XI. KÖNYV

(1.) …minthogy Valerius Asiaticust, a kétszer volt consult, hajdani szeretőjének hitte, egyben pedig a még Lucullustól kezdett és Valeriustól ragyogó pompával szépítgetett kertekre is sóvárgott, Suilliust mindkettő bevádolására uszítja. Csatlakozik hozzá Sosibius, Britannicus nevelője, kinek hamis jóindulattal arra kellett intenie Claudi-ust: vigyázzon az uralkodókkal szemben ellenséges erőre és vagyonra. Lám, Asiaticus, Gaius Caesar meggyilkolásának fő kezdeményezője, nem átallotta a római nép gyűlésén ezt bevallani, sőt még a tett dicsőségét is követelni. Hírneves ember azóta a városban, híre a tartományokban is elterjedt; most útra készül a germániai seregekhez, és mivel viennai születésű, s népes és befolyásos rokonságra támaszkodhat, fel akarja lázítani szülőföldjének törzseit. Erre Claudius, minden további nyomozás nélkül, gyors katonákkal szinte már a háború elfojtására küldte Crispinust, a testőrség parancsnokát, aki Baiae mellett talált rá s bilincsbe verve Rómába hurcolta.

(2.) S még csak a senatus elé sem engedték: a császári lakosztályban hallgatják ki, Messalina jelenlétében, míg Suillius a vádat képviselte: megrontotta a katonákat, akiket pénzzel és fajtalankodással minden gyalázatra rávett; azután Poppaeával folytatott házasságtörést, végül testileg elpuhult. Erre a vádlott, megtörvén a csendet, kifakadt és így szólt:

– Kérdezd meg a fiaidat, Suillius: majd bevallják, hogy férfi vagyok!

S mikor elkezdte védekezését, mélységesen megindította Claudiust, de még Messalinából is könnyeket csalt ki. Amint ezek lemosása végett a teremből távozott, figyelmeztette Vitelliust, ne hagyja a vádlottat kicsúszni. Ő maga Poppaea elvesztésére sietett, és megbízta embereit, hogy a börtönnel ijesztgetve önkéntes halálra késztessék; Caesar annyira nem tudott a dologról, hogy néhány nap múlva Poppaeának nála ebédelő férjét, Scipiót megkérdezte, miért felesége nélkül jött vendégségbe, mire az annyit felelt, hogy szegény kiszenvedett.

(3.) De mikor Asiaticus felmentéséről tanakodott, Vitellius sírva emlegette neki régi barátságukat, s hogy mennyire egyformán tisztelték Antóniát, a princeps anyját, majd végigfutván Asiaticusnak a köz érdekében tett szolgálatain s nemrégi britanniai katonáskodásán, s ami csak a szánalom megnyerésére jónak látszott, az önkéntes halál engedélyezését javasolta számára: ezt követte Claudius ugyanilyen kegyes ítélete. Mikor ezután némelyek az ételtől való tartózkodást és a szelíd távozást ajánlották, Asiaticus kijelentette, hogy lemond a jótéteményről, és folytatván megszokott foglalatosságait, megfürdött, majd derűs lakoma után, mikor is kijelentette, hogy tisztességesebben halt volna meg Tiberius ravaszsága vagy Gaius Caesar felbőszülése által, mint hogy most asszonyi csalárdságnak és Vitellius szemérmetlen szájának esik áldozatul, felnyitotta ereit, előbb azonban megtekintette a máglyát s más helyre vitette, hogy az árnyas fák a tűz hevétől ne károsodjanak. Ennyi állhatatosság volt benne utolsó órájáig.

(4.) Ezután összehívták a senatorokat, és Suillius a vádlottak közé sorolja a Petra nevű előkelő római lovagokat. Haláluk oka azonban csupán annyi, hogy házukat Mnester és Poppaea rendelkezésére bocsátották találkozásaik céljaira. Mégis az egyiknek egy éjszakai álomlátást róttak fel bűnül, mintha Claudiust látta volna kalászkoszorúval övezve, de megfordított kalászokkal, s hogy ezzel a látomással a gabona megdrágulását akarta megjósolni. Némelyek értesülése szerint sárguló levelű szőlőkoszorút látott, és ezt úgy magyarázta, hogy az ősz vége a princeps halálát jelenti. De abban nincs köztük semmi eltérés, hogy őrá s fivérére valamilyen álomkép zúdította a vészt. Crispinusnak másfél millió sestertiust és praetori jelvényeket szavaznak meg. Ezt toldotta meg Vitellius a Sosibiusnak javasolt egymillió sestertiusszal, amiért Britannicust tanításaival, Claudiust tanácsaival segíti. Scipio, mikor őt is felszólították véleményének nyilvánítására, így szólt választékos kiegyensúlyozottsággal hitvesi szeretet és senatori kötelesség között:

— Mivel Poppaea vétkeiről ugyanaz a véleményem, mint mindenkinek, gondoljátok, hogy úgy is szavazok, mint mindenki.

(5.) Suillius ezután megállás nélkül folytatta kegyetlen vádaskodását a törvény elé idézettek ellen, és sokan akadtak társai a vakmerőségben. Mert a törvények és hivatalok minden feladatát magához ragadó princeps eleve alkalmat adott a rablásra. Semmi más közáru nem volt oly könnyen megvásárolható, mint az ügyvédek hűtlensége, olyannyira, hogy Samius, az előkelő római lovag, miután négyszázezer sestertiust adott Suilliusnak, de kiderült a vesztegetés, Suillius házában a kardjába dőlt. így aztán Gaius Silius kijelölt consul kezdeményezésére, akinek hatalmáról és pusztulásáról annak idején fogok megemlékezni, felkelnek a senatorok s a Cincius-féle törvényt követelik, amely régtől fogva úgy intézkedett, hogy perbeszédéért senki ne kapjon pénzt vagy ajándékot.

(6.) Ezután, mikor zajongtak az illetők, akik ellen ez a megszégyenítés készült, a Suilliusszal meghasonlott Silius hevesen rájuk támadt, és a régi szónokok példáit hozta fel, akik úgy vélték, a jó hír és az utókor az ékesszólás jutalma. A különben legszebb és legnemesebb művészetet piszkos szolgálatokkal szennyezik be; a becsület sem marad érintetlen, ahol csak a nyereség nagyságát nézik. Ha az ügyek senkinek nem hoznának hasznot, csökkenne a számuk; most ápolgatják az ellenségeskedéseket, vádaskodásokat, gyűlölködéseket és jogtalanságokat, hogy miként a sok betegség jutalmat az orvosoknak, úgy a pereskedés nyavalyája pénzt hozzon az ügyvédeknek. Gondoljanak csak Asiniusra, Messalára és az újabbak közül Arruntiusra és Aeserninusra: a hírnév csúcsaira emelkedtek feddhetetlen életükkel és ékesszólásukkal.

