Ha kedves az életed Nemere István

sem mondom ki, nagyon akarta ezt a találkozót. Sorolt néhány érvet, hivatkozott az apámra, aztán érdekes és kemény feladatot jelzett, a végén pedig kimondott egy összeget, amelynek hallatán azért egy

kicsit megszédültem. Hatjegyű szám volt, euróban. A testőriroda

megyeget, de ha ez bejön és ennyi pénz áll a házhoz, akkor a társam és én jól járunk. Nagyon jól.

Hát nem csoda, hogy a reggeli telefonbeszélgetést követően

elszáguldottam Genfbe, felszálltam egy gépre, és koradélután már ott ültem Brüsszelben, a találkozóra kijelölt kávézóban. Június volt, lent délen már teljében a nyár, itt persze még csak mérsékelt volt a meleg.

De engem most nem ez izgatott a Grandé Place és a Maneken Pis

között valahol félúton, a Rue de Lombard és a Zuidstraat sarkán − az egyik név franciául van, a másik utca vagy tér vagy palota meg

flamandul, igen, ez Brüsszel − az egyik oldalon a posta, a másikon a Kosztümmúzeum. Ott ültem a kávézóban, a soknyelvű hangzavarban,

de egy csöndesebb sarokba húzódva. Pontban három órakor belépett

a férfi és határozottan jött felém. Valahol negyvenöt és ötven között lehetett: sápadtfehér bőr, kicsi bajusz, korán őszülő „mákos" barna haj. Ismerte a külsőmet, persze sokfelé nézhetett utánam.

Voltam katona és kommandós, szolgáltam az ENSZ-

békefenntartóknál három kontinensen, az ilyen ember sok nyomot és 4

fotót, és más anyagokat hagy maga mögött, még ha nem is akarja.

Neki meg alighanem rendelkezésére állt jó néhány archívum és

nyilvántartó, olyanok is, amelyek létezéséről mi, egyszerű emberek nem is tudunk.

− Üdv, legyen a nevem Berger − ezzel jelezte, hogy ez

természetesen álnév- Nem csodálkoztam, az igazit ugyan kimondta

még a telefonban, de másodjára már nem követi el ezt a hibát,

bizonyosan.

− Simon Skagen − kezet fogtunk. Szóval nem Berger, keresztneve

meg nincs egyáltalán, úgy tűnik. Nincs jelentősége. Csak annak, amit mondani fog. És nem habozott, máris elkezdte:

− Egy hónappal ezelőtt nagy botrány volt Brüsszelben, bizonyos

körökben. Uniós pénzeket nyúltak le. Főleg azokat, amelyek

Görögország és Ciprus felé mentek, de lecsíptek a bolgároknak,

románoknak szántakból is. A lényeg: az egész akciót egy görög pasas irányította, Gavrilisz nevezetű. Jegyezze meg ezt a nevet, mert akikkel találkozni fog útközben, mind neki dolgoznak.

− Mi lett véle?

− Elkapták, előzetesben van. Az ügyészség most gyűjti ellene a

bizonyítékokat. Hatalmas összegekről van szó, kapaszkodjon meg,

Skagen: csak amiről eddig tudnak, meghaladja a százötven millió

eurót! És még nincs vége. Van még egy ember, az egykori könyvelője, aki bujkál, de jelezte nekünk, hogy szívesen eljönne Brüsszelbe

tanúskodni. Védelmet és alkut kér cserébe, hogy ne kelljen sokat

ülnie. Ennek fejében vallana Gavrilisz ellen. Állítólag vannak hang-

és képfelvételei, meg egyéb írásos anyagai, amelyek kétségtelenül bizonyítják Gavrilisz bűnösségét. Ha a pasas élve eljut Brüsszelbe, az ügyészek veszik pártfogásukba, és a tárgyaláson Gavrilisz úgy

megkapja a húsz évet, ahogyan én most itt vagyok.

- Az ügyészség a megbízó? − kérdeztem. Berger sápadt arca

szinte világított ebben a félhomályos sarokban. A szemét csak rám vetette, más nem érdekelte. Kényszeredetten mondta:

− Én közvetítő vagyok az ügyészség és maga között. Értse meg, a

belga ügyészség, amely az Unió nevében jár el, hivatalosan

semmilyen kapcsolatban sem lehet egy... szóval magával. Képzelheti, mennyire kétségbeejtő a helyzet, ha nem számíthatnak egyik tagország rendőrségére sem. Gavrilisznek van vagy száz embere sok országban, A gazember az ügyvédjén keresztül üzent nekik: tegyenek meg

mindent a könyvelő elfogására, és akadályozzák meg, hogy bárki is tanúnak jelentkezzen ellene a majdani perben. Csak jelzem, hogy

három tanúnkat már elvesztettük. Egyik sem ért el élve Brüsszelbe, pedig még csak most kezdődött az ügy felgöngyölítése. Gavrilisznak sokfelé vannak emberei, a nemzeti rendőrségeken fizetett spiclijei ülnek. Azokhoz fordulni kész lebukás.

Felemeltem a kezemet:

− Oké, túlbeszéltük. A helyzet tehát ez: a belga ügyészség a

reggel említett jelentős összeget fizeti ki nekem, ha toborzok pár embert, elmegyek valahová, szárnyam alá veszem a könyvelőt, és

elhozom Brüsszelbe, átadom magának. Ennyi a feladat?

− Ennyi − bólintott Berger − Totális titokban menjen minden. Még

a saját emberei sem tudhatják, hová mennek és miért, sőt, azt sem, ki az az ember, akit felvesznek. Ez a költségekre Ejtett elém egy vaskos borítékot. - Nem számít bele az említett összegbe. Meg az sem, hogy kapnak egy kis repülőt, ami elviszi önöket a célba, és ha minden jól megy, vissza is hozza.

− A telefonszáma az lesz, amit ismerek? − bólintott, hát

folytattam: − Beszéljük meg a kódokat. Az akció neve legyen „Pláza", maga lesz a „tulajdonos", én a „biztonsági őr", a célszemély legyen az „eladó", az embereim a „takarítók".

− Rendben. A gépük holnap reggel hat-nulla-nullakor ér földet

Genfben, és tankolás után hat-harminckor indul tovább. Az azonosító jele... − lediktált három betűt és három számot. − Felveszi magukat, és irány... majd megtudja.

− Annyit azért elárulhat, hogy melegbe vagy hidegbe megyünk.

Hogyan öltözzünk? Nem mindegy, hogy Norvégia vagy Egyiptom a

cél.

− Görögország − mondta kis töprengés után, mintha a fogát

húznák. Láttam rajta, fél, hogy így is túl sokat mondott.

Megnyugtattam: egyelőre csak én ismerem a célt, és odaérkezésünkig más nem fogja megtudni.

Tizenkét perccel később már beszéltem egy franciaországi

emberrel, aki ígérte, hogy eljön. Csak utána hívtam Beggát. Akik

olvasták apám könyvét − Senkinek se nyiss ajtót − azok már

„találkoztak" vele. Akkor tizenéves kislány volt, akire nagy öröksége miatt vadásztak. Az apám védte meg az életét. Míg nem tudtam, hogy Danny Skagen-Monti az apám volt, én is azt hittem, hogy Begga csak egy kitalált alak. De tavaly, apám temetése után Begga a maga hús-vér valóságában is megjelent az életemben. Együtt vettük át apám

testőr-irodáját.

Rövid voltam:

− Kell egy vagy két barát, akik még ma éjjel jelenlegi hazánkba

érkeznek. Hajnalban indulás egy távoli útra, öltözet: dél- európai.

Minden cuccra szükség lesz. Visszaút vonala, eszköze és időpontja bizonytalan. „T", mint Tarzan változat. Este hívlak.

A „T, mint Tarzan" a testőrségre utal. Nem magánnyomozóként

megyünk, bár arra is van engedélyünk, egész Európára, és a „cuccot", azaz a fegyvereinket is szabadon hordozhatjuk. Mi most azért

megyünk, hogy egy vagy több embert megvédelmezzünk − és Begga

ezt pontosan értette.

Hosszadalmas lenne mindent elmesélni. Ebben a történetben a

lényegre fogok összpontosítani. Ma már csak az érdekli az embereket.

Hagyjuk a cikornyákat meg az irodalmi stílusjegyeket. Ami fontos: Brüsszelből visszarepültem Genfbe. Este tízkor megérkezett az én

emberem, aki balkáni származású volt − nem véletlenül választottam éppen őt. Ha nagy bajban leszünk, számíthatunk a helyismeretére.

Davor − legyen elég ennyi, ő sem szokott magáról többet mondani

− valaha szintén kommandós volt, együtt szolgáltunk Szudánban meg Csádban. Davor nagydarab fickó és rettentőén erős. Puszta kézzel

alighanem eltöri egy ember gerincét, de a nyakát biztosan. Majdnem tök kopasz, ha valahol megjelent, még ha nem is volt nála fegyver, mindenki tudhatta, hogy testőr, és jobb nem kezdeni vele. Általában keveset szól, csak ül, néz, és a parancsot várja. Mostantól az

enyémet. Nem számít, hogy én csak huszonöt vagyok, ő meg harminc, a helyettesem pedig egy nő, aki majd szintén parancsolhat neki.

Davor ismer engem és tudja, mire számíthat. Vagy otthagyja a fogát útközben, vagy nagy pénz üti a markát. Csak annyit tudók róla, hogy valamelyik francia borvidéken szeretne venni egy kis házat és némi szőlőt, aztán „öreg napjaira" a tőkék, hordók és palackok között pepecselni.

Begga már várt egy városszéli kis motelben. Két embert riasztott

azok közül, akik már dolgoztak velünk fél évvel korábban. Igaz, ott egy fegyver sem sült el, tényleg nyugis munka volt.

Tizenegy órára megjött Gino. Olasz létére öt évet húzott le a

francia idegenlégióban. Megjárta Dzsibutit, Guayanát, őrzött

nagykövetségeket Libanonban, Líbiában és Thaiföldön. Gino kicsi

volt, csöppet sem szembetűnő, Davor mellett törpének látszott. De én tudtam, hogy jó fegyverrel akár kétszáz méterről is átlövi valakinek a fülcimpáját − és ha a célpont arra rászolgál, a fülével együtt a

fejértek is annyi.

Gino egyike azoknak, akiket elfogadok, megtűrök a hátam mögött,

fegyverrel a kézben. Ez a feketehajú, barna bőrű, sohasem mosolygó ember már volt velem olyan akcióban is, ahol ölni kellett. Hát ölt.

Öltünk.

Harmadik társunk Pedro. Neve ellenére nem spanyol: portugálnak

mondja magát, ráadásul Afrikából, a Zöld-foki szigetekről jött. ő is szolgált már az ENSZ rendfenntartó alakulatainál, megjárta Angolát, Nyugat-Szaharát és bevetették Nigerben is.

Pedro sovány volt, ősei között biztosan voltak feketék is. Őt ez

nem izgatta, így engem sem. Pedro sem volt a szavak embere,

szónokversenyt nem nyert volna sehol. ízig-vérig testőr volt: ha

rábíztak valakit, akkor képes volt az illetőt a szó szoros értelmében a testével védelmezni. Komolyan vette már a testőr szót is.

Másnap reggel hatkor megérkeztünk a genfi repülőtérre. A

magángépeknek fenntartott kis térségen megláttam a mi gépünket.

Kiesi volt, de impozáns; egyike azoknak a gépeknek, amelyekkel

milliomosok, meg fontos üzletemberek járják a világot, száguldoznak 8

fővárosról fővárosra, buliról bulira. Nos, hát mi is egy „buliba"

igyekeztünk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mi talán vissza sem jövünk élve. Vagy nem mindnyájan.

Huszonkét perccel később megismerkedtünk Dubois kapitánnyal

és Rolski másodpilótával. Befejezték a tankolást és hat- harminckor a gép a levegőbe emelkedett. Alattunk eltörpültek a svájci hegyek − de ezt csak Begga és én láttam: három társunk szinte azonnal elaludt.

Régi kommandós-szokást követtek: ha bevetés közben adódik egy

biztonságos félóra-óra, amikor nem fog történni semmi, azonnal

aludni kell. Pihenni, erőt gyűjteni.

Ezerötszáz kilométer állt előttünk. Dubois már Brüsszelből

megszerzett minden engedélyt, most hát zavartalanul száguldottunk délkelet felé. Szemben a felkelő nappal. Sokáig csak az olasz

félsziget mutatta magát, aztán egy kicsit az Adria bukkant fel. Végül Begga is elaludt, én meg gondolkoztam. Túl egyszerű lett volna, ha leszállunk Görögországban, felkapjuk a könyvelőt, egy tankolás után elindulunk vissza, és délután már Brüsszelben leadjuk a védett

személyt... Ha ez ilyen egyszerűen menne, akkor ezt néhány belga

ügyész is megcsinálta volna, már egy-két héttel előbb is.

Amikor már Albánia is eltűnt alólunk, előreballagtam a fülkébe.

A pilóták kipihentek voltak, jókedvűek. Dubois a kapott parancs

értelmében most közölte velem:

− Nem Athénba megyünk, hanem tőle hatvan kilométerre nyugatra

a korinthoszi reptérre. Nem túl nagy, de nekünk megfelel. Amint

földet érünk, kap tőlem egy borítékot.

És így történt. Amikor a gép már ereszkedett és előttünk

megjelent a reptér hosszú betoncsíkja, balra láttam a Korinthoszi-

öblöt, jobbra a Krétai-tengert. Zsebre vágtam a Görögország-

térképet, amit ma reggel a genfi reptéren vettem. Amint a gép kerekei a betonra döccentek és gurultunk, a kapitány egy kis borítékot adott nekem. Mire a gép megállt, elolvastam, és kiadtam az utasításokat:

− Begga, rohanás ki, bérelj egy nagy kocsit. A felszerelésre is

szükség lesz. Fiúk, irány a kocsikölcsönző, ott várjatok.

− Mikorra kérjünk felszállási engedélyt? − kérdezte Rolski, a

másodpilóta. Az órámra néztem, fél tizenegy volt. Egy óra oda, egy vissza, plusz fél óra az előre nem látható akadályokra...

− Tizenhárom és tizenhárom húsz között!

Gépünk Unióból érkezett Unióba, hát nem volt semmilyen

vizsgálat, az egyenruhások nem törődtek velünk. Néhány táskánk

tartalma keltett volna némi megütközést és talán élénk riadalmat. De így máris kint voltunk a reptér előtt. Egy pillanattal később Begga már jött is a kölcsönzőből a papírokkal és a kulcscsal. Az ő igazi brazil útlevelébe nem kötöttek bele sehol. Nálam volt eldugva két hamis útlevél is, minden eshetőségre.

− Egy közeli kisváros a cél. Mikine, azaz az ókori Mykéne.

Begga foglalt helyet a hétszemélyes kisbusz kormányánál és már

mentünk is. Gino ült hátul középen, gyakran hátranézett, nem

követnek-e minket? Hamar kikeveredtünk Korinthoszból, Mykéné

felé sok turistabusz ment, szembe is jöttek, a forgalom lelassult a hegyek között. Felfelé haladtunk, követve a táblákat: rajtuk görög és latin betűs városnevek. Beletelt egy óra is, mire bevergődtünk a

városba.. Az utcanév megvolt, és végre a célszemély neve is, A levél szerint most kell elküldenem Bergernek a háromszámjegyes kódot.

