Rejtélyek vesznek körül
minket, jó természetűek és gonosz természetűek egyaránt. Véleményem
szerint ismeretlen világban élünk, barlangok és árnyak között, s
osztoznunk kell rajta a félhomály titokzatos lakóival.
Elképzelhető, hogy az emberiség néhányszor már eljutott a fejlődés
magasobb fokára, ezt azonban utóbb rendszerint elfeledte, midőn
visszahanyatlott a sötét barbarizmusba. Meggyőződésem továbbá, hogy
ezekből az ősi korszakokból mindmáig fennmaradtak bizonyos szörnyű
hagyományok, noha sokkal jobban járnánk, ha az emlékezetük is
kiveszett volna.
Arthur
Machen
1.
Néhány hete Pascoag községben sok találgatásra adott okot egy
megtermett, jókötésű, egészségesnek tűnő férfi különös viselkedése.
Az illető gyalogszerrel érkezett Chepachet felől, az országutat
követve átvágott az alsó lakónegyeden, majd balra fordult, a falu
főutcájára, amely - néhány szerény irodaépület jóvoltából - eléggé
városias hangulatú. Ezen a ponton minden látható ok nélkül
hisztériás rohamot kapott: előbb néhány másodpercig furcsa
arckifejezéssel meredt a legnagyobb épületre, majd rémülten
kiabálva futásnak eredt, egészen a következő útkereszteződésig,
ahol megbotlott és elesett. Miután az aggódó polgárok fölsegítették
és leporolták, megállapították róla, hogy magához tért, nem sérült
meg, és szemlátomást komolyabb következmények nélkül átvészelte a
váratlan idegrohamot. Az idegen zavartan motyogott valami
magyarázatfélét, hogy az utóbbi időben kissé túlerőltette magát;
aztán rohanvást, lesütött szemmel visszasietett a chepacheti
országútra, és elindult rajta visszafelé, amerről jött. Egyesek
megfigyelték, hogy amíg ki nem ért Pascoagból, inkább botladozott
és nekiment ennek-annak, de nem nézett szét, makacsul a földre
szegezte tekintetét. Ezt a viselkedést sokan rendkívül különösnek
vélték egy erős, egészséges, rendezett külsejű
férfiember részéről,
kiváltképp amikor valaki felismerte benne egy köztiszteletben álló,
Chepachet környéki malomtulajdonos
bérlőjét.
Mint kiderült, Thomas F. Malone-nak hívták, és New York-i
rendőrdetektív volt, aki orvosi javallatra töltötte a vidéken
betegszabadságát, miután hosszas és megerőltető nyomozást
folytatott valami hátborzongató bűnügyben, mely ráadásul tragikus
balesettel zárult.
A gyanúsítottakat ugyanis
nagyszabású razzia keretein belül tartóztatták le, melynek során
néhány régi téglaház összeomlott, s a szerencsétlenség számos
emberéletet követelt mind az őrizetbe vett személyek, mind az
intézkedő hatósági közegek köréből. Malone jelen volt az esetnél -
mi több, maga is csak csodával határos módon élte túl -, s érthető
módon szörnyű sokkot kapott. Azóta betegesen irtózik minden
épülettől, amely a kollégáit maguk alá temető téglaházakra
emlékezteti. Ez a szokatlan, ám az adott körülmények között
teljesen érthető fóbia aztán valóságos pokollá tette New Yorkban az
életét, úgyhogy az ideggyógyász specialisták végül átmeneti
környezetváltozást tanácsoltak neki: utazzon vidékre, ahol még
véletlenül sem láthat ilyeneket. Egy rendőrorvos, akinek rokonai
voltak Chepachetben, eszményi pihenőhelyként javasolta neki a
festői kis falut, koloniál stílusú faházaival. Malone-nek tetszett
az ötlet, s hamarosan oda is költözött; előzőleg azonban
érintkezésbe lépett egy idegorvossal a közeli Woonsockerben, és
szigorúan megfogadta, hogy az ő engedélye nélkül nem látogat
nagyobb településeket, ahol emeletes téglaépületek
lehetnek.
Pascoagba újságot
vásárolni sétált át, amivel hibát követett el; az orvosi utasítás
megszegéséért szörnyű ijedséggel és néhány csúf horzsolással
bűnhődött, ráadásul még kínos helyzetbe is keverte magát.
Ennyit tudtak Malone ügyéről a pletykás nyelvek Pascoagban meg
Chepachetben, és nagyjából az őt kezelő ideggyógyászok is. Pedig
nekik kezdetben sokkal többet akart mondani, ám erről később sietve
letett; rájött ugyanis, hogy senki sem hisz neki, s míg jobb
esetben legfeljebb udvarias bólogatásra számíthat, rosszabbikban
akár tébolydába is csukhatják. Így hát Malone lakatot tett a
szájára, és egy szóval sem tiltakozott, amikor orvosai egyhangúlag
arra vezették vissza látványos idegösszeroppanását, hogy részese
volt a szörnyű tömegszerencsétlenségnek, amikor a brooklyni Red
Hook negyedben összedőlt néhány elhanyagolt téglaház, számos bátor
rendőr halálát okozva. Szakvéleményükben hangsúlyozták az
előzmények fontos szerepét: a páciens eleve roppant idegi
megterhelésnek volt kitéve, hisz túlfeszített iramban dolgozott egy
olyan ügyön, amely még a közismerten rosszhírű Red Hook viszonyai
között is döbbenetesen brutálisnak számított.
A váratlan tragédia volt
az utolsó csepp a pohárban.
Egyszerű, közérthető magyarázat volt, amit mindenki elfogadott és
méltányolt; Malone pedig, nem lévén ostoba ember; maga is mindig
erre hivatkozott. Ugyan mit érne el vele, ha a prózai gondolkodású
átlagpolgárok előtt sötéten célozgatna az emberi felfogóképességet
meghaladó borzalmakra, a város titkos bugyraiban tenyésző mételyre,
a letűnt korok gonosz szellemére, mely rákos fekélyként rágja bele
magát a vén, barátságtalan háztömbökbe?
Minden bizonnyal gumifalú
szobába zárnák, és eszükbe sem jutna fizetett jutalomszabadságra
küldeni, hogy nyugodtan kipihenhesse magát valahol vidéken. Malone
misztikus hajlamai ellenére értelmes ember volt. A hátborzongató és
bizarr talányok megoldásának legjobb eszközét, az ösztönös megérzés
képességét kelta őseitől örökölte; az elemző, logikus elme,
amellyel ízekre boncolta mások érveit, s kimutatta a különbséget
valószínűtlen és lehetetlen között, s sajátja volt. Ez a különös
párosítás minden jelentősebb akadályon átsegítette őt s születése
óta eltelt negyvenkét esztendőben, bár kétségkívül szokatlan
mederbe terelte élete folyását; elvégre ahhoz képest, hogy egy
György-kori villában született és a dublini egyetemen végezte
tanulmányait, a hivatását jóformán egy idegen világban találta
meg.
Most, hogy chepacheti magányában végre háborítatlanul végig
gondolta mindazt, amit Red Hookban látott, hallott és tapasztalt,
Malone hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy senkivel sem
fogja megosztani a titkát - beleértve a hallgatást fogadók örök
menedékét, az asztalfiókba zárt papirost is. Amíg él, őrzi; aztán
magával viszi a sírba. Okkal ítélte roppant veszedelmesnek, hiszen
ez a titok egy vasakaratú küzdőt - őt magát - néhány óra leforgása
alatt reszkető
idegronccsá alázott; a
szánalmas nyomornegyedet, a jellegtelen arcok egybemosódó tengerét
viszont kísérteties, baljós lidércnyomássá változtatta.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Malone megtartotta magának a
gondolatait. Már akkor sem számolt be senkinek az indítékairól,
amikor - látszólag minden józan megfontolást fölrúgó ötlettel - úgy
döntött, hogy hátat fordít múltjának, s éIetét a soknyelvű New
York-i alvilág örvénylő forgatagában fogja leélni. Barátai, régi
iskolatársai megrökönyödéssel fogadták váratlan elhatározását. Mi
keresnivalója ott neki? Mit érdeklik azt a fantáziátlan csőcseléket
az ő meséi a rejtett művészetekről és a rég letűnt álmokról? Malone
azonban meglátta a titkos csoda zöld lángját ebben a lármázó,
tolongó, kifelé pénzéhes, befelé istentelen tömegben. Később, mikor
új New York-i ismerősei mind kigúnyolták őt ábrándos természete
miatt, szótlanul mosolygott.
Csúfondárosak és cinikusak
voltak vele, nevetség tárgyává tették, amiért folyton ismeretlen
rejtélyek után kutat, és biztosították róla, hogy New York manapság
már kizárólag silány és hétköznapi jelenségekkel szolgálhat neki.
Egyikük hajlandó lett volna tetemes összegben fogadni, hogy Malone
-
aki rendszeresen publikált
a Dublin Review-ban, s elismert amatőr szerzőnek számított -
semmiféle olyan témát nem talál New Yorkban, amit érdemes lenne
megírni; még a városi alvilág életéről sem tudna egy érdekes
történetet kanyarítani. Most, utólagosan visszatekintve Malone
megállapította, hogy a sors szörnyű iróniával igazolta a keresetlen
próféta szavait. A város mélyén erjedő iszonyat, melyre végül egy
pillantást vethetett, csakugyan alkalmatlan volt irodalmi témának.
Ha megpróbálná írásos formában feldolgozni - ami egyébként nem állt
szándékában, s talán képes sem lett volna rá -, az eredmény ahhoz a
könyvhöz hasonlítana, amit egy német Poe-ismerő szerint "nem lehet
elolvasni, mert nem engedi elolvasni
magát".
2.
Malone-nek mindig különös érzéke volt a felszín alatt lappangó
titkokhoz - nem a koholtakhoz, a valóban létezőkhöz. Gyermekkorában
rányílt a szeme a dolgok mélyén rejlő szépségre és harmóniára;
elnyerte a sorstól a költők adományát. Később azonban a nyomor, a
keserűség és a száműzetés sötétebb régiók felé terelte tekintetét,
s ő iszonyodva látta, mekkora részt hasított ki a gonosz a minket
körülvevő világból. Az emberi életet allegorikusan képzelte el,
mint egy fény-árnyék stúdiumokból álló, hatalmas szénrajzot,
melyben különböző művészi stílusok keverednek. Hol meghitt és
egyszerű, mint a gyerekfirkák; hol csak mozgalmasságában teljes,
reneszánsz ihletésre; hol gúnyos-kihívó, Beardsley nyomán; hol
szilánkokra hullik akár egy antik vázafestmény. És ezen a
monumentális fantáziaképen Malone nagyon gyakorinak látta azt a
vonalvezetést, amely Gustave Doré finomabb, kevésbé erőteljes
metszeteire emlékeztette: ha ezeket elég sokáig nézi az ember, a
legközönségesebb, mindennapos formák egyszerre csak hátborzongatóvá
válnak; valami iszonyatos és megnevezhetetlen sejlik fel
mögöttük.
Malone a sors egyik nagy jótéteményének vélte, hogy a kimagasló
értelmi képességekkel rendelkező emberek általában nem veszik
komolyan az ősi misztériumokat, együgyű babonaságnak tartják őket.
Ha ugyanis néhány művelt, kivételesen intelligens személy (vagy
egyetlen igazi lángelme) komolyan elmélyedne a régi, lesüllyedt
kultuszok titkos tanaiban, abból olyan szörnyű bonyodalmak
támadhatnának, melyek alkalmasint nemcsak az emberiséget sodornák a
végpusztulás szélére, hanem akár az egész világot is - így az
indoklás. Ezek a gondolatok persze elég betegesek voltak, de nem
görcsösödtek rögeszmékké. Malone nem hirdette őket úton-útfélen,
ritkán bocsátkozott róluk vitába, s akkor sem szenvedélyesen; a
feszültség első jelére témát váltott, és kedélyes humorával
orvosolta a hangulaton esett csorbát. TuIajdonképpen maga sem vette
igazán komolyan a balsejtelmeit, csak felszínesen eljátszadozott
velük. Ami a különféle misztériumokat illeti, voltak ugyan róluk
bizonyos fokú ismeretei, ám ezeket csupán társasági szinten
hasznosította, amikor szűk baráti körben elmesélt olykor egy-egy
hajmeresztő történetet. A hisztéria csak akkor tört ki rajta,
amikor a munkaköri kötelesség váratlanul és alattomosan egy igazi
pokolfészekbe röpítette, melyben legtitkosabb félelmei látszottak
életre kelni.
