24

Városi tömlöc
Augusztus havának 11. napja, délelőtt

A VÁROSI BÍRÓSÁG szolgája épp akkor toppant be a patikába, amikor Melchior megérezte a konyha felől szállingózó ínycsiklandó borsóleves illatot, melybe Keterlyn egy füstölt csülök csontját is beledobta. A patika tele volt betegekkel, akik mindenképpen meg akarták kapni orvosságukat még a déli ebédidő előtt.

A szolga ezzel egy percig sem törődve egyenesen Melchiorhoz trappolt, és miután a patikárius fülébe súgta a hozott üzenetet, Melchior egyszerre úgy gondolta, hogy akkor lesz igazán jó íze a borsólevesnek, ha állt egy kicsit, és hogy a városházi teendői fontosabbak a nyavalyások gyógyítgatásánál a patikában.

Dorn üzenete rövid volt, és világos: „Cornelis de Wrede a városi tömlöcbe vittetett, ahol Melchiornak is érdemes lenne megjelennie Szent Viktor nevében.”

Melchior azon nyomban bezárta a patikát, és végigszaladt az utcán a városházáig, befordult mögé, és lihegve megállt egy alacsony kőház ajtaja előtt, melyen a saját akaratából soha egyetlen városi polgár sem lépett be. Itt volt a városi tömlöc, ahol azokat tartották fogva, akik bűnösségének megállapítása még nyomozás tárgyát képezte, vagy akik büntetése nem haladta meg az egyetlen éjszakányi raboskodást. A jelentősebb bűnözők a Brémai-toronyba kerültek, de többnyire csak azt követően, hogy annak rendje és módja szerinti kínzáson estek át. A részegeskedőket és a késsel hadonászókat, akiknek komolyabb bűnük nem volt, egy éjszakára tömlöcbe vetették, majd a városi bíró kamarájába vitték őket. Onnan útjuk akár a pellengérre is vezethetett. A városi tömlöc hátsó részében kapott helyet a kínzókamra, ahol a lübecki jog által meghatározott eljárásoknak vetették alá azokat, akik szabad akaratukból nem akartak vallani. Komor egy hely volt, de olykor az egyetlen, ahol az igazság a hazugság és a hallgatás fölé emelkedett. A házigazda szerepét itt a városi bíró töltötte be.

Melchior belépett a sivár kőfalak közé szorított helyiségbe, melynek falairól láncok csüngtek alá, és melynek padlójába bele volt erősítve egy ronda ülőalkalmatosság. Ez volt a kínzókamra előtere, ahol a rabok kihallgatásakor némelykor még kínzószerszámokra sem volt szükség. A tömlöc levegője és falai, az itt dolgozó tisztségviselők szava és tekintete, esetenként a kínzószerszámok puszta látványa sokak nyelvét megoldotta.

Amikor Melchior belépett, de Wrede, a flamand kalmár a székben ült, Dorn pedig előtte állt. De Wrede szabadon ült, nem verték láncra, és kínzásnak sem vetették alá. Dorn könyökön ragadta Melchiort, és egy keskeny ablak alá vonszolta.

– Idehozattam a legénykét – közölte fojtott hangon Melchiorral.

– Látom – motyogta Melchior. – És mit mond?

– Eddig semmi érdemlegeset. Ráparancsoltam, hogy valljon be mindent, de azt állítja, hogy semmi mondanivalója nincs azonkívül, hogy becsületes kereskedőként tevékenykedik Tallinnban, és a feketefejűek mind kiállnak érte, ha kell.

– Ebben egy percig sem kételkedem – jegyezte meg Melchior.

A Feketefejűek Testvérisége nagy volt, és erős. Gazdagok voltak, és egyre gyarapodtak. A feketefejűeket szerették, ők pedig mindent meg is tettek azért, hogy még jobban szeressék őket – pazar harci játékokat és egyéb mulatságokat rendeztek a város népének.

– Idehallgasson! – kiáltotta de Wrede. – Meddig akar még fogva tartani? A patikáriusra pedig semmi szükség, makkegészséges vagyok.

