett, és egy csomó vizet köpött ki a tüdejéből. Anawak nekitámasztotta a lábát a széles gumiperemnek, és húzni kezdte. A karjai úgy sajogtak, hogy már azt hitte, nem fogja tudni behúzni, de az akarata azt diktálta, hogy meg kell mentenie Samantha Crowe-t.

Nehogy nélküle gyere haza, különben máris a hullámokba vetheted magad. Mintha ezt mondta volna neki egy hang belülről.

Iszonyúan erőlködött, üvöltött fájdalmában, de a végén sikerült a csónak belsejébe vonszolni.

Anawak hátraesett.

Elfogyott minden ereje.

Ne lankadj, mondta a belső hang. Az, hogy a gumicsónakban vagy, még nem ér semmit. Ki kell jutnod a hajóból, mielőtt magával ránt a mélybe.

A Zodiac egyre sebesebben forgott, és a hangárfedélzet felé sodródott. Még néhány méter, és bemossa őket a sodrás a hatalmas csarnokba. Anawak felállt, de azonnal hátraesett. Így is jó. Négykézláb mászott a kormánykabinba, felhúzta magát a belső korlátján. Pillantása a műszerfalra esett. A kis kormánykerék körül a gombok majdnem ugyanúgy voltak elhelyezve, mint a Blue Sharkon. Ismerós kép. Ez a része rendben lesz.

Felnézett. Miközben a rámpa felső vége felé tolódtak nagy sebességgel, Anawak megkapaszkodott, és a kedvező pillanatra várt.

Hirtelen kijutottak az alagútból a hangárba, amely most szintén kezdett telefolyni.

Anawak indítózott.

Semmi.

Gyerünk már!, gondolta. Ne fontoskodj, te mocsok! Indulj már be!

Megint semmi.

Indulj már, te dög!

A motor hirtelen felbőgött, és a Zodiac meglódult. Anawak ismét hátraesett, de hamar visszakapaszkodott a kormányhoz a kabinba. Kezei ráfonódtak a kormánykerékre, leírt egy veszélyes kanyart, majd teljes sebességgel a külső felvonó oldalnyílása felé száguldott. A szemei előtt szűkült a kijárat.

Minél közelebb értek hozzá, annál szűkebb lett az átjáró. Hihetetlen volt, hogy milyen sebességgel folyt tele a hangár. A víz alulról és oldalról tört be, szürke, zavaros hullámokban. A hangár nyolcméteres magasságából néhány másodperc alatt négy lett.

Kevesebb, mint négy.

Három.

A motor fájdalmasan visított.

Kevesebb, mint három.

Most!

Ágyúgolyóként törtek ki a szabadba. A kabin teteje keményen súrolódott a kijáró felső peremén, de végül egy hullámtaréj tetejéről a levegőbe repültek, és csattanva értek le.

A tenger viharos volt, szörnyű, szürke hullámok tornyosultak fölébük. Anawak úgy kapaszkodott a kormánykerékbe, hogy belefehéredett a keze. Felszáguldott a következő hullámra, és átérve a peremén a mögötte lévő semmibe zuhant. Ismét felszáguldott, lezuhant. Csökkentette a sebességet. Jobb lesz, ha lassabban haladnak, habár csak most látta, hogy noha a hullámok magasak, de nem meredekek. Száznyolcvan fokos fordulatot tett a Zodiackal, hagyta magukat felkapni az érkező hullámtól, és szétnézett.

A látvány kísérteties volt.

A piszkosszürke tengerből az Independence lángoló szigete meredt a sötét ég felé. Olyan volt, mint a tenger közepén egy vulkánkitörés. A felszállópálya is víz alá került időközben, és csak a lángoló roncs küzdött elkerülhetetlen sorsa ellen. Komoly távolságra voltak a süllyedő hajótól, de a lángok robaja elhatolt hozzá is.

Lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményt.

– Intelligens életformák – szólalt meg sápadtan és elkékült szájjal a reszkető kis nő. Belecsimpaszkodott Anawak kabátjába, törött lába furcsa szögben mellette. – Csak a gond van velük.

Anawak hallgatott.

Együtt nézték végig, ahogy az Independence elsüllyed.

ÖTÖDIK RÉSZ

KAPCSOLAT

Az idegen intelligencia utáni kutatás egyben mindig önnön intelligenciánk kutatását is jelenti.

Carl Sagan

Álmok

Ébredj fel!

Ébren vagyok.

Honnan tudod? Körülötted tökéletes sötétség uralkodik. A világ ősokához közelítesz. Mit látsz?

Semmit.

Mit látsz?

Látom magam előtt a vezérlőberendezés zöld és vörös fényeit. Látom a kijelzőket és a megjelenő adatokat a Deepflight oxigéntartalékáról, a merülési dőlésszögről, az üzemanyag szintjéről és a sebességről. A hajó elemzi a víz összetételét, méri a külső és belső hőmérsékletet, és kijelzi nekem az adatokat.

Mit látsz még?

Kavargó apró részecskéket. Hóesést a fényszórók csóvájában. Szerves anyagot, amint a fenékre süllyed. A víz kicsit homályos. Nem is, hanem nagyon homályos. .

Még mindig túl sokat látsz. Nem akarsz látni mindent?

Mindent?

Weaver közel ezer méter távolságot tett meg, és nem támadta meg semmi. Sem az orkák, sem az Yrr. A Deepflight kifogástalanul működött, és szép spirális pályán haladt lefelé a mélybe. Néhány hal tűnt fel egy pillanatra, és mindenhol a kavargó részecskék. Krill, apró rákocskák, mind csak egy pici fehér pont a reflektor fényében. A részecskék visszaverik a feladójához.

Tíz perce meredt immáron a homályos fénygömbbe, amely nem világított meg semmit. Tíz perce nem érzékelte, hol van lent, és hol fent, de néhány másodpercenként ellenőrizte a műszereket, amelyek mutatták neki, amit a fényszóró nem tudott befogni.

A számítógép megbízhatósága.

Természetesen tudta, hogy a saját hangja az, amivel észrevétlenül párbeszédbe elegyedett. De egyszersmind valaki vagy valami, akinek a létezéséről eddig nem tudott, belőle beszélt és vele. Az a valaki vagy valami a fejében kérdéseket tett fel, tanácsokat osztott, és kellőképpen összezavarta gondolatait.

Mit látsz?

Keveset.

A kevés is sok. Csak az ember képes arra az abszurd elképzelésre, hogy rábízza magát az érzékszerveire ott, ahol azok bizonyítottan csődöt mondanak. Minden tiszteletem az elektromos berendezéseké, de megérteni, hová vezet az utazásod, a fényszórók nem segítenek, Karen. A fénykör csak egy szűk tér, egy börtön. Szabadítsd fel a tudatod. Akarsz látni mindent?

Igen.

Akkor kapcsold ki a fényt.

Weaver habozott. Amúgy is tervezte már, mert szükséges volt ahhoz, hogy meglássa a kék derengést, ha eljön az ideje. De eljött az ideje? Meglepődve vette tudomásul, hogy mennyire ragaszkodik a gyér világításhoz. Mint egy zseblámpa a takaró alatt. Sorban kikapcsolta a fényszórókat, míg csak a berendezés kis lámpái világítottak. A részecskeeső eltűnt.

Tökéletes sötétség vette körül.

A sarki tengerek színe kék. Kevés a klorofilltartalmú élőlény a Csendes-óceán északi részén, és az Antarktiszhoz közel. Ez a sejtelmes kék szín olyan, mint az ég kékje. Ahogy egy űrhajósnak a jól ismert kék egyre sötétebbnek látszik, mikor a járművével egyre távolodik a Föld felszínétől, úgy süllyed a búvárhajó is, csak ellenkező irányban, egy fénytelen világűrbe, amely tele van rejtélyekkel. Egy belső űrbe.

Weaver maximális sebességgel haladt keresztül ezen a feje tetejére állított égbolton, és nagyon hamar besötétedett körülötte. Hatvan méter mélységben a felszíni fénynek már csak négy százaléka mérhető, de ekkor be is kapcsolta a fényszórókat; egy űrhajósnő, aki a világűrt egy zseblámpával akarja megvilágítani.

Ébredj fel, Karen.

Ébren vagyok.

Hát persze, ébren vagy, és erősen koncentrálsz, de egy hamis álmot kergetsz. Az egész emberiség ébren álmodik, és foglya egy világnak, amely nem is létezik. Egy olyan világegyetemet álmodunk magunknak, amely tele van számokkal és statisztikai adatokkal, csak a természetet vagyunk képtelenek objektíven szemlélni. A dolgok szétszálazhatatlan szövetét, amely pillantásunk elől mindig rejtve marad, úgy próbáljuk mégis kibogozni, és azután a szálakat egymás fölé – vagy mellérendelni, hogy a csúcsokba mindig magunkat helyezzük. Szimbólumokról és apró részletekről értekezünk, amiket létezőknek kiáltunk ki, levezetéseket és hierarchiákat fabrikálunk, közben pedig eltorzítjuk az időt és a teret. A dolgokat mindig látnunk kell ahhoz, hogy megérthessük őket, de abban a pillanatban, amint láthatóvá tettük, eltüntetjük az értelmünk elől. Nézz bele a sötétségbe, Karen! Az élet ősoka sötét.

A sötétség félelmetes.

Egyáltalán nem! Csak kioltja látható világunk koordinátáit. Ez ennyire rossz? A természet objektív, és telve van sokszínűséggel! Csak az előítéleteink szemüvegén keresztül szegényedik el, mert mi a kellemes és a kellemetlen szerint ítélünk. Az erős fényben mindig csak magunkat ismerjük fel újra és újra. A számítógép-monitorainkon és tévéképernyőinken megjelenő világ vajon a valós világ? Hogy fejezzük ki a sokszínűséget, ha olyan sémákon keresztül tudunk csak beszélni egymással, mint „macska” vagy „a sárga szín”? Kétségtelenül csodálatos, hogy az emberi agy a sokszínűséget ilyen középértékekkel helyettesíti, kiváló trükk arra, hogy a megfoghatatlant megfoghatóvá tegyük, de az ára, hogy absztrakciókba gabalyodunk. A végén egy olyan idealizált világot kapunk, ahol egymillió nő akar úgy kinézni, mint egy szupermodell, ahol a gyerekek eloszlása a családokban 1,2, és egy kínai átlagosan egy méter hetven centi magas, valamint 63 évig él. Annyira függünk már a normáktól, hogy nem vesszük észre, a normalitás az abnormálisban bújik meg, az eltérésekbe van belefoglalva. A statisztika története egyben a félreértések története is. Segített nekünk abban, hogy átláthassuk a dolgokat, de tagadja a variációk létezését. Elidegenített bennünket a saját világunktól.

