III.

Mr. Teal védelmében ki kell jelentenünk, hogy nem olyan ember volt, aki rendszeresen dörgött, vagy különös mutatványokat végzett volna a szemével. Magára hagyva nyugodt és kiegyensúlyozott modorral rendelkezett, ami jól illett hatalmas térfogatának arányaihoz; azonkívül a Bűnügyi Nyomozó Osztályban eltöltött fiatalabb évei alatt túlhajtott álmosságra és állandó unalmi pózra tett szert, amire módfelett büszke volt. Csupán az Angyal megjelenése változtatta meg, és alakított belőle elkeseredett és gutaütésre hajlamos embert.

Nem mintha csak egyetlen bűn, vagy rossz magaviseletnek mikroszkopikus paránya is látható lett volna az Angyalon, amiért Teal főfelügyelő eljárhatna ellene. Sőt, ez volt a baj nagy része, és ennek a belátása semmivel sem tisztította meg az eget a detektív gondosan kezelt keménykalapja fölött. És néha úgy tetszett Mr. Tealnek, hogy mindaz a kellemetlenség és rosszakarat, ami őt az elmúlt évek alatt érte, valami módon összeköttetésben van ezzel a gúnyos törvényen kívülivel, aki oly régóta táncol előtte elérhetetlen távolságban, – aki gúnyolódott rajta, hetvenkedett, ütötte-cibálta, kikerülte, ugratta, és fejére hozta a feletteseinek nem mindig igazságos kifogásait, és aki több megoldhatatlan problémát adott fel neki, mint bárki más. Talán ezeknek a savas emlékeknek hirtelen feltámadása okozta a detektív spontán érzelemmegnyilvánulását. Mert bárhova ment az Angyal, ott baj keletkezett, és pedig olyan fajta, amiben Mr. Teal pórul járt.

– Claud! – kiáltott az Angyal sértődötten. – Hát szép ez magától? Hogy viselkedik? Mit szólna az édesanyja ha ezt hallaná?

– Semmi köze az anyámhoz és…

– Hát már hogyne lenne. Még be sem mutatott neki. Hogy érzi mostanában magát?

Mr. Teal nyelt egyet, és a rendőr felé fordult, aki Simont bekísérte.

– Miért engedte be? – kérdezte fenyegető hangon.

A rendőr kissé megingott a szélroham előtt.

– Richards hozta föl, uram. Azt mondta hogy ön már várja…

– Ez igaz is, nem, Claud? – vágott bele az Angyal. – Miért szégyelli annyira?

Teal ellenségesen nézett rá.

– Miért várnék magára?

– Mert mindig ezt teszi. Már szokása lett. Bármikor csinál bárki bármit, maga eljön hozzám és kiönti a lelkét. Ha bűntényt követnek el, azt én tettem. Ezért most az egyszer én jöttem ide, ahelyett, hogy maga jönne hozzám. Megtakarítottam magának az utat. Szép tőlem, nem?

– Honnan tudja, hogy bűntény történt?

– Következtetés – felelte az Angyal. – Éppen erre jártam, mikor egy rendőrt, és kisebb csődületet vettem észre az ajtó előtt, és a maga értelmes vonásai előbukkantak a kapuból. Ezért a közeli teázóba mentem, és ittam egy csésze csokoládét, hogy az egészet átgondoljam. Ki kell jelentenem, először azt hittem, hogy kirúgták, akarom mondani, nyugdíjba ment, és most művészi pályára adta magát… kiállítást rendez a munkáiból, a tömeg pedig az ajtó kinyitására, vár, s maga azt mondja a rendőrnek, hogy tartsa rendben a tömeget, mert nem találja az álszakállát. Csak jelentékeny agymunka után háríthattam el magamtól ezt a tévedést. Az igazi ok lassanként megvilágosodott előttem és…

– Jó, jó, elég! – szólt bele Teal haragosan –, de miért járt maga erre?

– Miért ne járnék, Claud? Valahol csak kell járnom, és azt mondják, ez szabad ország. Sok ezer ember járkál most is errefelé, hát mért nem rohan ki, ragadja meg őket és kérdezi meg, hogy miért?

