Theodore Sturgeon

Tehetség

 

Gálvölgyi Judit fordítása

 

Mrs. Brent és Precious a tanyaház tornácán ültek, mikor a kis Jokey elõbújt a pajta mögül, s nesztelen léptekkel hozzájuk osont. Precious, aki lokniban viselte a haját, hétéves volt, és nagyon tiszta, abbahagyta a hintázást a széken, s nézte a fiút. Mrs. Brent újságot olvasott. Jokey megállt a lépcsõ aljánál.

– Mama! – üvöltötte.

Mrs. Brent vadul összerezzent, túlságosan hátradõlt a székével, s göndör fejét beverte a ház deszkaburkolatú falába.

– Uramisten, te kis drága, megijesztettél! Jokey vigyorgott.

– Lófogú – mondta Precious.

– Ha a mamáddal akarsz beszélni – mondta józanul Mrs. Brent –, miért nem mész be a házba?

– Ah-h-h! – vetette el undorral az ötletet Jokey. A ház felé fordult. – Mama! – ordította fenyegetõen.

A konyhából csörömpöíés hallatszott, aztán halk léptek. Jokey anyja, Mrs. Purney kijött a házból, s hátrasimított egy hajtincset ijedt szemébõl.

– Ó, te kis édes – duruzsolta. Odarohant, és letérdelt Jokey mellé. – Talán megütötted magad, kicsikém? Talán...

– Adj egy ötcentest! – mondta Jokey.

– Talán kérek – szólt közbe Precious.

– Hát persze, csillagom – duruzsolta Mrs. Purney. –Megígérem, megkapod. Mihelyt bemegyünk a városba, megkapod. Kettõt is kapsz, ha jó leszel.

– Ide vele! – mondta fenyegetõen Jokey.

– De minek, kincsem? Mit csinálsz itt az ötcentessel? Jokey kinyújtotta a kezét.

– Akkor visszatartom a lélegzetemet. Mrs. Purney rémülten ugrott föl.

– Jaj, ne, drágám! Kérlek, ne! Hol a táskám?

– A könyvszekrény tetején, ahol nem érhetem el – mondta harag nélkül Precious.

– Ó, persze, ott van. Jokey, kedves, csak egy pillanatig várj! – s ezzel eltûnt a házban.

Mrs. Brent az égre emelte a szemét, és nem szólt semmit.

– Fúj, de büdös vagy! – mondta Precious. Jokey méltóságteljes pillantást vetett a kislányra.

– Mama! – kiáltotta parancsolóan.

Mrs. Purney nyomban megjelent, kezében az ötcentessel.

Jokey elvette a pénzt, s még ugyanazzal a mozdulattal a kislányra mutatott.

– Azt mondta, büdös vagyok.

– Igazán! – próbált meg uralkodni magán Mrs. Purney. –Igazán, tisztességes viselkedésre taníthatná a lányát, Mrs. Brent!

– A lányomnak éppen elég jó a modora, Mrs. Purney, ha szüksége van rá.

Mrs. Purney csodálkozva nézett az asszonyra, s láthatóan úgy vélte, hogy Mrs. Brent kijelentésében nincs semmi (ebben, persze, tévedett), majd a fiához fordult, aki már peckesen a pajta felé tartott.

– Vigyázz magadra, Pipikém t-kiáltott utána. Semmiféle választ nem kapott, így zavartan rámosolygott Mrs. Brentre meg a lányára, és visszament a konyhába.

– Pipi – mondta tûnõdve Precious. – Azt hiszem, tudom, miért hívja így. Emlékszel Gladys kiskutyájára, amelyik mindig bepi...

– Precious – mondta Mrs. Brent –, nem kellett volna ilyesmit mondanod Joachimra!

– Lehet – felelte tûnõdve Precious. – De igazán egy... Mrs. Brent figyelmeztetõen pillantott a kis piros szájra.

– Precious! – Megcsóválta a fejét. – Kértelek, hogy ne beszélj így!

– Apu...

– Apu elvágta az ujját a kocsiajtóval. Az más.

– Dehogy – javította ki Precious. – Arra az esetre gondolsz, mikor a karámajtónak csak az alját nyitotta ki a sötétben. Mikor megvágta az ujját, az mondta...

– Nem akarod megnézni az újságomat? Precious fölállt, és kecsesen nyújtózott egyet.

– Köszönöm, mami, nem kérem. Bemegyek a pajtába, megnézem, mit csinál Jokey az ötcentessel.

– Precious...

– Igen, mami.

– Semmi. Jól van. Csak ne veszekedj Jokeyval!

– Hacsak õ nem veszekszik velem – felelte elbûvölõ mosollyal Precious.

