AZ ÓCEÁN MÉLYÉN
Neal Shusterm an: Challenger Deep
Text copy right © 2 01 5 by Neal Shusterm an
Interior illustrations copy right © 2 01 5 by Brendan Shusterm an
Cov er art © 2 01 5 by Andy Bridge
Fordította © Illés Róbert
Dr. Robert Woodsnak
Az óceán mélyén nem felkérésre született, szeretetből szántam éveket a megírására. Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani Brendan fiamnak a segítségéért; Jerrod fiamnak a zseniális könyvelőzetesekért; és a lányaimnak, Joelle-nek és Erinnek a remek meglátásaikért, és mert olyan csodálatos emberek. Nagyon hálás vagyok a szerkesztőimnek, Rosemary Brosnannek és Jessica McLeishnek, valamint mindenkinek a Harper-Collinsnál, aki támogatott e könyv megírásában.
Köszönettel tartozom a segítőimnek, Barb Sobelnek és Jessica Widmernek, amiért sínen tartották az életem, és megszervezték a nyilvános szerepléseimet. Köszönöm az Orange County Fictionaires írócsoport évek során nyújtott támogatását és segítségét. Köszönet a NAMI-nak, a Mentális Betegségek Országos Szövetségének az információkért. Végezetül pedig köszönöm a barátaimnak, hogy mindig számíthatok rájuk, jóban-rosszban.
Köszönöm
mindnyájatoknak!
Mélységes
a
szeretetem
irántatok.
Két dolgot tudsz. Egy: ott voltál. Kettő: nem lehettél ott.
Zsonglőrködnöd kell ezzel a két egymással összeegyeztethetetlen igazsággal. A zsonglőrködéshez persze kell egy harmadik labda is, nehogy megtörjön a ritmus. A harmadik labda az idő – ami sokkal vadabbul pattog, mint bárki gondolná.
Hajnali öt óra. Tudod, mert a hálószobádban van egy elemes óra, ami olyan hangosan ketyeg, hogy néha le kell takarnod egy párnával, hogy ne halljad. Ugyanakkor hiába van nálad hajnali öt, valahol Kínában most délután öt van – vagyis az összeegyeztethetetlen
igazságok
tökéletesen
megállják
a
helyüket, ha globális nézőpontból szemléljük őket. De azt is megtanultad, hogy nem mindig okos dolog Kínába küldeni a gondolataidat.
A húgod a szomszéd szobában alszik, a mellette lévő szobában pedig a szüleid. Apád horkol. Anyád hamarosan oldalba böki, mire apád a másik oldalára fordul, és nem horkol többet, talán egészen reggelig. Mindez normális, és nagy biztonságérzetet ad.
A
szemközti
ház
előtt
bekapcsol
a
szomszéd
öntözőberendezése, a hangos sziszegés elnyomja az óra ketyegését. Érzed, hogy a vízpermet illata beáramlik a nyitott ablakon – enyhe klór, sok fluorid. Igazán megnyugtató a tudat, hogy a szomszéd pázsitjának egészséges fogai lesznek.
Az öntöző sziszegése nem kígyók sziszegése.
A festett delfinek a húgod szobájának falán nem terveznek gyilkos összeesküvést.
A madárijesztők nem látnak.
Ennek ellenére vannak éjszakák, amikor nem tudsz elaludni, mert a zsonglőrködés minden figyelmedet leköti. Félsz, hogy leejted az egyik labdát, és akkor mi lesz? Bele se mersz gondolni.
Mert a kapitány csak arra a pillanatra vár. Türelmes. És rád vár.
Mindig.
Hajója még nem volt, de a kapitány már létezett.
Vele kezdődött ez az utazás, és azt gyanítod, vele is fog véget érni, ami pedig a kettő között van, az a szélmalmok porhanyós lisztje, amit óriások őrölnek csontokból a kenyerükhöz.
Halkan járj, nehogy felébreszd őket!
– Nem lehet tudni, milyen mély – mondja a kapitány. Bajsza bal oldala rángatózik, mint a patkány farka. – Ha beleesel abba a kifürkészhetetlen mélységbe, lehet, hogy napokig tart, mire leérsz a fenekére.
– De hiszen megmérték az árkot – jegyzem meg merészen. – Jártak már ott emberek. Történetesen tudom, hogy 10,9
kilométer mély.
– Tudod? – gúnyolódik. – Ugyan mit tudhat egy ilyen reszkető, vézna kölyök azon kívül, hogy folyik az orra? – Hangosan felnevet, amiért ilyen találóan sikerült jellemeznie. A kapitány a tengeren töltötte az egész életét, viharvert arca tele van ráncokkal, bár bozontos, fekete szakálla nagy részüket elrejti. Amikor nevet, a ráncok megfeszülnek, és látni lehet a nyakán kidagadó izmokat és inakat. – Való igaz, hogy akik lemerészkedtek az árokba, azt állítják, hogy látták az alját, de hazudnak. Hazudnak, mint a vízfolyás, és hamarabb utolérik őket, mint a sánta bálnát.
Nem vesződöm azzal, hogy megfejtsem a kapitány szavait, mégsem tudom kiverni őket a fejemből. Félek, hogy valami elkerüli a figyelmemet. Valami fontos és megtévesztően nyilvánvaló dolog, amit csak akkor fogok megérteni, amikor már késő.
– Végtelenül mély – mondja a kapitány. – Ne higgy annak, aki mást mond!
3 Ettől jobban leszel Van ez az álmom. Az asztalon fekszem egy fényesen kivilágított konyhában, ahol minden eszköz vakítóan fehér. Nem újak, inkább csak újnak akarnak tűnni. Műanyag és króm, de főként műanyag.
Nem tudok megmozdulni. Vagy nem akarok megmozdulni.
Vagy félek megmozdulni. Az álom minden alkalommal egy kicsit másmilyen. Emberek vesznek körül, de valójában nem emberek, hanem álruhát öltött szörnyek. Valamikor behatoltak az agyamba, ellopták onnan a képeket, és álarcokat készítettek maguknak, hogy hasonlítsanak azokra, akiket szeretek – de tudom, hogy ez hazugság.
Hangosan nevetnek, és olyan dolgokról beszélnek, amik semmit sem jelentenek nekem. Mozdulatlanná dermedve fekszem a hamis arcok között, a figyelem középpontjában.
Rajongással néznek rám, mint valamire, amiről tudják, hogy hamarosan eltűnik.
– Szerintem túl hamar vetted ki – mondja az anyám álarcát viselő szörnyeteg. – Nem volt bent elég sokáig.
– Csak egyféleképpen deríthetjük ki – mondja az apámnak álcázott szörny. Érzem, hogy nevetnek. Nem a szájukból jön, mert az álarcok szája mozdulatlan. A gondolataik nevetnek, méregbe mártott dartsnyilakként lövellik rám őket az álarcok szemkivágásán keresztül.
– Ettől jobban leszel – mondja az egyik szörny. Hangosan korog a gyomruk, mint a hegyomlás, aztán felém nyúlnak, és karmaikkal darabokra tépik a főfogást.
Nem emlékszem, mikor kezdődött az utazás. Olyan, mintha mindig itt lettem volna, pedig az nem lehetséges, elvégre volt egy azelőtt, ahogy volt múlt hét, múlt hónap vagy tavalyi év is. De még így is majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy tizenöt éves vagyok. Hiába utazom évek óta ezen a rozoga, fából készült hajón, még mindig tizenöt éves vagyok. Az idő itt máshogy telik.
Nem előre halad, inkább oldalazva, mint egy rák.
Nem sokat ismerek a legénység tagjai közül. Vagy talán csak mindig elfelejtek mindenkit, mert körüllengi őket a névtelenség.
Vannak az idősebbek, akik mintha egész életüket a tengeren töltötték volna. Ők a hajó tisztjei, ha úgy tetszik. Vannak a halloweenkalózok, mint a kapitány, aki feketére festett fogakkal kuncsorog édességért a pokol küszöbén. Kinevetném őket, ha nem hinném teljes szívemből, hogy kiszúrnák érte a szemem a műanyag kampókezükkel.
És vannak a fiatalabbak, mint például én: gyerekek, akiket bűneik miatt kitaszított meleg otthonukból, vagy rideg otthonukból, vagy nem létező otthonukból a szülői összeesküvés, ami sosem pislogó Nagy Testvér szemekkel figyel mindent.
A legénység csupa velem egykorú fiúból és lányból áll, mindenki végzi a maga feladatát, nem beszélgetnek velem, csak néha vetnek oda egy-egy mondatot, hogy „Útban vagy” vagy „El a kezekkel a holmimtól!”. Mintha bármelyikünknek is lenne olyan holmija, amit félteni érdemes másoktól. Néha próbálok segíteni nekik abban, amit csinálnak, de elfordulnak vagy ellöknek, dühösen, amiért egyáltalán felajánlottam.
Egyre azt képzelem, hogy a húgomat látom a fedélzeten, noha tudom, hogy nincs ott. Nem kellene segítenem neki a matekleckéjében? Lelki szemeim előtt látom, ahogy rám vár, de nem tudom, hol van. Csak azt tudom, hogy hiába vár. Hogy tehettem ezt vele?
A kapitány mindenkit szemmel tart a fedélzeten, egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek. Mindent tud rólam, én viszont semmit sem tudok róla.
– Az én dolgom az, hogy a markomban tartsalak – világosított fel.
A kapitány egyik szemén szemkötő, a vállán pedig egy papagáj. A papagájnak is van szemkötője, a nyakában pedig rendőr jelvény fityeg.
– Tévedésből kerültem ide – fordulok a kapitányhoz, és közben azon tűnődöm, vajon mondtam-e már ezt neki. – Közeledik a félév, dolgozatokat kell beadnom, nem szedtem össze a szennyest a szobámban, és van egy csomó barátom.
A kapitány összeszorítja a fogát, nem válaszol, de a papagáj azt feleli:
– Itt is lesz egy csomó barátod, itt is lesz!
Ekkor az egyik gyerek a fülembe súgja: – A papagájnak ne mondj semmit! Így kapnak el.
Az érzéseimet nem lehet szavakba önteni, vagy ha mégis, csak olyan nyelven, amit senki nem ért. Az érzelmeim a saját nyelvükön szólalnak meg. Az öröm haragba fordul, majd félelembe, majd meglepett iróniába, mintha kiugranál egy repülőgépből, széttárt karral, teljesen biztosan abban, hogy tudsz repülni, majd rájönnél, hogy mégsem, és nemcsak ejtőernyő
nincs rajtad, de ruha sem, az odalent álló emberek pedig mind távcsővel néznek, úgy nevetnek módfelett kínos és végzetes zuhanásodon.
A navigátor azt mondja, ne aggódjak. A vázlattömbre mutat, amibe gyakran rajzolgatok, hogy elüssem az időt.
– Rögzítsd az érzéseid vonalakkal és színekkel – mondja. – Szín, szén, rajz, pénz... valódi gazdagság rejlik a rajzaidban, rabul ejtenek, rám ordítanak, kényszerítenek, hogy rájuk nézzek. A térképeimből kiderül, mi merre van, de a te látomásaid mutatják meg az utat. Te vagy az iránytű, Caden Bosch. Te vagy az iránytű!
– Ha én vagyok az iránytű, akkor elég haszontalan egy darab vagyok – válaszolom. – Azt sem tudom, merre van észak.
– Dehogynem tudod – feleli. – Csak ezeken a vizeken észak állandóan változtatja a helyét.
Erről eszembe jut egy barátom, aki azt gondolta, bármerre fordul, arra van észak. Kezdem azt gondolni, hogy igaza volt.
A navigátor kérte, hogy én legyek a szobatársa, amikor a régi szobatársam, akire alig emlékszem, váratlanul eltűnt. A kabinunk egy embernek is szűk lenne, nemhogy kettőnek.
– Te vagy a legilledelmesebb a sok illetlen között – mondja. – A te szívedet nem dermesztette meg a tenger hidege. Ráadásul tehetséged is van. Tehetség, tunyaság, ruhazsák, irigység...
meglásd, a tehetséged miatt besárgul a hajó az irigységtől!
Sok utazáson vett már részt korábban. És távollátó. Ezért amikor rád néz, nem téged lát, hanem valamit mögötted egy távoli dimenzióban. De többnyire nem az emberre néz.
Túlságosan leköti a hajózási térképek rajzolása. Legalábbis ő így nevezi őket. Tele vannak számokkal, szavakkal, nyilakkal és vonalakkal, amelyek sosem látott konstellációkban kötik össze a csillagok apró pontjait.
– Idekint másmilyen az égbolt – mondja. – Új mintázatokat fedezhetsz fel a csillagokban. Mintázat, hintázat, rugóra, napóra.
Mind az idő múlását mérik. Érted?
– Nem.
– Lődd a fecskét, fogd a kecskét. Ez a válaszom. A kecske.
Megeszik mindent, megemészti a világot, a saját DNS-e részévé teszi, azután kiköpi, kijelöli vele a territóriumát. Territórium, terrárium, almárium, halld már, fiam... halljad, amit mondok. A kecske jele rejti az úti célunk titkát. Mindennek megvan a célja.
Keresd a kecskét.
A navigátor zseniális. Olyan zseniális, hogy megfájdul a fejem, ha vele vagyok.
– Mit keresek én itt? – kérdezem tőle. – Ha mindennek megvan a célja, miért vagyok ezen a hajón?
Folytatja a térképek rajzolását, szavakat ír le, további nyilakat rajzol a már meglévők fölé, olyan sűrűn rója a gondolatait, hogy senki más nem fogja tudni megfejteni.
– Cél, cápa, delfin, ajtó, ablak. Te vagy az ajtó a világ megváltására.
– Én? Biztos vagy benne?
– Olyan biztos vagyok benne, mint hogy ezen a vonaton utazunk.
Ajtó, ablak, delfinek táncolnak a húgom szobájának falán. Az ajtóban állok. Hét delfin. Tudom, mert én festettem őket, Kuroszava hét szamuráját testesítik meg, mert azt akartam, hogy a húgom akkor is értékelje őket, amikor nagyobb lesz.
A delfinek ma este gyilkos tekintettel bámulnak rám, és bár nincs szembefordítható hüvelykujjuk, ami valószínűtlenné teszi a kardforgatást,
sokkal
fenyegetőbbnek
találom
őket
a
szokásosnál.
Apám lefekteti Mackenzie-t. Neki már fellőtték a pizsamát, nekem még nem. Most múltam tizenöt, ő még csak tizenegy lesz.
Órákig nem fogok még elaludni. Ha egyáltalán elalszom. Lehet, hogy nem. Ma nem.
Anyám nagyival telefonál a földszinten. Hallom, hogy az időjárásról és a termeszekről beszél. Szitává lyuggatták a házunkat.
– ...a rovarirtás olyan lelketlen dolog – hallom anyám hangját.
– Biztosan van jobb módszer.
Apa jóéjtpuszit ad Mackenzie-nek, azután megfordul, és meglátja, hogy az ajtóban állok, fél lábbal a szobában, fél lábbal a folyosón.
– Mi az, Caden?
– Semmi, csak... nem fontos.
Apám feláll, a húgom pedig a delfinekkel borított fal felé fordul, útnak indul az álmok birodalmába.
– Ha valami baj van, nekem elmondhatod – mondja apa. – Ugye tudod?
Halkan válaszolok, hogy Mackenzie ne hallja.
– Hát, csak az van... van egy fiú a suliban.
– És?
– Persze nem lehetek benne teljesen biztos...
– De?
– Azt hiszem... azt hiszem, meg akar ölni.
7 Jótékonysági mélység A plázában van egy adománygyűjtő láda. Nagy, sárga tölcsérbe gyűjtik az adományokat olyan gyerekeknek, akikre nem kellemes gondolni. „Külföldi háborúkban lábukat vesztett gyerekek”, vagy valami ilyesmi. Bele kell dobni az érmét, és elengedni. Az érme legalább egy percig kering a tölcsérben, ütemes búgó hangot kiadva, ami egyre erősebbé és intenzívebbé válik, ahogy a pénzérme egyre közelebb kerül a lyukhoz. Egyre gyorsabban forog – az a sok kinetikus energia mind a tölcsér nyakában összpontosul, míg végül úgy zúg, mint egy riasztó –, azután hangtalanul belezuhan a tölcsér fekete mélységébe.
