XI.

Kötelek tekergőztek az Angyal csuklóin és bokáján, aztán Peter Quentinnel is ugyanoly hamar végeztek. Most Hoppy Uniatzot kezelték, miután megszabadították a whiskys üvegtől, ami valamilyen mágikus vonzás folytán a kezébe került.

Lasser tartotta a lányt, mialatt ők végeztek, aztán visszalökte a karosszékbe, és intett Borieffnek, hogy vegye át fölötte az őrködést. Lesimította a kabátját, aztán a lány ölébe dobta táskáját, de előbb kivette belőle a súlyosra tömött levélborítékot.

– Ez sajnos kellemetlen lehet magának, drágám – mondta kedvesen. – Most más intézkedéseket kell tennem.

– Az biztos – vágott vissza a lány. – A világ minden pénzéért sem vennék tovább részt ebben az üzletben.

Lasser egy kis ideig a fülét csavargatta.

– Nem. Persze, hogy nem. De ez a maga hibája. Nem kellett volna többet tudnia, mint amit akart. Mert maga – hm – szentimentális; pedig rá kellett volna jönnie, hogy itt komolyabb dolgokról is szó van. Na hát erről majd később beszélünk. Most pedig viselkedjék szépen és csöndesen, mert nem akarok több időt vesztegetni.

– Igen, viselkedjék szépen és csöndesen, míg maga megkínozza őket – felelt a lány keserű nyíltsággal.

– Nem. Ez nem szükséges. De felelniük kell a kérdéseimre. Csak az ő bajuk lesz, ha akaratosak maradnak. – Vállat vont. – Fő, hogy magának semmi köze hozzá. Ha nem fog csöndben maradni, majd Borieff gondoskodik róla.

Undorító madármódján rávigyorgott a lányra, mintha csak értékes születésnapi ajándékot akarna rátuszkolni.

A lány elfehéredett arccal nézett Simonra.

– Bocsánatot kérek azért, amit múlt éjjel mondtam magának – jelentette ki. – Ha tudtam volna, hogy miért akarta megégetni Jopley lábát, ottmaradtam és segítettem volna.

– Az a vicc, hogy nem is akartuk komolyan megégetni – felelte az Angyal bánatosan. – De legközelebb majd…

– Legközelebb nem lesz erre ideje – mondta Jopley vad megelégedéssel. – Gyerünk.

Megragadta az Angyal karját, de Simon még mindig a lányra nézett.

– Talán tévedett, ami engem illet. És én örülök, hogy tévedtem, mikor magát elítéltem. Emlékeztessen, hogy helyrehozzam ezt a hibát, ha majd elmegyünk sétálni.

Pillantása még egy másodpercig rajta időzött, hogy amennyire lehet, felbátorítsa, aztán Peterhez fordult.

– Egyedül kellett volna jönnöm – mondta. – De minthogy mind itt vagyunk, nyugodtan elmondhatunk Lasser testvérnek mindent.

– Minek? – kérdezte Peter méltatlankodva, amint Simon tudta is, hogy így fog felelni – ha azt hiszed, hogy engem érdekel ez a vén hülye…

Lasser az Angyalra mutatott.

– Vezesse be, Jopley – mondta mint valami kedves házigazda, amikor elrendezi a vendégeket az ebédlőbe való bevonuláskor.

Jopley gonosz vigyorral meglökte az Angyalt, és félig vitte, félig vonszolta az ajtón keresztül a másik szobába. Úgyszólván semmi bútor nem volt bent, és erős paraffin szagot lehetett érezni – még ebben a pillanatban is meglepetten szaladt az Angyal homloka ráncokba, mialatt az izgató illatot elkapta az orra.

Jopley felrántotta, és durván abba a székbe dobta, amelyet Lasser vitt oda. Az ajtó halkan becsukódott mögöttük – ősi és masszív tölgyfából készült, ami halkan illeszkedett a tökéletesen csiszolt sarkakon a falhoz, s mintha a külső világ minden zaját kizárta volna. Lasser kedvesen mosolygott az Angyalra, míg hatalmas kezét dörzsölgette.

