A lehetõ legnagyobb gonddal tanulmányoztam a város térképeit, mégsem akadtam többé a rue d'Auseil nyomára. Nem csupán modern térképekkel próbálkoztam, hisz tudom, hogy az elnevezések megváltozhatnak: átbogarásztam az antik anyagot is, személyesen néztem végig minden területet, olyan utcanevet keresve, mely a késõbbi rue d'Auseilnek felelhetett meg. Minden igyekezetem ellenére azonban tény marad, zavarba ejtõ tény, hogy nem lelem a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol néhány hónappal ezelõtt szegény, metafizikát tanuló egyetemi diákként Erich Zann muzsikáját hallottam.

Nem csodálkozhatom azon, hogy emlékezetem cserbenhagyott, hisz testileg és lelkileg egyaránt megszenvedtem azt az idõszakot, amelyet a rue d'Auseilben töltöttem. Tudom, kevés számú ismerõsöm sosem keresett fel ott. De hogy nem lelem az utcát, mégis egyszerre különös és zavarba ejtõ, hisz alig félórányi járásra lehetett az egyetemtõl, és jellegzetességeinek hála, aligha feledheti a környéket az, aki akár egyszer is látta. Mégsem találkoztam senkivel, aki ismerte a rue d'Auseilt.

Málladozó téglájú, bedeszkázott ablakú raktárépületek szegélyezte, sötét vizû folyó partján kezdõdött az utca. A folyón fekete kõbõl összerótt, masszív híd ívelt át. A part mentén örökös félhomály uralkodott, mintha a közeli üzemek füstje homályosította volna el tartósan a napot. Maga a folyó gonoszul bûzlött, efféle szagot sehol másutt nem éreztem még, s meglehet, épp ez segít majd hozzá, hogy egy nap visszataláljak, mert ezt a bûzt nyomban felismerném… A hídon túl sínekkel át-meg átszõtt, szûk utcák sorakoztak, ezután következett az emelkedõ, mely elõször szelíd kaptatónak tûnt, s csak a rue d'Auseil bejáratánál vált igazán meredekké.

Sosem láttam még olyan szûk, olyan meredek utcát, amilyen ez volt. Szirtnek is beillett; egyetlen jármû sem juthatott fel rajta. Sok helyütt lépcsõsorok kezdõdtek, az utca legtetején pedig repkénnyel benõtt fal tornyosult. A burkolat nem volt egyenletes, emitt kõlapok, amott kockakövek sorakoztak, sok helyütt látszott a szürkészöld gyomtól felvert, csupasz föld. A házak magasak voltak, csúcsos tetejûek, hihetetlenül régiek, s õrült módon elõrevagy hátrafelé, illetve oldalra dõltek. A szemközt fekvõ épületek némelyike szinte összeért, amolyan boltozatot formált, napfény alig-alig jutott a kövezetig. Néhol híd kötötte össze a házakat.

Különösképp mély benyomást gyakoroltak rám az utcában lakók. Az okot elõször abban láttam, hogy mind olyan csöndesek, visszahúzódóak, késõbb abban, hogy mindannyian nagyon öregek. Fogalmam sincs, miért éppen ezt az utcát választottam lakhelyemül: nem lehettem egészen önmagam, amikor mellette döntöttem. Sok szegényes helyen éltem már azelõtt, s pénz híján gyakorta kényszerültem odébbállni. Ekkor választottam azt a düledezõ házat ott a rue d'Auseilen, a házat, amelynek tulajdonosa a béna Blandot volt. Az utca legtetejétõl sorrendben harmadik épület jócskán kimagaslott a többi közül.