Én vagyok az a lefelé tartó pénzérme, sikítok a tölcsér nyakában, mert csak a saját kinetikus energiám és a centrifugális erő óv meg attól, hogy a mélybe zuhanjak.
– Hogy érted azt, hogy meg akar ölni? – Apám kilép az emeleti folyosóra, és becsukja a húgom szobájának ajtaját. Halvány fény szűrődik ki furcsa szögben a fürdőszobából. – Caden, ez komoly dolog. Ha van egy fiú az iskolában, aki megfenyegetett, azt el kell mondanod.
Áll, és várja a válaszomat, én pedig azt kívánom, bárcsak meg sem szólaltam volna. Anya még mindig nagyival telefonál odalent, nekem pedig hirtelen eszembe jut, vajon tényleg nagyi-e az, vagy anya csak úgy tesz, és valaki mással beszél, talán rólam, talán valami titkos kódot használva. De miért tenne ilyet? Ez hülyeség. Nem, nagyival beszél. A termeszekről.
– Szóltál erről a fiúról a tanáraidnak?
– Nem.
– Mit csinált? Megfenyegetett?
– Nem.
Apa nagy levegőt vesz.
– Oké, ha nem támadt rád és nem fenyegetett meg, akkor talán nem is olyan súlyos a helyzet, mint gondolod. Hord valamilyen fegyvert magával az iskolába?
– Nem. Vagyis talán. Igen... igen, szerintem kés van nála.
– Láttad?
– Nem, csak tudom. Az a fajta, aki kést hord magánál, érted?
Apa ismét nagy levegőt vesz, és megvakarja ritkuló haját.
– Mondd el pontosan, mit mondott neked az a fiú. Próbálj minél pontosabban visszaemlékezni rá.
Lázasan
kutatok
a
megfelelő
szavak
után,
hogy
elmagyarázzam, de hasztalanul.
– Nem arról van szó, amit mondott, hanem amit nem mondott.
Apám könyvelő: nagyon bal agyféltekés, nagyon lineáris gondolkodású, ezért nem lep meg, amikor azt mondja: – Nem értem.
Megfordulok, és egy családi fotót kezdek babrálni a falon, elferdítem. Zavar, hogy ferdén áll, ezért gyorsan megigazítom.
– Nem számít – mondom. – Nem fontos.
Próbálok meglógni, lemenni a lépcsőn, mert tényleg érdekel anya és nagyi beszélgetése, de apa finoman megfogja a karom. Ez elég ahhoz, hogy megállítson.
– Várj egy kicsit – mondja. – Tisztázzuk ezt a dolgot. Van egy fiú, akitől félsz. Egy osztályba jár veled, és van valami a viselkedésében, amit fenyegetőnek találsz.
– Igazából nincsenek közös óráim vele.
– Akkor honnan ismered?
– Nem ismerem. Csak néha elmegyünk egymás mellett a folyosón.
Apám a földet nézi, gondolkodik, azután ismét rám néz.
– Caden... ha nem ismered, soha nem fenyegetett meg, csak néha elmegy melletted a folyosón, miből gondolod, hogy bántani akar? Valószínűleg azt sem tudja, ki vagy.
– Igen, igazad van, csak bestresszeltem.
– Valószínűleg túlreagálod.
– Igen, túlreagálom. – Most, hogy kimondtam, már én is érzem, milyen hülyén hangzik. Elvégre az a srác azt sem tudja, hogy létezem. Még a nevét sem tudom.
– A középiskola néha kiborító tud lenni – mondja apa. – Egy csomó minden nyugtalaníthatja az embert. Sajnálom, hogy ilyesmiken agyalsz. Micsoda gondolat! De néha mindenkinek jól jön, ha visszatér a valóságba, igaz?
– Igaz.
– Jobban érzed magad?
– Igen, most már jobb. Köszönöm.
De gyanakvóan méreget, miközben elsétálok onnan, mint aki tudja, hogy hazudok. A szüleim észrevették, hogy valami nyugtalanít az utóbbi időben. Apám szerint sportolnom kellene, hogy levezessem a fölös energiámat. Anya szerint a jóga lenne a legjobb.
9 Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó
Minden irányból tenger vesz körül bennünket. Elölről, hátulról, jobbról, balról és alulról, alulról, alulról. A hajónk egy spanyol galleon, milliónyi utazás gyötörte, amiket régi, még a mostaninál is sötétebb korokban tett meg.
– A legjobb vitorlás hajó – mondta egyszer a kapitány. – Bízz benne, és nem fog rossz helyre vinni.
Ez jó hír, a kormánynál ugyanis soha nincs senki.
– Van neve? – kérdeztem egyszer a kapitánytól.
– Ha nevet adsz neki, annyi erővel akár el is süllyesztheted – felelte. – A nevével együtt már nagyobb a súlya, mint amennyi vizet kiszorít a tengerből. Kérdezd meg bármelyik hajótöröttet.
A fedélzeti nyílás fölé a következő szöveget égették a fába: Nem te vagy az első, és nem te leszel az utolsó – bámulatos, hogy ettől egyszerre jelentéktelennek és kiválasztottnak érzem magam.
– Beszél hozzád? – kérdezi a nyílás fölött kuporgó papagáj.
Engem figyel, mindig engem figyel.
– Nem igazán – válaszolom.
– Ha igen, akkor írj le mindent, amit mond – adja ki az utasítást a papagáj.
10 A horrorkonyhában
Majdnem minden éjjel ellátogatok a Fehér Műanyag Konyhába. A részletek minden éjjel változnak, éppen csak annyira, hogy sose tudjam megjósolni az álom alakulását. Ha ugyanolyan lenne, legalább tudnám, mire számítsak – és ha tudnám, fel tudnék készülni a legrosszabbra.
Ma éjjel rejtőzködöm. Nem sok búvóhely akad a konyhában. A vadonatúj hűtőszekrényben kuporgok. Reszketek, és a kapitány jár a fejemben. Reszkető kölyöknek nevezett.
Valaki kinyitja az ajtót – erre az álarcra nem emlékszem. A fejét ingatja.
– Szegénykém, biztosan fázol.
Kávét tölt egy teli kancsóból, de ahelyett, hogy megkínálna vele, keresztülnyúl a köldökömön, és kiveszi a tejet valahonnan mögülem a hűtőből.
11 Minden ocsmányban van valami gyönyörű
A főfedélzet alatt van a legénység szállása. A fedélköz sokkal nagyobb, mint amekkorának kívülről látszik a hajó. Lehetetlen, de így van. Egy végtelen hosszúnak látszó folyosó fut végig a közepén.
A hajótestet és a fedélzetet alkotó deszkák között rossz szagú, fekete kátrány van, hogy ne folyjon be a víz. Ez a szag sehol sem olyan orrfacsaró, mint odalent. Éles és átható, mintha a kátrányban desztillált életformák nem bomlottak volna el teljesen. Olyan szaga van, mint a verejtéknek és a lábkörmünk alatt összegyűlt piszoknak.
– Az élet szaga – mondta a kapitány büszkén, amikor egyszer rákérdeztem a bűzre. – Átalakulóban lévő élet, de akkor is élet.
Mint az apálykor visszamaradt tócsa sós büdössége. Dögletes és orrfacsaró, ugyanakkor mégis frissítő. Egy hullám a partra csapja, vízcseppeket spriccel az orrodba, és te elátkozod? Ugyan!
Arra emlékeztet, mennyire szereted a tengert. A nyári strandillat, ami lelked legvidámabb szegletébe repít, nem több, mint a tengeri rothadás finom szellője. – Azzal nagyot szippantott a levegőből, mintegy bizonyítva az igazát. – Minden ocsmányban van valami gyönyörű.
Amikor még kisebbek voltunk, és halálra untuk magunkat a plázában, a barátaimmal kitaláltunk egy játékot. Úgy hívtuk, hogy Pszichopata Vásárlós Tréfa. Kiválasztottunk valakit, néha egy párt vagy egy egész családot – bár a játék szempontjából jobb volt, ha olyat választottunk, aki egyedül vásárol. Azután kitaláltunk egy történetet a kiszemelt vásárló titkos szándékáról.
Ez a történet általában tartalmazott egy fejszét és/vagy láncfűrészt, illetve egy pincét és/vagy padlást. Egy alkalommal kiszemeltünk egy idős nénit, aki olyan elszánt arccal sántikált keresztül a plázán, hogy megállapítottuk, aznapra ő a tökéletes sorozatgyilkos. A történet szerint rengeteg dolgot vásárol, olyan sokat, hogy kénytelen házhoz szállítást kérni. Azután elkapja a kézbesítőt, és azzal a tárggyal öli meg, amit házhoz vitt neki.
Egész gyűjteménye van újonnan vásárolt gyilkos fegyverekből, a pincéje és/vagy padlása pedig tele van halott UPS-kézbesítőkkel.
Egyszóval követtük vagy húsz percig, és közben remekül szórakoztunk... egészen addig, amíg bement egy késboltba, és a szemünk láttára vásárolt egy szép, új henteskést. Ezen már nagyon röhögtünk.
De amikor távozott az üzletből, elkaptam a tekintetét – leginkább azért, hogy bebizonyítsam magamnak, a szemébe merek nézni. Tudom, hogy csak képzelődtem, de olyan kegyetlenség és rosszindulat sütött a szeméből, amit sosem fogok elfelejteni.
Az utóbbi időben mindenhol az ő szemét látom.
13 Nincs olyan, hogy odalent A nappali közepén állok, lábujjaimmal vastag, de lelketlenül bézsszínű szőnyegünkbe kapaszkodom.
– Mit csinálsz? – kérdezi Mackenzie, amikor hazaér a suliból, és a kanapéra hajítja a táskáját. – Miért állsz ott?
– Hallgatózom – felelem.
– Mit hallgatózol?
– A termeszeket.
– Hallod a termeszeket? – Elborzad a gondolattól.
– Talán.
Idegesen babrálja sárga gyapjúkabátja nagy kék gombjait, mintha a hideghez hasonlóan a termeszektől is meg tudnák védeni. Azután tétován a falra tapasztja a fülét, nyilván azt gondolja, hogy úgy majd jobban hallja őket, mint a néma szoba közepén állva. Néhány másodpercig hallgatózik, majd kissé szorongva így szól:
– Én nem hallok semmit.
– Ne aggódj – mondom a legmegnyugtatóbb hangomon. – A termeszek csak termeszek.
Ennél semmitmondóbb megállapítást nehéz lenne elképzelni, mégis sikerül eloszlatnom a rovarokkal kapcsolatos aggodalmait.
Elégedetten kimegy a konyhába ennivalóért.
Mozdulatlanul állok. Nem hallom a termeszeket, de érzem őket. Minél többet gondolok rájuk, annál jobban érzem őket, és ez felzaklat. Ma nagyon zaklatott vagyok. Nem azok a dolgok zaklatnak fel, amiket látok, hanem amiket nem. A falakban és a lábam alatt élő lények – mindig is bizarr kíváncsiság vonzott hozzájuk. Ez a kíváncsiság ma teljesen megfertőzött, mint a faevő
bogarak, amelyek lassan elpusztítják a házunkat.
Azzal vigasztalom magam, hogy jó ez a zaklatottság, mert addig sem gondolok az iskolában történő vagy nem történő
csúnya dolgokra. Segít ez a zaklatottság, ezért egy ideig elviselem.
Behunyom a szemem, és gondolataimat a talpamba összpontosítom.
Szilárd talajon állok, de ez csak illúzió. A házunk a mi tulajdonunk, igaz? Hát, nem egészen, mivel a jelzálog a banké.
Akkor mi a miénk? A föld? Ez sem teljesen igaz, mert a ház ugyan a saját földünkön áll, de a bányajogokkal nem mi rendelkezünk. Mire vonatkozik a bányajog? Mindenre, ami a talajban van. Gyakorlatilag az, ami értékes, vagy egy nap értékes lehet, nem a miénk. Csak az a miénk, ami értéktelen.
Mi van tehát a lábam alatt valójában, túl azon a hazugságon, hogy ez a miénk? Ha koncentrálok, érzem, mi van odalent. A szőnyeg alatt egy betontömb van a döngölt földön, amit húsz évvel ezelőtt préseltek össze nehézgépekkel. Alatta elveszett életek, amiket soha senki nem fog megtalálni. Lehetnek ott elfeledett civilizációk, amiket háborúk, szörnyek vagy a bakteriális kihívásokra rossz választ adó immunrendszerek pusztítottak el. Történelem előtti lények csontjait és páncélját érzem. Még mélyebbre küldöm a gondolataimat a felszín alatti kőzetrétegekbe, ahol gázbuborékok fortyognak a föld alatti belekben, miközben a föld igyekszik megemészteni az élet hosszú és sokszor szomorú történéseit. Azon a helyen járok, ahol végül kiköt majd Isten minden teremtménye fekete trutymó alakjában, hogy aztán kiszívjuk onnan azt a trutymót, és elégessük az autóinkban, üvegházgázokat hozva létre ezekből az egykor élő valamikből, ami szerintem még mindig jobb, mint az idők végezetéig üledékként létezni.
Még mélyebben érzem, hogy a föld hidegét forróság váltja fel, vörösen izzó üregekből fehéren izzó magmáig jutok, ami összevissza kavarog az elképzelhetetlen nyomás alatt. A külső
mag, azután a belső mag, végül a gravitáció középpontja – majd a gravitáció megfordul. A hő és a nyomás csökkenni kezd. Az olvadt sziklák ismét megszilárdulnak. Keresztülfúrom magam a grániton, az üledéken, a csontokon, a földön, a férgeken és a termeszeken, míg végül egy kínai rizsföldön bukkanok elő, amivel bebizonyítom: nincs olyan, hogy odalent, mert végeredményben ami lent van, az fent van.
Kinyitom a szemem, és szinte meglepődöm, hogy a nappalinkban találom magam. Eszembe jut, hogy az otthonomból egy nyílegyenes csövön át el lehetne jutni Kínába, és eltűnődöm, vajon veszélyes-e így végigpréselni a gondolataimat azon a csövön, ahogy az imént tettem. Lehetséges, hogy a gondolataimat felnagyítja a forróság és a nyomás, és a túloldalon előbukkanva földrengést idéznek elő?
Tudom, hogy ez csak egy kósza, értelmetlen gondolat, mégis másnap reggel, és az utána következő reggel, és attól a pillanattól fogva minden egyes reggel, félve nézem a híreket, nem történt-e földrengés Kínában.
14 Innen nem tudsz eljutni oda Hiába figyelmeztetett a legénység több rémült tagja is, hogy ne kóboroljak el a hajó ismeretlen zugaiba, képtelen vagyok uralkodni a kíváncsiságomon. Valami arra késztet, hogy felderítsem, amit jobb volna békén hagyni. Ha már egyszer itt vagyok ezen a nagyszerű galleonon, muszáj felfedeznem.
Egyik reggel a fedélzeten tartott névsorolvasás helyett korán felkelek, és felfedezőútra indulok. A legénység szálláshelyén végigfutó hosszú, félhomályos folyosóval kezdem. Magammal viszem a vázlattömbömet is, és vázlatokat készítek a benyomásaimról.
– Elnézést – szólítok meg egy lányt, akit még sosem láttam.
Kabinja sötétjében bujkál. Tágra nyílt szemmel, elmaszatolódott sminkkel néz rám, gyöngysora olyan szoros a nyakán, mintha fojtogatná. – Hová vezet ez a folyosó?
Gyanakvóan néz rám.
– Nem vezet sehová, itt áll egy helyben.
Azzal visszabújik a kabinjába, és becsapja az ajtót. Megőrzöm a képét a fejemben, és leskiccelem, milyen volt az arca, amikor visszahúzódott az árnyékba.
Megyek tovább, a létrákat számolva mérem a távolságot a soha véget nem érő folyosón. Egy, kettő, három. Eljutok a tizedik létráig, de a folyosó ugyanolyan hosszan nyúlik előttem. Végül feladom, és felmászom a tizedik létrán. A fedélzet közepén lévő
nyílásból bukkanok elő, és rá kell jönnöm, hogy a legénység körletéből mindegyik létra ehhez a fedélzeti nyíláshoz vezet.
Húsz percig gyalogoltam, mégsem jutottam sehová.
