Hatodik fejezet

 

 

 

Liam felriadt álmából. A saját ágyában feküdt. Melege volt. Megérintette a párnáját, majd az arcát.

— Szentséges Tymora! Remélem, csak egy rossz álom volt.

Ryder arca villant fel előtte. Szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Elviselhetetlen bűntudat lett úrrá rajta. Mégsem álom volt. Egy pillanatig képzelet és valóság közt lebegett, de végül vissza kellett térnie a való életbe.

Lerántotta magáról a takarót, és lelépett az ágyról. Még nem kelt fel a nap. Annál jobb. Úgyis komor, sötét hangulatban volt.

Gyorsan felöltözött, leakasztott egy kapát a falról, és kiment a házból. Kelet felé indult. Nem volt szüksége a nap segítségére. Oly sokszor tette már meg azt az utat, hogy álmában, csukott szemmel is odatalált volna.

Duhlnarim összes lakója ugyanazon a földdarabon osztozott, ami természetesen nem az övék volt. Purdun nagyúr és a felesége, Dijara hercegnő, a király legfiatalabb húga birtokolta. Bár azt kezdhettek a földdel, amit akartak, a báró beszedője minden évben eljött az adóért. És az adók évről évre emelkedtek Közeledett az idő, amikor már nem tudnak majd megélni a földből.

Liam és a sorstársai egész álló nap dolgoztak. Szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, csak azért, hogy azután a termés nagy része ne az övék legyen.

Annak ellenére, hogy milyen korán érkezett, nem ő volt az első. Azért szeretett korán kelni, mert akkor a déli tűző napsütés előtt befejezhette a munkát. Jó tucatnyian serénykedtek már, köztük Liam apja, Douglas is, de egyikük sem szólalt meg. Korán reggel nem beszéltek.

Liam sosem tudta megfejteni eme különös szokás eredetét, de most kivételesen hálás volt érte. Csak dolgozni akart, hogy valami elterelje a gondolatait a húsz nappal korábban történtekről.

Több sort is végigjárt, mire megtalálta azt a helyet, ahol előző nap abbahagyta a munkát. Lecsapott a kapával, de rossz helyre ütött. Ismét nekiveselkedett. A szíve hevesebben kalapált, és gyöngyözni kezdett a homloka. Ráérzett a ritmusra, és mire felkelt a nap, két hosszú sorral végzett. Éppen belekezdett volna a harmadikba, de akkor az apja megfogta a kezét.

— Ideje megpihenni — mondta az öreg.

— Jól vagyok — felelte Liam, és nem hagyta abba a munkát.

Az apja egy biccentéssel nyugtázta fia válaszát.

— Ha mégis pihenni szeretnél, segíthetsz megjavítani a szekeret. — A háta mögé bökött a hüvelykujjával. — Beragadt a kereke. Kell valaki, aki tartja a kocsit, amíg meglazítom a tengelyt.

Liam megvonta a vállát, és követte az apját. Egy kis kunyhóhoz mentek. A parasztok efféle egyszerű házikókat építettek, hogy úgy érezzék, az övék a föld, amin dolgoznak. A viskó falain belül azt tehettek, amit csak akartak. A föld és a ház nem volt ugyan az övék, de a falak közti tér az igen.

Liam apjának szekere a ház mellett állt, a hátára fordítva.

— Fogd meg a kereket, én pedig meglazítom a tengelyt — mondta az öreg.

Liam engedelmeskedett. Két kézzel fogta a kereket, és úgy szorította, ahogy csak bírta.

— Tartsd még!

Némán dolgoztak. A nap egyre hevesebben tűzött rájuk. Mindig is így zajlott ez köztük. Soha nem beszéltek egymással, csak akkor, ha Douglasnek segítségre volt szüksége. Liam nem is érezte szükségét mélyebb apa-fia kapcsolatnak. Addig nem merészkedett volna, hogy azt gondolja, hogy nem szereti az apját, csak nem volt bennük semmi közös. Kötelezettségeik voltak egymással szemben, mert egy családba tartoztak, de ennyi, és semmi több.

