HATODIK FEJEZET
melyben Monty Hayward nyugtalanul hál és Simon Templar gilisztákról szónokol
1.
– A legközelebbi forduló balra – szólt szelíden az Angyal. – Nem ajánlanám, hogy előbb befordulj, amíg nincs hová befordulni.
Monty dühödten egyenesítette ki a kocsi irányát, alig egy hüvelyknyire az ároktól és kissé könnyített a gázpedálra gyakorolt nyomáson. Szeme ismét az útra szegeződött s vésztjóslóan ott is maradt.
– Tisztázzuk csak ezt – mondta. – Azt akarod mondani, hogy még mindig nálad van az egész zsákmány?
– Monty, bölcsen beszélsz.
– És a herceg most az üres kazettával vágtat vissza a kastélyba?
– Te mondád…
– Így hát attól eltekintve, hogy a rendőrség hatóság elleni erőszakért, gyilkosságért és autólopásért keres, Rudolf barátod is hamarosan megfordul, utánunk jön és elvágja a torkunkat…
– Sőt, ha szerencsénk van – egészítette ki az Angyal vidáman –, Krauss bajtársunk szintén a harci ösvényre lép. Meglehetősen könnyű menekülési utat hagytam számára, s ha magához tért mialatt a kastély teljes helyőrsége az én nyomomba száguldott, valószínűleg sikerült is kereket oldania. Ezek után határozottan mulatságos lesz az életünk.
Ez a harmadik ellenség újdonságot jelentett Monty és Patricia számára. Simon Templar magyarázkodni kezdett. Élénk és festői leírást nyújtott tetteiről attól a pillanattól kezdve, hogy édes kettesben hagyta őket a Königshofban s kurta, de pontos beszámolót adott a hercegi kastély középkori szórakozásairól, amely pillanatra megborzongatta hallgatóit. Pontosan öt mondatra volt szükség, hogy Krauss bajtársat azonosítsák azzal az emberrel, aki a végzetes tizenkettes szobából eltűnt – s most az egész elképesztő szövevény tisztán eléjük tárult. Az Angyal felnevetett.
– Nos, lányok, fiúk, ez aztán a békés vakáció!
– Lehet, hogy te így képzeled el, de én nem – szólt Monty Hayward mogorván. – Nekem feleségem és három gyermekem van Angliában. Mit szólnak ők ehhez?
– Sürgönyözz nekik, hogy csatlakozzanak hozzánk – felelt az Angyal nyugodtan. – Hamarosan úgyis újabb segítségre lehet szükségünk.
Monty komor képpel bámult a reflektorok fényében sikló útra, míg az autó észak felé suhant. Mialatt Simon beszélt, átszáguldottak Maurachon s most az Achensee keleti partján haladtak. A hold felkelt a hegyek fölött s erősödő fénye megvilágította a tó csöndes vizét, mely csiszolt ébenfához hasonlított. Messze a tavon, túl a közelebb fekvő lejtők fekete púpja mögött jégsapkás csúcs emelte magasra fejét, mint valami óriás világítótorony, magányos ragyogással tornyosodott az élénk ég háttere előtt. Oly ragyogó és fényes volt, hogy a Pertisauban égő hat szétszórt fény nevetséges sárga pontnak látszott alatta s a vízben tükröződött visszfény apró szemtelenségnek tűnt fel. Az éjszaka megkapó szépség köntösét öltötte magára, olyan ragyogást, ami csak a világ magasabb pontjainak osztályrésze. Az Angyal tágra nyílt szemmel élvezte. Ilyen éjszakát csak az Andesekben látott, Encantada fölött vagy Korzika szívében, a d'Alzo fennsíkon, ahol a levegő oly átlátszó és tiszta, hogy a tíz mérfölddel odébb fekvő hegyek mintha a széles párkányra támaszkodnának, amely az Angyalbarlanghoz vezet. A furcsa, pogány lélek, mely benne élt s ami nem törődött sem idővel sem más körülményekkel, varázsába vonta. Patrícia most csatolta le a bilincset csuklójáról, s amikor a hideg vas lecsúszott, a lány keze kezébe simult.
– A világ koronája – mondta a férfi.
És Pat, aki ismerte szerelmesét, megértette. Az éjszaka tiszta kéksége ott ragyogott Simon szemében, a csodálatos bolondság, amely jellemét megalkotta, ott izzott érintésében. Szavaiban nem volt semmi ostobaság, logikátlanság – csak az Angyal vakmerő szikrázása. Simon Templar akkor is megállt volna a vidéket megcsodálni, ha saját temetésére tart. Patrícia mosolygott.
– Szeretlek, amikor ilyesmiket mondasz – szólt.
– Én sohasem szerettem ezt az embert – mondta Monty Hayward hűvösen. – De talán egy icipicivel kevésbé utálnám, ha abbahagyná a bámészkodást és megmondaná, hogy hová is megyünk valójában?
Simon cigarettára gyújtott és karórájára pillantott. Aztán előrehajolt, arca csupa vidám éberség, ajkán mosoly.
