17

Goswin kereskedő háza
Kerekeskút utca
Augusztus havának 7. napja, estefelé

NAPKÖZBEN HEVES zivatar vonult át a városon, a macskaköves utcákon patakokban hömpölygött a víz, ami bár sárral és szennyel keveredett, mégis felfrissült a levegő, a tallinniak pedig örültek, hogy nem kell többé tartaniuk az előző évi aszály megismétlődésétől – az idén több eső esik, még a tarlórépa is úgy megeredt, hogy télire lesz mit enni a fekete kenyér mellé. A nyár forró volt, szépen nőtt a termés, Tallinn malmai alig győzték a munkát, ezen a télen sem a kenyér, sem a kenyérrevaló nem fog hiányozni az asztalról.

És a talaj nedves volt. Találni sem lehet ennél kedvezőbb pillanatot az ásásra, példának okáért a sírásásra, gondolta Melchior. Adná a Mindenható, hogy Hinricusnál kérésem meghallgatást nyerjen! A kérés, amivel a domonkosok cellerariusához fordult, minden bizonnyal szokatlan volt, de hiszen nem épp Hinricus az, akinek meg kell bíznia benne, tudva, hogy bármit tesz Melchior, azt nem különös szeszélyeitől vezérelve teszi, és nem is a saját javára, hanem a város érdekében?

Estefelé, a zivatar elmúltával Melchior el akart menni a városi istállókhoz, hogy érdeklődjön az almásderes kanca felől, de az utcán belebotlott Goswin úr házvezetőnőjébe, Annlinba, és muszáj volt megkérdeznie, hogy érzi magát a kalmár úr, még mindig gyenge és étvágytalan-e, és hogy a zsályából és majoránnából készített kenőcs enyhítette-e fájdalmait.

– Az ég angyalai fizessék meg a patikárius úrnak, hogy így aggódik az én szegény uram egészségéért! Testileg gyenge, bizony, hiszen rengeteg év terhe nyomja a vállát. Fájdalmakra ma nem panaszkodott, de étvágya nem volt, egész nap a szobában gubbasztott, még a mázsaházba sem ment el, hogy ránézzen az árura, csak ült, ült, egyetlen szó nem sok, annyi sem hagyta el a száját, sem falat le nem ment a torkán. És attól tartok, hogy az éjszaka szemhunyásnyit sem aludt, mert reggel igen elgyötörtnek tűnt – panaszkodott Annlin.

– A mély álom pedig nagyon fontos az ő korában – jelentette ki aggodalmasan Melchior. – Az embernek muszáj aludnia, mert alvás közben gyarapszik a csontvelő. De ha valaki nem alszik rendesen, akkor a velő sem gyarapszik, ezért a teste nem tudja kipihenni magát. Ez a gyilkosság, ami valamelyik éjjel történt, biztosan fölzavarta álmából Goswin urat, és a velőnek rengeteget árt, ha az ember hirtelen ébred. Tudja mit, szomszédasszony, ha nem veszi tolakodásnak, ajánlanék én egy orvosságot az urának, ami biztosan segít álmatlanság ellen.

– Istenkém, ez aztán nagyon kedves a patikárius úrtól – csapta össze Annlin a kezét.

– Annyi csak, hogy a városi orvosnak nem kéne megemlíteni, mert én az ő engedélye nélkül még betegeket sem gyógyíthatnék. Azonban tudom, milyen sok pénzt elkér a doktor azért, hogy azt javasolja, amit én amúgy is tudok. Így hát megkérdezné az úrtól, megfelel-e neki, ha nemsokára benézek, és viszek abból a főzetből, amitől biztosan jobban fog aludni?

