— Iranon vagyok, és Airából jövök, egy távoli

városból, amelyre csak halványan emlékezem, ámde újra meg akarom találni.

Dalok énekloje vagyok, amelyeket ama távoli városban tanultam, hivatásom vala pedig az, hogy szépséget teremtsek a gyermekkor emlékeivel. Minden gazdagságom apró emlékekben és álmokban van, s a reményben, hogy kertekben énekelhetek, amikor a hold gyöngéd, és a nyugati szél megreszketteti a lótuszbimbókat.
Mikor Teloth férfiai meghallották

eme dolgokat, suttogni kezdtek egymás közt; mert a gránitvárosban nincs nevetés, sem dal — a komor emberek néha Karthia dombjai felé néznek tavaszidon, és a távoli Oonai lantjaira gondolnak, amelyekrol az utazók mesélnek. Emígyen gondolkodván pedig meghívták vala az idegent, hogy maradjon és énekeljen a Mlin Tornya elotti téren, habár nem tetszett nékik toprongyos köpenyének színe, sem a mirrha a hajában, sem babérkoszorúja, sem pedig mézédes hangjának fiatalsága. Este Iranon énekelt, s mialatt énekelt, egy öregember imádkozott, egy vak ember pedig azt mondta, fénykoszorút lát az énekes feje felett. De Teloth lakóinak legtöbbje ásítozott, mások pedig nevettek, megint mások elaludtak; mert Iranon semmi hasznosat nem mondott, csak az emlékeirol, az álmairól és a reményeirol énekelt.
— Emlékszem a szürkületre, a holdra és lágy dalokra és az ablakra, ahol álomba ringattak. És az ablakon túl volt az utca, ahonnan az aranyló fények jöttek, és ahol az árnyékok márványházakon táncoltak. Emlékszem a négyszög alakú holdfényre a padlón, amely semmi más fényre nem hasonlított, és a látomásokra, amelyek a holdsugárban táncoltak, amikor az anyám énekelt nekem. És emlékszem a fényes, nyár-reggeli napra is a tarka dombok felett, és a virágok illatára, melyet a nyugati szél hozott — amely megénekeltette a fákat.

— Ó, Aira, márványnak és berillnek városa, mily

számosak a te szépségeid! Hogy szerettem a meleg és illatozó ligeteket a hialinos Nithra mentén, meg vízeséseit az aprócska Krának, amely a zöldello völgyben csordogált! Azokban a ligetekben és abban a völgyben a gyermekek koszorúkat fontak egymásnak, és alkonyatkor különös álmokat álmodtam a yath-fák alatt a hegyen, ahogy néztem az alanti város fényeit és a kanyargó Nithrát, amint csillagfürtök tükrözodnek benne.

— És a városban voltak helyek, amelyek erezett és

színezett márványból voltak arany kupolákkal és festett falakkal, meg zöld kertekkel, égszínkék tavakkal meg kristály szökokutakkal. Gyakran játszottam azokban a kertekben, és gázoltam ama tavakban, és lefeküdtem, és álmodtam a sápadt virágok között ama fák alatt. És néha, napnyugtakor megmásztam a hosszú dombos utcát a citadelláig meg a nyílt térig, és lenéztem Airára, a márvány és berill eme mágikus városára, amely nagyszeru volt aranyló fényruhába öltözvén.
— Régtol van az,

hogy hiányzol te, Aira, mert még fiatal voltam, amikor minket eluztek onnan; ám az apám király volt, és én vissza fogok térni tehozzád, mert a Végzet így kívánja. Hetedhét országon keresztül kerestelek vala téged, és egy napon uralkodni fogok majd ligeteid s kertjeid felett, az utcáid és házaid felett, és énekelni fogok az embereknek, kik majd tudni fogják, mirol dalolok, és nevetni és elfordulni nem fognak ok. Mert Iranon vagyok, ki herceg vala Airában.
Aznap éjjelre Teloth emberei egy istállóban helyezték el az idegent, és egy arkhón jött el hozzá reggel, mondá pedig azt, hogy menjen Athok, a cipész boltjába, és legyen néki inasa.
— De én Iranon vagyok, énekek mondója — így szólt vala o —, és nem érzek kedvet a cipészmesterséghez.