– Természetesen a határ felé – mondta. – Mindenesetre ez az első lépés, s hála Istennek, már csak néhány mérföldnyire van innen. Ha az embernek kétségei vannak, mindig tartson a legközelebbi határ felé. Az olvasók egyenesen ezt várják tőle. Amellett az a gyakorlati előnye is meglehet, hogy a rendőrség néhány mérfölddel elmarad. El sem hinnéd, mennyire szeretem a rendőrséget, de ma mégsem szeretnék bizalmasabb kapcsolatba keveredni velük.
Közben dolgozni kezdett az ékszereken. Zsebkésének pengéjével kifeszítette a köveket foglalatukból s az ölébe terített zsebkendőbe ejtegette őket. Gyors, fürge ujjai közül rubinok, gyöngyök, zafírok és gyémántok patakzottak, mint fagyott tűz csöppjei. Lassanként sokszínű kristályokból álló csillogó kis vakondtúrás lett belőlük. Az Angyal szakértő szeme körülbelül negyedmillió fontra becsülte őket. A Maloresco-smaragdok odakoppantak a halom tetejére, közönyösen kitépve aranycsipkés függőjükből. Öt makulátlan, tökéletesen egyforma zöld gömb, mindegyik akkora, mint egy egy-egy galambtojás. Kéttucat apróbb briliáns és három ötven-karátos zafír csöppent rájuk. Az Ullsteinbach kék gyémánt, Ferenc József császár nászajándéka Presc Mihály nagyherceg lakodalmára, azúr láng csillanásával zöttyent a többihez. Addig folyt a dolog, amíg a zsebkendő a szikrázó vagyon apró piramisának súlya alatt annyira megtelt, hogy még Simon Templar szemét is kerekre tárta. Foglalataiktól megfosztva a kövek szinte vakító ragyogást öltöttek – puszta, meztelen szépségük kopár izzása mindennél tökéletesebb volt.
De mindezt csak futólagosan értékelheti az ember – amint a sebész is csak futólag értékelheti annak az asszonynak szépségét, akin sürgős operációt kell végeznie. Az Angyal is hasonló gyakorlott alapossággal forgatta kését, ügyesen és gyorsan feszegette és vágta el a felbecsülhetetlen arany és ezüst holmit s közönyösen dobálta ki az autóból. Minden foglalat művészi munka volt, de éppen ezért mindegyik túlságosan egyéni és ismert, semhogy bízni lehessen benne. A gyémántok és drágakövek nagysága és tökélye magában véve is eléggé feltűnő volt az Angyal számára, aki jobban szerette a köznapi külsejű értékeket; s amellett a foglalatok háromszor annyi helyet foglaltak el, mint maguk a drágakövek. A határ már csak néhány percnyire volt – és Simon Templar nem óhajtott feltűnést kelteni. Elképesztő ügyességgel és sebességgel dolgozott; alig fejezte be cigarettáját, amikor az utolsó aranycsat is eltűnt a sötétségben s a drágakő-gyűjtemény teljes volt.
Amikor felnézett, Patríciát látta, aki áthajolt a vállán s a köveket nézte.
– Mennyit érnek, kisfiú? – suttogta.
– Annyit, hogy telik belőle – nevetett az Angyal – egy új fűzős cipőre neked és egy hímzett hálósipkára Monty számára. S aztán még megírhatnál két hatszámjegyű csekket s azonfelül maradna elég aprópénz, hogy két gőzjachtot és egy Rolls-Royce-ot vásárolj. Feltéve persze, ha nyílt piacon adhatnád el. Így viszont Van Roeper alighanem lenyomja az árat nyavalyás kétmillió guldenre, ami annyit jelent, hogy az egyik csekkről és Monty hálósipkájáról le kell mondanunk. De azért, kislány, ez egy igazi zsákmány, ágaskodó nagy Zs-vel!
Összekötözte átlósan a zsebkendő négy sarkát, kipróbálta a csomag tartósságát s aztán könnyedén feldobta a levegőbe. Majd eltűntette zsebében, újabb cigarettára gyújtott és hátradőlt az ülésen.
Monty Hayward volt az egyetlen, akire nem ragadt át az Angyal vidámsága. Az autó vezetésére összpontosította figyelmét s azt gondolta, hogy mindez fölösleges komédia. Meg is mondta.
– Ha úgy hagytad volna az ékszereket, ahogy találtad őket – mondta, bár ez csak most jutott eszébe – azt mondhattuk volna a rendőrségnek, hogy az úton találtuk s éppen most akartuk visszavinni.
– Ezt nem mondhattuk volna, Monty – csóválta az Angyal a fejét.
– Miért nem?
– Mert nem lett volna igaz – felelt az Angyal nagy komolyan. – Ó, te bagoly! – morgott Monty Hayward és visszazökkent a lidérces álomba.
