Pierre Corneille

Cid

Fordította: 

Nemes Nagy Ágnes

SZEMÉLYEK

DON FERNANDO, Kasztília első királya
DOÑA URRACA, Kasztília infánsnője
DON DIEGO, Don Rodrigo apja
DON GÓMEZ, Gormaz grófja, Xiména apja
DON RODRIGO, Xiména szerelmese
DON SANCHO, szereti Ximénát
DON ARIAS - DON ALONSO kasztíliai nemesurak
XIMÉNA, Don Gómez lánya
LEONORA, az infánsnő nevelőnője
ELVIRA, Xiména nevelőnője
AZ INFÁNSNŐ APRÓDJA

Szín: Sevilla

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Xiména, Elvira

XIMÉNA
Elvira, mondd, szavad semmit el nem palástol?
Őszintén mondtad el: mit hallottál apámtól?

ELVIRA
Átjárja az öröm még minden ízemet:
Becsüli Rodrigót, ahogy te szereted;
És ha olvasni tud szivében a szemem még,
Az lesz az óhaja, hogy viszonozd szerelmét.

XIMÉNA
Mondd, mondd másodszor is: nem tévedés csupán,
Hogy választásomat jóváhagyja apám?
Jaj, ne sajnáld a szót - hadd teljek el reménnyel,
Ily ritka, drága hírt nem hallhatunk elégszer,
Elégszer sohasem hallja e szerelem,
Hogy napvilágra nő, szabadon, édesen.
Mit felelt arra, hogy megkörnyékezve téged
Don Sancho s Rodrigo titkon elédbe léptek?
Nem árultad-e el, mily egyenlőtlenül
Hajlok egyik felé a két kérő közül?

ELVIRA
Nem; szíved közönyös - olyannak irtam én le,
Mely egyikért sem ég, de módot ád reményre,
Amely nem olvadoz, amely nem is taszít,
S várja, míg férjre vár, apja parancsait.
Ez elragadta őt, s mosolygó arca, ajka
A megelégedés jelét tüstént mutatta,
S mert belőlem a szót újra kifaggatod,
Hamarjában, ime, ezt mondta rólatok:
“Kötelességtudó leányom; s mind a ketten
Méltók rá, mind nemes, hű és rettenthetetlen,
Ifjak, de látni már szemükben őseik
Újra feltámadó, fényes erényeit.
Kivált Don Rodrigo minden képe-vonása
A bátor férfinak eszményi képe-mása,
S oly bőven termi e család a hősöket,
Hogy ott mindenki már babérban-született.
Vitéz apjának is nehezen lelni párját,
Míg tartott ereje, mindenfelé csodálták,
A ráncok tetteit fölvésték homlokán,
S elbeszélik nekünk, ki volt ő hajdanán.
Igéret a fiú, és kezes rá az apja;
Lányom szeretheti, s tetszésem támogatja.”
Szólt s a tanácsba ment, amelynek kezdete
Szavát elvágta, bár alig fogott bele,
De világos nekem - ennyi szóból is értek -,
Hogy a kérők közül melyikhez húz a mérleg.
Most választ nevelőt fiának a király,
S e megtiszteltetés csakis apádra vár.
Ehhez kétség se fér, és tündöklő erénye
Nem nyit semmi utat holmi vetélkedésre,
Ahogy hőstettei páratlanná teszik,
Vetélytárs sem szegi jogos reményeit;
És mert Don Rodrigo apját már rábeszélte,
Hogy a tanács után térjenek rá ügyére,
Beláthatod: e perc mennyire kedvező,
És vágyad teljesül, alig kell rá idő.

XIMÉNA
Mégis: lelkem zavart, s félve, rosszat gyanítva
E roppant örömöt már-már elutasítja,
Percenként vált a sors új és új képeket,
S boldogságomban én balsorstól rettegek.

ELVIRA
Kigyógyulsz csakhamar e képzelt félelemből.

XIMÉNA
Menjünk, lesz, ami lesz, várjuk meg, amig eldől.

MÁSODIK JELENET

Infánsnő, Leonora, apród

INFÁNSNŐ
Apród, menj, kéretem Ximénát általad,
Hogy jöjjön mielőbb, ma hosszan elmarad,
S mondd: e késlekedés rosszul esik szivemnek.

(Apród el)

LEONORA
Asszonyom, eddig is, mindennap ezt üzented;
S mindennap, látom én, azt kérded-kutatod,
Hogy szerelme vajon hová, meddig jutott.

INFÁNSNŐ
Nem ok nélkül teszem: szinte kényszeritettem,
Hogy gyúljon fel szive ebben a szerelemben.
Szereti Rodrigót, én szőttem e viszonyt,
S Rodrigo általam szereti őt viszont;
És mivel én vagyok kovácsa láncaiknak,
Jó- vagy balvégzete ügyüknek szívemig hat.

LEONORA
S míg e bonyodalom a legjobban halad, 
Te bánkódsz, 
Asszonyom, sőt, emészted magad.
Nekik e szerelem színig telve gyönyörrel,
S téged a nagy szivek titkos bánata tölt el.
S hogyha érdeküket sziveden hordozod,
Mért vagy boldogtalan, mikor ők boldogok?
De túl merész vagyok, és elhágy a tapintat.

INFÁNSNŐ
Kettős a fájdalom, ha rejtjük kínjainkat.
Hallgasd meg hát, figyelj, mit állottam ki én,
Mivel tusázik itt lelkemben az erény.
Zsarnok a szerelem, és senkit sem kimél meg:
Ez ifju lovagot, akit másnak igérek,
Szeretem.

LEONORA
Szereted!

INFÁNSNŐ
Tedd szívemre kezed,
Hódítója nevét hallja, azért remeg,
Nézd, hogy felismeri.

LEONORA
Úrnőm, bocsásd nekem meg,
Ha tiszteletlenül rosszallom e szerelmet;
Te, a királyleány, szívedbe fogadod,
Feledve rangodat, a senki lovagot?
Mit szólna a király? s Kasztília reája?
Emlékezel-e még, kinek vagy a leánya?

INFÁNSNŐ
Ne félj, emlékezem, s vérem ontom elébb,
De meg nem tagadom rangomat semmiképp.
Felelhetném neked, hogy a nemes kedélyben
Joggal szít vágyakat maga a puszta érdem,
S ha lángomat netán menteni akarom,
Híres példa reá akad egész halom;
De én félredobom, mi hírem eltakarja,
Nem tör meg engemet az érzékek hatalma,
Ismétlem szűntelen: király az én apám,
Más, mint uralkodó, méltatlan lenne rám.
S mikor láttam: szivem erejét egyre veszti,
Másnak adtam, amit nem mertem megszerezni.
Láttam, Xiména majd jó lesz helyettesül,
S ha szítom lángjukat, az én hevem lehül.
Ne csodálkozz tehát, ha lelkem, elcsigázva,
Nászukat mielőbb, türelmetlen kivánja,
Nyugalmat, láthatod, csak ettől várok én;
Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény:
Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen;
S e keserű kaland bármíly szigorra intsen,
Hogyha majd Rodrigo Ximénának jutott,
Reményem elhal, és meglásd, meggyógyulok.
De addig szenvedek, s bánatom mérhetetlen;
Nászukig Rodrigót nem lehet nem szeretnem;
El kell őt vesztenem, de fáj elvesztenem,
És innen származik a titkos gyötrelem.
Látom, a szerelem kínzóan arra késztet,
Hogy sóhajtsak azért, mit méltatlannak érzek,
Tudom, világosan, lelkem kettéhasadt,
Mert megszakad a szív, míg győz az akarat;
E nász a végzetem, félek tőle, s kivánom,
Fél-megkönnyebbülést remélek csak ez áron.
A vágy s a becsület oly vonzó egyaránt,
Hogy nászuk így vagy úgy, végül halálba ránt.

LEONORA
Úrnőm, ezek után mit mondhatok neked még?
Csak ennyit: sorsodon én is sírni szeretnék.
Rosszalltam vágyadat, most szánlak, Asszonyom;
De bármily égető s édes a fájdalom,
Erényed küzd vele, s a rád törő varázslat
Csalétkét elveti, s ellenáll rohamának,
Csitítja az erény háborgó lelkedet,
Erényed s az idő reményt adhat neked,
Az ég is megsegít; nem tűri az igazság,
Hogy a becsületet oly hosszan megkinozzák.

INFÁNSNŐ
Legfőbb reményem az, ha nem remélhetek.

APRÓD
Xiména óhajod szerint megérkezett.

INFÁNSNŐ
(Leonorához) 
Menj a terembe, és beszélgess vele, kérlek.

LEONORA
Gondolkodni kivánsz? Hagyjunk magadra végleg?

INFÁNSNŐ
Nem, csak összeszedem magam, az arcomon
Ne lássék oly nagyon a belső fájdalom.
Mindjárt megyek.

INFÁNSNŐ
(egyedül) Nagy ég, kínom orvosa, ments meg,
Vess gátat ennek a gáttalan gyötrelemnek,
Védd meg nyugalmamat, védd becsületemet,
Ha mások boldogok, én is boldog leszek.
E nászra hárman is egyként reszketve várnak,
Legyen meg hát hamar, vagy én legyek szilárdabb.
Ha őket köti majd a hitvesi füzér,
Az én láncom lehull, és kínom véget ér.
De ne késsünk tovább; Ximénával beszélve
Megkönnyebbül szivem szüntelen szenvedése.

HARMADIK JELENET

Gróf, Don Diego

GRÓF
Győztél hát, s a kegyes királyi indulat
Olyan rangra emelt, mely nékem járna csak:
Kezedben van tehát a herceg nevelése.

DON DIEGO
A megtiszteltetés, mely ma házamat érte,
Mutatja: mennyire méltányos a király,
Mult szolgálatokért megadja, ami jár.

GRÓF
Bármily nagy a király, nem más, mint mi, s nemegyszer
Tévedhet éppen úgy, mint akármelyik ember;
És az udvar előtt bizonyítja e tett:
Mily rosszul fizeti az új érdemeket.

DON DIEGO
Látom, bánt a dolog, ne beszéljünk ma róla:
Lehet, nem érdemem, csak kegy az okozója;
De a teljhatalom kivánja, hogy soha
Ne latoljuk, ami egy király óhaja.
A kegyhez te csatolj újabbat: kösd örökre
Házadat s házamat szent kötelékkel össze:
Egy fiam van nekem, egy lányod van neked,
Házasságuk több mint barátokká tehet,
Tisztelj meg minket, és fogadd fiam vejednek.

GRÓF
Már e becses fiú előbbre törekedhet;
Felhasználhatja most új méltóságodat,
S szíve majd más hiú örömökért dagad.
Töltsd be tiszted, uram, a herceget neveld te,
Tanítsd meg: államunk ügyeit mint vezesse,
Hogy a törvény nevét félje szerte a nép,
Reszkessen a gonosz, s örvendjen a derék.
S csatold egy dalia erényét mindezekhez,
Mutasd meg, hogy lehet a gyötrelemben edzett,
Hadiművészete hogy lehet mind nagyobb,
Tanítsd virrasztani nyeregben éjt-napot,
Fegyverben hálni és bástyát bevenni bátran,
S egy csata sikerét kivívni egymagában.
Mutass példát neki, hiszen leckéidet
Eszébe vésni csak gyakorlattal lehet.

DON DIEGO
Ha példa kell neki - irígyek ellenére -,
Pályám történetét veszi majd a kezébe.
Ott sorban írva áll nem egy hadművelet,
S meglátja, hogy lehet legyőzni népeket,
Támadást kezdeni, s had rendjét megóva,
S hogyan kell hírnevet szerezni hősi módra.

GRÓF
Az élő példa több, vonzó hatalma más,
Könyvből tanítsuk-e, mi az uralkodás?
S mit tett annyi idő végül is évről évre,
Amellyel egy napom magában föl ne érne?
Bátor voltál, de ma én vagyok a vitéz,
A királyért karom mindig harcolni kész,
Fél Aragónia, retteg Granada tőle,
És villogó vasam Kasztíliánknak őre;
Nélkülem csakhamar más lenne rajtad úr,
És ellenségedet látnád királyodul.
Minden nap, óra, perc, hírnevemet növelve
Babérra gyűjt babért, győzelmet győzelemre.
Ha hercegünk csatát az én oldalamon
Próbálna, és karom lenne az oltalom,
Megtanulná, hogyan kell győzni, rám tekintve,
S hogy pompás jellemét hamar kiteljesítse,
Meglátná...

DON DIEGO 
Ismerem jó szolgálatodat.
Voltál vitéz s vezér - vezérletem alatt.
S amikor véremet lehűtötték az évek,
Méltón töltötte be helyemet hős erényed.
A fölös szavakat hagyjuk is el talán:
Az vagy te ma, aki én voltam hajdanán.
De látod, míg mi itt e vitával vesződünk,
Tesz azért a király különbséget közöttünk!

GRÓF
Te, te ragadtad el megérdemelt helyem.

DON DIEGO
Ki téged megelőz, az nem érdemtelen.

GRÓF
Aki jól tölti be, csak az méltó a rangra.

DON DIEGO
Az elutasitás nem éppen ezt mutatta.

GRÓF
Elvetted, udvaronc módra, ármánykodón.

DON DIEGO
Tetteim fénye volt egyetlen pártfogóm.

GRÓF
Vagy inkább, a király korodat vette számba.

DON DIEGO
Csakis addig, amíg az érdem úgy kivánta.

GRÓF
Épp ezért ez a rang csak engem illetett.

DON DIEGO
Aki nem nyerte el, nem érdemelte meg.

GRÓF
Nem érdemeltem! Én?

DON DIEGO
Te.

GRÓF
Hallatlan gyalázat
Minden szavad, te agg orcátlan! - Itt a válasz!

(Arcul üti)

DON DIEGO
(kardját kivonva) Ölj meg! Vedd életem ilyen sértés után,
Amilyen nem pirult fajtámnak homlokán.