– Ó, igen, most még az – jegyezte meg a bíró komoran. – De vajon azután is az lesz, hogy jó ideig elüldögélt ebben a székben? – És Dorn pillantása a kézbilincsekre vándorolt, melyekkel a székhez lehetett láncolni a delikvenst.

– Ez fenyegetés! – vágott vissza de Wrede. – Semmi joga ahhoz, hogy fenyegessen. Ha semmi vád nem szól ellenem, akkor nincs joga, hogy fogva tartson. És engem senki semmivel meg nem vádolt, ismerem a lübecki jogot.

– És mi van akkor, ha én emelek vádat? – vágta rá hirtelen a bíró, és arca a szája környékén rángatózni kezdett. Melchior jól ismerte ezt a jelet – Dorn bíró úr kezdi elveszíteni a türelmét. Hát persze, Dorn nem bocsátotta meg de Wredének a reppeni legelőkön túli erdei gyalogtúrát. És aligha bocsátja meg csak úgy.

– Érdekes, vajon mivel vádol? Talán megrövidítettem egy vevőmet? Akkor hülye volt. A városi jogszabályok egyetlen pontja ellen sem vétettem, hiszen nem szövök kelmét, és nem árulok heringet a piacon…

Dorn félbeszakította:

– És mi van akkor, ha boszorkánysággal vádolom, amiről beszámolok a püspöknek és a domonkosoknak is, majd jön egy felejthetetlen tárgyalás, hogy végül a vesztőhelyen szép, nagy máglya magasodjék?

Ez de Wrede elevenébe vágott. Úgy összerezzent, hogy fejét beverte a szék támlájába, és ajkába harapott.

– Na mi van, lenyelte a nyelvét? – kiáltott föl kárörvendve Dorn.

– Én semmi boszorkányságot nem űztem Tallinnban – motyogta döbbenten de Wrede. – Fogalmam sincs, miről beszél.

– Vagy úgy, nem érti – kopogtatta meg a halántékát Dorn. – Az imént azt kérdezte, miért hozattam ide. Megmondom én. Azért, hogy megmutassak néhány érdekes eszközt.

Dorn öklével néhányszor a kínzókamra ajtajára ütött, mire kilépett rajta egy férfi, akiben vérvörös hivatali ruhája alapján a tallinni hóhérra, Wulf Boséra lehetett ráismerni. Kezében tüskés karikákat, nyársakat, kampókat tartott, és egy nagyon visszataszító kinézetű, gyalura emlékeztető, csavarokkal ellátott eszközt. Ezeket letette Dorn elé az asztalra, majd meghajolt, és hátralépett a szoba sarkába.

– Lám-lám, micsoda gyönyörű szerszámok! – hümmögte Dorn elismerően. – Megkérném, hogy egy pillanatra szíveskedjék a székről felemelkedni és egy pillantást vetni a hátsó helyiségre, van ott egy érdekes, kerékre emlékeztető eszköz, és ha nem csal az orrom, forró parázs is izzik a tűzhelyen.

– Valóban izzik, uram – erősítette meg Bose, a hóhér. – Tűzforró, és jobban éget, mint maga a pokol tüze.

– Menjen csak, menjen, és kukkantson be az ajtón! – noszogatta Dorn.

És amikor de Wrede az ajtóhoz lépett, a küszöbről benézett a szomszédos kamrába, majd ismét a bíróra emelte tekintetét, még a félhomályban is tisztán lehetett látni, hogy arca elsápadt, térde pedig remegni kezdett. Beszéd közben levegő után kapkodott.

– Mit akar tőlem? – suttogta de Wrede. – Semmiféle boszorkányságról nem tudok.

– Látod, még mindig titkolózik – jegyezte meg Dorn Melchiornak. – Bose úr, ráérne most néhány órácska erejéig, vagy esetleg más dolga van?

– Teljes mértékben a bíró úr rendelkezésére állok – jelentette ki Bose szolgálatkészen. – Semmi dolgom nincs. Legutoljára nehezen működött a kerék, recsegett is, úgyhogy megjavítottuk, de még nem volt alkalmunk kipróbálni, hogy viselkedik egy férfiember súlya alatt^

– Én semmiféle boszorkányságot nem műveltem! – kiáltotta de Wrede rémülten. – Kereskedő vagyok, üzleti ügyeimmel foglalkozom, bizonyságleveleim is vannak róla…

– A reppeni legelőkön túli erdőben is üzleti ügyeit intézte talán? – kérdezte erre Melchior hirtelen és csöndesen.

