Gyakran eszembe jutott, hogy vajon az emberiség többsége megállna-e valaha, és eltűnődne-e azon milyen óriási jelentősége van az álmoknak és a mögöttük elterülő sötét tartománynak.

Miközben álmaink java része talán valóban nem több - Freud gyerekes jelképrendszere szerint - éber élményeink: halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől. Tapasztalataim miatt nem kételkedhetem benne, hogy az ember, amikor elveszti evilági öntudatát, csakugyan egy másik, testetlen életben lakozik, amely nagymértékben eltér az általunk ismerttől, de csupán a legapróbb, leghatározatlanabb emlékek maradnak meg belőle az ébrenlét idejére. Azokból az elhomályosodott és töredékes emlékekből sokat sejthetünk meg, de keveset bizonyíthatunk. Csak sejthetjük, hogy az álmokban nem szükségszerűen állandó a földi létben ismert élet, anyag és vitalitás, az idő és a tér pedig nem úgy létezik, ahogyan azt éber felünk értelmezi. Néha azt hiszem, ez a kevésbé anyagi élet a valódi létünk, és hogy jelenlétünk a Föld bolygón hiábavaló, másodlagos, csupán

látszatjelenség.

Ilyesfajta ifjonti, spekuláló álmodozásból riadtam fel 1900/01 telének egyik délutánján, amikor a lunatikusoknak fenntartott azilumba, ahol bentlakó orvos voltam, új beteget hoztak, akinek esete azóta is szüntelenül gyötör. A neve a feljegyzések szerint Joe Slater, vagy Slaader lehetett, megjelenésére jellegzetes catskilli hegylakó: különös, taszító ivadéka valamely primitív, gyarmati parasztcsaládnak, amelynek elszigeteltsége csaknem háromszáz éve tartott a hegyek fellegvárával övezett, ritkán látogatott vidéknek és éppen emiatt egyfajta barbár elfajzásba süllyedtek inkább, mint hogy tartsák a lépést szerencsésebb, sűrűbben lakott helyre költözött testvéreikkel. Eme különös népek között, akik pontosan megfelelnek a Dél hanyatló, "fehér szemét"

néven számontartott elemeinek, nem létezett törvény vagy erkölcs; szellemi állapotuk pedig valószínűleg alatta maradt Amerika bármely

népességének.

Joe Slatert négy állami rendőr hozta intézetünkbe, akik rendkívül veszedelmes személyként írták le. Én első látásra fikarcnyi veszélyességet sem találtam rajta. Noha termete meghaladta az átlagosat, és meglehetősen izmos volt, apró, vizenyős szemének álmatag fakókékje, elhanyagolt, soha borotvát nem látott gyéres, szőke szakálla, bárgyún lefittyedt, vastag alsó ajka abszurd módon meglehetősen ártalmatlan ostobaságról árulkodott. Kora ismeretlen volt, mivel annál a fajtánál nem divat a családi feljegyzés, sem az állandó kötelék; de kopaszodása és fogainak romlása miatt a főorvos negyven körülinek taksálta.

Az orvosi és bírósági iratokból mindent megtudtunk, ami ügyével kapcsolatban összejött: ez a vadászatból, prémgyűjtésből élő, csavargó férfi örökké csodabogár volt primitív szomszédainak szemében. Mindig sokkal később feküdt, mint szokás, és amikor fölébredt, gyakran beszélt ismeretlen dolgokról, olyan módon, hogy még ezeket a fantáziátlan népeket is megijesztette. Nem azért, mert furcsa szavakat mondott, mivel csupán környezetének elemi szintű makogását ismerte; inkább a hangnemből, a kiejtésből sugárzott valami titokzatos vadság, amit senki sem

hallgathatott szorongás nélkül. Általában ő maga is éppen olyan rémült és döbbent volt, mint hallgatósága, és egy órával ébredése után mindent elfelejtett, amit beszélt, de legalábbis az okot, amely mondatta vele, és visszasüllyedt a hegylakók jellemző, félig-meddig barátságos, tompa egykedvűségébe.