Az ötödik emeleten kaptam szobát, magam voltam az egész emeleten: a háznak alig akadt lakója. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, különös muzsikát hallottam kiszûrõdni az oromtetõ alól. Másnap kérdezõsködni kezdtem a vén Blandot-nál. A tulajdonos elmondta, hogy egy öreg német hegedûs él odafent, egy különös, néma alak, akit Erich Zann néven ismernek. Esténként egy olcsó kis színház zenekarában játszik, s mert hazaérkezése után szeret tovább muzsikálni, az oromtetõ alatti, elhagyott szobát választotta, ennek ablakából - az utca lakói közül egyetlenként - kilátása nyílt a romladozó kõfalra és a falon túli tájra.

Eztán minden éjszaka hallgattam Zann muzsikáját, s bár aludni nemigen tudtam tõle, különös volta megragadott. Magam, bár keveset konyítok a zenéhez, bizonyos voltam abban, hogy az általa felidézett harmónia egyetlen azelõtt hallott dallammal sem rokon. Zann kétségtelenül maga komponálta eredeti géniuszra valló darabjait… Minél tovább hallgattam, annál inkább növekedett elragadtatásom, s egy hét múltán elhatároztam, hogy megismerkedem vele.

Egy éjjel, mikor épp hazatért a munkából, elébe toppantam a lépcsõn, elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, szeretnék vele lenni, úgy hallgatni játékát. Zann apró termetû, görnyedt és sovány figura volt, elhanyagolt öltözékû, kék szemû, groteszk mitológiai szatírra emlékeztetõ képû, csaknem tar fejû öregember. Szavaim hallatán egyszerre látszott haragosnak és rémültnek, barátságos viselkedésem azonban végül megnyugtatta. Kelletlenül intett, s én a nyomába szegõdtem az oromtetõre vezetõ meredek, recsegõ lépcsõsoron. Szobája - egy az oromtetõ alatti két helyiség közül - a nyugati oldalra nézett, az utca felsõ végét elzáró fal felé. Hatalmas volt, és még hatalmasabbnak tetszett ridegsége, elhanyagoltsága miatt. Mindössze egy keskeny vaságy, egy ütött-kopott mosdótál, egy kis asztal, egy jókora könyvszekrény, egy vasból való kottatartó meg három ódivatú szék akadt benne. A kottalapok rendetlen összevisszaságban hevertek a padlón. A csupasz falak tán sosem láttak vakolatot; a por meg a pókhálók miatt a szoba elhagyatottnak tûnt inkább, semmint lakottnak. Erich Zann elképzelését a kényelemrõl kozmosznyi messzeség választotta el a megszokottól.

Intett, hogy üljek le, azután bezárta az ajtót, helyre tette a jókora fareteszt, utána még egy gyertyát gyújtott, odahelyezte amellé, amit magával hozott. Elõszedte hegedûjét molyrágta tokjából, s leült vele a legkényelmetlenebb székre. Nem nyúlt a kottatartóért, hanem választást sem kínálva, emlékezetbõl muzsikálva bûvölt el több mint egy órán át, minden bizonnyal maga szerezte dallamokkal.