Annlin megígérte, hogy ezt fogja tenni, és egy óra múlva, mikor Melchior türelmetlenül toporgott az üst mellett, amiben cickafark és kapor főtt, megjelent Annlin az üzenettel, miszerint Goswin úr roppant hálás lenne, ha a patikárius úr vinne neki valamit álmatlanság ellen. Ó, hiszen én leszek ezért roppant hálás!, gondolta Melchior. Csak felszínesen ismerte Arend Goswint, most viszont ügyesen sikerült bejelentkeznie hozzá. Borzasztóan érdekelte, miként vélekedik a kalmár a Kerekeskút utca kísértetéről, de még ennél is jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy miért ejtette Goswin úr azokat a forró könnyeket egykori halálos ellensége temetésén. Annlinnál elsiettek néhány ház, többek között Mertin Tweffell portája és kertje mellett, örvendeztek a felfrissülésnek, amit az eső hozott, aztán következett a hírhedt Unterrainer-ház és a hely, ahol a városi őrség azon az éjszakán rátalált a holttestre, majd Annlin fölkecmergett házának lépcsőjén, és rögtön megjelent előttük Hainz ősz feje, szeme kiguvadt, taknya-nyála egybefolyt.

– Az úrhoz? – kérdezte a szolgáló.

– Az úrhoz hát, mégis, mit gondoltál, te tökkelütött, hogy a patikárius úr majd egy ilyen fajankót jön gyógyítani, mint te? – hordta le Anniin a férjét, majd félre is lökte az útból.

– Engem? – kérdezte Hainz értetlenkedve. – De hát nincs énnékem semmi bajom.

– Nem, neked aztán semmi bajod – ripakodott rá Annlin –, csak a fejed olyan, mint a főtt káposzta. – Majd Melchior előtt szabadkozva hozzátette: – Rá se hederítsen a patikárius úr! Már csak ilyen félnótás az istenadta, de jó szíve van neki nagyon.

– Jó estét, Hainz! – köszönt Melchior, és az asszony javaslatát követve igyekezett tudomást sem venni a félkegyelmű szolgálóról. – Az uradhoz jöttem, de ha valami panaszod lenne, látogass meg a patikában!

– Ja, hogy az úrhoz? Akkor majd én mutatom az utat – ajánlkozott az. – Gondoltam én, hogy az úrhoz jött.

– Ne lábatlankodj itt, sipirc! – förmedt rá Annlin. – Menj fát hasogatni, vagy csinálj valamit, de ne téblábolj itt, ha egyszer azért jött valaki, hogy bekenje az úr beteg lábát! Micsoda egy tökfilkó!

Hainz erős csontozatú férfi volt, keze-lába hosszú, feleségénél jó két fejjel magasabb, és minden bizonnyal az ereje és teherbírása miatt tartotta Goswin. Az értelmet Hainznak szűkén mérték az égiek, ez köztudomású volt a városban. Ősz hajának kétfelé omló, kócos tincsei közül vizenyős, üres szem meredt a világba, és Melchior akárhányszor látta, cuppogó ajkai közül csorgott a nyála. Hajdanában talán sót hordott, ezért le kellett tennie a polgáresküt, ahogy a sószállítók mindegyikének.

– Fát hasogatni, fát hasogatni – ismételgette félhangosan Hainz, mintha egy különösen bonyolult feladatot próbált volna észben tartani, majd Melchior és Annlin mellett átfurakodva kisietett az udvarra.

– Ifjúkorában egy kicsivel jobban vágott az esze – jegyezte meg bánkódva Annlin. – De minek fecséreljem erre a szót, vannak hibák, amik nem tűnnek fel fiatalon. Én lányfejjel csak azt néztem, hogy ereje, mint a bivalynak, magas, és olyan szépen lobog a haja. És szerette a gyerekeket, a mi kis Hannsocskánkat a térdén lovagoltatta, és megtanította dolgozni. Öregségére egy kicsit eltompult.

– Hanns? – kérdezett vissza Melchior különösebb érdeklődés nélkül. – A fiuk, ugye, aki most Tartuban lovász?

– Lovász, az, bizony – csicseregte Annlin. – Az idén tölti be a negyvenegyedik esztendőt, és rá van bízva magának a tartui püspök istállójának a felügyelete.

– Ügyes ember – jegyezte meg Melchior.

– De mit szaporítjuk itt a szót! Az úr a lakószobában várja a patikárius urat, odavezetem.