Douglas egy utolsó, erős csapással kilökte a helyéről a tengelyt, így levehetővé vált a kerék.

— Na végre — mondta az öreg. — Támaszd a kereket a kunyhónak! Én felteszem az új tengelyt.

Liam eleget tett apja utasításának. A kunyhó mögött megpillantotta Samirát. Egy nehéznek tűnő vödröt cipelt. A jobb karjára akasztotta, míg a ballal szorosan átfonta. Ő látta el a földeken dolgozó parasztokat vízzel. Amikor észrevette Liamot, intett felé.

Samira elgyötörtnek tűnt. Az elmúlt húsz nap kiszívta az erejét. Szemmel láthatóan nehezen viselte a gyászt. Igazságtalan fintora a sorsnak, hogy egy ilyen gyönyörű teremtésnek ennyi kínt kelljen kiállnia, gondolta Liam.

Amint a parasztok észrevették Samirát, azonnal odasereglettek hozzá, hogy igyanak a friss vízből. Liam letette a kereket, és sietett, hogy ő lehessen az első a sorban.

— Szia Samira — mondta.

— Üdv, Liam — mosolygott a nő, bár gondterhelt ráncok futottak végig az arcán. — Szomjasnak tűnsz. Kérsz vizet? — kérdezte.

— Igen, köszönöm.

Samira telemert egy fakupát, és odanyújtotta neki. Liam nagyot kortyolt belőle. A friss, hűsítő víz mindennél jobban esett a tűző napon. Bár kora gyerekkora óta mindig ugyanabból a kútból merték a vizet, egy dolgos nap után valahogy mindig finomabbnak tűnt.

Egy húzásra kiitta a kupát, majd visszaadta. Mélyen Samira szemébe nézett. Szomorúságot és fájdalmat olvasott ki belőle. Mázsás súly nehezedett a vállára. Elfojtotta az érzelmeit. Nem akarta felfedni a fájdalmát a többiek előtt. Ahhoz túl büszke volt. Gyönyörű kék szeme mögé rejtette minden kínját. Liam pillantásától feloldódott egy kicsit. Mosolyféle jelent meg az arcán.

— Mozgás, kölyök! Ne tartsd fel a sort! — dörmögte az egyik paraszt, és meglökte Liamot, aki gyorsan kilépett a sorból.

Liam visszatért a félrerakott kerékhez, és felemelte, hogy folytassák a munkát. Amint felegyenesedett, Kősulyok kapitányt pillantotta meg, négy testőrrel az oldalán.

— No lám csak — szólalt meg a kapitány. — Visszatértünk a kemény munkához?

— Mit akarsz? — kérdezte barátságtalanul Liam.

— Hát nem tudod?

A parasztok, akik különösen kíváncsi természetűek voltak, körbe gyűltek Liam mögött.

— Nem, nem tudom.

A testőrök kapitánya elmosolyodott.

— Két tíznap telt el. Purdun nagyúr tudni akarja, hogy csatlakozol-e a testőrséghez, vagy sem.

Liam a parasztokra nézett. Mindenki úgy tett, mintha a maga dolgával törődött volna, de tudta, hogy élénken fülelnek.

— Azt hiszem, nem.

— Mindenesetre hadd adjak egy tanácsot! — folytatta zavartalanul Kősulyok. — Ha a helyedben lennék, élnék a lehetőséggel. A magadfajtának nincs túl sok lehetősége — mondta, és felmérte a szemével a parasztokat. — Ez megváltoztatná az életedet.

Liam nem felelt.