Fölöttem a korláton ott ül a papagáj, mintha csak arra várt volna, hogy kigúnyolhasson.
– Innen nem tudsz eljutni oda – mondja. – Hát nem tudod?
15 Nincs haladás a térben A hajón én vagyok a „stabilizátor”. Nem emlékszem, mikor osztották rám ezt a feladatot, csak arra emlékszem, amikor a kapitány elmagyarázta, miből áll a munkám.
– Amikor érzed, hogy a hajó jobbra vagy balra dől a tengeren, átmész a fedélzeten a túloldalra – mondta a kapitány.
Más szóval a legénység többségével egyetemben az volt a feladatom, hogy a hajó hol az egyik, hol a másik oldalára szaladjak, ellensúlyozva a tenger hullámzó mozgását. Teljesen értelmetlen feladat volt.
– Mit számít a mi súlyunk egy ekkora hajónál? – kérdeztem egyszer.
A kapitány véreres szemmel meredt rám.
– Jobb szeretnél inkább ballaszt lenni?
Ezzel sikerült belém fojtania a szót. Láttam már a „ballasztot”.
A matrózok szardíniaként egymáshoz préselődve állnak a raktérben, hogy alacsonyan tartsák a hajó súlypontját. Akinek nem akad feladata a hajón, abból ballaszt lesz. Lehetett volna több eszem, mielőtt panaszkodni kezdek.
– Amikor közelebb érünk a célunkhoz, kiválasztok egy különleges egységet a nagy feladatra – mondta egyszer a kapitány. – Ha lelkesen és megbízhatóan végzed a dolgod, kiérdemelheted a fabatkát sem érő helyedet abban a csapatban.
Bár nem vagyok biztos benne, hogy be akarok kerülni abba a csapatba, talán mégis jobb lenne, mint céltalanul szaladgálni fel-alá a fedélzeten. Egyszer megkérdeztem a kapitányt, hogy milyen messze vagyunk a Mariana-ároktól, mert a tenger minden áldott nap pontosan ugyanolyan. Úgy tetszik, nem kerülünk semmihez sem közelebb, sem távolabb.
– A folyékony horizont sajátja, hogy úgy érezzük, nincs haladás a térben – mondta a kapitány. – De tudni fogjuk, ha közeledünk az árokhoz, mert megszaporodnak a baljós előjelek.
Nem merek rákérdezni, miféle baljós előjelekre gondol.
Amikor nyugodt a tenger, és nem kell egyik oldalról a másikra rohangálnom, néha a fedélzeten beszélgetek Carlyle-lal. Carlyle a hajó mindenese. Élénkvörös haja rövidre van nyírva, és az egész hajón neki van a legbarátságosabb mosolya. Nem gyerek már, annyi idős, mint a hajó tisztjei, de nem tartozik közéjük. Mintha a saját szabályai szerint élne, maga osztja be az idejét, a kapitány is ritkán zargatja, ő az egyetlen, aki normálisnak tűnik a hajón.
– Én választottam, hogy mindenes leszek – mesélte egyszer. – Azért csinálom, mert szükség van rá. És mert ti mind olyan kétbalkezesek vagytok.
Ma észreveszem, hogy patkányok iszkolnak a felmosóvíz elől, és eltűnnek a fedélzet sötét zugaiban.
– Átkozott teremtmények – mondja Carlyle, miközben belemártja a felmosórongyot egy vödör koszos vízbe, és súrolni kezdi a fedélzetet. – Sosem fogunk megszabadulni tőlük.
– Egy öreg hajón mindig vannak patkányok – jegyzem meg.
Felvonja a szemöldökét.
– Patkányok? Szerinted ezek patkányok?
De nem kínál fel más magyarázatot. Igazság szerint olyan gyorsan futnak, és olyan mélyre rejtőznek a sötétben, hogy nem tudhatom, micsodák. Ideges leszek, témát váltok.
– Mondj valamit a kapitányról, amit nem tudok.
– Ő a kapitányod. Amit tudnod érdemes róla, azt már tudod.
De ahogy ezt mondja, már abból is kiderül, hogy bennfentes, aki olyan dolgokat tud, amiket csak kevesen. Úgy okoskodom, hogy ha válaszokat akarok kicsikarni belőle, konkrét kérdéseket kell feltennem.
– Meséld el, hogyan veszítette el a fél szemét.
Carlyle felsóhajt, körülnéz, hogy biztosan nem lát-e senki bennünket, majd suttogni kezd.
– Úgy tudom, hogy először a papagáj veszítette el a fél szemét.
Azt mesélték, hogy a papagáj eladta a szemét egy boszorkánynak, hogy az varázsitalt készítsen belőle, ami sassá változtatja. De a boszorkány átverte, maga itta meg a főzetet, és elrepült. A papagáj nem akart egyedül félszemű lenni, ezért kivájta a kapitány szemét is.
– Ez nem igaz – vigyorgok.
Carlyle komoly arccal szappanos vizet löttyint a fedélzetre.
– Annyira igaz, amennyire kell.
A deszkák közti kátrány mintha visszahúzódna a felmosólé áradata elől.
17 Sokért nem adnám, ha láthatnám A navigátor szerint ha körülnézek az árbóckosárból, az „megnyugvást, tisztánlátást, irgalmasságot, szűziességet” fog hozni számomra.
Ha ez egy feleletválasztós teszt, akkor az A-t és a B-t választom, bár elnézve a hajó legénységét akár a D-t is besatírozhatnám a 2B-s ceruzámmal.
Az árbóckosár egy kis, kör alakú henger fent a főárbóc tetején.
Akkora, hogy éppen elfér benne egy vagy legfeljebb két matróz.
Jó
helynek
tűnik
ahhoz,
hogy
egyedül
lehessek
a
gondolataimmal, de mostanra már tudhatnám, hogy a gondolataim sosincsenek egyedül.
Kora este van, amikor mászni kezdek a hajót halotti lepelként borító, kirojtosodott kötélhágcsófüggönyön. Lassan a szürkület utolsó foszlányai is eltűnnek a horizontról, és a nap nélküli égbolton felragyognak a csillagok.
A hágcsó rácsozata egyre jobban elkeskenyedik, ahogy közeledek az árbóckosárhoz, és ez lépésről lépésre veszélyesebbé teszi a haladást. Végül sikerül átmásznom az árbocot körülölelő
kis fahenger peremén – és kiderül, hogy nem is olyan kicsi.
Akárcsak a legénység szálláshelye a fedélközben, ez is csak kívülről tűnik kicsinek, belülről legalább harminc méter az átmérője.
Néhány
matróz
pihen
hátradönthető
bársonyszékekben, neonsárga színű Martinit kortyolgatva, távolba révedő tekintettel, miközben egy dzsesszbanda játszik halkan a háttérben.
– Egyedül van? Erre tessék – szólít meg egy hosztesz, és a saját bársonyszékemhez vezet, ahonnan kilátás nyílik a vízen rezgő holdfényre.
– Ugrasz? – kérdezi a szomszédos székben ülő sápadt férfi, kezében valami kék és feltehetően radioaktív itallal. – Vagy csak nézelődni jöttél?
– Azért jöttem, hogy kiszellőztessem a fejem.
– Igyál egy ilyet – mondja radioaktív italára mutatva. – Amíg nem találod meg a saját koktélodat, ihatod azt, amit én.
Mindenkinek meg kell találnia a saját koktélját, különben alaposan megkorbácsolják, aztán ágyba küldik. Itt mindegyik gyerekvers így végződik. Még azok is, amik nem rímelnek.
Végignézek a mintegy tucatnyi emberen, akik pszichedelikus bódulatban ülnek körülöttem.
– Nem értem, hogy férhet el ez mind az árbóckosárban.
– A rugalmasság az érzékelés egyik alapelve – feleli beszélgetőtársam. – De ahogy egy gumigyűrű is összetörik, ha túl sokáig hagyják a napon, azt gyanítom, hogy idővel az árbóckosár is rá fog jönni, hogy kihasználtuk rugalmas természetét, és ő is összetörik, vagyis visszazsugorodik eredeti méretére. Akik akkor benne lesznek, összepréselődnek: vérük, csontjaik és belső szerveik gyurmaként csorognak majd ki a deszkák szúvájta lyukain. – Felemeli a poharát. – Sokért nem adnám, ha láthatnám!
Néhány méterre tőlünk egy kék kezeslábast viselő matróz felmászik az árbóckosár peremére, széttárja a karját, és leugrik a biztos halálba. Felállok, és lenézek, de nem látom sehol, eltűnt. A fent lévők udvariasan tapsolnak, a zenekar pedig rázendít a Narancsszínű égbolt című számra, noha az égbolt sötétlila.
– Miért üldögél mindenki? – kiabálom. – Nem látták, mi történt?
Beszélgetőtársam vállat von.
– Az ugrók ugranak. A mi dolgunk az, hogy megtapsoljuk a merészségüket, és megünnepeljük az életüket. – Mintegy mellékesen átpillant a kosár pereme fölött. – Olyan magasan vagyunk, hogy nem is látni a csobbanást. – Felhörpinti itala maradékát. – Sokért nem adnám, ha láthatnám!
18 Rejtélyes hamutartó Nincs senki az iskolában, aki bántani akarna.
Ezt mondom magamnak minden reggel, miután megnézem a híreket, nem történt-e földrengés Kínában. Ezt mondom magamnak, miközben egyik órámról a másikra sietek. Ezt mondom magamnak olyankor, amikor elmegy mellettem a fiú, aki meg akar ölni, pedig mintha nem is tudná, hogy létezem.
– Túlreagálod – mondta az apám. Ami lehet, hogy igaz, ugyanakkor azt feltételezi, hogy mégiscsak van valami, amire reagálnom
kellene.
Jobb
pillanataimban
legszívesebben
szétverném azt a hülye fejemet, amiért azt gondolom, hogy a srác bántani akar. Mit árul el rólam az, ha a jobb pillanataim közé tartozik, amikor legszívesebben szétverném a saját hülye fejemet?
– Jobban kell összpontosítanod – mondaná az anyám. Teljesen a meditálás és a nyers vegán kaja megszállottja, biztosan csak így tudja ellensúlyozni, mennyire utálja, hogy nap mint nap húscafatokat kell kitakarítania mások fogai közül a fizetéséért.
Könnyű azt mondani – csakhogy összpontosítani nehéz. Erre kerámiázásórán jöttem rá. A tanár úgy csinált, mintha könnyű
lenne megformázni egy korsót, de valójában rendkívüli precizitás és sok gyakorlás kell hozzá. Az ember lerak egy kupac agyagot a fazekaskorong közepére, majd biztos kézzel belenyomja a hüvelykujját, és fokozatosan, centiméterről centiméterre húzza egyre kijjebb. De akárhányszor próbáltam, sosem jutottam ennél tovább, a korsóm elvesztette az alakját, és minden kísérletem, hogy helyrehozzam a hibát, csak tovább rontott a helyzeten, míg végül a szája megrepedt, az oldala beomlott, és csak egy „rejtélyes hamutartó” lett belőle, ahogy a tanárom nevezte, mielőtt visszadobta az agyagosvödörbe.
Mi történik, ha az univerzumod elveszti az alakját, és nincs tapasztalatod abban, hogyan állíthatnád helyre az egyensúlyát?
Nem tehetsz mást, mint harcolsz tovább vereségre ítélve, várod, hogy rád omoljanak a falak, az életed pedig egyetlen nagy rejtélyes hamutartóvá váljon.
19 Xargon leépítése A barátaimmal, Maxszel és Shelbyvel péntekenként néha összeülünk suli után. Elméletileg egy számítógépes szerepjátékot tervezünk, de két éve csináljuk, és egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb az elkészítéséhez. Leginkább azért, mert ahogy egyre jobbak és okosabbak leszünk a saját területünkön, mindig újra kell kezdenünk az egészet, mert rájövünk, hogy amit addig csináltunk, az gyerekes és amatőr.
Max a csapat mozgatórugója. Ő az, aki jóval tovább marad nálunk, mint ameddig a szüleim el tudják viselni, mert bár ő a számítógépes guru a trióból, a saját gépe egy rakás ócskavas, és már attól összeomlik, ha valaki egyméteres körzeten belül kimondja a grafika szót.
Shelby, a csapat lány tagja felel a koncepcióért.
– Azt hiszem, sikerült rájönnöm, mi a gond a sztorival – közli velünk egyik délután. Ezt nagyjából minden alkalommal elmondja. – Szerintem limitálnunk kell a karakterek biointegrált fegyverzetét, különben minden csata vérfürdőbe torkollik, és az unalmas.
– Miért lenne unalmas egy vérfürdő? – szólal meg Max. – Én szeretem a vérfürdőket.
Shelby segélykérő pillantást vet rám, de rossz helyen tapogatózik.
– Ami azt illeti, én is szeretem őket – mondom. – Ez olyan fiús dolog.
Gyilkos pillantást vet rám, azután odadob néhány oldalnyi új karakterleírást.
– Te csak rajzold meg a karaktereket, és adj nekik elég páncélt ahhoz, hogy ne legyen minden ütés halálos. Főleg Xargonnak.
Vele nagy terveim vannak.
– Nem abban egyeztünk meg, hogy azonnal abbahagyjuk, amint úgy kezdünk beszélni, mint egy rakás kocka? Azt hiszem, most jutottunk el arra a pontra.
– Ugyan már! Azon a ponton már tavaly túl voltunk – legyint Shelby. – Ha olyan éretlen vagy, hogy félsz az idióták által rád aggatott címkéktől, akkor viszlát, majd keresünk másik grafikust.
Mindig kedveltem Shelbyben, hogy az ember szemébe mondja, amit gondol. Nem mintha bármilyen romantikus kapcsolat lett vagy lehetett volna közöttünk. Azt hiszem, az a hajó már a vízre bocsátása előtt elsüllyedt. Túlságosan kedveljük egymást ahhoz, hogy belemenjünk valami ilyesmibe. Ráadásul ennek a háromoldalú barátságnak mindnyájunk számára megvannak az előnyei. Például Max és én Shelbytől információhoz juthatunk azokról a lányokról, akik tetszenek nekünk, illetve ki tudjuk elégíteni Shelby kíváncsiságát azokkal a fiúkkal kapcsolatban, akik neki tetszenek. Túl jól működik ez ahhoz, hogy elrontsuk.
– Idehallgassatok – mondja Shelby. – Ez nem az életünk, csak a hobbink. Havi egy-két napot szánunk rá. Én például egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez hátráltatna a társasági életben.
– Persze – szólal meg Max. – De csak azért, mert van egy csomó más dolog, ami hátráltat benne.
Ez a megjegyzés annyira találó, hogy Shelby hozzávágja a vezeték nélküli egeremet.
– Hé! – kiáltok rá. – Ha összetörik, a szüleim velem fizettetik ki. Nagyon komolyan veszik a személyes felelősséget.
Shelby hideg pillantást vet rám.
– Nem látom, hogy rajzolnál.
– Talán csak várok az ihletre.
De akár megjött az ihlet, akár nem, veszek egy nagy levegőt, és elolvasom a karakterleírásokat. Azután bámulom a vázlattömböm üres oldalát.
Az üres terek jelentette probléma vezetett el a művészethez.
Ha meglátok egy üres dobozt, meg kell töltenem. Ha meglátok egy üres oldalt, képtelen vagyok úgy hagyni. Az üres lapok sikítva kérik, hogy borítsam rájuk az agyszüleményeimet.
Irkafirkákkal kezdtem. Azután az irkafirkákból vázlatok lettek, a vázlatokból rajzok, a rajzokból pedig mostanra „műalkotások”. Az „életművem” darabjai, ha nagyon felvágós akarnék lenni, mint néhány srác rajzórán, akik barettet viselnek a fejükön, mintha az agyuk olyan kreatív lenne, hogy különleges fejfedőre volna szükségük ahhoz, hogy eltakarják. Az én „életművem” leginkább képregényes rajzokból áll. Mangából meg ilyenekből, de nem csak azokból. Az utóbbi időben a rajzaim egyre absztraktabbá váltak, mintha a vonalak húznák a kezemet, és nem fordítva. Mostanában nyugtalanság kerít hatalmába, amikor hozzákezdek. Sürgető késztetés, hogy lássam, hová visznek a vonalak.
