A csillagközi kalózok históriája mindenkinek emlékezetes esemény az életében. Aki találkozott velük, halálfia volt. És milyen emlékezetes volt halálos veszélyt rejtő bázisaik felkutatása!

Eleinte csak a magányos űrhajókat pusztították el a kalózok. Végül űrflottájuk egyik ármádiája megtámadta a földiek egyik kolóniáját, a Capella 3-on, és oktalanul, hadüzenet nélkül, mindenkit az utolsó szál emberig kiirtottak, s még csak meg sem kísérelték a kapcsolatok felvételét. Felkutatásukat csak ezek után az események után kezdték megszervezni.

Elbeszélésünk hőse egy Back névre hallgató kutya, a történet a kalózok felkutatásának egyik epizódja.

 

Back gazdáját követve méltóságteljesen vonult be a „Cannassy” nevű könnyű csillagközi cirkáló parancsnoki posztjára, az ellenőrző kabinba. A kapitány otthagyta az elektronikus teleszkópot, Back gazdája, Holdan pedig leült a karosszékbe, kezében tartva az utolsó térhullám-regisztrátumot, ezt a távközlési-kabinból hozta magával. Back fürkészően nézett a kapitányra, azután elnyúlt a padlón, pofáját kinyújtott mancsai közé hajtva, mélyet sóhajtott. Back nem volt követelődző, igényes kutya. A „Cannassy”-n mindenkivel baráti viszonyt tartott fenn, kezdve a kapitánytól egészen a büfés boyig. A gazdája és istene azonban egy személyben Holdan hadnagy volt. Bárhova is ment Holdan, Back a nyomában járt – természetesen, amennyire ezt a szabályok csak megengedték – és nyugodtan várt, míg gazdájának eszébe nem jutott, hogy máshova menjen.

Most is a habgumipadlón hevert, hallgatva, hogy miről beszélget Holdan és a kapitány. Aggodalom és bizonytalanság áradt mindkettőjük hangjából.

A férfiak komolyan nyugtalankodtak. A cirkáló üstököspályán haladt a Massza Gamma csillagrendszerben. Hajtóműveit kikapcsolták, az életnek semmi külső jelét sem árulhatta el a cirkáló, hiszen azt a feladatot kapta, hogy a kozmikus térből jött halott vendéget imitálja.

Két héttel ezelőtt a „Cannassy” a Massza Gammarendszer legkülső bolygópályájától távol a szuperfotonális sebességről áttért a szubfotonális sebességre. S amint röpte az üstökösökre jellemző sebességre lassult, kiválasztott egy üstököspályát, s ettől kezdve üstököst utánozva repült. Így haladt át tizenegy bolygó rendszerén. Vevőkészüléke éppen most bolygóközi rádiójelzéseket regisztrált. Ezek arra utaltak, hogy e területen valahol civilizáció létezik. Gondolható, hogy a jelzéseket magukat nem értették, de mégis arról tanúskodtak, hogy olyan civilizációval állnak szemben, amely összehasonlítható az emberi civilizáció fejlettségével, legalábbis a technikai színvonalat illetően. Éppen ilyen civilizációt keresett a „Cannassy” is, de a földi csillagközi flotta valamennyi cirkálója is.

A „Cannassy” legénysége és tisztikara eggyel tisztában volt: valahol a világűrben az emberiség halálos ellenségei élnek. A földi felderítőhajók katasztrófái már hosszú ideje figyelemre méltó gyakorisággal követik egymást. És már régen megszületett az a feltételezés, hogy létezik a világban olyan lény, amely minden találkozás alkalmával megtámadja az embereket. A hipotézist a legutóbbi időkig nem sikerült bizonyítani, csak egy fél éve van meg erre a bizonyíték, miután a Capellán ismeretlen lények elpusztítottak egy hatalmas települést.

Csak azt tudták az agresszorokról: nem – emberek. Most már ki kell kutatni, hogy honnan jönnek, hol rejtőznek, és ha nem sikerül megértetni velük magunkat, akkor – meg kell semmisíteni őket, mielőtt olyan erőssé válnak, hogy az emberiséget kiirtsák a Föld felszínéről. A Massza Gammarendszert is lakhatták ezek az ismeretlen lények, korábban az emberek még sohasem kutatták át ezt a csillagrendszert. És most egy olyan civilizációra bukkantak, amely képes megvalósítani a bolygóközi távközlést, lehetséges, hogy éppen a keresett rablófészek…

Back nyugodtan szundikált az ellenőrző kabin padlóján… A gépház szaga, egy kandúr hajszolása, a fák ügybuzgó szagolgatása… mindezek csak töredékes részletei voltak álmának. Egy szokásosnál hangosabban kiejtett mondatra azonban felnézett.

– Mindenesetre bolygóközi repüléseket biztosan tesznek – mondotta Holdan. – A legkisebb kétségünk sem lehet afelől, hogy a felfogott jelzések bolygóközi távközlésre szolgálnak. Úgy tűnik: azokra hasonlítanak, amelyeket keresünk.

A kapitány bólintott.

– Lehetséges. De mielőtt elpusztítanánk őket, kötelesek vagyunk feltevésünk helyes voltáról meggyőződni. Ez a parancs! Tudnunk kell: képesek-e elpusztítani a „Cannassy”-t. Ha meg tudnak minket ölni, akkor a keresett ellenségekre bukkantunk, ha nincs ehhez erejük, nem azok. Ezt kötelesek vagyunk megállapítani.

– A bolygóközi kapcsolat tán nem kellő bizonyíték?

– A bolygóközi még nem csillagközi – jegyezte meg a kapitány. Egy torpedót kell küldenünk a Földre, megrakva minden adattal, amivel csak rendelkezünk. Vang-ho-hullámokat még nem rögzítettünk, Holdan. Nincs bizonyítékunk rá, hogy az itt felfedezett lények csillagközi űrrepülésekre is képesek. Míg az ellenségeink már eddig is megtettek ilyen utakat.

– Lehetséges, hogy titkolódznak – jegyezte meg Holdan. – Az általunk kiváltott Vang-ho-hullámokat pedig a megérkezésünk előtt is regisztrálhatták. Az is lehetséges, hogy most csak arra várnak; kerüljünk kellő közelükbe, hogy biztonsággal semmisíthessenek meg bennünket. Úgy, hogy egyáltalán ne tudjunk sem védekezni, sem jelentést küldeni a Földre. Ez hasonlítana rájuk.

Holdan felállt, és Back is, farkát csóválva késlekedés nélkül ugrott fel. Holdan, a gazdája valahová indulóban van, és természetesen Backnek követnie kell. Back számára az jelentette a boldogságot, hogy mindig odamenjen, ahova Holdan tart, hogy ott legyen, ahol a hadnagy van, egyszóval, a boldogság: Holdan állandó jelenléte. A sorstól mást nem is kívánt. Amikor Holdan megveregette a fejét, vagy játszott vele, még ha egy kicsit gorombán is, Back csendes boldogsága egyenesen az extázisba csapott át. Most egyszerűen már azzal is elégedetten várakozott, hogy elindulhat Holdan nyomában.

– Igen, ez így van – helyeselt a kapitány is. – Lehetséges, hogy leselkednek ránk. Meglátjuk. Mindenesetre valamennyi adattal, amit csak összegyűjtöttünk eddig, elküldjük a torpedót a Földre. Ha nem térnénk vissza, akkor legalább azt tudja a flottánk, hogy milyen irányban kell előretörnie, és kit kell ártalmatlanná tennie. Kíséreljük meg azt is, hogy a mentőrakétán leszálljunk a bolygójukra. Nem hinném, hogy ellenségeink megtagadnák maguktól azt a gyönyörűséget, hogy megkíséreljék az elpusztítását. És ha a rakétának mégis sikerülne visszatérnie, legalább arról is megtudnánk valamit, hogy milyen a fegyverzetük.

