To Be And Not To Be

A „VÉGE" szót olvasták, alig néhány másodperce. Tizenöt esztendeje immár, hogy leírtam. És mégis…

Mégis: Pierre Saint-Menoux-nak aligha lehet vége.

Gondolkozzanak csak: megölte ősét, mielőtt az megnősült és gyermekeket nemzett volna. Tehát eltűnik; ez rendben van. Nem létezik, sosem is létezett. Sosem volt semmiféle Pierre Saint-Menoux. Jó…

Ám ha Saint-Menoux nem létezik, ha sosem is létezett, akkor nem ölhette meg az ősét!

Tehát őse annak rendje és módja szerint követte végzetét, megházasodott, gyermekeket nemzett, azok szintúgy, ezek gyermekei hasonlóképpen…

Egy napon pedig megszületett Pierre Saint-Menoux, élt, felnövekedett, találkozott Essaillonnal, kifürkészte a százezredik esztendőt, meg akarta ölni Bonapartét - és a tulajdon ősét ölte meg…

Jó…

Megölte az ősét?

Tehát nem létezik.

Tehát nem ölte meg az ősét.

Tehát létezik.

Tehát megölte az ősét.

Tehát nem létezik…

Megállj! Tépjék ki magukat e szédületből, s gondolkozzanak.

Nem, nem élet és halál valamifajta örvényéről van szó, két ellentétes sors pillanatonkénti és végtelen egymásra feleseléséről. Nem, Saint-Menoux nem felváltva van és nincs. Hanem egyidejűleg. Kettős sorsa, azaz jobban mondva sorsa és nem sorsa szimultán létezik. Attól a pillanattól fogva, hogy általa lelőtt őse meghalt, Saint-Menoux egyszerre létezik is, nem is, hiszen mint nem létező nem ölhetett, ebből következőleg pedig létezik és öl.

Lenni vagy nem lenni? - tépelődött Hamlet. - Lenni és nem lenni - válaszolja Saint-Menoux.

Nem minden rémület és önmarcangolás nélkül szemlélem a hátborzongató kalandot, amelybe ezt a nagy sápadt fiút taszítottam. Hosszú hónapokig meghittebben hordtam magamban, mint anya a magzatát. Fájdalommal szültem a világra, s emberek ezrei látták élni és cselekedni. Önök? Önök jól ismerik. Tudják érzelmeit, törekvéseit, félénkségét meg az önvádat, amely emészti. Szinte csukott szemmel is megrajzolhatnák a portréját. A barátjuk. A gyermekem. És íme, elhagyott bennünket, hogy eljusson… hogy hová is jusson? Hogy hová ne jusson? Hogy legyen, és ne legyen micsoda?

Nem tudok mit mondani. Képtelen vagyok elképzelni az állapotát. A mi korlátozott, nyomorék emberi elménk számára csupán a hamleti „vagy" a megfogható. Sajnos, már ez a „vagy" is éppen elég szorongást jelent. Saint-Menoux „és"-étől megbomlik az egyensúlyunk. Racionális világunk legszélső pereméhez érkeztünk. Még egy lépés, még egy szó, s már a szakadék jön, az abszurditás logikája, a lehetetlen lehető voltának bizonyított evidenciája.

Itt van hát Saint-Menoux. És éppen itt nincs. Egyszerre élőként és nem élőként, egyazon arccal egyszerre fehéren és feketén, egyazon súllyal is nehezen és könnyen, eltávozva, mielőtt megjött volna…

Semmiféle hasonlat nem segíthet rajtunk. Létének minősége a számunkra meg nem ismerhető. Talán csak korunk nagy fizikusainak, az elemi részecskék szakértőinek lehetne róla némi fogalmuk. Mert mindaz, amit e részecskékről tudnak, mindaz, amit e részecskékről a cáfolhatatlan matematikai logika elárul, annyi, hogy ezek egyetlen pillanatban sincsenek valahol vagy egyebütt - sem itt, sem ott, sem másutt -, sem sehol, sem mindenhol…

S mégis, ezekből a semmi körül keringő, valószínűtlen részecskékből áll ennek a könyvnek a papírja; meg az ön keze, mely fogja; meg az ön szeme, mely nézi; meg az ön agya, mely nyugtalankodik… Testünk nyugtalanító, rémítő, kóbor részecskéi… Sosincsenek a helyükön, s még sincsenek másutt. Közöttük semmi sincs, ott pedig, ahol vannak, nincsen semmi.

Hát akkor ön? Ön micsoda?

Lenni és nem lenni, ez itt a kérdés. Ha ugyan nem válasz…

R. B.

1958. március