De Wrede lemerevedett, szeme kidülledt, mintha gyomorszájon vágták volna. Kezével kapaszkodót keresett, megtalálta a szék támláját, és lerogyott rá. De gyorsan vágott az esze, és volt annyi lélekjelenléte, hogy a következő pillanatban már így válaszoljon:

– Reppen nem tartozik a város fennhatósága alá. Hogy mit csináltam ott, vagy mit nem, azt a város rajtam nem kérheti számon, a városi bíró keze nem ér el odáig.

– De a szemem igen! – üvöltötte Dorn teli torokkal. – És mit gondol, ha én megírom a lovagrendnek vagy a püspöknek, hogy miféle boszorkányságot műveltek ott, akkor ők ezt annyiban hagyják?

– Írja csak meg! – felelte de Wrede pökhendin. – Ha vannak rá tanúi. Mert nekem vannak.

– Miféle tanúi? – kérdezte gyorsan Melchior.

– Olyanok, akik igazolják, hogy vasárnap egész este a feketefejűek székházának dísztermében voltam.

– Hohó, azt nem mondtam, hogy vasárnap estéről van szó – jelentette ki Melchior, és rákacsintott.

– Most aztán elszólta magát! – kiáltotta Dorn.

– Semmit nem mondtam, csak gondoltam, hogy vasárnap estéről lehet szó, ami pedig a városon kívül történt, azzal kapcsolatosan engem itt nem érhet vád.

– A Szent Barbara-temető megszentelt sírjainak meggyalázásával vádolom önt! – mondta Melchior hirtelen. – És a Barbara-temető városi területen fekszik. Ön megcsonkította az isteni gondviselésre bízott lelkek holttestét, így ők nem jelenhetnek meg Jézus színe előtt olyan formában, ahogyan meghaltak, ezzel pedig a tallinni püspök és a város előírásainak értelmében borzalmas bűnt követett el.

– Pontosan – erősítette meg Dorn.

– A saját szememmel láttam, ahogy lefizette Tonnist, és a püspök által megszentelt földön megcsonkította a hullákat, hogy a levágott testrészeket aztán boszorkányságra használja föl. Ezt a bíró úr is tanúsíthatja, hiszen mindennek ő is szemtanúja volt, és az ő szava számít itt a városban. Az ő szavának ellentmondó tanúkat nem fog találni, egyetlen feketefejű sem merne a bíró szava ellenében hamisan tanúskodni. Ne bolondozzon itt velünk, de Wrede! Tonnis, a sírásó addig sem tart ki itt a kínzókamrában, míg én elmondok egy miatyánkot.

Melchior érthetően és magabiztosan mondta mindezt, pillantását közben a flamand szemébe fúrta, és látta, hogy de Wrede megtört. Feje lehanyatlott, keze reszketett.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte aztán tompán.

– Az igazságot – válaszolta Melchior. – Sem többet, sem kevesebbet.

– Ez az átkozott város – suttogta a flamand. – Tudtam én, tudtam…

– Ne motyogjon itt nekem! – förmedt rá Dorn. – Tisztán beszéljen, hogy értsem, amit mond! Látja ezeket a szerszámokat itt a földön, igaz?

– És arra, hogy a bíró úr könyörületessége folytán Bose úr valaki máson próbálja ki a kereket, csak akkor lesz esély, ha itt most elmondja az igazat, és megesküszik, hogy ez az egyedüli és teljes igazság, bevallja, mit akart a kikötő kocsmájában Rinus Götzertől megtudni, mit keresett az apácakolostorban, miért gyaláz meg sírokat Tallinn városában, és mit akar a Kibutze boszorkánytól – követelte Melchior.