Mr. Teal pufók keze ökölbe szorult a zsebében. Újra megesik az egész, a szokott história. Detektív szeretne lenni, és valami gonosz szellem mindig pojácává változtatja. Nem az ő hibáján múlik. Hanem ezen a vidám, gúnyos, lustán mosolygó Mefisztofelészén, akit tévedésből Angyalnak kereszteltek, aki azzal a ritka képességgel született, hogy gúzsba kösse a detektív fejlett és óvatos érzékeit, és olyan kellemetlen helyzetekbe hozza, hogy Mr. Teal egyszerre hideget és meleget érzett, ha rágondolt. És minél gyakrabban történt ez, annál könnyebben a legközelebbi alkalommal. Rettentő végzetszerűségén Mr. Teal könnyekben szeretett volna kitörni.

Keményen összeszedte magát, és olyan koncentrált ellenszenvvel nézett föl az Angyalra, hogy még egy oroszlán is kétszer meggondolta volna, vajon beleharapjon-e?

– No – mondta nagy önmegtartóztatással, és az erek kidagadtak a homlokán –, mit akar?

– Csak benéztem, hadd lássam, hogyan halad a nyomozásban. Ha szabad megjegyeznem, egészen csinos kis gyilkosságnak látszik.

Már az első pillanatban ahogy körülnézett, észrevette hideg tekintete a padlón heverő alakot.

A kandallóhoz és egy kis asztalhoz, amelyiken whiskys palack és szódavizes üveg állt, közel feküdt egy közepes magasságú és testalkatú, egyszerű sötét ruhát viselő férfi. Haja sápadtszőkének látszott, de nem maradt sok belőle, mert a vér csaknem teljesen elöntötte, s még a padlón is hatalmas tócsát képezett. A koponyájából sem sok maradt, mert nagyon szakavatottan törték be, azzal a világos célzattal, hogy az adagot ne kelljen megismételni. Kissé odébb hevert az eszköz, amivel a tettet elkövették, közönséges, olcsó kalapács; fényes nyele azt bizonyította, hogy nemrégen vehették erre a célra.

A szobában óriási volt a rendetlenség. Könyveket szórtak ki a polcokról, és a szőnyegeket úgy összegyűrték, mintha a padlót vizsgálták volna meg alatta; párnákat fejtettek fel és a székek huzatát szétvagdalták. Az íróasztal minden fiókja nyitva állt, az egyiket ki is emelték a földre, és a másikat felfordítva az asztalra tették. Papírlapok hevertek szanaszét, mintha havazott volna.

– Egészen rendes kis gyilkosság – ismételte Simon.

Teal továbbra is gyanakodva figyelte.

– Tud valamit róla?

– Nem én – válaszolta az Angyal őszintén. – Maga igen?

– Teal főfelügyelő mellényzsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis csomagot. Ebből rózsaszínű kis szeletet vett elő, kicsomagolta, és tartalmát szájába rakta. Kis csönd keletkezett, míg a nyálmirigyei észrevették az ingerlő ízt, és fogai a rágógumit megfelelő és könnyen alakítható formává harapták.

Ez a szünet, és az Angyal előzetes vizsgálata alatt elég idő állt rendelkezésére, hogy visszanyerje önuralmát. A vörös szín nagy része eltűnt a tekintetéből, és szemhéjai kezdtek leereszkedni. Agya föléledt az első meglepetésből, és újra működött.

– Közönséges gyilkosság és rablás – mondta becsületes nyíltsággal, ami remélte, hogy meggyőző lesz. – Aligha maga tette.

– Nem is – válaszolta az Angyal jóindulatúan –, mmm… rablás. Mindent darabokra szedtek. Ezüstcsészék a szekrényen. Arany cigarettatárca. A betörők kezdenek válogatósak lenni, igaz, Claud? Emlékszem, mikor még egyikük se hagyta volna itt ezeket a csecsebecséket.

– Valami értékesebbet kereshettek – mondta Teal kísértően.

Az Angyal bólintott.

– Igen, ez lehetséges – maga biztosan megint könyveket olvasott.

– Gondolja, hogy mi lehetett?

Simon töprengett egy percig.

– Tudom – felelt hirtelen. – Az új halálsugárnak a terve, amit a főkém lopott a Hadügyi Hivatalból a harmadik fejezetben.