Amikor először hallott a Red Hook-ügyről, Malone a Butler Street-i
kapitányságon szolgált. Red Hook egész Brooklyn legrosszabb hírű
városnegyede, egy hatalmas, teleszemetelt labirintus a régi
kikötőkerületben, szemben Govemor's Islanddel. Mocskos, zsúfolt
utcái a rakpartról kapaszkodnak fel a dombhátakra, ahol kettő
közülük - a Clinton Street meg a Court Street -
elkanyarodik a Borough
Hall felé. A házakat túlnyomórészt téglából építették, a
tizenkilencedik század első negyedétől a közepéig terjedő
időszakban; néhány
sötétebb sikátorban és mellékutcában az a fajta régies ízű hangulat
uralkodik, amit az irodalomban többnyire "dickensi"-nek szokás
nevezni, valódi változatát pedig csupán azok találják vonzónak,
akik kizárólag regényekből ismerik. A lakosságot szír, spanyol,
olasz és fekete népelemek reménytelen összevisszasága alkotja;
amelybe a szomszédos negyedekből még skandináv és amerikai
szórványok is vegyülnek. A hangok és szagok valóságos Bábele ez a
környék; az utcai lárma napközben folyamatos zsongássá mosódik
össze, melyből időnként furcsa kiáltások emelkednek ki, mintegy
visszafeleselve s kikötőnek; ahol a gőzsípok messzebőgő
orgonakoncertjéhez a
koszos mólókon megtörő hullámverés zúgása szolgáltat zenei
aláfestést. A partszegélyen valaha sokkal elviselhetőbb volt a
helyzet: az alsó utcákat világos szemű tengerészek népesítették be,
a rakpart mentén; az emelkedő tövében sorakozó házakban pedig
tisztes, rendszerető polgárcsaládok éltek. Ennek a boldogabb
korszaknak a pusztuló hagyatéka itt-ott még látható: egy karcsú
templomtorony; egy művészien faragott homlokzat; egy elkoptatott
lépcsőfeljáró; egy pókhálósan felrepedezett bolthajtás; két
féregrágta kapuoszlop; egy tér közepén díszpázsit és virágágyások
maradványai, körülöttük rozsdamarta védőkorlát, kovácsoltvas ágai
jobbra-balra széthajlítva. Az épületeket errefelé inkább kőből
emelték, egyik-másikat körablakos kupola koronázta; régente ezekből
hajósgazdák és -kapitányok hozzátartozói fürkészték a
tengert.
Az anyagi és szellemi hanyatlás e zűrzavarából száz meg száz
nyelvjárásban szálltak az égre a durva szitkok és káromkodások. Az
utcákon csapatokba verődve kóboroltak a munkátlan naplopók, hol
ordítozva; hol gajdolászva, de szinte mindig részegen. Ha kívülálló
vetődött a negyedbe, a legjobb esetben is különös élményben volt
része: amerre járt, számos házban kialudtak a fények; gyors kezek
húzták a függönyöket, sötétbőrű, bűnöktől szétmart arcok tűntek el
az ablakokból. A városi főhatóságok hol szigorral, hol
engedményekkel, hol átfogó reformokkal kísérleteztek, hogy
visszaszorítsák az elképesztő méreteket öltő bűnözést, a helyben
szolgáló rendőrök azonban nemigen siették el az ötletszerűen
változó utasítások végrehajtását. Ők már rég lemondtak az állapotok
javításáról, inkább azért küzdöttek, nehogy még tovább romoljanak;
így is csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudták megakadályozni,
hogy Red Hook rossz példája meg ne fertőzze a szomszédos
városnegyedeket. Ahol megszólalt a járőr csengője, ott nyomban
kísérteties némaság borult az egész környékre, és a
letartóztatottak sohasem bizonyultak túl közlékenynek. A hivatalos
hatósági nyilvántartásban csaknem annyiféle bűncselekmény
szerepelt, ahány nyelvjárást a lakosság beszélt, és ugyanolyan
változatosak is. A skála a rumcsempészettől és az illegális
bevándorlók rejtegetésétől az okirathamisításon és a
közszeméremsértésen keresztül egészen a rablógyilkosságig és a
legvisszataszítóbb csonkításokig terjedt. Hogy a nyilvántartásba
vett bűncselekmények száma alatta maradt a központilag becsült
tűréshatárnak, az nem a lakosság érdeme volt - hacsak annyiban nem,
hogy sokan közülük mesterfokon értettek a különféle gaztettek
elleplezéséhez. Nyílt titok volt, hogy Red Hookba minden hónapban
több ember érkezett, mint ahányan elhagyták, nem számolva persze a
vízijármű
nélkül a tenger felé
távozókat; és minél gyakorlottabban űzte valaki a hallgatás
művészetét, annál nagyobb esélye volt rá, hogy ne kerüljön az
utóbbiak közé.
Mindenki látta, hogy Red Hookban abnormális állapotok uralkodnak,
magyarázatot azonban nem találtak rá, teljesen tanácstalanul álltak
a probléma előtt. Egyedül Malone fejtette meg a talányt, és ő sem
egyhamar. Még az ő kifinomult ösztöne is csak késve figyelt fel: a
városnegyedet deformáló befolyásra, annyira óvatosan, türelmesen és
ravaszul munkálkodott.
Red Hook, bár haloványan és szinte kitapinthatatlanul, egy titok
stigmáját viselte magán - s ez a titok iszonyúbb volt szinte
valamennyi bűnnél, amit a törvénytisztelő
polgárok megvetésükkel
sújtanak, a papok meg a filantrópok pedig kisebbíteni igyekeznek.
Malone, akinek dús képzelőereje alapos tudományos ismeretekkel
párosult, tisztában volt vele, hogy ha a modern ember kívül kerül a
törvényesség szabályozórendszerén, akkor mindennapos életében,
ünnepi rítusaiban hajlamos a primitív félmajomi lét legősibb és
legsötétebb ösztönmintáit követni. Nem csupán zsigeri szinten
keltett hát benne undort és nyugtalanságot azoknak a véreres szemű,
himlőhelyes fiataloknak a látványa, akik időnként népes csapatokba
verődtek a kora hajnali szürkületben, majd lassú, vánszorgó
körmenetre indultak, káromkodva és furcsán dudorászva. Ezek a
fiatalok sohasem mutatkoztak egyenként, mindig csak csoportosan.
Hol az utcasarkokon ácsorogva mustrálták a járókelőket, mintha
díszőrségen állnának; hol a kapualjakba húzódtak vissza, és különös
dallamokat játszottak olcsó hangszereken.
Kedvenc gyülekezőhelyük
egy önkiszolgáló étterem volt a Borough Hallon; gyakran lehetett
itt látni őket, amint az asztaloknál szunyókáltak vagy
beszélgettek. Ilyenkor általában különféle szemérmetlen témákról
folyt a szó, és nemigen törődtek vele, hallgatózik-e valaki; más
esetekben viszont roppantul ügyeltek erre, például amikor
viharvert, koszos taxikban dugták össze a fejüket, és suttogóra
fogott hangon tárgyaltak egymással. Ha nem fértek el mind egy
kocsiban, kisebb csoportokra oszolva kihajtottak valami félreeső
találkahelyre, amelyben nyilván előre megállapodtak. Ilyen célokra
előszeretettel választottak öreg, romos, bedeszkázott ablakú
házakat, de magába az épületbe sohasem mentekbe, legfeljebb
behúzódtak a bejárati lépcső árnyékába.
Malone-t sokkal jobban érdekelték és aggasztották ezek a fiatalok,
mint a kapitányságon munkatársai előtt mutatta, mert a titkok
végtelen világába nyúló vezérszálat látott bennük, afféle Ariadné
fonalát, amit ha sikerülne elég hosszan visszagombolyítani,
bizonyára elvezetne valamely baljós, rejtelmes, vénségesen vén
ősmintához.
Persze ő más oldalról
közelítette volna meg a feladatot, mint nyomozókollégái, akik
szorgos munkával irdatlan mennyiségű tényanyagot halmoztak föl az
érintettekről, melyet aztán az irodai fogalmazók lelkiismeretesen
rendszereztek: személyi adatok, szokások, baráti kör, időpontok,
találkozóhelyek... Az eredmény semmitmondó és unalmas volt, Malone
ösztönösen érezte, hogy ezek a fiatalok valamiféle hátborzongató
őshagyomány kései letéteményesei: csonka, töredékes örökségük
eredetileg olyan világhódító kultuszoknak és félelmetes tanoknak
képezte részét, melyek vénebbek voltak az emberiségnél. Erre utalt
szoros összetartásuk, a belső rivalizálás teljes hiánya, és az a
rendkívül különös tény, hogy hiába roskadoztak az íróasztalok az
összegyűjtött adattömeg alatt, az ügyben eljáró detektíveknek még
feltételesen sem sikerült azonosítaniuk a szervezet - vezetőit -
sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem tudtak semmit a belső
felépítéséről. Úgy tűnt, a fiatalok ápolatlansága, hanyag szokásai
valójában nagyon is szigorú rendezettséget takarnak.
Malone nemhiába olvasott olyan könyveket, mint Miss Margaret Murray
munkája, A boszorkánykultusz Nyugat-Európában. Tudta, hogy ott a
parasztok és az őslakók körében egészen a legújabb időkig
fennmaradt a titkos gyűlések és orgiák kiterjedt rendszere, melyek
a néphitben mint fekete misék és boszorkányszombatok bukkantak fel.
A rejtőző hagyomány csaknem kétezer évig virágzott a katolikus
kereszténység legfontosabb törzsterületein, s egyenes
leszármazottja volt ama sötét ősvallásoknak, melyek még az
indogermán bevándorlás előtt uralkodtak a kontinensen. Hogy ennek a
turáni eredetű termékenység-kultusznak és rontó mágiának a pokoli
gyökerei napjainkra teljesen elsorvadtak volna, azt Malone egy
pillanatig sem hitte; és gyakran eltűnődött rajta, vajon mennyivel
vénebbek és gonoszabbak lehetnek némely lappangó tanok, mint az az
ellenük intézett leghajmeresztőbb vádiratokban
áll.
3.
Malone-t végül Robert Suydam ügye rántotta bele a Red Hookban zajló
események sodrába. Suydam tudós hajlamú, különc remete volt, régi
holland családból, amely azonban sohasem tartozott a leggazdagabbak
közé. Flatbushban lakott, egy tágas, de elhanyagolt kúriában,
amelyet a nagyapja még akkoriban épített, amikor az egész település
mindössze másfél tucat koloniál stílusú házból állt.
Ezeket azóta mind
lebontották, úgyhogy most a Suydam-ház volt a városka legöregebb
épülete, nem számítva persze a főtéren emelkedő református
templomot, amely egyébként sokkal szívósabban dacolt az idővel.
Igaz, a tornyán megsűrűsödött a repkény, az udvar kerítését belepte
a rozsda, a cinterem gondosan ápolt gyepén pedig megszaporodtak a
holland feliratú sírkövek; ettől eltekintve azonban a templom
szinte megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint a régi
metszeteken.
A Suydam-kúria egy alacsony dombháton állt, évszázados tölgyek és
szilfák koszorújában. Tartozott hozzá egy kimondottan szerencsétlen
méretű földdarab is, kertnek túl nagy, birtoknak túl kevés.
Megközelíteni legkönnyebben a Martense Street felől lehetett, de
még ez is jó fertályórás sétát jelentett az erdővé vadult parkban.
Robert Suydam több mint hatvan évet töltött ebben a környezetben,
főleg olvasással és elmélkedéssel; huzamosabb időre mindössze
egyetlen alkalommal hagyta el, még ifjú éveiben, egy teljes
nemzedékkel korábban.
Nem sokkal szülei váratlan
és titokzatos halála után tanulmányútra indult az Óvilágba, ám
tengerre szállását követően sokáig nem érkezett róla semmi hír, úgy
hogy Flatbushben már azt fontolgatták; árverésre kellene bocsátani
a birtokot. Ekkor azonban hirtelen megjelent Suydam, egy árva
szóval sem magyarázva nyolcéves távollétét, és újra betelepedett
családi örökségébe. Nagyon otthonosan berendezkedhetett, mert a
RedHook-ügy kezdetéig mindössze három ízben töltött két egymást
követő éjszakát a falain kívül; ennél többet pedig soha.
Szabályszerű remeteéletet élt, mivel anyagi viszonyai nem tették
lehetővé, hogy személyzetet tartson, s nősülés pedig - úgy tűnt -
meg sem fordult a fejében. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy
nyűg volt neki a vendéglátás, amit éreztetett is régi barátaival,
míg azok sorra el nem maradoztak.
Az udvarházból csak három földszinti szobát használt, ezeket maga
tartotta rendben; mivel a többivel egyáltalán nem törődött, a
patinás épület állapota nemsokára rohamosan romlani kezdett. Ha
elvétve mégis látogatója érkezett -
általában valamelyik
távoli levelezőpartnere kereste fel -, a legnagyobb helyiségben
fogadta a három közül. Ez a tágas, magasított mennyezetű
bibliotéka volt, a falba
épített tölgyfapolcokkal, melyek ívben meghajolva roskadoztak a
vaskos, öreg könyvek súlya alatt. Suydam gyűjteménye lenyűgözően
impozáns volt, akárhány múzeumnak becsületére válhatott
volna.
Sajnos azonban a polcok
között valami roppant szívós penészgombaféle üthetett tanyát, amely
a könyvekben ugyan - csodával határos módon -
szinte egyáltalán nem tett
kárt, magát a szobát viszont fullasztó dohossággal árasztotta el,
még folyamatos szellőztetés mellett is.
Mindehhez hozzájáruIt;
hogy a gyűjteményben számos megcsonkított, megperzselt és egyéb
módon károsodott példány is helyet kapott, amelyek még ilyen
siralmas állapotban is becses ritkaságok voltak, de kétségkívül
elég rút látványt nyújtottak. Valószínűleg a fenti tényezők
együttes érvényesülése okozhatta, hogy Robert Suydam könyvtárában
általában nem érezték jól magukat a látogatók. Még az erős
idegzetűek sem kívántak tovább időzni benne a feltétlenül
szükségesnél, egy ízben pedig az egyik vendég olyannyira
nyomasztónak találta a hangulatát, hogy röviddel érkezése után
máris menekülésszerűen távozott az
udvarházból.
