Gorgók és hidrák, kimérák, Celaena és a hárpiák iszonyú történetei a babonás elmékben reprodukálódhatnak, de csak azért, mert ott lappangtak azelõtt is. E minták, kópiák, archetípusok ott lakoznak bennünk, örökkévalók. Másként aligha hatnának ránk, hisz józan eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy nem valóságosak. Vajon azért irtózunk természetünknél fogva e teremtményektõl, mert azok képesek rá, hogy testünket megsebezzék? Ó, legkevésbé sem! E rémület mélyebben gyökeredzik. Megvolt már a testet öltés elõtt, s tovább élne test nélkül is. Az említett félelem tisztán szellemi természetû. Éppoly gyakran tapasztalható, mini amilyen indokolatlan korunkban, s ez azt latszik igazolni, hogy eredete visszavezethetõ egészen bûntelen gyermekkorunkig. E félelem kínál lehetõséget arra, hogy betekinthessünk érzékelés elõtti állapotunkba, hogy legalább egy-egy pillantást vethessünk tudattalan létünk árnyékvilágába.

Charles Lamb: Boszorkányok és egyéb éji lidércek

Ha az utazó Közép-Massachusetts északi csücskében a rossz utat választja az Aylesbury Pike keresztezõdésnél, valamivel Dean's Cornersen túl, elhagyatott és különös vidékre ér. Mind meredekebb a kaptató, s a fehér hangával benõtt sziklafalak is mind közelebb nyomulnak a kanyargós, porlepte gyalogút két oldalán. A helyenként elõtûnõ erdõk fái túlságosan terebélyesnek tûnnek, a gyomnövények, tüskebokrok és fûfélék lakott vidéken szokatlan bujasággal tenyésznek. A termõföldek ugyanekkor meglehetõsen ritkák errefelé, a jócskán szétszórt épületek mindegyike magán viseli az eltelt idõ nyomát: szennyesek, a leromlás képét mutatják. Az utazó - bár maga sem tudja, miért - habozik útbaigazítást kérni a düledezõ tornácokon vagy lejtõs, köves kaszálókon olykor feltünedezõ magányos, elhanyagolt figuráktól. E figurák oly hallgatagok és visszahúzódók, hogy az embernek az az érzése támad, ha velük vált szót, tilalmat szeg meg, amelyhez pedig helyesebb alkalmazkodni. Mikor az emelkedõkrõl láthatóvá válnak a sûrû erdõkön túli csúcsok, a különös feszengés csak erõsödik. A dombok túl gömbölydedek, túl szimmetrikusak ahhoz, hogy a természetesség megnyugtató érzetét keltsék, s olykor, ha különösképp tiszta az ég, szembetûnnek a különös, magas kõoszlopok alkotta gyûrûk, melyek a legtöbb magaslaton megtalálhatók.

Veszedelmes mély szakadékok, vízmosások keresztezik az utat, a durván összetákolt fahidak biztonságosságában az utazó alappal kételkedik. Amikor az út ismét kanyart ír le, lápvidék nyúlványai tûnnek fel, márpedig a legtöbben ösztönös borzongást éreznek az effélék láttán. A borzongás estére rettegéssé változik, mikor csattogni kezdenek a láthatatlan kecskefejõk, s világítóbogarak rajzanak elõ hihetetlen tömegben, hogy a kecskebékák érdes-éles, kitartó brekegésének ritmusára táncra keljenek. Nappal a Miskatonic felsõ folyása csillogó, kígyóra emlékeztetõ szalagként simul a dombok aljához, melyek közt kanyarog.

Ahogy a dombokhoz közeledik, az ember többet Iát már az erdõs meredélyekbõl, mint a kõgyûrû koronázta magaslatokból. Oly sötétek, oly félelmetesek az itteni erdõk, hogy az utazó a legszívesebben elkerülné õket, másfelé azonban nem vezet út. Egy fedett hídról azután az utazó kicsiny települést pillant meg egy paták meg a Round Mountain meredek oldala szegletében. Rácsodálkozik a romladozó oromtetõk sokaságára, melyek a környezõ településen megfigyeltnél régebbi építészeti stílust képviselnek. Nem túl megnyugtató felfedezés, hogy a házak többsége elhagyott és romos, meg hogy a csonka tornyú templomban mûködik a kisváros egyetlen hitvány vegyeskereskedése. Az ember nemigen bízik az alagútszerû hídszerkezetben, de el úgysem kerülheti. Ha egyszer átért, biztosan megérzi a gyenge, vészterhes szagot az utcák levegõjében. A századok mocskának, korhadékának bûze az. Mindig megkönnyebbülést jelent elhagyni a települést, tovább követni a keskeny gyalogút kanyarulatait a dombok aljára, a lejtõkön át. Az út végül visszatér az Aylesbury elágazáshoz, az ember pedig utóbb esetleg azt is megtudja, hogy Dunwichen haladt keresztül.

Az idegenek azonban lehetõség szerint elkerülik a kisvárost, mi több, egy bizonyos rémületes évszak után eltávolítottak minden feléje mutató útjelzõt. A táj, hétköznapjaink esztétikai normája szerint, csodaszép, mûvészek és nyári vakációzó turisták mégsem özönlenek ide. Kétszáz évvel ezelõtt, mikor a boszorkányvérrõl, sátánimádatról és különös erdei szellemekrõl szóló mendemondákon még nem kacagtak, szokás kívánta volna meg az efféle viselkedés megokolását. A mi józan korunkban azonban - mivel az 1928-ban történt dunwichi rémséget eltitkolták azok, akik szívükön viselték a városka meg a világ nyugalmát - úgy kerülik el az emberek, hogy távolmaradásuk igazi okát nem ismerik. Egy ok persze elképzelhetõ - noha tájékozatlan idegennek ez aligha tûnik szembe -: a városka lakói mostanra elutasítóak, dekadensek lettek, messze elõrehaladtak a visszafejlõdésben, mely számos új-angliai kistelepülést jellemez. E települések lakói lassanként külön emberfajtákká válnak, a beltenyésztés eredményezte degenerálódás jól észrevehetõ szellemi és fizikai jegyeit mutatják. Intelligenciaszintjük szégyenletesen alacsony, annaleseik csak úgy bûzlenek a könyörtelenségtõl, félig-meddig eltitkolt gyilkosságoktól, erõszakcselekményektõl, perverzióktól. A régi elit képviselõi, két-három kitelepülõ család sarjai - e családok 1692-ben hagyták el Salemet - valamivel az átlagos leromlás szintje felett maradtak, bár számos águk oly tökéletesen összeolvadt az õshonos népességgel, hogy csak nevük utal már eredetükre, melyet beszennyeztek. A Wahteleyk és Bishopok némelyike még mindig elküldi fiait a Harvard vagy a Miskatonic egyetemre, de ezek a fiúk ritkán térnek meg az omladozó oromtetõk alá, ahol õk maguk és õseik megszülettek.

Senki sem képes - még azok sem, akik tényanyaggal rendelkeznek a nemrég lezajlott szörnyûséggel kapcsolatban - meghatározni, pontosan mi a baj Dunwichcsel. Igaz, a régi legendák szentségtelen rítusokról, indián összejövetelekrõl szólnak, melyek alkalmával megidézték a lényeket, akiket a "Nagy Kerek Dombok Tilalmas Árnyai"-ként emlegettek. Orgiába torkolló imák folytak itt, s az imákra a föld színe alól dohogás és moraj volt a válasz. 1747-ben a tisztelendõ Aijah Hoadley atya, aki újonnan érkezett Dunwich városka kongregációs templomába, emlékezetes szentbeszédet mondott, melyben a sátánnak és fattyainak közelségére hívta fel a figyelmet e szavakkal:

"Be kell ismernünk, hogy eme szentséggyalázatok, aminõk egész seregnyi pokolbéli démon mûvire vallanak, túl hétköznapi dolgok ahhoz, hogysem hallgathassunk róluk. Azazel, Buzrael, Belzebub és Belial hangját többek hallották lentrõl fölhangozni, oly hites tanúk, kik ma is élnek. Én magam alig két hete tisztán hallottam a sátáni erõk munkálódásának neszeit a házam mögötti domb felõl, honnét kereplés, dohogás, nyögés, vonítás és sziszegés hangozott, aminõi a földnek lényei hallatni nem képesek, s mik bizonnyal ama barlangokból szóltak, mikre rá halandó csak fekete mágia segedelmével bukkanhat, s miknek titkát meg csak az ördög fejtheti!"

Szentbeszéde elhangzása után Hoadley úr hamarosan eltûnt, ám a Springfieldben kinyomtatott szöveg a mai napig hozzáférhetõ. Évrõl évre érkeztek ezután is beszámolók a dombok felõl hallatszó zajokról, keletkezésük máig rejtély a geológusok és fiziográfusok számára.

Más mendemondák a dombokat koronázó kõoszlop gyûrûk körül terjengõ bûzrõl szólnak, egyesek süvöltõ légi lidércekrõl beszélnek - ezeket a nagy vízmosások bizonyos pontjairól bizonyos órákban hallani. Egyes hagyományok azon igyekeznek, hogy megmagyarázzák az "ördögkaptató" eredetét. Sivár, puszta domboldal ez, ahol se fa, se cserje, de még egy árva fûszál se nõ. A helyi lakosok ráadásul rettegnek a langymeleg éjszakákon csoportba verõdve csattogó kecskefejõktõl. Azt tartják róluk, hogy a haldoklók lelkére lesnek, mert vérfagylaló rikoltásuk néha egybecseng a szenvedõk nehézkes zihálásával. Mondják, ha sikerül elkapniuk a testbõl kirebbenõ lelket, démoni kacagással tüstént tovaszállnak, ha azonban kudarcot vallanak, általában kiábrándultan hallgatnak el.

E mendemondák persze idõszerûtlenek és ostobák, nem csoda, mert nagyon-nagyon régrõl valók. Dunwich már-már valószínûtlenül ódon település: sokkal régebbi, mint a harminc mérföldön belüli települések bármelyike. A városkától délre fellelhetõk még az ódon Bishop-ház kéményei és pincefalai; ezt a házat még az 1700-as évek elõtt építették. Az 1806-ban emelt vízimalom romja a legmodernebb építészeti emlék. Ipar nem virágzik errefelé, a XIX. Századi gyártelepítési mozgalom rövid életûnek bizonyult. Mindennél régebbiek a durván megmunkált kövek alkotta oszlopok gyûrûi a dombtetõkön - ezeket indiánok mûveinek tartják. Koponyák, csontok lelhetõk itt, s egy jó méternyi asztallapforma sziklát a Sentinel-dombon, a néphit Pocumtuck temetkezési helyeként emleget. Számos etnológus véli a maradványokat mit sem törõdve e teória abszurdmód képtelen voltával - kaukázusi eredetûnek.

Dunwich városkában, egy jókora s csak részben lakott farmházban - mely a településtõl négy mérföldnyire, minden egyéb hajléktól pedig jó másfél mérföldnyire gubbasztott egy domboldalban - született meg Wilbur Whateley 1918. február másodikán, vasárnap, hajnali öt órakor. E dátumra azért emlékeznek, mert ez a gyertyaszentelõ ünnepe, noha Dunwich népe egy idõ óta, különös módon, másként emlegeti meg, mert ismét hangok hallatszottak a dombokról, s a vidék ebei kitartóan csaholtak egész álló éjszaka. Kevésbé fontos, de érdekes, hogy az anya a dekadens Whateleyk egyike; félig nyomorék, csúf, harmincöt éves albínó asszony volt. Félbolond, idõs apjával lakott együtt, akit ifjú korában a legiszonytatóbb fekete mágia gyakorlásával vádolt a szóbeszéd.

Lavinia Whateleynek sosem volt férje, a környékbeli szokás szerint mégsem próbálta eltagadni a gyermek érkezését, akinek származását a dunwichiek tetszésük szerint találgathatták, s találgatták is… Mi több, furcsamód büszkének tûnt sötét bõrû, élveteg arcú csecsemõjére, ki megjelenésében olyannyira különbözött tõle, a beteges, rózsaszín szemû albínótól. Rebesgették, jó elõre különös próféciákat mormolt a gyermek nem mindennapi hatalmáról, fényes jövõjérõl.

Laviniától kitelt az ilyesmi, hisz magányos teremtés lévén gyakorta kóborolt a dombok közt vihar idején, s böngészte a jókora, szagló könyveket, melyeket apja a kétszáz éves Whateley família örökjogán birtokolt, s melyek már-már széthullottak a koruk meg a szúrágta lyukak miatt. Lavinia sose járt iskolába, feje tömve volt régi babonasággal, összevissza ismeretekkel, melyekre az öreg Whateley tanította. Az elhagyatott farmházat az öreg Whateley fekete mágiában való jártassága miatt mindig is kerülték, s Whateley asszony tisztázatlan, erõszakos halála - melynek bekövetkeztekor Lavinia tizenkét esztendõs lehetett - nem növelte a népszerûségét. E különös befolyások közt elszigetelten Laviniának vad, grandiózus álmai szövõdtek, egyéni módon töltötte napjait; vajmi kevés idejét kötötte le a házimunka: otthonuk állapota rég nem felelt meg a rend s a tisztaság általános normáinak.

A Wilbur születését megelõzõ éjszakán szörnyû sikoly visszhangzott, még a dombok felõl hallatszó robajt, a kutyák ugatását is elnyomta. A gyermek születésekor sem orvos, sem bába nem volt jelen. A szomszédok egy teljes hétig nem tudtak róla, mígnem az öreg Whateley szánkójával Dunwichbe hajtott, s összefüggéstelenül dörmögött egyet-mást Osborn vegyesboltjában. Valahogy megváltozott az öreg - homályos tudatán eluralkodott holmi újsütetû óvatosság. Azelõtt félelmet keltett megjelenésével, most félelem gyötörte, bár nem az a fajta volt, akit a közönséges események izgalomba hoznak. Mindennek ellenére viselkedésébõl kiütközött ugyanaz a büszkeség, mely utóbb leányát jellemezte, amit pedig a gyermekrõl mondott, arra hallgatósága évek múltán is emlékezett még.

- Nem érdekel, mit gondó'tok, tik, emberek… Ha Lavinny fia a papájára hasonlítana, nem hasonlítana semmire se, amit tik ismertek… Nem kell aszinnetek, csak azok a népek léteznek, akik errefele laknak… Lavinny olvasott olyasfélékrül, látott pár olyasfélét, amikrõ' tik csak fecsegtek… Asszem, a férje rendes egy férj, már amennyire Aylesburytõl innen egy férj jó lehet; és ha tik is annyit tudnátok a dombokró', amennyit én tudok, megértenétek, mér' nem kell neki különb templomi esküvõ. Mondok én tinektek valamit: egy nap hallhatjátok még, ahogy Lavinny fia kimondja az apja nevit a Sentinel-domb legtetejin!