Ahogy öregedett, úgy lettek hajnali tébolygásai mind gyakoribbak és erőszakosabbak; egy hónappal azelőtt, hogy intézetünkbe került volna, olyan döbbenetes tragédia történt, amely miatt a hatóságok letartóztatták. Egyszer déltájt, egy előző nap délután ötkor kezdődő kiadós whiskyzés után olyan szörnyű, földöntúli üvöltéssel ébredt, hogy számos szomszéd odaszaladt faházához, egy mocskos hídláshoz, amelyben hozzá hasonlóan leírhatatlan családjával élt. Slater kirohant a hóba, égnek lökte a karját, elkezdett nagyokat ugrálni, mindeközben azt üvöltve, hogy el akarja érni a "nagy, nagy kunyhót, améknek ragyognak a falaji, a teteje s a pallója, és a hangos, fura, távoli zenét". Két tagbaszakadt ember próbálta megfékezni, de ő eszelős erővel tombolt, beleordítva a világba vágyait, és hogy meg kell ölnie valamilyen dolgot, "amék világít reszket és nevet". Végül miután egy hirtelen csapással ideiglenesen harcképtelenné tette egyik fogvatartóját, vérszomjas, démoni dühvel esett a másiknak, ördögien üvöltözve, hogy felugrik a levegőbe, és mindent keresztüléget, ami megpróbálja megállítani.

A család és a szomszédok pánikba esve menekültek, és mire a legbátrabbak visszatértek, Slater már eltűnt, egy fölismerhetetlen, pépes halmot hagyva maga után, amely egy órája még ember volt. A hegylakók közül senki sem merte követni, és valószínűleg örültek volna, ha a hidegben halálát leli; de amikor jónéhány nappal később meghallották az ordítását egy távoli szakadékból, rájöttek, hogy valamilyen módon sikerült életben maradnia, és így vagy úgy e1 kell távolítaniuk. Ekkor a nyomába eredt egy fölfegyverzett csapat, amely, akármilyen céllal indult is eredetileg, átvedlett a seriff kíséretévé, miután történetesen észrevette őket e kevéssé népszerű állami alakulat képviselője, kikérdezte őket, majd csatlakozott

hozzájuk.

A harmadik napon Slatert öntudatlanul találták egy fa odvában, és a legközelebbi fogdába vitték, ahol az albany-i

lélekgyógyászok megvizsgálták, amint visszanyerte az öntudatát. A hegylakó egyszerű történetet adott elő nekik. Azt mondta, egy délután napszállat táján lefeküdt aludni, miután előtte bepálinkázott. Arra tért magához, hogy véres kézzel áll a hóban a faháza előtt, lábánál Peter Sladernek, a szomszédjának megcsonkított holtteste hevert. Rémületében az erdőbe vette be magát, azzal a tétova elhatározással, hogy elmeneküljön arról a helyről, amely bizonyára tanúja volt rémtettének. Úgy tűnt, ezenkívül semmit sem tud, még a szakértők sem voltak képesek kihúzni belőle egyetlen kiegészítő tényt sem.

Azon az éjszakán Slater nyugodtan aludt, másnap reggel semmilyen különleges nem volt észlelhető rajta, kivéve arckifejezésének bizonyos mértékű változását. Doktor Barnard, aki megfigyelte a beteget, mintha különös csillogást észlelt volna a kék szemekben, a petyhüdt száj észrevehetően megfeszült, mintha értelmes elhatározás érlelődnék benne. De amikor rákérdezett, Slater ismét fölvette a hegylakók szokásos, üres arckifejezését és csupán azt hajtogatta, amit előző nap mondott.

A harmadik reggelen tört ki rajta az első roham.

Olyan őrjöngve ébredt nyugtalan álmából, hogy négy ember is alig tudta lefogni, hogy rátegyék a kényszerzubbonyt. Az elmegyógyászok élénk figyelemmel hallgatták szavait, mivel kíváncsiságuk rendkívüli módon megnőtt a család és a szomszédság összefüggéstelen, ellentmondásos, mégis mély benyomást keltő beszámolója után. Slater több mint tizenöt percig félrebeszélt, a maga erdei kiejtésével zöld fényépületekről, űróceánokról, különös zenéről, árnyas hegyekről és völgyekről habogott, de mindenekelőtt valami rejtelmes, izzó lényről, aki reszketett, nevetett és őt gúnyolta.

