VI.

A halála körülményeiről Simon inkább nem gondolkozott sokat. Valójában attól a kötéltől halt meg, ami még mindig a torkára volt csavarva, és olyan mélyen vágódott a húsba, hogy szinte eltűnt; de még ezelőtt más dolgok is történhettek vele.

– Láttam egyszer egy másik pasit is így – társalgott Uniatz – Dutch Kuhlmann embere volt, és a Brooklyn-banda csípte el Bensenhurstban. Néhány kérdést tettek fel neki, hogy ki árulta el Ike Izolskyt. Mire végeztek vele, olyan volt, mint a hamburger, hagyma nélkül…

– Édes emlékeid vannak, Hoppy – mondta az Angyal.

Pargo élettelen testét a díványra fektette, és azon volt, hogy megmotozza. Nem volt kellemes munka, és minden cinizmusa ellenére is kemény vonallá szűkült az ajka, míg a munkáját végezte.

A szoba világosságában a halott ember még rémesebbnek látszott, mint odakint – és ez elég volt ahhoz, hogy a házat, és a körülvevő sötétséget ocsmány árnyékokkal népesítse be, s a levelek halk susogását szellemek nevetésévé változtassa. A Brooklyn-„gang” csak keveset tanulhatott volna attól, aki Pargót megdolgozta – és Simon meg sem kérdezte önmagától, honnan tudták, hogy hol hagyják a testet.

De mikor tették ezt? Még nem volt jele a rigor mortis-nak, és Simon úgy gondolta, hogy valami meleget érez az ember ruhái alatt. A hulla még biztosan nem feküdt ott, mikor ők megérkeztek az Öreg Házba. Lehet, hogy már ott volt, amikor néhány perccel ezelőtt kiment, és könnyen lehetséges, hogy nem vették észre, mert hiszen éppen eltávoztak az ajtótól. Lehetetlennek tűnt, hogy azalatt tették volna oda, míg ő távol volt; de azért körülkutatta a terepet néhány perc alatt, mint valami hatalmas macska, s minden érzéke és idegszála megfeszült, hogy nyomára találjon az esetleges betolakodónak – végre mint reménytelen feltevést, ezt is félre kellett tolnia. Csak akkor tehették, mikor ő Jopley-vel vagy a lánnyal beszélt.

Bármi a felelet a föltett kérdésre, a vidám kaland nagyon is földön járó esetté vált, mintha egy épületből kiütötték volna a legfontosabb tartót. Most már szó sem volt arról, hogy játék kedvéért mennek a kalandba: Simon Templar nyakáig úszott a bajban, és ahogy tovább kutatta Pargo bántalmazott testét, az acél meghidegült a szemében.

Hoppy Uniatz közben megszerezte a konyhából a whiskys üveget, és csak élvezni tudta a helyzetet.

– Hát ez érdekes, főnök – mesélt vidáman – ott volt a Brooklyn-bandában az Izolsky nője is, és ő is segített a fiúknak a kihallgatásnál. Vicceket mesélt a fogolynak, míg a többi kínozta. Klassz nő volt, akárcsak ez a ma esti itt.

Az Angyal akaratlanul felegyenesedett, mikor Hoppy rémes emlékei olyan pontot találtak, amit ő öntudatlanul is el akart kerülni. Most, hogy már szó esett róla, első gondolata az volt, hogy újra elejti a kérdést; és mégis a megcáfolhatatlan logikának kellemetlenül maró kis tűi karcolták egyre nagyobbra az ütött rést.

Időhiány folytán lehetetlennek látszott, hogy a lány kezdettől fogva együtt dolgozott volna a hullakirakó bandával. De találkozhatott velük az úton errefelé, és bejöhetett, hogy elvonja róluk figyelmét a beszéddel. Kezdettől fogva tudhatta, hogy mit akar a többi csinálni. Talán éppen a Pargóból kikínzott értesülésekre támaszkodva jutott el ide, és nem is követte a teherautót. Talán látta is a hullát az ajtó mellett, mikor bejött a bezáratlan ajtón, és mégis zavartalanul viselkedett. Bármit tegyünk föl, ha bevallottan a bandával dolgozott, volna-e egyáltalán logikai alapja annak, hogy azt higgyük, nem tudott semmit a módszereikről? Minden szentimentalizmus nélkül rádöbbent az Angyal, hogy aranyhaj és hercegnői arcvonások nem szükségszerű bizonyítékai a kedves és szeretetreméltó egyéniségnek. Nagy kár, de hát ilyen a világ… S a férfi kifejezése nem változott meg.

– Csinos kislány – mormolta szórakozottan.

– Mi az, hogy, főnök, tuti nő. Igazi hölgy. De engem valahogy sosem szerettek ezek a nagy nők – Uniatz lemondóan sóhajtott, mikor a női nem érthetetlen magaviselete eszébe jutott; aztán visszafordult tekintete a pamlagon heverő alakra, feléje mutatott az üveggel. – Ez az a pasi, akire ma éjjel vártunk?

Az Angyal cigarettára gyújtott és elfordult.

– Igen – mondta. – De most már nem kell tovább várnunk.

– Ez a pasi… a nő bandájából?

– Igen.

– Ez vezette az első kocsit, amit elcsíptünk?

– Igen.

– Aki a ma esti kocsit elárulta nekünk? – Ő az – mondta Uniatz, aki szeretett volna végleg megbizonyosodni a következtetéseiben – aki rá akart jönni, hogy ki a vezér a bandában?