De Wredének egy kicsit össze kellett szednie magát, inni kért, mire Dorn kalit[5] hozatott neki. Mohón ivott, leöntötte vele a köpenyét, miközben reszkető kézzel szájához emelte a korsót. Majd bánatosan maga elé nézett, megrázta a fejét, és végül megtört hangon így szólt:

– Apámnak és nagybátyáimnak kereskedelmi társaságuk van Antwerpenben, mely Tallinn-nal és Rigával bonyolít le árucserét.

Gabonát, viaszt és prémet veszünk itt, mert Oroszországból közvetlenül nem vásárolhatunk, ide pedig posztót, sót, fűszereket, papírt és bort hozunk eladásra. Vannak itt barátaink és kapcsolataink, különösen Rigában. Bátyám nem volt kalmár, nem érzett hozzá elhivatottságot, inkább belépett Antwerpenben a Szent Lukács Céhbe, hogy festészetet tanuljon…

– A bátyját Gillis de Zwartének hívták? – kérdezte Melchior, mire a flamand meglepetten emelte fel a fejét.

– Honnan tudja?

– Válaszoljon! – ripakodott rá Dorn.

– Igen, így hívták a bátyámat. Családunkban mindkét nevet használják, a de Zwartét és a de Wredét is, de volt okom, hogy féljek, így senkinek nem mondtam meg, hogy Gillis a bátyám volt.

Gillis de Zwarte az antwerpeni Szent Lukács Céhben volt inas és mesterlegény, festőművésznek tanult, de nem volt elég tehetséges, hogy a mesterművét ott elkészítse, és a templomoknak fessen, Antwerpenben nem nyerhette volna el a mesteri címet, és nem kapott volna munkát, mondta el aztán de Wrede. Mivel a családnak jó összeköttetései voltak Rigában, így sikerült megrendelést szerezniük rigai templomokból, ahová aztán el is ment. Megírta az otthoniaknak, hogy a szolgálata hálátlan, és Lívföld sokkal szegényebb Burgundiánál, ennek ellenére mégis sikerült ismertségre szert tennie. Két évet töltött Rigában, majd mikor ott elfogyott a munka, a tallinni Szent Miklós- és Szentlélek-templomtól kapott felkérést freskók készítésére. Gillis inkább ólomüveg-festményeket szeretett volna készíteni, de két szent életét bemutató freskót rendeltek tőle, semmi mást. Az a néhány levél, amit Tallinnból küldött haza, szomorú hangvételű volt, honvágy gyötörte, és arra panaszkodott, hogy errefelé nem értenek a művészethez.

– Megvannak a saját piktoraink – jelentette ki szigorúan Dorn. – Nincs szükségünk semmiféle flamand mázolmányaira.

– Épp ezt mondtam az imént – szólt de Wrede, ivott egy korty kalit, és fojtatta: – Gillis két levelet írt Tallinnból. Az elsőben a templomokat szidalmazta, hogy milyen zsugoriak és szószegők itt egytől egyig. Megegyeznek egy megalázóan alacsony árban, amiből később még le is akarnak alkudni, így aztán kénytelen a városi tanácshoz fordulni igazságszolgáltatásért. De állítólag néhány esküdttől és tehetős városi polgártól is kapott megrendelést, akik szerettek volna festményeket az otthonukba. Abban bízott, hogy őszre mindennel elkészül, és hazajöhet, bemutatja a bizonyságleveleit, és így talán a Szent Lukács Céhben is kérheti a mesterré avatását. Vállalkozó kedvű, lelkes fiú volt, és nagyon szeretett festeni. Apánk nem tudta rávenni a kereskedőmesterségre, így végül hagyta, hogy szíve és akarata szerint cselekedjen…

De Wrede szomorúan elhallgatott, és megint ivott egy kortyot.

– Két levelet írt – mondta Melchior. – Mi állt a másodikban?

– Második levele rövid volt, és zavaros. Részeg lehetett, amikor írta, mert az a hibája megvolt, hogy olykor nem tudott a borivásban mértéket tartani. Azt írta, hogy utolsó munkájával is elkészült, jól fizettek érte, és elkezdett hajót keresni, amivel még az őszi viharok előtt hazatérhet. Több sötét őszt és telet ő ebben a városban nem élne túl. Azt írta, hogy látott egy halottaiból föltámadt kísértetet, aki most éjszakánként megjelenik neki, és hogy menekülnie kell előle, mielőtt az teljesen megőrjítené és elveszejtené. Ez a levél társaságunk utolsó hajójával érkezett. A következőre kellett volna felkönyörögnie magát, ám Antwerpenbe Gillis helyett csak a koporsója érkezett. Abban feküdt, betört fejjel, eltemettük, megsirattuk, és szidtuk ezt az átkozott várost.