– Kapitány – mondotta sietve Holdan –. küldjünk önkénteseket ezzel a rakétával.

– Meglátjuk – mondta a kapitány –, mindenekelőtt össze kell állítani a jelentést, amelyet a távközlési torpedónak magával kell vinnie. Egészen biztos vagy abban, hogy irányított sugárzást észleltél, olyasmit, mint a mi régimódi radarunk működése? És hogy a negyedik bolygóról jött?

– Tökéletesen biztos vagyok ebben – felelte Holdan. – Természetesen nehéz megállapítani azt, hogy milyen képet kapnak rólunk a segítségével. Az persze megérthető, hogy az égboltozatukon megjelent üstököst ilyen módon is nyomon akarják követni…

– Reménykedjünk abban – jegyezte meg a kapitány szikrázó szemmel –, hogy a hajónk testéről visszaverődő visszhang azt mondja nekik: „Csak egy üstökös, és nem más”… így hát Holdan, egy fél óra alatt minden legyen készen.

Holdan tisztelgett, és elhagyta a parancsnoki kabint. Mögötte méltóságteljesen lépkedett Back. a hatalmas barna kutya, amelynek esze ágában sem volt, hogy olyan butaságok miatt aggódjon, mint az űrutazás vagy azok az ismeretlen lények, akik érthetetlen kegyetlenséggel elpusztítottak félmillió embert.

Back tökéletesen elégedett volt a sorsával. A gazdájával lehetett.

 

A Massza Gammarendszer Bolygóközi Tanácsa már összegyülekezett. Az irányított sugaras felvevő berendezés azt mutatta, hogy az égen megjelent új üstökös, noha tökéletesen szabályos üstököspályán fut, lényegében – mesterséges alkotás, csillaghajó. A hajtóművei igaz, nem dogoznak, és egyáltalán nem mutat életjeleket. Ám átszelve a külső bolygók gravitációs terét, nem kezdett forogni, ez pedig csak abban az esetben lehetséges, ha a hajóban giroszkóp vagy valami más, hasonló berendezés működik.

– Egy látogatást már kaptunk a csillagközi térből – kezdte a Bolygó-közi Tanács elnöke. Nagyon nyomott hangulatban volt. – A következményeit ismerjük. Ha ugyanazok a lények vannak ebben a hajóban, akkor minél hamarabb el kell pusztítanunk őket. Már az is elegendő bizonyítéknak tűnik – a véleményem szerint –, hogy igyekeznek észrevétlenül közel lopakodni hozzánk. Ám ez a maszkirozás ugyanakkor arra is vall, hogy meglehetősen óvakodnak tőlünk, nyilván még kételkednek benne, hogy a korábban erre járt hajóikat éppen mi pusztítottuk el. Ha ezt a hajót szétzúzzuk, a gyanakvásukat meggyőződés váltja fel, és biztosak lehetünk abban, hogy ezt követően már hatalmas flotta keres fel bennünket. Ez pedig megkövetelné, hogy civilizációnkat teljes mértékben átállítsuk a haditermelésre. És olyan erőről is gondoskodnunk kellene, amely lehetővé tenné, hogy kitörjünk a rendszerünk határai közül. És kénytelenek lennénk békés természetű lényekből átalakulni olyanokká, akik kizárólag a háború követelményeinek kielégítésére alkalmasak.

Az Első kontinens elnöke némileg optimistábban nézte a dolgot.

– Mire alapozzuk azt a meggyőződést – kérdezte –, hogy ez a lény pontosan az a faj, amely előzőleg itt járt? A hajó alakja egészen más. És honnan merítjük azt a meggyőződést, hogy ezekkel a lényekkel ugyanúgy nem lehet megegyezni, mint az előzőekkel?

– Ebben természetesen nem lehetünk biztosak – felelte fáradtan az elnök. – A hajó külsejéből leszűrt pszichológiai analízis azt mutatja, hogy valószínűleg ezek a lények mások. De ettől eltekintve, megengedhetjük-e magunknak, hogy megkíséreljük felvenni velük a békés kapcsolatokat? Az is evidens, hogy egy magányos hajó személyzetét kivégezhetjük, meg meg is kegyelmezhetünk nekik. Bizonyára barátságot tettetnek, hogy megszerezvén azokat az adatokat, amelyek elpusztításunkat elősegítik, visszarepüljenek a bázisukra. Egyáltalában hihetünk-e olyan lényeknek, akik magányos hajót küldenek hozzánk kémkedés céljából?

Szavait néma hallgatás fogadta. Kétszáz évvel ezelőtt egy csillaghajó jelent meg a Massza-Gamma-rendszerben. Akkor a bolygók felét elpusztította ez a hajó, és csak sok millió élet feláldozása árán sikerült ártalmatlanná tenni. A hajón jött lények semmiféle kísérletre sem reagáltak, amellyel a

Massza-Gamma-beliek barátságos kapcsolatba kívántak velük lépni. Ahol csak leszálltak, mindenütt kegyetlenül elpusztították a konkurens civilizáció színe-virágát, és mindenekelőtt – a bolygók értelmes lakosait. Nem lehetett egyezséget kötni velük, csak egy lehetőség maradt – el kellett pusztítani őket.

– Ha legalább annyi sikerülne – mondotta a Harmadik Kontinens elnöke szomorúan –, hogy a legénység egyetlen tagját a kezünkbe kaparinthatnánk és meggyőződhetnénk arról, hogy valóban nem lehet semmi remény egymás megértésére. Borzalmas, hogy még csak meg sem tudunk győződni, mielőtt…

– Igen, ez borzalmas – helyeselt tompa elkeseredett hangon az elnök.

– Egész civilizációnkat átállítani a haditermelésre, és a hosszú háború poklára ítélni a világot – ez a lehető legborzalmasabb dolog. De nem látok más kiutat. Szavazzunk barátaim: meg kell-e semmisítenünk az űrhajót, amely a rendszerünkben megjelent?

Bár szívük ellenére, de egyhangúlag a háborúra szavaztak.

 

A „Canassy” torpedója egyáltalán nem volt elképesztő méretű – szivar alakú, vagy két méter hosszú alkotmány. A torpedónak a cirkáló elhagyását követő tizenöt perc alatt harminc-szoros gyorsulást kellett elérnie, és azután már a szuperfotonális sebességgel száguld. A megszokott térkategóriák értelmében ettől a pillanattól kezdve tulajdonképpen megszűnt létezni. Erről a hihetetlen mennyiségű energia felszabadulása, az úgynevezett Vang-ho-hullám árulkodott. Egy Vang-ho-hullámot százmillió kilométeres távolságokon át is regisztrálni lehet. A torpedó a Föld közelében a szuperfotonális sebességről a szubfotonális száguldásra lassít le, természetesen egy másik hasonló, de ellenkező előjelű hullám segítségével. A Massza Gamma egyébként nyolcvan fényévnyi távolságra van a Földtől. Ha rádión küldenék a jelentést, csak a cirkáló legénységének dédunokái foghatnák fel azt, a torpedó azonban néhány nap alatt eléri a bázist. A rematerializálódását kísérő Vang-ho-hullámot regisztrálja a bázishálózat, és ez továbbítja majd a torpedó kisugározta jelentéseket, később magát a torpedót is elfogják, hogy az írásos anyagot is megszerezhessék.

Back nem vett részt a torpedó kilövésében. A kutya nagyon is termetes volt, az orrfülke pedig túlságosan is szűk, ezért Holdan megtiltotta a kutyának, hogy oda is elkísérje. Back biztos volt gazdája ragaszkodásában, és a saját értékét is jól ismerte, így azután igazán nem vette szívére e tilalmat. Már réges-régen remekül megtanulta, hogy vannak olyan események, amikor nem szabad az emberek lába alatt ténferegni. És azt is tudta, hogy a legénység minden tagja szereti, éppen ezért komótosan ballagva elindult, hogy valami – bár kevésbé értékes – emberi társaságot keressen magának, addig is, amíg a gazda ismét megengedi, hogy mellette legyen.