Már oly régóta kalandozott ebben a lidérces álomban, hogy teljesen elvesztette az eredményes tiltakozás képességét. Hamarosan, az Angyal utasítására, megállította egy pillanatra az autót, levetette rendőr egyenruháját s elhelyezte a legközelebbi bokor mögött. Majd eltűrte, hogy ráparancsoljanak: hajtson szemrebbenés nélkül a legközelebbi határállomásig, amely pár perccel később felbukkant a reflektor fényében. Itt aztán engedelmesen fékezett és zsibbadt megadás-félével várt, míg a határőrök odaléptek s feltették forma szerinti kérdéseiket. Minden ösztöne arra biztatta, hogy forduljon sarkon és meneküljön – kiugorjék az autóból s kétségbeesett kísérlettel rohanjon át Németországba a baloldali erdők sötétségén keresztül – sőt, egy vad pillanatra arra is gondolt, hogy ismét lenyomja a gázpedált s vakmerően szétzúzza a vékony fa rudat, ami a tökéletes biztonságnak látszó túloldalt elzárja előlük. Hogy aztán a természetes ösztönök ellenére tétlen maradt, annak a lidércnyomás bénító hatása volt az oka, amelytől nem tudott szabadulni. Neki nem szabad okot és módot kutatnia, úgy érezte; csak ülnie kell s várnia, hogy valaki állon vágja – s nehéz szomorúbb sorsot elképzelni az olyan ember számára, aki sértetlenül élte végig a világháború izgalmait. Némán ült a volán mögött, igyekezett minél láthatatlanabbá válni, míg az Angyal útleveleket szedett elő s válaszolt a szokott kérdésekre. Az Angyal tökéletesen nyugodt volt. Kedélyesen beszélgetett, a zavar minden látható jele nélkül és jóakaratúan mosolygott a vakító fénybe. A zsibongó bizonytalanság örökkévalósága, amelyet Monty Hayward végigszenvedett, könnyed szellőt jelentett csak az Angyalnak; s amikor végre intettek és tovább indulhattak, az Angyal szelíd sóhajjal dőlt hátra és cigarettatárcája után nyúlt. Változatlan nyugalma csaknem szándékos sértésnek tűnt fel.
– Te bizonyosan tudod, hogy mit csinálsz, testvér – szólt Monty Hayward tőle telhető nyugalommal –, de én bizony őrültségnek látom.
– Nyugodt lehetsz, tudom – szólt az Angyal és Monty nagy meglepetésére hangja egészen csöndes volt. – Egyszerűen az idő kockázatát kellett vállalnunk. Ha a Königshofban nem vágtad volna oly erővel állon a rendőrt, nem lett volna ilyen könnyű; de így számíthattam rá, hogy egy-két orrhosszal még megelőzzük üldözőinket. Nincs értelme, hogy az ember verekedni kezdjen, amíg nem szükséges. De elhiheted, a zsebemen át az egész idő alatt a revolvert tartottam a határőr felé, s ha véletlenül balszerencsével járunk sejtheted, mi történt volna…
Monty Hayward lassan és kelletlenül rendezte át benyomásait. S hirtelen rendkívül éles pillantást vetett a mellette ülő férfi komoly arcára – s ebben a pillantásban már mosoly árnyéka rejtőzött.
– Ha egyenes irányban haladnánk és felváltva vezetnénk – mondta –, ma elérhetnénk a holland határt. De azt hiszem, a dolog nem ilyen egyszerű.
– Bölcs Salamon is ezt mondta – helyeselt az Angyal. – Nem próbálunk több határon átjutni s azt sem hinném, hogy sokat beszélgethetnénk mostantól kezdve a rendőrséggel. Ez csak véletlen szerencse volt. Ebédidőre nem lesz olyan rendőr Közép-Európában, aki ne ismerné borzalmas históriánkat; s ha csirkefogó barátaink nem kerítenek hamarosan egész légióra való gyors autót, akkor legyen Archibald a nevem. Te azt hiszed, hogy végeztünk a dologgal – pedig csak most kezdődik! – Az Angyal hirtelen felnevetett. – De mondd csak, érdekel a dolog?
Monty bólintott.
– Mindenesetre új szempontok tárulnak eléd a bűn világában – szólt az Angyal nagylelkűen. – Ingyen adom, Monty, ezekhez a szempontokhoz a hozzád hasonló firkász egyébként nem igen juthat hozzá. Mindegyikük ugyanazt a hibát követi el, amit az imént te akartál elkövetni. Hidd el, akármilyen bolond állon tud vágni egy rendőrt. Minden második bolond el tud lopni egy válogatott halom drágakövet, ami egyszerűen az ölébe hullott. S jó néhány ostoba akad, aki ki tud eszelni valamilyen hatásos trükköt is – tíz percnyi időtartamra. Akár hiszed, akár nem. S akkor azt hiszed, mindennek vége van, már csak az utolsó ecsetvonások hiányoznak. Ilyen pedig nincs. A dolog csak akkor kezdődik.
Monty szótlanul fogadta ezt az oktatást. Pillanatnyi gondolkozás után tisztán látta megcáfolhatatlan helyességét.