Amint az elment, a mobiltelefonomra egy MMS-t kaptam. Egy

vékony, negyven-negyvenöt éves férfi arca jelent meg rajta. Fáradt és ijedt volt ez a gondoktól itt-ott máris ráncos arc. Fekete haj, sötét szemek. Néztem egy percig, agyamba véstem a vonásait, aztán

kitöröltem a képet. Sejtettem, hogy Kosztasz Vaniszelosz is most

kapta meg az én képemet a saját telefonjára.

Belőttem a telefon-GPS-be előbb Mykénét, aztán az utcanevet.

Már házak között robogtunk − igazából körül sem néztem: nem

turisták vagyunk és nem az ókori Mykéné kedvéért jöttünk.

Hamarosan megtaláltuk az utcát, majd a házat.

Kiléptem, egyedül. Társaim tudták a dolgukat. Kezük ügyében,

zakó szárnya alatt, térdnél a fegyver, ujjak a ravaszon. Ha netán mások is most tudták meg, hogy itt lakik Kosztasz, és ránk

támadnának. De egyelőre csönd volt. Bementem a kapun a ház

bejáratához, és energikusan kopogtam. Először egy nő került elém, 10

kicsi volt és ijedt, talán valami rokon lehet, aki bújtatja a könyvelőt?

− Kosztasz − mondtam jelentőségteljesen. A nő eltűnt, valahol

sebesen pergett a nyelve, aztán felbukkant az, akit vártam. Nézte az arcomat, majd a telefonját.

− Törölje ki a képemet − mondtam határozottan, de barátságosan.

− Ez a holmija? Gyerünk.

− Én menni. Pillanat − mondta, és visszaszólt valamit a nőnek.

Aki nem tud görögül, annak a görögök rettentő sebesen beszélnek. így voltam ezzel én is. Kosztasz végre kijött. Előttem sietett át az

udvaron. Egyszerű, kissé kopott öltönyt és sapkát viselt, tudtam, ebben a melegben ez inkább az arcát takarja. A zakója régimódi,

válltöméses, ma már talán nevetséges, főleg nyugaton. De mi most

keleten voltunk. Kosztasz beült hátra. Begga mosolyogva köszöntötte és már indultunk is. Kosztasz ijedten nézte három marcona társamat.

− Davor, Gino, Pedro − mutattam be őket. − Aki vezet: Begga. Én

meg Simon vagyok. Elég ennyi?

− Elég − felelte. Sejtettem: Davor külseje döbbentette meg á

leginkább. Alighanem Gavrilisz környezetében látott hasonló

alakokat.

− Megyünk Korinthoszba, repülő vár, repülni Brüsszelbe, oké? −

vettem át a stílusát. Ezt értette, bólintott. Amikor már elhagytuk a várost − Gino most is figyelt hátrafelé − végre valamivel gyorsabban haladtunk. Úgy tűnt, ma a fél világot érdekli Mykéné, és az a sok ember mind éppen ezen a napon akarja megtekinteni az oroszlános

kaput és a többi romot! Már elmúlott egy óra, majd negyed kettő is, mire a távolban megpillantottuk előbb az öblöt, aztán a várost.

Megint turistabuszok torlódtak elénk. Ha tudtam volna Dubois

számát, felhívom és megnyugtatom. Csak az vigasztalt, hogy nem fog elindulni nélkülünk, meg kell várnia minket Legfeljebb imitálhat

apróbb műszaki hibát, vagy kérhet újabb felszállási engedélyt

későbbi időpontra. Mert már fél kettő is elmúlott, és még mindig nem láttuk a repteret. Végre háromnegyed kettő után négy perccel a reptér elé értünk. Az autókölcsönzőhöz kanyarodtunk, leadni a kocsit.

Kiszálltunk. A tekintetem körbeszaladt. Már harminc perce úton kéne 11

lennünk, jutott eszembe. A kerítés fölött láttam is a gépet, nyitva az ajtaja, a pár fokos kis lépcső leeresztve, a pilóták a helyükön,

gyerünk már!

Begga indult volna a kölcsönzőbe. Kosztasz még ki sem lépett a

kocsiból, amikor...

A repülőnk felrobbant!

Iszonyatos dörrenést hallottunk. Forró lökéshullám száguldott a

főépület felé, és minden más irányban is. Láttam, bent a reptéren néhányan jóval távolabb is a földre estek, szerencsére más gép nem sérült meg. Hatalmas, fekete füstfelhő tört az égre, de alatta még narancsvörös lánggal égtek a roncsok. Gino máris Kosztasz mellett állt, zakója alatt pisztolyt markolt. Davor visszalépett a kocsiba és kivett a táskából egy Uzit. A gépkarabély a kedvence volt. Begga már mellettem állt, Pedro pedig beült a kocsiba, a volánhoz.

Szó nélkül lefotóztam az égő roncsot, aztán mi is gyorsan

visszaültünk a kocsiba. Bámészkodók álltak mindenhol, néhány taxis majdnem elállta az úttestet.

− Lassan, feltűnés nélkül húzzunk el innen − mondtam. Nem

kellett túlbeszélni a dolgot. Harminc perccel azután robbant a gépben elhelyezett bomba, mint ahogyan az indulást terveztük, Begga folytatta a gondolatmenetemet:

− Egy: tudták, hogy ezzel a géppel jöttünk. Kettő: távolról

lefotóztak bennünket, amikor kiszálltunk, tehát mindnyájunk arcát ismerik. Három: azt talán még nem tudják, hogy éppen visszajöttünk és láttuk, mi történt.

− Négy: − vettem át a folytatást − az időpontból kiderül, úgy

tervezték, hogy a gép a nyílt tenger fölött robban és eltűnik a

radarokról, a tengerbe zuhannak a roncsok és sohasem fog kiderülni, mi történt. Öt: akik a bombát a gépre tették, valószínűleg tankoláskor, már jelentik is valahová egy központba, mi történt.

− Eddig nem tudták, hol van Ko... a célszemély, ezért ránk bízták, hogy idehozzuk őt és feltegyük a gépre...

− Mostantól tehát minket fognak üldözni.

Pedro szótlanul vezetett, de éreztem, hogy utasítást vár: merre

menjen? Bent voltunk már a városban. Pár óra alatt harmadszor

futottunk be Korinthoszba. Kosztasz nagyon sápadt volt, halálos

rettegés ült a szemében, már nem nagyon bízhatott bennünk. Hiszen alig vettük őt a szárnyaink alá, már majdnem odaveszett. Ha három perccel korábban érünk vissza, már mind halottak vagyunk.

De nem voltunk halottak. Begga a szuperokos telefonjában

keresett valamit, majd odasúgta nekem:

− A legközelebbi repülőtér Athén.

Volt ilyen programja. Nevezetesebb városokban még a kávézók,

benzinkutak, kórházak és műemlékek is megtalálhatók vele. Sok

országban pedig a repterek is. Vészhelyzetek esetén hasznos dolog ez.

− Athén nem jó, keress másikat.

Megtalálta Patrát, vagy hetven kilométerre nyugatnak, már a

tengerparton. Pedro megkapta az útirányt. Kosztasz megszólalni sem mert. Begga lehívott minden adatot Patráról, azok között keresgélt. Én átküldtem a felrobbant, égő géproncs fotóját Brüsszelbe Bergernek, majd hívtam. Éreztem a hangján, hogy aggódik. És dühös. Nehéz lesz a géppel elszámolnia, egy ilyen járgány több millió euro. Az akció máris sokba került, nagyon sokba.

− Ha elküldte a képet, azt jelenti, hogy nem volt a gépen −

állapította meg éleselméjűen.

Elmondtam röviden, mi történt, de úgy, hogy egy idegen ebből

nem sokat értett volna. Aztán ugyanúgy kódolva folytattam:

− Az eladó sértetlen, a takarítók más eszköz után néznek, hogy

megtisztítsák a terepet. Majd jelentkezünk. .

Begga már tudott mindent:

− Patrában csak egy kisegítő reptér van. Nem elég hosszú a

kifutó, sugárhajtású gépek nem indulhatnak. Vannak viszont másfélék, amelyek hatótávolsága legalább kilencszáz-ezer kilométer.

Hajtottunk. Sehol semmi gyanús. Nyilván most keresnek

bennünket az ellenfelek. Már tudják, hogy nem voltunk a gépen,

tudják, milyen küllemű és rendszámú bérelt autóban vagyunk.

Reméltem, meg vannak győződve, hogy Athén felé tartunk. Mindenki

más ezt tenné a helyünkben. Nekem csak egy vágyam volt: mielőbb

elhagyni Görögországot. Szép föld ez, de nekünk most túlságosan

egészségtelen. A magunkfajta itt könnyen ólommérgezést kaphat.

Negyven perccel később megláttuk Patrát és a táblák útba

igazítottak minket a reptér felé is. Behajtottunk egy parkolóba.

Vidékies volt a látvány, a hely, és ezért a hangulat is. Az itteniek ki-be jártak a reptérre. Az iroda kis teraszán egy amerikai házaspár éppen gépet bérelt volna. Az itteniek komótosan leültek, uzóval

kínálták őket, és nekiveselkedtek, hogy tisztességes bérleti díjat alkudjanak ki. Persze az alkohol könnyen a fejébe szállhat annak, aki még nem ivott uzót.

− Maradjatok. Ha rátok csörgök, gyertek utánam.

Kicsi volt a reptér, betoncsíkja se túl hosszú, pár épület, kétoldalt hangárok és egy töltőállomás. Egy Cessna éppen befejezte a tankolást és elgurult a kúttól, megállt oldalt. Pilótája egyelőre lekapcsolta a motort − már ott álltam mellette. Nyitott ajtón át folyt a párbeszéd:

- Hello!

− Hello, maguk az amerikai utasok?

− Az attól függ. Mekkora útra elegendő az üzemanyag?

− Kilencszáz kilométerre. Tartós ellenszélben csak

nyolcszázötvenre.

− De mi öten vagyunk, viszont gyakorlatilag nincs poggyászunk.

Beférünk?

− Hát, majd kicsit összeszorulnak. Indulás mikor?

− Most − mondtam, és megcsörgettem a többieket. A pilóta

megpörgette a motort. Utolsónak én szálltam fel. A pilóta valamit szólt a rádióba a toronynak, és máris gurult. Amikor elhagyta a

betont, a zajban felém fordult és megkérdezte:

− Körutazást szeretnének a Peloponnészoszi-félsziget fölött?

Javaslok egy útirányt: Patra-Pirgosz-Zákinthosz sziget felülnézetből, aztán tovább az Areópoli-öböl és Spárta...

− Én egy másik útvonalat javaslok − mondtam és elővettem a

tárcámat. Kiszámoltam tíz darab ötszázeuróst, de még nem adtam át neki. Közelebb hajoltam hozzá: − Itália!

− De hát... nem jelentettük be a repülést a légi irányításnak −

fogta volna a mikrofont, hogy szóljon a reptérnek, de szelíden

lefogtam a kezét. Gondoskodtam róla, hogy ekkor észrevegye: egy

pisztoly van az övem mögé tűzve. Kilencmilliméteres Magnum, ami

elég félelmetes fegyver. A pilóta, fiatal ember, nyelt egyet.

− Nem is fogjuk bejelenteni − mondtam nyájas mosollyal − Mire

keresni kezdenék magát, már le is száll odaát, sőt, ebből a pénzből megtankol egy olasz reptéren és elindul visszafelé. Rendben?

Válasz helyett elvette az ötezer eurót. Hátradőltem, hogy

élvezzem a repülést. Mire a gép nyugat felé fordult és szépen,

egyenletesen húzott Olaszország felé − négy társam már aludt is.

Hátrapillantva csak Kosztasz Vaniszelosz rémült tekintetével

találkoztam. Megnyugtatóan rámosolyogtam, és megint előre néztem.

Én nem alhatok el, nehogy a pilóta becsapjon bennünket, és lassan visszaforduljon a gépével. Ameddig a nap a szemembe süt, addig jó irányba repülünk.

Vesszőfutás

Térképpel a térdemen pontosan tudtam, hol léptünk be az olasz

légtérbe. Pilótánk bejelentkezett a dél-olaszországi légi irányításnak, közölte, honnan jön. Az éterben elhangzó „hová tart?" kérdésre nem tudott felelni, ezért tanácstalanul rám nézett. Sebesen száguldott az ujjam a nagyléptékű térképen, és már súgtam is: „Taranto". Ebben maradtunk; az olaszok tehát azt hiszik, hogy ott fogunk leszállni.

Érthető, hogy idegesek, nehogy illegális bevándorlók érkezzenek az országba − bár azt hiszem, a szegény éhező afrikaiak és arabok meg afgánok a legritkább esetben jönnek Cessnával.

A nap még mindig előttünk volt. A gép Taranto közelébe ért.

Balra láttam a tengert; a Tarantói-öböl maga is akkora, mint egy

kisebb tenger. Utasítottam a pilótát, hogy ereszkedjen alább. Amikor már csak kétszáz méteren volt − figyeltem a magasságjelzőt −

kiegészítettem a parancsot:

− Most húzzon el északnyugat felé. Maradjon ezen a magasságon.

− Így nem látnak a radarok − jött rá a trükkre, majd szomorúan

ingatta a fejét: − Akkor hát nem Tarantóbart érünk földet?

− Elsőre nem − feleltem talányosan. − Most még repüljünk egy

kicsit.

Negyedóra sem telt bele és megláttuk az Adriát. Egy nagyobb

várost is a partján. Az ott Bari, és annak van egy szép nagy kikötője.

Meg reptere is, ahol leszállhatunk. Akkor már a többiek sem aludtak.

Begga okostelefonja kisütötte, hogy van itt egy sportrepülőtér, hát oda irányítottam a pilótát.

Már alkonyodott, amikor ismét szárazföld volt alattunk.

− Ha nem akar gondokat magának − mondtam neki −, ha nem

akarja, hogy lecsukják és napokig vallassák, miféle „terroristákat"

hozott az országba, akkor szálljon le a legtávolabbi kifutópálya túlsó végén. Mi eltűnünk, maga meg mondja azt, hogy egyedül volt,

elromlott valamelyik műszere. Tarantóba akart menni, mert ide

rendelte fuvarra egy amerikai pasas, aki persze soha nem fog ideérni.

De akkor maga visszarepülhet, talán még ma. Viszlát.

Csakugyan elszállt a reptér fölött, de párhuzamosan a betonnal,

amelyen akkor más gépek is voltak. Forgalmas volt a sportreptér,

távolabb a mezőn vitorlázógépeket húztak fel a magasba, lomhán. A Cessna nem is betonra, hanem a füves részre szállt le, egy kis liget mögött kiszálltunk és gyalog mentünk tovább. A reptér mellett volt egy narancsültetvény. A tizedik és tizenegyedik sor fa között mentünk több mint egy kilométert, így oldalról már nem láthattak bennünket.