Mr. Teal artériái lüktetni kezdtek a nyakán, de valami emberfeletti erőfeszítéssel ragaszkodott megmentett hidegvéréhez. Vadul rágta a gumit.

– Oh, hogyne – mondta higgadtan. – De én nem hiszek ilyen dolgokban. Valami olyasmit kereshettek, ami pénzt ér, vagy…

– „ttek?” – kérdezte az Angyal, mintha csak most venné észre. – Miért beszél többes számban? Már rájött, hogy többen követték el?

– Ezt csak a biztonság kedvéért mondtam. Még nem találtunk elég bizonyítékot.

– Ezt senki se várná magától – ugratta Simon pimaszul –, hisz ez komoly eset, és erre nem maguk valók. Ha valami éjjeli mulatóban italokat adtak volna el, meg nem engedett időben… De ettől függetlenül…

– Maga mit találna?

Simon előremutatott.

– Azon az asztalon whisky és szóda van. Egy pohárban whisky, ha ugyan az. Egy pohár… A padlón másik fekszik, a vértócsa mellett. Mi történik, mikor valaki italt tölt? Kiönt annyi pohárba, amennyi vendége van. Aztán egyenként szódát önt hozzá, a vendége megmondja, mennyi elég, átveszi, és a házigazda a következőt veszi sorra. És így tovább.

– Szóval maga szerint itt csak egy ember volt, és a gyilkos akkor vágta fejbe, mikor az első poharat töltötte?

– Ezt nem mondtam – válaszolta az Angyal nyájasan. – Először is azt sem mondtam, hogy „ember”. Lehet, hogy valami izmos kis nőcske intézte el a kalapáccsal.

Teal egyik lyukas fogába taszította a gumit, és hősiesen ott tartotta.

– Mindegy: hanem maga szerint ő vagy ők eszerint jó barátságban voltak… Habozott.

– Ingleston barátunkkal? – folytatta Simon könnyedén.

– Honnan tudta ezt?

A rezes hangszál újra megszólalt Teal hangjában, és akkorát nyelt, hogy elfojtsa, amitől majdnem megrepedt a nyelőcsöve. Az ezt követő csöndben úgy érezte, mintha kürtbe fújt volna, de az Angyal csak változatlan szívélyességgel mosolygott.

– Honnan tudtam, hogy barátok? Hát ha az ember italt tölt ki, és…

– Honnan tudta, hogy Inglestonnak hívták?

– Sejtettem – válaszolta az Angyal bűnbánóan. – Maga szerint az indíték rablás volt, azért – hogy úgy mondjam – a kirabolt pasi a meggyilkolt pasi. Tehát a hulla: a lakás és minden benne lévő tárgy tulajdonosa. Tehát: övé az a fénykép.

A detektív kételkedve pislogott rá egy vagy két pillanatig, és aztán a kandallópárkányhoz ment, ahova az Angyal mutatott, és közelebbről megnézte a képet. Szarukeretes szemüveggel ellátott kövér ember bekeretezett fényképe volt, és az alsó részére ezt írták:

A mi buen amigo

D. David Ingleston

con mucho afecto de

Luis Quintana.

Mr. Teal nem tudott spanyolul, de aligha volt rá szüksége.

– Újabb kis következtetés – fejtegette Simon szerényen. – Ezek a trükkök persze – roppantul könnyűek maguknak hivatásosaknak, de mi szegény amatőrök…

– Csak érdekelt, honnan tudja – mondta Teal röviden.

A rezesség még mindig a hangjában vibrált, de már mást jelzett. Csalódott volt. Olyan éhes és vad kannibál kegyetlenségével harapott a rágógumiba, mintha valami rágós misszionáriust enne.

– Tényleg úgy látszik, mintha a látogató vagy a látogatók jóban lettek volna Inglestonnal – mondta aztán. – A poharakat leszámítva, az ablakokhoz nem nyúlt senki és az ajtót sem piszkálták.

– Hogyan fedezték fel a gyilkosságot?

– Mikor a szobalány reggel bejött. Saját kulcsa van.

– Utánanézett már Ingleston barátainak?

