A királyi palotától a községházáig

Bécsben

Hogy a dualizmus kori Magyarország politikai életének mindennapjait érzékeltetni tudjuk, keressük fel a döntések színhelyeit, a végrehajtás központjait, majd vonatra szállva nézzünk körül az országban. Körutunkat a birodalom székvárosában kezdjük.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, mint elnevezése is sugallja, kétközpontú birodalom volt, következőleg forma szerint is két egyenjogú fővárosának kellett volna lennie: Bécsnek és Budapestnek. A valóság azonban az volt, hogy a külföldi hatalmak követei Bécsben rendezkedtek be, Pesten csak konzulátusokat állítottak. Bécs volt a közös, birodalmi minisztériumok székhelye is, itt volt a hadsereg főparancsnoksága és vezérkara, s csaknem valamennyi, az egész birodalomra kiterjedő gazdasági vállalkozás – vasúti társaság, biztosítási intézet és bank – központja. S nem utolsósorban, hanem éppen ellenkezőleg, a Bécsben összpontosuló gazdasági és politikai élet magyarázataként kell hozzátennünk, hogy Bécs volt a dinasztia, az uralkodó és családja lakóhelye, más szóval: a birodalom székvárosa. S bár évtizedekkel a kiegyezés után Ferenc József Budapestet is királyi székhelyévé, székvárosává tette (ettől kezdve került használatba a „Budapest székesfőváros” elnevezés), a most már megvalósult formális egyenlőség ellenére is: az uralkodó az év nagy részét Bécsben töltötte, s így a túlnyomórészt tőle függő központi hivatalok és a diplomáciai testület továbbra is Bécsben maradtak.

A mindennapi szóhasználatban „Bécs” nem a milliós nagyvárost, hanem a kormányzat központját, az uralkodót és környezetét jelentette, s nem is alaptalanul. Bécset kormányzati központ jellege tette már a 19. század első felében hatalmas várossá. Itt épített palotákat az arisztokrácia, ide telepedett a hivatalnoksereg, akik számára a vállalkozók hatalmas bérházakat építettek, lakóik kiszolgálása kisiparosok és kiskereskedők tízezreinek biztosított szerény megélhetést. Bécsben – közvetve vagy közvetlenül – mindenki az udvarból élt, érthető, ha Bécs polgárai és kispolgárai gyanakvással figyeltek minden „birodalombomlasztó” tendenciát, féltékenyek voltak egyetlen riválisukra, Budapestre. A bécsi Burgból kikocsizó Ferenc József mindenütt lojális alattvalókat láthatott, akik kalaplevéve köszöntötték, s boldogok voltak, ha az uralkodót városuk falai közt tudhatták. A birodalmi kormányzati központ és az uralkodó lakhelye, a Burg és a körülötte elterülő és nagyra növő város egymásra utalva, boldog egyetértésben élt egymással, távolabbi környezetétől szinte függetlenül. Bécset a soknyelvű birodalom polgárai lakták, akiknek érintkezési nyelve a századfordulóra már feltűnően romlott dialektusú német nyelv volt, de e polgároknak a német nemzeti érzéshez, nemzeti kultúrához kevés közük volt. Bécs művészeti és főként tudományos élete azonban mégsem volt jelentéktelen, mintegy bizonyságául annak, hogy a gazdasági-társadalmi meghatározottság és kulturális értékek teremtése-termelődése között bizony nem lehet közvetlen megfelelést találni.

„Bécs” mint fogalom mégis elsősorban a birodalom központi adminisztrációját, a birodalmi érdekek érvényesítését jelentette – a határokon belül és kívül egyaránt. A kétközpontú monarchiában viszonylag kevés összpontosított, az egész birodalomra kiterjedő hatáskörrel rendelkező intézményt találhatunk. Az uralkodó már megismert személyén és udvartartásán kívül a három közös minisztériumot: a külügy-, hadügy- és pénzügyminisztériumot említhetjük, továbbá a már bemutatott közös minisztertanácsot. Ezeknek az intézményeknek nem voltak helyi szervei, alsófokú adminisztrációja. Az adót a helyi szervek szedték be, a külügynek értelemszerűen csak a birodalmon kívül volt diplomáciai hálózata. Vajon a birodalom két felét csak a bécsi Burg néhány palotájában kényelmesen elférő, korlátozott hatáskörű intézmény és az uralkodó személye kapcsolta egybe?

Korántsem. A legfontosabb hatalmi tényező, amely még a bécsi és budapesti parlamentek által kiküldött delegációk amúgy is korlátozott ellenőrzési lehetőségének sem volt alávetve, hanem a kiegyezési törvények szerint is „őfelsége által intézendőnek” ismertetett el, a hadsereg volt. A hadsereg ott állomásozott mindenütt, Magyarországon éppúgy, mint Galíciában vagy Dalmáciában. A vidéki városok legnagyobb épületei a kaszárnyák voltak, a tiszti kaszinó a legelőkelőbb társaskörök közé számított. A katonaságról a parlament is csak annyiban intézkedhetett, hogy a szükséges pénzösszegeket, a behívható újoncok számát meghatározta. De hogy a behívandó újoncokkal a kaszárnya falain belül mi történt, milyen érdemek alapján történt a katonatisztek előléptetése, hogy hova vonult és ki ellen harcolt vagy háborúzott ez a hadsereg – nos mindez, mint már idéztük, „őfelsége által intézendő” ügy volt. A hadsereg tehát az az intézmény, amely megtestesítette a birodalom egységét, kényszerű fegyelmével engedelmességre szoktatta-idomította majd minden felnőtt férfi polgárát. Mondanunk sem kell, a „közös”, német nyelven vezényelt hadsereg a birodalom leggyűlöltebb, legtöbbet támadott intézménye volt. S ez az intézmény nem húzódott vissza a kaszárnyák falai mögé, létezését nem lehetett nem tudomásul venni.