Később egy tábla elárulta, hogy Polignano helyiségben vagyunk. Az én telefonom sem volt buta, elém „terítette" a városka térképét, meg a szomszédos Bariét is. Gino a tudakozótól olaszul tudta meg a helybeli taxik számát, aztán két kocsit kért a város szélére. Hamarosan meg is jöttek. Gino bemesélte nekik, hogy gazdag amerikaiak vagyunk, akik megnézték az ültetvényt, de a bérelt kocsijuk bedöglött, ő meg

vállalta, hogy útba igazít minket. Gyerünk Bariba! Útközben főleg én beszéltem Beggával angolul, a többiek hallgattak.

Fél óra sem telt bele, Bari középpontjába értünk. Fizettünk,

kiszálltunk, majd kerestünk egy utazási irodát. Persze akkor már csak Begga ment be. Előtte még megkérdezte a biztonság kedvéért:

− Tényleg ezt akarod?

− Igen. Tudd meg, mikor indul, én addig kerítek egy kocsit.

Itt is mikrobuszt béreltem, ezúttal a saját nevemre. A svájci

útlevél nem ébreszt gyanút. Jött Begga:

− Ma este hat-harminckor indul a komp.

Nem kellett mondania, hogy megvette a jegyeket. Öt személy és

egy autó. Félrevontam Davort, már a kikötőben, behajózás előtt:

− Splitbe megyünk, hogy megtévesszük az üldözőket. Remélem,

nem jut eszükbe, hogy kilépünk az Unióból, aztán majd megint vissza.

Az Adria másik partján senki sem fog keresni, ebben bízom. Te

beléphetsz a régi hazádba?

− Sokfelé sok dolgot követtem el − mosolygott az óriás de otthon

tiszta vagyok. Hrvatska vár! Tolmácsotok leszek, ha kell.

Kosztasz Vaniszelosz nem sokat szólt aznap. Most is nyugtalanul

észlelte, hogy Bari kikötőjében éppen felhajtunk egy olasz kompra.

Tudta, hová megyünk, sejtette azt is, miért. A fegyvereinket addig elrejtettük a mikrobuszban, pisztolyok itt-ott a kárpit mögött, három Uzi a padlóban, meg a motorház szemmel nem rögtön látható részén

lapult.

A komp beleindult az estébe. Először északra, aztán kicsit

északnyugatra haladt. Majd leszállt a sötétség.

Az Adria közepéről hívtam fel Bergert. Nem érdekelt, hogy éjfél

múlott és hogy alszik. Mellesleg nekem ne aludjon, ha akcióban

vagyunk! És tényleg, azonnal felkapta:

− Mondja.

Ez tetszik nekem, ne vesztegessük az időt fölösleges

formaságokra, mint köszönés, vágy hogylét és időjárás. Csak a lényeg számít. Már mondtam is:

− Az egész pláza-társulat leszállt egy B-jelű kikötő közelében,

majd onnan úszva megy északra, S-be. Onnan tovább a fővárosba,

majd vissza az U-ba. Az eladó üdvözletét küldi.

− Ha nagy a baj, szóljanak, hátha segíthetek − fejezte be.

Gondolom, előkapott egy térképet.

Lefeküdtem a társalgóban egy padra; nem vásároltunk kabinokat.

Egyikünk mindig őrködött. A többiek velem együtt aludtak.

Hajnalban felébredtem − akció közben keveset alszom. Alig

pirkadt, de már láttuk a horvát partokat, a szigeteket. A komp ezek között haladt. A terem egyik ablakánál álltam. Kosztasz halkan jött, de persze éreztem, hogy valaki közeledik. Ránéztem. Most is félt.

Belegondoltam: mióta üzent Brüsszelbe, hogy feladná egykori

főnökét, azóta nála alapjárat a félelem. Mint az erdei őzeknél.

Minden neszre összerezzen.

− Jó reggelt − mondtam neki, majd végignéztem rajta. −

Rettenetes ez az öltöny, tudja?

− Nem lenni szép? − kérdezte.

− Nem lenni − ingattam a fejemet. − No, és ki hord ma még ilyen

zakót?

− Ha velem történni valami, magának hagyom. Majd vegye fel −

mondta. Azt hittem, nem jól értem. Közben odajött Begga is, most

már hárman néztük a párás ködből kibontakozó partot. Két sziget

között haladtunk el. Hamarosan felkel a nap.

− Te menj vele és a kocsival − intettem Kosztaszra, és Begga

megértően bólogatott. Begga szép lány, a férfiak figyelmét magára vonja. Eltereli a kocsiról, eltereli Kosztaszról. Én meg a három fiú egyenként megyünk ki, fegyvertelenül, valódi papírokkal.

Így is történt. Reggel hétkor mind horvát földön voltunk, a spliti nagy kikötőben, a valamikori római császári palota közelében, ahol egy külön részben álltak a kompok. Amelyek a szigetekre járnak, és amelyek át Olaszországba. Senki nem bukott le, már robogtunk is egy sztrádán nyugat felé. Az első pihenőben megtorpantunk. Mosdó,

reggeli, fegyverek feltűnés nélküli elővétele a kocsiból. Forró kávé.

Hűvös volt még, de tudtuk, lesz ennél melegebb is.

Főleg amikor az üldözőink ránk találnak!

Nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Három és

fél órája voltunk úton, konkrétan a Split-Zágráb sztrádán robogtunk.

Tizenegy-húszat mutattak az órák, éppen elhagytuk a plitvicei

tavakhoz vezető lejárót, és húztunk tovább a főváros irányába. A

sztráda kanyarodott. Nem léptük túl a megengedett sebességet, hisz tilosban jártunk és nem hívhattuk fel magunkra a helyi hatóságok

figyelmét.

Szóval szép meleg nap volt, közeledett a dél, a sztráda nagy

kanyart írt le, és emelkedett. Éppen Davor vezetett. Figyelte a

visszapillantót is, de hát annyi autó jár a sztrádán, minden percben vagy száz robog el két irányban. És akik rossz szándékkal

közelednek, elsőre nem feltűnőek.

Most Pedro volt a figyelő, én szundikáltam az ülésen elöl,

Kosztasz, Begga és Gino is álmosan pislogtak. No, nem sokáig! Mert amint Davor észrevette, mi van, rekedten kiáltott. Kosztasz

kivételével mindenkinél volt fegyver, kezünk a zakó alatt rájuk

csúszott. A hideg fém erőt sugall.

Egy nagy olajzöld terepjáró húzott fel balról, katonai

kiárusításból szerezhették. Jobbról meg, láttam a tükörben, egy

kisbusz zárkózik fel mindenáron, elébe vágva egy személyautónak.

− Jobbról-balról egyszerre, lőjetek kerekekre! − parancsoltam.

Davor nyomta a gázt. A sztráda külső sávján haladtunk, a belsőn jött a katonai terepjáró, a padkán felnyomult a busz. Mindegyikben

férfiarcokat láttunk. Még nem lehetett tudni, tényleg támadás-e, de eléggé egyértelmű volt. Amikor mellénk érkeztek, a leeresztett

ablakokban fegyvert markoló kezek jelentek meg. A három kocsi

egymás mellett rohant. Mindjárt utolérjük az előttünk haladókat.

− Fék, Davor, féééék!

És jól időzítettünk. Amikor lőni akartak ránk, mi hirtelen

lemaradtunk, és a nekünk szánt golyók az orrunk előtt száguldottak át a másik oldalra. Balról jobbra, jobbról balra. Davor teljes súlyával a féken volt, majd látva, hogy hátulról jön egy kamion, kihúzódott a padkára. Előttünk meg a banditák géppisztolyokkal és

marokfegyverekkel lőttek... egymásra. Lehet, hogy mindkét vezetőt eltalálták, mert a kocsik kacsázni kezdtek, veszélyesen. Davor már a padkán fékezett. A mögöttünk jövő kamion, meg az utána következők is. Néhány személyautó vészfékezésre kényszerült, mert a terepjáró ide-oda szaladt a sávok között, majd nekifutott a belső

szalagkorlátnak és felborult. A kisbusz visszatért a sávjába, aztán váratlanul keresztbe fordult, felborult, háromszor átfordult a tengelye körül. Elhúztunk mellette. Gázt..! − és a látvány mögöttünk maradt.

Davor kamionok árnyékában vezetett a leállósávban, majd

visszatértünk az útra.

Reméltük, a mögöttünk jövők csak annyit láttak, hogy két kocsiból lőnek egymásra, így valamiféle bűnbandák közti leszámolásra utalhat a dolog.

Küldtem egy üzenetet Bergernek: „Hányan tudnak a „Plázáról?

Újabb betörési kísérlet történt." Nem kellett sokáig várnom, Berger hívott:

− Hányan lehettek a betörők?

− Két kocsirakomány, legalább nyolc fő.

− Itt nálunk rajtam kívül négyen tudják. Ketten műholdon követik

az eseményeket.

− Alkalmazza a klasszikus trükköt: készítsen valami hírről négy

verziót, jelölje meg, melyiküknek mit mondott.

Nagyon aggasztott, hogy Brüsszelben is van valaki Gavrilisz

csapatából. Hát már beférkőztek az ügyészségre is? Nem lesz ennek jó vége, ha nem füstölik ki onnan a kémet.

Robogtunk tovább megbújva a kamionok között, aztán előzgetve

őket, visszakapcsolódtunk a szokásos sztráda-forgalomba. Később a szembejövő oldalon rendőrök mentek kék fénnyel és szirénázva,

nyilván a „kettős baleset" színhelyére igyekeztek. Most megúsztuk, gondoltam, de mi lesz legközelebb?

Végre egy helyen pihenőt tartottunk. Begga meg én kicsit

félrevonultunk. Mint üzlettársak, mint főnökök. Kosztaszra mindig két fiú vigyázott, a mosdóba egyenként mentek el. A görögöt hárman is elkísérték.

− Ismerik a kocsinkat. Váltani kell.

− Zágrábban másikat kölcsönzünk. Pedro útlevelére. És van egy

ötletem... − elmondtam neki, csodálkozott egy pillanatig, aztán

rábólintott. Vágtattunk tovább. Berger megfogadta a tanácsomat. Mire megláttuk magunk előtt a fővárost, jött tőle egy SMS:

„Maguk a Drina, a Jadran, a Gorica és a Novi Zagreb panziókban szállnak meg." Ami azt jelentette, hogy bárhol, csak nem ezek közül valamelyikben. Ugyanakkor a panziók nevéről eszembe

jutott valami más is.

Végül közel a belvároshoz, a Donji Grad negyedben, ami Davor szerint „Alsóvárost" jelent, közel a vasúthoz találtunk egy csendes kis panziót. Az utcai reklámtáblák vonzottak oda, főleg az a kitétel, hogy zárt udvari garázsuk van. Ha a kocsink alapján keresnek − hiszen

ismerik a rendszámát, külsejét, színét, típusát − itt aligha találnak ránk. Bérelünk egy másikat, a kölcsönzőt Bariban pedig értesítjük, hol találják az autójukat, és utólag kifizetjük a hazaszállítással kapcsolatos költségeiket. Persze, majd ha már túl leszünk az ügyön.

És ha túléljük. És ha Berger rendesen kifizeti azt a szokatlanul nagy összeget.

Már délután volt erősen, amikor a panzióstól kértem egy

várostérképet, és útnak indultam. Hogy ne legyek feltűnő, magammal 21

vittem Beggát is. Bármikor megjátszhatjuk, hogy szerelmespár,

nászutasok, fiatal házasok vagyunk, vagy legalábbis együtt járunk. Ki gondolná, hogy felfegyverkezett kommandósok vagyunk? Két sarokkal odább fogtunk egy taxit.

A taxis olaszul próbált velünk beszélni, félszavakkal

válaszoltunk, és amikor afelől érdeklődött, honnan jöttünk, azt

mondtam, Norvégiából. Én szőke vagyok, rólam elhitte, de Begga a

maga délies külsejével kétségeket ébresztett benne. Elvitt minket a Drina panzióhoz. Itt Begga szállt ki, és ment be megkérdezni, van-e szabad szobájuk. Én közben a taxi mellett állva figyeltem a környéket.

Semmi mozgás, néhány parkoló autó, üresek. Visszajött Begga, irány a legközelebb eső Novi Zagreb panzió. Itt sem volt semmi érdekes.

Már alkonyodott, amikor a taxis megtorpant a Jadran előtt. Most én mentem be, lassan, kényelmesen. Begga állt ki a taxi elé és

mobiljával babrált.

Alig értem a recepcióba, ott egy kis mozgás támadt. A szemen

sarkából láttam, hogy az egyik sarokban ül egy férfi, és merően néz engem. Nyilván előzőleg kaptak fotókat, amelyek még tegnap

készültek Korinthoszban. Egy másik férfi akkor indult fel a keskeny lépcsőn az emeletre, és már vette is elő a mobilját. Tudtam, hogy még két perc, és túl sokan leszünk. Rámosolyogtam a recepciós hölgyre:

− Good evening... I need a rooms for five men and one lady.

Ha még kétségei lettek volna a sarokban kagylózó úrnak, már el is szálltak. Az ember, aki öt férfinak és egy nőnek keres szobát, az, akire várnak. Miközben elővettem a mobilomat, a recepciós közölte, hogy van ennyi szobájuk. Bocsánatkérő mosollyal néztem rá, és elküldtem Beggának egy felkiáltójelet. Tudta már, mi van, résen volt.

Megkérdeztem még, mennyibe fog kerülni egy-egy kétágyas szoba,

tisztáztuk, hogy lesz parkoló a kocsinknak is... Tényleg olyan volt, mintha idejönnénk ma éjszakára. Mondtam, fél órán belül hozom a

többieket is, most a vasútállomás előtt várnak. Kényelmesen

kiballagtam a taxihoz, Begga már beült, mentünk tovább. Fölösleges lett volna felkeresni a negyedik panziót. Nem követtek bennünket.

Világos volt, hogy a horvát földön mozgósítható embereik most mind 22

a Jadran köré gyűlnek. És amint beáll az éjszaka, talán alvás közben csapnának le ránk. Kosztasszal végeznének, és... De hát nem így lesz.

Ment az üzenet Bergernek: A Pláza biztonsági főnöke

körellenőrzést tartott Túl piszkosnak találta a Jadran-t. Ennyi elég lesz, hogy riassza az ügyészségi nyomozókat és a rendőrséget,

elkapják és bevigyék, kivallassák az árulót. Talán most már nyugtunk lesz?

Nyugtunk lett, arra az éjszakára. Egyikünk persze itt is őrködött, de csak a folyosót figyelte résnyire nyitva szobája ajtaját. Rám már csak hajnalban került sor, amikor úgysem tudtam aludni. Baj nélkül telt az éjszaka, aztán összekaptuk magunkat, lementünk reggelizni.

Kosztasz a szobájában evett, magam vittem fel neki az ételt egy

tálcán. Jobb, ha nem sokan látják, hogy velünk van. Már csak a

rettenetes öltönye miatt is... Pedro és Begga elmentek kocsit bérelni.