Precious lábán új, kemény sarkú, bokapántos cipõ volt. Csak úgy ragyogott a cipõ sárga szoknyácskája alatt. Precious óvatosan haladt az ösvényen, elkerülte az útra belógó, nedves fûszálakat, óvatosan átlépe a pocsolyákat.

Jokey nem volt a pajtában. Precious átment a pajtán, élvezettel szívta be a pelyva, száraz széna és trágya meleg, barátságos szagát. A pajta ajtaja mögött volt a disznóól. Jokey annak a kerítésénél állt. Lábánál kis halom zöld alma. Fölkapott egyet, s teljes erejébõl a barna kocához vágta. Puff! csattant az alma a koca marján, mire az állat fölhördült: Hrrr!

– Hé! – mondta Precious.

Puff! Hrrr! Aztán Jokey fölnézett Preciousre, elfintorította az orrát, s fölvett egy újabb almát. Puff! Hrrr!.

– Miért csinálod ezt? Puff! Hrrr!

– Hallod? A mamám is így hörgött, mikor gyomron vágtam.

– Igazán?

– Ez most – mutatott föl egy almát Jokey – egy kõ. Figyelj! – Elhajította az almát. Bumm! Hrrrrrr!

Precious elámult. Tágra nyílt szemmel egyet lépett hátrafelé.

– Hé, nézd meg, hová lépsz, hülye!

Jokey odarohant, megragadta a kislány bal karját, s a kerítésnek lökte. Precious fölsikoltott, aztán dörzsölgetni kezdte a karját, le akarta kaparni róla a koszt, s a fölháboro-dása nagyobb volt, mint az ijedtsége.

Jokey oda sem figyelt rá.

– Te meg az a fényes cipõd – morogta. Térdelt, s a földbõl egymástól vagy nyolchüvelyknyire kiálló két faágat tapogatta. – Összetaposhattad volna õket!

Precious figyelme ismét az új cipõjére terelõdött, s ahogy rápillantott a kemény sarokra, a fénylõ bõrre, visszanyerte az önbizalmát.

– Mit?

A botokkal Jokey elkaparta a laza földet, s egyenként elõbukkant az öt parányi, meztelen, vak lény, melyek oda voltak temetve. Alig háromnegyed hüvelyk hosszúak voltak, fonnyadt kis végtagjaik vonaglottak, orrocskájuk mozgott. Mert hangyák is voltak ott. Igen szorgalmas hangyák.

– Mik ezek?

– Egerek, te hülye – mondta Jokey. – Kisegerek. A pajtában találtam õket.

– És hogy kerültek ide?

– Én temettem õket ide.

– Mióta vannak itt?

– Talán négy napja – mondta Jokey, és újra betemette az egereket. – Soká bírják.

– A mamád tud ezekrõl az egerekrõl?

– Nem, és jobb lesz, ha nem is szólsz neki.

– Megverne?

– Õ?- vigyorodott el hitetlenkedve Jokey.

– És apád?

– Azt hiszem, õ szívesen eltángálna. De nem teheti. A mama rohamot kapna.

– Mérges lenne apádra?

– Ugyan már, hülye. Rohamot kapna. Hadonászik, habzik a szája, meg minden. Összeesik és rángatódzik. – Jokey kuncogott.

– De miért?

– Szerintem csak így bír a papával. Papa szívesen csinálna velem valamit. De mama nem engedi, így hát azt tehetem, amit akarok.

– És mit teszel?

– Tehetséges vagyok. Mama mondta.

– De mit teszel? – Túlságosan kíváncsi vagy.

– Nem is hiszem, hogy bármi érdekeset tudnál csinálni, büdöske.

– Hogy én nem tudok? – Jokey képe vörösödni kezdett.

– Nem bizony! Csak a szád jár, de nem tudsz semmit.

Jokey odament a kislányhoz, és úgy fújt az arcába, ahogyan a vasárnapi mozikban szokott a bozontos szakállú fickó a dinamitrudakhoz kötött, tiszta lelkû cowboy képébe lehelni.

– Nem tudok, mi?

Precious nem adta meg magát.

– Nem bánom, ha olyan ügyes vagy, mutasd meg, mit tudsz csinálni azzal az ötcentessel!

Meglepõ módon Jokey zavartnak látszott.

– Ki fogsz nevetni – mondta.

– Nem foglak kinevetni – mondta õszintén a kislány. Egy lépést tett elõre, tágra nyitotta a szemét, megrázta aranyjó loknijait, és hozzátette: – Igazán nem foglak kinevetni, Jokey...

– Hát... – fordult Jokey a disznóól felé. A barna foltos koca a korláthoz dörgölõdzött, és csöndesen röfögött. Apró, vörös keretes szemét kegyeskedett a gyerekekre emelni, aztán visszatért a gondolataihoz.