– Válogassa meg jobban a szavait! – csattant fel Dorn, de Melchior egy kézmozdulattal hallgatásra intette.

– Ez a bizonyos utolsó levél önnél van?

– Igen, itt van nálam – válaszolta de Wrede, és ujjával a fejére bökött. – Az állt benne, amit most elmondtam. Munkáival elkészült, a legutolsóval is, jól fizettek érte, és most hajót keres, amivel még az ősz beállta előtt szeretett szülőföldjére hazavitorlázhat. „Az ősz borzasztó errefelé, a tél pedig még rosszabb, minden befagy. Átkozott ez a város, ahol arra kényszerítettek, hogy szentséggyalázó jelképeket fessek. És ahol a halottaiból feltámadt kísértetet láttam, ami azóta megjelenik nekem éjszakánként, hogy nyugodtan le se tudjam hunyni a szemem. Menekülnöm kell, különben elvesztem a józan eszem. Elveszejt engem, megöl”, ezek voltak a szavai. Az utolsó sort már annyira összevissza írta, hogy nem tudtuk kisilabizálni.

– És ennek a levélnek a hatására jött Tallinnba? – érdeklődött Melchior.

– Apám és nagybátyáim küldtek ide. A tengerészek azt mondták, hogy éjszaka részegen elesett a kikötőben, és halálra zúzta magát, és mivel már kifizette a hazautat, hát vettek a pénzből egy koporsót, amiben elhozták Gillist, hiszen nem volt, akinek a pénzt visszaadhatták volna. Nekem kellett a bűnöst megbüntetni és…

De Wrede elhallgatott, köhintett, és a korsó után nyúlt, ami már szinte üres volt. Melchior odasuttogta Dornnak, hogy hozasson sört, a bíró erre gyanúsan méregette Melchiort, ám mégis megparancsolta Bose úrnak, hogy nézze meg, van-e az előtérben egy kis sör, mert nagyon megszomjazott.

– Azért jött, hogy bosszút álljon a bátyjáért? – kérdezte Melchior. – Mert betörték a fejét?

– Nekünk azt mondták, hogy a kikötőben rázuhant egy kőre, de nem hittük. A fején lévő seb olyan volt, mintha valaki egy kemény tárggyal fejbe verte volna. Aztán amit az átkozott városról írt, a szentséggyalázó jelképekről és a kísértetről.

– Az itteni templomokban az a szokás, és ezt maga a püspök rendelte el így, hogy a gonoszt csak gonosszal lehet távol tartani – szakította félbe Melchior. – Nem ismeri a Szentírást? A triquetrum jelének ott kell lennie a templom falán, hogy a gonosz démonok ne kísérthessék meg az igaz keresztényeket.

– Micsoda vidék! – motyogta de Wrede döbbenten. – De igen, azt én is hallottam, hogy a szokás errefelé úgy tartja, sőt maguk a püspökök is megkövetelik, hogy sátáni jelképeket fessenek a templomok falára.

– És mi van a betört fejjel?

– Bátyám nem volt valami erős. Az ő súlyával, ha ráesik egy kőre, lehetetlen, hogy ilyen sebet ejtsen a fején. Valaki bizonyára leütötte, és elvette a pénzét. Engem azért küldtek ide, hogy a gyilkosán bosszút álljak, és ha egy kísértet gyilkolta meg, akkor az a feladatom, hogy megidéztessem a kísértetet.

– Micsoda vidék! – sóhajtott föl Dorn gonoszkodva. – Az ember nem is hinné, hogy Flandriában keresztények élnek.

A hóhér sört hozott, Dorn szinte teljesen kiitta a kulacsot, ezután átadta Melchiornak, aki meglötyögtette a tartalmát, és továbbadta de Wredének.

– Mivel bízták meg? – kérdezte.