– Még ehhez nem volt sok időnk. De a lány azt mondja, hogy egyik barátja legalább egy órát várt itt tegnap este, amíg a lány haza nem küldte, mert neki is el kellett mennie. Azt is mondta, hogy az a fiatalember valamiért nagyon dühös volt, és mikor elment, kijelentette, hogy lesz még beszélnivalója Inglestonnal. Kint az utcán megvárhatta Inglestont, és talán fölment vele.

Az Angyal érdeklődve bólintott.

– Tudja a lány, ki volt az?

– Oh igen, tudjuk ki volt – mondta Mr. Teal magabiztosan. – Nem tart sokáig, hogy előkerítsük.

Álmos szemei pislantás nélkül szegeződtek az Angyal arcára, feszülten figyelve a legkisebb áruló jelre is, de Simon újra csak jóakaratú elismeréssel bólintott.

– Akkor már igazán nincs számomra itt mit tenni. Azzal a maga éles Sherlock Holmes-i agyával, és a háta mögött álló hatalmas szervezettel könnyen el fogja csípni, és azt hiszem, a holnap reggeli lapokban már olvashatok is a letartóztatásról. És ennek más haszna is lesz. Meg kell már végre tanítani ezeket a gazembereket, hogy nem lehet büntetlenül disznóságokat csinálni, amíg csak egy becsületes keménykalap is van a Scotland Yardon. Isten vele, vén kecske.

Begombolta kabátját és kinyújtotta kezét.

– Csak ennyi mondanivalója volt? – morogta a detektív, és az Angyal szemöldöke felemelkedett.

– Mit mondhatnék még? Csodálatos nyomgyűjteménye van, és tudom, hogy ki is fogja használni. Miféle szegény szavaim mérkőzhetnének azokkal a dicsérő kijelentésekkel, amelyek a rendőrkapitány hivatalából fognak végigözönleni az elhagyatott folyosón…

– Na jó – mondta Teal sötéten –, tudom, hol akadhatok magára, ha szükségem lesz rá.

Úgy állt ott, és figyelte az Angyal elegánsan szabott vállának eltűnését, mintha nemrégen enyvbe balzsamozták volna. Nem először történt, hogy Mr. Teal ilyesmit érzett az Angyallal történt beszélgetése után, de a megszokás sohasem tette immunissá iránta. A nap békéje és nyugalma eltűnt. Azzal kezdte, hogy közönséges, megszokott gyilkosságot kell kiderítenie, és most egyszerre minden reménye tovatűnt hogy a gyilkosság egyszerű, közönséges és megszokott lesz. Ha az Angyallal ütközött össze, ez nem volt remélhető.

Fáradtan megfordult, mintha nehéz súlyt raktak volna a vállára, és látta, hogy beosztottai erőltetett meglepetéssel nézik. Mr. Teal szeme vészjóslóan megcsillant.

– Dolgozzanak! Mit gondolnak, mi ez, vénlány otthon? – A telefonhoz ment, és égő tekintetét az ujjlenyomat-szakértőre emelte. – Végzett már ezzel?

– I… igen uram – nyögte az ember gyorsan. – Nincs rajta más, csak az elhunyt saját lenyomata…

Mr. Tealt ez nem érdekelte. Megragadta a kagylót, és a Scotland Yardot kérte.

– Valaki figyelje Simon Templart a Piccadillyn. A Cornwall Houseban lakik. Menjen oda néhány jó ember, és nyissák ki a szemüket. Könnyen meg tud lógni, ha észreveszi, hogy követik. Tudni akarom, mit csinál ettől kezdve… Igen, az Angyalról van szó, és ha meglóg, akkor az angyalok imádkozzanak magukért!

Ebben a pillanatban Simon Templar nem gondolt arra, hogy éjjel-nappal a nyomában lesz a Bűnügyi Nyomozó Osztály „lúdtalpú brigádja”. Sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatták.

Intett a ház előtt egy taxinak. Mialatt beleült, furcsa kis reccsenést hallott maga előtt. Mintha tű hasította volna végig fájó arcát, és valami mérges darázs zúgott el a füle mellett. Amikor felkapta a fejét, néhány centire a szeme előtt határozatlan pókhálós repedések tarkították az ablakot – és éles vonalak indultak ki abból a csillagszerű lyukból, amit csak egy harmincnyolcas kaliberű golyó üthetett.