A zenében járatlanok elõtt hasztalan próbálnám megvilágítani e dallamok lényegét. Holmi fúgát hallhattam, a legmegkapóbb visszatérõ témákat, ám e témákból hiányoztak a rémisztõ zengzetek, melyeket szobámból a megelõzõ alkalmakkor hallani véltem. Azokat a különös dallamokat megjegyeztem, gyakorta dúdoltam, fütyörésztem kontár módjára magamban, így hát, amikor vendéglátóm letette vonóját, megkértem, idézzen fel néhányat közülük. Szavaim egyszeriben szétdúlták a ráncok szabdalta szatírarc játék közben látott nyugalmát: az unott kifejezés helyett Zann vonásairól a dühnek és rémületnek ugyanaz a fura vegyüléke sütött felém, melyet megfigyelhettem már, mikor elsõ ízben megszólítottam. Úgy véltem, nógatással hathatok rá, kihasználhatom szenilitása szeszélyességét. Baljósabb hangulatát úgy élesztgettem, hogy elfütyültem pár taktust a múlt éjszaka emlékezetes dallamaiból. Egyetlen percnél tovább nem próbálkozhattam, mert a néma öreg, alighogy ráébredt, mit fütyülök, leírhatatlan módon eltorzult arccal kapott számhoz hosszú, vénséges, csontos jobbjával, hogy véget vessen a durva utánzásnak. Ezután, zavarodottságának újabb bizonyítékát adva, ijedten pillantott elfüggönyözött ablakára, akárha holmi betolakodótól rettegne… Abszurd gondolat volt, hisz a padlásszoba elérhetetlen magasságban maradt a szemközti háztetõktõl. A ház tulajdonosa elmondotta, ez az egyetlen olyan szoba a meredek utcában, ahonnét az ember átláthat a kilátást elzáró kõfai túloldalára. Zann pillantása most eszembe juttatta Blandot szavait, s szeszélyem vágyat ébresztett bennem a dombon túli vidék, a holdsütötte háztetõk, városi fények lélegzetelállító panorámája után, melyben a rue d'Auseil valamennyi lakója közt csupán a mogorva muzsikus gyönyörködhetett. Az ablakhoz indultam hát, s már-már elhúztam a meghatározhatatlan anyagú függönyt, amikor a néma bérlõ még a korábbinál is nagyobb rémülettel ismét megállított. Ezúttal már az ajtó felé intett fejével, miközben két kézzel markolászva, idegesen próbált elvonszolni onnét. Megelégeltem e bánásmódot, rápirítottam, eresszen el, s közöltem vele, hogy nyomban távozom. Szorítása engedett, undoromat és felháborodásomat látva haragja is elpárolgott. Ismét karon fogott, ám ezúttal barátságosabban, s egy székre ültetett, azután elkeseredett képpel asztalához ment, ahol ceruzájával, az idegenbõl jöttek csapnivaló franciaságával hosszú szöveget vetett papírra. Üzenetében, melyet végül átnyújtott, türelemért, bocsánatért esdekelt. Mint írta, öreg már, magányos, ráadásul furcsa félelmek, idegi természetû nyavalyák gyötrik, melyek kialakulásában a zenén kívül egyéb dolgok is ludasak. Örül, hogy végighallgattam játékát, s szívesen Iát más alkalmakkor; ügyet se vessek különcségeire… Különös dallamait azonban képtelen eljátszani mások elõtt, azt sem állhatja, ha mástól hallja õket, nem szenvedheti továbbá, ha szobájában bárki bármihez hozzányúl. Míg a folyosón elébe nem toppantam, nem sejtette, hogy szobámból hallottam zenéjét. Arra kér, állapodjak meg Blandot-val, és vegyek ki szobát az alsóbb emeletek valamelyikén, ahová már nem hallatszanak le éjszakai dallamai. A bérleti díj különbözetét, írta, kifizeti majd.

Miközben a gyatra franciasággal íródott szöveget böngésztem, ellágyultam az öregember iránt. Testi és lelki nyavalyák gyötörték, akárcsak engem; metafizikai tanulmányaim könyörületességre intettek. A csöndben valami zaj támadt az ablaknál: egy zsalugáter reccsenhetett meg az éjszakai fuvallatban, valami okból azonban csaknem olyan hevesen rezzentem össze, mint Erich Zann. Miután végigolvastam üzenetét, kezet ráztam vele, s barátságban váltunk el.

Másnap Blandot drágább szobát adott a harmadik emeleten, egy vén uzsorás meg egy tiszteletre méltó kárpitos lakosztálya mellett. A negyediken senki sem lakott.

