hogy elindultak a Ismeretlen Kadathba, a hideg pusztaságban, ahol nem jár ember, s ahol zordonná váltak, már nem voltak magasabb csúcsok, ahova menekülhettek volna az emberek jövetele elol. Zordonná váltak, és ahol valaha inkább megturték az embereket, semmint hogy kiszorítsak oket, most eltiltották az embert a letelepedéstol; máskülönben az érkezok eltávoztak.

Jobb az embereknek, hogy nem ismerik Kadathot a hideg pusztaságban; másképp meggondolatlanul keresnék, hogy megtisztítsák.

Néha, amikor a föld isteneinek honvágyuk volt,

ellátogattak a nyugodt éjszakában a csúcsokra, ahol egykor éltek, és halkan sírtak, mintha a hajdani utakon próbáltak volna játszani, és emlékeztek a lejtokre. Az emberek, akik érezték az istenek könnyeit a fehérsapkás Thurain, így azt gondolták, esik; és hallották az istenek hangjait a panaszos lerioni hajnalszelekben. Az istenek nem akartak többé felhohajókon utazni, és bölcs földmuvelok ismernek legendákat arról, hogy biztos, magas csúcsokon orzik oket éjszaka, amikor felhos az ég, mert az istenek már nem olyan szigorúak, mint régen.

Ultharban, mely a Skai folyón túl fekszik, élt

valaha egy öregember, aki mohón vágyott megpillantani a föld isteneit; egy ember, mélyen járatos a föld hét kriptikus könyvében, és otthonos a távoli és fagyos Lomar Pnakotikus Kezirataiban. Az o neve Barzai, a Bölcs volt, és a városiak elbeszélték, hogyan ment fel a hegyre egy különös holdfogyatkozáskor.
Barzai igen sokat tudott az

istenekrol, beszélhetett az érkezésükrol és a távozasukról, és igen sok titkukat találgatta, hogy ot magát is félig istennek tartották. O volt az, aki bölcs tanácsot adott a az ulthari polgármesternek, amikor törvényt hoztak a macskák legyilkolása ellen, és aki eloször mondta a fiatal Atal papnak, hogy hová mentek azok a bizonyos fekete macskák Szt. János éjszakájának éjfelén. Barzai tanult volt a földi istenek tanában, és hajtotta a vágy, hogy megpillanthassa az arcukat. Hitte, hogy nagy tudása isteni titkaikat illetoleg pajzsul szolgálhat haragjuk elott, így elhatározta, felmegy a magas és sziklás Hatheg-Kla csúcsára egy éjszaka, amikor tudja, az istenek ott lehetnek.
Hatheg-Kla

messze a kavicsos Hatheg sivatagban van, melyrol nevét is kapta, és úgy emelkedik ott, mint egy koszobor egy csöndes templomban. Csúcsa körül a ködök játszanak örökké szomorúan, mert a ködök az istenek emlékezetei, és az istenek szerették Hatheg-Klát, amikor az öreg napokban rajta lakoztak.

Az istenek gyakran látogattak Hatheg-Klára felhohajóikon halovány párát hintve a lejtok fölé, amint táncoltak, emlékezve a csúcson a tiszta hold alatt. A hathegi lakosok azt mondogatták, baljós, meggondolatlan dolog felmászni a Hatheg-Klára, akármely idoben, és halálos felmászni éjszaka, amikor sápadt pára borítja a csúcsot és a holdat; de Barzai nem figyelt rajuk, amikor Ulthar szomszédságába érkezett a fiatal Atal pappal, aki tanítványa volt. Atal csak egy fogadós fia volt, és gyakran félt, de Barzai apja földbirtokos volt, aki egy osi kastélyban lakott, így neki nem voltak közönséges babonák a vérében, és csak nevetett a félénk földmuveseken.
Barzai és Atal kimentek Hathegbol a kavicsos sivatagba a parasztok könyörgései ellenére, s a föld isteneirol beszélgettek éjszaka a tábortuznél. Számos napon át utaztak, és a messzeségben látták a fenséges Hatheg-Klát szomorú aureólájával*. A tizenharmadik napon elérték a hegy elhagyatott lábát, és Atal megemlítette félelmét. De Barzai öreg volt és tanult, és nem voltak félelmei, így merészen nekivágtak az emelkedonek, melyet ember meg nem mászott Sansu ideje óta, aki rettegéssel írt róla az elsárgult Pnakotikus Keziratokban.
Az út sziklás volt, és veszélyessé vált a szakadékok, szirtek és aláhulló kövek miatt. Késobb a hideg és a havazás erosödött; és Barzai és Atal gyakran csúsztak meg és estek el, amint felfelé csákányoztak és kapaszkodtak botjaikkal és fejszéikkel.