Flatbush egyre gyorsabb ütemű növekedése, mely végül a Brooklynba
való beolvadáshoz vezetett, nem befolyásolta Suydam életmódját,
hacsak azáltal nem, hogy egyre kevésbé számított közismert
figurának. Az idősebbek olykor még összesúgtak mögötte az utcán, a
legtöbb új lakos számára azonban csak egy testes, öreg csodabogár
volt, aki fésületlen, ősz üstökével, borostás arcával, foltos,
fekete öltönyével és aranygombos sétapálcájával ugyan jónéhány
gunyoros-derűs pillantást vonzott magára, de semmi több. Malone,
mielőtt munkaköri kötelességéből kifolyólag kapcsolatba került
vele, még látásból sem ismerte őt, bár a nevét olykor hallotta
emlegetni, a különféle középkori babonák egyik jeles
szakértőjeként. Még két kultúrtörténeti dolgozatát is olvasta -
újságokba Suydam nem írt, de néhány tanulmányát füzetes formában
kiadatta -, az egyik a Faust-mondakörről szólt, a másik a
KabbaláróI. Egy művelt barátja ajánlotta őket figyelmébe, még
idézett is belőlük pár sort emlékezetből; és jó tanácsot adott,
mert a dolgozatok valóban a téma mélyenszántó ismeretéről és
eredeti, szellemes gondolkodásról
tanúskodtak.
Robert Suydam tehát hosszú ideig pusztán egy név volt Malone
számára. "Ügy" akkor lett belőle, amikor több távoli rokona közös
bírósági keresetet adott be ellene, és súlyosbodó elmezavarára való
hivatkozással kérték cselekvőképtelensége kimondását, illetve
gyámság alá helyezését. Kívülálló szemmel nézve ez meglehetősen
váratlan, sőt drasztikus lépésnek tűnt a részükről; ők azonban
minden fórumon fennen hangoztatták, hogy súlyos döntésüket alapos
megfigyelések és elkeseredett viták után hozták meg, szándékaik
tiszták, s őszintén aggódnak öreg, magányos rokonuk sorsa
miatt.
Mint a törvényszék előtt mondották, az utóbbi időben furcsa
változásokat tapasztaltak Suydam beszédmódjában és viselkedésében.
Így például homályosan célozgatott valamiféle "hamarosan
bekövetkező csodára", és gyakori látogatásokat tett Brooklyn egyik
rossz hírű negyedében, amire semmiféle értelmes magyarázattal nem
tudott szolgálni. Ahogy öregedett, egyre jobban elhanyagolta magát;
néha úgy nézett ki, mint valami útszéli csavargó. Újabban már a
nyilvánosság előtt sem szégyellt ilyen lezüllött állapotban
mutatkozni. Többször is látták így a földalatti vasút állomásain,
máskor meg a Borough Hall köztéri padjain, ahol rossz külsejű
feketékkel beszélgetett. Néhány rokonának folyton arról fecsegett,
hogy hamarosan határtalan erők ura lesz; időnként fölényes
mosollyal ismételgetett különböző értelmetlen szavakat - például
"Sephiroth"; "Ashmodai", "Samaél" -, amiket nyilván valamiféle
varázsigéknek hitt. Kiderült továbbá, hogy nemcsak az egész évi
jövedelmét költötte el hónapok alatt, hanem a megélhetését
biztosító alaptőkéből is tetemes összegeket vont el. Ennek nagyobb
részén furcsa könyveket vásárolt, párizsi és londoni ügynökök
közvetítésével; itt nyilván otromba szélhámosságnak esett
áldozatul, mert a könyvek között egyetlen angol nyelvű sincs
javarészt primitív kriksz-krakszokat tartalmaznak, ugyanakkor
Suydam felháborító summákat fizetett értük. A maradék pénzén
kibérelt egy koszos földszinti lakást Red Hookban, és gyakorlatilag
be is költözött, szinte minden idejét itt töltötte.
Éjszakánként nagy számban fogadott furcsa vendégeket: naplopókat,
feketéket, külföldieket, mindenféle kikötői söpredéket. Hogy bent a
lakásban mi történt, azt egészen pontosan nem lehetett
megállapítani, mivel a régi ablakot lecserélték sötétzöld
palacküvegre, annyi azonban ezen keresztül is látható volt, hogy
Suydam valamiféle ünnepélyes cselekmény vezéralakjaként
tevékenykedett. A magándetektívek, akik rokonai megbízásából
megfigyelés alatt tartották, arról is részletesen beszámoltak,
miféle hangok szűrődtek ki az utcára az éjféli összejövetelekről:
kiáltozás, énekszó, táncoló lábak dobogása. Mindannyian
egybehangzóan állították, hogy a benti zsivajt hallgatva feszengő
érzés fogta el őket, és nem bánták volna, ha mielőbb véget ér;
indoklásul azt hozták fel, hogy ezek a hangok valahogy mások
voltak, mint várták, illetve egyikük pontosítása szerint túl
elragadtatottak, túl eksztatikusak.
Suydam nem fogadott ügyvédet, saját maga védekezett a vádak ellen,
s ez kétségkívül nagyban hozzájárult, hogy a rokonok keresetét
végül elutasították. Egyáltalán nem keltette őrült vagy megszállott
benyomását, választékos modorban, meglepő szónoki készséggel
beszélt; és egyszer sem fakadt ki dühös indulattal vádlói ellen,
legfeljebb némi ironizálást engedélyezett magának. Készséggel
elismerte, hogy viselkedése és kifejezésmódja az utóbbi időben
megváltozott, s azt sem tagadta, hogy reggelente néha elmulaszt
borotválkozni, máskor meg szórakozottságból tudományos
szakkifejezéseket vegyít a mindennapos beszédbe. Mindennek
egyszerűen az a magyarázata, hogy rendkívül fontos kutatómunkát
végez, amely érzése szerint a közeljövőben világhírűvé fogja tenni
a nevét, mihelyt nyilvánosság elé tárja az eredményeit; egyébként
erre utalt a "közelgő csoda" meg a "határtalan erők" emlegetésével
is. Bevallotta, hogy hibát követett el, amikor így fogalmazott:
gondolnia kellett volna rá, hogy a képes beszéd felfogásához
egyfajta értelmi alapszint szükséges, a jámborabb elmék mindent szó
szerint vesznek. Hogy a rokonai nem ismerik a szanszkrit és a gót
írást, arról ő nem tehet; hasonlóképpen elhárítja magától a
felelősséget az ügyben, hogy ugyanők a földrajzi vetületábrákat
firkálmányokkal tévesztik össze. Tudnivaló, hogy kutatásának
fókuszpontjában bizonyos európai hagyományok állnak; ennek fényében
talán az sem tűnik furcsának, hogy szoros kapcsolatot tart fent
külföldiekkel, valamint időnként tanulmányozza népdalaikat és
-táncaikat. Hogy ezt a munkát nyugodt körülmények között
végezhesse, ahhoz természetesen szüksége volt egy bemutatóteremre,
és a Red Hook-i ingatlan nemcsak azért tűnt ideálisnak, mert a
legtöbb közreműködő ebben a negyedben lakik, hanem az olcsó
bérfekvése miatt is. Egyébiránt nagyon örül neki, hogy a rokonai
ennyire szívügyüknek tekintik az ő anyagi jólétét, nehogy
költségekbe verje magát vagy elszegényedjen; ígéri, hogy
végrendeletében érdemeik szerint viszonozza majd kedvességüket. Ami
az érdekes ötletet illeti, hogy valamiféle titkos klikk vagy
szövetség ki akarná forgatni őt a vagyonából, s ennek érdekében
otromba cselekhez folyamodna, nos, ez az elgondolás nem is látszik
annyira abszurdnak. Köszöni rokonainak, hogy felhívták a figyelmét
a veszélyre; legyenek nyugodtak, meg fogja tenni a szükséges
óvintézkedéseket, hogy aki még egyszer ilyesmivel próbálkozik, az
csúnyán megkeserülje.
Miután Robert Suydam a törvényszéken előadott védekezésében ízekre
szedte az ellene felhozott vádakat, a felmentés nem lehetett
kétséges; aki hallotta higgadt érvelését, az nem hihette
elmebetegnek. Az ítélethirdetés után szabadon távozhatott, rokonai
pedig -
a Suydamok, a Corlearok és
a van Bruntök - rezignált undorral visszahívták a magándetektívek
népes seregletét, akik eddig az ő megbízásukból minden lépését
nyomon követték.
Ezen a ponton léptek be az ügybe a szövetségi és a helyi hatóságok,
utóbbiak képviseletében Malone is. A brooklyni rendőrség kezdettől
fogva érdeklődéssel tekintett a Suydam körül zajló bonyodalomra;
sőt, szigorúan nemhivatalosan ugyan, de itt-ott már bele is
avatkoztak. A kiindulópontot a Suydam-rokonság által felfogadott
magándetektívek jelentették, akiket alapvetően egy idős,
emberkerülő tudós megfigyelésére szerződtettek; ehhez képest
hamarosan nem várt nehézségekbe ütköztek: Néhányan közülük, akik
rendelkeztek rendőrségi kapcsolatokkal, erről az oldalról próbáltak
segítséget szerezni; meglepően könnyen meg is kapták, mert ekkor
már magasabb körökben is sokan néztek gyanakodva a különc tudósra.
A bizalmi alapú együttműködés során aztán kiderült, hogy új
szövetségeseit - akikből sikeres törvényszéki beszédében
"néptáncosokat" csinált! - Suydam valójában Red Hook leghírhedtebb,
legveszedelmesebb bűnözői közül toborozta. Legalább egyharmaduk
volt visszaeső súlyosabb elbírálás alá eső bűncselekményekben:
rablásban, orgazdaságban, embercsempészetben. Nem lett volna túlzás
azt állítani, hogy az öreg tudós ismeretségi köre Red Hookban
felölelte valamennyi szervezett bűnbanda felső vezérkarát, amelyik
az utóbbi években valamelyes jelentőségre tudott vergődni a
városnegyedben. Amerikai csak mutatóba akadt ebben a társaságban, a
többséget frissen honosított külföldiek alkották; végül pedig
voltak néhányan - a legvadabbak -, akiket vagy visszafordítottak
Ellis Islandről, vagy eleve próbát sem tettek vele, és kínai
embercsempészek közvetítésével kerültek Red
Hookba.
Időközben a Parker Place zsúfolt nyomornegyedében - azóta más nevet
adtak neki -, ahol Suydam lakást bérelt magának, egy rejtélyes
kolónia csírázott ki a semmiből. Alacsony, sötét bőrű, vágott
szemű
idegenek aIkották, akik
arab ábécével írtak, ám ha valaki az Atlantic Avenue környékén élő
szírektől kérdezősködött róluk, azok szinte ijedten tiltakoztak a
légből kapott ötlet ellen, hogy bármi közük is lehetne hozzájuk.
Papírjaik nem voltak, így hát tulajdonképpen mind egy szálig ki
lehetett volna toloncolni őket; csakhogy a rendőrök nemigen
lelkesedtek a gondolatért, hogy ilyen csip-csup ügyek miatt
felforgassák Red Hook ingatag nyugalmát. Évente négyszer-ötször így
is kénytelenek voltak megtenni; nagyjából ilyen időközönként kapott
fel a sajtó egy-egy különösen brutális bűnesetet a negyedből, és a
felháborodott közvéleményt meg kellett nyugtatni
valamivel.
A vágott szeműek egy hihetetlenül lepusztult kőtemplomba jártak,
amelyet szerdánként táncteremnek rendeztek be; neogótikus tornya a
kikötőkerület legelhanyagoltabb körzetében magasodott az égre.
Névleg katolikus volt, de nem akadt olyan keresztény pap egész
Brooklynban, aki elismerte volna megszentelt földnek; a rendőrök
pedig igazat adtak nekik, ha éjszakánként a környéken őrjáratozva
meghallották, miféle zajok szűrődnek ki odabentről. Malone-t, aki a
fülén kívül ősi, kelta ösztönére is hagyatkozhatott, még akkor is
nyugtalanította ez a hely, ha üresen és kivilágítatlanul állt.
Többször is előfordult vele, hogy a néptelen templom közelében
olyan érzése támadt, mintha egy roppant basszusorgona dübörögne
valahol mélyen az utca kövezete alatt, amelynek dallama, miközben
áttör a kőzetrétegeken, önmaga deformált torzképévé fajzik, afféle
akusztikus Qasimodóvá. A többieknek nem voltak ilyen gondjaik; ők
csak a nyilvános istentiszteletektől irtóztak, főleg az emberi
sakálvonítás meg az eszeveszetten püfölt dobok miatt. Mikor
megkérdezték róla Suydamot, némi tűnődés után azt felelte, szerinte
valami nesztoriánus rítus csökevénye lehet, melyet utóbb
sámánisztikus elemekkel dúsítottak föl, talán Tibetben. Maguk a
jövevények szemlátomást mongolok, méghozzá Kurdisztán vidékéről,
mert arab betűkkel csak az ottani törzsek írnak. Bizonyára... ámde
Malone nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Kurdisztán
egyúttal a Yezidi-nemzetség hazája is, a hírhedt perzsa ördögimádók
egyetlen olyan klánjáé, amely túlélte Mohamed próféta kíméletlen
tisztogatásait.