Néhány ember a mentőrakétát készítette elő. Az ő feladatuk lesz a leszállás a negyedik bolygón. Back az emberek nyomában beténfergett a rakétába, majd befurakodott a parányi vezérlőfülkébe.

Egy pillanattal később induló állásba helyezték a rakétát. A sarokban összetekeredett Back pedig hunyorogni kezdett. A világítóablakokból csak úgy áradt a csillagok szikrázó fénye. Vakító fény árasztott el mindent. A Massza Gamma csillagainak tompítatlan fénye áradt be a kabinba az elülső ablakokon.

Maynard lépett be a kabinba, és megnyomta a telefon gombját.

– A védőajtókat kinyitottuk, a mentőrakéta startállásban – jelentette pattogóan. – Készen állunk az indulásra.

– Vettem – hangzott a megafonból Holdan hangja; némileg mogorvábban csendült, mint ahogy a hadnagy beszélni szokott. – Amikor a Vang-ho-hullám kicsapódik, azonnal startoljatok. Lehetséges, hogy a radarjukat blokkolja, és észrevétlenek maradhattok. Sok sikert.

Back a hangszórót és a gazdája hangját is jól ismerte. Erre a hangra megcsóválta a farkát, s a kutya mozgó farka halk dobolással verte a falat. Maynard a hangra hirtelen megfordult és felkiáltott:

– Back! Back itt van! Bebújt a sarokba!

Egy pillanatnyi csönd. És azután újból felhangzott Holdan hangja, csakhogy most még sokkal szomorúbban, mint előbb.

– Oké, Maynard. Nincs időnk rá, hogy visszahozzuk a hajóba. Hadd repüljön veletek.

– Lehetséges, hogy még szerencsét is hoz nekünk – jegyezte meg vidáman Maynard. – Legalább lesz talizmánunk. Mennyi időnk van még?

– Húsz másodperc – felelte Holdan hangja. – Egyébként szerencsés flótás vagy. Hiszen, amíg a bubit ki nem húztad…

Maynard felkacagott. A „Cannassy” egy ismeretlen és minden valószínűség szerint ellenséges naprendszerbe hatolt be. Ha ennek a lakói pusztították el álnokul a csillagközi flotta hajóit és irtották ki a Capella 3. telepeseit, akkor a cirkálónak is csak kevés reménysége lehetett arra, hogy épségben megússza a kalandot. Ez azonban egyáltalán nem zavartatta az alacsonyabb rangú tiszteket abban, hogy ne pókeren döntsék el; ki hajthatja végre a veszélyes leszállást.

Hirtelen olyan hangos és fenyegető üvöltés áradt a hangszóróból, hogy csak hörögni tudott, mintha a membránját fojtogatták volna. Ez a torpedó Vang-ho-hullámjának volt a következménye. Olyan erős fényrobbanás kísérte a szuperfotonális sebességre való felgyorsulását, hogy minden vevőkészülék munkaképtelenné vált a körzetében, bármilyen elven működött is.

 

A Massza 4. frissen szervezett Védelmi Ügyosztálya megkapta a jelentést.

Ez az ügyosztály volt most a legfelsőbb irányító szerv, és ez rendelkezett az egész naprendszer irányított fénysugarainak minden energiacsöppecskéjével, a szinkrofazotronnal felgyorsított, megnövelt energiájú fénysugaraknak, adott pillanatban egyidejűleg kellett az álüstökösre irányulniuk a rendszernek mind a négy bolygójáról. A halálsugarakat, ezt a fegyvert a hajó detektorai idejében nem képesek jelezni, bárhogyan is próbálkozzanak. Fénysebességgel terjednek, és ha egy test a fókuszukba kerül, egy pillanat alatt a Nap magjában uralkodó hőmérsékletre hevül fel. Gyakorlatilag, ezek a sugarak tökéletes üzem-biztonsággal működő fegyverek. Üzembiztosak, ha egy hajót kell elpusztítaniuk. Az állandóan mozgó bolygók együttműködési fázisa kiszámítható, éspedig úgy, hogy sugaraik egymást kölcsönösen erősítsék, ne pedig kioltsák – ez persze nagyon is bonyolult feladat. Ilyen sugarakkal egy magányos csillaghajót akkor is elpusztíthatnak, ha annak pályája, mozgási iránya és mozgásának sebessége ismeretes, de akkor is, ha a hajó leszállt valamelyik bolygóra. Egy flottával szemben ez a fegyver azonban hasznavehetetlen. Hiszen csak napok, esetleg hetek alatt halmozhatnak fel annyi energiát, amelynek segítségével kellő erősségű csapást mérhetnek egy meghatározott pontra. Ha sok hajó jelenik meg, és változó irányban és eltérő sebességgel mozognak, akkor e sugarak erőtlennek bizonyulnak ellenük.

A Védelmi Ügyosztályra ez a jelentés futott be:

KISEBB BOLYGÓKÖZI RAKÉTA VÁLT EL A MEGFIGYELT HAJÓTÓL AZ ERŐS SZUPERFOTONÁLIS HULLÁMZAVAROK IDEJÉN. A RAKÉTA A 4. BOLYGÓ FELÉ HALAD. BIZONYÁRA AZZAL A CÉLLAL, HOGY LESZÁLLJON, A NAPPAL ELLENTÉTES OLDALÁN, AZ ELSŐ KONTINENS ÉSZAKI KÖRZETÉBEN. VÁRJUK A RENDELKEZÉST.

A nemrégen felállított Ügyosztály még nem dolgozhatta ki bürokratikus ügykezelését, és az ennek megfelelő írásos stílust sem. Lehet, hogy ennek volt köszönhető, de a válasz néhány perc alatt megérkezett:

A FENYEGETETT KÖRZET EGÉSZ LAKOSSÁGÁT EVAKUÁLNI KELL. ELŐKÉSZÍTENI A SZÁRAZFÖLDI JÁRMÜVEKET ÉS AZ ATMOSZFERIKUS REPÜLŐGÉPEKET. A RAKÉTA FEGYVERZETÉNEK FELDERÍTÉSÉRE RÁDIÓ ÜTJÁN TOBOROZZANAK ÖNKÉNTESEKET. FIGYELMEZTETVE ŐKET ARRA, HOGY ESETLEG HALÁLOS VESZEDELEMNEK TESZIK KI MAGUKAT. MINDEN BOLYGÓKÖZI TÁVKÖZLÉSI ESZKÖZ HASZNÁLATA TILOS. AZ ELLENSÉG NEM TUDHATJA MEG, HOGY KÉPESEK VAGYUNK A VÉDEKEZÉSRE, ADDIG A PILLANATIG, AMÍG AZ EGÉSZ NAPRENDSZER KÉSZEN NEM ÁLL AZ EGYIDEJŰ CSELEKVÉSRE.

A Massza 4. lakossága egy ízben már átélt egy ellenséges behatolást, s éppen ezért mintegy huszonöt millió lakosa sietve, de tervszerűen megkezdte a feltételezett leszállási terület óvatosságból előírt kiürítését. Végül is honnan tudták volna, hogy csak egy fegyvertelen mentőrakéta közeledik?