De minket most közelebb hozott egymáshoz.

Tényleg úgy gondolod?

Nem kíséreltünk meg az Yrrel párbeszéd útján megértésre jutni? Nem voltunk már nagyon közel hozzá? Felfedeztük a matematikát, mint a párbeszéd alapját.

Vigyázat! Az valami teljesen más. Nem létezik a variációk sokasága Pythagoras tételében. A fénysebesség is mindig fénysebesség marad. A matematikai formulák megingathatatlanok addig, amíg ugyanazt a teret írják le, és nem engedélyezik más értékek kialakítását. A matematikai tétel nem olyasmi, ami barlangban él, vagy egy fán, netalán megsimogatható. Nincs sok különböző gravitációs törvény, hanem csak egy. A matematikán keresztül tényleg létrehoztunk egyfajta információcserét, de ez nem jelenti azt, hogy meg is értettük egymást. A mindenkori történelmi kor ragasztott címkéket a világ dolgaira, és minden kultúrkör másképp tekint a világra. Az inuit nem ismer olyan szót, amely a havat fejezi ki, de számtalanfajta havat ismer. Új-Guineában a dani törzs tagjainak nincs szavuk a színekre.

Mit látsz?

Weaver a sötétségbe meredt. A hajó változatlanul hatvan fokos dőlésszögben haladt, tizenkét csomós sebességgel. Már ezerötszáz métert tett meg, de még egyetlen reccsenést sem hallott a Deepflight burkán. A szomszédos üvegcsőben Mick Rubin fekszik. Megpróbál lehetőleg nem is gondolni rá. Furcsa dolog egy halottal keresztülrepülni az éjszakán.

Egy halott küldött, akibe minden reményüket helyezték. Hirtelen fény villan.

Az Yrr?

Nem, valami más. Tintahalak. Egy egész raj vette őt körül, mintha hirtelen egy víz alatti Las Vegasba került volna. Az örök sötétségben sem a pazar ruhák, sem a tánc nem tudja a lehetséges partnereket befolyásolni. Ha az ifjak megindulnak párjuk keresésére, akkor azt díszkivilágítással teszik. A világító baktériumok kis, átlátszó tasakokban foglalnak helyet bennük, amelyeket nyitnak és zárnak; felvillanások sorozata, a kiáltás mélytengeri, kódolt formája. Csakhogy ebben az esetben nem Weaver tengeralattjáróját udvarolták körül, hanem az elijesztést szolgálták. De mivel Weaver nem tűnt el, az állatok teljes színpompájukat ragyogtatták fel, és köztük apró, világító lények úszkáltak, vörösek és kékek: medúzák.

Majd valami más is csatlakozik a társasághoz, amit Weaver nem láthat, de a sonar igen. Egy nagy, összefüggő tömböt. Pillantra azt képzelte, hogy egy Yrr-kolónia, de azok fénylenének, ez a valami pedig olyan sötét volt, mint az éj, amely körülvette. Hosszúkás volt az alakja, kiszélesedett az egyik felén, és elnyúlt a másik vége felé, Weaver pedig közvetlenül felé tartott. Kissé felkapta a hajót, és átsiklott a lény felett; és egy pillanattal később már sejtette is, hogy mi lehet az.

A bálnáknak is kell inniuk. Elég abszurd ez egy olyan élőlény esetében, amely a vízben él, de egy bálna számára is ugyanakkora veszélyt jelent a szomjhalál, mint egy hajótöröttnek. A medúzák viszont majdnem teljes egészükben vízből állnak, méghozzá édesvízből. Sok más életfontosságú folyadékkal együtt. Ezért a bálna medúzák és tintahalak után merül. Merőlegesen tör lefelé ezer-háromezer méter mélységig, és ott marad több mint egy órán keresztül, majd visszatér a felszínre levegőt venni, körülbelül tíz percre, azután folytatja a vadászatot.

Weaver egy ámbráscettel találkozott, melynek kitűnő a látása még itt az örök éjszaka világában is.

Mit látsz? És főleg, mit nem látsz?

Egy utcán haladsz. Bizonyos távolságra felismersz egy férfit, kicsivel távolabb egy nő sétáltatja a kutyáját. Klikk, pillanatfelvétel! Írd le, hány élőlény van úton az utcában, és határozd meg a köztük lévő távolságot!

Négyen vagyunk.

Nem, nem, annál sokkal többen. A fákon látok három madarat, tehát már heten. A férfi tizennyolc, a nő tizenöt méterre van. A kutya tizenhárom és félre. A madarak tíz méteres magasságban vannak, fél-fél méterre egymástól. Nem! Igazából milliárd élőlény tolong az utcában, de csak hárman közülük emberek, és egy kutya. A három madáron kívül még 57 másik is ott van, amelyeket nem látok. A fák is élőlények, a kérgükben és lombjukban milliárd rovar él. A kutyán is bolhák és más vérszívók légiói laknak. A nyála tele van baktériumokkal. Mi is hasonlóan tele vagyunk ilyen és hasonló élőlényekkel, és a távolság köztük gyakorlatilag nulla. Spórák, baktériumok és vírusok lebegnek a levegőben, és egyetlen nagy láncot alkotnak, melynek mi is részei vagyunk, és összefonódunk egyetlen hatalmas szuperorganizmusba; így van ez a tengerben is.

Mi vagy te, Karen Weaver?

Közel és távol én vagyok az egyetlen emberi életforma, ha eltekintünk Rubintól, aki már nem életforma, mert halott.

Egy részecske vagy.

A sokszínűség egy parányi darabkája. Egyetlen emberre sem hasonlítasz teljesen, ahogy egy sejt sem hasonlít teljesen a másikhoz minden részletében. Valami mindig el fog térni. Így tekints a világra, mint hasonlóságok végtelen tárházára. Nem vigasztaló a számodra, hogy mint részecske egyedülálló vagy?

Egy részecske vagy az időben és a térben.

A mélységmérő felvillant.

Kétezer méter.

Tizenhét perc.

Ezt mondja az órád?

Igen.

Ha meg akarod ismerni a világot, egy másik időt kell felfedezned. Emlékezned kellene rá, de képtelen vagy. Az ember kétmillió éve rövidlátó. A Homo sapiens fejlődése nagy részét vadászattal és gyűjtögetéssel töltötte, ami olyanná formálta az agyát, amilyen ma. Az elődeinknek a jövőt a dolgok egymásutánisága jelentette, és minden, ami ezen túlnyúlt, a homályba veszett, akárcsak a távoli múlt. A pillanat jelenében élünk, és elsődlegesnek a szaporodást tartjuk. A pusztító katasztrófák elfelejtődnek, vagy helyet kaptak a mitológiában. A felejtés egykor az evolúció ajándéka volt, de ma már átokként nehezedik ránk. Szellemünk még mindig nem képes átlátni a teljes időhorizontot, hanem csak néhány évet a múltból és a jövőből. Ha nem vagyunk képesek megjegyezni a múltat, és tanulni belőle, képtelenek leszünk a jövőt szemlélni. Az emberek nem arra teremtődtek, hogy átláthassák az egészet, és benne önnön helyüket.

Nem osztjuk a világ emlékezetét.

Baromság! A világ nem emlékszik. Az emberek emlékeznek, de nem a világ. A világemlékezet csak ezoterikus blabla.

Azt hiszed? Az Yrr mindenre emlékszik. Maga az emlékezet. Weaver egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Ellenőrizte az oxigéntartalékot. Gondolatai cigánykereket hánytak a fejében. Ez a merülés egyre inkább egy hallucinogén utazásra emlékeztette. Gondolatai szétoszlottak a Grönlandi-tenger egésze felett, minden irányban.

Hol marad már az Yrr?

Itt vannak.

Hol?

Látni fogod őket.

Rendszerellenőrzés.

Weavernek kényszerítenie kellett magát, hogy szétáradt figyelmét ismét a pillanatra összpontosítsa. Úgy érezte, már száz éve tart az utazás. Odakint kísérteties fényjáték bontakozik ki, de azt nem az Yrr, hanem apró világító garnélák tömör raja rendezi. Ám az is lehet, hogy tintahalak, vagy valami más. Innen nem lehetett pontosan meghatározni.

Két és félezer méter.

Még ezer méter a tengerfenékig. A sonar vad kattogásba kezdett. Jelezte, hogy valami óriási, masszív dolog felé tartanak, pontosabban az tart feléjük. Egy hatalmas kiterjedésű valami, ami egyenesen felé tart fentről. Weaver érezte, amint kezdeti félelme átcsap pánikba. Tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, miközben az a dolog egyre csak közelített. A külső mikrofonok tompa, földöntúli zajt közvetítettek a Deepflight belsejébe, amely egyre csak erősödött, kísérteties nyögésbe és vonításba ment át. Weaver már-már menekülőre fogta volna, de ismét győzött a kíváncsisága. Elég távolságra került attól a valamitől, és nem úgy tűnt, mint ami a nyomába eredt.

Ha egyáltalán a lény az.

Egy további kanyar után csökkentett sebességgel egyenesen felé fordította a hajóját.

Most egy magasságban volt vele, közel hozzá. A Deepflight turbulenciáktól rázkódott.

Turbulenciák?

Mi nőhet meg ekkorára? Egy bálna? Ez itt akkora, mint tíz bálna. Vagy talán száz? Vagy még több?

Bekapcsolta a fényszórókat.

Hirtelen észrevette, hogy sokkal közelebb került hozzá, mint szerette volna. A fénycsóva szélében hirtelen láthatóvá válik. Egy pillanatra teljes a zűrzavar a fejében, és képtelen a mellette elsikló sima felületet meghatározni, míg hirtelen valami felvillan a fénykörben. Több méter hosszú egyenes és görbe vonalak, melyek szörnyen ismerősnek tűnnek, és kivehető belőlük:

USS Inde...

A sokktól felkiáltott.

A kiáltás visszhang nélkül csitult el, és tudatára ébredt, hogy mennyire egyedül van a kupolájában. Most még elhagyatottabb, hogy látja maga mellett elsüllyedni a hajót, és gondolatai azonnal Anawak, Johanson, Crowe, Shankar és a többiek körül forognak.

Leon!

Csak bámult és bámult előre.