GRÓF
Kardot vonsz? Mit akarsz ilyen ügyefogyottan?

DON DIEGO
Ó, jaj! Elhágy erőm e szörnyű pillanatban!

GRÓF
Kardod enyém; de ily győzedelmi jelet
- Ne légy olyan hiú - magammal nem viszek.
Ég áldjon; herceged - irígyek ellenére -
Vegye majd életed történetét kezébe;
Ott orcátlan szavad majd megtalálható,
És rá a büntetés - pompás egy csattanó.

NEGYEDIK JELENET

Don Diego

DON DIEGO
Ó, düh! Ó, fájdalom! Ó, rámtörő öregség!
Mért éltem ily soká? Hogy rajtam szégyen essék?
Hajam a harcmezőn azért lett íly fehér,
Hogy róla egy napon hervadjon száz babér?
Karom, amely előtt a spanyol haza hódol,
Karom, mely annyi vészt hárított el a honról,
S a trón és a király szilárd támasza volt,
Már értem mit se tesz, s hevemben megcsufolt?
Ó, régmult hírnevem, emléked be kegyetlen!
Mit annyi nap növelt, eltörli most egyetlen!
Méltóságom, te új, s oly végzetes nekem!
Te szirt, rólad bukott alá becsületem!
A gróf ül diadalt most fényes sugaradban,
S én éljek becstelen, vagy haljak bosszulatlan?
Gróf, te neveld tovább most már a herceget,
Nem tűrhet el e rang olyat, kin folt esett;
S rá irigy gőgöd és gyalázatos csapásod,
Bár engem ért a kegy, méltatlanná alázott.
És te, hőstetteim dicső részese rég,
De hiú dísz azon, kinek a teste jég,
Kardom, rég rettegett, amely végső tusámon
Dibdáb játék vagy és nem oltalmam, barátom,
Menj, hagyd el hát a föld legnyomorúbb fiát,
Hogy értem bosszut állj, jobb kézbe teszlek át.

ÖTÖDIK JELENET

Don Diego, Don Rodrigo

DON DIEGO
Bátor vagy, Rodrigo?

DON RODRIGO
Ha nem te kérdezed meg,
Kardom felelne rá.

DON DIEGO 
Pompás haragra gerjed!
E méltó felelet csitítja kínomat,
Vérem szerint való e nemes indulat;
Ifjuságom e gyors haragban újraéled.
Jöjj, vérem, jöjj, fiam, becsületem te védd meg;
Állj bosszút.

DON RODRIGO
És miért?

DON DIEGO 
Olyan bántalomért,
Mely halálos csapás, és mindkettőnket ért:
Arculütés. A gaz élete bánta volna,
De buzgó vágyamat a vénség megcsufolta,
S e kardot, mit karom gyönge tartani már,
Kezedbe adom át, hogy büntess, bosszut állj.
Menj, s az orcátlanon bátorságod mutasd ki,
Ilyen sértést csupán vérrel lehet lemosni;
Halj meg, vagy öld meg. És, hogy ne áltasd magad:
Félelmetes vitéz ellen indítalak.
Én láttam őt sürű vérrel s porral takartan,
Félelmet, rettegést szítva seregnyi hadban,
Én láttam őt, s nyomán száz vert hadoszlopot;
S hadd mondjam el neked, mi ennél is nagyobb;
Nemcsak hős katona, hadunk vezére, nagyja,
De...

DON RODRIGO 
Kérlek, mondd hamar.

DON DIEGO 
Xiména édesapja.

DON RODRIGO
Xiména...

DON DIEGO 
Ne felelj, szerelmed ismerem,
De élni jogtalan, ki élhet becstelen,
Fájóbb a sérelem, ha kedves, aki sértett,
Az ügyet ismered, állj bosszut értem, érted.
Most minden rajtad áll, már nincs mit mondanom,
Mutasd meg, hogy reám méltó lett magzatom;
Én majd elsiratom, amit a sors reám mért,
Te fuss, rohanj, repülj; állj bosszút a családért.

HATODIK JELENET

Don Rodrigo

DON RODRIGO
A szívemig hasít belém
A váratlan csapás, és életem kioltja.
Ó, igazságos ügy szánandó bosszulója,
S igaztalan szigor nyomorult tárgya én,
Bénultan állok, és hátrálok összetörve
A tettől, mely megölne.
A boldogság már intett énnekem,
S most? Kínok martaléka!
Hiszen apám, kit ért e sérelem!
S a támadó a te apád, Xiména!

Micsoda gyötrő fájdalom!
Jaj, vágyam pártot üt a becsületem ellen,
Bosszulnom kell apám és vesztenem szerelmem:
Ez harcra szít, amaz lefogja két karom.
S mert kell választanom: áruljam el a vágyat,
Vagy várjon a gyalázat,
Mindkét felől bánatom végtelen.
Ó, szív, kín martaléka!
Hagyjam talán apámat védtelen?
Vagy sujtsak-é apádra, ó, Xiména?

Mátkám, apám, vágy, becsület,
Nemes szigorúság, és szerelem igája,
Holt minden gyönyöröm, vagy hírem meggyalázva,
Mert így boldogtalan, s úgy becstelen leszek.
S te drága, zord remény, annak, ki büszke lélek,
S akit szerelme éget,
Te kard; szivem méltó ellenfele,
E kínt te hoztad énrám
Mért kaptalak? Hogy légy a bosszu te?
Mért kaptalak? Hogy elveszítsd Ximénám?

Meghalni tán, az volna jobb.
Kedvesemhez csakúgy hűség köt, mint apámhoz,
Ha bosszút esküszöm, meggyűlöl és elátkoz;
És megvetése sujt, ha tétlen maradok.
Így hát hűtlen leszek hozzá, szivem reménye,
Vagy méltatlan kezére.
Éppen az ír fokozza kínomat,
Már szívem egyre bénább,
Ha halni kell, én lelkem, rajta csak,

De legalább ne kinozzuk Ximénát.
Meghalni, s nem is küzdve még?!
Keresni a halált, mely halálos hiremre!
Eltűrni, hogy hazám majd rólam azt hihesse:
Rosszul szolgáltam én házam becsületét!
Lesni a vágyra, mely, zavart eszem belátja,
Biztos halálra szánva!
Csábítgató gondolat, el veled!
A szívemet kiméld hát.
Rajta karom, mentsük a hírnevet,
Hisz mindenképp elveszítem Ximénát!

Igen, elmém megtévedett,
Apámnak tartozom többel, mint kedvesemnek.
S hulljak el a tusán, vagy bútól senyvedezzek,
Oly tisztán adom át, mint kaptam véremet.
Máris önvád gyötör, hogy habozásom hosszú:
Siessünk, vár a bosszú;
Szégyenletes a kínt halasztanom,
Latolgatása léha,
Hiszen apám, kit ért a bántalom,
Habár apád a támadó, Xiména.

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Don Arias, gróf

GRÓF
Bevallhatom magunk közt: túl heves vagyok,
Vérem fölgerjedett egy szón s elragadott.
De orvossága nincs, megtörtént, ami történt.

DON ARIAS
Mást gondol a király, tisztelned kell a törvényt!
A Felség ingerült, fáj néki ügyetek,
És jog szerint kiván eljárni ellened.
S mentséged akad-e? Én azt hiszem: aligha.
A sértett rangja és a sértés súlya ritka.
Nem is mindennapi elégtételt kiván,
Teljes meghódolás engeszteli csupán.

GRÓF
A Felség bármikor rendelkezik fejemmel.

DON ARIAS
Hibád nyomán megint túlságos érzelem kel,
Kedvel még a király; menj, csillapítsd te le,
Azt mondta: “Így legyen!”, s szembeszállnál vele?

GRÓF
Uram, ha hírnevem az, amit véle védek:
Egy kis ellenkezés nem olyan szörnyű vétek,
S ha nagy is tán a bűn, szolgálatom ma még
Hogy eltörölje azt, jóval több, mint elég.

DON ARIAS
Légy bár hatalmas és hős és hadak tudósa,
Alattvalónak a király sosem adósa.
Sokra bízod magad, bár tudnod kéne tán,
Hogy jó szolgálatod kötelesség csupán.
Vesztedbe visz, Uram, túlságos önbizalmad.

GRÓF
Nem hiszem el neked, csak a tapasztalatnak.

DON ARIAS
Rettegned kellene a királyi jogot.

GRÓF
Egy nap nem veszthet el olyat, mint én vagyok.
Jöjjön had, jog, erő, hogy bűnöm megtorolják,
Ha elveszejtenek, elvész velem az ország.

DON ARIAS
Hogyan! Így féled-e a nagy fejedelem...

GRÓF
Jogarát, mely kihull kezéből, nélkülem:
Néki érdeke az, hogy ne űzzön halálra,
Mert ha lehull fejem, lehull a koronája.

DON ARIAS
Engedj a józan ész szavának: okosan
Kellene döntened.

GRÓF
Már döntöttem, Uram.

DON ARIAS
De mit mondjak neki? Számot kell adni róla.

GRÓF
Mondd, hogy nem egyezem bele gyalázatomba.

DON ARIAS
Teljhatalmat kiván minden trón, lásd be hát.

GRÓF
El van vetve, Uram, a kocka; nincs tovább.

DON ARIAS
Nos, ég áldjon, a szót rád hiába fecsérlem,
De villámtól, ha jön, nem óv meg a babér sem.

GRÓF
Jöjjön, nyugodt vagyok.

DON ARIAS 
Jön is, nyugodt lehetsz.

GRÓF
Don Diego tehát elégtételt szerez.
(Egyedül) 
Fenyegethetik azt, ki nem fél a haláltól,
Bármely itéletet büszkén tűr el a bátor;
A boldogságomat elveszik, meglehet,
De nem vesz senki rá, hogy becstelen legyek.

MÁSODIK JELENET

Gróf, Don Rodrigo

DON RODRIGO
Egy szóra, gróf.

GRÓF
Beszélj.

DON RODRIGO
Nyugtass meg kételyemben.
Diegót ismered?

GRÓF
Igen.

DON RODRIGO
Szólj csendesebben.
Tudod-e, hogy e hős aggastyán az erény
S becsület maga volt, a maga idején?

GRÓF
Lehet.

DON RODRIGO
És látod-e hő szememben a szikrán,
Hogy az ő vére ez? Látod?

GRÓF
Mit tartozik rám?

DON RODRIGO
Jöjj s megtanítalak reá rövidesen.

GRÓF
Hetvenkedő kamasz!

DON RODRIGO
Ne szólj oly hevesen.
Ifjú vagyok, igaz, de a jófajta vérnek
Bátorsága olyan, mit nem évszámra mérnek.

GRÓF
Velem mérnéd magad! Ily hiúvá ki tett?
Hisz fegyvert sohasem forgatott még kezed!

DON RODRIGO
Be nem mutatkozik olyan, mint én, csak egyszer,
S ha próbaharcra áll, harcához kell a mester.

GRÓF
Tudod, ki vagyok én?

DON RODRIGO
Tudom, mindenki mást
Puszta nevedre már elfog a borzadás.
A bő babérra, mely homlokodat borítja,
Úgy tetszik, végzetem s gyors vesztem van fölírva.
Vakmerőn támadom mindig győztes karod,
De lesz erőm, mivel elég bátor vagyok.
Ki apját védi meg, annak nincs lehetetlen,
Legyőzetlen karod, de nem legyőzhetetlen.

GRÓF
E nagy szivet, amely szavadban megjelen,
Szemedben izzani rég sejti már szemem.
És mert Kasztília nagy híre benned éled,
Örömmel szántam én leányomat tenéked.
Szerelmed ismerem, s örömöm elragad,
Hogy lám, becsületed legyőzi vágyadat,
S így nem gyöngíti meg nagyszerü harci kedved,
S erényed válaszol az én tiszteletemnek;
És mert vőm nem lehet csak gáncstalan lovag:
Nem csalódtam, mikor kiválasztottalak.
Érzem, sajnálatom melletted ütne pártot,
Csodálom hős szived, és szánom ifjuságod;
Oly próbát ne kisérts, mely végveszélybe ránt,
Engedd hát nékem el egyenlőtlen tusánk;
Nekem e győzelem túl kevés diadalt ád,
Veszélytelen viszály dicstelen diadalmát.
Azt hinnék, nagyon is könnyen legyőztelek,
És nékem mi marad? A gyász veszted felett.

DON RODRIGO
Méltatlan szánalom tetézi támadásod:
Nem szántad híremet, s éltem elvenni szánod?

GRÓF
Menj innét.

DON RODRIGO
Sok a szó; induljunk, rajta hát.

GRÓF
Így únod életed?

DON RODRIGO
Így féled a halált?

GRÓF
Jöjj hát, tedd, ami kell; hisz elfajul a férfi,
Ha apja szégyenét egy perccel is túléli.

HARMADIK JELENET

Infánsnő, Xiména, Leonora

INFÁNSNŐ
Ximénám, ne remegj, csituljon bánatod,
Maradj a bajban is állhatatos, nyugodt.
Futó vihar után meglásd, derűl az égbolt,
A boldogságodon felhőcske e sötét folt,
Késhet, amire vágysz, de végül elnyered.

XIMÉNA
Szorongat a szivem, remélni nem merek.
Ha íly sebes vihar kavar föl tiszta tengert,
Biztos hajótörés fenyeget minden embert,
Nem kételkedhetem: lesujt a rév előtt.
Szerettem, szeretett, örvendtek a szülők,
S e boldog hírt neked abban a pillanatban
Beszéltem el, mikor civódásuk kipattant,
S a végzetes szavak míg elhangzottak itt,
Szétrontották szivem édes reményeit.
Átkos nagyratörés, őrült hírnév-imádat,
A legnagyobbak is hordják undok igádat!
S te, vágyam gyilkosa, kegyetlen becsület,
Hány sóhajt, mennyi kínt áldozok még neked!