Így beszélt a kijelölt consul, mások is egyetértettek vele, és már készítették is a határozatot, amely szerint a zsarolási törvényt kell alkalmazni; ám ekkor Suillius, Cossutianus és a többiek, akik látták, hogy nem eljárás indul ellenük, hiszen nyilvánvalóan bűnösek, hanem büntetésükről döntenek, körülállják Caesart, és büntetlenséget kérnek korábbi tetteikért.

(7.) És miután rábólintott, rákezdik: Ki annyira fennhéjázó, hogy örök hírnévben reménykedik? Az élet szükségleteire megfelelő forrásról kell gondoskodnunk, hogy ügyvédek híján senki ne legyen kiszolgáltatva a hatalmasoknak. De az ékesszólás sem jut ki ingyen: el kell hanyagolni az egyéni gondokat, hogy mások ügyeivel törődhessünk. Sokan katonáskodásból, mások földművelésből tartják fent magukat: senki nem törekszik olyasmire, aminek gyümölcseit előre nem látja. Könnyen nagylelkűsködött az Antonius és Augustus közti háborúk jutalmaival dúsan ellátott Asinius és Messala, vagy az Aeserninusok és Arruntiusok, gazdag családok örökösei! Kéznél a példák, hogy mekkora összegért szokott volt Publius Clodius vagy Gaius Curio a népgyűlésen szónokolni. Ők, szerény senatorok, nyugalmas közállapotok közepette csakis a békével járó előnyökre pályáznak. Gondoljon a plebeius származásúakra, akik tógában tűntek ki! Ha megszűnik a tanulmányok jutalma, a tanulmányok is veszendőbe mennek.

A princeps úgy vélte, mindez nem éppen megtisztelő, de mégsem hiábavaló, így aztán az elfogadható fizetség határát tízezer sestertiusban szabta meg, és aki ezt áthágja, a zsarolási törvény szerint büntetendő.

(8.) Ugyanebben az időben Mithridates, akinek armeniai királykodását és Gaius Caesar parancsára történt elfo-gatását előadtam, Claudius felszólítására visszament királyságába, Pharasmanes hatalmában bízva. Ez, a hiberek királya, egyben Mithridates fivére, elmondta: meghason-lottak a parthusok, és mivel a királyi hatalom vált vitássá, a kisebb dolgokkal nem törődnek. Mert Gotarzes, sok egyéb szörnyű tette közt, sürgősen megölette fivérét, Artabanust, annak feleségét és gyermekét, amiért a többit félelem fogta el, és behívták Vardanest. Az, mint vakmerőségekre kész ember, két nap alatt háromezer stádiumot rohant le, a mit sem sejtő és megrettent Gotarzest kikergette az országból, és késlekedés nélkül hatalmába kerítette a szomszédos tartományokat is, csak a seleuciaiak nem fogadták el uralmát. Velük szemben, akik már apjától is elpártoltak, inkább haragjában, semmint a helyzetnek megfelelően, belebonyolódik az erős város ostromlásába, melyet az előtte hömpölygő folyó – magában is erősség – s falak és készletek biztosítottak. Közben Gotarzes a daháktól s hyrcanusoktól támogatva újból harcolni kezd, s a Seleucia elhagyására kényszerített Vardanes a bactriai síkságra vonult át.

(9.) Ekkor, midőn megoszlottak a Kelet erői, és nem lehetett tudni, merre hajlanak, Mithridatesnak alkalom adódott Armenia elfoglalására, mert a magaslati erődök lerombolásához rendelkezésre állott a római katonaság, ugyanakkor a hiber sereg a síkságokon tombolt. Nem is álltak ellen az armeniaiak, miután a merészen ütközetbe bocsátkozó Demonax tartományfőnök csapatai vereséget szenvedtek. Némi késedelmet okozott Cotys, Kis-Armenia királya,  mivel  néhány  előkelőség feléje  fordult;  ezután Caesar levele észhez térítette, és minden Mithridates kezére jutott, aki keményebben járt el, mint az új uralom kezdetén üdvös.

A csatára készülő parthus vezérek pedig hirtelen megállapodást kötnek, mert tudomást szereznek honfitársaik cselszövéséről, amelyet Gotarzes feltárt fivére előtt: összejöttek, s eleinte húzódozva, majd egymás jobbját fogva az istenek oltára előtt ígérték meg, hogy ellenségeik csalárdságát megbosszulják és egymással egyezségre lépnek. S Vardanes látszott alkalmasabbnak a királyság megtartására, Gotarzes pedig, hogy semmi vetélkedés ne támadjon, Hyrcania belső vidékeire húzódott. Seleucia elszakadása után a hetedik évben megadja magát a visszatérő Vardanesnak, elég szégyenére a parthusoknak, kikből egyetlen város ily sokáig csúfot űzött.

(10.) Ezután sorra látogatta a legerősebb tartományokat és Armenia visszafoglalását is tervezgette, ha Vibius Marsus syriai legátus háborús fenyegetőzése meg nem akadályozza. És közben Gotarzes, megbánván a királyság átengedését, meg a nemesség hívására, mely békében keményebbnek érzi a szolgaságot, összevonja csapatait. Erre ellene indultak az Erindes folyóhoz. Az itteni átkelés során hosszas harc után végleg győzött Vardanes, és sikeres ütközetekkel a közbeeső törzseket is meghódoltatta egészen a Sindes folyóig, amely a dahákat s az ariusokat választja el egymástól. Itt szakadt vége szerencséjének: mert a parthusok, noha győztek, megtagadták a távoli katonáskodást. Emlékkövet állítván tehát, amelyen hatalmát bizonygatta, és hogy előtte egyik Arsacida sem vetett ki adót ezekre a népekre, visszatér roppant dicsőségben, de annál erőszakosabban és alattvalói számára türhetetlenebbül, akik előre megbeszélt csellel a vadászatra figyelő óvatlant megölték, kora ifjúságában, de hírével idős királyok közt is kimagaslót, ha úgy pályázott volna szeretetre honfitársai között, mint félelemre ellenségeinél.

