Harmadik fejezet
Két csuklyás alak ácsorgott a kripta előtt, Dajaan ősi temetőjének romjai közt. A talajon keletkezett repedés lassan bezárult, eltemetve a zöldes ragyogást, és a démont, akit megidéztek. Egy nyitott boltív és egy sötét folyosó maradt utána.
Az egyikük, egy ősz hajú, a nyaka oldalán furcsán pikkelyes bőrű félelf hátravetette a csuklyáját. Öt darab hatalmas, ovális rubinttal díszített nyakéket viselt: Impresk bárójának hagyományos hatalmi szimbólumát.
— Remélem, igazad lesz — mondta a félelf a társának.
— Biztosíthatlak róla, Tammsel nagyúr, hogy a kriptában megleled, amit keresel, sőt még sok mást is — mondta a másik. Enyhén meghajolt, a tenyerével felfelé kinyújtotta a kezét, mintha felkínálta volna a sötét járatot az urának.
A félelf gyanakvóan méregette a boltívet. Jó erősen megmarkolta a csatabárdját, és belépett. Amint átlépte a küszöböt, meggyulladt egy fáklya, és halvány fénybe vonta a bejáratot.
A még mindig csuklyában lévő alak levette a fáklyát a falról.
— Arra, uram — mondta, és egy lefelé vezető lépcsősorra mutatott.
Egymás mellett haladva ereszkedtek le a mélybe. Odalent egy tágas, szarkofággal teli teremet találtak. Mindnek nyitva volt a fedele.
Tammsel báró fellépett az egyik szarkofágra. Még csak csontokat sem látott benne.
— Attól tartok, elkéstünk — jegyezte meg unott hangon. — Ezt a kriptát már kifosztották.
— Mi nem ócska tolvajok vagyunk, uram — méltatlankodott a másik. Határozott léptekkel elindult a terem közepén lévő emelvény felé. — Minket más célok vezérelnek.
A félelf kelletlenül követte a társát. Egy gyönyörű, fából faragott koporsó feküdt az emelvényen. Egy emberi nőt formázott.
A csuklyás alak magasra emelte a fáklyát, hogy jobban láthassák a koporsót. A báró idegesen nézett körül a sötét teremben. Szemmel láthatóan zavarta őt a sok sír.
— Ebben a koporsóban leled meg a tudást, amit keresel — mondta a csuklyás.
A báró azonban megcsóválta a fejét.
— Valami itt nincs rendjén. Nem tetszik nekem ez a hely — hunyorogva próbált bekémlelni a sötét sarkokba, de még az ő érzékeny látása sem találhatott oda utat. — Úgy érzem, mintha figyelnének minket. — Lassan körbefordult, hátha felfedez valamit. — Gonosz ez a hely. Nem is értem, miért hoztál ide, de most már nem hiszem el a fémsárkányokról és értékes tekercsekről szóló mesédet.
Tammsel báró hátrálni kezdett, és egy pillanatra sem vette le a szemét a társáról.
— Elmegyek — mondta.
A csuklyás alak azonban megcsóválta a fejét.
— Nem, Tammsel nagyúr. Nem mész el.
A félelf megfordult, és futni kezdett a lépcső felé. A sötét árnyékok megmozdultak, és alakot öltöttek körülötte. Természetellenesen gyorsan mozogtak, és elzárták a báró elől a kivezető utat.
Tammsel nagyúr megtorpant. Sűrű porfelhő szállt fel a levegőbe a lába nyomán. Nem árnyékok állták az útját. Más lények, akik ügyesen megbújtak a sötétben. Rászisszentek, és elindultak felé. Amint közelebb értek, Tammsel azonnal felismerte őket foszladozó bőrükről és hosszú szemfogaikról.
— Vámpírok — lehelte.
Hátrálni kezdett. Megfordult, és egy nőt pillantott meg álnok kísérője mellett. Valaha szép lehetett, de a hús már helyenként lemállott a csontjáról. Érdeklődve nézte a bárót. Az emelvény talapzatánál számos szolga vonaglott, és fenyegetően sziszegtek.