Bárhogyan is tegyen, a Suydam-ügy kapcsán folytatott vizsgálódás
során bizonyossá vált, hogy ezek a hívatlan jövevények egyre
nagyobb számban sokasodnak el Red Hookban; hogy miféle fondorlatos
módon csempészik be őket a városba, annak sem a tengerészet, sem a
bevándorlásügyi hivatal, sem a kikötői rendőrség nem tudott a
nyomára jutni. Hamarosan elözönlötték a Parker Place-t, és
kirajzottak a magaslati negyedbe, ahol a világ minden tájáról
összeverődött lakosság a gyökértelenek testvérösztönével fogadta
őket. Zömök testalkatukkal és jellegzetes arcberendezésükkel,
melyben a ferdén álló szemek és a kiugró járomcsontok domináltak,
szinte nevetségesen festettek a tradicionális amerikai ruhákban.
Egyre sűrűbben tünedeztek fel a Borough Hallon, a dologtalan
őgyelgők és más gyanús alakok között, míg végül
elodázhatatlanul
szükségessé vált, hogy hivatalosan számba vegyék őket, felmérjék
jövedelemforrásaikat és vagyoni helyzetüket, s akik nem
rendelkeznek közülük megfelelő iratokkal, azokat összegyűjtve
átadják az illetékes idegenrendészeti szerveknek. A művelet a
szövetségi és a helyi hatóságok szoros együttműködésének jegyében
zajlott, vezetésével Malone-t bízták meg. Amikor megkezdte
tevékenységét Red Hookban, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
valami sötéten tátongó szakadék szélén egyensúlyoz, mely névtelen
és torz borzalmakat rejt, túloldaláról pedig az esküdt ősellenség
figyeli bukdácsolását gúnyos vigyorral, Robert Suydam kövér és
ápolatlan alakjában.
4.
A nyomozói munka sokrétű és változatos: a hanyag sétálgatás közben
végzett megfigyelés és a kedélyes hangulatú társalgás éppúgy az
eszköztárába tartozik, mint a letartóztatott személyek átgondolt
kihallgatása, ahol a kiszolgáltatottság légkörét a megfelelő
pillanatban egy szál cigaretta vagy egy korty brandy odakínálása
oldja fel. Ezekkel a módszerekkel Malone számos részletet megtudott
a Red Hookban kibontakozó mozgalomról, mely hovatovább már-már
fenyegető méreteket öltött. A jövevények valóban kurdok voltak, és
egy ismeretlen dialektusban beszéltek, amely nem csekély fejtörést
okozott a nyelvészeknek. Akik munkát vállaltak közülük, jobbára
kikötői rakodók és engedély nélküli házalók voltak, mások görög
éttermekben szolgáltak fel vagy újságot árultak a sarki
bódékban.
Többségük azonban nem
rendelkezett semmiféle kimutatható jövedelemmel; ezek nyilván
bűnözésből éltek, melynek még a legártalmatlanabb ágazata a
csempészkereskedelem volt, elsősorban italneműekkel. Az áru
éjszakánként hajókon - valószínűleg kis tehergőzösökön - érkezett,
majd evezős csónakokba rakodták át; ezek aztán eltűntek egy
bizonyos tehermóló alatt, s egy titkos csatornán egy földalatti
tóhoz jutottak. A tóbarlangot alagutak kötötték össze a fölötte
emelkedő épülettel; ez volt s csempészbanda központja. Malone
sajnos nem tudta azonosítani sem a mólót, sem a csatornát; sem a
házat, mert adatközlői meglehetősen zavaros emlékeket őriztek
róluk, és a beszédüket még a szaktolmácsok sem értették teljesen;
egyelőre azt sem sikerült kiderítenie, honnan nyeri folyamatos
utánpótlását a kolónia. Minden letartóztatott mongol-kurdot
kifaggatott, hogy honnan, milyen úton és miért jöttek Red Hookba;
az első kérdésre roppant szűkszavúan feleltek, s másodikra hazug és
félrevezető válaszokat adtak; a harmadiktól pedig szemlátomást
megrémültek, és attól fogva egy árva szót sem lehetett kihúzni
belőlük. A töredékes vallomásokból nagyjából annyit lehetett
összerakosgatni, hogy valami istenség a papjain keresztül hatalmat
ígért nekik egy messzi, idegen földön, ahol paradicsomi bőségben és
világraszóló hírnévben élhetnek majd. Nem bizonyultak
beszédesebbnek a régivágású bűnözők sem, akik közül sokan a
jövevényekkel együtt látogatták a Suydamnál rendezett éjszakai
összejöveteleket. A helyszínt a rendőrök természetesen állandó
megfigyelés alatt tartották, s hamarosan rájöttek, hogy Suydam
időközben további lakásokat bérelt, ahová a beavatott vendégek
jelszóval juthattak be. Három régi, emeletes téglaházat mindenestül
lefoglalt magának; itt elsősorban azokat a kísérőit szállásolta el
- méghozzá teljesen szabályosan, helyhatóságilag bejelentve -, akik
kezdettől fogva hűségesen kitartottak mellette. Flatbushi családi
kúriájában már nagyon kevés időt töltött, nyilván csak könyvekért
járt haza. Ahogy teltek a hetek, mindjobban elhanyagolta magát,
külseje már egészen elvadult. Malone kétszer is megpróbálta
kikérdezni, ám mindkét alkalommal merev elutasításba ütközött.
Suydam kijelentelte, hogy nem tud semmiféle titkos összeesküvésről,
hacsak az ő zaklatására nem szövődtek ilyenek; ami a
mongol-kurdokat illeti, fogalma sincs, miért jöttek és mit akarnak,
de az igazat megvallva nem is túlzottan érdekli. Ő a negyedben élő
bevándorlók folklórját tanulmányozza, illetve tanulmányozná, ha nem
tartanák föl idétlen kíváncsiskodással állítólag művelt emberek.
Arról nem tehet; hogy egyes vizsgálati alanyai illegálisan
tartózkodnak az országban, nem szokta elkérni az irataikat. Felelős
honpolgárként természetesen minden támogatást megad a hatóságoknak,
cserébe viszont elvárja, hogy azok ne zavarják őt tudományos
kutatómunkájában. Malone megemlítette, milyen kiválónak találta a
Kabbaláról írott dolgozatát, az öreg Suydam azonban ettől sem lett
barátságosabb. Átlátszó manővernek vélte a dicséretet, amivel
megpróbálnak a bizalmába férkőzni, s mikor látogatója továbbra sem
tágított, végül oly visszataszító módon riasztotta el, hogy Malone
undorodva visszavonult, és más információforrások után
nézett.
Hogy mit derített volna ki Malone, ha tovább dolgozhat az ügyön,
sohasem fogjuk megtudni. Ezen a ponton ugyanis valamilyen
nevetséges félreértés támadt a szövetségi meg a helyi hatóságok
között, és a nyomozás elakadt, majd több hónapra felfüggesztették.
Malone-t más feladatokkal bízták meg, amiket lelkiismeretesen el is
látott; az üggyel kapcsolatos érdeklődése azonban nem lankadt, s
gyakran töprengett el rajta, mi történik valójában Robert Suydam
körül. A megfeszített iramú munkában mindenesetre nem sok ideje
maradt efféle tűnődésekre, mert New Yorkban ekkoriban rendkívül
elszaporodtak az emberrablások meg a megmagyarázhatatlan eltűnések,
s a megrettent közvélemény mind kíméletlenebb nyomást gyakorolt a
hatóságokra.
Nagyjából ekkortájt vette kezdetét Suydam meghökkentő, senki által
nem várt átalakulása, amit a legtöbben örömmel üdvözöltek,
egyesekre azonban még az eddigi tevékenységénél is nyugtalanítóbban
hatott. Egy délután általános meglepetésre frissen nyírva és
borotválva, ízléses és makulátlan öltözékben bukkant fel a Borough
Hallon, s ettől fogva napról napra előnyösebb külsővel mutatkozott.
A megjelenésében beálló változások egyenként aprók és szinte
észrevehetetlenek voltak, az összbenyomás azonban határozottan
kedvezőnek bizonyult. Ápolatlansága megszűnt, tekintetébe élénk
csillogás költözött, mozgása ruganyossá és lendületessé vált;
lassanként a fölös testsúlytól is sikerült megszabadulnia, ami
nagyon sokat javított a fellépésén. Mogorva modora már a múlté
volt, az emberekkel nyíltabban és barátságosabban viselkedett,
kimondottan szellemes társalgónak tartották. Mind gyakrabban
fordult elő, hogy fiatalabbnak nézték a koránál, hiszen még a haja
is visszasötétedett, noha szemlátomást nem festette. Ahogy
teltek-múltak a hónapok, egyre kevésbé öltözködött régimódian, s
végül azzal ejtette ámulatba új barátait, hogy szerződést kötött
egy építési vállalkozóval a flatbushi Suydam-kúria általános
tatarozására és felújítására. A munkálatok befejezése alkalmából
fényes fogadást adott, amelyre nemcsak régi ismerőseit invitálta
meg - már akikre emlékezett még -, hanem azokat a rokonait is, akik
nemrég még tébolydába akarták csukatni; mint a címükre postázott
meghívóban hangsúlyozta, a maga részéről meg nem történtnek tekinti
a kínos incidenst. Néhányan kíváncsiságból jöttek el, mások a
látszat megőrzése végett; az ünnepség azonban ragyogó sikernek
bizonyult. A hajdani remete valamennyi jelenlévőt elbűvölte
szellemességével, udvarias modorával és megnyerő
viselkedésével.
Suydam bejelentette, hogy tudományos kutatómunkáját befejezte, az
eredményeket pedig vaskos tanulmányban összegezte, melynek
gondozását egy tekintélyes tengerentúli szakkiadó vállalta,
közzététele már folyamatban van. Ő maga időközben abba a szerencsés
helyzetbe került, hogy anyagi erőforrásai jelentős mértékben
kibővültek; hálával gondol arra az atyai jóbarátjára Európában, aki
ennyi év után sem feledkezett meg közös tanulmányaikról, s
végrendeletében őt nevezte meg kiterjedt birtokai örököseként.
Miután immár sem a munkakényszer; sem a szegénység nem szorongatta,
végre lehetősége volt rá, hogy kiegyensúlyozott életvitellel,
gondos diétával és rendszeres testgyakorlatokkal helyrehozza
hanyatló egészségét. Hátralévő éveit derűs, elégedett nyugalomban
szeretné tölteni, mintegy a sors kegyéből
visszafiatalodva.
Ez utóbbi kifejezést a jelenlévők különösen találónak érezték, és
általános volt a vélemény, hogy Suydam szokásos szónoki
tehetségével megtalálta azt a nyelvi fordulatot, amely a
legköltőibb módon: hangsúlyozza a megjelenésében tapasztalható
változást.
A fogadás végeztével a
vendégsereg igen elégedett hangulatban oszlott fel, mindenki derék
embernek tartotta a házigazdát. Red Hookban Suydam egyre ritkábban
mutatkozott, inkább a jómódú, tisztes polgárok társaságát kereste.
A rendőrök észrevették, hogy az éjszakai összejövetelek többségét
most már a régi kőtemplomban tartják; a Parker Place-i lakás, bár
továbbra is nagy volt benne az egészségtelen jövés-menés, mintha
veszített volna népszerűségéből.
Ekkor két olyan esemény következett be, melyek látszólag nem álltak
összefüggésben egymással, Malone azonban mindkettőt nagy
fontosságúnak ítélte az ügy szempontjából. Az első nem járt
különösebb feltűnéssel, legfeljebb némi ízetlen pletykálkodásra
adott okot az effélére hajlamos körökben. Az Eagle hasábjain
napvilágot látott egy közlemény, amely bejelentene Robert Suydam
eljegyzését a bayside-i illetőségű Miss Cornelia Gerritsen-nel, egy
igen jó családból való hajadonnal; aki csaknem ötven évvel
fiatalabb volt a vőlegénynél, és távoli rokonságban állt vele. A
másik esemény sokkal nagyobb port vert fel, és a rosszhírű
templommal volt kapcsolatos, amit a szerdai zenés rendezvények
miatt a népnyelv gúnyosan "Táncos Templomnak" keresztelt
el.
Miután bejelentés
érkezett, hogy egy földszinti ablakában a járókelők futólag látni
vélték az egyik elrabolt gyermek arcát, a rendőrség rajtaütést
intézett az épület ellen. Malone részt vett a bevétésen, és
kihasználta az alkalmat, hogy alaposan körülnézzen. Az akció
eredménytelennek bizonyult - a templomot a tornya csúcsától a
pincéig átkutatták, de egy árva lelket sem találtak -, ám Malone
sok olyasmit látott odabent, amire titkos kelta ösztöne érzékenyen
és nyugtalanul reagált. Először a primitív stílusban megfestett
szentképek gúnyos, pökhendi arckifejezése döbbentette meg; a
főalakok olyan obszcén öltözékben, pózban és környezetben voltak
ábrázolva, hogy az még laikus szemmel is kész istenkáromlásnak
tűnt, de legalábbis botrányos szemérmetlenségnek. Az ógörög felirat
sem nyerte el Malone tetszését a szószék fölött: egy antik
varázsformulára ismert benne, amivel még ifjúkorában találkozott
egyszer, mikor klasszika-filológiát hallgatott a dublini egyetemen.