A társaséletet valósággal terror alatt tartották az arrogáns viselkedésű katonatisztek. A hadsereg tisztikara a legkülönbözőbb nemzetiségű, többségében német nyelvű, származási helyétől távoli vidékeken állomásoztatott, érzelmileg is hontalan, magát nemzetek felettinek tekintő, valójában a nemzeti érzületig el sem jutó, a „civileket” megvetéssel kezelő testület volt. Jellemző eset, hogy a tisztikart bíráló cikkéért egy fiatal kolozsvári újságírót fényes nappal a szerkesztőségi szobában két katonatiszt karddal úgy összekaszabolt, hogy majdnem belehalt sérüléseibe. (A katonatisztek büntetlenek maradtak, hiszen polgári hatóság nem vonhatta őket felelősségre, a tiszti morál pedig nem talált tettükben kivetnivalót.) Könnyen érthető, ha a dualista államrendszer ellenfelei, de még népszerűséget hajhászó hívei is a közös hadsereg iránti ellenszenvben találták meg azt az eszközt, amelynek segítségével válságba lehet juttatni vagy legalábbis népszerű reformokkal tökéletesíteni az adott államberendezkedést.

Budán

Buda, Pest és Óbuda ugyan 1873-ban közigazgatásilag egyesült, de az egyesülő város részei még sokáig megőrizték önálló arcukat. Ha a magyarországi kormányzatot akarjuk megismerni, Pesten nincs sok keresnivalónk: csaknem valamennyi minisztérium és országos hatáskörű szerv – a történelmi elődök épületeit átvéve vagy újonnan megtelepedve – Budán székelt. Fent a Várban ott állt a 18. században épült, az év nagy részében üres királyi palota, amelyet a 19-20. század fordulóján tovább bővítettek. Termeiben tartották az országgyűlés ünnepi megnyitó üléseit, az uralkodó itt-tartózkodása alatt fogadások, bálok színhelye volt e hely, hogy azután hosszú hónapokra ismét csend boruljon a termekre, amelyeket csak a koronaőrök lépteinek lassú koppanása tört meg. (A koronázási ékszereket a palotában őrizték.)

A királyi palotával szemközt, a Szent György téren állt a Sándor-palota, a miniszterelnökség hivatala, s a környéken, a várbeli utcákban volt található a legtöbb minisztérium épülete. A minisztériumok akkoriban csak néhány tucat hivatalnokot foglalkoztattak, hiszen tevékenységük többnyire a rendeletek előkészítésére és végrehajtásuk ellenőrzésére korlátozódott; a helyi közigazgatási szervek felett nem rendelkeztek közvetlen hatalommal. Kivételt képezett a két legfontosabb minisztérium: a belügy és a pénzügy. A belügyminiszter alá tartozott a közigazgatás, a megyék és városok önkormányzata feletti felügyelet és a vidéki közbiztonságról gondoskodni hivatott csendőrség irányítása. A pénzügyminiszter nemcsak az állami költségvetés végrehajtásáról, vagyis az adók begyűjtéséről, esetleges államkölcsönök szerzéséről, a kiadások fedezetéről gondoskodott, hanem közvetlenül is gazdálkodott az állam tulajdonát képező gyárakkal, bányákkal, földterületekkel. Felügyelete alatt verték az ezüst- és aranypénzt, amelyet bármikor bankjegyre lehetett cserélni és viszont.

A magyar államigazgatás működését 1867-ben az előző rendszerből átvett tisztviselőkkel kezdte meg, s bár az évek során a hivatalnoki gárda csaknem teljesen kicserélődött, Buda arculata csak lassacskán formálódott át az új viszonyoknak megfelelően. A századfordulóig túlnyomó maradt a német szó, észrevétlen a nagyvárosi lüktetés. Csendes hivatalnok- és szőlőművelő polgárváros maradt Buda, amelynek kevés köze volt a túlparti városhoz, Pesthez. Csak a két várost összekötő hidak gyarapodásával kezdett eltűnni a jobb és bal parti városrész különbsége. Az 1849-ben elkészült Lánchidat 1873-ban követte a másik Duna-híd, a Margit-híd. A millennium alkalmából, 1896-ban avatta fel Ferenc József a róla elnevezett hidat (az általa bevert utolsó ezüstszegecs ma is látható a Szabadság-híd pesti hídfőjének bal oldalán), s a századforduló után, 1903-ban adták át a forgalomnak az Erzsébet-hidat. Pest az új hidakon valósággal átnyomult Budára, nagyvárost teremtett a Vár körül, amely a Vízivárossal együtt kisvárosi-kormányzati szigetként maradt itt a múltból. A régi és új hidakon persze egy pillanatra mindenkinek meg kellett állnia: hídpénzt, két krajcárt kellett fizetni (az omnibuszon utazóknak a jegy árába számították bele).

Pesten

A budai hegyekről pompás látványt nyújtott a pesti síkon elterülő város. A császárváros, Bécs féltékenysége nem volt alaptalan: Pest a 19. század második felében kisvárosból milliós nagyvárossá nőtt. Lakosságszám-gyarapodásának üteme valóban vetekedett az amerikai nagyvárosokéval. Egyik városrésze, a Keleti pályaudvar környéki, kiépülésének tempója alapján joggal kapta a „Csikágó” elnevezést. Tervszerű városrendezés eredményeként létesült a Sugár út, a későbbi Andrássy út (ma: Népköztársaság útja), amelyet 1876-ban adtak át. 1896-ra teljes hosszában elkészült s rövidesen teljesen kiépült a pesti Nagykörút. A bérpalotákkal, közintézményekkel, múzeumokkal, színházakkal ékes főváros méltán volt az ország büszkesége, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a kapitalizmus első lendülete csak egy-két várost tudott kimozdítani a lassú fejlődés kisvárosi tempójából. Budapestet egyetlen hazai várossal sem hasonlíthatjuk össze, fejlődésének roppant lendületét fokozta az itt épülő bérházaknak a vidéki városok rovására is biztosított adómentessége. Ezért már a kortársak számára is csak Bécs utolérése majd „lekörözése” volt a mérce.