Élete elsõ hónapjában Wilburt csak a romlatlan Whateleyk közül való vén Zacharian Whateley meg Earl Sawyer élettársa, Mamie Bishop látta. Mamie-t a puszta kíváncsiság hajtotta oda, késõbbi történetei megkérdõjelezték az általa látottakat. Zacharian egy pár Alderney-tehenet vezetett fel, ezeket az öreg Wilbur fiától, Curtistõl vásárolta. A tehénfelvásárlás, mely ekkor vált szokássá az ifjú Wilbur családjában, egészen 1928-ig tartott, mikor a rémület ideje elérkezett, azután elmúlt Dunwichben. A düledezõ Whateley-istállóban mégsem zsúfolódott soha össze a jószág. Volt idõ, mikor az emberek kíváncsiságtól hajtva odalopództak, és megszámlálták az állatokat, melyek az öreg farmház feletti meredek domboldalban legelésztek egykedvûen. A megfigyelõk egyetlenegyszer sem láttak többet tíz-tizenkét elgyötört, vérszegénynek látszó példánynál. Whateleyék állományát nyilvánvalóan holmi marhavész, esetleg vérfertõzés tizedelte, melyet a tisztátalan takarmány vagy a koszos istálló deszkáinak szilánkjai avagy a fertõzött alom okoztak. A látható példányok testén csípésekre emlékeztetõ sebek vagy kelések éktelenkedtek, s a korábbi hónapokban megfigyelõk hasonlókat véltek felfedezni az õsz, borotválatlan vénember és lompos, gubancos hajú albínó lányának torkán is.

A Wilbur születését követõ tavaszon Lavinia újra kóborolni kezdett a dombok között, aránytalan karján sötét arcbõrû gyermekét cipelte. A Whateleyk irányában megnyilvánuló közérdeklõdés csökkent, miután a környékbeliek mindegyike láthatta a kisdedet; egyikük sem fûzött kommentárt az újszülött gyors növekedéséhez, melyet szinte napról napra tapasztalhattak. Wilbur csakugyan hihetetlen mértékben gyarapodott, három hónappal születése után méret és izomerõ dolgában egyaránt elérte az egyesztendõs gyermekek fejlõdésének szintjét. Mozdulataiban és hangjában kicsinyeknél felettébb szokatlan határozottság, céltudatosság nyilvánult meg, s különösebben senkit sem lepett meg, mikor alig hét hónaposan, botladozva járni kezdett, majd nem egészen egy hónap alatt kinõtte a botladozást is.

Valamikor ezután - mindenszentek idején - történt, hogy éjfélkor nagyot villant valami a Sentinel-domb tetején, ott, ahol az õsrégi csontok felett a vénséges, asztallapforma kõ hever. El nem hanyagolható szóbeszéd kezdõdött, mikor Silas Bishop - a romlatlan Bishopok egyike - megemlítette, hogy látta a fiút esetlenül felfelé futni a domboldalon, nyomában az anyjával, vagy egy órával a villanás elõtt. Silas épp egy elbitangolt üszõt próbált elõkeríteni, de nyomban megfeledkezett a dolgáról, ahogy sietve a két alak nyomába eredt lámpása halovány fényében. Anya és fia csaknem hangtalanul tört keresztül a bozótoson, s a döbbent szemtanúnak úgy tûnt, mindketten meztelenek. Egy idõ után elbizonytalanodott a fiút illetõen, aki mintha valamiféle rojtos övet meg sötét gatyát vagy nadrágot viselt volna. Wilburt azelõtt senki sem látta teljes, szorosan összegombolt öltözék nélkül, ruhája kigombolása vagy csak ennek megkísérlése miatt is düh és rémület töltötte el. Anyja és nagyapja elhanyagoltsága eme tulajdonságával éles kontrasztot formált, de az 1928-as iszonyatig ezt józan okokkal magyarázták.

A következõ januárban némi szóbeszédre adott okot, hogy "Lanny fekete fattya" beszélni kezdett, csupán tizenegy hónapos korában. Csodálatos módon beszélt, nem ütközött ki szavaiból a környéken általános akcentus, nem jelentkezett nála a gyermeki selypegés sem, erre pedig a legtöbb három-négy éves joggal lehetett volna büszke. Wilbur nem volt beszédes kölyök, amikor azonban megszólalt, beszéde Dunwich lakói körében példátlan, megfoghatatlan zöngékben bõvelkedett. Nem az volt a különös, amit mondott, nem voltak szokatlanok az általa használt egyszerû idiómák sem: a megfoghatatlan érzést inkább az intonációja, a beszédhangokat képzõ szervek elrendezése keltette. Korához képest ábrázata is különösnek tûnt, s bár éppúgy hiányzott az álla, mint anyjának és nagyapjának, erõs és határozott vonalú orra, nagy, sötét, latinokéra emlékeztetõ szeme felnõtt megjelenés látszatát, a koraérett intelligencia légkörét kölcsönözte neki. Bár megjelenése értelmet árult el, visszataszítóan ocsmány volt; vastag ajka, tág pórusú, sárgás bõre, sûrû, gubancos haja, furcsán kihegyesedõ füle szatírszerû állati vonással ruházta fel. Hamarosan még határozottabb közutálatnak örvendett, mint anyja és nagyapja, s a vele kapcsolatos mendemondákat az öreg Whateley varázslataira való utalásokkal fûszerezték, s felidézték, hogyan rázkódtak meg egy ízben a dombok, mikor a vénember az egyik kõgyûrû közepén, kezében egy hatalmas nyitott könyvvel, Yog-Sothoth iszonytató nevét üvöltötte. A fiútól még a kutyák is irtóztak; s õ kénytelen volt különféle módon védekezni ellenük.

Az öreg Whateley folytatta a tehenek felvásárlását, ám a jószágok száma láthatólag továbbra sem növekedett. Fát is vágott, s hozzákezdett a ház használaton kívüli részeinek kijavításához. Az épület tágas, oromtetõs alkotmány volt, hátsó szárnya beékelõdött a sziklás domboldalba. Három legkevésbé romos földszinti szobája mindig elegendõ volt az öreg és leánya számára. A vén Whateley bizonyára láthatatlan erõtartalékokkal rendelkezett, másképp aligha lett volna képes ilyen nehéz munkára. S bár olykor-olykor tébolyultan motyogott magában, ácstevékenysége higgadt megfontoltságra vallott. Nyomban hozzáfogott a munkához, mihelyt Wilbur megszületett. Nagy hirtelen rendet rakott számos szerszámkamrája egyikében, újradeszkázta, új, mûködõ zárral látta el. A ház' használaton kívüli felsõ szintjének helyrehozatalakor nem kevesebb rátermettséggel cselekedett. Mániája csak abban mutatkozott meg, hogy a kérdéses emelet minden ablakát szorosan bedeszkázta - bár a legtöbben úgy vélték, felesleges dolog a helyrehozatallal veszõdni. Kevésbé tûnt megmagyarázhatatlannak az igyekezet, mellyel új, földszinti szobát rendezett be unokája számára. E szobát megtekinthette néhány látogató, a bedeszkázott ablakú emeletre azonban az öreg senkit sem engedett fel. Wilbur szobáját magasan futó, szilárd polcokkal rendezte be, ezeken kezdte látható óvatossággal elhelyezni a rothadó, ódon könyveket és csonka köteteket, melyeket fénykorában különféle szobák sarkaiban zsúfolt össze gondatlanul.

Nekem is hasznomra vó'tak… - mondogatta, ahogy a rozsdás konyhakredencen kevert pasztával ragasztgatott egy-egy rongyos, fekete betûktõl hemzsegõ lapot. - De a fiú még nagyobb hasznukat veszi majd. Meg kell, hogy kapja õket örökség gyanánt, ezekbõ' kapja minden tudását!

Mire Wilbur másfél éves lett - 1914. szeptemberében -, testméretei és képességei egyaránt riasztókká váltak. Akkora volt már, mint egy négyéves gyerek, folyékonyan és hihetetlenül értelmesen beszélt. Szabadon járt a mezõkön, a dombok közt, minden vándorútjára elkísérte anyját. Odahaza nagy igyekezettel tanulmányozta nagyapja könyveinek fura képeit, térképeit, az öreg Whateley oktatta, tanítgatta sok néma délutánon át. Ekkorra befejezõdött a ház helyreállítása, s azok, akik tanúi voltak a munkálatoknak, csodálkoztak, miért pótolták az egyik emeleti ablakot szilárd deszkaajtóval. Az oromtetõ keleti oldalán, a dombhajlatra nyit ez az ablak; sejtelme se volt senkinek, miért vezet onnét eresztékes fapalló egészen a földig. E munka befejezésének idején vették észre az emberek, hogy a régi szerszámkamrát, melyet az öreg Wilbur születésekor új zárral látott el, és az ablakait is bedeszkázta, megint nem használják. Az ajtó tárva-nyitva állt, s mikor Earl Sawyer egy alkalommal, egy pár tehén eladása után, az öreg Whateleyt keresve belépett oda, meglehetõsen meghökkent az ott terjengõ különös bûztõl. Efféle szagot, háborgott utóbb, egész életében soha nem érzett, kivéve tán az indián sziklagyûrûk tájékán a dombok közt, az ilyen bûzt aligha áraszthatja rendes, e világi lény. Igaz, Dunwich lakóinak kamrái sosem makulátlan tisztaságukról voltak nevezetesek.

A következõ hónapokban semmi látható nem fenyegette a környék nyugalmát, de az emberek esküdtek rá: a titokzatos neszek mind gyakrabban és gyakrabban hallatszanak a dombok felõl. 1915. májusának fordulóján rengések következtek, melyeket még Aylesbury lakói is érezhettek, a következõ mindenszentekkor morajlás visszhangzott, ugyanakkor különösmód lángok lobbantak "amit azok a Whateleyk gyújtottak" - a Sentinel-domb tetején. Wilbur szünet nélkül növekedett, négyéves korára olyan volt, akár egy tízéves fiú. Folyékonyan, önállóan olvasott, de sokkal kevesebbet beszélt, mint korábban. Hallgataggá vált, s az emberek elõször tették szóvá konkrétan az élveteg arcon felderengõ rosszindulatú kifejezést. Olykor holmi ismeretlen zsargont mormolt, bizarr ritmusú kántálása megmagyarázhatatlan iszonyattal töltötte el hallgatóságát. Széles körben beszélték, hogy utálják a kutyák: Wilbur árra kényszerült, hogy pisztolyt hordjon, csak így tudhatta magát biztonságban a környéken. Néha használta is a fegyvert, s ez nem növelte népszerûségét a házõrzõk gazdáinak körében.

A ház kevés számú látogatója gyakorta találta egymagában Laviniát a földszinten, a lécezettel elzárt második szintrõl eközben fura kiáltások, léptek visszhangoztak. Az albínó asszony sosem árulta el, mikor egy bevetõdõ halárus a lépcsõsorba vezetõ zárt ajtót próbálta kinyitni. Ez az árus Dunwich vegyesboltjában elmondotta, hogy mintha egy ló rúgkapált volna odafent az emeleten. A lebzselõk rábólintottak, eszükbe idézték a fenti ajtót meg a pallót és a jószágok gyors fogyatkozását. Azután megborzongtak, amint felidézték az öreg Whateley ifjúkorából származó históriákat, a különös valamiket, melyek egy tinó megfelelõ idõben, megfelelõ erdei istenségeknek történõ feláldozása árán idézhetõk meg. Egy ideje észrevették, hogy ebeik éppoly hevesen utálják és félik a Whateley-portát, mint az ifjú Wilburt személyesen.

1917-ben az ország belépett a háborúba, s Earl Sawyer bírónak, a helyi sorozóbizottság elnökének nehéz munkájába került felhajtani megfelelõ számú egészséges fiatalembert, akiket legalább a kiképzõtáborig továbbküldhettek. A területi dekadencia eme jeleitõl megriadt kormány néhány tisztet és orvosszakértõt küldött az ügy kivizsgálására, vizsgálataik eredményére bízvást emlékeznek még az új-angliai újságolvasók. A vizsgálat nyomán feltámadt publicitásnak köszönhetõen akaszkodtak a riporterek Whateleyék nyakába is. A Boston Globe meg az Arkham Advertiser vasárnaponként mulatságos történeteket hozott a koraérett ifjú Wilburrõl, a fekete mágiával foglalkozó vén Whateleyrõl meg a polcokon sorakozó különös könyvekrõl, az ódon farmház elzárt második szintjérõl, az egész környék fura voltáról, nemkülönben a dombokról hallatszó zajokról. Wilbur ekkor négy és fél éves volt, s úgy festett, akár egy tizenöt esztendõs ifjonc. Ajka körül, orcáin durva, sötét sörte ütközött ki, hangja mutálni kezdett.

Earl Sawyer mindkét riporter-és fényképészcsapatot elkísérte Whateleyékhez, s felhívta a figyelmüket a furcsa szagra, mely az elzárt felsõ részek felõl szállongott. Ez a bûz, mint elmondotta, ugyanaz, amit az elhagyott szerszámkamrában, a ház kijavítása után érzett; s amelyet koronként a dombok tetején álló kõgyûrûk közelében érezni. A dunwichi népek elolvasták a beszámolókat, amikor azok napvilágot láttak, megmosolyogták a nyilvánvaló pontatlanságot. Elcsodálkoztak, vajon miért csapnak szerzõik akkora hûhót amiatt, hogy a vén Whateley mindig nagyon régi veretû aranypénzzel fizet a marhákért. A Whateley família tagjai alig titkolt kelletlenséggel fogadták a látogatókat, munkájukban akadályozni, hallgatással bõszíteni azonban nem merték õket, nehogy még nagyobb nyilvánosságot provokáljanak.

A Wahteley család egy évtizeden át furcsa szokásoknak hódoló, május elején és mindenszentekkor orgiákba feledkezõ, morbid társaságként élt. Évente kétszer tüzet gyújtottak a Sentinel-domb tetején, ilyen alkalmakkor mind harsányabbá vált a földmélyi moraj. A magában álló farmházban mindenkor furcsa és érthetetlen tevékenységet folytattak. A látogatók idõvel hozzászoktak a felsõ szintrõl lehallatszó neszekhez - melyek akkor is hallhatók maradtak, ha a család valamennyi tagja odalent tartózkodott -, néha elámultak még, milyen gyorsan, milyen közömbösen végzik szokásos tehén-vagy tinóáldozatukat. Beszélték, egyesek panasszal készülnek fordulni az Állatvédõ Ligához, ám ebbõl nem lett semmi, hisz a dunwichiek nemigen szeretik magukra irányítani a külvilág figyelmét.