Egykettõre ráébredtem, Zann korántsem szomjazik annyira társaságomra, amennyire állította, mielõtt rávett, költözzem le az ötödik emeletrõl. Nem hívott magához, s mikor mégis felkerestem, kelletlenül bocsátott be, s lélektelenül muzsikált. E látogatások mindig az esti órákban zajlottak; Zann nappal aludt, olyankor senkit nem eresztett szobájába. Szimpátiám nem növekedett irányában, noha padlásszobája és rémisztõ muzsikája egyaránt hatott rám. Különös vágy élt bennem, hogy kitekintsek a falon túlra nézõ ablakon, lepillantsak a dombról, le a mélybe, a csillogó tornyokra, háztetõkre. Egy ízben, míg a színházi elõadások folytak, s Zann távol volt, fellopództam a szobájához vezetõ lépcsõn, ajtaját azonban zárva találtam.

Sikerült ellenben kimódolnom, miképp hallgathatom továbbra is éjszakai muzsikáját. Elõbb ötödik emeleti régi szobámba lopakodtam fel lábujjhegyen, majd, elég bátorságot gyûjtve, felóvakodtam az oromtetõ alá vivõ, recsegõ-ropogó utolsó lépcsõsoron. Ott, a szûk elõtérben, az elreteszelt ajtóval, letakart kulcslyukkal szemközt kuporogva gyakorta jutottak fülembe olyan hangzatok, melyek a ritka csoda és a lappangó titok nehezen meghatározható félelmével töltöttek el. Nem mintha rémületesek lettek volna - hisz nem voltak azok -, ám egyes zengzeteik e földön idegen hangulatot árasztottak, olykor pedig olyan szimfonikus hatást keltettek, melyet bajosan tulajdoníthattam egyetlen ember munkájának. Erich Zann nyilván kivételes géniusz lehetett… Ahogy múltak a hetek, mind vadabbul és vadabbul játszott, viselkedése mind ridegebb, elutasítóbb lett; olyannyira, hogy már nem szemlélhettem szánalom nélkül. Egyáltalán nem engedett be szobájába, s kitért elõlem, valahányszor a lépcsõn összetalálkoztunk.

Azután egy éjjel, miközben ajtajánál hallgatództam, a hegedû cincogása hangok bábeli zavarába fúlt, démoni összhangzatba torkollott. Kész lettem volna kételkedni józan eszemben, az elreteszelt ajtó mögül azonban tüstént siralmas bizonyítékot kaptam az iszonyat valódiságára: artikulátlan, borzasztó kiáltás harsant, amilyet csak egy néma hallathat, s csakis a rettegés, a megszorultság legszörnyûbb pillanatában. Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Ott várakoztam a sötét elõtérben, reszkettem a hidegtõl és a félelemtõl, mígnem meghallottam a boldogtalan zenész erõtlen próbálkozásának neszét: egy székbe fogódzva igyekezett bizonyára a padlóról feltápászkodni. Azt hívén, hogy egy ájulásos roham után épp most nyerte vissza eszméletét, ismét kopogtattam, nevemet ismételgettem bátorítón. Hallottam, hogy Zann az ablakhoz támolyog, s hogy becsapja, elreteszeli. Ezután visszacsoszogott az ajtóhoz, melyet reszketegen kinyitva bebocsátott. Érkezésem ezúttal valódi örömmel töltötte el, eltorzult arca megkönnyebbülten felragyogott. Úgy kapaszkodott kabátomba, mint a gyermek anyja szoknyájába.

Szánalmasan vacogott, miközben leültetett egyik székére. Õ maga egy másikra telepedett, háta mögött hegedûje és vonója félrehajítva hevert a földön. Egy ideig tétlenül ült, furcsán bólogatott; paradox módon úgy tetszett, ijedten, erõsen fülel. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert átült az asztal melletti székre, rövid üzenetet vetett papírra, átnyújtotta, azután újból az asztal fölé hajolt, és sebesen, megállás nélkül írt tovább. A levélkében az irgalmasság nevében - no meg kíváncsiságomra számítva - arra kért, maradjak a helyemen mindaddig, amíg õ elkészíti német nyelvû beszámolóját mindazon csodás és iszonytató eseményekrõl, melyeknek részese lett. Vártam, az öregember ceruzája pedig egyre szántotta a lapokat.