„Az utcán por, bűz, német szó, piszok” – írta a századközépen Arany János, s mindez, ha nem is a növekedés ütemében, de fokozatosan eltűnt. A vágóhídra terelt csordát többé nem hajtották a belvároson keresztül, az állatvásárokat a városon kívülre helyezték, a környék betelepülése megkötötte a futóhomokot, amely korábban mindenkinek a foga alatt ott csikorgott. A vízvezetékhálózat kiépülésével nemcsak a „Donauwassert”, dunavizet kínáló szamaras-kordés utcai árusok tűntek el, hanem megszűntek a járványos fertőző betegségek is. A tarka, keleti képet mutató hetivásárok forgatagát hatalmas vásárcsarnokok vas tartóoszlopok által hordozott üvegtetőzete fedte be, rakodópartok közé szorult a kiöntéses Duna. Eltűnt a Pál utcai fiúk ferencvárosi grundja is, és a sok régi, fogatos vendégeket kiszolgáló vendégfogadó. Új szállodasor takarta el a reformkor klasszicista Duna-parti házsorát. A németül káromkodó fuvarost a dobozsapkás villamosvezető váltotta fel, a végállomások környékén a sertéshizlalók, terményraktárak helyére gyártelepek kerültek, s hovatovább százezrek éltek a főváros közvetlen környékén, túl a közigazgatási határon.

A fejlődés önmagában véve nem a tudatos kormányzati politika műve volt – az ország és a város vezetése legfeljebb a közlekedési rendőr szerepét játszotta abban a roppant forgalmú folyamatban, amely az ország tőkéjét, tehát pénzét, terményeit, vállalkozásait és e vállalkozásokat végző soron mozgásban tartó munkáskezeket az ország földrajzi középpontjába, Pestre irányította. Pest volt Magyarország gazdasági életének központja. Itt működött a tőke fő temploma, a tőzsde, a vállalati részvényjegyek és áruk adásvételének színhelye. Pesten jöttek létre a pénzvagyon fellegvárai, a bankok és hitelintézetek, amelyek az új vállalkozásokat is finanszírozták; itt alakult meg a nagykereskedőket tömörítő Lloyd Társulat, s nem utolsósorban itt, a tőke, a nyersanyagok és a munkaerő, valamint a felvevőpiac találkozási pontján jöttek létre a legnagyobb iparvállalatok.

A gyors fejlődés valósággal azzal fenyegetett, hogy a város az ipar- és lakótelepek kusza konglomerátumává válik, elvész részeinek egymás közötti és a külvilággal való kapcsolata, s a világ jó néhány nagyvárosához hasonlatosan, pöfeteg, ellenszenves képződménnyé válik, amely ideig-óráig talán még funkcionál, de a további növekedés bizonyos fokán, mint egy méretein túlnőtt őskori hüllő, pusztulásra van ítélve. Méltányolnunk kell a kormányzat és a városvezetés azon törekvését, hogy a város fejlődését irányítani próbálta, s ezáltal a világszerte bőven tapasztalható torz városfejlődést megakadályozta. Ha térbeli távolságait tekintve nem is, de többi dimenziójában – utcáit, tereit, közlekedési hálózatát, hídjait, közműveit tekintve – napjainkig elégségesnek bizonyult méretezésük. A főváros fejlődését nemcsak a Városháza, hanem külön állami szerv, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította. Ez a testület hagyta jóvá a városrendezési terveket, léptette életbe a szigorú építésügyi előírásokat. A Városházán, vagyis az invalidusok (háborús rokkantak) egykori 18. századi palotájában, vagy a Váci utcai Újvárosháza közgyűlési termében ugyancsak értelmes polgárok ültek, akiknek ugyan a legkevésbé sem feküdt szívükön a külvárosi munkásság sorsa, de nagyon jól tudták, hogy ha családjukat a kolera veszélyének nem akarják kitenni, a külterületen is vízvezetéket kell létesíteni, onnan is elszállítandó a szemét, olcsó fürdőre van szükség, felügyelet nélkül nem biztosítható a piacok tisztasága, sőt, ha mód van rá, városi segítséggel kell felszámolni – vagy legalábbis csökkenteni – a lakásnyomort. Csakis így, ilyen kevéssé látványos intézkedésekkel lehetett a középületek építése mellett Budapestet nemcsak reprezentatív, hanem lakályos és kényelmes várossá tenni.

Pest nemcsak a gazdasági, hanem a politikai élet központja is volt. Itt ülésezett a parlament, amelynek századunk elején készült el pompás és hatalmas, egy birodalom igényeinek is megfelelő méretű palotája. A neogótikus épület pontosan szimmetrikus két szárnya az országgyűlés két házának adott otthont, s egyenlő méreteivel azok egyenjogúságát szimbolizálta; a központi kupolacsarnok pedig az országgyűlés azon együttes üléseinek színteréül szolgált, amelyeken jelen volt az uralkodó is, s így mintegy az egész épületet egybefogóan a törvényhozás egészét jelképezte. Az országgyűlésnek legalább a karzatára bejutó nézőközönség színielőadásnak beillő izgalmas jeleneteket izgulhatott végig, vagy olvashatta másnap a sajtótudósításokat, de oda, ahol a valóságos döntések a parlamenti üléseket jóval megelőzően megszülettek, már jóval nehezebb volt bejutni. Azokra a zártkörű klubokra gondolunk, amelyeknek ablakait e társaskörök igazi céljával nagyon is ismerős tömegek nem egy alkalommal kővel bedobálták, s előttük napokig tüntettek, de amelyeknek küszöbét a forradalom győzelme előtt – talán ha két-három szélhámos kivételével – illetéktelen át nem merészelte lépni.

