A Spanyol polgárháború

I.

Simon Templar sóhajtva összegyűrte az újságot és a papírkosárba dobta.

– Csodálatos országban élünk – jegyezte meg. – Olvastad, hogy két titkosrendőr és egy rendőrnő körülbelül három hétig úgyszólván egy brightoni mulatóhelyiségben élt, és az adófizetők terhére itták a pezsgőt gallonszámra, míg végre sikerült valami szerencsétlent arra rávenniük, hogy záróra után italt vásároljon nekik. Ezért fizetjük mi az adót. Az angol politikusok Genfben üléseznek és finoman becsapnak mindenkit, de Anglia becsülete tisztán áll. Valakit ötven font büntetésre ítélnek, mert egy whiskyt adott el fél tizenkettő után, és egy másikat öt fontra, mert megitta; közben két titkosrendőr és egy rendőrnő remekül szórakozott, s aztán előléptették őket jutalmul, amiből látszik, hogy Anglia tiszteli a Törvényt. Íme, Britannia!

Patricia Holm béketűrően mosolygott.

– Szeretem, ha mérges vagy – mondta, és az Angyal nevetett.

– Akkor szép is vagyok, kedves. És Törvényről lévén szó, már régóta nem láttuk Teal főfelügyelőt, drága öreg barátunkat.

– Mert ő dolgozik és nem a korzón sétál – példálózott Patricia. – Ha itthon maradnál, eleget látnál belőle.

Simon bólintott.

– Hát van is mit látni belőle, és fogunk is. Nem lehetek örökké jó.

Fölkelt a reggeli mellől, és lustán nyújtózott a nyitott ablak előtt. A tavaszi napfény kis pocsolyákban feküdt a Park fái között és megcsillant a zsenge, fiatal leveleken, amelyeket még nem lepett be a londoni por; és ugyanaz a napfény ragyogott az Angyal szemében, ahogy Patriciára nézett. Ebben a mosolyban tisztességet feltenni: túlzottnak, sőt fölöslegesnek látszott. A tisztesség sose fertőzhette meg ezt a győzhetetlenül dévaj szemet, sőt az egész hetvennégy inchnyi karcsú izomköteget sem, ami az Angyal fekete haját ragyogó cipőjének orrától elválasztotta. És míg ugyanez az ellenállhatatlan nevetés a szemébe lopózott, Patricia újra érezte, frissen és fiatalon, mintha első ízben látná, az összehasonlíthatatlan kalóznak gonosz és mágikus varázsát, akit az újságok a modern bűnözés Robin Hoodjának kereszteltek el, s akit az alvilág sok más, de csúnyább néven nevezett.

– Ez igaz – felelt a lány lemondóan, és tudta, hogy ennek a bizonytalan világnak egyik meg nem változó tényét szögezi le.

Simon elvetemült vigyorral gyújtott cigarettára és az ajtó felé fordult, ahol Orace rozmárbajsza jelent meg.

– Valaki szeretne beszélni magával – mondta Orace, és az Angyal szemöldöke felemelkedett.

– Detektív? – kérdezte reménykedve.

Orace megrázta a fejét.

– Nem, uram! Úriembernek látszik.

Simon átment a nappaliba, és ott találta látogatóját, aki a „New-Yorker” lapjait forgatta. Hirtelen megfordult, mikor az Angyal belépett. Fiatalembernek látszott; barna hajú, széles állú, kerettelen szemüvegű volt. Az Angyal, akinek élete már nem egyszer függött azon hogy egyetlen pillantással mérjen fel idegeneket, megérezte hogy Orace feltevése valószínűleg helyes, és azt is észrevette, hogy a vendég nyilván izgatott.

– Mr. Templar? Sajnos, még nem volt szerencsém, de arcképét láttam az újságokban, és hallottam is eleget önről. Valóban, nincs jogom ahhoz, hogy elraboljam az értékes idejét…

Az Angyal bólintott. Már megszokta azokat az embereket, akiknek nem volt joguk, hogy elrabolják idejét; – ez a hírnév büntetése; de néha jövedelmezőnek bizonyult. Kinyújtotta cigarettatárcáját.

– Üljön le és halljuk, miről van szó – mondta kedvesen. – Még én sem találkoztam magával, hát kvittek vagyunk.

– Engem Geoffrey Grahamnak hívnak. – A fiatalember kivett egy cigarettát, és úgy ült a szék szélére, hogy minden pillanatban leeshetett róla. – Nem tudom, mennyire érdekelhetem önt… építész vagyok és Bloomsburyben lakom… a családom yorkshire-i és nem is nagyon vagyonos…

– Meggyilkolt valakit? – kérdezte az Angyal komolyan…

– Nem. Dehogy…

– Vagy kirabolt egy bankot?