A fedélzet széle bevillant a képbe, majd eltűnt. A többi rész a sötétségbe veszett. Csak vadul táncoló levegőbuborékokat lehetett látni. A hajót kísérő örvény hirtelen elkapta a Deepflightot, és magával rántotta a mélybe.

Ne!

Lázasan igyekezett stabilizálni a búvárhajót. Átkozott kíváncsiság! Miért nem tudott tisztes távolságban maradni? A rendszer azt jelezte, hogy nagyon sok minden nincs rendben. Weaver ellenkormányzott, és teljes tolóerőre kapcsolva felfelé igyekezett, de a Deepflight tovább követte az Independence-t hullámsírjába, míg egyszerre bebizonyosodott a konstrukció zsenialitása, és kiküzdötte magát az örvény fogságából.

Weaver hallotta a saját szívdobogását. Ott dübörgött a fülében. A vér a fejébe tolult, de ő csak kikapcsolta a fényszórókat, és orral előre folytatta útját a tenger fenekére.

Egy idő múlva, másodpercek, vagy percek teltek el, sírni kezdett. Az érzelmek kitörtek belőle, és felüvöltött fájdalmában. De mit jelentsen ez? Elejétől kezdve tudta, hogy a hajó el fog süllyedni. Mindenki tudta, de hogy ilyen hamar?

De, ezt is tudtuk.

De nem tudta, hogy Leon él-e még, és mi van Sigurral. Szörnyen egyedül érezte magát.

Vissza akarok menni!

– Vissza akarok menni!

Könnyesen, remegő ajkakkal egyszeriben nem hitt már a küldetés sikerében. Nem találkozott az Yrrel, annak ellenére, hogy egyre közelebb kerül a tengerfenékhez. Ismét ellenőrizte a műszereket. A számítógép megnyugtató adatokat közölt. Félórája volt úton, és 2700 méter mélyen járt.

Fél óra. Meddig várakozzon idelent?

Mindent látni akarsz?

Tessék?

Mindent látni akarsz, pici részecske?

Weaver felhúzta az orrát. Jól hallhatóan dorgálás hallatszott a gondolatok fekete csodaországából.

– Apu? – sírt fel.

Nyugalom! Nyugodj meg!

Egy részecske nem kérdezi meg, meddig tart valami. Csak mozog, vagy mozdulatlan marad. A teremtés ritmusában, mint egy hű szolga. Az időre csak az ember kérdez rá, és csak rá jellemző, hogy harcol a saját természete ellen. Az Yrrt nem érdekli az idő. Az időt az örökítőanyagukban hordozzák: a sejt alapú élet kezdetét. A kort, 200 millió évvel ezelőtt, amikor az óceáni lemezek még össze voltak nőve, azután 65 millió éve, amikor Grönland elkezdett távolodni Európától, és amikor 36 millió éve az atlanti térség topográfiája kialakult, amikor Spanyolország még messze volt Afrikától, amikor a tenger alatti küszöbök leomlottak és megindulhatott a vízcsere az Atlanti-óceán és a Jeges-tenger között, aminek az egész utazásodat köszönheted, kicsi részecske. Az áramlás itt kezdődött a grönlandi medencében és magával ragad, Afrika mellett Délnek, el az Antarktisz felé.

Útban vagy a sarkoktól induló és oda örökké visszatérő áramlattal, a tengeri áramlatok rendező pályaudvara felé, az örök körforgáshoz.

A hidegből a hidegbe.

Habár csak egyetlen részecske, mégis része vagy az egésznek, amely megfelel több tucat óriásfolyó vízhozamának. Keresztülhaladtok a tengerfenéken, elhagyjátok az Egyenlítőt, és elértek az Atlanti-óceán déli medencéjébe. Folyamotok egészen idáig nyugodt és egyenletes, de a Horn-fokon túl viharos turbulenciákba ütköztök. Imbolyogva és ugrándozva ránt magával valami, ami leginkább a Diadalív körüli forgalomra hasonlít délidőben, csak végtelenül hatalmasabb. Az Antarktisz póluskörüli, körkörös áramlata nyugatról kelet felé tart, megkerülve egyszer a fehér kontinenst, oda, ahová minden tenger torkollik, és ahonnan egyszersmind erednek. A körkörös áramlás soha nem nyugszik, és nem ütközik szárazföldbe sem. Végtelenül hajtja előre saját magát. Több száz és ezer folyó vizét tartalmazza, magába szippantja a világtengereket, szétszakítja és összekeveri azok származását és személyiségét. Közvetlenül az Antarktisz előtt feldob a didergő hidegbe. Habos tajtékként lebegsz a felszínen, majd hamarosan ismét lesüllyedsz, hogy része légy a világot átfogó, hatalmas körhintának.

Egy darabig magával ragad, majd kilök magából.

Újra Észak felé vándorolsz, 800 méteres mélységben. Az összes tenger az antarktikus áramlatból táplálkozik. A víz egy része visszakerül az atlanti térség köztes területeire, a másik része az Indiai-óceánba, de a legtöbb a Csendes-óceánba, veled együtt. Nekisimulsz Dél-Amerika nyugati oldalának, és az Egyenlítőig áramolsz, ahol a passzátszelek szétválasztanak, és a hőség felmelegít. Felkerülsz a felszínre, és ellenállhatatlanul Nyugat felé sodródsz, Indonézia kaotikus szigetvilágába: szigetek és szigetecskék, áramlatok, örvények és vad mélységek, az átjutás lehetetlennek tűnik. Déli irányba igyekszel, a Fülöp-szigetek mellett, a Makassar-csatornán keresztül, Borneó és Szulavézi között. Megkerülöd Timort, és végre kijutsz a Csendes-óceán nyílt vizére.

Most Afrika a következő állomás.

Az Arab-tenger meleggel és sóval gazdagít. Mozambik mentén tartasz ismét Délnek, és Agulha-áramlatnak neveznek téged és útitársaidat. Mind sebesebben áramolsz, és előre örülsz, hogy a szülőhazád már nincs túl messze. Beleveted magad a kalandba, amely annyi tengerész életébe került, túljutsz a Jóreménység-fokán, és visszacsapódsz. Túl sok áramlat ütközik itt egymásba. A forgalom olyan sűrű, hogy alig haladsz előre. Végül leválsz egy örvénnyel, és végre az Atlanti-óceán déli felébe jutsz. Az Egyenlítői-áramlattal nyugat felé veszed az irányt, hatalmas örvénylés közepette fordultok el Brazíliától és Venezuelától Floridáig, ahol kettéváltok.

Eléred a karibi térséget, a Golf-áramlat szülőhelyét. A trópusi naptól feltöltődve megindul a vonulás, fel Új-Foundland és Izland felé, büszkén lebegsz a felszínen, és úgy sugárzod ki magadból a meleget Európának, mintha végtelenül sok lenne neked belőle. Alig észrevehetően fázni kezdesz, és az elpárolgott víz sós örökséget hagy rád, amelytől egyre csak nehezebb leszel, és hirtelen ott találod magad megint a Grönlandi-medence fölött, az utazásod kezdőpontjánál.

Ezer évig voltál úton.

Amióta a Panamai-szoros elválasztotta a Csendest az Atlanti-óceántól, tehát több mint hárommillió éve, érvényes, hogy csak a kontinensek eltolódása tudja megváltoztatni a körkörös áramlás irányát. Illetve érvényes volt! Az ember kibillentette a klímát az egyensúlyából, és amíg a vita elfajult, hogy vajon a felmelegedés a sarki jégtakaró olvadásához vezethet-e, ami leállíthatja a Golf-áramlatot, vagy sem, az Yrr már meg is állította. Megállítják a részecske utazását, az Európának szállított meleget, és blokkolják az emberiség, az Istentől származtatott faj jövőjét. Mert ők nagyon pontosan tudják, hogy mi fog történni, ha leállítják az áramlatot, nem úgy, mint az ellenségük, aki sohasem tudja, hogy miféle következményekkel járhat, amit tesz, mert nem emlékszik a jövőre, mert hiányzik belőle a genetikai emlékezés, a felismerés, ahogy a kezdetből vég lesz, és a végből kezdet, a teremtés elvével összhangban.

Ezer év, kicsi részecske. Több mint tíz emberöltő, és egyszer már megkerülted a Földet.

Ezer ilyen utazás, és a tengerfenék egyszer teljesen megújult.

Száz ilyen megújulás, és tengerek tűnnek el, kontinensek szakadnak szét és nőnek össze ismét, óceánok keletkeznek, és megváltozik a Föld arca.

Az utazásodnak egyetlen másodperce alatt, kicsi részecske, kialakul, majd elmúlik az egyszerű élet. Nano-másodpercek alatt elemi részecskék változtatnak helyet. Még rövidebb idő alatt vegyi folyamatok mennek végbe.

És valahol ezek között van az ember.

És mind fölött az Yrr. Az öntudatra ébredt óceán.

Keresztülutaztál a világon, megismerhetted, hogy milyen volt, és milyen ma, a nagy körforgás részeként, amely nem ismer sem kezdetet, sem véget, csak variációkat és visszatérést. A bolygó születése óta változik. Minden élőlény hatalmas szövevényt képez, amely beborítja a Földet, elválaszthatatlanul összefonódva a táplálékláncban. Az egyszerű váltakozik az összetettel, tömérdek élet tűnik el örökre, a másik most fejlődik ki, néhány mindig is itt volt, és itt lesz akkor is, amikor a Föld a Napba zuhan.

És valahol ezek között van az ember.

Valahol mindenben az Yrr.

Mit látsz?

Weaver hihetetlenül fáradtnak érezte magát, mintha már évek óta úton lenne. Egy fáradt kis részecske, szomorúan és egyedül.

– Anyu? Apu?

Kényszerrel sikerült az irányítópanelre fókuszálnia.

Belső nyomás, rendben. Oxigén, rendben. Dőlésszög: nulla.

Nulla?

A Deepflight vízszintes állapotban volt. Feleszmélt. Hirtelen kitisztult a feje. A merülési sebesség mérője is nullát mutatott.

Mélység: 3466 méter.

Körben csak a feketeség.

A hajó nem süllyedt tovább, mert elérte a grönlandi medence alját.

Nem mert az órára pillantani, mert attól félt, hogy valami szörnyűséget fog mutatni – hogy már órák óta itt van lent, és nem lesz elég levegője a felmerüléshez, vagy valami effélét; de a digitális kijelző nyugodt fénye azt hirdette, hogy 35 percig tartott az utazás. Nem veszett el teljesen a gondolatok folyamában, csak az érkezésre nem emlékezett. Nyilván mindent jól csinált. A propellerek állnak, a rendszer aktív, akár azonnal elkezdhetné a visszautat.