Még Pedro sem tudta, hogy míg ő az egyik irodában intézi a

formaságokat egy kombi-kocsira, addig Begga egy szomszédos

autókölcsönzőben egy másik autót bérel. Az autó kétszemélyes volt, sportos, gyors. Elvitte a közeli főpályaudvarhoz és leparkolta.

Taxival jött a panzióba. Addigra Pedro is visszaért a kocsival, de szakmánk szabályai szerint egy sarokkal távolabb parkolta le. Majd odagyalogolunk, nincs sok poggyászunk. De a szálloda személyzete

nem láthatja, mivel megyünk tovább. Nyilván már nyomoztak utánunk Gavrilisz emberei, leírják a külsőnket, telefonálgatnak panziókba, hotelekbe, leskelődnek, ahol csak lehet. Nem lesz nekik gyanús, ha megtudják, hogy egy zöld-foki szigeteki állampolgár bérelt egy autót, azt állítva, hogy a tengerpartra igyekszik vele.

Aztán felgyorsultak az események. Fizettem a szállóban, a többiek kettesével elszivárogtak. A kocsival a pályaudvarra hajtottunk, Begga kiszállt. Csak akkor mondtam meg Kosztasznak:

− Maga a hölggyel menni. Ketten lenni. Az üldözők öt embert

keresni, ránk vadászni. Ők nem tudni, hogy szétváltunk.

Gondoltam, ennyi elég. Kosztasz arcán ott derengett a megértés,

ugyanakkor félt is. Közelebb hajolt, hogy Begga ne hallja:

− A fiatal hölgy lenni ügyes, lenni bátor?

− Mint én, Kosztasz. Nem félni, még ma este találkozni megint.

Csak mi más úton menni.

Kiszálltak, mi elrobogtunk. Tudtam, Begga majd tudósít. Ő nagy

kerülővel fog menni. Mi meg jobb, ha „magunkra húzzuk" az

üldözőket. Ennek egy módja volt: útba ejtettük a Jadran panziót.

Vagy ott vannak még Gavrilisz emberei, vagy már elmentek, de a

személyzet talán ismer közülük valakit.

Negyedóra múlva a már ismerős épület előtt fékeztünk. Egyelőre

csak Davor szállt ki, bement. Aztán Pedro ment valami ürüggyel, és eljátszotta, hogy csak portugálul beszél, amit senki sem értett. Gino a kocsinál maradt, bementem én is. A tegnapi hölgy ült a pult mögött.

Láttomra szemrehányó arcot vágott:

− Nem jött vissza tegnap, uram!

− Nem szeretem a poloskákat − feleltem. Értette. Davor jött,

kikérdezte, majd fordított:

− Hajnalig vártak, aztán dühösen elmentek. Egyiket sem ismeri,

de elég fenyegetően viselkedtek. Nem szólt a rendőrségnek, bár nem sok hiányzott. De van itt valami... Hagytak egy mobilszámot, hogy ha mégis megjelennénk, odaszóljon a hölgy.

− Akkor hadd szóljon!

Nem örült neki, de megtette. Hiszen csak az igazat kellett

mondania: tényleg visszajöttünk, itt vagyunk. Mindenesetre eltettem a számot magamnak. Aztán sebesen tettük a dolgunkat. Gino elvitte a kocsit egy sarokkal távolabb, leparkolt és otthagyta. Addigra Pedro és Davor beültek a szomszédos kis kávézó apró teraszára, az

árnyékba. Én meg egy ruhásbolt utcára kitett állványán válogattam a bézbólsapkák között. Végül tényleg vettem egyet. De nem hiába

húztam az időt. Mire jól arcomba húzhattam a sapkát, már meg is

érkeztek a barátaink.

Két kocsival jöttek, összesen hatan. Négy nagyon megtermett alak, és két cingárabb, ezek valamiféle al-főnökök lehettek. Ahogyan

sejtettem, eszükbe sem jutott kivenni a kocsiból az indító-kulcsot: sérthetetlennek hitték magukat, bizonyára a helyi alvilág jeles

képviselőihez volt szerencsénk. Ami a szerencsét illeti, nekik

kevesebb jutott belőle. Amint az utolsó is beszaladt a panzióba, Gino és én máris beültünk a kocsikba és elhúztunk. Nem kellett messzire menni, még elég kicsi volt a forgalom a vasút melletti keskeny

utcákban. Gino ment elöl, aztán egy alkalmas helyen, ahol senkit sem láttunk, ráfékezett, én meg teljes erővel belementem hátulról.

Recsegés, durranás, pára csapott ki a hűtőből. A motorokat

leállítottuk, a kulcsokat kivettük, és egy mellékutcán indultunk vissza a panzióhoz.

Nem voltak erre biztonsági kamerák, nem hagytunk árulkodó

nyomokat. Ballagtunk hát visszafelé, közben Davor közvetítette

mobilon, hogy a hat pasas teljesen tanácstalanul jött ki a panzióból, most fel-alá futkosnak és dühöngenek. Mire visszagyalogoltunk,

ketten bementek a panzióba, talán reklamálni a recepciósnál. A

többiek élénk mobilozás után hívtak egy taxit, és hárman elmentek. A negyedik bement a panzióba a másik kettő után. Akkor jöttünk mi.

Davor és Pedro elölről, Gino és én hátulról nyomultunk befelé. Egy bandita, a cingárok közül, már menekült, mert tudta, mi készül − de így meg éppen a karjainkba futott. Rémülten habogott. Nem volt

közös nyelvünk, ezért Gino egy kicsit megszorongatta a torkát, és a páciens oxigénhiányos állapotba került Ájultan maradt a földön.

A másik kettőt addigra társaink levadászták. Davor a recepció

előtt egy székbe lökte a beszédesebbet és röviden, velősen

kikérdezte. Nem nyúlt hozzá, neki erre nem volt szüksége. Davor

csupán a megjelenésével félelmet ébresztett mindenkiben. Elég volt felemelnie lapáttenyereit, és a delikvensnek még a nagyanyja

leánykori neve is rögtön eszébe jutott.

− Brüsszelből jött a telefon, tegnap hajnalban. Innen mentek elénk a haverjaik a sztrádára. Ezeket meg délben riasztották, hogy itt

várjanak ránk. Nem ismerik a nagyfőnököt, ők csak ilyen kis

mitugrászok, segéderők − jelentett Davor.

− Azoknak is gyengék − jegyeztem meg − Fegyverek?

Mindegyiknél volt egy-egy pisztoly és néhány tár. Ezeket el-

koboztam, majd útközben eldobjuk. Sebesen eltűntünk a kör-nyékről.

Nem követtek bennünket, elértük a kocsit és száguldot-tunk. így

sikerült megúsznunk Zágrábot egyetlen lövés nélkül. Negyedórával

később már nyugat felé tartottunk, át a Száva hídján, Egy nagy

csomóponton felhajtottunk a Szlovénia felé tartó sztrádára.

Ujjlenyomatainkat letörölve időnként kidobtunk egy- egy pisztolyt a leállósávról az árokba. Felhívtam Beggát, aki dél felé száguldott.

Náluk nem történt semmi, hát nálunk sem sok − és mindenki robogott tovább.

A horvát-szlovén határ nem volt messze. De mert ez akkor még az

Unió határa is volt egyben, komolyabb ellenőrzésre szá-míthattunk.

Ezért a fegyvereket elrejtettük a határ előtti utolsó pihenőhelyen.

Davornak és Ginónak francia útlevelük volt, az állampolgárságot a Légióban szerezték.

Nem volt semmi gubanc. Percek alatt túl voltunk az utolsó

határellenőrzésen. Innen fel Svédországig vagy Portugáliáig

megszűntek már a határok, ez nagy dolog. Ezenközben Begga tiszta

óvatosságból délnek vitte Kosztaszt. Ellenfeleink egy egész csapatot keresnek. Ki sejtené, hogy egy huszonéves, csinos nő egy gyorsjárású kocsiban viszi az egykori könyvelőt a rosszul szabott öltönyében − le délre, Isztria felé? Mert azt sütöttük ki, hogy miközben mi magunkra vonjuk a figyelmet, ők szépen lemennek, és „alulról", délkeletről jönnek be Szlovéniába. Ezért érték el még délelőtt Rijekát, de be sem köszöntek a városba, máris húztak tovább nyugatra. Még egy kiesi, és Opatija után északnak fordulva egy ugrás a határ. Amint átjutottak −

Begga brazil és Kosztasz görög útlevele nem ébresztett gyanút −

máris robogtak tovább. Még nem érték el a Ljubljana-Trieste autó-

sztrádát, egy útmenti vendéglőben megálltak ebédelni.

Berger erről mit sem tudva, csodálkozva hívott fél órával később:

− Az egyik műholdas megfigyelő volt a „súgó". A maga üzenete után lefogattam és már rácsok mögött van. De most valami furcsát

tapasztalok. Kosztasz útlevelét regisztrálta a schengeni rendszer.

Hogyan léphetett be Rijeka felől Szlovéniába, ha már egy ideje ott van magával?

− Nem mondtam, hogy velem jött.

− Kettéválasztotta a csapatot? Maga tudja, nem szólok bele. De

ne feledje, így az „eladó" feleannyi „takarítóra" számíthat.

− Negyedannyira, mert csak egy ment vele.

− Hű, ez kockázatos, kedves „biztonsági főnök" úr! Ráadásul

sejtem is, melyik „takarítóval" küldte az „eladót". Lehet, hogy rosszul végződik a dolog?

− Gondolja, hogy van nekik még egy emberük, de nem magánál

Brüsszelben, hanem bárhol egy határon, ahol belenézhet a schengeni számítógépekbe, és percre pontosan követheti az eseményeket?

− Maga mondta. Ahogyan én tudomást szereztem róla, mert az

„eladó" neve jelszóként működik, betáplálták bizonyos

számítógépekbe, nos, ha valaki egy kémprogramot telepített a

rendszerbe, akkor neki is jelzi, hol jött be az „eladó". Nem is kell valamelyik határon vagy közbenső ellenőrző ponton dolgoznia.

− De miután már bejött, többé nem fog felbukkanni a neve... −

mondtam, és ebben reménykedtem is erősen.

Begga jó étvággyal fejezte be az étkezést. Mielőtt fizettek volna, Kosztasz jelezte, hogy a mosdóba menne.

− Ugye nem képzeli, hogy egyedül elengedem?

− De hát... ez mégiscsak férfidolog...

− Szolgálatban férfi is vagyok − közölte Begga a meglepő hírt. A

mosdó felé menet bankjegyeket adott egy pincérnek, nem túl sok, de értékelhető borravalóval együtt. A kicsi, feketehajú, vékony Kosztasz Vaniszelosz engedelmesen ballagott mellette. A vendéglő mosdója

kicsi volt, erre a hölgyek, arra az urak. Mielőtt Kosztasz belépett volna, Begga kinyitotta az ajtót, benézett. Csak két fiatal fiú volt odabent, hát beengedte a férfit és ott maradt az ajtó előtt.

Érezte, hogy gyűlik, közeledik a baj. Valamilyen ellenséges

sugárzás növekedett fel körülötte, körbevette. Begga már gyermekként is érezte a feléje áramló rosszindulatot. Ilyenkor persze benne is hirtelen megnőtt az önvédelmi ösztön, ami bármelyik pillanatban

támadóba mehetett át.

Hallotta, hogy rezeg a zsebében a mobil. Csak Simon lehet! Vagy

valaki ismeri ezt a számot, és azért hívja, hogy egy pillanatra

elterelje a figyelmét? Hát nem vette fel. A mosdó ajtaja nyílott, előbb 27

egy nő ment el Begga mellett, belépett a női részbe, ő tehát nem

ellenfél. Aztán bejött egy férfi is. És Begga agya máris riadozott: ez az ellenfél. Minden idegszála jelezte.

Megtermett, de mozgékony alak volt. Csak egy gúnyos pillantást

vetett Beggára, és határozottan indult a férfimosdó ajtaja felé. De Begga már előtte állt, és kijelentette:

− Maga nem megy be.

Mindegy is volt, milyen nyelven szól. Ez most portugál volt, a

változatosság kedvéért. A mozdulat egyértelmű volt szavak nélkül is.

A férfi megpróbálta félretolni a lányt. Begga tudta, csak pár percet kell nyernie, és Kosztasz kijön. Nem hagyta magát félretolni az

ajtóból. Ha a férfi egyszerű vendég lenne, aki tényleg csak a köztudott céllal igyekszik a mosdóba, kinyitja a száját, lármát csap,

panaszkodik. De éppen az árulta el, ki is ő valójában − egy Kosztasz életére törő bérgyilkos − hogy hallgatott. Néma küzdelembe kezdett a testőrlánnyal. Ököllel támadt rá, de Begga nem állt fel vele szemben ökölvívó pózba. Inkább rúgott, egy olyan testrészre, amelyet ritkán illetnek névvel, viszont meglehetősen hatásos ütés szokott lenni. Most is annak bizonyult. A férfi ekkor a zakója zsebe felé nyúlt − lehet, abban volt a fegyvere? De Beggának elég volt látni a mozdulatot, és most félfordulatból, tenyéréllel csapott a férfi homlokára, a szemei fölött, az orrtövére. Ez nagyon tud fájni! Amannak már nem jutott eszébe a fegyvere, majdnem összerogyott a fájdalomtól. Akkor nyílott a férfimosdó ajtaja, a két fiú jött volna ki, de látva az ütésváltásokat, elkerekedő szemmel visszarántották az ajtót. A férfi a falhoz

tántorodott, de nem adta fel, még nem. Újabb rohamra készült, véres arccal, elvakultan és dühösen. Sikerült is bevinnie egy ütést Begga alkarjára − a lány később elmondta: ez bizony fájt − de

összeszorította a fogát és küzdött tovább. Végül kipenderült a férfi mellől, majd egy jó rúgást vitt be a térdhajlatába és egyet elölről a combjára, ami gyakorlatilag lebénította a harcias úr egyik lábát.

Begga ekkor belökte a női mosdó ajtaját, a férfit megpenderítette, hátulról elkapta a két karját és nagy lendülettel, béna fél lába ellenére is nagy gyorsasággal valósággal felkente a kis helyiség szemközti 28

falára. Csont koppant csempére, nagy sóhajtás hallatszott. A nő, aki az imént jött be ide, az egyik fülkében ült és rémülten lapult. Begga még egyet ütött a férfi fejére, aki valószínűleg elájult. Ekkor belökte őt az üres fülkébe, kivette a zsebéből a fegyvert, és rácsukta az ajtót.

Egy papírzsebkendővel letörölte nyomait a fegyverről − szép darab volt, ex-szovjet Makarov − és később kidobta egy Szeméttartályba.

Belépett a férfiakhoz. Kosztász kicsit sápadtan jött ki. Látszott, tudja, mi történt, és miért. Nem beszéltek, míg el nem hagyták az éttermet Már közeledtek a ljubljanai sztrádához, amikor Begga a telefonért nyúlt és... ...és felhívott engem: − Volt egy látogatóm.

− Ha te jelented, akkor szerencsésen végződött a... tárgyalás,

gondolom.