A parasztok sutyorogni kezdtek. Kősulyoknak igaza volt. Sokan mindenüket feláldozták volna érte, hogy a gyerekük csatlakozhasson a testőrséghez. Nehéz volt az élet Barázdafalván. Minden nap reggeltől estig dolgoztak a földeken, és alig kaptak érte valamit cserébe. Liam tisztában volt vele, hogy ha beállna testőrnek, azzal megkönnyítené mind a saját, mind a családja életét. De pont ezért nem tehette. Pont Purdun miatt kerültek ilyen sanyarú helyzetbe. Ha ő beadja a derekát, akkor ki képviseli ezentúl a parasztok érdekeit? Ha a Karmazsin Karom minden tagját bekebelezi, akkor ő nyer. Ki kell tartania, mert csak így marad meg az esélyük arra, hogy megdöntsék a báró hatalmát. Még akkor is, ha ez csak egy igen halovány esély.

Kősulyok felvette harci sisakját.

— Gondold végig még egyszer! Ne hamarkodd el a döntést! — mondta, majd a testőrök felé fordult. — Menjünk!

Ezzel elindultak az erőd felé.

Liam bevitte a kereket a kunyhóba. Bár fülledt volt benn a levegő, megkönnyebbült, hogy elmenekülhetett a tűző napsugarak és a kellemetlen tekintetek elől.

— Mi volt ez? — kérdezte az apja.

— Semmi — felelte Liam, és megcsóválta a fejét.

— Semmi? Nekem nagyon is úgy tűnt, hogy komoly dologról volt szó. — Douglas felemelte a hangját, és közelebb lépett a fiához.

Liam összerezzent. Az apja már gyerekkorukban is kihasználta roppant termetét, hogy félelmet keltsen benne, ha vitára került sor. Bár Liam időközben magasabb lett, mint az apja, az öreg továbbra is tekintélyt parancsoló maradt.

— Már korábban is mondtam, Purdun nagyúr feltett nekem pár kérdést.

— Kősulyok kapitány valami ajánlatról beszélt. — Douglas még közelebb lépett a fiához. Az orruk hegye majdnem összeért. — Mit ajánlott fel, Liam?

— Rendben! — fakadt ki Liam, és hátrébb araszolt. — Purdun felajánlott egy helyet a testőrségében.

— És te nem fogadtad el? Miféle bolond vagy te?

Liam hirtelen haragra gerjedt apja gúnyos, becsmérlő szavait hallva. Megacélozta a lelkét. Kihúzta magát, és kihívó pillantást vetett az öregre.

— Nem vagyok az a fajta bolond, aki egész életében a földeken dolgozik, hogy aztán Purdun hízzon meg a termésből! — hadarta, és meglökte az apját.

Douglas elveszítette az egyensúlyát, és hátra kellett lépnie, nehogy elessen. Nem volt nagy lökés, de váratlanul érte mindkettőjüket.

Liam szíve kihagyott egy ütemet. Elege lett mindenből. Olyasmire ragadtatta magát, amihez soha életében nem volt mersze. Delejező érzés lett úrrá rajta. De meg is rémült. Elsősorban a következményektől.

Douglas ökölbe szorította a kezét.

— Készen állsz, kölyök? — kérdezte.

Liam a kardjához kapott, de sajnos nem hozta magával. Körülnézett a kunyhóban. Fegyvert keresett. Tudta, hogy beszéddel semmire sem menne. Jól ismerte már apja ádáz tekintetének jelentését. A múltban sokszor ért véget így a vitájuk. De ez most valahogy más volt. Liam ezúttal elragadtatta magát, és az öreg biztosan nem hagyja megtorlatlanul.

Eszébe jutott egy emlék, amikor még csak tízéves lehetett. Ugyanezen a földön játszottak Ryderrel. Kapanyéllel vívtak. Az apjuk közéjük ugrott, és Liam úgy tett, mintha le akarta volna ütni az öreget. Az apja elkapta a csuklóját, és a levegőbe emelte.

— Ha egyszer megütsz, gondoskodj róla, hogy többé ne keljek fel, mert ha felkelek a földről, neked véged — mondta akkor az apja.

Liam sosem felejtette el azokat a szavakat. Bevésődtek az agyába. Attól kezdve sosem emelt kezet az apjára.

Egészen eddig a pillanatig.

Liam észrevett egy törött csákányt. Odaugrott, hogy felkapja a földről, de az apja lecsapott rá. Liam sokkal gyorsabb volt. Felkapta a csákányt, és hárította az ütést.