Úgy tűnt, ez a hatalmas, meghatározhatatlan személyiség valami borzalmas rosszat művelt vele, ezért legfőbb vágya az volt, hogy diadalmas bosszút állva megölje. Azt mondta, ennek érdekében az üresség szakadékait kell átrepülnie, keresztül kell égetnie mindent, ami az útjába áll. Úgy folytatta, amíg nagy hirtelenséggel el nem hallgatott. Az őrültség tüze kialudt a szeméből, és tompa csodálkozással nézett vallatóira, azt firtatva, miért van megkötözve. Dr. Barnard kioldotta a bőrszíjakat, és nem is tette vissza rá a zubbonyt egészen estig, amikor sikerült rábeszélnie Slatert, hogy önként vegye föl a saját érdekében. A férfi most már elismerte, hogy néha furcsákat beszél, ámbár nem tudta,

miért.

Egy héten belül még kétszer kapott rohamot, de ezekből a doktorok keveset tudtak meg. Sokat törték a fejüket, hogy milyen forrásból eredhetnek Slater látomásai, mivel a hegylakó nem tudott sem olvasni, sem írni, és mivel nyilvánvalóan sohasem hallott tündérmeséket vagy legendákat, ezek a nagyszerű képek meglehetősen rejtélyesek voltak. Nem származhattak semmilyen ismert regényből vagy mítoszból ezt különösen az tette világossá, hogy a szerencsétlen holdkóros csupán a maga egyszerű

módján volt képes kifejezni magát. Olyasmiről fantáziált, amit maga sem értett, és nem is tudott értelmezni; azt állította, hogy átélt bizonyos dolgokat, de képtelen volt bármilyen normális, összefüggő leírást adni róluk. Az elmegyógyászok hamarosan megegyeztek benne, hogy az abnormális álmok jelentik a baj gyökerét, mert élénkségük ébredés után egy időre képes teljesen a hatalmába keríteni egy alapjában primitív elmét. A bíróság puszta formalitásból elítélte Slatert emberölésért, azután őrültség miatt fölmentették, majd abba az intézménybe küldték, ahol betöltöttem alárendelt állásomat.

Már mondtam, mennyire érdekelt mindig az álomélet, ezért képzelhetik, mily buzgón vetettem bele magam az új beteg tanulmányozásába, amint teljes mértékben megismerkedtem ügyével.

Bizonyos barátságot látszott tanúsítani irántam, amelyben kétségtelenül szerepet játszott titkolhatatlan érdeklődésem, és a tapintat, amellyel kérdezgettem. Nem mintha valaha is megismert volna rohamai közben, amikor lélegzetvisszafojtva csüggtem zavaros, de kozmikus világ-képein; de nyugodt óráiban megismert, amikor rácsos ablakainál ülve szalmából és fűzvesszőből fonogatta a kosarakat, és talán a hegyi szabadság után sóvárgott, amelyet soha többé nem élvezhet. Családja sohasem látogatta meg; valószínűleg találtak egy másik, ideiglenes családfőt, ahogy ez a degenerált hegyiek között szokásos.

Fokozatosan rendkívüli ámulattal töltöttek el Joe Slater őrült és fantasztikus eszméi. Ő maga szellemileg és nyelvileg szánalmasan alacsony szinten állt; de izzó, titáni látomásai, noha barbárul töredezett nyelvjárásban adta elő őket, kétségtelenül olyanok voltak, amelyek csak felsőbbrendű, vagy legalábbis kivételes elméből fakadhatnak. Hogyan lehetséges az, kérdeztem gyakran magamtól, hogy a Catskill hegység tunya képzeletű degeneráltja olyan képeket tud felidézni, amelyeknek már a kitalálása is a lángelme bujkáló szikrájára utal? Egyáltalán, hogy lehet fogalma egy ilyen erdei tahónak olyan természetfölöttien csillogó-ragyogó űrbirodalmakról, amilyenekről hagymázas paroxizmusában dadogott? Egyre inkább hajlottam arra a gondolatra, hogy ebben az előttem reszkető, siralmas személyiségben valami felfoghatatlannak a kuszált magja rejlik; valami, ami messze túl van nálam tapasztaltabb, de kevesebb képzelőerővel megáldott tudós-és

orvoskollégáim képzeletének határain.