Igyekszem szorgalmasan dolgozni Shelby karakterein, de nincs hozzá türelmem. Amint a kezembe fogok egy színes ceruzát, legszívesebben eldobnám, és felkapnék egy másikat. Látom a vonalakat, amiket húzok, de az egészet nem. Szeretek karaktereket rajzolni, de ma úgy érzem, mintha néhány méterrel a gondolataim előtt száguldanék, és képtelen lennék utolérni magam.
Megmutatom Shelbynek Xargonról, az új vérfürdőbiztos hadvezérről készített vázlatomat.
– Trehány – mondja. – Ha nem veszed komolyan...
– Ma ennél több nem megy, rendben? Néha van ihletem, néha nincsen. – Majd hozzáteszem: – Talán a te elnagyolt karakterleírásaid miatt lettek az én rajzaim is elnagyoltak.
– Ennél többet várok tőled. Régen olyan... konkrét voltál.
Vállat vonok.
– Na és? Mindenkinek fejlődik a stílusa. Nézd meg Picassót.
– Oké. Amint Picasso elkezd számítógépes játékot tervezni, szólok.
Bár megbeszéléseink mindig egymás cukkolásáról szólnak, ez az egyik legjobb az egészben, ma nem élvezem annyira, mert a lelkem mélyén tudom, hogy Shelbynek igaza van. A művészetem nem fejlődik, hanem leépül, és nem tudom, miért.
20 A papagájok mindig mosolyognak A kapitány magához hívat annak ellenére, hogy igyekszem kerülni a feltűnést.
– Most aztán bajban vagy – mondja a navigátor, ahogy kilépek a kabinunkból. – Baj, haj, vaj, fal... a kapitány egészben szokta befalni a matrózokat.
Erről eszembe jut az álmom a Fehér Műanyag Konyhában – de a kapitány nem abban az álomban szerepel.
A kapitány eligazító szobája a taton van, a hajó leghátsó részén.
Azt mondja, azért, hogy töprenghessen azon, hol van. De jelen pillanatban nem töpreng. Egyáltalán nincs a szobájában. Csak a papagáj ül egy rúdon a zsúfolt asztal és egy földgömb között, amelyen az összes földrész rosszul szerepel.
– Jó, hogy jössz, jó, hogy jössz! – mondja a papagáj. – Ülj le, ülj le!
Leülök és várok. A papagáj oldalazva elmegy a rúd egyik végéig, majd vissza.
– Miért vagyok itt? – kérdezem végül.
– Pontosan – feleli a papagáj. – MIÉRT vagy itt? Vagy inkább azt kellene kérdeznem: „Miért TE vagy itt?” Vagy „Miért ITT
vagy?”
Kezdem elveszíteni a türelmem.
– Hol van a kapitány, mert ha nem jön...
– Nem a kapitány hívatott – mondja a papagáj. – Hanem én, én. – Fejével egy papírlapra bök, ami az asztalon hever. – Töltsd ki azt a kérdőívet.
– Mivel? – kérdezem. – Nincs tollam.
A papagáj leugrik az asztalra, félrerúg egy-két dolgot a rumliban, és amikor nem talál írószerszámot, csőrével kihúz egy kék-zöld tollat a hátából. A toll az asztalra hullik, mint egy régimódi penna.
– Nagyon ravasz – mondom. – De nincsen tinta.
– Érintsd a deszkák közti szurokba – mondja a papagáj. A legközelebbi fal felé fordulok, és a toll hegyét a két deszka közötti feketeségbe dugom, mire valami tintánál sötétebb anyag szívódik fel a penna üreges belsejébe. Megborzongok a látványtól. Miközben kitöltöm a kérdőívet, vigyázok, nehogy egyetlen cseppje is hozzám érjen.
– Mindenkinek ki kell ezt töltenie? – kérdezem.
– Mindenkinek.
– Mindegyik kérdésre válaszolnom kell?
– Mindegyikre.
– Miért olyan fontos ez?
– Fontos.
Amikor végzek, szótlanul bámulunk egymásra. Eszembe jut, hogy a papagájok mindig úgy festenek, mintha kedvesen mosolyognának, kicsit mint a delfinek, ezért sosem lehet tudni, mire gondolnak valójában. Lehet, hogy a delfin éppen azon töri a fejét, hogy kitépi a szívedet, vagy halálra bököd a palackorrával, ahogyan egy cápával tenné, de mivel mindig mosolyog, a barátodnak hiszed. Erről eszembe jutnak a húgom szobájának falára festett delfinek. Vajon tudja, hogy talán meg akarják ölni?
Vagy már meg is tették?
– Jól kijössz a legénységgel, a legénységgel? – kérdezi a papagáj.
Megvonom a vállam.
– Azt hiszem.
– Mondj valamit, amit felhasználhatok ellenük.
– Miért tennék ilyet?
A papagáj füttyentve felsóhajt.
– Ajjaj, hogy ma milyen ellenségesek vagyunk! – Amikor belátja, hogy semmit nem fog kiszedni belőlem, visszaugrik a rúdra. – Végeztünk mára, mára – mondja. – Nyomás vacsorázni!
Kuszkusz és mahi-mahi.
21 Kérdőív a legénység tagjainak Karikázza be, ön szerint melyik illik a legjobban az alábbi állításokra:
1 határozottan egyetértek
2 teljes mértékben egyetértek
3 tökéletesen egyetértek
4 maximálisan egyetértek
5 honnan tudták?
Néha attól félek, hogy a hajó elsüllyed.
1 2 3 4 5
A legénység tagjai biológiai fegyvereket rejtegetnek.
1 2 3 4 5
Az energiaitaloktól tudok repülni.
1 2 3 4 5
Én vagyok Isten, és Isten nem tölt ki kérdőíveket.
1 2 3 4 5
Szeretem a színes tollú madarakat.
1 2 3 4 5
A haláltól általában megéhezem.
1 2 3 4 5
A cipőm szorít, a szívem pedig két számmal kisebb a kelleténél.
1 2 3 4 5
Minden válasz a tenger fenekén lapul.
1 2 3 4 5
Gyakran érzem úgy, hogy lelketlen zombik vesznek körül.
1 2 3 4 5
Néha a Teleshop hangjait hallom.
1 2 3 4 5
Tudok lélegezni a víz alatt.
1 2 3 4 5
Látomásaim vannak párhuzamos és/vagy merőleges univerzumokról.
1 2 3 4 5
Kérek még koffeint. Most azonnal!
1 2 3 4 5
Hullaszagot érzek.
1 2 3 4 5
22 Nem mentette meg a matrac A családommal két napra Las Vegasba utazunk, amíg kiirtják a házunkból a termeszeket. Egész úton a vázlatfüzetembe rajzolok, és a végén már émelygek a sok autózástól. Csak egy hajszál választ el attól, hogy hányjak. Vagyis pontosan úgy vagyok, ahogy mindenki más Vegasban.
A szállodánk egy harmincemeletes piramis rézsútosan haladó liftekkel. A Las Vegas-iak büszkék a liftjeikre. Az üvegfalúakra, a tükrökkel bontottakra, a csillárokkal felszereltekre, amelyek minden egyes fölfele és lefele haladásnál úgy csilingelnek, mintha földrengés lenne. A hotelek egymással versengenek, hogy melyikük tudja gyorsabban a szobájukból a kaszinóba csábítani a vendégeket. Az egyik szállodában még félkarú rabló is van a liftekben azoknak, akik nem bírják ki a földszintig.
Ideges vagyok, de nem tudom, miért.
– Enned kellene valamit – mondja anya. Eszem, de nem múlik el.
– Aludnod kellene – mondja apa, mintha kétéves lennék, de nem az a baj, és ezt mindketten tudják.
– Le kell küzdened a szociális fóbiádat, Caden – mondják mindketten többször is.
Az igazság az, hogy sosem volt szociális fóbiám, világéletemben magabiztos és nyitott voltam. Nem tudják – és akkor még én sem tudom –, hogy ez valami nagyobbnak a kezdete. Egy sokkal nagyobb, sokkal mélyebb, sokkal feketébb piramis sötét csúcsa.
A szüleim fél napig játszanak, aztán úgy döntenek, eleget veszítettek. Utána persze egymást okolják.
– Azt sem tudod, hogy kell blackjackezni!
– Mondtam, hogy inkább rulettezzünk!
Mindenkinek kell valaki, akit hibáztathat. A házaspárok egymást hibáztatják. Úgy könnyebb. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy anyának vissza kellett sántikálnia a hotelbe, mivel a kedvenc piros cipőjének letört a sarka, és Las Vegasban nem lehet mezítláb közlekedni. Annál még az izzó parázson járkálás is kevésbé fájdalmas.
Amíg a szüleink a szálloda fürdőjében vigasztalódnak, a húgommal elmegyünk sétálni, megnézzük a Bellagio szökőkút-show-ját. Kicsit zavar, hogy Mackenzie-vel vagyok, mert történetesen a kedvenc nyalókáját szopogatja: egy kék Ring Popot. Ettől még a majdnem tizenegy événél is fiatalabbnak látszik, én pedig bébiszitternek érzem magam mellette.
Egyébként is ciki olyasvalakivel sétálni, akinek az egész szája kék.
Menet közben escort szolgáltatások névjegykártyáit gyűjtöm, amiket
lepukkant
külsejű
fickók
osztogatnak
boldog-
boldogtalannak. Eszem ágában sincs felhívni a rajtuk szereplő
telefonszámokat, de legalább gyűjthetek valamit. Mint a baseballkártyákat.
Azzal
a
különbséggel,
hogy
ezeken
fehérneműs
lányok
pózolnak.
Jobb,
mint
egy
egész
baseballcsapat.
Tudom, hogy egykor a sétányon állt az MGM Grand épülete, amit évekkel ezelőtt tűzvész pusztított el. Rossz volt a karmája.
A cég eladta egy másik szállodaláncnak, és építettek egy új hotelt – egy jókora, zöld, Óz világát idéző szerencsejáték-katedrálist.
De most más név mögött rejtőzik. Sokan meghaltak abban a tűzben. Az egyik emeleti ablakból matracon ugrott ki egy pasas a lángok elől. Nem mentette meg a matrac.
A saját szállodánk jut eszembe, vajon mi történne, ha kigyulladna? Hogyan jutnék ki egy égő üvegpiramisból, aminek nem nyílnak az ablakai? Kergetni kezdik egymást a gondolatok a fejemben. Mi lesz, ha valamelyik utcán ácsorgó szerencsétlen hirtelen úgy dönt, hogy elege van az ízléstelen névjegykártyák osztogatásából, és inkább gyújtogat egy jót? És amikor megnézem magamnak az egyiket, jó alaposan megnézem, látom az arcán, tudom, hogy ő az. Baljós előérzet kerít hatalmába, mintha
egy
hang
figyelmeztetne,
hogy
nem
szabad
visszamennem a szállodába. Mert ez a pasas figyel. Az is lehet, hogy mindegyik engem figyel. Lehet, hogy ez a sok simlis névjegykártya-osztogató mind együtt dolgozik. Nem mehetek vissza a szállodába, mert ha visszamegyek, valóra válik. Ezért rábeszélem a húgomat, aki addigra már nyafog, mert fáj a lába, hogy sétáljunk tovább, de nem mondom meg neki, hogy miért.
Hirtelen úgy érzem, csak én védhetem meg ezektől a csavargóktól.
– Nézzük meg a Caesars Palace-t – javaslom Mackenzie-nek.
– Állítólag nagyon király.
Amikor bemegyünk, kicsit megnyugszom. A bejáratot hatalmas, kőből készült, páncélos római centuriók őrzik, lándzsával a kezükben. Tudom, hogy csak a dekoráció részei, mégis biztonságérzetet adnak a sok sunyi, összeesküvő
gyújtogatóval szemben.
Odabent, az elegáns parfüm-, gyémánt-, bőr- és bundaüzletek között egy alkóvban még egy szobor áll. Michelangelo Dávid jának tökéletes márványreplikája. Las Vegasban minden tökéletes replika. Az Eiffel-torony, a Szabadság-szobor, fél Velence. Lekoppintották a valóságot, hogy szórakoztassák vele az idelátogatókat.
– Pfuj, mit keres itt ez a meztelen fickó? – kérdezi Mackenzie.
– Ne butáskodj már, ez Dávid!
– Ó! – mondja, és szerencsére nem kérdezi meg, hogy „Miféle Dávid?”. Csak annyit kérdez: – Mi az a kezében?
– Egy parittya.
– Nem úgy néz ki, mint egy parittya.
– Ez egy bibliai parittya – felelem. – Azzal ölte meg Góliátot.
– Ó! – mondja Mackenzie. – Most már mehetünk?
– Egy másodperc.
Képtelen vagyok még elindulni, megbabonáznak Dávid kőszemei. A testtartása nyugodtnak tűnik, mintha a királyság már az övé lenne, de az arckifejezése... tele aggodalommal, amit próbál elrejteni. Eltűnődöm, vajon Dávid is olyan volt-e, mint én.
Mindenhol szörnyeket látott, és rájött, hogy nincs annyi parittya a világon, amivel mindegyiktől megszabadulhatna.
23 Nyolc egész öt tized másodperc Las Vegas-i kiruccanásunk első estéjén a szüleim kicsit becsípnek.
A veszteség miatti vitájuk már a múlté. Úgy döntenek, felülemelkednek rajta. Szó szerint.
Las Vegasban ugyanis minden szállodának van valami különlegessége, és mind közül a legnagyobb különlegesség a Sztratoszféra-torony, ami állítólag száztizenhárom emelet magas, bár szerintem ezt Las Vegas-i méterben számolták ki, ami úgy nyújtható és zsugorítható, hogy mindig pont illeszkedjen ahhoz a hazugsághoz, amire rá akarják húzni. Ennek ellenére tényleg lenyűgöző látvány: kör alakú üvegkorona egy karcsú betontorony tetején. A liftkezelő szerint náluk vannak a leggyorsabb liftek az egész nyugati világban. A Las Vegas-i emberek meg az ő liftjeik.
A négy emelet magas, kör alakú koronában van egy forgó étterem és egy szalon, ahol élőzene szól. A vendégek piros bársonyszékekben ülnek, és radioaktívnak látszó, neonszínű
italokat kortyolgatnak. A toronyban van egy kalandpark is. Az egyik kaland, amire be lehet fizetni, kábellel rögzített szabadesés száznyolc emelet magasból úgy, hogy még egy matraccal sem cseveghet az ember útközben. Egy kamera viszont veszi a szimulált halálugrást, a felvételt pedig haza lehet vinni, és az otthon biztonságában újraélni azt a nyolc és fél másodpercet.
– Van kedved? – kérdezi apám. – Nincs sor.
Először azt hiszem, viccel, de a szeme csillogásából rájövök, hogy nem. Apám ritkán rúg be, de olyankor a rossz döntések tankönyvi példájává válik.
– Nem, kösz – felelem, és próbálok meglógni, de elkapja a karomat, és azt mondja, családi kaland. Van nála két akciós kupon. Ketten egy áráért. Négyen kettőért. Kihagyhatatlan ajánlat.
– Lazíts, Caden – mondja. – Add át magad az univerzumnak.
Apám nem élt a hatvanas években, de az alkohol hatására elkötelezett republikánus szavazó helyett Woodstockban sátrazó hippi lesz belőle.
– Mitől félsz? – kérdezi. – Teljesen biztonságos.
Előttünk egy hevederbe és kék kezeslábasba csomagolt férfi leugrik a semmibe, és örökre eltűnik a torony alatt. Az emberek tapsolnak, nekem pedig zsibbadni kezd a hüvelykujjam.
– Volt már, hogy szétplaccsant valaki? – kérdezi egy sápadt alkoholista kezében neonszínű itallal, majd összenevet a többi alkesz haverjával. – Sokért nem adnám, ha láthatnám!
– Vagy együtt megy az egész család, vagy nem megy egyikünk sem – jelenti ki apa, mire a húgom nekem esik, hogy mindig tönkreteszem az életét. Anyám csak halkan nevetgél, mert a Margaritától mindig negyvenes testben élő tizenkét évessé változik.
– Gyerünk, Caden – győzköd apa. – Élj a pillanatnak. Erre egész életedben emlékezni fogsz.
Ja. Mind a nyolc és fél másodpercre.