És akkor hirtelen elkezdődik.

A kollektíva

Weaver először érzéki csalódásnak vélte. Halványkék derengés a távolban. Mintha sötétkék port fújt volna valaki egy hatalmas tenyérből, úgy csillant fel és aludt ki a jelenség.

Egy újabb felvillanás, most közelebbről és nagyobb területen. Magas ívben a hajó fölé húzódott, úgy, hogy Weavernek felfelé kellett néznie. Leginkább egy kozmikus felhőre emlékeztette. Lehetetlen volt megmondani, hogy milyen távolságra van tőle, vagy hogy mekkora a kiterjedése, de az az érzése támadt, mintha nem is a tenger fenekén, hanem egy távoli galaxis szegletében tartózkodna.

Majd kialudt a kékség. Egy pillanatig azt gondolta, hogy a fényük ereje gyengült, de rájött, hogy téved, ugyanis a felhő egy sokkal nagyobba olvadt bele, amely lassan a búvárhajó felé süllyedt.

Egyszerre feleszmélt, hogy nem jó ötlet a tenger fenekén maradnia, ha meg akar szabadulni Rubintól.

Most jött el az alkalom. Most vagy soha.

Megdöntötte az oldalsó szárnyakat, és beindította a propellereket. A Deepflight siklott keveset az aljzaton, felkavarta az iszapot, és felemelkedett. Villámok cikáztak át a határtalan, fekete horizonton, és Weaver megértette, hogy nemsokára bekövetkezik az öszszeolvadás.

A kollektíva hatalmas volt.

Minden irányból siettek a kéken villanó felhők. A Deepflight az összeolvadó felhő közepén lebegett. Weaver tudta, hogy a zselé összeolvadáskor rugalmas szövetté alakul, és inkább nem szerette volna megtapasztalni, mi történhet a hajójával, ha egyszer körbeölelte az izom. Hirtelen felsejlett előtte egy hatalmas ököl képe, amint egy tojást tör össze.

Valamivel több mint tíz méterrel lebegett az aljzat felett. Ez a magasság pontosan megfelelt.

Most.

Egy mindent eldöntő gombnyomás. Csak figyeljen oda rendesen, idegességében reszkető kézzel nehogy a saját kupoláját nyissa ki! Három és fél ezer méter mélységben 385 atmoszféra nyomás uralkodik. Az ember nem veszti el feltétlenül az alakját, de azonnal meghal.

De Weaver a helyes kupolát nyitotta ki.

Mellette merőleges helyzetben felemelkedett a tető. Robbanásszerűen távozott a levegő, felemelte közben Rubin testét, és egy kicsit kifelé mozdította. Weaver gyorsított a járművével, amely így, nyitott kupolával alig volt irányítható, majd hirtelen zuhanni kezdett, amitől Rubin végképp kilökődött. A kékesfehér, egyre közeledő fényvihar háttere előtt fekete sziluettként rajzolódott ki az alakja. Az idegen élettér összenyomta a szöveteit és szerveit, beszakította a koponyáját, a saját izmai nyomására összetörtek a csontjai, és kipréselte belőle a testnedveit.

Minden fényesen ragyogott.

Rubin forgó testét elkapta a zselés anyag, és a menekülő búvárhajónak nyomta. Mindenhonnan előrenyomult, fentről, lentről és oldalról egyaránt. Körbeölelte a hajót, és Rubin odaszegeződött az oldalához, Weaver halálfélelmében sikított...

A hajó kiszabadult.

Ugyanolyan sebesen, mint ahogy érkeztek, távoztak a hajótól. Messze el tőle. Ha lehet azt jellemezni, amit a kollektíva most átélt, talán a mélységes megdöbbenés lenne rá találó kifejezés.

Weaver hallotta magát sírdogálni.

A tenger körülötte még mindig kéken ragyogott. Elmosódott fények űzték-hajtották egymást a hatalmas egysejtű-kollektívában, amely körülvette a hajót, mint egy égig érő fal. Hátrapillantott, és látta elmosódva Rubin szétroncsolt arcát a vezérlés lámpáinak gyér fényében. Az összeolvadó sejtek szövete préselte az üvegkupola oldalsó falára, és sötét szemgödreivel bámult befelé. A szemgolyói feloldódtak a nyomástól, és fekete folyadék szivárgott a helyükön, majd lassan levált a holttest, és visszahullt az éjszakába. Ismét csak egy árnyék volt a megvilágított háttérben, furcsán imbolyogva hullt alá, mintha csak valami pogány istenségnek lejtene határozatlan, végtelenül lassú táncot.

Weaver fújtatott, és próbálta lenyugtatni magát. Más körülmények között már régen rosszul lett volna, de most nem engedhetett meg magának semmiféle érzékenységet.

A gyűrű mind jobban visszahúzódott. Alatta sötétség tátongott. Hullámok járták át a lény széleit. A gyűrű egyre magasabbra és magasabbra fodrozódott, és Rubin teste egybeolvadt a sötétséggel, miközben ezzel egy időben karcsú, hegyes csápok süllyedtek alá a magasból, olyan hosszúak, mint az őserdei liánok. Összehangolva és céltudatosan tartottak a mélybe, megtalálták a biológust, és elkezdték letapogatni. Weaver nem látta a testet, de a sonar érzékelte, és a csápok óvatos, tapogató mozdulatai emberi alakra engedtek következtetni.

Vékonyabb és finomabb tapogatók nőttek ki, és kimerítően vizsgálták az egyes testrészeket, mielőtt továbbvándoroltak volna. Néha megálltak vagy szétágaztak, néha egymás fölé siklottak, mintha hangtalan tanácskozásra gyűlnének össze. Ezek a csápok a fehér szín átmeneteiben játszottak, amit az Yrrnél még sohasem tapasztalt. Az egész ügyes koreográfiát sugallt, mint egy néma balett, és hirtelen hallotta felcsendülni gyermekkora távoli dallamát: Debussy La plus que lente-jét, ezt a több mint lassú keringőt, apja kedvenc zenedarabját. Megdöbbent ettől, de örült is egyben, és minden félelme elszállt. Természetesen senki sem játszhatta idelent a La plus que lent-t, de nagyon ideillett volna, mert a megismerés eme játéka elragadó szépségű volt. És ebben a pillanatban semmi mást nem tud felismerni, mint...

A szépséget.

Rátalált a szüleire mindeme szépség közepette.

Weaver hátrahajtotta a fejét.

Kéken ragyogó harang boltosul fölébe, hatalmasan, mintha egyenesen a mennyekig érne.

Karen nem szokott imádkozni Istenhez, de ezt most eszébe kellett juttatnia, nehogy önkéntelen mormolásba kezdjen. A fehér fény tiszta ragyogása semmihez sem volt hasonlítható. A bio-lumineszcencia gyakorta nyilvánul meg fehérben, akárcsak kékben, vörösben vagy zöldben. Nem isten nyilatkozott itt meg, hanem izgatott állapotban lévő egysejtűek villóztak. És mindentől eltekintve, milyen, emberhez közel álló Isten öltene testet csápok alakjában?

Ami Weavert annyira megdöbbentette, az a felismerés, hogy most már nincs visszaút. A vita arról, hogy vajon az egysejtűek képesek-e intelligenciát kialakítani, vagy amikor a monstrum betört az Independence-be, minden elvesztette a jelentőségét ennek a fantasztikus és földöntúli színjátéknak a fényében. Amit Weaver látott, bizonyságul szolgált egy valódi és kifejezetten nem emberi intelligencia létezéséről.

Pillantása belemerült a kék harang látványába, míg a legmagasabb pontjához ért, ahonnan valami lassan alásüllyedt: egy képződmény, melynek aljából a csápok eredtek. Nagyjából gömb alakú volt, és akkorának tetszett, mint a Hold. A fehér felszín alatt szürke villámok cikáztak. Bonyolult ábrák váltakoztak a másodperc törtrésze alatt, a fehér minden árnyalata játszott benne, szimmetrikus felvillanások, pontok és vonalak váltakozó villogása. Weavernek az volt a benyomása, mintha egy élő számítógépet látna maga előtt, amelyben és amelyen hihetetlen összetett folyamatok mennek végbe. Figyelte a lényt gondolkodás közben, és hirtelen ráeszmélt arra, hogy ez a lény itt, előtte, a kéken ragyogó mennybolt, az egész hatalmas tömeg, amely mindenki helyett gondolkodik; és most már tudta, mit lát.

Megtalálta a királynőt.

A királynő felvette a kapcsolatot.

Weaver lélegezni is alig mert. A borzasztó nyomástól a folyadék Rubinban összenyomódott ugyan, de egyszerre ki is áramolhatott belőle, és szétterjedhetett. Ahova befecskendezték neki a feromon-koncentrátumot, most onnan áramlott, amire az Yrr ösztönösen reagált. Az összeolvadás csak rövid ideig tartott, és Weaver még mindig nem volt biztos benne, hogy a terv sikerülhet. De ha igaza volt, akkor a kollektíva az új tapasztalattól babiloni zűrzavart él majd át, azzal a különbséggel, hogy Babilonban legalább felismerték egymást, ha nem is értették a másik szavát, míg a kollektíva itt érteni fogja azt, amit nem ismer fel. A feromonos üzenetet eddig senki más nem terjesztette és értette, csak az Yrr. A kollektíva nem ismeri fel Rubint. Egyértelműen ő az ellenség, akinek a kiirtását már eldöntötték, de az ellenség most azt mondja: összeolvadás.

Rubin azt mondja: Yrr vagyok.

Mi játszódhat le vajon a királynőben? Átlát a trükkön? Felismeri, hogy Rubin nem egy Yrr-kollektíva, hogy a sejtjei erősen össze vannak nőve, hogy hiányoznak a receptorai? Minden bizonnyal nem ő az első ember, akit beható vizsgálatnak vet alá. Minden, amit rajta találhatnak, csak megerősíti, hogy Rubin az ellenség. Az Yrr logikája szerint aki nem Yrr, figyelembe se veendő, vagy meggyilkolandó, de harcolt-e már vajon Yrr az Yrr ellen?

Biztosak lehetnek a hatásban?