Szó szerinti fordításban így
hangzott:
Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott
vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az
éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra,
Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen
áldozatunkat!
Miközben olvasta, jeges bizsergés futott végig Malone hátán, és
eszébe jutott a basszusorgona tompa zengése, amit bizonyos
éjszakákon hallani vélt a templom alól. Összeborzadt, mikor
meglátta, hogy az oltáron álló fémüst széle körös-körüI rozsdától
vöröslik; és úgy rémlett neki, mintha a templomhajó dohos
levegőjében valami furcsa, rettenetes szag emléke kísértene. Az
orgonaszó gondolata nem hagyta nyugodni, ezért a pince átkutatását
személyesen vezette. A rendőrök kétszer jelentették, hogy semmi
érdemlegeset nem találtak, s ő
kétszer adta parancsba,
hogy kezdjék elölről; harmadjára aztán megesett rajtuk a szíve.
Ösztönösen irtózott ettől a helytől, de nem volt biztos a dolgában
- amit látott, az közönséges ízléstelenség is lehetett, ahogy az
otromba elme elképzeli, és a suta kéz megvalósítja az impozáns
díszítést.
Ahogy Suydam esküvőjének kitűzött napja közeledett, a sajtó
közbotrányt csinált az emberrablási hullámból. Az áldozatok
többségükben a legnagyobb nyomorban élő családok gyermekei voltak,
akik miatt általában senki sem emeli föl a hangját, ám a rohamosan
szaporodó bűnesetek havi összesítése végül már oly ijesztő számokat
adott ki, hogy mégis kitört a közfelháborodás. Az újságok
határozott fellépést követeltek a hatóságoktól, és a Butler
Street-i kapitányság rezignált beletörődéssel küldte vissza Red
Hookba a rendőreit, hogy nyomok és bizonyítékok után kutatva
felkavarják a bűnök e miazmás mocsarát. Malone boldog volt, hogy
fölveheti az elejtett szálat, és sikerült engedélyt kicsikarnia a
feletteseitől, hogy razziát tarthasson a Parker Place-en, Suydam
egyik bérelt házában. Hivatkozott rá, hogy a környéken lakók
éjszakánként sikolyokat hallanak az épületből, és a mögötte futó
sikátorban egy piros kendőt találtak. Maga is tisztában volt vele,
hogy ez elég ingatag alap, de makacs kitartással párosítva végül
elegendőnek bizonyult a felhatalmazás kiverekedéséhez.
Elrabolt gyermekeket - mint az előrelátható volt - nem találtak
ugyan a házban, egy kezdetleges berendezésű vegykonyhát viszont
igen, nem is beszélve a hámló vakolatú falakat borító képekről,
ábrákról, feliratokról. Mindez végérvényesen meggyőzte Malone-t,
hogy valami természetellenes szörnyűség nyomára bukkant. A képek
részben visszataszító szörnyeket ábrázoltak, minden elképzelhető
méretben és formában, részben pedig groteszk módon eltorzult
emberalakokat. Valamennyi szöveget vörössel írták; de többféle
alfabétum szerint: a latin, görög, arab és héber betűkön kívül
Malone még legalább három ismeretlen jelrendszer elemeit tudta
elkülöníteni, és talált néhány olyan alakzatot is, amiről nemigen
lehetett eldönteni, képi ábrázolás-e vagy felirat. Képzett
filológus lévén úgy-ahogy el tudta olvasni a szövegeknek mintegy
felét, de jóformán semmit nem értett belőlük; ami keveset mégis, az
módfölött nyugtalanította. Egy ismételten felbukkanó formula
például egyfajta hebraizált görög dialektusban íródott, tartalmilag
pedig azokra a pokoligázó varázsszövegekre emlékeztette Malone-t,
melyek a hellenisztikus Alexandria egyes dekadens köreiben voltak
használatosak.
HEL. HELOYM. EMMANVEL. SABAOTH. AGLA.
TETRAGRAMMATON.
AGYROS.
OTHEOS. ISCHYOS ATHANATOS. IEHOVA. VA.
ADONAI. SADAY.
HOMOVSI-
ON. MESSIAS. ESCHEREHEYE.
A padlót csaknem valamennyi helyiségben körök és pentagrammák
borították; a legtöbbet egyszerűen felfestették, néhányat azonban
mélyen körbevéstek, és akadt egy olyan is; amit szabályosan
beleperzseltek a parkettába, nyilván valami felizzított hegyű
fémeszközzel. Mindez arra vallott, hogy ennek az ósdi, piszkos
téglaháznak a lakói igencsak különös hitszokásoknak hódolhattak. A
legfurcsább leletre azonban a pincében bukkantak: egy halom
szabványos méretű és súlyú aranytéglára az egyik sarokban, amelynek
az álcázására semmilyen kísérlet nem történt, csak valami ócska
vásznat vetett rá valaki hanyagul. Mivel a lakók közül senki sem
jelezte tulajdonigényét, a kincset hatósági raktárba szállították,
törvényes birtokosa azonban később sem jelentkezett érte, a
kilétének kiderítésére tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak.
Nem sikerült tisztázni az aranytéglák eredetét sem; viseltek ugyan
bélyeget, ám ez a hatósági nyilvántartásban szereplő egyetlen
öntödéével sem egyezett, még a külföldiekével sem. Leginkább
valamiféle hieroglifára emlékeztetett, bár a felkért egyiptológus
szakértők nem tudták azonosítani; egyébként a pince falait, ahol a
kincset találták, ugyanez a jel díszítette.
Az általános Parker Place-i gyakorlattal ellentétben a ház lakói
nem önkényes foglalók voltak, hanem szabályosan bejelentett
lakosok, akik Robert Suydammal álltak szerződéses viszonyban. A
razzia során az intézkedő
közegekkel szemben csupán
passzív ellenállást tanúsítottak, még akkor is, amikor néhányat
közülük különböző okokból őrizetbe vettek. A letartóztatott
személyek többségét később szabadon bocsátották, kivéve egy
semmiféle papírokkal nem rendelkező mongol-kurd csoportot, akiket
kitoloncoltak az országból, továbbá egy szökésben lévő és egy
körözött bűnözőt, akik ellen eljárás indult. Mivel lényegében semmi
törvénybe ütközőt nem találtak, az épületből csak az aranykincset
szállították biztos helyre, egyébként nem nyúltak semmihez. A
Butler Street-i rendőrkapitány mindenesetre rövid, semleges
hangvételű levélben fordult Suydamhoz, melyben azt tanácsolta neki,
válogassa meg alaposabban a bérlőit, különös tekintettel a romló
közállapotok miatt nyugtalankodó közvéleményre. Ilyen hangulatban
nem elképzelhetetlen, hogy a zaklatott kedélyű polgárok a
szokottnál csekélyebb toleranciával reagálnak a szabad
vallásgyakorlás bizonyos extrém formáira, írta a kapitány; az pedig
rendkívül sajnálatos lenne, ha az efféle kellemetlen; ám végső
soron érthető súrlódásokból Mr. Suydamnak anyagi kára
származna.
5.
Beköszöntött a június, s csakhamar magával hozta a szenzációs
kézfogó napját. Dél körül Flatbushban már ünnepi hangulat
uralkodott, az öreg holland templom környékén alig lehetett
parkolóhelyet találni. A templomkaputól a főutcáig futószőnyeget
terítettek le. Az utóbbi években egyetlen helyi esemény sem történt
errefelé, mely pompában és jelentőségben a Suydam-Gerritsen
esküvővel vetekedhetett volna, és noha az ifjú párt a
Cunard-mólóhoz kísérő tömeget túlzás lett volna a brooklyni
társaság krémjének nevezni, ám az újdonsült férj Red Hookban
kultivált baráti köréhez képest valóságos arisztokráciát alkottak.
Öt órakor a parton búcsúintegetésre lendültek a kezek, - az óriási
gőzös méltóságteljes lassúsággal elvált a mólótól, orrát komótosan
a tenger felé fordított, elhúzott a vontatóhajó mellett, és
nekivágott a roppant víztükörnek, melynek túloldalán az Óvilág
csodái várják az utazót.
Estére elhagyta a külső
kikötőt, és azok az utasok, akik még a fedélzeten időztek,
hamarosan tanúi lehettek a gyönyörű látványnak, amint az óceán
végtelenbe nyúló síkja fölött ékkövekként felszikráznak az
első
csillagok.
Hogy az idillinek ígérkező nyugalmat a csempészhajó felbukkanása
vagy a velőtrázó sikoly zavarta-e meg előbb, azt utólag senki sem
tudta eldönteni. Talán mindkettő egyszerre történt, de ezen nem
érdemes sokat tépelődni. A sikoly a Suydam házaspár kabinjából
jött, és a keménykötésű matróz, aki elsőnek odaérve feltépte az
ajtót, bizonyára hajmeresztő dolgokat mesélhetett volna később az
esetet kivizsgáló detektíveknek. Hogy a hatóságoknak mégis
nélkülözniük kellett feltáró jellegű tanúvallomását, annak az volt
az oka; hogy miután egy pillantást vetett az ajtó mögé, ez a
megtermett férfi hangosabb üvöltésben tört ki, mint a két áldozat;
majd inaszakadtából futásnak eredt; és eszelősen vihogva rohangált
fel-alá a fedélzeten, míg el nem kapták, és vasra nem verték. A
matróz nyomában érkező hajóorvos, aki a kabinba lépve rögtön
felgyújtotta a villanyt, nem őrült ugyan meg, de meg is tartotta
magának, amit látott. Titkát csak jóval később fedte fel, miután a
Chepachetben lábadozó Malone levelezésbe lépett vele.
A halál oka, írta a doktor, fojtogatás következtében beálló
fulladás volt, amit később mind a bíróságnak beadott
szakvéleményében, mind élőszóban tett tanúvallomásában leszögezett.
Azt viszont már fölöslegesnek vélte hangsúlyozni, hogy a
Mrs.
Suydam nyakán
megfigyelhető nyomok teljesen kizárták a férj bűnösségét; Mr.
Suydam keze nem hagyhatott ilyen nyomokat, azon egyszerű oknál
fogva, hogy emberi kéz volt. A hajóorvos saját futó
hallucinációival sem kívánta traktálni a törvényszéket, ezért nem
említette, hogy amikor világosságot gyújtott, a hófehér falról egy
érthetetlen jelsor vöröslött a szemébe nyilván valami felirat.
Malone-nak később emlékezetből lerajzolta a furcsa jeleket, ami nem
esett nehezére, hisz álmában minden éjjel látta őket.
Másolata valóban rendkívül
pontosnak bizonyult, noha feltehetőleg nem ismerte a káldeus
betűket, és nem tudta, hogy a LILITH szót írja le velük.
A két fenti jelenség egyébként ideiglenes, sőt futó jellegű
volt: Mrs. Suydam bőre
pillanatok alatt kisimult, az a bizonyos felirat pedig hirtelen
felvillant majd nyomtalanul elenyészett. A doktor már ott, a
kabinban eldöntötte hogy hallgatni fog róluk; ami pedig Suydamot
illeti, legfeljebb nem enged be senkit, míg ki nem találja, mihez
kezdjen vele.
Malone-nak írott
leveleiben többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a harmadik
tényezőt korántsem tudta megfigyelni ilyen közvetlenül. Mindössze
annyi történt, hogy mielőtt a villanyégő kigyulladt, a nyitott
kabinablak futólag foszforeszkáló derengésbe borult; aztán egy
pillanatig mintha halk, gonosz kuncogást vélt volna hallani, amint
sebesen távolodik a kinti éjszakában. Voltaképpen tehát semmit sem
látott, állította Malone-nak a doktor; bizonyíték gyanánt
hivatkozott rá, hogy bár az utóbbi időben álmatlanságban szenved,
komolyabb idegi panaszai nincsenek. A fedélzeten időközben a rozoga
csempészbárka kötötte le a figyelmet, amelyik pimasz módon olyan
közel merészkedett a Cumard Line gőzöséhez, hogy az kénytelen volt
megállni, ha nem akarta összezúzni. Némi éles szóváltás után a
nagyobbik hajóról átdobtak egy kötélhágcsót, amin aztán néhány
nagyszájú, ápolatlan, gyanús külsejű alak mászott fel, valamennyien
koszos tengerésztiszti egyenruhában. Suydamért vagy a holttestéért
jöttek; tudtak a nászútjáról, és valami rejtélyes okból kifolyólag
biztosra vették, hogy meg fog halni közben. A hídon teljes káosz
uralkodott, mert a kabinban történt titokzatos tragédia még a
csempészgőzös körüli bonyodalmak zűrzavarában, amit ráadásul néhány
hisztériás utas pánikkeltése is tetézett, a Cunard-hajó legénysége
azt sem tudta, hol áll a feje. Cseppet sem járult hozzá a
felfordulás mérsékléséhez, hogy az orvos - miután két matróznak
szigorúan meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be a kabinba az ő
engedélye nélkül - ebben a percben érkezett meg jelentést tenni.