Áthaladtak a tágas előtéren, melynek hátsó részében helyezkedett el a konyha, és ahol szemlátomást épp Annlin levese rotyoghatott, mert Melchior megérezte a petrezselyem, hagyma és birkacsont illatát. Az előtérben nagy ládák hevertek még szanaszét, és itt állt az írópulpitus is, rajta irományok tornyosultak, Goswin úr bizonyára itt kötötte meg üzleteit. A befolyásosabb kereskedők otthonában tett látogatások alkalmával Melchior felfigyelt arra, hogy gyakran díszítik ezeket a házakat nagyobb kőfaragványok, a tehetősebbeknél valamelyik szent szobra és házi oltár is áll az előtérben, és az utóbbi időben elterjedt az a szokás, hogy piktorokkal megfestetnek egy bibliai jelenetet. Melchior kíváncsian nézett körül, de egyetlen festményt sem látott sehol. Érdekes, hova tehette ez a vén trotty a de Zwarte által készített portrét?, gondolta magában. Goswin úr házának előtere rideg és barátságtalan volt, sem díszesebbé nem építtette, sem kőszoborral vagy festménnyel nem ékesítette.

Annlin kinyitotta a lakószoba ajtaját, ahol már félhomály honolt, mert tágas ablakai az udvar oldalsó részére nyíltak, az Unterrainer-ház felé, ám ebben az órában a nap a ház nyugati fekvésű utcafrontjára sütött. A szobában mégis meleg volt, Melchior egyenesen úgy érezte, hogy alulról, a pincében lévő kályhából fűtik. Mivel más lakója nem volt a háznak, ebben a szobában állt Goswin úr nagy, lefüggönyözött ágya.

Az ágy előtt egy széken ült a vén kalmár, árnyékban, arcát így nem lehetett látni.

– És ez így megy reggel óta – súgta Annlin Melchior fülébe. – Egyre csak gubbaszt, és nem eszik egy falatot sem.

Melchior hunyorogva próbált hozzászokni a félhomályhoz. Megállapította, hogy a lakószoba egy fokkal fényűzőbben van berendezve, mint az előtér, az ablakok között egy faragott kőoszlop állt, melynek oldalait agyagcserepek borították, a falakon pedig vörös függönyök lógtak. A helyiség hátsó részében mintha pincelejáró nyílt volna, melynek zárókövére festettek valamit. Ám Melchior egyetlen portrét sem fedezett fel.

– Goswin úr, fogadja tiszteletemet, Melchior Wakenstede vagyok, az utcabeli patikárius – mondta Melchior, és meghajolt.

– Tudom, ki vagy – felelte Goswin úr halkan. – Asszony, hozz a patikus úrnak egy széket és valami italt!

– Ahogy az úr kívánja – válaszolta a nő csendesen, a fal mellől odahúzott Melchiornak egy széket, és eltűnt az előtérben.

– Ne fáradjanak az itallal! – szabadkozott Melchior. – Csak egy orvosságot hoztam a kereskedő úrnak, amitől nyugodtabb lesz az álma. Ahogy az úrra ránézek, rögtön látom, hogy nem aludt valami jól.

Arend Goswin magába roskadva, görnyedten ült karosszékében. Úgy festett, hogy sosem lehetett valami erős csontozatú férfi, ám öregségében még inkább összetöpörödött. Vézna volt, nagy, beesett, kék szemmel, melyet dús, őszes pofaszakálla még jobban kiemelt. Melchior közelebb lépve látta, hogy az idős férfi aznap sírt. Szakálla és hatalmas, bánatos szeme kutyára emlékeztettek. Ez az, hűséges, megbízható kutyaképe van.

– És milyen orvosságot ajánl a patikus úr? – kérdezte Goswin fátyolos hangon.

– Egy régi, kipróbált gyógyírt, ami biztosan segít – válaszolta Melchior lelkesen. – Friss kapor van benne, egy kis zsálya, és kétszer annyi cickafark, mindezt nemrég főztem össze forró vízben. Utána leszűrtem, és most ezt a főzetet az úr homlokára kellene kenni, lekötözni és rajta hagyni. Tudja, kereskedő úr, a kapornak megvan az a tulajdonsága, hogy elalszik tőle az ember, a zsálya és a cickafark átmelegítik a szívet, és lelassítják a szívverést, amitől nyugodt lesz az álom.

– Köszönöm, patikus – szólt Goswin. – Anniin majd rákeni a homlokomra, és kötést is tesz rá. Mi az ára az orvosságnak?