Tán egy jó órával késõbb történt - én egyre várakoztam, a vén muzsikus meg lázasan dolgozott, s a teleírt lapok halma növekedett -, hogy Zann egyszerre összerázkódott, akárha valami iszonyú megrázkódtatás érte volna. Tüstént az elfüggönyözött ablak felé tekintett, s borzongva fülelt. Aztán nekem is úgy tûnt, hangot hallok. Nem holmi rémítõ neszt, inkább valami különösen halk, végtelenül távoli zenei hangot. Mintha a szemközti házak valamelyikében vagy a felmagasló fal általam sosem látott túloldalán szólaltatta volna meg egy zenész. Zannra tett hatása iszonyatos volt. Az öregember elhajította ceruzáját, felpattant, felragadta hegedûjét, s hamarosan vad dallamot indított útnak az éjszakába, a legvadabbat, amit hangszerébõl valaha kicsikart, leszámítva tán az elreteszelt ajtó elõtt hallottakat.

Hasztalan próbálnám szavakba önteni, miképp játszott Erich Zann ezen a borzalmas éjszakán. Szörnyûbb volt ez mindannál, amit azelõtt hallottam, hisz ez alkalommal láthattam arckifejezését is, s megértettem, hogy játékára a puszta félelem sarkallja. Zajt akart csapni, hogy elûzzön valamit, esetleg hogy túlharsogjon valami egyebet. Hogy mit, elképzelni se tudtam, noha éreztem, rettentõ lehet. Zann muzsikája fantasztikus, lidércálomszerû, hisztérikus volt, ám a végsõkig hû a különös vénember kimagasló géniuszához. Felismertem a számot: a színházakban oly népszerû, vad magyar tánc volt, mire eszembe ötlött, hogy Zann elõször játssza egy másik komponista mûvét.

A hegedû kétségbeesetten, mind hangosabban és hangosabban, mind vadabbul és vadabbul sikongatott. Zann teste szörnyû verítékbe fürdött, s vonaglott, mint valami majomé. Tekintete iszonyodva függött az elfüggönyözött ablak négyszögén. A vad dallam hatása alatt szinte láttam a felhõk, tátongó mélységek, pára és villámlás közepette õrült módján táncoló kísérteties alakokat, szatírokat, bacchánsokat… Azután, így tûnt legalábbis, egy magasabb, tisztább hang hallatszott, nem hegedûhang. Nyugodtan, megfontoltan, céltudatosan s kihívón szállt messze nyugat felõl.

A zsalu rázkódni kezdett a hirtelen támadt éjszakai szélviharban, melyet mintha Zann õrült dallamai kavartak volna. Az öregember még önmagán is túltett: olyan hangokat csiholt ki hangszerébõl; aminõket sosem hittem hegedûbõl kicsiholhatónak. A zsalu egyre csattogott, elszabadult és az ablaknak ütõdött. Az üveg végül betört, dermesztõ szél csapott a szobába, meglebegtette a gyertyák lángját, szerteszórta az asztalon tornyosuló kéziratlapokat, melyeken Zann kezdte felfedni elõttem borzalmas titkát. Az öregemberre pillantottam, s láttam, hogy magánkívül van már: két szeme kigúvadt; üvegesen, vakon meredt elõre. Kétségbeesett muzsikája gépies, felismerhetetlen hangzavarba torkollt, ennek természetét írótoll aligha érzékeltetheti.