A legrégibb és legelőkelőbb társaskör, az arisztokratákat tömörítő Nemzeti Kaszinó a Kossuth utca és a Szép utca sarkán levő palota első emeletét foglalta el. Noha mutatóban akadt egy-két nem arisztokrata (miniszter, bankár) tagja, régen nem felelt meg már alapítója, Széchenyi István óhajának: a különböző társadalmi rétegek egymás közötti közeledésének. A „mágnáskaszinó” néven is emlegetett klubban az arisztokraták egymás között voltak, s többnyire csak nagy kártyacsatákat vívtak, a lóversenyek esélyeit latolgatták. A nagyurak politizáltak is, de az érdemi döntések a kaszinón belül is egy szőkébb körben, a kaszinó egy belső szobájában születtek, ahova hallgatólagos megállapodás alapján még a nagyurak közül is csak a legnagyobbak nyertek bebocsátást. A kaszinó kényesen vigyázott tagjai hírnevére, s ha egy újságíró leleplezett egy grófi panamát, a kaszinó – volt rá eset – egy jó céllövő tagját delegálta, hogy párbajban vegyen elégtételt.

Amikor a század vége felé a kisebb vagyonú és rangú birtokosok úgy érezték, hogy érdekeik védelmét nem bízhatják kizárólag az arisztokratákra, ők is társaskört szerveztek maguknak, s Országos Kaszinó néven a Nemzeti Kaszinóval csaknem szemközt, a Kossuth és a Semmelweis utca sarkán építettek székházat. Az új „dzsentrikaszinó” a kisebb nagybirtokosokat és a minisztériumok főtisztviselőit, a bírákat tömörítette. Vagyoni súlya kisebb, politikai súlya nagyobb volt, mint a mágnáskaszinóé.

A pénzvilág és gyáripar újsütetű arisztokráciája egészében egyik klubba sem nyert bebocsátást. Saját maguknak a Belváros északi részén Lipótvárosi Kaszinó néven létesítettek társaskört, újgazdag utánzatát az előbbieknek, s lényegében szükségtelenül, hiszen a nagyvárosi polgári életforma társasági alkalmai feleslegessé tették a nőket elvileg ki is rekesztő klubszerű összejöveteleket.

A parlamenti képviselőknek megvolt a maguk politikai alapon szervezett társasköre, a pártkör, amely egyúttal a parlamenti párt szervezeti keretéül szolgált. Aki beiratkozott például a Szabadelvű Pártkörbe, e párt tagjának számított. A parlamenti többséget alkotó Szabadelvű Párt tagjai itt érhették el a minisztereket, itt intézték el a bizalmas természetű ügyeket, itt szavaztak a párt képviselői először a miniszterek által javasoltak felett. A pártkör élete csak akkor volt zajos, amikor a miniszterelnök éppen hazaérkezett Bécsből, vagy amikor a párt tagjainak véleménye megoszlott egy számukra fontos, de valójában lényegtelen kérdésben. Egyébként öregurak mesélték anekdotáikat az 1867 vagy éppen az 1848 előtti régi világból; órákon át játszották a ferblit, a „nemzeti csöndest” vagy az ekkor népszerűvé váló tarokkot, amelynél Tisza Kálmán miniszterelnöknek Jókai Mór volt egyik partnere.

A század vége felé állandó színtere lett a politikai életnek az utca. A május elsejei tüntetés, amelyet a magyar munkásság is 1890-től kezdődően évente megrendezett, még a Városligetben vagy a budai Kamaraerdőben zajlott, de a választójogot követelő tüntetők menetei már a város központja felé tartottak, s a tüntetők számára hovatovább már a széles sugárutak is szűknek bizonyultak. A nagy tömegtüntetések azonban csak a kereskedőket félemlítették meg, akik lehúzott redőnyeik mögül leskelődtek a fegyelmezetten viselkedő, ám jelszavaikat harsogó felvonulókra – a kormányzat hatalma nem rendült meg azzal, hogy a tüntetőké lett az utca. A tüntetők elvonultak, vagy a készenlétben álló rendőrség, csendőrség, katonaság teremtett rendet.

A felületes szemlélő is azonnal észrevehette, hogy az ország gazdasági és politikai élete Pesten összpontosul. Kevésbé látványos, de vitathatatlan tény volt, hogy az ország szellemi élete – talán túlzott mértékben is – ugyancsak Budapesten koncentrálódott. Ha gazdasági okokból a nyomdák, kiadók, könyvterjesztők zöme itt működött, nem találhatjuk meglepőnek, hogy az újságok és újságírók, a szaklapok és tudósok zömét is ebben a városban találjuk. A Tudományos Akadémia, az egyetem, az irodalmi lapok már évtizedek óta, szinte a nagyvárossá válást megelőzően Pestet tették Magyarország, legalábbis a magyar nyelvű kultúra szellemi centrumává. A vidéki Magyarország és Budapest közötti roppant szintkülönbséget a szellemi élet vidéki sivársága és pesti gazdagsága közti különbség tette teljessé.

Említettük már, hogy a kapitalista gazdaság fejlődése, egy kapitalizálódó ország erőforrásainak egybegyűjtése növelte naggyá Budapestet, emelte jóval az ország átlagos színvonala fölé. Ha most azt a közvetlen emeltyűt, azt a megragadható tényezőt keressük, amely ezeken az elvont megállapításokon túlmenően nap-nap után megadta az impulzust e fejlődés számára, elegendő csupán, ha követjük a pesti utcán járó-kelő emberek útját: jó néhányuk végcélja a pesti pályaudvarok egyike, a vasút lesz.