Csak önmagát védte egy kemény gyomrostól, de ezzel megszégyenítette az apját, aki még nagyobb haragra gerjedt.

Az öreg arca kivörösödött, és rávicsorgott a fiára. Izmos testével teljesen kitakarta a kunyhó ajtaját.

— Csak úgy jutsz ki, ha legyőzöl, kölyök! — sziszegte az apja.

— Mi folyik itt? — kérdezte Samira az ajtóból. Az arcát elfedték a kintről betűző, hátán megtörő napsugarak. Liam csak a körvonalát látta. Haragosan a csípőjére tette a kezét, és úgy nézte a két férfit.

Liam nem vette észre apja csapását, mert Samirára figyelt. Apja ökle az állán csattant. Hátratántorodott a kunyhó falának, majd a földre csúszott.

— Elég! — csattant fel Samira. — Azonnal hagyjátok abba! — Elviharzott Douglas mellett, és Liam mellé állt.

Liam megérintette az állát. Felrepedt a szája.

— Ne védd őt! Csak azt kapja, amit megérdemel — mondta az öreg.

Samira Douglas felé fordult.

— Nincs kint munkád? Úgy látom, itt már végeztél!

— Hah! — Az öreg Liamra vigyorgott, majd kiment a kunyhóból. A napsugarak újult erővel törtek be az ajtó nyílásán.

Liam megpróbált felállni.

Samira alákarolt, és felsegítette.

— Óvatosan — mondta.

— Jól vagyok — mondta Liam, és eltolta magától Samira kezét. — Magamtól is megy.

— Mi történt? — kérdezte a nő. Letépett egy darabot a ruhájából, és felitatta Liam vérét. — És mi volt az Kősulyok kapitánnyal?

Liam megtapogatta a száját. Alaposan bedagadt, és tudta, egy ideig úgy is marad.

— Csak beszélgettünk, és emiatt tört ki ez a kis csetepaté — felelte.

— Á. Egy kis apai jó tanács.

Liam elmosolyodott. Ryder akkor kezdett udvarolni Samirának, amikor még csak tizenévesek voltak. A lány jól ismerte a családot. Bár mindig barátságos volt Douglashez, Liam tudta, hogy nem értett egyet azzal, ahogy a családjával viselkedett.

Ismét kitakarta valaki a napot az ajtóban.

— Duhlnarimi Liam! — érkezett egy hang. Három bőrpáncélos, kardos férfi lépett be a kunyhóba. — Magyarázatot követelünk!

A beszélő belépett az árnyékba, ahol Liam láthatta az arcát. Magas, lófarkas fickó volt. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. A bőre már-már betegesen sápadtnak látszott a félhomályban.

— Montauk! — Liam azonnal felismerte őt. A Karmazsin Karom egyik tagja volt. — Hallottál Ryderről?

— Igen, hallottam. És arról is hallottam, hogy látogatást tettél Purdunnál! Úgy hallom, átálltál a másik oldalra.

Liam felemelte a kezét, tiltakozása jeleként.

— Nem. Félreérted. Visszautasítottam az ajánlatát.

— Ezt majd a tanács előtt bizonygasd! — torkolta le Montauk.

Két termetes alak lépett ki Montauk mögül, és lefogták Liamot.

Liam kitépte a karját a kezükből, és félrelökte őket.

— Hagyjatok!

Montauk kardot rántott.

Liam összerezzent a fémes hang hallatán. Samira keze ökölbe szorult.

— Ne nehezítsd meg a dolgot még jobban! — mondta Montauk. — Gyere velünk békésen, és akkor előadhatod a mesédet.

Liam előbb a két alakra, majd Montaukra nézett. Egészen eddig azt hitte, hogy egy oldalon harcolnak.

— Van más választásom? — kérdezte.

Montauk megrázta a fejét.

— Akkor vezess! — Búcsúzásképpen megérintette Samira kezét, majd követte a három fegyverest, és kilépett a napsütésre.