— Telothban mindenkinek keményen kell dolgoznia —

így az arkhón —, mert ez a törvény.
S felelt vala

erre Iranon emígyen:
— Vajon miért dolgoztok oly

keményen; hát nem azért, hogy éljetek, és hogy boldogok legyetek? És ha csak azért hajtjátok magatokat, hogy még többet gürcölhessetek, akkor hát hogyan talál rátok a boldogság? Azért gyuritek magatokat, hogy éljetek, de vajon az élet nem szépség és dalok-e? És ha dalnokok nincsenek köztetek, vajh, mi lészen akkor a ti munkátoknak a gyümölcse? Keményen dolgozni dalok nélkül, az olyan, akár egy fárasztó utazás, amelynek soha sincs vége. Talán ennél még a halál is kellemesebb.
De az

arkhón továbbra is komor volt s értetlen, s még meg is dorgálta az idegent.
— Furcsa vagy te, ifjú, és nem tetszik a te képed és a te hangod. A szavak, amelyeket szólsz, az isteneket káromolják, mert Teloth istenei azt mondják, hogy a munkával való veszodség jó.

Isteneink egy fénybol való menedéket ígértek nekünk a halál utánra, ahol vég nélküli pihenés vár ránk és kristályos hidegség, amelyben senkinek sem háborgatja elméjét a gondolat, s a szemét sem zaklatja a szépség. Menj tehát el Athokhoz, a cipészhez, vagy napnyugtával hagyd el a várost! Itt mindenkinek szolgálnia kell, az éneklés pedig ostobaság.

Így hát Iranon kiment az istállóból, és bejárta a

széles koutcákat a nyomasztó gránitkocka-házak között keresve valami zöldellot, merthogy minden kobol volt. Az emberek szemöldöküket ráncolták, de a kogátnál, a lomha Zuro folyó mentén egy fiúcska ült szomorú szemekkel, a vízbe bámult zöldello, rügyezo ágakat figyelve, amelyeket a dombságról mostak alá tengerig ömlo patakok. És a fiú emigyen szólította meg ot:
— Nem te volnál az, akirol az arkhónok

szólanak, ki messzi városát kereséd valamely szépséges földnek? Én magam Romnod volnék, Teloth vérébol való, de nem öreg a gránitváros szokásai szerint, és naphosszat napsütötte ligetek s távoli, szépséges és daltól zengo országok után vágyakozom. Karthia dombjain túl feküvék Oonai, a lantok és a tánc városa, amelyrol a felnott férfiak suttogának, és beszélik, hogy egyszerre vala szépséges és borzalmas. Oda mennék én, ha elég emberes volnék ahhoz, hogy megtaláljam az utat, s néked szintúgy oda kéne tartanod, és énekelnél, s az emberek figyelnének rád. Hagyjuk el Teloth városát, és utazzunk együtt a tavaszba borult dombok közén! Mutasd meg nékem, miként s hogyan kell utazni, és esténként én majd meghallgatom a te dalaidat, amikor a csillagok egyenként csepegtetik az álmokat az álmodók elméjébe. És lehet, hogy Oonai, a lantok és a tánc városa véletlenül éppen a szépséges Aira, amelyet keresve keresel, hisz régóta nem láttad Airát, a neve pedig gyakran változott. Menjünk el Oonaiba, ó aranyfürtu Iranon, ahol az emberek ráismernek majd a vágyainkra, és testvérként fognak üdvözölni minket, és nem fognak nevetni, sem rossz néven venni mindazt, amit mondunk.
És Iranon így

válaszolt:
— Legyen így, gyermek; ha bárki ezen a

kohelyen szépségre vágyik, annak a hegyeken túl kell keresnie, és én nem hagylak itt emésztodni a lassú Zurónál. De ne hidd, hogy mindjárt gyönyör és megértés található a Karthia hegyein túl, vagy bármely más helyen, amelyet egy napi, egy évi, vagy akár lustrumi utazáson találhatsz. Lásd: amikor olyan fiatal voltam, mint te, Narthos völgyében éltem, a fagyos Xari mellett, ahol senki sem figyelt az álmaimra; és azt mondtam magamnak, hogy amikor idosebb leszek, akkor Sinarába megyek a déli lejton, és mosolygó tevehajcsároknak fogok énekelni a piactéren. De aztán elmentem Sinarába. A tevehajcsárok részegek és trágárak voltak, és láttam, hogy a dalaik nem olyanok, mint az enyéim, így hát egy bárkán lehajóztam a Xarin az ónixfalú Jarenba. Jaren katonái pedig kinevettek és kiüldöztek, így hát megannyi más városba utaztam. Láttam Stethelost a nagy vízesés alatt, és belebámultam a mocsárba, ahol valaha Sarnath állt. Voltam Thraaban, Ilarnekben és Kadatheronban, a kanyargó Ai folyónál, és sokáig éltem Olathoeban, Lomar földjén. Ám noha néha voltak hallgatóim, mindig is kevesen valának, és tudván tudom, hogy igaz üdvözlégyre csak Airában, a márvány és berill városában számíthatok, hol atyám egyszer király volt vala. Airát fogjuk hát keresni, bár nemes a gondolat, hogy meglátogassuk a távoli és lantáldotta Oonait a karthiai dombokon túl, amely valóban lehet, hogy Aira, habár én úgy hiszem, hogy mégsem az. Aira szépsége felülmúlja a képzeletet, és senki sem beszélhet róla elragadtatás nélkül, habár a tevehajcsárok rosszindulatúan suttognak.