Vasúton

A kiegyezés évében, 1867-ben mintegy kétezer kilométer vasútvonal volt már Magyarországon. Rövid hat év leforgása alatt, 1873-ra már háromszor annyi, több mint hatezer kilométernyi vonalon közlekedhettek a szerelvények. A 19. század végére pedig a tizenkétezer kilométerre nőtt magyar vasúthálózat sűrűsége jóval meghaladta az európai átlagot.

Mi a magyarázata ennek a nagyarányú, gyors fejlődésnek? Milyen erő feszítette ki a sínszálakat rövid hónapok leforgása alatt száz kilométeres távolságok között?

A vasút nem jótékony célú intézmény, hanem gazdasági vállalkozás, amelybe a haszon reményében fektetik be a tőkés üzletemberek a pénzüket. A vasút magyarországi rohamos kiépülését elősegítette, hogy a vállalkozók biztos haszonra számíthattak. Az állam ugyanis alkalmanként törvénnyel adott biztosítékot a vállalkozók számára: ha az általuk épített vasútvonal nem hoz elegendő jövedelmet, az állam akkor is megfizeti befektetett pénzük kamatait. A biztos jövedelem vonzóvá tette a vasútépítést, érthető, hogy mindig akadt vállalkozó újabb vonalak kiépítésére. Miért vállalta az állam – látszólag önzetlenül – a vasútépítések támogatását, s miből eredt a többségében mégiscsak nyereséges vasúti vállalkozások jövedelme?

A válaszhoz hozzásegít bennünket, ha szemügyre vesszük, hogy milyen irányba épültek az első vasútvonalak. Már az 1848-as forradalom előtt elkészült a Vác–Pest–Szolnok vonal, s még a kiegyezés előtt tovább épült részint a Duna bal partján Pozsony, részint túl a Tiszán Debrecen, Nagyvárad, illetve Szeged, Temesvár irányába. Vagyis az ország fő gabonatermelő területeit szelték keresztül az első vasútvonalak! A személyszállítás ekkoriban a vasútnak csak mellékes célja volt, a fő feladat a mezőgazdasági termények, a gabona és állatok tömeges szállítása, amelyet eddig csak a természetes vízi utak segítségével oldottak meg. Eddig csak a vízi utak melletti, illetve az ausztriai felvevőpiacokhoz közel eső nyugat-dunántúli megyék juttathatták el nagy tömegben terményeiket távolabbi fogyasztókhoz, most egész országrészek kapcsolódhattak be a mezőgazdasági árutermelésbe. A szállítási viszonyok megjavításában a piacra legtöbbet termelő nagybirtok volt a leginkább érdekelt, érthető tehát, ha a nagybirtokosok és részben a városok érdekeit védő és gyámolító államhatalom a maga eszközeivel ösztönözte a vasútépítést. (Hozzátehetjük, hogy az állam közvetlen, elsősorban katonai és közigazgatási érdekei is a vasútépítés előmozdítását tették indokolttá. Persze a gazdasági és politikai természetű megfontolások más-más irányú vasútépítést tettek volna szükségessé. Gazdaságilag és műszakilag érthető, viszont az államérdekeket súlyosan veszélyeztette, hogy a kiegyezés idején Erdélynek és a Felvidéknek még nem volt vasútja!)

A vasúthálózati térkép alaposabb szemügyre vétele azt is elárulja, hogy a vonalakat mielőbb elvezették a vasút számára életbevágóan fontos vas- és szénlelőhelyekhez. A vasút kiépülése és üzemben tartása szénbányák megnyitását és vasolvasztók építését kívánta meg. A nyersanyag vasúti elszállításának egy-két évtizede után fokozatosan létrejött a hazai sín-, vagon- és mozdonygyártás is. A vasút tehát nemcsak a mezőgazdasági árutermelést lendítette fel, hanem előmozdította az ország iparosodását. A hazai vas- és fémipar többsége jó ideig a vasút számára termelt.

A terményértékesítés kedvezőbb lehetőségeit a kis- és középbirtok kihasználta. A növekvő pénzjövedelem elköltését ugyancsak a vasúton szállított áruk tették lehetővé. Gőzcséplőgépek, vetőgépek, új termelési berendezések jelentek meg még a falvakban is; lehetővé vált a mindennapi fogyasztási cikkek tömeges szállítása és a viszonylag olcsó beszerzése. Nem volt többé érdemes szőni-fonni, a vasút mindenhova eljuttatta az olcsó gyári vásznat. Nem kellett gyertyát önteni, mert kiszorította az olcsó petróleum. A vasút lassanként átformálta az emberek mindennapi életét, csökkentette az életmód feudalizmusból ittmaradt roppant különbségeit. A század végén, a vasútvonalak fokozatos államosítása után új tarifarendszert vezettek be, amelynek lényege abban állott, hogy bizonyos távolságon felül mindegyik jegy ugyanannyiba került. Költség szempontjából nagyjából mindegy volt, hogy valaki Brassóból Nagyváradig vagy Pestig utazik, Fiuméból Dombóvárig vagy Kelenföldig vált-e jegyet.

A vasúthálózat fővonalai a kerék küllőihez hasonlíthatók, Budapesttel a középpontban. Tudatos tervezés eredménye nyomán közvetlenül Pestre futottak az ország valamennyi vidékéről a fővonalak, s szállították a terményt, majd – mint láttuk – a kedvező tarifa segítségével az árut, a fogyasztókat – és persze a munkáskezeket – Budapestre. Valóban – Petőfi szavaival – „mint testet az erek”, úgy hálózta be a vasút az országot. S a vasúti erekbe az ország szíve, Budapest vitte a lüktetést.

