A különös luxusáru

I.

Valahol a délnyugati fekete hegyek között vékony fénysáv született. Nőtt és nagyobbodott, egyre élesebben szikrázott, mintha sápadtan világító felhő kelne a horizonton. Simon Templar rászegezte a tekintetét, és lassan kivette a cigarettatárcáját.

– Jön már, Hoppy – jegyezte meg.

Mellette Hoppy Uniatz követte a mutatott irányt, és mélyet szívott a szivarjából, ami megvilágította egy különlegesen rosszakaratú halotti szellemhez hasonló vonásait.

– Talán lesz most már náluk pia is, főnök, – mondta reménykedve. – Rám férne már egy kis ital.

Simon ránézett a homályban.

– Volt mit innod – felelte szigorúan. – Mi történt azzal az üveggel, amit induláskor adtam?

Uniatz kényelmetlenül megmozdult az ülésben.

– Fene tudja, csak belekóstoltam és máris üres volt. Különös… Lehet, hogy lyukas volt a palack, főnök?

– Vagy az volt, vagy te leszel – válaszolt az Angyal lemondóan.

Szeme még mindig a távolba meredt, ahol a fényesség egyre erősödött. Figyelő füle most már a zaját is hallotta, messzi morgást, ami először csak a levegő vibrálásának tetszett, de egyre hangosabbá vált a csöndes éjszakában.

Megnyomott egy gombot a műszerfalon, és az önindító pillanatnyi zúgása halk suhogássá változott, ahogy a tökéletes autó életre kelt. A sövény mellett parkoltak, az út melletti bokrok árnyékában, szemben a tengert határoló hegyekből közeledő kísérteties fénnyel. Simon rálépett a kuplungra, egyesbe tette a váltót, s elfojtott kattanást hallott maga mellett, ahogy Uniatz kibiztosította a fegyverét.

– Honnan tudja, hogy ez az? – kérdezte Uniatz rekedten, mintha csak most jutna az eszébe.

– Már ideje hogy jöjjenek – Simon karórájának foszforeszkáló számlapjára nézett. – Pargo azt mondta, hogy két órakor indulnak. És ha Peter megadja a jelet, akkor biztosak lehetünk benne.

– Ezért küldte előre az úton?

– Igen, Hoppy.

– Hogy lássa a kocsit, amikor elmegy mellette?

– Úgy van.

Uniatz megvakarta fejét, ami olyan hangot adott, mintha száraz fát csiszolnának.

– Honnan tudja ő, hogy melyik az igazi kocsi – kérdezte aggódva.

– A rendszámtábláról – magyarázta Simon. – Az a kis pléhdarab, tudod, amelyiken betűk meg számok vannak.

Uniatz megemésztette ezt, aztán szinte hallhatóan megkönnyebbült.

– Nahát, főnök – mondta elismerően – hogy maga mindenre gondol!

A megkönnyebbülés meleg érzése ömlött el rajta, szinte tapinthatóan sugárzott felőle a jókedv és megerősödött hit hulláma, ami hasonlított a Próféta igaz követőjének öröméhez, mikor az a Paradicsomba érkezve megállapítja, hogy Allah valóban remek hurikat bocsátott rendelkezésére, mint azt a Koránban meg is ígérte. Ez az érzés örökké új volt Uniatz számára, attól a naptól kezdve, mikor felfedezte az Angyal felsőbbséges csalhatatlanságát, és úgy kapaszkodott ebbe, mint a Gondolat óceánjának – hol egész életében siralmasan vergődött – utolsó szalmaszálába. Hogy Simon Templar az egyik érthetetlen pillanatában még fel is bátorította őt a kapaszkodásra, ezt a csodát Uniatz sosem szűnt meg hitetlenkedve bámulni, s nem kért mást, csak hogy állhatatos követője lehessen félistenének, aki oly természetfölötti könnyedséggel tudott eligazodni a Gondolat tengerének keresztrejtvényeiben.

– Akár a régi szép időkben – mondta Uniatz elégedetten, és az Angyal együttérzően mosolygott.

– Ugye? De sose hittem volna, hogy Angliában fog rákerülni a sor…

A fény hirtelen fellángolt, vakító világosságba szökkent, ahogy a teherkocsi reflektorai megfordultak a kanyarban. Még mindig elég messze volt, de az út itt mindkét irányban egy mérföldnyire egyenesen szaladt, és ők a nyílt területen található egyetlen rejtekhelyen húzódtak meg.

Simon feltartotta egyik kezét, hogy a fény ellen megvédje a szemét. Nem nézett vele egyenesen szembe, hanem kissé jobbra a sötétségbe, ahonnan a kocsi azonosságát igazoló jelnek kellett kigyúlnia. És a jelzés meg is jelent – négy hosszú villanás egy erőteljes zseblámpából, amit még a fényszórók világossága ellenére is észre lehetett venni.

Az Angyal mélyet lélegzett.

– Oké – mondta. Tudod, mit kell tenned, Hoppy. És csak akkor használd a stukkert, ha okvetlenül szükséges.