– Remélem, nem kell nagyon megkínoznunk magát – mondta. – Ha azonnal megmondja, hol van a három teherautó, nem is kell további kellemetlenségeket igénybe vennünk. De hát persze ügyelni fogok arra, hogy a két barátja ne tudja meg, mit mondott maga nekem, úgyhogy ha nem mondják ugyanazt, akkor őket is ki kell faggatnom a módszereimmel.

Az Angyal először rá, aztán Jopleyre nézett. És közben érezte, hogy a vér gyorsabban szalad az ereiben. Mert Jopley zsebrevágta a revolverét.

Mintha erődagály nyomult volna végig az Angyal testén. Érezte ennek az erőnek fölhalmozódását izmaiban, idegeinek galvanikus újraéledését, agyának hirtelen kristályos élességűvé csiszolódását. Mintha egész lényét valami magasabb rendű élet öröme hatotta volna át. Pedig különben minden a régi maradt. Még mindig épp annyira sarokba volt szorítva, s a kilátások is egyforma halálosaknak tűntek, de ez az egy mozdulat fölborította az egyensúlyt, amelyiken a halált és életet mérték. Lasser már régebben eltette a fegyverét. Jopley revolvere a zsebében volt, és hosszú karja az oldala mellett lógott. Ebben a szobában, ahol ketten voltak, szabad emberek egy összekötözöttel szemben, megtették azt, amit természetes felsőbbrendűségbe vetett bizalmában mindenki más megtett volna. És az ellenkező esélyek nagy száma avval az idővel megkisebbedett, amibe egy revolvernek az előhúzása kerül…

Csak az Angyal arca nem árulta el a zúgó harsonák örömdalát, ami mágikus muzsikával töltötte meg a lelkét. Kissé megmozdult a székén és amennyire csak tudta, hátracsavarta jobbkezét; ujja hegyei olyan örömmel érintették meg a kis kés nyelét, ami csak hozzáadott a belsejében lejátszódó harmóniához.

– Ég mi lesz, ha mindent megmondtunk magának, amit akart? – kérdezte.

Lasser összeszorította ajkát.

– Hát, attól félek, nekünk még mindig meg kell szabadulnunk maguktól. Maga túl sokat tud, Templar, és nem kockáztathatjuk meg, hogy ismét beavatkozzék az ügyeinkbe.

– Minket is Kanadába, küld?

– Nem, nem Kanadába. Úgy gondolom, itt hagyhatjuk magukat. Ez a ház ma éjszaka le fog égni – magyarázta Lasser hidegen. – Érezhette a paraffin szagát. Igen. A ház nagyon ósdi már, és szeretném újjáépíteni… kissé modernebbé tenni. Jól bebiztosítottam, s ezért azt hiszem a felgyújtás elég jó ötlet. Igen, egyszerűen csak itt hagyjuk magukat egy meggyújtott gyertyával a padlón, és akkor egy csapásra két legyet ütünk agyon…

Simonnak már a kezében volt a kés, és beledugta hegyét a kötél alá; de egy pillanatra majdnem megállt.

– Azt akarja, hogy élve bennégjünk? – kérdezte lassan.

– Igen; a házról úgy tudják, hogy lakatlan, és a gondnokot is elküldtem ma reggel. A dolog úgy fog festeni, hogy maguk csavargók voltak, akik éjszakára betörtek és gondatlanságból tüzet okoztak. Ezért nem lenne jó, ha golyót találnának magukban, vagy valami ilyesmit.

Úgy látszott, mintha Lasser ismét végiggondolná a dolgot, aztán erősödött meggyőződéssel rázta a fejét.

– Nem, nem lenne jó – mondta, és aztán napsugaras mosolya ismét előtűnt. – De nem kell nagyon izgulniuk emiatt. Hallottam, hogy a nagy tűzben az ember előbb megfullad és csak aztán ég el. De előbb még mindenféle mást tehetnénk magukkal, ha nem akarnák elmondani, hogy hova tették az autóinkat.