Vardanes halála felkavarta a parthusok országát: nem tudtak dönteni, kit fogadjanak el királynak. Sokan Gotar-zes felé hajlottak, némelyek Phraates ivadéka, Meherdates felé, kit túszként nekünk adtak. Végül Gotarzes bizonyult erősebbnek, s elfoglalván a fővárost, kegyetlenségével és kicsapongásaival arra késztette a parthusokat, hogy a római uralkodóhoz forduljanak titkos kérésükkel, amelyben Meherdatesnak az apai trónra való elbocsátásáért folyamodtak.

(11.) Ugyanazok consulsága alatt, a nyolcszázadik évben Róma alapítása, a hatvannegyedikben Augustus játékai után, százados játékokat lehetett látni. A két uralkodó számításait mellőzöm, mint amit kellőképpen ismertettem a Domitianus császár dolgairól szerkesztett könyvekben. Mert ő is rendezett százados játékokat, s azokon mint a tizenöt személyes papi testület tagja és az évi praetor, különös figyelemmel vettem részt. Ezt nem kérkedésből említem, hanem mivel ősidőktől fogva a quindecimvirek testülete visel erre gondot, és éppen a tisztségviselők végezték a hivatalos szertartásokat.

Mikor Claudius ott ült a cirkuszi játékokon, és előkelő fiúk a trójai lovasjáték bemutatására vonultak be, köztük Britannicus, a császár fia, és Lucius Domitius, kit örökbefogadással nemsokára az uralkodóház tagjává és a Nero név viselőjévé tett, a népnek Domitius iránt erősebben megnyilvánuló rokonszenvét jósjelként értelmezték. Azt is beszélték, hogy gyermekkorában kígyók őrködtek mellette: mesés és idegen csodákhoz idomított koholmány, hiszen még ő maga is, bár semmiképpen sem kisebbítette önmagát, csak egy kígyót emlegetett, amelyet szobájában láttak.

(12.) De a nép hajlandósága még Germanicus emléke miatt maradt ilyen erős (ő volt egyetlen férfi leszármazottja), anyja, Agrippina iránt pedig egyre fokozódott a részvét Messalina elvetemültsége miatt: a mindig gyűlölködő és akkor még ingerültebb ellenséget csak új és őrjöngéssel határos szerelme tartotta vissza attól, hogy vádakat és feljelentőket sorakoztasson ellene. Mert oly lángoló szerelemre lobbant Gaius Silius, a legszebb római ifjú iránt, hogy Iunia Silanát, hírneves származású feleségét elzavarta mellőle, és szabaddá tett szeretőjét birtokába vette. Silius tisztában volt a bűnnel vagy veszéllyel, de biztos lévén pusztulása, ha nemet mond, és némi reménye az észrevétlenségre, egyszersmind nagy jutalmak, ezért a jövő elkendőzésében és a jelen élvezésében lelt vigaszt. Messalina nem is titokban, hanem népes kísérettel járt a házába, a nyilvánosság előtt is tapadt hozzája, elhalmozta ajándékokkal, kitüntetéssel, végül, mintha már át is szállt volna az uralkodói méltóság, a császári rabszolgákat, felszabadítottakat, kincseket mind a szerető körül lehetett látni.

(13.) A tulajdon házasságáról mit sem tudó és censori ténykedéssel elfoglalt Claudius pedig szigorú rendeletekben rótta meg a nép színházi szabadosságát, amiért Publius Pomponius volt consulra (aki színpadi költeményeket írt) s előkelő asszonyokra gyalázkodó szavakat szórt; és törvénnyel fékezte meg az uzsorások kíméletlenségét: szülői fennhatóság alá tartozó fiataloknak ne adhassanak kamatra olyan kölcsönt, amely a szülők halálakor fizetendő meg; s a források vizét a simbruviumi dombokról levezetvén, bevitte a városba; és új betűket iktatott közbe s tett közhasználatúvá, miután rájött, hogy a görög írás sem egyszerre alakult ki s vált tökéletessé.

(14.) Elsőnek az egyiptomiak próbálták állatalakokkal kifejezni gondolataikat (az emberi szellemnek ezeket a legősibb emlékeit sziklába vésve szemlélhetjük), és magukat mondják a betűjegyek feltalálóinak. A phoeniciaiak, mivel a tengeren ők voltak erősek, innen vitték be Görögországba, s így nyerték el a dicsőséget, mintha ők találták volna fel, amit átvettek. Hiszen azt beszélik, hogy a phoeniciai hajókkal odavetődött Cadmus tanította meg az akkor még műveletlen görögországi törzseket erre a művészetre. Némelyek szerint az athéni Cecrops vagy a thebai Linus és a trójai háború idejében az argosi Palamedes talált fel tizenhat betűt, majd mások, de főképp Simonides a többit. Italiában pedig az etruszkok a corinthusi Demaratustól, a latin őslakók az arcadiai Euandertől tanulták; valóban, a latin betűk azonos formájúak a legrégibb görögökkel. Nálunk is kevés volt eleinte, néhány később került közéjük. Ennek példájára Claudius három betűt adott hozzá, melyek használatban is voltak uralkodása alatt, később feledésbe merültek, de még ma is láthatók a tereken és templomokban kifüggesztett bronztáblákon.

(15.) Ezután a haruspexek testületéről terjesztett javaslatot a senatus elé, hogy ez az ősi itáliai tudomány a közöny miatt ki ne vesszen. Hiszen gyakran vették őket igénybe az állam megpróbáltatásai idején, s figyelmeztetésükre újból bevezettek és később gondosabban ápoltak egyes szertartásokat; az etruriai előkelőségek maguktól vagy a római senatus ösztönzésére fenntartották és utódaikra hagyományozták ezt a tudományt: most ellanyhul a szép mesterségek terén általában megfigyelhető gondatlanság folytán, és mivel erőre kapnak az idegen babonaságok. Egyelőre biztató ugyan minden, de az istenek jóságát azzal kell meghálálni, hogy a válságos helyzetekben ápolt szent szertartások szerencsés időkben se merüljenek feledésbe. Létre is jött ennek alapján egy senatusi határozat: vizsgálják meg a pontifexek, mi tartandó meg s mi erősítendő a haruspexek tudományából.

