"Lám, az emberek nem hisznek a

misztikumokban. Vesztükre."

Abdul Alhazred

 

1996. 06. 05.

 

- A pasas pszichopata, egyértelmű! Szeintem ô az, aki megölte Sanderst.

- Pszichopata, pszichopata! Hiába minden feltételezés, bizonyíték nél-kül nem fog menni! - adta válaszul, kezembe nyomott egy diktafont, és a vallatószobához tessékelt. Annak üvegén át láttam a gyanúsítottat, de ô engem nem. Ez mindaddig megnyugvást keltett bennem, míg be nem nyitottam.

A férfi középtermetű, kezei, mint a dögkeselyű karma, tekintete, akár egy farkasé. Jól tudta, hogy félek tôle, s ez önbizalommal töltötte el. Még jobban szemügyre vettem: régimódi öltözködése csuklyában és köpenyben nyilvánult meg. Orra kifejezetten hosszú volt, hangja kehes. Haját nem láthattam, mert a csuklyája elfedte. Beléptem a félhomályba burkolózott szobába, magam alá húztam az irodámból áthozott széket. Az asztalon lévô lámpát az öregre irányítottam. Pupillája összeszűkült és hunyorogva rám pillantott. Ronda sárga fogait beborította a szoba félhomálya. Elôvettem farzsebembôl egy doboz cigarettát, leültem és rágyújtottam.

- Látom a félelmet az arcán, biztos úr, ez sokat elárul magáról -

mondta az öreg, vészjós vigyorral kísérve minden szavát.

- Igen?! - kérdeztem, s elindítottam a diktafont.

- A félelmet nem lehet színészkedéssel leplezni, tudom, hogy fél és ez az, amely minket táplál.

- Minket?! Tán' valami szekta tagja ön? - intéztem felé kérdésemet.

- Ha-ha-ha! A kíváncsiság felemészti önt, rendôr úr. Ez az, mely Sanders urat már felemésztette.

 

Az öreg hangvétele nagyon nyomasztó volt, ott belül éreztem, hogy ezzel a paranormális célozgatásaival valamit közölni akar velem.

 

- Miket beszél? - céloztam újabb kérdésemmel az öregurat.

- Igen, jól hallotta. Sanders úr is kíváncsi volt, ezért fizetnie kellett... az életével!

- Tehát bevallja, hogy ön ölte meg? - kérdeztem elhamarkodottan, majd beleszívtam cigarettámba.

- Ön legalább olyan kíváncsi most, mint egy Beavatott - válaszolta kehes hangján, majd hosszúkás, göcsörtös ujjait végighúzta a faasztalon. Né-

hány pillanatig tétovázni látszottam, majd egy utolsót szívtam cigarettám-ból, és elnyomtam egy üveg hamutálban.

- Mi volt az ön foglalkozása? - próbáltam köntörfalazni, holott már tájékoztattak róla, hogy az öreg egy ismeretlen sátánista szekta tagja volt.

- Jómagam szerzetes voltam, egész életemet önmegtartóztatásban töltöt tem - válaszolta.

 

- Mit tud maga arról a könyvrôl, melyet az áldozatnál találtak?

- Csak annyit, amennyit maga.

- Ne szórakozzon velem, jóember! Tudom, hogy az egyházukból való a könyv! - förmedtem rá elborult aggyal.

 

Az öregnek szeme sem rebbent, és idegesítô kijelentésével még jobban bosszantott: - A világ keletkezése feltételezésekre épül, az ön által tett kijelentés is ebbe a kategóriába tartozik.

- Bosszankodva kémleltem gyanúsítottamat, nem folytattam az ordítozást.

Inkább mégegyszer rágyújtottam egy szál cigarettára, és vártam. A diktafon csak vett és vett.

 

- Látom, hogy hódol szenvedélyének, rendôr úr. Sanders úr is hódolt, csak ô úgy építette kártyavárát, hogy annak alapja rossz volt. Építette, építette, míg egy szép napon a vár össze nem omlott. - folytatta a célozgatást, ujjaival felettébb idegesítô módon kaparászott. Láttam, hogy reménytelen, értelmét vesztette próbálgatásom. Mégis úgy éreztem, hogy egy utolsó kérdést felteszek, mielôtt kimegyek ebbôl a szobából.

 

- Miért? Mi volt Sanders szenvedélye? - Idôtöltésnek tartani a mágiát - válaszolta félvállról véve a dolgot.

 

Most az egyszer kellemesen csalódtam, és folytattam a kérdezôsködést.

 

- Tehát Sanders mágiával foglalkozott, és ezért kellett meghalnia?

 

- Fogalmazhatnám így is - válaszolta, majd elkezdte mondandóját, mely meglepetésemre hosszabbra nyúlt, mint holmi semmitmondó válasz.

- Sanders bátor volt, egy olyan dologba kezdett bele, amelybe nem kellett volna. Ha másképp tett volna, még ma is a családjával élne. Azt gondolta, a magasba emelkedhet azzal, ha a mágiát gyakorlatban alkalmazza.

Tévedett, s ezért megfizetett. Lelke már megjárta a Tartaroszt, és Dante poklában ítéltetett örök szenvedésre. Látom! Próbál menekülni, de lelkét kínok gyötrik, kígyók emésztik mindaddig, amíg ki nem taszíttatik a reinkarnációból. De ez csak az emberiségnek kedvez, aki nem bír a mágia hatalmával, az csak ilyen sorsra jut, és ezzel is elôsegíti az Apokalipszis eljövetelét. Ödusszeusz bölcs volt, mert nem engedett utat a mágiának, miután egyszer alkalmazta azt. Lám Abdul Alhazred király volt, ô tudta uralni félelmét. Mert a félelem az, mely erôsíti a szellemeket, a beteljesülendô sorsot. Ön fél tôlem, és engem ez erôsít. Látom a fonalát, mely egyre vékonyabbá válik, és eljön az ideje annak, hogy végül elszakad.

- Mit ért fonál szón? Mit akar ezzel jelképezni? - kérdeztem izga-tottan.

- A fonala már vékonyodik, és minél kíváncsibb lesz, annál inkább nô az esélye annak, hogy elszakad. A külsô erôk formálják a fonalát, és Önön múlik, rendôr úr, hogy ezek az erôk hogyan döntenek.

 

Nem hittem a vén sátánistának, tovább kérdezôsködtem. Az öreg minden kérdésemre csak nevetéssel válaszolt. Lejárt a műszakom, váltás követke-zett. Hazamentem aludni. Ugyan fáradt voltam, lefekvés elôtt mégis elszívtam egy cigarettát, nézegettem a parazsát mindaddig, míg el nem nyomott az álom...

 

1996. 06. 06. hajnali egy óra. Hűvös nyári este szele telíti meg a levegôt. Két göcsörtös, dögkeselyű karom markolja egy cella ablakának a rácsait. Az illetô arcát beárnyékolja a csuklyájáról vetett árnyék. A két farkasszempár a várost kémleli, miközben a távolban szirénák égtelenkedô hangja zengi be a várost. Tűzoltó autók jelennek meg az utakon, és sietve száguldanak egy távoli, égô házhoz. A két göcsörtös, dögkeselyű

karom már nem markolja a cella ablakának rácsait, a két farkasszempár sem kémleli a várost többé. A fonál elszakadt, s a cella csendjét sátáni kacaj zengi be. Az Antikrisztus kacaja...