Az Angyal keze végre szabad volt, a háta mögött szabadon tudta mozgatni a csuklóját. De még így is érezte, mintha gyomra az erős émelygéstől beteg lenne. Nem érzett kétséget afelől, hogy Lasser valóban megtett volna mindent, amiről olyan magától értetődő tényként beszélt – és meg is fog tenni, ha az Angyal csak egyetlen fennmaradó esélyben hibáznék. Az a változatlanul kedves mosoly jobban alátámasztotta ezt, mint Jopley komor bosszúállása. És végre az Angyal érezte, hogy az eseményeket érthető nyelven tudja elolvasni, ami Lasser kopaszon fénylő feje mögött rettenetes és üres őrültséget tolmácsolt…

– Hol vannak azok a kocsik, Templar? – kérdezte selymes suttogással.

Simon tekintetében két fagyott zafírkő égett.

– Ahol sosem fogod megtalálni – válaszolt nyugodtan – te zsíros, vigyorgó, vén disznó.

Lasser megfordította fejét, mintha jókedve volna.

– Gyújtsa meg a gyertyát, Jopley.

Három lépést tett előre és mint hatalmas béka, leguggolt az Angyal előtt. Nyugodt mozdulatokkal kezdte kifűzni cipőjét.

– Ilyen dolgokat nem szabad mondani – tiltakozott gyöngéden. – Csak rosszabbítja a saját helyzetét. Most már tényleg igénybe kell vennem, amit pedig nem akartam. Közben mindent meg kell mondania a teherautóimról. Hiszen csak idő kérdése az egész, tudja. Pargo sem akart beszélni, de mire Borieff elkészült vele, kinyílt a szája.

Az Angyal oldalt tekintett. Jopley az asztalnál egy skatulya gyufával vacakolt. Félig elfordult, és egy rövid gyertyával babrált. A gyufa felsercent és lángra lobbant. Az Angyal ebben a pillanatban érezte, hogy egyik cipőjét lehúzzák.

Ha valamit tenni akart, most kellett – most míg Jopley a gyufát a gyertya kanócához tartotta, és míg Lasser feje lehajolt, hogy másik cipőjét is lehúzza.

Az Angyal csöndes imát mondott ahhoz az istenhez, akit elismert.

Összeszorított ökle mint a kalapács sújtott le Lasser tarkójára. Ezen az ütésen múlt a kaland kimenetele, és nemcsak a saját, de a többinek élete is. Az Angyal minden felhalmozott erejét belevitte. Peter Quentinért, Hoppy Uniatzért és Pargóért; és a lányért, akinek élete most már ugyanannyit számított, mint az övék, hiszen ő is sokat tudott. Az Angyal úgy csapott le, mint egy kovács, tudván, hogyha egyetlen ütéssel nem sikerül elintéznie ellenfelét, nem lenne alkalma másodikra. Érezte, hogy ökle fájón vés bele az ellenálló húsba, mire Lasser felmordult és lustán előrebukott.

Simon elkapta a fél kezével, amint térdére esett és a másik mint támadó kígyó siklott Lassernek revolvertől nehezedő zsebébe.

Jopley az égő gyertyával megfordult, amikor a hirtelen mozdulatot meghallotta. Szinte nevetségesen kételkedő kifejezés jelent meg arcán, amikor felfogta a jelenet jelentőségét, de a megrázkódtatás csak egy pillanatra kábította el. A következő másodpercben pisztolya után kapott és az Angyal felé ugrott.

Csak egy pillanatra. És aztán fékeznie kellett, mintha láthatatlan falba rohant volna, mert kerek, fekete revolvercső meredt feléje az Angyal kezéből.

Az Angyal mosolya szeráfian szelíd volt.

– Hova, hova, Algernon? – kérdezte. – Ha agyon kellene lőnöm téged, sajnálnám.

Az ember csöndben bámult rá, mialatt Lasser eszméletlen teste az Angyal szorításából kikerülve, megcsúszott és lassan a padlóra terült.

– A másik zsebedbe tedd a kezed. – folytatta Simon azon a puha és rettentő hangon – mert szükségem van a többi kötélre is. És aztán majd többet beszélünk erről a gyújtogatási tervről.