(16.) Ugyanebben az évben a cheruscusok népe királyt kért Rómától, mivel a belháborúkban elvesztette előkelőit, és csak egy maradt a királyi törzsből, név szerint Italicus, aki túszként a városban tartózkodott. Apai ágon Flavustól, Arminius fivérétől, anyai ágon Actumerustól, a chattusok királyától származott, ő maga tekintélyes megjelenésű és fegyverforgatásban s lovaglásban hazai s római szokás szerint gyakorlott. Caesar ellátja tehát pénzzel, kísérőket ad melléje és buzdítja, hogy bátran vállalja nemzetségének megtiszteltetését: ő az első, aki Rómában született, és nem mint túsz, hanem mint polgár megy külső uralmának átvételére. A germánok eleinte örvendeztek érkezésének, és mivel semmiféle viszálykodásba bele nem ártotta magát és mindenkihez egyformán szíves volt, ünnepelték, tisztelték; hol nyájasságot és mérsékletet mutatott, ami senkinek sem volt gyűlöletes, gyakrabban italosságot és élvezethajszolást, barbároknak éppen kedves tulajdonságokat. S már a szomszédoknál, már távolabb is kezd híressé lenni, mikor a hatalmát gyanakodva nézők, kik pártoskodásban voltak nagyok, szétmennek a határos népekhez és bizonygatják: elvész Germania ősi szabadsága, és növekedőben a római befolyás. Annyira nincs senki, ezen a földön született, aki az első helyet betölthetne, hogy a felderítő Flavus sarjadéka emelkedik valamennyiük fölé? Hiába írja Arminiust a zászlajára; ha annak ellenséges földön felserdült fia jönne királyságra, attól lehetne félni, hogy megfertőzte a neveltetés, a szolgaság, a kényeztetés, csupa idegenség: de ha Ita-licusban az apai érzület él, senki más ádázabbul nem forgatta fegyverét szülőföldje és hazai istenei ellen, mint az ő apja.

(17.) Ilyen és efféle beszédekkel népes sereget hoztak össze, de Italicust sem kevesebben követték. Mert nem úgy tört be, akaratuk ellenére, hanem hívták, – emlegette, – mivel származásával megelőzi a többit: érdemességét is tegyék próbára, hogy méltónak mutatkozik-e nagybátyjához, Arminiushoz és nagyapjához, Actumerushoz. Atyja miatt sem kell szégyenkeznie, amiért a germánok akaratával a rómaiak iránt vállalt hűséget sohasem szegte meg. Hamisan hivatkoznak a szabadság jelszavára azok, akik egyénileg elfajzottak, a közre vészt hozók és csak a viszálykodásból merítenek reményt. Rázúgott erre lelkesen a tömeg, és a barbárok közt nagy ütközetben győztes lett a király. Azután jó szerencséjében fennhéjázásba süllyedt, s elűzték, majd langobard segítséggel újból hatalomra került és jó sorsban, balsorsban a cheruscusok ügyét veszélyeztette.

(18.) Ugyancsak ez idő tájt a chaucusok, – otthoni meghasonlás nélkül és Sanquinius halálán felbátorodva, – míg Corbulo felvonul, többször betörtek Alsó-Germaniába. Vezérük a canninefas nemzetiségű Gannascus volt, aki sokáig szolgált a római segédcsapatokban, majd átszökött és könnyű kalóznaszádokkal főleg a gallok partvidékét pusztította, ismerve gazdagságukat és harciatlanságukat.

Corbulo azonban, miután a provinciába érkezett, nagy gondossággal és hamarosan dicsőséggel – melynek kezdete ez a hadjárat volt, – a három-evezősorosokat a Rhenus medrében, a többi hajót, ami csak használható volt, a tengerpart mentén és a csatornákon keresztül felvonultatta, így az ellenséges csónakokat elsüllyesztette és Gannascust elűzte. Midőn a helyzet kellőképpen rendeződött, a szolgálattól és munkától elszokott, zsákmányolásban kedvét lelő légiókat a régi fegyelemre szorította, hogy senki a hadmenetből ki ne lépjen és csatát csak parancsra kezdjen; az őrszemeknek, osztagoknak éjjel-nappal fegyverben kellett szolgálatot teljesíteniük; s beszélik, hogy egy katonát, mivel fegyver nélkül, és egy másikat, mivel csak egy tőrrel az oldalán ásta a sáncárkot, halállal büntetett. Ezek a túlzó és talán alaptalan híresztelések mégis a vezér szigorúságából eredtek; ébernek és nagy vétkekkel szemben kérlelhetetlennek gondolhatja az ember azt, akiről ilyen durva szigort tételeztek fel még enyhe kihágásokkal szemben is.

(19.) Különben ez a rettegés a katonákra s az ellenségre ellenkező hatást tett: a mi bátorságunk megnövekedett, a barbárok vadságának vége szakadt. A frízek népe is, mely a Lucius Apronius vereségével kezdődött zendülés óta ellenséges vagy megbízhatatlan volt, túszokat adott és letelepedett a Corbulótól kijelölt földeken; ugyanő tanácsot, tisztviselőket, törvényeket szabott nekik, és hogy rendelkezéseit ne mellőzzék, erősséget rendezett be és követeket küldött, hogy a nagyobb chaucus népet megadásra csábítsák, egyben Gannascust kelepcébe csalják. Nem is volt hiábavaló vagy nemtelen a csel a szökevény és hitszegő ellen. De pusztulásával megrendült a chaucusok gondolkozása, és Corbulo háború magvait hintette el, amit sokan örömmel fogadtak, némelyek kifogásoltak. Miért bőszíti az ellenséget? A bajok a közre hárulnak, ha pedig szerencsével járna, félelmes a békére egy kiváló férfi és a tehetetlen uralkodónak terhes. Claudius tehát annyira ellene volt Germania újabb megtámadásának, hogy az őrcsapatokat visszaparancsolta a Rhenus innenső partjára.

(20.) Corbulo már tábort akart veretni ellenséges földön, mikor ezt az utasítást megkapta. Meglepetésében, bár sok minden egyszerre zúdult rá – félelem a császártól, a barbárok lenézése, csúfság a szövetségesek szemében –, csak ennyit mondott:

– Boldog hajdani római vezérek!

Ezzel jelt adott a visszavonulásra. Mégis, hogy katonáitól a semmittevést eltávoztassa, a Mosa és a Rhenus között huszonhárom mérföld hosszúságban csatornát ásatott, hogy ezáltal ki lehessen kerülni az oceanus bizonytalanságait. Caesar mégis megadta neki a diadalmenet jelvényeit, bár a háborút megtagadta tőle.

Nem sokkal később ugyanezt a kitüntetést nyeri el Cutius Rufus, aki a mattiacusok földjén aknát táratott fel ezüsterek kutatására: ebből csekély és nem is tartós haszon származott, a légióknak viszont a kárhoz még munka is járult, kiásni a vízelvezetőket, s ami a felszínen is nehéz, a föld alatt végezték. Az ilyesminek alávetett katonaság, mivel több más tartományban is hasonlókat kellett elszenvednie, titokban folyamodványt szerkesztett a hadsereg nevében, kérve a császárt, hogy akire a jövőben hadsereget akar bízni, annak előre adja meg a triumphatori jelvényeket.