– Semennyi – vágta rá bátran Melchior. – Úgy éreztem, hogy múlt ősszel túl magas árat kértem a majoránnás-kapros-borsmentás kenőcsért, és igencsak lelkiismeret-furdalás gyötört emiatt. Egyébként, ha már szóba került, segített a kenőcs?

– Bizonyára. Mire is kaptam?

– Fájdalomcsillapítónak, és a sebeket is szépen gyógyítja, Szent Kozma kegyelméből.

– Igen, segített – hagyta rá Goswin röviden.

– Akkor jó. És ugye, arra is gondoltam, hogy végtére csak szomszédok vagyunk, és egy patikusnak ügyelnie kell arra, nehogy valaki fájdalmakra panaszkodjon az utcájában. Így hát egy petákot sem kérek a főzetért.

Arend Goswin felemelte a fejét, és halvány mosoly suhant át az arcán.

– Áldják meg a szentek, Wakenstede úr, de rossz vásárt csap az a kereskedő, aki csak úgy, ingyen osztogatja a portékáját.

– Valószínűleg épp ezért nem vagyok én vérbeli kereskedő – vonta meg a vállát Melchior.

– Vagy valami mást szeretne az ajándékért cserébe – jegyezte meg Goswin egy kacsintás kísértében. – Valami hátsó gondolattal jött.

Melchior erre tátogni kezdett, mély levegőt vett, majd legyintett, és így szólt:

– Igen, végeredményben igaza van, kereskedő úr, minek titkolózzam. Éppenséggel volt egy aprócska hátsó gondolatom, amiről szerettem volna néhány szót váltani, és ha az úr innen rögvest ki nem hajít, elmondom, miről lenne szó.

– Mondja csak, én meg majd meglátom, kihajítsam-e vagy sem – jelentette ki Goswin. – Ingyen semmit nem fogadok el. Ha pénzt nem kér érte, hát küldök egy üveg nürnbergi malvaszírt[4], ami most jött hajóval.

– A kereskedő úr túlságosan bőkezű – szabadkozott hajlongva Melchior. – De a jó borra nem mondok nemet. És ha ebben megegyeztünk, rögtön rátérnék a lényegre. Szeretném megkérdezni, mit tud a kereskedő úr a Kerekeskút utca kísértetéről. Lévén, hogy az Unterrainer-ház tőszomszédságában lakik, ami pedig kísértetjárta ház hírében áll.

– És miért érdekli ez ennyire? – Vajon Goswin valóban összerezzent, vagy csak Melchiornak tűnt úgy?

Melchior erre elmondta, miért. Hárman, akik azt állították, hogy szellemet láttak a Kerekeskút utcában, rövidesen szerencsétlen véget értek. Egy örömlány, aki korábban Bruys úrnál szolgált házvezetőnőként, egy flamand piktor, aki Goswin úr arcképét is megfestette, végül pedig Grote toronyparancsnok, aki halála előtt nagyon szeretett volna beszélni valamiről Bruys úrral.

– Én pedig aggódom – magyarázta Melchior. – Ezt a fajta egybeesést nehéz a véletlen művének tartani. Nekem úgy tűnik, hogy kell lenni köztük valamilyen összefüggésnek, és mivel én magam is ebben az utcában lakom, itt él a feleségem, és ebben az utcában játszanak a gyermekeim, elkezdtem kérdezősködni, ki mit tud a szomszéd ház lidérceiről. Különböző történeteket hallottam, de egy dolog biztosnak tűnik – az Unterrainer-házban hetven esztendővel ezelőtt szörnyű bűnt és gyilkosságot követtek el, és ennek a borzalomnak az árnyéka a mai napig kísérti az embereket. A kérdés tehát, ami idehozott, így hangzik: Tud-e a kereskedő úr erről valamit? Nem emlékszik-e esetleg olyasmire, hogy de Zwarte, a flamand festőművész, kísérletet emlegetett volna? Tud-e segíteni a rejtélyt borító titokfátyol föllebbentésében? És – bár tudom jól, hogy ez nehéz kérdés – van-e bármilyen ötlete, hogyan állhat összefüggésben ez a kísértet Bruys úrral?

Goswin hosszan hallgatott, elgondolkozva méregette a patikust, komor tekintettel, melyen mintha a harag árnyéka suhant volna át.

– Sok a kérdése, Wakenstede – szólalt meg végül.