INFÁNSNŐ
A viszályuk miatt nincs ok aggodalomra:
Felgyúlt egy perc alatt, s egy másik perc eloltja.
Nagy port vert fel, ezért el kell simulnia,
Hisz a fő békitő már a király maga.
És én, hogy kínjaid kútfejét betemessem,
Megkísérlem, tudod, érted a lehetetlent.

XIMÉNA
Úgy vélem, hasztalan minden békítgetés;
Az ilyen végzetes sértésre ez kevés.
Hiába működik az erő s az okosság;
A baj nem gyógyuló, látszatra orvosolják,
S a szív mélyére zárt, eltitkolt gyűlölet
Csak annál égetőbb parazsat rejteget.

INFÁNSNŐ
Ha eljő Rodrigo s Xiména násza, meglásd,
Az ellenfél apák sem gyűlölhetik egymást;
S kiviláglik hamar: szerelmed oly erős,
Hogy a szent kötelék minden viszályt legyőz.

XIMÉNA
Szivem óhajtja ezt, épp, mert semmit se várhat:
Don Diego kevély, s jól ismerem apámat.
Feltarthatatlanul szememből könny ered;
A multam gyötrelem, jövőmtől rettegek.

INFÁNSNŐ
Mit félsz? Egy gyönge agg kezétől nem riadnék.

XIMÉNA
Rodrigo vakmerő.

INFÁNSNŐ
Rodrigo fiatal még.

XIMÉNA
Az igazi vitéz első perctől vitéz.

INFÁNSNŐ
Még sincs félnivalód, fölös a rettegés,
Téged jobban szeret, semhogy fölingereljen,
Elég csak egy szavad, s haragja visszaretten.

XIMÉNA
Mily szenvedés, ha tán szavamra mégse hajt!
És, ha enged nekem, mit szólnak róla majd?
Ő, a lovagi sarj, a sértést tűrje némán?
Ha akár ellenáll, ha akár hallgat énrám,
Egyaránt rémitő vagy megszégyenitő,
Ha elutasitó, s ha engedékeny ő.

INFÁNSNŐ
Nagylelkű vagy, habár az ügyben érdekelt fél,
Alantas gondolat elmédhez sohasem fér;
De ha a békülés napjáig, mint rabot,
Elfogva tartom itt gáncstalan lovagod,
És így gátat vetek minden vitéz tusának,
Az aggódás reád, mondd, boríthat-e árnyat?

XIMÉNA
Ó! Akkor, Asszonyom, elül minden zavar.

NEGYEDIK JELENET

Infánsnő, Xiména, Leonora, apród

INFÁNSNŐ
(az apródhoz) 
Keresd meg Rodrigót, s vezesd ide hamar.

APRÓD
A gróf s Don Rodrigo...

XIMÉNA
Jaj! Reszketek! Nagy Isten!

INFÁNSNŐ
Beszélj.

APRÓD
Épp az elébb együtt távoztak innen.

XIMÉNA
Egyedül?

APRÓD
Egyedül, s halkan vitáztak ők.

XIMÉNA
Nincs kétség, párbaj ez, nem töltöm az időt.
Bocsásd meg, Asszonyom, hirtelen távozásom.

ÖTÖDIK JELENET

Infánsnő, Leonora

INFÁNSNŐ
Jaj! Szenvedésemet megint újúlni látom.
Sajnálom őket, ám Rodrigo megigéz,
Szerelmem fellobog s nyugalmam odavész.
Hogy távolabb kerül Xiména Rodrigótól,
Szívem a vágynak és a kínnak újra hódol.
S elválásuk nekem, bár őszintén gyötör,
Szívem mélyén azért mégis titkos gyönyör.

LEONORA
A magasztos erény, mely áthatotta lelked,
Megadja hát magát a gyáva érzelemnek?

INFÁNSNŐ
Gyávának ne nevezd, most, mikor győztesen
Úrrá lett szívemen és törvényt szab nekem.
Tiszteld jobban, hiszen oly kedves diadalma,
Erényem küzd vele, s remélek, nem akarva;
Ez a bolond remény felkavar, s lángra szít
A lovagért, akit Xiména elveszít.

LEONORA
Ily könnyen elbukik győzedelmes erényed,
Sutba dobod az észt, feledve minden érvet?

INFÁNSNŐ
Ó! mily hatástalan az ész itélete,
Ha szívünk ily csodás méreggel van tele!
S amikor a beteg ragaszkodik a kórhoz,
Jaj, milyen keserű, ha gyógyítja az orvos!

LEONORA
Fájdalmad édes és reményed csábitó,
De hozzád végül is nem méltó Rodrigo.

INFÁNSNŐ
Tudom, de ha szivem enged az érzelemnek,
Tudd meg te is: a vágy engem mivel kecsegtet.
Ha győz most Rodrigo, ha ő marad felül,
Bár e nagyhírü hőst kapta ellenfelül,
Akkor becsülhetem, nem válik szégyenemre,
Hisz mit nem érhet el, ha a grófot leverte?
Hinni merészelem, hogy hősi tettei
Egész országokat tudnak megdönteni;
És rávesz arra is hizelgő, csalfa vágyam,
Hogy őt már Granada királyaként csodáljam,
Lássam a reszkető, legyőzött mórokat,
És Aragóniát, amint új hőst fogad,
Majd Portugáliát, amint magát megadja,
Aztán a tengeren virrad győzelme napja,
S babérját öntözi az afrikai vér;
Mind, mit valaha tett legendás, hős vezér,
Azt várom tőle én e győzelem után még,
Hogy szerelme eképp dicsőségemre váljék.

LEONORA
De, úrnőm, Rodrigót hová nem kergeted
Olyan párbaj után, mely nincs is, meglehet.

INFÁNSNŐ
A gróf sértegetett, és Rodrigo a sértett;
Együtt távoztak el: ebből mindenki érthet.

LEONORA
No jó! mert akarod, tehát megküzd vele;
De hősöd eljut-e oda, ahova te?

INFÁNSNŐ
Hagyd el, eszem zavart, bomlik benne a mérték,
Ebből is láthatod: szerelmem szinte széttép.
Jöjj a szobámba, és kérlek, maradj velem,
Vigasztalj, míg elönt a kába gyötrelem.

HATODIK JELENET

Don Fernando, Don Arias, Don Sancho

DON FERNANDO
A gróf oly oktalan, a gróf csupa kevélység!
Azt meri hinni még, hogy elnézem a vétkét?

DON ARIAS
Kivánságod szerint megtettem, ami kell,
Beszéltem vele, és semmit sem értem el.

DON FERNANDO
Nagy ég! Egy vakmerő alattvaló e módon
Semmibe veheti, megcsúfolhatja trónom!
Sérti Don Diegót, királyát megveti!
S itt, udvara előtt, törvényt ő szab neki!
Bármily hős kapitány, hadaim legdicsőbbje,
Majd én reácsapok e hányaveti dölyfre!
Hadisten volna bár, maga a Győzelem,
Meglátja, mit jelent, ha szembeszáll velem!
De bármit érdemel e hetyke gőg irántam,
Semmi erőszakot használni nem kivántam;
Mégis, mert visszaél ezzel, nincs haladék,
Ha ellenáll, ha nem, menj, fogd el őt ma még.

DON SANCHO
Ha adsz egy csepp időt, tán lázadása lappad,
Hisz vére szinte forr hevében a haragnak;
Felség, mikor a friss indulat hatja át,
A hős szív nehezen adja csak meg magát.
Látja, hogy tévedett, ámde a büszke lélek
Nem tudja oly hamar bevallani a vétket.

DON FERNANDO
Hallgass, Sancho, elég, és ne felejtsed el,
Hogyha pártját fogod, te is bűnös leszel.

DON SANCHO
Engedelmeskedem és hallgatok; de róla
Egy szót még, nagy király!

DON FERNANDO
És az a szó mi volna?

DON SANCHO
Nagy tettekhez szokott léleknek, nem vitás,
Az engedelem is lealacsonyodás.
S mert ő úgy képzeli: ez szégyen volna, szégyen,
Ezért lázad, e szó rémkép a gróf szemében.
Szigorú a parancs, nehéz a feladat,
S ha gyávább volna ő, akkor engedne csak.
Kivánd, hogy az a kar, mely hős a fegyverek közt,
Lemosni a hibát kardjában leljen eszközt,
Elégtételt ad ő, s jöjjön, aki akar,
(Kardjára üt) 
Ezzel, Felséges úr, megfelelne hamar.

DON FERNANDO
Elhágy a tisztelet, ám mentsen ifjúságod.
A fiatal erő hevének megbocsátok.
De a királyi ész jobb cél felé halad,
S alattvalóinak vérével fukarabb:
Féltem enyéimet, virrasztva őrzöm őket,
Mint hívatása ez testrészek közt a főnek.
Így érveid nekem használhatatlanok,
Te harcosként beszélsz, de én király vagyok;
Bármit szólnak, s a gróf hinni bármit merészel,
Meghajthatja nyakát, hírneve mégse vész el.
Reám tört voltaképp: azt érte sérelem,
Ki óhajom szerint neveli gyermekem;
Ha választásomat támadja, támad engem,
Így hát merénylet ez a felségjogok ellen.
Erről ennyi elég. Különben mór hajók
Tűzték ki ellenünk a harci lobogót,
A deltánál haduk már mutatkozni is mer.

DON ARIAS
Ősi ellenfelünk téged régóta ismer,
Legyőzted százszor is, nincs annyi mersze már,
Mely ily nagy hódító hadával szembeszáll.

DON FERNANDO
Irígység nélkül ők nem nézhetik, hiába,
Hogy én vagyok az úr szép Andalúziába’;
Féltékenyen lesik, oly sokszor volt övék,
Hogy szinte fáj nekik e gyönyörű vidék.
Ez az egy ok, amely hazámat arra bírja,
Hogy székhelye legyen tíz éve már Sevilla,
Így, hozzájuk közel, elég egy rendelet,
És tüstént szétverem, akármit kezdenek.

DON ARIAS
Tudják, s tudásukért sok hős fejjel fizettek,
Hogy itt-léted miatt szilárd a győzedelmed.
Nincs félnivalód.

DON FERNANDO
Van féltenivalóm; 
Kihívja a veszélyt a túlzott bizalom.
Nem tudod, míly kevés fáradság kéne hozzá,
S már egy nagyobb dagály őket nyakunkra hozná.
De kétes hír miatt meg nem engedhetem,
Hogy felüsse fejét a páni félelem.
Késhet a riadó, túlságosan hatásos,
Az éj beálltakor felbolydulna a város.
A révnél, a falon kettős őrjáratok:
Ez estére elég.

HETEDIK JELENET

Don Fernando, Don Sancho, Don Arias, Don Alonso

DON ALONSO
Felség, a gróf halott:
Don Diego fia a sértést megtorolta.

DON FERNANDO
Ettől tartottam én, már a sérelem óta;
Megelőzni a bajt azóta akarom.

DON ALONSO
Ximénát teeléd űzi a fájdalom,
Itt van, s könnyek között itéleted kivánja.

DON FERNANDO
Bármily részvétet is érez szivem iránta,
Úgy tetszik, hogy a gróf, merész gőgje miatt,
Megérdemelte azt, ami most rászakadt.
S mégis: habár jogos a vég, amely elérte
Mily pompás hadvezért vesztek!
Bánkódom érte. Az a kar annyiszor védte az államot,
Az a vér annyiszor énértem ontatott,
S bár gőgje okot ád a felháborodásra:
Veszte meggyöngit, és lesujt a pusztulása.

NYOLCADIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Xiména, Don Sancho, Don Arias, Don Alonso

XIMÉNA
Igazságot, Uram!

DON DIEGO
Felség, adj szót nekem!

XIMÉNA
Lábadhoz borulok.

DON DIEGO
Térdedet ölelem.

XIMÉNA
Tégy igazságot.

DON DIEGO
Ó! Mentségemet itéld meg!

XIMÉNA
Büntesd merényletét egy ifju vakmerőnek:
Uralmad támaszát támadta ez a tett,
Meggyilkolta apám.

DON DIEGO
Apját bosszulta meg.

XIMÉNA
Megvédi a király alattvalói vérét.

DON DIEGO
A jogos bosszuért sosem járt büntetés még.

DON FERNANDO
Keljetek hát fel, és sorban beszéljetek.
Xiména, bánatod hevében részt veszek.
Lelkemben éppen oly fájdalom tüze támad.
(Don Diegóhoz) 
Te később szólsz; ne vess gátat bús panaszának.

XIMÉNA
Felség, apám halott; vérét láthattam én,
Mely bőven bugyogott hős, kevély kebelén,
E vért, mely falaid biztositotta máig,
E vért, mely annyiszor nyerte nehéz csatáid,
E vért, mely hullva is haragtól párolog,
Hogy másokért csupán, s nem érted ontatott.
S mit nem mert ontani száz háború veszélye,
Rodrigo, íme, a földet borítja véle.
Odafutottam én, erőtlen, sápadón,
S ott leltem holtan őt. Bocsásd meg bánatom,
Felség, nem bírja már hangom e bús beszédet,
A többit sóhajtom s könnyem beszélje néked.

DON FERNANDO
Bátorság, gyermekem, ezentúl én leszek
Nemcsak királyod, ám apád, apád helyett.