Napnyugtakor Iranon és a kis Romnod elhagyta

Telothot, és hosszú ideig utaztak a zöld dombok és hideg erdok között. Az út durva volt és homályos, és sohasem tunt olybá, mintha közelebb lennének Oonaihoz, a lantok és tánc városához; ám alkonyatkor — amikor a csillagok elojöttek — Iranon énekelt Airáról és annak szépségeirol, és Romnod hallgatta ot, így hát mindketten boldogok voltak eképp. Sok gyümölcsöt és vörös bogyót ettek, és nem figyelték az ido múlását, de sok év elszállt. A kis Romnod most már nem volt annyira kicsi, s mély hangon beszélt, nem pedig vékonyan, bár Iranon nem változott, és arany haját levelekkel és illatos gyantával díszítette fel, amelyeket az erdoben talált. Így hát eljött az a nap, amikor Romnod idosebbnek látszott Iranonnál, bár amidon Iranon rátalált, nagyon kicsi volt még, amikor is zöld rügyezo ágakat nézett Telothban, a lassú, kotorkolatú Zuro mellett.

Aztán egy éjszaka, mikor épp telihold volt, az

utazók felértek egy hegytetore, és lenéztek Oonai fénymiriádjaira.

Parasztok mondták meg nekik, hogy közel vannak, és Iranon tudta, hogy ez nem Aira, a szülovárosa. Oonai fényei nem voltak olyanok, mint Airáéi; mert ezek harsányak voltak és ragyogóak, míg Aira fényei lágyan és mágikusan fénylettek, ahogy a holdfény világította meg a földet az ablakon keresztül, ahol Iranon anyja álomba ringatta ot egyszer énekével. De Oonai a lantok és tánc városa volt, így hát Iranon és Romnod lesétáltak egy meredek lejton, hátha találnak embereket, akiknek a dalok és az álmok örömet okoznak. És amikor bementek a városba, ablakokból és erkélyekrol kihajoló, rózsakoszorús tivornyázókat találtak végig a házak mentén, akik meghallgatták Iranon dalait, és virágokat dobtak neki, és megtapsolták, amikor végzett. Akkor egy pillanatig Iranon azt hitte, megtalálta azokat, akik úgy gondolkoztak és éreztek, mint o, habár a város századannyira sem volt olyan szépséges, mint Aira.
Amikor a hajnal

jött, Iranon rémülettel nézett szét, mert Oonai kupolái a nappali fényben nem aranyszínuek voltak, hanem szürkék és komorak. És Oonai emberei sápadtak voltak a dozsöléstol, és tompák a bortól, és nem hasonlítottak Aira sugárzó embereihez. De mert az emberek virágokat dobáltak neki, és dicsoítették a dalait, Iranon ott maradt, és vele Romnod is, akinek tetszett a város dozsölése, és sötét hajába rózsákat és mirtuszt tuzött.

Éjszaka Iranon gyakran énekelt a mulatozóknak, de mindég — miként korábban is — kizárólag a hegyek leveleivel volt megkoronázva, Aira márvány utcáira és a hyalinos Nithrára emlékezve ezzel. A Monarkha freskókkal borított termeiben énekelt, kristály emelvényen, amely a tükörpadló fölé volt emelve, és ahogy énekelt, képeket idézett a reá figyelok elé, mígnem úgy nem tunt, hogy a padló mintha régi, félig-elfelejtett dolgokat tükrözne vissza — és nem a bortól piros arcú lakomázókat, akik rózsaesot zúdítottak rá. A király pedig elrakta bíbor rongyait, és szaténba öltöztette és aranyruhába, zöld jádegyuruket húzatott rá és festett

elefántcsont-karkötot, és aranyozott és hímzett faliszonyegekkel borított szobába szállásolta el, szép faragott faágyra virágokkal díszített selyem tetovel és takaróval. Így élt Iranon Oonaiban, a lantok és tánc városában.