Back akkor riadt fel nyugtalan félálmából, amikor a rakéta a bolygó éjszakai oldalához kezdett közeledni. Minden megfigyelőeszközük, amijük csak volt az embereknek, maximális terheléssel dolgozott, hogy minél több adatot gyűjtsenek össze, ám Backet a dolgok technikai oldala tökéletesen hidegen hagyta. Amikor regisztrálták az irányított sugárzást, abban a pillanatban Back hatalmasat ásított, s nyújtózkodni kezdett. És élvezettel rázta meg magát, amint az analizátorok éppen azt jelentették, hogy a bolygó légköre hasonló a Földéhez, bár a nemesgázok részaránya magasabb, azonban ez sem haladja meg a nitrogén-oxigénkeverékekre jellemző mértéket.

Megjegyzendő, hogy a rakéta óvatosan ereszkedett alá. mindenféle lehetséges veszélyt gondosan kikémleltek az irányítói. A vörösön inneni sugarakat vevő berendezés a tenger partján különös berendezéseket észlelt, valószínűleg kikötők lehetnek. Maynard azonnal függőlegesen felfelé irányította a rakétát, de vagy százötven mérföldes repülés után ismét közeledni kezdett a bolygó felszínéhez. Igaz is, azt a feladatot kapta, hogy hagyja magát megölni, ha a bolygó lakosai megfelelő eszközökkel rendelkeznek az elpusztításukra, azonban arra senki sem kötelezhette, hogy ezt meg is könnyítse a számukra. Egyébként, ha felfedezték, hogy a feltételezett üstökös tulajdonképpen a kozmoszból jött csillaghajó, akkor úgy is résen vannak. És ha ezek azok a lények, amelyek a Capella 3. telepeseit kiirtották, akkor úgy is mindenáron megakadályozzák a rakétát az űrhajóhoz való visszatérésében.

A rakétával végül is végtelenül óvatosan, de leszálltak a bolygó felszínére. A talajt – az analizátorok jelentése szerint szárnyas levelű, sűrű növényzet borítja. Végtelenül hosszú percek teltek el így, ám Maynard még mindig feszülten várakozott, készen arra, hogy az ellenségeskedés legkisebb jelére villámgyorsan ismét a magasba emelje a rakétát. Azonban a veszélynek a legkisebb jele sem mutatkozott. A mikrofonok a külvilág különféle hangjait hozták el a rakétába, azonban vitathatatlan volt, hogy ezek a hangok a sűrű erdő természetes életének mindennapi hangjai csupán. Maynard hosszas várakozás után kinyitotta az ablakokat. Erre sem történt semmi különös.

– Ha vannak, akik biológiai-mintákat akarnak gyűjteni – jelentette ki végül – induljanak. De figyelmeztetek mindenkit: veszély esetén startolok, és senkire sem várok. Kitöréssel indulok. Csak így deríthetjük fel, hogy ellenségeink mire képesek.

Néhány hang válaszolt e szavakra. Azután zörögni kezdett a kijárati zsilip ajtaja. Back vidáman indult a kijárathoz. Sok-sok izgató szag áradt felé kívülről. Néhány ember már kilépett a rakétából, óvatosan, fegyverüket készenlétben tartva mozogtak. Az ajtó nyitva maradt, de egy ember úgy állt a nyílásban, hogy bármely pillanatban becsaphatta az ajtót, ha a rakétának váratlanul indulnia kell. Az emberektől rendkívüli bátorságot követelt a rakéta elhagyása – hiszen, ha a bolygó lakossága valóban ellenséges érzelműnek bizonyul, akkor biztos, hogy sohasem térhetnek ismét vissza, és a rakétára magára is ellenséges lövegek tüze zúdulhat. Ám Backet csak az ismeretlen szagok érdekelték. Természetes, hogy a legnagyobb örömet az jelentené a számára, ha ismét Holdan társaságában lehetne, azonban ezek az emberek is a barátai. És ha ők kimennek a számtalan új szag világába…

Back ugorva, lágyan huppant a talajra. És azonnal talált az orrának elfoglaltságot. Már magának a talajnak is más szaga volt, mint földi talaj illata. És a növényzet is idegen volt. S olyan állatok szagával is megismerkedett, amelyek szagát eddigi életében egyszer sem szimatolta meg. Az idegen növényzet anyagából készült kivonatok alapján sok tudományos következtetést vonhatnak le az emberek. Azonban Back – szaglásának hála – sokkal többet tudott volna e témáról beszélni. Íme, itt valamilyen húsevő ragadozó üldözött egy parányi, remegő teremtményt, amely hol felfutott a lecsüngő növényzet sűrűjébe, majd ismét lehuppant a földre. Erre, itt, más állatok jártak, növényevők, s minden látható ok nélkül megriadtak, és hatalmas ugrásokkal iramodtak el – lehetséges, hogy valami szárnyas lény támadta meg őket, de elvétette a zsákmányt. Míg amott erősen kifejezett mozdulatokkal siklott el valami, amely – a szagát tekintve – meglepően hasonlított a kígyóra. Megint másutt valamilyen hason csúszó meleg vérű állat hagyott maga után hosszan elnyúlt nyomot.

Back fülig merült az új szagok világába, és meg sem állt kutatásai közben. Időnként meghallotta az emberek hangját, és ez önbizalmat öntött a kutyába, miközben egyre jobban eltávolodott a rakétától, és csupán ritkán állt meg, hogy hallgatózzon. Éppen egy odúra bukkant, amiben valami állat lapult, és nagy ügybuzgalommal szaglászta az odú bejáratát, amikor új hangokra lett figyelmes.

Az első valahonnan a horizontról áradt, és fokozatosan közeledett a zenithez. Mély hangú motorzúgás, a repülőgép hangjára hasonlított. Back pedig már nem egyszer hallotta ezt a hangot a Földön. Gépi hang ez, vagyis emberkéz alkotásáé, és következésképpen semmi oka sincs, hogy ettől a hangtól megijedjen. Egyidejűleg különböző irányból is közeledtek zajok, elszigetelt dübörgés, olyan, mint amilyent a bulldózerek vagy hasonló gépek hallatnak. Dehát ezeket a gépeket is az ember használja, és a motordübörgéstől megint csak nem kell félni. És Back lelkesedéssel szentelte magát az odú szaglászásának.

Később energikus férfihangok harsantak fel. Ha Holdan hívta volna, Back azonnal abbahagyott volna minden ásást. Így azonban újra és újra az odút · szimatolgatta. Amikor a kutya végül is komótosan arra felé indult, ahonnan előbb a hívásokat hallotta, már csak az égre törő rakéta süvöltését konstatálhatta. Az természetesen eszébe sem jutott, hogy az emberek itt hagyhatják. Az embereknek viszont meg kellett állapítaniuk, hogy a bolygó lakosai milyen fegyverzettel rendelkeznek, s ezt csak a levegőből voltak képesek megoldani. Így azután, amikor Back odaért, ahol előzőleg a rakéta állt, már csak a hűlt helyét találta.

Back sóbálvánnyá dermedt. A motorzúgás már hangos üvöltésbe csapott át a feje fölött. És sok-sok repülőberendezés zúgott el fölötte a sötétben. És egyidejűleg legkevesebb három oldalról közeledett felé a zakatolás is.

Back hitetlenkedve szimatolgatta azt a helyet, ahol még nem is olyan régen a rakéta állt. Azután nyugtalankodva végigfutott azoknak az embereknek nyomán, akik növényeket gyűjtöttek. Majd ismét visszatért. Elképzelhetik, hogy milyen szerencsétlennek érezte magát Back, de azt még így sem tudta elképzelni, hogy az emberek képesek a sorsára hagyni. A kutya türelmesen várakozott arra, hogy észrevegyék; elfeledkeztek róla, és visszatérjenek érte.

A sötét égben ott körözött fölötte a zúgás, és zúgás, zakatolás közeledett a sötétség fala mögül. Mindezeket gépek árasztották, amelyeket emberek használnak, lehetséges, hogy ismeretlen emberek, de azért mégiscsak emberek, akik kétségtelenül kedvelik a jól megtermett, nagy, szép gesztenyeszínű kutyákat. Az is lehetséges: még abban is segítik, hogy visszatérhessen Holdanhoz. És e közben Back még mindig zavarodottan keringélt azon a helyen, ahova csak nem tért vissza a rakéta. A zaj és a motordübörgés pedig egyre erősödött.