(21.) Curtius Rufus származásáról, kinek az apja némelyek szerint gladiátor volt, nem szeretnék hamis adatokat közölni, de az igazság ismertetését is szégyellem. Miután felcseperedett, mint az Africát igazgató quaestor kíséretének tagja Adrumetum városában egyedül sétált a déltájt kihalt oszlopcsarnokban, mikor megjelent neki egy emberi mértéknél nagyobb nőalak, és hang hallatszott:

–  Te vagy az, Rufus, aki ebbe a tartományba proconsul-ként fogsz jönni.

Ettől a jósjeltől reményre kapott, és a fővárosba menvén, barátainak bőkezűségéből, egyszersmind éles eszével elnyerte a quaestorságot, majd előkelő jelöltek között, a princeps szavazatával a praetorságot, mikor is Tiberius e szavakkal leplezte dísztelen származását:

–  Curtius Rufus szerintem magától született.

Ezek után hosszú öregséget ért meg, a feljebbvalók előtt komoly képpel hízelgett, fennhéjázó volt a kisebbekkel szemben, egyenlők között nehéz természetű, a consuli hatalmat, a triumphatori jelvényeket és végül Africát is elnyerte, és ottani halálával beteljesítette a végzetes jövendölést.

(22.) Eközben Rómában – senki előtt nem nyilvánvaló és később sem megállapítható okokból – Cnaeus Nonius előkelő római lovagot karddal felfegyverkezve találják a princeps üdvözlésére váró sokadalomban. Mert miután kínzással gyötörték, magáról vallomást tett, de bűntársakat nem nevezett meg, s még az sem biztos, hogy titkolt-e valakit.

Ugyanazok consulsága alatt Publius Dolabella azt javasolta, hogy a gladiátori látványosságokat minden évben azoknak a költségén rendezzék meg, akik a quaestorságot elnyerték. Őseinknél az érdemnek volt ez a jutalma, s minden polgárnak szabad volt pályáznia hivatalokra, ha bízott jó képességeiben; még az életkor sem volt ok a megkülönböztetésre, hogy fiatal fejjel ne nyerhessék el a consulságot és a dictatorságot. A quaestorok hivatalát azonban már a királyok uralkodása alatt intézményesítették, mint ezt a Lucius Brutustól felelevenített lex curiata mutatja, s a con-sulok számára is megmaradt a quaestorok kiválasztásának joga, míg csak ezt a tisztséget is nem a nép adományozta. így választották meg először Valerius Potitust és Aemilius Mamercust, hatvanhárom évvel a Tarquiniusok kiűzése után, hogy a katonáskodó consul okát kísérjék. Majd mikor a tennivalók szaporodtak, még kettőt vettek hozzájuk, hogy Rómában a kincstárra ügyeljenek. Később, mikor már adóköteles volt Italia, és ehhez járultak a tartományi szolgáltatások is, megkettőzték a számukat. Utóbb, Sulla törvénye alapján, húszat választottak a senatus kiegészítésére, amelynek a bírósági ügyeket előzőleg átadta. És bár a lovagok visszanyerték a bíráskodást, a quaestorságot mégis a jelöltek méltósága szerint vagy az adományozók készségéből, ellenszolgáltatás nélkül engedélyezték, míg aztán Dolabella javaslata alapján szinte a legtöbbet ajánlónak adták.

(23.) Aulus Vitellius és Lucius Vipstanus consulsága alatt, mikor a senatus kiegészítéséről tárgyaltak, s az üstökösnek nevezett Gallia előkelői, kik a szövetségesi és a római polgárjogokat már régebben megkapták, a városi tisztségek elnyerésének jogát kérték, erről az ügyről sok mindenfélét beszéltek. Az eltérő nézetek képviselői a princeps előtt is vitáztak, bizonygatva, hogy nem annyira beteg Italia, hogy ne tudna senatust adni fővárosának. Lám, egykor a rokon népek beérték azokkal, akik itt születtek, és meg lehettek elégedve a régi köztársasággal. Mindmáig emlegetik azokat a példákat, melyeket a római jellem az ősi erkölccsel erény és dicsőség dolgában szolgáltatott. Vagy nem elég, hogy a venetusok és az insuberek betörtek a cu-riába, hanem az idegen születésűek sokaságával együtt kellene járnia mintegy a fogságnak is? Milyen tisztség marad meg ezután a város még meglevő előkelőségeinek vagy a szegény latiumi senatornak? Elözönlenek mindent azok a gazdagok, akiknek nagy- és dédszülei, ellenséges törzsek vezérei, tűzzel-vassal irtották seregeinket, Alesiánál ostromzár alá vették az isteni Iuliust. Friss dolgok ezek. Mi lenne, ha azok emlékezetét is felelevenítenők, kik a Capitolium tövében és Róma fellegváránál ugyanezeknek a kezétől hullottak el? Ám élvezzék a polgár címet: a senatorok jelvényeit, a tisztségekkel járó kitüntetéseket ne tegyék közönségessé.

(24.) Az ilyen és efféle érvektől egyáltalán meg nem hatott princeps nyomban szembeszállt velük, majd később az összehívott senatus előtt így kezdte beszédét:

– Őseim, akik közül a legrégibb, a szabin eredetű Clausus, egyszerre jutott a római polgárjog birtokába és a patri-ciusi családok közé, arra intenek, hogy hasonló elveket érvényesítsek kormányzásomban, és áthozzam ide, ami jó bárhol találtatott. Mert jól tudom, hogy a Iuliusok Albá-ból, a Coruncaniusok Cameriumból, a Porciusok Tusculumból, és mások – hogy régi dolgokat ne firtassunk, – Et-ruriából s Lucaniából és egész Italiából kerültek a senatusba, végül maga Italia tolódott ki az Alpokig, hogy ne csak külön-külön egyesek, hanem földek, népek olvadjanak bele a római névbe. Szilárd volt itthon a béke, és a külső országokkal szemben virágjában állott hatalmunk, mikor a Paduson túliakat polgáraink közé fogadtuk, mikor azzal a látszattal, hogy a világ minden tájára katonai településeket irányítunk és hozzájuk adjuk a tartományok legderekabb fiait, a megfáradt birodalom segítségére siettünk. Csak nincs okunk elégedetlenkedésre, amiért a Balbusok Hispániából és nem kevésbé jeles férfiak Gallia Narbonensisből átjöttek hozzánk? Utódaik itt élnek és e haza szeretetében nem maradnak el mögöttünk. Mi más vált vesztére Spártának és Athénnak, bár fegyverek dolgában erősek voltak, ha nem az, hogy a legyőzötteket, mint idegeneket, távol tartották maguktól? Bezzeg Romulus, a mi városunk alapítója, olyannyira bölcs volt, hogy akárhány népet egy nap leforgása alatt levert, azután a polgárok közé fogadott. Jövevények uralkodtak felettünk. Szabadon bocsátott rabszolgák fiaira tisztségeket bízni nem új keletű dolog, mint sokan tévesen hiszik, hanem már az ősi köztársaság így járt el. De a senonokkal harcban állottunk! Mintha a volscusok és az aequusok sohasem sorakoztak volna fel ellenünk. A gallok fogságába estünk! De az etruszkoknak is túszokat adtunk, és vállalnunk kellett a samnisok igáját. Mégis, ha valamennyi háborút számba vennők, egyet sem fejeztünk be hamarabb, mint a gallok ellen. Azóta folyamatos és megbízható a béke. Ha már egybekeveredtek szokásainkkal, műveltségünkkel, rokonságunkkal, inkább hordják ide aranyukat és gazdagságukat, semmint külön élvezzék. Mindaz, összeírt atyák, amit ma ősréginek hisznek, valamikor új volt. A nép kapta meg a hivatalokat a patríciusok után, a latinok a plebeiusok után, Italia egyéb népei a latinok után. Régi keletű lesz ez is, és amit ma példákkal támogatunk, maga is a példák közé kerül.

(25.) Mikor a princeps szónoklatát a senatusi határozathozatal követte, elsőnek az aeduusok nyerték el a város senatori jogát. Ennyivel adóztak a régi szövetséges viszonynak, és mivel ők az egyedüliek a gallok közül, kik a római nép testvéreinek címét élvezik.

Ugyanezekben a napokban Caesar a patríciusok sorába iktatta a senatus legrégibb tagjait, vagy azokat, akiknek a szülei hírnévre tettek szert, mivel kevés maradt már azokból a családokból, amelyeket annak idején Romulus idősebb, illetőleg Lucius Brutus fiatalabb nemzetségeknek nevezett el, s kimerültek azok is, melyeket a dictator Caesar a lex Cassia, és Augustus princeps a lex Saenia alapján kiegészítésül felvett. S a censori tisztjében eljáró császár látható örömmel hajtotta végre ezeket a közre üdvös intézkedéseket. Bizonytalankodott, miképpen távolítsa el a senatusból azokat, akik szégyenletes dolgok miatt hírhedtté váltak, és inkább a szelíd és frissen kitalált, semmint az ősi szigorúság szerint való módszert alkalmazta, figyelmeztetvén az érdekelteket, hogy ki-ki vessen számot magával s kérje a senatori rendből való elbocsátását: könnyű ennek az engedélyezése; mind az eltávolítottak, mind az elbocsátottak névsorát egyszerre fogja közzétenni, hogy a censori ítélet és az önkéntes kiválás szemérmessége egymás mellé állítva enyhítse a gyalázatot. Emiatt Vipstanus consul azt javasolta, hogy Claudiust nevezzék a senatus atyjának, mivel oly közönséges a „haza atyja” elnevezés; a köz érdekében szerzett új érdemeket nem elhasznált nevekkel kell megtisztelni. De Caesar maga tartotta vissza a consult, mint túlbuzgó hízelgőt. Végül tisztító szertartást rendezett, melynek során 5984072 polgárt vett számba. És ez volt számára a vége tulajdon házát illető tudatlanságának: nem sokkal utóbb felesége bűneinek megismerésére és megtorlására kényszerült, hogy majd ő lángoljon fel vérfertőző házasságra.

(26.) Messalina már megcsömörlött a könnyű házasságtörésektől és addig ismeretlen kéjekbe süllyedt, mikor Silius is a titkolózás megszakítását kezdte sürgetni, vészes esztelenségében, vagy mert a fenyegető veszedelmek orvosszerének éppen a veszedelmeket vélte: csak nem jutottak odáig, hogy a princeps kivénhedésére kelljen várniuk? Aki bűntelen, annak a tervezgetései is ártatlanok, nyilvánvaló bűnösöknek a vakmerőségtől kell segítséget kérniük. Vannak társaik, akik ugyanattól félnek. Ő maga nőtlen, gyermektelen, házasságkötésre és Britannicus örökbefogadására kész. Messalinának megmarad a hatalma, hozzá a biztonság, ha megelőzik Claudiust, aki a cselvetésekkel szemben óvatlan, de haragjában hirtelen. Messalina lagymatagon fogadta ezeket a szavakat, nem mintha szerette volna férjét, hanem hogy Silius a főhatalom birtokában meg ne vesse a házasságtörő asszonyt, s a bűnt, amelyet a válságos helyzetben jónak tartott, később ne valódi értéke szerint becsülje. A házasság nevét mégis megkívánta a botrány nagysága miatt, amelyben a tékozlók legvégül gyönyörűségüket találják. Nem is várt tovább, csak míg Claudius egy „áldozat bemutatása céljából Ostiába távozott, s teljes ünnepélyességgel megülte a menyegzőt.

(27.) Jól tudom, mesébe illőnek fog látszani már az is, hogy akárki ember fiában ennyi biztonságérzet lakozhatott, – olyan városban, amely mindent tud és semmit el nem hallgat, – hát még hogy a kijelölt consul a császár feleségével, előre bejelentett napon, hiteles tanúk közreműködésével, tulajdonképpen gyermekek világra hozása céljából házassági szerződést köthetett, és az asszony meghallgatta a tanúk ünnepi igéit, magára öltötte a leplet, áldozott az isteneknek; helyet foglaltak a vendégek társaságában; csókok, ölelések; s végül teljes házastársi szabadságban töltött éj. De semmit sem költöttem az elcsodálkoztatás kedvéért, hanem az öregebbektől hallott s leírt tényeket adom elő. (28.) Tehát megborzadt a princeps háza népe, s leghangosabban azok zúgolódtak, akiknek hatalmuk és, ha fordul a kocka, félnivalójuk volt, és már nem bizalmas beszélgetésekben, hanem nyíltan: amíg egy színész űzött csúfot a princeps hálószobájából, gyalázat esett ugyan rajta, de a veszedelem távol maradt; most azonban egy előkelő ifjú tetszetős külsejével, észbeli képességeivel és közeli consul-ságával különb reményre készül; hiszen nem titok, hogy ilyen házasság után mi következik. Környékezte őket biztosan a félés, ha arra gondoltak, hogy Claudius tompa elméjű és feleségének rabja, és hogy sok halálos ítéletet hajtottak már végre Messalina parancsára. Másrészről éppen a császár kezelhetősége késztette őket bizakodásra, hogy ha a bűnös tett szörnyűsége révén felülkerekednek, megbuktathatják a felelősségre vonás előtt máris elítélt asszonyt; csakhogy a kérdés azon fordul meg, hogy meghallgatják-e a védekezést, s hogy Claudius füle zárva marad-e a bűn bevallására is.