Nem tiltakozom tovább, mert háromszoros túlerőben vannak.
De akkor apám szemébe nézek, és meglátom. Ugyanazt, amit a kártyaosztogató fazon szemében láttam, aki ránk akarja gyújtani a szállodát. Ki az apám valójában? Mi van, ha valami titkos társaság tagja? Mi van, ha az életemben minden átverés, mint a Las Vegas-i Velence, és az egésznek csak az volt a célja, hogy idecsalogassanak, és rávegyenek, hogy a halálba ugorjak? Kik ezek az emberek? Bár a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, milyen nevetségesnek tűnnek a gondolataim, mégis ott motoszkál bennem egy borzalmas „Mi van, ha?”. Olyan ez, mint amikor a horrorfilm után benézek az ágy alá és a szekrénybe.
Mielőtt
felocsúdhatnék,
kék
kezeslábasba
öltöztetnek
bennünket, és felsorakoztatnak egy állványon,
mint egy csapat 
űrhajóst. A húgom megy elsőként, mert be akarja bizonyítani, hogy ő a legbátrabb lány a világon. Azután anyámat akasztják rá a kábelre, ő pedig leugrik, kuncogása távolodó sikollyá változik.
Apám mögöttem várakozik, hogy mindenképpen én menjek előbb, mert tudja, hogy ha rajtam múlna, a liftet választanám.
– Jó móka lesz, meglátod.
De nem jó móka, mert az a felhő az elmém sarkában, ami benéz az ágy alá, talaj menti köddé terebélyesedik, és úgy borul az agyamra, mint a halál angyala az egyiptomi újszülöttekre.
A Sztratoszféra koronájának vendégei – jól öltözött, csigát majszoló, radioaktivitást kortyolgató alakok a lassan körbe-körbe forgó étteremben – enyhe érdeklődéssel figyelnek, és hirtelen rájövök, hogy én is része vagyok az esti műsornak. Mint a cirkuszban, titokban mindenki abban reménykedik, hogy valaki szétplaccsan odalent.
Rettegésem nem puszta lámpaláz. Nem sima adrenalinfröccs a hullámvasút első lejtője előtt. Biztosan – BIZTOSAN – tudom, hogy csak úgy tesznek, mintha rögzítenék a kábelemet. Hogy az életem
hamarosan
véget
ér
egy
nagy
sebességű
fájdalomrobbanásban. Látom az igazságot a szemükben. Ez a tudás jobban fáj, mint maga a halálom, ezért leugrom, hogy mielőbb véget vessek neki.
Sikítva, sikítva, sikítva zuhanok le a torony oldala mentén egy feneketlen, sötét verembe, amit végig valódinak hiszek – nyolc és fél másodperccel később azonban lelassulok, és elkapnak a torony tövében. Annyira meglepődöm azon, hogy még élek, hogy képtelen vagyok abbahagyni a remegést. Sovány vigasz, hogy apám, aki utánam ugrott, összehányja magát zuhanás közben – de még ez sem tudja feledtetni azt a pokoli feketelyuk-érzést, hogy még mindig valami elképzelhetetlen borzalomnak a peremén állok.
24 Ne gondold, hogy csak a tiéd Arra ébredek egy rémálomból, amire nem emlékszem, hogy a hajó vadul hánykolódik. A kabinunk alacsony mennyezetéről lelógó lámpás összevissza himbálódzik, hullámzó árnyékokat vetve mindenfelé, amelyek ugyanúgy emelkednek és süllyednek, mint a tenger hullámai. Az egész hajó recseg kínjában, a verejtékező deszkák hol megnyúlnak, hol összezsugorodnak, nekifeszülnek a rettenetes fekete kátránynak, ami összetartja őket. Mintha maga a kátrány is nyögne az erőfeszítéstől.
Az emeletes ágy felső vackában alvó navigátor lepillant rám, láthatóan nem aggódik amiatt, hogy a feldühödött tenger uszadék fává aprítja a hajónkat.
– Rosszat álmodtál? – kérdezi.
– Igen – nyöszörgöm.
– A konyhában voltál?
Ezzel sikerül meglepnie. Sosem beszéltem neki róla.
– Honnan tudsz arról a helyről?
– Néha mindnyájan ellátogatunk a Fehér Műanyag Konyhába – mondja a navigátor. – Ne gondold, hogy csak a tiéd, mert nem.
Kimegyek a mosdóba, ami a folyosó végén van. A lábam mintha a padlóhoz lenne láncolva. A karom meg a falhoz.
Ráadásul a hajó hánykolódása tizenöt perces pokoljárássá teszi a mosdóba vezető utat.
Amikor végül visszaérek az ágyamba, a navigátor ledob nekem egy vonalakkal és nyilakkal telerajzolt papírfecnit.
– Kifelé, befelé, lefelé, hazafelé – mondja. – Vidd magaddal, amikor legközelebb mész a konyhába. Ezen rajta van, hogyan juthatsz ki onnan.
– Nem tudok egy darab papírt magammal vinni az álmomba – mutatok rá.
– Akkor rácsesztél – feleli sértődötten.
25 Nem kaptál rá engedélyt – Rajzolj le – mondja a papagáj a vázlattömbömre nézve. – Rajzolj le.
Nem merem visszautasítani.
– Pózolj – utasítom. Tollászkodik egy kicsit, csőrét fenségesen a magasba emeli, felborzolja a tollait. Nem sietem el. Amikor kész vagyok, megmutatom neki. Egy gőzölgő ganajkupacot rajzoltam.
Néhány másodpercig nézi, majd így szól: – Ez inkább a bátyámra hasonlít. Persze csak miután megette egy krokodil.
Ezen óhatatlanul elmosolyodom. Így hát készítek egy második rajzot, ami tényleg úgy néz ki, mint egy papagáj. Még szemkötője is van.
Csakhogy a kapitány is szemtanúja az egésznek, és amikor a papagáj elégedetten odébb röppen, elkobozza a ceruzámat és a vázlattömbömet. De legalább a kezemet nem vágatja le, amivel rajzoltam. Azt beszélik, hogy a falábú matrózok azért kapták ezt a büntetést, mert fociztak a fedélzeten.
– Nem kaptál engedélyt, hogy tehetséges legyél – mondja a kapitány. – Ezzel megbotránkoztathatod azokat a matrózokat, akiknek nincsen semmilyen tehetségük.
És bár a tehetség nem szokott engedélyt kérni, vagy van, vagy nincs, fejet hajtok, és alázatosan így szólok: – Kérem,
uram...
szeretnék
engedélyt
kérni
a
rajztehetségemnek.
– Gondolkodom rajta. – A papagájról készített portréra pillant, fintorog, majd kitépi, és a korlát fölött a tengerbe hajítja. Azután a gőzölgő ganajkupacra néz, és azt mondja: – Ez nagyon hasonlít.
– Majd azt is a tengerbe dobja.
26 Mindenféle csúf dolog Reggel a pultos felhív az árbóckosárba, hogy készítsen nekem egy koktélt. Ma nem ugrik senki, alig vannak odafent.
– Ez a koktél a tiéd, és csak a tiéd. – Hosszan a szemembe néz, megvárja beleegyező bólintásomat. Miután megkapta, üvegeket és italokat vesz le a polcokról, olyan gyorsan mozog a keze, mintha nem is kettő lenne belőle. Összerázza az egészet egy rozsdás Martini-shakerben.
– Mi van benne? – kérdezem.
Úgy néz rám, mint egy szellemi fogyatékosra, amiért ilyet kérdezek. Vagy talán azért néz szellemi fogyatékosnak, mert azt hiszem, választ kapok.
– Fűszer és piszok, és mindenféle csúf dolog – feleli.
– Konkrétabban?
– Tehén porcogója és fekete bogár gerince.
– A bogaraknak nincsen gerince – hívom fel a figyelmét. – Gerinctelenek.
– Pontosan. Ezért olyan ritka.
Megérkezik a papagáj, a mélyből felszállva, és ráül a kasszára.
A kasszára pillantva eszembe jut, hogy nem tudok fizetni, és ezt meg is mondom a pultosnak.
– Nem probléma – feleli a pultos. – A biztosításod fedezi.
A keveréket egy kristály pezsgőspohárba önti, és átnyújtja nekem. Piros és sárga buborékok úszkálnak benne, de a két szín nem keveredik. A koktélom egy lávalámpa.
– Idd meg, idd meg – mondja a papagáj. Oldalra billenti a fejét, és megvizsgál a jó szemével.
Belekortyolok. Keserű, de összességében nem rossz. Enyhe banán- és mandulaíze van.
– Fenékig – jelentem ki, azzal egy húzásra legurítom, az üres poharat pedig a bárpultra teszem.
A papagáj elégedetten bólogat.
– Nagyszerű! Naponta kétszer felkeresed az árbóckosarat.
– Mi van, ha nem keresem fel az árbóckosarat? – kérdezem.
Rám kacsint.
– Akkor az árbóckosár keres fel téged.
27 Kézfertőtlenített tömegek Egyszer régen elutaztunk a családdal New Yorkba. Mivel az összes megfelelő szálloda vagy tele volt, vagy vagyonokba került, a csóró turisták útvonalát választottuk.
A szállodánk Queensben volt, valahol egy dagadt pasas bal hónalja alatt. Queensnek az a kerülete a balszerencsés Flushing, vagyis vécéöblítés nevet kapta. New York alapító atyjainak – akárcsak a legtöbb New York-inak – volt érzéke az iróniához.
Egy szó, mint száz – ahogyan egy New York-i mondaná –, mindenhová metróval kellett mennünk, ami önmagában egy kaland. Ha jól emlékszem, egyszer Staten Islanden kötöttünk ki, pedig arra nem is jár a metró. Folyton elfogyott a pénz a MetroCardunkról, ami számolatlanul okádta magából a digitális pénzt, ahányszor csak átmentünk egy forgókereszten, apa pedig visszasírta a régi szép időket, amikor tantuszokkal lehetett közlekedni, és az ember a markában kotorászva ki tudta számolni, hány útra elegendő érméje van.
Anyámnak
nagyon
határozott
elképzelései
voltak
a
METRÓZÁS SZABÁLYAIRÓL, amik többek között magukban foglaltak egy csomó Purell kézfertőtlenítőt, valamint azt, hogy soha senkinek ne nézzünk a szemébe.
Az alatt az egy hét alatt az embereket tanulmányoztam, ezt a mosdatlan és kézfertőtlenítetlen tömeget. Az utcákon például észrevettem, hogy a New York-iak sosem néznek fel a föléjük magasodó,
lélegzetelállító
toronyházakra.
Gyorsan
és
hatékonyan vágnak át a sűrű tömegen, mintha teflonbevonat lenne rajtuk, és csak nagyon ritkán ütköznek egymásnak. A metrón pedig, ahol mindenki mozdulatlanul áll, miközben a szerelvény egyik állomásról a másikra zötykölődik, az emberek nemcsak nem néznek egymás szemébe, de a saját, mérhetetlenül szűk univerzumukba zárkóznak, mintha láthatatlan űrruhát viselnének. Olyan, mintha az autópályán száguldanának, azzal a különbséggel, hogy a személyes terük mindössze legfeljebb két centivel terjed túl a ruhájukon. Csodálkozva néztem, hogy élhetnek emberek ennyire közel – szó szerint több ezren alig néhány centiméteren belül –, miközben teljesen el vannak szigetelve egymástól. Nehezen tudtam elképzelni. Most már egyáltalán nem nehéz elképzelnem.
A házunk most már termeszmentes, Sin City csodáit pedig a legjobb, ha eltemetem az emlékezetem mélyére. De otthon már nem érzem otthonosan magam. Kényszeresen járkálok fel-alá.
Oda-vissza, oda-vissza. Teljesen értelmetlen. Amikor nem járkálok, rajzolok. Amikor nem rajzolok, gondolkodom – ami megint csak oda vezet, hogy újra elkezdek járkálni és rajzolni.
Talán a rovarirtó maradványai vannak ilyen hatással rám.
Az étkezőasztalnál ülök. Előttem színes ceruzák, olajpasztell kréták, rajzszén. Ma színes ceruzákkal rajzolok, de olyan keményen fogom és annyira rányomom őket a papírra, hogy állandóan eltörnek. Nemcsak a hegyük, hanem maguk a ceruzák is. A tönkrement darabokat hátradobom a vállam fölött, nem késlekedhetek.
– Olyan vagy, mint egy őrült tudós – állapítja meg anyám.
Nagyjából tíz másodperces késéssel hallom meg a szavait.
Addigra már késő válaszolni, ezért nem teszem. Egyébként is túl elfoglalt vagyok. Van ez a valami a fejemben, amit ki kell szednem onnan a papírra, mielőtt eldeformálja az agyamat.
Mielőtt a színes vonalak belévájnak, mint a drótháló. A rajzaim teljesen elveszítik az alakjukat. Irka-firka és macskakaparás, teljesen véletlenszerű, és mégsem. Eltűnődöm, vajon mások is látni fogják-e bennük azokat a dolgokat, amiket én. Elvégre biztosan jelentenek valamit, nem? Máskülönben miért lennének ilyen intenzívek? Miért követelné az a hang a fejemben, hogy szedjem ki őket onnan?
A magenta színű ceruza eltörik. Elhajítom, és felkapok egy cinóbervöröset.
– Nem tetszik – mondja Mackenzie, ahogy elhalad mellettem, szájában egy kanál mogyoróvajjal, amit úgy szopogat, mintha nyalóka lenne. – Ijesztő.
– Csak azt rajzolom, amit muszáj – válaszolom. Hirtelen ötlettel a szájához nyúlok, hüvelykujjamat a kanalába dugom, és okkersárga ívet rajzolok vele a papírra.
– Anya! – kiabál Mackenzie. – Caden a mogyoróvajammal rajzol!
– Úgy kell neked – válaszolja anya. – Megmondtam, hogy vacsora előtt ne egyél mogyoróvajat.
De azért anya átpillant a konyhából, engem néz, meg a művemet. Érzem az aggodalmát, mint a hősugárzó melegét a verandán – erőtlen és hiábavaló, de állandó.
29 A legjobb barátaim bohócnyelven beszélnek
A barátaimmal ebédelek. És mégsem. Ott ülök közöttük, de nem érzem úgy, hogy velük lennék. Régebben könnyen be tudtam illeszkedni bármilyen baráti társaságba. Vannak, akiknek szükségük van egy klikkre, hogy biztonságban érezzék magukat.
Egy barátokból álló védőburokra, amitől ritkán távolodnak el. Én sosem voltam ilyen. Mindig magabiztosan mozogtam a különböző
asztaltársaságok között. Ugyanúgy megtaláltam a hangot a sportolókkal, az agymenőkkel, a hipszterekkel, a zenészekkel, a görkorisokkal. Mindenhol kedveltek és elfogadtak, én pedig mindig be tudtam illeszkedni, mint egy kaméleon. Milyen különös ehhez képest, hogy most egy egyszemélyes klikk tagja vagyok, még akkor is, amikor egy csoport vesz körül.
A barátaim belapátolják az ebédjüket, és nevetnek valamin, amit nem hallok. Nem szándékosan távolodom el tőlük, de néha előfordul, hogy egyszerűen képtelen vagyok bekapcsolódni a társalgásba. Nevetésük olyan távolinak tűnik, mintha vatta lenne a fülemben. Egyre gyakrabban előfordul. Mintha nem is angolul beszélnének – azon a fura kamu nyelven hadoválnak, mint a Cirque du Soleil bohócai. Az összes barátom bohócnyelven magyaráz. Általában úgy teszek, mintha érteném őket. Együtt nevetek velük, nehogy lelepleződjek, nehogy kiderüljön, hogy fogalmam sincs, miről van szó. De ma nem vagyok olyan hangulatban, nincs kedvem megjátszani magam. A haverom, Taylor egy fokkal figyelmesebb a többieknél, észreveszi, hogy máshol járok, és finoman megkocogtatja a karomat.
– Hahó, Föld hívja Caden Boscht! Hol jársz, haver?
– Az Uránusz körül keringek – válaszolom. Ezen mindenki jót nevet, és poénkodni kezdenek, de mintha megint bohócnyelven sütnék el durva vicceiket, mert addigra már ismét máshol járok.