1923 tájékán, mikor Wilbur, ez a tízéves fiú gondolkodásával, hangjával, testalkatával, szakállas képével egyaránt felnõtt benyomását keltette, az ácsmunka második nagy hulláma vette kezdetét az öreg házban. Minden az elzárt felsõ szinten történt, de a lehányt törmelék láttán az emberek levonták a következtetést: a fiú és nagyapja eltávolított minden közfalat, elbontották még a padlás deszkáit is, egyetlen hatalmas térséget kialakítva az oromtetõ alatt. Lebontották a jókora központi kéményt, s rozsdás csöve helyére mihaszna, bádoggal futtatott kályhacsövet helyeztek.

A rá következõ tavaszon a vén Whateley felfigyelt rá, hogy a Cold Spring Glen bozótjaiból egyre nagyobb számban jönnek elõ a kecskefejõk, hogy éjszakánként az õ ablaka alatt csattogjanak. Nagy jelentõséget tulajdonított e körülménynek, s az Osborne-féle vegyesboltban lézengõknek elárulta, úgy érzi, az ideje hamarosan betelik.

- A lélegzetem ütemit csattogják mostan - mondta. - És arra várnak, hogy e'kaphassák a lelkemet. Tudják, hogy hamarost kiröppen, nem akarják elszalasztani… Miután meghóttam, fiúk, tudni fogjátok, sikerült-e nekik. Ha sikerül, tovább danásznak, kacagnak napkeltéig. Ha nem, elcsöndesülnek egykettõre. Én elkészû'tem, a lelkemér' meg mondjatok egypár szép imát néhanapján.

1924. augusztus elsejének éjjelén az Aylesburybe való dr. Houghtont kíméletlenül verte fel Wilbur Whateley, aki utolsó megmaradt lovukat ostorozva ért le a városkába, és Osborne-tól telefonált. Az orvos rendkívül súlyos állapotban találta a vén Whateleyt, gyenge szívverése és akadozó lélegzetvétele sejteni engedte, hogy közel jár hozzá a vég. Torz albínó leánya és különös szakállú unokája ott állt fekhelye mellett, míg a fejük feletti jókora térségbõl nyugtalanító, ritmikus moraj, csapkodás hallatszott, olyasféle, mint a hullámoké az elnyúló parton. Az orvost azonban inkább a madarak csattogása zavarta; a kecskefejõk megszámlálhatatlannak tûnõ sokasága a haldokló zihálásának ütemére ismételgette ördögien idõzített, soha véget nem érõ üzenetét. Megmagyarázhatatlan, természetellenes jelenség volt ez - túlságosan is természetellenes, vélte dr. Houghton -, akár az egész környék, ahová e sürgõs hívásra vonakodva bár, de elmerészkedett.

Éjjel egy óra tájt a vén Whateley visszanyerte öntudatát, és a zihálással felhagyva pár szót hörgött unokájának:

- Több hely kell, Willy, több hely kell nemsokára! Nõsz, és az még gyorsabban növekszik… Hamarost késien áll maj', hogy szó'gájjon, fiú! Nyisd fel a kapukat Yog-Sothoth elõtt, a hosszú kántálással, amit a teljes kiadás 751. oldalán talá'sz, aztán vess csóvát a börtönbe… Az itteni tûz nem árthat annak odabent!

Az öreg nyilván félrebeszélt. Rövid szünet után - amikor is a kecskefejõk kinti csapata már hozzáigazította csattogása tempóját a haldokló lélegzetvételének megváltozott üzeméhez, s közben különös moraj hallatszott a messzeségbõl - hozzátett még egy-két mondatot:

- Etesd rendszeresen, Willy és ügyelj a mennyiségre; de ne hagyd gyorsabban nõni, nehogy kevés legyen a hely… Mer' ha kitör, és kijut a szabadba, mielõtt beereszted Yog-Sothothot, mindennek vége… Csak a kintiek tuggyák szaporítani és munkára fogni azt… csakis õk, a Régiek, akik visszajönnének!

Hangja ismét zihálásba fúlt, s Lavinia, hallván, hogyan alkalmazkodnak a ritmushoz a kecskefejõk, felsikoltott. Így ment ezt több mint egy órán át, egészen a vénember végsõ, torokhangú hördüléséig. Dr. Houghton visszahúzta a ráncos szemhéjakat, eltakarta velük a megüvegesedett szürke szempárt, miközben a madársokaság váratlanul elcsendesedett. Lavinia sírdogált,

Wilbur azonban csak kuncogott a dombok felõl hangzó halk moraj közepette.

- Nem kapták el - mormolta mély basszus hangján.

Wilbur ekkorra, a maga egyoldalú módján, igazi tudósnak számított, számos olyan hely könyvtárosával állt levelezésben, ahol ritka vagy tiltott régi könyveket õriztek. Mindinkább gyûlöletessé és félelmessé vált személye Dunwich-szerte, néhány fiatalember eltûnése után nyomban õt vették gyanúba, ám megfélemlítéssel, régi veretû aranypénzek leszurkolásával mindannyiszor véget tudott vetni a vádaskodásnak. Tõkéje legnagyobb részét, akár nagyapja, õ is az egyre gyakoribb marhavásárlásra költötte. Mostanra jócskán felcseperedett már, magassága, miután elérte a felnõttek esetében megszokott mértéket, nyomban meg is haladta azt. 1925-ben, mikor egy levelezõpartnere a Miskatonic Egyetemrõl ellátogatott hozzá, sápadtan és zavarodottan távozott házából. Wilbur ekkor már hat és háromnegyed láb[1] magas volt.

Az évek során a fiú egyre határozottabban bánt albínó anyjával, végül megtiltotta neki, hogy május elsején és mindenszentekkor elkísérje a dombok közé; 1926-ban a szerencsétlen teremtés elpanaszolta Mamie Bishopnak, hogy fél a saját fiától.

- Többet tudok róla, mint amennyit elmondhatok, Mamie - mormolta. - Mostanság meg már én se tudok mindent. Félem az Istent; nem t'om, mit akar, min töri a fejit a gyerek!

Ez évben mindenszentek idején a dombokról erõsebb moraj hallatszott, mint bármikor azelõtt, de az emberek sokkal inkább törõdtek a természetellenesen megkésett, nagy számban összeverõdött kecskefejõk ritmikus rikoltozásával. A madarak a kivilágítatlan Whateley farmház körül gyülekeztek. Éjfél után - miközben a szokásos tûz fellobbant a Sentinel-domb tetején - éles hangjuk démoni kakofóniává erõsödött, betöltötte a vidéket, s el se csendesedett hajnalig. A madarak ekkor eltávoztak, dél felé repültek, oda, ahová már egy hónapja meg kellett volna érkezniök. Hogy mindez mit jelentett, az emberek csak késõbb tudták meg.

A környékbeliek közül senki sem hunyt el - de szegény Lavinia Whateleyt, a nyomorék albínót nem látták többé soha.

1927 nyarán Wilbur kijavított két szerszámoskamrát, tárgyalt, könyveit oda kezdte áthordani. Röviddel ezután Earl Sawyer beszámolt Osborn vegyeskereskedésében arról, hogy a Whateley-ház újabb ácsmunka színhelye. Wilbur sorra szegezte be a földszint összes ablakát, ajtaját, s eltávolította a benti válaszfalakat, éppúgy, ahogy nagyapjával odafent, négy évvel korábban tették. A továbbiakban az egyik szerszámoskamrában lakott, Sawyer szerint szokatlanul nyugtalanul, reszketegen. Az emberek gyanakodtak, tud valamit anyja eltûnésével kapcsolatban, s tanyájának még a közelébe se igen merészkedtek. Wilbur magassága elérte és meghaladta a hét lábat, ám úgy tetszett, növekedésének üteme továbbra sem csökken.

Az ezt követõ tél fura eseményt hozott: Wilbur elõször hagyta el Dunwich környékét. A harvardi Widener Könyvtárral, a párizsi Bibliotheque Nationale-lal, a British Museummal, a Buenos Aires-i egyetemmel, a Miskatonic Egyetem arkhami könyvtárával folytatott levelezése nem segítette hozzá a könyvhöz, melyet oly kétségbeesetten kívánt, úgyhogy végül személyesen kerekedett fel ápolatlanul, mocskosan, szakállasan, érthetetlen dialektusát beszélve -, hogy megvizsgálja a hõn áhított könyv példányát Miskatonicben, mely földrajzilag a legközelebb esett. Az Osbornnál vásárolt olcsó, új útitáskás, nyolc láb magas, sötét bõrû szatírforma teremtés egy nap megjelent Arkhamben, azt a rémületes kiadványt kereste, melyet zár és lakat alatt tartanak az egyetemi könyvtárban: az õrült arab, Abdul Alhazred iszonytató Necronomiconját, Olaus Wormius latin fordításában; a könyvet, melyet Spanyolországban nyomtak a XVII. század folyamán.

Sosem járt városban azelõtt, de körül se pillantott, egyre az egyetemi negyedbe vezetõ utat kutatta. Mikor odaért a könyvtár hoz, megállás nélkül elhaladt a bejáratot vigyázó hatalmas fehér kutya mellett, s az eb természetellenes dühvel, ellenségességgel csaholt, vadul rángatta rövid láncát.

Wilbur magával hozta a Necronomicon dr. Dee-féle, felbecsülhetetlen értékû, ám hiányos angol változatát, azt, amelyet nagyapja hagyott rá örökül. S mihelyt kézhez kapta a latin kópiát, nyomban a két szöveg hasonlítgatásába fogott, hogy a teljes változatban meglelje a szakaszt, mely saját, hiányos kiadványának 751. oldalán találtatott valaha. Célját nem titkolhatta a könyvtáros elõl; e képzett férfiú, Henry Armitage (a massachusettsi Miskatonic filozófiai nagydoktorátusánák birtokosa, a princetoni college irodalomtudományi doktora, a Johns-Hopkins Társulat tagja), aki egy ízben otthonában is felkereste, most udvarias kérdéseket tett fel neki. Wilbur kénytelen volt bevallani, hogy egy Yog-Sothoth rettegett nevét tartalmazó idézõ formulát kutat, s hogy a fellelt pontatlanságok, kétértelmûségek jócskán nehezítik a dolgát. Mikor a kiválasztott formula másolásába fogott, dr. Armitage szándéktalanul rápillantott a lapokra a válla felett. A bal oldali, latin szövegben a világ békéjét és nyugalmát fenyegetõ szörnyûségek éktelenkedtek.

Nem szabad úgy hinni (így szóltak a mondatok, már ahogy azokat Armitage magában fordította), hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehetõ állapot. A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek. Nem a minékünk ismerõs terek lakói õk, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektõl fogva számunkra láthatatlanul létezõk. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog-Sothothban egy a múlt, jelen és jövõ. Õ tudja, hol törtek át a Régiek egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. Tudja, hol rótták a földnek térségeit, s hogy hol róják azokat ma is, s hogy miért nem láthatja õket senki sem. Szaguk miatt közelségüket az emberfia koronkint megsejtheti, de külsejük meg nem ismerhetõ soha, kivéve azok vonásaiban, kiket õk e földön nemzenek; s ezekbõl számos akad. Õk anyagtalan, láthatatlan lényegükben különböznek az ember igaz valójától, s e lényeg tõlük ered. Láthatatlanul és szaguktól kísérten bukkannak fel magányos helyeken õk, valahányszor kimondják a szavakat, s a rítusok hívása hozzájuk elér. Az õ szavuk zizzen a szélben, az õ létük titkát mormolja a föld. Letarolják az erdõt, szétzúzzák a várost, de sem erdõ, sem város meg nem pillanthatja a lesújtó kezet. Kadath, a hideg pusztaság városa megismerte õket, s ki emlékszik Kadathra az emberek közül? A déli jégsivatag és az óceánba merült szigetek sziklái õrzik kézjegyüket, de ki látta valaha a megdermedt várost vagy a zárt tornyot, mit régóta hínár s moszat borít? A Nagy Ctulhu közülük való, s mégse láthatja õket másképp, mint haloványan. Lä!shub-Niggurath! szagukról megismerhetitek õket. Kezük a torkotokon, mégsem láthatjátok õket, Létük titka legyen egy legféltettebb titkaitokkal. Yog-Sothoth a kapu nyitja, a kapué, hol a szférák találkoznak. Hol õk uralkodtak egykor, ma az ember uralkodik, õk uralkodnak megint hamarosan az ember herén. A nyárra tél jön, a télre nyár. Várnak türelemmel s hatalmasan, hogy itt uralkodhassanak megint.

Armitage doktor az olvasottakkal összekapcsolta mindazt, amit Dunwichrõl és lappangó kísérteteirõl hallott; felidézte a Wilbur Whateleyrõl mondottakat, az iránta megnyilvánuló iszonyatot, mely kétes származása, anyja valószínû meggyilkolása miatt auraként övezte, s máris elfogta a rémület, oly borzongató, akár a sírbolt hideg némasága. Az elõtte görnyedõ szatírforma óriás más bolygó, más dimenzió szülöttének látszott, olyan volt, mintha részben tartoznék csak az emberi nemhez, a létezés és lényeg fekete mélységeit idézte, az energia, az anyag, a tér és az idõ valamennyi szféráján túli, titáni rémségeket.

Wilbur ekkor felütötte fejét, és furcsán rezonáló hangján beszélni kezdett. Hangképzõ szervei mintha nem egészen ugyanúgy mûködtek volna, mint az embereké.

- Mr. Armitage - mondta -, a'sszem, haza kell vinnem ezt a könyvet, olyan dó'gok vannak benne, amiket nyugodt körülmények közt kell megvizsgáljak, és ezeket itten nem teremthetem meg. Halálos bûn vó'na hagyni, hogy az a piros jelzet megakadályozzon a munkámba'. Hadd vigyem magammal a könyvet, uram, esküszök, sose tudja meg senki. Mondanom se kell, vigyázok rá nagyon. Nem én vó'tam, aki miatt ez a Dee-példány ilyen állapotba került.