– Apám azt mondta, hogy a fia halála nem tiszta ügy. Ezek a szentséggyalázó jelképek és a kísértetről írtak azt jelentik, hogy valaki megbabonázta. Ami családunkban. – De Wrede elhallgatott, és kereste a szavakat. – Korábban is előfordult ilyesmi – folytatta aztán. – És ha valaki halálos rontással oltotta ki a bátyám életét, akkor meg kell találnom az illetőt, és ugyanilyen rontást kell rá tetetnem.

Apám levágta Gillis fejbőrét, mert annak ereje van, és odaadta, hogy legyen nálam.

– És mit csinált Tallinnban?

– Kereskedtem, mert az üzlet nem állhat le. És nyomoztam az átok után, ami a bátyám halálát okozhatta. Soha egyetlen városban sem hallottam korábban annyi kísértethistóriát, mint itt. Beléptem a feketefejűek közé, és nyitva tartottam a fülemet. Beszédbe elegyedtem mindenkivel, aki a bátyámat valaha is ismerte, igyekeztem az átok nyomára bukkanni, de semmit nem találtam. Más elintéznivalóim is akadtak itt, amik…

– A Vörös kolostornál, ha jól értesültem – jegyezte meg Dorn arcán kaján vigyorral.

De Wrede fülig pirulva folytatta:

– Sokáig kerestem olyan boszorkányt, aki segíteni tudna, végül a reppeni legelőkön túlra irányítottak, hogy ott állítólag él egy ilyen. Kért tőlem valami olyan testrészt, ami a bátyámtól származik, odaadtam a fejbőrét. Szüksége volt más halottak testrészeire is, ezért mentem a Barbara-temetőbe.

– Ezek szerint máskor is elkövetett halottgyalázást?

– Igen – ismerte el de Wrede. – De csakis azért, hogy kideríthessem az igazságot a bátyám halálával kapcsolatban. A boszorkánynak kellett még egy szűzlány lába, egy akasztott ember nemi szerve, és rengeteg pénzt kért. Amiket először szereztem be, éjszaka, nem feleltek meg neki, úgyhogy elküldött, hogy hozzak másikat. Megegyeztem a sírásóval. és a folytatást úgyis tudják.

– Mit ígért az a boszorkány?

– Hogy ha a bátyám halálát rontás okozta, akkor megidézi a testvérem szellemét, és megbünteti azt, aki a rontást rátette, hogy az ugyanilyen halállal lakoljon. Kifőzte a testrészeket, de valami olyan borzalmas szaguk volt, hogy majd elfutottam, erre azt mondta, hogy még mindig nem megfelelők, megint újat kell hoznom, ráadásul fizessek egy nagy ezüstöt és egy kulacsnyi sört, mire nagyon megmérgesedtem, és belelöktem a kondérjába.

– Azt a leborultját! – csattant fel Dorn. – És kezdetben hitt neki?

– Azért küldtek ide, hogy a bűnöst megbüntessem, mert Tallinn város tanácsa erre nem volt képes.

– Mit keresett a Szent Mihály-kolostornál? – kérdezte gyorsan Melchior, Dorn kitörését megelőzendő.

– Azért mentem oda, mert a városfalon kívüli egyik kocsmában hallottam valakitől, hogy Grote toronyparancsnok lezuhant, és szörnyethalt, és olyan volt az ábrázata, mintha lidércet látott volna. És hogy a toronyparancsnok állítólag a patikában is nagyon megrémült, mikor a patikárius azt találta mondani neki, hogy úgy néz ki, mint aki kísértetet látott.

– Vajon ki lehet az, aki az én patikámról fecsegett? – tudakolta Melchior, miközben alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Dornnak köhögési rohama támadt, és mikor az végre elmúlt, olyasmit dörmögött, hogy valamelyik szószátyár alak lehetett a városi őrségből.

– Biztosan – hagyta jóvá de Wrede –, valaki, aki a városnál teljesít szolgálatot, ez kétségtelen, de az arcát nem jól láttam. Annyit azonban hallottam, hogy a toronyparancsnoknak seb volt a homlokán, akárcsak a bátyámnak. Én ezt nagyon különös egybeesésnek véltem, így kérdezősködni kezdtem.