Némán vezette tovább a kocsit, a lehető legtöbbet erőszakolta ki az erős motorból. Időről időre a visszapillantó tükörből figyelte az utat, egyre csak azt várta, mikor villan fel az őket üldöző autók reflektora valahol. Furcsa, hogy a hajsza izgalma, mely az éjszaka váratlan kalandjának heves zökkenéseit követte, menynyire felborította ítélőképességét. Talán még különösebb, hogy óvatos józan eszének alapjait mennyire aláaknázta ennek az embernek a közelsége, akit normális időkben kissé, bár kellemes módon, bolondnak tartott volna. A szél varázslatos gyöngédséggel simogatta arcát; a motor zúgása és a sebesség boldog érzése; másodpercre úgy érezte, hogy vannak megalázóbb dolgok is egy zűrzavaros világban, mint rendőrök állon vágása és száz lóerős sebességgel való menekülés a sokszoros bosszú elől egy modern útonálló Mercedesén. Az átszellemült lelkesedés egyetlen másodpercre fogva tartotta; aztán ismét józanul gondolkozott s úgy döntött, hogy nyilván komoly beteg.
De ez az erényrabló jókedv mégis nyomot hagyott benne s meghatározhatatlan szépséget kölcsönzött az utazásnak. Közben az ég halványan meghirdette a hajnalt s a lopott kocsi gyorsan suhant lefelé a bajor hegyek hosszú lejtőin München felé. Mellette Simon Templar nyugodtan aludt…
A nap éppen akkor emelkedett a horizont fölé s a levegő tele volt a reggel felejthetetlen, édes párájával, amikor a város első, szögletes kerületei feléjük úsztak a kopár síkságon. Az Angyal felébredt, nyújtózott és cigaretta után nyúlt. Amikor az utcák keskenyebbek és komorabbak lettek, lassanként megtalálta a helyes irányt s kelet felé vezette a kocsit. Amikor az Ostbahnhof elé érkeztek, már nappal volt s egy korai villamos álmos munkásokat köpött ki magából az állomás kapui felé. Simon kiszállt a kocsiból s könnyű poggyászukat a járdára rakta. Aztán megérintette Monty vállát.
– Azt hiszem, hármasban kissé feltűnő csoport lennénk – mondta. – De ha felszállsz erre a villamosra, eljutsz a Hauptbahnhofra és a Metropole csaknem szemközt van. Ott találkozunk.
Monty Hayward ismét magára maradt. Az utasítás szerint eljutott a szállodába; Patrícia és az Angyal már várták. Monty egy kissé túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzék. Ha magára hagyják, addig mozog, amíg össze nem esik; az az egyetlen gondolat élt benne, hogy minél nagyobb távolságot teremtsen önmaga és a közeledő bosszú közé. De amikor fél órával később ágyba került, az a kényelmes érzés töltötte el, hogy rászolgált a pihenésre. Van valami az egészséges testi fáradtság kábulatában, az átélt és legyőzött veszedelem értékelésével együtt, ami a hatalom és vakmerőség érzését kelti. Mértéktelen, elemi elégedettség rugói hintáztak benne. Minden kérdés és probléma elmerült. Valóságos állati béke töltötte el s gyermek álmába süppedt.
Monty Hayward is így aludt volna, ha ablaka alatt nem mennydörög a villamosok végtelen áradata. Óriási csengőket csapkodtak, autókürtök riadoztak, fékek csikorogtak, acél, réz és pléhrészek csattantak, dörömböltek és csörömpöltek. Különben tán nem sikerült volna azt az idegtépő lármát biztosítani, amelyre az európai kontinens annyira joggal büszke.
Dél fele feladta az egyenlőtlen harcot s fürdőszoba keresésére indult. Amikor megborotválkozott és felöltözött, kissé jobban érezte magát. Lement az étterembe azzal a reménnyel, hogy némi reggeli-maradványokat talál, melyek segítségével végképp felfrissítheti testi állapotát. Bocsánatkérő rendelését alig teljesítették, amikor az Angyal megérkezett. Oly elviselhetetlenül frissnek és nyugodtnak látszott, hogy Monty szeretett volna nekiugrani.
– Gyorsan tüntesd el a tükörtojásokat, öreg fiú – mondta az Angyal – és aztán indulhatunk.
– Újabb autót loptál? – kérdezte megadóan. – Ha igen, akkor mi kifogásod volt a legutóbbi ellen?
– Semmi – nevetett Simon. – Csak a lopott autókat körözik és ez sohasem könnyít a dolgon. Amellett az ember nem tud mindennap olyan autót lopni, amelynek minden okmánya megvan s ha tegnap ez nem sikerült volna neked, hosszú sétát kellett volna a határon át megtennünk. Nem – odaát voltam az állomáson s elég jó vonatot bányásztam ki. Nem látom be, miért ne szállhatnánk fel rá.
– Hol van Pat? – kérdezte Monty.
– Ágyban reggelizik. Amikor lejöttem, még aludt.
– Úgy látszik, szíved szerelme süket lehet, mint az ágyú – mondta Monty komoran. – Aki nem az, napközben nem tud itt aludni. A szobám előtt négyezer villamos volt és mindegyiket darabokra szedték. Azt hiszem, számos gőzkalapácsot és több száz körfűrészt használtak hozzá. Aztán az egyes darabokat belevágták egy porcelánbolt kirakatába és ördögi módon röhögtek. – Monty Hayward elszánt mozdulattal vágott magának egy darab szalonnát és némán fejezte be a reggelit. – Hová megyünk ma? – kérdezte.