A könyvtáros keményen elutasító arckifejezése láttán elhallgatott, saját, élveteg arcának vonásai is megmerevedtek. Armitage, aki már-már kimondta, hogy kész másolatot készíteni mindarról, amire szüksége van, hirtelen eszébe idézte a lehetséges következményeket, és uralkodott magán. Túl nagy felelõsséget jelentene ilyen teremtmény kezébe adni az iszonytató külsõ szférák titkának nyitját. Whateley látta, hogy áll a dolog, s igyekezett könnyedebben folytatni:

- No jó' van, ha annyira nem akarja… Talán a Harvardon nem lesznek olyan akadékoskodók a népek, mint itten.

Azzal felállt és kicsörtetett az épületbõl, kényszerûen meggörnyedt minden ajtónál.

Armitage hallotta a nagy házõrzõ vad csaholását, s figyelte Whateley gorilláéra emlékeztetõ járását, amint a teremtmény végighaladt a campus udvarának az ablakából belátható szegletén. Visszagondolt az itt-ott hallott vad mendemondákra, mindarra, amit Dunwich õslakóitól, a kisváros polgáraitól hallott ottani látogatása alkalmával, eszébe jutottak az Advertiser vasárnapi cikkei. Láthatatlan, nem földi lények - legalábbis nem a háromdimenziós világba valók - járták bûzlõn Új-Anglia erdeit, obszcén módon mutogatták ittlétük jeleit a dombtetõkön: ebben Armitage régóta biztos volt már. Most meglegyintette a behatoló iszonyat közelsége, az õsi s egyelõre tétlen lidérchatalom sötét erejének pokoli fuvallata… Az undortól borzadva zárta el a Necronomicont, a szobában mégis ott terjengett az istentelen, megmagyarázhatatlan bûz.

- "Szagukról megismeritek õket" - idézte, s valóban: ugyanazt a szagot érezte, amely a Whateley farmházban, nem egészen három éve egy ízben felkavarta már. Ismét az élvetegen ocsmány Wilburre gondolt, s gúnyosan kacagott a származásáról szóló helybéli mendemondán.

- Még hogy vérfertõzés… - mormolta magában félhangosan.

- Uramisten, micsoda egyszerû lelkek! Mutatja nekik az ember Artus Machen "Nagy Pán isten"-ét, s egy helybélire ismernek abban is! De vajon miféle teremtmény - miféle, háromdimenziós világunkon inneni vagy túli, átkos, alaktalan iszonyat lehet Wilbur Whateley apja? Gyertyaszentelõ idején született, kilenc hónappal 1912. május elseje után, amikor a különös föld alatti moraj híre Arkhamig jutott. Mi járt azok közt a dombok közt azon a május éjszakán? Miféle Roadmashoz illõ iszonyat telepedett a világra e félember képében?

A következõ heteket Armitage doktor a Wilbur Whateleyvel meg a Dunwich környéki, alaktalan kísértetekkel kapcsolatos adatok összegyûjtésével töltötte. Kapcsolatba tépett az Aylesburybe való Houghton doktorral, aki jelen lehetett a vén Whateley végóráiban; jócskán talált töprengeni valót a nagyapának az orvos által felidézett utolsó szavain. A Dunwichbe tett látogatás nem hozott számottevõ újdonságot, ám a Necronomicon azon passzusainak tanulmányozása, melyeket Wilbur oly vadul keresett, új, szörnyû fényt vetett a bolygót nyíltan fenyegetõ, különös, gonosz erõk természetére, módszereire és céljaira. A bostoni egyetem régészhallgatóival folytatott beszélgetések, számos más diákkal folytatott levelezések nyomán Armitage ámulata nõttön-nõtt, a riadalom közbülsõ lépcsõfokain át valódi rémületbe torkollott. Nyár derekára feltámadt benne az igény, hogy tegyen valamit a Miskatonic völgyében lappangó iszonyat meg az emberek közt Wilbur Whateley néven ismert szörnyszülött ellen.

A dunwichi rémület 1928 augusztusának elseje és a napéjegyenlõség közti idõszakban következett be. Dr. Armitage egyike volt azoknak, akik tanúi lehettek borzasztó nyitányának is. Idõközben hírét vette Whateley groteszk útjának Cambridge-be, erõfeszítéseinek, melyeket a Necronomicon kikölcsönzésének vagy lemásolásának dolgában a Widener Könyvtárban tett. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert Armitage a legnagyobb óvatosságra intette valamennyi, a rettegett kötetet õrzõ könyvtárost. Wilbur Cambridge-ben hihetetlenül nyugtalannak látszott, akarta a könyvet, de legalább ennyire szeretett volna már hazatérni, mintha rettegett volna hosszas távollétének következményeitõl.

Augusztus elején bekövetkezett az, amire Armitage doktor félig-meddig számított is… Hármadikán éjjel az egyetemi campust õrzõ jókora kutya vad, kegyetlen csaholása verte fel álmából. A mély torokhangú, iszonyú morgás, a félõrült hörgés és ugatás nem akart szûnni, mindig harsányabbá vált, ám jelentõségteljes, iszonyú szünetek szabdalták. Aztán sikoly harsant valaki más torkából - olyan sikoly, mely felverte Arkham lakóinak felét, s azóta is gyakorta kísért álmaikban. Olyan sikoly, mely földi lénytõl avagy egészen földi lénytõl aligha származhatott.

Armitage ruhát kapott magára, átvágott az úton, a gyepen az egyetemi épületekig. Látta, hogy egyesek megelõzték; még hallotta a riasztócsengõ berregését a könyvtár felõl. A holdfényben egy felfeszített ablak tátongott feketén. Annak, aki idemerészkedett, sikerült bejutnia: az ugatás és sikoltozás egykettõre hörgésbe, nyögésbe olvadt, s e hangok odabentrõl szûrõdtek ki. Armitage valamiképpen megsejtette, hogy ami odabent folyik, nem kívánkozik avatatlan szemek elé, ezért tekintélyét kihasználva fékezte meg a sokadalmat, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. A többiek közt ott látta Warren Rice professzort és Francis Morgan doktort, két kollégáját, akikkel megosztotta kutatásainak és fettevéseinek eredményeit. Intett nekik, hogy tartsanak vele. A benti hangok, a házõrzõ fenyegetõ, rekedt morgását leszámítva, elhaltak már, Armitage azonban összerezzenve hallotta, hogy a csalitosban megbúvó kecskefejõk átkozott ritmikájú, egy halódó ember lélegzetvételét idézõ csattogásba fogtak.

Az épületben rémítõ bûz terjengett, ezt Armitage túlontúl ismerõsnek találta már. A három férfi végigsietett az elõtéren, egyenest az apró genealógiai olvasóhoz, ahonnét a halk nyögést hallották. Egy pillanatig egyikük se merte felkapcsolni a villanyt, azután Armitage összeszedte bátorságát, és elfordította a kapcsolót.

Egyikük - hogy melyikük, nem tudni - hangosan felkiáltott a felforgatott asztalok, felforgatott székek közt elébük táruló iszonyat láttán. Rice professzor azt állítja, hogy egy másodpercre el is veszítette eszméletét, noha nem zuhant el, s meg nem ingott.

A lény, mely zöldessárga nyálka és kátrányszerû szirup bûzlõ tócsájában, összekucorodva hevert elõttük, csaknem kilenc láb magas lehetett. A kutya leszaggatta róla öltözékét és húsa egy részét. Nem halt még meg, némán, görcsösen rángatódzott, melle zihált a kint várakozó kecskefejõk õrült csattogásának rettentõ ütemére. Cipõfelsõrész-darabok, ruhafoszlányok szóródtak szét a helyiségben, pont az ablak alatt üres vászonzsák hevert, nyilván ott ejtette el a betolakodó. A központi asztal közelében revolver feküdt, felhúzva, kibiztosítatlanul: biztosan ezért nem sütötte el a támadó. Pillanatnyilag a lény kötötte azonban le a jelenlévõk figyelmét. Felületességre, pontatlanságra vallana azt kijelenteni, hogy külsejét tollal leírni lehetetlen, de az bizton állítható, hogy azok, akiknek anyagiságról, formáról alkotott fogalmait túlságosan is meghatározzák e világ és a három ismert dimenzió megszokott lényei, nehezen alkothatnak képet emerrõl.

A lény, s ez kétségtelen, legalább részben ember volt. Keze és feje emberinek látszott, élveteg, áll nélküli arca a Whateleyk vonásait hordozta. Ám teste s fõként testének alsó része olyannyira torz volt, hogy csak ruhával takartan járhatott az emberek közt a leleplezés veszélye nélkül.

Deréktól felfelé emberszerûnek tûnt, bár mellét, ahol az eb mancsai még mindig pihentek, a krokodiléhoz hasonló kemény, lapokból összetevõdõ bõr fedte. Hátát sárga és fekete mezõk kockázták, itt a bõr halványan emlékeztetett bizonyos kígyófajták sikamlós kültakarójára. Deréktól lefelé még komiszabb lett a dolog, az emberhez való mindenfajta hasonlóságnak vége szakadt, ami maradt, nem lehetett egyéb puszta fantazmagóriánál. A bõrt dús fekete szõrzet borította, s az ágyék tájékán számos hosszú, szürkészöld, vörös tapadókorongú csáp hevert ernyedten. Elrendezésük különösnek tetszett, geometriáját a földön, a naprendszerben egyként idegen vezérelv határozta meg. Mindkét köldökön rózsaszínes, csillószõrökkel körülvett üregben csökevényes szemnek látszó valami csillant, egy farokszerû kinövés pedig bíbor mintázatú duzzanatban vagy tapogatóban végzõdött, mely ki nem fejlett száj avagy torok benyomását keltette. A lábak, fekete szõrzetüktõl eltekintve, nagyjából a történelem elõtti korszak gigászi szauruszainak végtagjaira emlékeztettek, vérerekkel dúsan átszõtt, sem pata-, sem karomvastagodásokban végzõdtek. Mikor a lény lélegzetet vett, farka és csápjai ritmikusan változtatták színüket. Mintha ez az emberfeletti zöldes szirup - keringési folyadék - eloszlásának természetes következménye lett volna. A farokrész sárgállott, a bíbor mintázat közein undort keltõ piszkosfehér tónus látszott.

Igazi vér nem csordult sehonnét, csak a bûzlõ, sárgászöld szirup terjedt szét az össze nem nyálkázott padlórészen, ahol különös elszínezõdést eredményezett.

A három férfi jelenléte láthatóan felrázta a halódó teremtményt, motyogni kezdett anélkül, hogy feléjük fordult, arcát rájuk emelte volna. Armitage doktor nem készített jegyzeteket a hallottakról, de bizton állítja, angolul semmi nem hangzott el a lény szájából. Az elsõ töredékek a föld egyetlen nyelvére sem emlékeztettek, a végén azonban összefüggéstelen foszlányok következtek az iszonytatón szentséggyalázó Necronomiconból, melynek nyomában a teremtmény a halálos sebeket kapta. Az idézetfoszlányok, Armitage emlékei szerint, ilyesféleképp hangzottak:

N'gai, n'gha'ghaa, bugg-shoggog, y'hah: Yog-Sothoth, Yog-Sothoth… - A hang elfúlt, a kecskefejõk rikoltozták csak tovább ritmikusan crescendóikat, szentségtelen várakozásuk közben.

A zihálás kihagyott; a kutya felkapta fejét, hosszan, vérfagyasztóan felvonított. A lény viaszsárga, élveteg arca elváltozott, a nagy fekete szemek árulkodón megüvegesedtek. Odakint váratlanul elhalt a kecskefejõk csattogása, s a gyülekezõ tömeg moraját fejvesztett cserregés, szárnycsapkodás zaja nyomta el. A holdtányér elõtt felhõkbe verõdve menekült a tollas várakozók csapata, megrettentek attól a valamitõl, amelyre mindeddig lestek.

Hirtelen a kutya is felpattant, rémült mordulással szökkent ki az ablakon, ahol korábban bejutott. A bámészkodók felhördültek odakint, mire Armitage doktor odakiáltotta nekik, hogy senki be nem léphet, míg a rendõrség vagy a mentõ meg nem érkezik. Örült, hogy az ablakok túl magasan vannak ahhoz, hogy bárki beláthasson, de azért óvatosan összehúzta a sötétítõ függönyt mindegyik elõtt. Ekkorra odaérkezett két rendõr. Dr. Morgan elébük ment az elõcsarnokba, s saját érdekükre hivatkozva rávette õket, ne lépjenek a bûzlõ olvasóba, míg meg nem jön az orvos, és a borzalmas lényt le nem takarják.

Idõközben rémületes változásokon mentek keresztül a maradványok. Nem szükséges részletezni, MIFÉLE változások játszódtak le, MILYEN MÉRTÉKÛ zsugorodás, szétesés játszódott le Armitage doktor és Rice professzor szeme láttára, elég annyit mondani, hogy arca és keze emberi formája ellenére valójában igen kevés emberi lehetett Wilbur Whateleyben. Mire az orvos megérkezett, csak szétfolyó, szürkés tömeg éktelenkedett a lakkozott padlón; a borzalmas bûz szinte elillant már. Whateleynek a kifejezés valódi értelmében vett szilárd váza, koponyája talán sose volt, szinte teljes egészében ismeretlen apjára ütött.

Mégis, mindez az igazi dunwichi rémület elõjátéka volt csupán. A zavarodott hivatalos szervek eleget tettek a formaságoknak, az abnormális részleteket eltitkolták a sajtó, a közönség elõtt, s embereket küldtek ki Dunwichbe meg Aulesburybe, hogy azok számba vegyék az elhunyt vagyonát, s értesítsék Wilbur Whateley esetleges örököseit. A környék lakóit nagy izgalomban találták: a nekibuzdulást az elátkozott dombok mélyébõl hallatszó moraj s a bedeszkázott ablakú Whateley farmházból áradó kiállhatatlan bûz meg a kihallatszó, folyton erõsödõ neszezés, csattogás okozta. Earl Sawyer, aki Wilbur távollétében az épületre ügyelt, és a jószágot gondozta, sajnálatosan rossz idegállapotba került. A hivatalnokok mentségeket agyaltak ki, csak hogy ne kelljen belépniük a zajos házba, vizsgálódásuk az elhalt gazda lakóhelyére korlátozódott, egyetlenegyszer bár, de felkeresték az újonnan helyreállított kamrákat. Részletes jelentést nyújtottak be az sylesburyi ügyészségnek, melyben kifejtették, hogy az örökléssel kapcsolatos huzavona javában tart még a Miskatonic völgyében élõ számos - züllött, illetve romlatlan - Whateley-ág képviselõi között.