XIMÉNA
Túl nagy megbecsülés jut részeműl e gyászban.
Amint mondtam, Uram, apám holtan találtam.
Tárt volt a keble, s hogy könyörtelen legyek,
Porba írta a vér kötelességemet;
Vagy inkább hős szive, túl kényszeren, halálon,
Sebén át szólt nekem, igazát kérte számon;
S hogy meghallhassad őt, igazságos király,
Hangom kérte a seb, ez a szomorú száj.
Felség! Ne tűrd, hogy ott, ahol te vagy uralmon,
Szemed előtt ilyen féktelenség viruljon,
Hogy legbátrabbjaid büntetlen sujtsa le
Az elbizakodott merészség fegyvere,
S egy ifjú vakmerő kevélyen törje össze
Hírüket, s kardvasát bő vérükben fürössze.
Ha ily hős harcosod bosszulatlan marad,
Majd személyed iránt lanyhul a hódolat.
Apám tehát halott; a megtorlást esengem,
Nem is csak magamért, de a te érdekedben.
Sokat vesztesz vele: magasrangú vezért,
Bosszuld halállal őt és vér által a vért.
Áldozd fel, ne nekem, de inkább koronádnak.
De nagyságodnak és személyed igazának,
Áldozd fel, államod javára kérem én,
Azt, ki kevélykedik merész merényletén.

DON FERNANDO
Don Diego, felelj.

DON DIEGO
Boldog az ember akkor,
Ha meghalhat, midőn elgyöngíti az aggkor,
Hiszen a hosszú lét sujtja a bátrakat,
Pályájuknak bizonyos bús véget tartogat!
Nekem, ki azelőtt csak diadalt arattam,
És mindig győzelem követett bármi hadban,
Most látnom kell, mivel éveim száma sok,
Hogy sértegetnek, és szégyenben maradok.
Mit meg nem tett soha ostrom, háboru, csapda,
Sem Aragónia, sem Granada csapatja,
Sem ellenségeid, sem az irígykedők,
Megtette azt a gróf, szinte szemed előtt,
Féltékenyen, mivel kitüntettél, s kevélyen,
Hiszen fölényesen győzhette gyöngeségem.
Így e fő, mely az érc-sisakban lett fehér,
S mely annyiszor ömölt teérted, ez a vér,
E kar, mely száz hadat riasztott futni régen,
Sírba szállt volna hát színig-tölt szégyenében,
Ha nem volna fiam, aki méltó reám,
Méltó reád, Uram, és tehozzád, hazám.
Kölcsönadta kezét, és lesujtott a grófra,
Megvédte híremet, és szégyenem lemosta.
Ha a jogos harag, mely ily sértésre kel,
S a bátor bajvivás megtorlást érdemel,
Egyedül csak reám zúdúljon majd a vész le:
Ha tévedett a kar, a főt büntetik érte.
S ha bűn is, vagy ha nem! E küzdelmes vitán
Én, én voltam a fő, ő meg a kar csupán.
Apját megölte, így Xiména őt okolja:
Ha birtam volna én, ő sose tette volna.
Áldozd hát fel e főt, érett a sírra már,
És őrízd meg a kart, hasznodra lesz, király.
Elégítsd ki tehát Ximénát vérem árán,
És nem tiltakozom, megnyugszom, bármi vár rám.
Lázadni sem fogok, parancsod bár kemény,
Mert nem becstelenül, békén halok meg én.

DON FERNANDO
Fájó, nehéz ügy ez, vegyük jól fontolóra,
Érdemben a tanács fog majd dönteni róla.
Don Sancho, te kisérd most Ximénát haza.
Don Diego fogoly, köti saját szava.
Keressétek fiát. Igazságot teszek hát.

XIMÉNA
Haljon meg, aki ölt, Felség, ez az igazság.

DON FERNANDO
Nyugodj meg, gyermekem, szüntesd fájdalmadat.

XIMÉNA
Nyugodni? E parancs kínom növeli csak.

HARMADIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Don Rodrigo, Elvira

ELVIRA
Mit tettél, Rodrigo? És mért jössz ide éppen?

DON RODRIGO
Nyomorult sorsomat így betölteni vélem.

ELVIRA
Mért vagy oly vakmerő és elbizakodott?
Odajössz, hol a ház temiattad zokog?
A gróf árnyát üzöd? Dacolsz azzal, ki megholt?
Nem ölted meg talán?

DON RODRIGO
Élete szégyenem volt;
Parancs a becsület, tettre az késztetett.

ELVIRA
S menhelyed a halott házában keresed?
Soha a gyilkos ott nem talált menedékre!

DON RODRIGO
Bírám elé jövök, hogy bűnöm megitélje.
Ne vesd reám olyan riadtan a szemed:
Halált osztottam, és most halálba megyek.
Bírám Xiména lesz, ítéljen ő, szerelmem,
Megérdemelem a halált, mert gyűlöl engem,
S mit tőle várhatok, a végső adomány,
Hogy ajka elitél, s keze lesujt reám.

ELVIRA
Fuss a színe elől, fuss az indulatától,
Menekülj messzire, míg friss haragja lángol,
Heves vádjainak ne tedd ki magadat,
Hisz keserve előtt minden gát átszakad.

DON RODRIGO
Nem, nem, e drága lány, kit elkeseritettem,
Bármit tesz, nem lehet hozzám elég kegyetlen,
S boldogan megszököm ezer halál elől,
Ha megkettőzhetem haragját, és megöl.

ELVIRA
A kastélyban van ő, könnyekkel ázik arca,
S ha megjön is, erős kiséret támogatja.
Könyörgök, menekülj, ne növeld gondomat,
Hogyha meglátnak itt, vajon mit mondanak?
Vagy tán azt akarod, hogy rágalom gyalázza,
Mert apja gyilkosát beengedte a házba?
Itt lesz rövidesen; már jön; látom, belép;
Rejtőzz el, Rodrigo! Őrízd becsületét!

MÁSODIK JELENET

Don Sancho, Xiména, Elvira

DON SANCHO
Igen, Úrnőm, helyes, neked véráldozat kell,
Könnyed méltán pereg, benned jogos harag kel,
Nem is próbálkozom - oly hiúk a szavak -,
Hogy megenyhítselek, vagy vígasztaljalak.
De ha szolgálatom neked használni képes,
Használd fel kardomat, hadd lakoljon a vétkes.
Használd szerelmemet, hogy véle bosszut állj:
Parancsodra karom előtt nincs akadály.

XIMÉNA
Ó, én boldogtalan!

DON SANCHO
Kérve kérlek: fogadd el.

XIMÉNA
Igazságot igért a Felség; sértem ezzel.

DON SANCHO
De, Úrnőm, jól tudod, mily lagymatag a jog,
Ólomlába elől a bűn eloldalog.
Míg kétes útja tart, sok könnyed elfecsérled,
Engedd, hogy egy lovag állhasson bosszút érted;
Gyorsabb és biztosabb a büntetés eképp.

XIMÉNA
Ha nincs más hátra már, mint végső menedék,
S ha szánalmad e szív iránt akkor se fogy ki:
Szabad leszel; szabad sérelmem megtorolni.

DON SANCHO
Ez a legfőbb öröm, erre vágyik szivem;
Boldogan távozom, ha ezt remélhetem.

HARMADIK JELENET

Elvira, Xiména

XIMÉNA
Végre szabad vagyok, s gát nélkül önthetem ki
Előtted kínomat, mely szívem égve sebzi,
Elvirám, sóhajom vissza nem tarthatom:
Feltárom lelkemet és minden bánatom.
Igen, apám halott; Rodrigo kardcsapása
Legelső párbaja során épp őt találta.
Olvadj vízzé szemem! A könny már nem elég!
Megölte életem fele másik felét,
S meg kell bosszulnom az egyik fél sirbatértét,
Maradék életem másik felén, ki él még.

ELVIRA
Nyugodj meg, Asszonyom.

XIMÉNA
Be rosszul hiszed, ó!
Hogy ilyen gyötrelem lecsillapítható!
Miként is gondolod, hogy kínom elnyugodna,
Hogyha nem gyűlölöm a kezet, mely okozta?
S hogy gyászom nem örök, miként remélhetem,
Ha üldözöm a bűnt, s a bűnöst szeretem.

ELVIRA
Szereted azt, aki vérbosszut állt apádon!

XIMÉNA
Szeretni? Cseppnyi szó; Elvira: én imádom;
Harag és szenvedély gyötör gyötrelmesen,
Hisz ellenségem ő, és ő: szerelmesem.
És érzem, a harag bárhogy is éget engem,
Apámmal Rodrigo itt küzd még a szivemben,
Öl, fog, reárohan, hátrál, fut, vérbe-hal,
Hol gyönge, hol erős, hol csupa diadal.
De a harag s a vágy ez iszonyú tusája
Széttépi bár szivem, elmémet nem zilálja,
S bármily hatalmas is bennem a szerelem,
Mégsem tanakodom: amit kell, azt teszem;
Azt, mit könyörtelen rám szab a kötelesség.
Rodrigót szeretem, s bár nehezemre essék,
S szivem pártjára áll - nem latolgathatok,
Tudom, hogy ki vagyok, s tudom: apám halott.

ELVIRA
Vesztét követeled?

XIMÉNA
Ó, míly kegyetlen eszme!
Mért is kényszerülök ilyen iszonyu tettre?
Fejét követelem, s félek, hogy megkapom,
Ha meghal, meghalok, s büntetni akarom!

ELVIRA
Hagyd el, hagyd, Asszonyom, e véres, szörnyü tervet,
A zsarnoki szokást mért kellene követned?

XIMÉNA
Szinte karom között folyt el az élete,
A vére bosszuért kiált: ne halljam-e?
Azt higgyem, hogy elég, mert bűvöl más varázslat,
Ha gyönge könnyeket áldozok csak apámnak?
S tűrjem, ha csábitó, csalóka szerelem
Sunyító csönd alá fojtja becsületem?

ELVIRA
Nagyon is menthető, Urnőm, ha így cselekszel,
S nem bánsz oly hevesen, keményen kedveseddel,
Amit ily drága fő ellen tettél: elég,
Már kérted a királyt - ne sürgesd hát ügyét,
Ne légy ilyen konok túlságos haragodban.

XIMÉNA
Becsületem a tét, azt kell, hogy orvosoljam;
És a szerelmi vágy akárhogy áltat is,
A büszke szív előtt minden mentség hamis.

ELVIRA
De hát szereted őt, nem tudod nem szeretni!

XIMÉNA
Bevallom.

ELVIRA
Végül is mit kívánsz cselekedni?

XIMÉNA
Gyötrő becsületem csak úgy lehet nyugodt,
Ha elveszejtem őt, és aztán meghalok.

NEGYEDIK JELENET

Don Rodrigo, Xiména, Elvira

DON RODRIGO
(előlépve rejtekéből) 
Nos hát! Ne fogj neki a hosszu üldözésnek,
Biztositsd te magad, hogy többé már ne éljek.

XIMÉNA
Elvira, hol vagyunk? S jól lát-e két szemem?
Rodrigo nálam? Itt? Rodrigo szól nekem?

DON RODRIGO
Ne kíméld véremet, ne tiltakozz, de élvezd
A bosszút, s vesztemet, hisz az számodra édes.

XIMÉNA
Ó, jaj!

DON RODRIGO
Hallgass reám.

XIMÉNA
Végem.

DON RODRIGO
Egy pillanat.

XIMÉNA
Menj, engedj halni már.

DON RODRIGO
Néhány szóm volna csak,
Aztán ne is felelj, válaszoljon e szablya.

XIMÉNA
Ó, jaj! Hiszen apám kiontott vére rajta!

DON RODRIGO
Ximénám...

XIMÉNA
Vidd hamar, gyűlöletes nekem,
Szememre hányja, hogy még élsz és vétkesen!

DON RODRIGO
Nézd mégis, felhevít talán a gyűlöletben,
Növeli haragod, és sietteti vesztem.

XIMÉNA
Véremtől véres ez.

DON RODRIGO
Mártsd az enyémbe hát,
Véred majd eltünik, ha vérem festi át.

XIMÉNA
Kegyetlen! Egy napon állsz bosszút, bosszuállón,
A karddal az apán, s a látvánnyal a lányon!
Nem, nem szenvedhetem, tedd el hát kardodat.
Megölsz, s azt akarod, hogy meghallgassalak.

DON RODRIGO
Legyen vágyad szerint, de arról nem teszek le,
Hogy kínos éltemet végül is te fejezd be;
Mert bármit érzek is, tőlem nem várhatod,
Helyes tettem miatt a gyáva bánatot.
Apád indulata, lásd, helyrehozhatatlan
Sértette meg apám, s én szégyenben maradtam.
Hogy az arculcsapás mily sértés, jól tudod,
Engem is ért, tehát látván a támadót,
Apámért, magamért kiálltam bárki ellen,
S megtenném újra csak, ha meg kellene tennem.
De ne hidd, hogy apám ellen és ellenem
Nem küzdött hosszasan bennem a szerelem;
Itéld meg erejét: ilyen sértés után még
Latolgattam, vajon, ha bosszut mégse állnék?
S arra szorítva, hogy tűrjek, vagy ne szeress,
Gondoltam: tán karom túlságosan heves,
Vádoltam magamat, hogy vad bennem a lélek,
És szépséged felé billent volna a mérleg,
Ha ellenállani nem késztet épp a vágy,
Mert aki becstelen, nem érdemes reád,
Mert, bárha már szived szivemmel van betöltve,
Aki mint hőst szeret, mint gyávát meggyülölne,
S mert, ha meghallgatom a vágyat, s engedek,
Lebecsülöm szived s rá méltatlan leszek.
Most is ezt mondom én; és szívem bármit óhajt,
Mást egyetlen szavam s végsóhajom se szól majd.
Megbántottalak, ám más út nem nyilt nekem,
Hogy rád méltó legyek, s lemossam szégyenem.
De mert nevem s apám megkapták azt, mi illett,
Ime, hozzád jövök, vedd el, ami megillet.
Felajánlom neked, vedd vérem e helyen,
Azt tettem, ami kell, és most is azt teszem.
Szemedben, jól tudom, apád halála vádol,
Nem fosztom meg szived jogos áldozatától:
Hullt vérének, nosza, áldozd fel azt, aki
Azzal büszkélkedik, hogy ő ontotta ki.