Mégsem tudtam semmi határozottat kiszedni ebből az emberből. Összes faggatózásommal annyit bírtam összeszedni, hogy Slater valamilyen, csak félig testies álom-létben vándorolt vagy lebegett ragyogó, csodálatos völgyeken, mezőkön, kerteken, városokon, fény-palotákon át, egy olyan tartományban, amely határtalan, de az ember előtt ismeretlen; ott nem volt sem paraszt, sem elfajzott, hanem fontos és tevékeny, uralkodóian büszke személy, akinek csupán egyetlen halálos ellenségtől kellett tartania, egy ugyanolyan éteri, de látható és nyilvánvalóan nem emberforma valamitől, mivel Slater sohasem emlegette emberként, mindig csak dologként. Ez a dolog valamely ocsmány, de meg nem nevezett gonoszságot művelt Slaterrel, és emiatt a mániákus (már ha az volt) bosszút esküdött.

Abból, ahogyan Slater em1egette kapcso1atukat, úgy ítéltem meg, hogy ő és az a csillogó dolog egyenlő

lábon :állnak; azaz álom-létében ez az ember maga is ragyogó dolog volt, ugyanahhoz a fajhoz tartozott, mint ellensége. Ezt a benyomást alátámasztották a gyakori utalások, hogy az űrön át repül, és hogy mindent keresztüléget, ami az útját állja. Ezeket a gondolatokat azonban nehézkes nyelvezettel fejezte ki, amely teljesen alkalmatlan volt ennek a tartalomnak a közvetítésére. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ha ez az álom-lét csakugyan valós, az emberi nyelv nem nagyon alkalmas a túlnani gondolatok kifejezésére. Lehetséges lenne, hogy az álom-lélek, amely ebben az alacsonyrendű testben lakik, kétségbeesetten küzd, hogy olyan dolgokat mondjon el, amelyeket a butaságnak ez az egyszerű, dadogó nyelvezete képtelen továbbítani? Létezhet az, hogy én szemtől szemben állok egy szellemi kisugárzással, amely elmagyarázhatná a rejtélyt, ha rá tudnék lelni és kio1vashatnám gondolatait? Az idősebb orvosoknak nem beszéltem erről, mert a középkorú ember kételkedő, cinikus, és nem hajlik új eszmék befogadására. Egyébként az intézmény feje mostanában figyelmeztetett atyáskodó stílusában, hogy túl sokat dolgozom, elmémnek pihenésre lenne szüksége.

Már régen abban a hitben leledzettem, hogy az: emberi gondo1at alapvetően atomi vagy molekuláris

mozgás eredménye, amely képes éteri hullámmá vagy sugárzássá alakulni, mint a hő, a fény, vagy az elektromosság. E meggyőződésem miatt korán foglalkozni kezdtem a telepátia vagy mentális kapcsolat lehetőségével, amelyhez csak megfelelő berendezés szükséges. Egyetemi éveim során több adó-vevőt készítettem, kissé hasonlókat ama nehézkes szerkezetekhez, amelyeket a drótnélküli táviratok továbbítására használtak a rádió előtti időkben.

Diáktársaimon kipróbáltam ezeket a szerkentyűket, de mivel semmilyen eredményt nem értem el, hamarosan egyéb tudományos himmi-hummival együtt elcsomagoltam őket egy lehetséges jövőbeli használat

reményében.