Mialatt mi, a legénység tagjai tesszük a dolgunkat, és teljesen értelmetlenül rójuk a fedélzetet, a kapitány fölöttünk áll a kormánynál. Mint egy prédikátor, onnét osztja sajátságos bölcsességeit.
– Vedd számba, miért vagy hálás – mondja a kapitány. – Ha tíznél kevesebbet számolsz, vágd le a megmaradó ujjaidat.
A papagáj eközben egyenként ellenőrzi a matrózokat, a vállukra vagy a fejükre száll, és elidőz rajtuk néhány másodpercig, mielőtt továbbröppenne a következőre. Kíváncsi vagyok, miben sántikál.
– Égesd fel a hidakat! – mondja a kapitány. – Lehetőleg mielőtt átmennél rajtuk.
A navigátor egy lyukas hordón ül, ami egykor ennivalóval volt tele, de a belsejéből áradó bűz arról árulkodik, hogy az étel már régen megrohadt, és átalakult valami mássá. Egy új térképen dolgozik, amihez a hordó körül döngő legyek röptét veszi alapul.
– A mozgásuk árulkodóbb, mint a csillagok – magyarázza. – A közönséges légynek ugyanis összetett szeme van.
– És az miért fontos? – bátorkodom megkérdezni.
Úgy néz rám, mintha a válasz nyilvánvaló lenne.
– Az összetett szem összezavarja a hazugságokat.
Kezdem érteni, miért jönnek ki olyan jól a kapitánnyal.
A papagáj a vállamra száll, miközben vég nélkül járkálok a hajó egyik oldaláról a másikra.
– Bosch matróz! Gyorsabban, gyorsabban! – Azután ép szemével a fülembe bámul, és közben oldalra billenti a fejét. – Még megvan. Jó neked! Jó neked!
Gondolom, az agyamról beszél.
Felröppen, hogy ellenőrizze egy másik matróz fülét. Halk füttyentése elárulja, hogy nincs megelégedve azzal, amit a fiú fülei között talált – vagy nem talált.
– Nincs mitől félni, csak magától a félelemtől – halljuk a kapitány kinyilatkoztatását a kormányrúd mellől. – No meg az időnként felbukkanó emberevő szörnytől.
Bár a rovarirtó maradványai már eltűntek a házból, egyre a termeszeken jár az agyam. Ha az antibakteriális szappan, mint mondják, szuperbaktériumokat hoz létre, mi van, ha a rovarirtó szerek
szuperrovarokat
hoznak
létre?
Leülök
a
vázlatfüzetemmel a nappaliban álló, New Age stílusú hintaszékbe – ez a bútordarab még abból az időből maradt itt, amikor Mackenzie meg én kicsik voltunk, és anya szoptatott bennünket.
Biztosan van valami halvány emlékem róla, mert amikor beleülök, és hintázni kezdek, általában megnyugszom, bár az anyatej emléke, hála istennek, már eltűnt az idő folyosóiban.
Ma azonban egyáltalán nem nyugszom meg tőle. Nem tudok szabadulni a gondolataimtól. Elkezdem lerajzolni, ami a fejemben kavarog, hátha így ki tudom űzni ezeket a szuperbogarakat az agyamból.
Egy idő után felpillantok, és észreveszem, hogy anya engem néz. Fogalmam sincs, mióta állhat ott. És amikor újra lefelé fordítom a tekintetem, látom, hogy a papír üres. Semmit nem rajzoltam. Visszalapozok, hátha a rajz az előző oldalon van, de nem. A bogarak továbbra is a fejemben zúgnak, és nem hajlandóak kijönni onnan.
Anya biztosan lát valamit az arcomon, mert aggódva kérdezi: – Adok egy centet a gondolataidért.
Nincs kedvem megosztani vele a gondolataimat, ezért inkább visszakérdezek.
– Egy centet? Csak ennyit érnek?
Felsóhajt.
– Ez csak egy kifejezés, Caden.
– Akkor derítsd ki, mikor jött létre ez a kifejezés, és vedd figyelembe az inflációt.
– Ilyet is csak te tudsz kitalálni, Caden.
Azzal magamra hagy, hadd főjek a saját, nem eladó gondolataimban.
32 A semminél is kevesebb Valahol olvastam, hogy hamarosan teljesen kivonják a forgalomból az egycentest, nyilván, mert már csak gondolatokat lehet vásárolni belőle. A bankszámlákat felkerekítik a legközelebbi öttel osztható számra. A szökőkutak már nem fogadnak el érméket. Törvénybe foglalják, hogy az árak is ötre vagy nullára végződjenek. Minden mást betiltanak. Valami azonban akkor is megmarad, még ha mindenki tagadja is.
Mint az a rengeteg metrótantusz, ami okafogyottá vált, amikor New Yorkban bevezették helyette a mágneses kártyát. Senki nem tudta, mit csináljon azokkal a tantuszokkal. Az a tengernyi értéktelen érme még Smaug szerencsétlen öccsének sem kellett volna – és mivel az ingatlanárak az egekbe szöktek a városban, a tárolásuk valószínűleg horribilis összegeket emésztett volna fel.
Szerintem egyszerűen felbérelték a maffiát, hogy süllyessze őket az East River mélyére annak a várostervezőnek a hullájával együtt, akinek a MetroCard ötlete kipattant a fejéből.
Ha a cent értéktelenné válik, az azt jelenti, hogy a gondolataink a semminél is kevesebbet érnek majd? Elszomorít a gondolat: több milliárd rézcent zuhan le a sárga tölcsérben a semmibe.
Vajon hová mehetnek? Mert végül minden gondolatnak ki kell kötnie valahol.
33 A gyengeség elhagyja a testet Elhatározom, hogy megpróbálok bekerülni a futócsapatba, hogy lekössem a gondolataimat, és ismét kapcsolatba kerüljek embertársaimmal. Apám magánkívül van az örömtől. Tudom, hogy titokban azt gondolja, fordulóponthoz ért az életem. Hogy véget értek szorongó napjaim. Annyira szeretné elhinni, hogy közben nem veszi észre, még mindig szorongok – viszont attól, hogy azt hiszi, jól vagyok, valóban jobban érzem magam. Minek ide a napenergia: a tagadás energiája nemzedékeken át el tudná látni a világot elektromos árammal.
– Mindig is gyorsan futottál – mondja. – A hosszú lábaddal akár gátfutó is lehetnél.
Apám gimis korában játszott a középiskolai teniszcsapatban.
Vannak róla fényképek is: röhejes Adidas sortban – ami semmit nem bíz a fantáziára – és fejpántban feszít, utóbbira azért volt szükség, hogy hátrafogja hosszú haját, aminek nagy része mostanra eltűnt a lefolyóban.
– Az edzőnk azt akarja, hogy mindenhová gyalog vagy futva menjünk – közlöm a szüleimmel. Ezért most mindennap gyalog járok a suliba és haza. A lábfejem kisebesedik, bőrkeményedések lesznek rajta. A bokám egyfolytában fáj.
– Ez jóféle fájás – mondja apám, azután valami sportgurut idézve hozzáteszi: – A fájdalom az, amikor a gyengeség elhagyja a testet.
Elmegyünk vadonatúj, drága futócipőt és jobb zoknikat vásárolni. A szüleim megnyugtatnak, hogy mindenképpen megpróbálnak majd eljönni valamelyik versenyemre, még ha szabadnapot kell is kivenniük miatta. Ez remekül hangzik, kivéve egyvalamit. Valójában nem vagyok a futócsapat tagja.
Nem hazudtam – legalábbis eleinte. Tényleg megpróbáltam bekerülni a csapatba, de csak három napig jártam edzésre.
Bármennyire igyekeztem, nem sikerült ráéreznem. Az utóbbi időben engem is buborék vesz körül, mint az embereket a metrón, és amikor olyan helyre kerülök, ahol túlteng a bajtársiasság, mint például egy csapatban, az csak ront a helyzeten. Ne add fel túl könnyen! – mondta apám mindig.
Ebben a szellemben nevelkedtem, de az is feladásnak számít, amit igazából el sem kezdtem?
Így hát suli után most futás helyett gyalogolok. Régebben a gyaloglás csak arra szolgált, hogy eljussak egyik helyről a másikra, de az utóbbi időben mintha egyszerre lenne eszköz és cél. Akárcsak a késztetés, hogy minden üres felületet rajzokkal töltsék ki. Ha meglátok egy üres járdát, ki kell töltenem. Órákon át gyalogolok. A bőrkeményedéseket és a bokafájást mind a gyaloglás okozza. És látok dolgokat. Jobban mondva inkább érzek. Kapcsolati mintázatokat az emberek között, akik mellett elhaladok. A fákról rajtaütésszerűen lecsapó madarak között. Ez az egész valahogy összefügg, csak nem tudok rájönni, hogyan.
Egyik nap két órát gyalogolok a szakadó esőben, a kapucnim teljesen átázik, csontig átfagyok.
– Beszélni fogok az edződdel – mondja anya, miközben forró teát készít nekem. – Nem lenne szabad futásra kényszerítenie ebben a felhőszakadásban.
– Ne, anya! – könyörgök. – Már nem vagyok kisbaba! A csapatból mindenki ezt csinálja, nem akarok kilógni a sorból!
Azon tűnődöm, vajon mikor tanultam meg ilyen könnyen hazudni.
– Caden, van egy feladatom számodra – mondja a kapitány. – Bebizonyíthatod, hogy van benned elég kurázsi erre a küldetésre.
Lapáttenyerét a vállamra teszi, fájdalmasan megszorít, majd a hajó elejére mutat.
– Látod? Az orrfát? – Az árbócszerű rúdról beszél, ami úgy mered előre a hajótestből, mint Pinocchio orra a második vagy harmadik hazugság után. – A nap és a tenger alaposan meggyötörte. Ráfér egy kis polírozás. – Azzal egyik kezembe rongyot, másikba egy vödör fényezőanyagot nyom. – Láss hozzá, fiú! Ha sikerrel jársz, és életben maradsz, bekerülhetsz a belső
körbe.
– Jól érzem magam a külsőben is – felelem.
– Félreértesz – mondja a kapitány szigorúan. – Ez nem lehetőség, hanem parancs. – Azután, látva vonakodásomat, rám förmed: – Jártál az árbóckosárban, vagy nem? Részt veszel az ottani szégyenteljes iddogálásban! Látom a szemeden!
A vállán ülő papagájra pillantok, mire a madár megrázza a fejét, egyértelművé téve, hogy tartsam a számat.
– Ne hazudj nekem, fiú!
Nem hazudok. Helyette inkább azt mondom: – Ha azt akarja, uram, hogy rendesen meg legyen csinálva, több fényezőre és egy nagyobb rongyra lesz szükségem.
Egy másodpercig szótlanul mered rám, majd nevetésben tör ki, és utasítja az egyik matrózt, hogy lásson el a szükséges eszközökkel.
Szerencsére nyugodt a tenger. A hajó orra alig észrevehetően emelkedik és süllyed, ahogy szeli a hullámokat. Kötelet nem kaptam, nincs semmi, amivel rögzíthetném magam. El kell kúsznom a rúd végéig egyedül az egyensúlyérzékemre támaszkodva, nehogy a tengerbe essek, és maga alá gyűrjön a kagylókkal borított hajótest.
Egyik kezemben a ronggyal, a másikban a vödörrel, lovaglóülésben ráülök a rúdra, combomat erősen összeszorítva, nehogy a feneketlen kékségbe zuhanjak. Az egyetlen lehetséges mód, hogy a végén kezdem, és onnan hátrálok visszafelé – ahol ugyanis a fát egyszer lepucolom, ott már túl csúszós lesz ahhoz, hogy meg tudjak kapaszkodni benne, ezért óvatosan elmászom a legelejére, és nekilátok, közben mindent elkövetek, hogy megfeledkezzek az alattam suhanó vízről. A munkától megfájdul a karom, a kapaszkodástól a combom. Egy örökkévalóságnak tűnik, de végül sikerül visszajutnom oda, ahonnan elkezdtem.
Óvatosan megfordulok, hogy a hajó felé nézzek, és a kapitány széles vigyorával találom szemközt magam.
– Korrekt munka! – mondja. – Most pedig szállj le az orrfáról, mielőtt a tenger vagy valami lény elnyeli értéktelen irhádat! – Azzal sarkon fordul, és otthagy, elégedetten, hogy sikerült kellőképpen meggyötörnie.
Talán egy kicsit fejembe szállt a siker, vagy talán a tenger gurult dühbe, amiért nem sikerült elragadnia, de ahogy megpróbálok visszamászni az orrba, a hajó hirtelen megbillen.
Elveszítem az egyensúlyom, és lecsúszom a rúdról.
Ha rajtam múlna, itt érne véget nyomorúságos életem, de valaki elkapja a karomat, én pedig ott himbálódzom a biztos halál fölött.
Felnézek, hogy lássam, ki mentette meg az
életem. A kéz, ami megtart, barna, de nem olyan, mint a bőr, hanem
mint a fa, ujjai pedig durvák és kemények. Tekintetem továbbsiklik
felfelé a karon, míg végül meglátom, hogy a hajó orrszobra fogott
meg – az orrfa alatt lévő faragott nőszobor. Nem tudom eldönteni,
hogy hálát érezzék vagy inkább páni félelmet, de rémületem lassan
szertefoszlik, amikor tudatosul bennem, milyen gyönyörű. Haja
faragott hullámai beleolvadnak a hajó faburkolatába. Tökéletes
alakja a hajótestben folytatódik, mintha egybetartoznának. Az arca pedig – nem hasonlít senkire, akit ismerek, inkább azokra a lányokra emlékeztet, akiket titkos képzelgéseim során szoktam magam előtt látni. Akiktől már akkor elpirulok, ha rájuk gondolok.
Sötét mahagóni szemével engem tanulmányoz, ahogy himbálódzom.
– Le kellene, hogy dobjalak – mondja. – Amiért úgy nézel rám, mint egy tárgyra.
– De hiszen tárgy vagy – vágom rá, de ahogy kimondom, rájövök, hiba volt, hacsak nem akarok meghalni.
– Talán igen – feleli. – De akkor sem szeretem, ha úgy kezelnek.
– Megmentenél? Kérlek! – Szégyellem magam, amiért könyörgök, de úgy érzem, nincs más választásom.
– Megfontolom – válaszolja.
Szorítása erős és magabiztos, ezért tudom, hogy amíg fontolgatja, nem fog elengedni.
– Történnek dolgok a hátam mögött, igaz? – kérdezi.
Mivel ő a hajó orrszobra, a válasz természetesen az, hogy: – Igen.
– Rosszakat mondanak rólam? A kapitány és a kis kedvence?
A matrózok meg a résekben megbúvó démonaik?
– Nem mondanak rosszakat rólad – felelem. – Legalábbis mióta itt vagyok.
Nem elégíti ki a válaszom.
– Ha nem látnak, nem is gondolnak rám – mondja egy tölgyfa keserűségével. Ismét tanulmányoz néhány pillanatig. – Megmentelek, ha megígéred, hogy beszámolsz nekem mindenről, ami a hátam mögött történik.
– Rendben.
– Jól van. – Megszorítja a kezem, és tudom, hogy tele lesz zúzódásokkal, de nem érdekel. – Látogass meg, hogy ne legyenek olyan unalmasak a napjaim. – Azután elmosolyodik. – És egyszer talán majd megengedem, hogy engem is kifényesíts, ne csak a rudat.
Azután himbálni kezd jobbra-balra, hogy lendületet vegyen, és végül visszalendít a hajóra. Jókora puffanással érkezem meg a fedélzetre.
Körülnézek. Nincs senki a közelben. Mindenkit leköt a saját, külön bejáratú megszállottsága. Elhatározom, hogy titokban tartom az iménti találkozást. Talán a faragott szépség a szövetségesem lesz, ha úgy hozza a szükség.
35 Nem közönséges bűnözők Eldőlt, hogy kik lesznek a küldetésre induló csoport tagjai. A kapitány hatunkat berendel a térképszobába – ez egyfajta könyvtár az eligazító szoba mellett, tele térképtekercsekkel, némelyiken látom a navigátor keze nyomát. Hat szék van, három-három a himlőhelyes asztal mindkét oldalán. Az én oldalamon ül a navigátor és az ijedt arcú lány a fojtogatóan szoros gyöngysorral a nyakán. Szemben velünk egy másik lány, akinek a haja kék, mint egy öböl Tahitin, mellette egy idősebb, peches arcú srác, akinek Isten elfelejtett pofacsontot adni, valamint az elmaradhatatlan kövér fiú.