– Kölnbe – szólt az Angyal. – Ahol Farina csinálja a kölnivizet…
Cigarettára gyújtott s közben a Monty feje fölött függő tükröt figyelte, benne azt a két embert, aki most lépett a terembe. A maguk módján igen megdöbbentő természeti tünemények voltak; s mégis, elképesztő simasággal illettek bele a dolgok könyörtelen rendszerébe. Az Angyal arcán nyoma sem volt az érzelemnek, amikor utolsó mondatához hozzá kapcsolt néhány szót, amelyekre ennek a két embernek megérkezése ihlette.
– Feltéve, hogy elszabadulunk innen – mondta.
2.
Simon Templar lassan szívta tüdejébe a cigarettafüstöt, hátradőlt székén s úgy figyelte a két közeledő detektívet.
A díszes tükör homorú felszíne a detektívek impozáns alakjait két nadrágot viselő kolbásszá formálta át, de hivatásuk szörnyű titka így is lángbetűkkel állt mellükön, úgyhogy az Angyal ötszáz lépésről csukott szemmel is el tudta volna olvasni. Megérkezésük zűrzavaros tényéből ez az egyetlen katasztrofális bizonyosság bukkant ki. Az Angyal azóta, hogy a két ember nehézkesen belépett a kihalt étterem ajtaján, egy másodpercre sem ringatta magát csalóka reményekben. Ha az ember tíz izgalmas éven át játszik bújócskát a Törvénnyel s ha három év óta az egész nyugati földtekének leghajszoltabb rókája – orra csaknem túl érzékeny a kopók megszaglálására. Az Angyal most megérezte ezt a csípős illatot – olyan hullámmal borította el, hogy egy szalamander is prüszkölt volna tőle.
Azt még nem értette, hogy a detektívek hogyan kerültek ide. Annyi biztos, hogy Innsbruck környéke az utolsó tizenkét órában ugyancsak izgalmas események színhelye volt. Az események során egy teljesen fölösleges kis embert erőszakkal eltávolítottak az árnyékvilágból s egy szerencsétlen félreértés következtében a három rendőr, akiknek a kis embert le kellett volna tartóztatnia, az Inn hideg vizében találta magát. A tiszteletreméltó Monty Haywardot roppant igazságtalanul azzal gyanúsították, hogy ő tette el láb alól az említett kis embert s nem egészen igazságtalanul rovására írták, hogy állon vágta és megfürdette a rendőrség egyes tagjait, majd később ismét rátámadt egyikükre, ellopta egyenruháját, egy jókora autó kíséretében. No, de az ilyen apró csínyek elkövetése igazán jelentéktelen egy negyedmillió font értékű koronaékszer megszerzéséhez képest. Az Angyal pedig mindent elkövetett, hogy a fölösleges kellemetlenségeket elkerülje. Agyában a menekülés részletei villantak fel; s az utolsó villanás végén el kellett ismernie, hogy a Törvény úgy látszik meggyorsította tempóját. Áthaladásukat természetesen rögtön jelentették a határon, amint a körözést kiadták; ezt nem kerülhették el; de ezután a nyomnak el kellett volna vesznie – legalább is néhány órára. A rendőrség oly rövid idő alatt találta meg az elhagyott autót s a kimerítő kutatás roppant unalmas módszerével oly gyorsan lelt rájuk (pedig ugyancsak kerülő úton s külön-külön jöttek ide a szállodába) – szóval oly eredményesen dolgozott, hogy úgy tűnt akadt még néhány ember Münchenben, aki nemcsak sörivással foglalkozik. Az Angyal már évek óta nem látott ilyen eredményes és kitartó munkát.
Az asztal fölött Monty Hayward bámult rá elképedve. A szalonnás tojás utolsó falatja a levegőben rekedt. Aztán egy másodpercre pillantása átívelt az Angyal válla fölött; s kezdte megérteni a dolgot.
Az Angyal nagy nehezen levette szemét a tükörről. A tükör felületén a két detektív alakja groteszk torzképpé dagadt. Tudta, hogy legfeljebb egy-két lépésnyire lehetnek. Jelenlétüket még élénkebben érezte, mint az előbb. Alig észrevehető kis remegés kúszott végig a gerincén, mintha két pók polkázott volna a hátán.
Aztán kivette cigarettáját szájából és nyugodtan Monty Hayward arcába nézett. Egy-két lépésnyire mögöttük a Törvény fenyegető képviselői lélegzetelállító hirtelenséggel bukkantak fel – ez a fenyegetés könnyen elmerült az ember tudatában, bár az Angyal nem feledkezett meg róla soha. Monty Hayward most olyan embert látott maga előtt, akit félig-meddig még mindig idegennek talált. Az Angyal szeme hideg, kék, könyörtelenül tiszta volt; s komor mélységében valahol változó napfény parányi csillanása látszott, a gúny pillanatnyi szikrázása.