(29.) Először Callistus (akiről már Gaius Caesar meggyilkolásával kapcsolatban szólottam), Appius halálának kitervelője, Narcissus, és az ez idő tájt legkiváltképp kegyelt Pallas azon tanakodtak, nem kellene-e Messalinát fenyegetésekkel, minden egyebet eltitkolva, elidegeníteniük Silius szerelmétől. Ezután attól való félelmükben, hogy még ők sodorják magukat veszedelembe, felhagynak tervükkel, Pallas gyávaságból, Callistus, mivel a korábbi udvart is ismerte és tudta, hogy a hatalmat óvatossággal biztonságosabban meg lehet tartani, mint heveskedéssel; Narcissus kitartott, csak annyit változtatott tervén, hogy egy szóval sem tudatta Messalinával, mi a vád és ki a vádló. Ő maga csak az alkalomra várt, s mikor Caesar ostiai időzése hosszúra nyúlt, két ágyasát, akiknek testéhez leginkább hozzászokott, bőkezűséggel, ígéretekkel és felesége eltaszítása esetén több befolyás megcsillogtatásával rávette arra, hogy a feljelentést vállalják.

(30.) Ezek után Calpurnia (ez volt az ágyas neve), mikor magánkihallgatásra bocsátották, Caesar térde elé borulva kiáltozta, hogy Messalina férjhez ment Siliushoz; egyszersmind Cleopatrától, aki erre várva tartózkodott a közelben, megkérdi, hogy nem ugyanezt hallotta-e; majd az igenlő válaszra azt kéri, hívják oda Narcissust. Az pedig bocsánatot esdve korábbi mulasztásaiért, hogy elhallgatta a Titiusokat, Vettiusokat, Plautiusokat, kijelenti, hogy most sem házasságtörő viszonyokat akar felhányni, még kevésbé a palotát, a szolgákat és a császári kincseket követelné vissza, – élvezze csak mindezt! – de adja vissza a feleségét s tépje szét. a házassági szerződést.

– Vagy nem tudsz válásodról? – kérdezi. – Mert Silius házasságkötését látta a nép, a senatus és a katonaság; és ha nem sürgősen intézkedel, a férj  máris ura a városnak.

(31.) Ekkor Claudius sorra hívatja legbefolyásosabb barátait: először is Turraniust, a gabonaellátás vezetőjét, majd Lusius Getát, a testőrcsapatok parancsnokát faggatja. Az ő vallomásuk után a többiek versenyt hangoskodnak körülötte: szálljon táborba, erősíttesse meg a testőrcsapatokat, előbb gondoskodjék biztonságáról, mint bosszúról. Közismert dolog: Claudiust olyan rémület fogta el, hogy ismételten kérdezte, ő-e a hatalom birtokosa, és Silius magánszemély-e?

Messalina pedig, soha féktelenebb fényűzésben, mivel már jól benn jártak az őszben, szürethez hasonló házi ünnepséget rendezett. Csavarták a préseket, csordultak a kádak, és állati bőrökkel övezett nők ugrándoztak körülöttük, mint áldozók, vagy őrjöngő bacchansnők: Messalina kibomlott hajjal rázta a thyrsust, mellette Silius, repkénynyel koszorúzva, kothurnus a lábán, hátraszegve a feje, és csak úgy zúgott körülöttük a pajzán tánckar. Állítólag Vettius Valens nagy jókedvében egy magas fára mászott, és mikor megkérdezték, mit lát, azt felelte: szörnyű vihart Ostia felől – akár mutatkoztak már a jelei, akár véletlenül ejtett szavait magyarázták később jövendölésre.

(32.) Nemcsak kósza hír, hanem már jönnek is közben mindenfelől a hírhozók, akik jelentik: Claudius tudomást szerzett a dolgokról és bosszúra készen közeleg. Ezért Messalina a Lucullus-kertekbe, Silius – hogy félelmét leplezze, – fórumi kötelességeinek ellátására távozik. Miközben a többiek szerteszéledtek, már ott is voltak a centuriók s bilincsbe verték, akit az utcán vagy rejtekhelyeken találtak. Messalinát a szerencsétlenség megfosztotta ugyan a gondolkodás lehetőségétől, mégis gyorsan elhatározta, hogy elébe megy férjének és láttatja magát, – gyakran folyamodott ehhez a segítséghez, – és már küldött is Britannicusért és Octaviáért, hogy siessenek apjuk üdvözlésére. Vibidiát, a legidősebb Vesta-szüzet is kérte, hogy járuljon a főpap színe elé, könyörögjön kegyet. És közben mindössze három személy kíséretében (hirtelen ennyire elhagyatott lett) gyalog ment végig a városon, majd egy kerti hulladék szállítására használt szekéren tért rá az ostiai útra, kitől sem szánva, mivel bűneinek förtelmessége erősebben élt az emberekben.

(33.) Nem volt kisebb a nyugtalanság Caesar környezetében sem, mivel nem eléggé bíztak Getában, a testőrségnek tisztes vagy becstelen dolgokra egyformán hajlamos parancsnokában. Ezért Narcissus maga mellé vette mindazokat, akik ugyanattól tartottak, és a császár sértetlenségének egyedüli reményeként azt bizonygatja, a katonákkal való rendelkezés jogát arra az egy napra valamelyik szabadonbocsátottra kell ruházni, s ajánlkozik, hogy ő vállalná. És hogy a városba kocsizás közben Lucius Vitellius és Largus Caecina megbocsátásra ne hajlítsa, vele egyazon hintón kér és kap helyet.

(34.) Sokat emlegették később, hogy a császár ellentmondó szavai közepette, mikor hol felesége bűneit vádolta, máskor meg házaséletük emlékére és gyermekeik serdület-lenségére kanyarodott vissza, Vitellius csak ezt hajtogatta:

– Micsoda szörnyűség! Micsoda gonosztett!

Narcissus erősködött ugyan, hogy magyarázza meg rejtélyes kijelentéseit és a teljes igazságot mondja, mégsem tudta elérni, hogy ne bizonytalan és tetszés szerint hajlítható válaszokat adjon, s példáját ne kövesse Largus Caecina is.