XIMÉNA
Ó, Rodrigo, igaz, ellenfeled vagyok bár,
Nem rovom fel, hogy a szégyentől megfutottál,
És bármi módon is törjön ki bánatom,
Nem vádollak, csupán bús sorsom fájlalom.
Tudom, a becsület ily súlyos sérelemre,
A bátor szív hevét keményen követelte:
Nem tettél mást, csakis kötelességedet,
Ekként mutatva meg nekem, hogy mit tegyek.
Kioktat gyászhozó és győzelmes erényed,
Megbosszulta apád s nevedre újra fényt vet;
Ugyane gond gyötör engem, s bár fáj nekem,
Bosszulnom kell apám, és hírem őrzenem.
De jaj! Szeretlek és szerelmem csupa bánat;
Ha bármi más veszély ragadja el apámat,
Megleltem volna én abban, mit léted ad,
Egyetlen lelhető vígasztalásomat,
És szűnt volna a kín, érezve elbűvölten,
Hogy ilyen drága kéz szárítja sűrü könnyem,
Ámde apám után téged kell vesztenem,
A becsület szava erőt vesz szívemen,
S e szörnyü feladat most gyilkoló parancsban,
Lám, arra kényszerít, hogy romlásod akarjam.
Mert bármit érzek is, tőlem nem várhatod
A büntetés fölött habozó bánatot.
Bármint biztat a vágy, hogy hátráljak előtte;
Válaszolnia kell erényemnek erődre:
Méltó lettél reám, megsértve engemet,
S halálod által én hozzád méltó leszek.

DON RODRIGO
Ne halogasd tovább a becsület parancsát,
Fejemet kéri az, s én íme, itt bizom rád,
Áldozd fel, ne habozz, ily nemes érdekért,
Édes lesz a csapás, mit rá végzete mért.
Ily súlyos bűn után várni a lassu jogra:
Vesztem késlelteti, s híred árnyékba vonja.
Ha kezedtől halok, boldogan meghalok.

XIMÉNA
Menj, én ellenfeled, nem hóhérod vagyok.
Fölajánlod fejed, és én fogadjam ezt el?
Támadnom kell e főt, de néked védened kell;
Én csak azt akarom, hogy más szerezze meg,
Üldöznöm kell, de nem büntetnem tégedet.

DON RODRIGO
Bárhogy biztat a vágy, hogy hátrálj meg előtte,
Válaszolnia kell erényednek erőmre,
S ha a bosszut-vevő kéz kölcsönzött csupán,
Hidd el, szerelmem, az nem bosszu igazán.
És megtoroltam a sértést önnön kezemmel,
Bosszút állnod tehát éppúgy személyesen kell.

XIMÉNA
Jaj! Mért vagy oly makacs! Bosszúdban senki sem
Segítette karod, s te segitesz nekem?
Példádat követem, s ha tűrném, gyáva volnék,
Hogy bosszum érdeme kettőnk közt megoszoljék,
Apám s becsületem nem tartozhat neked
Azért, mit fölkinál bánatod és szived.

DON RODRIGO
Szigoru becsület! Jaj! Mit kellene tennem,
Hogy végül e kegyet mégis kiérdemeljem?
Ölj meg, a szerelem kivánja ezt, s apád,
Vezessen bosszu vagy szánalom legalább,
Ha tudnád, mennyivel könnyebben bír a férfi,
Halni teáltalad, mint meggyűlölve élni.

XIMÉNA
Nem gyűlöllek, tudod.

DON RODRIGO
Kellene.

XIMÉNA
Nem birom.

DON RODRIGO
Nem félsz-e, hogy kikezd a hír, a rágalom?
Ha tudják bűnömet, s hogy lángod mégis így ég,
Mi mindent összehord majd gonoszság, irígység!
Fojtsd el a szavukat, és ne vitázz velem,
Mentsd meg hírnevedet: szakaszd meg életem.

XIMÉNA
Ha élted megmarad, tisztább lesz az, különb még;
S azt akarom, hogy a legfeketébb gyülölség
Zengje égig nevem, s szánja gyötrelmemet
Tudván: imádtalak, s mégis üldöztelek.
Menj, menj szemem elől, fájdalmasan ne lássam,
Mit kell elvesztenem, bármennyire imádtam.
Az éj szárnya alá rejtsd távozásodat:
Hírem kockán forog, vigyázz, ne lássanak,
Csak az lehet ürügy a megrágalmazásra,
Hogy beengedtelek türelmesen a házba;
Védj meg a szóbeszéd támadásaitól.

DON RODRIGO
Haljak meg, hogyha...

XIMÉNA
Menj.

DON RODRIGO
Mondd, mit határozol?

XIMÉNA
Szerelmünk szép tüze megenyhit haragomban
De mindent megteszek, hogy a sértést lemossam;
S mégis, habár e tett megtorlást követel,
Szívem óhaja, hogy semmit se érjek el.

DON RODRIGO
Ó, csodás szerelem!

XIMÉNA
Ó, könny öntözte bánat!

DON RODRIGO
Apáink mennyi kínt, mennyi könnyet kivánnak!

XIMÉNA
Ki hitte volna, mondd?

DON RODRIGO
Ki mondta volna, jaj!

XIMÉNA
Hogy boldog életünk széthullik ily hamar!

DON RODRIGO
S a kikötő előtt, bár semmi jel sem intett,
Vad vihar dúlja szét szárnyas reményeinket!

XIMÉNA
Jaj, mennyi gyötrelem!

DON RODRIGO
Jaj, mennyi fájdalom!

XIMÉNA
Menj, menj már, hangodat hallgatni nem birom.

DON RODRIGO
Ég áldjon; vonszolom haldokló életem még,
Míg elragadja majd kezed által a nemlét.

XIMÉNA
S ha úgy történik is: megfogadom neked:
Egy perccel sem fogom túlélni vesztedet,
Isten veled: siess, vigyázz, senki se lásson.

ELVIRA
Asszonyom, láthatod e szörnyü sorscsapáson...

XIMÉNA
Hagyj, hagyj magamra most, a fájdalom elönt,
Jajom ne hallja más, csupán az éj s a csönd.

ÖTÖDIK JELENET

Don Diego

DON DIEGO
A megelégedés nem lehet soha teljes,
Szomorúság vegyül a legtisztább sikerhez;
Örömben az üröm, s egy cseppnyi gond miatt
El-elhomályosúl a legszebb pillanat.
Igen, boldog vagyok, s a lelkem mégse boldog,
Örömben úszom és félelemtől szorongok.
Holtan találtam én merész ellenfelem,
S ki értem bosszut állt, azt seholsem lelem.
Oly összetört vagyok, s hiába hajszolódom,
A várost befutom, s nem lelem semmi módon.
Cseppnyi életerőm, mit meghagyott a kor,
Haszontalan fogy el, mivel ő nincs sehol.
Az éjben mindenütt, s minden csalóka percben
Ölelni vélem őt, s látom: árnyat öleltem;
S a szeretet, amely oly sokszor lépre vitt,
Most már gyanakszik és aggodalmaskodik.
Megszökött? Nem tudom; nincs nyoma a szökésnek
S félelmesek a gróf hívei, s a kiséret,
Nagy számuk megriaszt, feldúlja eszemet:
Rodrigo már nem él, vagy csak fogoly lehet.
Nagy ég! Vajon megint félrevezet a látszat?
Vagy mégis megjelent reménye az apának?
Oszlik a félelem, az ég meghallgatott,
Aggodalmam csitul: nincs kétség, ő az ott.

HATODIK JELENET

Don Diego, Don Rodrigo

DON DIEGO
Hál’ Isten, Rodrigo, hogy végre megtalállak!

DON RODRIGO
Jaj! Apám.

DON DIEGO
Örömöm ne rontsa semmi bánat;
Hadd lélegzem nagyot, hogy megdicsérjelek:
Nem, meg nem cáfolod hajdani híremet,
S nyomomban úgy haladsz, hogy ez a vakmerőség
Benned támasztja fel fajtánk megannyi hősét.
Te tőlük származol, véremből vagy te vér,
Legelső párbajod tetteimmel felér.
S a bátor ifjuság lángra lobbanva benned,
E nagy próba után társa lett hírnevemnek.
Vénségem támasza, érintsd meg ősz hajam,
Jó híre általad megint mocsoktalan,
Csókolj meg, jöjj, fiam, s ismerd fel: ez az orca
Hordta a bélyeget, s kezed lemosta róla.

DON RODRIGO
Ezzel tartoztam, és ez volt a feladat,
Te nemzettél, apám, s viselted gondomat.
És boldog is vagyok, s lelkem magasra szárnyal,
Hogy megnyertem szülőm tetszését e tusával;
De míg örvendezel, tűrd el, hogy mint neked,
Önnönmagamnak is most eleget tegyek.
Engedd, hogy gáttalan törjön ki szenvedésem,
Enyhítette szavad, de nem csitul le mégsem.
Nem, nem bántam meg én ezt a szolgálatot,
De add vissza, amit tőlem elragadott.
A bosszuért karom fölkelt szerelmem ellen,
És a győztes csapás széthasította lelkem;
Érted vesztettem el mindent, dicsérni kár,
Tartoztam neked és megadtam, ami jár.

DON DIEGO
Úgy, úgy! Növeld tovább súlyát a diadalnak,
Életre hívtalak, s te hírem visszaadtad;
És mert a becsület több nekem, mint a lét,
Joggal követeled új elégtételét.
De szívedből, fiam, vesd ki e gyöngeséget,
Becsület egy van, ám szerelmes nő tömérdek,
A szerelem: gyönyör, a hírnév: feladat.

DON RODRIGO
Ó, mit mondasz, apám?

DON DIEGO
Amit kivánsz magad.

DON RODRIGO
Sértett becsületed rajtam is bosszut állott,
S te még az árulás gyalázatát kivánod?
Egyként undoritó, egyformán hitszegő,
A gyáva katona s a hűtlen szerető!
Méltánytalan szavad szerelmemet ne sértse;
Bátoríts, hogyha kell, de ne a hitszegésre;
Ily erős kötelék nem vásik, nem szakad,
Ha nem remélek is, hűségem ép marad;
S mert bírni nem tudom, sem elhagyni szerelmem,
A halált keresem, csak az válthat meg engem.

DON DIEGO
Nincs itt az ideje meghalni még, hazád
És fejedelmed is számítanak reád.
Felhatolt a folyón a rémes-hírü flotta,
Azt hiszi, meglepi országunkat, s kifosztja.
Jön a mór; éj, dagály segíti, s nesztelen
Egy óra mulva már falainknál terem.
Zilált az udvar, és a nép riadt, fejetlen,
Könny és jaj kavarog félelmes egyvelegben.
A közös baj során az a szerencse ért,
Hogy ötszáz jó barát gyűlt össze kedvemért,
Megtudták ügyemet, s buzgón házamba térve,
Ajánlották nekem, hogy bosszut állnak érte.
Te megelőzted ezt; s nekik is hasznosabb,
Ha kardjukkal merész arab vért ontanak.
Hogy az élükre állj, a becsület kivánja,
Hős haduk óhaja, hogy légy a kapitánya.
Tartóztasd fel, fiam, az ős ellenfelet:
Ha veszni vágyol, ott szép halálod leled,
Itt van az alkalom, nyitva az út előtted:
Hadd lássa a király: halálod védte őt meg.
Vagy inkább győztesen, pálmával térj haza,
Ne alapozd hired egyetlen bosszura,
Rajta! Késztesse most vitéz karod csapása
A királyt kegyre és Ximénát hallgatásra;
Mert hogyha szereted, nincs más út, hidd nekem:
Hogy visszanyerd szivét, térj vissza győztesen.
De drága az idő, s én szavakra fecsérlem,
Azt akarom: repülj, és visszatart beszédem.
Jöjj hát, győzd le a mórt, s győzd meg királyodat:
Mit a grófban veszít, megnyeri általad.

NEGYEDIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Xiména, Elvira

XIMÉNA
Nem tévedsz, Elvirám? A hír nem kósza lárma?

ELVIRA
El sem képzelheted, mindenki hogy csodálja!
És a közbámulat dicséri egekig,
A győztes, ifju hős nagyszerü tetteit.
Szégyenszemre jelent meg előtte a mór had,
Partra szálltak hamar, s még hamarább futottak.
Három óra alatt nyertek a harcosok
Teljes győzelmet és két királyi rabot.
Vezetőjük előtt leomlottak a gátak.

XIMÉNA
És Rodrigo keze tette mind e csodákat?

ELVIRA
Harcáért két király jutott dijul neki,
Legyőzte őket, és így lettek foglyai.

XIMÉNA
Kitől hallottad e nagy hírt? Kinek az útján?

ELVIRA
A néptől, mely nevét visszhangozza az utcán,
Örömük tárgya és oka e drága fő,
Mondják: szabaditó, zengik: védangyal ő.

XIMÉNA
S a Felség, ő vajon neheztel még a hősre?

ELVIRA
Nem mert még Rodrigo megjelenni előtte,
Persze, don Diego boldogan sietett
Bemutatni a két királyt fia helyett,
S kegyelmet kért neki, kérte; méltassa szóra
A Felség azt, aki hazánk szabaditója.

XIMÉNA
Vajon megsebesült?

ELVIRA
Nem hiszem, nem tudom.
Jaj, hogy sápadozol! Tartsd magad, Asszonyom.

XIMÉNA
Vegyük fel újra a gyöngült harag keresztjét,
Bárhogy aggódom is, szólít a kötelesség.
Dicsérik, éltetik, s ujjongva hallgatom!
Néma becsületem, béna akaratom!
Szerelmem, csönd legyen, hadd jajgasson a bánat,
Legyőzött két királyt, de megölte apámat;
Olvasom kínomat e súlyos gyászruhán,
Az első hős tusa; íme ezt adta rám;
S hadd zengjék tetteit a nagyszerű vezérnek,
A tárgyak, körben itt, csak bűnéről beszélnek.
Ti, akik híremért a vágytól óvtatok,
Fátyol, szalag, palást, sötétlő kárpitok,
Győzelmét hirdető díszek, fekete pompa,
Ti adjatok erőt gyászos feladatomra,
S ha majd hatalmasan a vágy új harcra kel,
Figyelmeztessetek, mi az, mit tenni kell:
Diadalmas kezét támadjam és ne féljek.