− Igen. Most piheni ki a fáradalmakat. De égy ideig nem lesz

tárgyalóképes.

− Számíthatsz más látogatókra is. Tudnak rólatok. Vigyázz a

sztrádán. Ha közel érsz a városhoz, jelezz.

Ljubljanát ismertem már régebbről is. Kedves város, szerettem.

Egyszer, még katona voltam, pár nap szabadságot töltöttem ott, persze civilben. Most ismerősként üdvözöltem a várost. Davor nálam is

jobban ismerte, Gino és Pedro számára pedig ez a város is olyan

volt, mint a többi. Nekik teljesen mindegy, és szakmai szempontból ez sem rossz dolog. A jó kommandós nem kötődik helyekhez, legfeljebb személyekhez. De ez utóbbiból baj is lehet.

Még nem értünk be a városba, amikor nekünk is akadtak

„látogatóink". Kelet felől közeledtünk. Még nem volt dél, nagy lakótelepeket is láttunk − a sztráda már-már befutott a városba − de sokkal érdekesebb volt a látvány a visszapillantó tükörben. Mintha visszazuhantunk volna az időben huszonnégy órát! Tegnap ilyen tájban Zágráb előtt is ránk támadtak. Meg itt is. Ezúttal egy nagy fekete terepjáró jött − elöl nem is volt rendszámtáblája − és fenyegetően közeledett. Hogy ne legyenek kétségeink, kik is ők és mit akarnak, a nyitott ablakon pisztolyt markoló kezek nyúltak ki.

Én ültem a volánnál, de ez véletlen volt, legutóbb a benzinkútnál, tankolás után cseréltünk helyet. Amikor elsüvítettek mellettünk az 29

első golyók, három dolgot csináltam egyszerre: behúztam a fejemet, pedig ennyi tapasztalattal tudom, hogy az nem segít; leszaladtam a padkára, hogy elbújhassak egy lassabban cammogó kamion mögé, így

ha lőnek is ránk, nem találhatnak el vétlen autósokat; és szóltam a fiúknak: ők is eresszék le az ablakokat. Ez egyértelmű volt, nem a forró klíma miatt volt szükségünk hűs levegőre. Gino a lába előtt heverő táskából kivette az egyik Uzit.

Elénk nem mertek jönni, hát a kamion mögött kijöttek ők is a

leállósávra. Mindkét kocsi körülbelül százzal robogott, és mert a kamion is ennyivel ment, takarásban voltunk. Gino kihajolt az

ablakon. Nem ész nélkül lőtt. Semmi értelme, hogy másfél másodperc alatt harminc golyót eresszen ki a hamar felforrósodó csőből. Egyes lövésre állította a fegyvert.

De újabb akadály állt elő: észrevettem, hogy vagy ötszáz méterrel előttünk a sztrádafenntartók narancsszínű járműve ballag jó lassan.

Hirtelen gázt adtam, elhagytam a kamiont, a terepjáró teljes gőzzel jött mögöttünk, de aligha látták a veszélyt. Hirtelen bevágtam a

kamion elé, éppen csak kikerültem a narancssárga kocsit. A

terepjárósok későn vették észre az akadályt, iszonyatosan fékeztek, majd az utolsó métereken sikerült kikerülniök azt az autót. Most a kamion választott el minket egymástól, de nem sokáig. Már majdnem beértünk a városba − Davor ült hátul, rászóltam:

− Hívd a,rendőrséget!

Azt hitte, rosszul hall. A rendőrséghez fordulunk? De az ötlet már ott volt a fejemben, kimondtam:

− Mondd, hogy egy ismert európai szakszervezeti vezető

inkognitóban átutazik Szlovénián, és megtámadták! Mondd meg, hol

vagyunk, és hogy néznek ki az üldözők. Mondd, hogy te csak a

tolmács vagy, többet nem tudsz, de mindjárt itt halunk meg a sztrádán, ha nem segítenek!

Bármelyik pillanatban igazam lehetett. Százharminccal robogtunk,

azok meg mögöttünk, sokkal nagyobb a motoruk, bár-mikor

utolérhetnek, de elég, ha kilövik az egyik kereket és fejre állunk, nekünk annyi. Hát cikáztam a mit sem sejtő autók között, volt, aki 30

méltatlankodva rám dudált. De alighanem a fékre ugrott és

lehúzódott, amikor meglátta a banditákat. Némelyik kopasz is volt, fekete ruhás, tétováit − ezt még én is láttam a tükörben. Reméltem, hogy a méltatlankodók is hívják a rendőröket, és Davor

fantasztikusnak hangzó bejelentése valósággá válik az ügyeletes

tisztek fejében.

A sztráda kettévált, én sokáig úgy tettem, mintha egyenesen

akarnék továbbmenni. A fiúk bekötötték magukat az ülésbe, kivéve

Ginót az Uzival. Amikor már nagyon közel volt a sávok elválása, a becsíkozott aszfalton húztam el jobbra, és kimentem a másikra. A

mögöttem jövők továbbmentek, most hatalmasat fékeztek, tolatni

kezdtek, de valamennyire lemaradtak. Persze tudtam, mindjárt

felzárkóznak ismét. Gino is erre várt.

Az üldözőknek is volt géppisztolyuk. Muszáj volt a sztrádán

maradnom, hogy a rendőrök hamar segítsenek. Persze nem ültünk

ölbe tett kézzel. Mindent megtettem, nehogy felzárkózhassanak,

mellénk kerüljenek. Gino még mindig egyes lövésekkel kísérletezett, nem sok eredménnyel. Cikáznom kellett az autók között, ez számára nem könnyítette meg a célzást. Pedro és Davor arra készültek, hogy ha bármelyik oldalról mellénk jönnek, akkor tüzet zúdítanak rájuk.

Vad száguldás volt ez, huszonegyedik századi párbaj egyszerre

nyolc férfi között. Áldottam az eszemet, hogy Kosztasz most nincs velünk. Közben az is a fejembe villant: valakik talán műholddal is figyelnek minket? Az emberünk ott ülhet valamilyen brüsszeli

központban, hisz lám, mindig megtalálnak!

Csikorogtak az abroncsok, pattogtak a lövések, a kocsinkon túl

sok golyónyom volt, ezt is le kell majd cserélni, tudtam. Közben a visszapillantó tükörben megjelent egy kékesen villogó fény − az első

rendőrautó. De a terepjárósok vagy nem figyeltek rá, vagy nem

érdekelte őket. Ez a sztráda egyre keskenyebb lett, már házak közé kanyarodott, hamarosan egy belső főúttá változik. Járdák lesznek, emberek a járdákon, akik miatt nem tanácsos lövöldözni.

Akkor próbáltak felzárkózni balról − nyilván, hogy lelökjenek

minket az útról. Egy hídon robogtunk át, balról sütött a nap, tehát még 31

mindig nyugat felé mentünk. Beértünk a városba. Amikor a terepjáró előbbre nyomult, nem lőhettem, vezetnem kellett. Davor ült a

baloldalon és habozás nélkül lőtt Már a belváros házai következtek, megállás nélkül belefutottam egy piros lámpába, de sikerült

elkerülnöm az ütközést. Ellenségeink habozás nélkül követtek. Davor ekkor elkérte Ginótól az Uzit, nekem meg odakiáltotta, hogy lassítsak!

Tudtam, mi a terve, jóváhagytam, és finoman fékezgettem. A

terepjárós emberek diadalmasan nyomultak. Lőttek ránk. A kocsi

hirtelen megrándult. Fékeztem. Davor üvöltött − és lőtt. Két kézzel kapaszkodtam a volánba, éreztem már, hogy az egyik hátsó kerékkel történt valami. Lelassultunk. A jobb abroncs volt bajban, rettenetesen húzott arra. De közben torkolattüzet is láttam a külső tükörben −

Davor egy egész sorozatot lőtt a terepjáró elejébe. A vezetőbe, a motorba. Mint az üldözéses filmekben, a motorház fedele felpattant, a sofőrjük semmit sem látott, fékezni kényszerült − ha egyáltalán túlélte a sorozatot.

De ez még nem jelentette, hogy megmenekültünk. Húzott a jármű

jobbra, én meg visszafogtam. Nem tudom, milyen márkájú abroncs

lehetett, mindenesetre elismerésem, kitartott még vagy száz métert ott az utcán. Megláttam egy áruházat nagy parkolóval, gyorsan

bekanyarodtam. Az utcai zajban talán nem hallották, ahogyan a

lefoszló abroncs alól kibukkanó felni olykor érintette az aszfaltot.

Megtorpantam a legtávolabbi sorban, jó messze az áruház bejáratától.

Én voltam a főnök, gyorsan kellett döntenem. Pénzünk van, tehát...

− Szétoszlunk, fiúk. Mindenki menjen a Hotel Őreibe, de külön-

külön.

Davor csak annyit jegyzett meg, hogy a szlovén orel sast jelent,

de erre az információra igazán nem volt szükségünk. Davor jó

érzékkel egy buszmegálló felé irányította lépteit, ő szót érthetett bárkivel, nem lehetett gyanús. Gino fogta a táskát, benne az Uzi, a lőszer meg egy-két pisztoly, és ment a taxikhoz − ott várakoztak az áruház előtt. Pedro még ténferegett egy kicsit, de tényleg nem sokat, aztán ő is taxiba ült. Amikor megjelent a környéken az első

rendőrautó − később mentőket is láttunk arra sietni, ahol a végső

lövöldözés lezajlott − minden feltűnés nélkül kerestem egy taxit.

Öltönyben voltam. Normális huszonévesnek látszottam, aki talán

állásinterjún volt, azért a zakó ebben a kellemesen meleg időben...

De az említett ruhadarab persze a fegyveremet rejtette.

Felhívtam a tudakozót és kértem, kapcsolja az Orel szállót.

Foglaltam egy szobát Jean-Pierre Privas számára. Volt nálam egy

ilyen útlevél is: mindig akad néhány. Aztán telefonáltam Beggának −

már közeledtek a városhoz − kértem, ő is hívja az Orelt és foglaljon szobát két személyre, de ne is említse Kosztaszt. őt majd én viszem az én szobámba és szegény holnap reggelig ki sem jöhet.

Tudtam, lesz dolgom délután. Ki kell találnom, hogyan jutunk

tovább. Amit terveztem, az több órába kerül és némi pénzbe, meg

szaladgálásba. Abból kellett kiindulnom, hogy Bergernél nagyobb

erők, magasabb állású személyek is tudnak a „Pláza- akcióról". Az sincs kizárva, hogy lehallgatják Bergert Brüsszelben. Az a

páneurópai gazember, Gavrilisz nyilván fontos brüsszeli nagyságokat is megkent egy-két millióval. Ha Kosztasz odaér, és beszélni kezd, sok karrier roppan ketté, sokan vonulnak a rácsok mögé, és a botrány ellepi az egész földrészt, sőt talán még némely washingtoni

intézményben is nagyot durranhat.

Most mindenesetre túl kellett élnünk, és eljutni valahogyan

Brüsszelbe.

Az Orel közepes volt, modern, kellemes. Átvágtam a halion, a

szemem sarkából láttam, hogy Begga és Kosztasz jönnek be a másik

ajtón. Szemünk sem rebbent. Kosztasz ugyan tett egy mozdulatot −

talán megkönnyebbülten rám kiáltott volna − de Begga valamit

röviden szólt, és Kosztasznak a torkára forrt a szó. Amikor a

recepció előtt megfordultam egy pillanatra − mint aki a hotel

belsőépítészeti megoldásaiban gyönyörködik − láttam még Pedrót is.

Mióta Beggáék bejöttek, a nyomukban járt, diszkréten.

- Jean-Pierre Privas.

− Oui, Monsieur Privas, a foglalása rendben van. Meddig

marad? Poggyásza nincs?

− Három napig maradok, és azt előre kifizetem. A poggyászomat

majd később hozzák, ha megérkezik, kérem, küldesse fel a... hányas is?

− Négyszázhatos − mondta, és kezembe nyomta a lapos

mágneskártyát. Begga akkor ért oda, ezért, mint egy gyerek,

ismételgettem félhangon: „négyszázhatos, négyszázhatos". Vette a jelzést, hogy neki is a negyedik emeleten kell szobát kapnia.

Győzni, mindenáron

Azután mindenki megebédelt, szigorúan egyedül. A külvilág

számára ez a hat ember nem ismerte egymást. Sőt, Kosztasz nem is

lakott a szállóban! Azért a szálló éttermében egyedül ült ő is egy asztalnál és ebédelt. Kapott tőlünk pénzt, hogy kifizesse, aztán

megkerülve a recepciót, ahol éppen egy japán csoport végezte a

„becsekkolás" műveletét, felvittem Kosztaszt a saját kétágyas szobámba. így nem maradt nyoma még annak sem, hol tölti az idejét Szlovéniában. Kicsit furcsán érezte magát, de amikor jeleztem, hogy majdnem ott pusztultunk a sztrádán ma is, mert szétlőtték a kocsinkat

− persze ő lett volna a főfogás ezen a „lakomán" − csöndben maradt.

Nem hagyhatta el a szobát, még akkor sem, ha tűzriadót rendelnek el.

Mert lehet, hogy csak álriadó lesz: ellenfeleink így akarnak minket kicsődíteni a hotelból, hogy aztán végezzenek a göröggel. Ez a

perspektíva kellően óvatossá és engedelmessé tette.

Később átjött Begga. Davor is telefonált.

− Főnök, nézem az itteni tévéket. Mutatják a szétlőtt terepjárót. A mi kocsinkról egyelőre nincs hír. Pedig már keresik, de ki sejtené, hogy százötven méterrel odébb lapul..?A rendőrség nem nyilatkozik.

Két sérült pasast elvitt a mentő, két másiknak sikerült meglógnia.

Egyelőre ennyi.

Begga rám nézett:

− Monsieur Privas, mi a terve?

- Mademoiselle Begga, ne legyen kíváncsi.

Ebből érezhette, hogy Kosztasz előtt nem akarok beszélni. Ki

tudja, mennyit ért a különböző nyelvekből? Fő az óvatosság.

Megvártuk, míg a görög elvonult a fürdőszobába, akkor is suttogva és gyorsan beszéltünk:

−Te menj a recepcióra és rendelj hat repülőjegyet innen

Brüsszelbe. Kifizetjük, de nem fogunk repülni, már csak a fegyverek miatt sem. De akik figyelnek minket, hadd várjanak ránk

a repülőtéren. Én vasúti jegyeket rendelek ugyanígy. Utána meg

Privas névre bérelek egy terepjárót. Te add le a sportkocsit, már ismerik a rendszámát. Egy másik irodában, más névre bérelj te is egy terepjárót. De ne hozd be a szállóba, vidd parkolóházba, én is azt teszem.