Tammsel felmordult. Eldobta a csatabárdját, majd kibújtatta a kezét a köpenye ujjából. Mindkét keze hosszú, éles sárkánykarmokban végződött. Egy hirtelen mozdulattal letépte magáról a köpenyt, felfedve az alatta csillogó elf láncinget.
— Most már értem, hogy miféle árulás áldozata lettem — mondta a félelf, félsárkány báró. — De megígérhetem, hogy harc nélkül nem adom az életem.
A nő kellemetlen hangon felkacagott.
— Igazad volt, Montauk — mondta, és megpaskolta a csuklyás alak vállát. — Tombol benne a harci szellem.
A férfi végre hátravetette a csuklyáját. A bőre szokatlanul sápadtnak tűnt. Copfba fogott haja úgy vonaglott a hátán, mint egy kígyó. Mosolygott.
— Örülök, hogy a kedvedben járhatok, úrnőm.
Tammsel nagyúr mély, dörgő hangon felmordult. Szeme résnyire szűkült. Megfordult, és a kijárat felé rohant.
Az összes vámpír egyszerre szisszent fel. Szorosan elállták a kijáratot, és teljesen körbevették Tammselt. A félelf, félsárkány báró felugrott a levegőbe, és a vámpírok közé vetette magát.
Éles karmával azonnal kettéhasított egy vámpírivadékot. Oldalra csapott, és lefejezett egy másikat.
Persze a vámpírok is visszatámadtak. Az egyikük eltalálta a vállát, amitől kibillent az egyensúlyából. A karja elzsibbadt, de sikerült idejében felemelnie, hogy hárítson egy másik, az állkapcsa felé tartó ütést. Az egyik vámpír beleharapott a karjába. A báró a magasba emelte a csimpaszkodó lényt. Felbőgött, mint egy igazi sárkány, és a társai közé hajította az élőhalottat. Jó tucatnyian is elterültek a földön, sziszegve, és kapálózva. Kis rés nyílt előtte, és ő ki is használta a lehetőséget. Tovább nyomult a kijárat felé.
Útközben megragadott egy ivadékot, egészen közel vonta magához, és nemes egyszerűséggel kiharapott egy darabot az arcából. A lény felvonyított, és vakon elbotorkált.
Tammsel elégedetten köpte ki a rothadó húscafatot a szájából, és védekező állásba helyezkedett. Egy újabb lépéssel közelebb jutott a lépcsőhöz. Elérhető közelségbe került a szabadság, és ez új erőt kölcsönzött neki.
Már csak egy maroknyi élőhalott választotta el a kijárattól. Nagy levegőt vett, előre-hátra mozgatta a fejét, majd a fél-ezüstsárkány kieresztette a leheletét. Viharos fagyfelhő burkolta be az előtte álló vámpírivadékokat. Vékony bőrük megkeményedett, és lemállott a csontjukról. Egyszerre üvöltöttek fel, mielőtt megfagytak volna.
Tammsel futásnak eredt, és már egészen közel jutott a kijárathoz. Az utolsó pillanatban azonban valami elkapta hátulról, és kénytelen volt megfordulni. Egész seregnyi vámpír gyűlt össze mögötte. Azok is kezdtek magukhoz térni, akiket az imént már legyőzöttnek hitt.
Elözönlötték, mint a termeszek. Ellepték a karját, a lábát, a felsőtestét és a fejét is. Éles fogaikkal a láncingét marcangolták. A kripta képe lassan eltűnt a szeme elől. Csak rothadó húscafatokat és árnyékokat látott mindenfelé.
A báró térdre rogyott. Kétségbeesetten küzdött, de legyűrték. Maradék erejét összeszedve vetett még egy utolsó pillantást a kijárat felé. Kinyújtotta a karját, de csak az üres levegőt markolta meg. Számolatlanul kapta az ütéseket és a harapásokat. A keze elernyedt, és nem mozdult többé.
Az ivadékok félrehúzódtak, hogy utat engedjenek az idősebb vámpíroknak.