ELVIRA
Az infánsnő van itt, csitítsd le szenvedésed.

MÁSODIK JELENET

Infánsnő, Xiména, Elvira

INFÁNSNŐ
Nem azért jöttem én, hogy vígasztaljalak,
Inkább, hogy könnyeink közösen hulljanak.

XIMÉNA
Akik most boldogok, azokkal kell örülnöd,
Élvezzed, Asszonyom, mit az ég kegye küldött.
Másnak, rajtam kivül, a könnyre nincs joga:
Rodrigo által ép megint a köz java,
Győzelmes fegyvere a bajt elháritotta,
Csupán nekem szabad panaszkodnom miatta;
Megvédte városunk, szolgálta a királyt,
Csak én vagyok, kinek hős kardcsapása fájt.

INFÁNSNŐ
Ximénám, Rodrigo csodát tett, semmi kétség.

XIMÉNA
Már hallottam a nép bántó hiresztelését,
Hangosan kürtölik: amily hős harcos ő,
Éppoly boldogtalan, szomoru szerető.

INFÁNSNŐ
Vajon miért veszed zokon e szóbeszédet?
Hajdan ez ifju Mars tudott tetszeni néked,
Övé volt a szived, ő hordozta igád,
S hogyha dicsérik őt, ez fényt vet tereád.

XIMÉNA
Bárki joggal rajong őérte, bizonyára,
De nékem gyötrelem az ő magasztalása,
E megdicsőülés bennem új kínt növel,
Ha látom: mennyit ér: látom: mit vesztek el.
Jaj! Míly keserüség a szerelmes szivének!
Növekszik érdeme, s lángom mindjobban éget;
Mégis, feladatom mindennél több nekem,
Hiába szeretem, vesztét követelem.

INFÁNSNŐ
Tegnap mindenki még mélységes tisztelettel
Csodálta azt, amit nagylelküen cselekszel,
Az udvar meghajolt, oly pompás volt e tett,
Bámulták hős szived, szánták szerelmedet.
De hinnél-e a hű, baráti intelemnek?

XIMÉNA
Vétket követek el, hogyha nem szívlelem meg.

INFÁNSNŐ
Mi jogos volt elébb, jogtalan volna ma.
Rodrigo most hazánk egyetlen támasza,
Szive-bálványa ő a népnek, mely imádja,
A mórok ostora s áldás Kasztíliánkra.
Helyesli a király azt a gondolatot,
Hogy benne hős apád mintegy föltámadott;
S ha összefoglalom, rövid a magyarázat:
Ha vesztét akarod, tönkreteszed hazádat.
Családi bosszuért tűrték-e valaha,
Hogy ellenség kezén senyvedjen a haza?
Te mindnyájunkra törsz; hol ebben az igazság?
Bűnrészesek vagyunk, s büntetésünk kiszabják?
Nem mondom ezután, hogy egybekeljetek,
Vádolnod kell, hiszen apádat ölte meg,
Ha vágynál rá netán, én visszatartanálak.
Hagyd el, de életét hagyd meg nekünk, hazánknak.

XIMÉNA
Jaj! Míly jó lenne így! De már nem rajtam áll,
Gyötrő feladatom számára nincs határ.
Habár a hódító bírja szivem szerelmét,
Bár imádja a nép, kényezteti a Felség,
Habár a legkülönb hősök körülveszik,
Ciprussal fedem el mégis babérjait.

INFÁNSNŐ
Nagy lélek kell ahhoz, amit a sors reád mért:
Azon a drága főn bosszút állni apádért;
De ha feláldozod a köz java miatt
Családi érdeked - ez méltóbb áldozat.
Nem, hidd nekem, elég, ha elfojtod szerelmed,
Rodrigo meglakol azzal, hogy elfelejted.
Országunk üdve az, mely parancsol neked;
S úgy véled, a királyt ügyednek megnyered?

XIMÉNA
Én nem hallgathatok, ha nem hallgat is énrám.

INFÁNSNŐ
Gondold meg, mit kivánsz cselekedni, Ximénám.
Ég áldjon: egyedül jól megfontolhatod.

XIMÉNA
Nincs mód választanom, hiszen apám halott.

HARMADIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Don Arias, Don Rodrigo, Don Sancho

DON FERNANDO
Nemes örököse ama híres családnak,
Mely régi támasza s dísze Kasztíliának,
Te méltó, hős utód oly sok nagy ős után,
Kikkel felért karod a legelső tusán,
Kicsiny az én erőm, hogy jutalmad megadjam,
És több az érdemed, mintsem az én hatalmam.
Vad elleneitől megszabadult a hon,
Kezemben általad szilárd a hatalom,
Fut a mór, mielőtt a nagy riadalomban
Elrendelhettem én, hogy űzzék vissza nyomban;
Ily hőstettek után nincs eszköz, nincs remény,
Hogy hálámat neked kimutathassam én.
Két foglyod, két király mégis módját találta,
Cidjüknek hívtak ők a fülem hallatára,
És mert Cid nyelvükön annyit tesz, mint nagyúr,
Óhajtom e dicső cimet jutalmadul.
Cid legyen hát neved, csodálja minden ember,
Granadát, Toledót töltse be félelemmel,
És ez mutassa meg, hadd tudják mindenek,
Hogy mit érsz, és mivel tartozom én neked.

DON RODRIGO
Ó, Felséges Uram, kérlek, ne szégyeníts meg,
Szerény szolgálatom szavaddal ne diszítsed,
Ily nagy király előtt pirúlok, kénytelen,
Hisz a dicséretet alig érdemelem.
Uralmadnak, tudom, hogy szívem mit köszönhet,
Felbuzgó véremet, éltető levegőmet;
S ha mindezt tán ilyen nagy célért vesztem el,
Alattvalód vagyok: azt tettem, ami kell.

DON FERNANDO
Ám sokan, akiket köt ez a kötelesség,
Ily bátorsággal azt mégsem teljesitették,
És hogyha nem merész végsőkig, aki mer,
Nem is követheti ilyen ritka siker.
Tűrd, hogy dicsérjenek, s a harc történetével
Adósunk ne maradj, diadalod beszéld el.

DON RODRIGO
Felség, mint jól tudod, a veszély sürgetett,
A városban hamar dagadt a rémület,
S apámnál összegyűlt barátaink csapatja
Zaklatott szívemet tüstént tettre ragadta...
Vakmerőségemet, ó, Felség, megbocsásd,
Nem kaptam tőled én rá felhatalmazást,
De közelgett a vész, ők mind már harcra készek,
S kockáztatom fejem, ha udvarodba lépek;
És ha már veszni kell, számomra édesebb,
Ha küzdve veszthetem érted az életet.

DON FERNANDO
Hevedet, bosszudat meg kell neked bocsássam,
És védelmedre kél, mert megvédted, az állam;
Hidd el, hiába szól Xiména ezután,
Meghallgatom, de hogy vigasztaljam csupán.
Nos, folytasd.

DON RODRIGO
Csapatom megindult hát előre,
S biztos erő vonult vele a harcmezőre.
Ötszázan kezdtük el, de számunk egyre több,
A kikötő felé háromezerre nőtt.
Hisz, látván minket ily elszántan menetelve
Bátorságát az is, ki félt már, visszanyerte!
Amint megérkezünk, én az épp ott talált
Hajókban rejtem el a had kétharmadát;
A maradék, amely sokasul minden órán,
Körülöttem marad, harcvágytól egyre forrván,
És kerülve a zajt, a földön meglapul
Ama gyönyörü éj jó részén, szótlanul.
Parancsaim szerint az őrszemek csapatja
Ugyancsak megbuvik, a cselt így támogatja;
S én váltig színlelem, hogy te rendelted el,
Amit teszek, s amit nekik követni kell.
A kétes csillagok fényén felénk sodorva
Az áron feltünik végül harminc vitorla;
Lassan dagad a víz, s együtt az ár s a mór
Közös erővel ott a révig felhatol.
Hagyjuk, hadd menjenek; a part kihalt, homályos,
A révnél senki sincs, némán nyugszik a város.
Sehol egy moccanás, a megcsalt mór sereg
Nem kételkedhetik, hogy minket meglepett;
Jönnek nyugodtan ők, horgonyt vetnek, kiszállnak,
S karjába futnak ott a leskelő halálnak.
Mi akkor felkelünk, s a torkunkból szakadt
Egyetlen óriás kiáltás égbe csap.
A mieink reá a hajókból felelnek,
Fegyverre kapnak és neki a mór seregnek!
Az rémült és zavart, alighogy partra lép,
Mielőtt harcba fog, úgy érzi: itt a vég.
Hadra lelnek, mikor prédára volna kedvük;
Szorítjuk szárazon és vízen visszaverjük,
Köztük kardunk nyomán száz vérpatak fakad,
Mielőtt szembeszáll, mielőtt észbe kap.
De szétzilált haduk rendezik a vezérek,
Félelmük elcsitul, és merszük újraéled,
A dicstelen halál szégyene csakhamar
Beléjük lelket önt, és szűnik a zavar.
Megvetik lábukat, villan a görbe szablya,
S vérünkkel vérüket omlón egybeszakasztja,
S a partföveny s a rév, s a flotta és az ár
Egyetlen vérmező, hol tombol a halál.
Ó, hány merész tusa, mennyi nagyszerü hősét
Kerülte el a mély sötétben a dicsőség,
Hol ki-ki egymaga látta ütéseit,
Nem ítélhetve meg, a sors kinek segít!
A mieinket én buzdítón járva sorra,
Előre küldve ezt, amazt meg fölkarolva,
Rendezvén a hadat, mely növekszik hamar,
Nem tudtam hajnalig, kié a diadal.
Előnyünk végül is kiviláglik a napban,
Vesztét érzi a mór, és bátorsága csappan,
S mert egy segélycsapat is mellettünk terem,
Győz dicsvágya fölött a halálfélelem.
Mind a hajókra fut, a kötelet letépik,
Felcsap iszonyatos kiáltásuk az égig,
Fejvesztve futnak ők, azt sem nézik, vajon,
Velük maradt-e két királyuk a hajón.
Kötelességük ez, de félelmük erősebb;
A dagály hozta, és az apály vitte őket.
Közben a két király, kit hadunk körülér,
S egynéhány emberük, csupa seb, csupa vér,
Bátran küzd, s életét olcsón egyik sem adja.
Adják meg magukat - kérem - nincs foganatja,
Kezükben még a kard, szóra nem hajtanak,
De látva hullani mindegyik társukat,
S tudván, hogy egyedül hiú a derekasság,
Kérdik a had fejét; mondom; s maguk megadják
Egyszerre küldtem el hozzád a két vezért;
És harcosok hiján a csata véget ért.
Ekképp, Felséges Úr, neved szolgálatára...

NEGYEDIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Don Rodrigo, Don Arias, Don Alonso, Don Sancho

DON ALONSO
Felség, Xiména jön, itéleted kivánja.

DON FERNANDO
Mily kínos feladat! És egyre nehezebb!
Menj, nem kivánhatom, hogy lásson tégedet.
Lám, most köszönetül félre kell innen állnod.
De előbb, Rodrigo, jöjj, megcsókol királyod.

(Don Rodrigo el)

DON DIEGO
Xiména űzi őt, s szeretné menteni.

DON FERNANDO
Most majd próbát teszünk; hallottam, szereti.
Komorabb arcot ölts.

ÖTÖDIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Don Arias, Don Alonso, Don Sancho, Xiména, Elvira

DON FERNANDO
Öröm az, ami rád vár,
Xiména, teljesült végül, amit kivántál.
Legyőzte Rodrigo a támadó erőt,
Mégis sebet kapott, s meghalt szemünk előtt.
Adj hálát, hogy az ég bosszut állott teérted.
(Don Diegóhoz) 
Figyeld csak, arcszine máris milyen fehér lett.

DON DIEGO
Nézd, szinte elalél; Felség, ez ájulás
A tiszta szerelem jele, és semmi más.
Elárulta szive titkát e szenvedéssel,
Érzelmei felől nem lehet semmi kétely.

XIMÉNA
Hogy! Rodrigo halott?

DON FERNANDO
Nem, nem, él Rodrigo,
Szerelme nem fogyó, nem változtatható;
Szűnjön a bú, amely szivedben érte támad,

XIMÉNA
Az öröm éppen úgy elszédít, mint a bánat,
A boldog izgalom gyakran sápadtra fest,
S ha váratlanul ér, belebágyad a test.

DON FERNANDO
Lányom, azt akarod: ne higgyek a szememnek?
Fájdalmad nagyon is láthatóan jelent meg.

XIMÉNA
Nos, jó, Felség! Csatold egyéb kinomhoz ezt,
S az ájulást a bú hatásának nevezd,
Valóban, a jogos gyász ejtett kábulatba,
Halála a fejét kezemből elragadta.
Mert, ha sebet kap és meghal, mint hazafi,
Tervem zátonyra fut, bosszúm nem igazi:
Engem sérelem ér ily szép halála által,
Haljon meg, akarom, de ne dicső halállal.
Ne fonja őt körül a tisztelet, a fény,
Haljon meg vérpadon, ne a harc mezején,
Apámért, s ne azért, mert megvédte hazánkat;
Nevén bélyeg legyen, és emlékén gyalázat.
Hazánkért halni meg - hol itt az áldozat?
E szép halál után halhatatlan marad.
Mégis bevallhatom, hogy tetszik diadalma,
Megóvta államunk s magát kezembe adta,
És harcosok között nincs szebb, nincs nemesebb
A főnél, mit babér borít virág helyett.
Benne, ezek után, úgy vélem, megtalálja
Méltó áldozatát apám halotti árnya...
De jaj! A vak remény vajon hová ragad?
Mért félne Rodrigo panaszaim miatt?
Mit tegyek? Megvetett könnyem semmit sem ér el:
E nagy birodalom számára menedékhely;
Itt, oltalmad alatt, mindent szabad neki
S én legyőzött vagyok, mint ellenségei.
Vérükben ott hever a megfojtott igazság,
S ezt is a győzelem jeleihez sorozzák;
Pompáját növelem, követve szolgaképp
Két rab király között diadalszekerét.