– Monty, hosszú évek óta tervezem már – mondta az Angyal igen csöndesen és érthetően –, hogy elmondom neked Galahad, A Zseniális Giliszta Tanulságos Történetét. Galahad egyszer már azon a ponton volt, hogy egy Teobald nevű szalonka elfogyasztja desszertnek, amikor a kegyetlen madarat egy szerencsés lövéssel leterítette valaki. Az illetőt Mr. Hugglesboomnak hívták. Foglalkozására nézve forráskutató volt és általában különcnek tartották. Szerencsés lövés volt, mondom, mert Mr. Hugglesboom azt hitte, hogy egy nyulat célzott meg, mely a fiatal hagyma hajtásait rágicsálta. Amikor Mr. Hugglesboom felemelte a szalonkát, megtalálta Galahadot a csőrében. Lévén jószívű ember, szabadon bocsátotta a szerencsétlen gilisztát; s nem is törődött volna többet az egésszel, ha Galahadnak nem lett volna más véleménye a dologról. Galahadot mély hála fogta el megmentője iránt, így hát hazakísérte Mr. Hugglesboomot s oly gyengédség jeleit mutatta, amely meghatotta Mr. Hugglesboom szívét. Magányos ember létére befogadta a kis jószágot és sok örömet talált magányos útjain társaságában. Galahad úgy követte, mint valami hű eb. Valamivel később Galahad úgy gondolta, hogy munkájában is segíthetné Mr. Hugglesboomot. Ettől kezdve fáradhatatlanul túrta azt a területet, amelyet gazdájának források tekintetében fel kellett kutatnia; ennek következtében Mister Hugglesboom idővel oly hírnévre tett szert, hogy…
Monty Hayward arca olyan kifejezés sorozatot mutatott, ami egy filmrendezőben viharos lelkesedést keltett volna. Ennek az elképesztő hülyeségnek nyugodt előadása teljesen érthetetlen volt számára. Az a hisztériás hit támadt benne, hogy Simon Templar hirtelen és helyrehozhatatlanul meghibbant. Úgy látszik, a közelmúlt eseményeinek feszültsége felborította annak az agynak egyensúlyát, amely soha életében nem volt egészen normális.
Szédülten nézett fel a két emberre, akik most az Angyal mellett álltak, s arcukon visszfényét látta annak az üres elképedésnek, amely benne is felébredt. Ez a visszfény annyira hihetetlen volt, hogy egy ideig kételkedett saját érzékeiben.
Aztán rádöbbent, hogy a két férfi is hallgatta az Angyalt s éppolyan érzéssorozaton megy át, mint önmaga. Amikor az Angyal gondosan formált mondatai eljutottak fülükhöz, dobogó és magabiztos közeledésük elbizonytalanodott. Úgy értek az Angyal székéhez, mintha tojáson járnának, s most ott álltak, tágra nyílt szájjal és szinte tátogó füllel szívták magukba az értelmetlen hülyeséget. Áhítatos elbűvöltségük oly nyilvánvaló volt, hogy Monty Hayward egy szörnyű másodpercen át kételkedni kezdett saját ép eszében.
– A csúcspont akkor következett be – mondta az Angyal oly tagoltsággal, hogy az is megérthette, akinek angol tudása csöppet sem volt tökéletes –, amikor Lady Tigworthy kerti ünnepséget rendezett. Ezen az ünnepségen – Mr. Hugglesboomnak is be kellett mutatnia képességeit, azaz meg kellett találni egy vízzel telt edényt, amelyet gondosan elrejtettek a kertben. Mr. Hugglesboom a megbeszélés szerint megjelent, a frissítők sátra mögött, ahol egy giliszta fogadta és gondos utasításokkal látta el. Így nem sokkal később, lévén rövidlátó ember, meg is találta az említett pontot, mégpedig egy csillogó rózsaszínű gömb fölött, amely egy füves dombocska túlsó oldalán látszott. Sajnos, a gömbről kiderült, hogy Lord Tigworthy feje, aki ott végezte délutáni sziesztáját. Mr. Hugglesboomot szégyen szemre kidobták a kerti ünnepségből, és a gilisztát, mely részegen hevert egy söröshordó csapja alatt, utána vágták. Mr. Hugglesboom csak hazatérése után vette észre, hogy ez a giliszta nem Galahad – és az Angyal most mereven Monty szemébe nézett – hanem Galahad ikertestvére, aki féltékeny volt szerencsésebb fivérére, így hát mindent elkövetett, hogy kompromittálja! Nos, Mister Hugglesboom…
Mögötte az egyik detektív bocsánatkérően köszörülte a torkát. Az Angyal hátranézett.
Pillantása teljesen nyugodt volt, mintha csak most venné észre a detektíveket. Mintha semmiféle jelentőségük nem lenne, soha nem is lehetne. Mosolygó, kérdő arccal nézett rájuk. Ez a mosoly talán nagyobb erőfeszítésbe került, mint bármi más, amit az utolsó huszonnégy órában cselekedett.
A detektív köhögött.
– Bocsánat uraim – mondta kifogástalan angolsággal. – Detektív vagyok és meg kell kérnem önöket, hogy igazolják magukat.
Monty Haywardban tébolyult vágy ébredt, hogy felnevessen. A detektívek magabiztos bevonulása s ennek a megjegyzésnek csaknem bocsánatkérő hangja közt oly komikus volt a különbség, hogy egy pillanatra megfeledkezett a pácról, amelyből még csöppet sem másztak ki.
Az Angyal nyugodtan megfordította székét és előzékenyen intett.