Egy az eddigieknél erõsebb, hirtelen széllöket felragadta a kézirat lapjait, s az ablak felé sodorta õket. Kétségbeesve utánavetettem magam a szállongó íveknek, de azok eltûntek, mire a bezúzott üvegtábláig jutottam. Ekkor ötlött eszembe régi vágyam, hogy kitekintsek ezen az ablakon, a rue d'Auseil egyetlen olyan ablakán, ahonnét megpillanthatom a falon túli lejtõt s az alant elterülõ várost. Hiába volt igen sötét, hisz a város fényei mindig égtek. Arra számítottam, szélben, esõben is megláthatom õket. Mégis, mikor a tetõablakok legmagasabbikán kitekintettem, míg a gyertyalángok hajladoztak, s a nekivadult hegedû versenyt vonított az éjszakai orkánnal, nem láttam várost odalent. Nem láttam az utcalámpák fényének ismerõs füzéreit, csak határtalan, fekete ürességet. Ezt a felfoghatatlan ûrt most mozgás és zene töltötte be minden földi dologhoz hasonlíthatatlanul; ahogy ott álltam, rémülten bámultam, a szél kioltotta mindkét gyertyalángot az ódon oromtetõ alatt. Könyörtelen, áthatolhatatlan sötétségben hagyott e démoni összhangzat közepette, szemközt a káosszal, hátam mögött az éjbe vonító hegedû pokoli õrjöngésével.

A sötétben hátrahõköltem, nem állt módomban világot gyújtani; az asztalnak ütköztem, felborítottam egy széket, végül elértem a feketeség azon részét, ahonnét a megrázó muzsika szállt. Meg kell próbálnom a magam életével együtt megmenteni Erich Zannét, bármilyen erõk támadnak ellenünk! Egy ízben úgy éreztem, hûvös valami érint meg, felordítottam, de hangomat elnyomta a hegedû vonítása. A sötétségben egyszerre beleütköztem a vadul dolgozó vonóba, megértettem, közel járok Zannhoz. Elõretapogatództam, megérintettem az öregember székének támláját, azután megleltem, s megráztam a vállát, hogy észhez térítsem.

Nem értem el semmit, hegedûje szüntelenül vonított tovább. Kezem most a fejéhez ért, megfékezte a gépies bólogatást. Fülébe ordítottam, hogy menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen teremtményei elõl… Nem válaszolt, nem szüneteltette kétségbeesett, leírhatatlan muzsikáját sem, s közben különös szélörvények kavarogtak az oromtetõ alatti sötétségben, bábeli zûrzavarban. Mikor kezem Zann füléhez ért, magam sem tudtam, miért, összeborzadtam. Nem tudtam, miért, egészen addig, míg végig nem tapogattam merev arcát, e jéghideg, mozdulatlan, lélegzetbõl kifogyott arcot, melybõl vakon meredtek a semmibe a szemek… S ezután, valami csoda folytán, megleltem az ajtót s a jókora fareteszt, azután vad menekülésbe fogtam, menekültem, el attól a sötétben gubbasztó, üveges szemû teremtménytõl, el a sátáni vonítástól, a hegedû õrjöngésétõl, melynek heve még akkor is fokozódott, mikor megiramodtam.

Ugrálva, lebegve, zuhanvást távolodtam a végtelennek tetszõ lépcsõsoron, ott, a sötétbe borult házban. Öntudatlanul rohantam ki a meredek, szûk, ódon, csupa lépcsõ, csupa romladozó épületbõl az utcára, leszáguldottam a lépcsõkön, végignyargaltam a kõburkolat kockáin, le az alsóbb utcákig, a magas partok közt futó, szennyes folyóig. Átloholtam a roppant, sötétlõ hídon, meg se álltam a túlpart egyenesebb, tisztább, mindannyiunk által jól ismert utcáiig, bulvárjaiig, de magammal cipeltem szörnyû élményemet. És, ahogy visszaemlékszem, szél se rezdült, sütött a telihold, s köröttem ott hunyorgott a város minden fénye.

A leggondosabb kutatás és vizsgálódás ellenére azóta sem sikerült újra rábukkanom a rue d'Auseilre, de nem bánom igazán. Sem ezt, sem azt, hogy az elképzelhetetlen semmibe vesztek a sûrûn teleírt lapok, melyek megmagyarázhatták volna Erich Zann muzsikáját.

Gáspár András fordítása