JÜRGEN NEFFE
ALBERT EINSTEIN igaz története
Princeton, New Jersey, 1955. április 18. Napsütéses hétfő reggel. Az egyetemi városka kórházában szolgálatba lép Thomas Harvey patológus. A boncteremben a boncasztalon egy olyan tetemet talál, akivel orvosként életében egyszer volt dolga. A negyvenkét éves férfi kezdetben a megszokott rutin szerint jár el, akárcsak más munkanapokon. Kezébe veszi a klinika nyomtatványát, és a megfelelő rubrikába beírja a szükséges adatokat. Keresztnév: Albert ... Vezetéknév: Einstein ... Neme: férfi... Kora: 76 év ... Boncolás éve: 1955 ... Az adott évbeli halottszemle sorszáma: 33. Aztán a boncnok megkezdi a boncolást.
Szikéjét a tetem egyik füle mögé helyezi, majd erőteljes mozdulattal végighúzza a hűvös, fehér bőrön, a nyakon és a mellkason keresztül lefelé egészen a has aljáig. Ugyanezt a vágást a másik fültől indulva is elvégzi. Azt az Y-metszést hajtja végre, amelyet 150 évvel korábban Rudolf Virchow berlini orvos vezetett be a patológiai gyakorlatba.
A hasüreg belsejéből vér szivárog. Harvey sejti, hogy a halál oka egy szétrobbant verőér lehetett. Nem sokkal később megállapítja: nem tévedett. Einsteinnek évek óta aneurysmája volt, egy vérrel teli tágulat a hasi artérián. Az érfal gyengesége folytán kialakult tágulat az éjszaka felszakadt. Ennek elháríthatatlan következménye: belső vérzés, majd halál. Ezeket az információkat az orvos a klinika előtt várakozó riporterekkel is
megosztja, akik aztán minden részletet azonnal világgá kürtőinek.
A patológus az utcán többször is szembetalálkozott a fizikussal. Nincs ebben semmi szokatlan egy olyan kisvárosban, mint Princeton, ahol Einstein utolsó 22 évét leélte. Szorosabb kapcsolatba csupán egy ízben került a város neves polgárával, amikor egy kolléganőjét helyettesítve ki kellett mennie Einstein lakására.
„Látom, nemet változtatott” - viccelődött Einstein, amint a doktor a szobájába lépett. Az orvosi gondoskodást nyilvánvalóan jobban elviselte egy nőtől. Ágyában feküdt, mely a szobának majd a felét kitöltötte. Testét pehelypaplan takarta, a kispárnát pedig a hajkoronája. A páciensnek megint emésztési zavarai voltak, ezzel a bajjal már gyermekkora óta kínlódott.
Harvey megkérte, hogy tegye szabaddá az egyik karját. Keresett egy alkalmas vénát, injekciós tűvel átszúrta a bőrt, majd a vért felszívta a fecskendőbe. Közben arról mesélt, hogy a háború előtt barátaival heteket töltött Európában, kerékpárral szelték át a kontinenst, így Németországot is ismerte. Az emigráns figyelmesen hallgatta. Végül az orvos átnyújtott neki egy üvegcsét, vizeletet kért tőle. Amikor Einstein visszatért a fürdőszobából és átadta neki a testmeleg folyadékkal teli tartályt, Harvey-ben újra és újra felötlött a gondolat: „Ez minden idők legnagyobb zsenijétől származik.”
És most itt fekszik előtte felvágva Einstein kihűlt teteme. Az utolsó alkalom, hogy eltulajdonítson valar mit a testből, mielőtt az a krematóriumba kerül. Valamit, amire a világ egyszer majd felfigyel. Hirtelen soha vissza nem térő esélyt lát maga előtt. Megváltozhat az élete. Komoly következményekkel járó döntést hoz.
A boncolás során teljesen szabványos eljárás, hogy kiveszik és megvizsgálják a halott agyát. Amit azonban Harvey a halott Einsteinnel tesz, arra nem jogosítja fel orvosi esküje és nincs rá semmiféle engedélye. Fűrésszel felnyitja a halott koponyáját, és kimetszi belőle annak tartalmát. Kezében tartja az agyat. Biztosra veszi, hogy az alig több mint egy kilogrammnyi idegszövetben rejtőzik a legmagasabb szellemi teljesítmény megértésének a kulcsa. Ha sikerülne megfejtenie e szerv működésének a titkát, ő, a patológus hírnevet és megbecsülést szerezne magának. Eldönti, hogy magához veszi a szervet, és soha többé nem adja vissza.
A princetoni kórház, fél évszázaddal később. Mint a tettes, akit vonz tettének helyszíne, Harvey visszatér az egykori boncterembe. Ablaktalan, neonfényes, üvegekkel, csövekkel, hűtőtartályokkal, vödrökkel és kimustrált bútorokkal zsúfolt hátsó szoba ez. Félig iroda, félig laboratórium. A szoba közepét még mindig ugyanaz a nemesacél asztal uralja. Előtte állva várakozik az ősz hajú férfi. Sportingje fölött ujjatlan kötött mellényt hord. Az élet kissé már meggörbítette a hátát. 90. életévének küszöbén van.
Belép a szobába egy fiatal, fehér köpenyes orvos, a kezében lévő papírdobozt az acélasztalra helyezi. Har-vey úgy nyitja ki a dobozt, mint aki a mozdulatot már ezerszer elvégezte. Belsejéből először összegyűrt törölközőket, majd két súlyos, befőttesüvegre emlékeztető üvegedényt húz elő. Mind a kettő színültig van töltve valami sárgán áttetsző, kissé zavaros folyadékkal. Benne finom gézbe burkolt és apró, számozott táblácskákkal ellátott rózsaszín-szürke darabkák - Einstein feldarabolt agya alkoholos oldatban.
„Minden rendben, Harvey doktor” - tudatja a fiar tál orvos. - „Köszönöm, Elliot, a legjobbakat!” - „Egyszer, a per után majd összejövünk, nem igaz?” Két kezébe fogva Harvey óvatosan ide-oda forgatja az egyik üveget a fényben. „Az én ékszerem” - mondja, s miközben az üveg belsejében lévő darabkák tompán megcsillannak a fényben, ő kalandos életének arra a hétfői napjára gondol, amikor kincsét birtokba vette.
Milyen gondosan preparálta az agyat, vágta fel kereken kétszáz darabkára, s osztotta szét a két üvegedénybe. Hogyan veszítette el állását tettének következményeként. Hogyan kísérték el az üvegek kartondobozban, törülközőkbe ágyazva mindenhová, miközben ő bejárta az országot. Hányszor kellett eldugnia őket, hol egy sörhűtő alá, hol egy ruhásszekrénybe, amikor
- már rég nem orvosi szolgálatban, hanem elszegényedett gyári munkásként - Kansasban egy egyetemistával volt kénytelen megosztani szobáját. S végül több mint 40 év múltán hogyan vitte vissza bűnbánóan a kényes, rablott kincset hajdani munkahelyére, hogy a klinika őrizetére bízza.
Elliot Krauss, utóda a patológián, már sokszor hallotta a történetet. „Mindez ebben a szobában történt, Harvey doktor, nem igaz?” - „Pontosan, Elliot.” Az öreg orvos, mint korábban, tettét most is csupán gyarlóságnak tekinti.
Einstein biztosan elítélte volna Harvey eljárását, amelyet az orvostudomány fehér leple mögé bújva követett el - akkor is, ha egyébként nem kifogásolta volna, hogy agyát vizsgálatnak vessék alá. Erről azonban Harvey mit sem tudott. Végrendeletében Einstein pontosan leírta, mi történjék vele halála esetén. Maradványait még aznap égessék el, a hamut pedig ismeretlen helyen szórják szét - ez így is történt. Semmi olyat nem akart maga mögött hagyni, amiből később emlék-
vagy zarándokhely válhatna. Ö maga volt az emlékmű. Az isteneknek nincs sírjuk.
Ki vethetne követ Harvey-ra? Einstein szemorvosa és hosszú éveken át barátja, Henry Abrams tán nem szorgoskodott a beteg körül, röviddel a boncolás után? Gyakorlott kézmozdulattal leválasztotta a har lőtt mindkét szemét a szemüregről, magával vitte és páncélszekrénybe zárta őket. Preparálva mind a mai napig ott kell lenniük. Harvey eljárása kifogásolható, ám emberileg érthető - mint tudjuk, a kettő nem zárja ki egymást. Mindamellett, mint állítja, a tudomány szolgálatában cselekedett, és az évek során több alkalommal is mintát adott a tudósoknak szövetgyűjteményéből. Mindvégig reménykedett benne, hogy mikroszkóppal fel tudják fedni a zsenialitás mibenlétét.
Mivel Einstein agyának vizsgálata nem csak publikációkat, de publicitást is ígért, nem csoda, hogy a kutatók valóban rábukkantak valamire. Az úgynevezett gliasejtek száma és a fali lebeny térfogata nagyobb volt a normálisnál, azon kívül az egyik barázdának meglehetősen szokatlan volt az alakja.
Ezek lennének az első lépések a rendkívüli alkotóerő megértéséhez? Badarság. Az agy anatómiájának más szakértői többé-kevésbé kétségbe vonták a vizsgálatok eredményét: rossz munka, gyenge eredmény, hibás következtetések. Az a bizonyos agy ugyan óriási teljesítményre volt képes - de csak más agyakkal kölcsönhatásban. Ha kiemeljük abból a közegből, amelyben létezett, semmi nem marad belőle. A kutatók még azt sem tudják, hogy Einstein idegszövetének mért eltérései - ha egyáltalán van valami jelentőségük - nem csupán idős korára is fennmaradt erős szellemi aktivitásának következményei-e. Hogy lehetne akkor a megfigyelt sajátosságokat úgy beskatulyázni, hogy
azok ezernyi, sőt akár milliónyi emberre is érvényesek legyenek?
Az ilyen mérések Einstein egyedi voltára semmi esetre sem deríthetnek fényt. Arra viszont bizonyítékot szolgáltatnak, hogy a tudomány évszázadának nevezett 20. századnak még a vége felé is tartotta magát az a babona, hogy a szellem lenyomatát fel lehet fedezni a húsban. Kifejezik továbbá a vágyat az egyszerű formulák iránt, amilyenekre egy Einstein formátumú koponya is - az a halhatatlan ember, aki képes volt megkapóan világos és elegáns, örök érvényű képleteket alkotni - életét és munkásságát áldozta: az élettelen anyagra. Az élő anyagra azonban másfajta törvény-szerűségek érvényesek.
Einstein az egyik legismertebb halandó, aki ezen a bolygón valaha is élt. Természettudós mindenesetre még csak közelítőleg sem szerzett az övével összemérhető hírnevet és dicsőséget. Hogy őt ennyivel jobban körülvette a titkok varázsa, azt nem utolsósorban jellemének szélsőségei magyarázzák. Férfi, polgár, bohém, emberfeletti ember és neveletlen gyermek egy személyben, aki képes volt fellebbenteni a fátylat a világképek ellentmondásairól, ő maga azonban az ellentmondást magát személyesítette meg, és embertársait mindenki másnál jobban megosztotta. Az egyiknek barát, a másiknak ellenség, egy önimádó, aki elhanyagolja a külsejét, angyal és forradalmár, emberbarát, ugyanakkor önző, világpolgár és remete, kutatóként pacifista felfogású, még katonai beosztásban is.
