IX.

Az Angyal öngyújtója fellobbant a sötétben, és megvilágította az erősívű szemöldök alatt csillogó szemét. Mikor a tűz kialudt, és csak cigarettájának piros parazsa izzott tovább, úgy tetszett, mintha valami életbevágóan fontosat téptek volna el onnan, csupán tátongó űrt hagyva hátra; de ebből az űrből hangja vidám fürgeséggel szólalt meg.

– Ez még jobb – mondta. – Nem is kell Lulworthba mennünk…

– Csalódott lehetsz – felelt Peter mélyen együttérző hangon –, pedig már hogy örültél a gépfegyvereknek…

– Ez kellemesebb – válaszolt az Angyal. – Olyan, mint mikor a halacska lent a folyóban kimászik a partra, és a horgászhoz kúszva a nadrágjába harap. Peter, úgy érzem, hogy ez lesz Lasser bajtárs kellemetlen napja.

– Vagy lehet, hogy egész közönséges nap marad – vetette ellen Peter. – Nem ismeretlen egyéniség. Bent van a telefonkönyvben. Talán még a „Ki-Kicsoda” kötetében is szerepel. Kényelmesen ki lehetne találni felőle mindent, és aztán a magad választotta időpontban szépen…

– Ennél kedvezőbb időt nem lehetne kiválasztani! Azért, mert túlságosan jól ismert és tisztelt polgár, még nem lehet oly könnyen a nadrágjába harapni. Gondolod, hogy le lehetne kapni a saját előkelő termeiben, vagy elhurcolni az Athenaeum Clubból?

Az egész Scotland Yardot, Teal főfelügyelőt is beleértve ránk szabadíthatná, az üdvhadsereget és a Testőrgárdát nem is említve. De ez más. Most nem az Ipar és Társadalom oszlopa, akit püspökök és bárók vesznek körül. Rossz társaságban van… ránk Lulworthnál gépfegyveres különítményt küldött – és ő a gad-cliffi házban jó hírekre vár, a legnagyobb rakomány tetején, amit a partőrök valaha is láthattak. Elkaphatjuk az egész mindenséggel együtt; ez a legjobb esélyünk!

Peter Quentin vállat vont.

– Jó – mondta beletörődve. – Szembenézek ezzel a házzal is, ahogy a gépfegyverekkel is. Vezess, a fene egyen meg!

Uniatz megköszörülte a torkát, ami olyan hangot eredményezett, mintha kisebb vulkán tört volna ki. Egész valóját betöltő aggodalmát ha látni nem is, de szinte érezni lehetett. Mindig a részletekbe kapaszkodván, ha már egyszer megértette őket. Uniatz úgy érezte, hogy a fejére zuhogó ötlettömegben egy fontos pontról megfeledkeztek.

– Főnök – mondta Uniatz tépelődve – ez a nő.

– Mi van vele? – kérdezte az Angyal.

– Nem volt a ruhájában rejtett whisky?

– Nem.

– Hát akkor…

– Hagyd a nőt, Hoppy. Most egy pasast fogunk meglátogatni.

– Oh, egy pasast – merengett el Uniatz sötéten – na és nála lesz?

– De mennyire! – sietett biztosítani az Angyal. – Most azonban lássuk a helyszínrajzot.

A Hirondelhez ment, és a műszerfal lámpája alatt kiteregette a hatalmas katonai térképet. A Gad Cliff Houset tisztán ki lehetett venni; körülbelül három acre területet foglalt el a tengerparti meredek sziklák egyik oldalán, és keskeny útról lehetett megközelíteni, amelyik a főútvonalból tért le a partvonallal párhuzamosan.

– Hát ez elég világos – mondta az Angyal rövid vizsgálódás után. – De mik az esélyeink?

Körülnézett és Jopley arcát látta a a válla mellett. Még sötétebbnek és gonoszabbnak tűnt a halvány zöld fényben. Megrázta fejét:

– Reménytelen, uram. Nincs esély. Csupa vészjelző van az egész területen elszórva – azok a láthatatlan sugarak. Egy nyulat is észrevennének.