Nem kellett túlbeszélni a dolgot. Begga behívta a szobámba

Ginót, aztán elment. Kis idővel később én is lementem, hívattam egy taxit, és a főpályaudvarra vitettem magamat. Megvettem a jegyeket, a számlát pedig „Skagen" névre kértem kiállítani. Egy másik taxis talált nekem egy autókölcsönzőt, és ott Jean Pierre Privas úr − kijavítva a tisztviselőt, hogy nem privasz-nak, hanem privá-nak kell ejteni a nevet − ugyanezen névre szóló útlevele és jogosítványa felmutatása, valamint jókora díj lefizetése ellenében kapott egy masszív, erős, magas és széles terepjárót. Már nem volt szükség taxira, a kocsit elvittem egy belvárosi parkolóházba, megjegyeztem a címet. Utána

tettem egy kellemes sétát a Ljubljanica folyó partján, amelynek nevét nehéz ugyan kimondani, de nagyon szép a környék, a fejünk fölé

magasodó várfal a hegytetőn. Amikor már alkonyodott és csökkent a forgalom, kértem egy taxist, vigyen el egy autóbontóba. Nehezen, de elhitte, hogy tényleg ilyen helyre vágyom. A város egyik szélén

álltunk meg. Bementem és több nyelven, valamint kézzel-lábbal

előadtam, hogy kiselejtezett rendszámtáblákra van szükségem,

legalább két párra. Megígértem, hogy nem ebben az országban fogom őket használni, és persze a legnagyobb pszichés és nyelvi

akadályokat is legyőzte végül egy szimpatikus százeurós felmutatása.

Még egy jókora áruházi nejlontáskát is kaptam, megkönnyítendő a

szállítást.

Este hívtam Bergert. Félve, hogy esetleg lehallgatják, kénytelen

voltam őt is becsapni. Kérdezte, hol vagyunk, mire átváltottam

németre:

- Wir sind alle in Laibach, in schön, gross, moderne Hotel „Der Löwe".

A „Hotel Lev"-et ismertem régebbről, tényleg igen nagy,

kimagasodott a házak közül az óváros szélén, sok száz sötétített

ablakával jellegzetes tájékozódási pontom volt egykoron.

− Legyenek óvatosak. Ők nem alszanak. Hogyan tovább?

− Mivel nem alszanak, nem ajánlatos erről telefonon beszélni.

Mindenesetre majd tudósítom önt, amint történik valami.

Volt egy halvány érzésem, hogy nem tetszett neki a módszerem,

ahogyan leráztam őt. Felhívtam ugyan, mégsem sokat tudott meg

rólunk. Pedig joga lenne tudni, elvégre Berger úr a megbízó, a „pláza tulajdonosa", mégis meg kell értenie, hogy nem mondhatok el neki mindent ilyen nyíltan. Pláne ezer veszély közepette − tettem hozzá kissé költőien, de realistán.

Éjszaka is felváltva őrködtünk. Kosztasz sokat forgolódott,

keveset aludt. Én csak akkor, amikor Pedro is velünk volt. Résnyire nyitotta a bejárati ajtót, és hangtompítós fegyverrel a kezében ült ott három órát. Később Davor váltotta fel őt. Megszoktam már ezeket a fél-alvásokat. Mint a mezei nyúl, szinte nyitott szemmel fekszem a hátamon, felöltözve, kezem ügyében a fegyverem. Ilyenkor

belehallgatok a szálloda zajába, szinte a testében vagyok − mert ott vagyok − érzem, hogyan áramlanak a folyadékok a csövekben,

drótokban az áram, mennek a liftek, kocsik állnak meg és indulnak a főbejáratnál, szól lent a bárban a zene, és hajnalok hajnalán a

szakácsok már kezdik készíteni a reggelit, sőt, az ebédhez valókat, a gazdasági bejáratnál, azaz hátul megjelennek a szállítók autói. Itt soha nem áll meg az élet.

Jó lett volna tudni, hogy történt-e valami ma éjjel abban a nagy

szállóban, az „Oroszlánban". Mert ha jártak ott „ők", azt jelenti: lehallgatták a beszélgetésünket Bergerrel. De ez valahogy nem

izgatott. Igyekszünk távolodni innen. Irány Brüsszel! Odaérhetnénk másfél óra alatt, repülővel. De valami azt súgta nekem, az

egészségünkre szerfölött ártalmas lenne megjelenni a ljubljanai

repülőtéren. Aminthogy talán a vonaton is bajunk eshet. Marad hát az a megoldás, amit kitaláltam.

Egyenként mentünk le reggelizni. Mindenki hozott valamit

Kosztasznak: ki egy szendvicset, ki mást, csak kávét nem kapott.

A többiek most fizettek. Gino vitte Kosztasz táskáját, és míg a

recepciónál állt, átpasszolta a szintén mellette álló Pedrónak, az vitte 37

ki a szállóból. Monsieur Privas három napra előre kifizette a szállását, hát velem nem foglalkoztak. Begga rám se nézett − én se őrá. Kosztasz és én lifttel jöttünk le, és máris mentünk a kijárathoz.

Nagyon figyeltem köröskörül, de senkit sem láttam. Pedro és Davor sem. Ez utóbbi Begga taxiját követte, ők ketten majd a másik

terepjáróval mennek.

Beggánál is volt egy táska, nem túl nehéz.

Egy órával később félúton voltunk az osztrák határ felé. Elhagytuk Kranj városát.

A két kocsi sztrádán robogott. Nemsokára választanom kellett: ha

balra megyünk, Olaszországba jutunk. De nekem Ausztria jobban

tetszett, főleg azért, mert közelebb volt Brüsszelhez. Hát jobbra mentünk. Irány a mind magasabb hegyek. Egyelőre Klagenfurt, amit

még délelőtt elkerültünk. A két kocsi szándékosan nem együtt haladt.

Mi mentünk elöl, velem volt Kosztasz, Gino és Pedro. Mögöttünk

vagy ötszáz méterrel haladt a másik kocsi, Davor és Begga felváltva vezettek. Ha gyanús alakok erednek Kosztasz nyomába, ők

észreveszik. Persze, nem védhetnek meg attól, ami előttünk történhet.

Esett az eső, csökkentettük a sebességet. De a két terepjáró jól bírta így is. Délben megtorpantunk az egyik pihenőben, ettünk valamit és mentünk tovább. Nem láttunk ellenséget.

Pedig már a nyomunkban voltak.

Délután három körül lehetett. Tirolban jártunk, magas hegyek

között. Egyszer csak hallottam Begga jelentését:

− Német rendőrautó három civillel, akik nem néznek ki

rendőrnek.

Ennyi elég volt. Éppen közeledtünk egy pihenőhelyhez, hát

szabályosan kihajtottunk oda és szóltam Beggának is, hogy kövessen minket. A „német rendőrök" is jöttek. Előbb úgy tettünk, mintha a benzinkúthoz hajtanánk, de aztán leparkoltunk az „etető", azaz az étterem előtt. Gino sebesen elvitte Kosztaszt az étterembe, így mire a rendőrök is megkerülték az épületet, az unottan cigarettázó Pedrót meg engem találtak az autó mellett. Én telefonáltam, persze Beggának.

Az ő terepjárójuk megtorpant a közelben, leparkoltak, de csak vártak 38

− Begga fülén a telefonnal.

Három tipikus bunkó szállt ki a kocsiból. Az arcukból ítélve

közösen se hoztak volna össze egy középiskolás érettségit. Ha ezek rendőrök, megeszem a kalapom − mondtam volna, de nem volt

kalapom. Odajöttek hozzánk. Nem voltak magabiztosak, mint az

igaziak, folyton körülnézegettek. Ezek félnek, értettem meg. Tartanak a leleplezéstől. Elhatároztam, hogy most egy kis előadást csinálunk.

Úgysem lesz alkalmam soha, hogy hülyét csináljak német

„rendőrökből". Két méterre tőlünk a fedett teraszon vendégek ültek és ettek, az eső elállt. Túl sok a szemtanú, értették meg. Láttam gyanúsan kidudorodó zakóikat − fegyverük van. Biztos voltam benne, hogy ezt a társaim is látják.

− Jónapot! − mondta a vezetőjük. Nem volt harminc sem.

− Guten Tag! - feleltem, nyájas mosollyal. Begga még mindig telefonált, élénken magyarázott valamit valakinek. Már az osztrák sztrádarendőrségnek jelezte, hogy valószínűleg lopott német

rendőrautóval furikázó „suhancok" igazoltatást játszanak mit sem sejtő civilekkel az egyik pihenőben...

− Önnel együtt ült a kocsiban egy negyvenes férfi − mondta, és

nem vette le rólam a szemét. Én meg a kezéről, A kérdéssel

bizonyította be számomra, hogy Gavrilisz valamelyik német vagy

osztrák főembere küldte őket. Loptak egy rendőrautót valahol a határ mellett, átszaladtak Tirolba és lapulva vártak ránk. Tehát tudták a rendszámunkat! Ezen elgondolkoztam... volna, de akkor erre nem

maradt időm.

− Honnan tudja? − kérdeztem.

− Láttam! − felelte döbbenten, hogy kételkedni merek a szavában.

− Hogyan láthatta, hiszen mögöttünk jöttek?

Ez megzavarta, és dühös lett:

− Nem fogok itt magával vitatkozni. Látnom kell azt a férfit!

− És mi okból? Neki is jó napot akart kívánni? − érdeklődtem,

még mindig mosolyogva. Közben a „rendőrök" háta mögött Begga egyezményes jeleket intett nekem, előbb a kocsira, majd a férfiakra mutatva: lopták a kocsit, nem igaziak. Láttam Ginót, hozta Kosztaszt 39

és beültek Begga autójába.

− És kik maguk? − érdeklődtem változatlanul derűsen.

− Hát nem látja? Rendőrök vagyunk!

− Még egy darab igazolványt sem mutatott fel − jegyeztem meg

unott képpel. − Én pedig hármat is szeretnék látni!

Begga mutatta: „Húzd az időt!" Hát húztam.

− Ha nem látta volna, ezzel a kocsival jöttünk! Ez minden

igazolványnál többet ér!

− Már akinek − lassan sétálva, a hátamat nekik egyszer sem

mutatva, körbejártam a kocsit. Müncheni rendszáma volt. − Meg kell adni, a stuttgarti rendőrségnek szép járgányai vannak.

− Így van, de nem ezért jöttünk...

− ...Értem. Talán Stuttgartban is látták a negyvenes urat az

autómban?

Most már mindhárman nagyon nyugtalanok voltak. Reméltem, nem

lőnek engem szitává, hiszen ők Kosztaszt keresik. Fogalmuk sem volt róla, hogy húsz méterre innen rejtőzik egy másik kocsiban − Gino

gondosan ráparancsolt, hogy feküdjön a hátsó ülésre.

Most már felfogták, hogy gúnyolom őket. A vezetőjük, ez a

huszonvalahány éves durvaarcú pasas dühös lett:

− Fogja vissza magát, mert bevisszük!

− Netán egyenesen Stuttgartba, egy müncheni rendőrkocsival?

Eltelt pár másodperc, míg felfogták, hogy ez csapda volt. Innentől kezdve a játék unalmas lett. Gino beindította Begga kocsijának

motorját és lassan közelebb gurult. Én meg mondtam jó hangosan, a vendégek is hallották:

− Miből gondolták, hogy lopott rendőrautóval könnyebb lesz

bérgyilkosságot elkövetni?

Szirénázva érkezett az első osztrák járőrkocsi, máris befordult a pihenőbe. Begga kiszaladt az útra és nyújtott karral mutatta nekik: itt vannak, akit keresnek. Azok hárman káromkodva beugrottak az

autóba. De mire indultak volna, hogy, hogy nem, odakanyarodott

mögéjük egy fekete terepjáró; Gino jó ütemben érkezett. Nem

mehettek el sehová. Pedro és én megtorpantunk a kocsijuk mellett.

Kiszálltak volna, hogy gyalog elfussanak, vagy fegyverrel túszt

raboljanak maguknak, de a másik oldalról Pedro, innen meg én

támaszkodtunk az első és hátsó ajtóra, és tartottuk, míg odaérnek az osztrák rendőrök.

− Vigyázzanak, mindegyiknél fegyver van.

A három férfit bilincsbe verték. A másik terepjáró ekkor lassan

elgurult mellettük, Begga vezetett, a hátsó ülésről pedig Kosztasz Vaniszelosz integetett szívélyesen. Láttára a „rendőrök" vezetője fájdalmasan felüvöltött. Az osztrák rendőr félreértette a kétségbeesett kiáltást:

− Mit kiabálsz, nem is szoros a bilincsed!

Még Ausztriában lecseréltük a rendszámtáblákat.

Nem voltak ugyan az új számoknak megfelelő irataink a

kocsikhoz, de ezt a kockázatot vállalnunk kellett. Nem is hajthattunk együtt, Begga és Pedro vagy öt kilométerrel előttünk jártak, hogy időben figyelmeztessenek az esetleges veszélyekre. Nálunk meg a jó

„öreg" Gino − akkoriban ünnepelte a huszonkilencedik születésnapját

− már eleve félig kifordult derékkal ült, hátrafelé figyelt. Kosztasz feje egy ideig billegett, végül elaludt. Davor is nehezen tartotta magát, rászóltam: szundítson nyugodtan. Én vezettem, az eső elállt, száraz volt az aszfalt. Innsbruck után is felhős volt az ég, hamar alkonyodott.

Svájcot ezúttal ki akartam hagyni, az útvonalat tekintve

Belgiumhoz különben is Németországon át vezetett a legrövidebb út, így hát északnak fordultunk. Megtorpantunk az első német parkolóban, ettünk valamit, aztán az aszfaltozatlan − szerintem csak félig kész −

betonos német sztrádán robogtunk este tízig. Akkor egy motelben

béreltünk szobákat. Valami azt súgta, hogy ellenfeleink az éjszaka folyamán végigmennek ugyanezen a vonalon, és betérnek minden

motel elé, megnézni a parkoló kocsikat. De ők még a régi, azaz az igazi rendszámainkat keresik. Ezek alapján talált ránk az a három ügyetlen fiatal ál- rendőr. Ez már kezdett idegesíteni. Más és más neveken, nem a sajátunkon béreltük mindkét autót. Jean-Pierre Privas létezéséről senki sem tud, még Berger sem. Valami más módszerrel

jöhettek rá, melyik kocsikban haladunk. Egy dolog adott némi

reményt: azok a „rendőrök" csak egy autóról tudtak! Hiszen ha ismerték volna a tényt, hogy két kocsival megyünk, Beggáék a

parkolóban a maguk terepjárójával nem jöhettek volna közvetlenül

melléjük.

Most tehát csak annyit tudnak, hogy mi hatan egy nagy, böhöm

fekete kocsival − ismerik a márkáját és típusát − haladunk Belgium felé. Nem kétséges, hová visszük Kosztaszt, és miért. Még az is

megfordult a fejemben, hogy valamelyik vidéki városban bérelünk

egy kisgépet, vagy kettőt, és légi úton megyünk Brüsszelbe. Bevált már a görögöknél is! De attól tartottam, erre ellenfeleink is

gondoltak, és ha nekik egyszer már bevált a bombás trükk, akkor talán másodszor is sikerül. Mindenhol lehetnek embereik, vagy ha

nincsenek, azonnal felbérelnek néhányát. A repülés kockázatosabb.