Megtalálói számára megfejthetetlen rejtvénynek tetszett a Wilbur asztalául szolgáló ládában lelt, különös jelekkel teleírt, jókora könyv, melyet a szakaszok hossza, a különféle árnyalatú tinták és tollforgatási technikák miatt amolyan naplófélének tartottak. Egyheti tétovázás után e kéziratot az elhunyt különös könyvekbõl álló gyûjteményével egyetemben a Miskatonic Egyetemre küldték, tanulmányozás és esetleges megfejtés reményében. Még a legjobb nyelvészek is belátták azonban, hogy egykönnyen aligha boldogulnak vele. Nyomát se találták viszont a hatóságok az ódon aranyaknak, melyekkel Wilbur és a vén Whateley mindig fizetett.

A rémület szeptember kilencedikén kezdõdött. Aznap este igen harsány volt a dombok moraja, s az ebek veszetten csaholtak egész álló éjszaka. Tízedikén reggel a korán kelõk különös bûzt éreztek a levegõben. Hét óra tájt Luther Brown, George Corey Cold Spring Glen és a városka közt fekvõ tanyájának béresfiúja rémülten rohant vissza a házba a Tízholdas Legelõrõl, ahová a teheneket hajtotta. Szinte lerogyott félelmében, ahogy a konyhába botladozott; odakint az udvaron a nem kevésbé rémült csorda bõgött szánalmasan, a fiú ijedelmében osztozva hazáig iramodtak. Luther zihálva próbált beszámolni a történtekrõl Corey asszonyalak:

- Odaát a csalitosba', Corey naccság, volt valami! Olyan szaga vót, amilyet vihar után érezni; a bokrok meg a fák meg széjjelhajó'tak, mintha egy házat tó't vóna arra valami… És emmég semmi! Nyomok vannak a sárba, Corey naccság! Nagy, kerek lábnyomok, akkorák, mint egy hordó alja, és mélyek, mint amilyet egy elefánt csinálna, de több vót belõlük, mint amennyi négy láb tó' kitellenék! Megnéztem egypárat, mielõtt e'futottam: mindegyikbe egy helyrõl szétmenõ vonalak vótak, olyanok, mint a lapulevél lenyomata, csak épp két-háromszor akkorák… Szörnyû vót a bûz, olyan, amilyet a varázsló Whateley háza táján érezni!

E szavak után elhallgatott, ismét megborzongott az iszonyattól, ami hazakergette. Corey asszony képtelen volt többet kihúzni belõle, ezért nekiállt végigtelefonálni a szomszédokat, útnak indítva a pánik elsõ hullámát, mely a valódi borzalmakat megelõzte. Mikor Sally Sawyerrel, a Whateley házhoz legközelebb esõ Seht Bishop-tanya házvezetõnõjével vette fel a kapcsolatot, rá került a hallgatás sora: mert Sally rossz alvó fia, Chaincey fennjárt a dombokon, a Whateley ház környékén, s rémülten iramodott haza, mihelyt megpillantotta, s felfedezte, mi történt a legelõn, ahová Mr. Bishop teheneit éjszakára kicsapták.

- Egen, Corey asszony… - hallatszott Sally remegõ hangja a vonal túlsó végérõl. - Chaincey pont most jött haza, és beszélni se tud, úgy megrémû't! Aszongya, a vén Whateley háza darabokba van, a deszkák szanaszét mentek, mintha dinamit lett vón' odabent, csak a fõ'dszinti padló ép, aztat meg valami kátrányszerû izé mocskolta be, és bûzölög is. Ott csurog a szétrepült deszkák o'dalán. A kert meg teli van szörnyû lábnyomokkal, nagy, kerek nyomok azok, nagyobbak egy disznófõnél! Csupa ragacs mindegyik, pont mint a széjjelrontott ház. Cha'ncey aszongya, a sûrûbe vezetnek, ottan meg széles ösvényt söpört valami, még a kõfalak is leomlottak, amerre elment. És azt is mon'ta, Corey asszony, hogy még jobban megrémû't, mikor szörnyû állapotba' találta Seth teheneit a fölsõ legelõn, a Devil's Hop Yard közelébe'. Az állatoknak legalább a fele eltûnt, a többibõl meg mintha kiszítták vóna az összes vért! Olyan sebek vótak rajtuk, mint a Whateleyék állatain, miután Lavinny fekete fattya megszületett. Seth nyomba' elment utánuk nézni, pedig kértem, ne menjen a varázsló Whateley tanyájának a közelibe! Cha'ncey nemigen látta, merre vezet az irtás a legelõtõ', de aszongya, a sûrûn keresztû', alighanem a város felé! Aszondom én, Corey asszony, kóboró' valami odakinn, aminek nem vóna szabad. Én asszam, Wilbur Whateley, aki pont olyan gonosz véget ért, amilyet megérdemelt, az kerítette valahogy! Ó maga se vót ember: mon'tam mindig mindenkinek' és asszam, õ meg az öreg Whateley felnevetek valamit ott a bedeszkált házba', ami még annyira se ember, amennyire Wilbur vót! Régóta ólálkodnak láthatatlan valamik itten Dunwich körül, élõ valamik, amik nem emberek, nem emberek közé valók! A fõ'd remegett múlt éccaka, és reggel fele, Cha'ncey mon'ta, olyan hangosan csattogtak a kecskefejõk a Cold Spring Glen mélyin, hogy alunni se bírt tõlük. Aztán meg valami más zajt hallott a varázsló Whateley háza felõl - mintha fa tört, hasadt vóna, mintha egy nagy dobozt vagy ládát nyitottak vóna ki ott messze. Ez meg amaz miatt nem bírt elaludni, egész napfölkeltéig, aztán meg átment, hogy megnézze, mi történt a Whateleyéknél. Eleget látott, én mondom, Corey asszony! Ez semmi jót nem jelent, asszam, a férfinépnek össze kéne verõdnie, tenni kéne valamit! Valami szörnyû ólálkodik ott kint, érzem, bár, hogy porit micsoda, csak az isten tudta! Mon'ta magának Luther, merre vezetnek azok a nagy nyomok? Nem? Nohát, Corey asszony, ha az a micsoda a sûrûbe indú't ezen az oldalon, és még nem ért ki a maguk portájánál a másikon, akkor elrejtõzött odabent. Megtehetik az effélék. Mindég mondtam én, nem békés, nyugodt egy hely az a Cold Spring Glen. A kecskefejõk meg a fénybogarak ottan nem úgy viselkednek sose, mint Isten teremtményei, és ha az ember jó helyen áll, fura dolgokat, surrogást meg hangokat hallani a levegõbe' a sziklák és a Bear's Den között.

Délre Dunwich férfilakossága a fiúkkal együtt az utakat, a mezõket rótta az újonnan keletkezett romok és a Cold Spring Glen között, a borzasztó, nagy kerek nyomokat vizsgálgatták, meg Bishop kikezdett teheneit, a farmház különös maradványait, a legázolt növényeket a mezõk és utak peremén. Bármi szabadult a világra, bizonyára bevette magát a nagy, sötét vízmosásba, mert a peremet szegélyezõ fák mind egy szálig meghajoltak, vagy kidõltek, s ugyanaz a valami széles rendet vágott a lejtõn burjánzó aljnövényzetben. Mintha lavinától elsodort ház omlott volna le a csaknem függõleges meredélyen át a növényzetre. Odalentrõl nem hallatszott nesz, csak valami bizonytalan, meghatározhatatlan szag terjengett a levegõben. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek odafent maradtak, ahelyett hogy aláereszkedtek volna az ismeretlen rémséggel fenyegetõ mélységbe. A csapat három kutyája elõbb dühödten csaholt, azután elbizonytalanodott, elcsendesedett a perem közelében. Valaki megtelefonálta az esetet az Aylesbury Transcriptnek, ám e lap szerkesztõje, aki hozzászokott már a Dunwichbõl érkezõ vad hírekhez, csupán egy humoros, apró cikket közölt, e jelentést vette át utóbb az Associated Press is.

Estefelé mindenki hazavonult, minden házat, minden istállót elbarikádoztak, lehetõségeikhez mérten. Mondani is felesleges, egyelten tehenet sem hagytak nyílt legelõn éjszakára. Hajnali kettõ felé rémületes bûz, vad kutyaugatás ébresztette fel Elmer Frye Cold Spring Glentõl keletre, az erdõ szélén fekvõ tanyájának lakóit. Valamiféle tompa zizegést vagy csattogást hallottak valahonnét odakintrõl. Frye asszony telefonálni akart a szomszédoknak, s Elmer már-már beleegyezett a dologba, mikor széthasadozó fa recsegése szakította meg töprengésüket. A robaj az istálló felõl hallatszott, s hamarosan marhák szörnyû bõgése, dobogása követte. A megjuhászodott kutyák a rémülettõl megdermedt család lábához kushadtak. Frye-t a szokás hatalma arra késztette, hogy lámpást gyújtson, noha tudta, a halált jelentené, ha kilépne a tanya sötét udvarára. A gyerekek és az asszonyok nyöszörögtek, valami bizonytalan késztetés nem engedte, hogy sikoltozzanak: megérezték, életük múlik most a némaságon. A jószág zajongása végül szánalmas bõgésbe torkollt, a csattogás, recsegés-ropogás elvonult. A nappaliban összegyûlt Frye család mégsem moccant, míg az utolsó visszhangok el nem haltak a Cold Spring Glen mélyén. Ezután, az állatok szánandó bõgése, a kései kecskefejõk démoni csattogása közepette Selina Frye a telefonhoz botorkált, s széthírlette az iszonyat második fordulójának eseményeit.

A következõ nap pánik uralkodott az egész környéken: reszketeg, szótlan csoportok keresték fel a helyet, ahol az iszonyat lecsapott. Két titáni irtás húzódott a bozótos és a Frye-tanya udvara közt, irdatlan lábnyomok látszottak a puszta földön; a régi, vörösfenyõ istálló egyik oldala teljesen beszakadt. A marháknak csupán egy töredéke került elõ. A támadást átvészelt állatok némelyikét is különösmód megcsonkítottan találták, a többit is kénytelenek voltak lelõni. Earl Sawyer javasolta, kérjenek segítséget Arkhamból vagy Aylesburybõl, de a többiek úgy vélekedtek, ennek nem lenne semmi haszna. A vén Zebuion Whateley - akinek családja a romlatlanság és dekadencia határmezsgyéjén kóborolt - sötét, vad szertartásokat javasolt, ezeket a dombtetõkön kellett volna elvégezni. Zebuion olyan családban született, ahol elevenen éltek a tradíciók, az õ emlékei a kõgyûrûkben folyó varázslatokról nem Wilbur és nagyapja alakjához kötõdtek.

A sötétség leszállt a védelem megszervezésére rest, csapás sújtotta vidékre. Néhány helyen a közeli rokonságban álló családok egyetlen tetõ alatt verõdtek össze, úgy virrasztottak borongón: általában azonban ugyanolyan barikádok mögé bújtak a környékbeliek, mint az elõzõ éjjel, kezük ügyében töltött vadászpuskával, vasvillával. Semmi sem történt azonban, moraj hallatszott csak a dombok felõl, s mikor felkelt a nap, sokan remélték, az új iszonyat éppoly hamar vonult el, amilyen váratlanul megjelent. Akadtak olyan bátor lelkek is, akik támadó expedíciót javasoltak a vízmosás aljára, de odáig nem merészkedtek, hogy példát is mutassanak a tétovázó többségnek.

Az éj közeledtével ismét torlaszokat emeltek, bár ezúttal kevesebb család gyûlt egybe. Reggel a Frye család és Seht Bishop háza népe egyaránt beszámolt az ebek nyugtalanságáról, bizonyos neszekrõl és szagokról, a korán kimerészkedõk pedig rémülten látták a friss, borzalmas nyomokat a Sentinel-domb körül futó úton. Ahogy korábban, az utat szegélyezõ növényzetet ezúttal is félreseperte a rém istentelenül hatalmas tömege, a nyomok pedig két irányba mutattak, mintha a Cold Spring Glenbõl elõmerészkedõ, mozgó hegy ugyanazon az úton tért volna vissza rejtekhelyére. A domb alján letarolt facsemeték harminc láb széles rendje vezetett meredeken felfelé, s a kutatóknak még a lélegzete is elállt, mikor látták, hogy még a legmegközelíthetetlenebb helyek sem szakították meg a megmagyarázhatatlan nyomvonalat. Bármiféle rémmel álltak szemben, az megmászta a csaknem függõleges, puszta sziklafalat, s mikor a kutatók kerülõutakon szintén felértek a dombtetõre, felfedezték, hogy a nyomok ott véget érnek, vagy inkább visszafelé indulnak.

E helyen rakták a Whateleyk pokoli tüzeiket, itt végezték pokoli rítusaikat az asztallapforma kõ mellett május elsején és mindenszentek napján. Most ez a kõ állt a hegynyi rém által lepusztított terület közepén, enyhén bemélyedõ felületén ugyanaz a bûzös, kátránysûrû nyálka csillogott, melyet a rém elmenekülése után, a Whateley farmház padlódeszkáin találtak. Az emberek egymásra sandítottak, motyogtak valamit. Azután lepillantottak a domboldalon. A rém nyilván ugyanott ereszkedett le, ahol felkapaszkodott. A töprengés nem kecsegtetett eredménnyel. A józan ész, a logika, az ok-okozat normális összefüggései érvényüket veszítették. A helyzeten egyedül a vén Zebuion igazodhatott volna ki, csak õ szolgálhatott volna elfogadható magyarázattal - õ azonban nem tartott a csoporttal.

A csütörtöki éjszaka nagyban hasonlított az elõzõkhöz, de kevésbé szerencsésen végzõdött. A harasztos kecskefejõi a szokásos kitartással csattogtak, úgyhogy sokak szemére nem jött álom, hajnali három tájban pedig felberregett minden telefon. Azok, akik felemelték a kagylót, félelemtõl félõrült ember hangját hallották: "Segíts, ó, Istenem!…" - s néhányan úgy vélték, a kiáltást holmi robaj követte, azután a kapcsolat megszakadt. Nem történt egyéb. Senki se mert belefogni semmibe, s senki sem tudta meg, kitõl jött a hívás, egészen reggelig. Reggel azok, akik hallották a sikolyt, végigtelefonáltak mindenkit, s ráébredtek, hogy egyedül Frye-ék nem válaszolnak. Az igazságra egy órával késõbb derült fény, mikor egy nagy nehezen összeverõdött, fegyveres férfiak alkotta csoport elmerészkedett az erdõszéli Frye-tanyáig. Szörnyû kép fogadta õket, de meglepetést nemigen okozott. Letarolt növényzetet, még több borzalmas lábnyomot láttak, de ház nem állt már a kertben. Összedõlt, mint valami kártyavár, a romok között a férfiak sem élõket, sem holtakat nem leltek.