– De maga ki tudott jönni.

– Igen, én ki.

– Hogy csinálta?

– Azt mondtam, hogy cigarettáért megyek.

– Úgy értem – felelte az Angyal nagy türelemmel, ami a Hoppy Uniatz-cal való hosszú érintkezés alatt fejlődött ki benne – hogyan tudott kijutni a vészjelzőkön keresztül?

Jopley lassan válaszolt: – A kapun mentem ki.

– És hogyan tér vissza?

– Ugyanazon az úton. Az a pasi, aki ott őrködik, ismer engem, és feltelefonál a házba és ha ők is azt mondják, hogy bemehetek, akkor kinyitja a kaput.

Az Angyal összehajtogatta a térképet.

– És – mondta lassan – ha, tegyük föl, ez az ember kinyitja a kaput s akkor mi előrerohannánk és elkapnánk magukat kettejüket, akkor megtudnák a házban, hogy bejutottunk?

Az ember elgondolkozott.

– Nem.

– Akkor…

– De így nem lehet bejutni – folytatta Jopley révetegen. – Engem nem keverhetnek bajba. Mi lesz, ha rájönnek, hogy én csináltam? Mit gondol, szeretném, ha fejbecsapnának és odadobnának az átkozott rákoknak?

Simon mosolygott.

– Nem fognak a rákokhoz dobni, Algernon. Magam is szeretem a rákot, és ezt nem engedném meg semmiért. Még csak fejbe sem fognak csapni, csak mi, de ezt is csupán a látszat kedvéért. És „ők” sem fognak rájönni semmire – nem lesznek olyan állapotban, hogy bármit csinálhassanak veled, ha én már végeztem velük. De ha ettől sem nyugodsz meg, akkor részt sem kell venned a dologban. Amikor mi berohantunk, te véletlenül ott voltál, és senki sem bizonyíthatja az ellenkezőjét. Még ez is megér neked száz fontot… igaz?

Jopley egyik arcról a másikra nézett, míg az ötletet megrágta magában. Néhány pillanatig az Angyal attól tartott, hogy a félelem miatt mégis visszautasító választ fog kapni, és azon gondolkozott, hogy milyen meggyőző érvekkel csikarja ki az együttműködést. A száz font említésekor már elment a zsarolhatóság határáig, és többé-kevésbé véletlenszámba ment, hogy akkor épp ennyi volt a zsebében… Visszatartotta lélegzetét, míg Jopley felelt.

– Mikor kapom meg ezt a százast?

Simon kinyitotta tárcáját és elővett egy összegöngyölt bankjegyköteget. Jopley vastag ujjai átvették, és végigpillantott rajtuk. Nehéz, sötét szeme ismét az Angyalra nézett.

– Másra nem vagyok kapható, érti? Elintézhet engem a másikkal együtt, és ha bejut a házba, minden rendben van. De nekem semmi közöm az egészhez, he?

– Bízhatsz bennünk – felelte az Angyal biztatón. – Csak azt szeretnénk tudni, mikor mégy vissza, hogy elkészülhessünk. Minél előbb indulunk, annál jobb, mert az idő múlik. A házban szeretnék lenni, mielőtt a lulworthi banda visszatér.

– Azonnal is mehetünk – morgott Jopley. – Ha autón mennek, tíz perc előnyük lesz az én biciklim előtt.

Az Angyal bólintott.

– Jó – mondta békésen – akkor menjünk!

A Hirondel egyenletes zümmögése beleolvadt lelkének csöndjébe, ahogy a csillogó kocsi fölrohant az emelkedő dombokon. S mintha ismét a füle mellett ejtenék ki a szavakat, hallotta Brenda Marlowe tiszta, egyenletes hangját: „Csak nem gondolja, hogy megtartottuk volna, mikor tudtuk, hogy el akar árulni minket?” Lasser, Pargo, hogy mit tettek Pargóval, és mit tehetnek még ma este a Gad Cliff-házban – és még ezek a gondolatok jártak vad táncot a fejében. És újra érezte a jeges borzalmat, ami mint hideg szél érintette meg, amikor először ejtette ki ezeket a szavakat a lány.