– És ha az úr nem kíván rájuk felelni, ebben a minutában, bocsánatát kérve távozom.

– Nana, üljön csak le! – utasította Goswin. – Talán tudok segíteni, talán nem. De sok kérdést tett fel, és nem tudom, melyikkel kezdjem.

– Talán a szomszéd házzal – javasolta Melchior óvatosan – és az állítólagos kísérleteivel. A kereskedő úr esetleg hallott vagy látott valamit? Azt rebesgetik, hogy az Unterrainer-ház pincéjében egy befalazott nőt találtak, aki egy szerzetessel bűnbe esett. A szerzetes a domonkosoknál halt meg, de a nő lelke a mai napig visszajár.

– Igen, a szóbeszéd – kezdte Goswin lassan. – Egyesek szerint a nőt a szerzetessel együtt hagyták meghalni… mások azt mondják, a szerzetest megcsonkították.

Melchior bólogatott.

– Igen, ki így tudja, ki úgy. A szerzetes mindenesetre a domonkosok temetőjében nyugszik.

– Vagy úgy – suttogta Goswin. Gondolataiba mélyedt, majd nagy sokára megrázta a fejét, és így szólt: – Én, patikus, én a szomszéd házban sosem láttam kísértetet. Igen, hallottam, amit erről mondanak… de látni sosem láttam. Több mint negyven esztendeje élek ebben a házban, és nem hiszek a szóbeszédnek. Kegyetlen öldöklésnek éppenséggel lehetett színtere a ház, és az emberek ezt érthető módon máig emlegetik, de. Nem érdemes egybeesést látni ott, ahol nincs.

– Az úr talán nem hisz a kísértetekben? – kérdezte Melchior. – Hogy azok lelke, akik szörnyű kínok között haltak meg, továbbra is ott kísérthet haláluk színhelyén? Hiszen a papok is azt tanítják, hogy a halál után a lélek vagy a mennyországba kerül, vagy a purgatóriumba, mégis ismerünk olyan történeteket, amikor a halál után… valamit hallottak vagy láttak.

– Ez az emlék – vágta rá Goswin azonnal és valahogy nagyon merészen. – Ez valakinek az emléke, a szelleme, ami nem hagyja el egykori otthonát. Nem valamiféle gonosz kísértet, ami boszorkánysággal mások halálát idézi elő, hanem egy ragyogó lélek, egy angyal, aki szemmel tartja szeretteit, éjszakánként a fülükbe suttogja, hogy szereti őket, és dicséri minden döntésüket. A szentek is megjelenhetnek a halandóknak, de nem a hús-vér ember, akit Isten magához szólított.

– A kereskedő úr minden szavával egyetértek – bólogatott Melchior. – Az úr végül is hisz abban, hogy valaki halála után visszatérhet szeretteihez? Hiszen látta.

– Négy gyermekemet és feleségemet temettem el, Wakenstede, és megingathatatlanul hiszek abban, hogy miután átlépték a mennyország kapuját, visszatértek meglátogatni apjukat és férjüket, éjjel a fülébe suttogták, hogy most már minden rendben, az Úr Krisztus megszabadította őket földi szenvedéseiktől. De ha azt akarja nekem mondani, hogy ez egy és ugyanaz a dolog, mint egy ringyó kísértete, aki halála után nem lel nyugodalmat, és embereket küld a halálba, akkor.

A kalmár felbőszült. Bánatos kutyaképe tűzbe borult, fröcsögött, és szikrát szórt a szeme.

– Eszembe sem jutott bármi ilyesmit állítani – szögezte le gyorsan Melchior. – És bocsánatot kérek, ha azzal, amit mondtam, fájdalmas emlékeket bolygattam meg. Dorn bíró úrtól hallottam, mi történt egykor a kereskedő úr lányával, és tudom, miféle fájdalmat kellett átélnie. Goswin úr talán tudja, hogy nekem is vannak gyermekeim, és szívem görcsbe rándul, ha csak elképzelem, hogy. – Melchior hirtelen elhallgatott. Figyelmesen nézte Goswin úr arcát, és látta, hogyan változik át a düh bánattá.

– Igen, vannak gyermekei – suttogta Goswin. – Igen, tudom. – És hallgatásba merült. Bánatos szeme megtelt könnyel.