– Nem, de…

– Pedig izgalmas lehetett volna – folytatta az Angyal nyugodtan. – De tegyük fel, először elmondja mi a baj, és azután meglátjuk, mennyire kell visszamenni az élettörténetében.

– Szóval…

A várt dolog bekövetkezett. A fiatalember leesett a székről. Előszedett egy csomó összehajtogatott papírt a zsebéből, kiválasztott egyet és átnyújtotta.

– Nézze… Mit gondol, mi ez?

Simon kisimította a papírt. Nehéz, drága anyagra nyomták és gyönyörűen díszítették. Értékesnek látszott, és a legtöbb ember sokáig tanulmányozta volna, míg meg tudja mondani, mennyit ér. Simon a világosság felé tartotta, megdörzsölte az ujjai között, és visszadobta az asztalra.

– Az új amerikai rövidlejáratú ezer dolláros kölcsönkötvény, – mondta majdnem olyan hangon, mintha azt mondta volna: wimbledoni autóbuszjegy; de kék szeme nyugodt és figyelmes érdeklődést mutatott.

Graham elővette zsebkendőjét és megtörölte homlokát.

– Istenem! – Mélyet lélegzett. – Ezt gondoltam én is, de nem bírtam elhinni. Biztosra akartam menni. Tudja, én is olvastam ilyen dolgokról, mint mindenki, de még sosem láttam megtörténni. Istenem!

Lenézett a többi papírra, amit a markában tartott és a másik mellé dobta az asztalra.

– Nézze, – mondta ijedt hangon. – Itt van még harmincnégy darab. Harmincötezer dollár – azaz hétezer font, ugye?

Simon fölvette és megszámolta.

– Annyi bizony. Gyűjti, vagy mi?

– Hát nem egészen. Egy íróasztalból szereztem.

– Jól megy az építészeknek – mondta az Angyal elismerően.

– Nem a hivatalban. Hanem attól az embertől, aki ugyanabban a házban lakott Bayswaterben mint én. Tudniillik…

Az Angyal elgondolkozva nézte. Hívatlan vendégei nem egyszer optimista feltalálóknak bizonyultak, akik gyémántkészítő gépet akartak neki eladni, vagy vízből olajat porlasztó szerkezetet, és mindig élvezte az új történetet. De bár ez a kezdet is hasonlított a félrevezető ötletességek sorozatához, amik az Angyal örök örömei voltak, és időnként bevételéül szolgáltak, mégis valami valódi látszott az előtte álló fiatalember izgalmában, s ez valahogyan nem illett az Angyal óvatos és gyanakvó gondolatai közé.

– Kezdje az elején, és onnan mondja el végig – ajánlotta.

– Az egész igen egyszerű – magyarázta Graham, mintha nem is találná olyan egyszerűnek. – Tudniillik vagy hat hónappal ezelőtt kölcsönadtam ennek az alaknak egy tízest.

– Milyen alaknak?

– David Inglestonnak. Csak távolról ismertem, amennyire az ember a többi lakót ismeri, de rendes embernek látszott, és mondta, hogy egy héten belül visszafizeti. Még nem adta meg. Csak ígérgetett, de ha találkoztunk, mindig mondott valami kifogást. Amikor Bloomsburybe költöztem, még nehezebbé vált a dolog, – ha telefonáltam vagy fölmentem hozzá, sose volt odahaza, a cége külföldre küldte, meg ilyesmi. Ha írtam nem felelt. Nincs sok pénzem, és még egy tízes is sokat jelent. Kezdtem mérges lenni.

A fiatalember dühösen bámult az asztalon szétterülő értékpapírokra, mintha a tulajdonosukat személyesítenék meg.

– Nemrég aztán megtudtam, hogy visszatért Angliába és elköltözött Chelseabe. Ez még csúnyább dolognak látszott, mert ha lakást tud kivenni, akkor igazán megfizethetné az adósságát is. Felhívtam és véletlenül éppen otthon volt. Megmondtam neki a magamét. Bocsánatot kért, és azt felelte, hogy menjek fel hozzá. Mármint tegnap este. Na és igyunk egyet, aztán megfizeti a tízesemet. Fél kilencre ott voltam, de nem volt odahaza. A lány mondta, hogy várjam meg. Vártam vagy fél órát, aztán kezdtem dühös lenni. Egy óra múlva már majd szétrobbantam. Sejtettem, hogy elfelejtette a meghívást, vagy nem akar találkozni velem, és tíz év is beletelik, míg visszakapom a pénzemet. Más úton kell hát megszereznem tőle. Nem találtam semmi értékeset, ami elég kicsi lett volna ahhoz, hogy elvigyem a kabátom alatt, így hát kihúztam egy fiókot, és ott találtam ezeket.