Csak a bûz terjengett, a kátrányos szirup csillogott. Elmer Frye és családja eltûnt a föld színérõl.

Idõközben a borzalom csöndesebb, de nem kevésbé zavarba ejtõ fejezete bontakozott ki sötéten Arkhamben, egy könyvespolcokkal teli szoba kulcsra zárt ajtaja mögött. Wilbur Whateleynek a Miskatonic Egyetemre fordítás céljából elküldött különös, kéziratos naplója rengeteg gondot, értetlenséget okozott a régi és modern nyelvek szakértõinek körében; ábécéjét, milyet nagy általánosságban a Mezopotámiában használatos arab nyelvjárás betûkészletéhez hasonlítottak, mindenki ismeretlennek ítélte. A nyelvészek végül úgy döntöttek, a szövegben használt ábécé mesterséges eredetû, afféle titkosírást tesz lehetõvé. Ám a titkosírások megfejtésének egyetlen bevett módja sem bizonyult eredményesnek, még akkor sem, amikor azokat a szöveg szerzõje által valószínûen használt nyelvjáráshoz igazították. A Whateley kamrájából áthozott könyvek, noha lebilincselõen érdekesek voltak, sõt néhány esetben új, rémületes kutatási területeket igéitek a filozófusoknak és tudósoknak, e probléma felszámolásához semmiféle segítséget nem nyújtottak. Egy ezek közül - nehéz, vaskapcsos fóliáns - egy újabb ismeretlen ábécé betûivel íródott, mely mindenben különbözött ama másiktól, s mindennél inkább emlékeztetett a szanszkrit nyelv betûkészletére. Az õsi fóliánst teljes egészében Armitage doktor gondjaira bízták, egyfelõl a Whateley-ügy iránti érdeklõdése miatt, másfelõl azért, mert nyelvészeti ismeretei és képességei az ókor és a középkor misztikus formuláira egyaránt kiterjedtek.

Armitage elképzelése szerint ezt az ábécét hatalmas múltra visszatekintõ, üldözött szekták ezoterikus érintkezés céljára használták - e szekták lehettek a szaracén mágusok varázstudományának, tradíciójának letéteményesei. E kérdésnek egyébiránt nem tulajdonított túlzott jelentõséget, hisz a szimbólumok eredete másodlagos, amennyiben azokat - amint gyanította - modern nyelv rejtjelezésére alkalmazták. Úgy vélte, hogy mivel hosszú szövegrõl van szó, a szerzõ aligha használt sajátja helyett idegen nyelvet, csak hogy gondjait újabbal szaporítsa, kivéve talán a különleges formulákat, ráolvasásokat. Emiatt abból az elõzetes feltevésbõl kiindulva vizsgálta a kéziratot, hogy annak jelentõs része angol nyelvû.

Armitage doktor kollégái kudarca nyomán tudta: bonyolult és komplex feladvánnyal áll szemben, tudta azt is, hogy az egyszerû megoldási módozatoknak kevés hasznát látná. Augusztus utolsó hetét a titkosírások irodalmának tanulmányozásával töltötte, felhasználta saját könyvtárának számos forrását, éjszakákon át böngészte Trithemius Poligraphiáját, Giambattista Porta De Furtivis Literarum Notisát, De Vigenere Traite des Chiffres-ét, Falconer Cryptomenysis Patefactáját, Davys és Thicknesse XVIII. századi kézikönyveit meg olyan modern szaktekintélyek munkáit, amilyen Balir, von Marten és Klüber, s idõvel meggyõzõdésévé vált, hogy a kriptogramok legbonyolultabbját, legzseniálisabbját tartja kezében. A kölcsönösen megfeleltethetõ betûk oszlopai szorzótáblaformán épültek fel, az üzenetet magát pedig csak beavatottak számára felismerhetõ kulcsszavak rejtették. A régi források használhatóbbaknak mutatkoztak az újabbaknál, amibõl Armitage arra következtetett, hogy a kéziratok kódolásának ezen módja antik eredetû, s nyilván misztikus kísérletek hosszú sorának terméke. Néhányszor már-már felfedte titkát, de a doktor útjába mindannyiszor elõre nem látott akadályok álltak. Azután, szeptember táján kezdett oszladozni a homály. Bizonyos, a kézirat bizonyos szakaszaiból kiemelt betûk határozottan és tagadhatatlanul egybeestek a feltételezettekkel: nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan angol szövegrõl van szó.

Szeptember másodikán este Armitage doktor útjából elhárult az utolsó akadály is, elsõ ízben olvasott fel összefüggõ szakaszt Wilbur Whateley beszámolójából. Napló volt ez, valóban, ahogy gondolta: nyelvezete, okkult kitételekkel vegyülõ sötétsége kétségtelenné tette szerzõje kilétét. Az elsõ megfejtett hosszabb szakasz, mely 1916. november 26-áról származott, máris jócskán megdöbbentõnek, nyugtalanítónak bizonyult. Armitage eszébe idézte, hogy e sorokat egy háromesztendõs, de tizenkét-tizenhárom éves legénynek látszó gyermek vetette papírra.

"Máma megtanultam a Sabaothhoz való Akiót (ment jó!), de nem tetszik, mer' a választ nem a levegõbõl, hanem a dombról várjuk. Az odafeni sokkal jobban megelõzött már, mint gondoltam, azt hiszem, nemigen gondolkozik földi módra. Meglõtem Elam Hutchins Jack nevû juhászkutyáját, mer' meg akart harapni. Elam aszonta, megöl, ha fölfordul a kutya, de azt hiszem, nem fog. Múlt éjjel nagyapa folyton a Dho formulát mondogatta, és azt hiszem, sikerült meglátnom a két pólust, ha a Föld megtisztul, legalábbis, ha nem sikerül átjutnom a Dho-Hna formulával a túloldalra. Sabbat idején a légiek azt mondták, évekbe is beletelik, míg megtisztíthatom a földet, és azt hiszem, nagyapa nem él el addig. Úgyhogy meg kell tanulnom minden szöget, és be kell tanulnom a formulákat Yr és Nhhugr között. Azok odakintrõl majd segítenek, csakhogy emberi vér nélkül nem ölthetnek testet. Az odafent, úgy tûnik, megfelelõ lesz. Néha Iátok belõle valamit, amikor a Vorish-jelet fölérajzolom, vagy ráfújom Ibu Ghazi porát: majnem olyan, mini azok ott a dombon, május elsején. A másik arc nem válik elõnyére. Néha elgondolkozok, milyen legyek, ha a föld megtisztul, ha nem él már több földi lény. Az, akit az Aklosaboth idézett meg, aszonta, lehet, hogy átformálnak: sok jutott belém a kintibõl… "

Armitage doktort a félelem hideg verítékében fürödve, az álmatlan összpontosítás õrületében érte a reggel. Egész éjszaka nem állt fel a kézirat mellõl, villanyfényben fürdõ asztalánál lapozott remegõ kézzel egyre tovább, amilyen sebesen a titkosírást megfejteni képes volt. Hazatelefonált feleségének, hogy kimarad éjszakára; s mikor az asszony otthonról reggelit hozott neki, alig bírt lenyelni egy-egy falatot. Egész nap tovább olvasott, olykor-olykor szünetet tartott, s a komplex rejtjelkulcsot módosította, ha épp szükség volt rá. Hoztak neki ebédet, vacsorát, de csak keveset fogyasztott mindkettõbõl. A következõ éjszaka közepe táján el szunnyadt ültében, ám hamarosan felébresztették a lidercálmok, melyek csaknem olyan irtózatosak voltak, mint az emberiség létét fenyegetõ, általa felfedett igazság.

Szeptember negyedikének reggelén Rice professzor és Morgan doktor mindenáron beszélni akartak vele; mindketten remegve, holtsápadtan távoztak szobájából. Armitage a rá következõ estén lefeküdt, de alig aludt valamit. A következõ napon - szerdán - már ismét a kéziratot tanulmányozta, jegyzeteket készített az olvasottakról s a már megfejtett szövegrészekrõl egyaránt. Az éjszaka kurta óráit egy kevés szunyókálással karosszékében töltötte, de még hajnal elõtt megint a kézirat fölé görnyedt. Valamikor a délelõtt folyamán orvosa, dr. Hartwell kereste fel, s ragaszkodott ahhoz, hogy Armitage hagyja abba a munkát. A tudós nem volt hajlandó erre, rámutatott, létfontosságú, hogy végigolvassa a naplót, megígérte, hogy utóbb mindent megmagyaráz. Ezen az estén, nem sokkal sötétedés után, a végére ért, s kimerülten hanyatlott hátra. Felesége, aki a vacsoráját hozta, félig-meddig kómás állapotban találta, Armitage azonban elég éber volt ahhoz, hogy éles kiáltással riassza el az asszonyt, mikor észrevette, hogy annak szeme jegyzeteire téved. Támolyogva lábra állt, összegyûjtötte a lapokat, s egy jókora borítékba tette õket, melyet tüstént kabátzsebébe süllyesztett. Ahhoz is maradt ereje, hogy hazatérjen, de mert nyilvánvalóan szükségét látta orvosi kezelésnek, azonnal kihívta hozzá dr. Hartwellt. A doktor ágyba parancsolta, de közben Armitage egyre ezt dünnyögte:

- Az isten szerelmére, de hát mit tehetünk?

Aznap éjszaka aludt, de másnap sem nyerte vissza teljesen öntudatát. Nem adott magyarázatot Hartwellnek, de világosabb pillanataiban egy, Rice-szal és Morgannel tartandó megbeszélés feltétlen szükségességérõl szólt. Vad képzelgései döbbenetesnek mutatkoztak: könyörgött, pusztítsanak el holmi bedeszkázott ablakú farmházat, egy más dimenzió õsöreg, szörnyû lényeinek tervét emlegette, melynek értelmében a föld minden emberét, valamennyi állat-és növényfaját elpusztítanák. Azt kiáltozta, a világot veszély fenyegeti, mert ama õsöreg lények ki akarják szakítani a naprendszerbõl, a kozmosz általunk ismert anyagi szövedékébõl, más tartományba akarják ragadni, a létezés más fázisába helyezni, oda, ahonnét a bolygó Bonok kvintillióival ezelõtt kivált. Máskor a rettegett Necronomicont kívánta, meg Remigius Daemonolatreláját, melyben, legalábbis ezt remélte, találhatók formulák a felfedett veszedelem elhárítására is.

- Állítsátok meg, fékezzétek meg õket! - kiáltozott. - Azok a Whateleyék be akarják ereszteni õket, s a legkomiszabb közülük még mindig él! Szóljatok Rice-nak és Morgannek, valamint tennünk kell! Nem biztos, de azt hiszem, tudom, hogyan készíthetek olyan port! Az a valami augusztus másodika, Wilbur halála óta nem jutott táplálékhoz, és mostanra már…

Armitage fizikuma hetvenhárom éves kora ellenére is elég erõsnek bizonyult, a rá következõ éjszakán kialudta nyavalyáját anélkül, hogy láza igazában felszökött volna. Pénteken tiszta fejjel, bár szörnyû rémülettel, hatalmas felelõsségérzettel ébredt, szombat délutánra már átmehetett a könyvtárba, ahol megbeszélést tartott Rice-szal és Morgannel. A nap hátralévõ részében és egész este gyötörte elméjét vad töprengéssel, kétségbeesett igyekezettel a három férfi. Különös, borzasztó könyvek kerültek le szép számmal a megrakott polcokról s biztos rejtekhelyekrõl; a leírásokat, formulákat lázas igyekezettel, hihetetlen odaadással másolták. Hitetlenkedésrõl szó sem lehetett. Mindhárman látták Wilbur Whateley padlón heverõ tetemét a könyvtár épületének egyik helyiségében, ezután egyikük sem hajolhatott a feltételezésre, hogy a napló egy eszelõs õrjöngõ képzeletének terméke csupán.

Megoszlottak a vélemények abban a kérdésben, értesítsék-e Massachusetts állam rendõrségét, végül az elutasító álláspont diadalmaskodott. Olyan dolgokról volt szó, melyeket bizonyítékok híján egyszerûen senki nem hihetett el - ezt a véleményt az utóbb megindult vizsgálatok eredményei fényesen igazolták. Késõ éjjel a megbeszélést befejezték anélkül, hogy határozott tervet készítettek volna, ám Armitage az egész vasárnapot formulák egyeztetésével, az egyetem laboratóriumából szerzett kémiai anyagok elegyítésével töltötte. Minél többet gondolt azonban a pokoli naplóra, annál kevésbé bízott benne, hogy bármiféle anyag hatásos lehet a Wilbur Whateley hátrahagyta teremtmény ellen. A földi létet veszélyeztetõ lény ellen, mely - bár errõl Armitage nem szerzett nyomban tudomást - röviddel ezután kitört börtönébõl, elõidézve az emlékezetes dunwichi rémületet.

Hétfõn a doktor folytatta, ahol vasárnap abbahagyta, hisz a feladat végtelenül sok kutatást és kísérletezést igényelt. A borzalmas naplót tanulmányozva különféle változtatásokat eszközölt tervén, s tudta, hogy végül még mindig számos bizonytalanság marad. Keddre határozott akciótervvel rendelkezett már, s remélte, hogy egy héten belül megpróbálkozhat a dunwichi úttal. Azután, szerdán, elkövetkezett a nagy megdöbbenés. Az Arkham Advertiser hasábjain eldugva napvilágot látott egy gunyoros, rövidke beszámoló az Associated Presstõl, mély széthírlelte, miféle rekord-döntögetõ szörnyeteg támadt a dunwichiek házi whiskyjébõl. Armitage megrendülten Rice-ért és Morganért telefonált. Az éjszakába nyúlón tanácskoztak, s a következõ nap a szélvész gyorsaságával készülõdtek mindhárman. Armitage tudta, rettentõ hatalommal játszadoznak, mégsem látott más módot arra, hogy jóvátegye a kárt, amit jóval mélyrehatóbb, felelõtlenebb bíbelõdésükkel mások okoztak.