Most, abbéli hő vágyamban, hogy kikutassam Joe Slater álom-életét, ismét eszembe jutottak ezek a masinériák, és jó néhány napot eltöltöttem azzal, hogy rendbe hozzam őket. Amikor működőképesek lettek, rögtön kaptam az alkalmon, hogy kipróbálhassam elméletemet. Valahányszor Slater rohamot kapott, a homlokára illesztettem az adókészüléket, a vevőt pedig a saját fejemre húztam, folytonosan igazítva a gondolati energia elméletileg feltételezett hullámhosszára. Nemigen volt fogalmam róla, hogy vajon a gondolatlenyomatok, már amennyiben sikerül érzékelnem őket, értelmes választ gerjesztenek-e az agyamban, de azt bizonyosan éreztem, hogy képes leszek érzékelni és értelmezni őket. Ennek megfelelően folytattam kísérleteimet, bár senkit sem világosítottam föl azoknak természetéről.

1900. február huszonegyedike volt, amikor a dolog történt. Ahogy visszanézek az eltelt évek távolából belátom, milyen irreálisnak tűnik, és néha azon tűnődöm, vajon nem az öreg Fenton doktornak volt-e igaza, amikor azt állította, hogy túlságosan izgatott a képzeletem. Emlékszem, mily nagy gyengédséggel és türelemmel hallgatta mondandómat, de azután valami idegnyugtató port adott, és féléves vakációra küldött, amit a következő héten meg is kezdtem.

A végzetes éjszakán rendkívül izgatott és zavart voltam, mivel a kitűnő

ápolás ellenére Joe Slater félreérthetetlenül haldoklott. Talán a hegyi szabadság hiányzott neki, vagy agyának zavara ártott meg elég renyhe fizikumának; mindenesetre az életerő lángja halványan pislákolt a romladozó porhüvelyben. A véghez közeledve elszunyókált, és ahogy leereszkedett a sötétség, nyugtalan álomba merült.

Nem csatoltam rá a kényszerzubbonyt, ahogy szokásunk volt, amikor aludt, mivel láthatólag annyira legyengült, hogy még akkor sem jelentene veszélyt ha ismét dühöngve ébredne a végleges elmúlás előtt. Viszont a fejére és a magaméra helyeztem a kozmikus "rádió" adó-és vevőkészülékét, minden remény ellenére remélve, hogy egy első és utolsó üzenet érkezik az álomvilágból a megmaradt kurta időben. Csak egy ápoló tartózkodott velünk a cellában, egy középszerű fickó, aki nem értette a berendezés célját, és nem is ütötte bele az orrát kutatásaimba. Ahogy teltek az órák, láttam, hogy a feje nehézkesen lecsuklik álmában, de nem zavartam föl-Kicsivel később magam is elbólinthattam, elaltatott az egészséges és a haldokló

szuszogása.

Különös, lírai dallam hangjai ébresztettek. Akkordok, remegések, eksztatikus harmóniák visszhangzottak mindenfelől, miközben leírhatatlan szépség látványa tárult ki elragadtatott pillantásom előtt.

Élő tűz falai, oszlopai, párkányzatai izzottak lebegő énem körül, fölfelé nyúlva a magasba, a leírhatatlan tündöklésű kupola irányába. Mintha kaleidoszkóp forogna, időnként széles síkságok, szépséges völgyek, magas hegységek, csalogató berkek csillámlottak át e palotaszerű pompán, oly gyönyörűségekkel teljesek, ami csak elképzelhető, mégis az egész valami éteri plasztikus egységben izzott, amelynek szövetét sokkal inkább a szellem, mint az anyag alkotta. Miközben bámészkodtam, éreztem, hogy ezek a bűvöletes átalakulások a saját agyamból fakadnak, mert minden kép olyan volt, amilyennek változó tudatom látni vágyta. Nem idegenként lakoztam ebben az elíziumi birodalomban, minden kép és hang ismerős volt megszámlálhatatlan eonok óta, és így is lesz az elkövetkező

örökkévalóságban.