Azután vakító fény áradt rá fentről. A repülőgépről jött a fénysugár. Back elvakítva hunyorgott. De azért még mindig nem nyugtalankodott túlságosan. Földön mozgó gépek, levegőben repülő gépek, éles fény – ilyesmit csak az emberek használnak. És egy önmagát becsülő kutya minden emberrel megfelelő viszonyt tud kialakítani.

Back óvatosan, elővigyázatosan kitért az útból, mivel most már a sűrűn áttörő dübörgő gépek reflektora is vakítóan ragyogott felé. Oldalt lépett, de arra nem is gondolt, hogy a sűrűbe rejtőzzön. Hunyorgott, és gépiesen csóválta a farkát, készen arra, hogy a gépből kiszálló embereket a kötelező udvariassággal fogadja. Egészen magától értetődőnek tűnt a számára, hogy ezek az emberek majd segítenek neki felkutatni Holdant.

Az egyik gép megállt, és valami kilépett belőle. Ez a valami nem volt ember. Back hitetlenkedve, bizalmatlanul szimatolt, és szőre kezdett égnek meredni. Nem hitt önönmagának, az orrának sem. Hiszen a gépeket az emberek használják. Csak az emberek. A Masszalakó közeledett, és Back figyelmeztetően felmordult. A tűrhetetlenül éles fény elvakította. Ismét morogni kezdett, és még inkább felborzolta a szőrét. Ez a hatalmas gesztenyeszín kutya így figyelmeztette azokat a lényeket, akik minden bizonnyal elpusztították a földiek csillagközi flottáját, és pusztasággá tették a földiek kolóniáját, hogy ne gondoljanak a megérintésére. Back természetesen semmit sem tudott az elpusztult hajókról és a tömeggyilkosságról. Csupán kutya volt, de az emberekhez tartozott, és el sem tudta képzelni, hogy létezhet valamilyen az emberekkel egy szinten álló olyan más lény, amelynek nem ellenállnia kell egy értelmes kutyának.

Különös fák nyújtóztak a felhős ég felé, amelyben őrjöngő köröket írva repült a vakító fénykéve körbe-körbe. A hatalmas gépek, a szokatlanul erős reflektorok, amelyeknek a sugarai áttörtek a szárnyalt levelekből álló lombozaton és a földet beborító kusza árnyak. Erre szűkült Back világa. A Massza Gamma 4. bolygójának lakói gyűrűt vontak köré. – E lények végső soron nem is különböztek olyan nagymértékben az emberektől. – A gyűrű most már összezárult a körül a hely körül, ahol nemrégen még a mentőrakéta állott, most pedig a nagy barna kutya áll, és figyelmeztetően morog.

A Massza-lakók egy ideig vártak. Azok a lények, akik képesek rádiójelzéseket küldeni az űrbe, nem lehetnek ostobák. Ráadásul a gépeikben adóvevőkészülékek is voltak, s ezek segítségével a találkozás szemtanúivá váltak – ha távolból is – a bolygó legokosabb lényei is. És valamelyik laboratórium képernyője előtt valaki végül is megállapította, hogy Back mancsai egyáltalában nem alkalmasak bármilyen gépezet kiszolgálására, és még kevésbé lehetséges, hogy ilyen mancsokkal valaki űrhajót építsen.

Back ekkor hangokat hallott, ráismert a tagolt beszédre, noha egyetlen szót sem értett. Lassan elfordult az első lénytől, amely még mindig azon a helyen állt, ahol a kutya morgására megtorpant. Egyetlen fényforrás sem közeledett jobban. Back éppen ezért megelégedett néhány méltóságteljes ugatással. A gazdái itt voltak, és elrepültek. De visszatérnek. Egészen biztosan visszatérnek. Ebben nem tévedhet. És itt várja meg őket. A gépek keringhetnek, ha úgy tetszik nekik. Bizonyára a gazdái kívánják azt, hogy azok itt körözzenek, ennek az akaratnak nem szegülhet ellene. De ő maga nem mozdul el erről a helyről. Tüntetően megfordult, és lefeküdt a földre. A lelke mélyén forrón reménykedett, hogy Holdan eljön érte.

A Massza 4. Védelmi Ügyosztályára befutottak a jelentések. Röviden, a lényegre szorítkozva közölték, hogy az Első kontinens északi körzetében egy kis bolygóközi rakéta tett látogatást. A jelentéssel együtt átadták az emberi lábnyomok és a rakéta helyének fényképét, és egy filmet is. amelyen Back-et örökítették meg. A jelentés nagy részét is a kutyának szentelték.

„Észbeli képességei korlátozottak, de kétségtelenül értelmes – hangzott a jelentés. – Képes más lényekkel együtt élni. Nem túlságosan barátságos a viselkedése, de nem is ellenséges, inkább leereszkedő. A gépeket láthatóan megszokta, nem fél tőlük, de nem is érdeklődik irántuk. Csodálatos önbizalmat fedezhetünk fel benne, úgy viselkedik, mintha alapja lenne ahhoz, hogy a lényegesen intelligensebb lényekkel szemben is megőrizze a saját függetlenségét. Nem mutat ellenséges érzelmeket, amíg nem kísérelik meg, hogy hassanak rá. Úgy tűnik, hogy valami olyan fajta lény, amely az űrhajókat építő lényeknek alárendelt, bár nem világos, hogy milyen feladatai lehetnek, mivel nincsenek fogásra alkalmas végtagjai, és semmiféle megfigyelhető technikai képessége sincs, amely lehetővé tenné, hogy valamely gépezet felügyelőjeként használhassák fel… Pszichoanalizátor berendezésekkel vizsgáljuk meg, és a további adatokhoz e lény agyában megrögződött emlékezések alapján igyekszünk jutni, a lénynek természetesen nem szabad megsejtenie, hogy megfigyeljük. Minden erőfeszítéssel azon leszünk, hogy ne veszítse el lelki egyensúlyát…”

A második jelentésben a következők álltak:

„A pszichoanalizátorok útján kielégítő élességű és határozottságú látási és hallási visszaemlékezéseket sikerült nyernünk a kísérleti lény agyából. Kiderült, hogy szimbiózisban élt a csillaghajót kiszolgáló lényekkel. Továbbra is kideríthetetlen, hogy a lényegesen magasabban szervezett lények számára miben lehetett hasznos, ugyanakkor függését ezektől a lényektől – akik általánosságban hasonlítanak ránk –, minden vitán felül bizonyítják azok a tények, amelyeket jelentésünkben összefoglaltunk. A fent jelzett lény látási benyomásai meglehetősen szegényesek, azonban remek a hallása és a szaglása. Különösen élénkek a szaglási emlékei. Így, amíg a látási visszaemlékezései csupán a személyzet néhány tagjára terjednek ki, addig szaglási emléke – kivétel nélkül mindenkiről van. A technikai adatok értéke, amelyeket Backtől – a hangvisszaemlékezések alapján ítélve a lénynek ez a neve – nyerhetünk, gyakorlatilag a semmivel egyenlő. Arra a bolygóra vonatkozó emlékei, amely feltehetően az agresszorok bázisa, szinte kivétel nélkül csupán a szaglási emlékekre korlátozódnak. Azonkívül ez a lény rendkívüli mértékben érdeklődik mindenféle fák és oszlopok és e tárgyakkal kapcsolatos szagok iránt… Nagyon sajnáljuk, hogy nem sikerült valami lényeges technikai adathoz jutnunk …”

Az Ügyosztály válasza a következő tartalmú parancs volt:

„FIGYELEM. HALASZTHATATLAN FONTOSSÁGÜ ÜGY. EZ A PARANCS SEMMISSÉ TESZ MINDEN KORÁBBI UTASÍTÁST. EGYETLEN POLGÁR SEM CSELEKEDHET E PARANCS LÉNYEGÉVEL ELLENTÉTESEN.