Nem tudni, hogy meddig maradt Iranon Oonaiban, de

egy nap a király néhány vad forgótáncost hozatott a palotájába a liriai sivatagból, meg sötétboru fuvolásokat a keleti Drinenbol, és onnantól kezdve a mulatozók már nem annyira Iranonra dobálták a rózsáikat, hanem inkább a táncosokra és a fuvolásokra. És Romnod, aki még kisfiú volt a gránit Telothban, napról napra lett egyre közönségesebb, és vörösebb is a bortól, mígnem egyre kevesebbet és kevesebbet álmodott, és egyre kevesebb élvezettel figyelt Iranon dalaira. Ám habár Iranon szomorú volt, nem hagyta abba az éneklést, és esténként elmesélte az álmait Airáról, a márvány és berill városáról. Akkor egy éjszakán a kivörösödött és meghízott Romnod erosen horkolt vacsoradíványának pipacsos selymei között, és kínok között halt meg, amíg Iranon — sápadt és karcsú —, egy távoli sarokban énekelt magának. És amikor Iranon befejezte a sírást Romnod sírja felett, és behintette azt zölden rügyezo ágakkal, ahogy azt Romnod szerette, félredobta selymeit és cicomáit, és elhagyta elfeledve Oonait, a lantok és tánc városát, csak a bíbor rongyaiba öltözve, amelyekben jött, és friss, hegyekbol való levelekkel megkoszorúzottan.

Iranon napnyugta felé utazott, még mindig a

szüloföldjét és olyan embereket keresve, akik megértik és kedvelik a dalait meg az álmait. Cydathria minden városában és a Bnazie sivatagon túli földeken vidám arcú gyermekek nevettek régi dalain és szakadt, bíbor ruháján; de Iranon mindvégig fiatal maradt, s koszorút viselt arany hajában, míg Airáról énekelt, örömét lelve a múltban és reménykedve a jövoben.
Így érkezett el egyik este egy öreg pásztor hitvány kunyhójához, ki meggörnyedt volt és piszkos, s aki a nyáját egy köves lejton tartotta futóhomoknak mocsara felett. Iranon ugyanúgy szólt ezen emberhez, mint sok másikhoz:
— Meg tudná-e

mondani nékem, hogy merre találnám Airát, a márvány és berill városát, ahol a hyalinos Nithra folyik, és ahol az apró Kra vízesései adnak hangversenyt a zöldello völgyeknek, és a hágók yath-fákkal vannak borítva?

És a pásztor, hallván e szókat, hosszasan és

kutatóan nézett Iranonra, mintha valami réges-régi dologra emlékezne vissza, és megjegyezte az idegen arcának minden egyes vonását, meg arany haját és levélkoszorúját. Ám öreg volt, és megrázta a fejét, ahogy válaszolt:
— Ó idegen, már hallottam Aira nevét, és

más neveket is, amelyeket mondtál, de azok messzirol szólnak hozzám, hosszú, elpocsékolt évek távolából. Ifjúkoromban hallottam oket egy játszótársamtól, egy koldus fiától, aki megadta magát különös álmainak, aki hosszú meséket szott a holdról és a virágokról, meg a nyugati szélrol.

Mi kinevettük ot, hiszen születése óta ismertük, habár o maga azt hitte magáról, hogy király fia. Jó megjelenésu volt, olyan mint te, de kelekótya és furcsamód idegen; és el is ment még fiatalon, hogy megtalálja mindazokat, akik örömmel hallgatják meg dalait és az álmait. Mily gyakran énekelt nekem földekrol, amelyek sosem léteztek, és olyan dolgokról, amelyek soha nem is lehetnek! Airáról beszélt sokat; Airáról és a Nithra folyóról, és az apró Kra vízeséseirol. Ott, mondogatta mindig, hercegként élt, bár mi itt jól ismertük ot születése óta. Sosem létezett Aira márvány városa, vagy olyanok, akik furcsa dalokban tudnának gyönyörködni, csak régi játszótársam, Iranon álmaiban, aki már elment.

És a szürkületben, ahogy a csillagok egyesével

elojöttek, és a hold olyan világot vetett a mocsárra, amilyet a gyermek lát a padlón, amint estve álomba ringatják, besétált a halálos futóhomokba egy nagyon öreg ember szakadt bíborruhában, elszáradt levelekkel megkoszorúzva, elore nézve, mintha a szép város arany kupoláit látná, ahol megértik álmait. Azon az éjjelen a fiatalság és a szépség egy darabja halt meg a vén világban.

Kazár József és Varga Illés Nándor fordítása