– Agatha és Melchior – magyarázta Melchior. – Nemzetségünkben már évszázadok óta az a szokás, ahogy a legidősebb fiú apja után a Melchior nevet kapja. Talán a kereskedő úr emlékszik még édesapámra, akit szintén Melchiornak hívtak? Ő is patikus volt ebben a városban, és minden bizonnyal akkor is, amikor… – Melchior gyorsan elharapta a mondatot, mintha akart volna még mondani valamit, de az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie a nyelvét. Fájdalmas emlékek és idők voltak azok, melyekről hallani szeretett volna.

– Igen, emlékszem – válaszolta Arend Goswin alig hallhatóan. – Nagyon is jól emlékszem rá. Lázcsillapítót vettem tőle Dorotheának, még egészen kicsi korában. Tűzforró volt az egész teste, félrebeszélt, aludni sem tudott, a láz kiperzselte belőle az életet, nagyon meleg volt az ősz abban az évben, mindenhol a szenny és a romlás bűzét lehetett érezni, mindenki ágynak esett, mert betegségtől volt terhes a levegő.

– Bizonyára borban főzött babérlevél, medvecukor és aloé nedvének a keveréke volt – kotyogott közbe Melchior. – Apám ennek a készítését nekem is megtanította, és nincs, ami a lázat ennél jobban csillapítaná. Ha még egy kis orvosi pemetefű is kerül bele, biztos, hogy használ. Apám tehát gyógyította. Dorotheát?

A kalmár a patikusra emelte a tekintetét. Fájdalom és szomorúság tükröződött benne, semmi más.

– Dorothea – suttogta. – Még mindig itt van, soha nem is ment el innen, ez az otthona, nem az a kereszt nélküli sír a Barbara-kápolna temetőjének a végében, ahová megengedték, hogy eltemessem. Egyetlen pap sem volt a temetésén, úgy temették el, mint.

Mint az öngyilkosokat, tette hozzá gondolatban Melchior. Mint az öngyilkosokat, akik eldobták maguktól halhatatlan lelküket, amit az Úr nekik ajándékozott. Akik maguk emelték kezüket az isteni adományra, és akik ezért halálukban is megvetést érdemeltek. Ó, hát persze!

– Értem, hogy ennek az emléke még mindig fáj – szólalt meg Melchior halkan és alázatosan. – Kinek nem fájna, fájna nekem is. Én is hinnék abban, hogy a lányom éjszakánként hazalátogat, és én sem fogadnám el, hogy a földi halál véglegesen elválaszthat egy fiatal lelket a testtől.

– Ha ezt így hiszi, azt is tudja, hogy az, aki angyal képében jelenik meg, nem árthat senkinek – mondta Goswin. – Ő egy szent volt, érti, patikus úr, az én Dorotheám egy szent volt. Kiválasztották az égiek, megjelölték. Sokan úgy gondolták, hogy gyengeelméjű. – Bánatos tekintete mélyen belefúródott Melchior szemébe, hangja pedig hirtelen felerősödött. – De én, én tudtam. Én neveltem föl, én tudtam, hittem és láttam, hogy bár a földi világ rejtély volt számára, de a szentséges dolgokat megértette, és vágyakozott utánuk. És amikor beszélt velem, márpedig beszélt, ó, angyalok az égben, hiszen saját apjával beszélt, mert ő csak azoknak mert megszólalni, akikben megbízott, és akiben hitt. Nem volt ő gyengeelméjű, higgye el, egyszerűen csak más, mint a többség, és az égiek által kiválasztott. Várta, mikor jelenik meg számára Szent Mihály, és intéz hozzá szózatot, amiről nekem érthetően beszámolt, isteni nyelven kért engem, hogy higgyek neki, és ne tartsam gyengeelméjűnek… És még mindig itt van, ebben a házban, mert ez az a hely, ahol boldog volt, és ahová halála után vissza akar térni, és azzal vigasztal, hogy a megszentelt föld csak az emberi elme kreációja. Az égben van, az angyalokkal.

– Elhiszem – jelentette ki Melchior nagyon halkan. Kínosan érezte magát, hogy ilyen fájdalmas témára terelte a szót. Habár az emberek többnyire arról beszélnek, amiről beszélni akarnak, amiről pedig nem akarnak, arról hallgatnak.