Ekkor a Suydamot követelő küldöttség vezetője - egy züllött
külsejű, sebhelyes arab, aki körül valóságos felhőkben gomolygott
az olcsó szesz bűze -
koszos, gyűrött
papírdarabot húzott elő az inge elejéből, és a kapitány kezébe
nyomta. Egy levél volt az, Robert Suydam kézírásával, mely a
következőket tartalmazta:
Kapitány Úr!
Amennyiben utam során váratlanul elhaláloznék, netán valami
megmagyarázhatatlan baleset megfosztana cselekvőképességemtől,
nyomatékosan arra kérem Önt, hogy akár van még benne élet, akár
nincs, mindenképpen szolgáltassa ki testemet e levél átadójának.
Fölösleges faggatnia, csak az én utasításaimat követi; amennyiben
kísérőkkel érkezett, azok még nála is kevesebbet tudnak. Nem győzöm
hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy teljesítse a kérésemet.
Számomra minden ezen áll vagy bukik, és a dolog talán az Ön
szempontjából sem lesz közömbös. Később majd megérti. Nagyon kérem,
ne hagyjon most cserben!
Robert Suydam
A kapitány összenézett a hajóorvossal, aki közelebb hajolt hozzá,
és a fülébe súgott valamit. Erre ráncba szaladt a homloka, de
inkább az értetlenség, mint a bosszúság kifejezéseként. Sok ideje
nem maradt a döntésre, mert a csempészbárkáról jött küldöttség
egyre követelőzőbben viselkedett. Végül kissé tehetetlenül
bólintott, és személyesen vezette el a társaságot a Suydam házaspár
kabinjához.
A doktor később bevallotta Malone-nak, hogy csellel másfelé terelte
a kapitány figyelmét, amikor kinyitotta az ajtót az idegeneknek.
Régóta ismerte őt, kemény és kötélidegzetű férfinak tartotta, ebben
a szörnyűséges ügyben azonban nem bízott senkiben, igazából még
önmagában sem. A küldöttség szokatlanul hosszú időt töltött odabent
az előkészületekkel, ő viszont nem mert elmozdulni a kabin elől, és
percről percre kínzóbb feszültség gyötörte, úgyhogy végül csaknem
elalélt megkönnyebbülésében, amikor megjelentek néma terhükkel.
Tetőtől talpig belegöngyölték a felszabdalt ágyneműbe, több
rétegben és meglehetősen szellősen, aminek a doktor először nagyon
megörült, mert ez eleget takart és a körvonalak sem voltak túl
árulkodóak; a következő pillanatban azonban máris rátört a félelem,
hátha az a valami kicsúszik a vásznak közül a fedélzetre. Az
idegenek ezt szemlátomást ugyanúgy szerették volna elkerülni, mint
ő, mert rendkívül óvatosan bántak ormótlan rakományukkal; sikerült
is nekik minden további bonyodalom nélkül átemelni a korláton és
leereszteni a saját nyomorúságos bárkájuk fedélzetére.
A Cunard Line személyszállító gőzöse folytatta útját, és a
hajóorvos egy óra múlva ismét felkereste a Suydam házaspár
kabinját, hogy elvégezze az utolsó teendőket, melyek a maguk
kellemetlenségében még hátravoltak. Más körülmények között,
hivatása régi és tapasztalt művelője lévén, higgadtan és
fenntartások nélkül végezte az ilyen munkát; most azonban annyira
megviselték az idegzetét az előzetes események; hogy szinte hálásan
kapott a lehetőségen, amikor az egyik utas - foglalkozását tekintve
törvényszéki kórboncnok - felajánlotta neki a segítségét. Ezzel
önhibáján kívül kínos helyzetbe sodorta magát, ismét alakoskodásra,
sőt hazugságra kényszerült; s kabinban ugyanis közben hátborzongató
dolog történt. Mikor a kórboncnok csodálkozva megkérdezte tőle,
hogy miért eresztette le Mrs. Suydam vérét, ő nem azt válaszolta,
hogy esze ágában sem volt ilyen oktalan gyalázatot művelni a
halottal. Nem hívta fel továbbá társa figyelmét sem a piperepolcról
hiányzó illatszeres üvegcsékre, sem a mosdólefolyóra, ahová a
szagokból ítélve ezen üvegcsék eredeti tartalma került. Eszébe
jutott, hogy az idegenek iszonyú terhükkel bajlódva visszafelé
igyekeztek a csempészbárkára a zsebeik furcsán kidudorodtak; és egy
pillanatra a rosszullét környékezte az irtózattól. Őszintén reméli,
írta egyszer Malone-nak, hogy soha többé nem kell viszontlátnia
azokat az embereket; ha ugyan emberek voltak egyáltalán, amiben ő
már korántsem
bizonyos.
6.
Ugyanezen a júniusi estén Malone, mit sem tudván az óceánjárón
zajló borzalmakról, elkeseredetten tevékenykedett Red Hook sötét
sikátoraiban. A rosszhírű
negyedet váratlan, baljós
izgalom szállta meg; a bűnöző söpredék, mintha titkos sugalmazást
kapott volna valahonnan, tömegesen gyülekezett a Táncos Templom és
a Parker Place-i házak körül, várakozásteljes hallgatásba
burkolózva. Megint nyoma veszett három kisgyereknek - kék szemű
norvég csöppségeknek a Gowanus-negyed felé eső utcákból -, és az a
hír járta, hogy a viking harcosok kései sarjai népes csoportokba
verődtek össze Red Hook határán. Malone már hetek óta hasztalan
ostromolta feletteseit, hogy indítsanak nagyszabású tisztogatási
akciót; a hóbortos kelta álmodozó vészmadárkodása mindeddig süket
fülekre talált. Most viszont mindenre elszánt bűnözők és
lincshangulatban égő polgárok kóboroltak csapatostul a város
utcáin, prózai ésszel is nyilvánvaló volt, hogy a helyzet
robbanásveszélyes; a hatóságok végre fölriadtak komótos
önbizalmukból, s lázas előkészületeket tettek a döntő
beavatkozásra. A végszót az esti órákban futótűzként elharapózó
nyugtalanság adta meg: éjfél körül három rendőrkerület indult
egyesült erővel bevetésre a Parker Place és környéke ellen. Ajtókat
törtek be; rendbontókat vettek őrizetbe; gyertyafényes, okkult
ábrákkal telemázolt gyűléstermeken ütöttek rajta, ahol hihetetlen
tömegben találtak mindenféle rendű-rangú embereket,
díszpalástokkal, fejékekkel és egyéb furcsa holmikkal fölszerelve.
A nagy zűrzavarban sok bizonyíték veszendőbe ment, mert egyes
tárgyakat az utolsó pillanatban elhajítottak vagy titkos zugokba
rejtettek; máskor émelyítően tömény illatú tömjénrudakat gyújtottak
meg sietve, hogy elnyomják az árulkodó szagokat. De friss vért a
rendőrök szinte mindenütt találtak; és Malone összeborzadt,
valahányszor megpillantott egy-egy még füstölgő oltárt vagy
áldozati üstöt. Sok helyen szeretett volna lenni egyszerre, s
döntése csak akkor esett Suydam lakására, miután az egyik összekötő
meghozta neki a hírt, hogy a Táncos Templom kong az ürességtől.
Okkal remélhette, hogy a lakásban fontos adatokat talál majd a
förtelmes kultuszról, amelyről immár egyértelműen bebizonyosodott,
hogy középpontja és vezéralakja Robert Suydam, az öreg okkultista.
Várakozásteljes izgalomban égve kutatta át a dohos szobákat, s
közben fölfigyelt rá, hogy ha alaposan fölforgatja őket, enyhe
temetőbűzt kezdenek árasztani. Sorra vizsgálta a különös tárgyakat,
melyek hanyagul szanaszét szórva hevertek mindenfelé: könyvek,
zeneszerszámok, aranyrudak, üvegdugós flaskák... Egy ízben egy
girhes, fekete-fehér kandúr termett előtte valahonnan, és
kísérteties csendben a bokái közé szaladt; fel is bukott benne, és
estében még egy kelyhet is magára borított, ami félig teli volt
valami vörös folyadékkal. Malone holtra rémült meglepetésében, és
ma sem biztos benne igazán, mit látott; de álmaiban olykor felmerül
a menekülő macska képe, amint futva távolodik a rendetlen
szobákban, s közben valami iszonyú és megmagyarázhatatlan
átalakulásba kezd.
Aztán egyszerre csak ott állt a zárt pinceajtónál, és körülnézett
valami szerszám után, amivel leküzdhetné az akadályt. A közelben
egy nehéz zsámoly hevert oldalt borulva, és a vén, szúrágta ajtólap
gyengébbnek bizonyult. Előbb a közepén támadt hosszú repedés, aztán
egy rettenetes erejű ütés az egész ajtót kifordította a sarkából -
de a túloldalról. Jéghideg légörvény süvített be kavarogva a
váratlanul feltáruló nyíláson; feneketlen vermek nyirkos bűzét
árasztva; és olyan erővel csapott össze az iszonyattól béna Malone
körül, amelynek nincs párja földön-égen, csak másfajta régiókban.
Könnyedén szárnyára kapta, mint valami játékszert vagy tollpihét,
aztán diadalmas bömböléssel elragadta a tátongó pincetorkon át az
örök sötétség szerteágazó labirintusába, melynek láthatatlan falai
suttogásokat és jajongó sirámokat visszhangoztak, időnként pedig
eszelős gúnykacajt.
Malone természetesen álmodott. Mindegyik idegorvos ezt mondta neki,
és ő semmi bizonyítékot nem tudott felhozni az ellenkezőjére. Jobb
is lett volna neki, ha álmodik, mert akkor talán nem marják szét
ennyire a lelkét a roskatag, ódon téglaházak meg a sötét bőrű,
idegen arcok. Ám akkor mindez iszonyú valóság volt, és soha semmi
nem törölheti ki emlékezetéből azoknak az éjsötét kriptáknak a
látványát. A gigászi bolthajtások alatt roppant rémalakok sejlettek
föl a sűrű homályban: lomhán és némán mozdultak, idomtalan mancsuk
félig befalt táplálékot markolt, menynek még élő részei sírva
rimánkodtak kegyelemért vagy tébolyultan hahotáztak. A rothadás
nehéz párái szúrós tömjénfüsttel keveredtek, s ettől az elegytől
könnybe lábadt a szem és görcsbe rándult a gyomor. A levegőben
amorf, ködnemű, képlékeny szellemek nyüzsögtek alig megfoghatóan,
hol külön-, hol egybefolyva. Valahol sötét, nyúlós hullámok
nyaldostak ütemesen egy ónixmárvány mólót; aztán vékonyka,
ezerhangú üvegcsilingelés gyöngyözött végig az éjszakán, hogy
köszöntse egy csupasz, foszforeszkáló teremtény eszelős kuncogását,
aki úszva érkezett a fekete vízben, kievickélt a partra, majd
megmászta a háttérben magasodó, színarany emelvényt, és gúnyosan
vigyorogva legubbaszkodott rá.
Akár egy gonoszul lüktető
szív, amelybe és amelyből
ezer sugárban árad a végtelen sötétség... Malone gondolatai
bódultan, nehézkesen forogtak, képzelete azonban démoni mámorban
szárnyalt: baljós képzetek rajzották körül, benyomások bomlottak
virágba, lelke mélyén ősi ösztönök ébredeztek. Itt gyökerezik hát a
szörnyűséges ragály, amely városokat fertőz meg és fal föl
elevenen, s egész népeket olt be a korcspestis bűzével... Itt
csíráznak ki a szentségtelen bűnök, itt nemzik őket borzalmas
rítusokkal, itt perdülnek vigyorgó haláltáncra, hogy az egész
világon végigszáguldanak… Innen burjánzik el az alattomos kór,
amely szivacsos torzókká rohasztja áldozatait hogy a végén még a
sír is iszonyodva veti ki őket magából...
Itt tart udvart a Sátán,
mint egykor Babilonban; Lilith buja idomait szűz gyermekek vérében
fürdetik. Incubusok és succubusok rikoltanak hódolatot Hekaténak;
fej nélküli holdborjak bégetik a Nagy Anya dicséretét.
Bakkecskék ugrálnak
elátkozott nádsípok zenéjére; aegypánok kergetnek torz testű
faunokat a puffadt varangyként gubbasztó kövek között. Nem
hiányozhat Moloch és Ashtaroth sem, mert a sötétség e
kvintesszenciája kitágítja a tudat határait, és betekintést enged
az emberi kézelőerőnek a félelem birodalmába, a tiltott
dimenziókba, ahol a csírázó gonosz alakot ölt. A világ és a
természet tehetetlen az éjszaka kútjaiból fölfakadó áradat ellen.
Sem jelek, sem imák nem fékezhetik meg az iszonyat
boszorkánytáncát, mely akkor szabadul el, ha egy elfajzott bölcs a
tiltott kulcs birtokában véletlenül rábukkan a vénebb és komiszabb
korok bölcsességének valamely mindmáig fennmaradt
tárházára.