– Úgy van – felelt az Angyal. – De azt hiszem, túl sokra jött rá. És attól félek, most már nem is mondhat nekünk sokat.

Uniatz megcsóválta a fejét.

– Ajaj – mondta sajnálattal – ez kár.

Úgy látszott, első ízben érzi Mr. Pargo távozását komoly hátránynak. Személyes érdeklődéssel – ami azelőtt hiányzott belőle, nézegette a hullát – aztán vigasztalásul a palackja után nyúlt.

Simon egykedvűen szívta cigarettáját és engedte ki ismét hosszú folyamokban a füstöt. Pargo halála most már a háttérbe került. Düh és fájdalom mit sem ért volna: az ő fájdalmainak már úgyis vége. Csak a bosszú maradt hátra – ez pedig könyörtelenül be fog következni. Ezt az Angyal komoran megfogadta magában… De ez is csak a háttér része volt, ami világos, és a lét megváltozhatatlan ténye, mint reggel a Nap felkelése, sokkal tisztázottabb és magától értetődőbb annál, minthogy hosszan elgondolkozzék rajta.

Sőt az a lehetőség sem zavarta, hogy esetleg ugyanazt a kelő Napot is olyan passzív állapotban fogja találni, mint Pargót. A test idehelyezése annak jele, hogy ismeretlenségére már nem számíthat; de ezt a kockázatot önként vállalta, mielőtt tudott volna Pargo haláláról, mikor a lányt és Jopleyt elengedte. Majdnem a jövőbelátáshoz hasonló ismerete a bűnözők lelkéről tudatta vele, hogy ma éjszaka már további meglepetésektől nem kell tartania; a hullát hatásvadászat kedvéért hagyták itt, és nem tesznek addig semmit, míg a hatás teljesen be nem ivódott.

Amire most gondolt – Uniatz hidegvérűségétől eltérőn – az volt, hogy Pargo lelépését csak nehezen lehetett kikorrigálni. Jopley valószínű közreműködésére ugyan számíthat; de ha meg is történne, egy ideig még mindig gyanús lenne. Egyetlen jó kémjét az ellenség táborában ocsmány módon kiküszöbölték.

Templar az asztal sarkára ült, és szórakozottan bámult a pamlagra dobott testre. Ha Pargo érintkezésbe léphetett volna vele, mielőtt ez történt, aminek megszerzéséért olyan nagy árat fizetett…

Pargo balkarja lecsúszott a szófáról és ökle úgy esett a földre, hogy a csuklója természetellenesen csúnya szögben kicsavarodott.

Simon tovább bámult rá, és arca olyan kifejezéstelen volt, mint a bronz.

– Egyszer valaki azt mondta nekem – csiripelt tovább Uniatz még mindig a megoldást keresve – hogy ha az ember belenéz a meggyilkolt szemébe…

Az Angyal hirtelen igen csöndes lett, és cigarettája mozdulatlanná merevedett.

Pargo megvizsgálása csak a testre és a zsebekre terjedt. Az előbbi megerősítette első benyomásait, de az utóbbiból minden értesülést adható dolgot kiürítettek. Most azonban különös, és lélegzetelállító hitetlenkedéssel bámult valami olyan érthetetlenre, mintha csak a halott felelt volna a föltett kérdésre. A vér zúgva kezdett keringeni az ereiben.

Ahogy a kar lecsúszott, a kabátujj visszahajlott a kézelőről. Ezen pedig tisztábban látható és rendezettebb jelek feketélltek, mint a pusztán megalvadt vér.

Simon előremozdult, s még a valószínűtlenség érzetével emelte föl az élettelen kezet.

Alig volt képes kibetűzni a görcsös és összefolyt írást.

„Mondták, hogy elintéznek – az áru a Brandy öbölben jön partra – az ő neve LASSER – meg kellett mondanom nekik – ha maga…

Nem volt több. Ahogy írták, az Angyal szinte érezte az ember agóniáját, a megtört és remegő ujjak firkálását, s ezt ki tudja, milyen végtelen elhagyottság delíriumos gondolata ösztökélte…

Simon hangja elhalt, mint ahogy az üzenet is elhalt az alaktalan csöndbe.

Hoppy Uniatz rábámult, és aztán letette palackját. Az írás fölé hajolt, hogy saját szemével lássa.

– Hát nem remek üzenet? – kérdezte szívtelenül. – Csak tudnánk, hogy ki ez a Lasser nevű alak…

– Ezt a Lassert ismerned kellene – mondta az Angyal élesen – ő tart el a kedvenc italoddal… Te jó Isten!

Az ötlet nagysága majdnem levette a lábáról; egészen visszanyerte önuralmát, és új fény költözött a szemeibe.

– Lasser… Lasser Borháza… a legnagyobb italtelep az országban! Na persze! Várj egy percig… most jut eszembe. Van valahol egy fénykép róla…

Fölvette az asztalról a Sport és Színházi Lap számát és végigrohant rajta, ahogy emlékezete sarkallta. Nagy sorozat fényképet közöltek a „Grosvenor House Yacht Club” báljáról – ami oly kedvelt szórakozása a brit középosztály sznobjainak. Az egyik kép asztaltársaságot ábrázolt; baloldalt kövér, kopasz fejű, kedélyes arcú úriember. A magyarázó szöveg szerint:

„A megjelentek között volt: Mr. Grant Lasser, Miss Brenda Marlow…”

Az Angyal nem is olvasott tovább. Szemei a Lasser mellett ülő lányra fagytak. Ugyanazt a lányt ábrázolta, aki nem egészen félórával ezelőtt útonállósdit játszott.