– Aztán – folytatta Goswin fátyolos hangon – egy napon megváltozott. Azt mondta nekem, hogy szennyes, mocskos, és nem lehet többé az Úr Krisztus menyasszonya. Elment, és többé nem láttam, mígnem üzenetet kaptam, hogy.

Goswin elhallgatott, és egy könnycseppet morzsolt el az arcán. Melchior mélyet sóhajtott. Mindez fájdalmas volt, megindító, ám mégsem a kalmár lánya hazajáró lelkéről alkotott elképzelés volt az, amit Melchior Goswintől hallani akart.

Ezt mintha Goswin is megérezte volna. Hallgatott, tekintete egy pillanatra megállapodott a plafonon, majd így szólt:

– De a patikus úr nem az én néhai lányom iránt kérdezősködött, bocsásson meg, hogy így elkalandoztam.

– Én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Kérdéseimmel fájó sebeket téptem föl. Nem volt hozzá jogom, hogy ilyen gyötrelmes dolgokról faggassam a kereskedő urat.

– Gyötrelmes? – ismételte meg Goswin csendesen. – Igen, igaz, még mindig fáj. ugyanakkor már nem fáj. Az ember megtanul megbékélni a sorssal, és megtanul megbocsátani. De Bruys úrra vonatkozott az egyik kérdése, igaz?

– Igen. Megemlítettem, hogy hárman, miután látták a Kerekeskút utca lidércét, meghaltak. Közülük legalább ketten kapcsolatban álltak Bruys úrral, Bruys úr és a kereskedő úr pedig. – Melchior nem fejezte be a mondatot.

– Bruys úr és én… – szólalt meg elgondolkozva Goswin. – Szeretné hallani ennek a történetét? Szeretne hallani két barátról, akik ellenségekké válnak, amit aztán évtizedeken keresztül bánnak, de képtelenek megtalálni a megfelelő szavakat és tetteket, hogy kibéküljenek? Hiszen emiatt a történet miatt jött, hallgassa hát!

Ismét elhallgatott, majd olyan hirtelen kezdett bele, hogy Melchior összerezzent.

– Thyl Bruys meggyalázta szeretett gyermekemet, Thyl Bruys, ez a korcs, elcsábította, kísértésbe vitte, Thyl Bruys vette el őt az égtől, tőlem és saját magától, csakis azért, hogy nevetség tárgyává tegye, és becstelenségével városszerte hencegjen. Ne jöjjön azzal, patikus úr, hogy tudja, mit jelent ez egy apának, és ne mondja nekem azt, hogy átérzi fájdalmamat! Én magam sem értem föl ésszel, és nem érem föl talán a mai napig. És nekem is beletelt tíz esztendőbe, míg megértettem, hogy az apák nem felelnek a fiaik bűneiért, hogy nincs jogom gyűlölni az ártatlanokat, és hogy mindazt, amivel egy ártatlan férfi saját magát megbüntetheti, már megtette, és többet nem követelhetek tőle sem én, sem az Úristen.

Goswin Melchiorra nézett, szomorú szeme az egész világ bocsánatáért esedezett, és egyszerre megragadta Melchior kezét.