A vonat egyre több vidéket tett kényelmesen beutazhatóvá, de nemcsak a pöfögő szerelvény, hanem a vasúti töltés látványa is megváltoztatta a táj arculatát. Az 1848-as polgári forradalomban szabaddá tett emberi munka és a korlátoktól mentesített vállalkozói szellem a 19. század második felében a magyarság történetének egyik legnagyobb tájformáló vállalkozását valósította meg.

A századközépen az ország területének középső része fátlan-szántatlan, legfeljebb legeltetésre használt pusztaság vagy a folyók kiöntéseitől fenyegetett mocsaras terület, átjárhatatlan lápi világ volt. A Kiskunság pesti házsorokig hatoló homokviharai szinte vetekedtek az afrikai számummal, a Dunántúl óriási területén csak birkanyájak legelésztek, a Tisza kiöntései tíz-húsz kilométer szélességű területeket tettek átjárhatatlanná, az alföldi mezővárosok közt napi járóföldre sem lehetett lakóépületet találni, megint másutt millió holdakat foglalt el a mocsárvilág.

A csaknem érintetlen természeti viszonyok átalakítása, kultúrtájjá változtatása két irányból indult meg. Az értékesítési lehetőségek híján eddig csak legelőként hasznosított területeket (az állatokat ugyanis lábon el lehetett hajtani utak nélkül is) most, a vasút által teremtett kedvező szállítási alkalmat kihasználva feltörték, szántóföldi művelés alá vették. A mezei munka az egész család munkaerejét igénybe vette, ezért mind többen költöztek ki immár véglegesen a falutól távoli határrészekre. Tanyára települtek, kutat ástak, fát ültettek, s a hajdani kopár legelők helyén gabonatáblák kalászait ringatta a szél. A Kiskunság homokját gyümölcsfák és szőlők telepítésével kötötték meg. A mocsarak lecsapolásával két és fél millió hold föld kerülhetett művelés alá.

A táj átformálásáért folytatott küzdelem: a folyamszabályozás és ármentesítés európai mértékkel is kimagasló vállalkozás volt. Átvágásokkal, folyamkotrásokkal, mederépítéssel szabályozták a Tiszát és a Dunát, s a szabályozott folyamok tavaszi-nyári kiöntéseit töltések közé szorították. A hatalmas munkálatok évtizedeken keresztül folytak. Közben olyan tragikus események akasztották meg a munkát, mint az 1879. évi tiszai árvíz, amely teljesen romba döntötte Szeged városát. A munka méreteit és fontosságát legjobban az az adat jellemzi, amely szerint Magyarország jelenlegi területének egyharmada ármentesített terület! Ezen a területen ma több millió ember él, itt halmozódott fel a nemzeti vagyon jelentős része.

A legelők feltörése, a lecsapolások és ármentesítések következtében a dualizmus fél százada alatt mintegy másfélszeresére nőtt az ország szántóterülete, s az intenzívebb műveléssel együtt (elterjedt a vaseke, rendszeressé vált a trágyázás, alaposabb volt a talajművelés, gondosabb a betakarítás) a terménymennyiség csaknem megháromszorozódott. Mindez a lakosság mintegy negyven százalékos gyarapodása mellett is olyan termékmennyiséget biztosított, amelyet jórészt külföldi piacokon lehetett értékesíteni, s pénzügyi alapjául szolgálhatott a további vasútépítkezéseknek, az ipari beruházásoknak. Nem feledhetjük el azonban, hogy a földterület negyven százaléka a közép- és nagybirtokosok kezén volt, s elsősorban ők termelhettek a külföldi piacokra – a zömében még mindig önellátásra berendezkedett parasztgazdaságoknak mindebből legfeljebb életszínvonaluk javítására futotta.

A „torony alatt”

A vasútvonalak pontos irányát az egyes városok jelölték ki. Ha gyorsvonattal utaztunk, bárhol szakítottuk meg utunkat, nagyobb városba vagy megyeszékhelyre érkeztünk meg. Ha az állomás épületéből kilépve bérkocsiba vagy lóvasútra, esetleg villamosra szállunk, utunk csaknem bizonyosan „toronyiránt”, a főtéren található városházához vagy megyeházához vezet.

A „torony alatt” kifejezés az alföldi városokban ismeretes, s általában a tornyos vármegyeházát, városházát értik alatta, persze nem annyira az épületet, mint annak urait és gazdáit: a megyei és városi tisztikart. A „torony alatti urakkal” fogunk most megismerkedni. Lépjünk csak be a kerékvető követ támogató, zsinóros ruhás hajdú mellett az épület bolthajtásos kapualjába, s induljunk el a lépcsőkön fölfelé. Ha a szőnyeg kígyózó útját követjük, amely rézkarnisokkal odaszorítva takarja a kőlépcső fokait, hamarosan a nagy kétszárnyú ajtóhoz érkezünk, melynek bélletében ott díszeleg a felirat: főispán.

A város vagy a vármegye első embere, a főispán nem irányította közvetlenül a közigazgatást. Többnyire nem is helybéli ember volt, kinevezését a kormánytól kapta, s feladata csak abban állott, hogy a kormányzat nevében általános felügyeletet gyakoroljon az ún. törvényhatóság működése felett. (A törvényhatóság az önálló helyi jogszabályalkotás jogával felruházott területi egységeket, vagyis a városokat és a megyéket jelentette. Az elnevezés abból az időből származik, amikor a városok és megyék még az alsó fokú bíráskodást is kezükben tartották.) Mindezt kiterjedt hatáskörrel gyakorolta, mert utasításokat ugyan nem adhatott, de felfüggeszthette állásukból a tisztviselőket, s bármikor kérhette a kormány közvetlen beavatkozását. A központi érdekek mindennapos ügyekbe nem bocsátkozó képviselőjeként küldték a megyébe, akivel mindenkinek tanácsos volt jóban lenni, mert különben tetszése szerint béníthatta meg a közigazgatás munkáját.