Hirtelen egy valódi fénysugár villant a képzelet félig-eleven
rémképeinek kaleidoszkópjába, és a Malone tudatát betöltő
szellemlármába ütemes evezőcsapások zaja furakodott be. Egy csónak
úszott a látóterébe, az orrában viharlámpa égett. Odasiklott az
iszapos kőmóló mellé, ahol ügyes kezek kikötötték egy roppant
vasgyűrűhöz; aztán féltucat sötét bőrű férfi szállt partra belőle,
valamennyien tengerésztiszti egyenruhában, és rendkívül óvatosan
kiemeltek egy furcsa, hosszúkás csomagot, ami mintha felhasogatott
ágyneművel lett volna körülpólyálva. Odavitték a pőre,
foszforeszkáló teremtményhez, aki hátborzongató vigyorral nézte
közeledésüket az aranyemelvényről, és mikor végre odaértek hozzá,
kuncogva megveregette a terhüket. Az egyenruhás jövevények ezután
egy holttestet göngyöltek ki az ágyneművásznakból, és lefektették
az emelvény elé. A tetem nem lehetett túl friss, szemmel láthatólag
erősen bomlófélben volt már, de annyit azért még meg lehetett
állapítani róla, hogy ápolatlan, szőrös, elhízott vénember,
málladozó fején elvadult, ősz hajsörénnyel. A foszforeszkáló lény
megint kuncogni kezdett, mire a férfiak különböző
méretű és formájú
üvegcséket vettek elő a zsebükből, melyek mind valami piros
folyadékot tartalmaztak. Ezzel előbb gondosan bedörzsölték a
teremtmény lábát, majd odanyújtották neki az üvegcséket, s ő sorra
kikortyolta belőlük a maradékot.
Ekkor a végtelenre nyíló egyik bolthajtásból mennydörgő orgonaszó
zendült, valami csonka és torz basszusrobaj, darabos
dallamgöröngyökre töredezve, mintha a katakombák gyomra háborogna.
Az ocsmány hangra hirtelen megbolydult az éjszaka, körös-körül
mozgás pezsdült a felszín alatt, lappangó formák és árnyak
bontakoztak ki a sűrű homályból. Malone víziói keltek életre a
rejtett bugyrokból és üregekből - vagy tán nem is voltak víziók
soha? -, s rajtuk kívül mások, sokkal rosszabbak is; amilyeneket
még a sötétség mákonyától megmámorosodva sem bírt és mert
elképzelni. Bakkecskék, szatírok és aegypánok, incubusok,
succubusuk és lenaurok, hibrid varangyok és amorf légszellemek,
kutyatorokkal vérszagra csaholók és örökéhes síri
zabálók...
ahányan csak voltak,
mintha mágneses delej vonzaná őket, mind egyetlen lidérces
díszmenetbe rendeződtek, és bestiálisan zsivajogva megindultak a
tompán dübörgő orgonaszó irányába. Élükön a csupasz, foszforeszkáló
szörnyeteg haladt, aki odahagyta pompázatos aranytrónusát, s most
groteszk taglejtésekkel, jobbra-balra szökellve vezette a démoni
felvonulást, karjában a kövér öregember üveges szemű tetemével. A
sort a sötét bőrű, tengerész-egyenruhás idegenek zárták, s az egész
ünnepi menet dionüszoszi őrjöngésben táncolt, ugrált, gurult,
mászott és fetrengett az orgonarobaj felé. A lét vegetatív
szintjére visszasüllyedt Malone zsibbadt delíriumban tántorgott
utánuk, a sereghajtóktól néhány lépéssel lemaradva; csupán valami
homályos, zsigeri ösztön tartotta talpon, ám lassan már ez is
lankadni kezdett. Nem tudta, van-e hely számára ezen a világon,
vagy bármelyik másikon.
Egy darabig még így vánszorgott tovább, aztán megtorpant, mint akit
kétségek gyötörnek. Rövid, bizonytalan egy helyben imbolygás után
megpróbált visszafordulni, de belebotlott a saját lábába, és
elterült a hideg, nyirkos kövön. Egész testében reszketett, a fogai
össze-összekoccantak, fuldokolva kapkodott lélegzet után. Közben
tovább dörgött az ördögorgona, a távolodó tébolymenet bőgése,
csattogása és rikoltozása egyre halkult.
Malone pislákoló öntudata idővel homályosan regisztrálta, hogy
valahol messze egy szörnykórus disszonáns kántálásba kezd, mialatt
a háttérből még bestiálisabb hangok biztatják. A sötét bolthajtáson
átszűrődő zajok arra utaltak, hogy odaát valamiféle szertartás
folyik. Aztán felcsendült az iszonyú alexandriai pokoligázás,
melyet Malone először dublini diákéveiben olvasott, egy poros és
elfeledett fóliánsban, másodszor pedig alig néhány hete, a Táncos
Templom szószéke fölött.
Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott
vérnek (itt néhány mohó és éhes vijjogás harsant,
ragadozómadarakéhoz hasonlatos) és a kutyák ugatásának (itt
félelmetes, vad üvöltözés tört ki, szaggatott vonításokkal
tarkítva), aki sírok között vándorolsz az éjszakában (itt egyetlen
reszketeg, panaszos nyögés hallatszott, amiből valami sötét
sóvárgás sütött), aki vér után szomjazol és rettegést hozol a
halandókra (kurta, éles rikoltások sorozata sok-sok torokból, mint
a krétacsikorgás ezerszeresére erősítve), Gorgó (ezt a kórus
elismételte), Mormó (őrjöngő, eksztatikus visszhang), ezerarcú
Hold: (sóhajtozás és kísérteties fuvolaszó), fogadd
kegyesen
áldozatunkat!
Amint a karének véget ért, kaotikus hangzavar csapott a magasba,
melyből idővel valami hátborzongató sziszegés emelkedett ki, olyan
rohamosan erősödve, hogy a tetőfokán kis híján elnyomta a
basszusorgona pokoli bőgését - aztán egyszerre csak félbeszakadt,
akárha elvágták volna. Mohó, ritmustalan, tömeges zihálás
következett, mintha az egész pokoli gyülekezet együtt lihegett
volna valami visszafojtott vágytól vagy indulattól; majd ez a
bestiális harmónia hirtelen egyedi hangok Bábelévé hullott szét,
ahogy mindenki összevissza kezdett kiabálni; s egy-egy őrjöngőnek
néha sikerült túlszárnyalni a többieket. - Lilith, ó, hatalmas
Lilith! - nyihogta-nyerítette valami. És: - Nézd, nézd, nézd a
vőlegényedet! - kacarászott egy másik. Újabb, még zavarosabb
rikoltások; dühödt lárma, általános felbolydulás; szaladó léptek
éles, szapora csattogása. Bárki is eredt futásnak odaát, a
hangokból ítélve errefelé igyekezett, így hát Malone félkönyékre
támaszkodott, hogy jobban lásson.
A kísérteties alvilágot átjáró derengés, mely a menet távozásakor
beteges pislákolássá halványult, most ismét felerősödött
valamelyest, és ebben a lidércfényben egy nyaktörő iramban menekülő
alak bukkant fel, amelynek voltaképpen sem futnia, sem éreznie, sem
lélegeznie nem lett volna szabad - az elhízott öregember üveges
szemű, bomló teteme.
Nem volt szüksége már
hordozókra: az imént bevégzett szertartás valami démoni praktikával
életet varázsolt dermedt tagjaiba. Szorosan a nyomában ott loholt a
pucér, kuncogó, foszforeszkáló teremtmény, az aranyemelvény ura;
nem sokkal mögötte a hat sötét bőrű férfi; még messzebb, alaposan
leszakadva pedig a groteszk pokolfajzatok egész hátborzongató
kompániája.
A tetem nemcsak vaktában menekült az üldözői elől, hanem
szemlátomást konkrét és meghatározott célja volt: minden rothadó
izomszálát megfeszítve a színarany emelvény felé igyekezett,
amelyben nyilván hatalmas nekromantikus varázserők szunnyadtak.
Sokat kockáztatott, amikor ilyen tempót diktált magának: bomló
teste nem bírta a megterhelést, minden lépésnél rongyként szakadt
róla a hús, szétmállott benne valami, megtépázott porcikái sorra
mondták fel a szolgálatot. De közel járt már, nagyon közel - még
egy pillanat, és eléri célját. Az üldözők is látták ezt, és
elkeseredetten próbálták fokozni iramukat, de hiába: elkéstek vele.
Mert a rothatag huIla, aki valaha Robert Suydam volt, nem hagyta
legyőzni magát az áhított beteljesedés küszöbén, dacolt az alvilág
minden démonával, fogcsikorgató elszántsággal kaparta ki a sors
kezéből a diadalát. Amikor a csupasz, foszforeszkáló teremtmény
már-már lecsapott rá, ő nekirugaszkodott az utolsó ugrásnak, s
maradék erejét a végsőkig megfeszítve nemcsak a közvetlen veszélyt
sikerült elkerülnie, hanem az is nyilvánvaló volt, hogy már az
emelvénynél fog földet érni. Viharvert teste nem bírta ki a
próbatételt: ezzel a kétségbeesett, döntő rohammal a
valaha-volt-Suydam lényegében ízről ízre szétszakította magát. Amíg
a levegőben úszott, egy s más elmaradt róla; aztán befejezte
röppályáját, és lucskosat csattanva vágódott az aranyemelvény
oldalának. Ami kevés összetartás még maradt a belső állagában, a
becsapódás ereje azonnal tönkrezúzta: barnás színű, kocsonyás
masszává mállott szét az emelvényen, majd ragacsos kupacban a
tövébe pottyant. Győzött.
A lény, akit egykor Robert Suydamnak hívtak, tudatos létezése
utolsó percében valóban lenyűgöző energiákat bírt mozgósítani: nem
csupán önmagát redukálta velük szerves salakanyaggá, hanem áhított
céljára is hatást gyakorolt. A becsapódás erejétől az aranyemelvény
megingott - megbillent - aztán méltóságteljes lassúsággal
előrebukott ónixmárvány talapzatáról, egyenest a fekete hullámok
csöndes ölelésébe. A hűlt helyén árválkodó kocsonyacsomót magára
hagyta, csak egy aranyló fénysziporkát csillantott meg feléje
búcsúzóul, miközben súlyosan forogva eltűnt a Tartarosz alsó
régióinak kifürkészhetetlen mélységeiben.
Hogy a valaha-élt-Suydam volt-e még ekkor olyan állapotban, hogy
fel tudja fogni a titokzatos emelvény búcsúüzenetét, az több mint
kétséges; bizonyos azonban, hogy Malone esetében ez az aranyfényű
csillanás volt az utolsó dolog, amit a bizarr és szörnyűséges
alvilágból látott. A következő pillanatban ugyanis az egész
iszonyat semmivé foszlott a szeme előtt, és eget-földet reszkettető
mennydörgés szakadt rá; ő pedig abban a jóleső meggyőződésben
zuhant a rég várt ájulatba, hogy bármi is legyen ez az újfajta
borzalom, egyszer s mindenkorra véget vet halandó emlékeinek
és
gondjainak.
7.
A különös álom, amit Malone teljes hosszában végigélt, mielőtt
értesült volna Suydam haláláról és tetemének kiszolgáltatásáról a
tengeren, számos további ponton is hézagmentesen illeszkedik az ügy
hiteles részletei közé - ami persze még nem ad alapot ara, hogy
valóságosnak fogadjuk el. A három vén házat a Parker Place-en már
nyilván hosszú évtizedek óta rejtett nyavalyák rágták, s hogy erre
senki nem figyelt föl, az csak azzal magyarázható, hogy ezek az
állagromlás alattomosan támadó, hosszan lappangó válfajai közé
tartoztak. Mindenesetre tragikus tény, hogy miközben a razzia
teljes lendülettel folyt bennük, az épületek egyszerre csak
összedőltek, méghozzá a legcsekélyebb figyelmeztető jel nélkül. A
leomló falak maguk alá temették az akcióban részt vevő rendőrök
mintegy felét és csaknem az összes őrizetbe vett személyt. Az
áldozatok túlnyomó többsége azonnal meghalt, rendőrök és
gyanúsítottak egyaránt; csupán a földszinti és az alagsori
helyiségekből sikerült néhány túlélőt kimenteni. Malone-nak nagy
szerencséje volt, bogy a katasztrófa pillanatában mélyen Robert
Suydam lakása alatt tartózkodott. Mert hogy ott volt, az
kétségtelen tény, történetének ezt a mozzanatát senki nem vitatja.
A földalatti tó partján találtak rá eszméletlenül, nem messze attól
a groteszk és hátborzongató lelettől, amely különféle csontokból és
egyéb emberi bomlástermékekből állt. A sors kegyes szeszélye, hogy
pár lábbal odébb előkerült a hozzájuk tartozó protézis is; különben
talán sohasem tudták volna azonosítani bennük Robert Suydam
maradványait. Az ügy kristálytiszta volt, hiszen ide vezetett a
csempészek titkos földalatti csatornája; azok az emberek, akik
elvitték a holttestet a Cunard-hajóról, nyilván csak eddig hozták
el. A csempészbárkát egyébként sohasem találták meg, vagy
legalábbis nem tudták hitelt érdemlően azonosítani őket. A
rendőrség utólag elég ésszerű
magyarázattal szolgált az
egész szövevényes ügyre, bár ezt némelyek -
például egy gyakorló
hajóorvos, aki levelezésben áll Malone-nal - nem tartják teljesen
kielégítőnek.