Végül a levego ritkává vált, és az ég színesre váltott, és a mászóknak nehezére esett lélegezni; de még feljebb küszködték magukat, és csodálták a kilátás furcsaságait, és izgatottak voltak a gondolattól, mi történik majd a hegyteton, ha a hold már elment, és halvány pára terül köréjük.

Négy napi mászás után elfogytak a felhok, és a hold hidegen ragyogott az ormot körülvevo, vékony, szomorúságos, ködön keresztül. Akkor, az ötödik éjszakán, mely a telihold éjszakája volt, Barzai észrevett néhány suru felhot északon, és fenn maradtak Atallal, hogy figyelhessék, amint közelebb húzódnak. Surun s méltóságteljésen sodródtak, lassan és megfontoltan haladtak elore, gyurube rendezve magukat a csúcs körül magasan a figyelok fölött, elrejtve a holdat és a hegytetot a kilátás elol. Egy hosszú órán át bámultak a figyelok, mialatt a pára kavargott, és a felhotakaró vastagabbra hízott, és még inkább nyugtalanná vált. Barzai bölcs volt a földi istenek tanában, és erosen fülelt bizonyos hangokra, de Atal érezte a pára fagyát, és az éjszakát félve tisztelte, és nagyon félt. És amikor Barzai mászni kezdett magasabbra, és buzgón hívta, hosszú ido telt el, míg Atal követni tudta.
Olyan

vastag lett a pára, hogy az út keményebbé vált, és habár Atal követte, csak kevéssé látta Barzai szürke alakját a ködös lejton, maga fölött, a felho borította holdfényben.
Barzai nagyon messze

tört elore, és úgy tunt, életkorának dacára a mászás jóval könnyebb neki, mint Atalnak; nem félve a meredektol, mely kezdett túlságosan éles lenni bármiféle biztonsághoz, az eros és rettenthetetlen férfi meg sem állt a széles, fekete szakadékoknál, melyeket Atal nehezen tudott átugrani. És ahogy csak mentek fel szakadatlan, sziklákon túl, hasadékok fölé, megcsúszva és botladozva és néha eltelve félelemmel vegyes tisztelettel a kopár jégcsúcs és a néma gránit-meredélyek mérhetetlensége és rémületes csöndje iránt.
Hirtelen Barzai kitört Atal

látkörébol, felmászván egy visszataszító szirtre, mely kiugorott, és úgy tunt, elzárja az ösvényt bármilyen mászni vágyó számára, akit nem a földi istenek ösztönöztek. Atal messze odalent volt, és azt tervezgette, mit tehetne, amikor kíváncsian vette észre, hogy a fény erosebbé válik, mintha a felhotlen hegycsúcs és az istenek holdvilágos találkahelye nagyon közel lennének egymáshoz. És amint négykézláb eloremászott a kidudorodó sziklaszirt és a holdsütötte ég felé, félelmet érzett, sokkolóbbat, mint amit eddig valaha is ismert azelott. Akkor a magas ködön át hallotta Barzai hangját, amint vadul kiáltott gyönyöruségében:

- Hallom az isteneket! Hallom a föld isteneit

énekelni méltóságukban a Hatheg-Klán! A föld isteneinek hangjai ismertek Barzai, a Próféta számára! A ködök vékonyak, és a hold ragyog, és én látni fogom az isteneket vadul táncolni a Hatheg-Klán, ahogy élvezik fiatalságukat. Barzait bölcsessége nagyobbá teszi, mint a föld istenei, és akarata ellen varázslataik és védelmeik olyanok, mint a semmi; Barzai meg fogja pillantani az isteneket, a gogös isteneket, a titkos isteneket, akik megvetéssel zárkóztak el az emberek szemei elol!

Atal nem hallotta a hangokat, melyeket Barzai

hallott, de most el volt zárva a kiugró sziklától, és talpalatnyi helyért tapogatott. Akkor meghallotta, hogy Barzai hangja metszové és fennhangúvá vált:
- A köd nagyon vékony, és a hold árnyékot vet a lejtore; a földi istenek hangjai magasak és vadak, és félnek Barzai, a Bölcs érkezésétol, aki hatalmasabb mint ok...
- A

hold fénye reszket, mintha a föld istenei ellenére táncolnának; látni fogom az istenek táncoló alakjait, hogy ugrálnak és hahotáznak a holdfényben... A fény homályosabb és az istenek felnek...