A közigazgatást irányító városi vagy megyei tisztikar többsége már választott tisztviselőkből állott, élén városban a polgármesterrel, vármegyében az alispánnal. Az alispán a helyi érdekek képviselője volt, hiszen állása is a helyi erőviszonyok függvénye maradt hivataloskodása egész idején. A főispán a mindenkori kormánypárthoz tartozott, s a kormány bukása lemondását vonta maga után, az alispán alkalmasint tartozhatott valamelyik ellenzéki párthoz is, a lényeg az volt, hogy személye és tevékenysége a helyi erőviszonyokhoz igazodjék.

Megyeházi látogatásunk idején a közgyűlési termet bizonnyal zárva találjuk. Vajon kik és hogyan nyernek ide bebocsátást, kik azok, akik megválasztják az alispánt, a polgármestert és a megyei-városi tisztikart? A mai megyei-városi tanácsot akkoriban törvényhatósági bizottságnak hívták, de nem az elnevezésben, hanem e bizottság összetételében rejlett az igazi különbség. Azon bizonyára nem lepődik meg senki, hogy a választást itt is ugyanolyan cenzushoz (vagyoni, műveltségi szint eléréséhez) kötötték, mint az országgyűlési választásoknál. De a megyei, városi közgyűlés összetételét bizonyára még így sem látták kedvük szerint összeállíthatónak a hatalom birtokosai. A kiegyezés után megalkotott törvény kimondotta ugyanis, hogy a törvényhatósági bizottságoknak csak felét állítsák össze a fenti módon, az országgyűlési választásokhoz hasonlítható rendszer alapján.

Kikből állt a bizottság másik fele?

Azokból, akik az illető megyében, városban a legtöbb adót fizették!

Vagyis, ahogyan már a kortársak is megállapították, nem a polgárokat, hanem a birkákat és a marhákat juttatták szavazati joghoz: akinek több jószága volt, gazdagabb volt, automatikusan tagja lett a vidék sorsát intéző testületnek. Ezeket a vagyonuk folytán képviselőtestületi tagsághoz jutott férfiakat viriliseknek nevezték, s magát ezt a „képviseleti” rendszert virilizmusnak hívták.

Miért tartották szükségesnek az egykorú Európában párját ritkító, antidemokratikus, az 1848-as törvényeket megcsúfoló, a népképviselet eszméjével összeegyeztethetetlen helyhatósági rendszert? Hiszen a parlamentnél, a legfontosabb állami szervnél csak a cenzus által korlátozták a népakarat érvényesülését! Nem a helyi megfontolások, hanem országos érdekek késztették a kiegyezés megalkotóit a virilizmus rendszerének megalkotására. Az ország megyéi és városai ugyanis társadalmi szerkezetüket, következőleg politikai állásfoglalásaikat tekintve, korántsem voltak egységesek. Tartani lehetett attól, hogy egyes megyék és városok ellenzékbe vonulnak a kiegyezéses kormányrendszerrel szemben, s mint hajdan, 1848 előtt, a reformkorban a bécsi kormányzatnak, most a dualista államnak lesznek következetes ellenfelei. S mivel a virilizmus rendszere túlnyomórészt a nagybirtokosokat, illetve a nagybirtok uszályába került ügyvédeket, gazdatiszteket és a városokban a gazdag polgárokat juttatta a képviselőtestületekbe, bizonyosnak látszott, hogy segítségükkel elejét lehet venni a törvényhatóságok esetleges „engedetlenségének”.

A másik, nem kevéssé latba eső megfontolást az ország soknemzetiségű jellege tette szükségessé. Voltak megyék és városok, nem is kevés, amelyben valamelyik nemzetiség alkotta a számszerű többséget. Ha pedig egy nemzetiség többségre jut a megyebizottságban, saját nemzetiségű tisztikart választ, tanácskozási nyelvéül sem a magyart választja (erre a nemzetiségi törvény lehetőséget adott), s tartani lehetett attól, hogy az állam érdekei helyett saját nemzetiségi érdekeiket fogják képviselni. A legnagyobb adófizetők viszont szinte mindenütt túlnyomó többségükben magyarok voltak, néhány nemzetiségi pedig vagyona folytán inkább a kormányt támogatta. Azáltal, hogy felerészben őket juttatták a bizottságba, kimondatlanul is a nemzetiségieket szorították a háttérbe, amelyek a népképviseleti elv megyei szintű érvényesítése esetén legalább a megyéket és a kisebb városokat a nemzetiségek politikai életének fórumaivá tehették volna.

A virilizmus rendszere, amely egyébként egészen 1945-ig fennmaradt, a főispáni befolyás biztosításával, a megyei önkormányzat további, itt nem részletezhető csorbításával együtt, lassú sorvadásra ítélte a hajdan oly pezsgő megyei közéletet. Ha a városoké nem is, de a megyék önkormányzata hovatovább a múlté volt. A főispán és alispán basaként kormányozhatta a rábízott vármegyét.

A községházán

A vigasztalan megyei és városi, tehát középszintű közigazgatási kirándulásunk után induljunk el újra toronyiránt – ezúttal már templomtornyot választva irányjelzőnkül. Talán él még a régi, falusi önkormányzat, a faluközösség összetartó ereje csak megőrzött valamit a kollektív ügyintézés hagyományaiból?