Péntek reggel Armitage, Rice és Morgan gépkocsival indultak Dunwich felé, s délután egy óra tájban érkeztek a városkába. Szép nap volt, ám a csöndes félelem légköre még e ragyogó napsütésben is ott terjengett a furcsamód szabályos alakú dombok, mély, árnyékos vízmosások közt, megülte az egész elátkozott vidéket. Olykor-olykor a dombtetõk egy-egy ágáló oszlopgyûrûje tûnt fel az égbolt hátterén. Az Osborn-féle vegyesboltban uralkodó nyomott hangulat sejteni engedte, hogy valami iszonyatos dolog történt, s az érkezõk egykettõre tudomást szereztek Elmer

Frye házának és családjának elpusztításáról. Egész délután Dunwichet járta a három férfi, kérdezõsködtek lakóinál a történtek felõl, maguk is szemügyre vették a Frye-ház szerteszórt, rettentõ maradványait meg a kátrányos szirup nyomait, mely a törmeléket beterítette; a szentségtelen nyomokat Frye udvarában, Seth Bishop megsebzett marháit, a különféle helyeken legázolt növényzetet. A Sentinel-dombra fel-s onnét levezetõ csapás már-már kataklizma hatását tette Armitage-ra. Hosszan nézte a baljóslatú, oltárforma követ a kaptató tetején.

A látogatók, mikor értesültek az államrendõrség egy csoportjának érkezésérõl - a nyomozókat Aylesburybõl, a Frye-tragédia telefonon történt bejelentése nyomán irányították a helyszínre aznap reggel -, úgy döntöttek, felkeresik a tiszteket, s ahogy lehetséges, kicserélik velük tapasztalataikat. Könnyebb volt azonban ezt eltervezni, mint megtenni, mert a rendõröknek sehol színét se látták. Öten érkeztek egy gépkocsiban, a kocsit elhagyottan találták a Frye-farmház romjai közelében. A helyi lakosok, miután mindannyian beszéltek a rendõrökkel, éppúgy megdöbbentek, mint Armitage és két társa. Azután az öreg Sam Hutchinsnak eszébe ötlött valami. Elsápadt, megbökte Fred Farrt, és a közeli, sûrû csalitos felé bökött.

- Uramisten… - nyögte. - Megmon'tam nekik, ne merészkedjenek be oda… sose hittem, hogy akad, aki megpróbálja, miután látta azokat a nyomokat, érezte azt a bûn, hallotta azoknak a kecskefejõknek a csattogását, hozzá fényes nappal!

Hideg borzongatta a helybélieket és a jövevényeket egyaránt, mindannyian ösztönösen, tudattalanul hegyezték fülüket. Armitage most, hogy szembesült végre az iszonyattal és borzalmas mûvével, görnyedezett a sajátjának érzett felelõsség súlya alatt. Közeledik az éjszaka, márpedig a hatalmas szörnyûség épp olyankor kerekedik fel, hogy tovább rója kísérteties útját. NEGOTIUM PERAMBULANS IN TENEBRIS… Az öreg könyvtáros felidézte a betanult formulát, s a papírt gyûrögette, melyen a másik, be nem tanult formula állt. Ellenõrizte, mûködik-e zseblámpája. A mellette álló Rice rovarirtó készülékre emlékeztetõ fém permetezõt szedett elõ útitáskájából, míg Morgan megtöltötte nagy kaliberû puskáját, melyben mindennél inkább bízott, noha kollégái figyelmeztették, anyagi fegyvernek ez alkalommal aligha veszi hasznát.

Armitage, aki olvasta a szörnyû naplót, túlságosan jól tudta, miféle jelenésre számíthat, de nem akarta azzal fokozni a dunwichiek félelmét, hogy elárulja. Remélte, leszámolhat a szörnnyel anélkül, hogy felfedné elõttük, miféle világ teremtménye. Ahogy az árnyékok elnyúltak, a helybéliek szétszéledtek, hazaindultak, hogy bezárkózzanak, noha tudták, a reteszek aligha védhetik meg õket attól az erõtõl, mely fákat hajlít meg, házakat söpör el, ha épp kedve tartja. Csak a fejüket ingatták, mikor azt hallották, hogy a látogatók õrséget állnak majd az erdõszéli Frye-romoknál; mikor távoztak, nemigen hitték, hogy viszontlátják õket valaha.

Ezen az éjszakán is morajlott a dombok mélye, a kecskefejõk fenyegetõen csattogtak. A Cold Spring Glen felõl fújó szél olykor kimondhatatlan bûzzel fertõzte a sûrû éjszakai levegõt. Ezt a bûzt mindhárom férfi érezte már egyszer, a halódó lény körül, a lény körül, mely tizenöt és fél éven át embernek álcázta magát. A keresett rémség azonban nem mutatkozott. Bármi rejtõzött a sûrûben, ezúttal tétlen maradt, s Armitage elmondotta kollégáinak, öngyilkosság volna a sötétben megtámadni.

Lassan elkövetkezett a pirkadat, az éji neszek abbamaradtak. Borús, nyomott nap köszöntött rájuk, olykor-olykor eleredt az esõ; az északnyugati dombok felõl mind hatalmasabb, sötétebb fellegek közeledtek. Az Arkhamból érkezettek nemigen tudták, mihez fogjanak legközelebb. A heves zápor elõl Frye-ék egyik épen maradt építménye alá húzódtak, azon tanakodtak, várjanak-e, vagy támadólag lépjenek fel, s a vízmosásba leereszkedve kutassanak nevenincs, iszonyú ellenfelük után. A zápor egyre hevesebb lett, a messzeségbõl mennydörgés visszhangzott. Villámok lobbantak, azután a közvetlen közelben cikázott a kacskaringós istennyila. Mintha az elátkozott meredély aljába csapott volna. Az ég jócskán elsötétült, s a férfiak remélték, rövid lesz a vihar, s nyomában megjavul az idõ.

Még mindig rémítõ sötétség terjengett, amikor valamivel több, mint egy órával késõbb bábeli hangzavar jutott el hozzájuk a lenti út felõl. A következõ percben rémült emberek tucatnyi fõt számláló csoportja tûnt fel; futva, kiáltozva, egyesek hisztérikusan nyöszörögve közeledtek. Az élen haladó alak szavakat kiáltozott, s az Arkhamból érkezettek összerezzentek, amint felfogták értelmüket.

- Ó, Istenem, Istenem… - A hang elfúlt. - Az az izé megint itt jár, és mostan FÉNYES NAPPAL! Itt jár ebbe' a percbe' is, és csak az úristen tuggya', mikor kap el valamennyiünket!

A szószóló zihálva hallgatott el, de akadt, aki folytatta:

Nem egész egy órája Zeb Whateley meghallotta, hogy a telefon csörög. Corey asszon vót' az, a George felesége; odalenn laknak a keresztútnál. Aszonta, a bérese, Luther épp befelé terelte a marhát a viharbul a nagy villámlás után, mikor meglátta, hogy a meredélynek a tetejin hajladoznak széjjel a fák. Azt a borzasztó bûzt érezte, amit a múlt hétfõn reggel, mikor megtalálta azokat a nagy lábnyomokat. Corey asszony még aztat is mondta, hogy valami recsegést meg ropogást hallottak, mint mikor a fák meg a bokrok meghajolnak, aztán a fák a meredély oldalába' mind egyfele dõltek, és valami ott caplatott, csapkodott a latyakban. De, hallga' csak, Luther nem látott semmit, csak a meghajló fákat meg bokrokat! Aztán messze elöl, Bishop's Brook felõl, szörnyû recsegés meg dobogás hallatszott a hídról, Luther aszonta, ez olyan vót, mint mikó' a fa hasadozik! De egész idõ alatt semmit se látott, csak meghajló fákat, bokrokat. És amikor a recsegés eltávolodott a varázsló Whateley tanyája meg a Sentinel-domb felé, Luther odamerészkedett, hogy megnézze a nyomokat. Sötét is vót', meg elég hamar elmosta õket az esõ, de a meredély szélitõl kezdve, ahol a fák legelébb megmozdú'tak, még mindég talált párat azokból a nagy lábnyomokból, amilyeneket hétfõn is látott.

E ponton vágott közbe felajzva az elsõ helybéli:

- De nem ez a baj mostan - ez csak a kezdet! Zeb elkezdte felhívni a népeket, és mindenki hallgatta a történetit, amikor megjött a hívás Seth Bishopéktól. Seth házvezetõnéje, a Sally, halálosan ki vót borulva. Épp akkó' látta, hogy a fák kezdenek oldalra dõlni a közelbe', és hallott valami recsegõ hangot is, olyat, mintha egy olyan elefánt gázó'na a ház felé! Asztán aszonta, borzasztó szag lett ottan, és hogy a fia, Cha'ncey kiabál, hogy ugyanilyet érzett héttõn, a Whateley-ház romjainál! A kutyák meg mind ugattak, vonttoltak szörnyen. Aztán iszonyút sikoltott a Sally, aszonta, a kamra összedõlt, mintha a vihar verte vón' széjjel, dejszen ahhoz nem fújt elég erõsen a szél! Már mindenki õrá figyelt, hallottuk, hogy szuszog a vonalba' mindegyik itteni. Aztán hirtelen Sally megin' fölkiáltott, hogy az út melletti kerítés bedõlt, de nem látják, mi taposta le. A telefonba' mindenki hallotta, hogy kiabál Chá'ncey meg az öreg Seth Bishop, aztán a Sally azt sikoltja, hogy nekiment a háznak valami nehéz. Nem villám vagy ilyesmi: nekiment újra és újra, de semmit se láttak belõle az ablakon át. És aztán… aztán…

A félelem ráncai elmélyültek valamennyi arcon; a döbbent Armitage alig bírta õket folytatásra bírni.

- Aztán… Sally felkiáltott: "Segítség, összedõl a ház!" És a telefonba' szörnyû robajt hallottunk, és egy csomó sikoltozást… Pont olyat, mint Elmer Frye házából, csak ezt…

A férfi elnémult, s valaki más folytatta:

- Ez minden: egy hang se jött többet a telefonból ezután. Csend lett. Akik hallottuk a dó'got, kijöttünk, Forddal, szekérrel, összeszedtünk annyi fegyverbíró férfit, amennyi csak vót, összevártuk egymást Coreyéknél, úgy jöttünk föl ide, hogy azt tegyük, amit maguk jónak látnak. De aszisszük, ez az úristen büntetése tévelygéseinkér', amiket halandó jóvá nem tehet.

Armitage belátta, elérkezett a cselekvés ideje, s határozottan fordult a rémült helybéliek sápadozó csapatához:

- Követnünk kell azt a micsodát, fiúk! - Igyekezett a lehetõ legmagabiztosabbnak mutatkozni. - Azt hiszem, van rá mód, hogy elintézzük. Tudják jól, hogy azok a Whateleyék varázslók voltak. Nos, ez a micsoda az õ varázslatuk eredménye, de le is gyõzhetõ varázslattal. A kezemben volt Wilbur Whateley naplója, olvastam párat a fura könyvei közül, azt hiszem, ismerem a megfelelõ ráolvasást, amivel ezt a szörnyeteget eltûntethetem! Biztos persze nem lehetek a dolgomban, de megpróbálni megpróbálhatjuk. A rém láthatatlan - sejtettem, hogy így lesz -, de itt, ebben a szóróban olyan por van, ami pillanatokra láthatóvá teszi. Késõbb használni fogjuk. Elég félelmetes ez a lény, de nem olyan veszedelmes, mint azok, akiket Wilbur ránk szabadított volna, ha életben marad. Sosem fogják fel, mitõl menekült meg a világ. Most csak ezzel az egy rémmel kell megküzdenünk: ez nem képes szaporodni. Rengeteg kárt okozhat azonban, nem várhatunk, meg kell szabadulnunk tõle! Követnünk kell. Úgy kezdhetünk hozzá, hogy elmegyünk oda, ahol épp az imént rombolt. Vezessen oda valaki! Nemigen ismerem az itteni utakat, de biztosan van rövidebb is a lentinél… Nos?

Az emberek összesúgtak egy pillanatra, azután Earl Sawyer szólalt meg halkan, ujjával mutatva az irányt az alábbhagyó esõben:

- Asszem, leggyorsabban azon a csaliton át juthatnak Seth Bishopékhoz. Legalul keljenek át a patakon, aztán vágjanak át az irtáson, a Carvier-lejtõ mellett. A meredély túlsó szélin lyukadnak maj' ki, Seth tanyájánál vagy valamivel lejjebb.

Armitage, nyomában Rica-szal és Morgannel a mutatott irányba indult, lassanként nyomukba szegõdött a helybéliek legtöbbje; az ég világosodott, úgy tûnt, elvonul a vihar. Amikor Armitage véletlenül rossz irányban haladt tovább, Joe Osborn figyelmeztette, s elébe vágott, hogy mutassa az utat. Növekedett a bátorság és a magabiztosság; a majdnem szabályos alakú domb erdejében terjengõ homályban, a hihetetlenül ódon fák közt - melyeken mint megannyi létrán kellett keresztülvergõdniök - alaposan próbára tétettek.

Végül, mire a latyakos útra kiértek, elõbújt a nap is. Valamivel a Seth Bishop-tanya mellett találták magukat, de a meghajolt fák, félreismerhetetlen, iszonyú nyomok elárulták, mi járt erre. Csak pár percet töltöttek a kanyaron túli romok közt. Megismétlõdött a Frye-féle eset, sem élõt, sem holtat nem találtak a bedûlt falak közt, melyek egykor a Bishop-házat és az istállót alkották. Senkinek sem akaródzott ott maradni a bûzben, a kátrányos szirup pocsolyái közt, ösztönösen fordultak mindannyian az iszonyú nyomok felé, melyek a romba dõlt Whateley-farmház és a Sentinel-domb oltár koronázta lejtõi irányába vezettek tovább.

Ahogy a csapat elhaladt Wilbur Whateley hajléka közelében, az emberek szemmel láthatóan borzongtak, látszott, a kétkedés ismét harcra kél bennük az elszánással. Nem tréfadolog egy háznyi rémet követni, mely ráadásul láthatatlan is, ám olyan szörnyen kegyetlen, mint holmi démon.

A Sentinel-domb lábánál a nyomok letértek az útról, s a szörny legutóbbi fel-és levezetõ csapása mellett friss, széles rend nyílt a növények közt a dombtetõ felé.

Armitage erõs zsebteleszkópot szedett elõ, végigpásztázta a zöldellõ, meredek domboldalt. Átadta a teleszkópot Morgannek, akinek élesebb volt a szeme. Néhány pillanatnyi vizsgálódás után Morgan éles kiáltást hallatott, továbbadta a mûszert Earl Sawyernek, ujjával mutatott a domboldal egy pontja felé. Sawyer, optikai eszközök kezelésében járatlan lévén, elügyetlenkedett egy darabig, de végül, Armitage segítségével sikerült a lencséket fókuszálnia. Mikor végzett, sokkal kevésbé visszafogottan kiáltott fel, mint Morgan:

- Szentséges úristen, a fû hullámzik, a bokrok mozognak! Megy fölfelé az az izé, de mintha lassú lenne, kúszna… A tetõ felé megy, csak az ég tuggya, minek!