– Üljön le, Sherlock – mormolta – és mondja el bánatát. Mi a baj, valaki háborút üzent vagy mi?
A detektív kissé bizonytalanul ereszkedett le, társa egy pillanatnyi tétovázás után követte példáját. Kétkedve néztek egymásra s végre az előbb szóló magyarázkodni próbált.
– Olyan bűncselekményről van szó, amit tegnap éjszaka követtek el Innsbruckban, mein Herr. Bebizonyosodott, hogy a bűnözők eljutottak Münchenbe s állítólag ebbe a szállodába sikerült követni nyomukat. Leírásukat megsürgönyözték Innsbruckból. Bocsássanak meg, uraim, de a hasonlóság…
Simon felhúzta szemöldökét.
– Úristen! Csak nem akarnak minket letartóztatni?!
Megdöbbent ártatlansága kifogástalan volt. Minden porcikáján ez fejeződött ki. És a detektív vállat vont.
– Mielőtt megszólítottam volna önöket, bátor voltam társalgásukat figyelni. Azt reméltem, megtudok belőle valamit, ami segítségünkre lesz. De miután hallgattam önt egy ideig…
– Amennyire emlékszem – szólt az Angyal zavartan –, roppant erkölcsös és felemelő anekdotával töltöttem ki az időt, amely egy gilisztáról szólt, „akit”…
– Galahadnak hívtak? – egészítette ki a detektív és kissé lapos arcán halvány mosoly látszott. – Elismerem, hogy nem fogtam fel teljesen a… hogy is mondják… Bedeutung-ját a történetnek… Kérlelően nézett az Angyalra, de Simon csak a fejét csóválta. – Nem fontos. De tapasztalataim szerint az olyan ember, aki nemrégiben súlyos bűnt követett el s minden percben várhatja letartóztatását, nem beszél így. Agyában túlságosan sok az aggodalom. Amellett ön nem fordította le a Bedeutung szót számomra, ami nagyon okos dolog lenne az ön részéről, ha az egyik bűntettes lenne, mert mindketten tökéletesen beszélnek németül.
Simon elismerően nézett rá.
– Ezt remekül csinálta – mondta ártatlanul. – De biztosan a mesterségéhez tartozik. – Cigarettáját csészéjébe dobta s intett az elhaladó pincérnek. – Igyanak velünk egy korty Schnapsot s aztán meglátjuk, hogyan tisztázhatjuk a nehézségeket.
A detektív bólintott.
– Láthatnánk az útleveleiket?
Az Angyal kék füzetet vett elő zsebéből s az asztalra ejtette. A detektív udvariasan fordult Monty Hayward-hez. Hirtelen valami kemény dolog nyomódott Monty oldalába. Természetes mozdulattal csúsztatta kezét az asztal alá s megfogta. Most már ugyancsak éber volt: az Angyal kétélű cselfogásának egész célja tisztán állt előtte s agya tökéletes alázattal alkalmazkodott hozzá.
Maga mögé csúsztatta az útlevelet s aztán látszólag hátsó zsebéből ismét elővarázsolta. Sejtelme sem volt róla, hogyan s honnan került elő s még kevésbé sejtette, hogy mi lehet benne; de figyelte, amint a detektív forgatta lapjait s megtudta, hogy George Shelston Ingram, lowestofti hajóépítő mérnökké változott. A fénykép kétségtelenül az övé volt – rögtön felismerte, hogy saját útleveléből való. Az Angyal kimeríthetetlen alaposságának bizonyítéka elámította. Reggeli előtt legalább egy órát tölthetett ezzel az aprólékos munkával, amit egy ilyen útlevél hamisítása kívánt.
A vizsgálat néhány perc alatt befejeződött és a detektív kis meghajlással nyújtotta vissza az útleveleket.
– Már előre bocsánatot kértem – mondta röviden. – Kérem, Mister Ingram, lenne oly szíves elmondani, mit csinált az utóbbi napokban? Egyik emberünk látta önt megérkezni ma reggel az Ostbahnhofon, egy másik viszont a szálloda előtt figyelte meg. Ön jutott eszükbe, amikor a személyleírásokat megkaptuk; s az autót, amelyben a bűnösök megszöktek, az Ostbahnhof közelében találták meg…
– Azt hiszem, ezt egyszerűen megmagyarázhatom – felelt Monty könnyedén. – München környékét jártam be s tegnap éjszaka Siegertsbrunnba érkeztem. Vacsora után sürgönyt kaptam a fivéremtől, hogy találkozzam vele itt, ma reggel Münchenben. A sürgönyben az állt, hogy élet-halálról van szó, így aztán felültem a hajnali vonatra és egyenesen idejöttem.
– A fivérétől?
A detektív mintha hirtelen elvesztette volna önuralmát. Úgy hajolt előre, mint aki alig tud uralkodni izgalmán. És Monty bólintott.
– Igen. Az ikertestvéremtől. Ha nem értette volna meg barátom történetének értelmét, annyit mondhatok: rendkívül goromba história volt.
– Donnerwetter! És hol volt találkozója a fivérével?
– Azt mondta, tízkor itt lesz – de még nem érkezett meg…
– Megőrizte a sürgönyt?