Montauk mosolyogva nézte Impresk egykori báróját.
— Ég veled, Tammsel — mondta.
A nő ismét megveregette a férfi vállát.
— Gondolom, gondoskodtál már az utódjáról.
Montauk a nő felé fordult, és enyhén meghajolt előtte.
— Igen, Shyressa úrnő. Az emberünk már magára öltötte új alakját, és átvette az irányítást Impresk fölött. Már egy tíznapja hatalmon van, és eddig minden a terv szerint halad.
— Helyes — biccentett elégedetten Shyressa. Elővett egy kis zacskó aranyat, és a copfos férfi kezébe nyomta. — A szolgálataidért cserébe.
— Köszönöm, úrnő.
A vámpírok időközben szétmarcangolták a bárót, és a húscafatokat odadobták az ivadékoknak. A néhai nagyúr vére megfestette a padlót, és a körülötte tolongó élőhalottak arcát.
Shyressa mosolyogva, élvezettel telve nézte a véres orgiát.
— Hány bárót kell még kicserélnünk Earlkazarban? — kérdezte Montauktól.
A férfi nagy levegőt vett, mielőtt felelt volna.
— Már csak egyet, úrnő.
— És ki lenne az? — kérdezte a nő.
Montauk erőt vett magán, hogy ki tudja mondani a nevet.
— Purdun nagyúr, úrnőm.
Shyressa megérintette a vállán lévő sebhelyet, amit akkor szerzett, amikor legutóbb találkozott a báróval.
— És? — kérdezte.
— Minden a terv szerint halad.
A vámpírnő vészjósló pillantást vetett a férfira.
— Ezt mondta az elődöd is, öt évvel ezelőtt.
— Igen, úrnő.
— Talán személyesen kellene befejeznem a tervet.
— Kérlek, úrnő, hagyj elég időd ahhoz, hogy befejezhessem a tervet, amibe már belekezdtem.
— Hol tartasz, Montauk? Mennyi időre van még szükséged?
— Már nem tart soká — mosolygott a férfi. — Már elrendeztem, hogy átvehessem a hatalmat a Karmazsin Karom felett. Egy jól kivitelezett rajtaütés során megöltem a vezérüket. Most a legmegfelelőbb az alkalom arra, hogy átvegyem a helyét. — Montauk mohón megdörzsölte a tenyerét. — Ha nem tudjuk leváltani Purdunt, és a helyére ültetni a mi emberünket, akkor a parasztok erejével döntjük meg a hatalmát. Én leszek a nép új hőse. Visszaadom nekik a földjeiket, és az adót, amit elszedtek tőlük. Ha megdöntjük Purdun hatalmát, a nép azt akarja majd, hogy én vegyem át a helyét. A többi báró közreműködésével, akik mind a kezünkben vannak, kérvényt nyújtunk be a királynak, hogy engem nevezzen ki Ahlarkham új főbárójának. Ha ez sikerül, megkezdhetjük az elszakadást — folytatta lelkesen Montauk. — Mind az öt báróság leválik majd, önálló országot alakítva. És akkor már gyerekjáték lesz területfoglaló háborút indítani, ami káoszba dönti az egész vidéket.
Shyressa elgondolkodva bólogatott.
— Nem akarlak megfosztani ettől az élvezettől, de... — Az ősi vámpír leírt egy könnyed csuklómozdulatot a levegőbe. Vérvörös palást jelent meg rajta, amely elfedte aszott testét —, azt hiszem, megnézem személyesen, hogyan halad ez a nagyszabású terv.
— Ahogy akarod, úrnő — hajtott fejet Montauk.
A nő lelépett az emelvényről, és az egyik marcangoló ivadék mögé lépett.
— Vigyünk egy kis ajándékot Purdun nagyúrnak — lehajolt, és megsimogatta a lény fejét. — Ugye szeretnél találkozni a régi barátoddal, Menrick?
Az ivadék eldobta a lábszárcsontot, amit éppen rágott, és megölelte úrnője lábát.
— Helyes. Gondoltam, hogy örülni fogsz neki — mosolygott a vámpír.