Legalább ebben az egy pontban nem kételkedett; tudta, hogy Johanson és a többiek is osztanák a véleményét. Az Yrr nem öli meg a másik Yrrt. Habár kilökik magukból a beteg és hibás sejteket, hogy a feromon beindítsa bennük a sejthalált, ez csak olyan, mint amikor a bőrünkről leperegnek az elhalt hámsejtek. Nem beszélhetünk a hámsejtek egymás közötti harcáról, mert együtt alkotnak egyetlen szövetet; így van ez az Yrrnél is. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, mégis egyek. A különböző kollektívák különböző királynőkkel végtére is egyetlen lény egyetlen aggyal, habár egy világot átfogó aggyal, amely talán hozhat hibás döntéseket, de nem ismeri a morális bűn fogalmát, amely teret enged az egyéni ötleteknek. A kollektíván belül nincs büntetés, és nem folytatnak háborúkat. Csak ép és hibás Yrr létezik, és amelyik hibás, az meghal.

De egy halott Yrrből nem indul ki feromonos jelzés, mint ebből az ember alakú húsdarabból, amely ráadásul még ellenség is, és nyilvánvalóan halott, miközben egyik sem.

Karen, hagyd békén azt a pókot!

Karen még kicsi, és egy könyvet kap fel, hogy agyoncsapjon vele egy pókot, amely szintén kicsi, de azt a megbocsáthatatlan bűnt követte el, hogy póknak született.

Miért?

A pók visszataszító.

Ez van a megfigyelő arcára írva: miért találod visszataszítónak? Hülye kérdés. Miért ronda egy pók? Mert egyszerűen az, és kész. Nem néz rád kikerekedett csecsemőszemekkel, semmi sem aranyos rajta, hogy megszeretgethessem, nincs rajta mit simogatni, mellesleg nagyon idegennek tűnik és gonosznak, úgyhogy nincs helye itt.

A könyv lecsap, a pókból pedig csak egy kis paca marad.

De már hamarosan megbánja a kicsi Karen a tettét, amikor a televízió előtt ül, és a Maja, a méhecske következő epizódját nézi. Azt már tudja, hogy a méhek aranyosak, már megtanulta. De ebben a részben felbukkan egy pók is, a nyolc lábával és a meredt pillantásával, amely a könyv gyilkos használatát csak alátámasztja, ám hirtelen kinyílik a szája, és sipákoló, elragadó gyerekhangon szólal meg. Nem kiáltozik, nem fenyeget, ahogy azt a kislányok a póktól elvárnák, hanem kiderül, hogy maga a megtestesült jóság, és mellé még aranyos is.

Hirtelen már nem tudja elképzelni, hogy agyoncsapjon egy pókot. Sőt, még rosszabb, hogy egy pók álmában ezen a gyermekhangon vádolja meg; az egész annyira borzasztó, hogy sírni kezd. Akkor tiszteletet tanult.

Megtanulta azt, ami évekkel később az Independence fedélzetén ötletté érett meg benne. Hogy miként valósítható meg az, hogy egy szuperintelligens lényt az intellektusa megkerülésével kicselezzenek, és ezzel egy kis időt nyerjenek. Mindez talán még egymás megértéséhez is hozzájárulhat. És az emberek – abbéli szokásukkal felhagyva, hogy csak azt, ami az emberhez hasonlatos, díjazzanak – annyira kinyílnak, hogy megkísérelnek ők is az Yrrhez hasonlatosak lenni.

Minő elképzelés a teremtés koronájáról!

Attól függően persze, hogy kit értünk ez alatt.

Felette ott lebegett a fehér, gondolkodó hold.

És egyre mélyebbre merült.

A csápok betekerték Rubint, mire egyre inkább zselétől mumifikált torzóhoz hasonlított, és behúzták a belsejébe. Monumentális valójában ereszkedett alá a királynő a Deepflightra, sokszorosan nagyobb volt a hajónál. Hirtelen eltűnt az óceán sötétje. A királynő testével lassan körbezárta. Minden fénytől ragyogott, és Weaver körül fehér pulzálás kezdődött. A királynő felvette magába a búvárhajót, és szó szerint a gondolatai közé helyezte.

Weaver érezte, hogy kezd visszatérni belé a félelem. Levegőt is alig kapott. Ellenállt annak az ösztönnek, hogy bekapcsolja a propellereket, habár semmit sem kívánt jobban, mint innen kikerülni. A varázs elmúlt, és teret engedett a valós fenyegetésnek, de tudta, hogy a propellerekkel csak feldühítené a lényt. Jobb, ha nem is gondol a menekülésre.

Érezte, hogy a hajót megemelik.

Látta őt a lény?

Weavernek elképzelése sem volt róla, hogy ez hogyan működhet, hisz a kollektívának nem volt szeme, de ezt persze kizárni sem tudta.

Olyan sok időre lett volna még szükségük az Independence fedélzetén!

Erősen remélte, hogy a lény látja őt a kupolán keresztül, vagy valami más módon érzékeli. És, hogy a királynő ne engedjen a csábításnak, és ne nyissa ki a kupolát, hogy belülről is megvizsgálhassa. Végzetes lenne a számára ez a kapcsolatfelvétel.

Nem teszi meg, hiszen ő intelligens.

Milyen könnyen esünk az emberi gondolkodás csapdájába. Weavernek hirtelen nevethetnékje támadt. Mintha csak jelzett volna vele, a fehér fény egyre áttetszőbbé vált körülötte. Sajátos módon minden irányban egyszerre távolodott el tőle, és megértette, hogy az, ami a királynő volt eddig, felbomlik. Szétfolyik, elnyúlik, és egy csodálatos pillanat erejéig körülveszi, mint a fiatal világ-egyetem csillagpora. Közvetlenül a kupola előtt apró fehér pontok táncoltak. Ha ezek egysejtűek, akkor figyelemreméltó nagyságúak, majdnem akkorák, mint a borsószem.

Majd a Deepflight hirtelen kiszabadult, és a hold ismét összeolvadt, csak éppen alatta, mintha egy végtelenül nagynak tűnő kék korong hordozná a hátán. A királynő jó magasra emelhette magával a hajót. A korong felszínén pedig olyan esemény zajlott, mintha közlekedési káosz uralkodna. Milliárd fénylő lény lebeg a kékségben. Kiméraszerű halak, melyeknek teste bonyolult mintákban ragyogott fel, lövelltek ki a zselé közepéből, majd összetalálkoztak és visszahullottak a masszába. Távolról úgy hatott, mint egy tűzijáték. Ekkor hirtelen vörösen felizzott egy pontokból álló vízesés, közvetlenül a hajó előtt, majd újabb és újabb elrendeződésbe formálódtak, gyorsabban, minthogy azt szemmel követhette volna. Miközben alásüllyedtek, és a fehér központ felé közelítettek, lassan alakot öltöttek, de csak közvetlenül a királynő felett nyilatkoztatták ki valódi természetüket, és Weaver beleszédült a látványba. Nem egy kishalakból álló raj, mint azt gondolta, hanem egy hatalmas lény, tíz karral és hosszú, karcsú testtel.

Egy kalmár, nagyobb, mint egy busz.

A királynő fénylő szálat bocsátott ki magából, és megérintette a kalmárt a közepén, majd a vörös pontok váltakozó játéka megnyugodott.

Mi történik ott?

Weaver nem tudta levenni róla a pillantását. A szeme előtt izzott fel egy planktonraj, mint a hó, csak ez lentről felfelé esett. Egy neonzöld tintahal-raj húzott el mellette, szemeik pálcikákon nyugodtak. Villámok cikáztak a végtelen kékség felett, melyek belevesztek a sötétségbe.

És Weaver csak bámult és bámult.

Míg egyszerre sok lett neki mindebből.

Nem volt képes tovább elviselni az egészet. Érezte, hogy a hajója ismét süllyedni kezd a fénylő hold felé, és hogy ehhez a szörnyen szép és szörnyen idegen világhoz másodszor is túl közel került, de most a menekülés esélye nélkül.

Nem. Nem!

Gyorsan bezárta a még mindig nyitva lévő kupolát, és sűrített levegőt pumpált a csőbe. A mélységmérő száz métert jelzett a tengerfenéktől. Weaver ellenőrizte a belső nyomást, az oxigénszintet és az üzemanyagot. Minden rendszer működött. Megdöntötte az oldalszárnyakat és beindította a propellereket. A víz alatti repülőgép emelkedni kezdett, először lassan, majd mind gyorsabban távolodott az idegen világtól a Grönlandi-medence alján, és az otthont jelentő ég felé vette az irányt.

Visszazuhanni a Földre.

Még soha nem élt át ennyi különböző érzelmi állapotot ilyen rövid idő alatt. Egyszerre ezer kérdés villant fel az agyában. Hol vannak az Yrr városai? Hol hozzák létre a biotechnológiájukat? Hogy bocsátják ki a scratcht? Mit látott egyáltalán az idegen civilizációból? Mit engedtek meg látni? Mindent? Vagy semmit? Egy úszó város volt?

Vagy csak egy őrszem?

Mit látsz? Mit láttál?

Nem tudom.

Szellemek

Le, fel, le, fel.

Unalmas.

A hullámok megemelik a Deepflightot, és visszadobják. Le és fel. Amióta elhagyta a tenger alját, a vízfelszínen sodródott. Weaver egy kicsit úgy érezte magát, mint egy skizofrén liftben. Le, fel, le, fel. Magas, de egyenletes hullámok tartották folytonos mozgásban, a hullámtaréj nem tört meg sehol.

A kupola kinyitása túl veszélyes lett volna, mert a hajó pillanatok alatt telefolyik. Ezért csak feküdt és bámult kifelé, abban a reményben, hogy a tenger előbb-utóbb megnyugszik. Az üzemanyaga sem fogyott ki teljesen, habár nem maradt elegendő, hogy elérje Grönlandot vagy Svalbardot, de a közelükbe kerülhet. Amíg ilyen vad a tengerjárás, takarékoskodni akart az üzemanyaggal, mert esztelenség lett volna nekimenni a hullámoknak, merülni pedig többé nem akart. Amint megnyugszik a tenger, elindulhat cirkálóútjára, mindegy, hogy merre.

Még mindig nem tudta pontosan, hogy mit élt át. De ha a lény ott lent arra a következtetésre jutott, hogy az emberekben és az Yrrben van valami közös, legyen az akárcsak az illatuk, akkor az érzelmek győzedelmeskedhetnek a logika fölött. Akkor az emberiség egy kis haladékot kaphat tőlük ajándékba. Egy kis hitelt, amit jó akarattal, belátással és tettekkel fizethet vissza. Egy napon az Yrr majd újabb döntést hoz, és akkor talán az emberiség is beleszólhat majd a döntési folyamatba.