– És elvitte zálogba, mi?

– Igazán nem gondoltam meg a dolgot. Azt se tudtam micsodák, de értékeseknek látszottak, hát egyszerűen zsebre vágtam. Aztán a szobalány bejött, és mondta, hogy hazamegy, mert nem alszik ott, és nem akarta, hogy egyedül maradjak. Akkor már gőzölögtem a dühtől. Megmondtam neki, hogy lesz még beszédem Inglestonnal és eltávoztam. Amikor hazaértem, és megnéztem, mit vittem el, kezdtem izgulni. Nemigen vihettem bankba, hogy megkérdezzem, micsodák… és aztán magára gondoltam. Mert, szóval… azaz…

– Ne essen zavarba, – mormolta az Angyal kedvesen. – Hallottam már emberektől, hogy a magántulajdont illető felfogásom zavaros. Viszont a rendőrségért sem küldök, bár ami azt illeti, maga mint kezdő betörő, egészen jól indult.

A fiatalember széles álla még jobban megnyúlt.

– Semmi közöm Ingleston átkozott kötvényeihez – felelte, de a pénzemet akarom.

– Tudom – folytatta az Angyal résztvevően. – De a törvény nem engedi meg, hogy elvigyünk dolgokat valakitől, mert tartozik. Lehet, hogy nevetséges, de így van. Nem hívta fel Ingleston, mióta eltűnt a papírjaival?

– Nem… de talán még nem vette észre.

– Ha igen, akkor már hallott volna felőle; a lány biztosan megmondta neki, hogy tegnap este egy órát várt rá. Reméljük, még nem vette észre, mert ha rosszindulatú ember, akkor már a rendőrség is a nyomában lehet.

Graham letörtnek látszott.

– De én nekem nem kellenek ezek…

– Elvitte. És a rendőrséget nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak. Tudja, hogy olyan szép kis lopást követett el, amiért egész sereg hivatásos betörő irigyelné magát; és jókora börtönbüntetést is kapna érte?

A fiatalembernek nyitva maradt a szája.

– Erre nem is gondoltam. Én akkor pillanat alatt cselekedtem… eszembe sem jutott, hogy… Jó Isten, mit tegyek?

– A legbölcsebb dolog, fiam – válaszolta az Angyal megértően –, ha visszaviszi, mielőtt kitörne a ricsaj.

– De . . .

Volt valami olyan különös a fiatalember ijedt magatartásában, hogy Simon szánalmat érzett iránta.

– Ugyan, nem eszi meg magát, és minél előbb kapja vissza ezeket, annál kevésbé fog vágyat érezni rá. Nézze, – odamegyek én is, hogy jól viselje magát, és ugyanakkor elvesszük a maga tízesét is.

– Köszönöm szépen – mondta Graham gyöngén, mire az Angyal vigyorgott és felállt.

– Igyekszünk jól kiszolgálni a vevőinket – mondta.

Felkapta a kötvénycsomagot, és zsebre vágta. Benézett az ebédlőbe, és Patriciára fintorította orrát.

– Sajnos, nem segíthetek a főzésnél. Kicsit kinézek, a napi jócselekedetemet megtenni. Hol a kalapom?

Nem gondolt az egészről többet, mint szórakoztató vígjátékról, ami a megkésett reggeli és az ebéd előtti koktél között történik. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy olyan kaland készül belőle, amelyik a legvadabb eseteivel is nagyon vetekedik gyorsasága és izgalma dolgában, ami régebbi kalandok nélkül talán meg sem történt volna. Mert a többi kaland örökségéből született az ösztöne, egy életen át tartó szokása, valami hatodik érzék, ami túl finom volt ahhoz, hogy meghatározhassa, ami észrevehetetlenül és tudat alatt jelezte a veszélynek gyors és fegyverfüstös ritmusát, és ez a különös ösztön érintette meg, mint elektromos áram, mialatt a hosszú, csillogó Hirondel a Graham által megadott cím felé suhant. Gyorsabban jött, mint a gondolat, – olyan gyorsan, hogy még mielőtt észbe kapott volna, elrobogott egy taxi mellett, és megkerülte a következő sarkot, háta mögött hagyva a jelzett házat.