DON FERNANDO
Leányom, túl heves, indulatos beszéded.
Ha igazság a tét, legyen pontos a mérleg;
Apád halott - de lásd: ő volt a támadó
S ez mérsékletre int és méltányolható.
Mielőtt még szavad itéletem birálja,
Vizsgáld meg jól szived: Rodrigo a királya,
És titokban e szív nekem hálát is ad,
Hogy megóvom neked pompás lovagodat.

XIMÉNA
Kit? Ellenségemet? Kit bosszúm egyre támad?
Kínjaim kútfejét? És gyilkosát apámnak?
Jogos haragomat itt semmibe veszik
S az elutasítás, úgy vélik, boldogít?
Ha igazságomat könnyemmel nem vivom ki,
Engedj, Felséges Úr, fegyverhez folyamodni.
Mert fegyver által ért engem a sérelem
Megbosszulnom magam ezáltal kell nekem.
Minden lovagodat kérem, harcoljon értem,
Ki Rodrigo fejét elhozza: az a férjem;
S ha a bosszú betelt, s a harcnak vége lett,
Akkor meghódolok, a győztesé leszek.
Add engedélyedet, hogy hirdessék ki, Felség.

DON FERNANDO
Ezt az ősi szokást itt újra bevezessék?
Melynek ürügye csak, hogy sértést megtorol,
S megfosztja a hazát legjobb fiaitól.
És hányszor kényszerít siralmas áldozatra,
Az ártatlanra sujt s a vétkest támogatja.
Feloldom Rodrigót ez alól; több nekem,
Semhogy ily végzetes szeszélynek kitegyem,
S bármily bűn nehezült e pompás, tiszta főre,
Elvitte azt a mór, mikor futott előle.

DON DIEGO
Hogyan, Felség! Fiam kedvéért udvarod
Bevett szokásait tőből felforgatod?
A nép mit hinne, s az irígyek mire vélnék,
Ha oltalmad alatt tengetné satnya éltét,
S felmentés ürügyén nem jelenne meg ott,
Hol szép halált keres minden hős harcosod?
Hírét rontja e kegy, és nem tudná emellett
Élvezni pirulás nélkül a győzedelmet.
Vakmerő volt a gróf; párbajban bírta le,
Lovagként, férfiként, s úgy is kell tennie.

DON FERNANDO
Nos, beleegyezem, mivel az apja kérte;
De ha egyet legyőz, ezer lép a helyébe,
Mit Xiména igért, a végső jutalom,
Ellene tüzeli mindegyik lovagom.
Mind ellen egymaga? Ezt jogtalannak érzem,
Egy alkalom elég, hogy sorompóba lépjen.
Válassz, akit akarsz, de jól válassz, leány,
Mert nincs kérnivalód e bajvivás után.

DON DIEGO
Kiket kardja riaszt, nem kell így mentegetni:
Nyiss nyilt küzdőteret, nem lép be oda senki.
Azután, mit ma tett Rodrigo hős keze,
Kiben van annyi mersz, hogy kikössön vele?
Ki kockáztatja, hogy erősebb az erősnél?
Ki lesz az a vitéz, vagy inkább vakmerő fél?

DON SANCHO
Nyissátok meg a tért: itt áll, ki vívni kész,
Itt áll a vakmerő, vagy inkább a vitéz.
Hogy lovagod legyek, szivem megérdemelte,
Úrnőm, egyezz bele, gondolj igéretedre.

DON FERNANDO
Xiména, ügyedet kezébe helyezed?

XIMÉNA
Köt az igéretem.

DON FERNANDO
Úgy holnap küzdjetek.

DON DIEGO
Felség, fölösleges halasztanod a harcot,
Kiben hős vér pezseg, mindig csatára ajzott.

DON FERNANDO
Csatából jött fiad, s párbajra hajszolod?

DON DIEGO
Míg elmondta neked, lélegzethez jutott.

DON FERNANDO
Pihenjen legalább, vagy egy-két óra hosszat.
De mert e bajvivás ismét újat okozhat,
Tanúsitva, milyen kedvetlen engedem,
Ez eljárást, amely sosem tetszett nekem
Sem én, sem udvarom megnézni nem kivánja.
(Don Ariashoz) 
Don Arias, te légy magad a harc birája,
Ügyelj, hogy bátran és illően küzdjenek,
A győztest azután trónomhoz vezeted.
Bármelyik győzzön is, ugyanegy lesz a bére:
Magam kisérem el majd Xiména elébe,
S ott megkapja viszont a nászigéretet.

XIMÉNA
Hogyan, Felség! Ilyen kemény itéleted?

DON FERNANDO
Panaszkodol; s szived rácáfol panaszodra,
Ha Rodrigo nyer el, ne fogadd vonakodva,
Az édes rabigát tűrd engedelmesen,
Győzzön akármelyik: azt férjeddé teszem.

ÖTÖDIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Xiména, Don Rodrigo

XIMÉNA
Fényes nappal te itt? Rodrigo, hogy merészled?
Veszélyben jó hirem; menj innen, kérve kérlek.

DON RODRIGO
Azért jöttem ide, mivel halni megyek,
S hogy tőled, Asszonyom, végső bucsút vegyek.
Arra késztet a vágy törvénye változatlan,
Hogy hódolatomat ezzel is megmutassam.

XIMÉNA
Meghalsz?

DON RODRIGO
Már vár reám a boldog pillanat,
Amikor életem miattad megszakad.

XIMÉNA
Meghalsz? Mióta lett Don Sancho oly riasztó,
Hogy halálmegvető szivednek vérfagyasztó?
Mért lett ő oly erős, s mért lettél gyönge te?
Rodrigo vívni megy és félsszel van tele?!
Ki nem félte a mórt s apámnak állj-t parancsolt,
Az hőköl és riad, csatára várva Sanchót!
Mikor nem kéne, lám, elfog a rettenet.

DON RODRIGO
Én vesztőhelyre és nem csatába megyek:
Mert a hű szerelem elnyomja azt a vágyat,
Hogy védjem életem, ha te halálra szántad.
Nem lettem gyáva, nem, de kardom béna lesz,
Ha azt kell védenem, akit te nem szeretsz.
Már ez a mai éj vesztem okozta volna,
Hogyha nem ügyelek másra mint önbajomra.
De védve népemet, a királyt, a hazát,
Őket árulom el, ha kardom félre vág.
Nem is gyülölöm úgy a létet, hogy akár még
Esküszegéssel is tőle megválni vágynék.
Most, mi kockán forog, csak saját érdekem,
Vesztemet akarod, s én beleegyezem.
Haragod idegen kézre bízta halálom
(Nem érdemeltem azt a tiedtől, belátom),
Nem is hárítom el csapásait, ne várd,
Jobban tisztelem azt, ki érted síkraszállt;
És boldogan, mivel te küldted rám a véget,
S mert becsületed az, mit vágásai védnek,
Elébe tárom a födetlen mellemet,
S imádom a kezét, hiszen a te kezed.

XIMÉNA
Hogyha feladatom, mely vágyam ellenére
Kényszerít engem e gyötrelmes üldözésre,
Törvényként írja is szigoruan eléd,
Hogy az értem vivott harcban magad ne védd,
Mégse légy elvakult, s egy percre se feledd el:
Híreddel játszol itt és nemcsak a fejeddel.
Ragyogó életed bármilyen hősi volt,
Ha meghalsz, azt hiszik: legyőzték Rodrigót.
Drágább becsületed mindennél, ami drága,
Nálam is, hisz ezért támadhattál apámra,
Az édes szenvedélyt ez, ez fékezte meg,
Lemondtál arról is, hogy a tiéd legyek.
S most? Semmibe veszed a becsület parancsát;
Egyetlen kardcsapás nélkül magad megadnád.
Mily jellemgyöngeség rontotta meg erőd?
Mért nem vagy most vitéz, ha voltál azelőtt?
Csak akkor van erőd, ha engem sértened kell?
És ha nem ez a cél, tele vagy félelemmel?
Apám gyalázatát azzal is növeled,
Hogy őt legyőzve, más legyőzhet tégedet?
Menj, halni ne kivánj, hadd űzzelek anélkül,
Ha élni nem akarsz, védd híredet vitézül.

DON RODRIGO
Legyőztem hős apád, s a mórok seregét:
Bátorságomra még kell-e bizonyiték?
Ha nem védem magam, az sem ejt rajta csorbát,
Merészségem előtt, tudják, nincs semmi korlát.
Tudják, mindent merek, s tudják, az ég alatt,
Más, mint becsületem, nincs nékem fontosabb.
Nem, nem, e harc során, bár te fordítva hinnéd,
Meghalhat Rodrigo, nem kockáztatva hírét,
Nem, nem vádolható azzal, hogy gyáva lett,
Nem győztes, aki győz, s ő nem legyőzetett,
Majd azt mondják csupán: “Ximénát úgy szerette,
Hogy élni sem akart gyűlölve, s nem szeretve;
Önként hátrált meg a szigoru sors előtt,
Amely szerelmese által üldözte őt;
Fejét kivánta a leány, s ő, szíve rabja,
Úgy vélte, vétek az, ha tőle megtagadja.
Becsülete miatt a szívét törte szét,
Szerelmese miatt eldobta életét,
Többre tartotta ő, bár lelke lánggal égett,
Szerelménél hirét, s szerelmét, mint a létet.”
Így meglátod, ha majd e harcban meghalok,
El nem homályosul nevem, sőt, fölragyog;
És fényét növeli az önkéntes halálnak,
Hogy én vagyok, csak én, ki érted bosszut állhat.

XIMÉNA
Mert meggátolni így nem tudom vesztedet,
És mert nem vonzanak élet és becsület,
Hogyha szerettelek, viszonozd, kérve kérlek,
Azzal, hogy védd magad, s Don Sanchótól te védj meg,
Ments meg, igéretem oldd fel, hisz odadob
Olyannak, akitől csak borzadni tudok.
Mit mondjak még neked? Védekezve, csatázva
Késztess engedni, és kényszeríts hallgatásra,
S ha úgy érzed: szived még énértem dobog,
Te légy a győztes ott, hol a dij én vagyok.
Megyek; pirulok, e szó kiszaladt a számon.

DON RODRIGO
Van-e hős, kit e kar most már le ne igázzon?
Jöjj hát, Navarra, jöjj, Mór-föld, Kasztília,
Jöjjön spanyol hazánk megannyi hős fia,
Fogjatok össze mind, váljatok egy sereggé,
Ellenem, kit e szó tett mindnél lelkesebbé,
Vívjátok el, nosza! édes reményemet:
Erőtök pelyva csak, a győztes én leszek!

MÁSODIK JELENET

Infánsnő

INFÁNSNŐ
Reád hallgassak-e, ős rangom, mely kevélyen
Az érzést bűnössé teszed?
Reád hallgassak-e, hatalmas szenvedélyem,
Mely zsarnokomra törsz, s felbujtod szívemet?
Szegény királylány, mit tegyek?
A biztos útat merre véljem?
Vitéz vagy, Rodrigo, rám méltó dalia,
De bármily hős vagy is, mégsem király fia.
Könyörtelen a sors, mely gyötrőn elszakítja
Jó hírnevemtől vágyamat!
Ki mondta volna, jaj, hogy vágyam bármi tiszta,
A szenvedély nyomán mégicsak kín fakad?
Ó jaj! hány fájó gondolat
Kínoz majd, szívemet hasítva.
Ha még reményt sem ád arra a gyötrelem,
Hogy lángom elcsitul, vagy hősöm elnyerem!
De mért e kétkedés? Elmém már visszaretten:
E választás se volna jó?
Bár nékem csak királyt volna szabad szeretnem,
Nem élnék dicstelen tevéled Rodrigo!
Rabod már két uralkodó,
S a korona: elérhetetlen?
S a Cid, e büszke név, mely nemrég lett tiéd,
Nem zengi hangosan: hol vár reád a nép?
Méltó hozzám, igen, de Ximénát imádja;
Lemondtam róla, ó, be fáj!
A hullt apai vér szerelmük nem zilálta,
S gyötrődve űzi őt, ki rajta bosszut áll;
Gyümölcsöt nékem nem kinál
Sem kínom, sem Xiména vádja,
Így büntet hát a sors, megmutatván nekem:
Ellenfelek között is nyilhat szerelem.

HARMADIK JELENET

Infánsnő, Leonora

INFÁNSNŐ
Hozzám jöttél? Miért?

LEONORA
Hogy örvendjek tevéled,
Mivel nyugalmadat meglelted újra, végleg.

INFÁNSNŐ
Nyugalmamról beszélsz, míg így gyötrődöm én?

LEONORA
Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény.
Rodrigo már szived nem ejti bűvöletbe;
Tudod, Xiména őt párbajra kötelezte,
S mert el kell esnie, vagy várja őt a nász,
Reményed meghal, és biztos a gyógyulás.

INFÁNSNŐ
Jaj! Mindez nem elég.

LEONORA
Asszonyom, mit kivánsz még?

INFÁNSNŐ
Hogyan tilthatod el mindazt, amire vágynék?
A harc feltétele engem meg nem riaszt,
Van bennem lelemény, hogy megmásítsam azt.
A vágy, gyötrelmeim kútfeje s édes írja,
A szerelmes szivet sok cselre megtanítja.

