Huszonharmadik fejezet

Ryder későn ébredt. A nap magasan járt az égbolton, a Törött Lándzsa harcosai készülődtek. Előző este elkészítették a terveket. Mindenki tudta, hogy mi a dolga.

Ahogy Ryder is. Le kellett zárnia végre az ügyet. Le kellett vágnia a kígyó fejét, mielőtt még az mar őbelé. Miután végzett Purdun báróval, megkeresheti Liamot, és a többieket. A báró halálával megrendítő csapást mérhetnének a Zerith erődre.

Éjjel lobbantják lángra a tisztítótüzet. Megteszik azt a lépést, amire a Karmazsin Karom a megalakulása óta vágyott.

A körülötte lévő nőkre és férfiakra pillantott. A Törött Lándzsa segítségével a karom kétszer olyan erős lehet. Giselle-t kereste a tekintetével.

Remek vezetőnek bizonyult. Jól jönne egy ilyen segítség, gondolta. A Karom mindig is híján volt megfelelő vezetőknek. Csak remélhette, hogy Liam felnőtt a feladathoz, és sikerült továbbvinnie a Karmazsin Karom szellemét a távollétében is. Hamarosan mindenre fény derül.

Nazeemre pillantott. Keresztbe tett lábbal, csukott szemmel ült, és meditált. Őt valahogy nem tudta belehelyezni a tervbe. Ugyanakkor biztosra vette, hogy fontos szerepet játszik majd az eseményekben. Mindig a jó helyen tűnt fel, a jó időben. Ryder elmosolyodott. Pontosan ezek azok az erények, amelyek ahhoz kellenek, hogy valakiből jó bűnöző válhasson. Még a hasznukra lehet a Purdun elleni harcban.

Giselle érintette meg a karját.

— Készen állsz? — kérdezte.

— Igen. És ti?

Giselle elmosolyodott.

— Várjuk a jelzésedet. Csak maradj életben, hogy nekünk is akadjon valami dolgunk! Utálnám, ha kiderülne, hogy feleslegesen tettük meg ezt a nagy utat.

— Én is — mondta Ryder.

Giselle megérintette Ryder mellkasát, és az arcát fürkészte. Váratlanul odahajolt hozzá, és megcsókolta.

Szomorúság áradt szét Ryder testében.

— Giselle...

— Sok szerencsét — mondta a nő, majd elhúzódott tőle. — Induljatok! Vidd magaddal Curtist! Napnyugta előtt találkozunk.

Ryder megérintette az ajkát, ahol Giselle megcsókolta. Még nedves volt. Megfordult és elindult.

* * *

— Jól van, figyelem! — dörögte Phinneous kapitány. Az egész egységét összehívta a kapitányi terembe. — Egész éjszakai őrségre osztottalak be titeket!

Többen elégedetlenül felmordultak.

Más körülmények között Phinneous feldühödött volna. De most nem. Bosszúra készült. Semmi és senki nem ronthatta el a kedvét.

— Csend legyen! Tudom, hogy senki nem örül ennek, de van egy kis meglepetésem.

Mindenki elhallgatott.

— Úgy értesültem, hogy Duhlnarimi Ryder visszatért Ahlarkhamba.

— Azt hittem, elvitték a Nyugatkapuhoz — szólt közbe az egyik harcos.

— Igen, de az a féreg valahogy kiszabadult, és most visszatért, hogy befejezze, amit elkezdett.

Phinneous egyenként rápillantott az emberei arcára, hogy lássa rajtuk, megértették-e a hír jelentőségét.

— Megbízható forrásból tudom, hogy be akar lopózni az erődbe, méghozzá ma éjjel.

— Á, és nekünk kell elfognunk! — szólt közbe másvalaki. Megpaskolta a mellette ülő vállát. — Hősök leszünk.

Ujjongva felmorajlott a terem.

Phinneous kapitány azonban megcsóválta a fejét.

— Nem. Jobb ötletem van. — Mindenki elhallgatott. Phinneous előredőlt, és suttogva folytatta. — Engedjük, hogy besurranjon, és belépjen a báró lakosztályába.

— Miért tennénk?

Phinneous kapitány szélesen elvigyorodott, kivillantva fekete fogait.

— Mert meglepetést tartogatunk a mi kis kedves vendégünk számára. Legyetek éberek ma éjjel! Lefogadom, hogy jól fogunk szórakozni.

* * *

Az éjszaka legsötétebb órájában jártak. A nap még korántsem kelt fel Mélymosás fölött, amikor Ryder és Curtis már úton voltak a Zerith erőd felé.

Két út vezetett be az erődítménybe. Az egyik az istállókon és a katonák szálláshelyén keresztül. Ott még Curtis illúzióinak takarásában sem mehettek volna biztosra.

A másik út a főkapun keresztül vezetett. Bár ezt is jól őrizték, itt korántsem kellett szembenézniük annyi katonával, és a forgalom is jóval nagyobb volt. A kereskedelmi és egyéb gazdasági célú tevékenység a hátsó kapunál folyt, míg a főkapun főként a diplomáciai és egyéb vendégek közlekedtek.

Egy éjszaka erejéig Ryder is diplomatává válik: Szabadmenedék nemkívánatos követévé.

Bár a vasrácsot leeresztették, és a vastag fakaput bezárták, a hidat nem húzták fel. Nyugodtan odasétálhattak és bekopoghattak volna az erődbe. Ryder azonban más utat választott.

A hidat mozgató vaskos láncok ernyedten lógtak. Két hatalmas vasgyűrűhöz csatlakoztak, amelyet az építés során beleágyaztak a hídba. A lánc másik vége egy lyukon keresztül hatolt be az erődbe. Bár Ryder még sohasem látta az erődöt belülről, úgy képzelte, hogy a láncok egy kerekes szerkezetben végződnek, amellyel kevés számú katona is könnyedén mozgathatja a hidat.

Ryder a fal tetején strázsáló őröket figyelte. Csupán jó tucatnyian lehettek. Párosával meneteltek a fal tetején, előre meghatározott nyomvonalon. Ryder háromszázig számolt, mire a legközelebbi őr kitűnt a látómezejéből.

Az őrök folyamatosan beszélgettek. Csupán egyetlenegyszer fordult elő, hogy az egyikük kikémlelt az egyik lőrésen keresztül. Az erőd előtti teret figyelemre sem méltatták. Magabiztossá tette őket a vasrács és a vastag kapu. Úgy gondolhatták, hogy a puszta jelenlétük is elrettent bárkit, aki esetleg be akarna lopakodni.

Rosszul gondolták.

— Készen állsz? — kérdezte Ryder.

— Igen, azt hiszem — biccentett Curtis.

— Hogy érted azt, hogy „azt hiszem”?

Curtis megvonta a vállát.

— Azt hiszem, készen állok. Csak akkor tudom meg, hogy készen állok-e, ha belekezdünk abba, amire felkészültem. Minden eddigi tapasztalatom azt sugallja, hogy ennél pontosabban nem tudom meghatározni — felelte, és felemelte a mutatóujját. — De sosem lehet tudni, nem garantálok semmit.

Ryder lemondóan megcsóválta a fejét.

— Na, essünk túl rajta! — dünnyögte.

— Rendben. — Curtis motyogni kezdett. Elhúzta a tenyerét Ryder feje fölött, majd csettintett az ujjával.

Ryder lenézett a lábfejére, de csak a poros kavicsokat látta az úton. A teste tökéletesen láthatatlanná változott.

— Úgy vélem, felkészültem — mondta Curtis.

— Remek — mondta Ryder. — Most pedig menj vissza a többiekhez! Tudod, mi a dolgod, igaz?

— Azt hiszem.

Ryder felsóhajtott.

— Azt hiszem, ez is megteszi.

— Remek. — Ezzel Curtis sarkon fordult, és visszaindult a Törött Lándzsa táborhelye felé, ahol a tervek szerint meg kellett várniuk Ryder jelzését.

Ryder meredten nézte a falat. Amikor feltűnt az első őr, számolni kezdett. Amikor eltűntek a szeme elől, közelebb osont a hídhoz. Ráugrott a vastag láncra, és megbújt alatta. Várt egy kicsit, befejezte a számolást. Onnan, ahol volt, nem láthatta az őröket. Elmosolyodott. Ők még akkor sem vennék észre, ha ott állna előttük.

Ismét számolni kezdett. Amikor elérte a háromszázat, mászni kezdett. Lassan, óvatosan haladt fölfelé. Nem akarta, hogy megcsörrenjen a lánc, vagy egyéb módon elárulja magát. Láthatatlan volt, az igaz, de nem észlelhetetlen.

Lassan haladt, de csak eljutott a fal tetejéig. A lánc a lőrések alatt csatlakozott a falhoz. Abból a közelségből már tisztán hallotta az őrök beszélgetését.

— Szerinted van alapja annak, hogy a Karmazsin Karom meg akarja ostromolni az erődöt? — kérdezte valaki.

Ryder azonnal megtorpant, és élénken fülelt.

— Nincs. Rég nem hallottam róluk — felelte egy másik.

Ryder ismét elmosolyodott. Reggel bizony új dolgokat hallanak majd.

Folytatta a mászást. Az őrök hangja elhalt, amint tovább lépdeltek. Amikor már nem hallotta őket, átlendült a lánc túloldalára, és átpréselte magát a lyukon.

Ahogy gondolta, a lánc egy megvilágított udvarra hullott alá. Körülbelül embermagasságban egy emelvény futott végig az udvaron. A lánc egy kör alakú szerkezethez csatlakozott, amelyhez egy mozgatókart erősítettek.

Íjászokat látott az emelvényen. A kaput és a vasrácsot tartották szemmel, készen rá, hogy azonnal teleaggassanak nyílvesszővel bárkit, aki hívatlanul felbukkan előttük. Nem mászhatott le a lépcsőn, mert akkor valószínűleg meghallották volna.

Talán mégiscsak alábecsülte az erődöt.

Csendes, csillagos este volt, ennek ellenére gyenge szellő fújdogált.

Elfordult az emelvénytől, és körülnézett. Egy szűk helyen gubbasztott. Fény is alig szivárgott be a lyukon és a lőréseken, de még így is észrevett egy falnak támasztott létrát.

Jobb, mint a lánc, gondolta.

Óvatosan a legfelső fokra helyezte a lábát. Úgy becsülte, hogy legalább tizenöt létrafokot kell ereszkednie, mire eléri a talajt. Az utolsó előtti fokon megállt. A létra nem lógott le egészen a talajig. A fáklyák gyér fényében nem tudta kivenni pontosan, hogy mi lehet alatta.

Becsukta a szemét, és hallgatózott. A gyenge szellő átsüvített a létrafokok között, ami lehetetlenné tette, hogy bármit is meghalljon.

Mivel nem maradt más választása, elengedte a létrát, és lehuppant a földre. Azonnal harci állásba helyezkedett, és erősen megmarkolta mágikus csataláncát.

— Ki van ott? Mutasd magad...

Ryder megzavart egy kötényes alakot. Mindkét kezében hatalmas, kör alakú sajtot tartott. Többször is Ryderre pillantott, de nyilvánvalóan nem látta. A tekintete átsiklott a testén.

Ryder lassan eltartotta a testétől a láncot. A kötényes alak egyre idegesebben tekintgetett körbe.

— Mutasd magad! — mondta még egyszer.

A nagy sötétben Ryder csak polcok körvonalait látta, amelyeken poros sajtok, és talán szárított marhahúskötegek sorjáztak.

Ryder a szolga mögé lépett, és leengedte a láncot, amely a fickó lába köré fonódott. Ryder erősen megrántotta, és abban a pillanatban láthatóvá vált.

A szerencsétlen szolga arccal előre elesett, egyenesen rá a sajtokra.

Ryder azonnal fölötte termett, és leütötte a lánc végével. A férfi eszméletlenül elnyúlt a kövön.

— Bocsánat — suttogta félhangosan, és a szolga növekvő, vörös púpjára pillantott. — Egy kis pihenéssel helyrejön.

Lefejtette a láncot áldozata lábáról, és körülnézett, hogy hová is jutott. Egy kétirányú folyosót látott. Valószínűleg a szolgák kedvéért építették, akik anélkül járhatták körbe az erődöt, hogy zavarták volna az őröket.

Ryder fülelt, hogy meghallhatta-e valaki a férfi hangját. Egy idő után úgy döntött, hogy nem. Levett egy fáklyát a falról, és elindult.

Több fordulóhoz is eljutott, de egyetlen ajtót vagy ablakot sem látott. A falak telis-tele voltak étellel és edényekkel. Elég hosszan botorkált anélkül, hogy bárkivel összefutott volna.

Végül egy falépcsőhöz ért, amely egy tágasabb, jobban megvilágított helyre vezetett. Fentről, ahol ő állt, úgy tűnt, hogy szőnyeg borítja a padlót.

Végre meglelte a bevezető utat.

Eloltotta a fáklyát, és lesietett a lépcsőn. Nevetségesen hivalkodó ruhába bújtatott alakok képeivel voltak tele a falak. Minden egyes kép alatt mágikus világítókő lebegett, hogy fényt vessenek az amúgy jelentéktelen és unalmas arcokra.

Baloldalt egy korlát zárta az utat. Ryder odasietett, és lenézett. Egy hatalmas csarnok tátongott alatta. Üres páncélok, műtárgyak és szobrok díszelegtek benne. Felnézett, és még két szintet látott maga felett.

Nesztelenül leosont a csarnokba, ami az erőd fogadóterme lehetett, majd a felfelé vezető lépcsőhöz surrant.

— Ha én lennék a báró, biztosan a legfelső szinten laknék — mondta önmagának, és nekivágott a lépcsőnek.