Többre nem mert gondolni. Nem mert gondolni Sigur Johanson-ra, sem Sam Crowe-ra, Murray Shankarra, sem a halottakra, Sue Olivierára, Alicia Delaware-re, Jack Greywolfra. És a többiekre, még Judith Lire sem.

De főleg nem Leonra, mert a gondolkodás félelmet szül.

Végül mégis rájuk gondolt.

Egyik a másik után köszöntött be a tudatába, helyet foglaltak benne, és eluralkodtak.

– A vendéglátónk csupa szív nő – mondja Johanson. – De illő volna, ha tartana valami elfogadható bort a fedélzeten.

– Mit vársz egy búvárhajótól? – vágja rá Oliviera szárazon. – Borospincét?

– Vannak dolgok, amiket igenis el lehetne várni.

– Sigur! Ember! – rázza a fejét nevetve Anawak. – Gratulálnod kellene neki, az imént mentette meg a világot.

– Nagyon dicséretes.

– Tényleg megmentette volna? – kérdezi Crowe. – A világot? Tanácstalan hallgatás.

A világot? Na, de őszintén – kezd bele Delaware, és tologatja a rágót a szájában. – A világnak tökmindegy, hogy velünk vagy nélkülünk bolyong tovább az űrben. Megmenteni, vagy elpusztítani csak a mi világunkat lehet.

– Uff! – bólint rá Greywolf.

Anawak folytatja:

– A levegőnek is legalább olyan mindegy, hogy belélegezhető-e számunkra, vagy sem. Ha az emberiség megszűnik létezni, akkor ez az áldatlan emberi értékrendszer is a porba hull, és akkor egy bugyogó kénforrás ugyanolyan szép lesz, mint Tofino naplementekor.

– Nagyon találó, Leon – harsogja Johanson. Igyuk ki fenékig a belátás borát. Az emberiség úgyis leszállóágban van, hiszen Kopernikusz elűzte a Földet a világegyetem központjából, Darwin letépte fejünkről a teremtés koronáját, Freud megmutatta, hogy a tudatunk kapitulál a tudatalattink előtt. Eddig legalább mi voltunk az egyetlen szervezett, okostojás-faj a bolygón, de most sokkal régebbi bérlők jönnek, és kiteszik a szűrünket.

– Isten elhagyott minket – idézte Oliviera.

– Na, azért nem egészen – mondja Anawak. – Karen legalább egy kis haladékot harcolt ki nekünk.

– De milyen áron! – húzza el a száját Johanson. – Néhányunknak meg kellett halnia.

– Az a kis hiány nem tűnik fel senkinek – gúnyolódik Delaware.

– Ne tégy úgy, mintha neked nem számított volna.

– Mit akarsz? Én nagyon bátornak találtam magam. A moziban, hasonló esetben az öregek halnak meg, és a fiatalok maradnak életben.

– Ez azért van, mert majmok vagyunk – hagyja rá szárazon Oliviera. – Az öregebb gének teret engednek a fiatalabbaknak, egészségesebbeknek, melyek biztosítják a fennmaradást. Máshogy nem működik a dolog.

– Még a moziban sem – bólint Crowe. – Ha az öregek túlélnek, és a fiatalok meghalnak, akkor annak jajgatás a vége. A legtöbbünk szemében ez nem Happy End. Alig hihető, nem? Még ez az émelygősen romantikus Happy End-dolog is biológiai kényszerűségen alapszik. Még, hogy szabad akarat! Van valakinek egy cigije?

– Se bor, se cigi – jegyzi meg Johanson keserűn.

– Pozitívan kell látnotok a dolgot – keveredik bele Shankar finom hangján. – Az Yrr egy csoda, és ez a csoda túlélt minket. Hiszen King Kongnak, a fehér cápának és a többi mitikus szörnynek a végén el kell pusztulnia. Az ember, aki felfedezi, megcsodálja, hagyja elvarázsolni magát az idegen idegenségétől, a végén megöli. Tényleg ezt akarjuk? Mi is hagytuk magunkat elvarázsolni a scratch-től, az idegentől és ismeretlentől, és miért? Hogy eltüntessük a világból? Miért kellene a csodát ismételten eltenni láb alól?

– Azért, hogy a hős és a hősnő egymás karjaiba zuhanjanak, és egy rakás unalmas utódot hozzanak a világra – morogja Greywolf.

– Igenis! – csap a mellére Johanson. – És az öreg, bölcs tudósnak is meg kell halnia valamiféle suhancokért, akiknek egyetlen felmutatható érdemük, hogy fiatalok.

– Kösz – mondja Delaware.

– Nem rád gondoltam.

– Nyugi, gyerekek! – emeli fel kezét Oliviera. – Egysejtűek, majmok, szörnyek, csodák, emberek, mind ugyanaz. Mind biomassza. Nincs ok az aggodalomra. A mi fajunk is mindjárt másként fest a mikroszkóp alatt vagy biológiai leírásokban. A férfiből és nőből hím és nőstény lesz, az egyed elsődleges célja a táplálékszerzés, az evésből a zsákmány felfalása...

– A szeretkezésből párzás – kiált bele Delaware jókedvűen.

– Pontosan. A háborút átkereszteljük a faj megtizedelésére, legrosszabb esetben a faj állományának veszélyeztetettségére, és nem kell törődnünk tovább a saját hülyeségünkkel, mert mindent átháríthatunk a génekre és ösztönökre.

– Ösztönök? – kérdi Greywolf, és átkarolja Delaware-t. – Semmi kifogásom ellene.

Halk nevetés tör ki.

Anawak habozik egy pillanatig.

– Hogy még egyszer visszatérjünk a Happy End-re...

Mindenki ránéz.

– Tudom, jogos a kérdés, hogy az emberiség megérdemli-e egyáltalán, hogy tovább létezzen, de nem is létezik emberiség. Csak emberek vannak. Olyan egyének, akiktől a többi ember egy rakás jó okot vezethetne le magának, hogy miért is érdemes valóban továbbélni.

– És te, miért akarsz továbbélni, Leon? – kérdi Crowe.

– Mert... – Anawak vállat von. – Egyszerű. Mert van valaki, akiért tovább szeretnék élni.

– Happy End – sóhajt Johanson. – Tudtam.

Crowe rámosolyog Anawakra.

– Csak nem lettél szerelmes a végén, Leon?

– A végén? – gondolkodik Anawak. – Igen. Azt hiszem, a végén tényleg szerelmes lettem.

Tovább csevegtek, majd a hangok lassan elcsendesedtek Weaver fejében, míg végül teljesen belevesztek a hullázás morajába. Álomkirálynő, gondolta. Szerencsétlen álomkirálynő.

Ismét egyedül volt.

Weaver sírt.

Egy óra múlva csillapodni kezdett a hullámzás. Egy további óra elteltével a hullámok kisimultak.

Három órával később ki merte nyitni a kupolát.

Egy kattanással elengedett a rögzítés, és halk zümmögéssel kinyílt. Kemény hideg vette körül. A messzeségbe révedt pillantása, és egy púpot vélt látni, amint felbukkan, majd ismét eltűnik. Nem egy orka közelített, hanem valami sokkal nagyobb. Amikor másodszor is felbukkant, most már közelebb, feltűntek a hatalmas melluszonyok.

Egy púposbálna.

Arra gondolt, hogy bezárja a kupolát, de mit tehetne a többtonnás állat ellen. Ha a bálna nem akarja, hogy túlélje a találkozást, akkor nem is fogja.

A púp még egyszer felbukkant a szürke tengerből. Az állat hatalmas volt. A felszínen maradt, közel a hajóhoz, majd olyan közelségben húzott el mellette, hogy csak ki kellett volna nyújtania a karját, hogy megérinthesse a fejét. A bálna az oldalára fordult, és egy másodpercig figyelte a kis nőt a gépében.

Weaver viszonozta a pillantást.

Robajjal tört ki belőle a vízgőz, majd alámerült, anélkül, hogy egy hullámot is keltett volna, eltűnt a szürke vízben, és emlékké változott.

Weaver belekapaszkodott a fülke szélébe.

Nem támadta meg.

A bálna nem ártott neki.

Alig tudta elhinni. Az egész koponyája zúgott, a fülei is. Még mindig a vízbe bámult, és egyre közelebb hallotta a robajt, amely nem a fejéből jött. A levegőből, és egészen közel volt már hozzá a fülsiketítő a zaj, mire Weaver megfordult.

A helikopter alacsonyan lebegett a víz felett.

Emberek tolakodtak a nyitott oldalajtóban. Katonák, valaki civilben, aki két kézzel integet neki. Valaki, akinek a szája tágra volt nyitva, de mindhiába akarta a rotorok zaját is túlüvölteni. Weaver sírt és nevetett egyszerre.

Leon Anawak volt az.

EPILÓGUS

SAMANTHA CROWE

KRÓNIKÁIBÓL

Augusztus 15.

Semmi sem olyan már, mint amilyen volt.

Ma egy éve süllyedt el az Independence. Elhatároztam, hogy naplót vezetek. Egy évvel utána. Az embernek nyilván szüksége van egy szimbolikus dátumra, hogy elkezdjen vagy befejezzen valamit. Nem mintha hiány lenne az utóbbi hónapok eseményeinek a feljegyzéseiből, de azok nem az én gondolataim, és egy szép napon meg akarok bizonyosodni a gondolataim érvényességéről.

A reggeli órákban felhívtam Leont. Megmentett, amikor választhattam az elhamvadás, a fulladás és a fagyás között. Pontosabban: kétszeresen is neki köszönhetem az életemet. Miután a hajó elsüllyedt, még mindig meghalhattam volna, mert a jeges víztől csontig fagytam és eltört a bokám is. A Zodiacban volt túlélő-felszerelés, de kétlem, hogy magamat el tudtam volna látni, mert közvetlenül azután, hogy az Independence elsüllyedt, elájulhattam. A kórházban tértem magamhoz, erős kihűléssel, tüdőgyulladással, agyrázkódással és nikotin utáni sóvárgással.