A Bolygóközi Tanács úgy döntött, hogy az agresszorokkal kapcsolatos magatartásunkat véglegesen azután szabjuk meg, amikor már figyelembe vehetünk minden olyan adatot, amelyet az úgynevezett Back útján megszerezhetünk. Különösen fontos a felsőbbrendű és alacsonyabb rendű lények kölcsönös viszonyának vizsgálata. Mint ismeretes, a zsarnokok a függőségbe jutott rasszokra pszichológiai úton is hatnak, abból a célból, hogy rákényszerítsék őket, vessék alá magukat az uralkodóknak. Ezekből a módszerekből mit és milyen mértékben alkalmaztak Backkal kapcsolatban, és hogyan, milyen eljárással? Az alacsonyabb rassznak milyen jogai vannak? És milyen büntetéssel sújtják, ha e jogokat megsérti valaki? És vajon Back milyen mértékben várhatja el, hogy gazdái lojálisak lesznek irányában? Létezik-e valamilyen kódex, akár írott vagy csak szájhagyományként élő, amely e két faj magatartását szabályozza, és a felsőbbrendűek mennyiben tartják be? Vajon létezik-e…”

A parancs a továbbiakban minden lehető részletkérdésre kitért. A fő gondolata az a feltételezés volt, hogy Back agyának, mivel olyan lény, amely együtt élt az emberrel, tökéletesen objektív képet kell őriznie magában az emberi fajról.

A Bolygóközi Tanács is helyes feltételezésnek fogadta el, hogy Backtől semmiféle technikai adatot sem kaphatnak. De azok az adatok is felbecsülhetetlen értékűek lehetnek, amelyeket mégis megszerezhetnek a kutyától. Egyetlen ember sem lenne megfelelő arra, hogy a saját természetéről teljes értékű informátornak fogadhassák el. De a vele élő állat…

A Tanács a hadikészültséget nem szüntette meg. Túlságosan is ingatag talajon nyugodott az a remény, hogy a jövő mást is hozhat magával, mint a szakadatlan háború korát. De ha mégis valamiben reménykedhetnek, az a reménység teljes egészében Backben összpontosult.

Ami Backet illeti, számára teljesen érthetetlennek tűnt az a helyzet, amibe került. A rakéta leszállásának helyét elkerítették, és a kutyát magát is kerítés zárta körül. Azok a lények, amelyek nem emberek, igaz, hogy tisztelettel viseltettek iránta, és ő, mint jól nevelt és önmagát becsülő kutyához illik, kellő udvariassággal válaszolt erre, ám ugyanakkor ezek a lények mindenkor mindenféle készülékeket dugtak a közelébe, és ez határozottan nem tetszett neki. Íme, például, hangszórót tettek eléje, amely a legkülönbözőbb hangokat árasztja. Egyszer a megafon olyan hangot hallatott, amely az egyik ismerős kutya ugatására hasonlított. Igen, Back kiválóan emlékezett a Riegel-bázison megismert kutyára, amelynek pontosan ilyen hangja volt. Dühösen visszaugatott, de ez az ugatás többet nem ismétlődött meg. Más alkalommal Holdan hangját hallotta. Back leírhatatlan örömmel ugrott fel, és olyan sebesen csóválta a farkát, hogy szinte egyetlen csíkba olvadt össze a mozgó farok képe, csaholni kezdett, és szűkölt, úgy ahogyan a hosszú távollét után a kutya köszönteni szokta a gazdáját. Amikor végül megértette, hogy csupán a hangszórót hallotta, egészen összetört, a csalódástól, szűkölve, vonyítva szaladt a kerítés mentén, és mindenütt Holdant kutatta.

Megvizsgálták reakcióit más ingerkeltőkkel kapcsolatban is. Az egyik Masszalakó élelmet hozott neki. Back kezdetben bizalmatlankodva megszaglászta az eledelt, és otthagyta. Ha már valamilyen ismeretlen élelmet kell fogyasztania, akkor előnyben részesítette volna azt, ha saját maga szerezheti meg vadászattal. Később azonban mégiscsak megadta magát, és evett. A Masszalakó hordozható hangszóróval jött, amely időről időre így kiáltott: „Back, Back!” Back a jól ismert szóra megcsóválta farkát feleletül. De még akkor is bizalmatlanul viselkedett a Masszalakóval szemben a kutya, amikor az maga is megtanulta ezt a szót. Back az emberek után vágyódott. Különösen a gazdája után. Amint aludni kezdett, azonnal megjelent álmában Holdan. Amikor mélyebben kezdett aludni Back, olyan határozott álmokat látott, hogy a lábai önmaguktól rövid, görcsös remegéssel lázadoztak. Néha ugatott, felüvöltött, szűkölt álmában, ugyanakkor legtöbbnyire vinnyogott vissza tarthatatlan boldogságában, ha álmában Holdan jelent meg.

Back nem is sejtette, hogy a Massza-lakók körérakott készülékeikkel regisztrálják a visszaemlékezéseit, amelyek az egyre tömegesebben alkalmazott ingerkeltők hatására az agyában felmerültek. A Massza-lakók minden eszközt felhasználtak, amivel csak hatni tudtak a kutyára. Back több mint száz szó értelmét ismerte, ha meghatározott hangszínnel függött össze a szó. E szavak, amelyek a kutya emlékezései alapján kivont szavakat ismétlő hangszóróból áradtak, mindig egyformán hatottak Backre.

Ebben az időben, mialatt a „Cannassy” elleni támadásra szakadatlanul előrehaladt a felkészülés, a Massza-lakók fokozott intenzitással figyelték Backet. Abban a mértékben, ahogyan megismerkedtek a pszichikumával, a Massza-lakók úgy igyekeztek megnyerni a vonzalmát. Az a Masszalakó, akinek az a feladat jutott osztályrészül, hogy hódítsa el a kutyát Holdantól, nem sajnált semmi erőfeszítést annak eléréséhez, hogy a kutya szívében Holdan helyére kerüljön. Felhasználta a Holdan hangját rögzítő emlékeket, megkísérelte, hogy olyan módon becézze Backet – amely a visszaemlékezések tanúsága szerint –, a legnagyobb boldogság érzését ébreszti az állatban. Egyszer még a földön is hemperegni kezdett Backkel, mint ahogyan egykor Holdan tette. Ez nem kevés bátorságot követelt tőle, mivel Back nagy volt és erős, míg a Masszalakó kicsiny és meglehetősen törékeny jószág.

De Back nem akart játszani. Udvariasan viselkedett, de ez az az udvariasság volt, amellyel a kutya az emberhez tartozó más állatok iránt viseltetik, például a ló, a tehén vagy a juh irányában, a legrosszabb esetben még a macska iránt is lehet ilyen udvarias. Hiszen egyetlen kutyát sem szórakoztat az, hogy a báránykával ugrándozzon vagy az ijedős csikó után szaladgáljon. Back éppen ezért tartózkodó maradt. Egyáltalán nem gondolta, hogy az emberek iránti magatartásán és különösen a Holdannel való kapcsolatain változtasson Az igaz, hogy megette az idegen ételt, és leereszkedéssel eltűrte a masszai tudóst, aki sehogyan sem tudta Holdan helyét átvenni, pedig a Massza Gammarendszer egyik legragyogóbb képességű lényének tartották. Back, ahogyan a napok múltak, és hetekké váltak, egyre jobban elkeseredett. Szomorkodott, és fogyott, bár öntudatlanul is elismerte önmaga előtt, hogy ezek a különös lények, amelyek nem emberek, az emberekhez hasonlóan szeretik őt. De mit tehetett, az emberekhez szokott kutya nem érezheti magát jól, ha elválasztják az emberektől…

 

A „Canassy” eközben változatlanul a kiválasztott pályán folytatta az útját.