Jokey és Precious a kerítés alsó rúdjánál álltak, és lenéztek a koca széles hátára.

– Nem mondod el senkinek? – kérdezte Jokey.

– Persze hogy nem.

– No jó. Ide süss! Láttál már porcelánmalac perselyt?

– Persze – mondta Precious.

– Mekkorát? – Hát, nekem ekkora van.

– Az semmi.

– A barátnõmnek, Gladysnek pedig ekkora.

– Az is semmi.

– És bent a városban – mondta Precious – egy nagy drogériában EKKORÁT láttam – s két kezét egymástól vagy harminchüvelyknyire tartva mutatta.

– Az elég nagy – ismerte el Jokey. – Akkor én most mutatok neked valamit. – Határozott hangon rászólt a foltos kocára: – Te most malacpersely vagy!

A koca abbahagyta a dörgölõdzést. Mozdulatlanul állt. Sortéi beleolvadtak a bõrébe. Kemény és fényes volt –olyan fényes, mint a kislány kemény, új cipõje. Hátának közepén megjelent egy nyílás – vagy már korábban is ott volt, Precious nem tudta eldönteni. Jokey elõszedte a meleg, izzadtságtól ragacsos ötcentest, és bedobta a nyílásba.

A koca belsejébõl távoli, tompa, üveges koccanás hallatszott.

Mrs. Purney kijött a tornácra, s fáradt sóhajtással ereszkedett le az egyik fonott székre.

– Sok velük a gond, igaz? – mondta Mrs. Brent.

– Maga nem is tudja – nyögte Mrs. Purney. Mrs. Brent fölvonta a szemöldökét.

– Precious példamutató kislány. A tanítónõje mondta. Ezt nem volt könnyû elérni.

– Igen, Precious nagyon jó kislány. De az én Joachimom, hogy is mondjam, tehetséges, tudja. És ez nagyon megnehezíti a dolgot.

– Miben tehetséges? Mire képes?

– Bármire – mondta némi habozás után Mrs. Purney.

Mrs. Brent az asszonyra pillantott, látta fáradt, lecsukott szemét, és vállat vont. Rögtön jobban érezte magát. Miért kell az anyáknak mindig bizonygatniuk, hogy az õ gyerekük különb minden más gyereknél?

– Az én Preciousem – mondta –, és ezt nem azért mondom, mert az én gyerekem, a korához képest nagyszerûen zongorázik. Már a harmadik évfolyamot végzi, pedig még nincs nyolcéves.

– Jokey nem zongorázik – mondta Mrs. Purney, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. – De biztos vagyok benne, hogy tudna, ha akarna.

Mrs. Brent elértette a kijelentésben rejlõ dicsekvést, s nem sorolt további példákat. Témát változtatott.

– Szerintem nem is olyan nehéz elérni, hogy a gyermek engedelmes és udvarias legyen, ha keményen fogjuk. Nem gondolja?

Mrs. Purney végre kinyitotta a szemét, és zavartan nézett Mrs. Brentre..

– A legfontosabb, hogy a gyerek szeresse a szüleit.

– Persze! – mosolyodott el Mrs. Brent. – De ezek a modern eszmék, hogy a gyermeket akkora szeretettel és szabadsággal kell körülvenni, míg végül valóságos kis zsarnok lesz belõle! Nos, ezzel én nem értek egyet! Természetesen nem Joachimra gondolok – tette hozzá gyorsan. – Õ valóban aranyos gyermek, de...

– Neki meg kell kapnia mindent, amit akar – mormogta különös hangon Mrs. Purney. A hangja szenvedélyes s ugyanakkor begyakorolt volt. – Boldognak kell lennie.

– Mennyire szeretheti – mondta komiszül Mrs. Brent, aki eltökélte, hogy most már kicsikar valamiféle reakciót ebbõl a gyönge, engedékeny asszonyból. És sikerült neki.

– Gyûlölöm – mondta Mrs. Purney.

Ismét becsukta a szemét, s szinte mosolygott, mintha a szó kimondásától megkönnyebbült volna. Aztán hirtelen kihúzta magát, a szeme kikerekedett, s groteszkül félrehúzta a száját.

– Nem gondoltam komolyan – mondta elfojtott hangon. Mrs. Brent lábai elé vetette magát, s szinte könyörgött. –Nem gondoltam komolyan! Meg ne mondja neki! Meg fog büntetni. Kilazítja a ház gerendáit, mikor alszunk. A reggelit kígyóvá-békává változtatja, s a kemenceajtó helyén megint az a nagy, vicsorgó száj fog tátogni. Ne mondja meg neki! Ne mondja meg!

Mrs. Brent mélyen megdöbbent, s ugyan nem értett az egészbõl semmit, de védelmezõén átölelte a másik asszonyt.