Egyik oldalon a francia forradalom ideálja, síkra száll a békéért és a testvériségért, a másik oldalon a megtestesült vakság, amikor az emberiség nőnemű feléről van szó. Itt erkölcsi tekintély, ott házasságon kívül fogant gyermekkel való gyanúsítgatás és szifilisz.
Fejlett igazságérzetével elvileg egyformán közel áll a királynőhöz és a csavargóhoz. A nemek egyenlősége viszont nem izgatja. Épp ellenkezőleg: a nőket csak szeretőként becsüli és használja, egyenjogú társnak azonban soha nem fogadja el (kivéve talán a zenélésben), és a nőiességet leplezetlenül megveti. A házasságban kétszer is szánalmas kudarcot vall.
Ritkán kerül egymáshoz ennyire közel tisztánlátás és zavaros szemlélet. A náci veszélyt, a zsidóüldözés mértékét, a II. világháborút követő amerikai fegyverkezés demokráciapusztító hatását aligha ismerte fel bárki is Einsteinnél korábban és világosabban. Aztán barátait és harcostársait megint elrettentette politikai naivitásával.
Világrengető felismerések az egyik oldalon, tévedések és számítási hibák a másik oldalon. Relativitáselmélete és alapvető kvantumelméleti munkássága a klasszikus fizika beteljesítőjévé és meghaladójává tette őt. Még alig ismerik, amikor minden tekintélyét latba vetve a fejlődés úttörőjévé lesz, később a fiatal generáció megcsontosodott embernek látja, aki már képtelen
haladni a korral.
Képzelőerejének köszönhetően épp oly jól ráérzett az elektronok lényegére, mint a távoli csillagok sorsára. Amikor azonban hozzá közel álló emberekről volt szó, különösen fiairól és az ő szükségleteikről, hiányzott belőle bármiféle empátia. Egyenesen brutális tudott lenni. Aztán újra mély együttérzést mutatott a szegények, a gyengék és az üldözöttek iránt. ^ Semmilyen istent, semmiféle vallási dogmát nem ismert el, mégis aligha létezett olyan természettudós, akit az övénél mélyebb vallásosság töltött el. Egyszer jóságos bölcs, máskor javíthatatlanul makacs fafej - egocentrikus, magának való ember, aki az egész emberiségért felelősséget érez.
Sem agyszövete, sem valamilyen testi csökevénye, sem génjei nem árulnak el semmit e végletekről, amelyeknek erőteréből alkotóereje is táplálkozott. Titkához nem a biológia adja a kulcsot. Az az életrajzában keresendő.
1. fejezet
Második megszületése 1919: a sorsfordító év
Albert Einstein 1919. november 7-én, egy szürke téli péntek reggelen, berlini, Haberland utcai lakásában élete döntő fordulatára ébredt. Ettől kezdve már semmi nem lesz olyan számára, mint előtte volt. A 42 éves férfinak fogalma sem volt arról, mi fog történni vele a következő hetekben, s hogy élete immár e változás jegyében fog eltelni. Abbéli igyekezetében, hogy „betekintsen a Jóisten kártyáiba”, olyan közel jutott a természet lényegéhez, mint kevesen mások. Azt az irányt azonban, amit most a végzet kijelölt számára, még legmerészebb álmaiban sem látta. Egy hatalom térítette le addigi útjáról. Előző nap „szentté avatták” a tudomány templomában.
Einsteint addig messze elkerülte a nyilvánosság. Ám akkor meg kellett ismernie - a tudomány és a technika mellett - a 20. század harmadik meghatározó erejének hatalmát: a tömegtájékoztatási eszközök felfedezték őt, és példátlan személyi kultusszal körülvéve a tudomány első globális popsztárjává emelték. Élő bizonyítékává vált az önmagát tápláló és erősítő hírnévnek, melynek végül önmagán kívül már nincs is más mozgatója. Ma Einstein képmása a legismertebb a világon - különösen az a szinte sztereotípiává vált arc-
kép, amely az idős Einsteint fehér sörénnyel keretezett ráncos arccal, krumpliorral, szelíd tekintettel mutatja.
Ismertség és média egymást feltételező fogalmak, akárcsak a Nap és a fény. A hírnév a média által kiváltott láncreakció következménye. A láncreakciót ezen a novemberi reggelen a londoni Times indította el. Pontosan tíz évvel a rádiózás korának kezdete előtt az újság volt a vezető médium, sőt éppen a virágkorát élte. A brit lap „az emberi értelem egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb teljesítményét” mutatta be olvasóinak. Azokon a lapokon, ahol máskülönben a visszafogottság és a tényszerűség volt a jellemző, a szerkesztőség most szabad utat engedett az eufóriának, és „a tudomány forradalmáról” írt.
A forrongás előidézőjének a cikk tartalma a távoli Berlinben nem okozott egyáltalán semmiféle meglepetést. Ugyanis a tudósítás az ő relativitáselméletét nevezte ki „forradalomnak”, márpedig az elmélet akkor már négyéves múltra tekintett vissza. És Einstein előtt már jó ideje ismert volt az a hír is, amire a cikk hivatkozott: egy csillagászati mérés több mint öt hónappal azelőtt megerősítette Einstein „új világegyetemelméletét”.
Einstein modellje tisztán elméleti természetű volt. Helyességének próbaköve gyanánt ezért több jóslatot tett, az elméletre támaszkodva. Ezek egyike szerint a nagy tömegek szabályosan meghajlítják, meggörbítik a teret. Amennyiben ilyen görbület valóban létezik, a fénynek pontosan követnie kell a tér alakját. A világegyetemben hozzánk legközelebb lévő nagy tömeg a Nap, mely a teret pici, de mérhető mértékben megváltoztathatja.
Az eltérülés nagysága Einstein formalizmusával pontosan meghatározható - geometriai megfogalmazásban 1,7 ívmásodperc. Ez az égbolton egy gyufaszál vastagságának megfelelő távolsággal egyenlő. Viszont ha Isaac Newtonnak, a modern fizika atyjának az egyenleteire alapozva végezzük el ugyanezt a számítást - addig ennek az előrejelzésnek a helyességét sem ellenőrizték —, akkor a fenti értéknek csak a felét kapjuk. Ez volt Einstein elméletének a szakítópróbája: amennyiben jóslata a gyakorlatban is igazolható, akkor elmélete győzedelmeskedett Newton kétszáz éve megdönthetetlen gondolati modellje felett.
A szükséges méréseket csak néhány évente lehet elvégezni, amikor a földi megfigyelő elől a Hold néhány percre teljesen eltakarja a Napot. A napközeli csillagok ekkor válnak egyáltalán láthatóvá, a felőlük érkező fénysugarak lehetséges eltérülését is csak ilyenkor tudjuk mérni. Nos, a Times olvasói éppen axról"r-tesülhettek, hogy egy napfogyatkozás alkalmával brit kutatóknak a trópusokon sikerült elvégezniük a mérést, igaz, már május 29-én.
Einstein már nyár elején értesült az eredményekről. „Ma örömteli híreket kaptam - írta szeptember 27-én rákbeteg anyjának Svájcba. - H. A. Lorentz megsürgönyözte, hogy az angol expedíció valóban igazolta a fény eltérülését a Nap közelében.” A hírt mégis csupán november 6-án jelentették be a Royal Society és a Royal Astronomical Society közös ünnepi ülésén. Ennek az emlékezetes ülésnek köszönhetően alakult át szinte varázsütésre Albert Einstein élete. Alfréd North Whitehead brit matematikus és filozófus jelen volt az említett összejövetelen.
„A feszült figyelem a görög drámák légkörére emlékeztetett - mesélte. - Mi voltunk a kórus, ki a végzet megnyilatkozását kísérni hivatott, miközben a nagy horderejű cselekmény lassan kibontakozik. Máx maga a rendezés is drámai vonásokat viselt magán: a tradicionális ceremónia, a háttérben Newton portréja, amely emlékeztetett bennünket: a tudományos általánosítások mesterműve most, kétszáz év múltán elszenvedheti első módosítását. A személyes elemek sem hiányoztak: az emberi szellem egyik nagy kalandora biztos partot ért. (...) A sors nyelvét a fizika törvényei alkotják.”
Ebben az órában született meg másodszor is Albert Einstein: legendaként és mítoszként, egy egész korszak idoljaként és ikonjaként. A halandó Einstein már túljutott kutatói tevékenységének csúcspontján, de még előtte állt életének inkább tragikus színezetű második fele. Ugyanekkor fellépett a világ színpadára egy vele azonos nevű halhatatlan - az az Einstein, aki a szellemi kalandor archetípusaként fészkelődik be a 20. század tudatába, aki afféle világ bölcseként az emberiség lelkiismeretét testesíti meg, aki a felelősség elvét kiterjeszti a tudományra és a haladásra, és akinek a neve még életében a zseni szinonimájaként vonul át a köznyelvbe.
November 10-én a New York Times kapta fel a sztorit „Az ég csillagai mind csalókák” címmel, és hírül adta a világnak: „Einstein elmélete győzedelmeskedett.” Senki ne törődjön azzal, hogy mit mond az új elmélet - nyugtatta meg olvasóit a lap. - „Csak tizenkét bölcs férfi” képes azt megérteni. A bejelentést november 11-én egy vezércikk követte ugyanebben a témában, sőt az év végéig szinte naponta újabb történetek jelentek meg, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a tisztelt olvasóhoz közelebb hozzák a relativitáselmélet új világát és annak megalkotóját. Nem utolsósorban ezek a notórius kíváncsi, szenzációéhes és könnyen lelkesedő amerikai közönségnek szóló tudósítások táplálták Einstein hírnevét.
Berlinben mindebből sem november 7-én, sem az azt követő napokban nem érzékeltek semmit. A német főváros lakóit egy évvel a háború befejezése után más gondok nyomasztották. Az emberek többsége éhezett és fázott. A hónap elején a szokásosnál korábban beköszöntött a tél, leesett az első hó. Alig akadt valami élelem, tüzelő pedig szinte egyáltalán nem volt. A vasút tizenegy napra leállította a személyforgalmat, hogy legalább a legszükségesebb burgonya- és szénmennyiség eljuthasson a fővárosba.
Szinte mindenből hiány volt. ,A lottóötös, a villámcsapás vagy egy tábla csokoládé megszerzése egyformán a szerencse műve, és a fontossági rangsorban ugyanazon a helyen állnak” — írta a Dér Abend. Keletről menekültek érkeztek az amúgy is túlzsúfolt városba, súlyos lakáshiány alakult ki. Hajléktalanok táboroztak a szélvédett sarkokban. A nagyobb lakások tulajdonosainak számolniuk kellett a kényszer-beszállásolással -az Einstein-családnak is, hiszen a Haberland utcai lakásuknak hét szobája volt.
„Fel (bérbe) kellett adnunk az egyik szobát - írta anyjának 1919 szeptemberében Einstein. - Holnaptól a lift sem jár, úgyhogy a lakás elhagyása minden alkalommal egy-egy újabb hegymászást jelent, ráadásul még a nagy téli fagyok is előttünk vannak.” Első házasságából való fiainak, Hans Albertnek és Eduardnak 1920 márciusában ezt írta: „Egy héten át áram, gáz, sőt olykor víz nélkül voltunk.”
Az efféle praktikus megszorító intézkedésektől eltekintve azonban a háziúrnak semmi oka nem volt arra, hogy ezen a novemberi reggelen eltérjen szokásos napirendjétől. Miután felébredt elszigetelt fekvésű, közvetlenül a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő, egyszerűen bútorozott hálószobájában - az ágyon és az éjjeliszekrényen kívül ott csak egy szekrény, egy láda, egy asztal és néhány szék állt -, a könyvtáron és a lakószobán keresztülvágva a lakás másik végébe indult, a második felesége hálószobája mellett elhelyezett fürdőszobába. Később a család együtt reggelizett. A házaspárnak és Einstein két mostohalányának, Margot-nak és Ilsé-nek nem kellett éheznie. A „takarmány” - ahogy a nagyétkű Einstein nevezte - a Svájcból rendszeresen érkező csomagoknak köszönhetően mindig biztosítva volt.
Reggeli után Einstein általában dolgozni indult. Ehhez nem kellett elhagynia a házat. íróasztala a lakás fölött, egy manzárdszobában állt, amelyet a lépcsőn felballagva kényelmesen megközelíthetett. Ebben a toronyszobában töltötte idejének java részét. A szoba két ablakából a berlini háztetőkre látott. Az egyik sarokban, az íróasztal és az ablak mellett állt a távcsöve. Szerény teljesítményű, amatőröknek való darab. Ha egyáltalán használta, inkább csak a szomszédokat figyelhette meg vele, nem a csillagokat. A falakon Schopenhauer és három nagy brit fizikus képe függött: James Clerk Maxwellé, Michael Faradayé és kiemelt helyen Newtoné.
Einstein órákra visszavonult kis birodalmába. Olykor, ha lazítani vágyott, lement a lakásba, a biedermeier szobában odaült a zongorához és improvizált. Hegedűjén, amely gyermekkora óta kísérte öt, lakótársai bosszúságára többnyire csak éjszaka játszott, a kicsempézett konyhában, merthogy annak jó volt az akusztikája.
A népszerűség közelítő viharának még az előjelei sem érték el őt. Még azokat a leveleket sem kapta meg, amelyeket egyszerűen ,Albert Einstein professzornak, Németország” címzéssel láttak el. A napi posta, amit
Ottónak, a portásnak később ruháskosárban kellett felhordania, még bőven elfért a levelesládában. Egyetlen államférfi, egyetlen királynő sem nyúlt a telefonkagyló után azért, hogy neki gratuláljon. Csupán egy táviratról van tudomásunk, amelyben holland kollégája, Hendrik Lorentz meglepetten informálta őt az eredmények londoni közzétételéről.
Miközben az ezt követő éjszakán Londonban a Times rotációs gépei „a tudomány forradalmának” egy újabb fejezetét sokszorosították, mely részletesen taglalta a történelmi jelentőségű napfogyatkozás következményeit, a berliniek egy részleges holdfogyatkozas előtt álltak. A rossz időre való tekintettel sajnos kevés esély kínálkozott a természeti jelenség megfigyelésére. A Berliner Morgenpost ennek ellenére pontos adatokkal látta el olvasóit a küszöbönálló látványosságra vonatkozóan: „Berlinben, ahol a telihold délután 3 óra 58 perckor kel fel, az akkor közelítőleg délen álló Hold két perccel éjfél előtt a Föld árnyékába kerül.”
A csillagászok évszázadok óta képesek pontosan előre jelezni a nap- és a holdfogyatkozásokat. Ezek az égi jelenségek mindig lenyűgözték az embereket. A csillagok szerelmesei az ókortól kezdve egyre pontosabb vizsgálatoknak vetették alá az égi mechanika óraszerkezetét - először csak szabad szemmel, aztán Galilei után már egyre finomabb távcsöveket használva. A 20. század elejére szinte hihetetlen mértékben pontosították a csillagászati táblázatokat és csillagtérképeket. Aki tisztában van a mechanika törvényeivel - állította Newton már 250 évvel ezelőtt az tetszőleges pontossággal képes leírni az égi jelenségeket. A tökeletes képet csak a tizedesvessző után álló számokban tapasztalható kis eltérések zavarják - csupán azért, hogy legyen min csemegézniük a pedáns szakértőknek.
A világ az akkori politikai élet központjából, Londonból értesült arról, hogy Berlinben az ismeretlen Albert Einstein a newtoni mechanika lenyűgöző és tökéletes építményével egy teljesen újszerű, tökéletesen érthetetlen, ám előrejelzéseit tekintve mégis pontosabb világegyetem-modellt állított szembe, amely a különös „általános relativitáselmélet” névre hallgat.
Ez a férfi, aki a csillagok és a bolygók mozgásából nem értett többet egy átlagos amatőr csillagásznál, egy különös formulaegyüttest alkotott, amely minden korábbinál pontosabban leírja a világegyetemet. És ehhez még csak bele sem kellett pillantania valamelyik teleszkóp okulárjába, csak gondolkozott és számolt. Még ha az új és a régi rendszerből adódó eredmények a tizedesvessző utáni számjegyekben is csak nüansznyit tértek el, belső felépítésüket tekintve jobban nem is különbözhettek volna egymástól. Newton a titokzatos távolhatásból indult ki, amelyet egyenletei leírtak ugyan, de nem magyaráztak meg, Einstein modellje ellenben az égi jelenségek kiszámolására és értelmezésére egyaránt alkalmas volt.
A boldog és vélhetően gondtalan háborús nyertesek körében, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban szinte azonnal elterjedtek a legyőzött ellenfél országából származó új eszmék. Honfitársai azonban továbbra sem voltak tisztában elméletének hord-erejével. Ehelyett a Dér Tag című lap november 8-án lelkesen tárgyalta egy bizonyos Johannes Schlaf könyvét, aki „újból győzelemre viszi a Kopernikusz előtti világképet”, újra a Földet állítván a világegyetem középpontjába. A 20. század legmerészebb alkotásáról, amely látványos bizonyítását követően szinte megigézte a briteket és az amerikaiakat, egyetlen szó sem esett.
Zajos tetszést váltott ki a drótnélküli távíró egy éppen bemutatott példánya, amely a mai mobiltelefon előfutárának tekinthető. ,3e kell rendezkednünk arra - írta a Berliner Hlustrierte Zeitung, amely mindig megérezte az idők szelét hogy hamarosan a telefon is azon dolgok közé fog tartozni, amelyet az ember ugyanúgy folyton magánál tart, mint az óráját, a jegyzetfüzetét, a zsebkendőjét vagy a pénztárcáját.”
November 15-én végre a tudomány területéről is érkezett olyan hír, ami a németeknek is okot adhatott némi büszkeségre: Max Planck és Fritz Haber berlini kutatók kapták meg az 1918. évi fizikai, illetve kémiai Nobel-díjat, Johannes Stark pedig az 1919-es év fizikusa díjat. Három olyan emberről van szó, akik jelentős szerepet játszottak Einstein életében, jó és rossz értelemben egyaránt. Neki magának azonban még 1922 végéig kellett várnia a stockholmi táviratra. Akkor már tizedik alkalommal jelölték a díjra.
Egyébiránt az ország az összeomlás és az újrakezdés határán lebegett. A belpolitikai fronton átmeneti nyugalom honolt. A tervezett általános sztrájkot éppen lefújták. Ennek meghiúsulása uralta az újságok címlapját és a közbeszédet.
A fiatal köztársaság Ebért birodalmi elnök vezetésével tárgyalt a győztes hatalmakkal a békefeltételekről és a jóvátételről. Tizenegy nappal később pedig von Hindenburg tábornagy előállt a hátbadöfés-legendával, ezzel megadta a végső lökést a Weimari Köztársaság széthullásához.
Ugyanezen a napon, november 18-án elsőként a Vossische Zeitung közölt - egyébként a Times jelentésére támaszkodva — inkább józan hangvételűnek nevezhető tudósítást Einstein áttöréséről. További, visszafogott cikkek sora követte ezt más lapokban is. A britek ellenben odavoltak a lelkesedéstől. „Egész Anglia az Ön elméletéről beszél” - írta Sir Arthur Edding-ton, a napfogyatkozás-expedíció tudományos vezetője Einsteinnek december 1-jén. Paul Ehrenfest Hollandiából így tudósította november 24-én: „Az újságok tele vannak a Times cikkének fordításával, mely a napfogyatkozásról és a te elméletedről szól.” Válaszában Einstein „a felröppenő hírlapi kacsák gágogásáról” beszélt.
December 14-én azonban Németországban is változott a kép. A Berliner IUustrierte Zeitung aznapi címlapján egy komoly, gondolataiba merülő, sötét, hátrafésült hajú bajuszos férfi portréját láthatjuk, aki állát félig nyitott jobbjának tenyerébe támasztja. A fénykép alatt az aláírás: ,A vüágtörténelem új nagysága.”
A nagy nyilvánosságnak addig szinte tudomása sem volt a fent nevezett személy létezéséről, most rövid időn belül szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna Einsteinről és művéről. Egy korabeli leírás jól tükrözi azoknak a napoknak a pátoszát: „Egyetlen nevet sem emlegettek annyit ebben az időben, mint azét az emberét. Az emberek többségét lebilincselő szokásos univerzális témák mintha eltűntek volna a színről. [... ] Széltében-hosszában kurzusok, mozgóegyetemek alakultak utazó docensekkel, akik az embereket a mindennapi lét háromdimenziós nyomorából a négy-dimenziós világ barátságos tájaira röpítették. [... ] A relativitás közismert és megváltó szóvá lett. [...] Elképzelhetetlenül hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy a tudomány hangja uralta a világot. Már magár bán az elképzelésben is volt valami felemelő, hogy egy élő Kopernikusz jár-kel közöttünk.”
Einstein neve közszájon forgott - és az a furcsaság is, aminek neve relativitáselmélet, és mindenekelőtt arról nevezetes, hogy senki sem érti. „Biztos vagyok benne, hogy ez a meg nem értés misztériuma - reagált a tömegek izgatottságára Einstein ami ennyire vonzza és kápráztatja őket, csupán a rejtélyesség varár zsa.”
Ekkor még hihette, hogy a „relativitáselmélet körüli hűhó” hamarosan elül. ,Mégiscsak a sors kegyelme, hogy mindezt átélhettem - vallotta meg Max Planck-nak október 23-án. - Mióta a fényeltérülés ismertté vált, olyan tisztelet vesz körül, amit én bálványozásnak látok” - írta 1920 elején svájci barátjának, Zang-gernak. Amit ebben a pillanatban még nem tudott: a közelítő hírnév dinamikájával maguk az istenek sem tudnak mit kezdeni.
Egy számára kellemetlen jel azért már mutatkozott. Állandósult a lidércnyomás, hogy levelek tömkelegét kellene megválaszolnia. Elégedetlenségét azon versek egyikében fejezte ki, amelyek egész életében afféle szelepfunkciót töltöttek be túláradó érzelmei szár mára:
Csönget a postás, torkom szorul, száz levél s újság reám borul.
Ha ily kín rág, mit tehetnék?
Hagyjatok már végre békén!
Még ha alig valaki érti is gondolatait, és képes var lóban élvezni igaz gyümölcseit sokéves heroikus küzdelmének, melyet a kozmosz új rendjéért vívott - egy olyan embernek, mint Einstein, miután Nietzsche istenét már rég halottnak nyilvánították, egyszer szóba kellett elegyednie az „öreggel”. Néha így nevezte a teremtőt, anélkül, hogy konkrét személyre gondolt volna.
A mindenki mást fölülmúló ember nimbuszát Einstein legalább annyira hatásának, mint tetteinek köszönhette. Amit 1919-től kezdődően átélt, mindenekelőtt Föld körüli utazásain, amikor szinte a hisztéria határát súrolva hősként, sőt szentként tisztelték őt, az nem csupán azoknak a korszakos jelentőségű kalapácsütéseknek volt köszönhető, amelyekkel a fizika épületét lerombolta, hogy aztán a romokon egy új, máig érvényes világképet hozzon létre.
A tudomány a sok fájdalmas felismerést követően végre valamiféle vigasztalást hozott az embereknek: Kopernikusz a teremtés koronáját megfosztotta attól a tudattól, hogy saját világa egyben a világegyetem középpontja is. Darwin az isteni teremtésben való hitet vette el, végül Freud kijelentette, hogy az emberi ént a tudatalatti uralja. Most ez az ösztönei által vezérelt, alacsony sorból származó lény kis bolygójáról a világegyetembe kilépve megmutatja, hogy mindezek ellenére mégis milyen nagyszerű teremtmény. Csupán a gondolkodás, a legnemesebb művészet révén sikerült behatolnia az univerzum mélységeibe.
Nemcsak civilizációs teljesítménye emelte Einstein alakját váratlanul a mennybe - és hívta ki ellenségei haragját. Az emberekre való hatása más okokra is visszavezethető. Először is felismerte, hogy kiemelkedő kutatóként elért tekintélyét más - mindenekelőtt humanitárius és politikai - célok érdekében is latba vetheti. A harmónia iránti szenvedélyes vágyát és bármiféle tekintély tagadását nem csupán a tudomány területén érvényesítette, azt az egész emberiségre, a kulturális fejlődési folyamatra is kiterjesztette. Einstein saját személyét bármely más kollégájánál erősebben egy politikai programmal kapcsolta össze.
Ehhez a szerephez egyformán jól jött összetéveszthetetlen, olykor Chaplin-szerű külseje és spontán, Groucho Marxéra hajazó elméssége. Amint a média felkapta, fokozatosan megtanulta, hogyan állítsa a saját szolgálatába - kezdetben meglehetősen ügyetlenül, végül egyre ravaszabban. Bájos esetlensége eközben mindvégig megmaradt. Szavának súlya volt, kijelentései szalagcímbe kerültek, beszédei országos sugárzású rádiócsatornákon hangzottak el.
Azáltal, hogy szuverén módon bánt az újságírókkal, a rádióriporterekkel és a filmesekkel, olyasvalamit teremtett, amit a reklámstratégák ma „márkajelnek” neveznének. Az Einstein márkában összekapcsolódott egymással a szórakozott professzor és a béke, az emberi jogok, a leszerelés és a világkormány rettenthetetlen harcosa, a konvencióknak és mindenféle előírásnak fittyet hányó bohém, valamint a kor látnoki elemzője.
Amikor élete alkonyán Einstein nyelvet öltött a világra és a jövőre, végleg maga mögött hagyta azt a képmását, amely emberből metaforává való tökéletes átalakulását szimbolizálta: a Galilei és Gandhi személyes tulajdonságait egyesítő tabudöntőnek sikerült szintézisbe foglalni a művészek szabadságát a filozófusok erejével - Diogenész és Dali egy személyben, minden idők legkreatívabb férfijainak a keresztgyermeke.
A fotó ugyanakkor egy szomorú bohócot is mutat, aki naivitásának játékait és gyermeki lelkét már soha többé nem fogja feltárni a közönségnek, mert csilla^ gára árnyékot vetett Hirosima és Nagaszaki visszfénye. 1919. november 7. vízválasztó Einstein életében. Tavasszal, évekig tartó huzavona után elvált első feleségétől, Milevától. A vad múlttal való szakításra ezzel hivatalosan is rákerült a pecsét, és véglegesen leszámolt fiatalkori álmával, a „cigányélettel”. Néhány hét múlva feleségül vette unokatestvérét, Elsát. A bohém visszatért gyermekkora polgári világába.
1919 végén beköltözött a Haberland utcai lakásba Einstein anyja, Pauline, aki meghatározó szerepet játszott a fizikus életének első felében. A rák végstádiumában járt, és szeretett volna családi körben meghalni. Fiának diadalát - „mely táplálta amúgy is erős anyai büszkeségét” - még megélte. Ezután azonban már nem volt módja tovább odázni „Albertle” felnőtté válását.
2. fejezet
„Alulírott anyakönywezető előtt a mai napon megjelent Hermann Einstein kereskedő, ismert személyiség, aki Ulmban, a Bahnhofstrasse 135. szám alatt lakik, izraelita vallású, és bejelentette, hogy feleségétől, Pau-line Einsteintől, született Koch, szintén izraelita vallású, ulmi lakos, az 1879. év március 14-én délelőtt fél 11-kor fiúgyermeke született, ki az Albert keresztnevet kapta.”
Pénteki nap, röviddel a tavasz kezdete előtt. A sváb városban hideg szél fúj. A sugárzóan kék ég alatt csupán 7 fokot mutatnak a hőmérők. Az óváros szélén álló, jól fűtött sarokházban felsír a frissen bepólyázott újszülött. A fiatal anya épp csak kezébe fogja elsőszülöttjét, máris rémület lesz rajta úrrá, mert a baba feje „szokatlanul nagy és szögletes”. Kezdetben „korcsnak” gondolja.
Mindenesetre így tartja a családi legenda, amit Maja, Albert két és fél évvel fiatalabb húga már érett nőként vetett papírra. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a kis Albert rémületbe kergette szüleit, akik három évvel azelőtt, egy Stuttgart melletti kis zsina-
gógában kötöttek házasságot. Nagy feje élete végéig feltűnő ismertetőjegye maradt.
A statisztika szerint megszületése napján a várható élettartama 35,6 év volt. Abban az időben a gyermekhalandóság még súlyos gondnak számított. Róbert Koch berlini orvos akkoriban épp csak előállította első baktériumtenyészetét. Ez volt az első lépés a kórokozók elleni sikeres harcban.
Nem utolsósorban az egyre javuló higiéniának köszönhetően Európában mindenütt gyorsan nőtt a népesség. Albert 44 miihó lakosú országban született. Amikor 15 évesen először Itáliába, aztán Svájcba költözött, a Német Birodalomban már 52 millió ember élt, amikor pedig 1914-ben visszatért Berlinbe, már kereken 65 millió. Az emelkedő népességgörbén még az
I. világháború is csak egy horpadást hagyott maga után. Amikor 1932-ben Einstein örökre hátat fordított Németországnak, az „élettér nélküli nép” újra 66 millió főt számlált.
Határtalan városépítési láz, áttörés a művészetben, törésvonalak a társadalmi együttélés területén, gyors tudományos és technikai haladás - ezek Einsteinnek és nemzedékének az ismertetőjegyei. Telefon, csőposta és transzatlanti kábel, toronyházak és liftek, elektromos meghajtású villamosok, gyorsvonatok, automobilok és légi járművek - az ember és mentalitása, az áruk és az információ, minden mozgásba lendült és felgyorsult.
A modern kor küszöbén szédítő mértékben megnőtt az épp csak kialakulófélben lévő kommunikációs társadalom mozgási energiája. A technika jegyében megvalósuló korabeli globalizáció egységes időmérést igényelt. Szinkronizálták az órákat, először csupán egy-egy városon belül, aztán országhatárokon is átnyúlva, végül pedig az egész világon. Einstein életének első napjától annak a forradalomnak a kísérőzenéjét hallotta, amely később eggyé vált a nevével.
Szülőháza, amelyet 1944-ben leromboltak, csupán néhány lépésnyire állt az új pályaudvartól. Megállt ott a Párizs és Isztambul között közlekedő „villámexp-ressz” - Ulm összeköttetésbe került a nagyvilággal. A vasút jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Németországban megszűnjenek a kis államok. Nyolc évvel azelőtt, hogy Einstein először felsírt, Bismarck összekovácsolta a Német Birodalmat. És hogyan jut el az ember a pályaudvarra? Ha nem gyalog vagy kerékpáron, ami épp akkoriban kezdett divatba jönni, akkor fog egy hintót vagy bérkocsit, mivel az volt az egyetlen személyszállító eszköz. Lovak kipárolgása és patkónyomok, szenes kályhák füstje, petróleumszag és gőzgépek robaja
- ezek voltak Ulmban Einstein születésének kulisszái.
„A jövevény érkezésére a házat igazán kicsinosították - írta 50. születésnapja alkalmából a helyről, ahol meglátta a napvilágot. - Mert megszületése alkalmával az embernek még nincsenek túl nagy igényei, hanem mindenekelőtt ráordít a szeretteire anélkül, hogy különösebben foglalkoztatnák az okok és a körülmények.”
Jóllehet csupán 15 hónapot élt Ulmban, az ul-miak máig magukénak tekintik. Ki is testesíthetné meg méltóbb módon mottójukat: „Ulmenses sunt ma-thematici” - tehát ironikus büszkeséggel mindannyian eredendően matematikusnak vallják magukat. A mondást Johannes Faulhaber számolómesternek tulajdonítják, aki René Descartes francia tudóst, amikor 1620-ban Ulmba látogatott, bevezette a matematika rejtelmeibe. Nem sokkal később Faulhaber állítólag Johannes Kepler asszisztenseként is tevékenykedett.
Az ötvenéves Einstein köszönőlevelet írt az Ulmer Abendpostnak, s abban egy olyan mondatot szentelt első lakóhelyének, amely a városról szóló reklámfüzetekben ma is megtalálható: „A szülőváros épp oly egyedi módon kötődik életünkhöz, mint az anyaöl.” Bár ez a mondat nem is feltétlenül az ő tényleges viselkedésmódját tükrözi, sok igazság van benne. Akárcsak szülei és húga, ő is élete végéig megmaradt svábnak, s öregkorában az angol beszédet szinte melankolikusan ötvözte a sváb dialektussal, és második felesége, Elsa tulajdonságai közül is annak sváb konyhaművészetét becsülte a legtöbbre. A család 1880 nyarán elköltözött Ulmból, de az új környezet hatására Einstein egyáltalán nem vált bajorrá vagy münchenivé, pedig hivatalosan már az volt.
Gyermekkoráról rendkívül kevés forrás áll rendelkezésünkre. Az első fényképek csinos, kissé pufók gyermekként mutatják, aki félénken tekint a kamerába. Apai nagyanyja, amikor először meglátta a csecsemőt, állítólag folyamatosan ezt mormolta maga elé: „Túlsá-gosan kövér! Túlságosan kövér!” Ez a leírás ugyanúgy másodkézből való, mint Einstein húgának visszaemlékezései. Maja szerint nem sokkal az ő megszületése után Albert már tőle, az újszülöttől kérdezgette, hogy hol van az új játék, a -bicikli, amit a szülei ígértek neki. Ez némileg ellentmond annak az állításnak, hogy Albert későn kezdett el beszélni — erről ő maga is beszámolt: „Igaz - írta halála évében hogy szüleim aggódtak, mert aránylag későn kezdtem el beszélni, sőt még orvossal is konzultáltak emiatt. Hány éves lehettem akkoriban? - nem tudom megmondani, de biztosan kevesebb háromnál.” Először a koponya alakja, aztán ez a hosszú hallgatás erősen próbára tette az anyai reményeket. A kis Albert olykor szemlátomást au-tista gyermeknek tűnt: gondolatait először egész mondattá formálta, majd suttogva próbálgatta, s csak akkor mondta ki hangosan, ha minden teljesen összeállt benne.
Különös viselkedése első iskolás évein is végigkísérte. A cselédlány „hülyének” nevezte. Az Albert-hez hasonló gyerekeket - vélekedik a német származású amerikai pszichoanalitikus - „ma speciális vizsgálatoknak, talán még kezeléseknek is alávetnék”. Hála istennek, Einstein ezt megúszta.
A fiatal fiút félelmetesen ingerlékeny természettel áldotta meg a sors, igaz, ez a robbanékonyság hétéves korában hirtelen elpárolgott. Ha a három sajt magas gyereknek nem tetszett valami, elsápadt, orra kifehé-redett a dühtől, aztán ütni kezdett. Dühének egy házitanítónő is áldozatul esett. Maja szerint „megragadott egy széket, a tanítónő felé sújtott vele, aki annyira megrémült, hogy döbbenten elszaladt, és többé vissza sem nézett.” Majának ugyancsak el kellett viselnie bátyja támadásait. „Egyszer egy kugligolyót vágott hozzám, máskor meg kiskapával akart lyukat ütni a fejemen.”
Életének ebben a szakaszában érte Albertet egy olyan élmény, ami „mély nyomokat hagyott benne” -apja egy iránytűt mutatott neki. Bámulatba ejtette, hogy az iránytű mutatója mindig ugyanabba az irányba fordul anélkül, hogy hozzáérnénk. „Lennie kell valaminek a dolog mögött, mélyen elrejtve.” Egy zseni indulása? Ez a „csoda” aligha világít rá Einstein nagyszerűségének titkára. A remegő iránytű vagy más meglepő fizikai jelenségek szinte minden gyermeket elbűvölnek.
A többi fiú „unalomtestvérnek” szólította őt, mert durva játékaikban és verekedéseikben nem akart részt venni. Ha mégis, akkor csak döntőbíróként - mivel igazságosnak és pártatlannak ismerték. Ezért keresztelték a „Biedermeier” névre. Az igazságosság és az emberek közötti egyenlőség ügyét egész életén át szívén viselte.
A fotográfiák merengőnek mutatják, kissé elpu-hultnak, merevnek és nagyon komolynak - ez a korabeli felfogással is magyarázható: oldottságot mutatni, nevetni nem ildomos a kamera előtt. A szülői ház kertje vagy a család közös kirándulásai a környékbeli hegyekben - akárcsak a zene - alkalmat adtak a kikapcsolódásra és a magányos töprengésekre. Ahelyett, hogy kint hancúrozott volna, húga szerint Albert inkább egyedül töltötte az időt, olyan foglalatosságoknak adta át magát hosszú órákra, amelyek nagy türelmet és kitartást igényeltek. Volt egy kőépítőszekrénye, amely merész konstrukciókra ingerelte. Előszeretettel épített kártyavárakat. Még tízéves sem volt, amikorra már 14 emeletig jutott. Bonyolult lombfűrészmunkákba mé-lyedt. Az erő és a hő összekapcsolására vonatkozó első, gyermeki nézeteit az a játékgőzgép ihlette, amelyet brüsszeli nagybátyjától, Cásar Kochtól kapott.
Édesanyjában, Pauline-ben merülhetett fel először, hogy „fiából egyszer talán még nagy tudós lesz”. A négytagú család áttekinthető fészkében ő mindenesetre minden támogatást megadott a gyermekek egészséges fejlődéséhez. Apjában viszont derűs, szerény társra lelt, akiből hiányzott minden becsvágy. „A kívánságok nélküli tekintet volt az ő sajátja” - írta Einstein 1919-ben barátjának, Heinrich Zanggernak.
Az Einsteinről keringő híresztelések közül egy különösen makacsul tartja magát: hogy gyenge teljesítményt nyújtott az iskolában. Ez egyfelől valamiféle vigaszt nyújt azoknak a szülőknek, akiknek gyermeke nem ér el megfelelő érdemjegyet: „Hát igen, még a nagy Einstein is gyenge tanuló volt.” Másfelől nem jelentéktelen mértékben hozzájárul az Einstein-mítosz kialakulásához.
Albert iskolai teljesítménye már egészen fiatal korában is komoly reményekre adott okot. Első iskolaévét osztályelsőként fejezte be. Mindvégig a legjobbak közé tartozott. Csak a sportban volt és maradt is sikertelen. Az erőfeszítéstől gyorsan megszédült. Ezen kívül mindenfajta versengést határozottan elutasított, még a sakkot is. Meglehet, csupán a tornaórák szervezett gyakorlatai taszították.
Ami a fiatal Einsteint a legtöbb korabeli és mai tanulótól egyaránt megkülönbözteti: az iskolával párhuzamosan ő egy másik, sajátos képzésbe is belekezdett, és a későbbi szakmájához szükséges fegyverzetet önképzéssel sajátította el. Folyamatosan és fáradhar tatlanul olvasott. A tanulásból még a család locsogása sem zökkentette ki a kis autodidaktát. „Fiatalemberként mindössze annyit kívántam és vártam el az élettől
- írta öregkorában hogy legyen egy nyugodt sarok, ahová leülhetek, és végezhetem a munkámat anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről.”
Ez a jellemvonás egy életre megmaradt. „Ügy vált szét benne test és lélek, mint a szentek extázi-sában - írta második feleségének barátnője, Antonina Vallentin, aki csak életének második felében ismerte Einsteint. — Akár pokoli lármát keltett, akár jóval kínosabb módon, csendben ráfüggesztette az ember a tekintetét - mindegy volt, ő nem hallott, nem látott semmit.” Vallentin megfigyelte, hogy „néha annyira magába merül, mintha egy lakatlan szigeten tartózkodna”. „Képes volt hosszú időn át rezzenéstelen tekintettel maga elé meredni, ilyenkor szeme elfeketült, fénytelenné vált, mint a vakoké.”
Miközben kortársai kint, a szabadban keresték a kalandot, ő belül, a fejében kereste a maga flowélmé-nyét, ahogy „az érdeklődés tárgyában való teljes feloldódást” nevezik a pszichológusok. A játékszenvedély és a magas fokú élmények iránti vágy szinte minden nagy szellemnek sajátja. Einstein mérhetetlen tudásvágyának folyamatos kielégítésére vágyott. Már korán edzeni kezdte második legfontosabb testrészét, a fenekét. Szerfölött élénk rokonai egy szórakozott kis Buddhát láttak nap mint nap a kanapén ücsörögni, aki mintha transzban lenne, úgy meditált a matematikai kérdéseken.
Nagybátyja, Jákob Einstein, mérnök és egyben apja üzleti partnere, már akkor a matematika alapjaira oktatta őt, amikor Einstein még csak a népiskolába járt. A bácsinak nyilvánvalóan különös tehetsége volt ahhoz, hogy a gyermeket játékos módon megismertesse a jelek és egyenletek absztrakt világával. „Az algebra - világosította föl a nagybácsi - a lusták számolóművészete. Amit az ember nem ismer, azt ai-szel jelöli, aztán úgy tekinti, mintha ismert lenne, felírja az összefüggéseket, utána pedig meghatározza ezt az a>et!” Amikor Jákob elmagyarázta neki a Pitagorasz-tételt, a fiú három hétig minden erejét megfeszítve gondolkozott a problémán, végül önállóan rátalált a helyes bizonyításra.
Máris látható lett volna az a parázs, melyből később a kreativitás lángja fellobbant? Tény, hogy Einstein már fiatal korában is olyan tehetséget mutatott fel, amilyennel kortársai közül kevesen rendelkeztek. De mégis mi az, ami a tehetséget - melyben másokkal osztozott - zsenivé emeli, ami viszont már csak nagyon keveseknek osztályrésze? Hogyan és mikor kell átállítani a váltókat, hogy az alkotó szellemből teremtő szellem legyen? Van-e olyan minta, amelyből levezethetjük a rendkívüli kreativitás alapelveit?
A pszichobiográfiai kutatás efféle visszatérő személyiségjegyeket keres. A Harvard Universityn Ho-ward Gardner Einsteint összehasonlította a 20. század hat más hírességével, többek között Picassóval, Freud-dal és Gandhival.
Vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy minden alkotó áttöréshez a gyermeki és az érett gondolkodás összeillesztése társul. Sőt, ennél még egy lépéssel tovább ment, amikor ezt állította: ,A korszerűség a kora gyermekkori tudat aktiválásából meríti kreatív potenciálját.” Charles Baudelaire szellemében, aki egy ízben „a modern élet festőinek” nevezte a gyermekeket, Einstein érett tudósként forradalmi erejét fiatal éveinek folytonos flowélményeiből merítette.
Einstein különleges személyiségfejlődésének egyik lényeges elemét Gardner abban látja, hogy álmodozásait szülei nem zavarták meg, békén hagyták őt. „Ezzel megadták a gyermeknek a lehetőséget, hogy nyugodt körülmények között, saját kíváncsiságát követve ismerkedjen a világgal.” Ily módon gyűjtötte össze „kreatív tőkéjét”. Ezért nevezi Gardner a gyermekkort „a legnagyobb szövetségesnek”.
Jól tartja a népi bölcsesség, hogy az értelem -így Einsteiné sem - nem az égből pottyan. A későbbi zsenik életében rendszerint van egy tízéves periódus, amely folytonos elméleti és gyakorlati munkával telik el - ez egyfajta érési időszak. Az érettségi után Einsteinnek éppen tízévnyi szellemi fáradozásra, mindennapos, sokszor éjszakába nyúló töprengésre, könyveken való rágódásra volt szüksége ahhoz, hogy 1905-ben eljusson forradalmi felfedezéseihez, többek között a speciális relativitáselmélethez. Mozart, Einstein kedvenc zeneszerzője is éppen tíz éve komponált már, amikor létrehozta azokat a zenei költeményeket, amelyekkel bevonult a zenetörténetbe.
A kreativitáskutatók ezen kívül azt is megállapították, hogy a túl magas intelligenciahányados inkább káros, mint hasznos a zsenivé váláshoz vezető úton. A legtöbb ember, akit zseninek minősítünk, átlagon felül intelligens. A nagyon magas (150 feletti) IQ-val rendelkező szuperintelligens emberek azonban szinte soha nem bizonyulnak zseniális alkotónak.
A kreatív embereket egy további finom motor is hajtja, az akarat. Feltétlenül kreatívak akarnak lenni. Célratörők és végtelenül kitartók. Einstein „makacs öszvérnek” látta önmagát. Ha szükséges volt, szó szerint követte a jelmondatot: „Isten megteremtette az öszvért, és vastag irhát adott neki.” A nagyon kreatív embereknek ezért is közös ismertetőjegye, hogy -legalábbis kezdetben - erős elutasítást váltanak ki.
Einstein, a kívülálló, egyedül fizikából és matematikából kiemelkedő, egyébként csak egy átlagos jó-tanuló - egyetlen különbséggel: túl okos az iskolához.
,Albert kezdettől fogva ahhoz szoktatott engem, hogy kiváló érdemjegyei mellett rossz osztályzatai is vannak” - mondta édesapja. Ez nem akadályozta meg a fiút abban, hogy összekapjon tanáraival. Lázadó megvetéssel provokálta őket. Visszaemlékezéseiben engedetlenségét a müncheni Luitpold Gimnázium kaszárnyastílusával, a tanárok katonás viselkedésével és „lélektelen, mechanikus módszereikkel” magyarázta. Mindenekelőtt Einstein „rossz memóriáján” szerettek volna javítani. „Nos, én szívesebben tettem ki magam bármiféle büntetésnek, minthogy valamit bebiflázzak.”
Utólag úgy tűnik, az összehasonlítás során a svájci Aarau kantoniskoláját tekintette mércének. Ez az is-kóla a liberális szellemű reformpedagógus, Pestalozzi nyomdokain járt. Einstein itt érettségizett 1896-ban. A korabeli Németországban a „Luitpold” inkább a haladó szellemű oktatási intézmények közé tartozott. Báj-szigor és fegyelem uralkodott ott, a szellem nem volt túlságosan katonás, nem akarták megtörni a fiatalembereket. Amikor müncheni osztályfőnöke, Dr. Joseph Degenhart azt javasolta, hogy hagyja ott az iskolát, Albert azzal védekezett, hogy hiszen ő semmi rosszat nem tett. „A maga puszta jelenléte lerombolja a tekintélyemet az osztály előtt.”
Az alkotó szellemű ember gyakran magának való, gondolkodását nagyfokú önállóság jellemzi. A függetlenséget sokszor félremagyarázzák, fegyelmezetlenségnek vélik. Pedig az igazsághoz való konzekvens viszonyulást fejezi ki inkább - azt a tipikus ifjúi akaratot, mely ellentmondást nem tűrően kiáll saját meggyőződéséért. Einstein élete végéig hű maradt ehhez a felfogáshoz - és fenséges indítékot tudott a maga oldalán: ,A tekintély bódult tisztelete az igazság legfőbb ellensége.”
Minden tekintélyelvű struktúra ellen fellázadt: a szigorú iskolai és egyetemi szabályok ellen, a polgári lét szabályai ellen, a konvenciók, például az öltözködési konvenciók ellen, a vallásban és a fizikában jelenlévő dogmatizmus ellen, a militarizmus ellen, a nacionalizmus ellen, a főnökök és a munkaadók ellen. Az opportunizmus valamennyi megnyilvánulásának elítélése Einstein legcsodálatosabb jellemvonása.
„Kinézetében és fellépésében, a felnőttek szabályai iránti rosszul titkolt közömbösségében élete végéig megőrzött valami gyermekit. Még idős korára is maradt benne valami egykori gondtalanságából.”
Einstein „idős korában” pontosan ezzel magyarázta saját titkát: „Ha arról kérdeznek engem, hogyan lehetséges, hogy éppen én fedeztem fel a relativitáselméletet, számomra az alábbi körülmény tűnik fontosnak: a felnőttek nem gondolnak bele a téridőproblémába. Mindazt, amit itt érdemes végiggondolni, véleményük szerint már gyermekkorukban megtették. Én azonban olyan lassan fejlődtem, hogy már felnőttem, amikor először rácsodálkoztam a térre és az időre. Természetes, hogy ekkor mélyebben beleláttam a problémába, mint egy közönséges gyermek.”
Einstein Jean Piaget gyermekpszichológust is biztatta: kérdezze meg a gyermekeket, milyen intuitív elképzelésük van a sebességről, a térről és az időről. Ezzel az egyik leggyümölcsözőbb kutatási területet adta a svájci pszichológus kezébe, aki az ilyen irányú kutatások minden bizonnyal egyik legérdekesebb tárgyát, a kis Albertet sajnos már nem vizsgálhatta. Rajta érdekes jelenséget figyelhetett volna meg: ahogy Oskar Matzerath, Günter Grass regényének bádogdobosa, hároméves korában elhatározta, hogy nem fog tovább nőni, a világszobrász Einstein is egy döntő pillanatban részlegesen megállította élete óráját. Nem volt ez szándékos vagy tudatos aktus. De azt eredményezte, hogy élete végéig megőrzött egy darabkát gyermeki mivoltából. Személyisége emiatt némiképp tragikus színezetet öltött. „Örökre gyermek maradt” - mondta Gardner. A kifejezés Mozartra is illik. Erik Erikson is hasonlóan vélekedett. Ő „győztes gyermeknek” nevezte Einsteint.
Miközben életórájának egyik része késésben volt, többi része zavartalanul ketyegett tovább. Einstein férfivá érett, apa, kiemelkedő gondolkodó vált belőle, akiben az emberek „az értelem megtestesülését” látták - lényének gyermeki magját azonban változatlanul őrizte. Újra és újra visszahúzódott oda, legbensőbb énjét megvédte az élet megrázkódtatásaitól. Egyazon ruházat alatt Einsteinben két személyiség lakott.
Kettős személyiségét soha nem rejtegette, épp ellenkezőleg. Környezete töretlen, kisfiús személyiségnek látta őt, aki elbűvöli az idegeneket, barátait azonban képes kétségbeesésbe kergetni. Amikor 1921-ben azért rágták a fülét, hogy túlságosan is személyes tartalma miatt ne járuljon hozzá egy róla szóló életrajz megjelentetéséhez, kollégájának és barátjának, Max Born-nak a felesége, Hedwig ezt írta neki: „Te ezt nem érted. Te egy kisgyermek vagy. Szeretünk téged, és engedelmeskedned kell nekünk: mi belátók vagyunk (és nem vagyunk a feleséged).”
Miután családja 1914-ben szétesett, legjobb barátja, Michele Besso újra és újra megpróbálta rábeszélni, hogy gondoskodjon beteg fiáról, Eduardról. Sikertelenül. 1932-ben Besso zavartan írta barátjának: „Mit tudsz te, fehérhajú gyermek, az útkeresők terhé-ről?” Einstein számtalanszor bebizonyította játékosságát, hogy jól megtalálja a hangot a gyermekekkel, hajlik a tréfára és a csínytevésre. Erről gúnyversben is írt:
Forró pipás, tiszta fejű,
Ő Kapitány Örökderű.
Korlátnál áll, arcán mosoly,
Előtte nincs rejtekzugoly.
Mindent meglát hajón s vizen,
Füttyjelére ugrik minden.
Építhet a legénységre,
A világnak ő nem része.
Második felesége, Elsa asszony szerint Einstein személyisége nem változott ötéves kora óta, mikor még együtt homokoztak. Leírta például, hogy férjét túl a negyvenen is „etetnie” kellett, mert munka közben megfeledkezett a táplálkozásról, hogy rendszeresen kiutalt neki egy kis zsebpénzt, mert férje nem tudott bánni a pénzzel. Húga, Maja is anyaként viselkedett vele, mint aki csak látogatóban van a fiánál, és gondoskodnia kell annak jólétéről.
A barátok és a családtagok időnként, fejüket csóválva közbeavatkoztak, próbálták megakadályozni a nemkívánatos fordulatokat, ugyanakkor az Einsteinben lakozó gyerekember bájos volt és növelte személyiségének varázsát. Az a lélegzetelállító könnyedség, ahogy a legsúlyosabb vereséget, az ellenségeskedést és a válsághelyzeteket kezelte, csak növelte nimbuszát. „A félelemérzet idegen tőle” - írta Elsa Antonina Val-lentinnek. - „Semmi nem sújtja le. Semmilyen tekintély nem uralkodik felette - tette hozzá a maga részéről Vallentin. - A félénk emberekre jellemző lidércnyomásokat nem ismeri.”
Bárhol jelent is meg, mindenütt ugyanolyan visszhangot keltett: Thomas Mann felesége, Katia Mann, aki amerikai száműzetésük idején, 1933-tól bizonyos értelemben Einsteinék szomszédja volt Princetonban, ingerülten jegyezte meg: „szemei nagyok, kigúvadnak, lényében van valami gyermeteg vonás”. Harry Kessler gróf emlékirataiban említést tett egy estéről, „melynek ez a valóban kedves, szinte gyermekinek ható házaspár bizonyos naivitást kölcsönzött.”
Ezek a leírások és megfigyelések talán felületesnek tűnhetnek. Valójában azokról a mélységekről árulkodnak, ahonnan Einstein az alkotóerejét merítette: a gyermeki tudat bölcsesség formáját ölti, miként valamennyi nagy bohócnál is. Semmi esetre sem volt egyszerűen csak naiv. „Mindig arra törekedtem, hogy megőrizzem ártatlanságomat, de ez legfeljebb 20 százalékban tudatos meggondolás eredménye” - vallotta be. Naivitásától eltérően, amelyet stratégiai fegyverként is használt lényének álcázására, a gyermeki vonások igar ziak voltak, nem megjátszottak. Ez a személyiségjegy nem utolsósorban erőt adott neki, és meg is védte a legkülönfélébb dogmáktól - nincs itt semmi, amit ne lehetne megkérdőjelezni. A gyerekesség a csörgősipkát kínálta pajzsként, és a tiszta, ártatlan istengyermek aurájával lengte őt körül.
„Isten volt, és ezt tudta magáról” - jegyezte meg barátja és orvosa, Gustav Bucky. Nagyszerű megítélés. Bár az idős Einstein újra és újra visszatért ahhoz a kijelentéséhez, hogy „zsidó szentet” faragtak belőle, isten biztosan nem akart lenni - még átvitt értelemben sem. De nyilvánvalóan semmit sem tehetett ellene, ha mások annak látták.
Isidor F. Stone, akit a fizikus a negyvenes évek végén meghívott princetoni házába, később így emlékezett vissza a látogatásra: „Olyan volt, mintha Istenhez lennék hivatalos teára. Nem a Biblia gonosz istenéhez, hanem a kisgyermekek felettébb barátságos és bölcs mennybéli atyjához.” Titkának nyitja, hogy közel állt a gyermekek világához. „Elég volt látni, hogyan beszél Einstein egy gyermekkel, máris nyilvánvalóvá vált, micsoda áthághatatlan korlátokkal veszi körül magát a felnőttekkel való érintkezés során - mondta Antonina Vallentin. - A gyermekhez vele egyenrangúként közelített.”
Ugyanakkor gyermekkorában Einstein a koraérettség jegyeit viselte magán. Mert az örök gyermek másik oldala, mint ő maga írta, „a koraérett ember”. Ezért az „egészen eltérő formákban megnyilvánuló második csoda” bizonyosan több figyelmet érdemel, mint az iránytűvel való ismerkedése.
Visszaemlékezéseiben Einstein egyenesen mérföldkőnek nevezte, hogy hatodik iskolaévének kezdetén „kezébe került egy könyv a sík euklideszi geometriájáról”. Nemcsak hogy elsajátította annak tartalmát, egyszerűen falta a könyvet. Sőt: „12 és 16 éves korom között megismerkedtem a matematika elemeivel, beleértve a differenciál- és integrálszámítást.” 16 éves korára már elsajátította a teljes iskolai matematika-tananyagot. A számolás művészetével való első találkozására később szinte vallásos élményként emlékezett vissza. Annak tiszta és logikus struktúrájához hasonlót csak a zenében talált - különösen Mozartnál, akinek e-moll hegedűszonátáját minden másnál jobban kedvelte. Hegedűje, melyen gyakran órákon keresztül improvizált, egész életében hű kísérőtársa maradt.
Mindez persze még senkit nem tesz csodagyerekké
- bár Einsteint egyesek annak tartották de az, aki ezen felül 13 évesen még Kant művét, A tiszta ész kritikáját is bebiflázza, az a mai felfogás szerint is nagyon tehetségesnek számít. Nagybátyjának írt levelében, 16 évesen még „meglehetősen naivnak és tökéletlennek” nevezte önmagát. Éppen ekkor vette kezdetét tízéves érési időszaka, ami aztán 1905-ben páratlan gyümölcsöt termett.
1894 táján a félénk, puha kamaszból a lányok kedvence lett: göndör, fekete haj, erőteljes ajkak, nagy, sötét szemek, gondolkodó és egyben kihívó tekintet -a jellem formát öltött.
Einsteinnek rendkívüli matematikai képességeihez társult öntudata volt a legfőbb támasza. Luitpold gimnáziumbeli osztályfőnökének, Dr. Joseph Degenhart-nak a kívánságát, hogy hagyja ott a gimnáziumot, végül rafinált módon teljesítette. Matematikatanárával, Joseph Ducrue-val írásba adatta, hogy szaktárgyában tanítványa már egy érettségiző tanuló színvonalán áll. A család egyik orvos barátját rávette, hogy adjon igar zolást: Albert „neuraszténiás kimerültségben szenved”, ami Németországban 1880-tól afféle divatbetegségnek számított. Az igazolás birtokában szülei tudta nélkül elbocsátását kérte az iskolából. Elengedték.
Apja, anyja és húga akkor már több mint egy éve Milánóban éltek. Albertnek, akit távoli rokonoknál helyeztek el, a bajor fővárosban be kellett volna fejeznie a gimnáziumot. Az általa kaszárnyának nevezett iskolából való megszökését hősies tettként könyvelte el. Nem a családja utáni vágyakozás motiválta. Amikor az iskolakerülő röviddel az 1894-es év karácsonya előtt teljesen váratlanul megjelent szüleinél, számolnia kellett megdöbbenésükkel. Az ő kis álmodozó szobatudósuk ott állt előttük, érettségi nélkül. Albertnek azonban volt egy adu a kezében.
Matematikatanára ajánlásával, két évvel a hivatalosan engedélyezett életkor előtt felvételi vizsgára jelentkezhetett a zürichi Politechnikumba. Néhány heti itáliai semmittevés után, amikor idejének java részét a ligur hegyekben kószálva töltötte, eljött a biflázás ideje. A már bevált autodidakta módszerével átrágta magát Jules Violle fizikatankönyvén. 1895 nyarán megírta első tudományos esszéjét Uber die Untersuchungen des Atherzustands im magnetischen Féld (Az éter vizsgálata mágneses térben) címmel, és elküldte nagybátyjának Brüsszelbe.
Einstein megbukott - és ezt „tökéletesen helyénvalónak” találta. Nem a fizikán múlt a dolog. Inkább azok a tárgyak voltak a bűnösök, amelyek jó memóriát igényeltek, így a francia nyelv és a botanika. A vizsgáztató professzort, Heinrich Friedrich Webert azonban annyira elkápráztatta a jelölt fizikatudása, hogy minden szabálynak fittyet hányva meghívta őt a főiskola másodéveseinek tartandó előadására. A fiatalember azonban más utat választott.
Az apró kudarc - Einstein ekkor még csak 16 éves volt - nagy szerencsévé érett. A sors ajándékozott neki egy évet, ami döntő jelentőségűnek bizonyult abban a folyamatban, amelynek eredményeképpen koraérett kamaszból érett férfivá vált. Nem szakmailag. A fizikakurzusokat ekkor már valószínűleg balkézről elintézte volna. Hanem emberileg. A Zürichtől alig 20 kilométerre fekvő Aarau városka kantoniskolájában 1 év alatt pótolta az érettségit. Még egy év tanulói szabadságot kapott, még egy évet, hogy megtalálja a helyét, kipróbálja magát, első ízben szerelmes legyen és leváljon szüleiről.
A liberális iskolának, a játékos tanulásnak a „fizikai kabinetben”, vendéglátói szabadgondolkodó szellemének és politikai hozzáállásának köszönhetően Albert itt még egyszer utoljára háborítatlanul feltöltődhetett energiával, mielőtt a felnőtté válás folyamata őt is végleg belekényszerítette a tanulásért és a karrierért, a fizetésért és az elismerésért vívott harcba. Osztálytársa, Hans Byland így emlékezett vissza: „Albertra már fiatalon sem illett semmilyen sablon.” A „hetyke svábot öntörvényű, de megfontolt személyiségnek” látta, „zseniális gúnyolódó, aki sokakat megsértett”.
Környezetéből többen is beszámoltak arról, hogy az öntörvényű sváb fiúnak jó fellépése mellett megvoltak a maga kellemetlen tulajdonságai is. Kollégája, Dávid Reichinstein ezt írta: „Einstein olykor heves ellenkezést váltott ki, indulatos volt, türelmetlen, sőt igazságtalan.” Barátja és orvosa, Plesch János így jellemezte: „Nehéz őt ellenséggé tenni, de ha egyszer valakit kiejtett a szívéből, azzal örökre végzett.”
Albert Aarau „Rösslgut" nevű negyedében lakott, Jóst Winteler és felesége, Pauline házában, a házaspár hét gyermekével együtt. Jóst Winteler tanár volt, de nem tanította Albertet. Ő is, felesége is fiúkként kezelték. Nemsokára Albert is „Papának”, illetve „Ma-merlnek” szólította a felnőtteket. Ez a családi kötődés élete végéig megmaradt, sőt, végül közvetlen rokonság lett belőle. Maja az egyik fiúhoz, Paul Winteler-hez ment feleségül, sőt Einstein barátja, Michele Besso Wintelerék Anna nevű lányát vette feleségül. Einstein is flörtölt az egyik lánnyal, Marie-val, de a kapcsolat szerencsétlenül végződött - legalábbis a fiatal nő szemszögéből. Mikor Einsteint tanulmányai Zürichbe szólították, egyszeriben véget vetett a viszonynak. A családhoz való szívélyes kötődése azonban megmaradt. Később, már Zürichből írta „Mamerlnek”, hogy „milyen jókat fecsegtek együtt a vörös szobában ülve, a krumplik megbámulták a féltékenységtől, a Napocska bekukucskált a szobába egy kis szeretetért”.
Olyan kedves tudott lenni, mint egy kisfiú - de olyan sérülékeny is. Ebből a feszültségből eredt kérkedése és időnként feltörő arroganciája, amelynek jelentőségét ő maga erősen eltúlozta. „Éljen az arcátlanság!
- hirdette. - Ő az én védangyalom ezen a világon.” Még ha akarta volna, sem tudott volna kibújni a bőréből. Ő, aki egész életében egy álomvilágát vesztett fiúhoz hasonlított, beletörődött abba a legyőzhetetlen kettősségbe, mely gyermeki könnyelműsége és túlérett komolysága között feszült. Ebben állt fausti tevékenységének művészete: „Menekülés az Éntől és a Mitől a tárgyak világába” - a racionális tudományba. Szabadulni akart - ahogy maga nevezte - „a csupán személyes jelentőségű dolgok” bilincsétől. Emellett - állítja a pszichoanalitikus Erikson - tökéletesen „tudatosította interperszonális konfliktusainak némelyikét, amelyeket aztán megtanult elnyomni és figyelmen kívül hagyni”.
Kívülről nézve ezért mély, megrendítő magánnyal fizetett - amin a barátságok és a találkozások sem segítettek. Belülről magányát nemcsak terhesnek, hanem szükségszerűnek is látta. „Igazi négylovas kocsi« vagyok, aki sem az államhoz, sem a hazához, sem a bar ráti körhöz, sőt magához a legszűkebben vett családhoz sem tartozott soha teljes szívvel, mindezek a kötődések idegenkedést keltettek fel bennem, és egyedüllét utáni vágyakozást.” A szélsőséges pólusok egyesítésében léte új szerepet talált, hiú remetévé vált.
Max Planck 60. születésnapja alkalmából tartott 1918-as, emlékezetes beszédében társát Einstein „kicsit különös, zárkózott, magának való fickóként” jellemezte. „S hogy mi hajtja őt? Schopenhauerrel együtt hiszem, hogy a legerősebb indítékok egyike, mely a művészethez és a tudományhoz vezet - menekülni a mindennapok fájó durvasága és vigasztalan sivársága elől, kitörni önnön folyton változó vágyaink bilincséből.”
Mindenki kialakítja a maga sajátos módszereit, amelyek segítségével képes elviselni az élet terheit és megrázkódtatásait. Einstein egyazon életérzés két oldalaként szemlélte az „egyedüllétet” és a „hazát”. Konstatálta, hogy „boldog, ha szobácskájában ülve, homlokráncolva ápolja a tudományt”. Néha szinte úgy tűnt, hogy összekeveri önmagát az emberek által róla alkotott képpel, ezzel is hozzájárulva utóbbi érvényesüléséhez. Einstein, a magányos zseni, szintén saját teremtménye.
57 évesen így beszélt a magányosságról: „fiatal korban fájó, érett korban azonban pompás állapot”.
Akkor éppen 3 éve szinte minden olyan kapcsolatától elvágva élt, amelyek, különösen tudományos vonatkozásban, oly értékesek voltak számára, egy idegen kontinensen, az Egyesült Államokban. „Gyökértelen embernek” látta magát, aki „mindenütt idegen marad”. Egy alkalommal bevallotta, mennyire nyomasztotta ez a teher: „Az egyedüllétet csak bizonyos határig képes elviselni az ember.”
Az idegenség, amelyet még a hozzá legközelebb álló emberekkel szemben is érzett (de nem sajnált), másfelől megközelíthetetlenségként is felfogható. Barátnői „áthatolhatatlan héjról” beszéltek, mellyel körülvette magát. „Nem volt könnyű kilépnie elszigeteltségéből, megérteni azt az utat és módot, ahogy a közönséges halandók beszélnek és gondolkodnak” -írta asszisztense, Leopold Infeld. Menye, Frieda ezt mondta róla: „Vékony, légből épült fal választja el Einsteint még legközelebbi barátaitól is.” Iskolatársa, Bylaud úgy gondolta, hogy „azok közé a kettős természetű emberek közé tartozott, akik tüskés burokkal vélik megvédhetőnek intenzív érzelmi életük törékeny birodalmát”. A burok legmélyén azonban az örök gyermek a világegyetemben kereste és találta meg menedékét.
A hozzá közel állók felismerték Einsteinben a meg-hasonlott embert. „Maga is szeretetre vágyott - mesélte fia, Hans Albert. — De szinte abban a pillanatban, ahogy a kontaktust megérezte, vissza is lépett. Senkit nem engedett közel magához. Úgy zárta el az érzelmeit, mint egy vízcsapot.” — „Ez könnyen megy magyarázta az apa ha az ember megfelelő mértékig közönyös embertársai érzelmeivel szemben.”
Einstein belső világáról figyelemre méltó információkkal szolgált a fiatal Max Brod. Az író 1912-ben ismerkedett meg a fizikussal Prágában, a zsidó értelmiségiek szalonjában, amelyet a kulturális érdeklődésű gyógyszertár-tulajdonos, Bertha Fanta működtetett. Brodot alkalmanként barátja, Franz Kafka is elkísérte az estélyekre, aki azonban sehol nem tett említést a szalonról. Brod egy olyan költő kérlelhetetlen pillantásával figyelte Einsteint, mint aki jártas a lélekbonco-lásban. Einstein „zárkózott, idegenszerű viselkedése” végül annyira elbűvölte, hogy Tycho Brahes Weg zu Gott (Tycho Brahe útja Istenhez) című regényében Jo-hannes Kepler alakját róla mintázta.
Ebben a szerző „egyedi ragaszkodásról” írt, mely „őt a külvilágtól teljesen elszigetelte, sebezhetetlenné tette, ugyanakkor képtelenné minden olyan dolog befogadására, aminek nem volt köze a tudományához”. Kepler, alias Einstein Jelkének csupán egészen tiszta, makulátlan felszíne érintkezett az emberekkel, amit egyenesen, gondolkodás nélkül, keményen és kérlelhetetlenül szegezett szembe a külvilággal”. „Életének nar gyobbik és fontosabbik része tudat alatt zajlott, a szó szoros értelmében hozzáférhetetlen volt mások és önmaga számára.” Viselkedése mögött azonban nem volt semmi szándékosság, hiszen „tulajdonképpen beszámíthatatlan volt, nem volt felelős a tetteiért”.
Egyetlen kortárs leírása sem illik jobban Einsteinre. Későbbi asszisztense, Leopold Infeld is hasonló megfigyelést tett: „Einstein bárkit kiválóan megértett, ha a megértés a logikán és a gondolkodáson múlt. Nagyon nehezen jutott el a megértésig ellenben akkor, ha érzelmekről volt szó. Nehezen tudott képet alkotni az olyan indító okokról és érzésekről, amelyek nem képezték részét saját életének.” Max Brod Einstein-képe sok rokon vonást mutat Einsteinnek saját magára vonatkozó kijelentéseivel. Erzsébet belga királynőnek, akihez élete utolsó éveiben meghitt barátság fűzte, elárulta: „Nem volt könnyű megszabadulnom súlyos ter-hemtől, a féltékenységtől, melyet a természet ruházott rám, hogy nehéz életutamon végigkísérjen.”
Ennek semmi köze az önfényezéshez. Egyik útinaplójában példátlan önelemzés található: „Közömbösségbe forduló hiperérzékenység. Fiatal korban belső korlátok és világtól való idegenség. Üvegfal a szubjektum és más emberek között. Indokolatlan bizalmatlanság. Papírízű pótvilág. Aszkétahajlam.”
Még Plesch János is „testérzet nélküli emberről” beszélt. „Alszik, míg föl nem keltik. Ébren van, míg valaki nem figyelmezteti az alvás szükségességére. Képes addig éhezni, míg enni nem adnak neki — és eszik, míg hagyják.” Másutt pedig ezt jegyezte fel Plesch: „Különös módon akkor is nevet, amikor mások sírnak.” Ez a viselkedés a savant-szindrómára utal, savant-nak nevezi a szaknyelv a nagyon tehetséges, de beszűkült tudattal rendelkező embereket. Intelligens, mérhetetlenül tehetséges, valóban zseniális emberek ők, akik azzal tűnnek ki, hogy létüket érzelemmentesen, gépiesen élik. Ez a jellemzés Einsteinre természetesen nem illik. De szinte tomboló racionalitásának zavart érzelmi viselkedés, túlérzékenység lehetett az ára.
„Természetfölötti, félelmetes erő szorult e testbe -írta Brod Keplerről, akit Einsteinről mintázott meg. -Valóban senki nem volt képes eltéríteni ezt az embert létének egyetlen céljától. Szellemének szinte végtelen tűz, nagyság és elevenség adatott meg. Teljes énjét, értelmét és szívét felemésztette a tudományos munka, az emberi érintkezés számára létének csak egy mogorva, homályos árnyéka maradt fenn.” A társas kapcsolatokban „érzéketlenséget mutatott minden személyes érzelem iránt”, és „vak volt mindenre, ami eltéríthette volna tudományos céljaitól”.
Hányan gondolhattak titkon valami hasonlót Einsteinről, amikor csengő hangján zavartalanul félbeszar kította a beszélgetést, és a legkevésbé sem alkalmas pillanatban elmesélte aktuális viccét? Vagy amikor magáról megfeledkezve társaságban vagy nyilvános rendezvényeken elővette mindig nála lévő jegyzetfüzetét, és képleteket írogatott bele? „Ha elhallgatott, mintha rögtön egy súlyos ajtó csapódott volna be mögötte — egy elveszett világegyetem ajtaja” - jellemezte Anto-nina Vallentin.
Hasonlóan drasztikus következtetésekre jutottak azok a kutatók, akik a kevés fennmaradt adat ellenére is megpróbálták posztumusz megrajzolni Einstein életrajzát, különösen gyermekkori fejlődését. 2003 tar vaszán nagy érdeklődést keltett az a bejelentés, hogy Einstein autista lehetett. Simon Baron-Cohen képviseli ezt az álláspontot, aki a Cambridge-i Egyetem egyik vezető autizmuskutatója.
Einstein későn kezdett beszélni, a tudományos kérdések és a társadalmi problémák iránti megszállott érdeklődése viszont nagyon korán kialakult - ennek alapján feltételezik, hogy Asperger-szindrómában szenvedhetett. Ez az autizmus egy formája, ami nem jár együtt tanulási nehézségekkel.
A Stanford Egyetemen dolgozó Thomas Sowell egyenesen odáig megy, hogy az „olyan intelligens gyermekeket, akik későn kezdenek beszélni és viselkedésük zárkózott”, egy külön szindrómával, az „Einstein-szindrómával” írja le. Ezzel nyilván a patologizálástól igyekszik szabadulni. Bátorságot akar önteni a későn beszélni kezdő gyermekek szüleibe, ne higgyék, hogy csemetéjük valamiféle hiányosságban szenved, például autista. Attól még kiválóan fejlődhet, akárcsak a nagy fizikus.
Sowell az olyan gyerekeket nevezi Einstein-szind-rómásoknak, akik rendelkeznek a kis Albertéhoz har sonló tulajdonságokkal. Vizsgálatai során az átlagostól eltérő gyermekek rokonságában tipikusan egy vagy több tudóst, matematikust, mérnököt talált - ahogy Albert esetében ott volt Jákob nagybátyja vagy apja, Hermann is, aki technikumot végzett. Nagyon gyakori, hogy valamelyik közvetlen rokon hangszeren játszik -Einstein anyja, Pauline hegedűs volt, és nagy türelemmel tanította hegedülni a fiát. A szülők megfigyeléseiben visszatérő motívum, hogy csemetéjüket egy meghatározott esemény késztette nagy hirtelen megszólalásra. Nem tudunk arról, hogy Einstein életében volt-e, s mi lehetett ez az esemény. Az érintett gyermekek döntő többsége fiú, antiszociális hajlamúak, „erős akarattal” vagy „durvasággal” tűnnek ki, és első életévükben fejlődésükben visszamaradottnak ítélik őket.
E személyiségjegyek megnyilvánulását olykor nem könnyű elviselni. Einstein életidegen viselkedését, önmagába zárkózását Brod könyörtelenül ítélőszék elé vonta. ,Ameddig a munkájába temetkezett, addig nem volt tudatában önmagának, és teljes nyugalomban élt”. Ebben a nyugalomban azonban volt „valami embertelen, megfoghatatlanul érzelemmentes, mintha egy távoli, jeges vidékről eredne.”
A dolgok kiélezésének költői kényszerét nyilván itt is számításba kell venni. Mégis, senki, aki őt ismerte, nem beszélt Einstein belső állapotáról oly leplezetlenül, mint Brod - kivéve magát Einsteint. „így a Jóisten állítólag megteremtette kedvenc kis bestiáját -állapította meg dacosan a fizikus. - Az emberek balvégzete ez, amely veleszületett nagyhatalmú ösztöneik révén az embereket egymás felé, létük közös barlangjába tereli.”
Nem csoda, hogy soha nem volt hajlandó a pszichoanalízist teljes értékű tudománynak tekinteni. Csak előrehaladott korában látta kissé szelídebb fényben Sig-mund Freudot és annak munkásságát. „Saját kis tar pasztalataim helyett lassan mégis magamévá tettem ezt a meggyőződést, legalábbis, ami annak fő téziseit illeti” - mondta 1936-ban; hetvenévesen pedig megengedő értelemben nyilatkozott: „Az Ödipusz-komplexus-sal dr. Freud valami fontos dolgot ismert fel, még ha talán mértéktelenül el is túlozta jelentőségét.”
Freud nagy bosszúságára Einstein folyamatosan és aktívan ellenezte, hogy az orvost felvegyék a Nobel-díjasok társaságába. Bár munkásságát, legalább részben, akceptálta, a betegekkel való piszmogást vehemensen elutasította. „Én nem vagyok híve a pszichoanalízisnek - írta 1932-ben kedélybeteg fiának, Edu-ardnak. - Attól soha többé nem szabadul az ember.” Egy pszichoanalitikussal, aki felajánlotta neki a díványát, közölte: „Én szívesebben maradok meg a nem analizált lét sötét mélységeiben.”
3. fejezet