A hajóra visszatérve Maynard, amennyire csak képes volt, hűen elmesélte Back szomorú históriáját, és Holdan elfogadta ezeket a magyarázatokat, bár semmiféle magyarázat sem hozott a számára megkönnyebbülést. Egy embert valóban nem lehet megvárni hasonló helyzetben, de egy kutyával más a helyzet. A kutya nem tud saját magáról gondoskodni. Mind, a „Cannassy” egész személyzete megértette, hogy más lehetőségük nem volt, és Backot ott kellett hagyni, és mégis mindenki elkeseredett emiatt.

A Massza 4-ről hozott anyagot gondosan megvizsgálták. Egyidejűleg a regisztrált rádiójelzések is felhalmozódtak, és a nagy felbontó képességű elektronikus távcsővel is tovább folytatták a bolygó megfigyelését, egyre több bizonyítékát gyűjtötték össze a fejlett civilizáció létezésének. A cirkálót szakadatlanul kísérte a Massza 4-ről kibocsátott irányított sugárzás.

A helyzet ilyen módon a lehető leggyanútkeltőbb és a végsőkig feszült volt. Az igaz, hogy a mentőrakétát csak földi járművek és légköri repülőgépek közelítették meg. Az első pillanatban az egyik oldalt nézve, még úgy tűnhetett, hogy mindez a bolygó korlátozott védelmi lehetőségeiről árulkodik. A másik oldalról azonban kétségtelenné vált, hogy a Massza Gamma-rendszerben léteznek bolygóközi kapcsolatok, legalábbis távközlési kapcsolatok. A „Cannassy”-t kísérő irányított sugár, valamint az a tény, hogy nyomban felfedezték a mentőrakétát, azt bizonyította, hogy a naprendszer lakosai kiválóan tudják, hogy nem üstökössel van dolguk.

Egy olyan civilizáció, amely bolygóközi távközlési eszközökkel rendelkezik, de a saját védelmére nincsen kellő hatásosságú eszköze, ilyen körülmények között kétségtelenül megkísérelte volna, hogy kapcsolatot építsen ki a „Cannassy”-vel. És az a tény, hogy ilyesféle kísérletet nem is tettek, semmi jót nem ígért. Inkább arra utalt, hogy a bolygót lakó faj elrejtőzve, arra a pillanatra vár, amikor halálos csapást mérhet a hajóra. Éppen ezért egyáltalán nem tekinthető csodálatosnak, hogy a „Cannassy” legénységének idegei a végsőkig feszültek.

– Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész – jelentette ki egy ízben Holdan a kapitánynak. – Az ő helyükben mi bizonyára megkíséreltük volna, hogy ezekkel a kozmoszból jöttekkel kapcsolatba lépjünk. Csak a Capella 3-on váratlanul megjelenő kalózok kezdtek azonnal gyilkolni, mielőtt bármiféle ismerkedési akcióra is sor kerülhetett volna. Lehetséges, hogy mégiscsak megszállták ezeket a bolygókat. Remek dolog, hogy sikerült a Földre elküldenünk a jelentésünket. Ha nem térnénk vissza, legalább azt tudják, hogy hova küldjék a bolygóközi bombákkal megrakott flottát.

– Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem tettem egy kísérletet a leszállásra – tette hozzá a mondottakhoz Holdan határozottan. – Nem küldhetnénk még egy torpedót a Földre újabb jelentéssel?

– Nem. És nem teszünk több leszállási kísérletet – felelte a kapitány.

– Egyébként is abszolút valószínűtlen, hogy megtalálhatnád azt a helyet, ahol a rakéta leszállt. És végül is Back…

– Igen, biztosan megölték, amint megtalálták – zárta le a beszélgetést komoran Holdan.

Senkire sem haragudhatott, de mégis telve volt keserűséggel. Hiányzott a kutyája.

A Massza 4-ről csak Back eltűnésének tizenharmadik napján szállt fel egy űrhajó. A „Cannassy” már megtette az útját a bolygó körül, és már a bolygó napjának ellentétes oldala felé tartott, a perihéliumba. A kapitány úgy határozott, hogy a perihélium sikeres elérése után a megszerzett adatokkal visszaindul a bázisra. Az űrhajó megjelenése azonban áthúzta ezt a számítást.

Először úgy vélték, hogy az űrhajó rakétahajtóműves – mintha csak hosszú farka lenne, égésgázok hosszú csóváját húzta maga után. Azonban a spektroszkópos megfigyelések azt mondták, hogy a füst egyszerűen valamilyen szénhidrogén-vegyület égésterméke. Ráadásul azt is sikerült kideríteni, hogy ez a „farok” nem játssza a hajtóerő szerepét. Inkább olyan füstcsóvára emlékeztetett, amilyent reklámcélokra szokás kibocsátani a repülőgépekből.

Kétnapos repüléssel az űrhajó meglehetősen eltávolodott a bolygótól, majd lágy ívben megváltoztatta repülési irányát. Az ellenőrző kabinba nem sokkal ezután belépett a navigációs tiszt egy jelentéssel. Az irány és a repülési sebesség arra utal, hogy a hajó szeretne minél közelebb kerülni a cirkálóhoz, s kapcsolatba lépni a „Cannassy”-vel. Azután a füst-„farok” időszakosan változni kezdett. Hol sűrűbben, hol meg ritkábban áradt – kétségtelenül abból a célból viselkedtek így, hogy magukra vonják a cirkáló legénységének figyelmét.

Az ellenőrző kabin hangszórója megszólalt.

– Kapitány – hangzott Holdan rekedt hangja. – Ez az álrakéta mindenféle jelzésekkel áraszt el bennünket. Egész idő alatt hol növelik, hol szélesítik, hol még szűkítik a spektrumot, modulálják a frekvenciát s az amplitúdót és így tovább. Hallgassa meg ön is.

És a hangszóróból vidám „Vau!” „Vau!” áradt. Back csaholását hallották, ez kétségtelen. És rögtön ezután egy emberi hang szólította a kutyát: „Back”. És bár egy kissé eltorzult ez a hang, de kétségtelenül Holdané volt. És mintha csak gramofon lenne úgy kiabált: „Back, feküdj!” „Back, hozzám!” „Hozd ide, Back, hozd!” És valamennyi parancs elhangzott, amelyekre Backet beidomította. A Back nevű, gesztenyeszínű nagy kutya szókincsét felhasználni, mint a két egymásnak idegen és egymással szemben bizalmatlanul viselkedő faj közötti érintkezésre való felhívást, nem lehet éppen nagyon diplomatikus lépésnek tekinteni, azonban a szándékot tökéletes egyértelműséggel fejezte ki.

– Tudja, hogy ez mit jelent kapitány? – kérdezte remegő hangon Holdan. – Mindezt Back agyából vonták ki valamilyen módon. Az emlékeit olvasták el. Igen, más lehetőséget el sem képzelhetek. És most kapcsolatba kívánnak velünk lépni – s tompa hangon még hozzátette: – Csak nem ölték meg azért, hogy az agyában kaparászhassanak…

– Holdan – mondta a kapitány. – Légy szíves, válaszolj nekik. Csak te szólhatsz Backhez. Meglátjuk, hogy mi történik.

A másik mikrofon felé fordított hangszóróból felhangzott Holdan hangja.

– Back – szólalt meg rekedten Holdan. – Hallassz engem, öregfiú? Válaszolj! Hallasz engem Back?