Mialatt Barzai ezeket a dolgokat üvöltözte, Atal

szellemi változást érzett a levego egészében mindenütt, mintha a föld törvényei meghajoltak volna náluknál hatalmasabb törvények elott; merthogy az út meredekebb volt, mint valaha, a felfele vezeto ösvény félelmetesen megnövekedett, és a kiugró sziklaszirt nehezen tapinthatónak bizonyult, egy akadály - amikor elérte azt, és megcsúszott - veszélyesen feldomboruló arca. A hold fénye furcsán elmaradt, és amint Atal elore ereszkedett, át a ködön, hallotta Barzait, a Bölcset sikoltani az árnyékokban:
- A hold sötét, és az istenek táncolnak az

éjszakában; rémület van az égben, a holdra fogyatkozás süllyedt, amelyet sem az emberek, sem a földi istenek könyvében nem volt elore megjósolva.

Ismeretlen mágia van a Hatheg-Klán, a megrettent istenek üvöltése nevetésbe fordult, és a jéglejtok csúsznak... Hé! Hé! Végre! A homályos fényben megpillantottam a földi isteneket!
És most Atal szédülten felfelé csúszva az elképzelhetetlen lejtokön át, hallott a sötétben még egy utolsó nevetést, amely egy mégoly iszonytató kiáltással keveredett, amelyet ember még nem hallott, kivéve a Phlegethon kimondhatatlan rémálmaiban; egy üvöltést, amelyben visszhangzott a rémület és egy kísértet-kor gyötrelme egyetlen iszonyatos pillanatban összesurusödve:
- A más istenek! A más istenek! A

külso poklok istenei, akik az erotlen földi isteneket orzik! Fordulj el...

Menj vissza... Ne nézd! Ne nézz! Az örökkévaló mélységek bosszúja... Az átkozott, az istenverte árok... Könyörületes földistenek, belehullok az égbe!
És Atal lehunyta szemeit, és befogta a fülét, és próbált lefele ugrálni ellenállva az ismeretlen magasságokból jövo rémiszto húzásnak, amely ott visszhangzott a Hatheg-Klán, egy félelmetes mennydörej, mely felébresztette a síkságok jóravaló földmuveseit, és Hatheg meg Nir és Ulthar becsületes polgárait, és arra késztette oket, hogy kitekintsenek a felhokön át a különös holdfogyatkozásra, amelyet könyv nem jelzett elore. És amikor a hold végre elobukkant, Atal biztonságban volt a hegy alsóbb, hóborította lejtoin anélkül, hogy földi vagy más isteneket látott volna.
A pernyeszáraz

Pnakotikus Keziratokban az áll, hogy Snasu semmit sem talált, csak szótlan jeget és sziklát, amikor megmászta a Hatheg-Klát a földi világ fiatal korában. Meg az, hogy amikor Ulthar és Nireei meg Hathegei emberei eloszlatták félelmeiket, és fényes nappal megmászták ama kísértetjárta meredélyt Barzai, a Bölcs keresésének okán, a hegyteto csupasz kövébe faragva egy különös, hieroglif, 50 négyzetláb széles szimbólumot találtak, mintha a szikla megrepedt volna néhány titáni csapás alatt. És a szimbólum hasonlított valamire, amit tanult emberek a Pnakotikus Kéziratok rémületes részeként azonosítottak, melyek azonban túl osiek voltak, hogysem olvasni lehessen oket. Ezt találták.

Barzait, a Bölcset soha nem találták meg; a szent

Atal pap sem találta, akit valaha rábeszélt, a aki imádkozott a lelki üdvéért. Azonkívül e naptól Ulthar, Nir és Hatheg lakosai félték a holdfogyatkozást, és imádkoztak éjszaka, amikor halovány pára fedte a hegytetot és a holdat. És a Hatheg-Klán ködjeik fölött a föld istenei néha táncoltak emlékezve; mert tudták, hogy biztonságban vannak, és szerettek is visszatérni az Ismeretlen Kadathból felhohajóikon, és játszani a régi módokon, amint ok tettek azt, amikor a föld még új volt, és az embereknek nem volt szokásuk megmászni hozzáférhetetlen helyeket.

Varga I. Nándor fordítása