Leon jól van. Ő és Karen ez idő tájt Londonban tartózkodnak. Beszéltünk a halottakról. Sigur Johansonról, aki nem láthatta többé a kis tóparti házát, Sue Olivieráról, Shankarról, Aliciáról és Greywolfról. Leon nagyon hiányolja a barátait, főként ilyen napokon, mint ez. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Még a holtakról való megemlékezéshez is szükségünk van olyan biztos pontra, mint a gyásznap, hogy aztán a fájdalmat egy dobozba tegyük, és egy újabb évig raktározzuk, és aztán, amikor újra elővesszük, megállapítsuk: nagyobbnak tűnt az emlékeinkben. A holtak most már a holtaké, ezért gyorsan áttérünk az élőkre.

Nemrég megismerkedtem Gerhard Bohrmann-nal. Nagyon kellemes, kiegyensúlyozott férfi. Nem tudom, hogy az ő helyében be merném-e még tenni a lábam a vízbe, de neki az a felfogása, hogy rosszabb, mint La Palma partjainál, már nem jöhet. Ő továbbra is búvárkodik, és folyamatosan ellenőrzi a kontinentális peremeket, hogy képet alkothasson magának az állapotukról, ja, mert időközben már búvárkodni is lehet. A támadások az Independence elsüllyedésével véget értek. Röviddel azelőtt a SOSUS mérőállomásain regisztráltak scratch-jeleket, amelyeket szerte az óceánban hallani lehetett.

Amikor órákkal később elindult a mentőosztag, hogy kiszabadítsa Bohrmannt a sziklahasadékból, már egyetlen egy cápával sem találkoztak. A bálnák is egyik pillanatról a másikra tértek vissza a normális kerékvágásba. Ugyanígy a kukacok is eltűntek, a medúzákkal és a mérgező rákokkal egyetemben, melyek szintén nem ostromolják a partokat. Még a Nagy Szivattyú is lassan visszanyeri erejét, úgyhogy nem kell tartanunk egy újabb jégkorszaktól. A hidrátok is stabilizálódásnak indultak, számolt be nekem Bohrmann. A mai napig nem tisztázott, hogy mit látott Karen ott, a Grönlandi-medence mélyén, de a terve bevált. A scratch-jelek akkor indultak útnak, amikor a királynő felvette vele a kapcsolatot; ezt a Deepflight fedélzeti számítógépéből tudjuk, ugyanis rögzítette a pillanatot, amikor Karen kinyitotta a kupolát, hogy kiengedje Rubin holttestét, és rövidre rá megszűnt a terror.

Vagy mondjuk inkább, kimarad egy időre?

Kihasználjuk az esélyünket?

Én nem tudom. Európa is lassan de biztosan kiheveri a cunami következményeit. A Kelet-Amerikában tomboló járványok sem olyan hevesek már, és egy sor védőoltás mutat kezdeti sikereket. Ezek a jó hírek. A rossz hír az, hogy a világot megingatta a zavar. Ki segíthetne újra felépíteni romokban heverő világrendünket? Az intézményesített vallások adósak maradtak a válasszal, így a kereszténység is. Ádám és Éva már egy ideje úgyis átengedte helyét a biokémiai folyamatoknak. Az egyház a rá nehezedő nyomásnak engedve elfogadta, hogy Isten a proteinokkal és az aminosavakkal kezdte. Ezzel még lehet élni. A döntő tényező az volt, hogy az Ő akarata szerint történt! Hogy pontosan hogyan jött létre az ember, már mellékes téma, a lényeg, hogy létrejött, Isten akarata szerint. Isten nem vet kockát, mondta egykoron Einstein. Ő úgy valósítja meg tervét, hogy a siker nem lehet kérdés. A csalhatatlanság pedig a priori érvényes!

Azzal az elképzeléssel is lépést tudott tartani a kereszténység, hogy idegen intelligenciák élhetnek más bolygókon. Isten miért ne ismételhetné meg a teremtést, ahányszor csak akarja? Nem hasonlítanak ránk ezek a lények? Valószínűleg ezt is Ő akarhatta így. A földi keretfeltételek között az ember tökéletesen alkalmazkodott az adott körülményekhez. Más bolygókon másfajta keretfeltételeket teremtett, ergo másfajta élőlényeket is. Így vagy úgy, de saját képére formált minden élőt, mert az önnön képére formálás metaforikusan értendő: a teremtés nem Isten tükörképének felel meg, hanem annak a képnek, amely a gondolata volt, amikor nekiállt megvalósítani azt.

A probléma más természetű: ha igaz, hogy a világegyetem tele van idegen intelligenciákkal – mind Isten teremtménye –, akkor nem kellett szükségszerűen Isten fiának történetéhez hasonló eseménynek bekövetkezni mindenhol? Ezek a lények is vétkeztek, hogy aztán az isteni áldozat megváltsa őket?

Ellenérvként szolgálhat, hogy egy másik Isten által teremtett faj nem szükségképpen bűnös. A fejlődés ott másként alakulhatott. Azon a bolygón a lakosok követték Isten parancsolatait, így nem volt szükség Megváltóra sem. Csakhogy a dolognak volt egy hatalmas hátulütője: ha ez a faj folyton Isten parancsa szerint élt, akkor nem ők a jobb faj Isten szemében? Méltóbbnak bizonyultak az embernél, tehát Isten nekik kellene, hogy adja a kiváltságos helyet. Ezzel azonban az emberiség visszacsúszna a teremtés második helyére, pedig már így is büntetett előéletű, mert a folyamatos erkölcsi hiányosságai miatt már egyszer elmosattatott. Akár még drámaiabban is fogalmazhatnék: Isten az emberiséggel nem éppen a mesterművét vitte végbe. Hanyag volt. Nem tudta megakadályozni, hogy bűnbe essünk, ezért kényszerült arra, hogy feláldozza a fiát, hogy ezzel a bűn megbocsátást nyerjen. Melyik apa tesz ilyet könnyű szívvel? Istennek magának kellett arra a következtetésre jutnia, hogy az emberiség kicsúszott a kezei közül.

A tudomány már egy ideje hirdeti, hogy ezerszámra népesítik be a civilizációk a világűrt. Az az elképzelés, hogy csupa mintagyerekek által benépesített galaxisokra találjunk, elég valószínűtlennek tűnik. Néhány faj valószínűleg bűnbe esett, ami viszont szükségessé tette a Megváltó eljövetelét. A vallásban nem foglalkoznak mennyiségi kérdésekkel, mert itt dogmákról és elvekről van szó, ami azt jelenti, hogy nem játszik szerepet, mennyi bűnt halmoz fel valaki, hanem arról, hogy egyáltalán megteszi. Másként fogalmazva: Istennel nem lehet alkudozni. Az elveszett bizalom: elveszett bizalom. A büntetés az büntetés, a megváltás pedig megváltás.

A megváltás története tehát többször is lejátszódhatott. De biztosak lehetünk abban, hogy Isten máshol nem talált egy másik utat arra, hogy helyreállítsa a teremtése hibáit, mint saját fiának feláldozását? És máris itt az újabb probléma: Krisztus halála fájdalmas volt, de kikerülhetetlen, mert az egyetlen isteni út. De valóban ez volt a legmegfelelőbb megoldás? Hogy képzeljük akkor el Isten tévedhetetlenségét, ha a teremtés helyreállítására itt feláldozza a fiát, amott pedig nem? Hiba volt a feláldozás, amit máshol még egyszer nem követ el? És mi értelme egy Istenhez imádkozni, aki nem tudja a dolgait megbízhatóan kézben tartani?

Ezért a kereszténység csak olyan intelligenciákat fogadhat el, amelyeknek szintén van megváltástörténetük. Máskülönben vagy az ember vagy az Isten jön ki belőle rosszul. De még a doktrínák hű őrizői sem tudtak elképzelni egy világegyetemet tele megváltástörténetekkel. Tehát mi maradt?

Egyediségünk a Földön.

Isten nekünk adta a világot. Mi vagyunk az isteni faj, melynek az a feladata, hogy uralma alá hajtson mindent. Ezen más bolygók lakói sem változtathatnak, még akkor sem, ha ellátogatnának hozzánk. Ez a hely a mi helyünk, és másoknak megvan a sajátjuk. A maga világában mindenki Isten akarata szerint teremtett faj.

De ez az erődítmény is leromboltatott. Az Yrr megsemmisítette a kereszténység utolsó bástyáját. Nemcsak az emberi egyeduralom lett kétségbe vonva, hanem az isteni terv is. Sőt még rosszabb: ha bele is törődünk abba, hogy Isten két egyenrangú fajt teremtett a Földre, akkor az Yrrnek is rendelkeznie kellene egy megváltástörténettel, vagy eddig szigorúan a törvényei szerint élt, különben ő is bűnbe esett volna, mint mi; de fel kell tennünk akkor a kérdést, hogy Isten miért nem büntette meg már régen?

És az Yrr semmiképpen nem él a törvényei szerint. Csak az ötödik parancsolat homlokegyenest ellentétben áll a biokémiájukkal. Ami azt jelenti, hogy Isten a) nem létezik, b) elvesztette a hatalmát fölötte vagy c) elnézi az Yrr ténykedését. Akkor viszont egy olyan téves elképzelésbe ringattuk magunkat, amely egyidős az emberiséggel. Egész idő alatt nem is az emberiségről volt itt szó!

Ilyen és hasonló görcsökben rángatóznak a nagyobb vallások, és emésztődik fel a kereszténység, az iszlám és a zsidóság. A buddhizmus és hinduizmus azonban, amelyek elismerik az egyéb életformákat, hihetetlen népszerűségnek örvendenek. Az ezoterikus körök a virágkorukat élik, új mozgalmak alakulnak ki, és ősrégi vallások a reneszánszukat ünneplik. A régi szekták közül még a mormonok tartanak ki a leginkább, akiknek az Istene azt mondja: számtalan világot teremtettem! De, hogy miért nevelt fel két gyermeket is egy közös gyerekszobában, arra ők sem tudtak magyarázatot adni.

Az utolsó hír, amely felröppent, egy katolikus érsekről szól, aki egy római küldöttséggel körbeutazza az óceánokat, és szentelt vízzel felfegyverkezve szólítja fel a gonoszt a távozásra. Nem semmi! Egy olyan faj, amely megszokta már, hogy Isten parancsai ellen cselekszik, és a teremtését folyton gyalázza, most elküldi az egyik állítólagos képviselőjét, hogy az ellenséget távozásra bírja. Van hozzá képünk, hogy a Teremtő ügyvédjeként állítsuk be magunkat, akinek a bizalmát már régen eljátszottuk. Ez olyan, mintha Istennek az evangéliumot prédikálnánk, azért, hogy ne büntessen meg.

A világ szétesőben van.