– Nem, eldobtam. De…
– Hol adták fel?
– Jenbachban. – Monty nyilván egyre dühösebb lett a kérdések miatt s ezen a ponton kitört. – Az ördög vigye el, csak nem akarja azt állítani, hogy a fivérem valami bűnt követett el?
A detektív vállat vont. Barátságos arca ismét kemény és parancsoló lett. A rendőri logika embertelen őszinteségével felelt.
– Pedig ez a valószínű. Önök annyira hasonlítanak egymásra. Aztán meg a sürgöny Jenbachból jött, ahol utoljára látták a bűnözőket. Az ő számukra határozottan élet-halálról van szó.
A most következő csöndben megérkezett a pincér s elhozta a rendelt italokat. Simon bankjegyet vetett a tálcára és rövid mozdulattal elküldte. Odacsúsztatta a poharakat a detektívek elé s Montyra nézett, majd ismét rájuk.
– Ez komoly dolog – mondta. – Biztosak benne, hogy nem tévednek?
– Majd megállapítjuk. De különös, hogy Mister Ingram fivére még mindig nem érkezett meg.
A válasz tökéletesen udvarias hangú volt. Viszont a detektív úgy látszik nem volt hajlandó hosszas vitára. Hangsúlyozta a fönnálló körülményeket és meggyőző magyarázatot követelt.
Simon új cigarettát választott a tárcájából, hátradőlt a széken és sasszemmel figyelte a két detektívet. Semmi feszültség sem volt testtartásában, izma sem rezzent és egyenes szemöldöke alatt teljesen nyugodt volt a szeme. Jobbkarja lustán fonta át a szék hátát, de ez a kéz csak egy hüvelyknyire volt revolverétől.
– Furcsának látszik – mondta nyújtottan.
A detektív éles pillantása arcára tapadt.
– Ön Mister Ingrammel együtt utazott? – kérdezte.
– Igen.
Az Angyal felemelte poharát és forgatni kezdte. Keze sziklaszilárd volt, remegés nélkül viszonozta a detektív tekintetét; pedig szíve mégis hevesen dobogott. Pontosan tudta, milyen hajszálnyi csak a menekülés lehetősége. A blöff sikere már nem tarthat sokáig, kezdettől fogva tudta, hogy erre sor fog kerülni. Az első szó óta tudta, hogy ezt nem kerülhetik el. Simon nem is várt egyebet. Megnyerte a tétet, amelyért játszott – tizenöt perc haladékot kapott, kétséget ébresztett a detektívek agyában, lényeges magyarázatot szolgáltatott Montynak… A két detektív azonban még mindig csöndesen ült az asztal mellett.
– Együtt jöttek ide Siegertsbrunnból?
A két szempár pillanatra sem tétovázott. Simon Templar állta a kutató tekintetet.
Az Angyal felemelte poharát.
– Egészségükre! – mondta.
A két detektív csaknem gépiesen emelte fel poharát. Mindketten az Angyalra néztek. Látta, hogy ugyanaz a gondolat dolgozik agyukban. Magukhoz tértek a blöff első, szédítő zavarából s most a visszahatás nyomán kettős sebességgel gondolkoztak.
S mégis: ittak. Nem koccintottak ugyan s meghajlásuk is alig volt észrevehető
– Zum Wohll.
Az Angyal letette poharát s elgondolkozva szippantott cigarettájából. Ebben a pillanatban majdnem nevetett.
– Nem, pajtás – mondta szelíden. – Siegertsbrunnt elkerültük. De Innsbruckban remekül mulattunk. – Kedvesen mosolygott a detektívek ámulásán. Az abroszon mintha lábujjhegyre emelkedtek volna az üres poharak és éljeneztek volna. – Igazán örülök, hogy találkoztunk s remélem, ez a beszélgetés nem keveri bajba önöket a rendőrfőnökségen.
Az egyik detektív felállt már, amikor az Angyal felpattant, állon vágta és hátralökte a székre.
Simon gyengéden megszorította az eszméletlen ember kezét. Megveregette vállát. Megragadta karját és rendkívül szívélyes búcsút mondott neki. Közben gondosan elhelyezte a széken, előrehajlította, állát kezére támasztotta s igen élethű, töprengő pózba állította.
– Légy jó fiú, pajtás – mondta az Angyal. – És add át üdvözletemet a nénikédnek. Továbbá Rudolfot is csókoltatom… Szeme sarkából látta, hogy Monty a másik detektívet hasonló pózban helyezte el – s remélem, hogy megpukkad mérgében. Pá, pá!
Sietve mentek végig az éttermen s az ajtónál visszapillantottak. A két detektív úgy ült a távoli sarokasztalnál, háttal a teremnek, mint két bajor Buddha, halhatatlan töprengésbe merülve.
Simon megint elmosolyodott.
– Ilyen az élet – suttogta.
Kimentek az előcsarnokba. Odakint az Angyal körülnézett s pillantása egy hosszú másodpercre megpihent annak az embernek a hátán, aki a portás pultja fölé hajolt. Elmélyülten tárgyalt a főportással, finom fehér kezének ujjai között hosszú, kristályból készült cigarettaszipka nyúlt ki.