De a községi közéletet sem elsősorban a hagyomány, hanem a törvény szabta rend szerint kellett berendezni. S a virilizmus rendszerét községi szinten is életbe léptették! A községi-falusi virilisek soraiban a gazdagparasztok mellett ott ült a nagybirtokos képviselője (a falu határában nagybirtokkal rendelkező maga helyett mást küldhetett a községi képviselőtestületbe), továbbá a helybeli értelmiség (lelkész, jegyző, orvos), akik, ha szegényebbek voltak is, bejuthattak a virilisek sorába, mert az értelmiségiek adóösszegét a duplájával vették figyelembe a legnagyobb adófizetők listájának összeállításakor. A falusi mini-virilizmus feltehetőleg a hagyományosan szélesebb alapokon nyugvó választójogot ellensúlyozta. A községekben ugyanis minden adófizető polgárnak, vagyona nagyságára való tekintet nélkül, volt szavazati joga.

A községi képviselőtestület a gazdák sorából bírót, az írásos munkák elvégzésére pedig jegyzőt választott. A bírót csak egy-három esztendőre, a jegyzőt viszont életfogytiglan választották, s ennek az volt a következménye, hogy a jegyző sokkal inkább függött a vármegyét képviselő, a község felügyeletét ellátó szolgabírótól, mint a bíró. Hiszen a jegyzőt a község nem mozdíthatta el, a főispán viszont bármikor felfüggeszthette állásából! A jegyző tehát inkább az „urakhoz” húzott s nem a falu népéhez.

A községi elöljáróság választotta továbbá a kisbírót, a mezőőrt, s ha a községé volt az iskola, nem az államé vagy az egyházé, akkor a tanítót is. Gazdálkodott továbbá a község vagyonával, amely nem volt mindig jelentéktelen, hiszen, mint említettük, a község legelő- és erdőilletősége csak ritkán került a gazdák között szétosztásra, s együttes terjedelme gyakran az ezer holdat is meghaladta. A község rendben tartotta a legelőt, az utakat, a kutakat, tenyészállatot tartott, pásztort fogadott, kihirdette a vármegye rendeleteit, saját szükségleteire – a megyei és az országos adóval együtt – adót szedett. Volt tehát tárgya a községi közéletnek bőven, hiszen a legszorosabban összefüggött működése a mindennapi megélhetés kérdéseivel. A község maga ítélt kisebb vitás ügyekben, előfogatot adott a megyei tisztviselőknek, megszabta a tűz- és vagyonbiztonsági előírásokat. Alsó szinten tehát nyomokban valóban összefonódott még a közigazgatás, amely „felülről”, az államhatalom által megszabottan irányította a falu életét, az önigazgatással, saját ügyeinek saját hatáskörben történő elintézésével.

A falu igazi gondjait azonban az elöljáróság nem tudta megoldani. A falu határán terpeszkedő nagybirtok elzárta a birtok gyarapításának, a gazdasági felemelkedésnek az útját. Magukra utalva nem tudtak megbirkózni a termelés és az értékesítés gondjaival sem. A legnehezebbnek a társadalmi felemelkedés vagy legalábbis a társadalmi elismertetés kivívása bizonyult. A községháza nem volt hivatal. A képviselőválasztás, a sorozás, az adóvégrehajtás, a csendőri nyomozás végbemehetett anélkül, hogy a községházán értesültek volna róla. A legfontosabb hatalmi és szakértelmet igénylő közigazgatási ügyekkel a szolgabíróhoz, a járás vezetőjéhez kellett fordulni. Még az állampolgárok életének legfontosabb eseményei, az anyakönyvezés, a hagyatéki eljárás sem a községházán történt. Igaz, a hiányzó szakértelem, a szűkös anyagi viszonyok nem tették lehetővé, hogy az alsó fokú közigazgatás „mindenható” legyen. De mintha az államhatalom azt akarta volna érzékeltetni, hogy ott, ahol megkezdődik a polgárok közvetlen befolyása ügyeik intézésébe, ott véget ér az ő hatalma.

A királyi palotától a községházáig ez a közigazgatási gépezet működött a dualizmus kori Magyarországon. Jól vagy rosszul, de többnyire engedelmesen. Megalkották és működtették, összhangban azzal az államhatalommal, amelynek érdekeit szolgálta. Rosszul működött és késedelmeskedett ez a közigazgatás, ha az út menti korlátfát kellett megjavítani. Ahogyan Mikszáth Kálmán elmesélte, mire a közigazgatás kijavíttatta az út menti korlátfát s adminisztrálta az ügyet, lehetett elölről kezdeni, mert a korlátfa újra elrohadt. De hatékonyan és azonnal megmozdult az egymásba kapcsolódó közigazgatási fogaskerekek rendszere, amikor sztrájkoló aratómunkások vagy nemzetiségi tüntetők ellen kellett a csendőröket mozgósítani. Lóhalálában kocsizott a vármegyeházára a közigazgatásban a falvak feletti közvetlen felügyeletet ellátó, s ezért az akkori közigazgatásban kulcsszerepet betöltő járási szolgabíró, repítette a csendőrséget kérő táviratot a belügyminiszterhez a főispán, jött az intézkedés, a befogottakat rögtön vallatni kezdte az ügyész, s másnap már ott volt a jelentés a miniszterelnök asztalán. Szeged 1879. évi árvízi pusztulásáról viszont csak két nap múlva szerzett biztos tudomást a kormány, s felelősségét a parlamenti vitában is igyekezett elhárítani, mondván, hogy a Tisza menti megyék és városok megegyezésének elmaradása okozta a szabályozás hibáit, az Alsó-Tisza-völgyre zúduló árvizet.

A közigazgatás tehát nem önmagában volt jó vagy rossz – a rendszer érdekét, a rendszer védelmét szolgálta, s azt hatékonyan. Nem véletlen, hogy az 1918-1919-es forradalmak időszakát nem számítva, lényegében változatlan formában működött egészen 1945-ig.