Én meg máskor is azt vallom: lassan járj, tovább érsz. A megfontolt haladás messzebbre juttat, persze ha kellően óvatos vagy. Úgy

terveztem, ha minden jól megy, még ma estefelé Brüsszelbe érhetünk.

Ha minden jól megy! - tettem hozzá. Mert hiszen nyilvánvaló: minél közelebb érünk a belga fővároshoz, annál kétségbeesettebben küzdenek majd ellenfeleink azért, hogy ne érjünk oda élve. Egy ilyen helyzetben az utolsó hatszáz kilométeren már nem csak Kosztasz

Vaniszelosz lesz a célpont, hanem mi öten is. Rajtunk kell áttörniök, hogy a célt elpusztítsák. És nem fognak habozni.

Az utolsó hatszáz kilométeres futásunk most kezdődött.

Korán reggel indultunk. Gyomrunkban finom kávé, meg némi étel.

Kosztasz most az én kocsimban ült, elöl Davor és Begga haladtak.

Igyekeztünk külön menni a lánnyal; ha egyikünk odaveszne, a másik vezeti tovább az akciót. Ezt a fiúk is tudták.

Indulás előtt nem restelltem egy kis készülékkel a kezemben

körbejárni mindkét autót, sőt, bemásztam alájuk is. A szerkezet

kimutatta volna, ha rádióadót tapasztottak alánk, de azt is, ha bombát rejtettek a kocsiba vagy az alvázra. Semmit sem találtam.

Most- tehát mi mentünk hátul. Indulásnál vártunk, míg Beggáék

kellően eltávolodnak, azt figyeltük, nem indul-e valaki a parkolóból 42

éppen a nyomukba. De a motel előtt nem volt mozgás, erre gázt

adtunk. Azért útközben Davor és én is figyeltünk hátra.

Eseménytelenül telt el két óra. Ulm és Stuttgart között jártunk, a sztráda forgalma normális volt. Egyszer megint esett, aztán kiderült az idő. Begga telefonált:

− Te is érzed, hogy van valami a levegőben?

Éreztem. Kezemben tartva a mobilt, furcsa gondolatom támadt.

Aztán szóltam Beggának, menjünk ki és várjanak egy parkolóban. A

tükörben nem láttam olyan autót, amelyik makacsul követett volna

bennünket, és a parkolóba sem jöttek ki utánunk, Akkor odagördültem a másik kocsi mellé.

− Telefoncsere.

Míg Begga a készletből elővett öt teljesen egyforma, a modern

okostelefonokhoz képest egyszerű készüléket, megmagyaráztam a

többieknek:

− Azt hiszem, a telefonjaink alapján mértek be minket Nagyon

kiterjedt hálózattal rendelkeznek az ellenfeleink, a

mobilszolgáltatóknál is ülnek lefizetett embereik. Előbb is eszembe juthatott volna... Mindenki vegye ki a mostani telefonjából az akksit, tegyétek el. Begga kioszt nekünk olyanokat, amelyeket sehol sem

jegyeztek be, kártyások, névtelenek. Mindegyikbe be vannak táplálva mind az ötünk számai.

Kosztasznak nem volt, és most sem kapott telefont. Ő már

hetekkel előbb eldobhatta a magáét, amikor illegalitásba vonult. Jól tette.

Felhívtam Bergert. Vártam, tud-e a telefoncseréről, azaz hogy a

brüsszeli ügyészség megbízásából is figyelik-e a készülékemet? De erről nem szólt semmit Viszont szóvá tette:

− Nem jelezte ki a számát a telefonom.

− Ezentúl nem is fogja.

− Akkor hogyan hívhatom, ha infóm van?

− Eddig még nem volt. Inkább csak én adtam ilyeneket önnek.

− Maga mondta, hogy talán lehallgatnak minket. A műholdas

technikával minden lehetséges − vágta rá idegesen.

− Igaza van, minden lehetséges. Ezért most már csak ritkán fogok

jelentkezni. Legyen elég annyi, hogy Németországban vagyunk, és

teljes erővel száguldunk Brüsszel felé. Készüljön fel, kedves uram, az átadás-átvételre − céloztam a beígért összegre. − Még ma

odaérünk! − és ezzel kinyomtam. Mi van, ha le is hallgatnak minden beszélgetést, meg be is mérik rögtön a gyanús készüléket? Ez

megtörténhetett éppen ebben a pillanatban is! És ha igen, akkor már csak egyet tehetünk: mielőbb el innen!

Rossz sejtelmek gyötörtek, de nem szóltam senkinek. Bár Begga

arcán is láttam egy kifejezést, ami mintha ugyanerre utalt volna. Ám a fiúk előtt nem beszélhettünk erről. Beszálltunk és mentünk tovább.

Alighanem éppen azzal árultuk el hollétünket, hogy hirtelen

„eltűnt" az éterből Begga meg az én telefonom. Ahol elhallgattak, ott vagyunk! És onnantól kezdve mérték a távolságot. Tudták, hogy a

német sztrádákon sokfelé bármilyen sebesen lehet haladni, de persze van egy ésszerű sebesség, amit mi nem fogunk túllépni.

Kiszámíthatták, merre járunk. Ettől nem lettem vidámabb. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy időre elhagyjuk a sztrádát. Ezzel alaposan megkevernénk őket.

Egyelőre robogtunk. Az idő megint esősre fordult. A sztrádán

megritkultak a kocsik. Most nem volt semmilyen leágazás. Kezemben a térképpel próbáltam valamit kitalálni, végül szóltam Beggának:

ahol tizenkettő után leszünk, ott lemegyünk a sztrádáról. Ideje, hogy Kosztasz is kocsit cseréljen. Mi van, ha műholdról figyelnek minket?

Ez már a paranoia határát súrolhatta, de az ember sohasem lehet elég óvatos. Tizenkettő volt, és jóval túl jártunk Stuttgarton, amikor az egyik pihenőbe telepített grillbárban kapkodva ettünk valamit. Nem volt hűvös, sőt, kisütött a nap is. Most úgy döntöttem, én megyek Kosztasszal, Pedróval és Ginóval. Olyan kellemes meleg lett

hirtelen, hogy mi, férfiak ledobtuk a zakót. Csak miután már

elindultunk, jegyezte meg a görög:

− Enyém zakó lenni másik kocsiban.

− Kár, hogy nem veszni el végleg − tréfáltam. − Lenni oly ronda!

Kosztasz csak nézett rám. Volt valami a tekintetében, amit én

szemrehányásnak vettem. Hát igaza is van, mit pimaszkodom itt vele egy rosszul szabott öltöny miatt, amikor van neki éppen elég más

baja!

A jó idő nem tartott sokáig. Ötven kilométert, ha megtettünk,

amikor belefutottunk egy újabb esőbe. Már zuhogott is sűrű

csöppekkel. Gino vezetett, én ültem mellette, a hátam mögött

Kosztasz és balra tőle Pedro. Lassítottunk. Alig százzal mentünk, a lapátok nem bírták letörölni a szélvédőről a rengeteg vizet. Egy

sötétzöld furgon haladt előttünk. Megint kevés kocsi jött a sztrádán.

Végre alábbhagyott az égi áldás, ritkult az eső.

Lehet, én vettem észre elsőnek? Ez már sohasem fog kiderülni.

Mindenesetre az előttünk vagy ötven méterrel haladó furgon kicsit gyorsított, és nyílni kezdett az ajtaja. Még akkor arra gondoltam, hogy talán csak elromlott a zár, figyelni kell, nehogy valami áru szóródjon szét éppen előttünk. De hirtelen kicsapódott egyszerre mindkét ajtó, és úgy is maradt... erre a célra preparálták, értettem meg egy pillanat alatt.

- Gino, fék, jobbra ki!

Egy örökkévalóságnak tetszett, amennyi idő eltelt. A furgon

padlóján egy férfi térdelt, két oldalról két társa tartotta a vállát, a kezében egy rakétavetőt tartott! Páncélököl volt, persze modern, úgy sejtem. Nem világháborús vacak, amikkel tankokra lövöldöztek jó

közelről. Ezzel akár egy helikoptert is lelőhetett volna. A furgon egyenletesen haladt, a férfi célzott. Gino is látta, alighanem neki is az villant az agyába, hogy egyszer Szudánban majdnem ugyanígy lőttek rá a konvojunkra, és akkor nagyon, nagyon közel voltunk a halálhoz...

Most is.

Gino fékezett és jobbra kormányozott, a padkához. Nem volt

korlát, csak árok. Éreztem, hogy a biztonsági öv szorítja a testemet, nagyon erős volt a fékezés, a nedves aszfalton igazi csoda volt

megtartani az autót úgy, hogy fékezés közben jobbra is kellett

húzódni. Balkezem a biztonsági öv csatján, jobbom az ajtókilincset húzta. Nem láttam mást, csak azt a pasast, most már vagy hatvan

méterre tőlünk. Mit sem ért, hogy kihúztunk jobbra és fékeztünk − a 45

rakétát ránk állította, a forró motor hője irányította célra a hőkereső

érzékelőt! Ez volt az utolsó gondolatom erről. Kicsattant az övem, nyitottam az ajtót, és kivetettem magamat a padkán szaladó kocsiból.

A jármű száguldott tovább, én meg a levegőben voltam, amikor az a rakéta elindult, és szinte ugyanakkor célba is ért. Még repültem az árok alja felé, amikor megéreztem a lökéshullámot. Forró volt

nagyon, és erős. Úgy megtaszított a levegőben is, hogy hirtelen

visszafelé kezdtem repülni. Nem nagyon tudtam felkészülni a

földreszállásra, mert fogalmam sem volt hirtelen, merre repülök: hol az ég és hol a föld?

Ezért elég keményen landoltam, megütöttem a vállamat, és a

bokámba is fájdalom nyilallt. Közben rémisztő detonáció hangja is elgördült fölöttem, együtt a forró levegővel, és égő roncsdarabokkal.

Amint földet értem, azonnal hasra fordultam, arcomat két karom közé temettem, és csak arra figyeltem: meggyullad-e rajtam a ruha? Nem gyulladt meg. Amikor óvatosan felnéztem, az aszfalton csattanva értek földet a kormos, itt-ott még lángoló alkatrészek. Ilyenekkel volt tele az árok is, de távolabb tőlem. Létezése utolsó másodpercében a

terepjáró még vagy húsz métert megtett, miután én már kiugrottam

belőle.

Felültem a fűben. Fékcsikorgás... több autó fékezett. Begga már

ott volt mellettem.

− Rendben? − kérdezte a lány röviden. Összenéztünk, segített

felállni. Davor nem hagyta ott a kocsit, most is figyelt, bár olyan kifejezés ült az arcán, amit soha nem felejtek el. Fájdalom, csalódás, keserűség és harag. Lehet, én is így néztem ki? Mert Begga

megragadta a karomat:

− Gyere gyorsan.

Mint később mondta, nem akarta, hogy bárki is észrevegye: én is

a felrobbantott autóban voltam. Mire az első bátrabbak megálltak − a legtöbben inkább behúzódtak a belső sávra, és gázt adtak, maximum azt hitték, hogy kiégett egy autó, valami baleset lehetett? Bár eléggé árulkodott az aszfalton keletkezett kisebb kráter − én már a kocsinál voltam. Begga lefektetett a hátsó ülésre. Egy idegen kérdezte, hogy 46

megsebesültem-e, de Begga elhajtotta: „Rosszul lett a látványtól, ennyi!" − és már mentünk is. Davor kőarccal kerülte meg a krátert.

Miközben fájó bokámat masszíroztam sziszegve, senki sem szólt

semmit. Begga ugyanúgy végiggondolta a helyzetünket, ahogyan én.

Odaveszett Kosztasz, és két legjobb emberünk. Nem tudtuk

megvédeni a célszemélyt, aki pedig ránk bízta az életét. Csak hát túl nagy erőkkel kerültünk szembe... De nem kenyerem a kifogások

keresése. Vesztettünk.

Begga hátrafordult:

− Jól vagy?

Nem beszélhettük meg az állapotomat, amely különben jó volt,

mert Davor szólt:

− Főnök, ez nem az a furgon?

Ott ballagott előttünk, egyenletes százhússzal, már csukott hátsó ajtókkal. Semmi kétségem, az volt. Reméltem, nincs még egy

rakétájuk. Davor lassított, beengedett közénk egy másik autót. Begga már sorolta is a lehetőségeket:

− A-verzió: felhívom a sztrádarendőröket és beolvasom a

rendszámát, elmondom, ők robbantották fel azt a terepjárót. B-verzió: leszámolunk velük mi magunk.

− B-verzió!

− B-verzió! − mondtuk egyszerre Davorral. Gino és Pedro arca

lebegett előttem. Szegény Pedro, idejött Afrika széléről, az óceáni szigetekről, hogy miután végigharcolta a fél világot, egy esős napon a német sztrádán tépje szét a testét egy robbanás? Gino útja is éppen ilyen volt. És ott van ráadásul Kosztasz. Egész eddigi munkánk és kockáztatásunk értelmét vesztette a halálával. Lehet, ezen az úton Brüsszel felé ez lesz az utolsó feladatunk?

A furgon a következő kijáratnál kikanyarodott. Csak mi követtük,

sehol más jármű. Egy erdős szakaszon haladt a keskenyebb úton,

éppen nem jött arra senki. Felültem, kézbe vettem a pisztolyt. De Begga megelőzött. Amikor Davor komótosan, ahogyan az német

földön szokás, betartva minden szabályt, indexelt, hogy előz, Begga már leengedte az ablakát, és amikor a furgon mellett haladtunk −

láttam őket, négyen voltak: a sofőr, a két támogató, meg a lövész − a lány rámosolygott a sofőrre. Az visszavigyorgott, ez a torz mosoly aztán ott is maradt az arcán, mert Begga felemelte a pisztolyt és pontosan a homlokát találta el. Davor jó érzékkel lassított rögtön a dörrenés után, nehogy a vezetőjét vesztett kocsi belénk rohanjon. De az jobbra ment, kiszaladt a padkára, és félig bedőlt az árokba. Davor máris leállt mögötte. Még forogtak a kerekeink, amikor Begga már

kilépett, és sántikálva ugyan, de én is követtem. Davor sem akart kimaradni. Fülelt, nem hall-e valahonnan közeledő kocsit.

Azok hárman próbáltak volna kimászni a roncsok közül, de erre

nem maradt idejük. A hátsó ajtó az ütközéstől kinyílt, láttam a

rakétavetőt − jó kis bűnjel lesz majd a rendőrségnek. Nem volt

semmiféle lelkifurdalásom, ahogyan társaimnak sem. Még ez is kevés azért a három halálért, negyedórával ezelőtt, ott kint a sztrádán!

Csak fejbe lőttünk, kétszer, ahogyan a maffia szokta. Aztán vissza a kocsiba. Négy halott maradt a felborult kocsiban. Davor gázt adott.

Begga meg én majdnem egyszerre mondtuk:

− Maffiás leszámolásnak hiszik majd.

− Azok lőtték le őket, akik korábban megbízták a másik autó

felrobbantásával, így nem maradtak tanúk.