De már feltűnt Messalina s azt kiáltozta, hogy hallgassa meg Octavia és Britannicus anyját, mikor közbevágott a vádló: Siliust és a menyegzőt emlegette, egyszersmind a kicsapongásokról szerkesztett jegyzéket adta a császár kezébe, hogy tekintetét azzal elterelje. Nemsokára, mikor bevonult a városba, elébe vezették volna közös gyermekeiket, de Narcissus eltávolíttatja őket. Azt nem tudta megakadályozni, hogy Vibidia sűrű szemrehányások közben ne követelje: védekezés nélkül feleségét ki ne végeztesse. Azt felelte hát, hogy meg fogja hallgatni a princeps, és lesz mód a vád tisztázására; addig is csak menjen a szűz és szent hivatásával foglalkozzék.

(35.) Feltűnő volt közben Claudius hallgatása; Vitellius mintha semmiről sem tudott volna: mindenki egy felszabadítódnak engedelmeskedett. Felnyittatja a házasságtörő házát és oda vezetteti az uralkodót. Mindjárt az előcsarnokban megmutatja Silius apjának képmását, amelyet se-natusi határozat megsemmisíteni rendelt, azután azt, hogy ami ősi kincse a Néróknak és Drususoknak csak volt, gyalázatnak vált jutalmává. A haragra lobbant és fenyegetőző Claudiust a táborba vezeti, ahol már összegyűltek a katonák. Ezek előtt Narcissus bevezető szavai után rövid beszédet tartott, mert – bár jogos – fájdalmában a szégyen akadályozta. Szakadatlanul kiáltoztak ezután a csapatok, és a bűnösök nevét és megbüntetését követelték. Az emelvény elé hurcolt Silius nem is próbált védekezni, sem időt nyerni, csak azt kérte, hogy gyorsan végezzenek vele. Ugyanilyen állhatatosság előkelő római lovagokkal is a mielőbbi véget kívántatta: így a bűn tudói közül Titius Proculust, kit Silius őrzőként adott Messalina mellé, és aki feljelentésre ajánlkozott, Vettius Valenst, aki bevallotta viszonyát, továbbá Pompeius Urbicust és Saufeius Trogust vesztőhelyre viteti. Decrius Calpurnianust, a tűzőrség parancsnokát, Sulpicius Rufust, a gladiatoriskola felügyelőjét, Iuncus Vergilianus senatort is hasonló büntetéssel sújtották.

(36.) Csupán Mnester okozott késedelmet; ruháját letépvén kiáltozott: nézze csak a korbácsütések nyomait, emlékezzék szavára, amellyel kiszolgáltatta Messalina parancsainak; másokat bőkezű ajándék vagy remény nagysága, őt a kényszerűség sodorta bűnbe, és senki másnak nem kellett volna előbb pusztulnia, ha Silius megkaparintja a hatalmat. A meghatódott és irgalomra hajló Claudiust szabadosai győzték meg, hogy annyi előkelő ember kivégeztetése után egy színészt ne kíméljen: mit sem számít, önszántából, vagy kényszer hatására követett el ekkora bűnt. Még Traulus Montanus római lovag védekezését sem fogadták el. Ezt a szerény, de feltűnően szép ifjút Messalina hívatta magához, de egy éjszaka leforgása alatt el is kergette, mivel egyformán buja volt a megkívánásban és a meg-unásban. Suillius Caesoninusnak és Plautius Lateranusnak elengedi a halált: az utóbbinak nagybátyja kimagasló érdemei miatt; Caesoninust hibái védték meg, mert abban a förtelmes gyülekezetben női szerepet vállalt.

(37.) Közben Messalina a Lucullus-kertekben próbálta meghosszabbítani életét: kérvényt szerkesztett; némi reménység élt benne, sőt időnként indulat is: a végsőkig ennyi fennhéjázást hordozott magában. És ha Narcissus nem sietteti a kivégzést, a vész visszaszáll a vádlóra. Mert Claudius, miután a palotába visszatért és a korai étkezéstől megenyhült, bortól felhevült állapotában úgy rendelkezett: menjenek s tudassák a szerencsétlennel (mert állítólag ezt a szót használta), hogy ügye tárgyalásán másnap jelenjék meg. Mikor ezt hallották, és hogy csillapodott a haragja, hogy visszatérőben szerelme, és ha késlekednek, a közeli éjszakától és a házastársi hálószoba emlékeitől tarthatnak, Narcissus előront és tudatja a szolgálatban levő centuriókkal és tribunusokkal, hogy végre kell hajtani a halálos ítéletet: ez a császár parancsa. Ellenőrzésre és a parancs végrehajtására a szabadon bocsátott Euodust adja melléjük. Ez rohanvást igyekezett a kertekbe s ott találta Messalinát a földön elterülve; mellette anyja, Lepida, ki nem egyezett ugyan virágjában álló leányával, de a végső szükségben könyörületességre indult iránta s azt tanácsolta, hogy ne várja meg gyilkosát: letelt az élete, most már csak a szép halálra gondoljon. De ebben az élvezetektől megrontott lélekben semmi tisztesség nem volt: csak könnyek és hiábavaló panaszok ömlöttek, mikor az érkezők rohama dörömbölt a kapun, s szótlanul megállt mellette a tribunus, a szabadonbocsátott viszont sűrű és szolgához illő gyalázkodásokat harsogott.

(38.) Csak ekkor ismerte fel sorsát, s tőn vett a kezébe. Aliközben reszketve hiába illesztgeti hol a nyakához, hol a melléhez, a tribunus egyetlen döféssel keresztülszúrja. Holttestét anyjának hagyták s jelentették Claudiusnak, aki még az ebédnél ült, hogy Messalina meghalt, de nem részletezték, hogy a maga vagy más kezétől-e. Claudius nem érdeklődött, hanem italt kért és a megszokott módon lakomázott tovább. Még a következő napokon sem adta jelét gyűlöletnek, örömnek, haragnak, szomorúságnak, egyáltalán bármiféle emberi érzésnek, akkor sem, mikor az örvendező vádlókat, akkor sem, mikor gyászoló gyermekeit látta. Elősegítette feledését a senatus azzal a határozattal, hogy Messalina nevét és képmásait el kell távolítani a magán- és középületekről. Narcissusnak megszavazták a quaestori címet, ezt a csekélységet a gőgös embernek, aki most Pallas és Callistus fölött állónak érezte magát. Megtisztelés ugyan, de a legrosszabb folytatása támadt, és sokakra szomorúság.