– És mit tudott meg? – kérdezte Melchior.

– Nem sokat – ismerte be a flamand. – Valójában semmit. Lezuhant és meghalt, de hogy valaki megátkozta-e, vagy hogy miféle kísértetről beszélt, azt nem tudtam kideríteni.

– Mit tud Laurentz Bruys úr haláláról?

– Köztiszteletben álló, istenfélő kereskedő volt, ugye? Egy hete halt meg, nemrég volt a temetése, a feketefejűeknél is megemlékeztek róla. Én személyesen nem ismertem. Nem volt közös üzleti ügyünk.

Melchior elgondolkozott, majd sokatmondó pillantást váltott Dornnal. Ha összeszidjuk, és ráijesztünk egy kicsit, az részemről elég, árulta el Dorn pillantása.

– És miféle kísértethistóriákat hallott még Tallinnban? – kérdezte Melchior.

– Hogy a Kerekeskút utcában van egy kísértetjárta ház. Bátyám annak a szomszédságában dolgozott, Goswin úrnál, de nekem nem sikerült beszélnem vele, öreg és beteges ember, kerüli a társaságot. Aztán festett von Greyssenhagen lovagnak is, aki szintén gyakori vendég a nyilvánosházban, többet azonban nem tudok róla… Voltam Witte plébános úr miséjén, aki abban a kísértetjárta házban lakik, ő is Isten nagyon jámbor és buzgó szolgája. Igaz, olyat is hallottam, hogy a Vörös kolostorból az egyik lány mesélte, hogy kísértetet látott, aztán belefulladt a kútba.

– Azért ment a Vörös kolostorba, hogy ezt kinyomozza?

– Jártam ott – ismerte el de Wrede. – És ezt senki nem vetheti a szememre, még a városi esküdtek is szoktak ott vendégeskedni. Magdalena, az örömlány azt mesélte, hogy látott egy halottaiból föltámadt embert. De a szajháknak nem érdemes hinni, hazug mind egytől egyig, összehordanak hetet-havat, csak megnyíljon a kedves vendég erszénye! – De Wrede hangjába itt elszántság, sőt harag vegyült.

– Megesküszik a szentekre, hogy mindez színigaz? – kérdezte Dorn.

– Esküszöm.

– Akkor tűnjön a szemem elől! – ripakodott rá Dorn. – És jól jegyezze meg, megtiltom, hogy ezentúl Tallinn falain kívül csámborogjon, hacsak nem a kikötőbe megy, ahová érdemes lenne minél előbb kivonulnia minden vagyonával, Szent Viktorra. Ha még egyszer a fülembe jut akár egyetlen szó arról, hogy a Szent Barbara-temetőben vagy a reppeni legelőkön túli erdőben látták, akkor azon nyomban bíróság elé kerül, onnan meg a tüzes serpenyőbe!

De Wrede fölállt, meghajolt, megköszönte a bíró úr jóságát, és úgy iszkolt az ajtó felé, mintha ezer ördög kergetné. Bose, a hóhér bánatosan csóválta a fejét, összeszedte szerszámait, és visszavonult a kínzókamrába.

– Szerinted igazat mondott? – kérdezte Dorn egy kis idő múlva.

– Van benne kurázsi, azt meg kell hagyni – ismerte el Melchior. – Épp ezért különös a hiszékenysége. Hajlandó ott hagyni a falusi boszorkánynál egy vagyont, hízeleg egy szajhának, elhisz mindenféle kísértethistóriát, miközben igaz kereszténynek tűnik. Szerintem okosan tetted, bíró uram, hogy ez egyszer elengedted. Azt a boszorkányt maga büntette meg. De hogy amit hallottunk, az a teljes igazság-e… Nem tudom. Valami nagyon érdekeset mondott, amit más dolgokkal sehogy sem tudok összeegyeztetni, és amin még gondolkodnom kell.

– Ha egyetlen szóval is hazudni mert nekem, akkor ő lesz az első flamand, akit Tallinn városában felnégyeltek – szögezte le Dorn. – Esküszöm a lübecki jogra és Szent Viktorra!