Kosztasz Vaniszelosz arcát láttam maga előtt. Most mit mondjak

Bergernek? Vesztettünk. Az előlegként kapott pénzt majdnem teljesen elköltöttük az utazásra, a feladatra. Van három halottunk, és elbuktuk a munkát is. Gavrilisz bandájának sikerült megmenteni a főnököt?

Egy kisvároshoz közeledtünk, jelezték a feliratok. Kényelmetlenül ültem ott hátul, valami nyomta a combomat. Nocsak, szegény

Kosztasz annyit emlegetett zakója!

Egy benzinkúthoz kanyarodtunk. Született egy ötletem: távol a

kameráktól és kíváncsi szemektől leszereltem a hamis rendszámot és visszatettem az eredetit, az igazit. Mostantól legálisak leszünk. Ha bárki látta is autónkat a robbanás környékén, vagy amikor azt a négy gazembert intéztük el, hiába közölte a számot a hatóságokkal.

Legfeljebb annyit tudnak meg, hogy évek óta nem használt ljubljanai kocsihoz tartozott valaha.

Amikor eljöttünk a kocsitól, megkérdeztem Beggát:

− Ne legyek én Kosztasz?

Röptében felfogta, mire gondolok, és már sorolta is az

ellenérveket:

− Ezzel csak újabb bajokat vonnánk magunkra. És támadnának

még az úton, Brüsszelig. De minek is mennénk oda? A megbízatás

véget ért, az „eladónak" annyi, a „biztonsági főnököt" a „takarítókkal"

együtt automatikusan kirúgták. Ha eljátszod Kosztaszt megfelelő

sminkkel, parókával és így tovább, Bergernek úgysem tudod beadni, hogy te vagy.

− Legfeljebb addig, míg kifizeti a pénzünket. De igazad van, ez

csalás lenne.

Szomorúan ballagtunk a mosdó felé. Hirtelen újabb ötletem

támadt:

− Menjetek csak, mindjárt jövök − visszaszaladtam a kocsihoz.

Központi zár ki, ping-ping, Kosztasz zakóját kézbe, zár vissza, ping-ping, menet közben kiforgattam a külső és belső zsebeit, persze

semmi. Ugyanakkor láttam magam előtt az arcát, hallottam a hangját:

„Ha velem történni valami, magának hagyom. Vegye fel..." És

ahogyan nézett rám egy órával ezelőtt, amikor átszállt a másik

kocsiba, de a zakója itt maradt Begga kocsijában... Begga a mosdó előtt várt rám. Látta a zakót és az arcomat. Ő mindig tudja, mire gondolok. Szoktam mondani magamnak: ez veszélyes is lehet majd

egyszer, ha közelebbi kapcsolatba kerülünk. Ez eddig még nem történt meg, de bármikor megeshet.

Szó nélkül kivette kezemből a zakót és belépett vele a pólyázó

fülkébe. Csecsemő helyett most a zakó került az asztalra. Én a félig nyitott ajtóban maradtam és néztem. Tapogatta. A válltömések... Ki hord ma ilyesmit? Annyira idejét múlta!

Ugyanarra gondoltunk. Begga táskájából olló ki, fém szaladt

textilbe, tömőanyag morzsái hullottak szerte. Az egyik válltömésben nem volt semmi, a reményeink csökkentek. Elképzelhető, hogy

tévedtünk? De hiszen Berger mondott valami olyasmit, hogy a

„célszemély" jelezte Brüsszelnek: rendelkezik bizonyító anyaggal, 49

lehet, több száz képe van a titkos könyvelés iratairól, állítólag beszélgetéseket is felvett titokban, vannak fotói...

A másik válltömésben volt.

Apró, lapos, mint a körmöm. Begga fürge ujjai még egyszer

átvizsgálták a válltömést, aztán a megcsonkított zakó maradványai a kukában landoltak.

− Egy chip, tele infóval. Legalábbis remélem.

A benzinkútnál volt egy kis büfé is, oda telepedtünk. Az ablakon

át jól láttuk a kocsinkat. Davor tekintélyes mennyiséget fogyasztott el különféle szendvicsekből. Begga alig evett − a laptopját nézegette.

Néha odafordította félém, hogy lássak valamit én is. Olykor

kommentálta:

− Ez itt a görög államkasszába beérkezett brüsszeli támogatások

hivatalos jegyzéke. Itt meg mellette egy másik, ami mutatja, hogy melyik összegből csípett le a Gavrilisz-féle társaság, és milyen

módszerrel, milyen ürüggyel csinálta. Ez itt egy hangfelvétel,

gondolom ez a Gavrilisz cseveg rajta angolul, valószínűleg egy

bolgárral. Három és fél millió euró sorsáról szövegelnek, amit

nyilván megszereztek. Itt megint ál-szerződéseket látni, soha meg nem rendelt és végre sem hajtott fejlesztésekről, amelyekért viszont az állami kasszából kiszedtek... öregem, a legkisebb összeg sem

kevesebb egymillió eurónál! De a legtöbb három vagy Öt... sőt, van egy nyolcmilliós is...

− Szóval ez az, ami tönkreteheti Gavriliszt. Jól sejtette a fickó, hogy Kosztasz bebiztosította magát.

− De nem eléggé. Én az ő helyében rögtön elküldtem volna az

anyagot Brüsszelbe.

− De akkor nem alkudozhatott volna kisebb büntetésért, vagy

esetleg annak teljes elengedéséről. Nem adhatta ki a kezéből az

összes aduját, előre!

− Mit csináljunk?

Davor evett, és egyszer sem nézett a képernyőre, őt ez nem

érdekelte. Figyelte a kocsinkat, és rágott. Begga nem sokáig

töprengett, közelebb hajolt, és majdnem pontosan azt javasolta, amit 50

én is gondoltam. Aztán a következő percekben a gépen dolgozott. Én meg a térképre koncentráltam. Brüsszel innen még majdnem négyszáz kilométer. Heidelberg környékén vagyunk, ez a név már megjelent a sztráda-táblákon. Nincs értelme tovább menni német földön, átvágunk nyugatra francia területen, és vagy érintjük Luxemburgot, vagy sem, a lényeg, hogy ha meghajtjuk a kocsit, estére célba érhetünk.

Indulás után Begga vezetett. Visszamentünk a sztrádára. Még

láttuk a zöld furgont: akkor húzták fel egy platóskocsira. Sok

rendőrautó állt ott, villogtak a kék fények, és négy szürke

egyenkoporsó sorakozott az árokparton. Egyikünk sem kommentálta a dolgot.

Két perccel később a sztrádán robogtunk, és biztos voltam benne,

hogy nem lesznek lelki problémáink ama négy halál miatt. Begga

egymaga kettővel végzett, az egyik menet közben valóságos

mesterlövészi teljesítmény volt. Becsültem is érte. Persze tudtam, ha végzünk, majd megdicsérem − az ilyesmi mindig jólesik.

− El kéne dugni azt a chipet − mondtam Beggának.

− Gondolod, megtámadnak?

− Jelentenem kell Bergernek, hogy mi a helyzet. Ha lehallgatják

őt, ezt is megtudják.

− Hát ne jelentsd!

− A robbanást a sztrádán nem lehet eltitkolni, biztosan bemondta

már a német közlekedési rádió, benne lesz a hírekben, és ő tudja, hogy éppen akkor arra jártunk. Nem hülye, összekapcsolja a

dolgokat. Ha csak arról értesül, hogy Kosztasz meghalt, akkor

számára vége az ügynek. Nem is fog találkozni velünk, és így fizetni sem. De nekünk nincs vége. Kosztasz helyett visszük a chipet, azaz az összes bizonyítékát. Ez is ér majdnem annyit, mint az élő Kosztasz, sőt talán többet is.

Begga csak egy pillanatig töprengett. Még nem mentünk át francia

területre, amikor hívtam Bergert. Nagyon ideges volt:

− Mi a fene van magukkal? A műholdas megfigyelők egy nagy

detonációt észleltek.

− Páncéltörő rakéta volt. Odalett két takarító, de sajnos az eladó 51

is.

− Mit mond? Az eladóóó? − ideges volt, most még jobban. Nem

tudtam kiigazodni rajta, egy ideig csak vinnyogott, mint egy kutya.

Ennyire fáj neki Kosztasz elvesztése? Talán, hogy megvigasztaljam, már mondtam is:

− De sebaj, hátrahagyta az egész dokumentációt.

− Dokumentációt? − Berger ledöbbent.

− Igen, amit ön is említett az elején. Minden olyan anyag, iratok, filmek, beszélgetések felvételei, amelyek nagyon terhelőek lesznek majd egy bizonyos úrra. Már ha úrnak lehet nevezni egy ilyen alakot.

Tudta persze, hogy Gavriliszra célzok. Sóhajtott:

− Hát jöjjenek csak! Sajnálom a görögöt, de a megbízónk talán ezt a „dokumentációt" is használni tudja.

− Nem kétlem. Láttam, és szerintem igen „ütős" anyag. Szóval végig Németországon át megyünk. Egy órával érkezés előtt

jelentkezem.

Befejezve a beszélgetést, azonnal szétszedtem a telefonomat. Az

ördög nem alszik, és tartani kellett a rejtélyes lehallgatóktól.

Brüsszel messze van

A z út unalmas volt. De legalább élvezhettük a nyugalmat, amiben

az utóbbi napokban nem sok részünk volt. Igaz, egyikünk sem volt jó hangulatban: Gino és Pedro nem érdemelték meg a halált, különösen nem a harmincadik évük előtt. Ha eszembe jutottak − és eszembe

jutottak azon a délutánon nemegyszer − akkor csak ökölbe szorult a kezem, tehetetlenül. Sajnáltam Kosztaszt is, de vele kapcsolatban inkább a szakmai kudarcot éreztem. Nem tudtam őt megvédeni, pedig erre szerződtem. Ez bántott, túl azon, hogy egy rokonszenves és

voltaképpen igen bátor embert ismertem meg benne. Már amennyire

megismerhettem. Egy maffia-könyvelő, aki a főnöke bukása után

vállalja, hogy tanúskodik ellene a perben, miközben a vezér

bosszúért lihegő hívei százszámra csatangolnak szerte Európában −

azért ez tiszteletet érdemel.

De az ügy még nincs veszve, tudtam. Ha végigvisszük, akkor

Kosztasz Vaniszelosz nem hiába halt meg. Hát csak robogtunk tovább, száz kilométerenként váltva egymást a vezetőülésben, hogy mindenki viszonylag kipihent maradjon.

Már Thionville környékén jártunk, egy ugrásra Luxemburgtól,

amikor támadt egy ötletem. Egy sztrádapihenő mosdójában elő is

adtam a lánynak:

− Ha elkapnak bennünket, vagy csak egyikünket, azt kell hinniök:

jól eldugtuk a chipet, mert csak az az egyetlen példány létezik belőle.

Mi, ugye, nem is nagyon tudjuk, miről van szó, csak visszük a chipet Brüsszelbe, ennyi a dolgunk. Ha tehát valahol csapdát állítanak

nekünk, akkor persze nagyon fogják keresni.

− Nem adjuk oda nekik?

− Csak nagyon nagy fenyegetés hatására. Akkor biztosan meg

lesznek győződve róla, hogy nem másoltuk le.

− Mert persze már lemásoltuk... Hogyan akarod?

Mindig van nálam egy igen éles kés, kis tokban a zakóm alatt

hordom. A kezébe adtam, bementünk a női mosdóba, magunkra zártuk

az ajtót.

− Ne sajnálj, bébi. Remélem, nem fog fájni... túlságosan.

Davornak nem szóltunk róla. Kicsit sajgott, amikor ismét

beszálltunk a kocsiba. Elhagytuk Luxemburgot úgy, hogy nem is

köszöntünk be a nagyhercegségbe. Alig mentünk tovább valamivel, a sztráda fölött ívelő felüljáró szélén egy pillanatra elém villant egy férfi körvonala. Távcsővel a szemén állt és mozdulatlanul, kitartóan figyelte a Belgium felé igyekvő kocsikat. Begga nem látta, de nekem rögtön kellemetlen előérzetem támadt. Nem szóltam róla, mert hátha tévedtem...

Úgy láttam jónak, hogy most már menjünk egyfolytában, csak

végszükség esetén álljunk meg. És bár magam is meglepődtem, ez

sikerült... volna, ha alkonyat előtt a hátul ülő Davor nem szól:

− Az utolsó bejárónál vesztegelt egy belga rendszámú kocsi,

aztán elindult és jön mögöttünk.

− Menj le a padkára − szóltam Beggának. A kocsink

vészvillogókkal állt a padkán.

Davor figyelte a kocsit. Ha tényleg üldözők voltak, most már nem

tehettek mást, el kellett robogniok mellettünk. Én megjegyeztem a rendszámukat, majd kétperces várakozás után visszacsorogtunk a

sztrádaforgalomba.

Én a kocsikat figyeltem, Begga kitartóan vezetett. Namur és

Wavre között jártunk, Brüsszel már nem volt messze. Éppen azon

gondolkoztam: lám, nem vették be, hogy Németországon át jövünk.

Vagy egyszerűen figyelőket állítottak minden Brüsszel felé vezető

sztrádára? Ha igen, sem volt nehéz dolguk, elég volt figyelni a délről és a keletről közelítő autópályákat.

− Davor, szedd össze a cuccokat egy táskába. Lehet, hogy el kell

hagynunk a kocsit. − ezt inkább csak egy ösztön mondatta velem.

− Egy nap két páncéltörő rakéta kicsit sok lenne − jegyezte meg a horvát halálos nyugalommal. Hallgattunk. Egy táblán láttam:

BRUXELLES 52 KM. A forgalom valami okból lassult, de éppen egy

kijárathoz értünk. Hirtelen ötlettel szóltam a többieknek,

kikanyarodtunk egy benzinkúthoz. Mögötte látszott egy északra vezető

út. Megtorpantunk a parkolóban, jó hátul. Nem sokan jártak arra, az alkony már szürke fátylat borított a tájra. Elkértem Begga laptopját, és a sorban utolsó, nagy szemetes konténerhez vittem − félig sem

volt: ma éjjel, de még holnap sem fogják elvinni a tartalmát.

Körülnéztem, sehol senki. Betettem a laptopot és rákotortam némi

szemetet. Itt senki sem fogja keresni.

− Ha valamelyikünket elfogják és vallatják, nyugodtan adja meg

ezt a helyet. Még ha kezükbe is kerül a laptop, nem tudhatják, hogy Kosztasz összes anyagát lemásoltuk. Ha meg nem történik semmi,

holnap hazafelé menet kiszedjük és elvisszük.

Aztán mielőtt tovább indultunk volna északra a keskenyebb úton,

összeraktam a telefonomat. Ha valakik tényleg figyelik a jeleit, akkor is csak annyit látnak, hogy a sztrádán vagyunk, Brüsszel előtt.

− Hello, itt a takarítók! A biztonsági főnök jelentkezik! −

csiviteltem tettetett vidámsággal. Ami fel is tűnt Bergernek!

− Na végre! Már aggódtam magukért. De miért repes annyira?

− Hát mert már majdnem a célban vagyunk. Higgye el, nem volt

könnyű. Még az előbb is majdnem lebuktunk.