A kétségbeesés az egész csoportra átterjedt. Egy dolog üldözni a neve nincs teremtményt, és merõben más MEGTALÁLNI. Lehet, hogy a ráolvasás hatásosnak bizonyul, de mi van, ha mégsem? Kérdezgetni kezdték Armitage-t, mit tud a lényrõl, és egyik feleletet sem találták kellõen megnyugtatónak. Mindannyian a természet, a lét oly szféráinak közelségét érezték, melyek, tilalmasak lévén, messze meghaladták az emberi felfogóképesség határait.

Legvégül a három Arkhamból jött férfiú - az öreg, õsz szakállú Armitage doktor, a köpcös, deres hajú Rice professzor és az ösztövér, fiatalos Morgan doktor vágott neki az emelkedõnek. Miután türelmesen elmagyarázták, miképp használják, az úton maradt rémült embereknél hagyták a teleszkópot; amint felfelé kapaszkodtak, figyelték õket a társak, akik körében a mûszer kézrõl kézre járt. Nehéz volt az út, Armitage-t nemegyszer támogatni kellett. A csoport elõtt a széles irtás egyre kanyargott, ahogy a pokoli lény csigalassúsággal elõrekúszott. Az üldözõk egykettõre a nyomába értek.

A távcsõ épp Curtis Whateleynél - a romlatlan ág egyik sarjánál volt, amikor az arkhamiek erõteljesen eltértek az irtás vonalától. Curtis elmondta a többieknek, hogy a jövevények minden bizonnyal egy olyan magaslatot keresnek, ahonnét átláthatják a szakaszt, melyben a fák épp meghajolnak. Feltevése helytállónak bizonyult: az arkhamiek röviddel ezután értek oda, hogy az iszonyat elhaladt.

Ekkor Wesley Corey, aki Whateleytõl a teleszkópot átvette, felkiáltott, hogy Armitage állítgatja már a Rice által tartott permetezõt, s hogy valami rögvest történni fog. A csoporton végighullámzott a nyugtalanság: az embereknek eszükbe jutott, hogy a permet egy pillanatra láthatóvá teszi majd a láthatatlan rémet. Ketten vagy hárman lehunyták szemüket, Curtis Whateley azonban megkaparintotta a teleszkópot, és a végsõkig erõltette szemét. Látta, hogy Rice-nak a hármas által elfoglalt magaslatról, a lény mögül módja nyílik behinteni a rémet a csodás hatású porral.

A teleszkóp nélkül maradtak csak egy szürkés felhõt láttak, akkorát, mint egy nagyobbacska ház, szétterülni a dombtetõ közelében. Curtis, aki a mûszert birtokolta, átható sikollyal ejtette most az út bokáig érõ sarába. Megingott, a földre is zuhant volna, ha ketten-hárman utána nem kapnak, meg nem támogatják. Alig hallható suttogásra futotta csak erejébõl:

- Ó, ó, nagy Isten… az… az…

Kérdések áradata következett, csak Henry Wheelernek jutott eszébe a teleszkóp, kiemelte s lerázta, letörölte róla a sarat. Curtis magánkívül volt, még az összefüggéstelen feleletet is alig tudta kinyögni:

- Nagyobb, mint egy csûr… csupa vonagló kötél az egész… a közepe, mint egy irdatlan tyúktojás… sok tucat Iába van neki, amik összecsukódnak, mikó' lép! Nem szilárd… olyan, mint a kocsonya, egy nagy rakás összepréselt kötél, egy csomó kimeredt szemmel mindenhol! Tíz vagy húsz pofája van az oldalán, akkorák, mint a kályhacsõ lika, nyílnak-csukódnak folyton… szürke, pár kék meg veres gyûrûvel, és… ó, Isten az égben… vót arca is legföl ül!…

Ez a legutolsó emlék, bármi volt is, soknak bizonyult szegény Curtis számára, egészen magába roskadt, többet nem mondhatott. Fred Farr és Will Hutchins az útfélre cipelték, lefektették a nedves fûre. Henry Wheeler reszketve irányította a megmentett teleszkópot a dombra, hogy lásson, amit lehet. A lencsék látómezejében három kicsiny figurát különböztetett meg: az arkhamiek, amilyen gyorsan a meredek lejtõn bírtak, a dombtetõ felé igyekeztek. Csak ezt látta Wheleer, semmi mást. Aztán mindannyian meghallották az évszakhoz képest különös hangot a mély völgybõl, s még a Sentinel-domb bozótosából is: megszámlálhatatlan kecskefejõ csattogott, éles hangú kórusukban gonosz, feszült várakozás felhangja zengett.

Earl Sawyer vette most át a távcsövet, s beszámolt arról, hogy három alakot Iát a domb legtetején, egy szinten a kõoltárral, de bizonyos távolságban tõle. Az egyik alak, folytatta, ritmikusan emeli magasba karjait. Amint Sawyer idáig jutott, halk, félig-meddig zenei hang hallatszott a messzeségbõl, mintha az alak mozdulatait harsány kántálással kísérné. Az a különös sziluett ott a csúcson végtelenül groteszk, megkapó látványt nyújtott, ám a jelenlévõk egyikének sem volt érkezése a dolgot esztétikai szempontból értékelni.

- Asszem, most mondja el a ráolvasást - suttogta Wheleer, miközben visszakapta a teleszkópot. A kecskefejõk vadul csattogtak, furcsa, irreguláris ritmushoz igazodva, mely nem egyezett a lejátszódó rituáléval.

Váratlanul csökkent a napsütés, pedig nem jelent meg felhõ az égen. Különös jelenség volt, mindannyian felfigyeltek rá. Moraj támadt a dombok alatt, furcsán összevegyült az égbõl hallatszó morajlással. Villám csapott le odafentrõl, az ámuló emberek azonban hiába kutatták a vihar egyéb jeleit. Tisztán hallatszott immár az arkhamiek kántálása, Wheeler látta, hogy karjukat mindhárman ütemesen a magasba lökik. Egy távoli farmház felõl vad kutyaugatás hallatszott.

A napfény ereje tovább fogyatkozott, s az emberek ámulva pillantottak a horizontra. Bíborszín árnyék terjengett ott, az ég kék színének kísérteties elmélyülése idézhette elõ, egyéb semmiképp. Lefelé húzódott mégis, a morajló dombok felé. Másodszor is villám lobbant, vakítóbban, mint az imént, s az emberek úgy látták, a messzi magaslaton heverõ oltárkõ körül valami derengés támad. Senkinek sem jutott eszébe e percben a távcsövet használni. A kecskefejõk folytatták a rendszertelen csattogást, Dunwich lakói pedig feszülten várakozva lesték a fenyegetést, melynek ígéretével az atmoszféra telítõdött.

Figyelmeztetés nélkül harsant a mély, szaggatott hangú kórus, a döbbent csoport tagjai aligha felejtik el, amíg csak élnek. Nem emberi torokból törtek elõ azok a hangok, mert emberi hangképzõ szervek képtelenek elõidézni efféle akusztikus perverziókat. Az ember hihette volna, hogy holmi kútból visszhangzanak, ám forrásuk nyilvánvalóan a dombtetõ kõoltára volt. Nem is egészen helyénvaló hangoknak nevezni õket, mert kísérteties, infrabasszus rezgéseik sokasága a fülnél sokkalta érzékenyebb tudati kapuk felé küldözgette a rémület üzeneteit, mégis hangokat kell említenünk, hisz vitathatatlan, hogy e rezgések félig artikulált szavakat alkottak. Harsányak voltak, harsányak, akár a moraj és a mennydörgés, melyet visszhangoztak, a lény, amely megformálta õket, mégis láthatatlan maradt. S mert a képzetet hajlamos elragadtatni magát a láthatatlan lények világával kapcsolatban, a domb alján zsúfolódó csoport tagjai még közelebb húzódtak egymáshoz, s remegtek, mint akik ütéstõl félnek.

- Ygnaiih… Ygnaiih… thflthk'ngha… Yon-Sothoth… - szállt a rémítõ hang a semmibõl. - Y'bthnk…h'ehye…h'grkdl'lh…

A szufla itt kifogyott a lénybõl, mintha valamiféle szörnyû szellemi párviadal zajlott volna odafent. Henry Wheeler hasztalan erõltette szemét, csak a három ember groteszk sziluettjét látta a dombtetõn, mindhárman vadul végezték a különös karmozdulatokat: kántálásuk csúcspontjához közeledett. Vajon a rettegés, az elõérzet miféle fekete kútjából, miféle extra kozmikus mélységbõl, miféle titokzatos, rég lappangó rajongásból táplálkozott a félig artikulált, mennydörgõ hang? Ereje növekedett, a szöveg összefüggõbbé vált a puszta, páni félelemtõl:

- Eh-y-ya-ya-yahaah… e'yayayaaaa…hgh' aaaa…hgh'aaa… h'yuh…h'yuh… SEGÍTSÉG! SEGÍTS!… aaa… aa… aa… APÁM! APÁM! YOG-SOTHOTH!…

Ennyi volt az egész. Az úton sápadozó csapat, mely mindegyre a döbbenetes kõoltár melletti tátongó ürességbõl tagadhatatlanul angolul elõdübörgõ szavak értelmén rágódott, nem hallott több effélét. Ehelyett valamennyien összerázkódtak a dombokat megrázó, szörnyû dördülésre; a fülsiketítõ, katasztrofális robbanás forrását, akár a föld mélye volt, akár az ég, a tanúk sosem tudták meglelni. A vöröslõ zenitrõl egyetlen villám csapott le a kõoltárra, s láthatatlan erõ és leírhatatlan bûz dagálya hullámzott le a dombról, végig a vidéken. Fák, füvek és bokrok rázkódtak, hullámzottak az orkánban, a domb alján várakozó, rémült csapat tagjai, akik elgyengültek már a gyilkos, fojtogató bûzben, majd leestek a lábukról. A messzeségben ebek vonítottak, a zöld fû és lomb különös, egészségtelen sárgásszürkévé fonnyadt, erdõre, mezõre százával hullottak a kecskefejõk tetemei.

A bûz hamar eloszlott, de a növényzet sose jött rendbe többé. Egész a mai napig valami különös, istentelen vonás jellemzi a félelmetes domb növényzetét. Curtis Whateley épp eszméletre tért, mikor az arkhami férfiak leereszkedtek a dombtetõrõl a nap ragyogó, tompítatlan fényözönében. Komolyak, hallgatagok voltak, láthatóan megrázták õket tapasztalataik, melyek bizonnyal rettentõbbek lehettek azoknál, amelyek a helybéliek csoportját reszketeg rémületbe taszították. A kérdésözön hallatán csak a fejüket rázták, egyetlen fontos tényt közöltek mindössze.

- Az a lény mindörökre eltûnt - mondta Armitage. - Széthullott azzá, amibõl létrejött, sosem támadhat fel többé! Képtelen valami volt a mi normális világunkban. Csak egy töredéke állt általunk ismert anyagból. Az apjára ütött, s ami volt, vissza is tért apjához, valami ismeretlen tartományba, dimenzióba, a mi anyagi univerzumunkon túlra. Vissza az ismeretlen mélységbe, ahonnét csupán az emberi szentségtörés legátkozottabb rítusai idézhették meg, itt a dombokon.

Rövid hallgatás következett, s e szünetben szegény Curtis Whateley kezdett már észhez térni. Nyöszörögve nyúlt fejéhez mindkét kezével. Emlékezete visszatért a pillanathoz, amikor eszméletét elveszttette, s a látvány iszonyata ismét teljes súlyával nehezedett rá. Ó, ó, Istenem, arca is vót neki… A legtetején arca vót! Vörös vót a szeme, gubancos albínó haja… Nem vót neki álla, pont mint a Whateleyknek! Polip vót, százlábú, pók vagy micsoda, de a tetejin az az arc olyan vót, mint a varázsló Whateleyé, csak épp sok yardnyi széles.

Kimerülten elhallgatott, a helybéliek csoportja zavarodottan bámult rá, nem fogták még fel egészen az új iszonyatot. Csak a régi dolgokra emlékezõ s tán emiatt hallgatag vén Zebuion Whateley szólalt meg:

- Tizenöt évvel ezelõtt - mormolta - hallottam a vén Whateleyt: aszonta, egy nap meghallhatjuk még, hogy Lavinny' gyermeke a Sentinel-dombon kimondja az apja nevit.

Joe Osborn azonban félbeszakította, ismét az arkhamiekhez fordult kérdésével:

- De hát mi volt ez a lény, és hogy bûvölte elõ az ifjabb varázsló Whateley?

Armitage nagy óvatossággal válogatta meg szavait.

- Ez a lény… Nos, olyasvalami volt, aminek nincs helye a mi te rönkben; olyan erõ volt, mely egy, a mi természetünktõl eltérõ természet törvényeinek engedelmeskedve ölt formát és növekszik. Nem szabad efféle lényeket megidéznünk odaátról, ilyet csupán roppant elvetemült emberek s elvetemült szekták cselekszenek. Jutott a másságból Wilbur Whateleynek is - elég ahhoz, hogy ördögien gonosz szörnyeteg váljék belõle, s hogy halálában is iszonytató látványt nyújtson. El fogom égetni átkozott naplóját, és ha maguk, fiúk, egy csöppet is értelmesek, hát dinamittal röpítik a levegõbe azt az oltárkövet odafenn, és ledöntik a gyûrûben álló köveket minden dombtetõn. Az effélék segítettek megidézni a lényeket, amelyeket Whateleyék annyira kedveltek - a lényeket, amelyeket készséggel beeresztettek volna, hogy azok kiirtsák az emberi fajt, a földet meg valami megnevezhetetlen célból holmi megnevezhetetlen szférába ragadják. Ami pedig ezt a lényt illeti, melyet az imént visszaküldtünk: a Whateleyk nevelték, iszonyú szerepet szántak neki terveikben. Ugyanabból az okból nõtt sebesen és nagyra, mint Wilbur, de túltett még rajta is, mert nagyobb rész jutott neki az "odakintiségbõl"… Ne azt kérdezzék, hogyan sikerült Wilburnak megidéznie! Nem kellett megidéznie… Hisz az IKERTESTVÉRE VOLT, CSAK ÉPP JOBBAN HASONLÍTOTT AZ APJÁRA, MINT Õ…

Gáspár András fordítása