A hangszóróból válaszként az a boldogságot árasztó csaholás áradt, amivel Back minden esetben köszönteni szokta a gazdáját. Back ugatott és morgott, szűkölt és vonított, és végül ismét elkeseredetten csaholni kezdett. Majd megbolondult az örömtől.

– Ez ő, kapitány… – mondotta hitetlenkedve Holdan. – Hallott engem. Tehát semmi rosszat sem tettek vele. Biztosan, szükséges… kapitány.

– Igen, Holdan tökéletesen igazad van – helyeselt a kapitány. – Már éppen akartam is mondani, hogy fogd a mentőrakétát, és igyekezz minél többet megtudni ezekről a lényekről. Lehetséges, hogy közvetlen kapcsolatba is léphetsz velük. Azok a lények, akik egy remek kutyával megismerkedve eléggé tisztességesek maradnak ahhoz, hogy igazi gazdájához forduljanak, nem lehetnek azok a lények, amelyek a Capella 3-on félmillió embert irtottak ki.

 

Masszalakó tudós, aki Backnél megkísérelte felváltani Holdant, még azelőtt megbarátkozott vetélytársával, mielőtt a „Cannassy” leszállt volna a Massza 4. felszínére. Az anyabázisra újabb torpedó röppent a jelentéssel, amely aprólékosan ismertette a helyzetet, és az okokat, amelyek arra késztették a cirkáló személyzetét, hogy baráti kapcsolatba lépjen a Massza Gammarendszer lakóival. (Magától értetődő, hogyha a „Cannassy” nem tért volna vissza, a Földön senki sem kételkedett volna benne, hogy ki a „bűnös”.)

– Minden pompásan történt – magyarázta Holdannek a masszai tudós. Miután Önök atomenergiával rendelkeznek, a fénysugárnak megfelelő energiát tudnak biztosítani, annak az irányított fénysugárnak, amivel már megismerkedhettek. Ennek köszönhetően közösen könnyebben birkózunk majd meg közös ellenségünkkel. Szinte nevetséges, hogy mi megtanultok a fénysugarat hajtóerőként használni az űrhajókban, és ugyanakkor nem ismertük az atomenergiát. Önök pedig felfedezték az atomenergiát, és nem ismerték a mi fénysugarainkat.

 

Bizonyára még sok minden van, amit ilyen módon összekapcsolhatnánk – jegyezte meg Holdan. – Együttesen végre tudjuk majd hajtani a feladatunkat, ha természetesen, nem vesztjük el az egymás iránti bizalmat.

– Igen – mondotta melankolikusan a masszai – és csak még elgondolni is borzasztó; mi arra törekedtünk, hogy a fénysugarakkal elégessünk titeket, mivel féltünk tőletek, ti pedig a mi civilizációnkat akartátok megsemmisíteni a bolygóközi bombákkal, mivel tőlünk féltetek. És hogy nem így történt, ezért csak Backnek lehetünk hálásak.

– Még most sem tudom megérteni, hogyan hihettek nekünk ilyen fenntartás nélkül – mondotta zavartan Holdan. – Attól félek, hogy mi nem lennénk ilyen bizalommal ismeretlen lényekhez. Valóban lehetséges, hogy mindezt Backnek köszönhetjük…

Igen, ez így van – válaszolta komolyan a Masszalakó. – Minden emlékét, valóban minden emlékét elolvastuk… És kiderült, hogy a faja meghajolt az emberek előtt. Back még a kegyetlenséget is eltűrte volna az emberektől. De az emberek nem voltak vele szemben kegyetlenek. Odaadta volna az életét az emberekért, de senki sem követelte tőle ezt. Végtelenül odaadó irántatok, és ti szeretettel válaszoltatok az odaadására. Tudod, hogy mi indította végső soron is arra a Bolygóközi Tanácsot, hogy teljes bizalommal viseltessen az emberek iránt?

– Azt hiszem nem… válaszolta Holdan.

– A Backkel való első találkozásod, amikor első ízben léptél a hajónkba – mondotta mosolyogva a Masszalakó. – Back már ezelőtt elárult nekünk mindent, amit csak tudott az emberekről. De látnunk kellett a találkozási jelenetet is. Back rád ugrott, és együtt hemperegtetek a fedélzeten. Úgy ölelkeztetek össze, mint a szerelmesek. És még csak fel sem villant az agyadban az a gondolat, hogy ez a hatalmas állat akaratlanul is fájdalmat okozhat neked. És ez végleg eldöntötte, hogy milyen politikát folytassunk. Már tudtuk, hogy az emberek lojalitással válaszolnak a bizalomra. Vagyis az emberek többsége – mondta a Masszalakó, és elhallgatott.

– No igen – ismételte meg a még mindig zavarban levő Holdan. – Íme ez, ami a kapitányunkat aggasztja. Azt mondja, hogy úgy viselkedtek, mintha az emberek valóban olyan rendesek lennének, mint amilyeneknek a kutyák tartanak minket. Ez nem igaz. És a jövőben helyes lesz, ha némileg óvatosabbak lesztek velünk szemben…

– Erről is tudomást szereztünk Backtől – mondotta a Masszalakó. – De azt is megtudtuk, hogy mindig találhatunk olyan embereket, akikben megbízhatunk.

Back óriási ugrásokkal vágtázott a sötétzöld gyepen. Holdan a Masszalakóval a tudós háza előtt üldögélt egy teraszfélén. Back odarepült hozzájuk, és boldogan hízelegve Holdan térdére hajtotta a fejét. Azután a Masszalakó előtt is szívélyesen megcsóválta a farkát, és ismét eliramodott.

– Sohasem futott így hozzám – jegyezte meg a Masszalakó. – Pedig én… igen, úgy gondolom, hogy nem szeretem kevésbé őt, mint te.

– Azért cselekedett így, mert a gazdája vagyok – magyarázta Holdan. – De veled is úgy viselkedik, mint az emberekkel általában. Észrevetted ezt?

– Igazad van. Erre nem figyeltem fel, de azért igazad van. Hallgass meg, el kell kezdenünk kutyákat tartani. Minket is úgy meg kell szeretniük a kutyáknak, mint ahogyan az embereket szeretik. Akkor a kutyákat szerető ember hamarabb megbízik a masszaiakban, akik ugyancsak szeretik a kutyákat, és fordítva. – A Masszalakó nevetett. – Hát vajon bizalmatlanok lehetünk egy ember iránt, akit egy rendes kutya a gazdájának elfogad? Ilyen módon az emberek is fivéreink lesznek. Így végződött a csillagközi banditák felkutatása történetének egyik rövid epizódja. Mindenki tudja, hogy végül is megtalálták azt a naprendszert, hol a kalózfészek volt, és hogy mielőtt bármiféle tárgyalásokba kezdhettek volna velük, a kalózok ha jól dühöngve vetették rá magukat a flottánkra. Vagy a teljes pusztulásukkal, vagy az emberek és a Massza-lakók pusztulásával végződhetett csak ez a találkozás. A földi hajók akkor használták első ízben harci fegyverként a Massza-lakók fénysugarait. De ez már más história, amit úgyis ismer mindenki.

Azt azonban nem mindenki tudja, hogy a Massza 4-én, a Bolygóközi Tanács palotája előtt ott áll Back emlékműve. A Massza-lakók a legtermészetesebbnek tartják ezt. Végtelenül szeretik a kutyákat, és a kutyák ugyancsak szeretik őket. A Massza-lakók szállóigéjévé vált, hogy a kutya – a masszaiak legjobb barátja.

A Földön azonban nincsen emlékműve Backnek. De Back igazán nem neheztel emiatt. Vajon nem ő a legboldogabb kutya enélkül is? Hiszen együtt lehet Holdannel. És egyetlen lépésre sem tágít mellőle.

 

(Murray Leinster novellája nyomán:

„Znányije-Szila”)