Ekkor fénytestvérem ragyogó aurája közelebb lebegett, és szólott hozzám, lélek a lélekhez, hangtalan, tökéletes gondolatcserével. Közelgett a győzelem órája, mert lény-társam elmenekül végre a megalázó, átmeneti fogságból; örökre megmenekül, és követni fogja az átkozott elnyomót, akár az éter legutolsó mezejéig, hogy ott betöltse rajta szférákat rázó, lángoló kozmikus bosszúját. Kis ideig így lebegtünk, amikor némi elhomályosodást és fakulást érzékeltem a környezetemben, mintha valamilyen erő visszaszólítana a földre - pedig az volt az utolsó hely, ahová kívánkoztam. A mellettem levő forma is változni kezdett, fokozatosan vége felé közeledett társalgásurak, ő felkészült, hogy elhagyja a színteret, fakulni kezdett, noha valahogy más ütemben, mint a körülöttem levő dolgok. Még néhány gondolatot cseréltünk, és tudtam, hogy a ragyogó lényt és engem is visszaparancsolnak a fogságba, bár fénytestvérem számára ez lesz az utolsó. Már csaknem elhasználta siralmas bolygó-hüvelyét, nem egészen egy óra múlva szabad lesz, hogy üldözhesse az elnyomót a Tejút mentén, és tovább a közelebbi csillagok között egészen a végtelenség határáig.

Jól érzékelhető sokk választja el a fény halványuló világáról szerzett végső benyomásaimat a hirtelen és valahogy szégyenkező ébredéstől. Kiegyenesedtem székemben, és láttam, hogy a haldokló tétován mocorog a heverőn. Joe Slater csakugyan ébren volt, noha valószínűleg életében utoljára. Közelebbről nézve láttam, hogy sápadt arcán színes foltok jelentek meg, amelyeket korábban sohasem láttam. Ajka ugyancsak szokatlanul szorosan össze volt zárva, mintha egy Slaternél erősebb jellem kényszerítené rá akaratát. Az egész arc megfeszült, a fej lehunyt szemmel fordult ide-oda.

Nem keltettem föl az alvó ápolót, csak megigazítottam telepatikus "rádióm" kissé félrecsúszott fejpántját, hogy felfogjak minden üzenetet, amit az álmodó sugároz. A fej azonnal irányomba fordult, a szemek kinyíltak, én pedig üres döbbenettel bámultam, amit láttam. Mert az az ember, Joe Slater, a degenerált catskilli ragyogó, tágra nyílt szemmel tekintett rám, amelynek kékje mintha kicsit elmélyült volna. Nyoma sem volt abban a pillantásban mániának vagy elfajzottságnak; minden kétségen túl éreztem, hogy egy magasrendű, tevékeny elmével nézek szembe.

Ebben a kritikus pillanatban agyam tudatára ébredt, hogy kitartó külső hatás munkálkodik benne. Lehunytam a szemem, arra összpontosítottam, hogy gondolataim mélyebbek legyenek, és az a lelkesítő

tudás lett jutalmam, hogy végre megérkezett a régen várt szellemi üzenet.

Minden átsugárzott gondolat gyorsan öltött formát agyamban, és noha semmilyen ismert nyelvet nem használt, oly nagy képességem volt a fogalmak asszociálására és kifejezésére, hogy úgy tűnt, mintha az üzenetet közönséges angol nyelven sugároznák.

"Joe Slater halott," érkezett a lélekdermesztő hang valamilyen közvetítő útján az álom fala mögül.

Kinyitott szemem kíváncsi iszonyattal fürkészte a kínok ágyát, de a kék szem még mindig nyugodtan tekintett rám, az arcot átlelkesítette az értelem. "Jobb, hogy meghalt, mivel nem volt alkalmas arra, hogy egy kozmikus lény aktív elméjét elviselje. Nehézkes teste nem volt alkalmas az éteri élet és a bolygó-élet között szükséges alkalmazkodásra. Túlságosan sok volt benne az állati, túl kevés az ember; mégis, te minden hiányosságán át fölismertél, holott a kozmikus és a planetáris lelkeknek sohasem szabad találkozniuk. Ő volt az én kínzatásom és mindennapi börtönöm a ti földi mértéketek szerint negyvenkét éven át.