A kapitány az asztalfőn áll. Neki nincsen széke. Nem véletlen, mert így fölénk tornyosul. A kapitány mögött villódzó lámpa fénye az asztalra rajzolja az árnyékát – egy táncoló paca, ami majdnem, de nem teljes mértékben utánozza a mozdulatait. A papagáj egy tekercsen foglal helyet, karmai belevájnak a pergamenbe.
Carlyle, a mindenes is ott van. A sarokban ül, a felmosófát farigcsálja, mintha vékony totemoszlopot akarna készíteni belőle.
Figyelmesen hallgat, de eleinte nem szól semmit.
– Láthatatlan dolgok tengere fölött bukdácsolunk – kezdi a kapitány. – Misztériumhegyek lapulnak a sötét, csonttörő
mélyben... De mint azt mindnyájan tudjátok, minket nem a hegyek érdekelnek, hanem a völgyek.
Egyetlen szemével egyenesen rám néz. Tudom, hogy mindannyiunkkal szemkontaktust teremt beszéd közben, mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy végig engem bámul, miközben folytatja kalózos poétikáját.
– Bizony, a völgyek és az árkok. Azok közül is főleg egy. A Mariana-árok... és annak is a legmélyebb, legfagyosabb, legsötétebb pontja, a Challenger Deep.
A papagáj a vállára röppen.
– Figyeltünk titeket, úgy ám – mondja a papagáj. Ma úgy beszél, mint Yoda.
– Valóban árgus szemmel vizsgáltuk a viselkedéseteket – teszi hozzá a kapitány. – És erősen úgy véljük, ti lesztek azok, akik kulcsszerephez jutnak ebben a küldetésben.
A szememet forgatom ezen az eltúlzott kalózdumán. Biztos vagyok benne, hogy papíron mindent tripla rrr-rel ír.
Egy pillanatra csönd borul a szobára, azután a sarokban megszólal Carlyle anélkül, hogy felnézne a faragásból: – Én persze csak egy légy vagyok a falon, de szerintem sokkal simábban menne ez az egész, ha ti hatan megosztanátok velünk a véleményeteket.
– Beszéljetek – utasít a papagáj. – Mindenki köteles elmondani, mit tud a helyről, amit keresünk.
A kapitány nem szól semmit. Kissé ingerültnek tűnik, amiért tekintélyét aláássa a papagáj és a mindenes. Jelentőségteljesen összefonja a karját, és várja, hogy valamelyikünk mondjon valamit.
– Oké, akkor leszek én az első – szólal meg a gyöngysort viselő
lány. – Mély, sötét, borzalmas hely, tele szörnyekkel, amikről nem szeretnék beszélni... – Azután hosszasan mesél a szörnyekről, ami senkit nem érdekel.
Végül az elmaradhatatlan kövér fiú szakítja félbe.
– Nem – mondja. – A legfélelmetesebb szörnyek nem az árok ban vannak. Ők az árok őrzői. Még oda sem érünk, már lecsapnak ránk.
A gyöngysoros lány, aki azt állította, hogy nem akar beszélni róluk, nyilvánvalóan mégis akart, mert meg van sértődve, amiért félbeszakították. Most mindenki a kövér fiúra figyel.
– Folytasd – mondja a kapitány. – Hallgatunk.
– A szörnyek úgy tartják távol az embereket, hogy mindenkit megölnek, aki a közelükbe megy. És ha az egyiknek nem sikerül, jön a következő.
– Nagyon jó – dicséri meg a kapitány. – Jó beszéltél! Látszik, hogy értesz a témához.
– Érti a szakot – mondja a papagáj. – Legyen ő a szakértő.
– Egyértelmű választás – helyesel a kapitány. – Te leszel a csapat szakértője.
A kövér fiú pánikba esik.
– De hiszen én nem tudok semmit... ezt magától hallottam egyszer.
– Akkor tanulj! – A kapitány hátranyúl egy polchoz, aminek a létezéséről egy másodperccel korábban még fogalmam sem volt, megfog egy nagyszótár méretű kötetet, és lecsapja az asztalra a szerencsétlen srác elé.
– Köszönjük, hogy elmondtad – szólal meg Carlyle a sarokból, és lepöcköl egy faforgácsot a késéről.
A kapitány a kék hajú lány felé fordul, várja, hogy ő is elmondja, amit tud. A lány lesüti a szemét beszéd közben, mintha a szemkontaktus megtagadásával akarna lázadni a fennálló rend ellen.
– Biztosan van ott valami elsüllyedt kincs – mondja. – Máskülönben miért akarnánk odamenni?
– Igen – bólint a kapitány. – Minden elsüllyedt kincs a világ legmélyebb pontja felé tart. Arany, gyémánt, smaragd és rubin, amit az irigy tenger elragadott, és vizenyős csápjaival végigvonszolt a tengerfenéken, majd beledobta a Challenger Deep ismeretlen mélységébe. Egy király váltságdíja egy elrabolt király okozta kellemetlenségek nélkül.
– Király, maláj, pékszóda, létforma – mondja a navigátor. – Sosem látott létformák várnak odalent a kihívóra.
– De ki lesz a kihívó? – kérdezi a pofacsont nélküli srác.
A kapitány a fiú felé fordítja a tekintetét.
– Mivel te tetted fel a kérdést, te fogod megjövendölni nekünk a válaszokat. – A papagájhoz fordul. – Hozd ide neki a csontokat!
A papagáj átrepül a szobán, és csőrében egy kis bőrerszénnyel tér vissza.
– Prófétának fogunk hívni, te pedig kiolvasod számunkra a csontokból az üzenetet – mondja a kapitány.
– Ezek az apám csontjai – közli a papagáj.
– Akit felfaltunk egy szép karácsonyestén – teszi hozzá a kapitány. – Amikor senki nem akart pulyka lenni.
Nagyot nyelek, és a Fehér Műanyag Konyhára gondolok. A kapitány rám néz, és rájövök, hogy én vagyok az egyetlen, aki még nem szólalt meg. Végiggondolom, miket mondtak a többiek, és érzem, hogy forrni kezd bennem a harag. A kapitány a véreres szemével. Meg a papagáj, ahogy várakozóan bólogatna bármilyen ostobaságra, amit hozzáfűznék ehhez a baromsághoz.
– A Mariana-árok majdnem 11 kilométer mély – mondom. – A Föld legmélyebb pontja, Guam szigetétől délnyugatra található, ami rajta sincs a maga földgömbjén.
A kapitány szeme kikerekedik, mintha nem lenne szemhéja.
– Folytasd!
– Először Jacques Piccard és Don Walsh hadnagy merültek le az árok legmélyebb pontjára 1960-ban Trieste nevű
tengeralattjárójukkal. Nem találtak sem szörnyeket, sem kincset.
De ha van is ott kincs, soha nem fogunk eljutni oda. Ahhoz szükségünk lenne egy nagy teherbírású úgynevezett merülő
harangra, egy legalább hat hüvelyk vastag acélból készült batiszkáfra. De mivel ez egy iparosodás előtti hajó, nem hinném, hogy ez be fog következni, elvégre nem rendelkeznek efféle technikával, nem igaz? Szóval csak az időnket vesztegetjük.
A kapitány összefonja a karját.
– Micsoda anakronisztikus kijelentés – mondja. – És ezt mégis honnan veszed...?
– Onnan, hogy kiselőadást tartottam belőle – válaszolom. – Ami azt illeti, jelest kaptam rá.
– Nálam ugyan nem. – Odainti magához Carlyle-t. – Mindenes, ez a matróz éppen most kapott elégtelent.
Megparancsolom, hogy süss a homlokára egy E-t.
A próféta elröhögi magát, a szakértő felnyög, mindenki más pedig arra vár, hogy kiderüljön, vajon csak üres fenyegetésről van-e szó.
– A megbeszélésnek vége, mindenki elmehet – mondja a kapitány. – Kivéve ezt a kis pimasz E-t.
A többiek távoznak, a navigátor együtt érző pillantást vet rám.
Carlyle kisiet, és másodperceken belül egy vörösen izzó, füstölgő
billogvassal tér vissza, mintha már elő lett volna készítve. Két névtelen hajótiszt nekiszorít a válaszfalnak. Hiába kapálózok, nem tudok kiszabadulni.
– Ne haragudj – mondja Carlyle kezében a vörösen izzó billogvassal, aminek fél méterről is érzem a melegét.
A papagáj elrepül, nem akarja végignézni, a kapitány pedig, mielőtt kiadná a parancsot, odahajol hozzám. Érzem a szájszagát.
Rumban áztatott húsdaraboktól bűzlik.
– Nem olyan a világ, amilyennek gondolod – mondja.
– Akkor milyen? – kérdezem. Nem mutatom ki a félelmem.
– Hát nem tudod? Ez a világ a nevetésé és a könnyeké. – Azzal felemeli a szemtapaszát, és megmutatja az ocsmány lyukba rakott őszibarackmagot. – De inkább a könnyeké.
Azután int Carlyle-nak, hogy írja be az elégtelent a kiselőadásomra.
36 Nélküle elvesznénk Megbélyegzésem után a kapitány kedvesen viselkedik velem.
Már-már bocsánatkérően, bár ténylegesen egyszer sem kér bocsánatot. Leül az ágyam mellé, és vizes borogatást tesz a sebre. Carlyle és a papagáj néha benéz, de csak egy pillanatra.
Amikor meglátják, hogy ott a kapitány, kihátrálnak.
– A papagáj hibája – mondja a kapitány. – És Carlyle-é. Ők ültették a bogarat a füledbe, felhecceltek, amikor nem voltam a közelben.
– Maga mindig a közelben van – emlékeztetem. Elengedi a füle mellett a megjegyzésem, és ismét megtörli a homlokom.
– Azok az átkozott kirándulások az árbóckosárba szintén nem szolgálták a javadat. Félre a szeszekkel, pokolba azokkal az italokkal! Figyelmezz szavaimra, azok az istentelen kotyvalékok belülről fognak elrohasztani!
Nem árulom el neki, hogy a papagáj ragaszkodott hozzá, hogy kérjek magamnak egy koktélt.
– Azért jársz fel oda, mert be akarsz illeszkedni – mondja. – Tudok ezekről a dolgokról. A legjobb kiönteni a korlát fölött, amikor senki nem néz oda.
– Észben tartom – felelem. A hajó orrát díszítő magányos nőalakra gondolok. Azt kérte, legyek a szeme és a füle a hajón.
Úgy okoskodom, most van itt az idő, hogy kérdéseket tegyek fel a kapitánynak, amikor bűntudata van a megbélyegzésem miatt.
– Amikor az orrárbócon voltam, láttam a szobrot. Gyönyörű.
A kapitány bólint.
– Igazi műalkotás, az már szent igaz.
– A tengerészek szerint ők óvják a hajót. Maga is így gondolja?
A kapitány kíváncsian néz rám, de nem látok gyanakvást a tekintetében.
– Az csak egy darab fa – vágom rá gyorsan. – Hogy mondhatott volna nekem bármit is?
– Igaz. – A kapitány a szakállát babrálja, majd így szól: – Megvéd a veszélyektől, amelyekkel szembe kell néznünk, mielőtt elérjük úti célunkat. A szörnyektől, akik felé vitorlázunk.
– Hatalma van felettük?
A kapitány gondosan megválogatja a szavait.
– Figyel. Olyan dolgokat lát, amiket rajta kívül senki, látomásai visszhangot vernek a hajó belsejében, és megerősítik a támadás ellen. Szerencsét hoz, de nem csak erről van szó: pillantásával bármilyen tengeri fenevadat meg tud igézni.
– Örülök, hogy védve vagyunk – mondom. Nem merem tovább faggatni, mert félek, hogy gyanút fog.
– Nélküle elvesznénk – mondja a kapitány, azzal feláll. – Reggel elvárom, hogy megjelenj a névsorolvasáson. Semmilyen kifogást nem fogadok el.
Kifelé menet odadobja a nedves rongyot a navigátornak, akinek esze ágában sincs a sebemmel foglalkozni.
37 Harmadik szem vakság Úgy fáj a fejem, mintha billogot sütöttek volna a homlokomra.
Alig tudok az iskolai feladataimra koncentrálni – alig tudok bármit csinálni. A fájdalom hol felerősödik, hol elmúlik, és minden alkalommal, amikor visszatér, egy kicsit rosszabb. Minél többet gondolkodom, annál jobban fáj a fejem, mostanában az agyam állandóan túlpörög. Naponta többször tusolok, hogy lehűtsem, mint valami túlmelegedett masinát. A harmadik vagy a negyedik zuhanyozás után általában jobban érzem magam.
A mai sokadik tusolás után lemegyek a földszintre, és kérek anyától egy aszpirint.
– Túl sok aszpirint szedsz – mondja, és a kezembe nyom egy doboz Tylenolt.
– A Tylenol nem ér semmit.
– Leviszi a lázat.
– Nincsen lázam. A homlokomon nő egy harmadik szem.
Rám mered, próbálja megállapítani, komolyan beszélek-e.
– Csak viccelek.
– Tudom – mondja, és elfordul. – Csak azt néztem, ahogy ráncolod a homlokodat. Attól fáj a fejed.
– Kaphatok egy aszpirint?
– Mit szólnál egy Advilhoz?
– Rendben. – Általában használ, de amikor elkezd múlni a hatása, nagyon mélabús leszek.
Kimegyek a fürdőszobába, és egy Mountain Dew-val beveszek három pirulát, mert túlságosan lázadó vagyok ahhoz, hogy beérjem a javasolt kettővel. A tükörben látom a homlokomon a ráncokat, amikről anyám beszélt. Próbálom elengedni magam, de nem megy. A tükörképem gondterheltnek tűnik. Gondterhelt vagyok? Nem érzem annak magam – de az utóbbi időben az érzelmeim olyan változékonyak, hogy szinte észrevétlenül csúsznak át egymásba. Most tényleg gondterhelt vagyok.
Aggaszt, hogy aggódom.
Van ez az álmom. A mennyezetről lógok. A lábam alig néhány centiméterre a talajtól. De aztán, ahogy lenézek, nem látom a lábamat. A testem vonagló, féregszerű húsmasszává változik, mintha önmagam lárvaverziójaként lennék felfüggesztve a sötét talaj fölött. De min lógok? Nem kötélen, hanem valami szervesen.
Háló, vastag és ragacsos. Beleborzongok a gondolatba, miféle teremtmény lehet képes ilyen hálót szőni.
Tudom mozgatni a karom, de minden egyes centiméter olyan hihetetlen erőfeszítést igényel, hogy nem éri meg a vesződséget.
Úgy érzem, nem vagyok egyedül, de a többiek a hátam mögött vannak, kívül esnek a látómezőmön.
Sötét van körülöttem, de nem is a sötétség a megfelelő szó, inkább a fénynélküliség. Mintha még nem létezne világos és sötét, minden mogorva szürkeségbe burkolódzik, és az jut eszembe, talán ilyen lehetett a semmi a teremtés előtt. Még a Fehér Műanyag Konyha sem létezik ebben az álomban.
A papagáj bukkan elő a fénynélküliségből, felém tart, de ember méretű.
Rémisztő
látvány
egy
ekkora
madár.
Tollas
dinoszaurusz akkora csőrrel, hogy egyetlen mozdulattal le tudná csípni a fejem. Végigmér csőrére fagyott vigyorával, mint akinek tetszik kiszolgáltatott helyzetem.
– Hogy érzed magad? – kérdi.
„Mintha arra várnék, hogy valami kiszívja a vérem” – akarom mondani, de csak ennyit sikerül kinyögnöm: – Várok.
A papagáj elnéz a vállam fölött. Próbálom hátrafordítani a fejem, de nem bírom annyira elmozdítani, hogy lássam, mit néz.
– Á, itt a szívócső! – mondja.
– Micsoda? – kérdezem, de aztán észbe kapok, talán jobb lenne, ha nem tudnám meg, miről is beszél pontosan.
– A fullánk. Csak a szúrást fogod érezni. Utána elkábulsz, mintha elaludnál.