Suydam nyilván egy kiterjedt embercsempész bűnszövetkezet élén
állt, mivel a lakásához vezető titkos csatorna csupán egyike volt a
környéket behálózó földalatti víziutaknak és járatoknak. Egy száraz
alagút például a Táncos Templom alatti kriptával kötötte össze a
lakást. Ezt a kriptát magából a templomból csak egy szűk és
rendkívül jól álcázott titkos aknán keresztül lehetett
megközelíteni, és hatósági körökben azzal vált hírhedtté, hogy sok
különös és hátborzongató dolgot találtak benne. Először is egy
teljesen felszerelt basszusorgonát, ami műszakilag kifogástalan
állapotban lett volna, ha nem csonkítják meg barbárul és
szántszándékkal a sípjait. Aztán egy szabályszerű kápolnát, egy
tekintélyes méretű, kupolás épületet, fapadokkal és furcsa formájú
oltárral. Összeszámolták a férőhelyeit, és megállapították, hogy
egy ezerfős gyülekezet még kényelmesen elférne benne, egyetlen
hívőnek sem kellene állnia. Nagyzási mánia, kétségkívül; ugyan
honnan csődíthettek volna össze ennyi rengeteg embert? Még ha Red
Hook összes hivatásos csempésze megtébolyodna, és felvenné ezt az
elég undorító hitet, az épület akkor is szinte kongana az
ürességtől.
Sajnos a Suydam-banda elmekórtani elhajlásai nem merültek ki az
efféle alapvetően ártalmatlan nagyzási hóbortban. A kápolna
építésekor az oldalfalakban nyomorúságosan szűk, ablaktalan
cellákat alakítottak ki, amiket magánzárkának használtak:
ötletszerűen elrabolt szerencsétleneket sanyargattak bennük vagy
valami homályos vallási megokolásból, vagy egyszerűen puszta
kegyetlenségből. Noha ez tagadhatatlanul úgy hangzik, mint egy
újabb rémmese Malone lázálmából, ezúttal kétségbevonhatatlan
tényről van szó, a hatóságok konkrét bizonyítékokkal rendelkeznek
róla. Amikor ugyanis a rendőrök átkutatták a földalatti kápolnát, a
cellák közül tizenhétben - bármilyen rettenetes is kimondani - élő
foglyokat találtak, két további esetben pedig már későn érkeztek. A
nyomorultakat természetesen azonnal kiszabadították, ám ezzel már
nem sokat segítettek rajtuk, mivel valamennyien a teljes szellemi
leépülés állapotában voltak; a mai napig is kivétel nélkül mind
elmegyógyintézeti ápolásra szorulnak. A borzalmak borzalma, hogy a
rabok között négy kisgyermekes anya is volt; igaz, a csöppségekkel
a kiszabadítóik nem nagyon tudtak rokonszenvezni, valahogy
rendellenesnek találták a külsejüket és a viselkedésüket - ami
persze adott körülmények között nem csoda. Röviddel azután, hogy a
cellák lakóit visszaköltöztették a napvilágra, az egyik ilyen
kisgyermek váratlanul elhunyt, és a kezelőorvosa, Dr. Dexter annak
a furcsa véleménynek adott hangot, hogy a halálesetben a sors
kegyelmét kell látnunk. Úgy tűnt, ezek a gyermekek rendkívül
érzékenyek voltak a felszíni életmódra, és máskülönben
jelentéktelen fertőzések is könnyen végezhettek velük. Dr. Dexter
igen dicséretes módon kötelességének érezte, hogy megossza
orvoskollégáival ezen a téren szerzett tapasztalatait: több ízben
is hosszúra nyúló, magánjellegű konzultációkra invitálta őket, hogy
közösen megvitassák, miként lehetne a leghatékonyabb védelemmel
felvértezni gyenge egészségű
védenceiket az életüket
fenyegető hétköznapi veszedelmek ellen. Sajnos, ez alkalommal a jó
szándék éppúgy elégtelennek bizonyult, mint a modern orvostudomány
minden vívmánya: noha kezelőorvosaik folyamatos szakmai eszmecserét
folytattak egymással, a három másik gyermek gyors egymásutánban
elhalálozott. Egyesek persze - jobbára szűkkeblűségből vagy szakmai
féltékenységből - hajlamosak mindenféle sötét fantazmagóriákat
látni a dolgok hátterében, koholt összefüggéseket gyártanak, s
olykor az ízetlen személyi vádaskodásoktól sem riadnak vissza; ám
rosszhiszeműségük aligha érhet célt. Dr. Dexter megfontolt és
felelősségteljes férfiú, még a feleségének sem árulta el soha, hogy
levelezésben áll Malone-nal; ami pedig azt az ominózus írást
illeti, amelyet az első bizonytalan és körvonalazatlan gyanúi
ébredésekor kapott tőle, azt haladéktalanul elégette. Ebben a
levelében Malone messzemenően óvatoskodott tőle, hogy bármiféle
konkrétumokba bocsátkozzon; megelégedett azzal, hogy idézte az
antik Deltio egy komor hangulatú s talán cseppet sem szónoki
kérdését:
"An sint unquam daemones incubi et succubae et an ex tali congressu
proles nascia queat?"
Mielőtt a titkos földalatti csatornákat betemették volna, gondosan
kikotorták őket, s ez alkalomból látványos számban kerültek elő
törött és megrágott csontok, mindenféle méretben. Nyilvánvaló volt,
hogy sikerült leásni az emberrablási hullám gyökeréig, bár az
életben maradt őrizetesek közül mindössze kettő ellen gyűlt össze
elegendő bizonyíték, hogy ebben az ügyben bűnvádi eljárás alá
lehessen vonni őket. Ezeket a személyeket annak rendje-módja
szerint elítélték, pillanatnyilag jogerősen kiszabott
börtönbüntésüket töltik; noha a közvélemény kitartóan presszionálta
ez irányban az
igazságszolgáltatást,
villamosszékbe küldeni nem lehetett őket, mivel a gyilkosságokban
csupán bűnsegédi bűnrészesek voltak. Az aranyemelvényt vagy trónt,
amelynek kimagasló okkult jelentőségét Malone ismételten
hangsúlyozza, nem sikerült megtalálni. Igaz, a titkos úthálózat
feltérképezése során kiderült, hogy a Suydam-lakás alatti
csatornaszakasz medrébe alulról egy függőlegesen futó kútakna
torkollik, amit nem tudtak kikotorni, mert túl mélynek bizonyult.
Ennek az aknának a torkát lezárták és lebetonozták, amikor
nekiláttak a megürült telken épülő új ház alapozási munkálataihoz,
Malone azonban gyakran eltűnődik rajta, mi minden lappanghat
odalent.
A brooklyni rendőrség megelégedett az őrült embercsempészek
veszedelmes bandájának felszámolásával, és a gyanús mongol-kurd
kolónia ügyét a továbbiakban átengedte a szövetségi hatóságoknak.
Szabályos okmányokkal elenyészően kevesen rendelkeztek közülük,
túlnyomó többségük illegális bevándorlónak bizonyult. Ezeket a
szövetségi nyomozók kímélet nélkül összefogdosták és kitoloncolták
az országból; az eljárás során minden kétséget kizáróan
bebizonyosodott róluk, hogy az ördögimádó Yezidi-klánba tartoznak.
A Cunard Line utasszállítóját megállásra kényszerítő gőzös és
legénysége - élén a sebhelyes képű arabbal - egyelőre megoldatlan
rejtély maradt, tapasztalt detektívek szerint azonban csupán idő
kérdése, hogy horogra akadjanak valahol a szeszcsempészet ellen
vívott háborúban. Malone kissé csodálkozik, hogy ezek a
magabiztosan nyilatkozó detektívek ennyire könnyelműen napirendre
tértek az egész Suydam-ügy sokatmondó zavarossága és a nagyszámú
mindmáig tisztázatlan részlet fölött; szerinte ezzel siralmas
szűklátókörűségről tesznek tanúságot. Ugyanilyen kritikusan
viszonyul azonban az újságírók szemléletmódjához is, akik csak a
beteges szenzációkat kutatják, és amint belebotlanak valami
jelentéktelen szadista kultuszba, azonnal kikiáltják az univerzum
legsötétebb mélységeiből előtörő iszonyatnak. Az utóbbi időben
kiterjedt levelezést folytat művelt és megbízható emberekkel,
különféle kényes kérdésekben, melyek nem tartoznak a hagyományos
társasági témák közé. Tevékenysége elsősorban a passzív
adatgyűjtést célozza, bár ha aggasztó jelenségeket tapasztal, néha
megkísérel burkolt jótanáccsal szolgálni, mint Dr. Dexter esetében.
Ennél aktívabb fellépésre nem szívesen ragadtatná magát, sőt -
határozottan elzárkózna tőle. Nagyralátó tervei nincsenek: szeretné
derűs kedéllyel élvezni Chepachet békéjét és nyugalmát, hogy
megtépázott idegei úgy-ahogy rendbejöjjenek s néha titkon imádkozik
érte, hogy a gyógyító idő mielőbb csúsztassa át borzalmas élményeit
a jelen valóság zord birodalmából a legendává ködösült, festői
emlékek mesevilágába.
Robert Suydam a felesége mellett alussza örök álmát a greenwoodi
temetőben. Rendhagyó úton hazakerült maradványait minden ceremónia
nélkül, a feltűnés teljes mellőzésével hantolták el; rokonai
hálásak voltak, amiért kínos ügyére hamar fátyol borult. Suydam
igazi szerepét a szörnyű Red Hook-i eseményekben sohasem hozták
nyilvánosságra, a neve tehát megmenekült a meghurcoltatástól. Ezt
főként váratlan halálának köszönhette, mivel így nem állíthatták
bíróság elé, amire máskülönben feltétlenül sor került volna.
Mindazonáltal élete utolsó szakaszáról nem szívesen beszélnek a
környéken, és a családja őszintén reméli, hogy az utókor a korábban
kialakult képet fogja megőrizni róla: művelt, szeretetreméltó
különcöt lát majd benne, aki időnként ártalmatlan módon
belekontárkodott az okkultizmusba és a néprajztudományba.
Ami Red Hookot illeti -
maradt, amilyen volt.
Suydam jött és ment; egy rémálom föltámadt és szertefoszlott; ám a
sötétség és a tisztátalanság rossz szelleme továbbra is ott lebeg
az öreg téglaházak fölött. A piszkos utcákon időnként duhaj bandák
bukkannak fel mindenki számára váratlanul, s vonulnak tovább
ismeretlen célok felé; egyes ablakokban, amelyek alatt elhaladnak,
megmagyarázhatatlan rendszer szerint gyúlnak és alszanak a fények;
az elrongyolt függönyök takarásából néhol torz arcok tűnnek elő; s
mire hozzájuk szoknánk, némán visszahúzódnak a félhomályba. Az ősi
iszonyat ezerfejű hidrához hasonlatos, és a sötét kultuszok
gyökerei mélyebbre nyúlnak Démokritosz kútjánál. A lélek egyik fele
vörös árnyékot vet, és az ebben vonító fenevad mindenütt jelen van,
örökké győzedelmesen. Az együgyű, himlőhelyes fiatalok a kora
hajnali órákban manapság is csoportokba verődnek Red Hookban,
titokzatos körmeneteikre gyülekezve; aztán kórusban sírva, énekelve
és káromkodva elindulnak a szürke ködben, senki sem tudja róluk,
miért és hová; talán valami régi-régi, vak ösztön hajtja őket
furcsábbnál furcsább helyekre, letűnt korok vérükbe ivódott
öröksége, amit már ők maguk sem értenek. Akárcsak régebben, most is
több ember érkezik havonta Red Hookba, mint ahányan elhagyják a
saját lábukon; és a szájról szájra szálló szóbeszéd már új, titkos
vízi utakat emleget, amik elvezetnek a nagy földalatti
szeszraktárakba, no meg más, kevésbé-érdekes
látnivalókhoz.
A Táncos Templom ma főként táncterem, és az ablakaiban néha különös
arcok tűnnek fel. Nemrégiben egy rendőr jelentette, hogy a
betemetett kriptát valaki újra kiásta, minden értelmesnek tűnő cél
nélkül. Kik vagyunk mi, hogy olyan mérgekkel akarunk birokra kelni,
amelyek régibbek az emberi történelemnél? Erre az iszonyú zenére
valaha majmok táncoltak Ázsiában. Az ősi árnyék időtlen idők óta
ott lappang a tűnékeny halandó élet hátterében, s olykor, ha jó
táptalajra lel, benyújtja csápjait a vén téglaházak közé; és rákos
fekélyként burjánzik el körülöttünk.
Malone nem ok nélkül fél. Csak néhány napja, hogy egy posztoló
rendőr véletlenül kihallgatott egy kancsal, vén boszorkányt, aki a
szomszédos kapualj sötétjébe húzódva, suttogó hangon tanítgatott
egy csillogó szemű kislányt valami mondókára. A rendőr nem nagyon
figyelt oda rájuk, csak később tűnt fel neki, hogy mindketten
ugyanazt az ostoba halandzsát ismételgetik.
Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott
vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az
éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra,
Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen
áldozatunkat!
|