Az ENSZ időközben visszavette az Egyesült Államoktól a vezető szerepet. A bizonytalanság egy újabb jele. Sok államban összeomlott a rend. Ahová csak nézünk, mindenhol kiéhezett hordák settenkednek, ami legtöbbször fegyveres konfliktusba torkollik. A gyenge rátámad a még gyengébbre, mert az ember lénye szerint nem segítőkész, hanem az állati ösztönök vezérlik. Aki a földön fekszik, prédává válik, és fosztogatni is akad éppen elég lehetőség. Az Yrr nemcsak a városainkat pusztította el, hanem az embert belülről is. Hitetlenül bolyongunk a világban, mint eltaszított szörnyszülöttek, akik villámgyorsan visszafejlődnek az új kezdet utáni keresés kudarcaiban.

De él még a remény, és felcsillant egy új gondolkodás hajnala, amely talán megmagyarázza szerepünket a bolygónkon. Sokan megpróbálják megérteni a biológiai sokszínűséget és változatosságot, hogy felfoghassák azokat az elveket, amelyek legvégül mindnyájunkat összekötnek, minden hierarchiától mentesen. Mert csak ez az összefonódás lehet az alapja annak, hogy túléljünk. Elgondolkodott már azon az ember, hogy miként hat az utódai pszichéjére, ha egy elszegényedett bolygót hagy rájuk? Ki tudná megmondani, hogy egy állatfaj miféle értéket jelent az emberi szellem számára? Erdőket és korallzátonyokat kívánunk magunknak, halban gazdag tengereket, és friss levegőt, tiszta folyókat és tavakat. Ha továbbra is szennyezzük a Földet és kiirtjuk az életformák változatosságát, egy olyan komplex jelenséget pusztítunk el, amelyet felfogni sem tudunk, helyettesíteni pedig végképp nem. Amit szétszakítunk, úgy is marad. Ki tudná megmondani, hogy a nagy összefonódáson belül melyik részre nincs szükségünk? Az összefonódás titka ugyanis csak ép állapotában nyilatkozik meg. Csak egyszer mentünk el túl messzire, és az összefonódás hálója eldöntötte, hogy megszabadul tőlünk. Pillanatnyilag fegyverszünet van. Bárhogy is döntsön az Yrr a jövőben, jól tesszük, ha a döntését minél inkább megkönnyítjük. Mert másodszor Karen trükkje már nem fog beválni.

Ma, a katasztrófa évfordulóján, kinyitom az újságot, és ezt olvasom: az Yrr örök időkre megváltoztatta a világot.

Tényleg ezt tette volna?

Sorsdöntő volt ránk a befolyása, mégis alig tudunk róla valamit. Azt hisszük, hogy ismerjük a biokémiáját, de tudásnak lehet ezt nevezni? Azóta nem kerültek a szemünk elé. Csak a jelei szántanak végig az óceánokon, számunkra érthetetlenül, mert nem nekünk címzi őket. Hogy tud egy zselédarab hangokat kelteni? És hogyan fogadja őket? Kettő a millió kérdésből, melyet feltenni is lusták vagyunk. A válasz pedig csak tőlünk függ. Csakis tőlünk.

Talán időszerű lenne egy új emberiséget érintő forradalom, amelyben az ősi genetikai szükségszerűségeinket egy kalap alá hozhatjuk magas fejlettségünkkel. Ha méltónak bizonyulunk az ajándékba kapott Földhöz, akkor nem az Yrrt kellene kutatnunk, hanem végre saját magunkat. Csak származásunk tudatában, amelyet azonban a felhőkarcolók és számítógépek között nagyon gyorsan megtanultunk letagadni, leszünk képesek egy jobb utat választani a jövőben.

Nem, az Yrr nem változtatta meg a világot, inkább megmutatta nekünk, milyen valójában.

Semmi sem az már, ami volt. De egyvalami igen: még mindig dohányzom.

Hová lennénk az állandóink nélkül?

KÖSZÖNET

1000 oldalnyi tudomány és ismeret fényében jogosan várható el sok okos ember befolyása, és ez így is van. Akiknek egyenként köszönettel tartozom azok:

Prof. Dr. Uwe A. O. Heinlein, Miltenyi Biotec, az Yrr-racionális tanokért, valamint üvegcsék alján összegyűlt gondolkodó génekért és bölcsességért.

Dr. Manfred Reitz, Molekuláris Biotechnológiai Intézet, Jéna, a földön kívüli dolgokba való betekintésért és a sok inspirációért Yrr-ányomban.

Hans-jürgen Wischnewski, államminiszter, aki fél évszázadot sűrített három órába; neki a mákos kalácsért és a kényelemért.

Clive Roberts, Managing Director, Seaboard Shiping Co.

Vancouver, a szakmai és atyai tanácsokért – and simply for being itself!

Bruce Webster, Seaboard, az idejéért, türelméért és a 26 kérdésre adott kimerítő válaszért.

Prof. Dr. Gerhard Bohrmann, Geomar Kutatóintézet, Kiel és a Brémai Egyetem, a hidrátokban lejátszódó különleges hangokért és egy főszerepért, nemcsak a tudományban.

Dr. Heiko Sahling, Brémai Egyetem, a fixált, boncolt és más formában lévő kukacokért, és hogy beszállt a játékba.

Prof. Dr. Erwin Suess, Geomar, egy napsütötte ebédszünetért a mélytengerben és az irodalmi segítségért.

Prof. Dr. Christopher Bridges, Düsseldorfi Egyetem, a sok világos pillanatért a fénytelen mélyben.

Prof. Dr. Wolfgang Fricke, Hamburg-Harburg-i Technikai Egyetem, két konstruktív napért, a dekonstruktív célok ellenére.

Prof. Dr. Stefan Krüger, Hamburg-Harburg-i Technikai Egyetem, a hajó rendes elsüllyesztéséért.

Dr. Bernhard Richter, Germanischer Lloyd, a telefonos segítségért a Dr. Frickével folytatott katasztrófa-csúcsértekezleten.

Prof. Dr. Giselher Gust, Hamburg-harburg-i Technikai Egyetem, a kritikai gondolkodásért és az ötletek örökös áramoltatásáért.

Tobias Haack, Hamburg-harburg-i Technikai Egyetem, a fejmunkáért a hajó gyomrában.

Stefan Endressnek a bálnafigyelésért, valódi indiánokért és a nagy állatokért, amelyek kicsiny repülőgépeket ugranak át.

Torsten Fischer, Alfred Wegener Intézet, Bremerhaven, a lehetőségért, hogy kutassak egy kutatóhajón.

Holger Fallei, egy Északi csillag-expedícióért a szárazdokkban, amely minden volt, csak nem száraz.

Dr. Dieter Fiege, Senckenberg Kutatóintézet, Frankfurt, egy kukacoskodó napért – jó értelemben.

Björn Weyernek a flotta biztonságáért és a hajlandóságért, hogy az ellenséggel szembeszálljon – természetesen irodalmi szemszögből.

Peter Nassénak az értékes kapcsolatokért, az állandó segítőkészségéért, és abban a reményben, hogy a filmvásznon láthatjuk viszont hamarosan.

Ingo Haberkorn, Német Szövetségi Nyomozó Iroda, Berlin, a válságkezelés megalapozásáért nem-emberi beavatkozások esetében.

Uwe Steennek a kölni rendőrség sajtóreferensének a segítségéért, hogy ki, hol, mikor és hogyan reagál Yrr-racionális időkben.

Dieter Pittermann-nak a fúrószigetekhez vezető közlekedési útvonalakért, Trondheim tudományos oldaláért és a „Håper det er til hjelp”-ért.

Tina Pittermann-nak, amiért kijárt a nagymama könyveiért, és a türelmes várakozásért a nagymama könyveire. Tina nagymamájának a fent nevezett könyvekért.

Paul Schmitznek a fotókért, a szakáll-transzplantációért, két év zenei nélkülözésért és a megingathatatlan bizonyságért:

Never get old!

Jürgen Muthmann-nak a perui halászatba való betekintésért, a firkászok irányában tanúsított türelméért, és a belső közelségért a távolság dacára.

Olaf Petersenn-nek, bizalmam lektorának a Kiepenheuer & Witsch-nél, amiért gazdagította a ismereteimet a „törölés” világában.

Helge Malchow kiadómnak Kiepenheuer & Witsch-nél a belém vetett bizalomért és a legvastagabb könyvért a kiadó történetében.

Yvonne Eiserfreynek, aki behatóan tanulmányozta a könyvet a nAgy- és KisBetűK ügyében.

Jürgen Milz barátomnak és partneremnek, amiért a kishajót a heves vihar ellenében is víz fölött tartotta.

Köszönet a Kiepenheuer & Witsch egész csapatának.

Szívből mondok köszönetet Köln főpolgármesterének, Norbert Burgernek a Hans-jürgen Wischnewskivel való kapcsolatért, Hans-peter Buschheuernek leveléért Ben Wisch-hez, Claudia Dambowynak az orvosi segítségért, Jürgen Streichnek a Greenpeace-ről szolgáltatott olvasnivalóért, Hejo Emonsnak az izgalmas mélytengeri videókért, Jochen Cerhaknak a hasonló videókért, Wahida Hammondnak a sok baráti szívességért.

Külön köszönet jár Brigitte és Rolf Schätzingnek, a szüleimnek, akiknek csak a legjobbakat köszönhetem, akik mindig itt voltak, mikor kellettek, akik annyi háborgó vízen eveztek velem, és még a legnagyobb ködben is meg tudták tartani az irányt.

A természet nagy körforgásában a vég egyenlő a kezdettel. Ezt a szép logikát követve a köszönetmondás igazából a végén kezdődik. Úgy, ahogy minden napom indul és befejeződik, és ismét kezdődik, a legszebb dologgal, amit kívánhat magának az ember, méghozzá a nagy szerelemmel. Néhányan azt mondják, hogy Sabina a titkos lektorom, mások egyenesen a szerencsémnek nevezik. Mindkettő igaz. Neked írtam ezt a könyvet, legkedvesebb kincsem, mementóul arról, amit az egyik söralátéten őrzöl a pénztárcádban: Minden!... és még annál is tengernyivel több.

Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője

1052 Budapest, Szervita tér 5.

Tel.: 235 5020

Fax: 318 4107

E-mail: athenaeum@lira.hu

Honlap: www.athenaeum.hu

Műszaki vezető Rácz Julianna

Nyomdai előkészítés 9s Műhely

ISBN 963 9471 29 1

Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.

Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató