Tizedik fejezet

 

 

 

— Tudom, hogy kegyetlennek gondolsz, de mindent, amit teszek, a báróság érdekében teszem — magyarázta Purdun nagyúr. — Sokszor igazságtalannak és kíméletlennek tűnnek a döntéseim, de hidd el, hogy többről van itt szó a személyes szabadságnál.

— Úgy beszélsz, mint egy zsarnok — nevetett kényszeredetten Liam. Purdun nagyúr egyik társalgójában ültek.

— Elnézésedet kérem, amiért követtünk — szabódott a báró, és váratlanul felkelt —, de azt hiszem, hogy jelen helyzetben minden jól alakult.

Liam nemes egyszerűséggel leköpte a bárót.

Purdun méltóságteljesen elővett egy fehér kendőt, és letörölte a nyálat az arcáról.

— Minden jól alakult, mi? — vicsorogott Liam.

— Fogalmad sincs, milyen erőkkel állsz szemben.

— De azt tudom, hogyan bántál a családommal és Duhlnarim népével — acsarkodott tovább Liam.

— Tudom, hogy mire képesek az embereid. A saját szememmel láttam.

Purdun báró megcsóválta a fejét.

— Nem a testőrségről, és nem a Karmazsin Karomról beszélek.

— Akkor mi ez az egész, Purdun? Kezdek belefáradni — sóhajtott fel Liam.

A báró megcsikorgatta a fogát. Szemmel láthatóan nyugtalan volt.

— Liam, a Karmazsin Karom tagjai nem azok, akiknek mutatják magukat.

— Miért hinnék neked? Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Eszközként használtál! Idehozattál, amitől elveszítettem a becsületemet a társaim előtt. Csalinak használtál a társaim ellen. Veszélybe sodortad a családomat, és tönkretetted az életemet.

— Megértem a dühödet és az elkeseredésedet — mondta Purdun nyugodt hangon. — Ugyanakkor hálás lehetnél, amiért nem vetettelek börtönbe azonnal, miután megtámadtad a hintómat.

Ettől persze Liam cseppet sem érezte jobban magát.

A báró folytatta.

— Emlékezz csak vissza arra a meghallgatásra a tisztáson! Láttál ott új tagokat? Akikkel korábban nem találkoztál?

Liamnak azonnal felrémlett az a furcsa, csuklyás társaság, akik a távolból hallgatóztak.

— Nem! — vágta rá ennek ellenére.

Purdun türelmetlenül megcsóválta a fejét.

— Ugyan, gondolkozz! Nem tapasztaltál semmi szokatlant?

— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezett vissza Liam.

— A társaságot külső erő irányítja — hadarta bőszen a báró. — Olyan erő, amelyik meg akar fosztani a hatalmamtól és a címemtől.

— Akkor talán szövetkeznem kellene velük. Jó emberek lehetnek — mormogta Liam.

Purdun elgondolkodva vakargatta az állát, és fel-alá járkált.

— Ha valóban találkoznál velük, másként gondolnád.

— Mindenkit a barátomnak tekintek, akik meg akarják dönteni a hatalmadat!

Purdun megtorpant, és Liam szemébe nézett.

— Ez a valaki egy rég halott varázsló. Egy vámpír, akit Shyressának hívnak!

Liam már a neve hallatán is megborzongott.

Vámpír? Liam alig tudta megemészteni a hallottakat. Hirtelen értelmet nyert mindaz, amit a tisztáson látott. Egy farkasfalka követte a csuklyás alakokat az erdőbe. Számos történetet hallott már arról, hogy a vámpírok és az ivadékaik képesek farkassá változni. Purdun talán mégis igazat mondott. De hogyan szerezhetett tudomást róluk? Az egésznek nem volt semmi értelme.

Liam megcsóválta a fejét.

— Csak kitaláltad az egészet — mondta.

— Bárcsak úgy lenne! — sóhajtott fel a báró, majd megnyomkodta a tarkóját, hogy felfrissítse a vérkeringését. — De nem tévedek. Shyressa engem akar, és a Karmazsin Karmot használja fel ellenem. Káoszt akar szítani Ahlarkhamban.

— Miért mondod ezt el nekem?

Purdun keresztülvágott a szobán, és megállt Liam előtt.

— Mert azt akarom, hogy megértsd, hogy mit miért teszek Azért követtelek, hogy ráakadjak Shyressára, mielőtt ő talál énrám. Nem akartam bajt hozni rád. Sőt, meg is parancsoltam a testőreimnek, hogy minden erejükkel óvják az életedet.

— Arra utasítottad őket, hogy védelmezzenek engem? — kérdezte döbbenten Liam. Semmit sem értett az egészből.

Purdun nem felelt, csak biccentett.

— Miért tetted? Nem is a te oldaladon állok.

Purdun nagy levegőt vett.

— Mert nem vagyok gonosz ember, bár azt gondolod rólam. Nem akarom, hogy neked vagy Duhlnarim bármely lakójának baja essen.

A báró úgy huppant bele az egyik székbe, mintha mázsás súly nyomta volna a vállát.

— Tudom, hogy nem az én oldalamon állsz, de azt akarom, hogy csatlakozz hozzám. Lépj be a testőrségembe.

— Már megint ez a testőrség — dünnyögte Liam. Még mindig nem értette egészen a dolgot. — Miért teszed ezt velem? Miért kellek neked annyira?

— Mert szenvedélyes vagy. Hiszel abban, amit teszel, és törődsz az emberek sorsával. Szükségem van ilyen emberekre.

— Miért?

— Először is, tekintélyt szereznél vele a testőrségemnek. A Karmazsin Karomnak hála, most mindenki azt hiszi, hogy kegyetlen zsarnokok vagyunk.

Liam hirtelen támadt őszinte büszkeséget érzett. Maga a báró mondta neki, mennyire jó munkát végeztek.

— Szóval azt akarod, hogy csatlakozzak hozzád, és mondjam azt a barátaimnak és a családomnak, hogy egészen eddig a rossz oldalon álltam. Erről van szó?

Purdun ismét biccentett.

— Az emberek hallgatnak rád. Ha azt látják, hogy te megbízol bennem, hogy velem tartasz, akkor ők is meggondolják magukat.

— Hála neked, már nem bíznak bennem.

— A szavahihetőségedet és a hűségedet a Karmazsin Karom ostoba vezetője kérdőjelezte meg, nem az emberek.

— Szóval azt akarod elhitetni velem, hogy vámpírokkal állunk szemben, olyan erőkkel, amelyeket meg sem érthetek. De azt hiszem, hogy te nem érted a lényeget. A Karmazsin Karom maga a nép. Ez nem egy banditákból és kivénhedt zsoldosokból verbuválódott sereg. Olyan emberek alkotják, akik nap mint nap szenvednek a magas adóidtól, és a kegyetlen testőreidtől.

— Rendben, gondolj, amit akarsz! Más okom is van rá, hogy csatlakozz hozzám.

— Éspedig?

— A Karmazsin Karom tagjai közül egyedül te nem játszol össze Shyressával.

— Honnan tudod? A szépen felépített meséd kezd összeomlani. Ha valóban befolyásolják a szervezetet, honnan tudod, hogy bennem megbízhatsz?

— Onnan, hogy csakis az harcol olyan elszántan, mint te, aki hisz is abban, amiért küzd. Ha a vámpír szövetségese lennél, nem lennél ennyire eltökélt.

— Azért harcolok ellened olyan ádázul, mert megvetlek! — fortyant fel Liam.

— Nyugodj meg! — A báró olyan mozdulatot tett a kezével, mintha kihessegette volna a gyülekező viharfelhőket az ablakon. — Hát nem ismered fel a bókot?

— A szavaid inkább mérgeznek. Bármit mondj is nekem, nem hiteted el velem, hogy jó ember vagy.

Purdun tehetetlenül égnek emelte a karját.

— Miért nem gondolkodsz?

— Azért, mert azok sem gondolkodtak, akik megölték a bátyámat!

— Nem az én kardom sújtott le a bátyádra — mondta fagyos hangon a báró.

— Dehogyisnem! Miattad mentünk ki aznap az útra. Te ültetted azokat a testőröket a hintóba. A te pénzedért vágták le a társaimat. Ugyanolyan bűnös vagy, mint azok a testőrök, akik aznap fegyvert ragadtak! — Liam egyre hangosabban beszélt, már-már kiabált.

Purdun felállt. Az arca kivörösödött. Ökölbe szorított keze remegett, az ujjpercei kifehéredtek.

— A bátyád rendszeresen megtámadta a hintóimat. Megölte öt emberemet. Családos embereket. Az ő életük ugyanolyan értékes volt, mint az övé. — Mélyen Liam szemébe nézett. — A bátyád azt kapta, amit megérdemelt.

Liam a báróra vetette magát. Már másodszor támadta meg Purdunt a saját erődjében. És másodszor emelte a levegőbe az egyik félóriás testőr.

Purdun megcsóválta a fejét, és felnézett Liamra.

— Kősulyok kapitány! — kiáltott a csukott ajtó felé.

Az ajtó kivágódott, és megjelent a testőrség kapitánya.

— Igen, uram!

— Vigyék ezt a férfit a tömlöcbe! — vetett egy utolsó pillantást Liamra, majd a szoba másik végében lévő ajtó felé indult. — A patkányok talán jobb belátásra bírják.

 

* * *

 

Ryder összeszorított fogakkal mászta meg a meredek kanyonfalat. Minden izma égett, minden porcikája sajgott. A lovas útonállók egyetlen szót sem szóltak útközben. A hintót telerakták sebesültekkel, és azokkal, akik már annyira legyengültek, hogy nem tudtak gyalogolni.

Nazeem lépdelt Ryder mellett. Ugyanúgy, ahogy Duhlnarimból elindultak, csak ezúttal nem feszült lánc közöttük.

Ryder próbálta elterelni a gondolatait a testét marcangoló fájdalomról. Minél többet merengett a zúzódásain és egyéb sérülésein, annál elviselhetetlenebbnek érezte őket. Ezért inkább a családjára gondolt. Legszívesebben azonnal hazarohant volna a felesége karjaiba. Hiányzott neki Samira hosszú, sötét haja és kék szeme. Mennyire magányos lehet. Tudta, hogy Liam vigyázni fog rá egész életében, és ez egy kicsit megnyugtatta. Megfogadta, hogy amint ismét erőre kap, visszatér a falujába.

— Ryder! — Nazeem hangja visszarántotta a kegyetlen valóságba.

— Igen?

— Szerinted miért hoztak magukkal ennyi kincset a testőrök? — kérdezte.

Ryder erre nem is gondolt eddig.

— Nem tudom. Talán kereskedni akartak a Nyugatkapunál.

— Igen, de minket akartak eladni. Több ezer aranyat kaphattak volna értünk.

— Szóval több ezer aranyat érünk — merengett Ryder. Feljebb húzta a nadrágját, hogy legalább egy kicsit elviselhetőbb legyen a gyaloglás. — Talán valami értékeset akartak venni.

— A Kalóz-szigeteken semmi sem értékesebb a rabszolgáknál. Nyugatkapu kereskedői is tudják ezt. A szigetek csak egy rövid hajóútra fekszenek. Nem, Purdun a leggyorsabb hadihajót is megvehette volna az árunkból — okoskodott Nazeem. — Sőt, talán még egy kastélyt is vehetett volna, vagy egy zsoldossereget.

— Honnan tudod mindezt? — kérdezte Ryder, és újult érdeklődéssel nézett a társára.

— Törvényszegő vagyok — felelte, és a homlokán levő tetoválásra mutatott. — Tudok az ilyesmiről.

— Mi ez a jel? — kérdezte Ryder.

Nazeem megvakargatta a kék háromszöget a mutatóujjával.

— Mezróban tetoválják rád, ha megszeged a törvényt.

— Mezróban? Szóval Chultból való vagy?

— Ott születtem, és ott is nőttem fel.

— Mit kerestél Earlkazarban?

— Már mondtam korábban. Csempész vagyok — mosolygott.

— Igen, valóban — hümmögött Ryder. — De miért hagytad el Chultot? És miért utaztál ilyen messzire?

— Mezro békés város. Még csak fegyvert sem hord senki. Ha Ubtao halhatatlan kiválasztottja törvényszegésen ér, rád tetováltatja a kék háromszöget, és száműznek a városból. El kellett hagynom a félszigetet, hogy életben maradjak. Senki sem áll szóba veled, ha ezt a jelet viseled. Ezért úgy döntöttem, hogy olyan helyre megyek, hol senki sem ismeri a tetoválás jelentését.

Egy ideig némán lépdeltek egymás mellett, végül Ryder törte meg a csendet.

— Nazeem!

— Igen?

— Milyen törvényszegést követtél el?

Nazeem alaposan megfontolta a választ.

— Megöltem valakit.

Ryder azokra a testőrökre gondolt, akiket ő ölt meg.

— Megérdemelte? — kérdezte.

Nazeem biccentett.

Szóval Nazeem története szegről-végről olyan, mint az övé, gondolta Ryder. Azért kellett elhagynia az otthonát, mert olyasmit követett el, amit az uralkodója törvénytelennek ítélt. Ryder nem gondolt bűnösként magára. Kényszerből követte el a tetteit. Elvégre a báró halálba sanyargatta volna a népet a magas adókkal. Ő csak védekezett.

Egy U alakú kanyarulathoz érkeztek. Az út észak felé vezetett, a hegyek közé. Dél felől egy fasort láttak, jó tízméteres fákkal. Két Törött Lándzsa állt a fák előterében, és a sűrűbe terelték az embereket.

Nazeem ment előre. Ryder behúzta a nyakát, és követte. Több sorban álltak a különös, hosszú tüskéjű fák. Ahogy beljebb értek, látták, hogy szabályos időközönként harcosok állnak, és félrehúzzák az ágakat, hogy utat nyissanak a sűrűbe. Ryder ide-oda botorkált a nehéz ösvényen. A tüskék többször is elgyötört testébe martak.

Mikor végre átvágtak a fasoron, egy többtornyú palota előtt találták magukat. Ryder kinyújtózkodott, és egyúttal felmérte az épületet, amelyet a sziklába vájtak.

— Összes istenek! — lehelte az orra alatt.

— Óriások — helyesbített egy hang.

Ryder megfordult. A fiatal bandavezér állt ott mellettük.

— Üdv Szabadmenedékben — mondta, majd levetette a csuklyáját, felfedve hosszú sötét haját, kávébarna bőrét, és sima, szőrtelen arcát. Szóval a banditák vezetője egy nő! — Giselle vagyok! — mosolygott, és kinyújtotta a kezét, üdvözlésképpen.

Ryder előbb Nazeemre pillantott, majd visszafordult a törékeny nő felé. A Karmazsin Karomban is voltak nők. Sőt, harcoltak is az oldalán. De egyikük sem hasonlított Giselle-re. Gyönyörű volt, ugyanakkor rideg keménység lakozott a szemében. Ryder úgy érezte, hogy a nő képes olvasni a gondolataiban. Ettől persze nyugtalanná vált, és nem találta a szavakat.

A lány enyhén oldalra billentette a fejét, és mindkettőjüket végigmérte.

— Ismeritek ezt a szokást?

Kinyújtott kezével megfogta Ryder karját, és megrázta.

— A kinyújtott kéz elfogadása a barátság és az üdvözlés jele — magyarázta.

— Mi... ööö... persze — hebegte Ryder. — Ryder vagyok.

— Örülök, hogy megismerhetlek, Ryder — mosolygott Giselle. Elengedte a kezét, és odanyújtotta Nazeemnek.

— Engem Nazeemnek neveznek — mondta a férfi, és enyhén meghajolt.

— Örvendek — mondta Giselle. A roppant lépcsősor felé fordult, amely a palotába vezetett. — Ez valaha egy erős kőóriás klán otthona volt. Most elhagyatottan áll, ezért a Törött Lándzsa birtokba vette — magyarázta, majd elindult a jó méteres lépcsőfokok felé.

Giselle a szájába vette az ujját, és ugyanúgy füttyentett, mint korábban a csatatéren. Válasz érkezett fentről. Egy kötelet eresztettek le a második szintről. Fityegett valami a kötél végén. Amint lejjebb ért, Ryder felismerte, hogy két létra az.

Giselle leakasztotta őket, és a kötél azonnal visszahúzódott.

— Kövessetek! — mondta a két férfinak. A lépcsőfoknak támasztotta a létrát, és felmászott rajta.