Meggyújtotta öngyújtóját és a cigarettájához tartotta. A tenyerével eltakart fény egy pillanatra szoborszerű elevenséggel világította meg arcát, a fekete haj csillogó tömegét, az arccsont és állkapocs kihívó vonalait, az élesen metszett gúnyos száj mosolyát, és a tiszta kék szem hetvenkedő humorát. Ez az arc megdöbbentő módon illett nemcsak ehhez az esti ügyhöz, hanem az összes köréje szövődő legendához is. Az arca miatt lehetett könnyen megérteni miért nevezték el Angyalnak, és hitt ebben majdnem szó szerint néhány ember, míg mások a megtestesült ördögnek gondolták. Hasonlított egy elmúlt kor útonállójához, aki fekete lován vár az árok mellett a gyanútlan utasra, – azzal a különbséggel, hogy most száz lóerő vibrált a lába alatt, és az utas sem volt ártatlan, bár mindamellett gyanútlan.

A láng kialudt, és az arc visszasüllyedt a sötétbe. Zsebre tette az öngyújtót, előrelendítette kocsiját, és derékszögben megfordulva keresztbeállította az úton úgy, hogy az első kerekek a szemközti oldalon már a fűre értek.

– Gyerünk – mondta az Angyal.

Hoppy Uniatz már félig ki is kászálódott az autóból. Ezt már végre megértette. Számára a filozófia magasabb régiói, és a szellemi elfoglaltságok örökre elérhetetlenek voltak, de a tett mezején, ha már előbb gondosan megválogatott egyszótagú szavakkal megmagyarázták neki a helyzetet, csak kevesen múlhatták felül.

Az Angyal vigyorgott, ahogy Uniatzzal ellenkező irányban az úttestre lépett, és hangtalanul beleolvadt a sötétségbe.

A teherautó vezetője mit sem tudott erről az előkészületről, míg csak lámpáinak fénye az Angyal kocsijára nem esett. A kocsi tökéletesen elzárta az utat. Ösztönösen káromkodott egyet a vezető, és beletiport a fékbe. Csak miután autója csikorogva állt meg egy yardnyira az akadály előtt, merült fel a vezetőben hogy ez talán nem volt bölcs dolog.

Mindazonáltal nem sok egyebet tehetett, kivéve talán hogy vadul kikerülve a mezőre hajtson, azzal az eséllyel, hogy végleg kiköt egy árokban. Lassacskán megvilágosodott benne hogy még talán ez a lehetőség is vonzóbb, mint megállni egy ilyen gyanús akadály mögött, és gyorsan overállja zsebébe nyúlt. De mielőtt elővehette volna fegyverét, mellette az ajtó kinyílt, és a fényszórók visszavert fényében másik revolver vált láthatóvá.

– Volna szíves kiszállni? – mondta egy kellemes hang, és a vezető összeharapta a fogait.

– Van eszembe, maga…

Eddig jutott, mikor egy kéz ragadta meg alul a ruháját. Ami ezután következett, az egész életében nem volt világos előtte, és gyakran eltöprengett rajta, igyekezvén személyes érzelmeit annyira lecsillapítani, hogy a kellemetlen tényekkel tárgyilagosan szembenézhessen. Mert ha nem lett volna olyan egyértelműen lehetetlen, akkor azt mondaná, hogy testestül kiemelkedett az ülésről, és egy cirkáló flamingó kecses parabolájához hasonló erővel repült az út szélére, hogy aztán Dorset megye földje többhelyt egyszerre igen fájdalmasan megüsse.

Nyögve tápászkodott fel a kezére dőlve, s maga fölött látta a csodának bemutatóját.

– Hé – mondta elgyöngülve –, mit akar?

– Hogy jó kisfiú legyen, és azt tegye, amit mondok.

A hang még mindig csöndes és kedves volt, de valami selymes komolyság csengett mögötte, amit a vezető előbb nem vett észre. Szerette volna látni a hanghoz tartozó arc részleteit is. Amikor fölnézett, homloktól állig betakaró fekete kendőre esett a tekintete; s érezte, hogy mellében valami hidegen összeszorult.

Simon újra megfogta és lábra állította; közben éles sikoly és tompa ütés hangzott a teherautó másik oldaláról.

– Most a haverja kapta meg a magáét; – szólt az Angyal vidáman. – Elmondjam az esti meséjét, vagy velem jön nyugodtan?

Balkeze észrevétlenül végigsimította az ember ruháját miközben beszélt, és mielőtt a másik tudta volna hogy mi történik, már kirántotta a revolvert overállja zsebéből. Csak egy fémes villanást látott ahogy eltűnt az Angyal zsebében, és mikor a saját zsebéhez kapott, érezte, hogy üres. Az Angyal halk nevetése dorombolt a fülében.

– Gyere fiacskám – lássuk, mi van abban a szépen letakart vagonban.

A sofőr mellében a jégdarab tágulni kezdett, mialatt Simon a kocsi felé tuszkolta, aztán egy kis zseblámpát vett elő a zsebéből, és mikor az autó hátához értek, a fénye Uniatz álarcos képére esett.