Simon Templar már régóta utazott a törvényenkívüliség acélos országútjain, hogy sem üres szentimentalizmus vegyen erőt rajta, és ő maga is elég könnyedén gondolkozott a halálról a maga idejében – még az olyan ocsmány halálon is, mint Pargóé. De abban a teljességgel bűnbánatot nem érző kijelentésben, ami egyetlen szempilla megrebbenése nélkül hangzott el arról a gyönyörű arcról, olyan nagymennyiségű embertelenség volt, hogy ahhoz még az Angyal sem tudott hozzáidomulni. Olyannak tüntette fel a lányt, aki mellett Lucrezia Borgia és Messalina együttvéve is csak pajkos iskoláslányoknak tetszettek – és éppilyen tisztán hallotta ismét a kiélezett megvetést a lány hangjában, mikor kihallgatta, amint ő fölbátorította Hoppyt Jopley kezelésére, s azt mondta: „ezeket a dolgokat bátran Mr. Templarra hagyhatjuk.” Az ellentmondás őrjítő állhatatossággal marta következtetéseinek sima felületét; és mégis az egyetlen elfogadható magyarázat új kérdéseket vetett volna fel, amelyeket most már túl késő volt igaznak elfogadni és lenyomozni…

Valami üres feszültség lett úrrá az Angyalon, amikor megállította a Hirondelt a Gad Cliff-i ház bejárata előtti kanyarban. Leállította a motort és kilépett. Jobbkeze ösztönösen a balkarjára szíjazott, élesre fent kis hajítókést tapintotta, és ebből különös megnyugvást szerzett. Már más időben is, amikor hibázott, ez a rejtett és nem várt fegyver győzelemre fordította a vesztett csatát; s érintése jobb kedvre hangolta. Nyugodtan fordult a többihez.

– Tudjátok, mit kell tennetek, fiúk, lányok. Kövessetek, és csináljuk gyorsan.

Uniatz köhintett és felgyülemlett aggodalommal bámult rá a sötétben.

– Én nem tudom, főnök, de még sose hallottam erről a láthatatlan sugárról. Mert ha az italát sem lehet látni, akkor…

– Dehogynem – felelte az Angyal bámulatos lélekjelenléttel. – De most ragadd meg a stukkeredet, és fogjátok be a szátokat, mert itt láthatatlan fülek lehetnek.

Az út majdnem merőleges, fűvel-levéllel borított falak között vezetett, amelyeknek a tetején tövises sövény burjánzott, s olyan szűk volt, hogy az autónak is alig maradt néhány centiméter köz kétoldalt. Az útról jövő kocsit olyan ember vezethette, aki már hosszú gyakorlatból ismerte a fordulatokat, mert oly hirtelen jelent meg, hogy az Angyal is csak akkor hallotta meg, mikor már a nyakukon volt s fényszórói vakító fénnyel árasztották el az utat. Simon egy pillanatig határozatlanságban vergődött, míg azon gondolkozott, hogy ne rohanjanak-e föl a meredek falon, de aztán belátta, hogy ezzel elkéstek. Szembefordulván a veszéllyel, keze a revolverért suhant. Hoppy mozdulata még gyorsabb volt, de már ő is elkésett. Másik reflektor villant föl a kapu mögül: csapdába kerültek a két ragyogó fényforrás és a meredek falak között Simon minden önámítás nélkül tudta, hogy reménytelenül a lámpák mögötti emberek kegyelmére vannak bízva.

– Föl a kezet – rendelkezett egy új hang a kocsiból, és az Angyal beismerte önmaga előtt, hogy gyönyörűen fogták el őket.