– Sokféle dolgot tudok csinálni – mondta Jokey. – Bármit meg tudok tenni.

– Jé! – bámulta Precious a porcelándisznót. – Most mit fogsz csinálni vele?

– Nem tudom. Talán megengedem neki, hogy megint disznó legyen.

– Vissza tudod változtatni disznóvá?

– Nem kell, te hülye. Magától is disznó lesz. Mihelyt megfeledkezem róla.

– Mindig így történik?

– Nem. Ha ezt a porcelándisznót széttörném, akkor tovább tartana, s a disznó is darabokban lenne, mikor visszaváltozik. Csupa vér meg belsõség – tette hozzá kaján vigyorral. – Egyszer egy borjúval megcsináltam.

– Jé! – mondta még mindig kerekre nyílt szemmel Precious. – Ha nagy leszel, megtehetsz majd mindent.

– Egen. – Jokey elégedettnek látszott. – De már most is megtehetek mindent, amit csak akarok. – Összevonta a szemöldökét. – Csak néha nem tudom, mit csináljak.

– Ha nagy leszel, majd tudni fogod – mondta meggyõzõdéssel Precious.

– Persze. Egy nagy házban fogok lakni a városban, és csak kinézek az ablakon, s az embereket kacsákká meg kígyókká változtatom. Akkora legyeket csinálok, mint egy héja vagy egy ló, és bezavarom õket az iskolákba. Ledöntöm a házakat, és agyoncsapom az embereket.

– Hûha, és nem kell majd zongoráznod, meg hallgatnod a vén tanárokat – kezdett lázba jönni Precious a lehetõségektõl. – És nem kell... ó!

– Mi az?

– Az a bogár. Utálom a bogarakat.

– Ez csak egy szarvasbogár – mondta fölényesen Jokey. – Ide süss! Mutatok neked valamit.

Elõvett egy doboz gyufát, s meggyújtott egy szálat. A bogarat megfogta mocskos ujjaival, s az égõ gyufát a fejéhez tartotta. Precious figyelmesen nézte, míg-a bogár nem mozdult többé.

– Az ilyen dolgoktól félek – mondta, mikor Jokey fölállt.

– Mert beszari vagy.

– Nem vagyok beszari.

– De az vágy. Minden lány beszari.

– Te meg mocskos vagy és büdös – mondta Precious.

Jokey nyomban a disznóólhoz ment, s a vályú mellõl fölmarkolt egy maréknyi trágyát. Lendületes mozdulattal-a kislányra hajította, úgy, hogy tetõtõl talpig bemocskolta a ruháját, s egy nagy, nyirkos, ragacsos csomó jutott a bal oldali, fénylõ cipõre is.

– Ki a mocskos? Ki a büdös? – kérdezte kárörvendõen Jokey.

Precious fölemelte a szoknyáját, és undorodva nézett végig magán. Szemébe könnyeket csalt a harag. Zokogva támadt a fiúra. Esetlenül, kislányosan ütötte és ütötte.

– Hé! Kit mersz te megütni?! – kiáltotta meglepetten Jokey. Hátrálni kezdett, aztán hirtelen elvigyorodott. – Majd adok én neked – mondta, aztán szó nélkül eltûnt.

Precious fuldoklott a dühtõl és az undortól, letépett egy marék füvet, s tisztítani kezdte vele a cipõjét.

Aztán megpillantott valamit. Odanézett, fölsikoltott és hátrálni kezdett. Egy óriási szarvasbogár volt az, háromszor nagyobb a normálisnál, s feléje tartott.

A saroknál egy másik bogár – vagy ugyanaz? – várta.

Kemény, fekete, fénylõ cipõjével rátaposott a bogárra, de olyan erõvel, hogy a lába még fél óra múlva is sajgott tõle.

Mire visszaért a házhoz, a férfiak is megjöttek. Mr. Brent került egyet Mr. Purneyvel, hogy megnézze a kerítését. Míg el nem mentek, Jokeyt nem kereste senki. Mrs. Purney rémültnek látszott, s az is látszott rajta, hogy örül, hogy Mrs. Brent elõbb távozik, mint hogy Jokey hazajönne vacsorázni.

Precious nem mondott semmit bepiszkolt ruhájáról, s az adott körülmények között Mrs. Brent nem akarta faggatni.

A kocsiban Mrs. Brent elmondta a férjének, hogy szerinte Jokey az õrületbe kergeti Mrs. Purneyt.

De másnap reggel kis híján õ bolondult meg, mikor Jokey elõkerült. Nagyobb részben.

Valóban meglepõ, hogy a bogárból milyen sok tapadt ahhoz a kemény, fekete cipõhöz, s mikor eljött az ideje, átváltozott azzá, amit Mrs. Brent a kislánya ágya alatt talált.