– Zenét hallottam – jegyezte meg az Angyal.

Hoppy bólintott.

– A másik fickó énekelt. Le akarta szedni a kendőt az arcomról, és erre kupán vágtam a stukkerrel.

– Ezt szeretem annyira benned – mormolta Simon – hogy ilyen figyelmes vagy. Tegyük fel, hogy letépte volna rólad a maszkot, és meglátta volna az arcodat. Rögtön szívszélhűdést kapott volna, és az irtó kellemetlen lenne. Egész életedben hordanod kellene ezt a függönyt… jól áll neked.

Meglökte a sofőrt, úgy, hogy Hoppy pisztolya majdnem felnyársalta, és a kocsihoz fordult. Míg a hátsó ajtókkal bíbelődött, lépések hangzottak fel mögötte, és a válla fölött újabb fénysáv vetődött a zárra.

– Hop-hop – mondta Quentin.

– Huj-Huj – felelt az Angyal. – A műtét baj nélkül folyt le, és az egyik pácienst kilelte a hideg. Tartsd csak azt a lámpát, jó?

A zár néhány másodperc alatt megadta magát a gyors és fürge ujjaknak, amelyek még a legmodernebb széffel is hamarabb végeztek volna, mint amennyi időbe telnék, hogy egy amatőr kinyisson egy doboz marhahúskonzervet. Simon zsebre vágta a szerszámot, kitárta az ajtót, és felhúzta magát a kocsi belsejébe.

– Mit szereztünk ezúttal? – kérdezte Peter érdeklődve.

Az Angyal zseblámpája végigsiklott a felhalmozott ládákon.

– Jó munkát végeztünk, fiúk. Elég sok Bisquit Dubouché és egy halom Otard… egész sor Clicquot Veuve… Romanée-Conti… Chambertin… Itt egy fészekalja Château d'Yquem…^[1]

– Van közte whisky? – kérdezte Uniatz gyakorlatiasan.

– Nem látok… de igen, a sarokban meglapul néhány üveg belőle is. Szépen kerestünk…

Eloltotta a lámpát, és visszatérve leugrott az útra, majd becsukta maga mögött az ajtókat. Egy percig örvendezve dörzsölte a kezeit.

– Bisquit Dubouché. Clicquot Veuve. Chamebertin. Romanée-Conti. Château d'Yquem. Még Hoppy whiskyje is. Gondoljátok meg, kis kalózkáim! Ládák egész sorozata. Száz és száz fontokat érő remek italok. És egyetlen egy üvegért se fizettek adót, csipás partőrök orra alatt csempészték be. Hurrá! És nekünk hozták ajándékba. Hát csempészünk mi? Becsapjuk a vámőröket? Nem, nem – ezerszer nem. Csak közbelépünk, és elemeljük a piát. Erre iszunk, szőrösszívűek!

– Ez mind rendben van – vetette közbe Peter Quentin komolyan. – De az volt a célunk, hogy a nagyfejűt kapjuk le, aki az egészet csinálja…

– Persze, Peter. Úgy is lesz. És iszunk vele egyet. És elszívunk egy szivart selyemkombinében, mint amiket a múltkor szereztünk. Te is selymet viselsz már, Hoppy?

Uniatz kétségbeesetten hördült egyet, és az Angyal összeszedte magát.

– Jó, jó. Menjünk. Peter, te vezesd a teherautót. Állj be a szokott helyre, és mi reggel megyünk kirakodni. Hoppy és én magunkkal visszük a személyzetet és megpróbálunk kiszedni belőlük valamit.

Elfordult és autójához akart menni, hogy eltávolítsa az útból. A sötétben a kocsi mellett majdnem keresztülesett valamin, ami a földön feküdt és eszébe jutott Hoppy működése a sofőr haverján. Ahogy visszanyerte egyensúlyát, felvillantotta a zseblámpáját, és leirányította a fénysugarat.

Az ember piszkos overállban, fölfelé néző arccal, kinyílt szájjal, mozdulatlanul feküdt a hátán. Az arc felső részét nem lehetett felismerni a szemére húzott sapka miatt, de az álla sima és fehér volt. Csak fiatal gyerek lehetett. Simon szánalmat érzett. Lehajolt és megrázta a fiatalember vállát.

– Milyen erősen ütötted fejbe, Hoppy? – kérdezte elmerülten.

– Csak kicsit csaptam rá, főnök…

– Kár, hogy nem mindenkinek van olyan vastag koponyája, mind neked – mondta az Angyal.

Féltérdre ereszkedett, és lehúzta az overall nyakáról a cipzárat, hogy benyúljon a gyerkőc inge alá az érverést kitapintani. A többi hallotta, amint halkan felkiált.

– Mi az? – kérdezte Peter Quentin élesen.

– Megütöttük a főnyereményt – mondta az Angyal. – Idenézzetek.

Megfogta a piszkos sapkát és lerántotta. A Peter kezében tartott zseblámpa sugara megrebbent, ahogy aranyhaj zuhataga özönlötte körül a lány arcát, akinek szépsége elállította a férfi lélegzetét.