LEONORA
Mit próbálsz, Asszonyom? Hiszen nem szíthatott
Még a vérbosszu sem közöttük haragot.
Tisztán mutatta ma a lány viselkedése,
Hogy nem a gyűlölet készti az üldözésre.
Harcot kiván, igen, s az első bajnokot
Fogadja el hamar, ki épp ajánlkozott,
Csöppet se bízik ő a bátor férfiakban,
Kiknek vitéz karuk és régi hírnevük van:
Sancho elég neki, s azért választja ki,
Mert először ma fog csatára szállani.
Kedveli őt, mivel Sancho tapasztalatlan,
S bár nincsen hírneve, bizalma mégse csappan.
Könnyíti a csatát; a harctól, láthatod:
Azt várja, hogy megold minden feladatot,
Hogy játszva biztosít győzelmet Rodrigónak,
Jogát megóvja, és ő végre megnyugodhat.

INFÁNSNŐ
Látom, jól látom én, de vágyam csábitóbb,
Akár Xiména, úgy imádom Rodrigót.
Mire szánjam magam, boldogtalan szerelmes?

LEONORA
Rangodról, Asszonyom, soha meg ne feledkezz:
Szerethetnél királyt, s szeretsz: alattvalót!

INFÁNSNŐ
Szerelmem tárgya már nagyon megváltozott.
Nem többé Rodrigót, nem azt a nemesifjat
Szeretem, aki volt, szivem más névre biztat,
Szerelmem hős, erős, csodálják tetteit,
Uralkodók ura, a bátor, büszke Cid.
Ám legyőzöm magam; nem, mert félek a gáncstól,
De szánom szívüket, mely összefonva lángol;
S ha megkaphatja ő a drága koronát:
Már vissza nem veszem, mit másnak adtam át.
Mivel csak ő lehet győztes e viadalban,
Ximénához megyek, hogy hősét visszaadjam.
S te, aki jól tudod hogy’ vérzik mély sebem,
Jöjj, lásd: úgy kezdtem el, ahogyan végezem.

NEGYEDIK JELENET

Xiména, Elvira

XIMÉNA
Szenvedek, Elvirám, és el nem hágy a kétség!
Remélnem kellene, s nincs, amitől ne félnék;
Nincs olyan óhajom, mit helyeselhetek,
Minden vágyat heves, gyors megbánás követ.
A vetélytársakat gyötrelmem harcba küldte,
S a legjobb siker is könnyeimbe kerülne,
A jószándékú sors akármit tartogat,
Vagy meghal kedvesem, vagy bosszúm elmarad.

ELVIRA
Fordítva látom én; ez is, az is szerencse,
Vagy tied Rodrigo, vagy a bosszú betelve,
S bármint rendelkezik felőled végzeted,
Híred megmenti, és férjet is ad neked.

XIMÉNA
Férjet! Kit gyűlölök, ki miatt könnyem árad!
Rodrigo gyilkosát, vagy gyilkosát apámnak!
Ha győz akármelyik s férjként elémbe lép:
Vér, nékem drága vér borítja a kezét;
S győzzön akármelyik, lelkem ellene lázad,
Könnyebb meghalni, mint kivárni, míg csatáznak.
Jaj, ne zavarjatok, vágy, bosszú, menjetek,
Egyikőtök se vonz ily áron engemet.
És te, balsorsomat vezérlő égi Szellem,
Úgy zárd le harcukat, hogy egyikük se nyerjen,
Ne legyen elbukás, ne legyen győzelem.

ELVIRA
Mért vagy magad iránt ilyen könyörtelen?
E párbaj újra csak kínpadra vonja lelked,
Ha igazságodat ismét kell követelned,
És bizonyítani, hogy szíved gyűlöli
Szerelmed, s őt megint halálba küldeni.
Jobb az, ha a babér e ritka nagy vitéznek
Díszíti homlokát s így téged csöndre késztet,
Ha a lovagi jog elfojtja majd a kínt,
S kényszerít a király, hogy tégy - kedved szerint.

XIMÉNA
S ha győz is, úgy hiszed, akkor magam megadnám?
Kötelmem túl erős, s túl nagy csapás szakadt rám;
És elégtételem, törvényem nem lehet
Holmi párbajszabály s királyi rendelet.
Don Sanchót könnyedén legyőzi, ámde véle
Nem hull a porba még Xiména büszkesége,
S jutalmul a király neki bármit igért,
Még száz hős küzd vele a becsületemért.

ELVIRA
Szertelen gőgödért, vigyázz, megbüntet Isten,
Vigyázz, ne sujtson úgy, hogy bosszúdban segítsen.
Hogyan! Te eldobod, mit ád az alkalom,
Hogy tisztességesen hallgathass, Asszonyom?
Mit vár e becsület, és mit van még remélned?
Ha meghal kedvesed, apád tán újraéled?
Neked az egy csapás, az egy baj tán kevés?
Halálra kell halál és kínra szenvedés?
Szeszélyedben, amely konokul űli elméd,
Neked szánt kedvesed tán meg se érdemelnéd;
Meglátod, majd az ég jogos haragra kel,
Meghal Don Rodrigo és Don Sancho vesz el.

XIMÉNA
Elvira, jól tudod, porig lesujt e sok baj,
Kérlek, ne szaporítsd fekete jóslatoddal.
Az lenne tán a jó, ha egyikük se győz,
S ha nem, hát Rodrigo legyen inkább a hős,
Nemcsak mert oktalan szerelmem érte ég - nem,
De mert ha leverik, Don Sancho lesz a férjem;
Ez a balsejtelem szorítja szívemet,
Mit látok, Elvirám? Jaj! Elvégeztetett.

ÖTÖDIK JELENET

Don Sancho, Elvira, Xiména

DON SANCHO
E kardot, kénytelen, ime, lábad elébe...

XIMÉNA
Hogyan! Hisz rajta még Rodrigo drága vére!
Hogy mersz szemem elé kerülni? Iszonyat!
Megölted azt, kiért a szívem megszakad!
Törj ki, vad szerelem, ne ismerj semmi gátat,
A bosszu véget ért, és más le nem igázhat,
Egy csapás érte el, hogy hírem ép maradt,
Lelkem földre tiport, és szerelmem szabad.

DON SANCHO
Nyugodj meg, Asszonyom...

XIMÉNA
S te itt állsz, szóra bátran?
Nyomorult gyilkosa a hősnek, kit imádtam?
Csellel döfted le őt! Ily pompás hős-alak
Nem hullhat el soha a te kardod alatt.
Nem szolgáltál nekem, nincsen okod reményre,
Azt hitted, bosszut állsz - s megöltél; vége, vége.

DON SANCHO
Mért nem hallgatja meg roppant indulatod...

XIMÉNA
Dicsekedésedet, hogy Rodrigo halott?
Hallgassam meg, amint orcátlanul lefested
Halálát, bűnömet, s a te nagyszerű tetted?

HATODIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Don Arias, Don Sancho, Don Alonso, Xiména, Elvira

XIMÉNA
Felség, titkolni már kénytelen nem vagyok,
Azt, mit minden erőm el nem titkolhatott.
Szerettem, s tudtad ezt; de hogy bosszúm megálljam,
Még azt a drága főt is üldözni kivántam.
Felség, láttad te jól, szerelmem engedett,
Hogy teljesítsem a kötelességemet.
De Rodrigo halott, s halálával kegyetlen
Ellenfeléből én síró kedvese lettem.
Bosszúm kivánta az, ki nemzett, gondozott,
S könnyem kivánja most, kiért szivem dobog.
Don Sancho sírba vitt védelmem elfogadva,
S annak, ki elveszejt, én vagyok a jutalma!
Ha ennyi gyötrelem, Felség, szivedre hat,
Szánj meg, Uram-Király, és másítsd meg szavad;
Győzelme díjaként, mely kincsem elragadta,
Vagyonom rá hagyom, csak ő hagyjon magamra,
Hogy szent zárda ölén sirassam szüntelen,
Utolsó percemig apám és kedvesem.

DON DIEGO
Felség, szereti hát, s már nem lát vétket abban
Hogyha jogos hevét bevallja titkolatlan.

DON FERNANDO
Tévedsz, Xiména, nem, szerelmed nem halott,
És Don Sancho neked, látom, álhírt hozott.

DON SANCHO
Saját indulata okozta tévedés volt:
A harcból jöttem én, hogy elmondjam, miként folyt.
A hős lovag, kiért Xiména szíve ég,
Elvette kardomat, majd szólt hozzám eképp:
“Ne félj, inkább legyen kétes a csata vége,
Mint ontsam azt a vért, mely kész omlani - érte;
De mert most a király elé szólítanak,
Menj hozzá, s párbajunk mondd el neki magad,
S diadalom jelét, kardodat tedd elébe.”
Beléptem, és a kard, a kard vezette félre,
Azt hitte én vagyok a győztes, s hirtelen
Haragjával kitört a titkolt szerelem,
S oly türelmetlenül, s oly heves indulatban,
Hogy igyekeztem én, de szóhoz nem jutottam.
Bár legyőztek, magam boldognak mondhatom,
Égő szivem ugyan gyötri a fájdalom,
S mindent elveszitek, de azzal, hogy levertek,
Célhoz segítem e tökéletes szerelmet.

DON FERNANDO
Nem kell pirulnod ily szép érzelem miatt,
Leányom, és ne is próbáld, hogy letagadd,
Hogy ily szemérmesen gyötrődj, nincs arra már ok,
Ép a becsületed, leróttad tartozásod;
A bosszú műve kész, s kockáztatni elég
Volt annyiszor a te Rodrigód életét.
Jól láthatod magad: az ég másképp akarta.
Apádért eleget tettél, gondolj magadra,
Ne lázadj s meg ne szegd többé parancsomat,
Mely néked ily nagyon szeretett férjet ad.

HETEDIK JELENET

Don Fernando, Don Diego, Don Arias, Don Rodrigo, Don Alonso, Don Sancho, 
Infánsnő, Xiména, Leonora, Elvira

INFÁNSNŐ
Szárítsd fel könnyedet, vége a szenvedésnek,
Xiména, hősödet hercegnőd adja néked.

DON RODRIGO
Felség, ne sértsen az, hogy bár jelen vagy itt,
Térdre a szerelem előtte kényszerít.
Nem azért jövök én, mert számitok a díjra:
De jövök fejemet felajánlani újra.
Nem használom fel én, Úrnőm, a jogokat,
Miket a párbaj és a király szava ad.
Ha apádért, ami eddig történt, kevesled,
Mondd meg, mi az a mód, mely néked eleget tesz.
Győzzek-e milliom új s új ellenfelen?
Terjesszem a világ két széléig nevem?
Tábort vegyek be és űzzek hadat magamban?
A monda hőseit híremmel eltakarjam?
Mert ha lemoshatom e módon bűnömet,
Mindent próbálok és mindent véghez viszek;
De ha becsületed nem engesztelhető meg,
S nincs orvossága, csak veszte a vétkezőnek,
Ne buzdíts emberi hatalmat ellenem:
Állj bosszút te magad, lábad előtt fejem;
Csak kezedé a jog: győzni a győzhetetlent,
Állj bosszut! Mást a vágy erre hiába serkent,
De büntetésül e halál elég lehet:
Emlékedből ne űzd, ne űzd el képemet,
S mert vesztem híredet immár megőrzi folyvást,
Őrízd emlékemet, hadd kapjam e viszonzást,
És mondd el néhanap, fájlalva vesztemet:
“Hogyha nem szeret úgy, nem is halt volna meg.”

XIMÉNA
Kelj fel hát, Rodrigo. Felség, bevallom, úgy van,
Sokat mondtam ahhoz, hogysem cáfolni tudjam.
Gyülölni nem tudom hősöm erényeit,
És a királyi szó engedni kényszerít.
De hogyha bármire itéltél volna, Felség,
Tűrnéd aggálytalan, hogy ez a nász megessék?
S mikor akaratod kivánja: így tegyek,
Egyetért-e vele igazságos szived?
Ha Rodrigo ilyen fontos lett a hazának,
Mit érted tett, azért jutalmat én kináljak?
És lelkifurdalás gyötörjön végtelen,
Mivel atyai vér szárad a kezemen?

DON FERNANDO
Törvényessé teszik nemegyszer azt az évek,
Amiről hajdanán úgy vélték: csupa vétek.
Téged elnyert e hős, és az övé leszel.
De szíved bármilyen jogosan nyerte el,
Azt hinnéd: jó hired ellensége vagyok tán,
Hogyha diadala díját mindjárt megadnám.
Késhet a nász, ne is tűzzünk határnapot,
Hozzáköt amúgy is az eskü és a jog.
Egy év talán elég, hogy felszárítsd a könnyed.
Rodrigo, nekivágsz addig a harcmezőnek.
S most, miután a mór hadat legyőzted itt,
Széttörted erejét, áthúztad terveit,
Menj országukba és támadásuk torold meg,
Hadam vezéreként igázd le azt a földet;
A “Cid” név őnekik rémítő riadó,
Úrnak hívtak, s leszel te még uralkodó!
De harcaid során légy hozzá hű szünetlen,
Térj vissza, ha lehet, rá még érdemesebben,
Ébressz ámulatot, úgy harcolj, úgy vigyázz,
Hogy dicsőség legyen számára majd a nász.

DON RODRIGO
Ximénáért, s a te szolgálatodra, Felség,
Kivánhatsz bármit is, nincs, amit meg ne tennék,
S bár tőle messze majd szivem sajogni fog,
Hogyha remélhetek, Felség, boldog vagyok.

DON FERNANDO
Reményed: önmagad, s reményed: az igéret;
És mert szerelmesed szive máris tiéd lett,
Hogy a becsület is megkapja, ami jár,
Majd megsegít karod, az idő s a király.