O1yan lény vagyok, amilyenné magad is válsz az á1omtalan alvás szabadságában. A fénytestvéred vagyok, veled együtt lebegtem a ragyogó völgyekben. Éber állapotodban nem volt szabad beszélnem veled a valódi énedről, de mindketten hatalmas tereket, sok kort jártunk be. Jövőre, meglehet, abban az Egyiptomban leszek, amelyet te ősinek nevezel, vagy Tsan Chan kegyetlen birodalmában, amely háromezer év múlva következik el. Te meg én együtt sodródtunk a vörös Arcturus körüli világokban, és laktunk a

rovarfilozófusok testében, akik büszkén mászkálnak a Jupiter negyedik holdján. Milyen keveset is tud a földi én az életről és kiterjedéséről!

Nem is tanácsos többet megismerned a saját nyugalmad érdekében!

Az elnyomóról nem beszélhetek. Ti a földön tudatlanul megéreztétek távoli jelenlétét - ti, akik oda sem figyelve Algolnak, a Démoncsillagnak kereszteltétek a hunyorgó fároszt. Meg kell találnom, le kell győznöm az elnyomót, akivel hiába harcolok eonok óta, mert visszatart a test tehetetlensége. Ma éjjel Nemezisként elindulok a lángoló, kataklizmikus bosszú útján. Figyelj majd meg az égen, a Démoncsillag

közelében.

Nem beszélhetek tovább, mert Joe Slater teste egye hidegebb és merevebb, és gyenge agya nem vibrál többé kívánságom szerint.

Te voltál az egyetlen barátom ezen a bolygón - az egyetlen lélek, aki megérzett és keresett engem még abban a visszataszító formában is, amely itt fekszik ezen az ágyon. Találkozunk még - talán az Orion Kardjának ragyogó ködében, talán egy sivár fennsíkon a történelem előtti Ázsiában, talán egy álomban ma éjszaka, amelyre nem fogsz emlékezni, talán egy másik formában egy eonnyira innen, amikor a naprendszer már semmivé

lesz."


Ekkor a gondolathullámok hirtelen megszakadtak, az álmodó - vagy mondjak inkább halott embert? - fakó szeme üvegesedni kezdett. Félig kábultan odamentem a heverőhöz, megfogtam a csuklóját, de hidegnek, merevnek, pulzus nélkülinek találtam. Az arc kifehéredett, a lefittyedt vastag szájból kilátszottak a degenerált Joe Slater ocsmány, rothadó agyarai. Megremegtem, takarót húztam a rusnya arcra, és fölkeltettem az ápolót. Azután elhagytam a helyiséget, és némán a saját szobámba tértem. Azonnal ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra, noha álmaimra nem tudok visszaemlékezni.

Hogy mi a csúcspont? Milyen tudományos mese dicsekedhet ilyen szónoki fogással? Én csupán elmondtam bizonyos dolgokat, amelyek előttem ténynek tűnnek, és megengedem, hogy azt állítsanak össze belőlük, amit akarnak. Mint már említettem, főnököm, az öreg Fenton doktor semmit sem ismert el valóságnak abból, amit elmeséltem.

Megesküdött rá, hogy idegösszeomlást kaptam a feszültségtől, és nagy szükségem van egy hosszú, fizetett szabadságra, amit nagylelkűen meg is adott nekem. Professzori becsületére biztosított, hogy Joe Slater csupán egy fejletlen agyú paranoiás volt, aki a legcsököttebbek körében is élő

népmesékből párolhatta le fantasztikus ábrándjait. Fenton doktor mindezt elmondta - mégsem felejthetem, amit a Slater halála utáni éjszakán láttam az égen. Nehogy azt higgyék, elfogult tanú vagyok, ezért egy másik tanú feljegyzésével egészítem ki ezt a végső tanúságot. Ez megadja a csúcspontot, amelyet önök várnak. A következő beszámolót a Nova Persei-ről szó szerint idézem egy kitűnő csillagász-szakember, Garrett P. Serviss tollából:

"1901. február 22-én, nem túl messzire az Algoltól, csodálatos új csillagot fedezett föl az edinburghi Anderson doktor, olyan helyen, ahol korábban sohasem látszott még csillag. Az idegen huszonnégy órán át lett mind fényesebb, végül erősebben világított, mint a Capella.

Egy-két hét múlva láthatóan elhalványult, és a múlt hónapban már alig volt látható szabad szemmel. "