– Én viszont ezt követeltem tőle! – kiáltotta. – Ó, kegyelmezzenek nekem az égi szentek, ezt követeltem! Amit mondtam neki, már soha többé nem vonhatom vissza, többet követeltem tőle, mint amit bárkitől is követelhetünk, aki maga ártatlan. Kitagadta a fiát, egyetlen gyermekét, megfosztotta örökségétől, és elkergette otthonról, mert a nevét beszennyezték. És ezek után azt kérdezte tőlem könnyes szemmel, hogy mit tehet még a bűne jóvátételéért. Erre én? Én olyan dölyfös voltam, és annyi gyűlölet fortyogott bennem, hogy mindez nem volt nekem elég, megátkoztam, megátkoztam őt magát és az egész nemzetségét. Aztán eljött az az idő, amikor mindezt megbántam, mert Isten elvette ártatlan gyermekét, aki tűzhalált halt. Akkor felkerestem, megkövettem egykori szavaimért, fölkínáltam, hogy vezekelni fogok, bocsánatáért esdekeltem. Ő erre azt felelte, hogy ez emberek előtt lehet köztünk szent a béke, de Isten előtt soha. Átkommal én hoztam pusztulást a nemzetségére, számára pedig nem maradt más, mint arra kérnie Istent, hogy gyermekének bűnei sokszorosan szálljanak vissza őrá, és hogy az Úrnak legyen számára egy vezeklőcellája, ahol kínjai közt gyötrődhet az idők végezetéig. Ezek voltak a szavai, melyek tizenkét esztendővel ezelőtt elhangzottak, azóta szent a béke köztünk az emberek előtt, mintha a régi haragnak nyoma se lenne, szívében azonban mérges gyűlöletet táplált irántam. Én pedig, Wakenstede, tizenkét esztendeig kerestem a szavakat, amivel odaállhatok elé, és megbocsátásért könyöröghetek. Mert tisztán emlékszem még arra a pillanatra, mikor mi ketten, két kereskedőlegény, a tallinni kikötőben állva néztünk a hajó után, ami idehozott bennünket, áldást kértünk Szűz Máriától vállalkozásunkra, és megfogadtuk egymásnak, hogy bármi is történjék, barátként segítjük egymást. Ez a hajó, Wakenstede, a tallinni kikötőből egyszer és mindenkorra elment, és Laurentz Bruys utolsó szívdobbanásáig nem adatott meg számomra a lehetőség, hogy fel merjem idézni előtte ezt a pillanatot, letérdelve elé és kegyelemért könyörögve az igazságtalanság miatt, amit ellene elkövettem. Ez örökre emészteni fogja öreg lelkemet, és ezért fogok a pokol tüzén égni.

– A kereskedő úr talán túlságosan kíméletlen önmagával szemben – állapította meg mindezek után döbbenten Melchior. Ilyen vallomásra nem számított. Mindez megmagyarázta Goswin könnyeit és kétségbeesését a Miklós-templom temetőjében.

Goswin hallgatott, és eleresztette a patikus kezét.

– Igen – suttogta. – A pokol tüzén fogok égni. És szívből örülök ennek. Ám térjünk rá a kísértetre! Nem, Wakenstede, se nem láttam, se nem hallottam kísértetet. Úgy gondolja, hogy Bruys úr és a kísértet… valamiféle kapcsolatban álltak egymással?

– Azt mondtam, hogy különösnek tűnik nekem a dolog.

– Téves elképzelések hálójában vergődik, patikus. Ebben a városban több száz embert fűz valamiféle kapcsolat Bruyshoz, és több tucatnyian zúzzák halálra magukat, vagy fulladnak vízbe. Ne lásson ott is összefüggést, ahol nincs! Felejtse el, és ne varrjon még egy kísértetet is a megboldogult nyakába!

– Talán igaza van – motyogta Melchior. – Ám lenne még egy kérdésem, ha megengedi. Nem emlékszik, hogy az a piktor, de Zwarte, kísértetet emlegetett volna? Ha jól tudom, arcképet festett a kereskedő úrról.

Goswin a fejét rázta.

– Kísértet csak az ő borgőzös fejében létezhetett. Az az ember nem tudott az ivásban mértéket tartani. Nekem egy szóval sem említett semmiféle kísértetet.

– De az az arckép. – Melchior csak nem hagyta annyiban a dolgot. – Bizonyára gyakran megfordult itt… Hiszen a portréfestés sokáig eltart…

– Nem, patikus – jelentette ki magabiztosan Goswin. – Az arckép egyébként is rossz ötlet volt, hallgatnom kellett volna másokra, hogy ez a Zwarte nem tud festeni. Még a munka felénél sem tartott, mikor kiraktam a sátorfáját, és addig sem beszéltünk sokat. A kép sosem készült el.

Mikor Melchior hajbókolva távozott a szobából – Goswin úr továbbra is mozdulatlanul ült székében, és üres tekintettel bámult ki az ablakon –, az előtér küszöbén belebotlott Annlinba. A vénasszony hátralépett ugyan, Melchior mégis meg volt róla győződve, hogy fülét az ajtóra tapasztva kihallgatta beszélgetésüket. És orra azt súgta neki, hogy mintha odakozmált volna valami a konyhában.