És valóban, a szúrás tényleg fájdalmas. Nem látom pontosan, hogy a láthatatlan lény hol szúr meg. A hátamon? A combomon?
Vagy a nyakamon? Azután rájövök, hogy mindenhol egyszerre.
– Nem is volt olyan rossz, ugye?
Még mielőtt eluralkodhatna rajtam a rettegés, a méreg kifejti hatását, és a következő pillanatban már nem érdekel. Semmi nem érdekel. Teljes nyugalomban lógok a plafonról, miközben lassan felzabálnak.
39 Csillagok a feladatlapomon Természettudomány-dolgozat,
amire
kivételesen
nem
tanultam. Felmerül bennem, hogy ezt a dolgozatot nem kellene megírnom, mert többet tudok, mint a tanár. Sokkal többet tudok. Olyan dolgokat, amik benne sincsenek a könyvben.
Ismerem minden biológiai lény működését egészen a sejtek szintjéig. Mert rájöttem dolgokra. TUDOM, hogyan működik az univerzum. Duzzad a fejem a tudástól. Hogy lehet ennyi minden egy ember agyában anélkül, hogy szétrobbanna? Végre rájöttem, mitől fáj a fejem. De ezt a tudást nem lehet körülírni. A szavak teljesen hasznavehetetlenek. Lerajzolni azonban tudom. Már jó ideje ezt rajzolom. De vigyáznom kell, kinek árulom el, amit tudok. Nem mindenki akarja, hogy napvilágra kerüljenek ezek az információk.
– Negyven percetek van a dolgozatra. Azt tanácsolom, igyekezzetek minél jobban beosztani az időt.
Halkan elnevetem magam. Van valami vicces abban, amit mondott, de nem tudnám megmondani, pontosan mi az.
Amint megkapom a feladatlapomat, és kinyitom, rájövök, hogy nem a papíron szereplő szavak jelentik a valódi vizsgát. Az igazi feladat valami sokkal mélyebb. Maga a tény, hogy problémát okoz számomra, hogy a nyomtatott kérdésekre összpontosítsak, egyértelmű jele annak, hogy még összetettebb válaszokat kell keresnem.
Elkezdem besatírozni a kis karikákat a 2B-s ceruzámmal, és megszűnik körülöttem a világ. Megszűnik az idő. Sorok közé rejtett mintázatokat fedezek fel. Megtalálom a megoldókulcsot mindenre, és hirtelen...
– Tegyétek le a ceruzát! Lejárt az idő. Adjátok előre a feladatlapokat!
Észre sem vettem, hogy letelt a negyven perc. A feladatlapomra nézek, és vad, nem létező konstellációkat pillantok meg rajta, amelyek mégis igazabbak, mint az égen látható csillagok. Már csak annyi hiányzik, hogy valaki összekösse a pontokat.
A kék hajú lány lett a kincstárnok, és kapott egy ládányi, elsüllyedt hajókról származó rakományjegyzéket. Az a feladata, hogy átnézze őket, és próbáljon bizonyítékot találni az ott felsorolt áruk között arra, hogy elveszett kincs van a tenger mélyén. Nem lenne olyan rossz munka, eltekintve attól, hogy az oldalak konfetti méretű fecnikre szakadtak, és egyenként kell összeilleszteni őket. Éjt nappallá téve dolgozik rajta.
A kövér fiú, akit most már mindenki szakértőnek szólít, küszködik a kapitánytól kapott hatalmas kötettel. Sajnálatos módon az egész könyvet egy olyan nyelv rúnáival írták tele, ami vagy régen kihalt, vagy soha nem is létezett.
– Ez maga a földi pokol – fakad ki bosszúsan a szakértő, mire a papagáj, aki mintha már azelőtt hallaná a szavakat, mielőtt kimondják őket, felhívja a figyelmét, hogy mivel ameddig a szem ellát, sehol nincsen szárazföld, pontosabb lenne a „tengeri pokol”
megfogalmazás.
A gyöngysoros lány a hangulatfelelős – ami különös, mert mindig olyan búskomor.
– Mind meghalunk, nagy fájdalmak közepette – mondja el többször is, bár mindig megtalálja a módját, hogy ugyanazt egy kicsit másképp fogalmazza meg. Ennyit a hangulatról.
A fiú a csontokkal egészen járatos lett a jövendőmondásban.
Mindig magánál tartja a papagáj apjának földi maradványaival teli erszényt, hogy bármikor tudjon jósolni, amikor a kapitány arra kéri.
A csontos fiú a bizalmába avat, és elárulja nekem, hogy a jövendölések nagy részét ő találja ki – de elég homályosan fogalmaz ahhoz, hogy mindenki úgy értelmezhesse őket, ahogy akarja.
– Honnan tudod, hogy nem árulom el a titkodat? – kérdezem.
Elmosolyodik, és azt feleli:
– Mert bármikor megjövendölhetem, hogy a tengerbe fog dobni egy matróz, aki gazdag és híres lesz.
Aminek hallatán természetesen minden matróz be akarna hajítani a vízbe. El kell ismernem, hogy nem ejtették a fejére ezt a fiút.
A navigátor tovább folytatja, amit azóta csinál, mióta megismertem. Gyártja a navigációs térképeket, jeleket és irányokat keres, amik elvezetnek bennünket az árokig és vissza.
– A kapitánynak különleges tervei vannak veled – mondja a navigátor. – Szerintem neked is tetszeni fognak. – Azután négy lépésből eljut a „különleges tervekből” az „örökletes hegekig”, és köszörülni kezdi a torkát.
– Te kis pimasz E, te leszel a mi rajzolónk – közli velem a kapitány. A billog puszta említése eszembe juttatja soha nem szűnő fejfájásomat. Szerencsére a hajón nincsen tükör, ezért nem látom, csak érzem. – A te feladatod lesz képekben dokumentálni az utazásunkat.
– A kapitány előnyben részesíti a képeket a szavakkal szemben – súgja a navigátor a fülembe. – Mert nem tud olvasni.
Tudom, hogy teljes szívemből gyűlölnöm kellene a kapitányt, mégsem vagyok rá képes. Nem tudom megmagyarázni, miért. A valódi ok legalább olyan mélyen rejtőzik, mint az árok, ami felé vitorlázunk – olyan helyen, ahová nem jut le fény, csak az, amit mi viszünk magunkkal, és jelen pillanatban igencsak a sötétben érzem magam.
Kilesek a hajó oldalán, a mélységet tanulmányozom, és azon tűnődöm, milyen ismeretlen rejtélyek lapulhatnak alattunk.
Amikor elég hosszú ideig bámulom a tengert, hol ezt, hol azt látok a véletlenszerűen váltakozó hullámokban. Szemek vesznek körül minden irányból, engem vizslatnak, méricskélnek.
A papagáj is figyel. A korláton lépkedve közeledik felém.
– Nézz a mélységbe, és a mélység is beléd néz – mondja. – Reménykedjünk, hogy a mélység nem talál benned semmi érdekeset.
A kapitány árbóckosárral kapcsolatos megvetése ellenére továbbra is felmászom oda naponta kétszer meginni a koktélomat és társalogni a többi matrózzal – bár többségük nem túl szórakoztató társaság, miután megkapja az italát.
Ma olyan a tenger, mint egy hullámvasút, a dugóhúzót és a hurkot leszámítva mindent bemutat, és a hajó imbolygása mindig az árbóckosárban a legrosszabb, mert az úgy leng a főárbóc csúcsán, mint egy metronóm súllyal ellátott hegye. Bármennyire is igyekszem stabilan tartani az italomat, jobbra-balra lötykölődik a pohárban, sőt, néhány csepp ki is loccsan a padlóra, majd eltűnik a deszkák közötti sötét résekben.
– Él, ugye tudod? – mondja a hajó fegyverhordója, egy vén tengeri medve, aki az ágyút kezeli, és akinek mindkét karját ijesztő tetoválások borítják. – Él, és arra vár, hogy megetessék. – Ekkor jövök rá, hogy a szavak nem a szájából jönnek, hanem az egyik karjára tetovált koponyából. Amelyiknek dobókocka van a szeme helyén.
– Mi él? – kérdezem a tetoválástól. – A hajó?
A koponya megrázza a fejét.
– Az a sötét trutyi, ami összetartja a hajót.
– Csak eltömíti a hézagokat – mondom, mire az összes többi koponya nevetni kezd.
– Mondogasd csak magadnak nyugodtan – feleli a kockaszemű
koponya. – De amikor arra ébredsz, hogy hiányzik egy-két lábujjad, tudni fogod, hogy megkóstolt.
Az éjszaka közepén kimászom az orrárbócra, ügyelve, nehogy az őrt álló matrózok észrevegyenek. Amikor ott vagyok, szándékosan lecsúszom a fényesre polírozott rúdról, az orrszobor pedig, ahogyan azt vártam, elkap. Először csak a csuklómat fogja, azután közelebb húz magához, és átölel fakarjaival. Csak rajta múlik, hogy a mélybe zuhanok-e, valahogy mégis nagyobb biztonságban érzem magam itt, mint a fedélzeten.
A tenger nyugodt ma éjjel. Csak egy-egy nagyobb hullám terít be bennünket néha sós permettel. A szobor átölelve tart, én pedig elsuttogom neki mindazt, amit megtudtam.
– A kapitány azt gondolja rólad, hogy szerencsét hozol – mondom. – Hogy a tekinteteddel megszelídíted a tengeri szörnyeket.
– Szerencsét? – ismétli gúnyosan. – Ugyan mennyi közöm van a szerencséhez, amikor örökké ezen a rúdon kell pózolnom, és eltűrni mindent, amit a tenger az arcomba vág? Ami pedig a tengeri szörnyeket illeti, azokat semmi nem szelídíti meg, csak ha tele a gyomruk, ezt jobb, ha tőlem tudod.
– Én csak elmondom, amit a kapitánytól hallottam.
Újabb hullámhegyre futunk, a hajó előbb felemelkedik, majd alábukik. A szobor olyan biztosan tart, hogy nekem már nem kell kapaszkodnom. Kinyújtom a kezem, és finoman megsimogatom tikfából faragott hajfürtjeit.
– Van neved? – kérdezem.
– Kalliopé. A költészet múzsájáról neveztek el. Sosem találkoztam vele, de hallottam, hogy gyönyörű.
– Te is az vagy.
– Óvatosan – mondja halvány mosollyal. – A hízelgés hatására meglazulhat a szorításom, és akkor vajon mi lesz veled?
– Vizes leszek – válaszolom én is mosolyogva.
– Neked van neved? – kérdezi.
– Caden.
Elgondolkodik.
– Csinos név – mondja végül.
– Azt jelenti: „harci szellem”.
– Milyen nyelven?
– Fogalmam sincs.
Elneveti magát, én is nevetek. Mintha az óceán is nevetne, de nem gúnyosan.
– Melegíts, Caden – suttogja egy facsemete halk reccsenését idéző hangon. – Engem csak a nap melegít, és a nap most a világ túloldalán jár. Melegíts!
Behunyom a szemem, és testmeleget sugárzok magamból.
Olyan jó itt, hogy még a szálkák sem zavarnak.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezi az iskolai tanácsadó. A neve Ms. Sassel. A diákok szeretik kimondani, mert olyan, mintha sziszegnének.
Megvonom a vállam.
– Hogy beszéljek magával?
Felsóhajt, rájön, hogy ez is egy olyan beszélgetés lesz.
– Igen, de azt tudod, miért vagy itt, hogy beszélj velem?
Hallgatok, mert tudom, hogy minél kevesebbet mondok, annál inkább kézben tudom tartani a szituációt. Ugyanakkor az a tény, hogy képtelen vagyok uralkodni a térdem remegésén, aláássa erőfeszítéseimet.
– A természettudomány-dolgozatod miatt vagy itt.
– Ó, amiatt! – Megszakítom a szemkontaktust, aztán eszembe jut, hogy soha nem szabad megszakítani a szemkontaktust az iskolai tanácsadóval, különben talál valami mélyen gyökerező, pszichológiai okot arra, miért süti le az ember a szemét.
Kényszerítem magam, hogy újra a szemébe nézzek.
Kinyit egy aktát. Van rólam egy akta az iskolai tanácsadó irodájában? Kinek van belőle másolata? Ki jogosult berakni és kivenni belőle dolgokat? Ez befolyásolja a jellemzésemet? Meddig érvényes
a
jellemzésem?
Mikor
hagynak
fel
a
megfigyelésemmel? Az egész hátralévő életemet azzal kell töltenem, hogy rettegek, mi kerül bele a jellemzésembe?
Ms. Sassel (én is szeretem kimondani) kiveszi az aktából a dolgozatomat, amiben a szokásosnál is több rubrika van besatírozva.
– Nagyon... kreatív értelmezése a vizsgának – mondja.
– Köszönöm.
– Elárulnád, miért csináltad?
Ebben a helyzetben csak egyetlen helyes válasz létezik.
– Akkor jó ötletnek tűnt.
Tudta, hogy ezt fogom mondani. Tudom, hogy tudta, és ő is tudja, hogy tudom, hogy tudta. Olyan az egész mindkettőnk számára, mint valami rituális előadás. Mint a japán kabuki színház. Őszintén megsajnálom, amiért végig kell ezt csinálnia velem.
– Nem Mr. Guthrie az egyetlen tanár, aki aggódik érted, Caden – mondja a tőle telhető legkedvesebb hangon. – Órákat mulasztasz, nem figyelsz oda a feladataidra. Régen nem ilyen voltál.
Régen? Ezek szerint régóta figyelnek? Valahol valakik teszteket töltenek ki rólam? Osztályozzák az én nevű tantárgyat, vagy csak megfelelt/nem megfelelt értékelést lehet kapni belőlem?
– Aggódunk érted, és segíteni szeretnénk, ha megengeded.
Most rajtam a sor, hogy felsóhajtsak. Nincs türelmem a kabukihoz.
– Térjünk a lényegre! Azt hiszi, drogozom.
– Egy szóval sem mondtam.
– Akkor én sem.
Becsukja az aktát, és félretolja, talán azt akarja sugallni, hogy a beszélgetésünk mostantól magánjellegű, nem hivatalos. Nem veszem be. Közelebb hajol, de az íróasztala kopár pusztaságként ásítozik közöttünk.
– Caden, csak annyit tudok, hogy valami nem stimmel.
Számtalan probléma lehet, és ezek közül az egyik valóban a drog, de az csak egy. Szeretném tőled hallani, mi történik, ha van kedved elmondani.
Mi történik? Hullámvasúton ülök a kocsi hátuljában egy emelkedő tetején, az előttem ülők már megadták magukat a gravitációnak. Hallom, ahogy az első sorban helyet foglalók már sikítanak, és tudom, hogy néhány másodpercen belül én is sikítani fogok. Abban a pillanatban vagyok, amikor hallom, ahogy a futómű hangos csikorgással a helyére kerül, abban a pillanatban,
még
mielőtt
agyam
racionális
része
megnyugtatna, hogy az csak a futómű. Éppen egy szikláról ugrom le, mert tudok repülni... csak éppen nincs hová leszállnom. Soha többé. Hát ez történik.
– Szóval nem mondasz semmit? – kérdezi Ms. Sassel.
Kezemmel leszorítom a térdemet, hogy hagyja abba a rángatózást, és komolyan a tanácsadó szemébe nézek.
– Nézze, rossz napom volt, és a dolgozatomon vezettem le a feszültséget. Tudom, hogy ostobaság volt, de Mr. Guthrie-nál a legrosszabb jegy egyébként is kiesik, ezért nem fogja befolyásolni az év végi osztályzatomat.
Ms. Sassel hátradől, kissé önelégülten, de próbálja leplezni.
– Ez a dolgozat előtt is eszedbe jutott, vagy csak miután beadtad?
Sosem voltam jó pókerben, de most a legjobbakat idézve blöffölök.
– Ugyan már, maga szerint tényleg megcsináltam volna, ha tudom, hogy ezzel leronthatom a jegyemet? Régen sem voltam ostoba.
Ms. Sassel csak félig hisz nekem, de van olyan jó a szakmájában, hogy tudja, ha tovább erőlteti a dolgot, azzal épp az ellenkezőjét éri el, mint amit akart.
– Rendben – mondja.
De nagyon jól tudom, hogy semmi sincs rendben.